Travel

Életrajz

Feldmár Sándor együtt él feleségével, Feldmár Irénkével egy takaros kis családi házban Dunaszerdahelyen. A folyosó és a konyha falain elhelyezett családi fényképek sokat elárulnak Feldmárék boldog családi életér?l és a szeretetr?l, amelyet az öregecske házaspár a gyermekei, unokái és dédunokái iránt táplál. Feldmár úr nagyon kedves és vidám ember. Magas kora ellenére is nagyon élénk, és szinte pezseg benne az élet. Boldog házasságban él, feleségével kiegészítik egymást. Feldmár úr nyitottan beszélgetett velünk minden témáról. Az interjú három ülés alatt készült.

Apai nagyapám, Feldmár József Vámosfaluban született, nem emlékszem, mikor [Vámosfalu - az egykori Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség volt, Trianon után Csehszlovákiához került; ma: Horné Mýto. - A szerk.]. Az apai nagyanyámat, Feldmár Józsefnét lány korában Feldmár Johannának hívták. Nagymama Csallóközkürtön [Pozsony vm., szlovákul Ohrady. - A szerk.] született, valószín?leg 1860-ban. Nem tudom, hol ismerkedtek össze, de összeházasodtak, és Vámosfaluban telepedtek le.

Nagyapám egy kis f?szerüzletet nyitott Vámosfaluban, a családi ház utolsó helyiségében. A boltocskában élelmiszert és f?szereket árultak. Emlékszem, hogy a f?szert kis fiókokban tárolták. Az árut Dunaszerdahelyr?l hordták Vámosfaluba. Többnyire a nagymama dolgozott a boltban. El?ször elég jól ment nekik, mert ez volt az egyetlen f?szerüzlet a faluban. Kés?bb nyílt egy másik bolt is. Nagypapa tágas udvartartásról gondoskodott. Körülbelül másfél hektár szántóföldön leginkább gabonát, kukoricát és árpát termelt [lásd: a földm?velés szerepe]. A búzából lisztet ?röltek saját használatra, a maradék gabonával pedig a baromfit etették.

Az apai nagyszüleim egymással németül, de a gyermekeikkel kizárólag magyarul beszéltek. Sajnos, az apai nagyapámat nem ismertem, azt sem tudom, hogyan nézett ki. Korábban halt meg, az els? világháborúban esett el. Nagymama alacsony, er's termet? zsidó asszony volt. Nagyon egyszer? falusi öltözetet viselt. A blúzát mindig a szoknyájába t?rte. Alsószoknyát is viselt. Amikor zsidó templomba vagy imaházba készült, rendszerint bekötötte a fejét kend?vel, ugyanis zsidó férfiak és n?k sosem mentek zsinagógába hajadonf?vel [lásd: paróka]. Öregkorában is nagyon tiszta, szorgalmas és egészséges volt.

Feldmár nagyszüleim egy sarokházban laktak, amely az egyik névtelen vámosfalusi utca elején épült. A házban egy kis folyosó kötötte össze a két szobát a konyhával. A végében egy üzlethelyiség volt. Nagyapám halála után öten lakták a házat: nagymama és lánya [Haár Móricné, született Feldmár Rozália] a férjével, Haár Móriccal és két gyermekével - Irénkével és Jóskával. A háznak nagyon egyszer? berendezése volt. A konyhában egy asztal állt székekkel. Az ágyat esténként széthúzták, és a két kisgyerek ott hajtotta le a fejét. Azt hiszem, nagymama is a konyhában aludt, vigyázott a gyerekekre. Rózsi néni a férjével együtt a hálószobában pihent meg. A második világháború el?tt még fával f?töttek a t?zhelyen. Haár Móric részért vágta ki a fát az erd?ben, amely az uradalom tulajdonában volt. A favágó kapta a r?zsét, amellyel aztán egész télen tüzelt. A fa törzsét a vastag ágakkal együtt az uradalom tartotta meg magának. A második világháború el?tt kizárólag petróleumlámpával világítottak. Fürd?szoba híján az el?szobában mosakodtak mindannyian. Az udvaron egy nyitott kút állt, onnan hordták a vizet. A mellékhelyiség is kint állt a szabadban. Nagyszüleim szegény emberek voltak. Nem volt cselédjük vagy szolgájuk, maguk gondoskodtak az udvartartásról és másfél hektáros szántóföldjükr?l.

Nagyapám nem volt nagyon vallásos. A feleségét?l és az édesapámtól tudom, hogy egyszer? neológ zsidó ember volt. Nagymama vallásosabb, istenhív? asszony volt. Minden reggel és este imádkozott. A nagyszül?k betartották a kóser konyhát. Csak az a baromfi számított kósernak, amelyet helyesen, a zsidó törvények szerint vágott le a sakter. A sakter egy nagyon éles pengével, egy mozdulattal elvágta a baromfi torkát, hogy ne szenvedjen. Vámosfaluba, [Csallóköz]Kürtre és más környez? falvakba hetente vagy kéthetente bejárt Dunaszerdahelyr?l egy alistáli származású sakter [Alistál - Pozsony vm.-ben lév? kisközség volt, szlovákul Dolný ?tál - A szerk.]. Ezenkívül a falusi zsidók a dunaszerdahelyi "sachtplatzra" is hordták az állatokat. A saktert a zsidó hitközség alkalmazta, amelynek minden tag adót fizetett, de rendszerint minden levágott baromfi után is kapott egy kis pénzt a zsidó emberekt?l. Nagymama külön zsíros és tejes edényeket használt, amelyeket egymástól elkülönítve tároltak a kredencben [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás]. Ezenkívül volt egy külön pészahtálja is [azaz: szédertál; lásd: Pészah; széder], ami csak Pészah alatt került le a padlásról. Ez az edény formájában nem különbözött a többit?l, viszont csak a Pészah alatt tálaltak benne. Nagymama sosem evett közvetlenül zsíros étel után tejeset és fordítva [A húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, hús és tejnem? fogyasztása között el kell telnie bizonyos id?nek. Hogy mennyinek, az helyenként változó ("Minden folyónak megvan a maga sodra" - áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak el? a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) - mivel azok hamarabb megemészt?dnek - fél órával következhet húsos étel. - A szerk.].

Az apai nagyszüleim rendszerint megtartották a zsidó ünnepeket. Minden pénteken este a nagymama gyertyát gyújtott az ünnepi vacsora el?tt, így üdvözölte az eljövend? szombatot. Az ünnepélyesen megterített asztalnál helyet foglalt az egész család. Szombaton sosem gyújtottak tüzet, gyertyát és lámpát sem [lásd: szombat; szombati munkavégzés tilalma]. Ezen a napon nem végeztek nehéz munkát, nem dolgoztak a földeken, csak azt tették, ami a legszükségesebb volt a házon belül. A leggyakoribb szombati étel a húsleves volt, amelyb?l kivették a megf?tt szárnyasaprólékot, és petrezselyem- vagy paradicsomszósszal tálalták. Sólet csak néha került az ünnepélyesen megterített asztalra. Inkább a dunaszerdahelyi zsidókra volt ez jellemz?. Vámosfaluban a sóletot otthon sütötték a süt?ben. El?ször megf?zték a babot, majd egy tálban megkeverték tojással, baromfinyakakkal vagy füstölt hússal, és megsütötték. Vámosfaluban csupán két zsidó család élt. El?fordult, hogy nagymamám pénteken vagy szombaton vendégül látott valamilyen szegény zsidó embert. A második világháború el?tt több ruszin zsidó [lásd: Kárpátalja] koldus élt Dunaszerdahelyen és a környékén [lásd: snorrer].

Az apai nagyszüleim nagyon ritkán jártak zsinagógába, mert a faluban nem épült zsinagóga és zsidó imaház sem. A nagyünnepek alatt a vásárúti zsidó imaházat látogatták [Vásárút - Pozsony vm. Dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség volt. Szlovák neve: Trhové Mýto. - A szerk.]. A vámosfalusi zsidók a nyárasdiakkal együtt gyalog tették meg az utat a vásárúti imaházba [Két egykor Pozsony vm.-ben, majd Komárom vm.-ben lév? kisközség, Alsónyárasd és Fels?nyárasd 1940-ben végrehajtott egyesítéséb?l jött létre Nyárasd, szlovákul Topo?níky. - A szerk.]. Jeles ünnepnapon vagy böjt alatt a nagymamám már el?z? nap elment Vásárútra, és az imaházban ülve töltötte az éjjelt. Jom Kipur alatt böjtöt tartott egész nap. A nap nagyobb részét az imaházban töltötte. Újév [Ros Hásáná] napján is imaházba mentek a nagyszül?k. Purim alatt nagy ünnepséget tartottak az imaházban, és a zsidó gyerekeket rendszerint almával ajándékozták meg.

A nagypapa egyszer? parasztember volt, nem volt tagja semmilyen politikai vagy kulturális szervezetnek. Sajnos nem tudom, milyen politikai nézeteket vallott, mert nem ismertem, és a nagymamám sosem mesélt ilyesmir?l.

Az apai nagyszüleimnek csak jobb oldalról voltak szomszédjaik, mivel sarokházban éltek, az els? házban az utcában. Jávorcsikékra még én is emlékszem. Keresztények voltak, de nagyon jól kijöttek a nagymamával, gyakran meglátogatták egymást. Jávorcsik bácsi munkásember volt. Ezenkívül nagymama a férje testvérével, Feldmár Lipóttal tartotta a faluban a kapcsolatot. Hetente egyszer összejöttek beszélgetni. Amikor valamelyikük megbetegedett, akkor meglátogatták egymást. Feldmárék [azaz: Feldmár Lipóték] vendégl?t nyitottak Vámosfaluban. Több hektár szántóföldön gazdálkodtak. A holokauszt alatt megszöktek Kanadába. A gyermekei közül Feldmár Ignácra emlékszem, aki az önkéntes t?zoltókat támogatta. Úgy tudom, a lánytestvére, Feldmár Sára egy Sánta nev? fiatalemberhez ment férjhez. Fiuk, Sánta Pál Budapesten tanult pedagógiát.

Az apai nagyszüleim testvéreire sajnos nem nagyon emlékszem. Olyan régen volt már, hogy nem tudom ?ket egyáltalán visszaidézni. Apai nagyanyám, Feldmár Józsefné gyakran emlegette, hogy a nagypapa az els? világháborúban harcolt, és elesett valahol a fronton. Nagymamámat deportálták, Auschwitzban halt meg 1944-ben. 84 éves volt.

Az anyai nagyapámat Gross Jánosnak hívták. Dunat?késen született, de sajnos nem tudom, mikor [Dunat?kés - Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség, melynek 1910-ben mindössze 220 lakosa volt. Ma: Dunajský Klatov - A szerk.]. A nagymamámat Gross Helenának hívták. A lánykori nevére sajnos nem emlékszem [Megjegyzend?: Gross Helena, azaz Helena Gross az asszonyneve volt a szlovák névhasználati szokásnak megfelel?en, azaz az asszonynév a férj vezetéknevéb?l és az asszony keresztnevéb?l áll össze. - A szerk.]. Gross nagypapa földm?veléssel foglalkozott, saját maga gondoskodott kis udvartartásáról és a földekr?l. Nagymama háztartásbeli volt.

Az anyai nagyszüleim magyarul beszéltek egymással, de tudtak németül is. Nagyapámat nem ismertem, és nagyanyámra sem emlékszem nagyon, mert kisgyerek voltam, amikor meghalt. Öregkorában kis termet?, soványka asszony volt, körülbelül 55-60 kilós lehetett. Sokat betegeskedett a karjával, Pozsonyban is kezelték. Csak arra emlékszem, hogyan mentünk érte a dunaszerdahelyi állomásra konflissal [lovas kocsival - A szerk.], amikor hazaengedték a kórházból. A nagymamám nagyon egyszer? ruhát viselt, mindig szoknyában járt. Amikor zsinagógába vagy imaházba ment, rendszerint bekötötte a fejét kend?vel.

Az anyai nagyszüleim [duna]t?kési házáról sajnos nem tudok mesélni, mert sosem jártam ott. Nagyapám halála után nagymama Nyékvárkonyra [Ma: Vrakú?. - A szerk.] költözött a szüleimhez.

Fogalmam nincs, mennyire volt vallásos zsidó az anyai nagyapám, mert nem ismertem. Anyai nagyanyám, Gross Helena nem volt annyira vallásos asszony, mint a dunaszerdahelyi zsidó asszonyok. A szombatot és a többi jeles zsidó ünnepet biztos megtartotta. Kóser konyhája volt, és külön zsíros meg tejes edényeket, de húsvéti [pészahi] edényt is használt. Több mint valószín?, hogy Dunat?késre is járt egy sakter, de az anyai nagyszül?k életmódjára nem emlékszem annyira. Dunat?késen kevés zsidó élt, és a faluban nem épült imaház. Ezért a nagymama ritkábban látogatott el zsinagógába vagy imaházba. Sajnos, fogalmam nincs, melyik városban vett részt az ünnepi szertartásokon.

Az anyai nagyszüleim testvéreire nem emlékszem. Anyai nagyapám, Gross János otthon halt meg az els? világháború alatt. Azt sem tudom pontosan megmondani, mikor halt meg az anyai nagyanyám, Gross Helena. Az anyai nagyszüleimet a dunaszerdahelyi zsidó temet?ben temették el [lásd: temetés; temet?]. A sírkövükön magyar és héber felirat olvasható. A héber szavakat nem tudom elolvasni, mert pontok nélkül írták, és ez a fajta írás idegen számomra. [A héber írásban nem jelölik a magánhangzókat. Amikor a héber írástudás er?sen hanyatlani kezdett azután, hogy a rómaiak az 1. században ki?zték a zsidókat Izraelb?l, a rabbik az olvasás megkönnyítése érdekében kifejlesztették az ún. nikkudimokat, azaz pontok rendszerét. A mássalhangzók fölé vagy alá írt pontok jelzik az ejtend? magánhangzókat - az ilyen szöveget pontozott szövegnek hívjuk. - A szerk.] Egy ismer's árulta el nekem, hogy a nagypapa sírkövén az áll, hogy igazságos és adakozó ember volt.

Nyékvárkonyon n?ttem fel [Nyékvárkony - Az interjúalany születése idején, 1915-ben ilyen nev? község még nem létezett. 1940-ben jött létre Csallóköznyék és Várkony egyesítésével, és ekkor Komárom vm.-hez tartozott. Az 1910-es népszámlálás idején Csallóköznyék Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásához tartozott, lakóinak száma 650 f? volt; Várkony ugyancsak Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásához tartozott, valamivel népesebb, 870 lakossal rendelkez? kisközség volt. - A szerk.]. A zsidó lakosság nagyobb része városokba tömörült, vidéken eléggé szétszóródottan éltek a zsidók. Nyékvárkonyon csak két zsidó család telepedett le: a Feldmárok [az interjúalany családja - a szerk.] és Spinnerék. Spinnerék közel laktak hozzánk, olyan 30-40 házzal odébb. Hasonlóan mint az apám, földm?veléssel foglalkoztak, és tágas udvartartásról gondoskodtak. Nem voltak annyira vallásosak, a nagyünnepeket megtartották, de nem éltek szigorúan a zsidó hagyományok és törvények szerint. A Spinner szül?k a holokauszt alatt haltak meg valamelyik koncentrációs táborban, de a gyermekeik túlélték, és Izraelbe emigráltak.

A falusi zsidóság nem tartotta be szigorúan a zsidó hagyományokat, mert nem is volt annyira módja hozzá. Imaházba vagy zsinagógába csak B?sre vagy Dunaszerdahelyre járhattak be [B's Pozsony vm.-ben lév? nagyközség volt 2800 f?nyi lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, Gab?íkovo. - A szerk.]. A távolság miatt többnyire csak a nagyünnepek alatt látogatták meg a várost. A gyerekek Dunaszerdahelyen tanultak héberül imádkozni. Egy szegény zsidó tanárhoz jártak, aki az imádságon kívül zsidó történelmet is tanított nekik egy kis pénzért.

Néha ellátogattunk a dunaszerdahelyi imaházba is, amely a mostani Komenského utcán állt. Dunaszerdahelyen a zsidók többsége ortodox volt, de a városban éltek neológ zsidók is. Az ortodox zsinagóga a Juda Aszád téren állt [lásd: Dunaszerdahely]. Juda Aszád egy nagyon híres rabbi és tudós volt. Én nem ismertem, sokkal öregebb volt nálam. Az ortodox zsinagógában el volt különítve a férfi rész a n?it?l. A n?k az emeleten imádkoztak, ahol körülbelül négy padsorban ülhettek. A második világháború alatt az épületet lebombázták, és a lakosok széthordták a téglákat. Az imaház kés?bb épült ebben az utcában [Komenského utca]. A második világháború alatt cip?raktárnak használták, és a háború után szétbontották. Az építész, aki a környez? üzleteket tervezte, a templom gömböly? formáit beletoldotta az épületekbe. A mikve szintúgy a mostani Juda Aszód téren volt. A városi zsidó fiúk a héderben tanultak fels?bb fokon vallástant. Többnyire olyan családokból származtak, amelyek meg tudták fizetni ezt az iskolát, de akadt köztük szegényebb gyerek is. Aki a héderben tanult, az kés?bb nagyon vallásos zsidó, rabbi vagy sakter lett. A zsidó iskola csak annyiban különbözött az állami iskolától, hogy a diákok ivritül is tanultak, és megismerkedtek a zsidó történelemmel is. A zsidó gyerekek ugyanúgy részesültek magyar és szlovák oktatásban, mint azok a gyerekek, akik állami iskolába jártak.

A második világháború el?tt több rabbi tevékenykedett Dunaszerdahelyen. A rabbik általában egy házban laktak a zsinagóga mellett a Juda Aszád téren. Katz rabbira tisztán emlékszem [Oser Anszel Katz a dunaszerdahelyi ultraortodox zsidó hitközségnek, más néven Ádász Jiszráelnek volt a rabbija. Smuel Lévi Weinberger rabbi halála után a dunaszerdahelyi ortodox hitközségen belül 1927-ben vita keletkezett utódja ügyében. A tagság egy része az elhunyt rabbi fia, Hillel Weinberger mellett kardoskodott. A hitközség néhány tagja azonban nem volt teljesen meggy?z?dve Hillel rabbi vallásosságáról, ezért az eddigi egységes dunaszerdahelyi zsidóság két ortodox községet alakított. Az eredeti ortodox hitközség élén Hillel Weinberger, az újonnan megalakult ultraortodox hitközség élén pedig Oser Anszel Katz állt. - A szerk.]. Stramm, szakállas ember volt, és pajeszt is hordott. Kaftánban járt, kapedlit és az utcán fekete kalapot viselt. A szertartást héberül tartotta [lásd: bibliai héber], de beszélt ivritül, magyarul és németül is. Dunaszerdahelyen lakott, mégpedig ott, egy blokkban. A ház pincéjében rendszerint bóherok sütötték a maceszt az egész hitközség részére. Én is jártam abban a pincében. Az egyik bóher hajtotta a gépet, a másik meg rakta bele a tésztát. A bóherok pajeszt viseltek. A zsidó vallást tanulmányozták, rabbinak tanultak.

Dunaszerdahelyen több sakter lakott, nem tudom pontosan, hogy hány. Némelyik sakter betöltötte a kántor tisztségét is, ? is el? szokott imádkozni a zsinagógában vagy az imaházban. A dunaszerdahelyi zsidó hitközségeknek volt ellen?rz? bizottsága, pénztárosa és szolgája, aki a postát kézbesítette. Ezek a tisztvisel?k rendes fizetést kaptak. A zsidó hitközség tagjai hitközségi adót fizettek, amely felért a háború el?tt körülbelül 20 koronával [lásd: kile].

A második világháború el?tt a dunaszerdahelyi zsidók általában kereskedelemmel foglalkoztak. A F?utcán több volt a különböz? zsidó bolt, mint a nem zsidó, de a keresked?k között nem volt vita, hiszen a vev? szabadon választhatott, hol fog vásárolni. A városba még a második világháború el?tt bevezették a villanyt, a vizet csak kés?bb. Úgy emlékszem, hogy a háború el?tt kinti vécét használtak a lakosok. Nyékvárkonyon a második világháború el?tt petróleumlámpával világított a falusi nép, és kútból húzta a vizet. Nyékvárkonyon keresztül egy betonút vezetett B?sre, ez volt az egyetlen a járásban. A mellékutak természetesen földutak vagy kövesutak voltak. Amikor inaskodtam Dunaszerdahelyen, kövesúton jártam a városba, kerékpáron vagy gyalog. Az út mellett villanypóznák álltak, én pedig az egyik póznáig futottam, aztán gyalogoltam, megint futottam, és megint lassan mentem, amíg el nem értem a várost. Ha jól emlékszem, a második világháború el?tt nem közlekedtek autók a faluban, de egy autóbusz járt B?sr?l Nyékvárkonyon keresztül Dunaszerdahelyre. A falusi emberek többnyire lovas kocsival, kerékpárral vagy gyalogszerrel közlekedtek.

Nyékvárkonyon nem volt piac, csak egy kocsma meg f?szerüzlet, ezért Dunaszerdahelyre jártunk bevásárolni. A dunaszerdahelyi piac a Vásártéren volt. Lovakat, teheneket, élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, bort és más portékákat árultak ott. A szüleim többnyire olyan árut vásároltak, amit nem tudtak saját maguk kitermelni vagy elkészíteni - például cukrot, sót, ruhanem?t. Amikor egy dunaszerdahelyi divatáruboltban inaskodtam, természetesen ott vették meg a ruhát és a méterárut.

Édesapám, Feldmár Miksa (Maximilián) 1888-ban született Vámosfaluban. A zsidó nevére sajnos nem emlékszem. Az édesanyámat lány korában Gross Katalinnak hívták. 1876-ban született Dunat?késen [Dunajský Klatov].

Az apám nyolc évig a vámosfalusi elemi iskolát látogatta, majd Tatán tanult. Inasiskolába járt, és egy hentesüzletben inaskodott [Az 1888-ban született apa vagy a hatosztályos elemi iskola után ment tanoncnak, vagy négy elemi elvégzése után polgári iskolát végzett, és utána ment tanoncnak. Lásd: ipariskolák; polgári iskola. - A szerk.]. Nem tudom, hogyan ismerkedtek össze az édesanyámmal, de tény, hogy Vámosfalu nem esett messzire Dunat?kést?l. Valószín?leg a dunaszerdahelyi zsinagógában esküdtek.

A szüleim magyarul beszéltek egymással, de tudtak németül is. Apám nagyon egyszer? zsidó paraszt volt. Parasztruhát viselt, és csizmában járt. Zsinagógába vagy imaházba sosem ment hajadonf?vel, kalapot tett a fejére. A kapedlijét a zsebébe csúsztatta, és csak a templomban rakta a fejére. Édesapám beszédes ember volt. Faluhelyen hosszúnak t?ntek az esték, és hozzánk gyakran betértek a szomszéd gazdák. Ilyenkor többnyire a gazdaságról és földm?velésr?l beszélgettek. Nem hallottam ?ket politizálni.

Apám sokszor mesélte, hogy az els? világháborúban Doberdóban volt katona. Majdnem az életét vesztette, de szerencsére a bajtársai valamilyen úton- módon megmentették. Apám sérülés nélkül tért haza a frontról.

Apám jószív? ember volt, a falusi nép is szerette. Anyám rendszerint bekötötte a fejét kend?vel, amikor imaházba készült. Szigorúbb volt, mint az apám. Legénykoromban imádtam motorozni. Amikor Dunaszerdahelyen inaskodtam, egy ismer?söm kölcsönadta a motorkerékpárját, és azzal hajtottam haza Nyékvárkonyra. Fiatal srác voltam, "ugrificki", olyan, mint most. Anyám kijött az utcára, meglátta, hogy motorkerékpáron ülök. Utánam vágta a sepr?t, soha el nem felejtem. Azt kiabálta utánam, hogy "Összetöröd magad, ne próbálj még egyszer azzal hazajönni!".

Apám Nyékvárkonyon hentesmesterséggel és földm?veléssel kereste a kenyerét. A nyékvárkonyi házunk udvarán épített egy kis fabódét, ahol a keresztényeknek mérte ki a húst, amely nem volt kóser. Apám B?sr?l hozatta a húst, ? csak földarabolta és kimérte. Minden csütörtökön jöttek a vásárlók, fél, negyed kiló húst vettek általában, de volt, aki tíz dekát vásárolt. Apám ezenkívül húsz hold földön gazdálkodott [Az interjú kés?bbi részéb?l kiderül, hogy a föld saját tulajdonuk volt. - A szerk.]. Leginkább búzát, árpát és kukoricát termelt, egy részt saját használatra, másrészt eladásra is. Az édesanyám háztartásbeli volt, de a f?szerüzletünkben is árult. Keményen dolgozott egész életében, hamarosan reumát kapott. Aztán már nem gy?zte annyira a házimunkákat. Janka n?vérem gondozta, és vezette a háztartást.

Szüleim az esküv? után egy ideig Dunat?késen éltek, majd Nyékvárkonyon telepedtek le. Egy hosszú családi házat vettek meg, amelyben több szoba és egy konyha volt. Az egyik helyiséget el?ször átalakították kocsmának, majd f?szerüzletet nyitottak benne. A f?szerüzlet után következett az ebédl?szoba, aztán a konyha, két hálószoba, kamra és végül az istálló. Én a bátyámmal, Jen?vel [Jen?, szlovákul Eugen. - A szerk.] aludtam egy szobában. A második világháború el?tt petróleumlámpával világítottunk, a villanyt csak a háború után vezették be. Fával tüzeltünk. A konyhában eredetileg kemence állt, amelyet kés?bb t?zhelyre cseréltek ki a szüleim. A szobákban kályhákban f?töttünk. A második világháború el?tt nem volt fürd?szobánk sem. Egy helyiségbe hordtuk be a kútról a vizet, amellyel mosakodtunk. A háznak tágas udvara volt. Apám az udvaron épített kemencét, amelyben finom kenyeret sütöttünk.

A második világháború el?tt tágas udvartartásról gondoskodtunk a szüleimmel és testvéreimmel. Teheneket, lovakat, birkákat és baromfit neveltünk. Apámnak volt egy vagy két lova, mikor hogy, mert lovas kocsival közlekedtünk, és lovakkal szántottuk a földet. Én és a bátyám, Jen? sokat segítettünk legénykorunkban az apámnak. Szántottunk, vetettünk, gondoztuk az állatokat. Minden nap hajnali négy-öt órakor keltünk. Általában két- három tehenet tartottunk. Édesanyám hajnalban megfejte ?ket, a tejet szétöntöttük két-, három- és ötliteres alumínium tejeskannákba, és lovas kocsival szállítottuk Dunaszerdahelyre. Egyik helyen öt litert, másik helyen tíz litert vettek, általában tíz-tizenöt litert tudtunk naponta eladni. Apámnak harminc-negyven birkája is volt. Akolban aludtak, ott is teleltek, mert a birka nem fázik. Amikor már megn?tt a bundájuk, apám kihívatott egy embert, aki megnyírta ?ket. A lenyírt gyapjút rendszeresen eladtuk. Birkáinkat egy pásztor ?rizte. Szedlák Ignác negyven-negyvenöt éves korában került hozzánk. Szellemileg egy kicsit visszamaradt. A házban lakott egy kamrában, és velünk étkezett. Koszt, szállás és ruhanem? volt a fizetsége. Amikor deportáltak minket, a községnél dolgozott meg kéregetett a faluban. A második világháború után hazajöttünk Jen? bátyámmal együtt és visszafogadtuk. Ignác hetvenöt éves korában halt meg. Eltemettettük a nyékvárkonyi katolikus temet?ben, saját magam öntöttem neki sírkövet.

Az összes bevételt élelemre, ruhanem?re költöttük, föléltük. Legjobban akkor éreztük meg a szegénységet, amikor anyám állapota romlani kezdett, és nem volt pénzünk, amivel megfizettük volna a kezeltetést. A testvéreimmel sokszor kértük a szüleinket, hogy adjunk el a földekb?l, és küldjük kórházba az anyukát. A szüleim viszont nagyon ragaszkodtak a földekhez, mert apai örökség volt. Nem kívánták, hogy felaprózódjon. A harmincas években egyre nehezebb volt a megélhetés. Nem esett, nagy volt a szárazság, így nagyon rossz termésünk volt, olyan rossz termés nem volt azóta sem. Amikor életbe léptek a zsidóellenes törvények, elvették t?lünk a bevetett földeket, és más aratta le a búzát [1938 novemberében, az els? bécsi döntéssel a Trianon el?tti Pozsony vm. egy része - így Dunaszerdahely és környéke is - visszakerült Magyarországhoz, Komárom vm.-hez, ilyenformán a Feldmár családot a magyarországi zsidótörvények sújtották. Lásd: zsidótörvények Magyarországon - A szerk.]. Annyira rossz anyagi helyzetben voltunk a második világháború el?tt, hogy hitelbe csináltattuk meg a háztet?t, mert beesett az es?. Csak a második világháború után tudtuk a bankban törleszteni az adósságunkat.

Szüleim hébe-hóba átlapoztak valamilyen érdekesebb könyvet, de inkább újságot olvastak. A "Csallóközi lapok" [hetilap] ingyen jártak nekünk, mert Jen? bátyám nyomdász volt. Szüleim héber imakönyvekb?l imádkoztak, szekrényben tartották ?ket. Nem nagyon jártak bálokba vagy színházba. Szívesen megnézték a színdarabot, amelyet a helyi iskolások adtak el?. Rendszerint a tanár vezette a gyerekeket. A bátyám is föllépett egy színdarabban, talán a János vitézben. Az el?adások nagy eseménynek számítottak. A tanulók az iskolában léptek fel, ahol összejöttek az el?adásra a falusiak.

A szüleim neológ zsidók voltak. Édesapám egyáltalán nem volt vallásos. Egyszer? zsidó ember volt. Nem imádkozott rendszeresen, minden reggel. Néha Nyékvárkonyra érkeztek a dunaszerdahelyi zsidó tyúkászok, akik a baromfit vásárolták fel. Ezek általában nagyon vallásos emberek voltak. Már hajnalban járták a falut, miel?tt a tyúkokat kiengedték volna a parasztok. Betértek apámhoz is, és együtt imádkoztak tfilinnel. A családban mindenki tudott héberül imádkozni. Édesanyám sem volt túl vallásos. Természetesen a kóser konyhát betartották. Anyám külön tejes és zsíros edényt használt. Engem is gyakran elküldtek a tyúkkal vagy a libával a dunaszerdahelyi sachtplatzra, ahol sakter vágta el éles pengével a baromfi torkát. Csak az az állat számított kósernak, amely azonnal, szenvedés nélkül pusztult el [Ez szép megközelítése annak, hogy mely állat számít kósernak étkezés szempontjából, de a kóserségnek vannak még egyéb kritériumai is. Lásd: étkezési törvények; tréfli; halételek. - A szerk.]. A szüleim minden nagyobb zsidó ünnepet megtartottak. Pénteken este gyertyát gyújtott az anyukám. Úgy emlékszem, két gyertyát gyújtott, de ha valaki meghalt közben, annak az emlékére is gyújtott egyet. Édesanyám barheszt sütött a süt?ben. Pénteken este felvágták gyertyagyújtáskor, apám mindegyik családtagnak adott egy majszet [darabot], és kellemes szombatot kívántunk egymásnak. Nyékvárkonyon hajdanán koldusok is jártak a falut [lásd: snorrer]. A zsidó koldus általában megkérdezte a faluban, hol laknak zsidók, és csak azokhoz mentek. A ruszin [rutén] zsidók nagyon szegények voltak. Emlékszem, hogy egyszer pénteken este nálunk is vacsorázott egy ruszin koldus. Amikor befejeztük az étkezést, ütögette a hasát, majd a kezével a feje felé mutatva dicsérte a vacsorát: "Így jóllaktam." Gazdagabb zsidók pénzt is adtak a koldusoknak. Szombaton sosem dolgoztunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Apám rendszerint havdóléval [hávdálá], azaz egy búcsúimával zárta le a szombati ünnepnapot. A szüleim sosem használták a dunaszerdahelyi mikvét. Gyerekkorunkban nagyon szerettük az ünnepeket, mert ilyenkor összejött az egész család, és az édesanyám finomságokat készített.

Jom Kipur el?estéjén kezd?dött a böjt, amely az ünnepnap estéig tartott. A feln?ttek nem ettek egyáltalán semmit, de a gyerekek is hamar megszokták az étkezés tilalmát [A gyerekeknek a rituális feln?tté válásukig (lásd: bár micvá és bát micvá) nem kell böjtölniük. 9-10 éves koruktól azonban fokozatosan hozzá lehet szoktatni ?ket, úgy hogy a nap egy részében böjtölnek. - A szerk.]. Jom Kipur alatt nem végeztünk semmilyen munkát. A nap nagyobb részét a b?si imaházban töltöttük, imádkoztunk.

Újév napján [Ros Hásáná] nem dolgoztunk, imaházba mentünk és imádkoztunk. Otthon ünnepi ebédet és vacsorát ettünk. A sátoros ünnep [Szukot] alatt néha az én szüleim is építettek sátrat, azaz szukát az udvaron. A sátor fából készült, és a tetejére zöld ágakat raktak. Az ünnepi fogásokat a sátorban, kint a szabadban tálalták. Ha valamilyen zsidó járt a faluban, akkor vendégül láttuk a sátorban.

Pészah ünnepére összejött a szül?i házban az egész család. Ilyenkor Jen? bátyám is hazajött, aki legénykorában már nem lakott Nyékvárkonyon. Apám szédert készített, és mesélt nekünk arról, hogyan mentek el a zsidók Egyiptomból. Valamelyik gyerek mindig feltett neki egy kérdést a zsidó történelemb?l, és ? válaszolt rá. A széderedényre [szédertál] petrezselyemzöldet, tojást, sült húst, reszelt almát, diót és tormát raktak külön-külön a szüleim. A torma a zsidók keser? életét jelképezte. A tál közepére sós vizet öntöttek. Édesapám általában magyarul olvasott az Hagadából, hogy mindenki megértse. Pészah alatt maceszt, maceszgombócot és süteményt ettünk. A maceszt a dunaszerdahelyi hitközségt?l vásároltuk minden húsvétkor [A Pészahkor fogyasztott macesz vagy pászka különösen szigorú szabályok szerint készül, ezért vásárolták a hitközségt?l. Lásd: smire macesz. - A szerk.].

Télen ünnepeltük a Hanukát, amely nyolc napig tartott [Hanuka ünnepe a Gergely naptár szerint novemberre vagy decemberre esik. - A szerk.]. Minden este gyújtottunk egy-egy gyertyát. A gyertyatartót az ablakban helyeztük el. A szül?k általában almával, édességgel meg egy kis pénzzel ajándékozták meg a gyerekeket.

Nyékvárkonyon nem épült imaház, ezért a szüleimmel B?sre vagy Dunaszerdahelyre jártunk, de csak a nagyünnepek alatt. A b?si imaház a falu elején állt, jelenleg pékség van az épületben. A b?si imaházat a b?si, nyékvárkonyi és nyárasdi zsidók egyaránt látogatták, mert a zsidó törvény szerint legalább tíz zsidó férfi szükséges az imádkozáshoz és a szertartás levezetéséhez [lásd: minján]. A férfiak egy kisebb helyiségben imádkoztak, egy sakter vezette a szertartást. Ismertem néhány b?si származású zsidót: Steckler, Glatz, Kohn... A szüleim néha Dunaszerdahelyre is ellátogattak, többnyire gyalogszerrel mentek. Természetesen a gyerekeket is magukkal vitték. Amikor inaskodtam Dunaszerdahelyen, magam is eljártam az imaházba.

Nyékvárkonyon keresztény szomszédjaink voltak, egyszer?, jóindulatú, rendes emberek. Gyakran meglátogatták egymást a szüleimmel. A bátyámat bújtatták a padlásukon, amikor megszökött a lágerb?l. Nem árulták el akkor sem, hogy zsidó van a háznál, amikor nyilasok jártak náluk. A szüleim ritkán jártak össze a rokonokkal. Nagyobb ünnepnap alatt sosem utaztunk, inkább köznapon vagy kisebb ünnep alkalmából találkoztunk. Akadtak zsidó ismer?seik B?sön is, ahol az imaházat látogattuk. Néha meglátogattuk ?ket. A feln?ttek az ünnepr?l vagy a gazdaságról beszélgettek. A szüleim sokat dolgoztak, sosem mentek nyaralni vagy kirándulni. Nem is volt erre nagyon pénzünk. Más volt akkor a világ.

Édesanyám 1940-ben halt meg Nyékvárkonyon. Dunaszerdahelyen temették el a zsidó temet?ben. Sajnos nem tudtam a temetésén részt venni, mert nem engedtek haza a munkatáborból [lásd: munkaszolgálat (musz)]. Apám Auschwitzban halt meg 1944-ben.

Apámnak egy bátyja és két lánytestvére volt. Feldmár Ferenc, apám bátyja egy pesti hotelban dolgozott mint szakács. N?tlen volt. Az els? világháborúban t?nt el valamelyik fronton. A vámosfalusi katolikus templomban egy emléktáblát állítottak az elesett katonák emlékére, ott szerepel a neve. Az apai nagymamám kapott utána valami segélyt, amelyb?l kés?bb a többi gyermekeit és unokáit támogatta.

Feldmár Berta, apám húga az 1890-es években született Vámosfaluban. Egy nagyon vallásos zsidóhoz ment férjhez Albárra [Pozsony vm.-ben lév? kisközség volt, 1910-ben 500 f?nyi lakossal. - A szerk.]. Grünfeld úr minden reggel, este imádkozott. Hét gyermekük született, de csupán négynek a nevére emlékszem: Lina, Rozália, Henrik és Ignác. A gyermekek zsidó nevelésben részesültek. Berta néni háztartásbeli volt. Albáron nyitottak egy f?szerüzletet, de nagyon szegények voltak. Egyik fiuk beállt egy gazdához szolgálni. Grünfeldéket 1944-ben deportálták. A hét gyerek közül csak néhányan tértek vissza a koncentrációs táborból. Lina, Rozália, Heinrich és Ignác 1948-ban Izraelbe emigrált, és különböz? helyeken telepedtek le. Lina Jeruzsálemben él, Rózsiék meg valamilyen vallásosabb helyen élnek.

Feldmár Rozália 1899-ben született Vámosfaluban. Nyárasdi származású zsidóhoz, Haár Mórichoz ment férjhez. Móric bácsi Bécsben tanulta ki a képkeretez? szakmát. Vámosfaluban nyitott egy kis f?szerüzletet, ezenkívül csépl?gép mellett is dolgozott. Tagja volt a vámosfalusi t?zoltó egyesületnek. Haáréknak két gyermekük született, 1924-ben Haár Jóska és 1926-ban Irénke, a leend? feleségem. Az egész családot Auschwitzba deportálták. Jóskának sikerült megszöknie, Vámosfalun bujkált a háború végéig. Irénke is hazatért a második világháború után. Szülei a koncentrációs táborban pusztultak el. 1946-ban feleségül vettem Haár Irénkét, és Vámosfaluban telepedtünk le. Egy ideig velünk élt Jóska is. Egy nagy raktárban dolgozott. Kés?bb megn?sült. A feleségével, Szekács Irénnel Dunat?késen [Dunajský Klátov] telepedtek le. Két fiuk született, 1954-ben József és 1957-ben Tibor. Jóska Dunaszerdahelyen halt meg 2000-ben.

Édesanyámnak, Feldmár Miksánénak három lánytestvére volt. Mindannyian [Duna]T?késen születtek. Gross Mária, akit Mariska néninek szólítottunk, egy [duna]t?kési zsidó gazdához, Hecht Jánoshoz ment férjhez. Úgy emlékszem, nem voltak nagyon vallásosak. Mariska néni háztartásbeli volt. Még a második világháború el?tt megözvegyült. 1944-ben deportálták, és valószín?leg Auschwitzban halt meg. Anyám következ? testvérét csak Steinernéként ismertem. A férje biztosító ügynök volt. Négy gyermekük született: Zsiga, Imre, Vilmos és Erna. Steinerné Auschwitzban pusztult el 1944-ben. Anyámnak volt még egy testvére, akit csak Pepi néninek szólítottunk. Egy zsidó f?szereshez ment férjhez, akit Weisznek hívtak. Pepi néni a háztartásról gondoskodott. Hamarosan két fiuk született, az egyik Péter volt. Weiszék sem tartoztak az ortodox hitközséghez. Pepi néni szintén Auschwitzban halt meg.

1915. április 15-én születtem Nyékvárkonyon. Nyolc éven keresztül a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolába jártam [lásd: csehszlovák oktatási rendszer]. Többen is voltunk zsidók az iskolában. A Spinner gyerekek is oda jártak, de kés?bb, azt hiszem, Pozsonyban tanultak, és én maradtam az egyetlen zsidó gyerek az iskolában. Ennek ellenére sosem éreztem ellenszenvet az osztálytársaim részér?l. Egyáltalán nem számított, kinek milyen vallása van, nagyon jó haverokat szereztem. Egyszer vagy kétszer hetente egy katolikus pap tartott az osztályban hittanórát. A katolikus hittan természetesen nem volt kötelez? zsidók számára. Szabadon dönthettem, ott maradok-e az órán. A falusi zsidó gyerekek Pozsonyban vagy Dunaszerdahelyen tanultak meg héberül imádkozni. Apám hetente egyszer elkísért egy dunaszerdahelyi szegény zsidóhoz, aki a héber imádságot és a zsidó történelmet tanította nekem. Órabért fizetett neki. Nem nagyon szerettem tanulni, gyakran gondoltam, bár d?lt volna össze az iskola.

Délel?tt iskolába jártam, délután meg a libáinkat ?riztem. Minden nap kihajtottam ?ket egy közös legel?re. A többi haver is kijárt oda, labdáztunk meg futballt játszottunk. Egy libánk sem veszett el soha. Néha a birkákkal is kimentem.

Amikor betöltöttem a tizenharmadik évet, a dunaszerdahelyi imaházban megtartottuk a bár micvámat. El?ször hívtak fel a Tórához, és el?ször szólítottak zsidó nevemen: Simon. El kellett olvasnom egy zsidó olvasmányt [Ilyenkor a Tórából olvasnak föl egy részt a hetiszakaszból. - A szerk.], majd imádkoztunk. Otthon egy kis ünnepélyt rendeztek a szüleim. Ünnepélyes vacsorához ültünk a nagyszüleimmel és az unokatestvéreimmel együtt. Sajnos már nem emlékszem, kit?l kaptam ajándékot. A bar micvám óta jeles ünnep alatt rendszeresen felszólítanak a Tórához, ez megtiszteltetés számomra.

Az elemi iskola után három évig inasiskolába jártam Dunaszerdahelyen. Az iskola épülete a Juda Aszád téren állt a zsidó templom mellett. Zsidók és keresztények is látogatták, ott tanultak ki eladónak, péknek, asztalosnak, borbélynak... Az inasiskolában sem találkoztam az antiszemitizmus megnyilvánulásaival. Senki sem csúfolt zsidónak vagy hasonló. Nem voltam valami nagy iskolabarát, nem mondhatnám, hogy lett volna kedvenc tantárgyam. Az osztálytársaimmal folyton valami huncutságon járt az eszünk. Egyszer a suszter tábláját kicseréltük a bábaasszonyéval. Máskor meg a temetkezési vállalat reklámtábláját csentük el, és nekitámasztottuk egy családi ház bejárati ajtajának. Amikor az illet? kinyitotta az ajtót, a tábla bed?lt. Jót mulattunk rajta. Nagyon rendes tanáraink voltak, egyik sem volt zsidó. Egy fiatal, stramm tanárt kedveltem a legjobban, akinek a nevére sajnos nem emlékszem. Különböz? kereskedelmi szaktantárgyakat tanított, és olyan magas volt, hogy alig fért be az ajtón. Jókép? ember volt, és gyakran viccel?dött.

Amikor Dunaszerdahelyen tanultam, albérletben laktam az egyik barátommal, közel az iskolához. A kis szobába alig fért be a két ágy. Az inasiskolában rengeteg havert szereztem, zsidót, keresztényt, volt köztünk egy cigány gyerek is. Nekünk nem számított a vallás. Az osztálytársaim többnyire egyszer? falusi fiúk voltak. Mindannyian inaskodtunk valamilyen boltban. Este nyolc órakor bezártuk az üzletet, és mentünk csavarogni a városba. Éjjel a pékségbe szoktunk betérni friss kiflire, zsemlére. Cukrászdában meg kávéházban is össze-összejöttünk. Jó sorunk volt, mert általában mindegyik helyen inaskodott valamelyik iskolatársunk. Szombaton zárva voltak az üzletek, így otthon, Nyékvárkonyon tölthettem a hétvégét. Szabadid?ben azért elsétáltam a haverokkal Dunaszerdahelyre a lányokhoz.

A nyári szünet alatt apám földjein és a gazdaságunkban dolgoztam. Nem volt nyaralás. Akkor nem úgy éltünk, mint a mostani fiatalok, akik hol itt alusznak, hol ott alusznak. Az apai nagyanyámat félévente kétszer látogattuk meg, leginkább köznapon. Nyékvárkony körülbelül tizenkét kilométerre esett Vámosfalutól, ahol a nagymama lakott. A második világháború el?tt gyalog, kerékpárral vagy lovas kocsival közlekedtünk, így a tizenkét kilométer is nagy távolságnak számított.

Három évig inaskodtam a F?utcán egy dunaszerdahelyi divatáruboltban. A tulajdonosok, Baumel Salamon és Rosenbaum Miklós szintén zsidók voltak. Nagyon kevés keresztény üzlet nyílt a F?utcán, emlékszem, az egyiknek Kovács úr volt a tulajdonosa. A keresztény keresked?k jól kijöttek a zsidókkal. Kés?bb jobb ajánlatot kaptam, és elmentem segédnek egy nagymegyeri méteráruüzletbe [Nagymegyer (Velký Meder) - Komárom vm.-ben lév? nagyközség volt, 1938-ban átmenetileg szintén visszakerült Magyarországhoz az els? bécsi döntéssel. - A szerk.]. Magasabb fizetést kaptam. Ott is zsidó volt a f?nököm, de már nem emlékszem a nevére. A második világháború alatt a zsidó üzleteket bezárták. A zsidóellenes rendeletek szerint zsidó ember nem foglalkozhatott kereskedelemmel [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Dunaszerdahelyen egy ifjúsági szervezetnek voltam a tagja, amelynek a nevére nem emlékszem. Táncestéket, összejöveteleket, el?adásokat és más szabadid's tevékenységeket szerveztünk.

Hárman voltunk összesen gyerekek a családban. Feldmár Jana n?vérem, akit Jankának szólítottunk, 1911-ben született Nyékvárkonyon. Gyermekkoromban több id?t töltöttem vele, mint Jen? bátyámmal. Én voltam a legkisebb gyerek a családban, gyakran vigyázott rám. Amikor fölcseperedtem, sokszor kisegítettük egymást. Janka nyolc évig látogatta a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolát. Aztán otthon maradt, nem folytatta a tanulmányait, mert rengeteg munka akadt otthon. Szegény anyám nem gy?zte egyedül a házimunkákat, mert reumás volt. Janka ápolta haláláig.

Jana feleségül ment egy dunaszerdahelyi zsidó fiatalemberhez, akit Reisz Bélának hívtak. A dunaszerdahelyi zsinagógában tartották meg az esküv?t [lásd: házasság, esküv?i szertartás], valószín?leg 1939-ben. Hüpe alatt adta össze ?ket egy pozsonyi rabbi, akinek a nevére már nem emlékszem. A lakodalmat Nyékvárkonyon tartották a szül?i házban. Csak a legközelebbi rokonságot hívták meg. A háború már dúlt, úgyhogy nem volt él?zene. Az ifjú házaspár egy háztartásban élt a szüleimmel Nyékvárkonyon. Az édesanyám már nagyon reumás volt akkoriban, és Janka végezte a legtöbb házbeli munkát. Béla marhakeresked? volt, felvásárolta a marhát, majd továbbadta. Apám nyékvárkonyi istállójában tíz tehén is elfért egyszerre. 1940-ben Jankának és Bélának fiuk született, Janika. Reiszék nem voltak vallásosak, ugyanazokat a zsidó hagyományokat tartották be, mint a szüleim, hiszen egy háztartásban éltek.

1944-ben apámat, bátyámat, n?véremet a kisfiával együtt a dunaszerdahelyi gettóba zárták. El?ször külön utcákban volt a gettó, aztán az összes dunaszerdahelyi és környékbeli zsidót átvitték a zsinagóga udvarába. 1944- ben Auschwitz-Birkenauba deportálták ?ket. Janka és a kisfia, Janika gázkamrában pusztult el. Apám is Auschwitzban halt meg. Reisz Béla munkaszolgálatos [lásd: munkaszolgálat (musz)] volt a második világháború alatt. Fogalmam sincs róla, hol halt meg a n?vérem férje, nyomtalanul elt?nt.

Jen? bátyám 1912-ben született Nyékvárkonyon. Nyolc évig a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolát látogatta. Azután Dunaszerdahelyen járt három évig inasiskolába. A második világháború el?tt Jen?t a Goldstein nyomdában alkalmazták. A Goldstein nyomda nyomtatta a "Csallóközi lapokat" [hetilap].

A bátyámat is deportálták, de ? hazaszökött. A nyékvárkonyi szomszédunk padlásán bujkált egy ideig. A szomszéd ellátta élelemmel is. A falusi nép nagyon rendes volt, senki sem jelentette fel ?t. Néhány hónapon keresztül bujkált a faluban. Több férfit ismertünk, akik beálltak nyilasnak. Egyikük segített Jen?nek. Lehet, hogy azt remélte, hogy a háború után a bátyám megmenti a b?rét. Összesen négy zsidó gyerek bujkált a faluban a bátyámmal együtt. Kiszöktette ?ket egy mez?gazdasági telepre, ahol ástak egy gödröt, és fát meg trágyát hordtak rá. A háború végéig ebben a gödörben húzódtak meg. Egy jó haverunk hazajött a frontról szabadságra, és megkereste a bátyámat. Úgy döntött, nem megy vissza a frontra, ? is a zsidókkal bujkál. Éjjel élelmet hordott nekik hazulról, meg is f?zött. Ritkán merészkedtek ki a gödörb?l, mert a közeli telepen egyfolytában mozgást észleltek. Csak a felszabadulás után derült ki, hogy azok is szökevények voltak.

Jen? a második világháború után a dunaszerdahelyi Jednotában dolgozott, mint hidegkonyha-vezet?. Onnan ment nyugdíjba. Feleségül vette a sógorom, Reisz Béla lánytestvérét. Reisz Janával, akit csak Jankinak szólítottunk. Dunaszerdahelyen ismerkedtek össze. A második világháború el?tt csak polgári esküv?t tartottak, de a háború után megesküdtek Dunaszerdahelyen, a neológ templomban [A második világháború utáni Csehszlovákiában Szlovákia területén hivatalosan csak ortodox templomok léteztek, ami azonban nem felelt meg a valóságnak. - A szerk.]. A rabbi a hüpe alatt adta össze az ifjú párt. A második világháború után a sógorn?m is a dunaszerdahelyi Jednotában dolgozott mint pénztárosn?.

Két fiuk született, 1946-ban Feldmár László és 1950-ben Feldmár Tibor. Lacika beteg, szellemileg nincs rendben. Megvizsgálták, nem képes el?re gondolkodni, mindent mondani kell neki. Máig az anyjával él itt a szomszédban [Dunaszerdahely]. Tibor Pozsonyban tanult az orvosi egyetemen, sikeres ember, n?gyógyász lett bel?le. Vallásosabb, mint a többi családtag. A dunaszerdahelyi hitközség vezet?ségének a tagja. Mélyrehatóan tanulmányozza a zsidó vallást. Egy galántai zsidó származású leánnyal n?sült meg. Dunaszerdahelyen laknak. Egy fiuk született, aki zsidó nevelésben részesült. Feldmár Péter apja nyomdokaiba lépett, és ? is Pozsonyban volt orvostanhallgató. Jelenleg egy katonai kórházban dolgozik Prágában. Feln?tt korában "malenolták" [lásd: körülmetélés], ugyanis a kommunizmus alatt a szülei ezt nem merték megtenni.

Jen? bátyám 2001-ben halt meg Dunaszerdahelyen. A helyi zsidó temet?ben temették el. Én nem ültem süvet [lásd: gyász, süve], de a felesége és fia nagy valószín?séggel megtartották a gyászt.

A harmincas években már hallottunk Hitlerr?l. Hozzánk is eljutott a hír, hogy Németországban elfogták a zsidókat. Természetesen féltünk, hogy hasonló sors vár ránk, de még mindig bíztunk abban, hogy a helyzet mégis valahogy kialakul, és az országunk ellenáll majd. Ha el?re tudtuk volna, mi fog bekövetkezni, biztos védekeztünk volna. Hitlerék nagyon rafináltan oldották meg a zsidókérdést. El?ször a fiatal zsidókat munkaszolgálatba toborozták, és a védtelen öregeket és gyerekeket, akik otthon maradtak, ellenállás nélkül deportálták.

1937-ben bevonultam katonának. Egy évig voltam gépkocsivezet? Olomoucban, Csehországban [akkoriban Csehszlovákia - A szerk.]. 1938-ban bevonultam a magyar hadseregbe Orosházára. Kés?bb Gy?rbe kerültem, ahonnan Erdélybe vezényeltek. Az egyik hónapban el?léptettek, Újfehértónál [Szabolcs vm.] meg leszereltettek, mert Magyarországon a nyilasok kerültek hatalomra [A nyilasok 1944 októberében kerültek hatalomra, ?t azonban nyilvánvalóan évekkel korábban, a munkaszolgálat megszervezésekor, valószín?leg 1939 nyarán min?sítették át sorozott honvédból munkaszolgálatosnak. Lásd: munkaszolgálat (musz). - A szerk.]. Egy magyar tiszt közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de egy új rendeletet adott ki a kormány, amely szerint a zsidókat nem megbízható katonáknak nyilvánították. Attól a perct?l munkaszolgálatos lettem. Akkor éreztem meg el?ször az antiszemitizmust. Egy ideig Dunaszerdahelyen tartottak fogságban. Bezártak minket egy barakkba, ahol korábban lengyár volt, a kastély mellett, ahol múzeum nyílt a második világháború után. Szalmán feküdtünk. Valamilyen tiszt megvert egy munkaszolgálatost, és néhányan nekimentünk. Az egész századot felsorakoztatták, és felszólítottak minket, hogy jelentkezzen önkéntesen az, aki a verekedést kezdte. Persze, nem állt ki senki. Kiválasztottak tíz embert, akiket [Székes]Fehérvárra vittek a börtönbe. 1939-ben Budapestre kerültem a többi zsidó munkaszolgálatossal együtt. Tél volt, és mi az utcákon söpörtük a havat. Budapestr?l még akkor nem deportálták a zsidókat. Néhány lakó megszánt bennünket, és az emeletes házak ablakaiból élelmet dobáltak le nekünk.

Budapestr?l Szentkirályszabadjára [Veszprém vm.] kerültem. Nagyon nehéz volt ott az élet. Voltak jószív? magyar tisztjeink is, de akadtak nagyon rosszak is. Az én véleményem szerint ezt nem lehet általánosítani, mivel gonosz ember ugyanúgy akad a magyarok, mint a szlovákok és a németek között is. Az egyik tiszt abban lelte örömét, hogy az embereknek megkötözte hátul a kezét, és aztán felhúzatta ?ket a kezüknél fogva [Ez az ún. kikötés. - A szerk.]. Én még úgy-ahogy tudtam ezen az embertelen helyen létezni, mert beosztottak szerszámot javítani. Kellett a lapát, mert Szentkirályszabadja közelében repül?tér épült. Kés?bb traktort vezettem, mert még 1937-ben megszereztem a hajtásit [jogosítványt]. Könnyebb volt az életem, mint azoknak a munkaszolgálatosoknak, akik a lövészárkokat ásták. A munkaszolgálatos tábor szörny? egy hely volt. Az emberek latrinákra jártak, mély árokba piszkítottak, amely el?tt csak egy rúd volt két karóra kifeszítve. Ha beleesett egy gyengébb vagy beteg ember, az ott is pusztult el. Senki sem tör?dött az emberekkel, pedig magyar katonák felügyeltek ránk. Nagyon sok ember halt meg már ott, Szentkirályszabadján.

Néha számomra értelmetlen dolgok is el?fordultak a munkatáborban. Miel?tt elvittek munkaszolgálatba, egy komáromi ember megszólított, hogy vegyek neki Dunaszerdahelyen kölest az állatoknak. Mondtam neki, hol van a városban eladó köles, és ? megvette. Ebb?l az ártatlan történetb?l keletkezett Szentkirályszabadján egy z?rzavaros helyzet. Ezt az embert a csend?rök Komáromban kihallgatták. Amikor elárulta nekik, kit?l vásárolta a kölest, felel?sségre vonták. Fel is kerestek Szentkirályszabadján a magyar csend?rök, hogy mertem valakinek kölest szerezni. Jól megpofoztak, örök emlék maradt. Nem tudom, miért csinálták, de olyan világ volt. Megkérdezték: "Vettél kölest?!" Miel?tt válaszoltam volna, akkora pofont kaptam, hogy nekiestem a falnak. A végén a csend?r seggbe rugdalt és elküldött.

A szüleim Nyékvárkonyon maradtak. Nem tudtam velük sehogy sem kapcsolatot tartani, ugyanis megtiltották nekem ezt a köles-ügy miatt. Egyszer csak megéreztem, hogy az édesanyám meghalt. Haza szerettem volna utazni, de a tiszt nem engedett. Utólag kaptam ugyan valamilyen úton-módon értesít?t az anyám haláláról, de már kés? volt, nem tudtam hazamenni a temetésre.

Szentkirályszabadján még elég jó kondícióban voltam a többi munkaszolgálatos emberhez képest. Egy Borsodi nevezet? százados megszánt, és értem küldött éjjel a barakkba egy katonát, aki elkísért a második zászlóaljba, ahol katona-egyenruhát kaptam. Reggel bemutatkoztam a második zászlóalj parancsnokának, aki a jótev? tiszt ismer?se volt. A második zászlóaljban mindig változott a katonák száma, egyszer voltunk százan, másik nap meg tízen. Mindig összeszedték a frontról a férfiakat, majd beosztották ?ket jobbra-balra. Elég jól tartottam magamat, mivel én hordtam az élelmet a bajtársaimnak, ezért tudtam rendszeresen enni. Ez mentette meg talán az életemet. Egyszer felsorakoztatták az egész zászlóaljat egy téren, ahol Szálasira kellett esküdni [Szálasira 1944. október 15., a nyilas hatalomátvétel után kellett felesküdni. - A szerk.]. Mindegyik katonától elkérték a katonakönyvét, csak nekem nem volt. A tiszt, aki engem a zászlóaljban hagyott, szabadságra ment éppen. Az új parancsnok sajnálattal közölte velem, hogy a szigorú rendeletek miatt nem szolgálhatok nála, hogy a legközelebbi transzporttal nekem is mennem kell. Mindennek ellenére azt javasolta nekem, hogy annyi élelmet vigyek magammal, amennyit csak elbírok. Egyik este értem is eljött egy katona, kivitt az állomásra. Amikor odaértünk, egy [duna]szerdahelyi ismer?söm nézett ki a marhavagonból. Felszálltam abba a vagonba. Rettenetes volt a látvány. A férfiak nagyon rossz állapotban voltak, a frontról, a lövészárkokból szállították ?ket. Az élelemmel teli táskám pillanatok alatt kiürült, annyira éhesek voltak ezek az emberek. Minden állomáson, ahol megállt a vonat, a vagonból ki kellett dobálnunk a halottakat. A transzport Mauthausenba tartott.

Éjjel értünk be a mauthauseni koncentrációs táborba, szállást sem kaptunk. Nappal sátrat állítottak, amelyben meghúzódhattunk. Felsorakoztattak minket, és kiválasztották az er?sebb férfiakat különböz? munkákra. Engem ismét megbíztak az ebédhordással. Az alsó lágerban a politikai ellenségek, kommunisták és orosz foglyok laktak. Ott f?zték a kosztot - répalevest, amelyben a répán kívül nem volt semmi. A levest fémedényekben hordtuk szét a táborban. Szereztem magam mellé egy kollégát, aki kábé olyan er's lehetett, mint én. Mindegyik rab egy mer?kanállal kapott a levesb?l. Mindenhol volt egy ember, aki az élelemért volt felel?s, és a többieknek ? osztotta szét a napi adagot. Az egyik lágerban csak tizenkét-tizennégy éves gyerekek laktak. Olyan éhesek voltak, hogy kidöntötték a bajtársam kondérját. Ezért a németek úgy összeverték a haveromat, hogy vérben feküdt, a fejéb?l és az összes végtagjából d?lt a vér. Rajtam is egy-kétszer végigvágtak egy vastag fával. Azt gondoltam, hogy a barátom belepusztul a verésbe, egy fillért nem adtam volna az életéért. A lágerunkban akadt egy zsidó orvos is, aki valahogyan mégis kezelgette a barátomat, aki végül felépült. Aki tehát életre van ítélve, az életben is marad. Ez a haverom most kint él Izraelben. Nekem is megadatott élni. Egyik napon kimentünk egy másik haverommal vizelni. Egyszer csak látom, hogy a földre zuhan, agyonl?tték mellettem. Úgy húztam el onnan. Mauthausent sikerült valahogyan túlvészelnem. Onnan 1945 februárjában Gurtzkürchenbe kerültünk [A günskircheni lágerr?l van szó, amelyet azonban nem februárban, hanem 1945. március 12-én létesítettek. Lásd a szócikket . - A szerk.].

Gurtzkürchenbe [Günskirchenbe] körülbelül húsz-huszonöt kilométert meneteltünk. Menetelés közben mellém lépett egy német tiszt, és azt mondta nekem, hogy vigyázzunk magunkra, mert nemsokára itt lesz az amerikai és az orosz hadsereg, amely felszabadít bennünket. A németek között is akadtak jó emberek, de akadtak természetesen kegyetlenek is. Útközben egy erd?részen mentünk át, ahol a német katonák két oldalról agyoncsapták azt, akit tudtak, hogy minél kevesebben legyünk. A nácik agyonverték a szegény embereket, széthúzták a lábukat, rugdalták, és puskatussal verték ?ket. Hallottam a távolból az ordítást. Több fiatal zsidóval meg egy leánnyal kikerültük ezt a helyet. Kés?bb újra csatlakoztunk a csoporthoz. Gurtzkürchen [Günskirchen] egy "kriminális" hely volt, rosszabb, mint Mauthausen. Még sosem jártam olyan helyen, ahol mindig esett volna - a táborban szinte szakadatlanul esett az es?. Gömbhátú épületekben laktunk, amelyeknek nem volt ablaka, ajtaja sem. Beosztottak ebédet hordani a fert?tlenít?be. A konyhán csak egy kis répalevest meg tíz deka kenyeret osztottak ki fejenként. A rabok már nagyon le voltak rongyolódva, én miniszter voltam hozzájuk képest, mert jó er?ben voltam. Amikor bementem a konyhára az élelemért, mindig tudtam többet hozni, "szajréztam", úgyhogy néhány havernak is tudtam valamivel többet adni. Volt egy rohadt német tisztünk, aki azt élvezte, hogy a beteg vagy a gyenge emberekre uszította a rövid fül? farkaskutyáját. A kutya meg legtöbbször széttépte a szerencsétleneket.

Mivel aránylag er's voltam, járkálhattam a táborban. Rengeteg halott volt. Sokan csak bed?ltek a sárba, és ott pusztultak el a földön, senki sem tör?dött velük. Egyszer csak látom - hasra voltak fektetve a hullák, és a hátsó részükb?l meg a combjukból ki volt vágva a hús. Odébb meg néhány rab azt sütötte. Annyira éhesek voltak, hogy emberhúst ettek. Aki megette, az életben maradt. Mindenféle embert összehajtottak oda, lövészárkokból, a frontokról. Nagyon siralmas volt már a helyzet.

Amikor már közeledett az amerikai hadsereg, az a tiszt, aki az emberek kínzásában lelte az örömét, megparancsolta, hogy szedjük össze a halottakat. Hát nem akadt összesen húsz ember a több ezerb?l, akinek maradt volna annyi ereje, hogy valakit is fel tudott volna emelni. Amikor elkezdett cigarettát és kenyeret osztogatni, már sejtettük, hogy megváltozott a világ. Egyszer csak kit?zték a fehér zászlót. Több német megszökött. A rabok elszedték a maradék tisztekt?l a fegyvereket, és sorban agyonl?tték ?ket. Kinyitottunk egy hatalmas raktárt, els?ként bementem oda. Ott állt egy ?r: "Vigyázni kell a raktárra, mert a beteg zsidóknak szükségük lesz majd az élelmiszerre." "Most tör?dsz a beteg zsidókkal?!" Ellöktem, kitörtem az ajtót, és kidobáltam az ablakokat. A raktárban rengeteg csokoládé, s?rített tej, s?rített f?zelékek, húsok voltak. Az élelmet a Vöröskereszt küldte, de természetesen nem kaptunk bel?le semmit. Ledobáltunk a népeknek, amit csak tudtunk. Az volt a baj, hogy az emberek kilencven százaléka tífuszt kapott attól, hogy jóllaktak. Addig nem volt mit enniük, és a hirtelen elfogyasztott nagy mennyiség? ennivalótól megbetegedtek. 1945. május 5-én az amerikai katonák felszabadították a gurtzkürcheni [günskircheni] tábort.

Én is megkaptam a tífuszt. A Hörsching táborba szállítottak. A kórházban levetk?ztettek anyaszült meztelenre. Sokáig feküdtem eszméletlenül. Csomóban hullott ki a hajam. Egy magyar katona takarított ott. Pesti származású volt, én pedig egy darabig munkaszolgálatos voltam Budapesten. Nem tudom, mit talált rajtam. Hát annak köszönhetem az életemet. Ellátott mindig egy kis fölös élelemmel. Mindenhol takarított, így könnyen hozzájutott. Lassan lábadoztam. A magyar katonának volt egy terve, hogyan jussunk haza. Egy vöröskeresztes autóbuszt akart ellopni, ugyanis Hörsching táborban parkoltak a hatalmas röptéren. Egyszer csak jön, mondja: "Már kinéztem egy autóbuszt." Meg is mutatta, nagy vörös kereszt volt rajta és egy vas, amelybe bele kellett kapaszkodni, ha fel akart szállni rá az ember. Csak naftát kellett szerezni. Megtudta, hogy zsidó gyerekek felel?sek a hajtóanyagért. Egy bizonyos id? után sikerült egy hordó naftát szereznem, minden nap gurítottam egy darabon, amíg nem jutottam el a buszhoz. Eljött a nagy nap, amikor a haverom szólt nekem: "Mehetünk, már be is gyújtottam a motort. Vagy jössz velem, vagy maradsz." Hát nem volt mindegy. Amerikai katonák vigyázták a kifelé vezet? utat. Ahogy közeledtünk hozzájuk, az egyik katona felállt és intett, hogy mehetünk, mert a vörös kereszt ott volt az autóbuszon.

Eljutottunk Linz városába. Engedélyt szerettünk volna szerezni, hogy útközben ne állítsanak meg, mivel az autóbuszt elloptuk. Érdekl?dtünk, mivel tudnánk hazamenni. Felkerestük a magyar konzulátust, ahol azt mondták nekünk, a vonatok tele vannak, és nem tudnak nekünk semmilyen járm?vet biztosítani. Erre azt feleltem, hogy egy autóbusszal jöttünk ide. A referens felajánlotta, hogy hozzak neki egy névsort, és hazamehetünk. A konzulátus el?tt egy magyar csoporttal találkoztunk. Sokan engedélyre vártak, hogy hazamehessenek, és majdnem összetapostak, amikor kijelentettem, hogy iratkozzanak be a névsorba, mert én hazaviszem ?ket. Körülbelül negyven ember szállt fel az autóbuszra. Egy Karcsai nev? csend?rt is vittünk, aki azt állította, hogy ismerte az édesapámat. Felváltva vezettük a buszt a pesti haverommal. Útközben kétszer is el akarták kobozni a járm?vet, de mivel nem tudták a sok utast máshol elhelyezni, továbbengedtek. Mindegyik faluban, ahol megálltunk, megraktak élelemmel. A haverommal megbeszéltük, hogy otthon szerzünk engedélyt, és fuvarozással keressük majd a pénzt. Nem is sejtettük, hogy a kommunista rendszer ebben akadályozni fog. Amikor Pozsonyba értünk, megláttam, hogy az utcán az unokatestvérem, Haár Irénke gyalogol a barátn?jével együtt. Ócsáig [Nemesócsa, Zemianska Ol?a] sikerült eljutnunk, ott aztán elkobozták t?lünk az autóbuszt. Én hazatértem Nyékvárkonyra, a barátom meg Pestre.

Jen? bátyám a háború végéig a faluban bujkált. A szül?i ház üresen várt bennünket, kirabolták, nem hagytak semmit. Néhány komolyabb holminkat egy rendes falusi ember meg?rizte a holokauszt alatt, és a háború után odaadta nekünk. Pozsonyban egy Vöröskereszthez hasonló szervezet segítette a zsidókat. Kaptunk élelmiszerjegyet, egy kis pénzt, fehérnem?t és öltönyt is. Lassan újból elindult az élet. Visszakaptuk apám húsz hold földjét, és azon próbáltunk gazdálkodni. Nagyon gyenge voltam, talán csak negyven kiló, alig bírtam a nehéz munkát. Hamar rájöttünk, hogy nem érdemes mez?gazdasággal foglalkozni, és a földeket kiadtuk bérbe a helyi szövetkezetnek. A bátyám a Jednotához ment dolgozni, én pedig az RSD-hez, a gabonafelvásárló üzembe [A Ro?nicke skladi?tné dru?stvo (Földm?ves raktárszövetkezet) célja segítséget nyújtani a termel?knek a termények - f?leg a gabona - raktározásánál és értékesítésénél. A földm?ves raktárszövetkezetek hálózatának kiépítése, m?szaki berendezése azonban korántsem felelt meg a földm?ves-szövetkezetek igényeinek. 1925-ben Szlovákia területén 12, 1945-ben 19 raktárszövetkezet m?ködött, és az ún. Központi Szövetkezetben tömörültek. Ez 1936-ban egyesült a Földm?ves- szövetkezeti Gabonaraktárakkal, és így megalakult a Gazdasági Szövetkezetek és a Nyilvános Gabonaraktárak Szervezete. A raktárszövetkezetek munkatársainak kiválasztása teljesen a Szervezett?l, tehát az agrárt?késekt?l függött. Az agárt?két pedig az agrárpárt, 1939 után pedig Hlinka-párt segítségével saját politikai ambícióik elérésére is fölhasználták. 1948. január elsejéig a Szervezetnek 28 kirendeltsége és 12 földm?ves raktárszövetkezete volt. A kommunista párt februári gy?zelme után nemzetgondnokság alá helyezték. 1949 végén már 89 raktárszövetkezet volt Szlovákiában. A földm?ves raktárszövetkezeteket 1953-ban államosították. - A szerk.].

Amikor elvitték nagymamámat és Haárékat lágerba, apai nagyapám, Feldmár József másfél hektár földjét szétosztották a vámosfalui keresztény lakosság között. A földet a háború után sem kaptuk vissza. A háború után vissza kellett volna íratni az apai nagyszüleimre és azután a mi nevünkre. Nem tartottam érdemesnek azt a sok utánajárást e csekély föld miatt, úgyhogy nem is kaptuk vissza.

Sokan Izraelbe menekültek. 1948-ban egy ifjúsági transzport indult a frissen megalakult zsidó államba [lásd: Izrael Állam megalakulása]. Én úgy döntöttem, hogy Csehszlovákiában maradok. Izraelben nem élt semmilyen közvetlen rokonom, akihez kimehettem volna. Egy volt zsidó származású inastársam emigrált Izraelbe, de azzal nem tartottuk a kapcsolatot.

A jövend?beli feleségemmel, Haár Irénkével kicsi korunk óta ismertük egymást, hiszen unokatestvérek voltunk. Apám és Irénke anyja [Haár Móricné, született Feldmár Rozália] testvérek voltak. A háború el?tt szórakoztam természetesen más lányokkal is. Fiatal voltam. 1945-ben a bátyámmal laktam Nyékvárkonyon, de gyakran elmentem Vámosfalura meglátogatni az unokatestvéreimet, akik szintén minden nélkül tértek haza a lágerból. Irénke megtetszett nekem, és megbeszéltem a bátyámmal, hogy elveszem feleségül. 1946-ban házasodtunk össze. Pozsonyban esküdtünk, a zsinagóga udvarában felállították a hüpét. Azt hiszem, húsz pár is esküdött akkor egymás után. A rabbi egy-kett? elintézett minket. Sajnos már nem élt szül?, aki a menyasszonyt a hüpe alá vezette volna a zsidó szokás szerint [lásd: házasság, esküv?i szertartás]. Nem volt pénzünk, hogy lakodalmat szervezzünk, hiszen alig akadt ennivaló. Csak egy kis segélyt és ruhát kaptunk a Joint szervezett?l. Eléggé fontosnak tartottam, hogy zsidó származású legyen a párom. Többnyire zsidó társaságban mozogtam, apám, anyám zsidó volt, tehát úgy határoztam, hogy zsidó leánnyal n?sülök meg. Ötvenkilenc éve boldog házasságban élünk.

A feleségem, Irena Haárová, 1926. május 22-én született Vámosfaluban. Szül?falujában nyolc elemi osztályt végzett, majd szülei f?szerüzletében segített árulni.

A feleségem bátyját Haár Józsefnek hívták. 1924-ben született Vámosfaluban. Jóska a háború el?tt gazdatiszt volt, a háború után nagyraktárban, az állami gazdaságnál dolgozott [A feleséggel készített interjúból kiderül, hogy az 1924-ben született báty a háború el?tt még tanult, gazdatisztféle a háború után volt: egy állami gazdaságban felügyelt a munkásokra. - A szerk.]. A második világháború alatt Gy?rben szolgált a magyar hadseregben, majd elvitték munkaszolgálatra. 1944-ben felszállították egy vonatra, amely Auschwitzba tartott. Jóska megszökött egy [érsek]újvári fiúval együtt. Menekülés közben utánuk l?ttek, és az [érsek]újvári fiút eltalálták, meghalt. Jóska hazaszökött Vámosfaluba, és a háború végéig ott bujkált. Egy keresztény család elszállásolta és élelmezte. Nem jelentették fel. Húga [a jövend?beli feleség] és szülei már Auschwitzban voltak. A feleségem mesélte, hogy egy fiatalokból álló transzport érkezett a táborba, és a rabok kiabáltak a vagonról, hogy Haár Jóska megszökött. Így tudta meg, hogy a testvére megmenekült. Jóska egy darabig közös háztartásban élt velünk az apai nagyszüleim házában, Vámosfaluban, majd Dunat?késre n?sült. A felesége, Szekács Irén keresztény családból származott. Jóska anyósa azt kívánta, hogy térjen át a katolikus hitre. Azt szerette volna, hogy az unokái keresztények legyenek, és együtt tartsa meg a keresztény ünnepeket az egész család. Jóska teljesítette a kívánságát. 1947-ben vagy 1948-ban esküdtek meg Irénnel a t?kési római katolikus templomban. A lakodalmat Szekácsék házában tartották meg. Két fiuk született, József 1954-ben és Tibor 1957-ben. Mind a kett?t katolikus templomban kereszteltették meg. Haár Józsefné ötvenéves korában halt meg.

Az esküv? után egy ismer?söm beszerzett a felvásárlóüzemhez raktárosnak, gabonafelvásárlónak Vámosfaluban. Százalékra vásároltuk a gabonát, és a feleségem vezette a könyvelést. Rövidesen Vámosfalun kívül Vásárútra, Kürtre, Albárra, Dunaszerdahelyre és Pódafára is kiterjedt a megbízatásom. Nap mint nap motorbicikliztem. Amíg a felvásárlóüzemnek dolgoztam, kilenc raktárost csuktak le. Két táska lopott gabonáért is megbüntették az embert. Szerencsém volt, mert a feleségem nem hagyott hozzányúlni semmihez, ami nem a saját tulajdonunk volt. A többletet is rendszerint leadtuk az üzemnek, mert nem hagyta, hogy eladjuk. Irénke látta, hogyan zárják be egymás után az embereket, és nem akarta, hogy engemet is letartóztassanak. A harminchat év alatt, amit a felvásárlóüzemben ledolgoztam, tizenkét igazgató cserél?dött. Kés?bb Dunaszerdahelyre kerültem, és vezet? beosztásban dolgoztam. A munkásszakszervezetnek voltam a tagja. Magasabb bért és nyolcórás munkaid?t követeltünk. Több kitüntetést is kaptam a cégt?l a példás munkámért. 1980-ban mentem nyugdíjba.

A kommunizmus alatt egyáltalán nem vihettem el csak úgy saját használatra gabonát az üzemb?l. Szigorúan megbüntettek volna. Disznót neveltem, kellett a gabona etetésre. Egyszer beleraktam az autó kofferjába egy mázsa búzát, hogy hazaviszem. Lassan vezettem, egyszer csak kigurult az egyik autókerék. Most mi legyen? Féltem, hogy valami csend?r leáll mellettem, és baj lesz. Egyszer csak megállt mellettem egy kerékpáros fickó: "Mi baja van, Feldmár úr?" Mondom: "Ményk? megvágott, kigurult a kerekem, kicsavarodtak a csavarok." Felajánlotta, hogy segít nekem, és felemeli a kocsit. Mondtam neki, hogy nagyon nehéz. Azt mondta: "Fölemelem én a kocsit, föl is fordítom." Megemelte, gyorsan visszahelyeztem a kereket, visszaraktam a két maradék csavart és leengedte. Azt mondja: "Ez egy rendes kapitalista kocsi. Ebben acél van. Hát alig tudtam megemelni az elejét." Gondoltam magamban, persze hogy nehéz, mikor egy mázsa búza van benne.

A feleségem a felvásárlóüzemnek könyvelt. Én vásároltam fel a gabonát, zöldséget, gyümölcsöt és ? könyvelt. Vámosfaluban a feleségem végezte a könyvelést, egy másik faluban pedig egy fiatalember. Este összeültek, és összegezték az adatokat. Mindig jöttek minket ellen?rizni, de soha nem találtak semmi hiányt. Rengeteget dolgoztunk. Ez egy állami felvásárlóüzem volt, és ahhoz tartozott minden. A gabonán kívül tejet, tojást és más élelmiszert vásároltunk fel. Az eszünk majd elment. Sok pénz forgott a kezünkben. Amikor már Dunaszerdahelyen laktunk, Irénke egy helyi kristályüzletben dolgozott mint eladón?. A bolt valamilyen állami szövetkezethez tartozott. A munkások kicsiszolták a kristályt, majd Dunaszerdahelyen árusították. A feleségem a kristályüzletb?l ment nyugdíjba 1982-ben. Azóta is dolgozunk, húsz vagy harminc éve foglalkozunk diófelvásárlással. A kommunizmus alatt a Jednota részére, most meg különböz? üzemeknek vásároljuk fel a diót. A télen olyan tizenöt mázsát vettünk és adtunk tovább. Tízkilónként rakjuk ládákba, és a cég elviszi.

Két gyermekünk született, egy lány meg egy fiú. A lányom, Katarína Feldmárová, akit Katinak szólítunk, 1952-ben született Vámosfaluban. A dunaszerdahelyi szlovák alapiskolába [általános iskola] írattuk be. Úgy gondoltuk, ha f?iskolára akar majd menni, akkor meg kell tanulnia rendesen szlovákul beszélni. Az alapiskola után Modrán tanult pedagógiát. Amikor befejezte a tanulmányait, tanítón?ként dolgozott. Jelenleg rajzot is tanít. Jó fizetést kap Pozsonyban.

A fiam, Feldmár Zoltán 1955-ben született Dunaszerdahelyen. Hét-nyolc napos korában körülmetéltettük a pozsonyi zsidó kórházban. Szlovák tannyelv? alapiskolát végzett Dunaszerdahelyen, utána a pozsonyi STU-n [Slovenská Technická Univerzita - Szlovák M?szaki Egyetem - A szerk.] tanult ki villamosmérnöknek.

Amikor betöltötte a tizenharmadik évét, Budapesten tartottuk meg a bar micvóját. A zsinagógában Jákob néven szólították a Tórához. Anyai dédapját hívták [Haár] Jákobnak. Otthon, Dunaszerdahelyen szerveztünk egy kis ünnepséget, ahová a legközelebbi rokonok voltak hivatalosak: Jen? bátyám és családja meg a sógorom, Haár Jóska a feleségével és gyermekeivel együtt. Zolikának a bar micvó alkalmából egy aranyláncot ajándékoztunk. "H" bet? lógott rajta, megvan még most is.

Zolinak sok barátja volt. Az egyik iskolatársát ?ubomír Dolgo?nak hívták, feln?tt korában matematikát és fizikát tanított a Komenský Egyetemen, Pozsonyban. Egy ideig miniszter [Munkaügyi és a szociális ügyek minisztere Szlovákiában. - A szerk.]. is volt, nemrég halt meg autóbalesetben. Az egyik nyári szünetben Zolink hazajött a bécsi munkaszolgálatos bajtársamtól, akinél a német nyelvet gyakorolta.

Kiskoruk óta mesélünk a gyermekeinknek a holokausztról. Amikor gondoltuk, hogy már felfogják, elmeséltük nekik, mi történt velünk a második világháború alatt. Most is gyakran emlegetjük, hogy a nagyszül?k [Feldmár Sándor apja és Feldmár Sándorné szülei] koncentrációs táborban pusztultak el. Gyermekkorukban sokszor kérdezték: "Nagymamánk nincs?" Amikor Dunaszerdahely perifériáján éltünk, a szomszédban lakott egy kisfiú, aki egyid's lehetett a mi fiunkkal. Együtt játszottak. A szomszéd fiúnak volt egy nagymamája, aki mindig csomagot küldött neki. Zolika gyakran mérgel?dött: "Mikor fogok én a nagymamámtól csomagot kapni?!" Mindig azt követelte. Persze, mondtuk neki, hogy nincs nagymamája.

A gyerekekkel magyarul beszéltünk és beszélünk is otthon. Mivel szlovák alapiskolába járattuk ?ket, megtanultak perfekt szlovákul és németül is. A bécsi munkaszolgálatos ismer?sömnél is gyakorolhatták a német nyelvet. Nagyünnepeken elvittük ?ket a dunaszerdahelyi imaházba.

1946-tól Vámosfaluban laktunk a feleségemmel és a bátyjával, Jóskával az apai nagyszüleim házában. A két szobát és a konyhát folyosó kötötte össze. Petróleumlámpával világítottunk. A villanyt csak néhány évre rá vezették be. Az ötvenes években eladtuk a vámosfalusi házat, és Dunaszerdahelyre költöztünk, mert meg akartuk könnyíteni a gyerekek dolgát. Azt szerettük volna, ha Dunaszerdahelyen végzik az elemi iskolát. Vámosfaluban nem volt túlságosan jó a közlekedés, alig akadt buszjárat, ezért vettünk egy kis házat a város szélén. A házban elöl volt egy szoba, azután következett a konyha, és megint egy szoba. A házikóhoz egy kis udvar is tartozott. 1966- ban, amikor már jobban kerestem, egy dunaszerdahelyi keresztény orvostól megvettem ezt a háromszobás házat, amelyben máig lakunk. A házban egy hálószoba, konyha, fürd?szoba, ebédl? és egy gyerekszoba volt. A konyhához hozzáépítettünk egy kis mellékhelyiséget. Zolika fiunk a gyerekszobában aludt, a lányunk meg az ebédl?szobában. Ritkábban tartózkodott otthon, amikor már Modrán [magyarul: Modor - a szerk.] tanult.

Személyesen nem voltam nagy könyvrajongó, de a feleségem azért szeretett olvasni. A kommunizmus alatt Irénke tagja volt a magyar könyvbarátok klubjának. Minden hónapban küldtek neki valamilyen magyar könyvet, kortárs irodalmat. Egyszer elolvasta, aztán félre lett rakva. A regényeket kedvelte leginkább. Magyar újságot, az "Új Szó"-t fizettük el?. A szlovák újságokat is néha-néha átfutottuk, és az érdekesebb cikkeket elolvastuk. Jelenleg is az "Új Szó"-t olvassuk, a szlovák újságok közül pedig leginkább a SME napilapot.

Nagyon ritkán mentünk el szórakozni, színházba, mert sokat dolgoztunk. Amikor Vámosfaluban laktunk, többször néztünk meg Dunaszerdahelyen egy színdarabot, mint amikor már a városban éltünk. Olyan kis bricskán jártunk be Dunaszerdahelyre. Egyszer voltam a dunaszerdahelyi moziban, akkor már itt laktunk a város szélén. Magam ültem az egész moziban meg hat cigány gyerek, aki úgy szökött be. A fiamat minden évben elküldtük pionírtáborba. Amikor a Zoli már nagyobb lett, eljártunk a feleségemmel együtt autóbusszal Balatonalmádiba.

A kommunizmus alatt legalább tizenkét autót cseréltem ki egymás után. Imádtam motorozni meg autót vezetni. 1937-ben szereztem meg a hajtásimat. Többnyire használt autót vettünk, mert újra sosem jutott pénzünk. Rosszabbnál rosszabb járgányok voltak: ?kodák, Renault... Az els? autómat el nem felejtem - Praga Piccolo. Az egyik autómnak minden ?sszel berakattam az ablakait, nyáron meg kivertem az üveget, mert nem lehetett lehúzni. Olyan autót is vettem, ami egytengelyes volt, nem volt sebességszabályozója. Középett volt egy fogaskereke, azt hajtotta a motor. El?fordult, hogy eltörött a tengely egyik fele, mert ahogy tértem, meg- megfeszült, és letörött az egyik kerék. El?re néztem, csodálkozok, mi gurul el?ttem. Hát a saját kerekem volt. Máskor meg siettem reggel a munkába, Topolino autóm volt. Elöl volt a haubnija [Föltehet?en a 'Haube' szó változata, a motorház fedele. - A szerk.], ami letakarta a ventillátort. Nem akart begyúlni a motor, hiába kurbliztam. "Nahát, fél hét van, mennem kell!" Hétre az állomáson kellett lennem, mert én osztottam el a munkát. "A mennyk? üsse meg!" Nem gyulladt be. Ott laktunk a város szélén, messze volt az állomás. Kurbliztam, levettem a haubnit, letettem az autó elé. Végül mégiscsak beugrott a motor. Beszálltam gyorsan a kocsiba, és ahogy elindultam, átmentem a haubnin, jól összegörbítettem. Betettem a járgányba, és úgy siettem munkába. Aztán a munkások kalapácsolták ki nekem a haubnit.

A háború után kevés rokonunk maradt. Adlerékkal tartottuk a kapcsolatot. Második unokatestvéreim voltak, Nádszegr?l [Trstice] származtak, de elmentek Galántára, ahol hentesüzletet nyitottak. Amíg éltek, néha összejártunk. Legtöbb barátomat a munkahelyemen szereztem, a dunaszerdahelyi felvásárlóüzemben. Az emberek ismertek, mert Nagymegyert?l Somorjáig jártam el?adásokat tartani a szakszervezett?l. Havonta egyszer beszéltem a munkásoknak mez?gazdaságról és felvásárlásról. Többen ismernek meg az utcán, mint amennyi embert én felismerek. Öt éve Pozsonyba vagy Komáromba szoktam utazgatni. Van egy nyugdíjazott mérnök barátom, aki Somorja mellett lakik. Együtt utazunk Pozsonyba ilyen börzére, amely pénteken szokott lenni. Körbenézünk, ? vásárol egy kis zöldséget, és hazajövünk. Nemrég egy használt rádiót vettem ott csupán 50 koronáért [50 szlovák korona a mai (2005) árfolyam szerint kb. 350 forint - A szerk.].

A háború után a feleségemmel az alapvet? zsidó hagyományokat úgy-ahogy betartottuk. Ma már nem tartjuk be szigorúan a kóser étkezést. Kizárólag szárnyashúst fogyasztunk, nem eszünk disznóhúst. Megtartjuk a nagyobb zsidó ünnepeket, a húsvétot [Pészah], Hanukát, Jom Kipurt... Rendszerint megemlékezünk halott szüleinkr?l is [lásd: jahrzeit]. Pénteken gyertyagyújtással üdvözöljük az eljövend? szombatot. Általában négy gyertyát gyújtunk - kett?t az én szüleim, kett?t a feleségem szülei emlékére. A gyertyagyújtás alatt szétosztom a barheszt a jelen lev? családtagoknak, mindenki kap egy majszet [darabot]. Jom Kipur napján rendszerint böjtölünk. Ilyenkor a nap nagyobb részét a dunaszerdahelyi imaházban töltjük. Csak a nagyon id's zsidók - mint például én - térnek haza hamarabb. A Pészah alatt rendszerint ellátogatott hozzánk a feleségem bátyja, Jóska is. Mivel ? ismerte legjobban a zsidó szertartásokat, ? szokta nálunk vezetni a szédert [Emlékezzünk rá: Jóska sógora kitért, és anyósa kívánságára fölvette a római katolikus vallást. - A szerk.]. Néha Izraelb?l is eljöttek a rokonok, el?fordult, hogy hatan ültek az ünnepien megterített asztalnál. Nagyon szép szédertálunk van. A nagy tálcán kisebb edénykéket helyezünk el. Ezekbe sült húst vagy csibenyakat, tojást, petrezselyemzöldet rakunk, almát és tormát reszelünk. Az almát dióval keverjük össze, így készül a hároszet [lásd: máror; széder]. A tál közepére sós víz kerül. A szédert máig megtartjuk. A feleségem általában húslevest tálal maceszgombóccal.

A Jahrzeitot mindig megtartjuk, összejövünk az imaházban, és a halottakért imádkozunk. Kimegyünk a zsidó temet?be, és mécsest rakunk a sírra. Otthon is gyújtunk gyertyát a halottaink emlékére. Amikor valaki meghal, egy galántai zsidó készíti fel a halott testét a temetésre [lásd: holttest el?készítése a temetésre]. Dunaszerdahelyen egyszer? fakoporsóban temetik az elhunytakat [A mai temetkezési szokás annyiban különbözik a közelmúltban még él? hagyományos szertartástól, hogy az elhunytat gyalulatlan fából készült koporsóban helyezik nyugalomra, nem pedig egyenesen a kiásott sírgödörbe teszik. A koporsó aljából hiányzik egy deszka, így a zsidó hagyományoknak megfelel?en az elhunyt teste érintkezik a földdel. - A szerk.]. A keresztények virágot visznek a temet?be, a zsidók pedig követ helyeznek a sírra. Hajdanán a zsidók ugyanis olyan helyre temetkeztek, ahol a homokot szétfújta a szél, ezért raktak a sírokra követ. A zsidóság ezt a szokást máig is tiszteletben tartja.

Jeles ünnepnapokon rendszerint elmegyünk a dunaszerdahelyi imaházba. Az imaház épülete a Bacsák utcában található, még a második világháború el?tt épült. Ebben a nagy imaházban a férfi és a n?i rész külön van. Egy pozsonyi rabbi vezeti a szertartást.

Katalin lányom 1973-ban egy zsidó fiatalemberhez ment férjhez. Pavol Kovár jobban beszél szlovákul, mint magyarul. Dunaszerdahelyen csupán a polgári esküv?t tartották meg. Az egyik munkaszolgálatos barátom segített elintézni, hogy a pesti zsinagógában is megesküdhessen a fiatal pár. Rabbi adta ?ket össze hüpe alatt, de sajnos a nevére már nem emlékszem. Magas, szép ember volt. A menyasszonyt az édesanyja és a jövend?beli anyósa vezette a hüpe alá. Lakodalom helyett csak vacsorát szerveztünk valamelyik pesti szállodában. Az ünnepi étel nem volt kóser, mert akkoriban már nem tartottuk be a kóser konyhát.

Az esküv? után egy darabig Dunaszerdahelyen laktak, Kati a helyi alapiskolában tanított. A vejem a pozsonyi BEZ-ben kapott állást [BEZ, azaz Bratislavské elektrotechnické závody - Pozsonyi Elektrotechnikai Vállalat - A szerk.]. Az üzem transzformátorok gyártásával foglalkozik, Pali jelenleg vezet? beosztásban van. A vejem az üzemt?l lakást kapott a pozsonyi Petr?alkában [magyarul Ligetfalu - a szerk.], elköltöztek. Huszonkét éve laknak Pozsonyban. A lányomnak jó állása van, egy alapiskolában dolgozik. Rajzot is tanít.

A lányomék Pozsonyban beiratkoztak a zsidó hitközségbe, és fizetik a hitközségi adót. Pészah alatt maceszt és kóser bort kapnak a hitközségt?l. Nagyünnepek alatt elmennek imaházba. Tavaly [2004-ben] mi is Pozsonyban tartottuk a húsvétot. Befizettünk a pozsonyi hitközségbe, ünnepi vacsoránál imádkoztunk a többi résztvev?vel. Nagyon jól éreztük magunkat, és úgy döntöttük, hogy idén is a lányommal ünnepelünk. A pozsonyi hitközségbe többnyire nálunk fiatalabb zsidók járnak. Nekünk viszont vannak a városban ismer?seink, akiket szívesen meglátogatunk.

Katinak két lánya született. Andrea harmincegy éves, Rita huszonhárom éves. Az unokáim zsidó nevelésben részesültek. Az id?sebbik unoka, Andrea Svájcban él. Egy jugoszláv lakástervez?höz ment hozzá, akit Slavni?nak hívnak. Nem élnek a zsidó hagyományok szerint, ha jól tudom. Andrea gyógytornász. Két gyereke született: Maximilián három éves, a fiatalabbik, Charlie pedig tíz hónapos. A férjével németül és szlovákul beszél.

A fiatalabbik unokám, Kovár Rita Pozsonyban tanul pedagógiát. Vallásosabb, mint a n?vére, betartja a kóser konyhát. Egyáltalán nem eszik húst, és a zsíros ételt sem keveri tejessel.

A fiam elektromérnökként dolgozott a dunaszerdahelyi lengyárban, ahol kés?bb igazgatóhelyettes lett. Egy alkalommal a cég kiküldte Németországba gépekért. Zoli megvette a gépeket, hazaküldte ?ket, ? meg külföldön "felejtette magát". Már huszonhárom éve él Németországban [1982-ben disszidált], Kölnben telepedett le. Nem is sejtettük, hogy ez lesz a vége. Nem árulta el nekünk, hogy mit forgat a fejében, mert nagyon szeretett bennünket, és meg akart kímélni a szomorúságtól. Amikor kint maradt Németországban, kicsit nehezteltek rám a munkahelyemen. A n?vérének azért elárulta, és a sógorom, Jóska fiai is tudtak róla, mert kölcsönkérte t?lük a motorbiciklit, hogy elbúcsúzhasson a haverjaitól. Bíróságra hívtak minket az ügy miatt. Zoltánt egy évre ítélték, és elkobozták a kis Fiat autóját is [A disszidenseket Magyarországon is és Csehszlovákiában is elítélte az igazságszolgáltatás, távollétükben is. A nagyobb érték? ingóság elkobzása mellett - legalábbis Magyarországon - ingatlanvesztésre is ítélték ?ket, vagyis hátrahagyott lakás- és egyéb ingatlanuk az államra szállt. - A szerk.]. Nem kaptunk kiutazási engedélyt. Zolival telefonon tartottuk a kapcsolatot. Hosszú id? után találkoztunk Balatonon, Magyarországon. A feleségemmel és Zita menyem szüleivel együtt kiengedtek minket Magyarországra. Kay unokám még nem volt a világon.

Fiamnak volt egy barátn?je, Zita, aki mint gyógytornász dolgozott a dunaszerdahelyi kórházban. Egy alkalommal két hétre Jugoszláviába mentek a kórháztól. Zita megismerkedett egy német házaspárral. Odaadta nekik minden értékes holmiját, aranyat, mindent, hogy vigyék Németországba. Kiutazott a házaspárral, és felhívta a fiamat. Zoltán elment érte, és együtt éltek aztán egy táborban. Rajtuk kívül több lengyel lakott azon a helyen. Kaptak külön szobát, nagyon lassan tudtak lábra állni. Zita el?ször pékségben dolgozott éjjelente, mert nappal nem adtak munkát a bevándorlóknak, majd egy mosodában dolgozott éjjelenként. Nem volt egyszer? az életük. Az utcán hentereghettek volna, nem érdekelt volna senkit. Senki sem kérdezte, mit esznek. Zita hamarosan elhelyezkedett egy kórházban mint gyógytornász. Zoli viszont négy évig járt iskolába, tovább kellett képeznie magát. Aztán felvették a Bayer cégbe gépeket gondozni. Legalább egy évig tanította a német mérnököket. Én is jártam abban az osztályban, ahol tanított. A gyárban volt egy hatalmas helyiség, amelyben huszonnégy mérnök fért el. Az üvegfalú irodájából irányította az embereket. Sokat gürcölt, míg ezt az állást megszerezte. Nagyon jó fizetést kapott. Nagyon jó állás volt, csak az volt a baj, hogy azt hallgatta, hogy egy bevándorolt dirigál a németeknek. Egyszer elhatározta magát, hogy otthagyja ezt a munkát, és önállósítja magát, vagy beáll más munkahelyre. Fölmondott, de egy éven keresztül nem tudott állást szerezni, csak a felesége keresett. Jelenleg vállalkozik. Automatizációs projekteket készít. Többen is beadnak valamilyen projektet az üzembe, de csak egy kapja meg a munkát.

A fiam és a menyem talán Belgiumban vagy Hollandiában házasodtak össze, mert valamilyen oknál fogva Németországban nem tehették meg. Most már német állampolgárok, de a szlovák állampolgárságot visszavonták t?lük. A fiuknak viszont szlovák állampolgárságot írtak be a németek, amikor megszületett. Zita anyja katolikus, apja meg református volt. Megegyezett a fiammal, hogyha lányuk születik, megkereszteltetik, de ha fiuk lesz, ? zsidó lesz az apja után.

Az unokám, Kay Feldmár Kölnben született egy zsidó kórházban, azt hiszem, 1987-ben. Egy rabbi rögtön "megmalenolta" [körülmetélte]. Amikor be akart lépni a zsidó hitközségbe, a pesti zsidók nem ismerték el a brit miláját [körülmetélés]. Újra kellett hogy megm?tsék Budapesten. Az unokám bár micvóján sem vehettünk részt a kommunizmus alatt, mert nem kaptunk kiutazási engedélyt. A feleségemmel aranyláncot küldtünk neki ajándékba.

Kay olyan óvodába járt, ahol többségben voltak a zsidó gyerekek. Az alapiskola után német tannyelv? állami gimnáziumot látogatott. Még nem döntötte el, milyen f?iskolára fog menni. Eredetileg orvos akart lenni, de azt mondta a feleségemnek, amikor itt volt utoljára, hogy megváltoztatta a véleményét. Németországban ugyanis elbocsátják a német orvosokat, mert a bevándorló orvosok kevesebb pénzért elvállalják ugyanazt a munkát. Kay nagyon jó tanuló, ügyes srác. Több nyelven beszél: magyarul, németül és angolul. Magyarul olyan szépen beszél, mint a pestiek. A zsidó történelmet ugyanis Budapesten tanulta.

Az unokám rendszerint elkíséri az apját a zsinagógába. A fiam zsidó, a felesége pedig keresztény templomba jár. Néha betérnek a párjuk templomába is. Kay tudatában van, hogy az édesapja zsidó és az édesanyja keresztény. Az édesanyja minden péntek este gyertyát gyújt. Az unokám vezeti apjával együtt az imádságot. Megtartják a keresztény ünnepeket is. A karácsonyt rendszerint Dunaszerdahelyen, a menyem anyjánál töltik, ahol karácsonyfát díszítenek. Természetesen meglátogatnak minket is, nálunk megünnepeljük a Hanukát.

Kay tíz-tizenegy éves korában tért át a zsidó hitre. Több mint egy évig tanult Budapesten a rabbi intézetben [rabbiképz?]. Nagy nehezen fogadták be a zsidók. Izraelben kellett vizsgáznia a zsidó történelemb?l és vallástanból. Az imádságot kívülr?l-belülr?l kellett tudni. Kay szorgos volt, nagyon szerette volna, hogy befogadják. Végül sikerült neki. Kölnben több zsidó fiúval, lánnyal járt össze. Többször töltötte a nyarat Szarvason, egy zsidó ifjúsági táborban. Most már ? vezeti Kölnben a gyerekeket a zsidó hitközségben.

Az unokáink el?tt sem maradt titok, hogy a második világháború alatt lágerban voltunk, és hogy több családtagunk ott halt meg. A kis hároméves dédunokánk [Maximilián] is minden alkalommal követeli a feleségemt?l, hogy mutassa meg a karját, amelyre egy sorszám van tetoválva. Aztán meg kell mutatnia a másik karját is, és mindig el kell neki magyarázni, miért nincs tetoválás a másik karján is.

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel egyáltalán nem érintett. Nem volt számomra meglep?. Az ember megszokta, az élet ment tovább. 1948-ban megalakult a zsidó állam. Személyesen nem nagyon érintett minket, mert nem állt szándékunkban Izraelbe menni. Semmilyen közeli rokonunk nem élt kint, aki várt volna minket. Azért a zsidó állammal kapcsolatos híreket mindig meghallgattam, és máig követem a rádióban vagy a tévében. Ez minden, nem szoktam politizálni. Az 1968-as események sem foglalkoztattak különösképpen [lásd: Prágai tavasz (1968)].

Volt egy Zoltán nev? zsidó kollégám, aki hivatalnokként dolgozott a Dunaszerdahelyi Gabonafelvásárló Központban. Legényember volt, és nem tartozott a vallásos zsidókhoz. 1968-ban megnyílt egy rövid id?re az osztrák határ. Ez a Zoli fogta magát, és kiment Izraelbe. Kirijat Moskirban telepedett le. El?ször m?trágyagyárban dolgozott mint munkás. Kés?bb megtanult ivritül, iskolába járt, és vezet? beosztásba került. Jól keresett, onnan ment nyugdíjba. Még mindig dolgozik, egy kórházban nyilvántartást vezet a betegekr?l. Teljesen ingyen csinálja, csak azért, hogy elfoglalja magát. Egyedül él, mert a felesége meghalt. Máig is tartjuk a kapcsolatot. A feleségemmel 1987-ben [Mint a feleséggel készített interjúból kiderült, az 1987-es úton nem vett részt a feleség. - A szerk.] és 1996-ban utaztam ki Izraelbe. El?ször Kölnbe mentünk a fiamhoz. Németországból repültünk Izraelbe, mert akkoriban tilos volt Csehszlovákiából a zsidó államba utazni. Összesen kétszer látogattam meg Zoltán barátomat. Jóformán az egész országot bejártuk, ? fizetett mindent. Mivel nem annyira ismerte Izraelt, elintézett számunkra egy taxit, amelyet egy bennszülött sof?r vezetett. A taxisof?r mindent megmutatott nekünk, amit érdemes volt Izraelben megtekinteni. Megnéztük az emlékm?veket, jártunk a Jad Vasemben [lásd: Jad Vasem Intézet] és a Siratófalnál Jeruzsálemben. Meglátogattuk a szent helyeket [lásd: szent helyek], a Jordán folyónál és a Holt-tengernél is voltunk. Izraelben vannak olyan helyek, ahol többnyire magyar zsidók élnek. Kibucban is jártunk. A kibuc egy önellátó szövetkezet, amelyben az emberek felváltva különböz? munkákat végeznek. A koszt, a ruhanem?, a szállás és az orvosi ellátás biztosítva van. Tetszett, ahogyan étkeznek ott a zsidók. Több asztalról lehetett választani a gazdag kínálatból. Burgonyát, tésztát, különböz? fogásokat tálaltak. Annyit ehetett az ember, amennyit csak akart, és abból, amit kívánt. Az emberek önállóan, szabadon, komolyabb gond nélkül élhettek a kibucban. Sokan kibucban kezdték az új életet, és amikor jobb állást találtak, eltávoztak onnan. Zoltán kollégám egy jól men? kibucban lakott és dolgozott eleinte, de nem bírta ezt az életmódot. Személy szerint sem tudom elképzelni, hogy én ott élnék. Véleményem szerint a kibucban nem tudják a munka eredményét teljes mértékben értékelni. Nem mindenki alkalmas mindenfajta munkára. Nem érthet mindenki például a fejéshez.

Izraelben akkor él jól az ember, ha szerencséje van. Ha nekem is szerencsém lenne, én is el tudnám képzelni, hogy ott telepednék le. Minden azon múlik, hogyan érvényesül az ember, mihez ért. Izraelben is élnek rossz emberek, jó emberek, betör?k, úgy, mint máshol. Viszont ott nem láttam annyi részeg embert, mint másutt, mert a zsidók nemigen isznak.

Az 1989-es fordulat [lásd: bársonyos forradalom] már nem nagyon érintett engem, mert már régen nyugdíjas voltam. Azt gondoltam, hogy a szegény ember továbbra is szegény marad, és a gazdag ember ugyanúgy gazdag lesz. Ez így volt mindig. Ma is van egy olyan osztály, amelyik gürcöl, és van egy olyan réteg, amelyik nagyon jól él. A fordulat után szabadabbak lettek az emberek, szabadon utazhat az ember külföldre. A kiutazás tilalma nagy marhaság volt mindenesetre. Most aztán utazhat az ember, csak esetleg nincs pénze hozzá. A kommunizmus alatt az átlagkereset, a megélhetés jobb volt, a nép jobban el volt látva. Könnyebben hozzájutott a pénzhez, és ha nem jutott hozzá, akkor hozzálopta, de volt neki. Egypár embert becsuktak, mert b?nöz?k voltak. Akár a szövetkezetben, akár nálunk az üzemben mindegy volt, hogy 3000 korona fizetést kapott az illet? vagy 2000 koronát, egyforma elegánsan próbálták a gyerekeiket öltöztetni. Mindenki úgy osztotta be a pénzét, és úgy igyekezett, hogy ne maradjon le a másik után. Az átlagember jobban élt akkoriban. Most meg van egy olyan osztály, amelyik nagyon nehezen él. Vannak olyan szegény emberek, akiknek nincs lakásuk se.

Jelenleg tagja vagyok a dunaszerdahelyi zsidó hitközségnek. Régebben segítettem a szervezési munkákban is, de ma már öreg vagyok ehhez. A hitközségnek természetesen adót fizetünk. Húsvétkor maceszt és kóser bort biztosítanak nekünk.

A feleségemmel egy közeli nyugdíjasklubba is jártunk. Zsidók és keresztények egyaránt összejártak ott. Ma már oda sem megyünk el, mert az öregebbek meghaltak, a fiatalabb nyugdíjasokkal meg nem tudunk annyira beszélgetni.

A Jointtól kaptam egy kis kárpótlást az elszenvedett üldözésért és rabságért a holokauszt alatt. A Claims Conference és Magyarország is fizetett kárpótlást az apámért és a feleségem szüleiért. A legutóbbi népszámláláskor természetesen kitöltöttem az ?rlapon, hogy zsidó vagyok.

Az unokáimmal gyakran találkozom. A gyerekeim minden reggel vagy este felhívnak, hogy vagyunk, hogy telt a napunk. Katival minden héten találkozunk. Zoli az ünnepek között megjelenik Dunaszerdahelyen. Képes 1500 kilométert levezetni, hogy láthassa a szüleit. A gyerekek megegyeztek, hogy mivel a lányom itt, Szlovákiában lakik, minden héten köteles a szüleit meglátogatni. Kay unokám, aki Kölnben él, karácsonykor, húsvétkor és a nyári szünetben rendszeresen meglátogat bennünket. Különben vele is szoktunk telefonálni, amikor az apja felhív minket. A dédunokáim Svájcban laknak, ezért többnyire karácsonykor, de hamarabb húsvétra jönnek. A múltkor tíz napot töltöttek nálunk.

Köztünk és a gyerekek között nincs semmilyen konfliktus. Úgy nevelik a gyerekeiket, ahogy akarják. Mi például nem nagyon utazgattunk, nem kirándultunk. A fiam meg azt mondja: "Ha most nem megyek, apám, akkor mikor menjek? Most van valami kis mód rá, elmegyünk." Nem jó, ha belebeszél az ember a gyerekek dolgába, mert azoknak már más nézeteik vannak. Egy zsidó ismer?söm szokta mondani: "Megtanítottam a gyerekeket beszélni, azok meg megtanítottak engem hallgatni."
 

Életrajz

Salgó úrral nem az otthonában, hanem egy ismerősöm műhelyében beszélgettünk. Először túlélési stratégiának gondoltam a tartózkodását, hogy nem a lakásán találkoztunk, és azt gondoltam, hogy Salgó úr óvatosságból kevesebbet vall be zsidóságából, zsidó vallásból, hagyományokból, mint amennyit megél, aztán kiderült, hogy hipotézisem elhamarkodott volt, saját elvárásaimba, elképzeléseimbe nem passzolt, amit tapasztaltam, hisz végül kiderült: Salgó úr tipikusan az az ember, aki származását tekintve ugyan zsidó, de élete, sorsa, kultúrája magyar. Salgó úrnak erős kötődése van  lakóhelyéhez, tősgyökeres XI. kerületinek vallja magát.

Többször említettem barátaimnak, hogy elég kalandos volt az életem. Elég színes, sokféle és én mindig azt szoktam mondani, hogy a jóisten velem volt. Mert a keresztútnál majdnem mindig a jó helyre kerültem. Szerencsém volt. Persze némi rátermettség és az egészségi állapot, ami rendkívül sokat jelentett.

Az apai nagyszülőket nem ismertem, egyetlen történetet tudok elmondani. Apuka mesélte, hogy itt voltak Pesten, és nem mertek átmenni a Dunán! Konflissal vitték át őket! Ennyit tudok csak róluk.

Az anyám szüleit én alig ismertem. Kivéve a nagymamát, aki ott lakott nálunk, őt Wagner Adolfnénak hívták, és az 1860-as években született Pozsonyban. Anyuka anyjának leánykori neve Frankfurter Lina volt. A nagymama tudott valamit magyarul, de ők főleg németül beszéltek. Rám ragadt a német nyelv őróla. Budapesten élt, és háztartásbeli volt. Hogy mennyire volt vallásos, arról nem tudok semmit, ővele csak játszottunk. Krétával rajzoltunk az asztalra, és akkor játszottunk. Ez olyan, mint minálunk a gyerekeknek a malom. A testvéreiről nem tudok semmit.

Itt lakott a Körtéren [Móricz Zsigmond körtér]. Aztán amikor legyengült, odaköltözött mihozzánk. Sose felejtem el, én játszottam a földön ilyen építőkockákkal, és a nagymama ült a fotelban. Lehettem 3-4 éves. Nézek oda, és a nagymama mozdulatlan. Ajjaj! Fogtam egy tükröt, és odaraktam a szája elé. Nem homályosult el! Kiszaladtam, „anyuka, azt hiszem, a nagymama meghalt!” Még nem jártam iskolába, ott játszottam a földön. Tényleg meghalt ott a fotelban. De kicsi voltam, nem emlékszem a temetésre. Azt sem tudom, hol a sírja, az sem biztos, hogy Rákoskeresztúron van [azaz: nem biztos, hogy a rákoskeresztúri zsidó temetőben van eltemetve].

Anyai nagypapámat Wagner Adolfnak hívták. Nem emlékszem, hogy mikor és hol született. Én nem ismertem. De annyit tudok róla, hogy valami vegyi dologgal, festékkel foglalkozhatott, és állítólag föltalált valami gyorsan száradó olajfestéket. Ezt hallottam. Volt egy üzeme. De látni nem láttam, mivel amikor én öntudatra ébredtem, akkor már nem élt. Annyit tudok, hogy nagymamával együtt itt laktak a Körtéren. Úgy 1915-ben halt meg körülbelül, mert én 1914-ben születtem.

Édesanyám 1884-ben született Budapesten. Wagner Aranka volt a leánykori neve.

Édesapám Mezőkövesden született az 1880-as években [Mezőkövesd – Borsod vm.-ben lévő nagyközség 1910-ben 17 200 lakossal (vallásfelekezet szerint 95% római katolikus, 4% izraelita). – A szerk.]. 1901-ben magyarosította a nevét, Salgóra. Az eredeti neve Sprerlinger volt. Hogy mi volt apuka legmagasabb végzettsége, arra nem emlékszem. De írni és olvasni jól tudott. Elég vallásos volt, a szülei rabbinak szánták, de végül nem lett rabbi, 13-14 éves korában elhagyta a szülői házat, és följött Budapestre. Akkoriban erősen kötődött a valláshoz, ragyogóan tudott héberül! Apuka úgy hadarta héberül a dolgokat! De nem lett rabbi, elsősorban kereskedelemmel foglalkozott A vallásosságát megtartotta az élete végéig, de nem lett rabbi. A testvérének az Üllői úton porcelánboltja volt. Én csak annyit tudok róla, hogy voltak testvérei, vagy nyolcan voltak, akik szintén kereskedők voltak. Rólunk a háború ledörzsölte [a gyakorló vallásosságot]. A bátyám Amerikában ugyanúgy nem tartotta a vallást, mint én. Nem azért, mert szégyellte, hanem más a társadalmi berendezkedés, más az élet.

Édesapám rendkívül udvarias belvárosi kereskedő volt, divatáruüzletben dolgozott. Olyan kereskedő volt, aki az ajtóban állt, ha jött egy vevő, annak köszönt, és megkérdezte tőle, mit óhajt. Odavezette a segédhez. Mikor elment, megkérdezte a vevőtől, megkapott-e mindent. Ha nem, akkor még visszavitte, hogy talán próbálja meg ezt vagy azt. Abban az időben volt divatos a Karády-gallér – ami egy ovális, széles nagy tüll vagy áttetsző anyagból készült, kicsit merev hosszúkás, ma úgy mondanánk, hogy sálgallér volt – meg turbán. Ő egy kimondott úri kereskedő volt. Azt tudom, hogy apuka mindig elegánsan ment a munkába is.

Apuka több üzletben dolgozott életében. Az első, amikor fiatal volt, az 1920-as években, a Herzfeld und Zöle üzlet volt a Kristóf téren. Utána az Salgó és Társa üzletben dolgozott a Deák Ferenc utcában az 1930-as években. A társnak volt a tőkéje, őneki a neve volt. Ez valami miatt megszűnt, akkor apuka elment állásba, és a Petőfi Sándor utcában egy textilüzletben lett üzletvezető.

Az édesapámmal a következő történt. Amikor a Deák Ferenc utcában volt az üzlet, arra ki volt írva: Salgó és Társa. 1919-ben, mikor kitört a kommunizmus [lásd: Tanácsköztársaság], a kirakatot, az üveget leragasztották ilyen plakáttal [Ez az üzlet – úgy tűnik – még nem a későbbi Salgó és Társa üzlet volt, ahol tehát az apa társtulajdonos volt, mert az az 1930-as években volt. De az is lehet, hogy az apa nem az 1930-as években, hanem korábban volt társtulajdonos a Deák Ferenc utcai üzletben. – A szerk.]. Szólt az inasnak, „Szedd le róla!” Leszedte. Nemsokára jött érte az akkori rendőrség, és faggatták: „Ki csinálta?” „Én!” – válaszolta. Elvitték. A Gellért Szállóba vitték, ott voltak akkor ezek a kommunisták. És apukának volt egy rokona, aki ugyan zsidó volt, de magas rangú katonaorvos, Dobó bácsinak hívták. És akkor rajta keresztül kihozatták onnan, nem lett vele semmi baj. Utána csinálta tovább a munkáját. Ennyit tudok arról a kommunizmusról.

Két bátyám volt, Gyuri és Imre. Hárman voltunk testvérek. Három fiú. Én voltam a legfiatalabb, Imi [1911–2001] a középső, Gyuri [1908–1994] a legidősebb, és pontosan 3-3 év volt a differencia.

Háztartásbeli volt az anyukám. Akkor volt még nekünk cselédlány segítségünk is. Fräulein Tildának hívták. Innen is van nekem a némettudásom. Körülbelül 10 éves lehettem, akkor apuka már elküldte. Anyagilag nem bírták. Gyuri bátyám jobban tudott németül, mint én. Mert őneki három évvel több ideje volt, mint nekem, hogy megtanuljon. Még annyit tudok mondani, hogy Tilda ide, a Ménesi útra, a kápolnába vitt fel minket, a három gyereket vasárnaponként. A szülőknek nem volt kifogása ellene, semmit nem szóltak, gyerekek voltunk, végighallgattuk a misét, ennyi. Az épület ma is megvan, ha itt egyenesen fölmegyünk, ott van a Ménesi úton.

Anyuka péntek este gyertyát gyújtott. Elmormolta, amit ilyenkor el kell mondani. Erre határozottan emlékszem gyerekkoromból. De nem volt téma a vallás nálunk. Amikor már apuka elkezdett dolgozni, akkor kevesebbet járt templomba. Nem volt ilyen péntek esti vagy szombati templomba járás. Nem tudok mást. Templomba anyuka nem járt, amíg fiatalok voltunk, addig apuka meg én jártam, meg ha jól tudom, Imi velünk volt. Ide, a Bocskai útra jártunk. Más ilyen zsidó kötődés nemigen volt. Az iskolában arra voltam mindig fogékony, hogy a hittantanár a hittanórákon elmesélte a történelmet. Bennem mint történelem – úgy fogant az Ótestamentum.

Apukával itt Budán a sós fürdőbe jártunk strandolni, az a Tétényi kórháznak a helyén volt. Nyári vakáció alkalmával anyuka meg a három gyerek minden évben más városban egy kis szobát béreltünk, és apuka hétvégén kijött hozzánk. Voltunk Budakeszin, aztán a másik évben Kismaroson, egyik évben Nagymaroson. Vagy Balatonlellén. Oda jött le hétvégén vonattal apuka. Nagyon családszerető volt.

Itt a környéken [XI. kerület] jártam elemibe az 1920-as években. Akkor olyan élet volt, hogy az elemiben voltak olyan gyerekek, akik mezítláb jöttek az iskolába. Nem volt pénzük cipőre. Később, amikor középiskolába jártam, történt egy rendkívül érdekes dolog, ami az életemet meghatározta. Az Eötvös József reáliskolába [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák] jártam a Reáltanoda utcába, és talán negyedikes vagy ötödikes lehettem, mikor az iskolában megalakult a fúvószenekar. Imádtam a zenét, mert apám is dalos kedvű volt, anyám is, mind a ketten. Amikor a középiskolában megalakult a fúvószenekar, a kezembe nyomtak egy trombitát, B-trombitát, ami hangzásban ugyanaz, mint a modern zenében a piszton, aminek ugyanaz a fogása, csak ilyen pedáljai vannak. Az iskolának volt a 25. éves jubileuma, valamikor az 1930-as évek elején. Akkor volt egy hangverseny a Vigadóban, és akkor már volt az iskolának egy szimfonikus zenekara is. 27-en voltunk a zenekarban. Magára a műsorra nem emlékszem. A nézőtéren az első sorban ott ült a világhíres Hubay Jenő [Hubay Jenő (1858–1937), hegedűművész, zeneszerző, pedagógus, a brüsszeli konzervatórium és a budapesti Zeneakadémia tanára, 1919–1934 között igazgatója. Kora egyik legnagyobb előadóművésze volt. – A szerk.]. A karmesterünk az Operaháznak volt a karmestere, és ő az Operából hozott erősítést a zenekarba. Emlékszem, egy fuvolást, mert az utolsó szám volt az egyveleg a „János vitéz”-ből [Kacsóh Pongrác daljátéka], rézfúvósokra volt írva, ketten voltunk trombitások. Én voltam az első trombitás, nekem kellett trombitán játszani a „Kukorica dal”-t, azt hogy „Kukorica közt születtem…”.

Életemben egyszer náspángoltak el, sose felejtem el! Srácok voltunk, és egyszer csak megjelentünk otthon, az arcunk ki volt festve díszfestékkel. Hát apuka látta, hogy Gyuri, az idősebbik bátyám, az csinálta a cirkuszt velünk, ő festett ki mindannyiunkat. Apuka a térdére fektetett és elfenekelt mind a hármunkat. Én lehettem talán három éves, így emlékszem. Jól neveltek. Nem szigorúsággal, inkább – azt hiszem – törődéssel. Jó család voltunk.

A zsidó nevem elfelejtettem, de volt bár micvám. Bár micvá azt jelentette, hogy 13 éves lettem. Akkor még nem volt meg a Bocskai úti templom [zsinagóga]. Hanem az Öntőház utcai templomban volt a bár micvá, amire fölkészítettek. Abszolút süket voltam én a héberre, de megtanítottak [azaz: megtanították arra, hogy mit kell tennie a szertartás alatt].

A háború [azaz a második világháború] előtt diákok voltunk. A középső bátyám, Imre technikumba járt a Népszínház utcába [A Népszínház u. 8. szám alatt működő Magyar Királyi Állami Felső Ipariskoláról van szó. Technikumok akkor még nem léteztek. Lásd: ipariskolák]. Az akkor olyan volt, olyan szinten emelt, mint az egyetem. Délelőtt és délután is volt iskola. A bátyámnak olyan kézügyessége, olyan feje volt, hogy egyetemisták jöttek hozzá, és pénz ellenében éjszaka rajzolt nekik ilyen műszaki rajzot pauszpapírra.

Az idősebbik bátyám, Gyuri a háború előtt tisztviselő volt Újpesten egy Reiss és Brett nevezetű nadrágtartó készítő üzemben. A középső bátyám, Imre itt dolgozott a Fehérvári úton az Ericsson gyárban [A svéd Ericsson cég az első világháború előtt alapított először Budapesten leányvállalatot, amelyet az 1920-as évek végén – tisztázatlan körülmények között – átvett az International Standard Electric Corporation érdekeltségi körébe tartozó Standard Elektromossági Vállalat. (Ebből lett a második világháborút követő államosítások után a BHG – a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár.) – A szerk.] mint mérnök. Ő technológiát végzett, és ott volt főmérnök. 1939-ben év elején jöttek a különböző zsidómegszorítások [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Én akkor katona voltam, édesanyám mesélte Imiről: a svéd igazgató [?] behívta a négy zsidó mérnököt: „Uraim, kaptam egy olyan utasítást a kormánytól, hogy a zsidó mérnökök közül, akik négyen vannak, kettőt el kell bocsátani. Akkor maga meg Balázs.” A bátyám akkor legényember volt, azt mondja, „Őt ne tessék elküldeni, két gyereke van! Én nőtlen vagyok, engem tessék kirúgni!” És ketten elmentek. A bátyám nagyon jóképű gyerek volt, azt tudom, mert a lányok mindig nálam érdeklődtek iránta. Összehozták őt egy nővel, aki Amerikából azért volt itt, hogy férjet vigyen magával ki Amerikába. Hát a bátyámat, úgy látszik, összehozták evvel az amerikai [nem zsidó származású] nővel. A bátyám a kiutazási engedélyt rá egy félévre kapta meg, 1939-ben, olyan december környékén, az utolsó hajóval ment el Amerikába, mert utána a tengeralattjárók miatt már veszélyes volt az óceán. De ő még éppen kijutott.

A fivérem ennek a nőnek a kénye-kedvére volt kiszolgáltatva. Bár tudott angolul, de az az angol, ami itt Magyarországon ragyogó jó volt, az ott kint elég silány lehetett, ahogy én következtettem. És az én bátyámat ez a nő szinte bezárta a lakásba. Nem engedte ki! A fivérem egy fél évig bírta, utána megszökött tőle, 10 dollárral a zsebében. Az egyik aluljáróban összeakadt négerekkel, és adtak neki tippet. Fölhívott egypár budapesti ismerőst, az egyiknek volt egy áruházlánca és egy boyszolgálata. Jól van, gyere hozzám. Elment oda, ez New Yorkban volt. Otthagyta a feleségét, megszökött tőle. Fölvették trógernak. Ilyen az élet! Érdekes, négerekkel együtt tróger volt, tolta a bútorokat, egyebet. A néger kérdezte tőle: „Magának nincsen szakmája? Hogy létezik ez? Mért nem megy el ide-oda? Van állásközvetítő!” Elment egy állásközvetítő irodába. Az állásközvetítő iroda kiközvetítette egy gyárba. Megkérdezték, mi a szakmája. Mondta, hogy mérnök. Elment a gyárba, azt mondták, oké! Adtak neki egy feladatot. Tudja mi az, hogy dodekaéder? Az egy olyan test, aminek millió oldala van [Tizenkét lapú szabályos test. – A szerk.]. Ha ezt meg tudja szerkeszteni, adok egy hetet, jöjjön vissza, felvesszük! A fivéremnek nem sok pénze volt, egész éjjel dolgozott, másnap elvitte, föl is vették! Hogy ez fegyvergyár vagy hadigyár volt, nem tudom. De egy év után száz mérnök volt a keze alatt. Ő közben kint elvégezte a Columbia Egyetemet, ami New Yorkban van. Az ő életéről annyit, hogy tíz évig élt New Yorkban, megismerkedett egy nővel, de nem tudott elválni a feleségétől. Elköltöztek Renóba, ami Nevada államban van, és ott sikerült elválnia, és feleségül vette azt Mariont, akivel ötven évig éltek együtt. Nem tudom, miért nem lett gyermekük. A feleség egy angol születésű amerikai nő volt, aki magyarul nem tudott. De azért valamit megértett. Az Imi Renóban kapott egy állást, ha jól tudom, mi úgy mondanánk, a tanácsnál vagy elöljáróságnál mint mérnök. Hosszú ideig, 1947-től ott élt egészen 2001-ig. Most három éve halt meg, 2004-et írunk, tehát meghalt 2001-ben, 90 éves korában. A névjegyen az van írva, hogy vice-president [alelnök – a szerk.], tehát nem volt biznisz ebben, ő örökké csak mérnöki dologgal foglalkozott. Az összes beadott műszaki újításokat neki kellett ellenőriznie. Szóval ez egy hihetetlen nagy felelősségű munka volt. Imre ott kint az egyik szabadkőműves páholy [lásd: szabadkőművesség] tagja lett.

Az idősebbik bátyámról kevesebbet tudok, mert gyerekkorban a hat év nagy idő. Gyurinak csak polgárija [lásd: polgári iskola] volt. Azt tudom, hogy az idősebbik bátyám 18 éves korában udvarolt a feleségének, Rózsikának, akit holtáig szeretett. De úgy, hogy még idős korukban is kéz a kézben jártak az utcán. Őnekik van egy lányuk, Évike, ma már 65 éves, nyugdíjas, 1939-ben született. Olyan szíve van, a bátyám a feleségével együtt zsidó volt, de kereszténynek nevelték a kislányt. Gyuri bátyám különösen nagy fotós volt. Készített diafilmeket, és rengeteg videó van.

A háború alatt gettóban volt a család. Gyuri munkaszolgálaton volt. Aztán később, 1942-ben bujkált. Azt is tudom, hogy a Körtéren volt egy cukrászda, annak a főnöke keresztény volt, azok bujtatták. A gettóban, nem tudom, hogyan, de mint orvos működött. Nyilván a Gyuri tanult az iskolában egészségügyet, akin lehetett, segített, ott mint orvos működött [Nyilván felcser vagy ápoló volt az orvos mellett. – A szerk.], a felesége is ott volt az én drága jó anyámmal együtt. Előtte anyukám csillagos házba került, a Sütő utca 2-be. A Sütő utca 2-ből került a gettóba, és ővele volt a bátyám kislánya egészen a felszabadulásig.

Az Évike férje is keresztény. A gyerekek, az unokák mind keresztények. A kapcsolat szoros, az unokahúgom és a férje meg mi közöttünk. Tényleg olyan nincs, hogy ők nem zsidók, és mi zsidók vagyunk. A férje a VILATI-nál volt mérnök, elvégezte a villamostechnikai főiskolát.

Én tősgyökeres XI. kerületinek vallom magam. Itt van az a ház [a Móricz Zsigmond körtéren. – A szerk.], ahol én gyerekként a szüleimmel laktam. A Körtéren rét volt. Mi itt fociztunk, gyerekek, csak később tudtam meg, mikor már jött be ez a hitleráj, hogy ezek a barátaim nem voltak zsidók, hanem keresztények voltak. Ki törődött azzal, hogy az milyen vallású? Nem, nem! Hanem ott rúgtuk a labdát, ott labdáztunk, fociztunk. Én még arra emlékszem, hogy mint kisgyereknek fekete hajam volt, és kreol voltam. Engem mindig azzal idegesítettek, hogy itt a Fehérvári úton, ahogy jöttek be ilyen ekhós szekérrel a cigányok, „T. menjél haza, mert téged el fognak vinni a cigányok!”. Rohantam be a kapuba, szemben volt a lakás. Hát igen, akkor ekhós szekérrel jöttek be, és jöttek annak idején a milimárik. Budapest környéke mind sváb falu volt, és onnan hozták a tejet, a vajat a milimárik. A milimárinak a hátán volt egy ilyen zsákja [Milimári – a főváros környéki falvakból a budapesti piacokra tejet, tejterméket hozó asszonyok elnevezése (tejesasszony, tejeskofa). Vesszőből font puttonyszerű kosarat kötöttek kendővel a hátukra. – A szerk.], abban volt a tej, a túró, a vaj, és azzal jöttek ide be, itt a sarkon, a Fehérvári út sarkán volt a vám. Házról házra jártak.

Télen ródliztunk. A Gellért-hegyről jöttünk le ródlival egész a Feneketlen tóig. A Villányi úton nem járt akkor még villamos. Itt volt a teniszpálya, ide jártam korcsolyázni. A Kanizsai utcában lakik egy velem egykorú hölgy, ha találkozom vele, mindig mondja, „T., nem megyünk korcsolyázni?”. Együtt korcsolyáztunk még annak idején. Indultam táncversenyen, és sose felejtem el, volt álarcosbál is. Abban az időben volt a „Z, a fekete lovas” című film. Hát, én annak öltözködtem! Fél szemem volt. Jó! Nem volt még semmi megkülönböztetés! [Zsidók és nem zsidók között. – A szerk.] Udvaroltam egy lánynak, lehettem talán 13-14 éves. A kislányt és a testvérét a mama kísérte. A többiek irigységükben azt mondták nekem, hogy liliomtipró vagyok. Én nem tudtam, mit jelent ez. Néni, kérem, azt mondták nekem kint a fiúk, hogy liliomtipró vagyok! Jó kellemetlen helyzetbe hoztak! Tagja voltam egy ifjúsági szervezetnek. A nevére nem emlékszem már. Volt itt a Váli utcában egy épület, valószínűleg a zsidóké lehetett. Ez egy cionista szervezet volt. Táncoltunk, énekeltünk, sőt színdarabot is adtunk elő. Emlékszem, egy öreg zsidót kellett alakítanom – mivel olyan hangom volt – az Egyiptomi kivonulásban. Ez a színdarab ma is megállná a helyét, énekeltem, hogy „Öreg zsidó ősz fedetlen fővel…”. Nekem viszonylag jó hangom volt, szerettem volna operaénekes is lenni. Tanultam is egy darabig énekelni.

17 éves koromban apám vett Érden egy telket, ott vagyunk, mi, hárman fiúk lefényképezve. Faházzal vettük, az erdőben volt már szinte. Ott ettünk gyümölcsöt. Egy nap, egy hétfői nap, mert általában hétvégén mentünk ki, anyám megy az utcán, és találkozik a barátnőjével. „Te nem tudod, hogy a fiad otthon fekszik 40 fokos lázzal?” „Nem.” Szalad anyuka haza. Ott feküdtem 40 fokos lázzal, azonnal hívták az orvost. Megállapították, hogy hastífuszom van. A hastífusz ragályos betegség. Anyuka nem engedte, hogy elvigyenek a kórházba, a háromszobás lakásunkra kirakták a vörös cédulát, hogy fertőző beteg van a lakásban, nem szabad bemenni. Elkülönített szobában voltunk, anyuka meg én. Senki a családból nem aludt ott, nem is jött be hozzám, ő ápolt engemet. Túléltem.

Egy egyszerű dolgot tudok előadni, ami nem annyira kötődik a valláshoz, mint sajnos a származáshoz. Engem nemcsak az elemiben, hanem a középiskolában is a Hiszekegyre tanítottak [„Hiszek egy Istenben” – Természetesen nem az „Apostoli Hitvallás” nevet viselő, több évszázados, keresztény imáról („Hiszekegy” /Credo/) van szó, amely szintén ezekkel a szavakkal kezdődött, hanem az ún. „Magyar Hiszekegy”-ről. 1920-ban a Védő Ligák Szövetsége pályázatot írt ki olyan ima/fohász szövegére, ill. jelmondat megfogalmazására, amely alkalmas „a revans eszméjének ébrentartására”. A pályázatot a Felvidék egy „elszakadt leánya”, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna – apja egykor Gömör vm. főispánja volt – nyerte. A két világháború között alig volt olyan hivatalos rendezvény, ahol el nem hangzott volna a „Magyar Hiszekegy”, sőt az iskolák egy részében is naponta elmondták közösen, a tanítás megkezdése előtt, persze nem mind a 15 szakaszt, hanem csak az elsőt, ami egyben az utolsó is: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:/ Hiszek egy isteni örök igazságban, /Hiszek Magyarország feltámadásában.”. – A szerk.]. Belénk nevelték azt, hogy mi magyarok vagyunk. Én nem láttam diszkriminációt az én fiatalkoromban, sem a katonaságnál, se másutt, kivéve a háborús időket. Bennünket a Hiszekeggyel neveltek föl, ez a magyarság… Olyan beszédeket hallottam, hogy a könny kicsordult a szememből. Én annyira magyarnak éreztem magamat, és ma is az vagyok. Nekem az az érzésem, hogy én zsidó vallású magyar vagyok! Én ezért a hazáért megdolgoztam, és ha lehetett, ha szükség volt rá, én mindig magyarnak vallottam magamat. A Radnóti Zoltán rabbi kérdezte, mi az én zsidó nevem. Mondtam, nem tudom. Én igaz, reáliskolába jártam, volt hittanóra, de én nem tudok héberül olvasni, imádkozni is csak egy pár mondatot tudok. Belénk mást neveltek. De istenfélőnek vallom magam! Zsidó a hitem, de magyar vagyok.

Mikor vége lett az iskolának, utána lettem segéd, utána 1939-ben behívtak ide, a Károly laktanyába [a mai, a Budaörsi úti található Petőfi-laktanya – A szerk.]. 1939-től 1940 őszéig voltam katona a Károly laktanyában, Budapesten, a nem tudom, hányas számú gyalogezredben. De az erdélyi bevonuláskor, a 32. honvéd gyalogezreddel mentünk, arra határozottan emlékszem [lásd: második bécsi döntés].

Behívtak tényleges szolgálatra. Bevonultunk. Karpaszományos [Karpaszományt azok az érettségivel rendelkező katonák viseltek, akiket behívtak tényleges katonai szolgálatra, és tartalékos tiszti kiképzésben részesültek. – A szerk.] voltam a században, öten voltunk karpaszományosok, az ötből kettő zsidó, három keresztény. A katonaságról még el akarom mondani, hogy mint karpaszományosok megkülönböztetett elbánásban voltunk akkor is, de akkor még nem volt megkülönböztetés, hogy zsidó vagy nem zsidó. Csak miután letelt a kiképzési idő, öt hónap, a karpaszományosokat elvitték tiszti iskolára. Ez 1939-ben volt. Igen ám, de akkor már kettőnket, a két zsidó karpaszományost nem vitték el tiszti iskolára, csak a három másikat, akik keresztények voltak. De utána sem volt semmi probléma. Minekünk, karpaszományosoknak nem kellett vécét meg folyosót mosni. De a fegyelemre ott megtanítottak. Csak egy példát mondok. Minden ágy fölött volt egy polc. A polcon volt a katonának a fölszerelése, mert volt egy gyakorló-, és volt egy kimenőruhánk. A kimenőruhában kellett menni őrségbe. Jártunk föl a Várba, őrségbe, akkor ott abban kellett lenni. Úgy kellett a polcon lennie, mint egy doboznak. Ha az nem volt úgy, akkor jött a tiszt, egyből lesöpörte. Akár éjjel, akár nappal. Egyszer engem a kapuból visszaküldtek, jövök kimenőre, szombaton lehetett kimenni, ugrásra laktam a laktanyától, visszazavartak: „Az önkéntes úrnak nem tiszta a fehér kesztyűje!” Fehér kesztyű kellett, fekete nadrág, zubbony. Jó, nekem volt még a zsebemben egy másik pár kesztyű, azzal mentem le, és ezzel kimentem. Megtanított arra, hogy igenis, és ez már az ember belső habitusából adódik, hogy tiszteletet adjak a nálam magasabb korú, vagyis magasabb tudású embernek.

1940-ben volt az erdélyi bevonulás. Visszakaptuk Erdélyt! Én magammal vittem a trombitámat annak ellenére, hogy abban az időben a századkürtös az csak a honvédek közül lehetett. Én mint karpaszományos, ha nem is fújtam, de ismertem a kürtjeleket. Szakaszparancsnok voltam, sose felejtem el. Az első nagy falu Szilágynagyfalu volt. Ott telepedett le a század. Akkor átalakultunk, mentünk Erdélybe, 32-es honvéd gyalogezred volt a neve. A Fő téren, ahogy összegyűltünk, mi, magyar katonák, tartottak egy olyan előadást, kicsordult a szememből a könny. Annyira éreztem a hazafiságot, visszakaptuk Erdélyt. Tudták, hogy nálam van a trombita, és megkértek engemet, hogy ne a kürtös, hanem én fújjam a takarodót. És én pisztonnal elfújtam a takarodót. Másnap jöttek hozzám, érdeklődtek utánam, ki fújta a takarodót, mert ilyet még életükben nem hallottak. Persze a pisztonon másképpen hallatszik a takarodó, mint egy katonai kürtön.

Miután leszereltem, 1942-ig éltem a polgári életet, nem érdekes különösebben. 1941-ben apuka egy hónap alatt meghalt, 61 évesen itt, a lakásunkban. Szerencsére, mert így legalább nem élte át a fasizmust. Itt már kezelték a szívével, és azt is állapították meg, ha jól tudom, szívkoszorú! Ma már azt mondják erre, ami nekem is volt: szívinfarktus. Apuka a rákoskeresztúri zsidó temetőben van eltemetve. Nem emlékszem, hogy milyen volt a temetés.

1941-ben ott dolgoztam, ahol ő társként dolgozott korábban, üzletvezetőként a Belvárosban. Az ő helyére bekerültem. Abban az időben itt, Budán, a Váli utca sarkán, ahol laktunk, a fürdőszobában öntött vaskályha volt. Az üzleti levelezéssel fűtöttek be minden reggel. Hogy az apukámnak legyen egy kis meleg vize, ha mosakszik. Abban az időben ez volt, nem tudtuk őrizgetni a papírokat.

Bevonultam munkaszolgálatra Domonyba, 1942 márciusában. Domony Aszód mellett van, ott voltunk talán egy hétig. A trombita mentette meg az életemet! Meg fogja hallani! El nem felejtem, a körletparancsnokhoz odamentem, „Kérem, én ismerem az összes kürtjeleket. Nekem van otthon egy pisztonom, hazamehetek?” „Egy frászt! Hozasd be!” Édesanyám behozta. Eljött a bevagonírozás ideje, Aszódon volt a bevagonírozás, az a búcsúztatás, ami volt, azt meg lehet írni! Egy százados – ragyogó lakkcsizmában, ragyogó eleganciával – fölsorakoztatta a zsidókat. „Rohadt, büdös zsidók! Ti most mentek ki, Oroszországba! Rohadt dögök! Ti ide, ebbe az országba élve már nem kerültök haza!” Ezekkel a szavakkal. És közben a lovaglópálcájával büszkén, mint az akkori dzsentrik, csapkodta a csizmáját. Utána elrendelték a hipist [jiddis: ’keresés’], ez egy kifejezés, amit használtak a motozásra. Mindent ki kellett rakni! Pénzt, cigarettát, mindent elvettek. Be a vagonokba! Zsúfolva, egy vagonba nem tudom, hány ember került be. Marhavagonba persze. Elindul a vonat, egyszer csak valahol megállunk, és a keretlegénységből egy megy végig a vagonon. Hol a kürtös? Hol a kürtös? Engem kivettek, és beraktak egy harmadosztályú vagonba, ahol a keretlegénység volt. És én emlékszem, abban az időben az ilyen harmadosztályú vagonban a csomagtartó ilyen élére állított deszka volt, én abban ágyaztam meg, és fönt aludtam, mert tudtam, hogy ott nem fázom meg. A lényeg az, hogyha reggel megállt a vonat, nekem kellett trombitával fújni a sorakozót. Utána megérkeztünk Ukrajnába, a nevét már nem tudom annak a helységnek. Ukrajnában megálltunk, kiszállítottak, volt egy erdőség, ott mindenkinek a földön kellett aludni. De még egy szerencsés dolgot kell elmondani! Ezt a fölsorakozott ezredet kettéosztották. A fele került egy Gecső nevezetű századosnak, egy velejéig romlott gazembernek a kezébe, és az én századom pedig egy másikhoz. Egy Emberhez! [Különös nyomatékkal ejtette ezt a szót, evvel hangsúlyozta az említett személy emberségét. – A szerk.] Erre mondtam, hogy az életem szerencsés, fej vagy írás! Volt egy barátom, a Jakab Laci, azt hiszem, már nem él. Ketten egy bokorban feküdtünk, nekem volt jó viharkabátom, a fejem fölé kiraktuk, azt tettük a fejünk fölé, mert néha esett az eső. Ilyen földbe vájt mit tudom én, min feküdtünk. Aztán elkezdtünk gyalogolni.

Gyalogoltunk, a század ment, konyha volt velünk, kegyetlenség nem volt. Kurszkon keresztül egészen elmentünk Sztarij Oszkolig [Város, Ukrajna és Oroszország határán, 100 km-re Kurszktól. – A szerk.]. Legmesszebb itt voltunk. Fél évig itt voltam. Ez volt a végállomás. Innen már visszafelé jöttünk. Ez körülbelül Dontól lehetett, a doni fronttól olyan 50 vagy 100 kilométerre. Kijeven keresztül mentünk, arra gyalogoltunk, és ott letelepedtünk. És megint csak szerencsém volt. A keretlegénység tudta azt, hogy én katona voltam azelőtt. Előléptettek ott a keretlegénységből őrmesterré hármat. És azoknak a fegyverzetük revolver volt. Nem értettek hozzá. Elkezdtem a revolvert szétszerelni, megpucolni, kezelni.

Az egyik őrmester ember volt! A nevét is megmondom, Hanzrik, a keresztnevére már nem emlékszem. Egyébként úgy hallottam, Újpesten volt segéd-házfelügyelő, de ember volt. És hogy mennyire ember volt, azt megmutatta a későbbiekben. Maga mellé vett engemet csicskásnak. Az olyan, mint a tisztiszolga. Sztarij Oszkolban, hogy a század letelepedett, reggeli sorakozókor nekem bent kellett maradnom az őrmesterem szállásán, neki készíteni ebédet. És a fölsorakozás után kettéosztották a felét a németeknek, felét a magyaroknak dolgozni, mert Sztarij Oszkol volt a 2. honvéd gyalogezred ellátója. Az ellátó alatt azt kell érteni, hogy ott voltak a csizmák, bakancsok, kaja, minden, ami a hadseregnek kell, kinn a Donnál lévő hadseregnek az ellátásához. A fiúk mindig jöttek hozzám, én voltam a hírközpont. „Ne szarjatok be, gyerekek, haza fogunk menni élve!” Kimentek a raktárba dolgozni. Álljanak félre, akik a németekhez tartoznak és akik a magyarokhoz. Kettévágták a csapatot, ezek a magyarhoz, ezek a némethez. Mindenki a németekhez akart menni, mert a németek azt mondták: „Itt van két vagon, kirakjátok, utána leülhettek!” A magyar azt mondta: „Két vagont kirakni, aztán söpörni, pakolni…!” A magyaroknál nem volt pihenés, mindig találtak valami elfoglaltságot. A magyar ellátónak volt az a raktára, ahol a fiúk dolgoztak. És oda érkeztek be vagonok, azokat kellett kirakni vagy berakni.

Sztarij Oszkolban én egy orosz családnál voltam elszállásolva. Egy néni volt, volt egy talán 13 éves kislánya meg egy talán 10 éves fia. Ott laktunk mi, az őrmester meg én, az volt a szállásunk. Fél évig laktunk ott. Nagyon jól összebarátkoztunk. Én mindennel elláttam őket. Mi dolgoztunk az ellátóban, senki nem tudott a háború állásáról. Egyszer csak megjelent egy magyar katona, sapka és fegyver nélkül, üvöltve. Jönnek az oroszok, jönnek az oroszok! A nő, mikor mondták, hogy „Vigyázzatok, itt áttörték a Dont, jönnek az oroszok!”, azt mondja nekem – Borisznak hívott –, „Téged eldugunk”. Vett nekem egy rubáskát [orosz: ing]. Aminek oldalt van a gombja, magas nyaka van. Azt mondja: „Ellátunk téged mindennel, maradj itt! Semmi bajod nem lesz! Mondom, sajnos az édesanyám Budapesten vár engemet, muszáj elmenni”. Hát a század persze összecsomagolt, és másnap elindultunk visszafelé. Gyalog persze. A drága magyar okosaink az ellátó raktárát visszavonuláskor „elfelejtették” kiosztani, fölgyújtották az egészet. Olyan kemény tél volt, legalább volt 20 vagy 30 fok. Tiszta hó volt minden. Persze gyalog, a honvédek szekérrel, mert volt a tábornak szekere. És én pedig vigyáztam az őrmesteremnek a szajréjára, amit szedett össze, ilyen szamovárok, amiket becsomagolt. Egy szekérre tette fel, egy ló, egy fiú meg én mentünk ezzel, hazafelé az úton ezen a szekéren ketten voltunk Jakab Lacival. A magyar katonák egy kicsit féltek, mert hallották, hogy a brjanszki erdőben, ahol vonult vissza a sereg és mi, a munkaszolgálatosok [Brjanszkot 1941 őszén elfoglalták a német csapatok. A város körüli erdőkben 1943-ig jelentős partizánközpont volt. – A szerk.], ott rengeteg a partizán. Mivel tudták, hogy én voltam katona, adtak egy őrmesteri zubbonyt, hogy vegyem föl, hogyha netán a partizánok megtámadnak, akkor ne a tiszteknek legyen baja. Inkább engem támadjanak meg [A honvédelmi minisztérium 1942 márciusában adott ki rendeletet arról, hogy a zsidó munkaszolgálatosoknak a saját polgári ruházatukat kell viselni, és erre sárga karszalagot kell varrni, de sok alakulatnál már 1941 végétől elvették a zsidóktól az egyenruhát. (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003, 31. old.) A visszavonuló sereg a tisztjeit úgy védte, hogy munkaszolgálatosokat öltöztettek katonai ruhába. – A szerk.].

Elindult a visszavonulás. Mikor az [oroszok] áttörték a német frontvonalat, visszafele vonultunk a hóban a szekérrel, ami az őrmesteré volt. Azt mondtam mindig, én ezt túlélem, ebben biztos voltam! És amikor a szekér mellett a barátom ült a kocsin, én mindig direkt gyalog mentem mellette, csak gyalog. Jó kondícióban voltam, nem volt baj, hogy gyalogoltam. Jellemző egy mentalitás, hogy milyen emberek léteznek. A század utolért bennünket. Én őrmesteri egyenruhában voltam, a barátom pedig fönn a bakon ült mint kocsis. Az egyik magyar, nem tudom, milyen rangú katona, azt hitte, tiszt vagyok: „Mondd, bajtárs, mért hagyod ott azt a büdös zsidót a szekéren ülni?” „Majd hülye leszek oda ülni!” – válaszoltam, hisz a mozgás kicsit melegen tartott. Mentek tovább! Ilyen emberek is léteznek. Miért, a zsidó nem olyan ember, mint a másik? Én a mai napig nem tudom megkülönböztetni, hogy egy magyar, egy horvát, egy szerb!

Később az út mentén láttam megfagyott embereket. A szél volt a legrosszabb. Nem volt játék az a menet. Oroszországnak az a része, ami az Ural és Európa között volt, tulajdonképpen síkság. Az oroszok a városokat hegyre építették. Zsitomir és Berdicsev [városok Ukrajnában] mellett jöttünk hazafelé. Megyünk a századdal, rendes lépésben igyekeztek, az én lovam meg legyengült, mert nem tudtunk mit adni neki, úgyhogy mi lemaradtunk a századtól. Az őrmester a századdal volt akkor, neki ott volt a helye. Eltűnt a század. Ketten maradtunk, a Jakab Lacival. Igen ám, de a ló néha össze akart esni. Isten bizony, nem tudom, mit szólna egy gazda hozzá, fogtam a ló lábát és kiegyenlítettem! Megyünk, mendegélünk, lépésben. Elérkezünk egy faluhoz. Még azt kell mondanom, hogy útközben találkoztunk egy-egy orosz paraszttal. Kint megtanultam oroszul. Nem grammatikailag, de rengeteg orosz szót! Kérdeztem az orosztól: „Hány kilométer a szomszéd falu?” Az a három-négy kilométer azt jelentette, hogy estére odaérünk. Tényleg, egy lakott terület, egy ház is volt, lakatlan, bementünk. A lovat is bevittük a házba. A ló összeesett, nem tudtunk enni adni neki. Szedtünk valamit össze, kicsit lábra állítottuk, reggel elindulnánk. Kijöttünk a házból. Csak hó. Magas, majdnem térdig érő, és főleg hideg volt. Törtük a fejünket. Merre mehettek? Magyarország innen nyugatra van, néztük a nap állását, elindultunk nyugat felé. Ott nem volt út, ami igazított volna, semmi. Egy napi gyaloglás után elérkezünk egy helyre. Megkerestem a tarosztát [sztaroszta, orosz: falusi elöljáró, bíró], az a falunak a polgármestere. Mondom neki, nekem van egy egészséges lovam, csak éhes. Szeretném kicserélni. Azt mondja, lehetne, de a németek mindent elvittek. Várjon csak, a péknél van egy rühes ló. Mondom, nekem az is jó! Megkaptuk a rühes lovat, azzal mentünk tovább, és otthagytuk neki azt a lovat. Mentünk tovább, és egyszer csak utolértük a századot. Azok megálltak pihenni valahol. Nem volt kajánk, ők vitték magukkal az élelmet. Amikor utolértük a századot, onnantól velük gyalogoltunk, gyalogoltunk, egészen Kurszkon keresztül, Zsitomir, Berdicsev, Ivnya [?], Szumi, Tarnopol [ma: Ternopil] [városok Ukrajnában] – ezek a nevek megmaradtak a fejemben, ezek a helységek, hogy milyen sorrendben volt, nem tudom, de ezeken mentünk keresztül. Sose felejtem el, Kurszkon megyünk keresztül, mi gondja volt egy magyar katonatisztnek? Megállította a bakát, aki nem tisztelgett neki rendesen. Megigazította a zubbonyának a gombját, nincs rendesen! Ilyenen járt az esze akkor, amikor a Donnál meg estek el az emberek. Mentünk Kurszkon túl gyalog tovább Ukrajnába, [Sztarij] Uzsicára [a Dnyeszter és a Uzsica folyók találkozásának közén található település – A szerk.]. Itt telepedett le a tábor, a század. Mentünk legalább egy hétig, mentünk, mentünk, és menet közben én az őrmesternek mindig szereztem szállást. Nekem volt egy elgondolásom, mert tudtam azt, hogy rengeteg a tetű, és az élet alfája meg ómegája ott kint a tetű. Minden parasztházban volt olyan veranda, csukott veranda, ami szögletes. Ott aludtunk a fapadon, mert azt le tudtam tisztítani. A parasztok meg a piecskán [orosz: kemence], ami nálunk a búboskemence mellett lévő rész, azok ott aludtak. Legalább harminc helyen szálltunk meg az egy hónap alatt. Mert az egyik falutól a másik faluig volt 15–20 kilométer. Az reggeltől estig tartott körülbelül, míg megtettük. Az út szélén mindig ott feküdtek lovak. Érdekes, az ember jobban bírta a fáradságot és a nélkülözést, mint a lovak. Lovakat nagyon sokat lehetett látni elhullani, embereket kevesebbet.

Jólelkű, egyszerű, jószívű emberek az orosz parasztok, én sose felejtem el. Egyik helyen kérdezgettem a háziasszonyt, az öregasszonyt, hogy éltek, mint éltek. Két gyereke volt, elvitték a németek Németországba dolgozni. Mondom, nekem meg rettenetesen fáj a gyomrom. Azt mondja: „Gyere!” Kivitt a kertbe, leszakított egy fokhagymát, egyed meg! Megettem a fokhagymát, öt percen belül megszűnt a gyomorfájásom. Sajnálni való szegény emberek voltak, mint általában a falusiak. Különösen, mikor mondtam, hogy én munkaszolgálatos vagyok. [Hanzrik őrmester részéről] nem volt semmi megkülönböztetés. Semmiféle zsidózás vagy megaláztatás vagy ilyesmi nem volt. Szigorú fegyelmet tartott, ezt meg kellett szokni.

Mindenütt kivétel nélkül nem ellenségesség, hanem a jóindulat tükröződött a parasztoktól. Ők mondták meg, hova feküdhetek. Az egyik orosz nőnek elmeséltem, hogy annak ellenére, hogy én katonaruhában vagyok, én egy zsidó munkaszolgálatos vagyok. És azt mondja, őneki is vannak gyerekei, a németek elvitték, és nagyon sajnál bennünket.

[Sztarij] Uzsicán a századot elszállásolták egy iskolába. Igen ám, de én akkor már kocsis voltam. És volt a századnak öt kocsija, mi jártunk élelmiszerszerzésre a hadtáphoz, ahol fölvettük az élelmet, és vittük a táborba. Mi megállapodtunk abban, hogy ott fekszünk majd egymás mellett az istálló felső részén, ahol volt valami szénaféleség, úgy, hogy egymás között legalább egy fél méter távolság legyen. Mert ha az egyiket megtámadja a tetű, az ne menjen át a másikra. Mind az öten túléltük.

Reggelenként bementünk a századhoz, mi, az öt kocsis reggelizni. Minden reggel ki voltak téve az éjjel meghalt gyerekek, barátaink [munkaszolgálatosok]. Azokat kellett fölrakni a szekérre, és elvinni Dorosinibe, a kórházba. Frászt kórház! Az egy fapajta volt. Volt, amelyiknek még mozgott kicsit a hasa is! Volt köztük halott, nem halott, sok haldoklót a halottak közé soroltak. Mert ezek miben haltak meg? Flekktífuszban [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Ez a járvány dühöngött, és ez pusztította el legalább a harmadát a zsidó munkaszolgálatosoknak. És ennek a tífusznak a tetű volt a terjesztője. Ez volt minden reggel, legalább két hétig, hogy vittük a halottakat. Mit csináltak a végén, amikor már majdnem minden elveszett? Fölgyújtották! Ott volt egy pár orvos is. Szintén munkaszolgálatos orvos, aki kezelte, akit még lehetett. Benn égett az egész, aki ki akart menni, azt lelőtték! Ez volt a kórház! [„A magukat tífuszosnak valló vagy valóban tífuszos munkaszolgálatosokat ezerszám irányították Dorosini kolhozfaluba, amely Kijevtől nyugatra feküdt (…). Itt egy hevenyészett karantén – »kórház« – működött, amely egy téglaépület néhány szobájából állt, s a legtöbb beteget nyitott pajtákban helyezték el. A karantén területét drótsövénnyel kerítették körül. Tucatnyi ember halt meg naponta, a tetemeket a közeli istállóban rakták halomba. 1943. április 30-án, a zsidó húsvét utolsó napján a hatóságok úgy határoztak, hogy a járványt véglegesen leküzdik. Az egyik pajtát, benne körülbelül 800 munkaszolgálatossal, felgyújtották. Égő fáklyákként ugráltak ki a szerencsétlen betegek a lángoló épületből, ekkor a keretlegények géppuskából tüzet nyitottak rájuk. Tucatnyi sebesültnek sikerült elmenekülnie. Amint a dorosini rémtett híre eljutott Nagybaczoni Nagy honvédelmi miniszterhez, azonnal kijelölt egy katonai bizottságot, elrendelte a vizsgálatot a tűz keletkezésének és a felelősök személyének megállapítására. A vizsgálat eredményét összegző jelentés szerint senkit sem terhelt felelősség,  (…), a »tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohányoztak«. (…) nem történt említés arról a vérfürdőről sem, amelyet a pajta köré vont keretlegények rendeztek.” Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk. ]

Volt motozás elég gyakran. Ugye létezik a tábori bíróság. És nálam is – mondok egy számot – találtak 200 pengőt. Eldugtam, jó, ha van nálam pénz! Ilyenek voltunk talán nyolcan, akik eldugtak valamit. Nyolcunkat elvittek a tábori bíróságra, és a legtöbbünket másfél-két év börtönbüntetésre ítélt a hadbíróság valutakiajánlás bűntette címén. Mert külföldön voltunk, nem Magyarországon, ahol a magyar valutát tartottuk. Elvették, és elítéltek, aztán később, amikor hazaértünk, be is börtönöztek.

Talán egy hónapig voltunk [Sztarij] Uzsicában. Onnan vonattal tudtunk jönni Európába. Mikor megérkeztünk Magyarországra, 1943 ősze, novembere lehetett. Az egész századot, akik még megmaradtunk a nem tudom, hány ezer emberből, vesztegzárba tettek természetesen, ez érthető is, Jászberényben. A tetűk miatt. Abban az időben a Kállay-kormány volt uralmon itt Magyarországon [Kállay Miklós 1942. március 9. és 1944. március 21. között volt Magyarország miniszterelnöke. – A szerk.]. A Kállay-kormány lényegesen enyhébb volt, mint aki előtte volt [Azaz: a Bárdossy-kormány. – A szerk.] Megjelent egy magas rangú katonatiszt, sorakozó! Összeírtak minket, akik ott voltunk a vesztegzárban, lehettünk talán ötszázan, négyszázan, körülbelül. Ő tartott egy olyan beszédet, hogy ezek a munkaszolgálatosok igenis a hazáért voltak kinn, és ezek a 2. honvéd hadsereg, egy nagy dumát vágott ki. Megkönnyeztük, olyan szépen beszélt. Utána volt még egy érdekes jelenet. Álljanak félre azok, akik nem voltak flekktífuszosok! Nyolcan voltunk, akik nem voltunk flekktífuszosok. Én olyan kondícióban voltam, le a kalappal. 32-33 éves lehettem és sovány. Nem voltam elhízva az orosz fronton. Akik kövérek voltak, azok elpusztultak. Volt köztük orvos, ügyvéd, mit tudom én, jómódban élők, azok az út felénél már elpusztultak. Általában a sovány emberek szívósabbak. Most vége a vesztegzárnak, mindenki mehet haza! Mi, akiket a hadbíróság elítélt, voltunk vagy nyolcan. A pénz miatt. Minket már a rabszállító teherautó várt. Nem mehettünk haza, hanem egyből vittek a Mártírok útjára, ott volt a honvédségi börtön [A Margit körúti katonai fogházról van szó. – A szerk.]. Bevittek a börtönbe, ez lehetett november közepe, 1943. Jött be hozzánk ügyvéd, mint egy normál börtönben. Zsolt Béla író ugyanabban börtönben volt, mint én, ővele beszélgettünk [Zsolt Béla (1895–1949): író, újságíró. 1939-től a zsidótörvények miatt nem dolgozhatott újságíróként. 1942-től munkaszolgálatos. 1944-ben a nagyváradi gettóból hamis papírokkal kiszöktették, Svájcba menekült. 1945-ben hazatért, 1947-től a Magyar Radikális Párt országgyűlési képviselője. „Kilenc koffer” című könyvében (1947) felidézte a nagyváradi gettó világát.. – A szerk.]. Bent a börtönben maga köré gyűjtötte a fiatalokat, és tartott nekik előadást a kommunizmusról. Nem mentem oda, én egész életemben hogy úgy mondjam, tettem a politikára, nem érdekelt. Tízen voltunk egy cellában. És szerencsénk volt megint. Mondom, az élet egy fej vagy írás. Horthy Miklós névnapja – december 5. volt [Miklós nap december 6-ára esik. – A szerk.], ennek alkalmából amnesztiával szabadultunk. Akkor mehettünk haza! Nem kellett leülni a büntetést. December 5-én szabadultam, akkor hazajöttem. Ez volt 1943-ban.

A munkaszolgálatok közötti rész kiesett az emlékezetemből. Öt hónapot voltam civilben. Addig édesanyámmal éltem, semmi különös nem történt. A Váli utcai lakásban laktunk anyámmal. Ő készítette az ételt. Ebben az időben, mielőtt bevonultam a második munkaszolgálatra, német katonák költöztek a mellettünk levő házba, a Váli utcai iskolába. A mellette lévő házból – akkor még nem volt gettó – csillagos házba zavarták a zsidókat. Én akkor már bevonultam a munkaszolgálatra. Ott kellett hagyni a lakásunkat. Édesanyám a menyasszonyom szüleihez ment a csillagos házba, ha jól tudom, a Sütő utca 2-be [Ez a menyasszony nem azonos a későbbi feleséggel. Több szó nem esik róla. – A szerk.].

1944. márciusban kaptam a következő munkaszolgálatos behívót. Szerencsére egy pesti századhoz, a Légrády utcába kerültünk. A századnak az volt a feladata, hogy jártunk ki a Rákoskeresztúri temetőbe, a német hullákat temetni. Nekünk kellett ásni a gödröt, és mikor volt az ominózus honvédségi temetés, akkor nekünk félre kellett állni, messzire, hogy ne lássanak a németek. Utána betemetni stb. Ez ment kábé 3-4 hétig.

Megint a szerencse! Az egyik barátom bent volt a központi irodában, én meg rajparancsnok voltam, és Népszínház utcából induló villamossal jártunk a temetőbe. Emlékszem, Ormainak hívták. Mondom, Gyuri, te benn vagy az irodában, közel vagy [a hírekhez]! Én tudom, hogy Magyarországról van szállítás. Szólj, ha látod, hogy a századot viszik nyugatra, mert tudom, hogy el fogják vinni, hiába temetjük a katonákat. Abban a pillanatban, amint az irodán megtudod, hogy másnap bevagonírozzák a századot, akkor légy szíves, itt a Népszínház utcában az átszállásnál várjál engemet, és mind a ketten meglépünk. Így is történt. Nem volt nehéz, nem volt túl nagy fegyelem, én parancsnok voltam, nekem kellett volna vigyázni a többiekre, meglógtunk, egy éjszakát a Népszínház utca egyik padlásán töltöttük. Innen mentünk a Sütő utca 2-be, a csillagos házba, ahol megkerestük én az anyámat, ő a feleségét. Lényeg az, hogy a csillagos házban nagyon jól éreztük magunkat egy napig. Ott voltak lányok, mi, fiatalemberek néztük a lányokat, hát persze, csinos lányok voltak, udvarolgattunk. Családok voltak, de férfi nem volt. Mi voltunk ketten. Igen ám, de az egyik lánynak egy őrmester udvarolt. Azt mondja, „Fiúk  – összejöttünk vele –, ne maradjatok itt! Nekem van egy télachos [télach, jiddis: szökés] századom. Ez egy nem nyilvántartott század” – mondja. „Van konyhánk, minden, Fóton. Kiviszlek benneteket, és elrejtelek benneteket!” Ez egy Oroszországból visszavonult magyar katonai század maradéka lehetett, biztos leszakadtak valahogy, hát a visszavonulás alatt szakadtak szét az ezredek. [Bármilyen hihetetlennek hangzik is, a német hadsereg összeomlásának küszöbén, a teljes káoszban ez könnyen előfordulhatott. – A szerk.]

Kivitt az őrmester. Másnap reggel a házat evakuálták. A téglagyárba vitték az embereket, onnan pedig a gettóba. Másnap mi már Fóton voltunk, ott találkoztunk másokkal is, akikkel együtt bujkáltunk tovább. Egy parasztházba kerültünk. Nyitva volt az ablak. Az ablak alatt ott feküdtünk a szénán öten, fiúk. És az ablak előtt sétáltak, hallottuk, hogy németül beszéltek, német katonák jöttek-mentek. Feküdtünk, ha jól emlékszem, öt napig. A parasztok otthagytak bennünket, mert őnekik nem volt pincéjük, elmentek egy utcával arrébb ismerősökhöz, ahol volt pince, ott húzták meg magukat. Mert akkor már bombázások voltak. Ha egyszer benyitnak a németek – megint csak a szerencse dolga! –, egyrészt azért lőnek le, mert katonaszökevények vagyunk, volt egy törvény abban az időben, hogy a katonaszökevényeket agyonlőni! Másrészt, mert zsidók vagyunk. Egyszer csak halljuk, „davaj, davaj!” [orosz: gyerünk, gyerünk]. Ezek már oroszok? Kinyitottuk az ajtót, bejöttek az orosz katonák, voltak vagy négyen-öten. Oroszul beszéltem velük. Honnan jöttetek? Vác felől – mondták. Jól van! – mondtam a fiúknak, fölöltözködni, ha elmentek, mi arra megyünk, amerről ők jöttek. Ide a németek vissza fognak jönni! És mennyire igazam volt? Fótot visszafoglalták a németek. Volt abban az időben, hogy Budáról eljöttek ide, aztán visszamentek, aztán megint jöttek, ahogy a harc alakult. Másnap visszajöttek a németek, aztán kirúgták őket. [A német hadvezetésnek nem sikerült a Dunától északra megállítani a szovjet előrenyomulást. December 9-én elesett Balassagyarmat, és a 6. harckocsihadsereg bal szárnya Vácnál kijutott a Dunához. A főváros napokig szinte védtelen volt északról. Günther von Pape vezérőrnagy, a Feldherrnhalle hadosztály parancsnoka azonnali ellentámadás mellett döntött. Fót visszafoglalása a II. ejtőernyős zászlóalj feladata lett balról Feldherrnhalle egységek, jobbról a magyar 10. gyalogoshadosztály segítségével. December 13-án 10 százalékos véres veszteség árán sikerült visszafoglalni Fótot, de 14-én este ismét fel kellett adniuk. – A szerk.] Mázlink volt, elmentünk Vácra. Jelentkeztem ott az orosz parancsnokságon. Dolgoztunk nekik: én a szállásban a lepedőket rendeztem, az átutazó katonáknak a szállását rendeztem. Ez tartott legalább egy hétig. Mondtam, adjatok nekem bumáskát [orosz: ’papírdarab’], hogy itt dolgoztam. Igazolványt kértem. Adtak. De végül nemigen használtam.

Mikor elindultunk Vácról, valahogy, valahol az úton szereztünk egy kis ródlit, húztuk és azon volt a mi holmink, hogy ne kelljen a hátunkon cipelni. Sose felejtem el, Hatvanban egy erdőn megyünk keresztül, és halljuk, mi, akik már keresztülmentünk mindenen, Oroszországon, Ukrajnán, olyan rafináltak voltunk, hogy mi már mindenhez tudtunk alkalmazkodni. És fiatalok voltunk! Magyar hangokat hallunk. Gyorsan berohantunk az erdőbe, és lefeküdtünk a földre. Néztük. Akkor hajtották Magyarországról a málenkij robotra a népséget. Volt köztük katonatiszt, lehetett látni a ruháján, volt köztük civil is. Mi lapultunk ott a hóban, elvonultak, mi mentünk tovább, jöttünk Pestre. Megérkeztünk Zuglóba, ahol van a vasúti fölüljáró. Az oroszok elkaptak! Elvezényeltek minket krampácsolni a síneket. Mentünk dolgozni egy órát vagy másfél órát. Én egy orosz katonához odavágódtam, kezdtem diskurálni, így, úgy, amúgy, honnan jövünk, hova megyünk. Fiúk, az orosszal megállapodtunk, hogy elmegyünk uzsonnázni, jövünk vissza! Mind az öten elmentünk, meglógtunk. Isteni szerencse! Keresztülmentünk már mindenen. Utána hazamentünk, az anyámat megtaláltam. És a barátom, Ormai is megtalálta a feleségét. Ezután jött a civil élet lassacskán. Mondtam, az én életem fej vagy írás!

Mikor hazajöttem, a régi szomszédokkal nem találkoztam, édesanyámat megleltem, kaptunk egy társbérleti szobát. Mi laktunk társbérletben anyámmal egy szobában. Nagyon rendes idős házaspárral voltunk társbérletben egy kétszobás lakásban, az Ó utcában. Amikor építettek pontonhidat [Budapest ostroma során  a visszavonuló német csapatok minden dunai átkelőt fölrobbantottak. Amíg az újjáépítés  be nem fejeződött, pontonhidak szolgálták az összeköttetést. Három közúti és egy vasúti hadi ponton épült. A közúti pontonok közül az első az Erzsébet-híd roncsai mellett épült Petőfi pontonhíd néven. A pesti népnyelv csak „Böske-híd” néven emlegette. A másik két pontont 1946 tavaszán építették. Az egyik a Margit-hidat  helyettesítette, ezt nevezte a népnyelv „Manci-hídnak”, a másik a mai Petőfi-híd pótlására épült. Ennek a pestiek nem adtak nevet. – A szerk.] a Dunára, akkor átmentem Budára, akkor már lehetett átmenni, de persze gyalog, megnézni a régi lakásomat. Becsengetek, ki nyit ajtót, egy volt katonatársam. Neki utalták ki. Ő menekült volt valahonnan, és oda költöztették! De még a háború alatt. Üdvözöltük egymást, mondtam, én vissza akartam kapni a lakást, de hát én nem bántom ezt, két gyereke van neki.

A feleségem 1921-ben született, Kaposvárott [A Somogy vm.-ben lévő rendezett tanácsú városnak 1920-ban közel 30 000 fő lakosa volt. Vallásfelekezet szerint a lakosok túlnyomó többsége római katolikus volt (79%), a második legnagyobb felekezet az izraelita volt, 1910-ben a lakosok 14%-os, 1920-ban 11%-os arányával. – A szerk.], Kaufer Zsuzsa leánykori néven. Testvérei nem voltak. A háború előtt végeredményben diák volt. Elvégezte a polgári iskolát. Azt is tudom, hogy ő tanult ilyen fűzőkészítést. Abban az időben nagyon divat volt a nőknél a fűző. A régi papírok között láttam az igazolványát, amiben elismerik, hogy fölszabadult mint hivatalos fűzőkészítő. A feleségem szülei átlagos polgári életet éltek, nem jártak templomba. A feleségem a második világháború előtt, 1940-ben férjhez ment Braun Róberthez, aki Csepelen az Egyesült Izzónál dolgozott mint vegyészmérnök [Az Egyesült Izzó és Villamossági Rt.-nek Csepelen soha nem volt gyára, viszont volt gyára Aschner Lipótnak, az Egyesült Izzó vezérigazgatójának. Az interjúalanyt talán az tévesztette meg, hogy a csepeli papírgyárat 1923-ban Neményi József gyáros és Aschner Lipót alapította. – A szerk.]. Éltek együtt talán 1 évet, és utána behívták a férjét munkaszolgálatra, ahol el is pusztult. Ennyit tudok róla. A feleségem a háború alatt az Elnök utcai raktárban, az egy katonai raktár volt, ott dolgozott. Ilyen közmunka volt, zsidó lányok végezték, katonaruhákat varrt. [Munkaszolgálat volt. A VIII. kerületi Elnök utcában a későbbi Május 1. Ruhagyár elődje, az 1913-ban, eredetileg katonai varroda és ruharaktár funkcióval létrehozott gyártelep volt, amelyet 1930-ban alakítottak át ruhagyárrá. – A szerk.]. Onnan vitték a gettóba. Tudom, hogy a Zsuzsi ott szabadult föl a gettóban.

A feleségemmel úgy ismerkedtünk meg, hogy volt a Kereskedők Országos Szövetsége, ez szervezett egy rendezvényt. Ott találkoztam vele, egy magas, ősz hajú férfi volt vele, az apja. Ott ismerkedtünk meg. Jártam föl hozzájuk, meghívtak magukhoz. És összebarátkoztunk. 1947-ben esküdtünk a VI. kerületi elöljáróságon. Csak polgári esküvőt tartottunk. Nem tudom, hol voltunk nászúton. Gyermekeink nincsenek. Nem akartunk. S ma a feleségem határozottan kijelentette, hogy hála istennek, mert ebbe a világba zsidó gyereket szülni bűn lett volna.

Mikor megnősültem, 1947-ben az Aradi utcában laktunk egy háromszobás lakásban. A ház nagyon romos volt, maga a lakás szép, utcai lakás volt. A lépcsőház úgy nézett ki, azt nem lehet elképzelni. Az egyik szobában én a feleségemmel, középen volt a hall, és anyukám volt egy külön szobában. Persze mindvégig leveleztünk Imivel. S anyuka azt mondja, mikor már látta, hogy az én dolgaim is elrendeződnek, ő kimenne az Imihez, így beadtuk a kérvényt még előtte lakáscserére. Abban az időben az volt, hogy akinek egy szobával több volt a szükségesnél, azt oda kell adni társbérletbe, ezért egy éven belül akartunk lakást cserélni, végül találtunk egy megfelelőt Kelenföldön. Mi ide kerültünk [1952-ben költöztek el az Aradi utcából], gyönyörű szép, zöldövezet. Itt folytattuk az életünket. Itt se meleg víz, se hideg víz, se fűtés nem volt, amennyit én fűtöttem, az volt. Jó volt. Anyuka először, mikor beadta a kérvényt, elköltözött egy barátnőjéhez, hogy mi el tudjuk cserélni a lakást, de elutasították. Második beadásra megengedték. Anyuka kiment Renóba, és ott is halt meg 88 éves korában.

Aztán már elegem volt, hogy nincs víz, fűtés, elkezdtünk másik lakást keresni, de egy évig jártunk utána, míg a végén találtunk egy megfelelő helyet. Ez egy kis lakás, másfél szoba-hallos, akkor nagyon jó volt. 1952 óta itt lakunk a XI. kerületben. Számtalanszor megyek el a ház előtt, ahol gyerekkoromban éltünk.

Az idősebbik bátyám, György a háború után tisztviselőként helyezkedett el itthon. Abban az időben, 1945-ben elég volt az, ha valaki írni és számolni is tudott. Azt tudom, hogy tisztviselő volt többek közt a Csemege Nagykereskedelmi Vállalatnál. Aztán volt valamelyik gyárban is tisztviselő. Gyuri szürke katona volt itt, Magyarországon. Dolgozott itt, dolgozott ott, volt egy nagyon jó felesége, és van egy kislánya, aki ma már nyugdíjas. Ő az egyetlen élő rokonom, mert nekem se gyerekem, se más rokonom nincs. Nem volt gyerekünk, senki. Ő az egyetlen, aki kétnaponként telefonál.

A háború után civil élet kezdődött. Akkor még a Rákosi korszak előtt egy olyan szabadság, egy intervallum volt, amikor félig nyugati, félig keleti, mindenki azt csinált, amit akart [lásd: a koalíció évei Magyarországon, 1945–1948]. Én önállósítottam magam a Belvárosban. Szereztem egy kis pénzt. Egy idős néninél, az üzletének egy részében kezdtem el kereskedni, sajnos ugyanazzal a cikkel (divatáruval), amivel ő. Nem bírtam sokáig, másfél év után tönkrementem. Mások arannyal kereskedtek, azok meggazdagodtak. A jó kereskedők meggazdagodtak, én tönkrementem. Nem voltam kereskedőtípus annak ellenére, hogy az apámnak a vénája kereskedő volt. A feleségem apukájának volt egy textil-nagykereskedése a Rumbach Sebestyén utcában, a feleségem ott dolgozott, és miután tönkrementem, én is odamentem.

A feleségemmel jártunk feketét inni, a Király utcában volt egy cukrászda. Mivel olyan sok munkám nem volt, a cukrászdában beszélgettünk, jóba lettünk a cukrásszal, és az fölvett engemet üzletszerzőnek. Adott egy táskát, benne különféle süteményeket, amivel jártam a várost – és ami estére maradt, azt persze otthon megettük. Igen ám, csak jött az államosítás, a cukrászdát államosították [lásd: államosítás Magyarországon]. Engem is államosítottak. És akkor jött létre az Édességbolt Vállalat. Engem ott alkalmaztak, számlázási osztályvezetőnek tettek, tudták, hogy érettségiztem, abban az időben szedték össze a képzetteket. Adtak mellém 6-7 nőt számlázásnak. Ilyen hosszú asztalnál ültünk. Azok között volt takarítónő, volt entellektüel is. Ők írták a számlákat.

Tehát az Édességbolt Vállalatnak számláztunk. A vállalat adta a kiskereskedő cukrászatoknak a számlákat. Egyik alkalommal bejön az igazgató, nagyon rendes ember volt. Bejön hozzánk és azt mondja: „Salgó elvtárs, fáradjon be az irodámba.” Mit akarnak tőlem? Bementem az irodába, ott fogadott még két férfi. Bemutatott. Azt mondja, az urak az adófelügyelettől vannak itt, és följelentik a vállalatot azért, mert a vállalatnak van 16 teherautója, és ennek a 16 teherautónak a nyilvántartása és ügyintézése… Igaz, hogy van egy gépkocsi-előadó, de nincs semmi a helyén. Azért hívtuk magát, mert tudjuk, hogy van jogosítványa. Tudták, de nem tudom, honnan. Ha maga elvállalja ezt a munkakört, akkor adnak egy hónap laufot, és nem jelentik addig föl a vállalatot. Vállalja? Vállalom. Mért ne vállaltam volna, volt ott egy gépkocsi-előadó, de nálam fiatalabb. Utána szedtem be az összes „Magyar Közlöny”-t, ami ezzel kapcsolatban van, otthon átolvastam, megtanultam, és ugyanakkor indult egy tanfolyam, erre a képzésre indította a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium, rögtön beíratott a vállalat. Attól kezdve én a vállalat gépkocsiparancsnoka voltam. Rendbe kellett szedni az összes iratot, menetlevelet. Csináltam nyilvántartást.

Az Édességbolt Vállalat szállítási részlegét beolvasztották a FÜSZÉRT Szállítási Vállalatba. Annak volt 150 autója. Ott voltam egy fél évig. Aztán a FÜSZÉRT Szállítási Vállalatot beolvasztották a Belkereskedelmi Szállítási Vállalatba. Ott is volt vagy 150 teherautó. Lett kábé 300 teherautó. Mind a két helyen olyan volt a gépkocsi-előadó, hogy semmi nyilvántartás, semmi ügyintézés, természetesen kit tettek meg? Engem! A Belkereskedelmi Szállítási Vállalat a Máriás utcában volt. Az országban volt valami 5 vagy 6 helyen kihelyezett részlege, amiről semmi nyilvántartás. Az égvilágon soha, senki nem mondta nekem azt, amit a Gecse elvtárs mondott, mikor elindultunk Ukrajnába, hogy én egy rohadt, büdös zsidó vagyok! Senki! Nekem a kollégák ugyanolyanok voltak, mint én. Szóval nem volt differencia. Volt vagy 300 sofőr.

Nekem ajánlottak annak ellenére magas funkciókat, hogy nem voltam párttag. Tudni kell, hogy 1946-tól kezdve egészen 1956-ig, de még tovább is, a rendszerváltozásig, a párttagokból nevezték ki a különböző funkcionáriusokat. Nekem is akartak adni funkciót, de mondtam, köszönöm szépen! Én inkább maradok szürke katona. Amit csinálok, azt csinálom, amit nem, nem. Nem kellett agyondolgozni magamat.

Jött aztán 1956 [lásd: 1956-os forradalom]. 1956 októberében beutaláson voltunk a feleségemmel Parádon [vagyis szakszervezeti beutalóval üdültek]. Letelt a két hetünk, igen ám, de közben jött a forradalom. Mi nem tudtunk róla, mert Parádon voltunk. De megtudtuk, hogy Recsket kinyitották. Recsk meg közel volt Parádhoz. Nem tudtunk hazajönni, nincs közlekedési eszköz. Hát éjjel-nappal őrséget álltunk, mert tudtuk, hogy Recskről szabadultak ki a köztörvényes bűnözők is, nem csak a politikai elítéltek [A recski munkatáborban nem voltak köztörvényes bűnözők. Az megtörtént, hogy különböző börtönökből a forradalom során köztörvényes bűnözők is távoztak. Lásd még: recski kényszermunkatábor. – A szerk.]. Letelt a két hetünk. Elláttak még 2-3 napig. Mivel Parád a Mátrában van, a galyatetői szállónak meg a többi nagyobb szállónak az élelmiszer-ellátását a BSZV kihelyezett kocsija látta el Gyöngyös és Kékes között. Megállapodtunk a sofőrrel, hogy mivel a családja neki is Budapesten van, szépen hazamegyünk. November, havazás, tél, hófúvás. A teherautó eljött értünk Parádra, lementünk Hatvanba, és onnan jöttünk haza. Elég zűrös volt, még a gépkocsivezető is alig látott, olyan hófúvás volt. Ezt azért mondom, hogy a kapcsolatunk a BSZV-n keresztül volt. Ez segített bennünket ki akkor.

Erről a munkahelyemről egyébként 1956-ban teherautók indultak Bécsbe. Vitték ki egymást az alkalmazottak. Aki akart a munkatársaim közül, az mehetett. Akkor úgy volt, hogy aki akart, ment! Én nem akartam, mert itt volt akkor már a feleségem, az anyám is itt volt még, aki nekem mindenem volt. Kivitték a fiúkat, akik akartak menni, az autók pedig másnap visszajöttek, azok, akik nem akartak disszidálni, azok visszahozták a kocsikat.

1956 és 1957 között jött egy rendelet, hogy az ország valamennyi hivatásos tehergépkocsi-vezetőjének kötelező levizsgáznia az új KRESZ-ből. Hát ezeknek, akik ezt fogják csinálni, a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumban kell levizsgázniuk. Hát kiszúrtak engemet is, mert már nevem volt a minisztériumban, tudták, hogy ez egy neves fickó! A minisztériumból is volt pár fiú, úgyhogy kábé nyolcan voltunk. Én hazamentem, és úgy tanultam, mint egy diák. A feleségemnek, aki abszolút nem értett ehhez, a kezébe adtam a könyvet, kérdezz ki! Föl kellett sorolni olyan helyet – csak egy példát mondok –, hol kell különös figyelemmel közlekedni. 16 hely. Például alagút, szűkebb utca. Megtanultam. Mentünk a KPM-be, levizsgáztunk, nagyon drukkoltunk. Mert a minisztériumban én egy vállalati előadó voltam, sikerült! Levizsgáztunk és az országot jártuk vizsgáztatni, nem tudom, hány ezer embert az egész országban, amit megfizettek fejenként, és talán nyolcan láttuk el. Persze azokat a hivatásos gépkocsivezetőket is, akik a Belkereskedelmi Minisztériumhoz tartoztak. Ez volt legalább kétezer ember. Ez tartott egy ideig. Utána 1962-ben kaptam egy parancsot, már említettem, hogy tudták, ennek a fiúnak van valami a fejében. Menjek be a minisztériumba. Az igazgató mondta: „Salgó elvtárs, a szállítási igazgatóságon alkalmazunk tégedet, mint főelőadót.” Bekerültem a minisztériumba a szállítási igazgatósághoz. Tartott talán két évig vagy egy évig. És akkor azt mondták, hogy jött egy rendelkezés, hogy a szállítási igazgatóság megszűnik, és lett belőle vállalati tröszt. Behívott az igazgató, azt kérdezte: „T., mit akarsz csinálni?” Két lehetőség volt, maradok a trösztnél, ahová tartoznak az összes belkereskedelmi szállítási vállalatok, üzemélelmezés, a könnyűipar, vagy mehetek a minisztériumba.

Így kerültem be a minisztériumba. De kihangsúlyoztam, hogy igaz, hogy bemegyek a minisztériumba, de nem vagyok hajlandó belépni a pártba. Tudniillik a minisztériumban az alkalmazottak 98 százaléka párttag volt természetesen. Bekerültem egy irodába, ott volt két aranyos kollégám, természetesen mind a kettő párttag. Pártgyűléskor én mehettem haza. Tetszett nekem. Nagyon rendesek voltak. Általában abban az időben gyakori volt a hivatali fúrás. Engem nem fúrt senki, mert ebben a szakmában, a belkereskedelemben én voltam egyedül! Nem volt rivális. Lényeg az, hogy hozzám tartozott a Belkereskedelmi Minisztérium 140 vállalata, és a 140 vállalat mindegyikében volt egy vagy két gépkocsi, egy-két teherautó. Ennek abban az időben a Közlekedési Minisztérium volt a felettese a közlekedésben. És ők írták elő, milyen nyilvántartás kell. Ezeket mind nekem küldték. Én évenként tartottam műszaki szemlét.

A munka mellett persze volt a magánéletem. Először is a testvéreim. Merem mondani, hogy ilyen jó testvért, mint az Imi, nem tudok még egyet elképzelni! Segített, a háború után az elsők között volt, aki küldött ide csomagokat. Az én anyámnak volt a segítője. Egyáltalában, olyan jószívű teremtés volt. 1956 után, három évenként jöttek ide látogatóba, akkor mindig részben nálunk, részben szállodában laktak, fent a hegyen, a Közalkalmazottak Szakszervezetének az üdülőjében. Ott voltunk egy hónapig, nagyon kellemes, nagyon jó volt. Voltunk Balatonlellén, találkoztunk velük egyszer Athénban, kint Amerikában elintéztek egy hajóutat mindannyiunknak.

Az 1960-as években már lehetett venni magánszemélynek is személyautót. Nem egy fejes jött hozzám, [mert tudták, hogy ismerem a járműparkot]: „T., szívesen honorálunk tégedet, például Pécsen az üzemélelmezési meg ilyen meg olyan gépkocsit meg szeretném venni, mert én pécsi vagyok.” „Ne haragudjatok, soha senkinek, semmilyen adatot nem adok ki!” – mondtam. Nem azért, de engem nem lehetett korrumpálni. Kicsi volt a fizetésem, 20-án vagy 25-én majdnem mindig a barátomtól kértünk kölcsön, de akkor sem.

Egyszer a főosztályvezető magához kért az irodába. Mondta: „T., a miniszterhelyettes hozzájárulásával el kell vállalnod az ÁKF, magyarul az Állami Kereskedelmi Felügyelőség gépkocsiinak az adminisztratív dolgait meg mindent, ami ezzel kapcsolatos. És persze a megfelelő képzést. A minisztériumban minden évben tartottam az összes gépkocsi-előadónak előadást itt a Vigadó utcában. Tartottam másodállásban oktatást, ez azt jelenti, hogy velük együtt mentem vidékre. Plusz pénzért. Ez a plusz pénz arra volt jó… Szóval, az én drága jó anyám, aki kinn volt Amerikában már ekkor, tudta, hogy én autóbolond vagyok. Küldött nekem 300 dollárt, próbáljak autót venni valamiképpen. Akkor már lehetett személyautót venni. Budapesten járt egy németországi autókereskedő. Valahogy egy társaságban összekerültem vele. Megállapodtunk abban, hogy én az anyámtól Amerikából neki átküldetek 300 dollárt. Ezért nekem egy 500-as, nem nagyobbat, 500-as Fiatot küld. Miért? Mert annak a legalacsonyabb a vámtétele. Az ÁKF-nél kapott fizetés pontosan fedezte a vámtételt. Én emlékszem, havi kétezer forintot kellett fizetnem. 24 ezer forint volt a vámja annak a kis kocsinak. Meg is jött a kocsi Csepelre hajóval. Hát egy kis apró, 500-as. Aláfeküdtünk, föléfeküdtünk. A feleségem úgy hívta, hogy Pudvinka! Kisült, hogy 75 ezer kilométer volt a kocsiban, és nem úgy, mint ahogy én megállapodtam a némettel, hogy 5 évesnél idősebb nem lehet. Ez 7 éves volt. Na de csoda dolog volt! Itt az utcában, mikor hazahoztam a kocsit, rajtam kívül még egy autó állt. Műanyag teteje volt a kocsinak, és az én drága jó, irigy honfitársaim, vagy nem tudom, hogy fejezzem ki… Szóval, a műanyag tető másnap reggel már föl volt vágva! A műanyag tető gumiból volt, összeforrasztottam, de sírtam. Kiskocsit 2 évig nem lehetett eladni, utána eladtam. Utána – a minisztériumban dolgoztam már akkor – kijártam azt, hogy kaptam egy Trabantot [A Trabant első típusát, a P70-t, amelyet 1954 és 1958 között gyártottak, 1956 után kezdték Magyarországon árusítani. 1964-ig három típusváltás volt a Trabant gyártásában, mígnem 1964-ben beállt a P601-es típus, amelyet változatlan formában állítottak elő a gyártás megszűnéséig, 1989-ig. Trabanthoz – akárcsak a többi típushoz – úgy lehetett hozzájutni, hogy az ember befizette a vételár 20 százalékát, és várta – sokszor három-négy évig – a kiutalást. – A szerk.]. Nem négy év várakozás után, hanem fél év várakozás után. A világ legboldogabb embere voltam. Szintén milyen boldog voltam akkor, mikor az első frizsidert meg tudtam venni! Az egy külön öröm volt, vagy bármi, ami egy kicsit a modernebb vagy könnyebb életet jelentette. 

Ragyogó volt a minisztériumi főosztályvezetőm. 1970-ben azt mondta: „T., itt van a RÖVIKÖT [Rövid- és Kötöttáru Nagykereskedelmi Vállalat – A szerk.] igazgatója, és szívesen átvennének téged mint szállítási raktárvezetőt.” Hát mivel már kevés a munkám, oké! Életem egyik legsötétebb pontja, mert ott volt fúrás. Beraktak szállítási osztályvezetőnek egy másik ember helyett. És azt a másik embert szerették. Én egy abszolút negatív figura voltam, mikor oda bekerültem. Aztán a RÖVIKÖT-nél azt mondtam az igazgatónak, ha én elérem a 60. évet, én abban a pillanatban nyugdíjba megyek. Nekem ebből elég volt!

60 éves koromban [1974-ben – A szerk.] nyugdíjba mentem. Két vagy három hónap után a Belkereskedelmi Szállítási Vállalat jelentkezik, hogy mint nyugdíjast alkalmaz engemet oktatóként. A Belkereskedelmi Szállítási Vállalatnak akkor volt Debrecenben, Szegeden, Nagykanizsán, Siófokon, Kaposvárott, Pécsett kihelyezett részlege. Én eljártam oda mint nyugdíjas oktatást tartani, én a közlekedést, volt egy barátom, a kereskedelmi vonatkozását oktatta. Nem csak a KRESZ-t, hanem inkább a közlekedési erkölcsöt tartottam 1-2 órát mindenütt. Minden negyedévben egyszer mentünk el ezekre a helyekre. Én 15 évig a nyugdíj után, tehát 75 éves korig aktív dolgozója voltam a vállalatnak. Be voltam jelentve mint nyugdíjas. Többet kerestem, mint aktív koromban, mert kaptam a nyugdíjat plusz ezt. Én végleg nyugdíjba mentem 74 évesen, ez volt 1989 körül. Mint öreg nyugdíjas aztán tétlenül tengettem az életemet tovább. Hiányzott a munka, és ma is, 90 éves koromban is hiányzik. Akkor érzem jól magamat, ha otthon is akármi tennivaló akadt.

Amikor Izrael állam megalakult, kicsit átmelegedett a szívem, de az nem jutott eszembe, hogy kimenjek. Sőt ma is ez egy jó érzés, hogy létezik Izrael állam.

Mikor lehetett kivándorolni 1956-ban, én nem mentem. Pedig engem a bátyám nagyon várt. Ő úgy szeretett engem, hogy a jó isten nem tud jobban szeretni, mint ő. De mi azért nem mentünk, mert a feleségemnek a szülei éltek. Mi nem hagyhatjuk a két öreget itt magára. Mi nem mehetünk sehova, itthon kell maradnunk. Segítettük anyagilag az akkori szerény fizetésből az öregeket. Később az öregúr beteg volt, akkor én kocsival vittem kórházba meg egyéb, éjjel telefonáltak, hogy rosszul van az apósom, elmentünk hozzájuk. Szegény anyósom, mikor egyedül maradt az apósom halála után, annyira nem tudta elviselni az egyedüllétet, hogy egyik alkalommal fölhívom a feleségemet az irodában, ahol dolgozott, egy festék és vegyi áru nagykereskedelmi vállalatnál: „Te, Zsuzsi, senki nem veszi fel ott a kagylót! Telefonálni akartam anyádnak, hogy mi újság.” Mind a ketten fogtuk magunkat az irodában és hazamentünk. Az anyósom otthon feküdt a szobában, az ágyban eszméletlenül. Gyorsan kihívtuk az orvosnőt, a körzeti orvost, egy nagyon lelkiismeretes, okos asszony volt. Kijött, egyből megállapította, hogy gyógyszert vett be. Elvitték a mentővel gyorsan a Felsőerdősorba, ott volt az öngyilkosoknak a kórháza. Kimosták a gyomrát, utána négy évig éltünk együtt az anyósom meg mi ketten. Túlélte persze, de nyilván nehéz volt neki.

Egy nő jár most hozzánk 2 órára – hétfő, szerda, péntek. Takarít és gondozónő. Ő keresztény létére hagyott egy cédulát a következő szöveggel a múlt héten, amikor az ünnepek voltak [Ros Hásáná, Jom Kipur]. „Kedves T. bácsi és Zsuzsi néni! Ilyenkor, a zsidó újév most köszönt be, és akkor azt szokták mondani, és azt írta héberül, hogy én be lettem írva az élet könyvébe! Keresztény nő! Nagyon meghatódtunk! [Ros Hásáná napján a vallásos zsidók a következővel köszöntik egymást, illetve köszönnek el egymástól a zsinagógában: „Lesáná tová tikátév vetéchátém (Lösónó tajvó tikoszév vöszéchoszém)” (Boldog esztendőre légy beírva és bepecsételve!) vagy „Ktivá váchátimá tová (Kszivó váchászimó tajvó)” (Jó beírást és bepecsételést!). A hagyomány szerint Ros Hásáná napján dönti el az Örökkévaló, hogy mi történjék velük a következő évben, és tetteiknek megfelelően ekkor íratnak be a jók/élet, a gonoszok/halál vagy a közepesek könyvébe. Erre a beírásra vonatkozik a fenti jókivánság. Akik a jók/élet könyvébe íratnak, azokat az Örökkévaló egyúttal be is pecsételi oda, a gonoszok pedig a halál könyvébe kerülnek, és oda pecsételik be őket. A többség azonban a közepesek könyvébe kerül, és így még van tíz napjuk (ászeret jemé hátsuvá – a tíz bűnbánó nap), hogy a javukra billentsék a mérleget. A közepesek végső ítélete és megpecsételése Jom Kipurkor történik. Ilyenkor azonban hagyományosan már nem a fenti formulát használják, hiszen a beíratás Ros Hásánákor megtörtént, így csak a következőket mondják: „Lesáná tová téchátém (Lösónó tajvó téchoszém)” (Boldog esztendőre légy bepecsételve!) vagy „Chátimá tová (Chászimó tajvó)” (Jó bepecsételést!). – A szerk.]

A feleségemmel jártunk kocsival, három évenként nyáron külföldre mentünk [Azaz nyilván nyugatra, hiszen a szocialista országokba korlátozás nélkül utazhattak. 1956 után a magyar állampolgárok nyugati turistautakra háromévenként meghatározott összegű dollárt kaptak. (Ez az összeg hosszú ideig 70 dollár volt.) Ha azonban valakinek nem kellett igényelnie a valutát (mert meghívták vagy hivatalos útra ment), akár minden évben utazhatott. – A szerk.]. Olaszországban, Riminiben voltunk, keresztülmentünk Zágrábon, aztán Fiumén és úgy mentünk le Riminibe. Az úti cél Firenze volt. Firenzében találkoztunk a bátyámékkal [Imréékkel], visszafelé mentünk Riminibe, és ott voltunk egy hétig. Riminibe érünk, ki van írva egy szállodára: Hotel Vienna, mondom, ez ragyogó, ezek tudnak németül. Bemegyek, mondom németül: „Szeretnék egy szobát!” Azt mondja, „Nicht deutsch, de a férjem beszél franciául”. „Hozza ide!” Odajön, ami nekem megmaradt a francia nyelvtudásból [Salgó Tibor reáliskolába járt, ahol klasszikus nyelveket nem tanultak, de tanítottak modern nyelveket – franciát, angolt és természetesen németet. – A szerk.], elgagyogtam vele, megmondtam, hogy mit akarok. Egy hét után már egész jól beszélgettünk. Ugyanígy voltam a némettel is. Ausztriába mentem, nehezen beszéltem, de mikor már kint voltam három napig, akkor már ment. Nyelvérzékem van, illetve volt, ma már sajnos távol van tőlem.

Egyszer találkoztunk Imiékkel Ausztriában, ott még az idősebbik bátyám is ott volt, azt hiszem, valamelyik tó partján. A salzkammerguti tavaknál voltunk. A bátyám, Imi, a felesége, Marion és az idősebbik bátyám, György a feleségével, Rózsikával, mindannyian, az egész család ott nyaraltunk. A feleségemmel Trabanttal mentünk odáig, sose felejtem el! Beültek ők a Trabantba, mondom, most elmegyünk két tóval odébb. Hát, ők még életükben nem ültek Trabantban. Nem nevettek ki bennünket. Furcsa lehetett nekik, de soha egy szót nem mondtak, ami nem a szeretet hangján hangzott volna el.

Ausztriába óriási volt a határon átmenni abban az időben. Ma már nem is tudják elképzelni az emberek, mi volt a zárt határ a kommunizmus alatt, mit jelentett átmenni egy szabad országba. Micsoda dolog volt! Salzburgban leraktam a Trabantot az utcán valahol várakozni, és a feleségemmel elmentünk sétálni, körülnézni. Jövök vissza, körülállják a kocsit, fiatalok. Mondom a gyerekeknek: „Schön! Auto von Papier! [német: Szép. Egy autó papírból. – A szerk.] Elkezdtek röhögni. Jó volt, nem volt semmi bajom. Én is viccesnek gondoltam.

Egyszer még volt itt a bátyám, a felesége halála után egy évvel. Jártunk a városban, és azt mondta: „T., nem érzem jól magamat!” Akkor beültünk a volt Apponyi téren, most Ferenciek tere, volt nála gyógyszer, bevette, hogy jobban lesz tőle. De akkor már kezdődött neki, szegénynek, a parkinsonja [Parkinson-kór – mozgászavarokkal járó idegrendszeri megbetegedés. – A szerk.], és tulajdonképpen abba halt bele. Imi pontosan 3 évvel ezelőtt halt meg Amerikában, 2001-ben. Renóban, urnában van temetve, csak egy ilyen márványlap, ami egy szintben van a talajjal, nem emelkedik ki. A felesége is ott van. Marion nem volt zsidó, és a bátyámék kint nem is éltek zsidó életet. Azt, hogy miért nem lett gyermekük, azt nem tudom megmondani. Marion két évvel idősebb volt, és két évvel Imre előtt halt meg [1999]. Titkárnő volt, illetve ilyen menedzserszerű munkát végzett egy francia színész mellett.

Az idősebbik bátyám [György] kórházban halt meg, mégpedig a Róbert Károly körúti kórházban. Benn voltam nála minden vasárnap, és meséltem, hogy olyan klassz, megyünk nyáron Sopronba, beutalásra. Mert oda jártunk 8 éven keresztül, kaptam mindig beutalót. Következő vasárnap bementem, már üres volt az ágy. Ha Újpest felé megyünk a Váci úton, ott kinn, Angyalföldön, ott van eltemetve. Illetőleg urnában, hamvasztva.

A feleségem is kapta a kárpótlást most a nyugdíjhoz. Kapott ő is, én is kapom a munkaszolgálattal, Németországban elintézték. Ez van. Nem panaszkodom. Hála istennek, semmim nem fáj! Megértem, ebben a hónapban vagyok 90 éves! Tudok jönni, menni, a bajom az, hogy a feleségem nagyon beteg. De hogy mi a baja, az orvosok nem tudják megállapítani. Azt mondják, hogy millió egyéb, tüdő, szív, ez-az. Kétszer volt kórházban.

A feleségem szüleinek a sírja ott van, a feleségem nagybátyjának a sírja ott van a Rákoskeresztúri zsidó temetőben. A zsidó temetőben nincs sírmegújítás, hanem ott örökre szól a sírhely. Az a régi rész, ahol a mi rokonaink nyugszanak, nagyon gazos és sok a kullancs, úgyhogy most már csak akkor megyünk, amikor hideg van. Félünk a kullancsoktól. Egy barátom nagy kiránduló volt, és Lyme-kórban halt meg.

Nekem volt infarktusom, igen, 15 vagy 16 évvel ezelőtt. Utána két évig, mert itt lakom a Gellért-hegy mellett, én a Gellért-hegyről lefelé jöttem, de mindennap. Két év után már fölfelé mentem. De mindennap. Ez lehetett az, hogy én azóta is, még ma, 90 éves koromban is minden áldott nap legalább egy órát vagy másfél órát az utcán vagyok. Közben vásárolok, közben ezt csinálom, azt csinálom. A feleségem sajnos három éve nem jár az utcára, minden ilyesmit nekem kell csinálni. De a többi azért nem olyan vészes, hozzák az ebédet, van minden egyéb, aki segít stb. Már kiváltottam a Rákoskeresztúri zsidó temetőben a temetési helyemet. Le van biztosítva. Megint csak azért, mert nincs leszármazottam, ki fog gondoskodni róla? Nekem kell gondoskodni.

Hát, amennyire zsidó vagyok, én csak azt tudom mondani, hogy gondolom, itt a templomban talán várták, hogy oda menjek. Én azt mondom, otthon is lehet imádkozni, ugyanazt el tudom mondani otthon, mint a templomban.

Az „Új Élet” zsidó című lapban megjelent egy cikk, hogy ősztől itt, az imaházban [Károli Gáspár tér 5. – A szerk.] Radnóti Zoltán lett a rabbi. Én arra járok bevásárolni minden nap, és mindig csukva volt az ajtó, de egy szombati napon aztán nyitva volt. Imádkoztak zsidók, voltak ott ilyen idős mókusok, mint én, de én nem maradtam ott, mert bár zsidó vallású vagyok, édesapámmal tartottuk a vallást, de a háború… kifordított belőle. Nem a vallásból, én ma is vallom, hogy magyar zsidó vagyok, zsidó vallású magyar vagyok. Ott imádkoztak, bemutatkoztunk, nagyon kedves volt, ne haragudjon, rabbi úr, de engem – sajnos, vagy szerencsére – itt, a szomszédban (a Váli utcában) a ciszterciták a Hiszekegyre tanítottak [Nem tudni, mire gondol. A Váli utcában az 1920-as évek végéig valóban a ciszterciták Szent Imre Gimnáziuma működött, ő azonban az Eötvös József reáliskolába járt, legalábbis ott érettségizett. A Váli utcában a gimnázium mellett községi elemi iskola működött abban az időben. – A szerk.]. Én abban nevelkedtem. Én nem járok zsinagógába ezért.

Tegnap tettem föl a kérdést a feleségemnek. Mondom, Anyukám, mikor voltunk mi utoljára zsidó templomban? Azt mondja, nem emlékszik. Azt hiszem, a házasságunk ideje alatt, az 50 év alatt nemigen voltunk. Úgy, mint turista, úgy voltam a Dohány utcai templomban párszor. Csodálatos. A szépségét megnézni érdemes, fontos, de nem, ünnepen nem megyek oda!

Van egy nagyon kedves kolléganőm, akivel összejárok hetenként egyszer. Ő évekig járt hozzánk, de mióta a feleségem olyan állapotban van, hogy nem tudjuk fogadni, csak én találkozom vele. Őneki volt egy megjegyzése, ő katolikus, mégpedig egy nagyon vallásos katolikus, aki minden vasárnap járt a templomba. Mikor volt a választás, a Belvárosi templomba jár, kijött a mise alatt, azt mondta: „Én nem szemináriumra jöttem!” Mert a pap politizált. Hát a pap ne politizáljon! A pap a szeretetet hirdesse! Ez volt. De nem csak őneki, nagyon sok jóérzésű fülének nem tetszett. Mindegy az, hogy katolikus vagy református, evangélikus vagy bármi. A szeretetet hirdesse, ez a dolga, nem más! És látjuk, mi van ma a világban. Egyik ember öli a másikat. Van az embernél kegyetlenebb? Én csak egyet tudok mondani. A „National Geographic”-ban láttam, az oroszlán mellett, ha az jól van lakva, nyugodtan elsétálhat. Az nem fogja az embert megtámadni, az oroszlán. Pedig tudjuk, a legvadabb állatok közé tartozik. Ha jól van lakva, de ha éhes, biztosan megtámadja. Az ember akkor is támad, ha nem éhes, nem így van? Ez a mai világ, sajnos! Ettől függetlenül vannak ma is jó érzésű emberek, akik hirdetik a szeretetet és szeretetben élnek.

Jozsef Faludi
Szigetszentmiklos
Hungary
Interviewer: Eszter Andor and Dora Sardi

My paternal grandfather came from Cracow to Hungary. He found work in Kiskoros. Exactly how old he was when he came to Hungary, I unfortunately don’t know. He was the congregation’s chazan (cantor). This is where the family’s cantorship comes from. I inherited his good voice. Especially in my childhood, I had a wonderful soprano voice, and I would even sing at high holidays in the temple.

Family background
Growing up
During the war
Post-war

Family background

My grandmother Fani Bondi was Italian. She didn’t speak Hungarian well, and she mostly mixed in Yiddish, and she brought a little of the Italian with her too. Italian was her native tongue, but she spoke Yiddish with my grandfather. My grandfather knew Hungarian too, he spoke Hungarian beautifully. Grandmother Bondi was sweet and loved her grandchildren. When the grandchildren came she always had cakes ready.

My grandparents lived in the service flat in the synagogue courtyard, because my grandfather was the employee of the congregation. There were flats in the yard, and a mikva (ritual bath) too. The cantor sang in the temple and did the bris (circumcision).

My grandma was diabetic; she died around 1928. Grandfather got married again in 1938. They offered him a wife from Budapest. And he sang actively in the temple in his eighties.

My maternal grandfather was the rabbi in Obecse, and they called him from there to Csepel to be Shatz-matz. That means he took care of the community’s affairs, the registers, the weddings. He was the shochet (ritual slaughterer) too, and supervised the Csepel’s kosher slaughterhouse. Finally, he taught Hebrew in the schools.

The community in Csepel was Orthodox, but wasn’t as religious as the one in Kiskoros. For instance, there wasn’t a cheder (Jewish religious primary school) in Csepel, and they didn’t have mid-week prayer either. My grandfather did the mid-week prayers alone at home. There wasn’t a mikva in Csepel either, so my grandfather went to Budapest on Fridays. That’s where he died too, of a heart attack, in 1942. My grandfather, as you can see in the pictures, had a beard and wore a beaver hat. My grandmother also had a shoitly (wig).

Grandma was a wonderful person. She ran a big household, because they had eight kids and didn’t have help. Ten of them lived in two-and-a-half rooms. There were two bigger rooms and a smaller room. The kitchen was in a separate building. There was a guest room too, a so-called “clean room,” because my grandfather had a lot of visitors on official business. Only guests could go in there. They had a fairly big courtyard, and the temple was also there in the yard.

Our grandfather Eckstein came to Kiskoros from time to time. Well, that was a special occasion, because he would buy things, and he brought every kid something different, usually new clothes, and things like that. When he arrived he would open his suitcase after a little while and everyone got their own present. He wouldn’t spend a lot of time in Kiskoros, as his responsibilities kept him in Csepel.

My father had five siblings. The first three children were born in Cracow, but my father was born in Hungary in 1895.

Growing up

I don’t exactly know how my parents met, but it was surely through a shadchenolash (match-maker). They didn’t do that any other way then, just through the shadchenolash. Love came later. Well, in my life I never saw a love like the one between my parents! My parents were married in 1920, and I was born in 1921. After me came Imre. There wasn’t even a whole year between us. Magda came in 1924, Rozsi in 1925. We called Rozsi “Babi.”

We had a leather goods shop. Father didn’t have an assistant, but when we were older, we helped him as best we could. We learned how to cut out the soles, among other things. A leather merchant not only sold leather but also cut out shoes and boots. I learned to make the upper parts of shoes from one of our clients.

The shop was closed on Sunday and most of Saturday, but opened Saturday night when we returned from the synagogue. My parents also sold canvas. My father got it from a firm in Budapest and sold it for them. When I was still very young, I began riding around on a bicycle delivering canvas to Akaszto and other villages nearby.

My mother was a corset-maker. She worked at home and had lots of clients. They would come to the house and try on the corsets. Mama was always sewing.

Since my mother worked and there were four kids, someone had to take care of the housework, so from time to time we had a live-in servant for one or two months. The servants had to clean, and help with the cooking and washing. They were girls from the villages nearby.

My mother wore a wig. She had some short hair underneath it, but she wore a wig. When she wasn’t wearing it, she covered her head with a scarf. She usually wore a scarf at home. If she went out visiting, she would put on the wig.

My father had a goatee, and he shaved it with razol (chemical used for shaving by the Orthodox who cannot use a knife or razor to shave). I also shaved with that for a while. Papa had payot (sidelocks) too, but this short, they called it pakumpak. His head was never bare. We never had bare heads either. When he went out on the street he’d wear a hat, not a kipa.

My father went to temple twice a day for the morning and evening prayer, and three times on Saturday. After morning prayers he’d generally go in for a shot of alcohol to my grandfather’s. We kids used to go there a lot from school, because my grandparents lived in one of the community employees’ flats, in the schoolyard, near the synagogue.

My father used to go to study too. There was a set time when the Rabbi or his son-in-law would hold the lesson in the bes medresh (synagogue and study house). Not everyone went there, just those who were more religious or knew the Talmud a bit better. They got the 13-year-old boys ready for their Bar Mitzvahs in the bes medresh too.

They didn’t use the great temple every day, just on Saturdays and holidays. There was a smaller temple where morning and evening prayers were held. Everyone had his own seat in the temple, for which they had to pay once a year. Their names were on the seats.

There were lectures and droshes (oral explanations of biblical text) too, mostly on Saturday afternoon, from the third meal until dark. They had a special mood. The old Rabbi would say the droshe in Yiddish and Hebrew. But his son-in-law, even though he’d been to a yeshiva, said it in Hungarian. In Kiskoros there were about 150 people who regularly went to synagogue and to the lectures but only 10-15 who were really knowledgeable in Jewish religion and tradition and who studied every day.

In Kiskoros there were always bochers, students, from other towns who studied and ate during the day. “Tag essen” (day eating) students would go to a different family every day for lunch, which was considered an honor to the family because it counted as a mitzvah, a good deed. There was no yeshiva here, but there were groups of students who studied together like they do in yeshivas. We also had bochers who “ate days,” usually for the whole zman (semester, in yeshiva). I “ate days” too when I was in yeshiva in Mako and Paks. In Mako, my relatives shared the days, and this way I was able to visit them as well.

Then there were always outsiders in Kiskoros for Sabbath. They would sit on a bench during the prayer, and sometimes people would practically fight over who would take the guests to dinner – because that was a mitzvah. There was a room in the community building where they would stay, usually for a day or two. At dinner, my family never had only enough food for just ourselves: we always counted on a guest coming.

On Fridays the women had to go to the mikva. Afternoon was for the men, evening for the women, but the mikva was open on weekdays too.

Friday evening was wonderful. I think back on it with great affection. My mother would light the candles and say the blessing. There were two candlesticks for this, which we didn’t use for anything else. We sang songs, the zmirot (psalms), at Friday dinner. Before dinner the girls would dance the Shalom Aleichem with our father. I don’t know if they danced in Grandpa’s family too, but I think my father brought a lot from that cantor grandfather.

My mother would make the challah, and the baker would bake it. We would bring it with the cholent, which would get cooked in the warmth of the Friday oven. They would make the cholent ahead of time, and wrap it up in paper, and take it to the baker like that. There were paper labels with numbers that they would stick on the top of the challah and the cholent, so you could tell whose was whose. My mother made bread too, and baked it at the bakers. Usually the kids would go for the bread, and for the challah too, but naturally they weren’t allowed to touch it. On Saturday, children under 13 would carry the cholent home, because only they were allowed to carry. If not, then the task fell to some Christian who kept the fire at home and turned on the lights.

On Friday evening we had fish, meat soup, and tomato sauce. Fish in aspic was the appetizer, prepared on separate plates, and everyone got a plate. That was a special treat. There was stewed meat in the soup, and they poured the tomato sauce on the stewed meat. We had dessert too, cakes made in honor of the Sabbath. My mother was famous for her cooking and baking. Many people came to her to learn. She had learned from Grandma in Csepel.

We usually bought live geese at market and take them to be slaughtered by the shochet. The Rabbi would examine their crop. We didn’t have to take the smaller poultry, only if it appeared that it might not be kosher. But we always had to take the geese and ducks.

Two shochet lived in Kiskoros, because the Jewish community was large, with 350 members. There was a slaughterhouse where we’d take the poultry. The larger livestock was slaughtered in the city slaughterhouse, where there was a separate place. The butchers weren’t all Jews, in fact only one was a Jew, but they sold kosher meat in their shops too.

My mother did the canning. Jam-making was a special sort of tradition. Everyone had to help, including the boys. By the way, I loved the kitchen, more than the girls did.

We lived in a long, thatched, mud-walled house. The rooms were one after the other. The floor in the “big room” – our parents’ room – was made of thick boards. There were two beds in it, and a couch where I slept because I was the first-born boy. We never heated the room, we just slept there. Then there was the so-called hall where my little sisters slept. We were there the most. That’s where we ate too. And then there was the kitchen. We had a “sitting-bath” that we would put up in the kitchen and we’d heat water up in it once a week. Besides that we went to the mikva, where we could bathe on Fridays. There was a pump-well in the yard, and there was a shadoof in front of the house beyond the fence. (Typical of the Hortobagy region of Hungary, the shadoof is a well with a large counterweighted lever for drawing the water.) At first we lit the house with petroleum lamps, then later with electricity. I don’t know exactly when they brought in the electricity, but we were already big by then.

Around the house was a garden where we grew vegetables. There was also more garden and a vine arbor in the yard. We had a big wooden shed with a tile roof, where we did the washing, especially in the winter when we couldn’t do it in the yard. We had a washer-woman come for the washing, who would wash with my mother.

In our childhood our grandfather from Csepel would come to Kiskoros at certain times and would bring clothing for the kids. That was a tradition of ours. He would bring a set of clothing. We had other clothing too, but usually our new clothing came from here. It was a special feast when our grandfather came to visit. Not only did he bring clothes, but he brought other things too, such as sweets, to make his grandchildren happy.

I don’t especially recall that we had a library at home. We had Hebrew books, prayer books, holiday prayer books, and Saturday prayer books. The business newspapers in Kiskoros were sent to the shop. Later, when they’d been read through, they’d be sent home and we’d read out of them, but we weren’t big newspaper readers.

My parents sometimes went up to Pest, and then they’d go to the theater. That wasn’t really permitted. They were religious, but they weren’t fanatics. From a certain point of view they were actually quite modern.

I went to school in Kiskoros, where there was a Jewish school. The boys and girls went together. There were only two classes, younger kids in one and older kids in the other. My sisters went to middle school, like us boys. They finished the four grades, and then they learned the trade from our mother, helping her. In their free time they went to a Jewish house where young people would get together and do cultural things, and play sports.

Kiskoros was an Orthodox community. We all had payot (sidelocks), that we stuck behind our ears. Later, when we got into the yeshiva, we wore our payot out. I was a clever kid, I never did what you’d call homework. What I knew was what they’d explain to us in class. Regular school was something new for us, because we learned with entirely different methods, and completely different things than in the cheder(Jewish religious primary school).

We had school lessons in the morning, and then we stayed until 6 in the evening with the melamed (Jewish religious primary school teacher), who taught us our alefbeys (Hebrew ABC), and the Torah, and we learned the Rashi commentaries too. The cheder was a separate place next to the so-called little synagogue, and only boys went. We went to the melamed when we were 3 years old. At first we learned to read, but we didn’t know what the words meant. Then when we started learning the Torah, we translated it into Yiddish.

I met with Yiddish for the first time in the cheder. We didn’t speak Yiddish at home, we spoke Hungarian. Families usually spoke Hungarian, but if a problem connected with religion came up, they’d talk about it in Yiddish. Especially those who had studied more, they would even write letters in Yiddish. I could do that. So the kids didn’t really understand the language that the melamed taught, only if he also explained in Hungarian what he had said.

In the cheder you couldn’t not study because it was strict, it was quiet during the lessons, and the way he presented the lesson was interesting. Even little three-year-old kids couldn’t stand up or talk, they had to have control. And they did. It was such a natural thing that we were happy to do it. Everybody could hardly wait to get there before they were three years old. That’s the sort of reputation that cheder had, and that you had to study, it’s everybody’s responsibility. And kids were happy to go there because he sang the Torah especially musically. I was really interested in what we studied, and I learned it well.

You had to go to cheder until you were about 12, because the preparations for the Bar Mitzvah happened at the cheder. That’s where we learned the droshe that we presented. The Bar Mitzvah wasn’t in the temple, it was at home. In the temple the Bar Mitzvah was called up to the Torah for the first time. First we’d finish our affairs in the temple, and that would take until noon. Then there was lunch where the family was, and afterwards came the guests. We’d set up tents. We had a tent in the yard too, where the guests would come. Almost the entire kileh (community) was there. There were three long tables. I stood at the head of the table and very proudly said my droshe. Then the Bar Mitzvah got his new clothing, which was finally long pants, and things like that, but gift-giving wasn’t in fashion.

There was a movie theater in Kiskoros, where we didn’t really go because movies weren’t for Jewish kids. My parents didn’t forbid it, it was just normal that it wasn’t entertainment for us. Somehow that’s how they raised us. There was a movie theater in the Szarvas building where every sort of cultural event would happen. They had gypsy music evenings there. There was a restaurant in the Szarvas and a hotel too, and shops. The last shop was my father’s leather goods shop.

Then there was a house with a stage, and they would hold theater performances just with Jews. They would rent the place and learn the play they wanted to present ahead of time, then put it on. Afterwards there was music, and then the young people would dance with each other. They were Yiddish plays, but presented in Hungarian.

We spent the school vacations in Csepel with my grandparents. They had lots of grandchildren, because they had eight children. The rest of my cousins also spent their vacations in Csepel. The aunts who still lived there would take care of us and we got a lot of love from them.

We would wake up there, and eat and play the whole day. And later, when we got older, we studied there too. Our grandfather explained a lot to us. He had a separate room where he would sharpen his knives when he did his shochet work. And he would call us over then and ask us questions and tell us interesting things that we were able to put to good use later in the yeshiva. And the girls also had to be there during those conversations.

After the fifth grade of elementary school I got into the second grade of middle school with a special exam. It was only after fifth grade because I wasn’t sure that I could go because middle school cost money. My little brother went to middle school after fourth grade.

There were very few Jewish boys in each class because most parents didn’t want their kids to go to middle school. But my parents wanted me to have a certain type of education. My siblings also went to school, my cousins too, everybody went. I’m telling you, we were among the enlightened even though we were religious. On Saturday the Jewish boys didn’t have to go to school. They got permission.

We didn’t use the kipa in school. I think it was a requirement to have your head uncovered. Our parents also took their hats off in offices.

I ended up in a group whose members were wrestlers. I practiced with them in secret. And when we had finished our training, there was an exam where we competed. My parents were shocked when they found out. They were against it, a Jewish boy shouldn’t go wrestle with the rest. Because we wrestled with Christians. There was another Jewish boy who I went to wrestling with.

I went to yeshiva after middle school. Mainly my father wanted it, but my mother agreed with him. I had already taken part in the Talmud Torahs (advanced religious Jewish primary school), where there was yeshiva preparation. Soltvadkert was  next to us, and the yeshiva where I studied for the first year was there. There was a Rabbi in Soltvadkert who dealt with the bochers. There were 20-25 of us. We learned about two big books of the Talmud, one was the Beytza (Egg). The second book was, interestingly enough, the Nida (Menstruation). We took about one zman (semester) to learn one of those books. I learned them by heart. I had a very good intellect.

I didn’t have to rent a room in Soltvadkert, because my uncle lived there, my father’s brother, and I lived with my cousins. It was fairly far from the yeshiva. Antisemitism was already there, there were fights; they’d wait for us after lessons and throw rocks at us, and things like that. The bochers didn’t wear kaftans (robes), but were dressed normally. I was 14-15 when I went there. I wore a shimish cap, and my payot were usually put up behind my ears so they wouldn’t be obvious.

But I didn’t eat every day at the cousins’ house, just on certain days. Friday and Saturday were their days. We took care of our own dinners. We had money, our parents gave it to us. We would go to the grocery and buy margarine or something there was no doubt about from the kosher point of view. We didn’t shop in kosher shops, but in the grocery. Every sort of thing that we could prepare was there.

I did two zmanim in Soltvadkert and afterwards two zmanim in Paks. My brother was there with me. It was his first year in the yeshiva. We lived together in a rented room in Paks. There were people there who rented rooms to bochers. Imre had only two zman in the yeshiva, in Paks. Afterwards he went to a Jewish gardener in Kiskoros and learned gardening.

After Paks I spent two zmanim in Mako. We had a little storm-lamp, and we would divide up the days. Each one of us had a day when we had to go through the town in the morning, at dawn, summer and winter, and wake everyone up. We’d go wherever there were bochers. We would sing a special song two or three times. The bochers would get up and go to the mikva and dip into the cold water, and the lessons would start in the beys medresh (study house). We had breakfast after an hour and a half, or two, and then continue studies until noon. Then we’d go “eat days,” and then study more, and that’s how it went until evening.

The yeshiva had a Shas, all the 36 volumes of the Talmud, which we could study. There were also summaries everybody could use. Everybody had to tackle the same topic. We could study alone or in groups.

There were chazer bochers who were more educated and had been studying in yeshiva for longer. Naturally they handled the youngest. Later everyone became independent and took care of his own business. In Mako there were also Rosh yeshivas, head students who controlled the others, helped them if they had a problem and also acted as judges in internal disputes among students. After the second zman I was made a Rosh yeshiva. We made sure that everything happened as it should, if it turned out that they had to hold a court session. We had no diplomas that we were Rosh yeshivas, but the others would go to us if they had problems or disputes, for us to solve.

I like to recall the Mako yeshiva the best. Somehow because of its religious content, it taught its students at a far higher level than the rest. Paks wasn’t at such a high religious level as Mako. Mako was a lot more religious. There were two communities there, and a Neolog (Conservative) community too. My relatives were among the more religious, though one was a baker, and the other an onion-dealer. The Mako relatives were from my mother’s side.

In 1938 I left the yeshiva. I had other things to do. Partly to help my parents, to get into business life. In 1939 I went to Palestine. My parents sold some property so they could pay the Agudat Israel, a Jewish group that organized immigration to Palestine. That’s how I went. My mother was sure that if I went there, with the family life and love that was in our family (as several other relatives were in Palestine by then) my life would be secure. I even was entrusted with taking care of getting the rest of the family out. That didn’t happen, unfortunately.

During the war

In 1944 my parents and siblings were collected in Kiskoros and sent to Auschwitz. A relative who was with them said that as soon as they got to Auschwitz, my father and grandfather were immediately put into the oven (editor’s note: interviewee no doubt means gas chamber, followed by the crematorium).

The girls and my mother were sent to work in Germany. My cousins Judit and Edit, who had also lived in Kiskoros, were with them. On the way it was the custom that the guards would shoot anybody who couldn’t go any further. The sole of Edit’s shoe came off, and she sat down, and her sister naturally stayed with her. They shot them in front of everybody. That’s when my mother and sisters decided to escape, and they did escape. There has been no news of them since.

My brother Imre was taken to forced labor. He was in Austria and he escaped from there and came home to liberated Hungary. He ended up in Kiskoros, and was in the leather trade for a while. Later he ran a gas station. In 1946 he went to Israel, “the land of his dreams” as he wrote me, but he came home sooner than I did because he was disappointed in it.

My mother had seven brothers and sisters. One of her sisters was Rozsi. Rozsi had learned to be a dress-maker. Later she moved out from her parents’ home and had a sewing shop. She married a man named Zoli Brull, and had a very elegant clothing salon in Csepel. In 1936 they went to Israel. They weren’t Zionists, they just wanted to live.

Rozsi had a sister, Rene, and they were practically always together. They even lived together before Rene made aliya (immigration to Israel). She left before Rozsi and her husband. She arranged the trip to Israel for Rozsi, because she had Zionist connections.

Rozsi and her husband ended up in Tel Aviv, and they opened the Salon Rachel there, where I worked in 1939. Rozsi was the salon manager, and her husband was the tailor. First they had a two-room flat. Then they rented a three-room flat, and were able to buy more machines and hire more employees. Everyone in the shop was Hungarian. They spoke Hungarian, but they learned Hebrew. Rene learned how to make artificial flowers and she would make them for Rozsi’s products. Later she founded a clothing factory. The clothing salon was a success. They exported clothing. Rene had a lot of foreign connections. She spoke French, English, and two or three other languages, so she would go and take the sample collection with herself in a suitcase, and take orders.

When we went out, the English seized us in the Dardannelles and took us to Palestine. They took us to two internment camps and kept us locked up for half a year. Afterwards we got a permit to go to Palestine.

First I ended up in Rozsi’s salon, Salon Rachel. That’s where I learned to make dresses. I didn’t learn design, but I did every kind of sewing, and even ironing. I was the only boy there.

Zoli Brull and Rozsi were never religious. Their kitchen was kosher, because otherwise I wouldn’t have eaten there. They had a servant who did everything in the kitchen. Usually they did their own cleaning, especially in the shop.

In 1942 I left my aunts and, if I can put it this way, became independent. Because when I was with them, I didn’t get a salary, just an allowance as a member of the family. By then I had learned to be a tailor. I got acquainted with a boy from Vienna, and we rented a room in Tel Aviv where I lived for a good while. The German boy and I spoke German together. I had other German friends too.

I learned English on my own there. I had learned a little here at home before I left, but I realized it wasn’t worth anything.

When I left my aunt’s, I came into contact with a leftist organization where I met a Hungarian, Ferenc Bug, a tailor. I worked in his shop as an assistant. That organization linked with the Communist Party. They held seminars and lectures, and organized excursions. That’s where I met my Yemenite wife, Mazal. Mazal was born in Jerusalem, her grandparents had moved from Yemen to Palestine.

I was nominated for membership in the Israeli Communist Party in 1943. Then I went to party meetings, and did party work. Peace making was our assignment. We went to meetings where we would smoke the peace-pipe with the Arabs. The Communist Party also had Arab members. When I was among the Arabs doing party work, I learned to speak, but not write, their language.

I became non-religious under the influence of that leftist organization. It didn’t happen from one day to the next, but step by step. I still went to synagogue on high holidays, but stopped observing Sabbath. That’s when my being kosher stopped too, though my aunts hadn’t been so seriously kosher either.

Later I met a man whose family were leather designers, and I joined them and learned the leather-working trade. Then I had my own leather shop, when Mazal and I were already together.

I was married in 1946. Mazal was not at all religious, but we were married by a Rabbi. Mazal’s parents weren’t present. We married completely independently of the family. We rented a flat in the basement of a house, where I also set up my workshop. We worked night and day. My wife helped me. There was no other employee. We worked on consignment making leather goods.

But I was powerfully homesick, and when I married Mazal I told her that she should only marry me if she was willing to come home with me, because I was definitely coming home.

Post-war

In 1948 we sold everything and came home. Our first son, Emanuel, had already been born, in Tel Aviv in 1947. Mazal was pregnant with our second son when we came home, and Elek was born here in 1948. Our third boy, Tamas, was born in 1951.

By then my uncle Misi, my mother’s brother, and his family were already here. He had also been out in Israel, but they came back before me. They had a flat on Dohany Street in Budapest, and we went there.

Here at home I also worked on consignment as a leather worker. We ended up in Zuglo, a district of Budapest. We bought a flat, we bought a sewing machine, and I worked at home. We had no money when we came home, but started life here with help from relatives.

I joined the Party here too, and with their help I ended up as an alcohol sales permit officer in the Financial Directorate, and then on the Town Council. From there, on my brother’s advice, I went to work in the cylinder factory as a skilled worker. In the meantime I had gone to technical school. So I became a shift manager. But that wasn’t to my taste because my pay was less than it had been as a skilled worker. I was there for more than twenty years, and then I retired with a two-year age differential benefit.

The boys weren’t raised to be religious, but they had their bris (circumcision). I think they are Jewish kids, but not religious. I didn’t want to give the kids any sort of religious education. I ended up against God because he allowed the terrible killing to happen. Mazal wasn’t religious at all. We didn’t keep any holidays, we didn’t think it was important.

I divorced Mazal in 1978, and one year later I married Krisztina. We lived in Csepel, but we bought this property in Szigetszentmiklos. At first we just came here on vacation. Then when Krisztina retired in 1993, we moved down here.

Életrajz

Egyetlen távoli rokonom, akire emlékszem, anyai nagyanyám [Hubert Adolfné, született Klein Eszter]. Tíz gyereke volt. Amikor megszülettem, anyám két fivére és három nővére még élt. A lányai Rozi, Julis, Irén voltak, a többi gyereke nevére nem emlékszem. Nagyanyám Szabadkán született, de nem tudom, mikor. Mire megszülettem, már öregasszony volt.

Nagyanyám háziasszony volt, és nem dolgozott, bár gondozott egy öregembert, aki a közelben lakott. Magas, nagydarab nő volt. Mindennapi ruhákat hordott, hosszú ruhát viselt, de nem olyat, mint az ortodox asszonyok. Nagyon konzervatív miliő volt, úgyhogy az asszonyok, bármilyen nemzetiségűek voltak, ilyen ruhát hordtak. Akkoriban az volt a szokás, hogy a zsidó hitközség idősebb és rászorult tagjairól azok gondoskodtak, akik jó fizikai kondícióban voltak, és nem volt más munkájuk. A hitközség gyűjtött pénzt azoknak az embereknek, akik az idősekről gondoskodtak. Így keresett egy kis pénzt. Otthon magyarul beszéltek, és ez volt az anyanyelve is.

Nagyanyám neológ volt, és rendszeresen járt zsinagógába a nagyünnepeken. Gyakran a lányával, Mariskával ment, aki tébécében halt meg. Arra nem emlékszem, hogy a nagyapám mivel foglalkozott, mert már meghalt, mire én megszülettem. Nagyanyám nem politizált. Az első világháború alatt azonban, az oroszországi kommunizmus kezdetekor és Magyarországon az első világháború után a fia, Miklós aktívan részt vett a politikai eseményekben, és ki is végezték 1919-ben, amikor Horthy átvette a hatalmat.

Nagyanyám Szabadka elég szegény részében lakott, az erdő mellett. A ház, ahol élt, a lánya, Donát Rozika tulajdona volt. A lánya nagyon gazdag volt, volt még ezen kívül három háza. Tipikus falusi ház volt nagy kerttel. Mivel Rozika használt vassal [ócskavassal] kereskedett, ami jellemző zsidó foglalkozás volt abban az időben, az udvarnak elég nagynak kellett lennie, hogy elférjen benne a vas. Nagyanyám csirkéket nevelt a kertben, és volt egy csodálatos kutyája, amit Citromnak hívtak. Azért hívták így, mert a fejétől a farkáig sárga volt. Én voltam nagyanyám kedvence, úgyhogy gyakran jártam hozzá. Nem volt különösebb esemény, amiért mentem, inkább akkor mentem, amikor a szüleim elengedtek. Nagyon boldog voltam, amikor ott voltam, mert nagy volt a kert, és ott volt a kutya, amivel játszhattam. A szomszédai nem voltak zsidók, de jó viszonyban volt velük.

Az apai nagyszüleimről nem tudok semmit sem mondani, mert soha nem találkoztam velük.
A családomban mindenki neológ volt. Apám, Blumenberg Herman 1914-ben meghalt a fronton, ahol katonai szolgálatát teljesítette, abban az évben, amikor megszülettem. Sajnos, soha nem látott engem. Anyám újra férjhez ment egy Mojsija Trilnik nevű férfihoz, akinek volt két fia az első házasságából.

Apám, Blumenberg Herman Kassán született, a mai Szlovákiában 1890 körül. Szabadkán kapott munkát kántorsegédként és sakterként. Miután összeházasodtak, anyámmal [Magyar]Kanizsára  mentek, ahol ő volt a kántor [Magyarkanizsa (Ókanizsa, Stara Kanjiža) – rendezett tanácsú város volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1910-ben 18 100 főnyi, 92%-ban magyar ajkú lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Én soha nem találkoztam vele, az arcára csak fényképekről emlékszem. Magas volt, mindenki azt mondja, rá hasonlítok. Abban az időben a kántor szakma igen sokoldalú volt; rabbi volt, rituális vágó és kántor. Egy olyan kisvárosban, mint [Magyar]Kanizsa, ahol a zsidó hitközség kicsi volt, egy ember csinált mindent. [Magyar]Kanizsán két hitközség volt, az ortodox hitközség, aminek kevesebb tagja volt, és a neológ hitközség, aminek sokkal több. Apám a neológ hitközség tagja volt. Anyanyelve a szlovák volt. Anyám azt mondta, soha nem tanult meg rendesen magyarul, és mindig erős szlovák akcentussal beszélt. Annak ellenére, hogy a kassai zsidók magyarul beszéltek, ami az anyanyelvük volt, apámék szlovákul beszéltek.

Több okból is azt gondolom, hogy tanult ember volt. Először is kántorként dolgozott, és biztos vagyok benne, hogy ehhez el kellett végeznie valamilyen iskolát. Olvastam leveleket, amiket édesanyámnak írt, szóval írástudó volt. Tudom, hogy kitűnően énekelt és zongorázott. Körbe volt párnázva, és olyan családból származott, ahol gondoskodtak az iskoláztatásáról és neveltetéséről. Nagyon vallásos volt, de nem ortodox. Amennyire emlékszem, a családja fele ortodox volt, de a második világháború után minden megváltozott. Találkoztam két fivérével, miután elkezdődött a háború. Az egyik fivér szabó volt, a másik utazó ügynök. Még a gyerekeikkel is találkoztam: Gréta Venezuelában él, a másik gyerek, egy fiú Amerikában, ahol asztalos és két gyereke van.

Anyám, Hubert Flóra Szabadkán született. Anyanyelve a magyar volt, és németül is beszélt. Ő volt a legidősebb gyerek, és ő is halt meg utoljára. Kitűnő varrónő volt. A középiskolában tanulta ki a szakmát, de nem tudom, melyikben. Egyedül varrt.

Voltak fiú- és lánytestvérei is. Rudi, akit nagyanyám a legjobban szeretett, és akivel én is találkoztam, a Bánságban élt, ahol fával kereskedett. Volt egy lánya, akit nem ismertem. A háború alatt a Staro Sajmiste táborba vitték Belgrádban, ahol meg is ölték. László, akivel szintén találkoztam, nős volt, és volt egy fia, akinek a nevére nem emlékszem. László nagybátyám utazó ügynök volt, és Horvátországban ölték meg. Írt egy levelet Rozi nővérének, amit én is olvastam, mielőtt meggyilkolták volna, hogy valaki jöjjön el a fiáért, mert meg akarta menteni. A nagynéném nem talált senkit, aki Szabadkára hozza a fiút, úgyhogy a fiúcska is meghalt. Donát Róza vassal kereskedett, és nagyon gazdag volt. Szabadkán élt egy házban a nagyanyámmal. Volt férje, de nem voltak gyerekei. A háború előtt halt meg. Miklóst, aki hithű kommunista volt, Magyarországon a Horthy-éra [lásd: Horthy korszak] alatt likvidálták. Engelsman Julis egy vaskereskedőhöz ment feleségül, de az nem volt olyan sikeres, mint Rozika néném. Julisnak volt egy fia, Djurija, aki elpusztult a háborúban. Djurija felesége és lánya túlélték, és Izraelbe mentek a háború után. Azt hiszem, mindketten élnek még Izraelben, de nem tartom velük a kapcsolatot. Szemző Klára nemrégen halt meg. Férjével, Miklóssal Izraelbe ment. Miklós orvos volt, és Izraelben halt meg már régen. Volt egy fiuk és egy lányuk. A lányuknak reklámügynöksége van Izraelben, és ott is él. Nem tudom a nevét, sem azt, hogy hol lakik. Schwartz Irén Bajmokon volt kereskedő [Bajmók – Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség volt, Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén királysághoz került. – A szerk.]. Volt egy fűszerüzlete, és eljárt a parasztok piacára is, ahol nagyban vette a csirkét, aztán újra eladta.

Legtöbbet Irént, Juliskát és Rozikát láttam. Nem nagyon szerettem Rozikát, mert nagyon gazdag volt, és tudta, hogy én szegény vagyok, mégsem segített soha. Legjobban Juliskát szerettem, mert ő bőkezű volt. Korombeli gyerekei voltak, és sok időt töltöttünk együtt. Klárával, Juliska lányával sokszor mentünk nyaralni, és mindaddig kapcsolatban voltunk, amíg ki nem ment Izraelbe.

Nem tudom, hogyan ismerkedtek meg a szüleim. Azt tudom, hogy a zsinagógában házasodtak össze [Magyar]Kanizsán [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A zsinagóga kántoraként apámnak jó fizetése volt, anyám pedig varrónőként dolgozott, úgyhogy jól éltek. Én [Magyar]Kanizsán születtem 1914. augusztus 18-án. Kisgyerekként anyámmal éltem [Magyar]Kanizsán. Hat éves voltam, amikor anyám újra férjhez ment. Ekkor Szabadkára költöztünk. Anyám és Mojsije Trilnik, a mostohaapám már sokkal korábban ismerték egymást. Ez egy elég érdekes történet. Trilnik felesége anyám egyik rokona volt. Halála és apám halála után elhatározták, hogy összeházasodnak, mert a mostohaapám egyedül maradt két gyerekkel. Meggyőzte anyámat, hogy menjen hozzá feleségül. Egyedül volt, és azt gondolta, könnyebb lesz a gyerekek nevelése, ha van valaki mellette. Kis lakásunk volt, és egy zongoránk, amit alig tudtunk bepréselni. Mostohaapám, Mojsije Trilnik pénzbeszedő [Valószínűleg ő szedte be a hitközségi adót. – A szerk.] volt, és samesz a szabadkai zsidó hitközségen. A két gyereke velünk lakott. Öten voltunk gyerekek a házban, két nővérem, az ő két fia meg én. A nővéreim, Magda és Sári voltak. Magda [Magyar]Kanizsán született 1909 körül, és Sári szintén Kanizsán született 1913-ban. Az ő két fia pedig Lajos és András. A kapcsolatom a mostohaapámmal borzalmas volt, de jól kijöttem a fiaival. A mostohaapám engem soha nem ütött meg, de a saját két fiát verte. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem szeret és átnéz rajtam. Sikertelennek és butának éreztem magam. Ezt az érzést nem lehet megmagyarázni. Ugyanígy viselkedett Magdával és Sárikával is, és ők ugyanúgy éreztek vele szemben.

A szabadkai zsidó elemi iskolába jártam. Tanárom, Várnai csodálatos, okos ember volt. A diákokra nem emlékszem. Aztán a mostohaapám jobb munkát kapott Kutinában, úgyhogy a világi iskola (gimnázium) negyedik osztályát ott végeztem el [Kutina – Belovár-Körös vm.-ben (Horvátország) lévő község, 1910-ben 3100 főnyi lakossal. A lakosoknak mindössze 8%-a volt magyar anyanyelvű, a túlnyomó többség horvát (77%) volt, és volt 9%-nyi német ajkú lakos. 1920 után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz tartozott. – A szerk.]. Nem emlékszem a tanárok nevére, de mindenki jól bánt velem. Kutinában csak kovácsok, lakatosok és szabók számára volt szakiskola. Mivel én ezek közül a szakmák közül egyiket sem akartam tanulni, visszamentem Szabadkára, ahol a nővérem lakott. Ő elvégzett négy év gimnáziumot, aztán beiratkozott egy privát papi iskolába. Nem jött velünk Kutinába, mert tisztviselőként jó állása volt a Literarijánál, ami magyar könyveket és újságokat importált Szabadkára, és itt nagyon jó fizetése volt. 18 éves volt, és el tudta tartani magát. Gazdag nagynénémnél, Rozikánál lakott. Amikor megérkeztem Szabadkára, olvastam az újságban, hogy fogtechnikusi iskolába diákokat keresnek, akik elvégezték a négy év gimnáziumot. Tanulni kezdtem, és Magda nővérem támogatott.

A másik nővérem, Sárika, akinek a beceneve Csányi volt, 1913-ban született. Kutinában fejezte be a négy év gimnáziumot. Jogi tisztviselőként dolgozott, és soha nem ment férjhez. Nagyon jó atléta és tornász volt. A mostohaapám idősebbik fia, András rabbinak tanult egy szarajevói rabbiiskolában. Ez a fajta iskola két vagy három évig tartott, és utána a fiú képes volt levezetni az istentiszteletet a zsinagógában. Miután elvégezte az iskolát, megnősült és Nova Gradiškába ment, ahol rabbiként dolgozott [Újgradiska – Pozsega vm.-ben (Horvátország) lévő község, 3600 főnyi lakosának többsége (60%) horvát anyanyelvű volt az 1910-es népszámláláskor, s a lakosság töredéke (5%) volt csak magyar ajkú. – A szerk.]. Amikor kitört a háború, visszament Szabadkára, ahol a magyarok besorozták, Ukrajnába vitték, és soha nem tért vissza. Van egy lánya, Boriska, aki szociálismunkás-tanár Izraelben. A mostohaapám fiatalabbik fia, Lajos elvégezte a gimnáziumot, és egy műszaki iskolába iratkozott be Zágrábban. Ebben az időszakban hithű kommunista lett, és négy év börtönre ítélték Szávaszentdemeteren, Sremska Mitrovicában. Ezután Párizsba ment, ahol megnősült, és született egy lánya. A lánya valamilyen szívprobléma miatt meghalt. 

Fiatal fiúként jártam zsinagógába. Volt bár micvám, együtt a mostohaapám fiával, aki három hónappal volt fiatalabb nálam. Nagy ünnepséget tartottunk Kutinában az összes rokonunkkal. Sokat tanultam a judaizmusról, amíg mostohaapám a szabadkai zsidó hitközségen dolgozott; ezeket a témákat megvitattuk a Hasomérben is [lásd: Hasomér Hacair Jugoszláviában]. Minden héten megtartottuk otthon a sábeszt, mert a mostohaapám nagyon vallásos volt. Kóserül evett, de a részletekre nem emlékszem. Azt tudom, hogy az istentiszteleteket ő vezette a hitközségen, ahová elmentünk sábeszkor és a nagyünnepeken. Ezenkívül anyám otthon is megtartotta a sábeszt. Amíg [Magyar]Kanizsán laktunk, anyám öt gyertyát gyújtott sábeszre, de nem tudom, miért [Feltehetően az öt gyermek után gyújtott öt gyertyát. – A szerk.]. Emlékszem, hogy sábeszkor a mostohaapám mindig megáldotta a fiait, de minket soha. Ez jó példa arra, hogy mennyire nem szeretett minket, és miben bánt velünk másképpen. Utána megvacsoráztunk. Anyám elvitt magával a zsinagógába, lent hagyott a földszinten a férfiakkal, ő pedig felment az emeletre. Legjobban a Pészahot szerettem, amikor maceszt ettünk, a ma nistanát olvastuk, kitakarítottuk a lakást, és más edényekből ettünk. Ez alatt az ünnep alatt minden más volt.

Nagyon szegények voltunk az iskolás éveim alatt, úgyhogy a szüleim nem tudtak privát nyelv- és zeneórára járatni. A mostohaapám taníttatta a fiait, de rám nem volt pénz. A mostohaapám egyszer azt mondta, csak egy gyereket lehet taníttatni, kettőt nem. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha kereskedő leszek, azaz először tanonc egy boltban, és amikor már eleget tanultam, kereskedő leszek. Rozika néném, aki nagyon gazdag és elég fösvény volt, felajánlotta az anyagi támogatását. Hajlandó volt fizetni nekem, hogy kántoriskolába menjek. Amikor azonban eljött az ideje, hogy beiratkozzam, kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű. Jugoszláviában nem volt kántoriskola, csak Budapesten, és ott már nem akarta támogatni a tanulmányaimat. A nővérem, akihez a legközelebb álltam, olvasta az újságban, hogy egy szabadkai fogtechnikus tanoncot keres, aki már elvégzett négy osztályt [középiskola]. Megfeleltem a követelményeknek, felvett magához, és elkezdtem a tanonckodást. Mindkét nővéremnek volt munkája, és ők segítettek nekem anyagilag. Emlékszem, hogy Sárika 200-300 dinár költőpénzt küldött nekem minden hónapban. Kedvenc elfoglaltságom a sport volt: a barátaimmal gyakran futballoztunk és eljártunk futni.

Miközben fogászati tanonc voltam, csatlakoztam a Hasomér Hacairhoz, aminek elnöke Sporer László volt, az egyik legjobb barátom. Tanoncéveim alatt egyre többet jártam össze a Hasomér Hacair tagjaival, és ők javasolták, hogy lépjek be a szervezetbe. Anyám nagyon örült, amikor beléptem, mert ez azt jelentette, hogy több barátom lesz. A Hasomér Hacairral sokat jártunk kirándulni [Magyar]Kanizsára, Palicsba és más közeli kisvárosokba. Nagyon jó volt. Sátrat vittünk és az egyenruhánkat a szürke inggel, mint az igazi cserkészek. A megvitatott témák gyakran Izraellel kapcsolatosak voltak; tanultunk óhéberül [bibliai héber], amit az imakönyvekben használnak, de tökéletesen soha nem sajátítottuk el.

Aztán Kragujevacban [Belgrádtól délre fekvő város. – A szerk.] kaptam munkát egy zsidó fogorvosnál; körülbelül 18 éves voltam akkor. Fogorvosi asszisztensként dolgoztam Ernest Lászlónak öt évig. Ezek voltak a legjobb évek. Jó fizetésem volt, és sok mindent megengedhettem magamnak. László kedvelt és tisztelt engem. Egy szobát béreltem, amit magam fizettem. Amíg Kragujevacban éltem, megalapítottam egy cionista szervezetet, mert ott egy sem volt. Én voltam az elnöke, amíg ott laktam. Nagyon sok barátom volt, köztük néhány zsidó is. Érdekes megjegyezni, hogy egy olyan vendéglőben étkeztem, ahová sok szlovén járt. Összebarátkoztam velük, megtanítottak síelni és táncolni. Fiatal voltam, tele élettel, és tényleg ezek voltak a legjobb évek. Tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, és egyszer egy évben hazamentem meglátogatni őket. Egyszer anyám is eljött meglátogatni.

Később, Ernest László segített munkát találnom Belgrádban egy Horváth Jancsi nevű fogorvosnál. Mivel képtelen volt elvégezni kutatásait ebben az országban, bezárta a praxisát, és Németországba ment. Az asszisztenseként dolgoztam. Ebben az időben a zsidó kávéházba jártam, és ott ismertem meg a feleségemet, egy joghallgatót, Flóra Fincit. Bijeljinában [Bosznia-Hercegovina északkeleti részében található város. – A szerk.] született 1913-ban.

Flórának rengeteg bátyja és nővére volt, mind idősebbek nála. Az apja a harmadik házasságában élt, mert mindkét előző felesége meghalt. Flórának csodálatos mostohaanyja volt, aki úgy gondoskodott róla, mintha a saját lánya lenne. A mostohaanyjának nem voltak saját gyerekei, úgyhogy Flórát a magáénak tekintette. Nem sokat tudok a gyerekkoráról. Mire megszületett, az apja már nagyon szegény volt, és az élet nem volt könnyű. Abban az időben egy zsidó lány nem mehetett férjhez hozomány nélkül. Flóra apjának ott volt a lánya meg az új házassága Flóra mostohaanyjával; mindenkit el kellett tartania, és valamiből meg kellett élnie. Nem sokra emlékszem a taníttatásával kapcsolatban; csak arról az időszakról tudok, amikor Belgrádban volt, amikor megismerkedtünk. Flórának két nővére volt, akik nem tértek vissza a háborúból, és egy bátyja, aki fogságban volt, de hazatért. Bijeljina muzulmán város volt, és a háború után egyetlen zsidó sem maradt ott. Lerombolták a zsinagógát. Amikor a bátyja, aki nagyon vallásos volt, hazatért a fogságból, öngyilkos lett a stressz és a háború negatív hatása miatt. Az összes nővér és fivér közül végül is Flóra maradt meg egyedül.

Kutinában házasodtunk össze 1938-ban. Hüpe alatt esküdtünk, de nem zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A hüpét a mi kertünkben állították fel [Az ultraortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.]. Két rabbi adott össze bennünket: az egyik András, a mostohaapám fia volt, a másik a mostohaapám. Az első gyerekünk, Vlada 1940-ben született, aztán én bevonultam a hadseregbe. Flóra a gyerekkel Belgrádban maradt. Újvidéken szolgáltam, ahol fogtechnikusi munkára jelöltek ki. Kitört a háború, és szerencsésen, néhány nappal Belgrád bombázása előtt Flóra a gyerekkel együtt Bijeljinába ment, hogy a mostohaanyjával legyen.

Én Szabadkára mentem egy magyar barátommal, és a fogtechnikusi rendelőjében dolgoztam. Ez nagyon rövid ideig tartott, mert mire dolgozni kezdtünk, kitört a háború. Amikor a háború felerősödött a mi környékünkön, közelebb akartuk hozni hozzám Flórát és a gyereket, de nem tudtuk, hogyan. Jól dolgoztunk együtt a barátommal, míg 1941-ben kényszermunkára nem vittek. Egy darabig még azután is, hogy elvittek, az én részemet a pénzből Flórának adta. Azonban amikor megnősült, a felesége megtiltotta, hogy segítse a feleségemet és gyerekemet. Mivel nem volt miből élnie, Flóra kötni kezdett. Abból a pénzből tartotta el magát és a fiunkat, amit a kötéssel keresett. A háború után bíróként kezdett el dolgozni.

Magda és Sárika [a nővérei], anyám, mostohaapám, feleségem és Vlada fiam mind kényszermunkán voltak a Cseh Köztársaság [akkor: Cseh–Morva Protektorátus] és Ausztria határán; a pontos helyet nem ismerem. Egy-másfél évig voltak ott. Vlada kicsi volt, és senki nem bántotta. Az a ritka eset voltak, akiket kényszermunkára és nem táborba vittek [A szabadkai zsidókat először a városban kijelölt gettóban koncentrálták, innen a többségüket 1944. június 16-án Bácsalmásra szállították. A bácsalmási bevagonírozási központot június 25-én hagyták el, és „amikor a vonat befutott Szegedre, néhány tehervagont mintegy 700 zsidóval, akik, mint kiderült, főképp Szabadkáról jöttek, egy másik vonathoz csatoltak, melyet Strasshofba irányítottak” (más forrás szerint Felsőzsolcánál kapcsolták le a vagonokat). (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat /Wilmington, Blackburn Inc. é. n. /1981/). Strasshof egy Bécs melletti tábor volt, ahol kelet-ausztriai ipari és mezőgazdasági üzemekben dolgoztatták az oda irányított mintegy húszezer embert. A munkaadókon és munkavezetőkön múlott, hogy milyen bánásmódban részesültek. Mintegy háromnegyed részük – köztük idősek és gyermekek is – túlélte a deportálást.  – A szerk.]. Egy filmszínházban aludtak, és egy cukorgyárban dolgoztak, ahol a legnehezebb fizikai munkákat bízták rájuk. Viszonylag jól éltek ebben az időben, mert a többi munkás sokszor adott nekik kenyeret. Más táborokkal összehasonlítva, ők legalább nem éheztek. Annyi cukruk volt, amennyit csak akartak. Szerencsére a kényszermunkatáborból nem küldték őket tovább más táborba, így mindannyian visszatértek. Amikor már látni lehetett a háború végét, a családomat és még egy magyar családot Szegedről elrejtettek egy bunkerban, amit lefedtek szalmával. A csehek gondoskodtak róluk, élelmiszert vittek nekik, és amint véget ért a háború, találtak nekik egy vonatot, ami hazavitte őket.

1941-ben kényszermunkára vittek. Egy napon a magyar hatóságok [tehát már az 1941 áprilisát követő időszakról van szó; lásd: Jugoszlávia magyar megszállása] behívtak Zomborra [Bács-Bodrog vm.-ben lévő város. – A szerk.], hogy jelentkezzem kényszermunkára, ahová minden korombeli zsidót elvittek Szabadkáról. Egy iskolában helyeztek el bennünket. Zomboron a repülőtéren dolgoztunk. Onnan Szentivánra vittek, ahol istállókban helyeztek el [Valószínűleg a Bács-Bodrog vm.-ben lévő Bácsszentiván településről van szó, ahova Zomborból vittek egy ún. közérdekű munkaszolgálatos századot. (1943 folyamán innen Borba vittek munkaszolgálatosokat.). – A szerk.]. Azt kell mondanom, mindez elviselhető volt; még azt is megengedték, hogy télen hazamenjünk. Később egy vasúti egységhez (Rákos rendező), Budapest legtöbbet használt pályaudvarára raktak át minket, ahol a magyar katonák mellett dolgoztunk.

Időzített bombákat ástunk ki, és nagyon szerencsések voltunk, hogy egyik sem kapcsolt be, és senki nem sérült meg. Mivel ezt az állomást használták katonai szállításokra, váratlanul elmozdítottak minket, és a szlovák határ közelébe vittek, nem tudom, pontosan hová. Hirtelen Szombathely közelébe vittek, ahol volt egy erdő. Az volt a feladatunk, hogy új utat csináljunk, amit szerintem arra használtak, hogy a bombázások alatt oda rejtsék a mozdonyokat. Ez az, amikor a durva zsidó tragédia megkezdődött számomra; ekkor volt az, amikor borzalmas dolgokkal kezdtem találkozni. Egyik nap felsorakoztatták az egységünket, és Szombathelyre vittek. Az első dolog, amit megláttunk, egy iskola volt kitárt kapukkal. Látnunk kellett, mi van ott. Holttest-halmokat rendeztek el úgy, mint a fát, egyiket a másikra, halomban. A magyarok egy szobába kényszerítettek bennünket. Az első utasítás az volt, hogy vetkőzzünk le. Miután meztelenre vetkőztünk, ütlegelni kezdtek. Mindent oda kellett adnunk, ami nálunk volt: pénzt, ékszert, igazolványokat, fényképeket, imakönyveket. A szó szoros értelmében megölték azt, aki elesett és nem tudott felállni. A magyarok egy barakkba raktak bennünket, ahol megsirattuk halott barátainkat, akik nem voltak elég erősek. A következő napon egy rosszindulatú tiszt átadott minket az osztrákoknak.

Két csoportra osztottak bennünket. Nagyon nehéz volt, mert elválasztottak bennünket a barátainktól, akikkel a kezdetektől fogva osztoztunk a fájdalmon. A mi csoportunkat Sándorfalvára vitték egy iskolába, ahol borzalmas ételt kaptunk, és rettentő éhesek voltunk. Két hónapig voltunk ott. Az volt a feladatunk, hogy gödröket ássunk, hogy a tankok ne tudjanak átjönni. Egy nap felsorakoztattak bennünket, és elvittek egy úthoz, ahol már egy csomó zsidó volt más egységekből. Itt újra összetalálkoztunk néhány barátunkkal és rokonokkal. Aztán elindultunk Mauthausen felé. Az út napokon át tartott, alvás és élelem nélkül, a menet pedig nagyon hosszú volt. Olyan éhes voltam, hogy füvet ettem.

Emlékszem egy szomorú eseményre a tíznapos úton. Abban az időben a németek nagy számban menekültek Jugoszláviából. Amíg a menettel vonultunk, láttuk őket elmenni mellettünk. Lovon vagy autóban robogtak el mellettünk. Egy teherautó ment el mellettünk, és a német katonák kiabálni kezdtek: „Gyerünk, másszatok fel!” Néhány barátunk felkapaszkodott a teherautóra. Én is majdnem felmásztam, de az utolsó pillanatban egy barátom megállított, és azt mondta: „Ne!” Hallgattam rá, és mentem tovább. Nem sokkal később megláttuk a barátainkat, akik felmásztak a teherautóra, amint holtan hevernek az út szélén. Napokon és napokon át meneteltünk. Végül elértük Mauthausent, ahol akkor már nem volt krematórium, helyette hatalmas lyukak és sátrak voltak. Találkoztam ott egy rokonommal, Hubert Klárával, az anyjával és két lányával. Amikor felismertük egymást, összecsókolóztunk, nagyon megörültünk egymásnak, amennyire az csak lehetséges a táborban. Addigra a németek, akik a tábort őrizték, már likvidálták Mauthausent, és az embereket más táborokba küldték. Klárikának Günskirchenbe, Mauthausen egyik részlegébe kellett volna mennie két lányával és az anyjával, de az anyja nagyon beteg volt, nem volt olyan állapotban, hogy utazzon. Az anyja egy sátorban volt, amit „kórháznak” neveztek, de ott már mindenki majdnem halott volt. Megígértem neki, hogy minden nap meglátogatom az édesanyját, amíg ott vagyok. Így is történt. Minden nap meglátogattam. Nem élte túl, de Klára és a két lánya igen. Az egyik lánynak én voltam a tanúja az esküvőjén, mielőtt Izraelbe ment volna.

Mauthausen után a németek Günskirchenbe vittek minket. Amikor odaérkeztünk, már majdnem vége volt. Hamarosan megérkeztek az amerikai katonák teherautókon, és azt kiabálták, hogy felszabadítanak bennünket. Először mindenki a raktárakba rohant, hogy megnézze, van-e még élelem, mert nagyon éhesek voltak. A mi csoportunk úgy határozott, hogy nem megyünk be a raktárba, mert annyian voltak bent, hogy egymás hegyén-hátán másztak át, és kapkodtak az étel után. A következő reggel elindultunk hazafelé. Az úton találtunk egy német raktárat tele élelmiszerrel, felpakoltuk a ruhákat, élelmet és minden egyebet, amit találtunk. Nem váltottunk ruhát azonnal, mert meg kellett szabadulnunk a tetvektől, nehogy tífuszosak legyünk. Dr. Barna István velünk tartott. Ő volt a legtalpraesettebb mindannyiunk közül, és ő gondoskodott rólunk. Elmentünk egy újonnan készült épület mellett, amin a Hitlerjugend. felirat állt. Bent olasz katonák voltak, akik nagyon kedvesen üdvözöltek bennünket. Enni adtak meg szappant, hogy megmosakodhassunk és ruhát cserélhessünk. Tiszta szerencse volt. Néhány nappal később Pruci [Dr. Barna István] elment a vasútállomásra, hogy a Jugoszláviába tartó vonatok felől érdeklődjön. Megtudtuk, hogy Linzbe kell mennünk. Amikor megérkeztünk Linzbe, találtunk egy nagy német raktárat tele bőröndökkel. Bőröndökbe pakoltuk a dolgainkat és az élelmet. Néhány napot a barakkokban töltöttünk, aztán átmentünk egy orosz táborba. Egyszer csak egy csodálatos szlovén, egy jugoszláv tiszt bukkant fel, aki megszervezte, hogy egy sóderszállító vasúti kocsi vigyen haza bennünket. Ott találkoztam újra az unokatestvéremmel, Klárával, akit Mauthausen óta nem láttam

Emlékszem egy érdekes történetre. Egész úton hazafelé a táborból azon gondolkodtam és attól rettegtem, kit fogok megtalálni érkezésemkor. Nem emlékszem, melyik városban voltunk, amikor leszálltam a vonatról, és bementem a restibe. A restiben egy nagy papír volt kiakasztva azoknak a zsidóknak a nevével, akik áthaladtak ott. Ezen a darab papíron ott volt az egész családom. Próbálják csak meg elképzelni, milyen csodálatosan éreztem magam; hazaérek, és az egész családom ott vár majd. Egy voltam a nagyon kevesek közül. Amikor hazaérkeztem, az egész családom ott várt. Tényleg szerencsém volt ebben a borzalmas háborúban. Sajnos, a feleségemnek már nem: az egész családját kiirtották.

Az életet a legelejéről kellett kezdeni, ami nagyon nehéz volt. Egy kis szobában kezdtük újra az életet, és egy kis helyiséget béreltem irodának. Igen hamar megtudtam, hogy fogtechnikusi iskola nyílt Újvidéken, ami fél évig tart. Elvégeztem az iskolát, és fogász lettem. Miután megkaptam a diplomámat, elkezdhettem dolgozni.

Az első fogorvosi székem közönséges borbélyszék volt, de elég jól elboldogultam ilyen szerény felszereléssel is. Magánpraxisban dolgoztam. Egy idő múlva azt hallottam, hogy emeltebb szintű fogászati diplomát lehet szerezni. A tanfolyam követelményei között négy év gimnázium és két év fogászati iskola szerepelt. Egy kollégámmal beiratkoztunk ebbe az iskolába. Sokat tanultunk, átmentünk minden vizsgán, és elvégeztük a tanfolyamot. Ő és én voltunk az első igazi fogászok Szabadkán, a többiek mind csak fogtechnikusok voltak. Egy egészségügyi klinikán dolgoztam, később a vasúti munkások egészségügyi klinikáján, utána pedig privátként.

Be kell vallanom, hogy a háború után el akartam menni Izraelbe, de volt egy kis gond. A háború után anyám nem akarta a mostohaapámat Jugoszláviában hagyni, én viszont nem akartam, hogy velünk jöjjön. Tehát itt maradtunk, mert nem akartam itt hagyni anyámat. Mivel egy cionista szervezethez tartoztam, támogattam a kivándorlást Izraelbe, ahol minden zsidó ugyanazon a földön gyűlik össze. Nővérem, Sárika nagyon jó munkát kapott Belgrádban, és nem akart menni. A másik nővérem, Magda kiment Izraelbe. A háború után kevésbé vallásos lettem. Azonban továbbra is járok zsinagógába az ünnepeken, és otthon is megtartjuk az ünnepeket a feleségemmel, Flórával.

A háború utáni időszakban a gazdaság borzalmas volt. Semmi nem volt. Gyerekeink voltak, és az élet nehéz volt. De ami fontos volt, hogy egészségesek voltunk. Flóra nagyon hamar talált magának munkát a bíróságon, és elkezdtünk élni. Mire a gyerekek elkezdték az iskolát, már jobb anyagi helyzetben voltunk, és ki tudtuk fizetni a taníttatásukat.

Arra tanítottuk a gyerekeinket, hogy senki nem menekülhet saját maga elől, és hogy ne rejtegessék azt a tényt, hogy zsidók. Mivel nem voltunk vallásosak, azt tanítottuk meg a gyerekeinknek, amit tudtunk. Eljártak a zsidó hitközségbe, ahol a többi gyerekkel barátkoztak, és a vallásról tanultak. A nagyünnepeken elmentünk a hitközségre, és a többi zsidóval ünnepeltünk. Sábeszkor nem mentünk zsinagógába, és gyertyát sem gyújtottunk.

Sem a háború előtt, sem utána nem voltunk párttagok. Teljesen normális polgárok voltunk, akik az életüket igyekeztek újjáépíteni. Magánrendelőm volt, és ebből semmi problémám nem volt. A feleségemnek, annak ellenére, hogy a bíróságon dolgozott, állami munkahelyen, semmilyen problémája nem volt a vallása miatt. Vladának és Mikinek [Miroslávnak] nem volt gondja az iskolában, a barátaik között. Szabadka soknemzetiségű város volt, és ez soha nem volt téma.

El voltam ragadtatva, amikor megalakult Izrael Állam. A Hasomér Hacair régi tagjaként kész voltam Izraelbe menni és ott élni, de anyám miatt nem mentem, nem akartam itt hagyni őt ezzel a férfival, aki nem volt valami jó ember. Sári, aki hithű párttag volt, nem akart elmenni, mert megfelelt neki, hogy Jugoszláviában maradjon. Végül csak Magda ment ki a férjével és a lányával. Néhányszor meglátogattam őket. Borzalmas érzés volt, amikor elkezdődtek a háborúk Izraelben. Még ma is felizgatom magam, valahányszor történik valami. Ezért sűrűn tartom a kapcsolatot a Jugoszlávián kívüli rokonaimmal.

A háború után a barátaim főleg Flóra munkatársai voltak a bíróságról, nagy részük nem zsidó. Az ünnepek alatt összejártunk zsidókkal, de ez csak a zsidó hitközségen volt.

A kommunizmus vége előtt nem éltünk valami jól. Nyugdíjba mentünk, de szerencsénk volt, mert a gyerekeink segítettek nekünk, hogy átvészeljük a nehéz időket. A betegségeken kívül mind a mai napig nincsen semmi komoly problémánk. Most kapunk támogatást a Claims Conference-től, ami nagyon sokat segít.

Amíg Szabadkán laktam [azaz gyerekkorában], voltak zsidó barátaim, de amikor átköltöztünk Kutinába, a baráti köröm főleg nem zsidókból állt, mert nagyon kevés korombeli zsidó élt ott. Azt kell mondanom, nem volt antiszemitizmus, az ott élő zsidók kereskedelemmel foglalkoztak, és nagyon jómódúak voltak. A zsidókon kívül a szerbek is kereskedtek, de a horvátok nem. Sok zsidónak volt kávéháza is.

Szabadkán mindig is volt némi antiszemitizmus, főleg a magyarok körében. A többiek nem voltak annyira ellenségesek. Nem emlékszem semmilyen nagyobb támadásra. Az antiszemitizmus sokkal erősebb volt a háború előtt. A háború után az élet olyan nehéz volt mindenkinek, hogy nem törődtek a zsidókkal és az antiszemitizmussal. Amikor Belgrádban éltem, semmi ilyet nem éreztem. Kragujevacban sem. Szlovén barátaim körében, akiket már említettem korábban, időnként érzékeltem az antiszemitizmus jeleit, de ez nem volt következetes, egy-egy vicc, történet. A szerbek mindig kedveltek, meghívtak a szentjük napjára, húsvétra és karácsonyra [Szt. Száva nap – Szt. Száva Szerbia védőszentje, a középkori szerb ortodox egyház alapítója. Athosz hegyi szerzetes lett, majd visszatért szülőföldjére, Szerbiába, ahol több kolostort alapított. 1219-ben Szerbia metropolitájává szentelték. 1222-ben testvérét Szerbia királyává koronázta (II. István). Lefordította a szent szövegeket, és hazai egyházat és papságot adott nyájának. Halálának napja január 14., később Szent Száva napja lett. – A szerk.]. A  háború után, a kommunizmus alatt nem engedték meg nyilvánosan kifejezésre juttatni az antiszemita érzelmeket.

Említettem, hogy van egy fiunk, Vladislav. Fogorvos, akárcsak én, Svájcban él a feleségével és a lányával. A fiam egy bunyevácot vett feleségül. [Bunyevácok – vitatott eredetű horvát népcsoport, tagjai a 15. században, a törökök megjelenése után kerültek elvándorlással vagy telepítéssel a horvát–bosnyák határon fekvő Dinári-Alpok környékéről későbbi lakóhelyeikre, Horvátországba és Észak-Bácskába. Részben földműveléssel foglalkoztak, de tekintélyes számú városlakó népességük is volt. A magyarországi horvátság legpolgárosultabb elemeként tartották számon őket. – A szerk.] Otthon megtartják a zsidó és a katolikus ünnepeket is. Tudom, hogy minden nagyünnepet megtartanak, Vlada böjtöl, és barátainak a többsége zsidó. Annak ellenére, hogy keresztény, nagyon szeretjük a menyünket. A vallás nekünk nem fontos. Vlada és a felesége a kereszténységre és a judaizmusra is megtanították a gyereküket. Amikor Vlada elvégezte a fogorvosi iskolát, egy szabadkai klinikán kezdett el dolgozni. A főklinikán kapott munkát, ahol a főnökök készítették a fogsorokat, a többiek kezeltek és fogat húztak. Ez nagyon zavarta, és elkezdett utánanézni annak a lehetőségnek, hogy elhagyja az országot. Az első ajánlatot Svájcból kapta, és el is ment. Szerencséje volt ott, és ma nagyon jól él.

A másik fiam, Miroslav Szabadkán született 1950-ben. Egy orvosi egyetemen tanít New Yorkban, tudományos kutatást végez az emberi bőrön. Terv szerint szervezte meg az életét: elvégezte az egyetemet, megnősült, aztán elment Amerikába. Nem tudom, miért ment el. Azt tudom, hogy aktív volt a szabadkai zsidó hitközségben. Megboldogult barátjával, Klein Péterrel írták és adták ki a zsidó fiatalok lapját, ami több témával is foglalkozott. Amikor az újságnál dolgozott, meghívták egy ifjúsági szemináriumra Amerikába, és el is ment. Amerika elbűvölte, és hamar megtalálta a módját, hogyan szerezzen támogatást Amerikában. Felesége van, egy fia és egy lánya. Miki zsidó nőt vett feleségül, minden héten eljárnak egy modern [reform] zsidó hitközségbe, ahol nő a kántor. Minden ünnepet megtart otthon. Soha nem mondta, hogy vallásos lenne, de ez a benyomásom, mert mindig azokban a körökben forog, megtart minden ünnepet és a sábeszt is. A háború után sokat meséltem nekik a háború borzalmairól. Vlada nem emlékszik a háborúra, sem arra, hogy az anyjával kényszermunkán voltak.

Be kell vallanom, hogy amióta megöregedtünk Flórával, nagyon hiányoznak a gyerekek. Egyedül vagyunk, és nagyon nehéz nekünk, hogy a gyerekeink ilyen messze vannak. De azt nem szeretném, hogy visszajöjjenek. Biztos vagyok benne, hogy nem is akarnak, mert jó életet teremtettek maguknak másutt. Vladának csodálatos, nagyon jó praxisa van négy asszisztenssel, és Miki is sikeres.
 

Életrajz

A 85 éves Gárdosné Zsuzsa egy hetedik kerületi régi bérház egyik lakásában él fiával. Több mint 70 éve él abban a lakásban, ahol édesanyjával és nagynénjével közösen először óvodát, majd napközit üzemeltettek. 1980 óta özvegy. Öregkora és betegsége miatt már csak ritkán mozdul ki az utcára, pedig régebben rengeteget járt sétálni és kirándulni. Családja, ismerősei, barátnői sűrűn mennek hozzá.

Apai ágon a Felvidéken éltek a felmenőim, ami akkor még Magyarország volt, mégpedig egy kis faluban. Az apai nagyapám, Orován Jakab Térnádasdon, Trencsén vármegyében élt [Térnádasd – kisközség volt, 1910-ben nem egészen 300 szlovák nemzetiségű lakossal. Az ún. trencséni kőbányák vidékén fekszik. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ez a falu valami csodálatos volt – véletlenül egyszer láttam, mert Orován Ella nénémék lovas kocsival elvittek, hogy megmutassák, hogy apám hol volt gyerek. Egy keskeny út volt a falu közepén, és élő ember már nagyon kevés volt, mert ez egy icipici falucska volt a Vág völgyében. Nagyon-nagyon szép volt. Valamelyik emberükkel, aki a kocsmában segédkezett, az utcán találkozott a nagynéném, és annak mondta, hogy „Idenézzen, Janó! Ez a Vilónak a lánya”. Akkor voltam maximum nyolc éves. Be is vitt a kis szobájába ez a Janó bácsi, aki méhészettel foglalkozott, és lépes mézet adott, amit soha előtte nem ettem. Szóval nagyon-nagyon szép volt ez.

Az Orován nagypapa kocsmáros volt. A kocsmához tartozó lakásban élt a családjával. Hogy hogyan éltek ők, arról fogalmam sincs. Szegények voltak. A nagyapa, mivel Sziléziából jöttek, a magyar mellett, úgy tudom, németül is beszélt. Egyébként vallásos család volt. Neológok voltak. Térnádasdon nem volt imaház, csak össze-összejöttek néhányan, és imádkoztak. Az egy kis falu volt. Oda akkor – gondolom – talán ki se járt rabbi. Illaván volt egy állandó vallási vezető, azt tudom. Péntek este és szombat délelőtt átmentünk az ottani imaterembe imádkozni. A nagyapa felesége egy másod-unokatestvér, Hanna volt. A nagyapa valamikor meghalt, nem tudom a dátumot, mikor, és az apai nagymama és a család fönt maradtak a Felvidéken.

A nagyszüleimnek hét gyermeke volt, a nagyobbik fele a holokausztban szenvedett mártírhalált.

Apám legidősebb bátyja Orován Ármin volt. Ő Pozsonyban élt. Könyvelő volt, nem tudom, hol. A felesége Politzer Elza volt, még ezt is tudom. Volt egy fiuk, aki Dunaszerdahelyen, a kórházban praktizált, doktor Orován Miklós. Az is a holokauszt áldozata lett feleségestül. 1942–43-ban minden szlovákiai rokonunkat elpusztították [Amennyiben Orován Miklós a deportálások során pusztult el, akkor az ő halála 1944-re vagy 1945-re tehető. Ő ugyanis Dunaszerdahelyen élt, amely 1938-tól, az első bécsi döntéssel átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. Innen 1944 júniusában deportálták Auschwitzba a zsidókat. – A szerk.].

Orován Ella Illaván élt [Illava – kisközség volt Trencsén vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, országos fegyintézet), 1891-ben 2200 szlovák és magyar, 1910-ben 2400 szlovák, magyar és német lakossal. Trianont követően az akkor 2100 lakosú település Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Őt elvette a falu jegyzője, Ziegler Ignác. Nagyon szép falu volt, most már város. Egy patak folyt a falun keresztül. Minden utca ki volt kövezve. Volt itt egy nagyon híres fegyház is [A 10 évnél hosszabb időre elítélt fegyencek befogadására, a 20. század elején 600 férőhellyel. – A szerk.]. Azzal szemben volt a jegyzői iroda és lakás. Ella különösen vallásos volt, de ez az egész falu zsidóságára jellemző volt. Nem volt gyermekük, és engem úgy szerettek, mintha a gyerekük lettem volna. Sőt! Még örökbe is szerettek volna fogadni, de azt mondták a szüleim, hogy a világért se. Gyerekkoromban minden nyáron ott üdültünk a nagybátyáméknál. Trencsénteplától  kellett menni egy kisvonattal Illavára, de engem már ott, [Trencsén]Teplán vártak mindig [Trencséntepla (Hőlak) – kisközség volt Trencsén vm.-ben, 1891-ben 1500 szlovák, német és magyar, 1910-ben 2300 szlovák és magyar lakossal. Vasútállomással is rendelkezett, a dualizmusban már posta-, és távíróhivatala és postatakarékpénztára is volt. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Csodálatos szép nyarakat töltöttem ott. Nekem egy volt a lényeg, hogy volt egy kis kert a háznál, volt baromfi, galambdúc, a nagynéném tömte a libákat, hogy nekem legyen jó libamáj.

Egy másik testvér Zsolnán élt. Úgy hívták, hogy Glazel Móricné, Orován Giza. Egy gyönyörű, hatalmas üveg- és porcelánüzletük volt Zsolna főterén. Az egy gyönyörű város. Magaslaton van, egy domboldalon, és négyszögletes főtere van. Az ma is így van, mint ahogy látom képekről. Sajnos a felszabadulás után nem kerültem már oda, mert őket elvitték 1942-ben [lásd: deportálások Szlovákiából]. Gizának volt egy fia, a Józsi. Sajnos az unokabátyám is odaveszett. Ő állítólag partizán volt, de ez nem biztos.

A többi testvér Budapesten élt. Weinbergerné Orován Fáninak [1889–1931] két fia volt, Weinberger Tibor és Weinberger Jenő. Weinbergernéék órások voltak. A Jenő nagyon jó matematikus volt. Rákosligeten élt mint házasember. Tisztviselő volt valahol, de nem tudom, hogy hol. Aztán később a „Szabad Nép”-nél is dolgozott. Az sem él már természetesen. A Tibor egész életében szegény ember maradt. Semmi nem lett belőle, nem tanult. Ő 1945 előtt nem tudom, mit csinált, de a felszabadulás után a Bethlen téren, a Jointnál volt ruhakiadó. Mindenki vallásos volt ebben a családban, neológok. Az ünnepeket megtartották, de nem jártak minden héten templomba. Itt nyugszanak a Kozma utcai temetőben.

Aztán volt még egy testvér, Orován Krisztina, aki férjhez ment először egy Ziegler nevű férfihoz, aki az említett Ziegler Ignác testvére volt. Tőle született a Margit és Imre nevű gyerek. Nem tudom, mi lett velük. Ziegler természetes halállal halt meg. Ezután az özvegy egy Szarvas nevű férfihoz ment, akitől három gyereke született. Az egyik neve Magda.  Budapesten éltek, Krisztina háztartásbeli volt. Nem tudom, hogy pontosan hogyan került oda, de Auschwitzban maradt.

Az utolsó testvér, akiről még nem beszéltem, Orován Artúr még a születésem előtt meghalt, nem tudom, pontosan mikor. Ő egy keresztény nőt vett el, akinek az Akácfa utcában volt kávézója. Két gyerekük született. László matematikus, Ottó pedig kémikus lett, de nem tudom, hogy velük mi lett [Orsós (Orován) Ottó (Budapest, 1911 – Balatonföldvár, 1939) – növénykutató, „Egyike a méltatlanul elfeledett magyar tudósoknak. … Már egyetemi évei alatt is elismerten a korszak egyik nagy jövő előtt álló növénybiológus kutatója volt. Kutatási területe a sebhormon volt, majd az organizációs és szövettani problémákat kutatta.… A publikációk alapján valószínűsíthető, hogy Orsós volt a világon az első kutató, aki klónt állított elő differenciálatlan szövetekből. … A hivatalos változat szerint a fasizmus eszméjének közvetlen megjelenése miatt öngyilkosságba menekült 1939. szeptember 1-jén (a halotti bizonyítvány szerint szeptember 3-án)” (Forrás: Wikipédia, Fári Miklósnak a MAG c. folyóiratban 2005. áprilisban közölt cikke alapján). – A szerk.].

Az anyai ág máshonnan származott. A nagyanyám, Fränkel Józsefné, született Erb Paula 1847. október tizennyolcadikán Bielitzben, Sziléziában született – az ő édesanyját, tehát az én dédanyámat soha nem is láttam –, és meghalt 1934. november hetedikén [Bielitz Sziléziának az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó részén, a Biala folyó bal partján, Biala galíciai várossal szemben elhelyezkedő város volt, 1890-ben 14 600 lakossal (gyapjúszövők, cérnafonók, jutaszövés, bútor-, szesz-, sör-, papír- és gépgyártás, élénk posztókereskedelem). – A szerk.]. Ott éltek hosszú ideig, és körülbelül 1893-ban jöttek Magyarországra, valószínűleg anyagi okok miatt, hogy jobb megélhetést találjanak. Férjéről, Fränkel Józsefről – aki szintén Bielitzben született 1850-ben – azt lehet tudni, hogy 1914-ben halt meg, természetes halállal. Ő a Magyar Fém- és Lámpaárugyárban volt munkás. Kőbányán, a Vaspálya utcában éltek egy bérházban, egyszerű körülmények között. A Fränkel nagymama vallásos volt, és náluk kóser háztartás volt. A szombatot megtartották [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és a nagyobb ünnepekre eljártak. A nagyika hiába élt évtizedeket Budapesten, soha nem tudott jól megtanulni magyarul. Otthon mindig németül beszéltünk, és ennek köszönhettem a német nyelvtudásomat. (Attól függetlenül, hogy aztán az elemiben is meg a gimnáziumban is németet tanultam, és később én is tanítottam németet.) Nem jiddist, nagyon szép németet beszélt. Én voltam a legkisebb unokája. Imádott, a székre vagy a hokedlire a konyhában párnát tett, hogy nekem kényelmes legyen. Mindenre azt mondta, hogy „megtörténhet” „es kann”. Tehát én nem állhattam föl egy székre, mert leeshetek.

Nagyikámnak öt gyermeke volt, és a legnagyobb bánata az volt – mint minden anyának –, hogy az első világháború első ütközetében, Lengyelországban a kisebbik fia, Fränkel Leó hősi halált halt. A nagyika örökre gyászolta, soha nem vett fel világosat, de még egy szürke ruhát sem. Leó érettségizett fiú volt, és ő volt nagyanyámnak a legkisebb gyermeke. A Generalinál – ez a ma is létező Generali Biztosító – volt [Az Assicurazioni Generalit 1831-ben alapították Triesztben, az első olyan biztosító volt, amely a biztosítás minden ágával foglalkozott (Olaszországban és külföldön egyaránt). 1832 óta a magyarországi biztosítási piacon is jelen van (az 1949–1989 közötti négy évtizedtől eltekintve). – A szerk.]. Ott dolgozott a bátyja, Forgács (Fränkel) Vilmos is, aki 1885-ben született. Az ő felesége Friedmann Margit lett. Lányuk pedig a későbbi doktor Held Róbertné Fränkel Sári volt. A legidősebb Fränkel lány Róza volt, aki 1878-ban született, ő később Wessely Antalné lett [1939-ben halt meg]. Nagynéném, Fränkel Sári – akire második számú anyámként tekintettem – 1889. október huszonhatodikán született. Könyvelő volt a Fiumei Kávébehozatali Társaságnál, majd magánzó [A Fiumei Kávébehozatali Társaságot 1899-ben alapították.  Az első világháború után fióküzleteket nyitottak a fővárosban. Közel húsz üzletben árusítottak saját márkacikkekként forgalomba hozott fűszer- és csemegeárut, köztük teát is. – A szerk.]. 1927-ben Pogány Alberttal házasodott össze, hogy magyar állampolgárságot kapjon, és három hónap múlva elváltak. Édesanyám, Fränkel Zelma 1887. április tizenötödikén született. Ő varrni tanult egy tanfolyamon, majd varrást oktatott gyerekeknek. Aztán óvónői tanfolyamot is végzett.

Édesapám Orován Vilmos 1884-ben született Térnádasdon. Az első világháborúba mint katona vonult be, és végig is harcolta. Károly csapatkereszttel szerelt le [A Károly csapatkeresztet 1916-ban IV. Károly király alapította azok számára, akik legalább 12 heti frontszolgálatot teljesítettek. Későbbiekben, a zsidótörvények alatt kiemelten fontossá vált, hiszen mentességet is jelenthetett a diszkriminatív rendelkezések alól. – A szerk.]. Kőbányán ismerkedtek meg a szüleim, egy baráti család mutatta be őket egymásnak. Édesapám 1920-ban vette feleségül az én drága anyukámat. 1920. június hatodikán, közvetlenül a trianoni szerződés [lásd: trianoni békeszerződés] után kötöttek házasságot. Egyházi esküvőt tartottak [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Egy Orován rokon fizette be őket háromnapos nászútra a Gellért Szállóba.

Édesapám szociáldemokrata volt. Tagja volt a [Magyar] Természetbarát Szövetségnek, mert az is egy baloldali tömörülés volt [A Magyar Természetbarát Szövetség 1957-ben alakult meg. Gárdos Ferencné apja mint szociáldemokrata, talán a Természetbarátok Turista Egyesületének volt a tagja. Ez 1910-ben alakult a magyar munkásság természetjáró szervezeteként, az MSZDP és a szakszervezetek irányításával. Célja egyfelől a munkásság szabadidős tevékenységének szervezése, az egészséges élet lehetőségeinek biztosítása, a természet megszerettetése, másfelől a munkásöntudat és a szolidaritás erősítése volt. A tagok menedékházakat, üdülőket építettek (ezek egyike volt a horányi üdülő), gondozták és turistajelzésekkel látták el a turistautakat. Az első világháború utáni években erős kommunista befolyás érvényesült az egyesületben, a szociáldemokrata vezetés nem tudott gátat vetni az új irányvonalnak: a menedékházak, üdülők illegális találkozók színhelyei lettek, a kirándulásokon gyakran tartottak politikai szemináriumot a résztvevők számára. A második világháború előtti években a TTE a munkásság egyik legfontosabb szervezetévé fejlődött, tagjainak száma ekkorra megközelítette a 80 ezret. – A szerk.]. Kirándulásokat szerveztek, és gondolom, hogy ott is politizáltak. Van egy nagyon kedves távoli rokonom, barátnőm, egy jogásznő, akinek az édesapja, Farkas Zoltán a tizedik kerületben volt képviselő. Ő nagyon ügyesen szervezte ezeket a kirándulásokat. Apukám is nagyon lelkes volt. Szakszervezeti tag is volt. Anyuka abszolút nem foglalkozott politikával.

Budapesten, a tizedik kerületben laktak, ott is születtem 1921. november elsején, és 1934. július huszonhatodikáig ott is éltünk Kőbányán, a Füzér utcában. Kőbányán jóformán az összes kereskedő zsidó volt. Farkas Zoltán lányával ma is tartom a kapcsolatot, és nyaralás közben is sorban mondjuk a Belső-Jászberényi út üzleteit a Rosenfeldnétől a Lumplernéig, a Gergelynéig, ez mind, mind zsidóüzlet volt. A csemegés volt a Rosenfeldné, hófehér köpenyben, annak idején nem volt az olyan természetes. A zöldséges volt a Reich család, a cukorkás-csokoládés volt a Fáni néni, mikuláskor egy óriási csokimikulás állt a kirakatban. A patikus volt a Mann Géza, az egyik pék volt a Klauber, a másik pék volt a Neumann „egész véletlenül”. Ez a Liget tér környéke volt. Ez ma is létezik. Az Állomás utcában sétáltunk minden délután, az anyukák a gyerekekkel.

A mi kis közösségünk óriási volt. A Pajor Jenő volt a hitközség titkára. Annak a fia hegedült az ünnepélyeken, ő kísérte a mi danászásunkat. Mindenki – még van egy-két túlélő, aki nálam is idősebb –, mindenki ilyen szeretettel emlegeti Kőbányát. Kőbányán volt egy álomszép zsidó iskola a templom udvarán [A kőbányai neológ hitközség első zsinagógája 1891-ben épült föl. A 19–20. század fordulóján azonban a már több mint 2000 tagot számláló hitközség új zsinagóga építését határozta el. A Cserkesz utcai kupolás zsinagóga Schöntheil Richárd (1874–?) tervei alapján 1910-re épült föl. – A szerk.]. (Most is áll a templom Kőbányán, csak most ökomenikus templom lett belőle. Az iskolából pedig később idősek otthona lett.) Egy fehérre meszelt kis iskola volt, két tantermes [A kéttanerős iskola magániskola volt, a Kőbányai Iskolabarátok iskolája, 1928-ban nyílt meg. Kb. 70 növendék látogatta. – A szerk.]. Egyik osztálytársnőm édesapja, Kapos Nándor nemcsak grafikus, hanem festőművész is volt, majd később az Iparművészi Főiskola tanára lett [Kapos Nándor (1897–?) a az 1950–60-as években a Képzőművészeti Főiskola tanára volt. – A szerk.], és ő készítette az osztálytermek részére a bibliai rajzokat. Ezek a képek mindig ki voltak rakva az osztályban. Csak az a kár, hogy nem maradtak meg. De ennyit megérdemel haló poraiban, hogy legalább én megemlékezzem róla. A lánya, ha igaz, akkor él, Kanadában. Egy tolóajtó választotta el a két tantermet. Ünnepeken, amikor ünnepélyt tartottunk, az szét lett tolva, az egyik felén ültek a kedves szülők és nagyszülők, a másik felén volt a színpad, és ott szerepeltünk, nagyon aranyosan.

Fodor néni volt a pedellus, ő tartotta rendben az iskolát. A folyosón muskátli volt, az udvaron kis akácfák. Két tanító néni volt. Az első–másodikat tanította Neumann Magda, a harmadik–negyedik osztályt Schalk Anna. Az igazgatónk a rabbi volt, doktor Kálmán Ödön, akit nemcsak hogy tiszteltünk, de nagyapaként imádtunk. Többekre is emlékszem az iskolatársak közül, mint például Kapos Márta, Vitéz Zsuzsa, Elek Kata, Popper Kata, Adler Sándor, Beregi Tibor, Fischof Egon, Balázs Mariann, Kálmán György, Kálmán Ferenc. Jó tanuló kislány voltam, nagyon-nagyon lelkes. Amit csináltam, azt mindent mindig lelkesedéssel. Szombat délelőtt nekünk külön volt egy kis istentisztelet az osztályteremben.

Sok ünnepély volt. Az ünnepek úgy lettek megünnepelve, hogy például szédereste mi magunk terítettünk. Gyönyörűen, hófehér abroszokkal volt terítve, amit otthonról hoztunk. A gyertyatartókat is. A legidősebb gyerek volt tíz éves, negyedik osztályos – akkor négy elemi volt –, kiosztották a tanító nénik, hogy ki mit hoz otthonról, mit tudom én, tíz tojást és így tovább. Étkezés előtt a széder vezetője kezet mosott. Megtiszteltetés volt nekem, hogy én öntöttem a kancsóból a vizet. Azt hiszem, kevés olyan boldog gyerek volt, mint én, aki a rabbi bácsinak a kezére önthette a vizet. A másik tartotta a törölközőt, a harmadik a lavórt. Mindenkinek be volt osztva a szerepe, hogy a Hágádából – ez az ünnepi imakönyv – egyes részeket – héberül, természetesen – felolvassunk. Nem akarok dicsekedni, de nekem nem kellett olvasni, én könyv nélkül mondtam, hogy miben különbözik ez az este a többi estétől? „Má nistáno há-lejlo há-ze” [lásd: má nistáná]. Hanukakor olyan műsorokat adtunk! Én voltam a prológ, vagyis a konferanszié. Nyáron megünnepeltük anyák napját kint, az iskola udvarán. Szóval, csodálatos volt. Nekem gyönyörű volt a gyerekkorom, amit ott töltöttem.

Volt a Rottenbiller-kert meg a Víztorony-kert, ezeken a helyeken játszadoztunk. A közelben volt egy jégpálya és egy teniszpálya is. Ezek ott voltak a mai Kőbánya Mozi mellett, mögött. Korcsolyázni jártam, nem szerettem soha, meg kell hogy mondjam, mert a bokám mindig kifordult, hiába volt bokaszorító rajta, akkor nem cipős korcsolya volt, hanem csatolós. Nagyon jól szórakoztunk. Teniszezni nem jártunk, mert az már drágább dolog volt.

A kőbányai lakóhelyünk elég egyszerű volt. Egyemeletes házban éltünk. Az első emeleten egy kétszobás, alkóvos lakásunk volt. Ez egy ablaktalan helyiség volt, a nagyszobának a folytatása volt, és onnan is volt egy bejárat az előszobából. Egy hálóhelyiség volt tulajdonképpen. Abban éltünk, a nagymamám, a szüleim, anyámnak a testvére és én. Az alkóvban lakott az anyunak a húga a nagyikával. Az volt az ő hálóhelyük, és még volt egy szekrény is, az is elfért. A nagyika vezette akkor a háztartást, a nagynéném, a Fränkel Sári – akkor még – állásban volt, gépírónő volt a Fiumei Kávé-Tea Cégnél [Fiumei Kávébehozatali Társaság].

Édesapám eredetileg könyvelő volt egy magánüzletnél, a Birnbaum Jakab és Fiánál. Akkor jött a gazdasági válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság], úgyhogy apám és a nagynéném is elvesztette akkor az állását. Persze a nagyikának egy fillér nyugdíja sem volt. Az anyukám egy nagyon okos, ügyes, talpraesett asszony volt, nem keseredett el, hanem folyton azon törte a fejét, hogy mit is csinálhatnánk, hogy megéljünk, mert ugye a színvonalat tartani akartuk.

Anyukának az anyanyelve német volt, a szomszéd nénink németet oktatott, a háziúr is német származású volt, tehát ott mindenki tudott németül a házban, és anyuka szépen megtanulta a német verseket és dalokat, és azt mondta apámnak: „Tudod mit? Én nyitok egy kis óvodát, délelőttre.” Ebben a kétszoba-alkóvos lakásban nem volt hajcihő, hogy hogyan legyen berendezve a gyerekeknek, hanem azt csinálta anyuka, hogy házról házra ment az ismerősökhöz, hogy nyitok egy óvodát reggel kilenctől délután egyig. Minden gyerek elhozza a tízóraiját kis uzsonnatáskában, kimegyünk a Rottenbiller-kertbe játszani, tanítom őket egy kicsit németül. Így megteremtette a mindennapit. Ez a nyolc-tíz gyerek nyújtotta azt, hogy nem volt gond a lakbérrel.

A házban volt egy pincénk. Anyám ezért azt mondta apámnak: „Tudod mit, fiam? Te mindig jó kereskedő voltál mint alkalmazott.” És fa- és szénpincét nyitott. Tartott egy kihordót, aki a szenet és a fát házhoz szállította egy targoncán. Ment a dolog. A nagynéném, a Sári pedig ügynökölt. Kőbánya polgárai közül egyik ajánlotta a másiknak a nagynénémet, Sári néni meg elment a lakásokba, fölvette a rendelést, és küldte ki az árut.

1934-ben beköltöztünk a Damjanich utcába, ebbe a lakásba, ahol ma is élek. Mindnyájunknak fájt a szíve, hogy otthagytuk Kőbányát, de általában az ottani családok is sorban jöttek be lakni a városba megélhetési problémák miatt. Persze a magja megmaradt, de már nem volt az igazi. Mi azért jöttünk ide, mert apukának be kellett járni a belvárosba, a nagynéném bejárt ügynökölni, én bejártam a gimnáziumba. Azt mondtuk, hogy a villamosjegy meg minden annyiba kerül, hogy ez így nem megy tovább. Nekem rettenetesen terhes is volt a bejárás, mert vasárnap is iskolába jártunk – persze szombaton nem –, a harminchetes villamossal jöttem be, és csak mi voltunk a barátnőmmel a villamoson vasárnaponként. Akkor körbejárták ezt a környéket, mert azt mondta anyuka, hogy legyen egy park a közelben az óvoda miatt, de Zsuzsikámnak az iskola ne legyen messze. Ezek voltak a szempontok. Gyönyörű környék volt. A Damjanich utca tágas, szép, szellős, itt volt a fasor, mint mindig. Itt volt egy ugrásra a Liget. Akkor itt járt a huszonhármas villamos, de eszünkbe nem jutott, hogy fölszálljunk a villamosra. Olyan nem létezett, hogy azt az egy megállót villamoson mentünk volna. Barátnőimmel, osztálytársnőimmel, Havas Györgyivel és Fischer Piroskával, akik a Damjanich utca 40-ben laktak, hárman indultunk, elsétáltunk az iskolához. Délben meg vissza. Ennyit legalább mozogtunk.

Gimnáziumba az Abonyi utcaiba [Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziuma] – ami ma a Radnóti Gimnázium – jártam, az volt a mi iskolánk [lásd: Zsidó Gimnázium]. Ott érettségiztem. Csodás jó iskola volt. A Domonkos utcából [Ma Cházár András utca. – A szerk.] volt a fiúgimnázium bejárata, nekünk meg az Abonyiból. Hermetikusan el voltunk zárva. Minden emeleten volt egy ajtó, mert volt közös tanár, annak volt kulcsa, és mentek a fiúiskolába és vice versa. Központi fűtés volt az iskolában, tisztaság, nagy, ragyogó tornaterem volt, sportoltunk, tornásztunk, tornaünnepélyek voltak a Millenáris pályán. Az iskolának egy nagyon szép temploma volt, és ott szombat délelőtt kilenc órától istentisztelet volt, ahol saját kórus volt. Aki szólót énekelt, az most is a barátnőm, zenetörténész, Pándy Mariann [Zenetörténész. Budapesten született 1924-ben. Tanulmányait 1946 és 1956 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora és zenetudományi szakán. – A szerk.]. Akkor Pollák Mariann volt.

Osztályfőnöknőnk Bokorné Zádor Jolán volt végig, és ő volt a tornatanárunk is. Egyébként a filmes Bokor Laci volt a legkisebb fia. Csodálatos tanárok voltak, Turóczi-Trostler József, a Goethe-kutató, aztán Rieger Richárd volt a matematika-fizika tanárom. Komlós Aladár volt a latintanárom, mi még latint is tanultunk, ugye [Turóczi-Trostler József (1888–1962) – irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja (1945). 1913-tól temesvári fő-reáliskolai tanár, 1918-ban a vallás és közoktatásügyi minisztérium előadója, a Tanácsköztársaság alatt a budapesti egyetemen a világirodalmi tanszék tanára. 1922-től gimnáziumi tanár és a „Pester Lloyd” munkatársa. 1945-től a budapesti egyetemen tanár, majd tanszékvezető tanár (MÉL); Rieger Richárd (1882–1966) – a Zsidó Gimnázium egyik legismertebb természettudomány tanára volt, pedagógiai munkásságáért Beke Manó-díjat is kapott; Komlós Aladár (1892–1980) – irodalomtörténész, író, költő. A „Nyugat” második nemzedékének egyik legfelkészültebb, legkarakterisztikusabb kritikusa és tanulmányírója volt. 1929–1938 és 1940–1944 között a Zsidó Gimnáziumban magyart és latint tanított. 1944–45-ben a bergen-belseni koncentrációs táborban volt. 1946-ban egyetemi magántanárrá habilitálták. 1949–1960 között megbízott egyetemi előadó, majd gimnáziumi tanár (MÉL). – A szerk.]. Az igazgató Wirth Kálmán volt, tankerületi, királyi főigazgató úr –  ez volt a teljes címe [Wirth Kálmán (1876–1944) – 1920–1939 között volt a leánygimnázium igazgatója, természetrajzot tanított. – A szerk.]. Persze a fiúiskolának saját igazgatója volt, Fuchs D. Rafael [A zsidó fiúgimnáziumot 1919-től dr. Heller Bernát, 1922-től Goldberger Salamon, 1940-től pedig dr. Fuchs D. Rafael vezette. – A szerk.]. Kötelező nyelv volt a német vagy a francia, aztán az olasz, szóval kaptunk útravalót. Doktor Rónai Pál volt az olasztanárunk, aki aztán kikerült Brazíliába [Rónai Pál 1907–1992) – irodalmár, nyelvész és műfordító. 1932 és 1940 között több mint száz novellát, esszét és két regényt fordított le franciára. 1940-ben elhagyta Magyarországot, 1941-ben Brazíliában telepedett le. Balzac műveinek fordításával vált ismertté Brazíliában, de fordított portugálra Rilkét és Apuleiust is. Lefordította portugálra „Az ember tragédiájá”-t, a „Pál utcai fiúk”-at, és fordított Adyt, Mikszáthot, József Attilát stb. is . – A szerk. ]. Szép volt, jó volt, nehéz volt. Mindenki megállta a helyét.

Innen nagyon sok híresség került ki, például Pach Zsigmond Pál, aztán Sárkány István, a sportoló, megvan ma is [Pach Zsigmond Pál (1919–2001) – történész, akadémikus, a középkor és a kora újkor magyar és egyetemes gazdaságtörténetének kutatója; Sárkány István (1913) – tornász, mesteredző, sportvezető. A MAC színeiben versenyzett, Berlinben tagja volt a magyar válogatottnak. 1947 és 1968 között a tornaszövetség főtitkára volt, 1968 és 1973 között a férfi tornászválogatott szövetségi kapitánya. – A szerk.]. Rengeteg nagy tehetség került ki az iskolákból.

Negyvenkilenc gyerek járt az osztályunkba. Egy keresztény osztálytársam volt, az Illés Éva. Nagyon sok kereskedő, orvos, mérnök gyereke járt oda. Aczél György felesége, Csató Zsuzsa is idejárt, ebbe az osztályba. Minimális tandíj volt, a jó tanulók és a nehezebben élők fél-tandíjmentesek voltak. A teljes tandíj kilenc pengő, hatvan fillér volt; azt tudom, hogy mi négy pengő nyolcvan fillért fizettünk. Körülbelül hatodik osztályban jött az első zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és már mindenki azon spekulált, hogy valami szakmát kell annak a nyomorult kislánynak tanulni, hogy el tudjon majd helyezkedni. Akkor kezdtek lemorzsolódni. 1945 után körülbelül tizenöt vándorolt ki a negyvenkilencből. Egy csomó él Izraelben ezek közül. A holokauszt áldozatai lettek tízen. Mára természetes halállal sajnos sokan. Úgyhogy nem lehet osztálytalálkozót összehozni, hiába próbáljuk. Ketten járunk össze rendszeresen, naponta telefonálunk egymásnak. Azt nem mondhatnám, hogy az osztály nagyon vallásos lett volna. Ezt onnan mérem fel, hogy mikor még lehetett rendezni tizenöt-húsz éves érettségi találkozót, aki akkor hazatért egypár napra, mindig engem kérdezett meg szinte minden vallási dologról: „Mondd Zsuzsa! Mikor lesz az újesztendő? Mikor lesz a böjt?” Én így nőttem fel, tudtam ezeket a dolgokat. A legvallásosabb nem én voltam, hanem Kardos Klára. Ő aztán Izraelbe ment ki, és ott egész ortodox lett. Ma is él, hál’ istennek. Ő volt a legjobb tornász.

Én nagyon szerettem volna tovább tanulni. Az anyagi körülményeim nem engedték meg. Itt meg működött ragyogóan az óvoda, én meg ezt nagyon szerettem csinálni. Délelőtt óvoda volt, délután pedig németet tanítottam iskolásoknak. Házakhoz jártam. Itt dolgoztam, ebben a szobában. Nem volt itt más bútor akkor, mint óvodabútor, azokat egy asztalosnál csináltattuk. Négy darab négyszögletes kisasztalt és hozzá kis fehér székeket, és azon a falon, ahol most a tévé van, ott volt a játékpolc. Hinta is volt az óvodában. Az ajtón ott van még mindig a hintának a kampója. Ez maradt meg. Mindig ki akartam húzatni, és akkor azt mondta a férjem, hogy „Tudod mit? Maradjon ez az emlék”. Mindent kitaláltunk anyukámmal. A háború után, mikor megszülettek a gyerekeim, akkor lehetett bérelni asztali kvarclámpát. És mert csak délelőtt volt óvoda, anyuka kitalálta a következőt: csináltunk egy nagy lepedőből egy ilyen függönyt, két szék oda lett téve a kályha mellé, egy asztalra a kvarclámpa. Ezzel kvarcoztuk háromszor egy héten a gyerekeket, akik levetkőztek félmeztelenre. Akinek a szülei kérték, annak csináltuk, általában mindenki kérte, és külön fizetett érte. Mindent kitaláltunk, amit csak lehetett. Ez volt Tante Orován német óvodája. Tábla is volt a kapunál. Én mindig itthon voltam szombaton, és akkor volt óvoda, akkor nem volt munkaszüneti nap a szombat [A munkavállalók ötnapos, heti negyvenórás munkarendjét egy 1981. áprilisi minisztertanácsi határozat írta elő, amit a kéthetenkénti szabad szombat előzött meg néhány éven át. – A szerk.]. Akkor volt itt egy rakás olyan gyerek, főként zsidók.

Visszatérve: jött a zsidótörvények és a munkaszolgálat időszaka. Már az iskolában se hallottunk mást, csak hogy „Ne legyetek hangosak! Ne kacarásszatok az utcán!”, „Ne legyetek…!”, „Tartsátok be a fegyelmet, a rendet, hogy még véletlenül se mondhassák…!”. A második zsidótörvény már sokkal többeket érintett. Az üzleteket bezárták, vezetőállásúak nem lehettek, az ügyvédek nem praktizálhattak, az orvosok sem igen, még talán a Zsidókórházban maradhattak. Egy nagyszerű kórház volt. Apám 1940-ben bevonult munkaszolgálatra. Erdélybe vonultak be, Érmihályfalvára [lásd: második bécsi döntés]. Sajnos ez elősegítette az agyvérzését. Nem lett volna szabad, hogy besorozzák. Fiatalon, ötvenkilenc évesen szélütés érte. Sokat dohányzott, érszűkület volt a lábában, és nem használt a munkaszolgálat. Budapesten, kórházban halt meg 1943 szeptemberében.

Ilyen időkben, 1941. november nyolcadikán ismerkedtünk meg a férjemmel egy baráti társaságban, ahol volt egy fiatal házaspár, a férjem barátja, Weisz József, a pár és a lány édesanyja laktak együtt. Ez a bemutatás készakarva történt, mégpedig úgy, hogy a férjem barátjának az anyósával én jóban voltam, és a huszadik születésnapom előestéjén meghívtak magukhoz a Szent István körút 28. alá. A barát anyósának nagyon szimpatikus voltam, és azt mondta, hogy „Zsuzsa, én bemutatok neked egy nagyon szolid, szerény és szegény fiút, és biztos, hogy tetszeni fog”. Én szabadkoztam, de gondoltam, miből áll? Délután tanítottam egy kislányt, aki közel lakott oda, elmentem hozzájuk. Vacsorára voltam hivatalos, fél kilenckor megjelent a vőlegényjelölt. Semmi nagy benyomást nem tett, láttam, hogy nagyon csendes fiú, én viszont jó beszélőképességgel rendelkeztem. Beszélgettünk jó darabig, nagyon helyes volt ez a házaspár is, ővelük sátorozott egyébként a leendőbelim a Rómain. Akkor még divat is volt az, hogy egy fiatal lányt hazakísérnek este. Ő a Lipótvárosban lakott albérletben, a Kresz Géza utcában, én itt, a Damjanichban, a negyvenhatos villamos járt itt a Nyugati és a Keleti között, fölpattantunk rá, hazajöttünk. Itt a kapunál elköszönt, és megkérdezte, hogy megengedem-e, hogy telefonon jelentkezzen. „Igen.” „Mikor hívhat?” Mondom:  „Fél kettő után, de fél három előtt, mert akkor én éppen ebédelek, az óvodások akkor már elmennek innen.” Ez 1941 őszén volt. Elköszöntünk, kész. Másnap pont fél kettőkor megszólalt a telefon, Gárdos Ferenc jelentkezett. Azt mondja: „A megbeszélésünk szerint jelentkezem, és szeretném megkérdezni, hogy mikor találkozhatunk.” Akkor még kezdtem úgy gondolkodni, hogy „Ilyen sürgős?”. Kezdtem mondani, hogy mit tudom én, ma hétfő van, ma tornaórám van este, holnap angolórám van, nem jó. „És a szerda?” „Szerda jó.” „Hol találkozzunk? A Körúton, a Mosoly cukrászdában?” „Jó.” Ez meg is történt, az első randevú, amikor közölte, hogy nemsokára nagyon szeretne megnősülni. Úgyhogy ajtóstul rohant a házba. Mondtam, hogy én ezzel még egyáltalán nem foglalkoztam. Millió gond van, olyan időket élünk, hogy mindenkinek a létminimuma egy paraszthajszálon függ, mondom, és maga nem fél? Akkor mondta, hogy egy nagyon jó film megy a Corso Moziban – az a mai Pesti Színház helyén volt. Egy Marlene Dietrich filmet játszottak, nagyon szép volt. Tudtam, hogy minden kiadás számít nála. Esztergomi fiú volt, az édesanyja és a testvérei Esztergomban éltek, és itt bizony albérletet kellett fizetni, és el kellett önmagát tartani. Akkor már nem lehetett állásba kerülni. Ő egy unokabátyjánál könyvelt. Mondtam, hogy „Ne csináljon ebből problémát, természetesen mindenki fizeti a maga jegyét”. Ebben is maradtunk, hogy minden költséget közösen fizetünk. Nekem is volt egy kis keresetem, neki is. Így volt, elmentünk a moziba, szépen hazakísért, vett még cukorkát is. Ezek a találkozások kétszer-háromszor egy héten is megismétlődtek. Akkor volt egy nagyon jó presszó a Körúton, ami most a Mozart cukrászda [Az egykori Pálma cukrászdáról van szó. – A szerk.]. Remek volt, mert ott lehetett egytálételeket is kapni, de kifejezetten presszó volt. Mindig telt ház volt, de kaptunk helyet, és ott elcseverésztünk. Nagyon szerette a komolyzenét, úgyhogy voltunk hangversenyeken is. Ezek 1941 telén történtek.

1942. március végén megkapta a behívót. Már 1940-ben is volt pár hónapot munkaszolgálatos, nem tudom, hol. 1942-ben bevonult Kunszentmiklósra [Honvéd hadkiegészítő parancsnokság volt itt a Horthy-korszakban. – A szerk.]. Ott egy nagyon jó kis banda verődött össze. Persze amikor engedély volt látogatásra, mentek a feleségek meg az ismerősök, együtt utaztunk. Az asszonyokkal nagyon jól összebarátkoztam, komoly barátságok lettek belőlük. A keretlegények viszont, erről inkább nem mondok semmit. Én, amikor csak lehetett, mentem látogatni. Meg volt szabva az idő, hogy mennyi ideig lehet beszélgetni. Ez volt 1942 tavaszától egész 1942 teléig. Onnan elvitték őket aztán Orgoványra, Páhira, ott dolgoztak tovább, elég keményen. Sokat volt levegőn, és így nem ártott akkor semmi se. Talán ha egy él a bajtársak közül. A többség sajnos meghalt.

Beköszöntött 1943, és akkor kaptak egy hosszabb szabadságot, hogy fölszerelkezzenek, hogy kiviszik őket Ukrajnába. Minden meleg holmit beszereztünk a szőrmebekecstől a térdvédőig, mindent, hogyha kikerül, csak meg ne fagyjon. Rettenetesen el voltam keseredve. Szegény anyósom is. Ő nem tudott utazni, mert a lába sérült volt, csak én mentem a család nevében, és ő mindig sütött egy kis süteményt vagy valamit, fölküldte valakivel Pestre, és én vittem a csomagot. Nem került Ukrajnába, hanem Szabadkára vitték őket. Szabadka akkor magyar terület volt. Szép város volt, ezt is volt alkalmam megismerni, csak rettentő messze volt. Ők a Palicsi-tónál dolgoztak valamit, meg az élelmiszer-elosztóban. Tehát kaja volt, ilyen probléma nem volt. Ott voltak 1943 elejétől 1944. október elejéig. Mikor lejártam Szabadkára, egy vasutas családnál szerzett nekem szállást a férjem. Ez a vasutas egy végtelen rendes ember volt, Szabadszállásinak hívták. Ingyen utazhatott, és jött föl Pestre, és hozta a fekete leveleket a fiúk hozzátartozóinak. Aztán a férjem munkásszázada részt vett a szabadkai zsidóság bevagonírozásánál [1944. május 10-ig kellett a közel 2800 szabadkai zsidónak gettóba vonulnia. A holokauszt alatt a szabadkai zsidók kétharmada pusztult el. – A szerk.]. Borzasztó volt, mikor mindegyik az ünnepre meg hétvégére meg volt híva zsidó családokhoz, és ezeknek aztán segítettek a motyóikat összeállítani, és jelen voltak a bevagonírozásnál. Ez teljesen kikészítette. Innen tudta, hogy mi vár majd a többi magyar zsidóra. Féltette az esztergomi családot. Féltett minket idehaza. 1944. október végén őket is elirányították Szabadkáról, és elkerültek a Dunántúlra, Pápára és Körmendre.

Ez már rossz előjel volt, hogy majd viszik ki őket Nyugat fele. Úgy is történt. Közben Hanukára készültünk, meg lezajlott az összeköltözés, a csillagos ház, a csillagos ház után a védett ház. Védett házban voltunk Hanukára, a mai Radnóti utca 45-ben, amikor egy délután egy csöngetés volt. Az egy csöngetés sose jelentett jót, mert mi lakók úgy egyeztünk meg, hogy két hosszú, egy rövidet csöngetünk egymásnak, hogy ne legyünk örökösen pánikfélelemben, hogy mikor visznek minket. Egy csöngetés, és megjelent jól fölöltözve, izmosan, pompásan az én Ferim, hatalmas hátizsák megtömve ennivalóval, mert az ÉLO-nál [Élelmiszer Elosztó Osztály] dolgoztak, ahol hozzá tudtak jutni kockacukorhoz, virslihez, kolbászhoz. Amit tudott, mindent összepakolt, a velünk együtt lakó dohányos hölgyeknek hozta a rengeteg cigarettát. Akkor menóráról szó sem volt, hanem volt egy kis fadarabunk, anyuka a maradék kis gyertyákból gyertyát gyújtott, és akkor érkezett meg az én Ferim, amikor már a nyolc gyertya égett, amikor már itt az ünnep, és már ég a normál, szép kis menóra! [Hanukakor nem a 7 ágú menórát, hanem a 9 ágú hanukiját gyújtják meg. – A szerk.]. Négyüket − a férjemen kívül csak Barta István és Rosenberg nevére emlékszem − engedték el, akkor már egész a határnál voltak, a nyugati határnál, nagyon-nagyon rendes századparancsnokuk volt, ez volt az egyetlen rendes ember, aki velük volt. Nem él már. Jött a négy fiú, két keretlegény hozta el őket a lakásunkra azzal, hogy csomagoljak, és megszervezték, hogy mehetünk mi, nők oda, hogyha még ott maradnak, hogy ott legyünk velük. Én megmondtam, nem hagyom itt anyukámat meg a nagynénémet, ha már nekem sikerült hazakerülni, mert én már voltam közben munkaszolgálaton. Attól eltekintve, hogy nem találtam ezt olyan megnyugtatónak. Nem volt semmi hamis papírom, hogy ottan egy vadidegen területen, egy faluban legyek, és mit csinálok, ha őket elviszik, és ott maradunk, és nem tudunk hazajönni. Úgyhogy ebből nem lett semmi, és ők másnap – minthogy a szavukat adták a századparancsnoknak, hogy visszatérnek a kerettel (valamit, kolbászbelet vagy mit kellett nekik vételezni Pesten, az megtörtént) − visszamentek. Két asszony el is ment velük. A harmadik nem, mert annak pici babája volt, illetve én se mentem. Legalább akkor láthattuk egymást egy kis időre. Ez 1944 decembere volt. Mindenki örült, hogy legalább ezt a néhány órát együtt tölthettük, és legalább elbeszélgethettünk, de ő hozta a kaját, nem mi adtunk neki. Gyalogmenetben mentek ki a nyugati határ felé, végig az Alpokon át, míg el nem jutottak Mauthausenba. Persze elkapta a flekktífuszt [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz  magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.], és kórházba került hosszú időre, élet-halál között volt. Végül az amerikaiak szabadították fel, linzi és günskircheni kórházakban volt. Szerencsétlenek jót akartak, agyonetették őket mindennel, de ez nem tett jót. Mindegy, felgyógyult. 1945. augusztus tizenkettedikén érkezett haza.

Velünk itt, a fővárosban is történtek dolgok. 1944. március tizenkilencedikén bevonultak a németek [lásd: Magyarország német megszállása]. Amiről egykettőre értesültünk, mert ez egy vasárnapi nap volt, egy verőfényes, gyönyörű nap. Amikor a barátnőm és a férje megjelent délben, mi itt ültünk, ebédeltünk, és mondták, hogy „Zsuzsa! Nagy baj van, a Royal szállót megszállták a németek, már vonulnak a tankok. Sürgősen gondoskodjatok egy kis ennivalóról, és legyen mindenképpen összepakolva az úticsomag!”. Nagyon el voltunk keseredve. Itt voltunk hárman, nők, anyám, nagynéném és én, férfi sehol. Addigra már az anyósomék rég füstbe szálltak, Esztergomból az egész család [Az esztergomi zsidókat 1944. június közepén deportálták. Lásd az Esztergom szócikket. – A szerk.]. 1944 májusában már megjelentek a plakátok, hogy össze kell költözni csillagos házba [1944 júniusában adták ki a rendeletet az átköltözésről. Lásd a szócikket. – A szerk.]. Ez nem lett csillagos ház, így a Rottenbiller utcába költöztünk az unokanővéremékhez, ez elég közel is volt, kaptunk egy szobát, és legalább családi körben voltunk. Ez az iskola melletti épület. A ház az Odeon Mozi háza volt, ami később a felszabadulás után lemezgyártó lett, gramofonlemezeket gyártott. Most is valami hasonló működik ott a házban. Még véletlenül se jöttem a Damjanich utcába. Ami volt még ennivaló itt, a kamrában, azt elvittük, és ott éldegéltünk. A csillagos ház nem olyan félelmetes, bár a mozgásszabadságunk nem volt meg, csak egy bizonyos időpontban volt engedélyezve a kijárás. Engem anyukám innentől kezdve máskor sem engedett ki az utcára. Nagyon szép, jó napsütéses nyár volt, és a folyóson levegőztünk. Semmi bajunk nem történt, de azt mondta, hogy ő nem tudja elviselni, hogy valamelyik német elkapjon. Ott egy jó kis fiatalság verődött össze, én is tanítottam egypár gyereket németre, persze ingyen, hogy egy kicsit időt töltsek, és nagyon szépen megvoltunk.

A csillagos házban vegyesen éltünk, tehát nem volt az a rossz érzés. A házmesterné őnagysága nyilas volt, nagyon betartotta az előírásokat, de kijöttünk egymással. Nem húztunk ujjat egymással, mert tudtuk, hogy ő a hatalom. Ez így volt, 1944. október tizenötödikéig. Ezután volt a Szálasi hatalomátvétel, a kormányzónk tartotta a proklamációt [lásd: nyilas hatalomátvétel; Horthy-proklamáció]. Sokan azt gondolták, hogy vége a háborúnak. Az egyik lakótársunk azt mondta: „Gyerekek! Én kimegyek az utcára, és a kapuról leveszem a sárga csillagot.” Itt kezdődött a ramazúri. Mert ahogy levette a sárga csillagot, néhány óra múlva három suhanc jelent meg a házban. Éppen légitámadás volt. Lejöttek kézigránáttal az óvóhelyre, és röviden és velősen közölték, hogy „Most megdöglötök!”. Fogta a kézigránátot – így voltak a lócák, ahol ültünk, mindig úgy voltunk együtt anyukáékkal, és odasúgtam anyukának, hogy „Nem lesz itt semmi baj, mi elég hátul ülünk, igaz, hogy ennek a kézigránátnak röpülni kell”. Ennyit értettem a harcászatból. Mondom: „Rögtön lebújunk, és reméljük, hogy megússzuk.” Nem dobta, csak a szája járt ennek a stricinek. „Innen ki nem mehetnek, mert holnap majd újra jövünk délelőtt!” Volt egy-két rendes ember, akik egész éjjel teát főztek a lakásban, akik nem voltak lent az óvóhelyen velünk, és hozták le, hogy tudjunk valami meleget inni. Aztán vártunk ott, mit tudom én, tíz-tizenegy óráig, nem jött ez a csürhe, és szépen visszamentünk a lakásba, és azt hittük, hogy ezzel megmenekültünk.

Két nap múlva kolompolt a házmester, hogy a férfiak tizenhat és hatvan év között jelenjenek meg egynapi élelemmel az udvaron, mert viszik őket munkára [Több alkalommal is fölszólították a budapesti zsidókat munkára: 1944. október 22-én hirdetményeken szólítottak föl minden 16–60 éves zsidó férfit és 18–40 éves (tehát 1904 és 1926 között született) zsidó nőt, hogy jelentkezzenek „sorozásra”. Október 26-ig mintegy 35 000 zsidót, köztük mintegy 10 000 nőt mozgósítottak. Sietve munkaszolgálatos századokba szervezték, és árokásásra vagy védelmi erődítmények építésére vezényelték őket a főváros déli és délkeleti peremvidékére (Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003). – A szerk.]. Soha többet senki nem jött vissza a társaságból. Úgyhogy a lakásunkban a négy vagy öt férfi helyett egy maradt, aki idősebb volt. A hangulat még rosszabb lett. Nyugtattuk az elhurcoltnak a feleségét, az volt az én unokanővérem, Vörös Ferencné, Wessely Klára. Őneki aztán jól alakult az élete, bár a férje soha nem jött vissza, de ő 1956-ban fogta magát, és a testvérével együtt kiment Svájcba [lásd: disszidálás]. Jómódú asszony lett, akinek sikerült egy igen rendes férjet is találnia. Kétszer két-két hetet töltöttem náluk. Kilencvenkét évet élt meg mindezek után.

Néhány napot kellett csak várnunk, mikor megjelentek a falragaszok, hogy a KISOK-pályára kell bevonulni a tizenhattól negyvenkét éves korú nőknek, szintén hátizsákkal és háromnapi élelemmel. Valami volt, hogy majd valamit dolgoztatnak bennünket. A KISOK-pályán ezrével jelentünk meg. Egy hatalmas pálya volt. Ott is mindenféle volt, volt rendőr, katona, kisnyilas, nagynyilas, mindenféle. Rengetegen voltunk. Jól fölpakolva voltam én is, vékony kabát, vastag kabát, mert nem tudtuk, hogy ez meddig lesz, hova kerülünk. Anyukám mindennel ellátott. Persze eleredt az eső, és már késő délután volt. Elindultunk gyalog a Gyömrői út felé. Mentünk, mendegéltünk, nem is nagy trappban, mert azért a kísérő se akart – gondolom – elfáradni, mert tudta, hogy messzire megyünk. Így mendegéltünk, volt, aki sírt… Rettenetes volt. Mindenki a családjára gondolt, hogy kiket hagyott itthon. Elmentünk a mostani Ferihegyi reptérre, ami akkor még nem fogadott repülőket, csak a hangárok voltak meg csupaszon, és mire besötétedett, oda bevonultunk. Persze lámpa itt nem volt. Azt se tudom, hogy mit akasztottunk az ablakra, semmit. Nagyon fájt a lábam, mert egy kölcsönkapott síbakancs volt rajtam, ami életemben nem volt a lábamon. Csupa vérhólyag volt a lábam, nem is mertem a bakancsot levenni, mert gondoltam, hogy ebbe visszabújni már nem tudok. Akkor ott a köves földre lefeküdtünk sorban, a fejem alá tettem a hátizsákot – én mindig jó alvó voltam, ami nagyon sokat segített az életemen –, lefeküdtem és elaludtam.

Úgy látszik, reggelre nagyon nagy fájdalmam lehetett, mert elvesztettem pár percre az eszméletemet, és arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat, kinyitottam a szemem, és egyszerre egy ismerős nő hajolt fölém. Itt volt Pesten egy unokabátyám orvos, aki szintén bevonult munkaszolgálatra, és volt egy helyettese, ez a nő. Ő volt Martos Kata. Mondtam neki, hogy „Hogy kerülsz te ide?”. Azt mondta: „Ahogy te is. Én vagyok a század orvosnője.” Mondom, „Tudod, én ki vagyok? Én a Róbertnek [dr. Held Róbert belgyógyász Gárdos Ferencné egyik unokatestvérének, Fränkel Sárinak a férje] vagyok egy rokona”. Akkor, odasúgta, hogy „Légy nyugodt! Majd ha elindulunk holnap, akkor téged betegállományba veszlek, és majd valahogy igyekszem könnyíteni az életeden”. Reggel lett, hoztak valami lötty teát, és mondták, hogy nem maradunk ott. Az egy nagyon rendes emberke volt, aki ottan szónokolt, mondta, hogy legyünk nyugodtak, Pestszentlőrincre kerülünk, az ott van Ferihegy közelében, odasétálunk, és ott el leszünk szállásolva, mert ott van valami szalaggyár, hadiüzem, és ott fogunk dolgozni. Komolyan mondom, hogy abban a pillanatban mindenki megnyugodott. Akkor lent volt sorakozó. Soha nem gondoltam, hogy nekem még örömteli óráim is lesznek a Ferihegyi reptéren. Elindultunk Pestszentlőrincre, de rettenetesen fájt a lábam. Borzasztó sokan voltunk, nem is tudtam elképzelni, hogy ennyi nő van a világon. Nemcsak mi, nők voltunk, hanem valahogy hozzánk csapódott egy férfi munkaszolgálatos csoport is, és azok is arrafelé mentek. Mondtuk még úgy egymásnak, hogy „Ezek mit fognak csinálni a szalaggyárban?”.

Én egy kicsikét lemaradtam, mert nem bírtam követni a tempót. Odajött egy egész fiatal kis katona, kihúzta a puskáját, rám fogta, és „nagyon kedvesen” azt mondta, hogy „Te büdös pesti kurva!” – mondá az én huszonhárom évemnek. „A korzón biztosan gyorsabban tudsz sétálni. Nem lehet lemaradni, ne gondolkozzál, hogy tudnál meglógni, mert én erre vigyázok!” Körülöttünk nem volt már senki, és én persze nem feleltem semmit. Ebben a pillanatban egy szép lovas kocsi jött, a bakon ült egy közlegény, aki hajtotta a lovakat, és bévül a kocsiban pedig ült egy katonatiszt, aki rászólt erre a fiatal katonára, hogy „Ide hozzám! Megfogod a kisasszonynak a csomagját, és fölrakod a bakra, majd visszamész, idekíséred a fájós lábú kisasszonyt! Megtanulod, hogy hogy kell egy hölggyel beszélni!”. Kicsit be voltam gyulladva, hogy mi következik ezután. Már az egész társaság, akik ott mentek előttem, mindenki forgolódott hátra, hogy mit fog csinálni ez most a Zsuzsával? Kikérdezte, hogy honnan jöttünk. Mint kisült, ez egy százados volt, és elmondta, csak nem hittem neki, hogy ő lesz a századparancsnokunk. Főleg, hogy azt mondta, hogy itt van ez a hadiüzem, itt fogunk dolgozni, és ő ígéri, hogy mindent elkövet, hogy ne legyen nehéz az életünk [A hadiüzem honvédelmi munkára igénybevett (visszatartott) személyzetét katonai vezetés alá helyezhették (a munkahelyen katonai büntető bíráskodás, a munkával kapcsolatos kötelességek tekintetében pedig katonai fegyelem alatt álltak). – A szerk.].

Meleg százados volt a neve a századparancsnoknak, fogalmam se volt, hogy ki ő, hiába tudtam akkor a nevét, mikor bemutatkozott. Teltek-múltak az évek, a fiam a Hernád utcai iskola diákja lett, és ez volt a tornatanár. Én soha nem tudtam neki megköszönni a kedvességét, mert nem tudtam, hogy nem fél-e valamitől. Egyrészt, hogy zsidót mentett, másrészt, hogy mint százados felső parancsra cselekedett. Úgyhogy hallgattam. Nagyon sok év telt el, amikor a férjemmel és a barátainkkal a Hármashatár-hegyen kirándultunk, és egyszerre csak szembejött egy házaspár. A férjem azt hitte, hogy megbolondultam, mert elkezdtem szaladni feléjük, megfogtam a férfi kezét, megszorítottam, és azt mondtam, hogy „A Jóisten ezerszer áldja meg, hogy néhány órára boldoggá tett!”. Az asszony csak úgy bámult. Mondom, „Semmi nem volt, csak neked egy igaz ember a férjed”. S akkor odajött a férjem is, megköszönte, megölelte, a barátnőmnek a férje szintén, és elmondtam, hogy ilyen is létezett. Nem sok!

Tehát odakerültünk [Pestszent]Lőrincre. Egy iskolában helyeztek el minket szállásra. Nekem rögtön − nem csak nekem, hanem még volt egypár, aki betegállományban volt − a doktornő leszóratott az iskola kövezetére szalmát, és oda feküdtünk le. Nagy probléma volt, hogy az épületben volt a vécé. Igen ám, csak én nem tudtam lábra állni. Akkor megpróbáltak mentőfogással kivinni a vécére, és segítettem magamon. Reggel lett, és mondta ez a Meleg, hogy ő úgy tudja, hogy Vecsésre jön majd egy-két teherautó, ami hozza az ásókat, kapákat, és tankcsapdát fogunk építeni. Ugye meg kell állítani az orosz bevonulókat?! Ezért jöttek olyan gyorsan be, mert mi dolgoztunk. Ott is megint csak egy teát kaptunk. Éhesek voltunk cudarul. Akkor még volt útravalónk. Megjelentek a teherautók, fölsegítettük egymást, cudar nehéz volt oda fölmászni. Ott volt a rengeteg lapát meg ásó meg minden. Vecsés közel volt, nem volt probléma. Lócák voltak a teherautón, meg a földre ültünk. Elérkeztünk Vecsésre, ahol magánházakhoz voltunk beszállásolva. No nem a házat adták át a háziak, szó se róla! De a betegszoba a háztulajdonosnak a hálószobája volt, mi ottan négyen a földön feküdtünk. Az már nem köves, hanem egy nem parkettás, normál falusi szoba volt. Semmi fürdőszoba, semmi nem volt. Elég rendes emberek voltak. Egy csomóan ott voltak elszállásolva, és az udvaron volt a mosakodás a kútnál, hideg vízben. Összeverődött ott egy csomó gyógyszerésznő, kultúremberek voltak, akik nem ezt tanulták. Itt laktak valamikor a Damjanich utcában, övék volt a Murányi utcai patika, de nem emlékszem már a nevükre. Márta volt az egyik nő, elkerültek innen, úgyhogy nem találkoztunk. Én egy napot sem dolgoztam, mert betegállományban voltam. Itt voltunk Vecsésen tizenkét napot. Az volt a szerencsénk, hogy még ősz volt, nem volt hideg. Közeledett a születésnapom, az unokanővérem, aki szintén velünk volt, megbeszélte a ház asszonyával, hogy sütne egypár darab lekváros buktát, hogy valami születésnapi ajándékot tudjon nekem nyújtani. Elfogadott őnagysága pénzt érte! Ott voltunk, amíg már nagyon lőtték a szovjet csapatok távolról Vecsést, amikor jött a parancs, hogy ki kell üríteni. A németek jöttek szembe velünk az úton. Mi gyalog mentünk az ellenkező irányba. Ez pontosan 1944. november elsején-másodikán volt.

Nem tudtuk, hogy merre, hova megyünk, csak mondták, hogy csomagolni és indulás. Mendegéltünk veteményeseken keresztül az országúton, szembe a német harckocsik. Csodálatos volt, hogy abszolút nem féltünk. Sütött a nap, kellemes őszi idő volt, és megmondták, hogy most elmegyünk, azt hiszem, egészen Ecserig, és ott lesz az éjszakai pihenő, majd onnan folytatjuk az utunkat Budapest felé. Ott beszállásoltak minket megint. Én egy konyhába kerültem, már elég fáradtan. Fogtam megint a hátizsákomat, a fejem alá tettem, és a fejem a sparhelt alá került, ahol is melegedett egy macska. A macska fogta magát, és a vállamra telepedett, és ebben valahogy a sors kezét éreztem, hogy valaki vigyáz rám. Aludtam egy kicsit, reggel korán a kútnál megint egy kis mosakodás, és elindultunk. Akkor már az országúton nagyon-nagyon sok volt a menekült, akik jöttek befele, mert féltek a harcoktól. Megint bandukoltunk. Már akkor vegyesen voltunk, férfiak, nők rengetegen. Mindenki töprengett, hogy hova kerülhetünk. Mondtam, hogyha ügyeskedünk, akkor hazakerülünk. Jött egy szekér, amin ült egy apa és a lánya, mint kisült, senki más nem volt a kocsin. Hogy hogy volt ennyi lélekjelenlétem, ma se tudom. Odaszóltam neki halkan, hogy „Kedves uram! Nagyon fáj a lábam, nekem is meg a társnőmnek is – akinek a nevét ma sem tudom −, megtenné, hogy egy darabon fölszedne a szekérre? Merre mennek?” Azt mondja, „A Magdolna kórházba megyek a beteg feleségemért, viszem haza”. Mondom, „Ez nagyon jó”. Azt mondja, „Gyorsan vegye le a sárga csillagot a kabátjáról, mert nem tudom így fölvenni, mert nem lehet tudni, hogy kik igazoltatnak útközben”. Fölkászálódtam a szekérre, és mondtam a lánynak, hogy amire szüksége van, azt vegye ki a hátizsákomból, mert én most megyek haza, nekem erre nem lesz szükségem. Mondja meg, hogyha valami kis pénzt akarnak! „Nem, szó se róla!” – mondta. Valamit elfogadott a holmimból, és mikor meglátta a többi asszony, hogy én a szekéren ülök, nem tudták elképzelni, hogy mi jutott eszembe. A lovak közé csapott a papa, és mentünk. A Magdolna kórház a mai Bajcsy-Zsilinszky kórház a Maglódi úton, ami egyébként a Kozmai utcai izraelita temető felé van. A kocsis egy idő után szólt, hogy „Mi már rögtön itt vagyunk, és bemegyünk a kórházba”, úgyhogy nekünk le kellett szállni. Mondtam, „Nagyon jó, hálásan köszönöm!”.

Ott egy esőházikó volt, és tudtam, hogy ott megy a harminchetes villamos. Leszálltam a társnőmmel együtt, megvártuk a következő villamost, fölpattantunk rá. Akkor még nem volt kijárási tilalom. Korán reggel volt. Jött a villamos, fölszálltunk, és elmentünk a Fiumei út és Rákóczi út sarkára. Odáig ment a harminchetes akkor. Leszálltam, elköszöntem a társnőtől. Mondtam, hogy sok szerencsét, találjuk meg otthon a családunkat! Majd megpróbálunk egymással talán még találkozni. Odaálltam a tizennyolcas villamos megállójába, amiről tudtam, hogy befordul a Rottenbiller utcába, és nekem nagyon jó lesz, mert majdnem otthon szállok le. Ott vártam a villamost, amikor hozzám lépett egy alacsony emberke, nemzetiszínű karszalaggal és katonasapkában: „Honnan jön, kedves?” – mondja nekem. Mondtam, hogy ilyen meg ilyen számú munkaszolgálatból, ki kellett ürítenünk Vecsést, ott dolgoztunk, és most szabadságoltak minket. Lódítottam egyet. Leszereltek minket, és megyek haza. Azt súgja nekem ott a villamosmegállóban, hogy „Idehallgasson! Most nincs kijárási idő, én elkísérem magát. Ugye megengedi?”. Bemutatkozott, mondott valami link nevet, és mondta, hogy neki úgyis a Dob utca és Rottenbiller utca sarkán van dolga, és ha én a Rottenbillerben lakom, akkor ő elkísér a házhoz. Ami biztos, az biztos. Adjam oda az egyik csomagomat, ő majd viszi, és van-e nálam pénz villamosjegyre. Mondom, „Annyi biztos van”. Elkísért.

Megyünk a Rottenbiller utcába, és látom, hogy hemzseg a nyilas a házunkból. Mondom ennek, „Jókor jöttem haza. Vajon hol van anyukám?”. Azt mondja, „Majd mindjárt bemegyünk, és megkérdezzük a házmesternét”. Mondom, „Vigyázzon! Mert az egy főnyilas”. Bementünk, röpködtek le az emeletről a csomagok, amiket szajréztak. Ő bejött velem a házfelügyelőhöz, és azt mondta, hogy „Jó napot kívánok! Orován Zsuzsa most szerelt le a munkaszolgálatból, hazajött az édesanyjához”. Mire ez nyitotta a száját, és mondta, hogy „Két nappal ezelőtt el kellett hagyniuk a házat, és most éppen rámolnak a testvérek”. Az mondja, „Én meg azt kérem magától, mert maga egy rendes asszony, hogy maga a kisasszonynak fog főzni egy jó bögre teát, én elmegyek, mert nekem itt van dolgom a Dob utca sarkán, visszajövök a kisasszonyért, és maga meg fogja mondani, hogy hova költözködött a család”. Előveszi a nyilvántartókönyvet a házmesterné, és azt mondja, hogy „A Jókai utca 6-ba mentek innen el”. Rögtön megnyugodtam, mert tudtam, hogy ki lakik ott ismerős. Leültem, adott még egy kis kekszet is a házmesterné, és mondta, hogy „Mondja már, Zsuzsika, hogy hazajönnek a Bokor lányok is?”. Mondtam, „Igen, láttam őket az országúton. Biztos mindjárt itthon lesznek”. Ez volt, és tényleg ez az illető visszajött értem.

Addigra már lehetett kijárni. Levetettem fölülről a ballont, és az alsó kabátomon ott volt a sárga csillag, és nagy büszkén elvonultam. Ez az ember hozott egy fiatal fiút, akinek megmondta, hogy „Légy szíves, fogd meg a kisasszonynak a csomagjait, és vigyed!”. Szépen elindultunk a Jókai utcába. Nem is lehet elmondani, hogy örültek anyukáék. Ez volt 1944. november harmadika. Akkor megbeszéltük, hogy melyik lakásban fogok aludni, mert ahol anyuék laktak, ott nem volt már hely. Így aztán pihentettem a lábamat egypár napig. Ezzel nem volt még vége a túrának. Mert ez volt november harmadika, és november tizenötödikén reggel megint kolompszó az udvaron: „Mindenki csomagoljon!” – és indultunk az óbudai téglagyárba [1944. október 22. és 26. között mintegy 10 000 nőt mozgósítottak, munkaszolgálatos századokba szervezték és árokásásra meg védelmi munkákra vezényelték őket. Amikor november 2-án a szovjet csapatok újabb offenzívát indítottak Budapest ellen, sok századot visszavontak Budapestre védelmi munkára, majd azokat, akik az embertelen bánásmód és körülmények ellenére életben maradtak, Óbudára, az újlaki téglagyárba vitték azokkal a zsidó nőkkel együtt, akik november 2-án és 3-án kaptak különleges behívóparancsot. Innen indították őket gyalogmenetben Hegyeshalom felé, ahol átadták őket a németeknek, és a Bécset védő „Keleti falat” építtették velük (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003). – A szerk.].

Ez nagyon nem volt jó a fájós lábamnak. Mentünk, mendegéltünk, és a téglagyárhoz kerültünk, ahol a szárítóba, elegáns helyre kerültünk, és ott töltöttük az éjszakát teljes bizonytalanságban. Ott együtt volt megint a kis banda, a családom, és abban a pillanatban már meg is nyugodtam, hogy most már nagy baj nem lehet. Ki gondolt arra, hogy még meddig kell várni, hogy vége legyen ennek a szörnyű elnyomatásnak? Ott volt egy sportpálya − mert ugye a sportpálya mindig kísért, csoda, hogy nem lett belőlem sportoló −, ott reggel fölsorakoztunk, és fogtuk egymást. Ami érdekes volt, hogy ebben a Jókai utcai házban lakott egy ügyvédember, doktor Löwinger, aki nagyon ügyes volt, és megtalálta a kapcsolatot a Vadász utcai Üvegházzal, és egy csomó svájci védett papírt tudott elhozni, amit szétosztott a lakótársak között. Akinek volt írógépe − mert volt egypár a házban −, kitöltötte. Még ma is sajnálom, hogy ezt nem raktam el örök mementónak. Ezen az egy szem védlevélen fölül az volt, hogy Orován Vilmosné, az az édesanyám, alatta Orován Zsuzsa, ez alatt a nagynéném, nemhogy ugyanazon a néven, hanem Pogány Albertné néven. Tehát ebbe a kis rubrikába hármunknak a neve volt begépelve. Tartottuk ezt az egy menlevelet, és egymás kezét fogva el kellett vonulni egy bizottság előtt. Ez valami fantasztikus szerencse volt, mert egy civil ember volt ott, akire én ma azt mondom, hogy vagy a Lutz [lásd: svájci diplomaták embermentő tevékenysége] volt, vagy a Wallenberg. Ez csak feltevés, mert ott nevek nem hangzottak el. El kellett vonulni, fogtuk egymás kezét, én átnyújtottam a papírt, és mutatott erre − mert nem mindenkit mutatott bal felé, mondjuk, nem tudom már pontosan, hogy a bal vagy a jobb volt a jobbik. Akit ellenkezőleg mutatott, azok elindultak Bécs felé [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Soha többet nem jöttek vissza, legalábbis a zöme.

Mi mindnyájan elindultunk, és egy szem rendőrt adtak egy csoporthoz, és az megkérdezte, hogy „Magukat hova viszem?”. Megkérdezte udvariasan, szépen. Mondtuk, hogy Sziget utca 45-be, mert a Vadász utcával még tartott az ügyintézés. Anyukám is nagyon boldog volt, a nagynéném is, az unokanővérem is, mind együtt mentünk. Egy ismerős családdal, a Singerékkel voltunk együtt, elég sokan. Ez egy kétszoba-hallos, személyzetis lakás volt a harmadik emeleten. Több mint harmincan laktunk benne. Anyukáéknak rögtön átadta a lakás tulajdonosa az egyik rekamiét, és ők ketten odakerültek, én pedig egy Czitrom lánnyal együtt egy epedamatracon, a földön. Sokan feküdtünk így a földön. Ez volt 1944. november tizenhatodikán. Azt hittük, hogy már egy-kettő és vége lesz a dalnak. Nem így történt! Rögtön befáslizták a lábamat, és még mindig nagyon-nagyon fájt, túl volt erőltetve, botot tettem mellé, s szépen pihengettem a matracon. Amikor egy nap megint megjelent egy nyilas, és mondta, hogy itt nincsen lazsa, nekünk egy napra el kell menni, romot takarítani – mit tudom én, hova, valami nagy bombázások után voltak −, és egynapi kosztot vigyünk magunkkal. Mindenki odavolt, sírás-rívás. Nem volt mese, el kellett menni.

Lementünk a Szent István parkba, ott fölsorakoztunk, és azt mondta a nyilas, hogy ő most elmegy még egy csoportért a sarokra, és mi szépen itt álldogáljunk, de senki el ne mozduljon, mert ő leszámolta a csoportot, és az egész társaságot kiirtja, ha valaki meglép. Mi csak álltunk, álltunk, elmúlt egy félóra, még egy félóra, egyszer csak megjelent egy rendőrtiszt egymaga, egy nagyon elegáns rendőrtiszt, odament az első párhoz elöl: „Maguk mit keresnek itt?” Mondta az illető, hogy romot megyünk takarítani – hogy hova, az már kiesett az agyamból, valahol nem messzire. Azt mondja: „Tudja, hogy hova viszik magukat? A Józsefvárosi pályaudvarra.” Azt mondja: „Azt én nem hagyom.” A felszabadulás után, mikor megjelent a „Szabadság” című újság, abban megtaláltuk, hogy mit tudom én, milyen magas rangú ellenálló volt, aki beöltözött álruhába, és így próbálta menteni az embereket. Azt mondta az álrendőr, hogy „Rohamléptekben!”. Pár lépésre voltunk a háztól. Még ma is csodálkozik mindenki, hogy én imádok a Szent István parkba kimenni. Mindig eszembe jut, hogy hol is álltunk a halál torkában. Gyorsan hazaszaladtunk, ahol nagy volt az öröm. Ez volt 1944. november második fele, és akkor már nem sok idő volt hátra, karácsonykor bezárult a kör Budapest körül [lásd: Budapest felszabadítása].

Akkor már tudtuk, legföljebb itt lőhetnek agyon minket, de már ki nem visznek az országból, tehát azt mondtuk: „Ezt kell még kihúzni valahogy, ezt az időt!” Nagy nehezen sikerült. Karácsonykor rettenetes ágyúzás volt, akkor még a harmadik emeleti lakásban voltunk, de az alattunk levő lakás belövést kapott. Akkor levonultunk, aki tudott, egy földszinti lakásba, és ott maradtunk, amíg vége nem lett. 1945. január tizenhatodikán szabadítottak fel minket, tehát már nem volt sok hátra. Igaz, hogy nehéz volt kivárni, de kivártuk. Január tizenhatodikán belépett az első orosz katona a lakásba, és anyukáról leszedte a sárga csillagot, és mondta, hogy „Buda kaput”. Nem volt még kaput Buda, ott még javában harcok voltak. Itt, a pesti oldalon már éreztük a szabadság szelét, és január huszadikán összeszedtük a kis motyóinkat, és elindultunk, hazasétáltunk a Damjanich utcába. Nagy volt az izgalom, nem tudtuk, hogy áll-e a ház avagy se. Összeismerkedtünk egy anyával és a lányával, akikkel egy lakásban laktunk ott, és szerzett egy kis kocsit – nem autót! –, amire ráraktuk a batyunkat, egy kis takarót, egy hátizsákot, egy kevéske élelmet, és elindultunk a vakvilágba. Ők is itt, a hetedik kerületben laktak, tehát együtt jöttünk át a Ferdinánd hídon. Fölöttünk még húztak a német gépek. Hideg volt, nagy hó, az utcákon lótetemek. Persze a házak törmelékei is össze-vissza az utcákon. Jöttünk át a Ferdinánd hídon, betértünk a Bajza utcába, és jöttünk boldogan, anyám, nagynéném meg én. Egész úton arról volt szó, hogy vajon mi vár minket itthon. Azt mondta anyukám: „Olyan nem létezik, hogy ne maradjon semmi a földszintből se.” Ideérkeztünk. Láttuk, hogy áll a ház. Ma is láthatók a külső falon a lyukak, azóta se volt semmi tatarozás, sajnos. Állt a ház, teteje is volt. Persze ablakok nem voltak.

Bejöttünk, s egyenest a házfelügyelőhöz mentünk, aki egy nagyon becsületes, nagyon rendes ember volt. Sírva borult a nyakunkba, úgy örült, hogy jöttünk. Viszont a Kapri segéd-házfelügyelő, aki egyáltalán nem volt egy jóérzésű, csak egy rendkívül primitív ember, az azt mondta édesanyámnak, hogy „Orován néni! Még nem jelent meg a plakát, hogy hazatérhetnek”. Mondta anyuka, hogy „Semmi baj. Csak nyugodjon meg Kapri úr, mi majd itt szépen megleszünk, meglátja”. Mondta: „Hogyan fognak elférni? A maguk lakása tele van idegenekkel.” Mondtuk: „Majd megegyezünk.” A ház lakói akkor még javában az óvóhelyen voltak, a házfelügyelőnő elkísért minket a lakáshoz, megsimogattam a bejárati ajtót. Abban a pillanatban már mocorgás hallatszott bent, és egy nagyon kedves hölgy nyitott ajtót, és úgy köszöntött, hogy „Isten hozta magukat”. Nagy szerencsénk volt, mert azoknak szintén a Damjanich utcában volt egy lakásuk, csak valami belövés érte őket, de együtt akart lenni a család, és ideköltöztek a testvéréhez. Ezeket úgy hívták, hogy Kolozsváriék, és hentes és mészáros volt a férje itt, a Rottenbiller utcában. Véletlenül ugye, nagyon jól ismert minket, mert a fia idejárt valamikor óvodába anyámhoz. Tényleg kedvesen, szeretettel fogadtak. Rögtön elkezdtek tanakodni, hogy hogyan fogunk elférni. Ők mondták, hogy még délután mennek haza a Damjanich utcai otthonukba, és ott próbálnak majd meghúzódni az egyik szobában, de végül 1948-ig együtt éltünk a mi lakásunkban.

Hazajöttünk, a házfelügyelőnőnk hozott egy kis rakott krumplit, amit éppen ebédre készített saját maguknak, mindhárman leültünk itt, a saját lakásunkban, hogy együnk; nem volt semmi evőeszközünk, semmi, és hozott még villát is. Bizony, az nagyon jól esett. Megnéztük a belső szobát, mert az volt az úgynevezett „zsidószoba”, ami le volt zárva, mielőtt elmentünk. Ott volt egy-két szőnyegünk, egy szekrény, egy dívány, slussz, semmi több. Ott volt a lepecsételt telefonunk. Megpróbáltam használni. Az volt az első, hogy leemeltem a kagylót, mert én mindig nagyon szerettem a telefont. Szerettem beszélgetni mindig. Persze néma volt, süket volt még. Azt mondtuk, itt vagyunk, folyt a víz a csapból, ami nagyon sok jót jelentett számunkra. Akkor kezdtek beszivárogni a lakók vissza, a házba. Mi 1934-től 1944-ig, tíz évig itt éltünk, soha senkivel semmi összeütközésünk nem volt, mindig tudták, hogy becsületes szegény emberek vagyunk. Óvoda működött itt, tehát mindenki tisztelettel nézett az édesanyámra. Akkor belekezdtünk, hogy most hogy lesz itten. Mindenki kérdezte, hogy mi van a vőlegényemmel. Én meg egyre sírtam-sírtam, mondtam, hogy semmit nem tudok róla. Sokáig nem is tudtam. Akkor mondta a Balázsiné Anci néni, hogy még az ő egyik fia sincs itthon. A Balázsi egy vasutas család volt, még a lány is. Az egyik fia Szabadbattyánban volt állomásfőnök, ott élt. Ő a lányával lakott tulajdonképpen itt aztán, míg haza nem került a fia. Itt is maradt a házban, mert a szomszéd lakásba nősült később. Úgyhogy láttuk, hogy itten nagy baj nem lesz. Mosolygós, nagyon vallásos, nagyon rendes, istenhívő emberek voltak, katolikusok, és anyukát rögtön keresztnevén szólította, és tegezte. Zelmácskának hívta, én meg voltam a libling, a Zsuzsika. A lánya körülbelül egyidős volt velem. Mondta, hogy sok ennivalójuk nincs, de mivel a vasútnál vannak, inkább hozzájutnak ennivalóhoz. Mondta anyuka, hogy természetesen ingyen nem kívánjuk.

Édesanyám, aki nagyon talpraesett ember volt, mindig gondolkodott, nem jajgatott, hanem gondolkodott, fölment néhány lakóhoz, hogy volna-e egy-két üveg paradicsom vagy egy kis dzsem, hogy átmenetileg, amíg hozzá tudunk jutni, amíg megnyílnak az üzletek, legyen valamit enni. Készségesen adtak, apróságokat, egy kis babot, egy kis lencsét, sárgaborsót. Mi hárman, anyám, én és a nagynéném az első éjszakát végigbeszélgettük. Nagyon boldogok voltunk. Közben még erősen lőtték a budai oldalt, mert 1945. február tizenharmadikán szabadult az csak föl, de az volt a szerencsénk, hogy az itt lakók a belső ablakokat kivették, mikor elkezdődött a bombázás meg az erős légitámadások, és félrerakták. Tehát az épen maradt, és így egy szál ablakkal, de megvoltunk. Akkor anyuka rögtön átment a Nefelejcs utcába, ahol az egyik volt óvodásnak a szülei fölajánlották, hogy a pincéjükben egy nagyobb csomagot, ágyhuzatot, edényt meg tudnak őrizni, és ha úgy hozza a sors, hogy hazatérünk, akkor visszakapjuk, ha nem térünk haza, akkor az övék. Egy-két szőnyeg volt is, amit megtartottak maguknak, de nem érdekes, mert azt mondtuk, hogy ennyi kijár nekik. Akkor szépen áthoztuk este. Ez egy nagy fonott láda volt, és abban voltak ágyhuzatok, és amit itt találtunk még paplant és takarót, azzal tudtunk takarózni. Tehát nem volt semmi probléma, összebújtunk, és melegítettük egymást. Bent is volt külön egy kályha. Mi annak idején, mikor távoztunk innen, nyáron − ki gondolt akkor fűtésre? −, megmondtuk a segéd-házfelügyelőnek, hogy „Nézze – már akkor itt volt a tüzelő lent a pincében −, tudja mit? Megfelezzük. Ha hazajövünk, akkor a felét meghagyja nekünk, hogyha tél lenne, tudjunk fűteni a kis kályhában”. Azért nem nagyon örült, mikor hazajöttünk, de volt neki tüzelője, összelopkodott eleget.

Megindult az élet. Lassan szivárogtak haza azok is, akik el voltak védett házban, gettóban. Nagyon rendes családok éltek itt. Csomó zsidó család élt itt, a fölöttünk lévő lakók is, Hermannék, Fischernéék. Összejöttünk esténként, és megbeszéltük, ki hogy próbálja megszervezni az életet. Mondta anyuka, hogy ahogy lehet, folytatjuk az óvodát. Erre várni kellett egy jó hónapot. 1945. február huszonkettedikén megpróbáltuk megnyitni az óvodát. Egy óvodai asztal és négy szék lent a pincében megmaradt. A többit eltüzelte a tisztelt lakosság. Azt mondta anyuka, hogy ahogy nekiindulunk, akkor csináltatunk újat. Lassan kezdtek szállingózni a gyerekek, ami nagyon jó volt, mert mindnyájunknak lett munkája. Úgyhogy nagynéném vezette a háztartást, anyuka meg én működtettük az óvodát. Akkor újra kiváltottuk az engedélyt, az elöljáróság oktatási osztálya humánusan viselkedett. Persze mondták, hogy majd ha konszolidálódik a helyzet, akkor újra adót kell fizetni. Ha keresni lehetett, akkor az ember megfizette azt, amit kiróttak rá. Csak attól féltünk, hogy a Liget tele volt lőszerekkel, amit kilőttek, és igen veszélyes volt, hogyha isten őrizz, egy gyerek fölszedi, és a kezében robban. Azt mondtuk, hogy megkíséreljük, majd itt, egész elöl leszünk a gyerekekkel, ha kitavaszodik. Persze a Liget is szörnyen nézett ki, a fák ágai természetesen letörve, de azt nem is bántuk, mert ott szedtük össze a rőzsét, és azt tudtuk a tűzhelyben, a konyhában használni. Kimentünk a nagynénémmel, összeszedtünk egy csomó rőzsét, vittünk egy kis spárgát, összekötöttük, a hátunkra vettük, és hoztuk szépen haza. Volt mindig, amivel megfőzhessünk, mert akkor még nem volt gáz, és főleg nem gáztűzhely, hanem csak kétlángú rezsó. Kevés dolog volt, amit meg lehetett főzni, de azért minden napra jutott valami ennivaló.

Tehát itthon lehettünk, ez volt a lényeg, és nagyon boldogok is voltunk, annak ellenére, hogy egy kissé szűkösen kellett élni. Mi kinyitottuk a szobánkat, ott volt két fekhely, és ott szépen hárman, anyám, Sári nagynéném és én elhelyezkedtünk. Azokkal, akik beköltöztek, a legnagyobb békességben éltünk, 1945. január huszadikától 1948 augusztusáig. Az egyik szobában lakott így az Orován család, a másikban a kibombázottak, a többi közös helyiség volt. Nem sokáig éltünk mi így, hármasban az ideutalt családdal, mivel megérkezett a leendő férjem, és onnantól négyen voltunk. Az ő hazatérése nagyon megrázó és örömteli volt. Idejött a lakásba, de mi nem voltunk itthon, mert gyereknyaraltatást szerveztünk nyáron, fönt a Svábhegyen, a Mátyás király úton egy hatalmas, gyönyörű, két és fél emeletes villába. Most valami szanatórium van benne, azt hiszem, tüdőbeteg gyerekeknek. A házfelügyelőnő egy nagyon rendes család volt, és megmondtuk neki, hogy otthagytunk a férjemnek – akkor csak vőlegényem volt még – egy öltönyt, fehérneműt, hogyha jönne, át tudjon öltözni, és megmondtuk neki, hogy hova jöjjön utánunk. Ő megérkezett 1945. augusztus tizenkettedikén, egyenest a kórházból, Ausztriából, és tényleg megmosdott, átöltözött, adott neki ebédet a házfelügyelőnő, és ő szépen följött a Svábhegyre. Éppen ebédeltettük a gyerekeket, harminc gyerek volt velünk. Egy nagy teraszon ebédeltettünk, és etettem egy kis hároméves fiúcskát a levessel, amikor egész véletlenül előrenéztem, és megláttam egy sovány embert egész rövidke kis hajjal. Egy barátnőm volt ott, akinek ott nyaralt a gyereke velünk. Azt mondja, hogy én olyan artikulátlan hangot adtam ki, hogy azt hitte mindenki, hogy megőrültem. A nagynéném majdnem leejtette a tálcát. Szóval, nagy öröm volt.

Tudtunk neki egy nagyon szép kis szobát adni, és rögtön másnap orvost hívattam hozzá, aki elkezdte injekciózni. Kórházból jött, tehát tulajdonképpen egészséges volt, csak vitaminhiánya volt már akkor. Megvolt a nagy öröm, csak rémes volt megmondani, hogy a családjából nincs senki. Az rémes volt. 1945. szeptember huszonhetedikén megvolt az esküvőnk itt, Budapesten. Nem zsidó vallási szertartás szerint vagy nagy felhajtással, hanem polgári módon. Mert én azt mondtam, hogy akármennyire álmom vágya volt a gyönyörű fehérruhás templomi esküvő, de nem tehetem meg ezzel a szerencsétlen emberrel, hogy mellettem ott álljon az édesanyám, és őmellette senki. Úgyhogy azt mondtam neki, hogy „Édesem! Én ettől eltekintek, majd a Jóisten megáld minket, de ezt nem csinálom, hogy te örökösen arra tudjál gondolni, hogy anyád füstbe szállt, én pedig itt csinálom a…”. Úgyhogy teljesen csendes esküvő volt. A jó barátok, aki volt, az a pár ember eljött oda, a Szalai utca sarkára, az elöljáróságra. Rajtunk kívül ott volt az édesanyám, a nagynéném, Forgács Vilmos és a felesége. Megvolt az esküvő, utána itt volt egy ebéd, amit anyukám szervezett meg úgy, hogy kiment a Keletibe, elfogott egy paraszt nénit, akivel elcserélt két dunnahuzatért egy szép hízott kacsát. Ez lett lesütve, s ez volt a príma ebéd. Mert nem igaz, hogy egy jó házassághoz zaba kell, hogy kétszáz embert kell vendégül látni. Az bűn, erre ennyi pénzt adni. Azért, hogy hajón legyen az esküvő vagy a János-hegyi kilátóban? Szó sem lehetett róla! Sose csinálnék ilyen esküvőt a családtagjaimnak se. Tehát megvolt az esküvő, szerényen, szolidan, és éldegéltünk harmincöt évet a férjemmel.

Nagyon lassan megindult az élet 1945 után, de az emberek bizakodók voltak. Nem volt letargia, hogy „Jaj, még mi lehet?” vagy „Mi következhet be?”. Mindenki reménykedett, hogy legalább a hozzátartozóknak egy kis hányada haza fog térni, megnyílnak a boltok, mindenki talál majd valami, ha nem is kedvére való, de elfogadható munkát. Aki rengeteget tett a városért, Budapest ellátásáért, az Vas Zoltán volt. Egykettőre hozatott vidékről krumplit, a Blaha Lujza téren mérték ki, és mentünk ilyen szatyor, olyan szatyor, ki mennyit tudott. Ott akkor nem kellett fizetni! Bizakodásra adott okot, hogy köztársaság lett Magyarország. Tildy Zoltán volt a köztársasági elnök. Itt nem volt ez a torzsalkodás. Megvolt a Kommunista Párt, megvolt a Szociáldemokrata Párt, a Kisgazda Párt, az igen baloldali volt, aztán megváltozott. Úgyhogy azt lehet mondani, hogy visszatért az élet a városba. Az élet tehát zajlott, de a hitközség nagyon nehezen állt talpra. Egyrészt nagyon kicsi volt, másrészt főleg azzal foglalkozott akkor, hogy a deportáltakat, akik hazatértek, segítse. Ez volt az OMZSA, az Országos Magyar Zsidó Segítő Egyesület [Országos Magyar Zsidó Segítő Akció], a Bethlen téri templomnál volt egy kis iroda, és ott megjelentek a névsorok, hogy ki az, aki jelentkezett, ki az, aki úton van hazafelé. A zsidó élet nagyon nehezen indult meg. Egyrészt ugye minden templom egy kicsit sérült is volt, másrészt, én nem tudom, de az emberek meghasonlottak önmagukkal. Azt lehet mondani, hogy a zöme azt mondta: „Hol volt a zsidók Istene, hogy ezt tűrte?”

Nekem egy volt a fontos: a vőlegényem. Azt már tudtam akkor, hogy az ő egész családja elpusztult. Az nagyon fájt, de azok nem álltak még olyan közel hozzám, mert nem velük éltem. Azt már tudtuk, hogy a Felvidéken élő apai részről a testvérek már 1942−43-ban füstbe szálltak. A meglévő családból kettőről tudtuk, hogy mi történt velük. Anyám nővérének, Wessely Antalné Fränkel Róza lányának, Vörös Ferencné Wessely Klárának elvitték a férjét a Rottenbiller utcai lakásból. Róla már 1944 októberében tudtuk, hogy nem tér vissza. Az unokanővéremnek a legfiatalabb testvéréről, a Wessely Istvánról már tudtuk, hogy 1945. január ötödikén a Dunába lőtték a nyilasok [lásd: zsidók Dunába lövése]. A Jókai utcai svéd védett házból vitték ki a lakókat. Az unokabátyám ott volt, és azt már akkor tudtuk, hogy szegény a Dunában lelte a halálát. (Tavaly raktak ki először egy emléktáblát, ennyi év után!) Szóval nagyon megcsonkult a család, azt tudtuk. A férjem családjából unokatestvér maradt egypár, de különben a közvetlen hozzátartozók mind elpusztultak.

A férjem is, mint az apám szociáldemokrata volt 1948-ig. Ő is a második világháború előtt lépett be a szociáldemokratákhoz. Szintén egy baloldali ifjúsági szervezetben, a szocdem ificsoportban volt, azokkal sátorban éltek nyáron a Rómain, és ott igen élénk csevely folyt. Aztán a második világháború megzavart mindent. [A háború után] Amikor egyesült a Szociáldemokrata Párt a Kommunista Párttal, a kormánypártnak [Magyar Dolgozók Pártja] lett a tagja. Én az MNDSZ-nek voltam a tagja a felszabadulás után, valamint a Gyermekbarátok Szövetségének [A számos, gyermekekkel kapcsolatos szociális munkát végző egyesület közül valószínűleg a „»Gyermekbarát« szűkölködő és gondozás nélküli iskolás-gyermekeket gyámolító egyesületről” van szó, amely 1887-ben alakult meg Budapesten. Tevékenységéről lásd Kaszás Marianne tanulmányát: „Az egyesületi karitásztól az állami gondoskodásig. Szociális gyermekvédelem a századfordulón Budapesten”, in „Szociológiai Szemle”, 1994. 1. szám). Nem tudjuk, mikor szűnt meg az egyesület, valószínűleg az 1940-es évek vége felé. – A szerk.]. A férjem ekkoriban már tisztviselő volt, a KISOSZ-nál, a Kiskereskedők Országos Szövetségénél volt könyvelő, majd 1955-ig dolgozott a Begyűjtési Minisztériumban, az Élelmezési Minisztériumban, a Földművelési Minisztériumban, a Belkereskedelmi Minisztériumban – ahova a főosztály ment, oda ment ő is. Aztán a SZÖVOSZ-nál volt, ahol szépen haladt előre [A SZÖVOSZ (Fogyasztási Szövetkezetek Országos Szövetsége) az általános fogyasztási, értékesítő és beszerző (ún. ÁFÉSZ), a takarék- és lakásszövetkezetek 1948–1991 között működött érdek-képviseleti szerve volt. – A szerk.]. Osztályvezetővé nevezték ki, és ott volt 1980-ig.

A gyerekeink a háború után születtek. A lányom, Mariann 1947. január ötödikén született ebben a lakásban. A fiam, János 1949. december harmincegyedikén, reggel született a Péterfyben. Itt volt a két gyerek, tele voltunk gonddal, de megéltünk. Mindenki dolgozott, én reggeltől estig. Délelőtt volt az óvoda, délután korrepetáltam, németet tanítottam, oroszt tanítottam. A Magyar–Szovjet Baráti Társaságnál tanultam meg ezt a nyelvet, itt, a Fasoriban [1945 januárjában alakult meg a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, az alapító elnök Szent-Györgyi Albert volt, Zilahy Lajos az ügyvezető (az elnökségi, tiszteletbeli tagok stb. között volt pl. Bajor Gizi, Heltai Jenő, Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Szekfű Gyula, Karácsony Sándor, Bay Zoltán, Bugyi István orvosprofesszor, Ortutay Gyula stb.); 1945–46-ban „Irodalom, Tudomány” címmel néhány számot megért folyóiratot adtak ki Zilahy és Szent-Györgyi szerkesztésében. 1946 elején már félmillió tagja volt a társaságnak, amely 1948-ban vette föl a Magyar–Szovjet Társaság nevet. 1953-ban már 1,3 millió taggal és nyolcezer helyi szervezettel rendelkezett. „Ország-Világ” címen hetilapot adott ki. Az 1956-os forradalom idején a társaság szétesett, 1957 nyarán Magyar–Szovjet Baráti Társaság (MSZBT) néven szervezték újjá, ekkor már tagság nélkül. 1994 óta mint Magyar–Orosz Baráti Társaság működik. – A szerk.]. Itt, mögöttünk van az Evangélikus Gimnázium, az akkor is állt, és mindig egy nagyon nagyhírű iskola volt, és ott volt ez az orosztanfolyam. Akkor volt csecsemő a fiam, de én azt gondoltam, hogy egykettőre iskolások lesznek. Olyan ne létezzen, hogy valamit kérdeznek tőlem, és én ne tudjak segíteni. Két-három ismerőssel megbeszéltük − azoknak is voltak gyermekeik –, és azt mondták, hogy „Te Zsuzsa! Nincs kedved oroszt tanulni?”. Mondom, „Dehogynem”. Beiratkoztam heti kétszer. Miután este befejeztem a pénzkereső munkát, este héttől kilencig volt tanfolyam, itt a Fasoriban [Fasori Gimnázium, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium köznapi neve], mögöttünk. Mondtam, ez olyan közel van, ez nem probléma. Megvacsoráztam, elmentem. Amire hazajöttem, addigra a férjem már megfürösztötte a babát, és akkor én megszoptattam. Egy ide férjhez jött tanárnő tanított minket, igen lelkesen. Nagyon-nagyon agilis volt. Jókedvvel csináltuk, dacára a késő esti óráknak. Én nem akartam hatalmas nyelvvizsgát, hanem csak annyit, hogy egy igeragozás, egy egyszerű mondatszerkesztés, és el tudjam olvasni a cirill betűket. Mindig azt mondta a férjem, hogy „Ha te ezt meg tudod tanulni, akkor kalapot emelek!”. Mondom, „Először legyen kalapod”. Úgyhogy nagyon lelkesen csináltam, és a mai napig nem lehet eladni. Mikor iskolába került a lányom, ötödikben kezdték az oroszt, és csak úgy ámultak-bámultak az anyukák, akik jöttek a gyerekekért délben a suliba, hogy „Te tudsz oroszul?”. „Igen.” „Nem segítenél Marikának?” „Nem segítenél Pistikének?” „Dehogynem.” És jöttek a gyerekek sorban oroszt tanulni, úgyhogy kihúztam őket mindig a rossz jegyekből. Mindig nagyon kevés pénzt kértem. Buta voltam, nem voltam elég jó üzletasszony. Bizony, jól jött az a kis plusz pénz. Nemrég találkoztam azzal az orosztanárnővel, és azt mondta, hogy „Mondd, te honnan tudtál oroszul?”. Mondom, „Úgy, hogy beiratkoztam, és egy valódi orosz nő tanított”.

Az iskolatársakkal is sikerült felvenni lassan a kapcsolatot. Nem mindegyik volt kedves emlék. Találkoztam egy régi iskolatársammal, aki keresztény volt. A Fasorban futottam össze vele. „Jaj, de örülök, hogy látlak!” – mondta, és kezdte mesélni, hogy ő mennyit szenvedett. Mondom: „Álljon meg a menet! Én nem mondtam semmit, te se mondjál semmit! Nem versengünk!”. Apropó, iskola: még a hatodik gimnáziumban az osztályfőnöknőnk azt mondta, hogy „Gyerekek! Mindenki vegyen elő egy levélpapírt, egy borítékot, és írja meg, hogy mi szeretne lenni. Ezt én elrakom egy dobozba, leragasztom a dobozt, ahhoz nem nyúlhat senki, és a tizedik érettségi találkozón – tehát ez 1950-ben volt – fölnyitjuk, ha élünk, és mindenki fölolvassa, amit akkor fogalmazott. Az a kérésem, hogy mindenki egy fényképet is ragasszon a levélre”. Megvan a mai napig. Az egyik osztálytársnőnk az Orbánhegyi úton lakott, és az ő házuk – nem a saját háza volt – kertjében tartottuk a tizedik érettségi találkozót. Turóczi professzor is jelen volt az osztályfőnökünkön kívül, hosszú asztalnál ültünk a kertben, igen jó hangulatban, és rám bökött, és azt mondja, hogy „Fogadjunk, Orován, hogy magából dedós lett!”. Így emlékezett, hogy nálunk óvoda volt. Tudniillik a történelem-földrajz szakos tanárnőnknek a fia a szomszéd házban lakott, és idejárt óvodába. Mondom: „Nyert, Professzor Úr! Az lettem.” Azt mondja, „Ezt szeretem hallani”. Megünnepeltük a tizediket, a tizenötödiken jelen volt az Aczél elvtárs is, a Margitszigeten [lásd: Aczél György]. Elkezdték a lányok mondani, hogy Aczél elvtárs így, Aczél elvtárs úgy, és azt mondta, hogy „Egy pillanat, lányok! Álljatok csak meg! Én nektek ugyanúgy Gyuri vagyok, mint ahogy akkor voltam”.

Az 1951-es év nagyon nehéz volt, mert akkor már nagyon szorított a hurok mindenütt. Rengeteg embert kitelepítettek, jogtalanul [lásd: kitelepítések Magyarországon]. Olyat is, akinek volt egy üzlete, de egyébként nem is volt nagykereskedő, meg mit tudom én, bankhivatalnokot, és hónapokat voltak kitelepítve, nagyon rossz körülmények között. Ebbe zsidók is belekerültek, azok után, hogy min mentek keresztül. Akkor kellett volna, ha lehetett volna, elmenni. Nem voltunk elég bátrak. 1948-ban sem gondolkodtunk az aliján. Olyan konszolidáltak voltak a viszonyok, és mindnyájunknak megvolt a kenyérkeresete, hogy akkor még teljes bizonytalanságba nem mertünk volna elmenni. Attól eltekintve, hogy én elhatároztam, ha már egyszer megmaradtam anyuka mellett meg a nagynéném mellett, akiknek semmi fix jövedelmük vagy nyugdíjuk nem volt, akkor nem hagyjuk el őket. 1956-ban sem tettük meg. Pedig újra kezdődtek a zsidózások. Ez már velejárója a nyomornak. 1956-ban féltünk, lehívtuk a harmadik emeleten lakókat, a gyermekes családokat, és szépen itt elhelyeztük őket. Mindegyik család kapott egy szobát egy-két-három gyerekkel. Azért, hogy nehogy belövés érje őket, mert lőttek jobbról-balról. Úgyhogy be voltunk rezelve. Nem voltak pogromok, ilyesmi nem volt. Mivel Rákosi Mátyástól kezdve Gerő Ernőig mind zsidó volt, Péter Gábor satöbbi, természetesnek tartottuk, hogy föl fog lángolni [az antiszemitizmus]. A férjemnek volt egy nagybátyja vagy nagynénje New Yorkban, akik akkor már küldték az IKKA csomagokat, egy kis rizst, egy kis kávét, egy kis kakaót, egy kis teát, és leveleztünk velük, és akkor nagyon csalogattak minket, hogy „Gyertek! Gyertek!”. [Az IKKA-utalvány (IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció rövidítése), melyhez Nyugaton élő rokonok révén vagy a feketepiacon lehetett hozzájutni, egyfajta csekk volt, amellyel vásárolni lehetett a kizárólag dollárért árusító boltokban az ötvenes évek elején a kiskereskedelemből teljesen hiányzó élelmiszerféléket („igazi” kávé, kakaópor, csokoládé stb.) és ruhaneműt, később hiánycikkeket (porszívót, padlókefélőt, gáztűzhelyt, varrógépet, fürdőkádat, Pannonia motorkerékpárt, de akár autót – Moszkvicsot, Trabantot és Wartburgot – is). „Lehetett rendelni csomagot is, Susan, Kitty, Bessie, Caroline, Roma és Iris fantázianeveken. A legdrágább a Caroline volt, huszonöt dollárért fél kiló teát, két kiló kávét, egy kiló kakaót, két doboz szardíniát, egy üveg rumot, egy kiló kekszet és egy kiló cukrot mértek bele.” Lásd még N. Kósa Judit írását: http://www.nol.hu/gyujtesek/lelohely/framed/6731/. – A szerk.]. A férjem még benne is lett volna, mert ő rendkívül ügyes ember volt. Szorgalmas volt, kézügyessége is volt, feje is volt. Tudta azt is, hogy én is akárhol tudok csinálni egy óvodát. Már-már ráálltunk volna, de akkor mindig megjelent előttem, hogy mit csinál majd ez a két asszony itt nélkülem.

1952-ben megvonták az óvodaengedélyt. Hiába volt faliújság, minden [A faliújság az ötvenes években szovjet mintára erőltetett agitációs-propaganda eszköz volt az iskolákban és munkahelyeken. Politikai jellegű irományok mellett az iskola / munkahely „életével” kapcsolatos „anyagokat” tartalmazott (élen járó tanulók / dolgozók; az iskola / osztály „szégyenei”, akiknek a teljesítménye rontja az osztály, műhely stb. átlagát, a notórius elkésők stb.). „Szerkesztése” az ún. faliújság-felelős kötelessége volt. – A szerk.], járt itt a szakfelügyelő, adófizető állampolgárok voltunk az elöljáróságon. Az összes magánóvodát bezárták [Tulajdonképpen már 1948-ban (XXXIII. tc.) rendelkeztek a „kisdedóvódák” (valamint iskolák és tanulóotthonok) államosításáról, de akkor még lehetett mentességet kapni. Lásd: iskolák államosítása Magyarországon. – A szerk.]. Itt volt a nagy kérdés: miből élünk? Akkor azt mondta anyuka: „Mi úgyis itt vagyunk ketten – Sári néni meg ő –, mi vezetjük a háztartást, ideveszünk négy gyereket napköziszerűen.” Akkor váltott tanítás volt a suliban. Az alsó tagozat járt délelőtt, mondjuk, a felső járt délután. Én mentem értük az iskolába, idehoztam őket, megebédeltek, leültek odabent, az volt a gyerekszoba, megcsináltuk a leckét, és délután ötkor jöttek a kedves szülők értük, és szépen vitték haza a csemetéjüket, becsomagolt táskával, és a drága szülőknek semmi gondjuk nem volt. Levegőn voltak a gyerekek, mert kivittem őket mindennap a Ligetbe. Tanulás megvolt, én kérdeztem ki a biológiától a matematikáig mindent. Mentek a dolgok. Nem volt semmi. Ki tudtuk fizetni a villanyt, a gázt, mindent, és békesség volt. A férjem nem lett miniszter, hál’ istennek. Nagyon szorgalmas volt, nagyon megbecsülték.

A Kádár-korszakban nyugalmas élet volt. Lehetett tervezni, hogy most tizenkét hónapos részletre veszünk egy asztalt, egy hűtőszekrényt. Szépen és tisztességesen meg tudtunk élni. Az óvoda államosítása után kezdtünk iskolás gyerekeket kosztoltatni, ebédeltetni. Két műszakban tanítottam, délelőtt-délután. Kemény munka volt, de megérte, mert nem voltak anyagi gondok. A nagynéném továbbra is itt volt, és anyuka is, hál’ istennek, itt volt. Anyukám egész 1970-ig élt, a nagynéném 1977-ig, és el kellett őket is tartani. Anyuka haláláig volt kosztadás, utána leálltunk avval, és csak tanítottam. Akkor már nem volt két műszak, úgyhogy csak délelőtt jártak a gyerekek suliba, és délután szépen tanítottam, egészen 1978-ig. Hét-nyolc gyerek mindig járt ide − ez nem volt rossz kereset −, és utána még nyelvet tanítottam este. Mert ez nagyon ment, a némettanítás. Mert én soha nem kértem nagy összegeket, mint ahogy ma divat. Ma csak ámulok-bámulok, akivel beszélek, és akar egy nyelvet tanulni, a gatyája is rámegy.

1973-ban férjhez ment a lányom, Mariann Szendy Bélához. Ő katolikus, de jobb zsidó egy zsidónál. Rendes fickó, ügyes fiú. Nem így lett nevelve, de úgy látszik, a házassága megváltoztatta. Akkor jöttek az igazi nagy gondok, mert Gödöllőn volt az anyósának lakása. A férjem egész egyszerűen nem tudta elviselni, hogy a Barbikát, ezt a pici lányt mózeskosárban hurcolják a HÉV-en − akkor még metró sem volt, azt hiszem −, télen-nyáron, mindig. Imádta az unokáját, nagyon-nagyon szerette. Végül a vállalaton keresztül segítséggel, részletre tudtak venni egy lakást odakinn, de a mai napig is kinn laknak. Gödöllőn rém kevés zsidó van. A lányom harminchárom éve él Gödöllőn, és mindig azt mondta, hogy „Csak egy felet látnék!”. Se piacon, sehol.

A Kádár-korszakban nem észleltünk már antiszemitizmust. Akkor már kezdtünk újra a vallással is foglalkozni. Más volt az élet, mint azelőtt, mert akkor egész más volt a kormány. Más lett a hitközség is. Nem volt annyi furkálódás, nem volt kenyérharc. Akkor már el is jártam a hitközségbe. Én a Bethlen téribe jártam és járok, de nem rendszeresen péntekenként, csak az ünnepekre. Aztán jártam egy csomószor, amíg jobban tudtam mozogni, a Dohány templomba [lásd: Dohány utcai zsinagóga]. Azt nagyon szerettem, amikor a Frédi [Schőner Alfréd] volt a Dohány templomban a főrabbi. Most az ORZSE [Országos Rabbiképző Intézet] rektora. Az egy nagyon jó fej volt, jó orgánuma volt.

A férjem huszonhat éve [1980-ban] halt meg. Akkor még vállaltam néhány gyereket, nem sokat már, azokkal foglalkoztam. Aztán szépen abbamaradt az egész. Én is megöregedtem, és maradt a háztartás, ami rám szakadt, amit soha nem csináltam, mert mindig anyámék vezették a háztartást, és azt mondtam: „Három nő nem lehet egyszerre a konyhán.” Ezzel takaróztam. Meg nem is szerettem, megmondom őszintén. Aztán szépen bele kellett jönnöm. Szegény drága anyám mindig azt mondta: „Mi lesz veled, Zsuzsikám?” Mert én egy teát és egy rántottát tudtam csinálni, de aztán slussz. Mindent meg lehetett tanulni, és ma egy prímán főző nagymama lettem.

1998-ban jött a szívinfarktusom, és leállt a munka is. Mert akkor már nem mertem tovább csinálni. A fiammal lakom együtt. János kereskedelmi szakiskolát végzett, mindig itt lakott velem. Eléldegélünk. Életjáradékot kaptam a saját életem után, és ugyanannyit kapok a férjem után is. Nem nagy összeg, de jó, hogy van. Aztán a Claims Conference a gettósoknak adott egy nyugdíjat, amit évek óta negyedévenként folyósítanak, és remélem, még fognak is. Ez volt a kárpótlás. Úgyhogy mentek ezek a dolgok is.

A régi ismerősök pedig nem feledik a régi, békés szép időket. Ilyenek az óvodásaim. Az egyiknek, akivel évekkel ezelőtt összetalálkoztunk itt, az utcában, azt mondtam: „Mit szólnátok hozzá, ha megünnepelnénk a nyolcvanadik születésnapomat a Béke Szálló Zsolnay cukrászdájában? Az én vendégeim lesztek, ti szervezzétek meg!” És ez így is lőn. A volt kis óvodások, akik akkor már a jó hatvanas éveiket taposták, én a nyolcvanat. A fiam fogadta a vendégeket az előcsarnokban, a lányom, az unokám fényképezett. Nagyon szép ünnepség volt. Most a nyolcvanötöt nem ültük meg, mert több haláleset történt sajnos, és azt mondtam, hogy ezt nem tartom összeegyeztethetőnek, hogyha a kortársaik közül hatvan év alatt egypár elment.

A zsidó ifjúság is dolgozik, közreműködik a vallás és a zsidóság felvirágoztatásában. Ami számomra megnyugtató. Látom az unokám baráti körében, hogy nagyon sokan mennek Izraelbe tanulni. Tizenhat évvel ezelőtt megjelent az „Új Élet”-ben egy hirdetés, hogy a Joint Szarvason szervez zsidó származású gyermekek részére tizenkét napos turnusokban táborozást, ahol megismerik a zsidó életet [A szarvasi tábor alapítója a Lauder Alapítvány, fogadnak zsidó tizenéveseket szerte a világból: Európából, az Egyesült Államokból, Etiópiából, Izraelből stb. Főként a zsidó hagyományőrzésre összpontosít. – A szerk.]. Én ezt elolvastam, és a lányomat azonnal fölhívtam, és azt mondtam, hogy „Marikám! Beszéld meg a férjeddel, hogy mit szól hozzá, ha én állom a költségeket. Mit szól hozzá, hogyha a gyerekek elmennek egy turnusba?” Elmentek. A Dohány templom elől indult a két vagy három autóbusz. Ott álltam a Dohány utca sarkán, míg el nem ment a busz, és a boldogságtól potyogtak a könnyeim, hogy énnekem megengedte ezt megélni a Jóisten. A Barbara olyan jól érezte magát, hogy mikor hazajött, azt mondta, hogy „Mehetnék a következő transzporttal is?”. „Persze hogy mehetsz.” Egyszer lementem a táborba meglátogatni egy vasárnap, és el voltam ragadtatva, hogy milyen jó körülmények között vannak. Műsort adtak, szerepeltek, hóráztak. Szóval Barbara rendkívül szerette ezt, és egy év, második év, következő év. Mindig megkérdeztem, „Akarsz menni?”. „Hát, persze!” A konyha vezetője, egy [magyar származású] izraeli, úgy látszik, megkedvelte az én unokámat, és mikor barheszt sütöttek, mindig kihívta a nagykonyhába, és szépen tudja a barheszt fonni – nagyanyja nem tudja, de ő tudja. Mindent a világon tud a zsidó ünnepekről. Azóta sok év eltelt, ő felnőtt. Már nem mint diák, hanem mint madrich van ott. Izraelben volt, és amikor a Bálint Ház megnyílt [Bálint Zsidó Közösségi Ház, 1994-ben alapították. Működését az Amerikai Joint és a MAZSIHISZ támogatja. – A szerk.], bekerült az Olami Klubba [A Bálint Házban működő egyik játszóházról van szó. – A szerk.], amit ő vezet. Úgyhogy én rendkívül boldog vagyok.
 

Mag. Dr. Robert Walter Rosner
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Januar 2003
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Als ich Dr. Rosner telefonisch bitte, mir ein Interview über sein Leben zu geben, erklärt er sich sofort bereit dazu. Er wohnt mit seiner Frau in einem kleinen Haus im 11. Bezirk. Herr und Frau Rosner sind sehr gastfreundlich – sogar meine Hündin Lilli ist herzlich willkommen. Dr. Rosner, der an politischen Ansichten anderer Menschen sehr interessiert ist, hat volles graues Haar und wirkt durch sein sehr engagiertes, aktives Leben ungewöhnlich jung. Kurze Zeit nach dem Interview erscheint das Buch ‚Marietta Blau – Sterne der Zertrümmerung’- Biographie einer Wegbereiterin der modernen Teilchenphysik im Böhlau-Verlag, in Wien. Gemeinsam mit Brigitte Strohmaier, Dozentin am Institut für Isotopenforschung und Kernphysik der Universität Wien, ist er Herausgeber dieses Buches. Darin wird über Leben und Werk der Marietta Blau [1894-1970] berichtet, die unter den ersten Frauen war, die an der Universität Wien Physik studierten. Im Jahre 2004 erscheint im Böhlau Verlag sein Buch ‚Chemie in Österreich 1740-1914’ - Lehre - Forschung – Industrie.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Meine Frau
Rückkehr nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Die Familie meines Vaters stammt aus dem kleinen Dorf Kisselitze in der Bukowina [heute Ukraine]. Etwa zur Jahrhundertwende ist die Familie in das etwas größere Dorf Russ. Moldowitza gezogen, das ein Zentrum des Holzhandels war. Ich war vor einigen Jahren dort, der Ort ist noch heute ein Zentrum des Holzhandels. Mein Großvater Itzchak Rosner war Holzkaufmann. Er starb bereits im Jahre 1916. Die Familie war, soweit ich weiß, sehr religiös. Meine Großmutter Hannah Rosner, geborene Schärf, habe ich noch gekannt, sie ist 1936 in der Bukowina gestorben. Sie hat immer ein Kopftuch getragen.

Meine Großeltern hatten eine Tochter und drei Söhne, und ich glaube, sie hatten auch Zwillinge, die bei der Geburt gestorben sind. Überlebt haben drei Söhne und eine Tochter.

Meir Rosner, der älteste Bruder meines Vaters, besaß ein Gasthaus. Er starb 1913 bei der Explosion einer Sodawasseranlage, die er für das Gasthaus angeschafft hatte. Er war verheiratet und hatte fünf Kinder: Salomon, Leiser, Abraham, Pepi und Meir. Seine Witwe hat mit dem Geld, das sie von der Versicherung bekommen hat, ein Lebensmittelgeschäft aufgemacht. Während des 1. Weltkrieges ist sie von den Russen ermordet worden. Die fünf Kinder waren dadurch Waisen und lebten einige Zeit im Waisenhaus. Nach dem 1. Weltkrieg haben sich die anderen Familienmitglieder um die Kinder bemüht.
Salomon, der älteste Sohn Meirs, wollte nach Wien zu meinen Eltern, hat es aber nicht geschafft. Er wurde in Budapest von einem deutschen Huf- und Wagenschmied als Lehrling aufgenommen und heiratete später dessen Tochter. Während des Holocaust hat man ihn in das KZ Mauthausen verschleppt, er hat das KZ überlebt und ist auf dem Weg nach Hause an Typhus gestorben.
Leiser Rosner war Elektriker und ist in Czernowitz [heute Ukraine] in die Rote Armee eingetreten. Er geriet in Gefangenschaft, konnte aber nach Rumänien flüchten und hat den Krieg irgendwo versteckt überlebt. In Rumänien arbeitete er viele Jahre als Elektriker und emigrierte in den späten 1960er-Jahren nach Israel. Bis zu seinem Tod arbeitete er in Israel als Elektriker.
Abraham Rosner hat im Holzhandel gearbeitet und ist 1936 bei einem Unfall tödlich verunglückt.
Meir, der Jüngste, war Kommunist. Er hat in Rumänien wegen politischer Tätigkeiten im Gefängnis gesessen, ist dann nach Frankreich gegangen und hat in Spanien gegen Franco gekämpft. Danach hat er in der Sowjetunion eine Militärkarriere gemacht und ist nach dem Krieg Oberkommandierender einer Grenztruppe in Rumänien gewesen. Er hat sich natürlich nicht mehr Meir Rosner sondern Mihal Boico genannt. 1972 ist er an Krebs gestorben. Seine Kinder und seine Witwe sind in den 1980er-Jahren nach Paris übersiedelt.

Fanny, die Schwester meines Vaters, hat Aron Leib Wassermann, der eine Gemischtwarenhandlung in Russ.-Moldowitza besaß, geheiratet. Sie hatten fünf Kinder: Albert, Mendel, Pepi, Sarah und Hermann. Fanny hat Pepi, die Tochter Meirs zu sich genommen. Sarah ging 1936 in einen Kibbutz 1 nach Palästina. Hermann studierte erst in Brünn [heute Tschechien] und dann in Frankreich. Er und seine Frau überlebten den Holocaust in Frankreich mit falschen Papieren. Mendel heiratete seine Cousine Pepi Rosner. Der in Russ.-Moldowitza verbliebene Teil der Familie wurde 1941 nach Transniistrien deportiert. Nach der Befreiung wanderten sie nach Palästina aus.

Litman Rosner, der Bruder meines Vaters, war Holzkaufmann. Er war verheiratet und hatte zwei Kinder: Nelly und Jacques, der jetzt Itzchak heißt. Während des Holocaust wurden sie nach Transniistrien deportiert, überlebten und übersiedelten nach der Befreiung nach Bukarest und Ende der 1960er-Jahre nach Israel.

Mein Vater Hermann, jüdisch Zwi Hersch, Rosner, wurde am 4. Januar 1882 in Kisselitze geboren. Mein Vater arbeitete im Holzhandel. Es wurden offenbar viele Bäume gekauft, man hat sie schlagen lassen - es waren Arbeiter angestellt, die das Holz geschlagen haben - das Holz wurde zur Säge geschafft, und dann wurde das geschnittene Holz verkauft. So hat sich der Holzhandel abgespielt. Zu dem Zweck musste mein Vater auch tief in den Wald reiten. Es gab wenig Transportmöglichkeiten, man musste sich hoch zu Ross bewegen.

Die Eltern meiner Mutter waren Samuel Goldschläger, geboren um 1860 und Esther Goldschläger, geborene Schapira. Meine Großeltern waren Cousin und Cousine. Sie haben in Radautz [Rumänien] gelebt und eine Seifen- und Kerzenfabrik mit Arbeitern und Angestellten besessen. Die Fabrik wurde schon 1848 von meinem Urgroßvater gegründet. Der Betrieb hat bis nach dem Krieg 2. Weltkrieg existiert, weil ein Onkel ihn so lange weiterführte, bis er 1949 nach Israel ausgewandert ist.

1914, zu Beginn des 1. Weltkrieges, flohen die Großeltern nach Wien, weil die Bukowina Kampfgebiet war. Nach dem Krieg gingen sie wieder zurück. Meine Großmutter Esther starb bei der Geburt eines ihrer Kinder. Nach dem Tod meiner Großmutter hatte mein Großvater vier Kinder verschiedener Altersstufen, wobei die drei ältesten Kinder Mädeln waren. Der Großvater suchte wieder eine Frau und heiratete Hannah, ein junges Mädchen aus Galizien, die nicht viel älter war als seine älteste Tochter. Da gab es anscheinend Reibereien. Rebekka, jüdisch Rifka, die jüngere Schwester meiner Mutter, ist einmal vor dem 1. Weltkrieg ausgerissen und auf kurze Zeit nach Wien gegangen. Viele Jahre später verließ sie die Bukowina, heiratete in Wien den Anwalt Moses Krässel und nannte sich Renee Krässel. Sie bekam zwei Kinder, Alfred und Ellen. Meine Tante schrieb unter dem Namen Regina Goldschläger ein Buch, das vor kurzem von einer Literaturhistorikerin als eines der frühen Bücher der feministischen Literatur vorgestellt wurde. Sie hat in Wien einen kleinen literarischen Salon geführt. 1938 emigrierte die Familie nach Peru. Später übersiedelten sie nach Amerika. In den 1980er-Jahren kehrte die Tochter Ellen nach Wien zurück, wo sie vor einigen Jahren starb.

Anna Lea Haber, geborene Goldschläger, wurde am 14. Januar 1885 geboren und heiratete den Möbelhändler Siegmund Haber. Sie blieben nach dem 1. Weltkrieg in Wien und hatten drei Kinder, Emil, Josef und Richard. Anna und Siegmund Haber wurden am 1942 nach Izbica [Polen] im Distrikt Lublin deportiert und ermordet. Die Söhne konnten sich retten: Emil nach Australien, Josef und Richard nach Palästina. Josef und Richard gingen nach dem Krieg nach Amerika.

Charlotte Streit, geborene Goldschläger, heiratete den Zionisten Shalom Streit, der Direktor einer Schule in Petah Tikva [Israel] war. Sie lebten zuerst in Wien und gingen 1930 nach Palästina. Sie haben zwei Kinder, Esther Streit und Shmuel Streit. Esther Streit ist Schriftstellerin und lebt in Petach Tikva und Shmuel Streit ist Chemiker und arbeitet an der Jerusalemer Universität.

Chaim, später Karl Goldschläger heiratete Desi. Er gründete nach der Flucht nach Wien, während des 1. Weltkriegs, in der Nähe von Wien eine Seifen - und Kerzenfabrik, die er bis 1938 führte. Die erste Ehe wurde geschieden und 1936 heiratete er Fini, eine entfernte Verwandte. Er wurde im Frühling 1938 verhaftet, ins KZ Dachau und dann ins KZ Buchenwald deportiert. Im Herbst 1938 wurde er entlassen und emigrierte nach Palästina.
Seine erste Frau konnte nach England emigrieren. Aus der ersten Ehe stammte ein Sohn Peter, der im Krieg in der englischen Armee diente und so schwer verwundet wurde, dass er ein Invalide blieb.

Meine Mutter Rachel Goldschläger wurde am 5. Mai 1886 in Radautz geboren.

Die Kinder meines Großvaters und seiner zweiten Frau Hannah waren: Max, Jakob, Ephraim, und Jenka.

Max wanderte vor dem 2. Weltkrieg nach Palästina aus.

Jakob kam bei einem Pogrom in Iasi [Rumänien] ums Leben.

Ephraim überlebte die Deportation nach Transniistrien [heute Teil von Moldawien] und emigrierte nach dem Krieg nach Palästina.

Jenka Jenkeles, geborene Goldschläger, hatte eine Tochter Niza. Sie überlebten die Deportation nach Transniistrien und emigrierten nach dem Krieg nach Palästina.

Radautz war die zweitgrößte Stadt der Bukowina, in der ungefähr 20 000 Juden lebten. Dadurch gab in Radautz ein sehr reges jüdisches Leben. Meine Eltern heirateten 1911 in der großen Synagoge. Ich hatte in den 1970er-Jahren geschäftlich in Rumänien zu tun und bin einmal in die Bukowina gefahren. Ich fuhr mit einem Autobus nach Radautz und sah dort zwei ältere Männer, die Deutsch sprachen. Ich fragte sie, ob es in der Stadt ein Hotel gibt. Sie wollten sofort wissen, wieso ich in die Stadt komme, und wie ich dann gesagt habe, dass ich der Enkel vom Samuel Goldschläger bin, da habe ich absolut Entrée gehabt - mein Großvater war noch immer eine bekannte Person im Ort.

Meine Schwester und ich vermuten, da meine Mutter aus einem gutbürgerlichen Haus, aber mein Vater eher aus kleinen Verhältnissen kam, dass die Heirat durch ein Schadchen, also einen Heiratsvermittler, zustande gekommen ist. Unsere Eltern waren ein Jahr lang verlobt, da hat es Briefe gegeben, die wir als Kinder gern gelesen haben. Leider sind diese Briefe durch den Krieg verloren gegangen.

1912 wurde meine Schwester Erna in Radautz geboren. Meine Eltern kamen 1914, mit Ausbruch des 1. Weltkriegs, nach Wien. Die Bukowina war Frontgebiet, da ist auch die Familie meiner Mutter nach Wien geflüchtet. Meine älteste Schwester, die noch in der Bukowina geboren ist, war zwei Jahre alt und auf der Flucht vor den Russen dabei. Die Flucht war nicht einfach, denn es war Winter und die normale Verbindung war schon gesperrt, da waren schon die Russen. Sie sind nach dem Süden ausgewichen, zuerst mit Pferd und Schlitten und dann über Ungarn nach Wien gekommen. Nach dem Krieg ist ein Teil der Familie wieder nach Radautz zurückgegangen.

Meine Kindheit

Meine Schwester Paula wurde 1918 in Wien geboren, ich wurde am 8. Juni 1924 in Wien geboren.

Unsere Familie waren Flüchtlinge, aber sie waren nicht arm. Meine Eltern haben sich in Wien etabliert und eine Luxuswohnung im 8. Bezirk bezogen. Mein Vater hat nach einiger Zeit in der Metallbranche gearbeitet und dann im 15. Bezirk am Gürtel eine Wirkerei und Strickerei eröffnet. Es gibt ein sehr schönes Bild, auf dem er mit seinen Arbeitern zu sehen ist. Auch meine Mutter hat im Betrieb mitgearbeitet. Zu Hause hatten wir ein Dienstmädchen und ein Kinderfräulein. Das Kinderfräulein hieß Käthe Weiss und war Jüdin. Sie wurde als Teil der Familie betrachtet. Der Betrieb ist in der Weltwirtschaftskrise 1928 zugrunde gegangen, das waren schwierige Zeiten. Mein Vater hat sich mit Handel da und dort über Wasser gehalten Das Hauspersonal musste entlassen werden. Käthe Weiss arbeitete später mit Kindern in Ungarn. Sie wurde 1944 ins KZ Auschwitz deportiert, hat überlebt und kehrte nach dem Krieg nach Wien zurück.

Unmittelbar nachdem mein Vater den Betrieb in Wien zusperren musste, ist er noch auf 1 ½ Jahre in die Bukowina gegangen und hat versucht, sich dort neu zu etablieren. Aber dadurch, dass meine älteste Schwester gerade im Matura Jahrgang war, blieb das nur eine Episode. 1929 haben wir uns alle in Brünn [heute Tschechien] getroffen, weil mein Vater in Brünn zu tun hatte. Meine Mutter kam mit uns Kindern aus Wien, und mein Vater kam aus der Bukowina.

Meine Schwester erinnert sich noch an wohlhabende Zeiten, während in meiner Erinnerung absolute Not ist, obwohl ich in den ersten vier Jahren meines Lebens mit der Familie auch Urlaube, zum Beispiel in Kärnten, erlebt habe. Wir haben von der Hand in den Mund gelebt und um in unserer Fünfzimmer Wohnung zu überleben, Untermieter beherbergt. Es ist uns schlecht gegangen, aber es war selbstverständlich, dass meine älteste Schwester trotzdem ihr Studium, das sehr teuer war, absolviert hat. Es war auch selbstverständlich, dass wir, trotz aller Not, und das war wirklich auch sehr schwierig, in das Gymnasium gegangen sind.

Das gesellschaftliche Leben unserer Familie spielte sich hauptsächlich mit den Schwestern meiner Mutter Renee und Charlotte und deren Kindern ab. Auch Chaim, der Bruder meiner Mutter, der den Namen Karl angenommen hatte, hat uns besucht. Zu den hohen Feiertagen 2 ist die Familie in den Tempel gegangen und Pessach 3 haben alle zusammen gefeiert. Den Sederabend 4 haben wir allerdings nur mit einer Schwester meiner Mutter gefeiert, die anderen Familienmitglieder müssen andere Kontakte gehabt haben.

Ich bin als elfjähriger in den 1930er-Jahren fast jeden Sommer in der Bukowina bei Großeltern, Onkeln und Tanten gewesen, und ich habe dort bei der Großmutter mütterlicherseits die Bücher gesehen, die ich auch zu Hause gehabt habe - es war offensichtlich ein Haus, in dem deutsche Literatur verbreitet war. An jüdisches Leben dort kann ich mich nicht erinnern, aber wahrscheinlich hat es das gegeben, ich kann es mir nicht anders vorstellen. Ich bin ziemlich überzeugt, dass sie koscher 5 gelebt haben. Wir waren zum Teil in Radautz bei der Großmutter mütterlicherseits, der Großvater ist ungefähr 1932 gestorben und zum Teil in dem kleinen Ort Russ.-Moldowitza, wo die väterliche Familie gelebt hat. In Russ.-Moldowitza hat es Kinder in meinem Alter gegeben, dort habe ich mich viel wohler gefühlt als in Radautz, und ich nehme an, dass es auch dort einen koscheren Haushalt gegeben hat - eigentlich habe ich kaum Zweifel, denn das hat damals zum jüdischen Leben dazugehört.

In der Volksschule in Wien hatte ich nicht nur jüdische Freunde. Ich bin in einer Welt aufgewachsen, in der Antisemitismus selbstverständlich war, er hat zum täglichen Leben gehört. 1934 bin ich in die Mittelschule in der Albertgasse im 8. Wiener Gemeindebezirk gekommen. Das war zu Beginn der Schuschnigg 6 - Zeit, damals wurden die Klassen konfessionell getrennt. Eine Klasse war katholisch, eine Klasse jüdisch und protestantisch. Wir waren ungefähr 26 jüdische und sechs protestantische Buben. Da waren dann meine Freunde alle jüdisch.

Religionsunterricht war, und ist auch heute, Teil des regelmäßigen Unterrichtes. Da es genügend jüdische Schüler gab, war der Religionslehrer ein Mitglied des Lehrkörpers. Im Religionsunterricht haben wir Hebräisch gelernt. Mein Religionslehrer war Zionist, er hat versucht, uns auch das moderne Hebräisch beizubringen, aber er war kein guter Pädagoge. Ich kann aber trotzdem heute noch ein wenig Hebräisch. Einmal in der Woche mussten die jüdischen Kinder in den Tempel gehen. Das war bei mir der Tempel in der Neudeggergasse. Jeder Schüler erhielt eine Karte mit dem Wochenabschnitt, wodurch ersichtlich war, dass er am Jugendgottesdienst teilgenommen hatte. Mein Vater war ein zutiefst überzeugter Jude und hat sehr darauf geachtet, dass ich am Jugendgottesdienst teilnehme, aber ich habe mich vor dem Religionsunterricht gedrückt, soweit ich konnte. Zu den hohen Feiertagen bin ich in den Tempel gegangen und habe so schnell wie möglich geschaut, dass ich wieder raus komme, denn ich habe mich gelangweilt. Aber ich war nicht der einzige, der sich gelangweilt hat. Mein Vater hat von mir verlangt und erwartet, dass ich Bar Mitzwa 7 werde. In dieser Beziehung hatte mein Vater einen sehr großen Misserfolg mit mir. Er zwang mich zu religiösen Dingen, und hat es nicht verstanden, sie mir schmackhaft zu machen. Durch diesen Zwang stehe ich dem jüdischen Gottesdienst noch heute etwas ablehnend gegenüber. Ich habe für meine Bar Mitzwah dann alles auswendig gelernt. Es gab keine große Feier, nur die Eltern waren anwesend. Mein Vater hatte bei seinem Enkel, dem Sohn meiner ältesten Schwester, mehr Erfolg. Meine Schwester hatte drei Kinder, Sandra, Barbara und Henry. Sie starb bereits 1962 in Amerika an Krebs, und meine Eltern haben in ihrem Haushalt gelebt und zum Teil die Kinder aufgezogen. Mein Vater wurde in Amerika noch religiöser. Henry kann Hebräisch, und er kann die Gebete. Das hat alles mein Vater ihm beigebracht.

Von 1932 bis 1934 besaßen meine Eltern in der Lerchenfelderstrasse, in der Nähe vom Gürtel, ein Automatenbuffet. Solche Automatenbuffets waren in dieser Zeit in Wien sehr modern. In dem Lokal gab es Sandwichs, Mehlspeisen usw. aus Automaten. Man warf Geld ein, und das Essen ist dann heraus gekommen. Es gab auch einen Ausschank mit Getränken. Das Buffet war bis Mitternacht geöffnet. Meine Eltern arbeiteten gemeinsam in dem Buffet. Trotz wirtschaftlicher Schwierigkeiten gab es immer wieder Zeiten, wo wir Dienstmädel brauchten, und in dieser Zeit hatten wir natürlich ein Dienstmädel.

Zu meiner ältesten Schwester hatte ich keinen engen Kontakt. Sie war 12 Jahre älter als ich, und ich war der sehr kleine Bruder. Während ihres Studiums führte sie ein sehr vielseitiges gesellschaftliches Leben, war aber an Politik wenig interessiert. Trotzdem galt sie als die Große und Gescheite Meine Schwester Paula hatte es nicht leicht. Sie hat sich um mich gekümmert, und es entstand ein sehr enges Verhältnis; das ist es bis heute. Paula ging in die Schwarzwaldschule 7 und hat 1937 maturiert, sie war Mitglied in verschiedenen sozialistischen Organisationen. Von 1934 und 1938 war die Sozialdemokratische Partei verboten, sie hat dann illegal gearbeitet.

Mein Vater hat sich sehr für Politik interessiert. Er hat immer Zeitungen gelesen, meine Mutter hat sehr viele Bücher gelesen. Während meiner Kindheit war mein Vater der große Herr, der die Welt draußen kannte und meine Mutter hat sich um uns und die Hausarbeit gekümmert. Meine Mutter hat aber auch immer versucht, meinem Vater in der einen oder anderen Weise beruflich behilflich zu sein.

Während des Krieges

Freitag, den 11. März 1938, waren nachmittags Kundgebungen, und ich war in der Stadt und habe zugeschaut. Als ich nach Hause kam habe ich erfahren, dass Schuschnigg abgedankt hat, und mein Vater hat vom ersten Moment an gesagt: Wir müssen weg! Die wirtschaftlichen Schwierigkeiten meiner Eltern hatten dazu geführt, dass wir im Oktober 1937 in den 2. Bezirk übersiedelt waren. Meine Eltern hatten eine Ablöse für die Wohnung im 8. Bezirk bekommen und sind im 2. Bezirk in das Haus Augartenstrasse, Ecke Förstergasse, eingezogen. Es war eine billige Wohnung, und es haben nur Juden in dem Haus gewohnt. In diesem Haus wurden 1945 neun Juden, unmittelbar bevor die Russen gekommen sind, von der SS umgebracht.
Durch das zugrunde gehen des Betriebes meiner Eltern, hatten wir Schulden. Diese Tatsache ist aber vom 8. nicht in den 2. Bezirk hinüber gekommen, und das hat uns wahrscheinlich das Leben gerettet, denn im 2. Bezirk kannte uns niemand. Am 10. November 1938 ging mein Vater mit einem Freund zusammen im 1. Bezirk in der Marc Aurel Straße auf das Palästina Amt 9. Da kam ein Wagen mit SS, und sie wurden verhaftet. Die SS Leute wollten Juden aus irgendeinem Haus in der Marc Aurel Straße verhaften. Ich weiß nicht aus welchem Haus, aber es hat kein Haus in der Marc Aurel Strasse gegeben, das nicht voll mit Juden war. Mein Vater und sein Freund saßen schon auf dem LKW, da haben die SS Leute gesagt: Verschwindet, wir haben genug, wir brauchen euch nicht. Das war ein fürchterlicher Schock - der Freund meines Vaters hat sich in eine Straßenbahn gesetzt und ist in den Wiener Wald hinaus gefahren - mein Vater kam nach Hause.

Unsere Wohnung lag im vierten Stock. Dann kamen die SS Leute auch in unser Haus, aber bis zum vierten Stock sind sie nicht gekommen. Später wurden die Juden auch aus dem dritten und vierten Stock verhaftet. So hatten wir wieder einmal Glück!

Nach dem Einmarsch der Deutschen Truppen wurde unser Englischprofessor, der illegales Mitglied der NSDAP war, Direktor der Schule. Er soll sich aber in der Nazizeit relativ korrekt verhalten haben. Unser Lateinprofessor war Jude, ich glaube, er wurde ermordet. In die Schule durften wir kurze Zeit nach dem Einmarsch der Deutschen im März 1938 nicht mehr gehen, da war ich 14 Jahre alt und habe gesellschaftliche Kontakte gesucht. Ich habe mich sehr viel auf der Straße herumgetrieben. Die Parks waren alle für Juden gesperrt, außer der Liechtensteinpark, der hat der Familie Liechtenstein gehört, und dort konnten wir hingehen. Auch in den Prater konnte man gehen. Ich war vierzehn Jahre alt, also in der Pubertät, und mich interessierten Mädchen. Ich war auch sehr an den sozialistischen und kommunistischen Bewegungen interessiert und bin 1938 zum Haschomer Hatzair 9 gestoßen, also erst in der Nazizeit. Der Haschomer war im 2. Bezirk in der Ferdinandstrasse. Was mich interessiert hat, war die kommunistische Ideologie, und wir hatten damals im Haschomer harte Diskussionen. Die Zionisten haben gesagt: Der Antisemitismus wird auch in Russland kommen. Wir haben gesagt: Und was werdet ihr mit den Arabern machen? Im Nachhinein muss ich sagen, dass wir leider beide Recht hatten. Nach dem November 1938 sind die jüdischen Organisationen aufgelöst worden. Der Sport der Juden damals, glaube ich, war das Schwimmen. Die Hakoah 10 war immer Spitze, aber das war dann natürlich alles nicht mehr möglich. Aber in einem Raum in der Praterstraße konnte man Schnur springen, das gehört zum Boxsport. Boxen konnte man lernen, weil man dafür wenig Platz braucht, da bin ich Boxen gegangen.

Die Kultusgemeinde hat versucht, bei den noch immer funktionierenden Handwerkern Kurse zu organisieren. Ich wollte mich für einen Elektriker-oder Drogistenkurs anmelden - die Chemie hat mich immer interessiert. Ich war dann bei einem Drogistenkurs in Meidling.
Am 10. November 1938, in der Pogromnacht 11, wurde das Geschäft zerstört und dadurch war auch das vorbei. In meinen Erinnerungen war schon vor dem 10. November alles sehr schrecklich, so dass der 10. November nur noch die Spitze des Eisberges war.

Ich glaube in Deutschland wurden die Juden bis zum 10. November ziemlich in Ruhe gelassen, erst ab 10. November 1938 ging der Terror los, während es bei uns in Wien ab dem Einmarsch der Deutschen im März 1938 schrecklich wurde. Wir haben weiter gelebt und versucht, aus Österreich heraus zu kommen. Die Erste, die emigrieren konnte, war meine älteste Schwester Erna. Sie war im März 1938 knapp vor Beendigung ihres Medizinstudiums. Man hat den Juden im September 1938 noch vier Wochen gegeben, um die Prüfungen zu absolvieren, und sie hat die Prüfungen absolviert und im Oktober promoviert mit einem Zettel: NICHT FÜR DEUTSCHLAND! Ernas Freund Hans Rosenberg war Arzt. Sie haben geheiratet und durch eine Verbindung nach England, sind sie im Dezember 1938 nach Manchester emigriert. Von dort haben sie versucht, uns heraus zu bringen. Ein Kollege meines Schwagers war bereit, mich als Kind zu nehmen, und so bin ich im Mai 1939 nach Manchester gekommen. Meine Schwester Paula konnte als Dienstmädel auch nach Manchester kommen. Wir wollten unsere Eltern herausholen, aber die jüdischen Komitees haben gesagt, dass unsere Eltern bereits über 50 Jahre alt sind, und sie sich um ältere Leute nicht kümmern können.

Ich kam zu einem Universitätsdozenten, einem Physiker. Die Frage war, was er mit mir anfangen sollte. Zuerst ging ich vier Wochen in eine Fortbildungsschule für Bürolehrlinge. Da habe ich auch Englisch lernen können. Ich hatte schon in der Mittelschule in Wien ein bisschen Englischunterricht. Bereits im Sommer 1939 hatte ich keinerlei Schwierigkeiten, mich zu verständigen. In dieser Zeit hatte ich das erste Mal engen Kontakt zu meiner ältesten Schwester. Ich war 15 Jahre alt, unsere Eltern waren in Wien, und sie hat sich um mich gekümmert. Erna und ihr Mann hatten in einer billigen Untermiete in der Nähe der Universität - einer etwas verrufenen Gegend. Sie hatten den Eindruck, dass ihre Landlady in ihrer Jugend eine Prostituierte gewesen sein könnte. Als meine Schwester ihr einmal erzählte, dass sie so unglücklich sei, weil sie es nicht schafft, ihre Eltern nach England zu holen, fragte die Landlady, wie sie helfen könne. Meine Schwester hat gesagt, sie bräuchte 150 Pfund - das war ungefähr ein Jahresgehalt - um ihre Eltern aus Österreich zu retten. Die Landlady hat gesagt: ‚Soviel Geld habe ich ungefähr, ich gebe es dir.’ Sie hat unsere Eltern gerettet, die dann im August 1939 nach England kommen durften. Im Juli 1939 sind Erna und ihr Mann nach Amerika emigriert, und ich war im Sommer noch bei der Familie, die mich aufgenommen hatte.

Dann ist der Krieg gekommen und der Physiker, der mich aufgenommen hatte, hat für die Luftwaffe gearbeitet und mich nicht brauchen können. Außerdem sind meine Eltern gekommen. Meine Schwester Paula hat begonnen in einer Schneiderei zu arbeiten, und da wir sehr wenig Geld hatten, begann ich in einer Regenmantelfabrik zu arbeiten. Das war Akkordarbeit, man hat mir eine Nähmaschine zur Verfügung gestellt, aber der Unternehmer hat nicht mir das Gehalt ausgezahlt, sondern dem Mann, neben dem ich gesessen bin und dem ich zugearbeitet habe. Der hat mir dann meinen Lohn gezahlt. Ich hatte eine 48 Stunden-Woche und das Tageslicht habe ich nur am Wochenende gesehen. Dort war ich sechs Monate, dann hat mein Vater eine Arbeit gefunden.

Zu Beginn des Krieges war ich drei Monate interniert, denn alle Österreicher waren nach der Annexion Österreichs keine Österreicher mehr, sondern Deutsche und somit feindliche Ausländer. Das Internierungslager war für mich eher wie ein Jugendlager, ich habe mich dort sehr gut gefühlt. Ich war sechzehn Jahre alt, vorher hatte ich noch Hilfsarbeiten gemacht und dort haben sich die Alten um die Kinder gekümmert, und ich hatte ein schönes gemütliches Leben, das mir Spaß gemacht hat. Nach den drei Monaten habe ich in einer Holzbearbeitungsfirma Wäscheklammern hergestellt, aber der Betrieb ist durch einen Bombenangriff beschädigt worden, und ich habe als Packer gearbeitet. Dann wurde ich als Dreher umgeschult und bis Ende des Krieges habe ich für die Rüstungsindustrie gearbeitet.
In dieser ganzen Zeit war das österreichische Zentrum ‚Young Austria’ 12 das Zentrum meines Lebens. Dort habe ich den größten Teil meiner Freizeit verbracht, und dort habe ich meine Frau, Elisabeth Jellinek, kennen gelernt. Ich hatte damals eine 60-Stunden Woche. Ich habe gearbeitet, und weil die Deutschen jeden Abend Manchester bombardiert haben, fand die Maturaschule, die ich besuchte, Samstag und Sonntag statt. Ich habe die Matura gemacht, aber wie ich das alles geschafft habe, kann ich mir nicht mehr vorstellen. Ich war 18 und es hat mir eine ungeheure Befriedigung verursacht, dass ich die Matura 1942 geschafft habe - in dem Jahr nämlich, in dem ich sie gemacht hätte, wenn der Hitler nicht gekommen wäre.

Meine Frau

Meine Frau und ich haben in Manchester in einer Synagoge geheiratet und vor sechs Jahren haben wir unsere goldene Hochzeit - mit der Mischpoche aus Amerika und der restlichen Welt - ganz groß in dieser Synagoge in Manchester zusammen gefeiert.

Väterlicherseits war der ‚Stammvater’ der Familie Jellinek der Tischler und Lackierer Samuel Jellinek aus Böhmen oder Mähren. Ich glaube mich zu erinnern, dass meine Frau erzählt hat, dass 1938 ein Mann, ein Julius Jellinek hieß aufgetaucht sei, der ein Halbbruder ihres Vaters war, aber vorher keine Beziehung zu der Familie hatte. Es soll so gewesen sein, dass Samuel Jellinek nach dem Tod seiner ersten Frau mit seinen Kindern nach Wien kam und in Wien ein zweites Mal geheiratet hat. Für den ältesten Sohn Julius war in der kleinen Wohnung kein Platz, deshalb wurde er zu einem Schneider in der Brigittenau in die Lehre gegeben. Dieser Bruder ist in einer jüdischen Welt aufgewachsen und wollte mit der Familie nichts zu tun haben. Die Familie lebte in Ottakring in einer dieser typischen Bassenawohnungen, in der zwei Schwestern bis 1938 lebten. Es gab fünf Kinder aus der ersten Ehe: Adele, 1890 geboren, Rosa, 1892, Josef 1894, Laura und Alexander.
Adele wurde als Kind wegen einer rheumatischen Gelenksentzündung erfolglos operiert und konnte sich seither nur mit eine Rollstuhl fortbewegen. Sie schrieb Feuilletons und Artikel für die sozialistischen Zeitungen und einmal einen Roman mit sozialem Inhalt. Ihre Schwester Rosa hat zeitweise bei der Post gearbeitet und war hauptsächlich damit beschäftigt, ihrer Schwester zu helfen. Die beiden Schwestern wurden weitgehend von ihrem Bruder Josef erhalten. Laura war zwergenhaft und leicht verkrüppelt. Als junges Mädchen arbeitete sie als Küchengehilfin, wurde vom Gastwirt geschwängert und hatte eine Tochter Fanny. Später heiratete Laura einen Nichtjuden, den Herrn Kolb und war dadurch 1938 geschützt. Bis 1938 arbeitete sie als Klofrau im Theater an der Josefstadt. Dann verlor sie diesen Posten, aber 1945 konnte sie wieder dort arbeiten.
Das geistige Zentrum der Familie war lange Zeit der Verein ‚Settlement’, der 1901 von bürgerlichen Kreisen nach englischen Vorbildern in Ottakring gegründet wurde, um Kultur in die Proletarierviertel zu bringen. Aus der wenigen vorhandenen Korrespondenz geht hervor, dass Bücher bei allen Jellineks eine große Rolle spielten. Die Tochter Fanny heiratete den Gaskassier Rudolf Berger und hatte mit ihm zwei Töchter und einen Sohn. Alexander arbeitete vor 1934 für die Sozialdemokratische Partei Ottakring und nachher als Hilfsarbeiter. Er war mehrmals verheiratet, jedes Mal mit einer Nichtjüdin und war dadurch 1938 geschützt. Er hatte auch Kinder. Die ‚arischen’ Partner verloren während des Holocaust ihre Stellungen, da sie sich nicht von den jüdischen Partner trennten. Sowohl die Tochter von Alexander als auch die Tochter der Fanny wurden Kindergärtnerinnen, ein Aufstiegsberuf für den man keine Mittelschule benötigte. Fanny und Rudolf starben vor einigen Jahren. Sie waren bis zu ihrem Tod sehr eng mit der Sozialdemokratischen Partei verbunden. Einer der Enkelkinder war Mittelschuldirektor - dessen Karriere scheint durch die Partei sehr gefördert worden zu sein. Josef, der Vater meiner Frau, absolvierte eine Druckerlehre. Er war anscheinend politisch tätig und hatte daher während des 1. Weltkrieges Probleme in der Armee. Er war nicht an der Front. Nach dem Krieg arbeitete er kurz in einer Bank und landete dann bei der sehr angesehenen Wirtschaftszeitschrift ‚Der österreichische Volkswirt’. Die Verbindung scheint durch Kontakte im ‚Settlement’ zustande gekommen zu sein. In dieser Zeit der österreichischen Arbeiterkultur spielte Sport und Wandern eine große Rolle. Bei so einer Gelegenheit scheint er die Mutter meiner Frau kennen gelernt zu haben.

Die Mutter meiner Frau, ihr Mädchenname war Margaretha Heller, stammte aus einer Familie im 1. Bezirk, die ein großes Kaffeehaus besaß. Zu dieser Zeit war der 1. Bezirk und Ottakring durch Welten getrennt. Sie war die älteste der Geschwister und musste sich um ihre jüngeren Geschwister - Zwillingsschwestern und zwei Brüder, Hans und Ernst - kümmern. Sie scheint in Opposition zu ihrer Familie gestanden zu sein. Ihre Ehe mit Josef Jellinek, der aus der Arbeiterschaft stammte, wurde offenbar nicht geschätzt. Die Hochzeit fand im Stadttempel in der Seitenstettengasse statt. Das junge Paar erhielt von den wohlhabenden Eltern wenig Unterstützung. Dadurch waren auch die Beziehungen meiner Frau zur Großmutter etwas gespannt. Nach dem Bürgerkrieg 1934 beschlagnahmte das Dollfuß/Schuschnigg Regime den sozialdemokratischen Verlag ‚Vorwärts’. Einige Linkskatholiken versuchten dann den beschlagnahmten Verlag als legales Sprachrohr für leicht oppositionelle Auffassungen umzufunktionieren. Zu diesem Zweck wurden zum Teil auch Journalisten eingestellt, die als links galten, aber nicht zur SPÖ gehörten. So kam auch Josef Jellinek in diesen Verlag, wo er bis 1938 arbeitete. Er wurde im März 1938, drei Tage nach dem Einmarsch der Deutschen, verhaftet und kam mit einem der ersten Transporte in das KZ Dachau [Deutschland]. Er hat eine angebotene Fluchtmöglichkeit nicht genützt, da er glaubte, dass er auch weiter seine Geschwister unterstützen könne, wenn er in Wien bliebe, auch wenn er nicht mehr als Journalist arbeiten würde, sondern wieder als Setzer arbeiten müsste. Vom KZ Dachau wurde er ins KZ Buchenwald [Deutschland] deportiert und war auch mit einigen der führenden Sozialdemokraten befreundet. Als Stubenältester hatte er gewisse Einflussmöglichkeiten. Er blieb in Buchenwald bis im Sommer 1942. Dann wurde er ins KZ Oranienburg- Sachsenhausen [Deutschland] deportiert, wo er am 5. Oktober 1942 starb. Was genau dort passierte, konnten wir nicht erfahren.
Rosa und Adele Jellinek mussten nach 1938 in jüdische Massenquartiere in den 2. Bezirk ziehen. Rosa wurde auf einige Zeit zur Zwangsarbeit geschickt. Aus der erhaltenen Korrespondenz geht hervor, dass die geschützten Familienmitglieder Laura, Fanny und Alexander sich bemühten, den beiden Schwestern behilflich zu sein. Rosa wurde 1942 nach Minsk deportiert und Adele 1943 nach Theresienstadt.
Hans Heller, der Onkel meiner Frau starb noch vor dem Krieg an Tuberkulose. Die beiden Schwestern und Ernst Heller konnten mit Familien nach Australien emigrieren. Meine Schwiegermutter und deren Mutter wurden 1942 nach Theresienstadt deportiert. Grete kam mit einem der letzten Transporte von Theresienstadt im Oktober 1944 nach Auschwitz. Ihre Mutter blieb in Theresienstadt und wurde als eine der wenigen im Frühjahr 1945 in die Schweiz entlassen. Nach dem Krieg übersiedelte sie zu ihren Kindern nach Australien.

Rückkehr nach Wien

Meine Eltern emigrierten 1947 in die USA zu meiner Schwester Erna. Meine Schwester Paula ging nach dem Krieg nach Wien und arbeitete als Englischlehrerin. Als sie einmal in Amerika zu Besuch war, lernte sie einen polnischen Juden kennen, der in Mexiko lebte. Sie heirateten und Anfang der 1960er-Jahre ging sie mit ihm nach Mexiko. Sie hat einen Stiefsohn Ilan.
Meine Schwester und ich sind im ständigen Kontakt miteinander und schreiben uns mehrmals pro Woche E-Mails.
Im September 1946 sind wir nach Wien zurückgekommen. Meine Frau wollte immer nach Österreich zurück, und ich bin in England durch ‚Young Austria’ zur Kommunistischen Partei gekommen und wollte mithelfen, ein neues Österreich aufbauen. Ein Großonkel meiner Frau hatte in Wien das jüdische Altersheim geleitet, das den ganzen Krieg durch existiert hatte. Das war diese komische Nazibürokratie! Der Großonkel meiner Frau hat das Altersheim auch nach dem Krieg noch geleitet. Dort haben wir die ersten Tage gewohnt. Ich wurde in St. Pölten hauptamtlicher Funktionär der FÖJ 13. Meine Frau hat als Krankenschwester in einem Betrieb gearbeitet, das war der Winter 1946/47, der ein sehr kalter Winter war, und das Pendeln zwischen Wien und St. Pölten ist mir noch immer in Erinnerung. Im April 1947 habe ich mich doch entschlossen, nach Wien zu gehen und zu studieren. Ich habe Chemie studiert, das hat mich ja schon lange interessiert hat und habe dann in der Industrie als Chemiker gearbeitet. Meine Frau hat in Österreich in einem Büro gearbeitet, während ich studiert habe. Nachdem unsere Kinder teilweise aus dem Haus waren, machte sie Kurse und wurde Englischlehrerin an einer Hauptschule, wo sie bis zu ihrer Pensionierung gearbeitet hat. Nach meiner Pensionierung 1990 habe ich noch einmal studiert : Politikwissenschaft und Wissenschaftsgeschichte und mehrere einschlägige Arbeiten publiziert, die zum Teil auch auf Englisch und Spanisch übersetzt wurden.

Durch die Kinderbuchautorin Friedl Hofbauer, die in Wien eine Schulkollegin meiner Frau war, haben wir viele Menschen nach dem Krieg in Wien kennen gelernt, die aktive Funktionäre der KPÖ waren. Eine Elektrikerfamilie, Freunde der Friedl Hofbauer, ebenfalls Mitglieder der KPÖ, hatten von meiner Schwiegermutter Möbel, Kleider und sogar Wertsachen übernommen, die sie für meine Frau aufbewahrt hatten. Obwohl diese Familie wegen ihrer politischen Tätigkeit selbst verhaftet wurde, überlebten alle diese Dinge, und wir konnten sie übernehmen.

1948 haben wir eine Zimmer – Küche - Kabinett Wohnung im 20. Bezirk gemietet. Wir haben die Wohnung mit dem Verkauf von Kleidern meines Schwiegervaters finanziert. Während meines Studiums erhielt ich ein Stipendium vom Joint 14. Wir haben über die Kultusgemeinde auch Päckchen vom Joint bekommen. Ein bisschen Geld haben meine Eltern geschickt und ein bisschen hat mir meine Schwester Paula gegeben, die ja auch in Wien gelebt hat. Am 6. April 1948 wurde unser Sohn Peter Georg Rosner in Wien geboren. Er studierte Volkswirtschaft und ist Professor an der Universität.

Während des Studiums war ich Mitglied der jüdischen Hochschülerschaft, und ich bin überall sehr laut als Kommunist aufgetreten. Ich war Mitglied in der KPÖ, ich war Funktionär, und ein Freund von mir und ich haben versucht, die jüdische Hochschülerschaft in eine kommunistische Organisation zu verwandeln. Kurz vor der Gründung des Staates Israel hatten wir eine nicht ganz legale Veranstaltung. Da kam aus Linz, aus der amerikanischen Zone, ein aus der Roten Armee desertierter Jude, und wir hatten eine sehr harte Diskussion. Im Nachhinein muss ich ihn bewundern, weil er sich getraut hat nach Wien, in die russische Zone, zu kommen. Die illegale zionistische Bewegung war in Wien sehr stark, und wahrscheinlich ist er gekommen, um Juden für den illegalen Transport nach Palästina zu mobilisieren. Nach dem Krieg ist die illegale Einwanderung nach Palästina in sehr starkem Maße über Wien gegangen.

Unser Sohn Hans Paul Rosner wurde am 11.August 1955 in Wien geboren. Er absolvierte die Hotel-und Gastgewerbelehre, besuchte dann aber eine Pantomimeschule in Paris. Jetzt arbeitet er in der Gastronomie, da es sehr schwer als Pantomime ist, finanziell zu existieren.

Unser Sohn Michael Thomas wurde am 29. Juli 1959 in Wien geboren. Er studierte Medizin und arbeitet als Arzt.

Meine Kinder sind in Wien aufgewachsen und ich hatte beruflich ein sehr angenehmes, interessantes Leben. Ich habe es nicht bedauert nach Österreich zurückgegangen zu sein. Nach dem Krieg haben uns die Kommunisten in St. Pölten, die während des Krieges illegal gearbeitet haben, wirklich geholfen. Es war für mich dann sehr traurig, als ich mich von der Partei gelöst habe, dass viele dieser Leute einfach nicht wegkommen konnten von ihren stalinistischen Vorstellungen. Nach dem Einmarsch der Warschauer Paktstaaten in Prag habe ich meine Mitgliedschaft in der kommunistischen Partei sterben lassen. Vielleicht habe ich 1968 während der Auseinandersetzungen über den Einmarsch der Warschauer Paktstaaten in Prag Töne gehört, die ich als antisemitisch empfunden habe.

Antisemitismus habe ich persönlich in Österreich nach dem Krieg nicht erlebt, vielleicht deshalb, weil ich auf der Uni offensiv als Kommunist aufgetreten bin, und das war viel ärger, als Jude zu sein. Auch meine Kinder haben in der Schule keinen Antisemitismus erlebt.

Einer meiner Söhne ist in Schwechat in die Schule gegangen und in die katholische Welt Schwechats hereingestolpert. Dort gibt es traditionell eine sehr moderne Kirche, und wir sind auch mit der Pfarre in Verbindung. Meine Frau hat, als die Flüchtlinge aus Bosnien gekommen sind, geholfen, und wenn wir Hilfe brauchen, helfen sie uns.

Ich war zweimal in Israel, meine halbe Familie lebt ja dort. Ich habe eine kritische Einstellung zur Politik Israels, eine positiv kritische Einstellung. Israel ist hoch interessant - ein Land, das ich gerne besucht habe. Jedes Mal haben wir uns ein Auto genommen und sind von Verwandten zu Verwandten gefahren.

Wir haben auf der ganzen Welt unsere Familien, in Israel, in Amerika, in Lateinamerika und in Australien, eine typisch jüdische Familie. Ich schätze so geht es uns allen.

Glossar

 Edith Landesmann, geb. Stiassny

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Neue Heimat
Nach dem Krieg
Von Wien nach Zürich
Rückkehr nach Wien

Meine Familiengeschichte

Meine Mutter Josefine Stiassny (geborene Wolf) wurde in Witkowitz (einer Industriestadt mit bekannten Kohlebergwerken an der tschechisch-polnischen Grenze) am 19. April 1894 geboren. Ihr Vater Moritz Wolf war Ingenieur bei den Werken, ihre Mutter stammte aus Polen und hieß mit Mädchennamen Marie Rosenberg. Die Familie kam Ende des 19. Jahrhunderts nach Brünn, und mein Großvater betrieb einen Kohlen- und Holzhandel. Wahrscheinlich mit gutem Erfolg, denn einige Jahre später gehörte ihm ein Teil von Königsfeld - einem Vorort von Brünn -  der „Wolfstal“ genannt wurde.

Mein Großvater hatte einen Bruder, der hat in Ungarisch-Hradisch seine letzten Jahre verbracht hat und dort Schames von der dortigen Synagoge war.
Meine Großmutter hatte einen Bruder in Brünn, der Rosenberg geheißen hat und einen wunderschönen weißen Bart hatte.

Mein Großvater war ein großer Monarchist und unterstützte die K. u. K. Monarchie bis zuletzt. Er kaufte noch Kriegsanleihen, als der Krieg schon verloren war, und verkaufte sogar zu diesem Zwecke das große Haus. Am  Ende des Krieges war er vollkommen  verarmt, und sie wohnten bis an ihr Lebensende als Untermieter in einem viel kleineren Haus nebenan.
Gestorben sind sie beide unterwegs in einem dieser Autobusse, wo man die Abgase in die Autobusse hereingeleitet hat – während dem Holocaust.

Meine Mutter hatte zwei Geschwister. Eine ältere Schwester Rosa, die später David Taub aus Zakopane (Polen) geheiratet hat. Sie war sehr musikalisch und spielte schön Klavier. Der jüngere Bruder Hermann spielte Violine oder Bratsche und meine Mutter auch Geige und Zither. So wurde oft im Hause Wolf zur Hausmusik eingeladen. Sie hatten einen Knecht, der im Betrieb mithalf, und eine Magd für den Haushalt. Meine Großmutter führte die Buchhaltung, was für diese Zeit recht ungewöhnlich war. So mussten die Mädchen bald lernen, den Haushalt zu führen. Sie hatten ein großes Haus und einen ganz großen Raum im oberen Stock, der Reitschule genannt wurde. Heute, hundert Jahre später, ist dieses Haus unter Denkmalschutz und in dem "Reitsaal" ist ein Theater. Die Adresse ist Königsfeld Palackeho 1.

Als die Kinder klein waren, trug sie der Knecht bei Schlechtwetter auf den Schultern in die Schule. Sie waren auch die einzigen Kinder, die Schuhe besaßen, das war ihnen peinlich, so zogen sie die Schuhe aus und stellten sie in ein Haustor.

Meine Mutter erzählte mir oft, wie sie mit den Arbeitern in den Wald fuhr und zusah, wie man die Bäume fällte, sie abschälte und zur Straße brachte. Sie kannte dadurch die Namen vieler Waldblumen und alle Pilze, ob sie essbar oder giftig waren.

Mein Vater Karel Stiassny wurde am 6.12.1892 in Brünn geboren. Sein Vater Isaak, Ignaz kam aus Kremsier, einer kleinen Stadt in Mähren, er war angeblich Fuhrwerker. Meine Großmutter Cecilie, geborene Hochwald, kam aus Boskowitz, damals eine große jüdische Gemeinde. Bei einem Besuch in Boskowitz vor einigen Jahren, konnte ich noch einige Grabsteine mit dem Namen Hochwald finden. Mein Großvater, den ich nie kannte, starb, als mein Vater 11 Jahre alt war. So blieb die Witwe mit sechs kleinen Kindern zurück. Sie starb 1928. Eine Tochter starb noch in derselben Woche, in der ihr Vater, also mein Großvater, beerdigt wurde. Nun war der Älteste - Fritz - 14 und die Jüngste -  Henriette - „Jetty“ 2 Jahre alt. Es war sicherlich schwer, die ganze Familie zu ernähren, wo doch damals Frauen keinen Beruf hatten. Die Großmutter vermietete Teile ihrer Wohnung und  kochte für fremde Leute.
Fritz heiratete schon mit 17 Jahren und übersiedelte nach Teplitz in Nordböhmen. Er war immer das schwarze Schaf der Familie, denn er war ein Spieler, und er war ewig in Geldnöten. Er hatte zwei Töchter: Else, die sechs Jahre älter war als ich und viele Sommer mit uns in Bilowitz verbrachte. Ihre Schwester Martha war in meinem Alter, doch ich sah sie nur einmal, im Sommer 1938. Sie wurde dann in einem KZ ermordet.
Die älteste Schwester meines Vaters war Pepi - oder Josefine - verheiratet mit Peppo Pavlitschek, einem  Nichtjuden, sie konnte dadurch den Holocaust überleben. Auch ihre Kinder Lilly und Fritzi haben überlebt, zwar unter widrigen Umständen, aber ich habe sie nach dem Krieg wieder gefunden.
Die nächste Schwester hieß Grete, sie heiratete Bruno Braun, Holzhändler in Brünn, der dann zufällig den Holzplatz meines Großvaters in Wolfstal erwarb. Ich habe dort mit meinen Cousinen Fritzi und Lilly oft gespielt. Das Ehepaar Braun hatte keine eigenen Kinder. Sie wurden im KZ ermordet.
Dann war da Alfred, der jüngste Bruder meines Vaters, für den er sich immer besonders verantwortlich fühlte. Schon in Brünn arbeitete er im Betrieb meines Vaters, wo er zum Textilfachmann ausgebildet wurde. Auch später in Palästina hat er wieder mit meinem Vater gearbeitet.
Die jüngste Schwester meines Vaters war Jetty, Henriette, meine Lieblingstante, denn obzwar sie keine Kinder hatte, verstand sie es doch, mit mir sehr schön zu spielen. Einmal fuhr ich zu ihr, um zu übernachten. Sie wohnten in einem Vorort von Brünn, und ich fuhr das erste Mal allein mit der Straßenbahn! Es war alles sehr schön, bis ich schlafen gehen sollte, da überfiel mich die Angst, und ich wollte sofort nach Hause! Ich weinte und sagte, ich müsste ganz schnell nach Hause, denn ich konnte das Geburtstagsgedicht für meine Mutter noch nicht auswendig! Der Geburtstag war erst in einem Monat!!! Auch Tante Jetty konnte überleben, denn auch ihr Mann war kein Jude. Sie musste den Stern tragen und wurde auch später nach Theresienstadt verschickt, aber in eine Abteilung für Mischehen.

Der Name Stiassny ist ein urtschechischer Name und bedeutet „glücklich“. Als Hitler die Tschechoslowakei besetzte, dachte mein Onkel, der Mann von Tante Jetty, wenn er beweisen kann, dass die Stiassnys schon 300 Jahre in Brünn ansässig waren, man sie nicht vertreiben würde! Er behauptete, dass sich nach den Kreuzzügen ein Ritter in eine aus Spanien 1492 geflüchtete Jüdin verliebte, und ihr zuliebe zum Judentum übergetreten ist.

Als ich im Jahre 1995 Prag besuchte, konnte man das erste Mal am Hradschin eine neue Abteilung besichtigen. Dort waren die Wappen der Kammerherren des 17. Jahrhunderts zu sehen. Wir fanden ein Wappen der Herren von Stiassny, und so wurde die Geschichte bestätigt. Trotzdem half es nicht gegen die Nürnberger Gesetze, und wir mussten das Land verlassen.

Mit 18 Jahren musste mein Vater zum K.u.K. Militär einrücken, und als er die normale Pflichtzeit hinter sich hatte, fing der erste Weltkrieg an, und er wurde gleich weiter verpflichtet. Er kam zu einem Tiroler Regiment, welches in Steyr stationiert war. Als er noch in seiner Zivilkleidung dort ankam, sah man aus seinen Papieren, dass er Jude ist, und fragte ihn deswegen, ob er gut rechnen kann. Als er bejahte, in der Hoffnung, dadurch vielleicht einen besseren Job zu bekommen , führte man ihn in den Pferdestall und befahl ihm zu zählen, wie viele Rossknödel in seinem Zivilhut Platz hätten!

Mein Vater konnte sich jedoch später gegen den Antisemitismus durchsetzen, er wurde auch mit dem Eisernen Kreuz ausgezeichnet. Bei Kriegsende war er für die Handkasse des Regimentes verantwortlich. Das hatte zur Folge, dass er erst viel später abrüsten konnte als alle anderen, denn er suchte in dem Wirrwarr der letzten Kriegstage jemanden, dem er die Kasse ordentlich übergeben konnte!

Meine Eltern lernten sich in dem damals neugegründeten Jüdischen Turnverein "Maccabi" kennen. Mein Vater war einer der Gründer und war auch Mutters Vorturner. Schnell freundete sich meine Mutter mit den Schwestern meines Vaters an, und es wurde eine Freundschaft, die bis zur Nazizeit andauerte, bis unsere ganze Familie auseinander getrieben wurde.

Es war für meinen Vater, sehr schwer Arbeit zu finden, obwohl er die Textilschule beendet hatte, und so verdiente er sich seinen Unterhalt durch Schönschreiben. Er hatte eine sehr schöne Handschrift und schrieb für Firmen Couverts. Bald jedoch wurde er in einer großen Textilfirma Hanak & Essler aufgenommen, wo er es im Laufe der Jahre bis zum Direktor brachte.

Meine Kindheit

Anfangs wohnten meine Eltern in einem Vorort von Brünn, nicht weit von der Fabrik Malomerize entfernt. Dort wurde auch mein Bruder Kurt am 21. Oktober 1922 geboren. Das Einkommen war noch ziemlich klein, und so eröffnete meine Mutter ein Geschäft mit Handarbeiten. Man konnte bei ihr handgestickte Ausstattungen für junge Bräute bestellen.

Vor meiner Geburt hatte meine Mutter zwei Fehlgeburten, doch als ich dann am 5.1.1926 zur Welt kam, suchte man eine Hilfe und fand "meine Mania". Als mein Vater sie abholen wollte, weigerte sie sich mitzukommen, denn sie wollte nur in einem jüdischen Haushalt dienen! Mein Vater überzeugte sie, dass er, trotzdem er nicht jüdisch aussehe, Jude sei. So kam sie mit. Mania war ein intelligentes Mädchen mit Matura. Für ein Mädchen vom Land sehr ungewöhnlich, und sie beeinflusste meine ersten Lebensjahre vielleicht mehr als meine Eltern.

Meine Mutter hatte nach meiner Geburt Angstträume. Sie sah immer graue Frauen, die sich über mein Bettchen beugten und mich wegnehmen wollten. Es war so arg, dass sie einen Psychiater aufsuchte, was zu jener Zeit noch nicht üblich war. Wir wohnten damals schon auf der Pragerstr. 64, wo wir eine schöne Drei-Zimmerwohnung hatten
Ich wuchs mehr mit Mania auf als mit meinen Eltern, denn Mutter hatte Angst, das erste Kind könnte unter der "Konkurrenz" leiden.
Als Mania heiratete, war ich "Kranzljungfrau", hatte ein Kleid mit Spitzerln und Mascherln, wie ich es mir wünschte, sehr gegen den Geschmack meiner Mutter, die das Einfache liebte. Ich war sehr unglücklich, dass ich meine Mania an Bohusch abtreten musste! Ich war sieben und ging in die erste Klasse. Für mein Alter war ich groß und stark, obwohl ich meiner Mutter immer Kummer bereitete, weil ich nicht gerne aß.

Noch vor Manias Hochzeit übersiedelten wir in die Stadtmitte - Blatna 1 - in eine sehr schöne Wohnung, die von einem Architekten eingerichtet wurde. Ich besuchte einen tschechischen Kindergarten. Mein Bruder ging in einen deutschen und kam eines Tages nach Hause mit der Bemerkung: "Ich will nicht mehr tschechisch sprechen, tschechisch sprechen nur die gewöhnlichen Leute!". Er ging dann auch in die deutsche Volksschule, und als wir übersiedelten, wurden wir beide in die jüdische Schule eingeschult, wo die Unterrichtssprache tschechisch war. In der Schule gab es nur jüdische Kinder, und auch die Lehrer waren größtenteils Juden. Wir hatten Samstag schulfrei und Sonntag Unterricht.
Ich hatte auch in der Schule viele Freundinnen, lernte Klavierspielen, sehr ungern, eine Zeit lang tanzte ich Ballett, aber ich war zu groß und zu dick für mein Alter. Natürlich gingen wir beide, Kurt und ich, in den jüdischen Turnverein Maccabi, den doch mein Vater mitgegründet hatte, und später auch in den Jugendbund Maccabi Hazair. Wir waren also fast ausschließlich in jüdischer Gesellschaft und hatten daher keine Probleme mit unserem Judentum. Außer Anna und einem Mädchen, das über uns im selben Haus wohnte, hatten wir keinen Kontakt zu Nichtjuden.

Die Sommer verbrachten wir, so lange ich noch nicht zur Schule ging, in Bilowize, einem Dorf zwei Bahnstationen von Brünn und nicht weit von Vaters Fabrik. Wir übersiedelten mit dem ganzen Hausrat, Kindermädchen und Hund schon im Mai, und kamen erst im Oktober nach Brünn zurück., Die Schulkinder - mit uns übersiedelten noch mindestens acht andere jüdische Familien in dasselbe Dorf, um dort den Sommer zu verbringen - fuhren täglich in Begleitung eines Erwachsenen nach Brünn in die Schule. Ich war die Kleinste und blieb mit den Dorfkindern zurück. Es war für uns ein Paradies! Im Dorf war ein Bach mit einem Wehr, an heißen Tagen konnten wir stundenlang im Wasser planschen. Die Eltern gingen kegeln, wir durften alle Neune wieder aufstellen. Wir machten auch schöne Ausflüge in die Umgebung mit der ganzen Gesellschaft, und wenn ich müde wurde, trug mich mein Vater auf den Schultern und sang. Er hatte einen guten Bariton und verdiente sich in seiner Jugend etwas Geld als Chorist und Statist am Theater. Da machte er auch die Bekanntschaft von Leo Slezak und Maria Jeritza, damals die bedeutendsten Opernstars. Ich liebte es wenn er sang: "Gold und Silber hab ich gern...." und  „Der Mann mit dem Koks ist da!“

Meine Cousine Else, die in Teplitz wohnte, kam meistens über den Sommer zu uns, und sie war eine gute Spielkameradin. Wir hatten von irgendwo Kostüme und spielten "Umziehen", manchmal auch Theater. Ich tanzte gerne und meinte, ich wäre eine Märchenfee. Da bekam ich den Namen Zizifee, und da ich die Kleinste war, wurde ich auch Nuninko genannt, Goldinko und viele andere Kosenamen. Ich brauchte lange Zeit um durchzusetzen, dass man mich nur bei meinem richtigen Namen rufe. Wir brieten Kartoffel auf dem Feld und sprangen dann über die Glut. Mein Schmerz war, ich konnte nicht barfuss über die Stoppelfelder laufen wie die Dorfkinder.

Als ich neun Jahre alt war, entschlossen sich meine Eltern, uns das erste Mal ins Ausland zu nehmen. Wir mieteten eine Pension in Portorosa an der adriatischen Küste Italiens. Schon die lange Bahnfahrt mit dem Nachtzug war ein Erlebnis! Wir hatten natürlich keinen Schlafwagen, wie es heute selbstverständlich wäre, wir schliefen auf den Bänken des 2. Klasse Abteils. In unserem Hotel gab es Tanznachmittage für Kinder. Wir lernten Walzer, Tango, Menuette und Rondo! Mir gefiel das sehr gut, doch mein Bruder litt! Oft mieteten mein Bruder und ich ein Ruderboot und fuhren weit hinaus aufs Meer. Meine Mutter, eine begeisterte Nichtschwimmerin, musste dann den Schwimmmeister bitten, uns zurückzuholen. Als ich dann in die Schule kam, fuhren wir nicht mehr nach Bilowitz, sondern jedes Jahr woanders hin, aber immer mit großer Gesellschaft und vielen Kindern. Ich erinnere mich an Radeshin. Wir wohnten direkt am See, in dem ich schwimmen lernte. Alle anderen Kinder konnten schon frei schwimmen, so machte ich "als ob" und während ich oben die Tempi machte, behielt ich einen Fuß am Boden. Einen anderen Sommer verbrachten wir in Dukovany- heute ist dort ein Atomkraftwerk - wir wurden vom Schlossherrn als zahlende Gäste eingeladen, natürlich wieder mit der ganzen Gesellschaft. Wir waren mindestens zehn Kinder in allen Altersklassen, ich wieder die Jüngste. Die Väter kamen immer nur zum Wochenende, da mussten wir ihnen auch alles erzählen, was sich in der Woche zugetragen hatte.

Im Jahre 1932 war in ganz Europa eine große Wirtschaftskrise. Viele Menschen wurden arbeitslos, und es herrschte große Not und Armut. G’tt sei Dank war unsere Familie nicht davon betroffen. Meine Mutter hatte jedoch Angst, das Gehalt meines Vaters könnte gekürzt werden, außerdem wollte sie wahrscheinlich nicht mehr nur im Haushalt tätig sein. Deswegen wollte sie ein Geschäft kaufen. Ich hoffte, sie würde ein Papierwarengeschäft kaufen, das hätte mir gefallen. Doch sie entschloss sich für ein exquisites Damenstoffgeschäft im Zentrum der Stadt.

Ich ging nun schon in die erste Klasse des jüdischen Gymnasiums, war eine gute Schülerin, hatte viele Freundinnen und sogar schon einige Verehrer, die mir meine Schultasche trugen. Am Nachmittag musste ich überlegen, ob ich mit meiner Freundin und den Puppenwagen spazieren gehen oder lieber mich mit den Buben im „Glacis“ treffen sollte. In dem Alter wusste ich oft nicht, was mit mir anzufangen, zum Beispiel habe ich mir eingebildet, da ich immer ein dunkler Typ war und mein Bruder blond und blauäugig, dass ich eigentlich ein Zigeunerkind war, welches meine Eltern in Bilowitz, unserem Sommersitz, wo immer Zigeuner in ihren Wägen waren, zu sich genommen hatten. Das war auch ein Grund, meiner Meinung nach, warum meine Mutter mich immer strenger bestrafte als meinen Bruder! Ich sperrte mich im Badezimmer ein und heulte jämmerlich! Ich war auch nicht gerne am Abend alleine zu Hause - ich fühlte mich sooo einsam!
Die Eltern waren beide sehr aktiv in vielen Vereinen: Maccabi, Loge, Wizo, Frauenverein, im Schulkomitee, und vielen anderen. So ist es kein Wunder, dass ich mir zu meinem 10. Geburtstag wünschte, einmal beide Eltern am Abend zu Hause zu haben.!

In die Schule ging ich zu Fuß, und es dauerte 20 Minuten, doch für den Heimweg brauchte ich zu einer Stunde. Erstens führte der Weg an einer Wand mit Bildern aus Filmen vorbei, und ich stand davor und malte mir den Inhalt des Filmes aus. Dann kam ich am elegantesten Hotel, dem Grand Hotel, vorbei, und ich schaute in die Halle und dachte, was müssen das für Menschen sein, die in so vornehmen Hotels wohnen. Der dritte Grund für mein langsames Gehen war die Angst vor dem Mittagessen. Ich hatte nie Hunger, und einen Widerwillen zu essen, doch ich musste alles, was auf den Teller kam, aufessen. Wenn ich nicht essen wollte, wurde ich in das Vorzimmer geschickt.

An unserem Mittagstisch nahmen oft viele Leute Teil. Alle wollten mit Papa verschiedenes besprechen, und so war es an einem Tag der Kassier von Maccabi, nächstens dann wieder jemand von der Loge, um das neue Programm zu besprechen, usw. An einem Tag der Woche konnte ich ein Kind aus meiner Klasse mitbringen, es war ein Waisenkind und hieß auch Edith.
Bevor ich in den Maccabi Hazair eintrat, fuhren wir immer mit den Eltern an den Sonntagen ins Grüne. Meistens fuhr die ganze Gesellschaft, Tanten, Onkeln, Freunde und deren Kinder. Wir hatten einen Rucksack gepackt, kaum saßen wir im Zug fing man an zu essen! Meistens hatten wir gebratene Gans oder Schnitzel eingepackt. Nach einigen Stationen stiegen wir aus, die Erwachsenen gingen direkt ins Restaurant und spielten Karten, die Kinder tollten herum. Im Sommer war meistens ein Schwimmbad in der Nähe, und wir schwammen bei jeder Temperatur.
Als ich dann in den Jugendbund eintrat, gingen wir eben mit unseren Freunden wandern. Kurt war natürlich auch im Maccabi Hazair, aber in einer älteren Gruppe. Die Eltern glaubten, er würde auf mich Acht geben, aber er hat mich vorgewarnt, ich darf niemandem erzählen, ich sei seine kleine Schwester.

So verging unsere Kindheit und Jugend, und wir Kinder merkten nicht wie sich der politische Himmel verdüsterte! Auch die Erwachsenen wollten es nicht wahrhaben, was auf uns aus Deutschland und später aus Österreich zukam. Meine Cousine Margit, die in Wien lebte, kam zu uns auf Besuch und erzählte, man male Hakenkreuze auf die Mauern und auf jüdische Geschäfte, doch bei uns meinte man das ist ja nur dort, bei den Deutschen, die Tschechen würden das nie zulassen.

In der Schule waren wir ein „Kleeblatt“: die Sonnenfeld Zwillinge und Ellen Allerhand, das meist umworbene Mädchen in unserer Klasse. Auch den Buben in den höheren Klassen gefiel sie sehr, und es gab eine Rivalität zwischen ihr und Ruth Austerlitz, die auch die beste Schülerin war. Heute sehe ich, dass wir vier die Privilegierten waren, da unsere Väter eine bedeutende Rolle in der jüdischen Gemeinde spielten. Karl Sonnenfeld, der Vater der Zwillinge, war Präsident der Gemeinde und mein Vater war in vielen Vereinen im Vorstand, auch im Elternrat der Schule.

Ich hatte also eine sehr behütete Jugend und spürte nichts von der Europaweiten Krise politisch und ökonomisch. Ich war sehr stolz, dass meine Mutter ein eigenes Geschäft hatte, und kam oft aus der Schule mit meinen Freundinnen vorbei. Dann durfte ich mir aus der Geldlade eine Krone nehmen und im Eisgeschäft auf der drüberen Seite ein Eis kaufen.  
Im Sommer fuhr ich auch nicht mehr mit den Eltern, Kurt durfte mit dem Jugendbund Maccabi Hazair in ein Pfadfinderlager, und ich fuhr mit anderen verwöhnten Kindern mit Jenda Mautner, einem Medizin Studenten, in ein Kinderheim. Den ersten Sommer waren wir in einem kleinen Ort Brumow, in einem Haus bei einem Sägewerk. Wir hatten viel Sportmöglichkeiten und ein volles Programm. Es gefiel mir sehr gut, und doch war ich neidig, dass Kurt in einem wirklichen Zeltlager war. Er fuhr auch nach Zilina, wo ein großes Maccabitreffen war. Dort ging er als Trommler gleich hinter der Maccabi Fahne, da war ich stolz, habe ihn aber auch beneidet.

Im Winter fuhren wir mit fast denselben Kindern nach Spindler-Mühle, einem Wintersportort im Norden Mährens. Ich konnte noch nicht Skifahren, das hat mir aber niemand geglaubt, da ich sonst eine gute Sportlerin war. Am Abend waren wir müde, aber wir spielten Gesellschaftsspiele und spürten nichts von der herannahenden Katastrophe. Es war das Jahr 1937, und wir befanden uns in dem später als Sudetengau bekannten Raum. Es lag noch ein schöner unbeschwerter Sommer vor uns, den wir in einem eleganten Kurort Luhacowiz verbrachten.

Während des Krieges

Im Jahre 1938 spitzte sich die politische Lage zu. Hitler besetzte Österreich. Mein Bruder Kurt war gerade 15, als Schuschnigg seine berühmte Rede endete mit den Worten: "Gott schütze Österreich". Es kamen damals die ersten Jugendzertifikate für Kinder zwischen 14 und 16 Jahren in die C.S.S.R. Aber die meisten Eltern wollte ihre Kinder nicht weglassen. Mein Vater war immer schon Zionist - er war auch Gründer des Maccabi in Brünn.

So entschlossen sich meine Eltern, meinen Bruder nach dem damaligen Palästina fahren zu lassen. Und so ging Kurt mit 15 Jahren auf Reisen. Die ganze Familie war bei uns versammelt, meine Mutter weinte, und mich schickte man zu Bett. Spät nachts begleiteten alle Kurt zum Bahnhof. Doch nach einiger Zeit hörte ich wieder Stimmen im Nebenraum. Alle waren wieder da. Am Bahnhof waren tausende Männer, die zum Militärdienst einberufen wurden.
Mein Bruder war also wieder zu Hause, denn man wusste nicht genau, wo die Grenzen waren. Erst einen Monat später konnte er mit dem Flugzeug (!!) bis Paris fliegen und ab Marseille mit dem Schiff nach Palästina fahren. Meine Eltern konnten für ihn zwei Jahre Schule bezahlen, und so kam er nach Ben-Schemen, einer Landwirtschaftsschule.

Meine Freundin Ruth und ich wurden in ein Dorf in der Nähe von Brünn geschickt, mit dem Dienstmädchen, dem Familiensilber, Fotos und anderen Andenken, um den Krieg dort abzuwarten! Aber G’tt sei Dank kam es nicht zum Krieg, und nach einer Woche kamen wir wieder zurück.
Die ganze Tschechoslowakei wurde am 15. März 1939 von den Deutschen besetzt.

Als Erstes wurde das Geschäft meiner Mutter arisiert, das heißt das Lehrmädchen übernahm die Geschäftsführung. Die Auslage wurde mit antisemitischen Parolen beschmiert: "Kauft nicht bei Juden", "Juden nach Palästina" u. s. w. Die "Ariseurin" verlangte von meiner Mutter, sie solle das Fenster abwaschen, doch meine Mutter sagte, die Aufschriften würden sie nicht stören! Das Mädchen lief immer ins "Deutsche Haus", wo das Hauptquartier der Gestapo war, um neue Instruktionen zu erhalten. Wir mussten täglich die ganze Losung an die Deutschen abliefern. Jeden Tag kamen neue Gesetze, die uns Juden zu Bürgern dritten Grades machten und später dann zu "Untermenschen".

Mein Vater war Direktor einer großen Textilfabrik und wurde sofort gekündigt. Die Leitung der Fabrik übernahm der frühere Schlosser. Nach einigen Tagen sah man, dass es so nicht funktioniert, und man rief meinen Vater wieder zurück. Da aber Juden nicht mehr die Straßenbahn benutzen durften, verlangte mein Vater eine Transportmöglichkeit. So kam es, dass täglich zwei SS-Männer mit ihrem "Kübelwagen" meinen Vater abholten und abends wieder zurückbrachten. Das war natürlich sehr riskant, denn man sperrte Juden ganz grundlos ein. Wir hatten ein großes Zimmer mit sechs Fenstern und weitem Ausblick, ich sehe meine Mutter gegen Abend von einem Fenster zum anderen gehen und Ausschau halten, ob mein Vater auch wieder nach Hause kommt! Von all diesen Aufregungen bekam meine Mutter einen Stimmbänderkrampf und verlor ihre Stimme. Es war eine sehr aufregende Zeit, und wir alle wurden sehr eingeschüchtert und verschreckt. Das war aber erst der Anfang, und G’tt sei Dank blieben mir und meiner Familie die weiteren Schrecken erspart! Denn schon im Mai kam ein Brief an einige Textilfabriken in Brünn, man suche einen Fachmann zwecks Errichtung eines Werkes in Palästina. Mein Vater meldete sich sofort, und nun begann die bange Zeit des Wartens! Inzwischen kamen immer neue Gesetze, und wir wurden immer mehr unserer bürgerlichen Rechte beraubt. Als es soweit war und wir alle nötigen Bestätigungen beieinander hatten, mussten wir alle Schmuck und Wertsachen an die Deutschen abgeben. Auf alles was wir ausführen wollten mussten wir 1oo Prozent Abgaben zahlen, außerdem eine Reichsfluchtsteuer, Judenvermögensabgabe, usw.  Geld durften wir sowieso keines mitnehmen, so kauften meine Eltern alles, was sie dachten in nächster Zukunft brauchen zu können.

Als alle unsere Sachen eingepackt waren, übersiedelten wir zu meiner Tante - der Schwester meiner Mutter - nach Königsfeld, einem Vorort von Brünn. Die Schule ging zu Ende. Es waren immer weniger Schüler da, denn wer konnte, reiste aus. Es war ein sehr heißer Sommer, aber wir durften weder in einen Park gehen, noch in eine Badeanstalt, auch war uns das Benützen von Straßenbahn und anderen Verkehrsmitteln verboten. So schlichen wir in der Umgebung der Stadt herum, und die Nervosität unserer Eltern übertrug sich auch auf uns. Der Vater von Ruth, der als Präsident der Kultusgemeinde als einer der Ersten verhaftet worden war, wurde entlassen. Er kam als gebrochener, total veränderter Mann zurück und durfte nie erzählen, was ihm zugestoßen war.

Endlich kam der Tag unserer Abreise. Die Schwestern meines Vaters begleiteten uns noch bis Prag, dort wohnten wir noch zwei drei Tage im Hotel Paris, dann kam der Abschied auch von den letzten Familienmitgliedern. Besonders in Erinnerung ist mir der Abschied von meinen Großeltern. Unser Verhältnis war immer sehr distanziert. Ich erinnere mich nicht, mit ihnen gespielt oder Zärtlichkeiten oder Geschenke bekommen zu haben. Wir gingen hin, weil wir die Mama begleiteten. Doch an dem Tag, als ich mit meiner Mutter mich verabschieden ging, weinte mein Großvater bitterlich und suchte in einer Schachtel nach einem Geschenk für Kurt. Er wusste, wir würden einander nie mehr wieder sehen!

Von Prag fuhren wir über Wien nach Triest. Wir kamen zur Grenze des so genannten Protektorats Böhmen und Mähren. Einige Zollbeamte in deutscher Uniform sahen meinen kleinen Ring, den ich von meinem Bruder als Andenken bekommen hatte. Juden mussten schon längst alle ihre Wertsachen abgeben, nur Eheringe konnte man behalten. Also musste mein Vater aussteigen, um eine Adresse anzugeben, zu der man den Ring schicken sollte. Der Zug setzte sich in Bewegung, und mein Vater war nicht zurückgekommen! Wir beide gerieten in Panik. Als der Zug schon in voller Fahrt war, kam mein Vater endlich zu uns. Es war ihm gelungen, noch in letzter Minute aufzuspringen. Als ich im Jahre 1947 nach Brünn kam und Erkundigungen einholte, was mit unserer Familie geschehen war, fand ich diesen Ring bei einem Bekannten meiner Tante! Die Menschen wurden ermordet, aber der Ring wurde an der gewünschten Adresse abgegeben.

Wir saßen also in unserem Erste Klasse Abteil und fuhren in sehr bedrückter Stimmung durch das Deutsche Reich. In Triest angekommen, erwartete uns dank der Verbindung meines Vaters in der zionistischen Bewegung, jemand vom Auswanderungsamt. Wir hatten jeder 10 Mark in der Tasche, nicht einmal genug für die Übernachtung! Man brachte uns in ein Auswanderer-Zentrum. Dort blieben wir über Nacht und bekamen etwas zu essen. Wir fühlten uns elend, doch wenn ich später hörte, was andere mitgemacht haben, waren wir wirklich Glückspilze!

Neue Heimat

Am nächsten Tag schifften wir uns ein und fuhren, wieder Erste Klasse, in unsere neue Heimat! Es war eine Luxusreise, die ich sehr genoss, meine Eltern weniger, denn sie wussten, dass der Krieg jeden Tag ausbrechen konnte, und hofften, dass wir Palästina noch erreichen könnten. Es gelang - wir  kamen eine Woche vor Kriegsausbruch an.

Zu unserer großen Überraschung erwarteten uns am Pier nicht nur mein Bruder, sondern auch eine Menge „Zöglinge“, die mein Vater als guter Zionist nach Palästina geschickt hatte. Einer von ihnen besaß eine Autowerkstatt, wo er sich ein  tolles Cabriolet eines Kunden ausgeliehen hatte, um uns nach Ramat-Gan zu führen. Zwischen Haifa und Ramat-Gan war eine lange Strecke nur Wüste. Es war Mitte August, und von Aircondition hat man nicht einmal noch geträumt! Wir fuhren also in der größten Mittagshitze direkt in die neue Fabrik „Argaman“.

So fing das Leben in unserer neuen Heimat an! Wir wohnten in Untermiete, bis wir eine passende Wohnung fanden. Die Not in Palästina war sehr groß, und die meisten Wohnungen wurden an zwei bis drei Familien vermietet. Meine Mutter jammerte: „Hätte ich nur nicht die ganzen Möbel mitgebracht!“. So mussten wir eine Dreizimmerwohnung mieten. Die Miete betrug 3,5 englische Pfund. Mein Vater verdiente 17, mein Schulgeld war 1 Pfund. Wir waren für damalige Verhältnisse sehr gut dran, und so kamen alle neuen Einwanderer, die inzwischen aus Brünn illegal einwanderten, erst mal zu uns, bis sie sich irgendwie einordnen konnten. Wir waren bis zu 17 Personen in der Wohnung, selbstverständlich mit Speis und Trank! Ich schlief in der Bettkiste, mein Bruder, der sehr unglücklich in Ben-Schemen war, auf einer Luftmatratze am Balkon. Natürlich war das Leben unter diesen Umständen nicht leicht. Meine Mutter arbeitete schwer, um mit dem Geld auszukommen und auch sonst kein Chaos aufkommen zu lassen! Aber wir empfanden das für selbstverständlich, jeder half jedem. Man schrieb mich in eine Histadruthschule ein, obwohl ich meinte, bis zu meinem 14. Geburtstag stehe es nicht mehr dafür, überhaupt mit der Schule anzufangen, wo ich doch die Sprache nicht kannte und nach 14 überhaupt nicht mehr in die Schule gehen wollte.

Binnen kürzester Zeit habe ich die Sprache erlernt und mich gut in die Klasse integriert. Da ich schon aus Brünn etwas Iwrith konnte, hatte ich bis nach den Sukkoth Feiertagen die Klasse eingeholt, auch sonst konnte ich mich, dank der Erziehung im Jugendbund Maccabi Hazair, leichter einfügen! Mein großes "Problem" war, ich musste in Kleidern zur Schule gehen, wo doch alle Kinder in khakifarbenen oder blauen Hosen und Hemden waren! Zu meinem ersten Geburtstag in Palästina wünschte ich mir also auch khaki Hosen und Hemd, obzwar ich wusste, dass es das Budget meiner Eltern belastete! Am Ende des Schuljahres bekam ich "Papadatschi", eine Art Malaria, und konnte das Schulabschlussfest nicht mitmachen - es war die 8. Klasse und somit das Ende der Pflichtschule. So hat der Klassenvorstand die ganze Klasse einfach zu mir nach Hause gebracht. Die Kinder saßen auf der Erde, und meine Mutter bot ihnen an, was gerade im Haus war. Nächsten Tag erzählte man in der Schule, ich wohnte in einem Museum, weil wir doch unsere europäischen Möbel mit hatten mit Nippessachen in der Vitrine. Eine kleine Episode am Rande: Ich wollte so wenig wie möglich "anders" sein, so nahm ich einen Iwrith Namen an, anstatt Edith Stiassny (das konnte sowieso niemand aussprechen) nannte ich mich Esther Meuschar (übersetzt von Stiassny). Meine Freundinnen wollten mich besuchen, als ihnen die Mama öffnete, fragten sie nach Esther. Meine Mutter sagte, so eine wohne nicht hier. Um genau zu sein, fragten die Kinder "Esther Meuschar?". "Die schon gar nicht!" war die Antwort. Ich hatte vergessen, meinen neuen Namen auch meinen Eltern mitzuteilen!
Es war eine schöne Zeit für mich, obwohl in Europa der Krieg wütete, und die Verfolgung und Ausrottung der Juden im Holocaust ihren Lauf nahm! Wir ahnten damals noch nichts von den Gräueln, die in Europa  vor sich gingen!

Meine Eltern wollten sehr, ich solle weiter ins Gymnasium gehen und später vielleicht studieren. Was heute selbstverständlich wäre, war damals die Ausnahme. Ich wusste, dass dies mit vielen finanziellen Opfern verbunden wäre, und ich wollte lieber etwas Nützliches lernen. Nach einem Jahr in einer komischen Privatschule, ging ich in eine Modeschule, wo ich über Modezeichnen (ich habe ganz gut Zeichnen und Malen können), Modeschmuck und Handarbeiten bis zum Kleidernähen und Zuschneiden alles lernte. Es machte mir Spaß! Ich ging weiter in die sozialistische Jugendbewegung, gemeinsam mit meiner Freundin Ruth Sonnenfeld, der es auch gelungen war, dem Inferno zu entrinnen. Sie hat bei uns gelebt, bis später auch ihre Zwillingsschwester Margit kam und Ruth mit ihr in das Kinderdorf Shfeah ging. Doch diese Freundschaft verbindet uns heute noch, obwohl sich unser Leben nach unserer Heirat in ganz verschiedene Richtungen entwickelt hat!
Im Jugendbund Gordonia wurden wir weiter zionistisch-sozialistisch indoktriniert, und so kam es selbstverständlich, als der Krieg immer näher an unsere Grenzen kam, es war die Schlacht um El-Alamein, dass unsere Jungens sich freiwillig zum englischen Militär meldeten. Später gründeten sie auch eine eigene Jüdische Brigade . Diese wurde von den Engländern "Two Shilling Trouble Makers" genannt, weil sie darauf bestanden, auf ihrem Emblem, welches dem englischen Shilling ähnlich sah, auch die Buchstaben Alef- Jud, die Initialen Eretz Israels, zu haben. Auch wir Mädchen wollten etwas zum Kriegseinsatz beitragen. Da wir aber zu jung waren, um zum Militär zu gehen, wollten wir wenigstens im Lande etwas Nützliches machen. So entschlossen wir uns, einen neuen Kibbuz zu gründen.

Meine Gruppe in der Gordonia ging im Sommer 1942 auf Sommerlager in die Kwutzah Ramat-David und wollte auch gleich dort zur Hachschara bleiben. Nach langen Debatten mit meinen Eltern durfte ich auf drei Wochen mitfahren. Von dort schrieb ich dann, dass ich mich entschlossen habe, mit zur Hachschara zu gehen, da ich auch weiter in einer Kwutzah leben wollte. Es war nicht nur das Bedürfnis, etwas für den Kriegseinsatz zu tun. Ich glaubte an das Ideal, das im Kibbuzleben verwirklicht wurde. Alle sollten nach ihren Kräften zum allgemeinen Wohl beitragen und alles für ihre Bedürfnisse Notwendige bekommen. Das Leben in der Kwutzah war mehr als "spartanisch", doch ich wollte aus Idealismus gerne alles auf mich nehmen! Als meine Eltern meinen Brief erhielten, kam meine Mutter per Taxi (das war damals ein unglaublicher Luxus), um mich und meine Freundin Ruth Ehrlich abzuholen! Meine Mutter fing an, meine spärlichen Sachen einzupacken, denn sie sagte, wenn ich da bliebe, wäre ich für sie gestorben, und ein Kind begrabe man nackt. Heute verstehe  ich meine Eltern und welches Leid ich ihnen angetan habe, doch damals war ich von meinem Ideal überzeugt! Im Nebenraum waren alle unsere Freunde versammelt und rieten uns, stark zu bleiben und nicht nachzugeben! Als meine Mutter sah, dass es nichts nütze, meine Sachen mitzu- nehmen, sagte sie, ich solle wenigstens auf 14 Tage nach Hause kommen, damit sie auf Urlaub gehen könne. Sie war, seit wir in Palästina waren, noch nie auf Urlaub, und so konnte ich ihr diese Bitte nicht abschlagen! Natürlich ging meine Mutter nicht auf Urlaub. Der Sommer ging zu Ende, und mein Vater drängte darauf, ich solle etwas tun. Entweder Lernen oder Arbeiten. Da ich mich weigerte, weil ich doch wieder in die Kwutzah zurückwollte, bekam ich meine letzte Ohrfeige von meinem Vater. Ich wurde nicht mehr seit meiner Kindheit geschlagen, und dann nur, weil ich nicht essen wollte und damit meine Mutter zum Wahnsinn gebracht habe! Ich ging also zu einer Schneiderin und bekam eine Arbeit. Als zwei Wochen vergingen, heckten meine Freundin und ich einen neuen Plan aus, wie wir doch zu unseren Kameraden kommen könnten.

Ich ging also wie immer morgens zu Arbeit, hatte aber mit meiner Freundin verabredet, sie zu Mittag, am Autobusbahnhof zu treffen. Als ich dort ankam, waren Ruth und noch einige unserer Kameraden dort und waren außer sich, denn am Bahnsteig standen meine Eltern! Sie hatten Ruth angerufen und gefragt, wann und wo wir uns treffen wollten, sie würden mir etwas nachbringen. Ruth sagte ihnen eine Stunde später, als wir verabredet waren, doch die Eltern ließen sich nicht täuschen und waren schon da, als ich ankam. Man versteckte mich hinter einem Stapel Orangenkisten. Meine Freunde und ich berieten, wie es weitergehen sollte.

Ruth und ich beschlossen mit einem arabischen Bus, erstmal in den Kibbuz unseres "Madrichs" [Führers] zu fahren. Dort wurden wir sehr schön aufgenommen, und als Mädchen mit Pioniergeist, die bereit waren für ihre Ideale zu kämpfen, gefeiert! Nach einigen Tagen fuhren wir dann in "unseren" Kibbuz, Ramat-David. Es war Herbst, und wir wohnten in Hütten aus Stroh, unsere Betten waren Strohballen, darauf strohgefüllte Säcke, außerdem hatten wir noch eine Orangenkiste für unsere spärlichen Privatsachen. Wir arbeiteten jeden Tag woanders. Mal im Apfelhain (da konnten wir sogar Äpfel essen!), mal in der Küche Geschirr waschen für 160 Personen! Aber das war nicht so arg, denn es gab nur einen Teller pro Person. Erst die Fleischspeise, Beilagen waren am Tisch,  meist ein Getreide, das Burgul hieß, Tomaten, Gurken u.s.w. Dann konnte man sich aus einer großen Schüssel Suppe nehmen - Kartoffel gab es damals in Palästina kaum. Wir hungerten also nicht, aber manchmal hätten wir gerne etwas Abwechslung gehabt! Wir waren 16 Jugendliche, die beschlossen hatten, unser Leben gemeinsam nach unseren Idealen zu leben. Abends saßen wir oft stundenlang zusammen, diskutierten, sangen romantische Lieder, oder hörten Vorträge im Speisesaal des Kibbuz.

Draußen in Europa wütete der Krieg. Millionen Menschen wurden umgebracht, aber davon ahnten wir noch nichts. Nach einigen Wochen kam Ruths Vater, um uns abzuholen. Ruth kehrte mit ihm nach Tel-Aviv zurück, aber ich blieb. Ich besaß nur die eine Hose und ein Hemd, in dem ich von zu Hause weggegangen war, aber jede Woche bekam jeder von uns frische Wäsche. Eine Garnitur für die Arbeit und eine für Schabbat und den Abend.

Eines Tages kam ein großer Wind und zerstörte unsere Sukkah. So wurden wir einfach in den aufgelassenen Hühnerstall übersiedelt. Der hatte ein schräges Dach, und an der anderen Seite sollte er Glasfenster haben. Leider waren alle Fenster zerbrochen. Es war Winter, nass und feucht. Wenn es regnete, tropfte es genau auf mein Bett. Ich hatte eine eitrige Angina nach der anderen. Immer, wenn mich mein Bruder  besuchen kam, (er war inzwischen Gafir [Hilfspolizist] und im nahe gelegenen Akko stationiert), war ich krank. Natürlich berichtete er es gleich zu Hause, und die armen Eltern waren noch unglücklicher. Aber ich hatte noch immer Spaß an meinem Pionierleben und das Bewusstsein, etwas Nützliches zu tun, gab mir Befriedigung. Wir waren nur 15 Jugendliche, und das war zu wenig, um einen Garin - einen Grundstock für eine neue Kwutzah - zu bilden. So gingen wir auf die Suche nach einer zu uns passenden Gruppe. Ein Junge und ich gingen auf "Brautschau"!
Wir fanden  eine Gruppe aus Deutschland. Außer mir, waren in meiner Gruppe lauter Sabres, aber es ging gut. Sie kamen, 14 an der Zahl, zu uns nach Ramat-David, und wir hofften, eine neue Siedlung am Golf von Akkaba zu starten. Das war aber nur eine Utopie. Ich wollte nicht nur "Frauenarbeit" machen im Kleidermagazin und bei den Kindern und ging in den Schafstall, wo gerade die jungen Lämmer zur Welt kamen. Ich lernte melken und Schafskäse machen, der dann an die Genossenschaft abgeliefert wurde. Es war eine verantwortliche Arbeit mit nur einem Fehler; ich musste um 4 Uhr Früh aufstehen! Das Gute war, ich konnte mir meine Arbeitszeit einteilen. So hatte ich Zeit zum Lesen, Spazieren u.s.w, außerdem waren wir in der Hagana engagiert, das war die illegale jüdische Armee, und nachdem ich zwei Kurse absolviert hatte,  wurde ich Befehlshaber einer Gruppe von zehn Mädchen. Wir übten mit alten italienischen Gewehren, Handgranaten und Pistolen. Juden war es unter Todesstrafe verboten, Waffen zu besitzen. Einmal erwischte mich fast ein Engländer, als ich mit dem Gewehr von den Übungen kam. Ich stellte die Waffe weg, lächelte ihn an, und nichts geschah! Nur mein Herz blieb für einen Augenblick stehen!

Am 5. Jänner 1942 war mein 16. Geburtstag. Ich war ganz allein auf dem Feld und sollte Rüben ausreißen, der ganze Emek Jezreel lag vor mir. Ich sang aus voller Lunge gegen den Wind, als ein Chaver angeritten kam und sagte, ich hätte Besuch. Ich war sehr verwundert, denn bis dahin kam mich außer meinem Bruder niemand besuchen. Ich stieg also auf das Maultier, kam zum Speisesaal und guckte hinein. Dort saß meine Mutter im Persianer Mantel mit Hut und Schleier!!

Ich war sehr gerührt. Ich machte mich so gut es ging zurecht, mit meinen geflickten Arbeitskleidern und zerzausten Haaren ging ich fröhlich hinein. Zu meiner Verwunderung hatte meine Mutter Tränen in den Augen! Ich wollte ihr unbedingt zeigen, wie gut es mir geht, reichte ihr ein Messer ganz für sie alleine und erbat mir zwei extra Teller und sogar als Nachtisch die Vegetarier Speise. Aber meine Mutter war nicht beeindruckt. Am Nachmittag fuhren wir in die nächste Stadt, Afulah. Das war auch ein Flop, da die Stadt nur aus einer Straße bestand. Also besprachen wir, uns am nächsten Tag in Haifa zu treffen. Ich machte Nachtdienst, damit ich den ganzen Tag mit meiner Mutter zusammen bleiben konnte und fuhr mit dem Milchwagen nach Haifa. Ich kam mir den ganzen Tag vor, wie Alice im Wunderland! Auf die Idee, nach Hause zurückzugehen, wäre ich nicht gekommen. Ich war trotz allem sehr glücklich, und auch heute bin ich froh, dieses Jahr im Kibbuz erlebt zu haben!
Es kam der wunderschöne Frühling. Das ganze Tal war ein großer Blumengarten. Wir machten viele Ausflüge, und so lernte ich einen großen Teil des Landes kennen und lieben. Doch in unserer Gruppe kriselte es. Langsam verließ einer nach dem anderen aus verschiedenen Gründen die Kwutzah.

Als der Sommer kam, fuhren die meisten auf Urlaub nach Hause, und ich wusste, die meisten würden auch dort bleiben. Auch mir ging es nicht besser, und als meine Eltern mir versprachen, ich könnte nach Jerusalem auf die Bezalel Schule  -eine Kunstakademie - gehen, war mein Traum des Kibbuzlebens aus. Aus dem Plan die Bezalel Schule zu besuchen, wurde nichts. Es war zu teuer, und wahrscheinlich hätte ich auch nicht genug Talent gehabt, so blieb ich in Ramat-Gan, ging wieder zu einer Schneiderin arbeiten. Es war vielleicht die traurigste Zeit in meinem Leben! Mein Ideal war weg, ich hatte keine Freunde und keine Gesellschaft und war irgendwie aus meinem Weg herausgeschleudert.

Ich übernahm meine Pflichten in der Hagana, denn der Krieg gegen die Nazis ging zu Ende, aber der Krieg gegen die Engländer spitzte sich zu. Denn nun hieß es für ein eigenes Land in Palästina zu kämpfen! Ich nahm wieder meine Freundschaft mit Ruth Ehrlich auf, und mein Bruder erbarmte sich meiner, damit ich nicht immer alleine zu Hause säße und stellte mir seinen neuen Freund vor. Er hieß Robert Meir Landesmann [geboren am 15.05.1920 in Wien]. Man nannte ihn Bobby. Er war mit einem illegalen Transport nach Palästina gekommen.
Unser erstes Treffen war an einem Samstag, anschließend an die wöchentlichen Militärübungen der Hagana. Ich sollte mich mit meinem Bruder und seinem neuen Freund beim Jarkon treffen. Der Jarkon war der einzige Fluss in unserer Gegend, man konnte dort Boote mieten und bis Tel-Aviv rudern. Es war eine beliebte Samstagsbeschäftigung, denn es gab nicht viele Möglichkeiten. Am Samstag, schon am Freitag Abend war alles gesperrt, auch gab es keine Autobusse, und Privatautos hatten nur ganz Wenige, jedenfalls niemand in unserem Bekanntenkreis.  Ich kam also zu unserem Treffpunkt am Jarkon in meiner Khakimontur und etwas schmutzig von den militärischen Übungen, aber die zwei Herren waren nicht da! Ich setzte mich in den Sand und wartete, und wartete... Nach einer geraumen Zeit kamen Kurt und Bobby . Sie waren schon ohne mich rudern gegangen! Ich war wütend! Am Nachhauseweg frotzelte mich der Neue auch noch, warum ich so komisch am Schabbat angezogen sei, und überhaupt, warum ich zu spät kam!! Ich besaß damals auch noch keine Uhr! Ich war also gar nicht begeistert von diesem städtischen Parasiten, der nicht das geringste für das Wohl des Landes und zum Ende des Krieges beitrug!
Einige Wochen später war ein Appell aller Hagana Offiziere. Wir standen stramm, und die Offiziere gingen an uns vorbei, und siehe da, einer davon war - Bobby! Er war doch nicht ein solcher Parasit, wie ich dachte!

Kurt lud seine Freunde immer am Freitag Abend ein, und ich sollte die Hausfrau spielen, da die Eltern meistens Freitag zu Freunden in Ramat-Gan gingen. Mutter bereitete Vanillekipferl, und ich sollte Tee oder Kakao kochen. Die Burschen saßen jeder in einer Ecke und prüften einander aus dem Lexikon. Bobby wusste am meisten, und das imponierte mir sehr! Später gefiel mir an ihm, dass er mich nicht nur als "Kumpel" behandelte, so wie es alle meine Freunde bis dahin machten, sondern als junge Dame! Das hatte bis jetzt niemand getan! Er half mir aus dem Autobus, er öffnete die Türe und ließ mich vorgehen u.s.w.
Oft gingen wir Samstag Nachmittag zu viert tanzen. Kurt, Bobby, Ruth und ich. Außer Volkstänze konnte ich aber keine Tänze, so lernte ich von Bobby Tango, Walzer u.s.w. Ich glaube, ich ging auch das erste Mal mit ihm ins Kino. Die Ruth lernte inzwischen ihren zukünftigen Mann kennen und verließ unseren Kreis.
Kurt hatte kurz nach Kriegsschluss, die Möglichkeit nach Leeds in England studieren zu gehen, und Bobby fuhr nach Abbadan zur Anglo-Iranian Oil Company, um gutes Geld zu verdienen, denn sein Wunsch war es, seine Eltern, die nach Brasilien emigrieren konnten, wieder zu sehen! So blieb ich wieder alleine ohne Gesellschaft. Meine alten Freunde aus der Jugendorganisation schlossen sich inzwischen der Kommunistischen Jugend an, denn in diesen schweren Zeiten sahen wir in den Russen, also in den Kommunisten, die Rettung vor den Nazis. Als dann im Jahre 1941 die zweite Front eröffnet wurde, um die Alliierten zu entlasten, waren die Russen als große Retter angesehen! So kam es, dass die meiste Jugend, die sowieso sozialistisch war, zum Kommunismus wechselte. Meine früheren Freunde nahmen Kontakt mit mir auf, und ich folgte ihnen in den Komsomol. Dort öffnete sich mir eine neue Welt. Ich traf mit Jugendlichen aus wirklichen Arbeiterfamilien zusammen und kam, als ich die kommunistische Zeitung verteilte, in die tiefsten "Slums" von Tel-Aviv, die ich nie gesehen hatte. Die meisten meiner neuen Freunde waren aus sefardischen Familien, aus Syrien und Marokko.

Das Jahr 1944 kam, die Amerikaner griffen endlich in das Kriegsgeschehen ein, und man sah einen Hoffnungsschimmer aufkommen. Und wirklich wendete sich das Kriegsgeschick nach der Landung in der Normandie, man hoffte wieder auf Frieden! In Palästina herrschte nicht wirklich Mangel an  Lebensmitteln, es gab zwar keinen Reis, keinen Kakao und keinen weißen Zucker, aber ohne diesen konnte man leben! Doch mit Ende des Krieges kamen auch die ersten Nachrichten aus Europa! Die ganzen Jahre hatten wir keinen Kontakt mit unseren Familienmitgliedern, die in Europa geblieben waren, und nun sickerten Nachrichten durch, die wir nicht glauben, nicht fassen konnten! Es war die Rede von Konzentrationslagern, von Transporten in Viehwaggons und von GAS!! Langsam kamen Listen von Überlebenden, die sich an das Rote Kreuz in Genf wandten und ihre Verwandten oder  Freunde suchten. Man hörte im Radio lange Namenslisten, und man las die Verzeichnisse des Roten Kreuzes, in der Hoffnung , einen bekannten Namen zu finden. Von den 40 Familien angehörigen, die wir in Europa hinterließen, war keiner dabei.

Am "D-day" Mai 1945, marschierte ich mit der Roten Fahne durch Tel Aviv und jubilierte mit tausenden Anderen, der Krieg in Europa war vorbei! Es war August, ich fuhr mit meinen Eltern nach Naharia auf Urlaub. Um meinen Urlaub noch zu verlängern, blieb ich als Stubenmädchen und Serviererin in der Pension und hatte dafür Kost und Quartier. Da kam die nächste schreckliche Nachricht. Die Atombombe auf  Hiroshima. Obwohl die Japaner auch unsere Feinde waren, konnte man sich eine solche Massenvernichtung gar nicht vorstellen.

Nach dem Krieg

Der Weltkrieg war aus, doch wir wussten, nun würden uns in Palästina neue Kämpfe erwarten. Ich arbeitete in einem Modesalon, war tätig in der Hagana und in der Kommunistischen Jugend, war 18 und hatte jede Menge Verehrer, von denen ich keinen ernst nahm. Ich hatte meine Zeit gut eingeteilt, ich lernte nach der Arbeit malen im Studio Avni und Englisch im British Institute. Am Abend ging ich immer mit einem andern aus. Eines Abends hing an unserer Tür ein Zettel: „Bin zurück und würde dich gerne sehen, Bobby!“. Ich rührte mich nicht mehr von zu Hause, damit ich IHN nicht verpasse - Telefon hatten wir noch lange nicht! Noch am selben Abend meldete er sich noch mal, und wir verabredeten uns. Kurt war noch in England, und Ruth war verlobt, so gingen wir zwei alleine aus - immer häufiger. Wir gingen viel tanzen und ins Kino, oft holte er mich aus dem Studio ab: "Lass das Malen, gehen wir ins Kino.". Deswegen ist aus mir keine wirkliche Künstlerin geworden! Dann lud er mich zum ersten Ball ein! War das eine Aufregung.
An meinem 20. Geburtstag fuhren wir im Bus nach Tel-Aviv, und mitten in dem Gedränge sagte Bobby: "Es passt mir nicht, dass du jeden Tag mit wem Anderen ausgehst, und auch dein kommunistischer Umgang gefällt mir nicht, denn ICH werde dich heiraten.“. Ich musste lachen und erzählte es dann meiner Mutter als Witz! Was der Landesmann sich doch einbildet! Die Mama sagte: „Mach gleich Schluss, er ist doch ein netter Kerl, und du sollst ihn nicht verletzen.“

Mein Vater war zu dieser Zeit in England bei Kurt und fuhr anschließend nach Brünn, um etwas über unsere Familie zu erfahren. In Manchester traf er die einzige überlebende Verwandte meiner Mutter. In Brünn kam er gerade zum Begräbnis von Ruth Sonnenfelds Mutter an, die zwar das Lager überlebt hatte, doch mit den veränderten Verhältnissen nicht zurecht kam. Es war ihr siebter Selbstmordversuch gewesen. Sie hatte sich nicht einmal daran erinnert, dass sie noch Zwillinge in Palästina hatte. Mein Vater fand zwei seiner Schwestern, die überlebten, weil sie mit Nichtjuden verheiratet waren, und hörte, dass meine Cousine Else den Krieg in Ungarn mit falschen arischen Papieren überlebt hatte. Sie gebar mitten im Krieg zwei Kinder, Judith und Thomas (weil er an Massaryks Geburtstag geboren wurde).

Inzwischen überdachte ich meine Gefühle zu Bobby und sah, dass es doch nicht bloße Freundschaft war. Wir entschlossen uns also die Rückkehr meines Vaters abzuwarten, um uns mit seiner Einwilligung zu verloben. Bobby sollte zu seinen Eltern nach Brasilien fahren, und nach seiner Rückkehr konnten wir eventuell heiraten. Mein Vater war gar nicht über unsere Pläne überrascht, er hatte größtes Vertrauen in Bobby und war bereit mich ihm anzuvertrauen! So feierten wir am 8. Juni 1946 im kleinen Familienkreis unsere Verlobung. Bobby hatte schon alle seine Papiere für seine Brasilienreise beieinander, da fiel ihm ein, dass er nicht bereit war, so lange von mir fern zu bleiben und meinte, wir sollten gleich heiraten und gemeinsam zu seinen Eltern fahren!.

Wir vereinbarten den 8. Oktober als Hochzeitsdatum. Mein Vater wollte unbedingt eine große Hochzeit. Wir hatten an die 200 Gäste. Die Chupah war in einem Orangenhain, und die Tische waren zu einem großen Mahl gedeckt, für damalige Verhältnisse einmalig. Am Morgen meines Hochzeitstages erwachte ich mit Halsweh und Fieber und behauptete, ich könne unmöglich heiraten!
Ich zog mein Brautkleid und Schleier an, und unter der Chupah hat sich dann auch Bobby verhaspelt und anstatt des traditionellen Spruches "harei at mekudeschet" sagte er "mechudeschet“ das heißt anstatt „und so bist Du mir geheiligt“, „und so bist du mir erneuert“, natürlich musste ich schrecklich lachen, und Bobby hat sich schnell verbessert. Zu der Zeit gab es oft "Ozer" das heißt Ausgehverbot für alle Juden. Wir  verließen also die Hochzeitsgesellschaft, um nach Tel-Aviv in das elegante Hotel Dan zu fahren . Im Zimmer war ein herrlicher Strauß roter Rosen für Frau Landesmann, und ich war sehr erstaunt, dass Bobbys Mutter auch da war!! Ich habe nicht realisiert, dass ICH nun Frau Landesmann war. Mir war elend, und am nächsten Tag brachte mich Bobby wieder zu meinen Eltern. Ich hatte fast 40 Grad  Fieber!

Als meine Grippe vorüber war, fingen wir an, meine Papiere für die Fahrt nach Brasilien vorzubereiten. Ich brauchte einen tschechischen Pass, den ich nur in Beirut bekommen konnte. Wir fuhren also per Taxi über die libanesische Grenze, wohnten in der Pension Paprika in Beirut. Nach einigen Tagen und viel Überredungskunst bekam ich einen tschechischen Pass und auch ein brasilianisches Visum. Zurück nach Palästina, Koffer packen. Am 2. November ging es per Schiff nach Marseille, wo ich auch meinen Bruder, der auf der Rückreise von England war, treffen sollte. Wir kamen spät abends an. Alles war dunkel und armselig. Wir hatten kein Hotel gebucht, nahmen ein Taxi und gingen auf Suche. Das war nicht einfach, denn die wenigen Hotels, die noch funktionierten, waren von den Besatzungsmächten beschlagnahmt! Nach langer Irrfahrt brachte uns der Taxler in eine obskure Gegend. Als wir unsere Koffer abluden, sagte der Portier, Gäste mit Gepäck nehme er gar nicht! Aber vielleicht auf der gegenüberliegenden Straßenseite. Dort wurden wir auch aufgenommen, es war inzwischen weit nach Mitternacht. Endlich im armseligen Zimmer, sagte Bobby: „Das ist ein Stundenhotel.“ Ich aber wusste nicht, was das bedeutet. Da ich sehr müde war, bat ich ihn, doch gleich für die ganze Nacht zu bezahlen, sonst würden die doch stündlich kommen, und Geld verlangen!  

Nächsten Morgen habe ich nach einem Badezimmer gefragt. Erstaunt schickte man mich quer über die Straße und zwei Ecken weiter! Da merkte ich, wie verwöhnt ich all die Zeit gewesen war!

Wir trafen Kurt, der ein schönes Hotelzimmer hatte, und es gab auch normales Essen für englische Pfund! Am Abend fuhren Bobby und ich nach Paris und vereinbarten auch dort einen Treffpunkt mit Kurt zum Mittagessen. Es war das erste Mal, dass ich wieder eine Dämmerung erlebte, denn in Israel geht die Sonne binnen einiger Minuten unter. Wir standen also am Zugfenster und beobachteten die herbstliche Dämmerung, es war sehr romantisch!

In Paris hatten wir - dank unserer englischen Pfunde - ein schönes Hotel und fanden auch ein Restaurant, wo man ohne Lebensmittelkarten essen konnte. Wir erlebten einen richtigen "Honeymoon" in Paris.

Nach einigen Tagen ging es weiter nach Rio. Es war eine wunderschöne Reise auf einem Luxusdampfer, die 16 Tage dauerte. In Rio erwarteten uns meine Schwiegereltern. Die "Murli" war gleich sehr lieb zu mir, doch der Papa war so ganz anders als mein Vater! Er schrie oft herum und mischte sich in alles in der Küche! Später sah ich, dass das alle Landesmänner tun! Ansonsten verwöhnte man mich, und ich wurde sogar bei dem reichen Teil der Familie eingeführt. Da gab es den Onkel Max, der Reiche, er war Miteigentümer eines Chainetores, "Logas Americanas“ und unterstützte die Eltern. Er lebte mit einer netten Portugiesin, Irene, hatte eine Tochter aus erster Ehe, Netty, eine Prinzessin, die mit goldenem Löffel im Mund zur Welt gekommen war. Im Hause von Max lebte auch seine ältere Schwester Arabella. Sie hatte noch vor dem ersten Weltkrieg einen deutschen Nichtjuden geheiratet und wurde deswegen von ihrem Vater verstoßen. Nach dem Tod ihres Mannes kam sie auch nach Brasilien. Sie führte Max den Haushalt, war also auch von ihm abhängig. Wegen ihrer herrischen Art hatten alle anderen Mitglieder der Familie vor ihr Angst, inklusive meiner Schwiegermutter. Dann gab es die älteste Schwester Valerie. Die war ein Kapitel für sich! Sie kam als erste nach Brasilien, gleich nach dem ersten Weltkrieg. Als Gouvernante bei einem Diplomaten. Später ließ sie ihre Brüder Max und Heinrich nachkommen. Diese Geschwister ließen sich taufen, da es für ihr weiteres Leben leichter war. Die in Europa lebenden Landesmanns blieben natürlich Juden. Arthur, mein Schwiegervater, lebte in Wien, Leopold, sein ältester Bruder, lebte in Bratislava. Als Hitler in Österreich einmarschierte, kam mein Schwiegervater sofort als Monarchist nach Dachau. Damals war es lebensrettend, im Ausland Familie zu haben. Max schickte die nötigen Papiere, und so kamen Bobbys Eltern nach Brasilien, auch Onkel Poldi (Leopold) mit Frau und Sohn. Eine ihrer Töchter wurden im KZ ermordet Die andere, Manzi, kam nach Palästina und später auch nach Sao Paulo, wo der Onkel eine ungarische Bücherei hatte. Das war also meine neue Familie, die ich kennen lernte, aber die mir immer fremd blieb. Lauter hoch intelligente, bisschen verrückte Individualisten.

Wir wohnten also bei den Schwiegereltern. Es ging uns gut. Bobby versuchte sich, eine Existenz zu schaffen, aber ich war nicht glücklich. Ich hatte Heimweh nach dem im Werden begriffenen Israel, nach meinen Eltern und nach meinen Freunden. Die Lage in Palästina spitzte sich zu. Es gab immer mehr Kämpfe gegen die Engländer. Und wieder kämpften die Juden ums Überleben. Diesmal um die Errichtung ihres eigenen Staates! Und ich saß in Brasilien!! Auch Erich, Bobbys Bruder, kam inzwischen nach Rio und bemühte sich seine Braut Lilly, aus Palästina nachkommen zu lassen.

Es wurde Mai 1947, und wir beschlossen, doch wieder nach Palästina zu gehen. Wir fuhren auf einem Frachtschiff, da man uns einredete, dass das noch komfortabler wäre! Es war ein Abenteuer! Wir waren  nur acht Passagiere. Wir aßen einen Ochsen von den Hörnern bis zum Schweif, es gab keinen Aufenthaltsraum oder irgendeine Abwechslung. Die Reise auf offener See dauert 21 Tage. Als wir endlich in Le Havre ankamen, merkten wir, dass wir auch zwei Särge mitführten: Jüdische Emigranten, die in Brasilien gestorben waren und in Frankreich beerdigt werden wollten.

Wir fuhren wieder nach Paris, dort hat sich die Lage etwas gebessert. Wir besuchten die bekannten schönen Plätze, das Folie Bergère, die Comedie Francaise, das Louvre, usw. Eines abends bekamen wir einen Anruf von Heini, dem Gatten meiner Cousine Else, der uns erzählte, dass sie mit ihren zwei Kindern in Teplitz leben und wir sie doch besuchen sollen. In Paris gab es zu der Zeit schon genügend Lebensmittel, aber nur am Schwarzmarkt, Heini bat uns, für seine Kinder Schokolade und Bananen mitzubringen, denn das hatten sie noch nie gesehen! Warum auch nicht. Wir verschafften uns Flugkarten und wurden von Heini mit einem klapprigen Auto vom Flughafen in Prag abgeholt.

Wir gingen kurz am Wenzelsplatz spazieren und wurden auch prompt angestänkert, weil wir deutsch sprachen. Es wurden in den Geschäften auch verschiedene Delikatessen angeboten, die ich schon jahrelang nicht mehr gesehen hatte, z.B. Hering in Aspik. Wir konnten welche kaufen, doch für Brot sollten wir Lebensmittelkarten abgeben, die wir natürlich nicht hatten. In Teplitz kamen wir in Elses Haus, einer schönen Villa, die bis 1939 einem Juden gehört hatte, dann von den Nazis beschlagnahmt worden war, und zu guter Letzt von Heini, der sich zur sowjetischen Front durchgekämpft hatte und als russischer Soldat zurückgekommen ist.

In Teplitz hatten sich wieder einige Juden niedergelassen, und alle besuchten uns, um Auskunft über Palästina zu bekommen. Denn sie wussten, dass sie in diesem Land nicht lange bleiben werden. Da wir nun schon in der Tschechoslowakei waren, fuhren wir auch nach Brünn, denn ich wusste, dass zwei meiner Tanten, die mit Nichtjuden verheiratet waren, den Krieg überlebt hatten. Mit Herzklopfen lief ich die Treppe zu meiner Lieblingstante hinauf, wir umarmten und küssten uns, weinten und lachten! Ich traf auch zwei meiner Mitschüler (aus einer Klasse von 32), die nach Brünn zurückgekommen waren. Die Stadt war sehr zerstört, viele leere Plätze, wo früher Häuser standen, und ich erinnerte mich immer wieder ....da wohnte...da lebte... Ich hatte eine Adresse eines Untermieters meiner Tante Rosa, der Schwester meiner Mutter, zu dem ich ging, um zu fragen, was mit meiner Familie geschehen war. Als ich seine Wohnung betrat, sah ich als erstes einen Teppich, den meine Mutter geknüpft hatte. Das Zimmer, in das er mich führte, war zur Gänze mit Möbel meiner Tante möbliert. Er bat mich, Platz zu nehmen und kam nach einer Weile mit einem fest verschlossenem Topf, den wir gemeinsam öffneten. Er hatte diesen Topf die ganzen Jahre unter den Kohlen versteckt gehabt, zusammen mit einer silbernen Zigarettendose, die bei uns immer auf dem Tisch gestanden war. Im Topf waren Liebesbriefe meines Großvaters an meine Großmutter und Gedichte, die er für sie geschrieben hatte. Leider habe ich diese nicht mitgenommen, da ich annahm, dass sich meine Mutter zu viel aufregen würde, und das wollte ich ihr ersparen. In der Zigarettendose waren verschiedene Schmuckstücke meiner Großmutter, Tanten und sogar mein kleiner Ring, der mir bei unserer Ausreise abgenommen worden war! Der Mann erzählte mir, dass er meinen Großeltern geholfen hatte einzupacken, als man sie angeblich in ein Altersheim verschickte. Sie wurden in Autobusse verfrachtet, die nirgends ankamen. Die Abgase wurden einfach in das Innere des Busses geleitet! Von den anderen Familienmitgliedern wusste er nur, dass sie verschickt wurden, wie alle Juden Brünns. Nur wenige kamen zurück. Es war ein trauriger Aufenthalt. Es gab damals einen Bus von Brünn nach Wien, und ich fragte Bobby, ob er nicht Wien wieder sehen möchte; er aber sagte, Wien sehe ihn nie wieder! (Wie wir uns irrten!)
Unsere Rückreise nach Paris traten wir in versiegelten Luxuswaggons quer durch das zerbombte und zerstörte Deutschland an. In Palästina kamen wir irgendwann im Juni an. Meine Eltern erwarteten uns am Pier, ich war glücklich, ich war wieder zu Hause!

Das war im Juni 1947. Der Kampf um die Selbständigkeit Israels war im vollem Gange, und natürlich nahmen Bobby und ich unsere Aktivität in der Hagana [der geheimen jüdischen Armee] wieder auf. Wir wohnten in Untermiete bei meinem Onkel Alfred, der im Krieg mit der "Patria" nach Palästina kam. Die Patria war ein illegales Einwanderer Schiff, dass schon im englischen Hoheitsgebiet von den Engländern aufgebracht und in den Hafen von Haifa dirigiert worden war, um von dort wieder in die Hölle Europas zurückgesandt zu werden! Das wäre natürlich ein Todesurteil für alle Passagiere gewesen, und so beschloss die Hagana, das Schiff in die Luft zu sprengen, denn als Schiffbrüchige müsste man sie aufnehmen! Leider kamen bei der Explosion , die zu stark ausgefallen war, viele Menschen ums Leben. Diejenigen, die sich retten konnten, wurden in das Lager in Athlit gebracht, wo sie ca. ein Jahr verbringen mussten. Mein Onkel war also unter den Überlebenden.  Er war ohne seiner Familie auf dem Schiff, denn seine Frau und sein 10-jähriger Sohn wollten die Strapazen einer illegalen Auswanderung nicht auf sich nehmen. Wie wir später erfuhren, wurden sie in Auschwitz ermordet!

Als ich das erste Mal eine Gruppe nach Auschwitz begleitet habe, ging ich in den tschechischen Pavillon. Da lag ein aufgeschlagenes Buch, und auf dieser Seite waren die Geschehnisse eines Tages registriert . Es waren an jenem Tag so und so viele Menschen angekommen, alle mit Namen registriert, darunter so viele Kinder; und da war auch der Name meines Cousins Wilhelm Stiassny, mit dem Vermerk, dass er noch am selben Tag in die Gaskammer geschickt wurde, denn er war erst 11 Jahre, zu klein um als Arbeitskraft am Leben zu bleiben.

Mein Onkel heiratete später eine jüngere Frau und wohnte in einem kleinen Häuschen in Ramat-Gan, wo auch wir eine Zeitlang wohnten. Bobby arbeitete in einem Versicherungsbüro, und ich hatte nur den Haushalt zu versorgen, was mich natürlich nicht sehr ausfüllte.
Im November war die Abstimmung in der UNO über die Errichtung eines jüdischen Staates in Palästina. Wir alle saßen an diesem Abend an den Radioapparaten und zählten mit klopfenden Herzen jede Stimme, die „JA“ sagte. Als das Resultat „positiv“ verkündet wurde, stürzten alle aus den Häusern. Man tanzte auf der Gasse, die Gastwirte schenkten gratis Getränke aus, und Mütter kamen mit Selbstgebackenem aus den Wohnungen, und alle jubelten!

Am nächsten Tag fing die Rekrutierung an. Wir wussten, ohne Kampf würde uns nichts geschenkt werden.  Ich arbeitete eine Zeit lang im Rekrutierungsbüro in Ramat-Gan. Bobby war „in charge“ für die noch geheime Kartei der Hagana in unserem Gebiet. Die Listen waren in Schuhschachteln in unserem Bett versteckt! Es meldeten sich alle jungen und nicht so jungen Burschen und Mädchen, und als dann der 15. Mai kam, der Tag der offiziellen  Deklaration des Judenstaates, hatten wir eine wirkliche Armee! Ich ging nahtlos zur regulären Armee , mit unserer Kartei unterm Arm, direkt ins Hauptquartier, das sich auch in Ramat-Gan befand. Am 14. Mai 1948 feierten wir Bobbys Geburtstag und die Geburt unseres Staates.

Am 15. morgens hörten wir Flugzeuggeräusch, wir liefen auf das Dach, um besser zu sehen. "Unsere Flieger!!!", dachten wir, aber es waren schon die Araber. Sie kamen im Tiefflug mit ratternden Maschinengewehren. Wir bekamen einige Einschüsse direkt hinter uns in die Wand! So fing also unser junger Staat an. Es waren viele ungleiche Kämpfe, denn die Engländer hinterließen ihre Munitionslager zum großen Teil den Arabern, wohingegen die Juden bis zum letzten Augenblick die Waffen auf illegalem Wegen kaufen mussten. Ich arbeitete also im Hauptquartier "Matkal" und musste herausfinden, who’s who in unserer neuen Armee, denn die meisten späteren Offiziere hatten in der Hagana zwei bis drei falsche Namen und Adressen. Langsam kam in dieses Chaos Ordnung. Wir bekamen Lohnbücher, wo Rang und Name eingetragen waren und sogar Gehalt. Ich saß im Büro, obwohl ich Büroarbeit haßte, mit allen hohen Offizieren und späteren Generalstabschefs gemeinsam. Auch Ben Gurions Büro war gleich nebenan.

In der Zwischenzeit merkte ich, dass ich schwanger bin! Wir haben uns sehr gefreut, und ich bemühte mich, eine Befreiung vom Militärdienst zu bekommen! Als ich aber mit meinem vorgesetzten Offizier sprach, lachte er nur und sagte, heute komme man nur weg vom Militär, wenn man mit dem Kopf unter dem Arm daher käme! Es tobten die schwersten Kämpfe, und es ging um die Existenz des neuen Staates. Ich blieb also bis zum achten Monat meiner Schwangerschaft, nahm 16 Kilo zu und war breiter als länger. Ich litt sehr unter Übelkeit, und die Küchengerüche waren fürchterlich! Drei bis vier Mal lief ich durch den langen Korridor bis zum Parkplatz und dort bis zu Ben-Gurions Auto. Der Fahrer war nicht glücklich! Wenn mir besonders schlecht war, trank ich in der Kantine einen Wermut. Meine Offiziere hatten schon den Verdacht, ich sei Alkoholikerin. Ende Februar fuhr ich kurz entschlossen nach Tel-Haschomer, wo das Personalbüro war, und erklärte dort, dass ich in meinem Zustand eine Schande für die junge Armee wäre. Irgendjemand hat das eingesehen. Es gab noch keine Entlassungsmodalitäten, und so gab ich nur meine Schuhe und den Stahlhelm ab, und war wieder Zivilperson. Noch im letzten Moment, denn 14 Tage drauf, am im Jahre 1949, kam Uriel zur Welt. Den Namen haben wir einem Gedicht der Dichterin Rahel entnommen: Hätte ich ein Kind, einen kleinen Sohn , würde ich ihn URI nennen, ich würde seine kleine Hand in meiner halten, durch den Garten gehen und ihn URI rufen....

Wie es sich gehört, haben wir am achten Tag den Brith gefeiert. Es kamen alle Offiziere des Hauptquartiers und sogar mein Bruder aus dem belagerten Jerusalem. Es gab keinen Zucker und kein Mehl, aber zu diesem Anlass bekam man Sonderrationen. Nach der Beschneidung brachte man mir das Kind, er hatte das Kapperl schief an, darauf einen Weinfleck und Schluckauf. Der kleine Mann hatte einen Schwips!! Nächsten Tag ging ich mit dem neuen Israeli nach Hause und zeigte ihm von unserem Hochsitz ganz Ramat-Gan. Wir wohnten im höchst gelegenen Haus von Ramat-Gan.

Erich, Bobbys Bruder, kam auch aus Brasilien zurück, da es ihm nicht gelungen war, eine Einreisegenehmigung für Lilly zu bekommen. Sie heirateten in Haifa und wohnten auch in Ramat-Gan. Meine Eltern übersiedelten inzwischen in ihr neues Haus, doch leider hatte mein Vater kurz darauf seinen ersten Herzinfarkt. Alle jungen Leute waren noch beim Militär, aber G’tt sei Dank ist bald darauf ein Waffenstillstand vereinbart worden, und man musste nicht jeden Tag neue Tote beweinen. Wir weinten buchstäblich mit jedem Nachbarn und Bekannten um einen Sohn, Bruder oder Vater. Es war eine traurige Zeit. 

Unsere Hausherrn kamen auch wieder aus dem Ausland zurück und beanspruchten die ganze Wohnung für sich. Sie waren auch nicht erfreut über unseren "Zuwachs", denn sie selber hatten keine Kinder. Wir fanden eine kleine Wohnung im selben Haus, in dem ich aufgewachsen war und in dem nun auch meine Cousine Else lebte. Sie gab mir viele Ratschläge, wie ich meinen Minihaushalt mit unserem Minieinkommen führen sollte, und wir wechselten uns auch beim Babysitten ab. Auch Bobby wurde vom Militär entlassen und arbeitete wieder bei der Versicherung als Schadensexperte. Mein Bruder arbeitete bei Argaman, derselben Textilfirma, wo auch mein Vater Direktor war. Wir hatten viele Freunde in unserm Alter und gingen oft tanzen. Am Nachmittag nahmen wir natürlich auch unser Baby mit, und zwischen den Tänzen stillte ich ihn in der Garderobe.
Doch Bobby war nicht zufrieden, er wollte mehr für sich und vor allem für seine kleine Familie! So entschloss er sich, nach Wien zu gehen, wo man angeblich schnell Geld machen konnte, um als reicher Mann wiederzukommen. Es war zu Pessach, als der erste Schnee in Israel fiel, das war eine Aufregung!

Von Wien nach Zürich

Als Bobby dann nach Wien fuhr, war es sehr traurig für mich. Nach einigen Monaten schrieb er, ich solle doch nachkommen. Es wird doch nicht so schnell mit dem Reichwerden gehen. Man brauchte eine Ausreisegenehmigung, und das dauerte Monate. So feierte ich Uris ersten Geburtstag alleine. Und gerade als  mein Bruder sich entschloss zu heiraten, da bekam ich endlich die lang erwartete Ausreisegenehmigung! Und so war ich nicht einmal bei seiner Hochzeit.

Am Abend vor unserer Abreise kam noch Tante Hedwig - die Schwester meiner Schwiegermutter und unser treuester Babysitter - zu mir und sagte: "Hoffentlich hast du auch eine Wohnung mit Bad in Wien.". Ich habe bis dahin noch nie gehört, dass es Wohnungen ohne Bad gäbe. Wir fuhren zeitlich in der Früh, und erst jetzt verstehe ich, was es für meine Eltern bedeutete, mich und im besonderen Uri, gehen zu lassen. Der Flug dauerte damals noch acht Stunden.
Wir hatten eine Wohnung im Palais Coburg, sehr feudal aber düster und verstaubt. Wien war noch sehr zerstört und armselig. Leute standen vor den Restaurants und lasen bewundert die Speisekarten. Doch hineingehen konnten es sich die wenigsten leisten. Viele suchten noch nach etwas Brauchbarem im Mistkübel, und man sah viele Kriegsverletzte ohne Arme oder Beine. Es gab auch noch Schwarzmarkt, aber das brauchten wir nicht, denn es gab das meiste schon normal zu kaufen. Ich kam aus einem Land, wo es auch Mangel an Vielem gab, und es war für mich ein Erlebnis, als ich das erste Mal zum Metzger ging und voller stolz ein halbes Kilo Fleisch verlangte! Der aber fragte :"Welche Art von Fleisch?". Was wusste ich! In Israel gab es nur Rind, und da nahm man, was einem zugewiesen wurde.

Bobby war viel unterwegs, denn er arbeitete für eine israelische Firma, für die er Maschinen einkaufen sollte, um einen neuen Betrieb zu errichten. Wenn also das Mädchen Sonntags Ausgang hatte, wusste ich nicht, wie man heizt, und so blieben Uri und ich die längste Zeit im Bett. Ich hatte keine Bekannten in Wien, so war ich sehr einsam. Uri fing an zu plaudern, und ich fürchtete, ich kann nur mehr "Baby talk". Wenn Bobby da war, war alles schön. Wir gingen viel ins Theater und in die Oper, die damals noch im Theater an der Wien spielte, denn das Opernhaus war noch in Trümmern, so wie auch viele andere Gebäude. Am Stephansplatz war ein großer Krater, wo heute das Haashaus steht. Uri sagte immer: "ohjeh paput Aba wird jichten!"

Wir hatten nicht die Absicht, lange in Wien zu leben, so suchten wir wieder nur eine zeitweilige Unterkunft. Und so kam es, dass wir alle paar Monate übersiedelten. Nun kam auch Bobbys Mutter zu Besuch, um ihren ersten Enkelsohn kennen zu lernen. Da es mir vor noch einem Winter in Europa grauste, fuhr ich mit Uri auch wieder nach Israel zu meinen Eltern. Auch die Omi - Bobbys Mutter - war dort, und wir hatten eine sehr schöne Zeit, leider ohne Bobby, der uns doch ernähren musste.
Im Jänner, gerade zu meinem Geburtstag, kam Gaby zur Welt, unsere kleine Nichte. In Brasilien vergrößerte sich die Familie auch. Erich - Roberts Bruder - und Lilly bekamen Eva. Und da wir so fleißig beim Vermehren waren, habe auch ich wieder gemerkt, dass wir ein Kind erwarteten.
Ich fühlte mich sehr wohl, und auch Bobby war sehr glücklich. Er kam uns einige Male besuchen, dann wurde er nach Zürich versetzt. Er arbeitete noch weiter für die israelische Firma Moshe Mayer, und so beschlossen wir, Uri, ich und mein Bauch (wir rechneten sehr mit einem Mädchen, und es sollte Ruthi heißen, wie alle meine Freundinnen), nach Zürich zu gehen.

Zürich war wunderbar, wir wohnten in Albisrieden, einem Vorort am Fuße des Ütlibergs und hatten eine schöne moderne Wohnung und liebe Nachbarn. Ich wollte so gerne mein Kind in der Schweiz zur Welt bringen, doch wieder bekam meine Mutter keine Ausreise. Bobby musste nach Brasilien, und alleine wollte ich nicht da bleiben. Also wieder Koffer packen und eine neue Epoche beginnen. Ich war schon im achten Monat, und die Fluglinie machte Schwierigkeiten, denn sie wollten keine Entbindung während eines Fluges riskieren! Der Flug Zürich-Rio dauerte damals 16 Stunden. Wir machten also Zwischenstation in Rom und Lissabon, und alles ging gut.

Zuerst wohnten wir bei den Schwiegereltern. Diesmal war ich nicht mehr so schockiert von den sozialen Verhältnissen wie das erste Mal, nur die Plage mit den Flöhen war sehr unangenehm.
Jeden Tag ging ich mit Uri auf den schönsten Strand der Welt, Ipanema. Dort lernte ich eine sehr nette Tschechin mit Tochter kennen. So hatte ich auch etwas Ansprache. Ich lud auch die Omi und ihre Freundinnen zum Kaffee ein, doch dazu kam es nicht. Mitten im Kuchenbacken meldete sich die "Ruthi", und Bobby brachte mich ins Spital. Um 9:45 war der kleine Bub da, die Omi lief dem Bobby schon entgegen, als er ihr den Uri brachte und rief: "Du hast einen Buben!". Bobby sagte, „Ich weiß.“ und zeigte auf Uri. "Nein, noch einen!!!", lachte die Omi ! Das war 1952.
Wir sind alle sehr schnell über diese Enttäuschung hinweggekommen, und wenigstens mussten wir nicht umlernen, wie man mit einem Mädchen umgeht! Am achten Tag war wieder die Beschneidung. Aber was für Unterschied! Mit Müh und Not hatten wir zehn Männer zusammen, um ein Minjan zu haben. Die Kuchen und Brötchen musste ich selber machen. Lilly konnte mir nicht helfen, denn Eva hatte die Masern, und Omi war zu aufgeregt.

Aber alles ging gut, und unser kleiner Michael war ein strammer fester Kerl. Die meiste Zeit lag er in seinem Körbchen am Balkon, nur in seine Windel gehüllt, denn es war sehr heiß.

Bobby hörte auf für die Firma Mayer zu arbeiten, denn er dachte, die Geschäfte die er für Herrn Mayer tätigte, könnte er auch für sich selber machen und besser verdienen. Aber das war verfehlt, ohne den guten Namen Mayer wollte niemand mit ihm verhandeln. So versuchte er, einen anderen Job zu landen, und durch einen glücklichen Zufall landete er bei der Panair do Brasil, der damaligen Fluggesellschaft Brasiliens. Die schickte ihn sofort wegen seiner österreichischen Abstammung als Repräsentant nach Wien, um dort ein Büro zu eröffnen. Wir packten also wieder mal die Koffer, sehr zum Leidwesen der Schwiegereltern, denn nachdem sie die ganzen Kriegsjahre ohne Kinder waren, gewöhnten sie sich nun, alle ihre Kinder und Enkelkinder um sich zu haben.

Es war Silvester, als ich mit den Kindern abflog. Es war so kalt, dass meinem kleinen Brasilianer die Speisereste auf der Wange anfroren. Meine Eltern waren überglücklich, uns drei da zu haben und luden alle ihre Freunde ein, um den neuen Enkel zu bewundern. Einige Zeit wohnte ich bei ihnen in ihrem neuen Haus, doch als wir sahen, dass ich länger in Israel bleiben würde, kauften sie mir sogar eine Wohnung, wo ich dann auch sehr glücklich war. Bobby kam nur auf Besuch, und leider entfremdeten sich die Kinder von ihm. Eines Morgens, als Uri den Bobby im Bett sah, fragte er "Und wer ist dieser Onkel?".

Es gelang mir diesmal, Uri in einem Kindergarten unterzubringen bei der "Doda Chaya", und er war sehr glücklich dort. Es war also alles sehr schön, bis darauf, dass Bobby uns sehr fehlte.

Rückkehr nach Wien

Im Sommer 1953 war es dann so weit: Wir konnten nach Wien kommen. Bobby arrangierte eine sehr schöne Wohnung mit Garten im 19. Bezirk (Amalgergasse). Wir hatten nun sehr viele Bekannte in Wien und jeden Samstag und Sonntag hatten wir eine Gästeinvasion.

Während wir in der Amalgergasse wohnten, ging Uri zu einer älteren Dame vis-a-vis zum Spielen. Es waren auch andere Kinder da, die Dame sprach französisch und wurde Madame genannt. Uri nannte sie Batam (ein Iwrith Name). In der Stadt ging Uri in einen Kindergarten, und ich war beschäftigt, ihn zu bringen und abzuholen. Wir hatten wieder ein Mädchen, das auch viele Jahre bei uns blieb und  alle unsere Übersiedlungen brav mitmachte. Bobby war auch weiter viel unterwegs, und die traurige Zeit für mich fing wieder an. Vormittags war ich mit Einkaufen und den Kindern beschäftigt. Der Haushalt nahm viel mehr Zeit in Anspruch als heutzutage. Man hatte noch keine Maschinen, auch die Wäsche musste mit der Hand gewaschen werden. Von Pampers konnte man nur träumen, und so bemühten sich alle Mütter, die Kinder so bald wie möglich auf den Topf zu trainieren. Oft war es so, dass das Kind nur auf den eigenen Topf ging, und so wanderten die Mütter überall hin mit dem Topf "in der Tasche".

An den Nachmittagen lernte ich französisch und besuchte Bastelkurse. Der Sommer kam, so beschlossen wir wieder mal ins Grüne zu ziehen und fanden eine schöne Wohnung in der Lannerstraße. Die Wohnung war groß, wir mussten zwar die Küche noch mit zwei Frauen teilen, die aber sehr nett waren, und alles ging gut. Meine Eltern kamen zu Besuch, und die Kinder freuten sich auch, Großeltern zu haben. Meine Eltern luden mich zu einem richtigen Urlaub in die Schweiz ein. Bobby blieb alleine mit den Kindern und dem Dienstmädchen, und ich wurde verwöhnt, wie noch nie in meinem Leben! Wir machten eine wunderbare Reise durch die Schweiz, stiegen in den besten Hotels ab und genossen alles. Es war gut so, denn es war das letzte Mal, dass ich mit meinem Vater zusammen war. Er starb im darauf folgenden Winter.

Leider mussten wir diese schöne Wohnung aufgeben, denn die Eigentümerin wollte sie verkaufen, wir hatten aber nicht das Geld, außerdem dachten wir noch immer, dass unser Aufenthalt in Wien nur temporär sei. Nun war die Wohnungssuche viel schwieriger, denn den Wienern ging es schon besser, und nicht viele vermieteten ihre Wohnungen, und mit zwei kleinen Buben wollte uns auch niemand. Die Kinderliebe der Wiener hielt sich in Grenzen. Hätte ich zwei Bernhardiner, wäre es leichter gewesen, eine Wohnung zu finden, denn Hunde liebten sie. In meiner Verzweiflung klebte ich Zettel auf die Bäume im Türkenschanzpark. Es meldete sich jemand in der Huleschgasse, ich lief hin, und die Wohnung gefiel mir.

Um Missverständnissen auszuweichen, sagte ich immer gleich, dass ich zwei Buben habe und dass wir Juden sind. Beides wurde hier akzeptiert, und aus unserer Untermiete wurde fast eine Familiengemeinschaft. Herr Pollak war selber Jude, der Dank seiner Frau in Wien überleben konnte und beide wünschten sich Enkerln. So nahmen sie Uri und Micky auf. Auch hier teilten wir Küche und Bad, doch alles funktionierte tadellos.
Uri ging in einen jüdischen Kindergarten, der nicht weit von uns entfernt war.

Im Jänner 1954, gerade an meinem Geburtstag, starb mein Vater ganz plötzlich. Wir erfuhren davon erst drei Tage später, da man ein Telegramm ins Büro schickte und in Wien Feiertag war. Sofort bemühten wir uns, einen Flug nach Israel zu buchen, doch es gab nur zwei Flüge pro Woche. So kam ich erst eine Woche nach der Beerdigung bei meiner Mutter an. Sie erzählten mir: Mein Vater spielte noch am Nachmittag Bridge. Am Abend brachte Kurt die Eltern zu einer Versammlung nach Tel Aviv. Dort traf mein Vater viele Bekannte, plauderte und begrüßte alle. Als dann alle ihre Plätze einnahmen, sagte mein Vater: „Dort winkt mir eine schöne Frau zu.“ und legte den Kopf auf die Schulter seines Freundes, der vor ihm saß. Alle lachten, denn sie glaubten, er mache Spaß, doch meine Mutter sah sein graues Gesicht und rief nach einem Arzt. Man trug ihn mit dem Sessel hinaus - er war bereits tot.

Es war ein Tod, wie er sich ihn immer wünschte: nur nicht krank dahinsiechen. Doch er war erst 64 Jahre, mitten im Leben, und wir alle konnten es nicht fassen. Lange schaute ich zur gewohnten Zeit zur Tür und dachte, jetzt kommt er aus der Arbeit zum Essen. Meine Mutter war unter Schock, und wie auch zur Zeit, als Hitler in der Tschechei einmarschierte, so auch jetzt: Sie verlor die Stimme. Meine Kinder und auch Kurts Kinder halfen ihr, sich ein bisschen abzulenken. Auch Kurt und Gina hatten ein zweites Kind: Gady, der damals drei Monate alt war.

Da Bobby immer unterwegs war, entschlossen wir uns länger bei meiner Mutter zu bleiben und Uri in Ramat-Gan einzuschulen. Er integrierte sich sofort und war glücklich. Um meine Mutter ein bisschen abzulenken, dachten wir, ich würde ihr den Uri dort lassen bis zum Schulschluss und sie käme dann über den Sommer zu uns nach Wien. Uri war auch von der Idee begeistert, denn er liebte seine Safta sehr. Aber nur bei Tag, in der Nacht hatte er Angstträume und rief immer nach mir. So haben Bobby und ich beschlossen, dass auch ich bis zum Sommer in Israel bleiben sollte.

Israel hat sich in der Zeit seit dem Befreiungskrieg entwickelt. Die schweren Zeiten schienen vorbei zu sein. Es kamen viele neue Einwanderer, die man erst in Notquartieren untergebracht hat (Maabarot). Sie bekamen frei Kost und Quartier, also mehr, als die illegalen Einwanderer zur Mandatzeit, waren aber unzufrieden, denn sie sahen, dass es den Alteingesessenen besser ging. Es dauerte eine geraume Zeit, bis sich die "Neuen" einordneten, doch dann kamen wieder andere Neue.

Im  Sommer kam ich also zurück nach Wien. Meine Mutter kam mit uns und wohnte in unserer Nähe in einem möblierten Zimmer. Meine Mutter blieb, bis es ihr zu kalt wurde in Europa, dann fuhr sie zurück nach Ramat-Gan. Mein Bruder baute noch ein Stockwerk auf dem Haus meiner Eltern, denn das war so quasi der letzte Wunsch meines Vaters gewesen. So konnte meine Mutter in ihrem Heim bleiben und war doch nicht allein. Sie bekam nach vielen Verhandlungen eine kleine Pension von der Firma zugesprochen, doch das genügte kaum, so entschloss sie sich einen Teil ihrer Wohnung zu vermieten.

Wir hatten freie Flüge in der ganzen Welt, in den Luxushotels zahlten wir als Angehörige einer Fluglinie nur den halben Preis, so nutzten wir es aus und besuchten die halbe Welt noch bevor das Reisen so alltäglich wurde. Oft begleitete ich Bobby auf seinen Dienstreisen in die kommunistischen Länder.

Unser nächstes Domizil war der Margaretengürtel. Eine moderne Wohnung ganz nach meinem Geschmack, die aber nur teilweise möbliert war. So mussten wir sie einrichten. Wir meinten noch immer, dass wir nicht lange in Wien bleiben würden und kauften nur einfache billige Möbel. Zum Teil haben wir sie noch heute!

In dieser Zeit fuhr ich das zweite Mal wieder nach Brünn. Ich war sehr aufgeregt, meine Tanten, die Schwestern meines Vaters, und meine Cousinen wieder zu sehen. Auch einen alten Freund – Robert –  von dem wir erst spät erfahren hatten, dass er überlebt  hatte, (er hatte seinen Namen von Deutsch auf Dvorsky geändert) traf ich wieder. Robert ist als Kind mit uns aufgewachsen, denn sein Vater starb, als Robert acht Jahre war, und er war für mich wie ein Bruder! Von da an versuchte ich, den Kontakt mit dem kleinen Rest unserer Familie zu halten. Von Seiten meiner Mutter gab es bis auf eine Cousine zweiten Grades (sie lebt heute in Benidorm, Spanien, Margit Cohn, geborene Strauß), keine Überlebenden.

Bobby hatte viel Erfolg in  seinem Beruf, hatte ein schönes Büro im Kärntnerringhof, und wir hatten viele ausländische Gäste, die man in der Stadt ausführen musste und auch am Abend unterhalten sollte. Damals war das Fliegen noch eine elitäre Sache, und jeder Passagier war quasi ein privater Gast vom Herrn Direktor, also von Bobby. Wir nutzten auch unsere Freiflüge aus und besuchten die entferntesten Länder. Meistens im Winter, denn da war keine Saison für Bobby Wir waren in Kenia, in Äthiopien, in Japan und Bangkok zu einer Zeit, da die Meisten diese Länder nur aus Büchern kannten. Wegen Bobbys Stellung hatten wir fast immer erste Klasse Flüge, und in den Luxushotels zahlten wir die Hälfte. Nur hatte Bobby nicht so viel Freizeit, wie ich es gerne hätte!
Im Sommer fuhr ich meist nach Israel, um mit der Familie zu sein. Wir wohnten bei meiner Mutter und fuhren oft ans Meer baden. Es war mir immer noch schwer nach Wien zurückzufahren, aus der ewigen Sonne in das verregnete, düstere Wien. Die Hitze in Israel hat mir nichts ausgemacht, obwohl damals noch niemand Aircondition hatte. Heute kann man sich das Leben in Israel ohne Aircondition überall gar nicht vorstellen.

Als Micky in die 3. Klasse gehen sollte, übersiedelten wir schon wieder. Bobby hatte eine Reise nach Brasilien für eine österreichische Regierungsdelegation organisiert, und weil er das so gut tat, hat man ihn für einen Orden vorgeschlagen. Bobby aber sagte Herrn Pitterman, der damaliger Vizekanzler war, er brauche eher eine Wohnung als einen Orden! Und so kam es, dass wir eine Wohnung in einem Gemeindebau in der Döblinger Hauptstraße bekamen. Sie war klein, aber die erste Wohnung, die vor uns niemand bewohnt hatte und die wir uns selber möblieren konnten. Denn mittlerweile sahen wir, dass unser Aufenthalt in Wien doch von längerer Dauer sein wird!

Der Bruder meiner Freundin Ruth (Ruth Ehrlich mit der ich doch in der Kwutzah war) übersiedelte auch nach Wien mit seiner Frau, die auch Ruth hieß, und wollte eine Miederfabrik aufmachen. Sein Vater bat Bobby als Teilhaber einzutreten und die kommerzielle Seite zu führen, was Bobby auch tat. Während die Kinder in der Schule waren ging ich in die Fabrik, die wir "LA REINE" nannten, und lernte das Gewerbe. Es fiel mir nicht schwer, denn schließlich war ich Schneiderin von Beruf. Es machte mir Spaß, neue Modelle zu entwerfen und die Arbeiterinnen anzuleiten. Bald hatten wir über 30 Angestellte und mussten in ein größeres Lokal übersiedeln. Das Geschäft ging gut, und ich hatte viel zu tun. Ich bemühte mich aber immer vor den Kindern zu Hause zu sein, so dass sie gar nicht merkten, dass sie eine "arbeitende Mutter" hatten.

Micky war 8 und Uri 11 Jahre, als sie begannen, in die Jugendorganisation "Schomer Hazair" zu gehen. Jeden Samstag Nachmittag waren sie dort mit anderen jüdischen Kindern und schlossen dort Freundschaften, die bis heute andauern. Im Sommer fuhr Uri das erste Mal alleine nach England zu einer englischen Familie als zahlender Gast, um selbständig zu werden und um Englisch zu lernen. Micky ging in ein Lager mit seiner Gruppe nach Neuberg.
Außer der Schule lernten die Buben Ziehharmonika spielen, denn ich wollte nicht, sie sollten sich so mit dem Klavier plagen, wie ich es tat. Außerdem hätte ein Klavier in unserer kleinen Wohnung gar keinen Platz. Ich dachte eine Harmonika wäre eine gute Sache, sie könnten sie überall mitnehmen und immer die Gesellschaft damit unterhalten. Das geschah aber nie. Uri hatte auch Fechtunterricht, weil sein Vater sich das wünschte, und Micky ging in die Hakoah schwimmen.
Ich war weiter in unserer Miederfabrik tätig, die inzwischen auch expandierte, aber am Nachmittag war ich immer mit den Kindern. Auch Micky kam schon in das Gymnasium, und da er immer realistischer war als Uri, haben wir ihn in die "Sameschschule" (der Direktor hieß so) eingeschrieben. Sie hatte eine gute Reputation und war in unserer Nähe. Die Schüler waren teilweise aus der Döblinger Elite und zum Teil Kinder aus dem Karl-Marx Hof, einem Sozialbau. Micky wurde bald zum Katalysator zwischen beiden, denn er gehörte nirgends dazu. Bald wurde er auch Klassensprecher, dann wurde er zu einem Kurs geschickt, wo er lernte, die Schülerzeitung zu leiten. Nebenbei schwamm er fast täglich, und wir hänselten ihn, ob er nicht schon Schwimmflossen habe von dem vielen Wasser.

Im Herbst 1964 bekam Bobby den Auftrag, eine Zweigstelle der Panair do Brasil in Genf zu eröffnen. Er pendelte also nicht nur zwischen den Oststaaten, wo er Direktor war, und Wien, sondern auch zwischen Genf und Wien. Das war natürlich sehr anstrengend, so bekam er einen Assistenten und war mehr in Genf als in Wien. Nach einiger Zeit entschlossen wir uns, die ganze Familie nach Genf zu übersiedeln. Es sollte nur temporär sein, denn wenn das Büro in Genf liefe, sollte Bobby ein neues Büro in Tel-Aviv aufmachen! Die Wohnung überließen wir amerikanischen Freunden, die in Wien für eine zeit lang stationiert waren und gingen nach Genf.

Wir alle waren vom ersten Tag in Genf verliebt! Die Buben gingen in einen Intensivkurs für Französisch. Während der Weihnachtsferien waren sie mit dieser Schule in Gstaad und lernten dort nicht nur Französisch auch etwas Englisch, da die meisten Schüler Amerikaner waren. Danach gingen sie gleich in ganz normale Schulen in unserer Nähe. Es war das erste Mal, wo die zwei nicht etwas Außergewöhnliches waren, weil jeder woanders geboren war. In Genf war das normal, denn die Stadt war sehr international. Micky war wieder sehr schnell integriert und bekam sogar am Ende des Schuljahres den "Prix de cameraderie". Uri war in diesem Alter sehr verschlossen, und ich weiß gar nicht, wie er unseren Aufenthalt empfand. Da wir wussten, dass die Zeit in Genf nur begrenzt war und wir danach nach Israel übersiedeln werden, haben wir Uri schon in Straßburg in einer Orthschule, eine technische Fachschule, angemeldet. Diese Schule gab es auch in Israel, war aber für das nächste Jahr schon ausgebucht. So meinten wir, Uri wird mit seinen neu erworbenen Französischkenntnissen in Straßburg gut durchkommen, und für das nächste Jahr hatte er schon einen sicheren Platz in der "Singalovsky" Schule. Uri war schon von klein auf technisch sehr geschickt und interessiert. Micky hatte eine leichte Ausrede, er sagte, er sei der „Untam“ in der Familie, denn wir alle bastelten gerne, er aber hatte zwei linke Hände!

Unser Aufenthalt in Genf ging langsam zu Ende, und meine Mutter kam, um mit uns den Sommer zu verbringen und auch um mir später beim Packen für die Übersiedlung nach Israel zu helfen. Wir wollten noch einen Bnei-Brith Kongress in Scheweningen besuchen und dann den Rhein entlang mit einigen Freunden eine letzte Europareise machen. Doch alles kam anders.

Ein paar Kilometer nach Scheweningen platzte ein Reifen, und unser Auto überschlug sich sechs mal und kam auf der gegenüberliegenden Seite der Autobahn mit den Rädern in der Luft zum Stehen. Die Kinder, meine Mutter und Bobby wurden alle aus dem Auto hinausgeschleudert, nur ich blieb im Wagen. Ich hörte ein Geklirre von Glas und einen  schrecklichen Schrei. Wie ich später erfuhr, war es unsere Freundin, die hinter uns in einem anderen Wagen fuhr und alles mit ansehen musste. Sie dachte, wir seien alle tot.
Ich kroch aus dem Wagen und sah die Kinder mir entgegenlaufen. Dann sah ich meine Mutter in einer Blutlache liegen, sie hatte eine Platzwunde am Kopf, und es sah fürchterlich aus. Man fragte mich, ob man einen Priester holen solle, doch ich wollte natürlich einen Arzt. Man hatte schon die Ambulanz gerufen! Jemand fragte, ob ich meinen Mann sehen wollte. Meine Mutter, der ich immer das Blut aus den Augen wischte, war bei Bewusstsein und fragte: "Wo sind die Anderen?". Man führte mich zu Bobby, der die Böschung hinunter geschleudert worden und gegen einen Baum geprallt war. Er verlangte nur nach seiner Tasche mit den Dokumenten, so dachte ich, es kann nicht so arg sein. Im Spital, in das uns die Ambulanz brachte, stellte sich heraus, er hatte drei Wirbeln gebrochen, und es war eine Frage von einem Bruchteil eines Millimeters, ob er gelähmt sein würde! Die Mutter hatte eine schwere Gehirnerschütterung und viele Abschürfungen. Die Kinder G’tt sei Dank nur Abschürfungen und einen Schock. Ich kam mit ein Paar Kratzern davon. Die Freunde, die in zwei Autos hinter uns gefahren sind, blieben auch über Nacht mit mir in einem Hotel und nahmen dann die Kinder mit nach Wien, denn nächste Woche fing die Schule an. Ich blieb in dem Hotel in der Nähe des Spitals in Ammersford. Bobby hatte große Schmerzen und war einige Tage unter Morphium, bis man sah, dass er keine inneren Verletzungen hatte. Dann bekam er eine Gips von der Halswirbelsäule bis zur Lende, konnte sich also gar nicht bewegen. Ich verbrachte die ganzen Tage wie im Trance im Krankenhaus und ging von Bobby zur Mutter und wieder zu Bobby. Auch ich hatte einen Schock und konnte nichts essen.

Nach einigen Tagen flog ich nach Wien, um nach den Kindern zu sehen. Die waren inzwischen bei anderen Freunden, den Fischers, untergebracht. Micky kam nach längeren Verhandlungen mit dem Schuldirektor wieder in seine ursprüngliche Klasse, und Uri brachte ich nach Straßburg, wo wir ihn doch eingeschrieben hatten. Er sagt bis heute, es war sein unglücklichstes Jahr. Doch ich dachte, es würde für ihn sehr schön werden! So pendelte ich Monate lang zwischen Ammersford, Wien und Straßburg. Nach etwa zwei Monaten konnte ich die Mutter nach Wien nehmen. Schließlich gelang es mir, auch Bobby nach Wien zu bringen, denn in Holland ließ man ihn nur liegen, und er bekam keine andere Behandlung. Er kam auf einer Bahre direkt vom Flugzeug ins Böhler Krankenhaus, wo man ihn am nächsten Tag aufrichtete, und er begann das Gehen zu üben.

Nach weiteren zwei Monaten kam er in ein Rehabilitationszentrum, wo er fleißig an sich arbeitete, um wieder gesund zu werden. Nun fuhr ich alle paar Wochen nach Straßburg zu Uri, denn der fühlte sich sehr einsam und unglücklich. Es wurde Februar, und man nahm Bobby endlich den Gips ab. Er wollte sofort nach Brasilien fliegen, um dort seine Angelegenheiten mit der Firma zu regeln. Zwei Tage vor seiner Abfahrt, er ging noch mit zwei Krücken, kam ein Anruf, die Panair existiere nicht mehr. Sie wurde nach einem Putsch beschlagnahmt! Bobby flog trotzdem, um zu retten, was zu retten wäre.
Meine Mutter fuhr nach Israel zurück, denn sie war für einen Winter nicht gerüstet. Bobby war arbeitslos, Uri unglücklich in Straßburg, nur Micky war ein Lichtblick! Nicht nur, dass er alles Versäumte in kürzester Zeit aufgeholt hat, ist er wieder Vorzugsschüler geworden und war voll integriert in seiner Klasse.

Bobby versuchte bei allen Airlines, einen Job zu bekommen, doch es war nichts frei in seiner Stellung. Mit Hilfe unseres Freundes Fritz Wiesel bekam er einen Job in einer Bank, war aber dort sehr unglücklich, denn es war keine befriedigende Arbeit. Im Sommer kam Uri mit all seinen Sachen nach Hause, fest entschlossen nicht mehr in das Internat zurückzukehren. Als wir nach Genf übersiedelten, hatten wir auch unseren Anteil an der Miederfabrik verkauft, so war auch diese Einnahmequelle versiegt. Wir mussten also wieder einmal von vorne anfangen. Bobby gab die Hoffnung nicht auf, doch noch zu einer Fluglinie zu kommen, denn das war das Einzige, was er wirklich gut und gerne machte. Er war 45 Jahre alt, zu alt.

Dann kam eine große Chance. Austrian Airlines wollte ihm die Vertretung für die ganze Iberische Halbinsel geben! Wir waren glücklich. Doch dann überlegten wir. Uri war zwei Jahre vor der Matura, er konnte unmöglich in einer neuen Sprache maturieren. Micky hatte sich wieder so gut eingelebt, konnten wir ihn wieder herausreißen? Sie hatten den Schock der Übersiedlung und des Unfalles kaum überwunden, konnten wir ihnen einen neuen Schock zumuten? Bobby zerriss den schon unterschriebenen Vertrag, und wir beschlossen, diese Chance, die wir nie wahrgenommen haben, nie zu erwähnen. Es ist auch das erste Mal, dass ich darüber berichte. So suchten wir weiter. Und Bobby bekam noch einmal eine Chance: Er lernte den Direktor der Avianca kennen und redete ihm buchstäblich ein, eine Zweigstelle in Wien zu eröffnen. Er gab ihnen unglaubliche Bedingungen, nur gegen Spesen und Kommission für sie zu arbeiten! Wir suchten eine Wohnung, wo Bobby sein Büro haben konnte. Nun drehte sich das Schicksalsrad wieder zum Besseren!

Bobby nahm auch eine Sekretärin auf, die langsam zum Familienmitglied wurde. Da Bobby weiter seine guten Beziehungen in den Oststaaten hatte, war er bald wieder sehr erfolgreich, und alle waren zufrieden.

Uri ging in die Maturaschule, denn er hatte zwei Jahre Latein und Griechisch versäumt, und das war nicht aufzuholen. Er sollte auch zum österreichischen Militärdienst, aber wegen seines Gebrechens am Ohr wurde er befreit. Ich muss sagen zu unserer Erleichterung! Nach der Matura war es für ihn selbstverständlich auf die Technische Hochschule zu gehen, denn das war immer schon sein Hauptinteresse. Wir hatten meiner in Brünn lebenden Cousine eine Garconniere abgekauft, und sehr zu meinem Leidwesen riet Bobby Uri, selbständig zu werden und alleine zu wohnen. Micky bemühte sich in der 7. Klasse in das American Field Service aufgenommen zu werden, doch nach dem er alle Tests passierte, sagte man uns, er sei zu jung. Das war für ihn eine große Enttäuschung! Nach seiner Matura wusste er nicht so genau, was er wollte und suchte alle möglichen Beratungsstellen auf. Dann entschloss er sich für das Studium an der Welthandel. Er suchte auch um ein Fulbright-Stipendium an, das er nach einem Jahr auch bekam. Man sandte ihn an die Brandeis Universität. Uns war es nur recht, denn es ist eine jüdische Uni, und wir dachten ihn dort gut aufgehoben. Meine Söhne gingen also langsam ihre eigenen Wege, Uri war auf der Technischen Hochschule nicht glücklich. Wir rieten ihm, doch gleich etwas anderes zu wählen, am liebsten wäre es uns gewesen, er hätte die Hotelfachschule gemacht, denn er hatte immer einen guten Umgang mit Menschen, sprach Deutsch, Französisch und Englisch und hatte auch gute Manieren. Im Sommer arbeitete er als Tour-Guide und hatte großen Erfolg dabei! Nach zwei Jahren auf der Technik entschloss er sich für Medizin.
Beide Buben waren also quasi aus dem Haus.

Eines Tages  sah ich im Profil eine Annonce: "Wenn sie ihren Haushalt mit der linken Hand machen, brauchen wir ihre Rechte!". Bobby war anfangs dagegen, dass ich mich überhaupt melde, doch ich rief trotzdem an. Man sagte mir, es werden Englischkenntnisse verlangt und Erfahrung im Umgang mit Touristen. Da sagte ich, ich hätte es schon immer getan, aber ohne Entgelt, denn ich führte die Klienten meines Mannes durch die Stadt. Ich bekam den Job.
Ich konnte alle Sprachen benutzen, die ich gelernt habe, am Abend gab es oft Galaempfänge in den verschieden Palais, und das machte mir viel Spaß. Eines Tages fehlte eine Fremdenführerin, so schickte man mich. Ich sah, dass es ziemlich einfach war, denn man brauchte nur die elementarsten Kenntnisse. Natürlich bildete ich mich weiter, um nicht in Verlegenheit zu kommen, und bald schickte man mich auch ins Ausland als Reisebegleiterin. Das war für mich eine Herausforderung, denn ich musste mich immer gut vorbereiten, hatte die ganze Verantwortung für die Gäste, für die Verpflegung, für das Gepäck usw. Dieser Job gefiel mir sehr gut, denn es war sehr abwechslungsreich, ich musste immer was Neues lernen, musste gut aussehen, und so überdauerte ich die so genannte "Midlife Krise", in die viele meiner Freundinnen gerieten, nachdem ihre Kinder das Haus verlassen hatten. Wenn man immer "nur" Hausfrau und Mutter war, ist es schwer, plötzlich mit dem Gedanken fertig zu werden, dass man eigentlich nicht mehr unbedingt gebraucht wird! Bobby tolerierte meine Emsigkeit, und ich glaube, er war auch Stolz auf mich.

Es gelang uns auch, mit vielen Überredungen Bobbys Eltern nach Wien zu bringen, denn in Rio starben in kürzester Zeit alle von Opas Geschwistern, und sie waren plötzlich alleine dort. Erst fanden wir eine Wohnung für die Eltern, die wir möblierten und inzwischen untervermieteten, doch nach zwei Jahren, als sie nicht kamen, haben wir sie wieder aufgelöst. Als sie sich dann doch entschlossen zu kommen, war die beste Lösung, sie in ein Pensionisten Heim zu geben, denn beide waren 80 Jahre alt. Anfangs waren sie nicht sehr glücklich, denn es fehlten ihnen die Bekannten, die sie in Rio hatten, und auch der lange Winter deprimierte sie sehr. Wir jedoch waren sehr froh, wieder etwas Familie hier zu haben. Micky kam aus Amerika zurück und setzte sein Studium an der Universität mit Erfolg fort.
Jeden Freitagabend kamen die Eltern und die Buben, Micky wohnte wieder bei uns und spielte gerne mit dem Opa Schach. Irgendwann beschloss Micky, in eine Wohngemeinschaft zu ziehen. Ich war sehr unglücklich darüber. Jedes Mal, wenn eines meiner Kinder wegzog, war ich sehr traurig! Micky wohnte also in der Burggasse mit noch drei, vier anderen Jugendlichen, zahlte dort viel Miete, die er sich selbst verdiente, war aber plötzlich viel mehr zu Hause als früher! Ich fragte ihn wieso? Da sagte er uns: „Jetzt komme ich, weil ich es will, und nicht weil ich muss!“. Uri kam eines Tages nach Hause und erklärte, er habe nun das Mädchen gefunden, das er heiraten wolle! Es war Brigitte, auch Medizinstudentin aus gutem jüdischem Haus. Der Vater und Bruder Arzt, alles passte zueinander. Sie wollten nicht bis zum Ende des Studiums warten und beschlossen im Juni zu heiraten.

Wir bereiteten also eine schöne Feier. Wir waren mit Uris Wahl sehr zufrieden, und alles passte so gut zusammen! Nach der Trauung im Tempel gaben wir einen Empfang im alten Rathaus, danach fuhr das junge Paar in einem Fiaker – der Kutscher hieß Herr Glück – in das Lusthaus im Prater, wo wir ein typisches Wiener Essen für die Familie gaben. Brigittes Eltern gaben ihnen eine Wohnung, und wir halfen mit der Einrichtung. So fing alles gut an, doch es ging nicht so gut weiter. Nach einigen Jahren war die Liebe vorbei, und als Uri endlich mit seinem Studium fertig war, eröffneten sie uns, sie ließen sich scheiden! Ich war nicht überrascht aber traurig. Ich habe Brigitte sehr gerne gehabt, und wir beschlossen auch weiterhin in gutem Kontakt zu bleiben.

Auch Micky eröffnete uns, er habe seine Frau fürs Leben gefunden. Sie haben gemeinsam Brandeis besucht. Es war Ayesha, ein Mädchen aus Indien. Wir waren nicht begeistert, denn es war uns alles so fremd, und wir hatten Angst, wenn nach einiger Zeit die Liebe vergeht, die verschiedenen Lebensarten und Gewohnheiten einfach nicht passen werden. Ich bin sicher, auch Ayesha stand unter Druck von ihren Eltern, denn sie ist das einzige Kind, und die Eltern waren sicher nicht glücklich, sie an einen so Fremden und so weit weg von der Heimat ziehen zu lassen! Doch die Beiden überwunden alle Schwierigkeiten, und nach acht Jahren heirateten sie doch. Micky hatte inzwischen sein Studium in Oxford beendet und bekam sofort eine Stellung in Cambridge, wo er und Ayesha endlich zusammenziehen konnten. Die Trauung war am Magistrat in Cambridge. Wir lernten Ayeshas Familie kennen, und heute sind wir froh, dass die beiden ihren Kopf durchgesetzt haben!

Da nun beide Kinder erwachsen waren und eigentlich mein Anteil an ihrer Erziehung vollbracht war, wandte ich mich anderen Aufgaben zu. Im Sommer arbeitete ich weiter als Reiseleiterin, hatte guten Erfolg und auch viel Genugtuung. Doch was mache ich im Winter? So entschloss ich mich, auch etwas für die Allgemeinheit zu tun. Da mein Herz immer noch an Israel hang, wollte ich etwas für dieses Land tun. Und so wurde ich ein aktives Mitglied der WIZO. Erst wurde ich als Repräsentantin der WIZO in der U.N. gewählt, später war ich Vorsitzende und zuletzt auch Präsidentin. Diese Aktivitäten, obzwar sie zeitraubend und oft auch frustrierend waren, gaben mir doch ein Gefühl, nicht nur für mich und meine Familie da zu sein, sondern auch für diejenigen, die Hilfe brauchen. Ich traf mit wunderbaren Frauen zusammen, mit denen wir gemeinsam ein großes Werk schafften. Und wenn ich dann in Israel eines der drei Tagesheimstätten, die aus unseren Geldern finanziert wurden, besuchte, dann sah ich, dass sich die Mühe und der Ärger lohnten. Die Krönung meiner Tätigkeit war dann die Verleihung des „Rebecca Sieff Awards“ an mich. Ein Bäumchen auf meinen Namen wurde in unserem Heim in Modiin gepflanzt!

Das Einzige, das Bobby und mir zu unserer Zufriedenheit fehlte, waren Enkelkinder! Bobby sagte einmal zu mir, als wir aus der Synagoge gingen: „Der einzige Fluch, den es in hebräischer Sprache gibt, „Dein Name sei ausgelöscht“, scheint an uns war zu werden.“ Denn aus der großen Familie Landesmann gab es keine jüdischen Nachkommen!

Doch auch das wurde uns eines Tages gegeben! Wir haben nun drei wunderbare Enkerln: Raphael, David und Mimi. Wenn ich nun zurückblicke auf 75 Jahre meines Lebens kann ich zufrieden sein. In einer Zeit, wo andere so viel Leid und Qualen erleiden mussten, hatte ich eine glückliche Kindheit und eine beschützte Jugend. Auch mein späteres Leben als Frau und Mutter verlief G’tt sei Dank ohne große Turbulenzen. Ich wurde immer umgeben von liebevollen Menschen und habe eigentlich immer nur Gutes erfahren!

Életrajz

Én sosem ismertem az apai nagyszülőket. Földművesek voltak. Hetében, ez a falu most is megvan fönn a Nyírségben [Hete: Bereg vm.-i kisközség, 1910-ben 5-600 főnyi lakossal. – A szerk.]. A földet bérelték is, de volt sajátjuk is. Gondolom, gabonát termeltek. Saját házuk volt. Ortodoxok voltak. A nagypapa szakállas, kalapos bácsi volt, és zsidó hitben nevelte az összes gyerekét. Biztosan jártak héderbe, mert az apám tudott olvasni, imádkozni, úgyhogy abszolút zsidók voltak. Mindenki vallásos volt. Kilenc gyerekük volt. Kálmán bácsi, a legidősebb, már 1920-ban meg is halt. Azt mesélték róla, hogy süket volt. Van egy híres történet, hogy Kálmán bácsi az esküvője napján kapott egy pofont a nagypapától, mert szürcsölte a levest. Hat gyereke volt. Nem maradt Hetén, átment Penyigére és Nábrádra, ők ott laktak [Mindkét kisközség Szatmár vm.-ben volt, a 20. század első évtizedeiben Penyigén 700, Nábrádon 900 fő élt. – A szerk.]. Aztán volt a Teri, azok Pusztadoboson [Szabolcs és Ung vm.-i kisközség 1920-ban 1200 főnyi lakossággal. – A szerk.] voltak, aztán a Cili. A Jenő bácsiról van emlékem, mert amikor születtem, tőle kaptam azt a mackót, ami még mindig megvan. Orvos volt, ő volt az egyetlen, akinek nem volt gyereke. A Herman bácsit nagyon jól ismertem. Annak két gyereke volt, a lánya még most is él Amerikában – kedvenc unokatestvérem. Herman bácsi és a felesége és a fiuk meghalt. Mindenki földműves volt Szatmárcsekében [Szatmár-Ugocsa-Bereg vm.-ben lévő nagyközség, 1920-ban 1800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Kölcsén is laktak [Kölcse Szatmár vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 1200, 1920-ban 1100 főnyi lakossal. – A szerk.], és Szatmárcsekében egyszer ott nyaraltam náluk gyerekkoromban. Anyám ott maradt velem. És arra emlékszem – akkor 4-5 éves lehettem –, hogy lázas lettem, és akkor az Anni néni egy piros pántlikát kötött a csuklómra rontás ellen, szóval ők amellett, hogy nagyon vallásosak voltak, az ilyen népi babonákban is hittek, jól megfért bennük ez a két gondolat. Volt egy lovam – amire azt mondták, hogy az az én lovam –, azt úgy hívták, hogy Sármány. Herman bácsi meg az apám is, ha rájuk nézünk, a magyar paraszt juthat az eszünkbe: bajuszos, sötét bőrű. Abszolút semmi zsidó nem volt bennük. A Szeréna nénit is jól ismertem, ő kiment Izraelbe, azt hiszem, 1948-ban. Az egyik lánya még mindig él Izraelben. A Dezső bácsit nem ismertem, csak hallottam róla. A Dezső maradt a nagyszülők házában, ő folytatta ott a gazdaságot. Gizi nénit nagyon jól ismertem, ő Debrecenben élt, egy gyereke van, még mindig él Debrecenben. Gizi néninek a férje volt a debreceni hitközség elnöke és ő is földművelő volt. Nyaraltam náluk is többször Debrecenben. Emlékszem, a Jenő bácsi feljárt hozzánk, Debrecenbe a Gizi nénihez mentünk. Emlékszem, mikor az apám hazajött a hadifogságból, odamentünk. Az apám nagyon tartotta kapcsolatot a testvéreivel. A háború után ő mindig mindenkinek segített. Sokan voltak, akik anyagi segítségre szorultak. Ő volt az egyetlen, aki Pestre költözött, és a háború után ő volt a levelezőközpont. Gyöngybetűkkel írta a leveleit, irtó szép kézírása volt.

A legkisebb volt József, az én apám. Ő leérettségizett Munkácson [Munkács – Bereg vm.-ben fekvő város, melynek 1910-ben 17 300, 1921-ben 21 000 lakosa volt. A várost a Galícia felé irányuló kereskedelem – fa, marha, gabona, bor, sör, ásványvizek, gyümölcs – lendítette fel. 1910-ben a város lakosainak 44%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez, ez volt a legnépesebb vallási felekezet Munkácson. A város a trianoni békeszerződés értelmében 1919-ben Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Utána dolgozott talán Püspökladányban [Hajdú vm.-ben lévő nagyközség, 1920-ban 13 200 főnyi lakossal. – A szerk.], és később aztán a háború előtt tojásbizományos lett. Ami azt jelentette, hogy falun összegyűjtötték a tojásokat, fölküldték Pestre, és ő adta el Pesten. Apám lovas kocsival szállította a tojásokat. Minden hajnalban négykor már kinn volt a nagyvásártelepen, és egy órakor jött haza, kora délután mindig aludt, s négy után kezdett irodai munkát végezni, könyvelt. Eljöttek a pénzért, vitte a pénzt. Én mindig nézhettem azt, amikor ilyen pénzes leveleket föladott, mert azt le kellett ilyen viasszal pecsételni, s az nekem nagyon tetszett. Nem hiszem, hogy jól keresett, de tisztességesen éltek. A legbecsületesebb ember volt, akit ismertem.

Nagyon jól ismertem az anyai nagyszülőket, mert velük együtt éltünk, és 1944-ben végig együtt voltunk. Az, hogy megmaradtunk, az anyai nagyapámnak köszönhető. Az anyai nagypapám egy nagy vagány volt és nagy link. Járai Lajosnak hívták. Járait magyarosította Katzról. Régen magyarosíthatott, mert amikor én már megismertem, már a lányát is úgy hívták, hogy Járai Magdolna, aki 1907-ben született Pesten. Erdélyiek voltak, Járáról valók [Alsójára Torda-Aranyos vm.-ben lévő kisközség. – A szerk.]. Ezért választotta ezt a nevet. A nagyapám is vallásos volt, de nem olyan mértékben, mint az apai nagyapa. Egy héten egyszer jártak templomba. A háború előtt kóser háztartásuk volt. 1960-ban halt meg. Akkor nyolcvan éves lehetett. A nagyapám aznap halt meg, mikor én felvételiztem a filmművészeti főiskolára. Jól emlékszem. Ő meghalt, én meg mentem az írásbelire. Drexler Kamillának hívták a feleségét. És annak a szüleit is ismertem. Kamilla pesti volt. Egy gyerekük volt, a Gitta (Magdolna), az én anyukám.

A háború előtt nem volt saját lakásuk. Vagy albérletben laktak, vagy szállodában. Aztán a háború után vettek egy garzonlakást a Gorkij fasorban, aztán a nagyapám meghalt, a nagyanyám átköltözött a szüleimhez, és én harminc éves voltam, amikor először önálló lakáshoz jutottam. Elég bizonytalan egzisztenciájuk volt, mert Lajos bácsi a háború előtt például járt a Balkánra mint ügynök, és azt hiszem, link üzletei is lehettek. Voltak az életükben jó periódusok, Gödöllőn villájuk is volt, autójuk is volt. Aztán ez ahogy jött, úgy el is ment mindig, minden. De a Gittának mindent megadtak. Gitta polgáriba [lásd: polgári iskola] járt. De aztán a felszabadulás után elvégezte a gyermekgondozói tanfolyamot, és a Corvin Áruház óvodájában dolgozott. Az anyám nagyon magyar volt.

Anyám csinos volt, elegáns volt, de dolgozott. Nem volt egy klasszikus úrinő. A művészethez nagyon jó volt, fantáziája volt, és amikor sárga csillagot kellett hordani, akkor ő sárga farkasfogból és sárga zsinórból csinálta a sárga csillagokat, mert azt mondta, itt arra megy ki a játék, hogy mindenki egyforma legyen. Itt is meg kell hogy különböztessük magunkat. Az anyám mindig azt mondta, hogy lehet, hogy nem ő csinálja a legjobb vacsorákat, de ő a leggyorsabb. Nem volt egy nagy szakácsnő, de jól főzött. Gulyáslevest meg a fánkot kértem mindig a születésnapomon.

A szüleimet összehozták [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Már nem is emlékszem, hogy kicsoda. Nagy szerelem volt. Ha el lehet képzelni két különböző társadalmi környezetből jövő embert… József egy zsidó parasztcsalád legkisebbik gyermeke és Járai Magdolna egy majdhogynem azt mondanám, nagypolgári, de inkább felső középosztály, városi család egyetlen, elkényeztetett lánygyereke volt. És ennél szebb házasságot nem ismertem. Pesten volt az esküvőjük, természetesen zsinagógában, ha jól tudom, ortodoxban. És 1932-ben épült a Szövetség utcai ház, akkor kivették a lakást, és én már ott születtem 1933-ban. Az két szoba, hall, személyzeti. A Havas Bútorgyárnál volt méretre rendelve a gyerekszobabútorom, monogram is volt benne: KG. Volt a hálószoba[bútor], és volt a gyerekszoba[bútor]. Csináltatva volt, de nem olyan nagyon gyerekszobás jellegű. Amikor kicsi voltam, volt egy rácsos ágyam. De aztán lett rekamié, méretre csináltatva. Volt szőnyeg. Volt két szép nagy kép, nemrég adtam el őket. Volt, amikor ott lakott az Erzsi néni velünk, a bejárónőnk. Ő csinált mindent a háztartásban.

A háború előtt, azt hiszem, az „Esti Kurír” [Az „Esti Kurír” délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt (1921), majd a Nemzeti Szabadelvű Párt (1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve) megalapítása. – A szerk.]  volt gyakran otthon, de hogy ez járt-e vagy vették, azt nem tudom. És a háború után a „Világ”, azt nagyon olvastuk. Abban volt egy sorozat, a „Mengele boncoló orvosa voltam”, azt olvastuk nagyon. És aztán a nagyapám a „Magyar Nemzet”-re fizetett elő, és az egész addig járt még nekem is, amíg meg nem változtatta a trendet. Nekem nagyon sok gyerekkönyvem volt. És mindig vettünk, kaptam könyveket. Így én sokat olvastam. Az anyám például emlékszem a Geraldy szerelmes verseit olvasta [Paul Géraldyról (1885–1983) van szó, talán a „Te meg én”, magyarul 1925-ben megjelent versciklusról. – A szerk.], Márai volt, Upton Sinclair – ezek az ő könyveik voltak. De ez már a háború után volt.

Apám nagyon vallásos volt. A háború előtt az apám tfilint rakott minden nap. A háború előtt a Bethlen térre járt zsinagógába. Apámnak volt egy zacskója – egy bársony zacskó –, és abban volt a könyve és a tálesze. Nem dolgozott szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma], de azért, mert szombaton nem volt vásárcsarnok. De azt hiszem, dolgozott volna, ha lehet. És cigarettázott szombaton is. De nagyünnepen nem. Emlékszem, mikor kijöttünk a nagyünnepen, hogy amikor kiment már az ünnep, első dolga volt, hogy rágyújtott. Mindenki böjtölt a családban. A böjttörő vacsora [Böjttörő: az a vacsora, amellyel megtörik, azaz befejezik a 25 órás böjtöt. – A szerk.] mindig nálunk volt, és a nagyszüleim jöttek oda. Az anyámnak is kóser háztartása volt, de a sonkát azt papírtálcáról kaptam, mert azt mondta, hogy azt csak úgy lehet [Éppen azért kapta papírtálcáról, mert az nem volt kóser, és az anyja nem akarta tréfli étellel elrontani a kóser edényeket. – A szerk.]. Anyám gyújtott pénteken gyertyát. Mindig volt szédereste. A háború előttire kevésbé emlékszem. A háború után a nagyanyám tartotta a szédert. Hanukakor volt mindig ajándék. Volt trenderli is. Karácsony nálunk otthon nem volt.

Egy balatoni nyaralásra emlékszem, kicsi voltam, meg egyszer mentünk valami hegyi nyaralásra is. A háború után tanultam meg biciklizni. Az apám tanított meg a Svábhegyen. Ott nyaraltunk a háború után sokat. Arra is emlékszem, hogy első elemista koromban az apám egy délelőtt azt mondta, hogy na, ma ne menjél iskolába, megyünk korcsolyázni. A Márkus jégpályára mentünk, ami a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán volt. Meg kirándultunk hétvégeken egy másik házaspárral. Ők a Népszínház utcában laktak.

Egyszer elvittek a Rózsák terére valamilyen óvodába, de nem hiszem, hogy én ott hosszan voltam. Arra emlékszem, hogy valami színes papírt vágtunk ki. De valami miatt nem jártam oda sokáig. Fräulein járt hozzám, hogy tanuljak németül, de azért tanultam meg németül, mert a nagymamám németül beszélt velem. A Bethlen téri elemibe jártam. Az egy nagyon zsidó iskola volt, nagyon jó iskola volt, szerettem. Az első két osztály volt koedukált, azt hiszem, aztán szétváltak a fiúk meg a lányok. Egyszerre tanultuk az alef-bétet és az ábécét. Hittanóra is volt, és jártunk szombatonként a Bethlen térre. Voltak barátaim, például a Horány Péter, aki még ma is barátom, és hatéves korunk óta együtt jártunk iskolába. Orvosi egyetemre is, és még ma is tartjuk a kapcsolatot. Meg másokkal is. Golyózni jártam a Barát utcába. A Barát utcában ezeket a gyerekeket utcagyerekeknek hívták, és emlékszem, hogy volt köztük olyan gyerek is, aki lócitrommal dobálta a nagyságákat. Ilyet mi nem csináltunk, de nekem nagyon tetszett vagánynak lenni. És minden unokatestvérrel tartottam a kapcsolatot, akivel lehetett.

1940-ben vitték el először apámat, azt hiszem, munkaszolgálatra. Nagyatádra kellett bevonulnia. Nem tudom, hogy ez az első vagy a második eset. De aztán már nagyon nem láttuk. Én mint gyerek csak azt láttam mindenből, hogy nagyon pusmogtak az emberek körülöttem. Hogy bezárkóztak, beszélgettek. És azt az apám tudta, hogy mennie kell majd, és akkor felfogadott egy tornatanárt, és otthon tornázott, hogy ő kellőképpen felkészüljön. És azt hiszem, ez bevált. Hat évig nem láttam az apámat, mert a munkaszolgálat után fogságba esett, és 1948-ban jött csak vissza. 1945-ben már lehetett tudni, hogy él. Az Uralból kaptunk apámról először hírt, Nyizsnyij Tagilban volt a fogolytábor. És én nem értettem a háború után, hogy ő, aki tulajdonképpen a szovjetekkel volt egyívású, miért tartják őt hadifogolynak. Ő a lovakhoz értett, úgyhogy ő mindig vagy kocsis volt, vagy lóval foglalkozott. Állítólag ott összeszűrte a levet valami szovjet orvosnővel, de ez legenda. A háború után apám belépett a pártba. Szerintem azért, mert visszajött a háborúból, és hatott rá a dolog. De aztán ki is dobták a pártból mint kulákgyereket.

1944 előtt soha nem ért antiszemita atrocitás. Akkor egyszer kaptam egy pofont az utcán. Aztán nagyon féltünk 1944-ben Szálasi hatalomátvételekor [lásd: nyilas hatalomátvétel], amikor kivitték a Tattersallba [lóversenypálya] a zsidókat. Akkor jöttek házról házra, és én nagyon emlékszem, hogy nagyon féltem. [Randolph L. Braham írja: Budapesten „A zsidók ellen indított módszeres kampány október 20-án kezdődött. hajnalban rendőrök kíséretében nyilas elemek hatoltak be a csillagos házakba, és megparancsolták, hogy minden zsidó férfi gyülekezzen az udvarokon. Ott közölték velük, hogy minden 16 és 60 év közötti férfi készüljön föl rá, hogy egy órán belül útnak indul. Még ugyanaznap délelőtt a nyilasokból és rendőrökből álló különítmények által kiválasztott zsidókat a Kerepesi úti lóversenypályára vagy a KISOK sportpályára vitték.” (A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003). – A szerk.] S akkor azzal úsztuk meg mi a házban, hogy a nagyapámnak volt egy hamis papírja, hogy őt a Kun Béla idején halálra ítélték. Ezt megmutatta a nyilasoknak, és ezt értékelték, úgyhogy otthon maradtunk. A többiek a házból visszajöttek két nap múlva. Nem vittek el a házból, itt is a nagyapám zseniális volt, mert szerzett egy hamis svájci Schutzpasst, persze egészen egyértelmű volt, hogy hamis a pecsét rajta. Úgyhogy csináltatott róla fotokópiát, és emlékszem, az egész család rá volt írva – ő, a nagymama, az anyám meg én –, és elmentünk a Rákóczi út és Körút sarkán, ott volt egy közjegyző. És a fotokópiát a közjegyzővel hitelesíttette, és onnantól kezdve azt mutattuk, mert az már akkor egy hiteles papír volt, egy hamis levélnek a hitelesített másolata.

Nagyon, nagyon rafinált ember volt. A Szövetség utcai ház zsidó háznak volt nyilvánítva. Azt hiszem, a többség egyébként is zsidó volt itt. A környék nem volt zsidó környék. De ez zsidó ház lett. Ott voltunk a háború alatt. S arra is emlékszem, hogy a földszinten lakott egy Keresényi, talán így hívták, aki vett nekem a szemben lévő cukrászdában fagylaltot, mert a zsidó nem mehetett a cukrászdába. A nyilas hatalomátvétel után el kellett hagyni; a Pozsonyi úton volt valami iroda, és ott kijelöltek nekünk egy védett házat a Tátra utca 29/b-ben. Nem volt olyan zsúfolt a lakás. Nem emlékszem, hogy kikkel laktunk. Lejártunk a pincébe, akkor egy asztalosüzem lehetett ott, és a bombázásokra ott voltunk. És ott főztek közösen. Erre emlékszem, hogy ettük azt a babfőzeléket, amibe szódabikarbóna helyett, hogy puhuljon a bab, véletlenül molyirtót tettek. De megettük. Ott ért minket a felszabadulás, de ott már házról házra jártak a nyilasok, és vitték őket [a zsidókat] a Duna-partra [lásd: védett ház; zsidók Dunába lövése]. Úgyhogy ha két nappal később jönnek az oroszok, mi is ott végezzük. Rengetegen elhunytak a holokausztban. Negyvenen a családból. Ebben az általam készített családfában, több mint kétszáz név van, és ezért csináltam, hogy a gyerekeim tudják, hogy honnan jöttek. Több évig dolgoztam rajta, mikor kint voltam Izraelben, próbáltam kiegészíteni. Most már készen van.

A háború után visszamentünk a Szövetség utcába. A lakásban volt, ami megmaradt, volt, ami nem. A bútorok nagyobb része megmaradt. De az én fölhúzható Märklin vasutam eltűnt. Emlékszem, hogy nem volt mit ennünk 1945-ben, és a házban laktak a Wintermantelék, akik ékszerészek voltak, keresztények. Két gyerek volt, és azokkal csináltam üzletet, hogy kajáért odaadom a Märklin vasutamat. S amikor oda akartam adni, kerestem, és azt is elvitték, nem volt meg. Úgyhogy az üzlet visszament.

Az én bár micvám el lett tolva egy évvel, mert az apám nem volt itthon, de akkor már tudtuk, hogy él. És mindenképpen akartuk, hogy itthon legyen, megvártuk. A bár micvá a rabbiképzőben volt a Scheiberrel [lásd: Scheiber Sándor], és a Schweitzer [Schweitzer József (1922): Nyugalmazott neológ országos főrabbi. 1947-ben avatták rabbivá. 1981-től 1985-ig a Budapesti Izraelita Hitközség főrabbijaként működött, 1985 és 1997 között pedig az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója volt. – A szerk.] készített fel rá, aki akkor fiatal pécsi rabbi volt. Csak arra emlékszem, hogy egy légpuskát kértem és kaptam ajándékba. Nagyon tudtam lőni. Az apám szájában kilőttem a cigarettát, ha odaállt elém, így tartotta az egyforintost, és kilőttem az egyforintost a kezéből. Légpuskával gyakoroltam a Szövetség utcai kertben. Ott volt egy nagy elhanyagolt terület. Az anyámnak nagyon nem tetszett. A nagyünnepek mindig megmaradtak. Böjtöltem [Jom Kipurkor]. Most is böjtölök. Nagyünnepen elmentem templomba. Sőt, még az apám meg az anyám is. Csak a gyerekeknek volt karácsony. Nem léptem be a pártba. Nem vonzott. Anyám mindig azt mondta, hogy csak politikát ne. De ez nem volt szempont. Valamelyik nap meghatároztam magam valakinek, hogy én baloldali liberális humanista reneszánsz típusú ember vagyok.

Az elemi iskolát pont 1939-ben kezdtem, és pont az 1943/44-es tanévben lettem első gimnazista, és akkor csak a zsidó gimnáziumba lehetett menni. És akkor minden zsidó gyerek ott volt, s a nagyapám el tudta intézni – gondolom pénzzel –, hogy engem is fölvegyenek. Két első osztály indult, két fiú osztály. És akkor elkezdtünk járni 1943 őszén, és 1944-ben rövidített tanév volt. Kimaradt az év, és 1945 tavaszán ezt folytattuk, de akkor már a Röck Szilárd utcában kezdtük, és aztán átmentünk a Wesselényi utcába, és később az Abonyi utcai épületbe.  De én az utolsó [a nyolcadik] évet már nem ott jártam. Azt már a Madáchban jártam. Azért mentem át, mert akkor én voltam a diákszövetségi titkár, és akkor volt egy ilyen ukáz, hogy gyűjtsünk aláírásokat, hogy szüntessék meg a felekezeti iskolákat. És én ebben közreműködtem, és akkor úgy éreztem, hogy ez nem fér össze, hogy ott maradjak. A zsidó gimnáziumban volt héber nyelv. Gross Ezra nevű férfi tanított ivritet, nem voltam benne túl jó. Azok voltak jók ivritből, akik tudták, hogy Izraelbe akarnak menni, és sokan voltak abban az osztályban ilyenek, egyébként pedig egy jó fejű osztály volt. Soméros [Hasomér Hacair] is voltam a háború után. A srácok vittek. Én sosem voltam egy meghatározó személyiség, én mindig úsztam a többiekkel. Sokkal okosabbak voltak, mint én. Én elmentem volna 1947-ben Palesztinába, mert az összes osztálytársam ment. Öten maradtunk vagy hatan, amikor én átmentem a Madách gimnáziumba. Én is akartam alijázni, és az anyám nagyon nem engedte. Azt mondta és mindig idézte is, „itt élned, halnod kell”. És erre én mindig azt mondtam, hogy erre volt egy jó sanszunk. Azt mondta, nem számít. Én hittem a cionizmusban. Egy gyerek 13 éves korában valamiben hisz. Kimentem apámmal a pályaudvarra, mikor ezek elmentek, búcsúztattuk őket.

A KISZ előtti ifjúsági szervezetben is benne voltam [Ez a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ), amely a 14–25 éves fiatalokat tömörítő tömegszervezet volt. 1950-ben alakult az addig meglévő ifjúsági rétegszervezetek egybeolvasztásával és központosításával. Volt saját napilapja, a „Szabad Ifjúság”. 1957-től a DISZ helyére a KISZ lépett. – A szerk.]. Én mindenben benne voltam. Voltam én cserkész is. Volt egy 47-es Eötvös József zsidó cserkészcsapat a háború után. Az 1949-es VIT-en [Világifjúsági Találkozó: a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) által szervezett fesztiválsorozat. Az elsőt 1947-ben rendezték Prágában, a másodikat 1949-ben Budapesten. A politikai cél az volt, hogy az egyre erősebb hidegháborús légkörben a Szovjetunió növelhesse és demonstrálhassa befolyását az ifjúság körében. Eleinte kétévente szervezték, 1959-től háromévente, 1968-tól ötévente szervezik. Mai neve: Világifjúsági és Diáktalálkozó. – A szerk.] angol tolmács voltam. Nagyon jó angoltanárok voltak a zsidó gimnáziumban. Úgy megtanultam, hogy amikor kimentem Izraelbe, és ott élt a volt angoltanárom, elmondhattam neki, hogy mindent, amit az életben elértem, az angol nyelvtudásomnak köszönhetek.

1950-ben vagy 1951-ben magyarosítottunk. Én akartam. A Kárpáti nevet választottuk. De rosszul választottunk, mert a család másik fele Kádár lett. Ami később aztán nem tudom, hogy előny volt vagy hátrány, de ők azt választották. Anyám 1947-ben szerezte meg az óvónői képesítést. Sose fogom elfelejteni, hogy amikor a bizonyítványosztása volt, és nem volt tiszta ötös, akkor sírt. Nagyon meg volt sértve. Az apám a Budafoki Baromfifeldolgozó Vállalatnál lett üzemvezető. És nagyon megbecsülték. Jól dolgozott. Élmunkás volt. [1948. március 15-én hirdették meg először – szovjet mintára – az első országos munkaversenyt, és az itt élen járó munkásoknak adományozták az „élmunkás” kitüntető címet. A főként a szakmunkások közül kikerülő munkáselit a káderutánpótlást szolgálta. A címmel különféle kedvezmények is jártak (üdülés, vásárlási lehetőség, olykor lakáskiutalás). A munkaversenyben ezt követően áttértek a sztahanovista mozgalomra (ez a mozgalom 1935-ben indult a Szovjetunióban a termelés növelésére). Magyarországon először Sztálin 70. születésnapján, 1949-ben hirdették meg. 1954-ben megszűnt a mozgalom, 1956-ban a címet is eltörölték. – A szerk.]

Leérettségiztem, és mentem volna az orvosi egyetemre. Emlékszem, hogy gyerekkoromban csináltam egy papírt, amit az anyám talán még őriz is, ahol le volt írva, hogy én nem tudom, mekkora orvos leszek, és nem tudom, hányban kapom meg a Nobel-díjat. Nem vettek föl, mert az iskolai szülői munkaközösség vezetőnője rossz kádervéleményt adott rólam. És emlékszem – ez egy rémes élmény volt –, onnan tudtam meg, hogy engem nem vettek föl az egyetemre, hogy szépen fölöltöztem, hogy menjek az érettségi bankettre, és a buszon találkoztam egy sráccal, aki azt mondta, hát te nem tudod, hogy elmarad a bankett? Mondtam, nem. Azt mondja, mindenki, akit fölvettek az egyetemre, megy holnap reggel az építőtáborba. [Ekkoriban, az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a Duna–Tisza-csatorna építésénél dolgoztak az egyetemi építőtáborosok. – A szerk.] Na most, erről én nem tudtam. És így tudtam meg, hogy nem vettek föl az egyetemre. Viszont beiskoláztak az agráregyetemre. [Az 1950-es évek elején a feszített beiskolázási törekvések eredményeképpen irreálisan magas felvételi arányszámokat szabtak meg. A teljesítendő (tervszámokban meghatározott) számok nem feleltek meg sem a valós igényeknek, sem pedig a valós jelentkezési arányoknak. A rendszer ebben az esetben a jelentkezőket mechanikusan más területre irányította, nagyon sokan létszámfelettiség vagy más területen jelentkező létszámhiány miatt teljesen más szakra nyertek felvételt, mint ahová eredetileg jelentkeztek. (Ladányi Andor: Felsőoktatási politika 1949–1958. Budapest, 1986, Kossuth, 42. old.) – A szerk.] Ha valamihez nem értettem, ez az volt. Aztán elkezdtem járni az agráregyetemre, érvényes félévem van. A bábjáték nagyon érdekelt és a bábszínház is, és az érettségi nyarán elmentem a bábszínházba, beszéltem az igazgatóval, hogy én szeretnék itt dolgozni. Kérdezi: miért? Azt mondtam, érdekelt. Azt mondta, a világosító helyet fönn tudom tartani. Elmentem a Népművelési Intézetbe, és végigcsináltam a bábtanfolyamot, és bedolgoztam magam ebbe a dologba. Írtam bábdarabokat, rendezői utasításokat, kaptam egy ösztöndíjat a bábszínházban rendezőasszisztensire, és amikor fél év után otthagytam az agráregyetemet, akkor fél évig a bábszínházba jártam, és azt nagyon élveztem. És jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára bábszínházi rendezőnek. Nagyon rosszul sikerült, nem vettek föl. És akkor megint jelentkeztem az orvosi egyetemre, de fogorvosira. Debrecenben felvételiztem az orvosi egyetemre. Emlékszem, akkor repültem először, mert repülővel mentem Debrecenbe.  Fel is vettek, de a pesti fogorvos egyetemre. Mi voltunk az első olyan évfolyam. Belejöttem a dologba, és nagyon jól végigcsináltam az orvosit. És végig dolgoztam mint bábos. Írtam, nyáron Csillebércen bábszakkört vezettem.

1956-ban fogorvoshallgatóként az egyetemi újság szerkesztőszobájában voltam, és szerveztük ezt a felvonulást 23-án [lásd: 1956-os forradalom]. Délelőtt még nem lehetett tudni, hogy lesz, nem lesz. Aztán lett. Szépen elmentünk a Bem térig, majd vissza. És aznap este volt a Petőfi Kör [lásd: 1956-os forradalom] orvos témájú ülése a Gólyavárban. És én ott voltam, és az nagyon izgalmas volt. Egy Pataki nevű nagyon népszerű gyógyszerészeti docens vezette ezt az ülést, ahol minden elhangzott, hogy az oroszoknak mi volt a felelősségük a Rajk perben. És akkor bejött egy munkáskülsejű pali, és azt mondta: maguk itt ülnek, amikor az ország sorsa az utcán dől el? S akkor vége volt, akkor én onnan gyalog mentem haza a Szövetség utcába. Mentek teherautók, zászlók meg egyebek, elég nagy volt a felfordulás. És másnap kinéztem az ablakon, és láttam, hogy hordágyon visznek embereket a kórházba, mondtam, átmegyek, hátha tudok segíteni. Tíz nap múlva kerültem elő. Felmentem a sebészetre, és mondtam, hogy medikus vagyok. Azt mondja vérátömlesztés lesz, mérje meg a vércsoportját. Remegett a kezem, mert az egy nagy kockázat, és utána olyan harctéri sebészetet csináltam egyedül, hogy olyan iskola volt, hogy az elképesztő. Érdekes élményeim voltak, mert ez a kórház [a Szövetség utcai kórházról beszél] volt ott egy ilyen központ. És főztek is ott, tehát oda lehetett mindenkinek jönni kajálni. Odahoztak orosz katonát, az ott feküdt a többi beteggel. Akkor emlékszem, bejött egy anya, hogy a gyerekének be kell adni injekciót. S akkor az egyik taxisofőr azt mondta, na jó, kimegyünk. A Körúton lőttek keresztbe. Mondtam, hogy megyünk át? Azt mondja, átmegyünk, bukjál le. Lebuktam, átment, utána trtrtrr … így lőttek utánunk. Ott a kórházban megismertek ez alatt a tíz nap alatt, megismertek, és kaptam egy félállást a fogászaton.

Az orvosi öt év volt, és amikor befejeztem, Tatabányán kaptam fogorvosi állást. Ezt úgy szerveztem meg magamnak, hogy két műszakot dolgoztam le minden második napon. Reggel fölültem a bécsi gyorsra, beültem az étkezőkocsiba, 60 fillérért ittam egy teát. A második megálló Tatabánya, ott leszálltam. Fölültem a bányászbuszra, elővettem a zsebemből egy almát, amit mindig vittem, ledolgoztam két műszakot, és este hazajöttem. És a közbülső napon megnyitottam a rendelőt a Szövetség utcában a volt gyerekszobában. Aztán tartalékos tisztképzésre, ami hat hét volt, kellett bevonulnom, ami abból állt, hogy dolgoznom kellett katonai fizetésért valamilyen intézetben. Nekem valamelyik rokonom volt a Korvin Ottó kórház rendelőintézetének az igazgatója, és az odavett engem fogorvosnak. Nem volt szájsebészet, és én akkor ott csináltam a szájsebészeti munkát. Úgyhogy amikor vége volt a tisztképzésnek, akkor azt akarták, hogy maradjak ott, és rendőrfokozatú civil legyek [A Korvin Ottó kórház lényegében a belügyminisztérium alá tartozókat látta el. – A szerk.]. Mondtam, azt nem vállalom. Akkor azt mondták jó, legyek SZTK státusban. Mondom, azt lehet. És akkor én a Csengery utcai SZTK-ból kaptam a fizetésem, de oda, a Korvinba voltam diszponálva mint fogorvos és szájsebész. És ott dolgoztam egy félállásban, másik félállásban a Szövetség utcában és a magánpraxisom, és éltem világomat, mert jól kerestem. És akkor egyik reggel olvastam az újságban egy hirdetést, hogy a főiskola tudományos filmrendezői osztályt indít, és felvételizni kell irodalomból, filmből, zenéből, képzőművészetből. Engem izgatott, hogy a szakbarbárság három éve után hogy állnám meg a helyem (de azért ez alatt a három év alatt is jártam moziba, színházba, sokat olvastam). Abszolút nem gondoltam komolyan, de beadtam a jelentkezést. Felvettek. Végig a főiskola ideje alatt megtartottam a Szövetség utcai félállást és a magánpraxisomat is. Úgyhogy az életem egyik legszebb periódusa volt a főiskola, mert izgalmas volt, de nem a csóró egyetemisták életét éltem. Amikor megkaptam a diplomát, és a Herskó [Herskó János filmrendező osztálya volt ez az osztály. – A szerk.] odavette az egész osztályt az ő stúdiójába, és MAFILM- [Magyar Film] alkalmazottak lettünk 1964. június 1-jén. Akkor tanársegédje lettem a Herskónak, és aztán mikor ő elment [azaz: disszidált], akkor megbízást kaptam, hogy dolgozzuk ki a vágóoktatás rendszerét. És aztán lettem adjunktus, aztán docens, aztán kineveztek egyetemi tanárnak, saját osztályaim voltak. 1999 őszén fölmondtam.

Nem volt szempont, hogy zsidó legyen a feleség, de így alakult. Mind a két esküvőm templomban  – a rabbiszemináriumban – volt. Rabbi esketett mind a kétszer. Nem volt szempont a barátoknál sem, de így alakult.

Az első feleségemmel, Schück Évával az Ifjú Művészek Klubjában ismerkedtem meg. Valamelyik rokona volt az ortodox főrabbi. Nagypolgári családból származott. Pesti volt, nálam nem sokkal fiatalabb. Kiment Ausztráliába 1956-ban, és aztán visszajött. Ő a képzőművészeti gimnáziumba járt, és elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát. Amikor megismertem, textiltervező volt. Három vagy négy évet éltünk együtt. De a dolog nagyon rosszul alakult, mert nem lehetett gyereke, és az anyámra ez a tény nagyon rosszul hatott. Nagyon fúrta a dolgot. Romlott a légkör is, és aztán közös megegyezéssel elváltunk.

1956 nyarán csere, diák-cseregyerek voltunk Pozsonyban mint fogorvoshallgatók. Az volt az első külföldi utam. Nyugaton filmfőiskolás korban, 1961-ben, 1962-ben voltam.  Amikor Izrael megalakult, én nem éreztem, hogy nekünk van most egy otthonunk. De amikor az izraeli háborúk voltak, akkor már nagyon együtt éreztem. Engem legjobban a müncheni olimpia viselt meg – egész éjjel fenn voltam. Az rémes volt. 1972-ben. Akkor fogtam fel valójában ezt az egész Izrael dolgot, hogy csak azért, mert valaki izraeli, zsidó is, és ezért lehet akár még sportolókat is megölni. [Az 1972-es müncheni olimpián egy palesztin terroristaszervezet öt tagja izraeli sportolókat ejtett túszul az olimpiai faluban, azt követelve, hogy Izrael engedje szabadon 200 bebörtönzött társukat. Közülük kettőt még az olimpiai faluban, kilencet pedig a német rendőrséggel kialakult tűzpárbaj során öltek meg a terroristák. – A szerk.] Sokkal később jártam először Izraelben, mint szerettem volna, mert Jordániában már voltam, amikor Izraelben még nem. Amikor először mentem a tel-avivi főiskolai fesztiválra, akkor voltam először az 1980-as–1990-es években. Akkor kezdtem ezt a családfakutatást is.

1973-ban házasodtam össze a második feleségemmel. Két gyerekünk született, András és Eszter. Zsidónak neveltük őket, de a feleségem ragaszkodott hozzá, hogy legyen karácsonyfa is állítva. Volt, a gyerekek szerették. Ez hozzátartozott az akkori korhoz.

András fiam a bár micvájára kapott imakönyvet, és kipája mindig volt, egész kicsi korától. Kicsinek nem volt vallásos. A nagyszülők nagyon nyomták, én meg azt akartam mind a két gyereknél, hogy ők döntsék el, hogy mit akarnak. Na most mind a két gyerekem tudatos zsidó lett. A fiam körül van metélve; a nagypapa nevét kapta: Jehuda ben Josua. A lányomnak ilyen névadót csináltunk, ahol megkapta a zsidó nevét. A fiam ünnepeken eljárt a templomba. És magától ment most már az utóbbi időben. És széderesték voltak, amíg a szüleim éltek. A lányom is zsidónak érzi magát, többször járt már Izraelben is. A fiam is.

Most Jom Kipurkor voltam életemben először a Dohány utcai templomban, és meg is bántam. Soha nem fog még egyszer előfordulni. Mindig a Rabbiszemináriumba jártam, ha megyek azután is oda fogok menni.

Életrajz

Csak az anyai nagyszüleimre emlékszem. A nagymamám, Kerekes Arnoldné [szül. Adler Teréz] családjából arra emlékszem, hogy a nagymamámnak három testvére volt, két lány és egy fiú, akit Albertnak hívtak. Kereskedő volt, nagyon jól ment neki. Nem volt gazdag, de nem nősült meg, épp azért, mert jól ment neki.

Az anyai nagyapámnak, Kerekes Arnoldnak is több testvére volt, de én csak egyre emlékszem, az Etelre. Ő a második házasságból való, tehát a Fábián dédnagyapának volt a gyereke. Úgy volt hogy a dédnagyanyámnak 8 gyereke volt, de két férje. Szóval az Etel férje volt a téglagyárnak az igazgatója, és ők ott laktak a téglagyárban szolgálati lakásban. Nagyon szép szolgálati lakás volt. Ott volt három gyerek. Etelék összejártak a nagyapámékkal, anyámék jártak oda, ők jártak ide. Náluk voltak ilyen kis partik is, amik arról nevezetesek, hogy ott ismerte meg a papám, Wechsler Lipót az anyámat. Az apám és az anyám között 15 év korkülönbség volt, de azt sosem éreztük. Anyám, Kerekes Margit nagyon szerette apámat. Anyám úgy volt nevelve, hogy tisztelni kell, szeretni kell a férjét. Nem tudom, hogy szerelmes volt-e, amikor hozzáment, de soha egy hangos szó nem volt köztük. A nagyszüleim nagyon szerették apámat. Lehetett is. Ő egy olyan nagyon jámbor ember volt, aki mindenben alávetette magát a családnak, mindent megtett a családért.

A nagyszüleimnek volt egy fűszerüzlete, egy szatócsbolt a Külső-Jászberényi úton, Kőbányán [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-i nagyközség volt, 1920-ban 5700 lakossal. 1950-ben csatolták Budapesthez. – A szerk.], oda járt mindenki a közelből. Nagyon közel laktunk a nagyszüleimhez, mert volt a közelben egy téglagyár, a Drasche téglagyár, és a papám ott dolgozott, és ott kapott valami szolgálati lakást, amiben két szoba volt. De én sokkal többet voltam a nagyszüleimnél. Anyám gyakran besegített az üzletben, én is szinte mindennap ott voltam a nagyszüleimnél. A ház úgy nézett ki, hogy elöl volt az üzlet – úgy mint most a vidéki szatócsoknál –, és hátul a lakás. Volt ott két szoba, egy nagy veranda és egy óriás kert, teli gyümölccsel. Sokszor ott is aludtunk a nagyszüleimnél, péntekenként mindig. A nagymamáék hálószobája úgy előttem van, az ő két ágyuk és előtte egy dupla sezlon. És amikor a gyerekek ott aludtak, akkor ott aludtunk. Volt a nagyszüleimnél könyvtár is. Jókaik voltak, azt tudom, de persze azért nem volt nagy könyvtár. Sok imakönyvük volt. Nekünk mindenünk megvolt, de nem voltunk gazdagok. Egy ideig volt egy cselédünk, aki ott lakott velünk, mert az anyám folyton az üzletben volt. Volt egy varrógépünk, és jött a házi varrónő, és ott volt két-három napig, és akkor anyám összeszedte a holmikat, amiket meg akart varratni, és akkor megcsinálták az összes ruhát. Aztán már később, mikor már nagyobb voltam, konfekció volt.

A Drasche téglagyárban rengeteg ember dolgozott, és odajártak hozzánk a szatócsboltba inni, megvették a piát, aztán kimentek a bolt elé, és volt egy kis pad a bolt előtt, és ott leültek, ettek, ittak. Az antiszemitizmusnak semmi komolyabb előszele nem volt Kőbányán. Ott a legnagyobb békességben éltünk együtt zsidók és nem zsidók. A Kerekes bácsit, a nagypapát mindenki szerette. Főleg melósok jártak hozzá a téglagyárból. Nagyon sokan hitelre vásároltak, akkor az volt a szokás, hogy fölírták egy könyvbe a tartozásokat. Szóval még a pénz kapcsán sem volt semmi rossz vagy bántó megjegyzés.

Érdekes, hogy az én emlékeim szerint szombaton sem volt zárva az üzlet [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A nagypapa dolgozott, a nagymama pedig hátul tartotta a szombatot, ő nem ment be a boltba. A nagypapa, aki járt templomba, aki adakozott és elismert hitközségi elöljáró volt, és nagyon szerette mindenki Kőbányán, nagypapa titokban adott téliszalámis zsömlét nekünk ott hátul, merthogy az üzletben ilyesmit is árult. A nagymamának persze nem volt szabad tudnia, mert ő kóser háztartást vezetett.

Építettek egy templomot Kőbányán [1911-ben épült egy modern, kupolás templom Schöntheil Richárd tervei alapján, és 1928-ban épült a rákosfalvi körzeti templom. – A szerk.], amire a zsidók összeadták a pénzt, mert elég nagy zsidóság élt Kőbányán, és emlékszem, hogy a nagyanyámnak és a nagyapámnak névvel ellátott örökös helyük volt [A kőbányai – Budapest, X. kerület – hitközség lélekszáma a Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint az 1920-as években kb. 5000 fő volt. – A szerk.]. Tehát ők is adakoztak a templomhoz, mert azok kaptak örökös helyet, akik adakoztak. Otthon minden ünnepet megtartottunk. Gyönyörű széderesték voltak. Mi voltunk a család, mert nálunk mi ketten voltunk gyerekek. A szüleim testvérei is külön laktak, és nemigen vettek részt a széderen, bár az Idus férje egy nagyszőlősi születésű jó zsidó volt. Az egész Hagada végig lett rendesen olvasva. Úgy ültünk, ahogy kellett, volt harojszesz [hároszet, lásd: máror], volt szédertál [lásd: széder], szabályosan volt minden csinálva. A menü maceszgombóc leves volt, natúr hús benne, csirke. Nem volt nyolc napig kenyér a házban – persze az üzletben volt mindennap friss, de akkor tényleg senki nem evett a családból kenyeret. Az ünnep [lásd: Pészah] előtt ki volt takarítva [lásd: homecolás], és volt gyönyörű pészahi edénykészlet is, amit ilyenkor vettünk elő a padlásról.

Templomba mi csak a nagyünnepekkor mentünk el, akkor aztán este gyalogolhattunk haza [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A nagyszüleim sem jártak mindig templomba, de a nagymama gyertyát gyújtott, otthon imádkozott [lásd: gyertyagyújtás; szombat]. Messze volt a templom gyalog, mert gyalog kellett volna bemenni, inkább otthon maradtunk. A böjtöket szigorúan betartottuk. Nem voltunk bigottak, de nagyon szépen együtt éltünk azzal, ami természetes volt, hogy zsidók vagyunk, és vannak szokásaink, amik hozzá tartoznak az életünkhöz.

A nagyapám meg az apám is imakendővel [lásd: tálesz] imádkozott. A nagyapáé még megvan, bársony volt. Teffilint [lásd: tfilin] nem rakott csak a zsinagógában, ha jól emlékszem, otthon anélkül imádkozott. De igazából a nagypapát nem is láttam otthon olyan sokat imádkozni. A nagymama sokat imádkozott otthon, engem is ő tanított meg. Anyukám is meg édesapám is imádkozott minden reggel.

1936-ban kellett eladni az üzletet, mert a nagypapa már nem tudta ellátni és a lámyai úgy látták jónak, hogy hagyja abba a munkát, tehát akkor beköltöztünk Kőbányára – mert ez ugye Külső-Kőbánya volt –, nagypapa eladta az egész házat, és vettünk közösen egy valamivel nagyobb lakást, ahol együtt laktunk a nagyszülőkkel. Ebben a lakásban halt meg a nagypapa 1937-ben. Egy évvel élte túl az üzletét.  Utána költöztünk be a Sziget utcába. A Bözsi, anyám húga, meg a férje pedig a Sziget utcában lakott, gyerekük nem volt, és elhatároztuk, hogy közösen veszünk egy nagyobb lakást. Egy négyszobás lakásba költöztünk. Ott már nem volt háztartási alkalmazott, az anyám vezette a háztartást, és ott már nem volt kóser koszt. Akkor kezdtünk a Csáky utcába járni templomba. Mindig is nagyon hiányzott nekünk a kőbányai templom, a kis névtáblák a székeink felett, azok mindaddig megmaradtak, amíg el nem adták a templomot.

Apám, Wechsler Lipót 1882-ben született Nyitrán. Könyvelőnek tanult, és könyvelőként dolgozott a Grasser téglagyárban. A házasságuk után továbbra is a gyárban dolgozott könyvelőként, egészen addig, ameddig el nem került utazónak, kereskedelmi utazónak egy olajtársasághoz. Motorolajjal kereskedett. Sokat volt távol, sokat volt vidéken. De csak két-három napra, nem hetekig.

Az apám, úgy tudom, hogy vallásosabban lett nevelve, mint az anyám. Ők nagyon hamar megárvultak, és a legidősebb testvére, az Ábrahám nevelte őt meg a testvérét, a Samut. Samunak van egy fia, a Frédi, aki a holokauszt alatt itthon volt, nem vitték el. Aztán kiment Svájcba, autógyárban dolgozott, még ma is él. Apám és a testvérei úgy tudom, hogy nagyon vallásosak lehetettek. De nem voltak ortodoxok. Nem volt semmilyen külső jegye  a vallásosságuknak. 

Anyámnak három testvére volt. Két lány és egy fiú. A fiút Jenőnek hívták. 1890-ben született. És 1913-ban kiment egy évre tanulmányútra Amerikába. Nem tudom, mit tanulmányozott, de az tény, hogy kint maradt, szóval kivándorolt, és ott kávéháza lett, ahol saját maga hegedült gyönyörűen. Jenő még itt tanult hegedülni. A színiakadémiára járt, színész akart lenni. Kint aztán megnősült, elvett egy nyírségi magyar lányt, a Helént, és két gyönyörű gyereke lett. Jenő még a háború előtt, amikor ő már talán érzett valamit, de mi itthon még nem tudtunk semmit, küldött mindannyiunknak hajójegyet Amerikába. Azt szerette volna, ha az egész családja kimegy hozzá. A Kerekes nagymama azonban azt mondta, hogy ő nem hagyja itt a szülei sírját. Igen, és akkor az egész család itthon maradt. Pedig még elment volna a Fábián is, az Idának a férje, akinek egy jó előmenetelű textilüzlete volt.

Anyám egyik lánytestvérét Idának hívták. Ő 1893-ban született. Jó házasságban éltek, egy lányuk született [Fábián Éva]. A másik lánytestvért Bözsinek hívták, 1897-ben született. Férjhez ment elég fiatalon, de gyereke soha nem volt. Időnként besegített a nagypapánál az üzletbe.

Én 1918-ban születtem, a húgom pedig 1924-ben. Nem jártunk óvodába, hanem mindig a nagymamánál voltunk, ott az üzlet mögött, a kertben. Nagy kert volt, és örült anyám, hogy levegőn voltam. Bicikliztem és a kertben voltam a húgommal. Ott nem volt semmi gyerektársaság, de jó volt, nem unatkoztunk.

Elemibe Kőbányára jártam. Én még nem jártam a zsidó iskolába, mert az később lett meg, de a húgom már odajárt [A Kőbányai Iskolabarátok kéttanerős magániskolája 1928-ban nyílt meg. Kb. 70 növendék látogatta. – A szerk.]. Elég messze volt, gyalog kellett menni. Beteges gyerek voltam, elég sokat mulasztottam. Az elemiben alig volt zsidó, ott nem igazán barátkoztam senkivel. Szombaton jártunk iskolába, de Jom Kipurkor otthon maradtam, és szigorúan böjtöltem. Nem emlékszem, hogy bárki kérdezte volna, hogy merre jártam. Szinte semmire sem emlékszem ezekből az időkből. Polgáriba [lásd: polgári iskola] pedig már bejártam az Óhegy utcába, villamossal. De még a villamossal is sokat kellett menni, és a villamosig is kellett gyalogolni. Aztán mikor beköltöztünk a városba, akkor már a Dobó Katalinba [Felső kereskedelmi iskola; lásd: kereskedelmi iskolák] jártam. Ez a Wesselényi utcában volt, ennek ellenére ez nem volt zsidó iskola [A Wesselényi utca és környéke tradicionálisan zsidó környék volt, közel a későbbi gettóhoz. – A szerk.]. Az osztályfőnökünk dr. Erdélyi Amália volt, aki egy szuperintelligens magyartanárnő volt, és zsidó volt. Nem tudtuk, de megéreztük. Akkor ez még nem volt téma. A magyart nagyon szerettem, a kedvenc tárgyam volt, a tanár miatt, gondolom. Sokat olvastam, és nagyon jó helyesíró voltam. Hittant is tanultam persze, az egyik legkedvesebb tárgyam volt. Jeles voltam az érettségin hittanból. Egy fiatal rabbi volt a tanárunk, és nagyon szerettük. Az osztályban nem volt túl sok zsidó. Nem volt szempont az ismerkedésnél, hogy zsidókkal barátkozzam, és a szüleim sem várták el, de azért az esetek nagy többségében így alakult. Egyébként a „cé” osztály tiszta zsidó volt, illetve aki zsidó volt az évfolyamból, az ide járt, és ki voltunk egészítve protestánsokkal. Szóval nem volt tiszta zsidó, hiszen annyian nem is voltunk, de a zsidók az azonos évfolyamból oda voltak koncentrálva a „cé”-be. Ez egy ilyen központi dolog volt, azt mondták, hogy a hittan miatt van. Akkor ez természetes volt, ebben szerintem akkor még nem volt benne a megkülönböztetés.

Sokat sportoltam, bicikliztem, a nagypapa vette a biciklimet. Amikor beköltöztünk, akkor a Törekvés pályán teniszeztem, és korcsolyáztam, de nagyon rosszul. Aztán volt zongora különórám, volt egy pianínónk. Volt egy zsidó társaságom. Együtt jártunk templomba, szombaton mindig volt ifjúsági istentisztelet is Kőbányán. Imádkoztunk rendesen, és utána elmentünk sétálni ide-oda, együtt maradtunk. Főleg sok fiú volt, de azért voltunk lányok is, például a rabbinak – Kálmán Ödön volt a főrabbi – volt két lánya. (A nagyobbikat, aki él még, Vidor Pálnénak hívják, egy rabbi özvegye, akit Vidor Pálnak hívtak, és van is egy emléktáblája a Frankel Leó utcai zsinagógában.)

Volt nekünk egy nyaralónk Balatonfenyvesen, ott volt egy parcellázás, ahol apám vett egy telket a nagybátyámmal, a Bözsi férjével, és oda jártunk nyaralni minden nyáron. A nyaraló földszintes ház volt, óriási terasszal, kinyitható napellenzővel, és volt a Bözsiéknek egy hálófülkéjük, az apáméknak egy hálófülkéjük, a nagypapának és a nagymamának volt egy külön hálószobája, és nekem volt egy kis szobám. És volt egy konyha. Nagyon jól megépített ház volt, a papám meg a Lajos építették. Egész nyáron lenn voltunk. Érdekes, hogy lent nem volt kóser konyha. A nagymamáék ott voltak, de nem lehetett betartani, mert semmi olyan beszerzési lehetőség nem volt. A nagymama tudomásul vette, és igyekezett azért körültekintően főzni. Amikor nyáron lenn voltunk Balatonfenyvesen, akkor apám hétvégén jött le a Lajossal együtt az úgynevezett bikavonaton – amin a férjek mentek le hétvégére nyaralni. Aztán 1943-ban kényszereladás volt, mikor már zsidótörvény volt, akkor fillérekért eladták, csak hogy ne vegyék el.

Az első munkahelyem az Elektromos Motorgyár volt a Csengery utcában, az irodán dolgoztam. Ezt úgy nyertem el, hogy hirdetésre jelentkeztem, behívtak egy képességvizsgáló intézetbe, s ott elnyertem az állást mint első helyezett. A háborúig voltam itt, akkor a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt elbocsátottak. Aztán a háború alatt nem dolgoztam, csak bujkáltam. Miklós már elmesélte a megismerkedésünket, én akkor már nem mondom el [lásd: Bence Miklós interjúja].

[A következő rész a férj életrajzából származik: „Vera egy irodában dolgozott az Elektromos Motorgyárban, a Csengery utcában. Ott vele szemben ült egy lány …, aki folyton azt mesélte, hogy volt neki egy udvarlója, aki csinos volt, meg gavallér volt, meg minden. Szakítottak ugyan már, de mindig szépen emlékezett rá. Történetesen ez az udvarló a Fiumei Kávébehozatali Társaság fiókjában – a Szent István körúton, egy nagy saroküzlet – dolgozik. Nahát ez én voltam.

Vera a Sziget utcában lakott, és a munkahelyére menet elhaladt többször az üzlet előtt, megnézegettük egymást magunknak (ugye ő már hallott rólam a kolléganőjétől). És aztán egyszer bejött vásárolni. És akkor én randevút kértem és belement. Valahogy így kezdődött. Ez 1941-ben volt. Akkor én már egyszer bevonultam [munkaszolgálatra], és Erdélyben voltam. És 1944. március 19-én bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása], és április 15-én megesküdtünk. Mondván, hogy úgyis minden mindegy. Két légiriadó között voltunk az elöljáróságon [anyakönyvezető]. Csak polgári esküvőnk volt, templomit nem tarthattunk.]

A mi házunk nem lett csillagos ház, és a Csáky utca 9. lett kijelölve. Júniusban beköltöztünk, júliusban 2-án jött egy szőnyegbombázás, és minden tönkrement. Örültünk, hogy a pincéből ki tudtunk jönni. Onnan mentünk a 40-be, mert az anyósomék ott laktak, és együtt akartunk lenni.

Szereztünk igazolást, egy komplett személyi iratcsomót. Abban az volt, hogy én valami dohányboltban dolgozom. Megtanultam az adatokat, vetettem egy keresztet, és amikor jött a nyilas razzia, akkor én kisétáltam a házból. Fogtam magam és kimentem. Vagy elkapnak, vagy nem. Nem kaptak el. Az egész társaságot elvitték a Dunára [A nyilasok 1944 októbere, a nyilas hatalomátvétel után szabadon garázdálkodtak Budapesten, és sok zsidót kitereltek a Dunapartra, majd belelőtték őket a folyóba. – A szerk.].

Így éltem egy pár hónapig. Volt a Széna téren egy szanatórium, föladtak hirdetést, hogy befogadnak menekülteket. Miklós [Bence Miklós, a férj] az Ezredes utcába járt gépkocsizni munkaszolgálatosként, olvastuk ezt a hirdetést, ő nagyon közel volt oda, hát költözzek oda. Én egy ilyen kis táskával beköltöztem mint Földes Erzsébet. És a második este bejött hozzám egy férfi, elkezdett velem beszélgetni, káderezett, hogy ki vagyok, mi vagyok. És én akkor másnap mondtam a Miklósnak, hogy én mindent itt hagyok, és elmegyek innen. Elmentem, és soha többet nem mentem vissza, inkább visszaköltöztem a csillagos házba. És azon az éjszakán – ezt már a felszabadulás után tudtuk meg, hogy ez a Bucsányi szanatórium [Bucsányi nevű emberről nem tud a világháborús bűnösöket, uszítókat, stb. részletesen felsoroló 1945-ös „Mi lett velük?” című kiadvány sem. – A szerk.], amelyik abból élt, hogy odacsalogatott a hirdetéssel zsidókat, akik vittek oda aranyat meg mindent –, amikor megtelt, odahívták a nyilasokat, és mindenkit kinyírtak. 

Na most állandóak voltak a bombázások, sorra kaptak találatot a házak. És egyszer a szemben lévő fal – egy ilyen tűzfal – is kapott egy találatot. És a repesz az ablakon keresztül bejött hozzánk, és abba a szobába, ahol apám az ágyban feküdt, mert hajnal volt, ott kapta a találatot álmában, a májába fúródott bele egy repesz. Abban a pillanatban meghalt. Ott voltunk abban a szobában még legalább hatan, és ő kapta a találatot. Azonnal meghalt.

1945-ben visszaköltöztünk a Sziget utcába, de nem a mi lakásunkba, hanem a földszintre, az egész család. És én vártam haza a Miklóst. Valahonnan kaptam egy rekamiét, hogy mire hazajön, addigra rend legyen. Rendbe hoztam egy kis szobát, és vártam, hogy hazajön a házassági évfordulónkra. És egy napot késett.

Visszamentem a Laub-féle elektromos gyárba, rövid ideig ott voltam, és aztán csináltunk egy papírüzletet a Hold utcában. Egy icipici kis üzlet volt, de nagyon jó volt, és mind a ketten ott dolgoztunk – négy évig, 1949-ig. Aztán 1949-ben megalakult a Ruházati Kereskedelmi Központ, s engem odahívott a vezérigazgató titkárnőnek. A Greshamben volt az irodánk, az első emeleten nagy sarokszobánk volt, és én benn voltam az ő szobájában, szóval nem volt előszoba vagy titkárság. S akkor odamentem 1949 áprilisában, és 1949 augusztusában állapotos lettem, és azt mondta az orvos, hogy ha meg akarom tartani – mert addig nem maradt meg egy sem –, akkor vegyem tudomásul, hogy lefekszem, és lehet, hogy a szülésig feküdni fogok. És nekem volt egy nagyon jó állásom, a pénzem is jó volt, remek főnököm volt. És akkor a Miklós megmondta neki, hogy szeretnénk gyereket, és csak ilyen áron lehet. Akkor eljött hozzám a főnököm, hozott három szál szegfűt, leült az ágyam mellé, és azt mondta; magának egy dolga van, ezt a gyereket megszülni. És az állása nem lesz betöltve. Ez abban az időben óriási dolog volt. Félidőben megmozdult a baba, és az orvos azt mondta, most visszamehet dolgozni. Semmi probléma nem volt, végig dolgoztam, onnan mentem el szülni.

Eljártam a Dohány utcai templomba titokban. Ma is hiszek, ezt nem lehet elvenni tőlem. A húgom nem jár templomba, és nem is hisz, de rendszeresen jár anyám sírjához. Az, hogy templomba jártam, az nevelés, hogy tudom a dolgokat, és emlékszem rá, de a hit az nem nevelés. A fiaimat nem neveltem zsidónak, de ezt egy kicsit megbántam. De hát így történt. Azért azt hiszem, hogy ők mégiscsak zsidó lettek. A kisebbik fiam valahogy az iskolában tudta meg, hogy zsidó, vagyis ott realizálódott benne. 

Életrajz

Györgyit 13-14 év óta ismerem, felületesen. Születetten intelligens, érzékeny, barátságos, nyitott, közvetlen, nagyon kedves embert tisztelhetek benne. Élete utolsó két évtizedéről keveset mond az interjúban, a Venezuelában töltött harmincöt év története is épphogy „összeáll”. Lánya szociológusként dolgozik Caracasban, imádja a trópusi országot. Amikor elváltan egyedül maradt, és Györgyi megkérdezte, nem akar-e vele hazajönni – mert időközben Györgyi is egyedül maradt –, nemmel válaszolt. Györgyi így 1988-ban egyedül hazatelepült, és úgy tudom, nagyon hamar „visszatalált”. Rendkívül aktívan és sűrűn él, sok barátja van, minden érdekli. Évente egyszer-kétszer találkozik a lányával, de a nagy távolság ellenére is napi kapcsolatban vannak, változatlanul intenzíven részt vesz a lánya életében. Huszonéves unokája egy amerikai egyetemen tanul. Györgyi a mai napig a Joint önkéntese.

Az édesanyám szüleit már nem ismertem, de az ő elbeszéléséből tudom, hogy a papája tanító volt, a mamája pedig otthon volt a gyerekekkel. Pakson éltek [Paks – a 20. század első évtizedeiben járásszékhely nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1910-ben 12 600 főnyi lakossal. – A szerk.]. Az édesanyám Goldner Irma volt, innen tudom, hogy Goldner volt a családnevük. Anyám mamájának nevét ismerem, Gutman Júliának hívták, de hogy ők honnan származtak, már nem tudom, szerintem szintén Magyarországról. Tíz gyermekük volt, akik felnőttkorukban szanaszét szóródtak. Voltak, akik Sárvárra [Vas vm.], voltak, akik egyéb helyekre kerültek, nem nagyon ismertem őket, kivéve anyám két leánytestvérét, akik mind a ketten Gyöngyösön [Heves vm.] éltek, illetve oda kerültek. Az egyik férjhez ment, a másik ment vele, és soha nem ment aztán férjhez

Édesanyám sokat mesélt nekem arról, hogy kiskorában színésznő szeretett volna lenni, és a papája meg is ígérte neki. Akkoriban – az édesanyám 1883-ban született – nem volt olyan nagy divat ilyesmiről vidéken beszélni. Úgy látszik, elég felvilágosult papája volt, mert 12 éves korában azt mondta neki, hogy ha felnő, és elvégezte már az iskoláit, akkor eljön vele Pestre, és megpróbálják. Még ugyanabban az évben a papája meghalt. Aztán már a mamája maradt csak, aki egyedül nevelte, amennyire tudta a tíz gyereket. Hogy az édesanyám hogyan került össze az édesapámmal, aki viszont keszthelyi volt, nem tudom pontosan.

Az apámat Singer Edének hívták, Keszthelyen született, 1879. szeptember 29-én [Keszthely – járásszékhely nagyközség volt Zala vm.-ben, 1910-ben 7500 főnyi lakossal. Járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal, közjegyzőség stb. működött a településen; volt katolikus főgimnáziuma, polgári leányiskolája, valamint állami gazdasági akadémiája (1798 óta) és mintagazdasága. Keszthelyen volt hg. Festetics Tasziló 140 ezer holdas uradalmának a központja. – A szerk.]. Nagyapám, Singer Ignác, azt hiszem, kántor volt. Apám már egyetemista volt, amikor 1902-ben Simaira magyarosította a nevét. Akkoriban egyetlen Simai nevezetű család volt egész Magyarországon. Apám a keszthelyi katolikus főgimnáziumban érettségizett, majd Pesten, a bölcsészkaron folytatta a tanulmányait. Anyámmal Pesten ismerkedtek meg. Amikor végzett az egyetemen, és már állása is volt, összeházasodtak. Az édesapám nyelvész volt, magyar–német–görög–latin szakos tanár. Középiskolában kezdett tanítani, és tudomásom szerint még a Magyar Tudományos Akadémiától is felkérték, hogy hagyja el a hitét, mondván, hogy akkor jobban tudják támogatni, nagyobb esélye van arra, hogy a tudásának, szorgalmának, érdemeinek megfelelő munkát találjon. Bár apám nem volt vallásos, ősei hitéhez, zsidóságához ragaszkodott. Nem tért ki, pedig ezzel megalapozhatta volna a jövőjét a szó szakmai és egzisztenciális értelmében egyaránt. Az egyetemen nagyon jó tanárai voltak, Beöthy Zsolt, Gyulai Pál, Simonyi Zsigmond, Négyesy László [Beöthy Zsolt (1848–1922) – irodalomtörténész, esztéta, a budapesti tudományegyetem tanára, az MTA tagja volt; Gyulai Pál (1826–1909) – irodalomtörténész, kritikus, az MTA tagja, a budapesti tudományegyetem tanára volt. A 19. század második felében meghatározó volt kritikusi és irodalompolitikusi tevékenysége; Simonyi Zsigmond (1853–1919) – Budapesten, Lipcsében, Berlinben és Párizsban végezte tanulmányait, egyetemi tanár, az MTA tagja volt, a Magyar Nyelvtörténeti Szótár szerkesztője, a „Nyelvtudományi Közlemények”-et, valamint a „Nyelvészeti Füzetek”-et szerkesztette; Négyesy László (1861–1933) – irodalomtörténész és esztéta volt, az MTA tagja, a budapesti tudományegyetem, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem tanára, számos verstani mű szerzője. – A szerk.]. Nagyon sokat levelezett különböző tudósokkal. Anyám pedig otthon maradt – öten voltunk testvérek.

Először csak négy gyerek volt, aztán én, teljesen véletlenül, a legkésőbbi időben születtem. Az apámról nagyon kevés emlékem van, mert 3 és fél éves voltam, amikor nagyon hirtelen, spanyolnáthában meghalt [A spanyolnátha influenzaszerű megbetegedés volt, ez idézte elő a 20. század első nagy járványát, amelynek 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.]. Apámat teljesen véletlenül éppen az 1919-es kommunista rezsim [lásd: Tanácsköztársaság] alatt nevezték ki gimnáziumi tanárnak. Ez szerencsétlen egybeesése volt a dolgoknak, a kinevezésnek semmi köze nem volt az aktuális politikai rendszerhez. Apám pályája emiatt teljesen derékba tört, a Horthy-rezsim alatt se tanári állást, se egyéb, a végzettségének megfelelő állást nem sikerült kapnia [Egy Zala megyei életrajzi kislexikon (www.dfmk.hu/zalaiak/) a következőket közli róla: „Simai Ödön (!). Eredeti neve Singer volt. 1903-ban tanári oklevelet szerzett, 1919-ig Budapesten tanár, utána magántisztviselõ. Fõleg a felvilágosodás korának irodalmával, nyelvi változásaival foglalkozott. Fontosabb művei: Márton József mint szótáríró. Bp. 1902.; Dugonics András mint nyelvújító. Bp. 1904.; Mohács a magyar költészetben. Mohács, 1905.; Kazinczy Ferenc nyelvújítása. Bp. 1912.”  – A szerk.]. Bécsbe ment, és ott kezdett valamit dolgozni. Anyám úgy tartotta el a négy gyereket, hogy kijárt Bécsbe vonattal, és nagyon sok ruhával a testén jött vissza. Nagyon vékony volt, így sokszor öt-hat drága ruhával jött haza. Jól tudott varrni, és ügyesen eladogatta a ruhákat. Amikor meglátogatta az apámat, ennivalót vitt ki neki, és visszafelé jövet hozta haza a ruhákat. És amikor elmúltak ezek a szerencsétlen évek, az apám visszakerült, már nem tanított – nem taníthatott –, hanem nyelvészeti tanulmányokat írt [A föllelhető források szerint Simai Edének 1919 után már nem jelent meg publikációja. – A szerk.], s dolgozott, amivel megbízták. Egyébként könyvelést is vállalt, azt hiszem, döntően ebből éltünk. 1925-ben születtem, amikor a legidősebb testvérem, Borbála 19 éves, a legfiatalabb, Magdolna 13 éves volt. A két lánytestvérem között két fiútestvérem, Endre és László született két-kétévente. És 13 év után, nagyon későn, megint egy lány, én születtem.

Anyukám elmesélte nekem, hogyan történt a születésem, illetve az erről szóló családi legendát. Tulajdonképpen elmondta a gyerekeinek, hogy őneki lehet most még egy gyereke, de ők, a szülők már idősek. (Amikor én születtem, anyukám 44 éves, az apám három évvel idősebb volt.) Apám megkérdezte a testvéreimet, hogy vállalják-e azt, hogy ha ővelük történik valami, nekem a gondomat fogják viselni. Péntek este, amikor elmennek a templomba, és amikor az apám rájuk néz, a lányokra felnéz [„Felnéz” – azaz felnéz a karzatra, ahol a nők tartózkodnak a zsinagógában. Az ortodox zsinagógában ugyanis a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely,  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.], bólintsanak a fejükkel, ha ezt vállalják. Ez a történet a családi legendárium rám vonatkozó nagyon kedves epizódja. Nem olyan nagyon kedves abból a szempontból, hogy mennyivel jobban tették volna, hogy ha nem teszik ezt a fogadalmat. Nem amiatt, mert úgy érzem, hogy keserű vagy rossz volt az életem, hanem mert szerintem nem éri meg a sok küzdelem. Sokszor járt az a fejemben, hogy a nagy dolgok mennyire a véletlenen múlnak. Az apám 1929-ben megkapta a spanyolnáthát, és négy nap alatt meghalt szegény.

Anyám minden gyermekét otthon hozta a világra, mert az apám azt mondta, hogy neki nincs ideje kórházba járni, és azt akarja, hogy a közelében legyen a családja. Egy nagyon nagy, ötszobás lakásban laktunk, az Irányi utca 61. földszint 1-ben. Átlagos középpolgári család otthona volt, kényelmes, praktikus, talán egy-két perzsaszőnyegünk volt, semmi más rendkívüli momentumra nem emlékszem. Két lány dolgozott nálunk, ha jól emlékszem. A szomszédokkal anyámnak mindig jó kapcsolata volt, legtöbbjük zsidó volt.

Ahhoz a teljesen asszimilált budapesti középpolgári zsidósághoz tartoztunk, amely származásához ragaszkodott, de zsidóságát már nem feltétlenül a vallás mentén és csakis az által határozta meg. Péntek este, annak ellenére, hogy abszolút nem voltunk vallásosak, elmentünk a Dohány-templomba. Élt a családban egyfajta kötődés, az ősök és a szokások tisztelete, de szigorú vallásosság vagy hittantanulás nem volt. Különösen a papámra nem volt ez jellemző, mert ő egy szabadgondolkodó volt, talán azért, mert tanult volt. A testvéreimnek volt bár micvója, nekem bát micvóm, 13 éves koromig böjtöltem is a böjtnapokon, hol félnapot, hol egészet [A zsidó hagyomány szerint a gyerekek 9 éves korukig egyáltalán nem böjtölnek. 9 éves koruktól kezdve lányok esetében 12, fiúk esetében 13 éves korukig félnapot böjtölnek, és csak bár/bát micvójuk után kell böjtölniük egész nap. – A szerk.]. A szüleimnek egyébként polgári esküvője volt. A szombatot talán megtartottuk, de a többi zsidó ünnepet nem. Anyám nem vezetett kóser háztartást. A szüleim abszolút világi beállítottságú zsidók voltak, döntően hasonló gondolkodású zsidó barátaik voltak. A baráti körükhöz többnyire zsidók tartoztak, de nem feltétlenül. A háború előtt nem emlékszem durva, antiszemita megnyilvánulásra, talán azért sem, mert zsidók között éltem, a házunkban és az iskolában is egyfajta biztonságot éreztem.

Az idősebbik bátyám, Endre a MIKÉFE-nél tanult bőrdíszművességet. A másik bátyám, László érettségi után valamilyen főiskolát végzett, és nagyon fiatalon nagyon magas állásba került, 24-25 évesen cégvezető lett egy nagyvállalatnál, amit Quittnernek neveztek. A kisebbik lánytestvérem, Magda gimnazista volt, a zsidó gimnáziumba járt, amikor születtem. A legidősebb testvérem, a nővérem, Bori 22 éves korában megbetegedett tüdőbajban. Akkoriban ez gyógyíthatatlan betegség volt, hat éven keresztül próbálták gyógyítani, egy nagyon aranyos orvos járt hozzá, végül már töltötték a tüdejét, és 28 éves korában meghalt. Akkor voltam én kilenc éves. Bori egyetemista volt, ha jól emlékszem, bölcsészkarra járt. Emlékszem, nagyon szép, aranyos, bűbájos teremtés volt, nemcsak kívül, lelkileg is. Különben is, a testvéreim nagyon dédelgettek, és különösen Magda a szüleinknek tett fogadalmának maximálisan eleget tett, sőt azt többszörösen túlteljesítette.

Miután három és fél éves voltam, amikor apám meghalt, hatéves koromra anyukám úgy gondolta, hogy ő jobban tud gondoskodni magáról is és a családról is, ha nem kell velem foglalkoznia. Erről nem tudok részleteket, csak azt tudom, hogy többszöri utánjárás után nagy nehezen elintézte, hogy mint félárvát bevettek a zsidó árvaházba. És egyszer csak hatévesen, egyik napról a másikra, a meleg és barátságos családi fészekből bent találtam magam egy egészen idegen környezetben, se anyám, se testvéreim, se a lakás, semmi. Anyámék fölkészítettek, valószínűleg elmondták, hogy ennek így kell lennie, mert az anyuka, meg így, meg úgy, és majd meg fogunk látogatni, és haza is tudsz néha jönni. De ez földolgozhatatlan volt a számomra. Olyan tragédia volt ez számomra, amire mind a mai napig emlékezem, és egész életem folyamán emlékeztem. Nem volt az olyan komor hely, csak a lakáshoz képest borzasztóan furcsa. És az történt, hogy nem vetkőztem le, a hátitáskát nem vettem le magamról. Elvittek az iskolába a többi gyerekkel, és az iskolában is felöltözve és hátitáskával ültem – erre is emlékszem. És reggeltől estig sírtam. Amikor eljött az első péntek este, templomba vittek minket, és fönt lehettek a hozzátartozók, akkor emlékszem, jöttek a testvéreim, és anyuka hozta a kedvenc kalácsomat, a kakaós kalácsot, nem tudtam se enni, se beszélni, csak sírtam, sírtam. A második héten azt mondták, hogy nem tudnak velem mit kezdeni, és hogy tönkre fogok menni. Nemcsak éhségsztrájkba kezdtem, hanem levetkőzni se akartam, semmihez az égvilágon nem akartam hozzányúlni. Emlékszem, hogy az idősebbik bátyám jött értem, volt a kezében egy nagyon szép sétabot, és engem bevittek az irodába. Mint utólag megtudtam, tulajdonképpen nem akartak engem kiengedni, mert ha valaki oda bekerült, nem mehetett vissza az otthonába. És állítólag a bátyám azért hozta magával a botot, hogy szétveri az összes ablakot, ha nem engednek ki. A második hét végén hazavittek, és beírattak a rendes elemi iskolába. Ez volt gyermekkorom legnegatívabb élménye.

Mivel a legidősebb nővérem, Bori még élt, amikor én kisiskolás voltam, és ő hol szanatóriumban, hol otthon volt, egy vagy két osztályt, már nem emlékszem, Keszthelyen, a nagymamánál jártam, aki elemi iskolai tanító volt. (Ő az egyetlen a nagyszüleim közül, akit ismertem.) Egy nagyon aranyos, a szememben rettenetesen öreg néni volt, aki együtt lakott egy lánytestvérével, Mari nénivel, aki szintén nagyon öreg volt. Tündérien beszéltek, keszthelyi, Balaton környéki tájszólásban. Bennem maradt, ahogy amikor nyaralni vittek később is oda – nem csak erre az iskolai tanévre –, azt mondta, hogy „Eriggyél, fiam, fürödni”.

A két nagynéném – az apám két testvére – Keszthelyen maradt, a többi testvér máshova került, Pécsre, Mohácsra stb. A két nagynéni, folytatva a családi hagyományokat, szintén tanító volt. Nem szerettem őket, mert abba az osztályba jártam, ahol ők tanítottak – természetesen több osztályt tanítottak, és gondolom, a másodikat és a harmadikat végezhettem ott vagy annak egy részét, de a másodikat biztosan. Meg akarták mutatni, hogy ugyanúgy bánnak velem, mint a többiekkel, nincs kivételezés. És bizony az egyikük megpofozott, amihez nem voltam hozzászokva. A családban mindig nagyon szeretetteljes hangnem uralkodott, és nagyon szépen és tiszteletteljesen viselkedett mindenki egymással. A kisebbik bátyámtól egyszer kaptam egy pofont, amiért nem tudtam megtanulni azt, hogy anyukámat ne tegezzem. Ugye mint kicsinek meghagyták, hogy tegezzem, de mikor már iskolába kezdtem járni, vagy nagyobb lettem, és még mindig tegeztem anyukámat, akkor egy pofon kíséretében megtanultam, hogy anyukát csak magázni lehet. Ez a két pofon, illetve az árvaházi szörnyű élmény volt gyermekkorom három emlékezetes negatív momentuma.

A fiatalabbik nagynénémet, aki már fiatal korában is úgy nézett ki, mintha öreg lett volna, mert hófehér haja volt, később elvitték [deportálták]. A nagymamát nem, ő sokkal előbb halt meg. A másik nagynénémet, akit Szerénnek hívtak, amiért a katolikus gimnázium tornatanárához ment feleségül, a család nemcsak hogy kitagadta, de jelképesen el is temették – így szól a családi legenda [lásd: vegyes házasság]. Ő buzgó, hithű katolikus lett. Amikor a férje nagyon rövid házasság után hirtelen meghalt – gyerekük soha nem volt –, ő egész életében özvegy maradt, és teljesen belevetette magát a katolikus vallásba. Az apácák bújtatták, és azt hiszem, hogy az élete utolsó éveit is apácák között élte le, mert befogadták. A nővérem később is tartotta vele a kapcsolatot.

Az édesanyámmal nagyon jó kapcsolatom volt, de nem a mai értelemben vett szoros kapcsolatról volt szó. A kor szokásának megfelelően a szülők nagy tiszteletben, egyfajta piedesztálon álltak, ami nem engedte meg, hogy nagyon közel kerüljünk egymáshoz. Azonkívül nagy volt a korkülönbség, nem egy generáció, hanem legalább kétgenerációnyi, és így tulajdonképpen a nálam 13 évvel idősebb, a korban hozzám legközelebb álló nővérem, Magda nevelt. És mivel 16 éves koromra az öt testvérből ketten maradtunk (a bátyáim munkaszolgálatosként pusztultak el), Magdával élete végéig, az 1990-es évekig borzasztóan szoros, meleg, bizalmas, szeretetteljes kapcsolatban voltam. Magda volt az, aki rányomta bélyegét az egész életemre. Bűbájos teremtés volt nemcsak kívül, hanem leginkább belül, lelkileg. És tényleg az a típus volt, aki a saját személyénél előbbre helyez másokat, főleg engem (és később a gyermekemet).

Magda a zsidó gimnázium büszkesége volt, nemcsak a tanulásban, a sportban is. Tornaversenyeket nyert. Orvos szeretett volna lenni, egy évet el is végzett az orvostudományi egyetemen. Az első év után azonban – a gazdasági világválság [lásd: 1929-es gazdasági világválság] miatt bevezetett kényszerintézkedések következtében – megvonták az ösztöndíját [Valószínűleg a tandíjmentességet vesztette el, nem ösztöndíjat vontak meg tőle. – A szerk.], anyukám pedig nem tudta fedezni a tanulással járó költségeket. A testvérem így kimaradt. Mivel nagyon jól beszélt németül, franciául és angolul, egy szállítási vállalatnál helyezkedett el.

Gyerekkorukban, az első világháború után, a kisebbik bátyám és ő – tíz és hét évesek lehettek – egy, a Nemzetközi Vöröskereszt által szervezett akció keretében Angliában töltöttek másfél vagy két évet. A háború sújtotta országokból olyan gyerekeket láttak vendégül, akiket nehezen tartottak el. Akkor lehetett az apám éppen Bécsben. Így került az egyik testvérem Manchesterbe, a másik Birminghambe. Azért tudtak egymásról, nagyon-nagyon rendes családok fogadták be őket. Amikor visszajöttek másfél-két év után, nem tudtak magyarul. És az anyukám mindig mesélte, hogy várta őket, és nem tudott szót érteni velük, teljesen elfelejtettek magyarul.

Aztán beíratta őket az iskolába. Ez a két testvérem mindig is nagyon jól megvolt egymással, de a többiekkel is. Nekem szép emlékeim vannak, de végig csak a nővérem, Magda volt az, akinél végestelen végig éreztem azt, hogy valahova tartozom. Számomra ő jelentette a családot. Mert ő volt az, aki mindig gondoskodott rólam, aki után vágyakoztam, amikor nem volt itt. Aztán elment dolgozni, és úgy gondolta, hogyha egyetemre nem tud menni, akkor kimegy Olaszországba. Talán két vagy három évig élt Milánóban, egy szállítási vállalatnál dolgozott, és akkor már a német, francia és az angol mellett olaszul is jól tudott, így négynyelvű levelező lett. Nagyon jó állása volt. Anyukámnak nem volt nyugdíja, csak kegydíja, az apám kommün [lásd: Tanácsköztársaság] alatti állítólagos tevékenysége miatt. Ebből semmi sem volt igaz, de mintha fél füllel olyasmit is hallottam volna, hogy apám szabadkőműves volt, és a retorziók emiatt is voltak. Ez szintén a családi legendáriumhoz tartozik, és ez utóbbi variáció már hihetőbb. Magda keresetének egy részét hazaküldte, ez sokat jelentett akkoriban nekünk.

Magdának nem volt gyereke. Még lány korában mondta, emlékszem rá, hogy ő erre a világra nem akar gyereket szülni, mert az sokkal több fájdalommal és sokkal több lelki megterheléssel járna a gyerekre nézve és rá nézve is. Ugyanakkor engem úgy kezelt, mint akit egész életében segíteni-pátyolgatni kell – a szó legszebb értelmében. Pedig hát voltak dolgok, amiket én sokkal reálisabban láttam, mint ő. A nővérem a háború előtt ment férjhez, de már nagyon nehéz idők voltak, ha jól tudom, 25 éves volt. Tulajdonképpen nem sokat élt a férjével, akit Bleier Endrének hívtak, és akihez én nagyon ragaszkodtam. Aztán elvitték Borba [lásd: munkaszolgálat (musz); bori rézbányák], és soha többet nem látta. A nővérem anyósa Pesten élt, és egy szőnyegbombázás alatt halt meg. Nagyon aranyos nő volt. Volt egy öccse is a sógoromnak, ő visszajött a munkaszolgálatból, évtizedekig a Berlin étterem vezetője volt. És akkor a nővérem özvegy lett, és anyukámmal maradt.

Nemcsak a nővérem, az édesapám is nagyon sikeres volt a középiskolában és az egyetemen is. Apám két kitüntetést is kapott a Magyar Tudományos Akadémiától tudományos munkássága elismeréseként. A családunkban szép és komoly tradíció volt a tanulásban való maximális teljesítmény, amit akkor én valahogy nemigen éreztem át. Az elemiben én is rendkívül jól tanultam. Bekerültem a zsidó gimnáziumba, ahol a tanárok nagy része a nővéremet is tanította, és állandóan emlegették, hogy bezzeg a nővérem.

Az első és a második gimnáziumi osztályt még jól elvégeztem, de aztán kezdődött a latin, az algebra és a matematika, és én ott elvesztettem minden érdeklődésemet. Most, utólag vagy mentségemre legyen mondva, azt is éreztem, hogy unatkozom, de hát a többiek nem unatkoztak. Soha nem csináltam házi feladatot, hanem ott, az iskolában másokról másoltam le. 12-13 éves koromra más iránt érdeklődtem, a könyvek és az emberek iránt, a magyar irodalom volt az egyetlen, amiből teljesen jó voltam. Sőt, írtam olyan dolgokat, hogy nem is nagyon gondolták, hogy én írtam. Valószínűleg azért, mert a többi tantárgyból olyan komoly lemaradásaim voltak. Kegyelemből engedtek át – már nem is tudom, hányadikban – latinból. Később úgy értékeltem ezt a korszakomat, hogy talán nem voltak olyan tanárok, akik fel tudták volna kelteni az érdeklődésemet. Matematikából igen korán elvesztettem a fonalat, és a lustaságom miatt sohasem találtam meg. Később, amikor a családnak könyvelőre volt szüksége, egész jól megálltam a helyem.

Szóval 16 éves koromban abbahagytam a gimnáziumot. A bátyáim azt mondták, ha nem tanulsz, akkor valamit csinálni kell. Lehet, hogy talán türelmesebbek lettek volna velem egy másik történelmi korban, ha nem 1925-ben születtem volna, és ha nem 1942-t írtunk volna. A bátyám cége révén egy textilgépipari szakiskolába kerültem. Aztán egy selyemharisnyagyárba kerültem, egy speciális körkötőgép mellett dolgoztam, amit – azt hiszem – ma is tudnék használni. Ez akkoriban egy kifejezetten elit, nagyon jól fizetett szakma volt.

Azonkívül talán szerettem volna divattervezéssel foglalkozni. Jól rajzoltam, amiből felnőtt életemre tulajdonképpen semmi nem maradt. Nagyon szerettek ott engem, a vezetőnő és a munkásnők is, akiknek ruhákat terveztem, amiket aztán meg is csináltattak. Az első időben, amikor odakerültem, nagyon kétségbeestem, mindig sírva mentem haza, mert nagyon csúnyán beszéltek egymás közt. Velem nagyon aranyosak és segítőkészek voltak, nagy szeretettel vettek körül, ebben nem volt semmi hiba. Csúnya és durva szavakat használtak a hétköznapi kommunikációikban, nekik ez természetes volt, én mégis szenvedtem ettől a stílustól, éreztem, hogy ez borzasztóan távol áll az én „köreimtől”. Ott voltam 16 éves koromtól, amíg el nem vittek.

Gyermekkoromban általában a keszthelyi nagymamánál, és később is a Balatonnál nyaraltam, nem anyukámmal, hanem egyik-másik testvéremmel, általában a testvéreim baráti köreihez kapcsolódóan. Nyári szünidőben sokat jártam a Széchenyi-fürdőbe általában a barátnőimmel, akik az elemi iskola óta döntően zsidó származásúak voltak. Anyukám leánykori barátnőivel, volt iskolatársaival barátkozott, velük jött össze. A rokonok egy töredékével tartottuk rendszeresen a kapcsolatot, a legtöbbről tudtam, de nemigen találkoztunk. 1942-ben 16 éves voltam. Éltem a 16 évesek mindennapi életét, dolgoztam, színházba jártam, szerelmes voltam, túlságosan fiatal, hogy a politikai életben lejátszódó drámai események egy kicsit is foglalkoztassanak. Egyébként 1944 márciusáig-áprilisáig, amikortól a saját bőrömön is éreztem, hogy itt most valami más világ van készülőben, még ekkorra sem mondhatom, hogy egy kicsit is tisztában lettem volna azzal, hogy mi készülődik. Túl fiatal voltam, és mint mondtam, eléggé védett miliőben éltem.

Endre, az idősebbik bátyám gyönyörű szép férfi volt. A korához képest túlságosan zárkózott, nehezen oldódó, de a testvéreivel kedves és szeretetteljes volt. Sohasem nősült meg, talán azért, mert apám korai halála miatt egyfajta családfenntartó és családfői szerepet töltött be. Mindvégig velünk élt, anyám gondoskodott róla. Bőrdíszműves-modellező volt, elsőszériás, Magyarországon még nem gyártott új termékeket készített, a Szervita téri híres Csángó család üzletében dolgozott nagyon sokáig. Azt hiszem, egyszer kiment Párizsba is, hogy tovább képezze magát.

Először 1942-ben vagy 1943-ban hívták be munkaszolgálatra, vissza is jött. Mikor másodszor is elvitték, sokáig nem tudtunk róla semmit. Ettől a bátyámtól két tábori levelezőlapot is őrzök, amelyben, számomra érdekes módon, többek között az iránt érdeklődött az édesanyámtól, hogy én hogy viselkedek. És ebből arra a következtetésre jutottam, mikor már felnőttkoromban elolvastam a lapokat, hogy nem lehettem olyan nagyon kezes bárány, ha ő még onnan is az után érdeklődött, hogy én hogyan viselkedek. Elég lázadó természetem volt, de nem olyan látványosan lázadtam, hanem inkább hagytam, hogy mondják, amit akarnak.

És egyszer jött valaki, aki ismerte őt, és ott volt. Fiatalabb volt, mint a bátyám, de együtt voltak, az illető nem volt zsidó, hanem katolikus, és gondolom, a kerethez tartozhatott. Nem volt az a tipikus keretlegény, ahogy emlegették őket, hanem jobb érzésű volt, és elmondta, hogy tulajdonképpen mi történt. Akik még megmaradtak, azokat elhelyezték egy istállóban. Aztán rájuk gyújtották az istállót, és ott bent égtek valamennyien. Ezek között volt az én idősebbik bátyám. Tehát ő későbben halt meg (mint a fiatalabbik bátyám), és ilyen szörnyű körülmények között [Endre feltehetően Dorosicsban halt meg. 1943. április 30-án Dorosics kolhozfaluban (Ukrajnában, Zsitomir és Korosten között) egy járványos betegekkel zsúfolt pajtát felgyújtottak. Itt 800 beteg volt, közülük talán tucatnyian menekültek meg, a többiek vagy bent égtek, vagy legéppuskázták őket a keretlegények, amikor az égő pajtából menekülni próbáltak. – A szerk.].

A kisebbik bátyám, László nagyon helyes, nagyon aranyos fiú volt, termetre nem olyan magas, mint az idősebbik bátyám. 32 éves volt, akkor már nyolc éve nős, amikor elvitték. Katolikus felesége volt, egy nagyon bájos nő, aki elég nagy szomorúsága volt az édesanyámnak. Azért is, mert nem zsidó vallású volt, és azért is, mert válófélben volt, hogy már volt egy férje, és mert talán egy kicsit idősebb is volt, mint a bátyám, de nagyon bájos nő volt. Vele nagyon jó viszonyban voltam, szinte a barátnőm volt. Nagyon szerették egymást a testvéremmel, aki csak úgy szólította őt, hogy Szívecske. Az egész nyolc éven keresztül soha nem szólította másképp. Nagyon szép pár voltak. Aztán 32 éves korában, talán 1943-ban elvitték büntetőszázadba. Azért került oda, mert feljelentették, hogy katolikus felesége van, és hogy vezető állásban van. Három napon belül meghalt. Ezt a századot, ahogy akkoriban hallottuk, és egy kicsit utánakutattunk, aknamezőre vitték, minden eszköz és kiképzés nélkül. Amikor felnőttebb lettem, anyámnak nagyon sokszor mondtam, milyen jó, hogy 24 évesen a bátyám megnősült, így volt nyolc boldog éve, és ezt ő, az anyám nem tudta volna pótolni. Anyám igazat adott nekem. Anyámnak az is nagy fájdalma volt, hogy László korán megnősült, és nem maradt a családban, hogy amikor végzett, segíthette volna. Valami fiatalkori tüdőbaj miatt a bátyám feleségének nem lehetett gyereke. Ez a sógornőm nagyon sokáig élt, és a harmadik férjét is túlélte. Meg is látogattam, amikor külföldről visszajöttem.

Akkoriban nagyon megrendített a testvéreim halála, de nem tudott sokáig megrendíteni, mert aztán engem is elvittek. A későbbiek folyamán olyan rettenetes idők jöttek, hogy kiestek az életemből, nem voltak jelen a memóriámban. Annyi minden rakódott rám, annyi minden történt velem, annyi felé voltam, annyi dologban kellett részt vennem, hogy egyszer csak azt kérdeztem magamtól: hogy létezik, hogy olyan keveset gondolok rájuk? Kiestek az életemből. Ez elég fájdalmas volt.

Amikor a csillagos házban laktunk, akkor már nem jártam dolgozni. Otthon maradtam, de nemsokára elvittek dolgozni a téglagyárba. Csillagos ház 1944 áprilisától lettünk. Ekkorra a testvérem, Magda már megözvegyült, és velünk lakott. Az Elemér utca 16-ban laktunk, a második emeleten, kétszobás lakásban, és a csillagos ház kijelölése után odaköltözött hozzánk egy unokatestvér-rokon, egy idősebb nő a két lányával, akinek a férje akkor már, azt hiszem, nem élt. Ők a Dózsa György út és az István út sarkán laktak. A mi kétszobás lakásunkban laktunk hatan, anyuka, a testvérem, én és ők hárman.

Már a csillagos házban laktunk, amikor volt egy udvarlóm, egy nagyon-nagyon aranyos fiú, Erlich Robinak hívták. Az édesapjának az Ó utcában volt grafikus műhelye, és azt tanulta ki ő is. Hét vagy nyolc évvel idősebb volt, mint én, és valójában a nővérem társaságához tartozott, a nővérem mutatta be nekem. Kedveltem őt, de túl fiatal voltam a szerelemhez, de azt azért éreztem, hogy ő egy nagyon helyes valaki, és nagyon jó szívvel van irántam a családjával együtt. A családjával, a testvéreivel nagyon jó barátságba kerültem, különösen a húgával, Hédivel. A Robi szülei sokkal modernebb, felszabadultabb szülők voltak, mint az én anyukám, aki nagyon féltett engem. Robi édesapja az első világháború hadirokkantja volt, az egyik karja hiányzott, de ezzel együtt nagyon jól tudott dolgozni, bár természetesen nem ő dolgozott, ő többnyire csak ült, és a Robi dolgozott mellette. Robi érettségizett, csodálatosan tangóharmonikázott, csodálatosan zongorázott, és ráadásul egy matematikai tehetség volt. Nagyon aranyos volt, és nagyon szelíden bánt velem.

Beteg is volt, mint azt megtudtam. Az Andrássy úton, a Bábszínház helyén volt valami kis színház, és egy nap odamentünk, és azt vettem észre, amit már előzőleg is, hogy rengeteg vizet iszik, és hogy minden szünetben rögtön rohan a büfébe üveges vízért. Akkor elég csúnya módon a szünetben az utcán azt mondtam neki, hogy legjobb lenne, hogyha egy slaugot hozna magával, mert annyi vizet iszik. S akkor elmesélte nekem, hogy amikor az édesapjával egyszer mentek hazafelé valahonnan, megcsúszott, és egy járda szélébe ütötte be a tarkóját, és ekkor megsérült egy bizonyos mirigy, ami a víz feldolgozására szolgál. Azért kell annyi vizet innia, mert az agyának ez a része gyakorlatilag nem működött. Robi egyébként teljesen egészséges volt. Nagyon rosszul éreztem magam, a mai napig emlékszem az esetre. Elkövetkezett az az idő, amikor elvitték munkaszolgálatosnak. Az édesapját nem hívták be, mert hadirokkant volt, de az apja azt mondta, hogy őnélküle nem megy sehova, és hogy vele megy, mert ő tudta, hogy mi a fia baja, és hogy ő szerez majd vizet. Mind a ketten meghaltak nagyon rövid idő alatt. Mielőtt engem elvittek volna, akkor már tudtam, hogy ők már nem élnek. Azért is emlékszem erre olyan élesen.

Nem tudom, hova vitték őket, nem hiszem, hogy Oroszországba. Emlékszem, hogy mentem a családhoz érdeklődni, hogy mi van a Robival, meg talán írt is nekem, de nem sokáig, mert nagyon rövid idő alatt történt mindez. Hédi, a húga férjhez ment közben a vőlegényéhez – azt is elvitték, de aztán visszakerült, kisgyermekük is lett aztán, szóval megmaradtak, a mama is megmaradt, de a papa és a Robi elpusztult.

Még a csillagos ház előtt történt, hogy a házba került Clopot Feri, aki Romániából, Kolozsvárról menekült Magyarországra, a papája cipőgyáros volt. A ’clopot’ az egyetlen szó, amit tudok románul, harangot jelent. Egy rokonunkhoz ment lakni, és így ismerkedtünk meg. Gyakran járt hozzánk, és sokat beszélgettünk, és beszélt arról, hogyha túléli, akkor milyen jó lenne, ha Kolozsvárra visszamehetne, és vele mennék. Amikor elvitték munkaszolgálatosnak valahova Budapest területére, üzent, amelyben finoman célzott arra, hogy úgy tudja, hogy akik nősek vagy megnősülnek, azokat nem viszik el Budapest vagy Magyarország területéről. Erre a nővérem és én összeszedtük az irataimat, és fölültünk a villamosra azzal, hogy elmegyünk, és megkeressük őt. Azt tudtuk, hogy hol van, mert tudtuk, hogy honnan üzent, és hajlandó voltam névházasságot kötni vele, hogy ő Magyarországon maradhasson, és így megmeneküljön. Akkor mindenki igyekezett segíteni mindenkin. El is mentünk, azt hiszem, Kőbánya felé, de mire odaértünk, kiderült, hogy előző nap mentek el. Clopot Feri elpusztult.

Emlékszem, a testvérem, Magda még kijárt dolgozni egy darabig a csillagos házból, és éltük az életünket. És még csak azt sem mondhatom, hogy elkeseredettek voltunk, mert az olyan mindennapi dolgok, hogy mit fogunk tudni főzni, hogy le kell menni a pincébe, hogy mit viszünk le a pincébe, hogy most bombariadó van, most ez van, most az van, teljesen kitöltötték az életünket.

A házunkban volt egy idős nő valamelyik lakásban a fiával. A fiú nemesi származású volt az apja révén, a mama nem, a mama zsidó volt. A papa, nem is tudom, hogy akkor még élt-e, Wyrschlingnek hívták őket, ipszilonnal. A mama nevére nem emlékszem. Az történt, hogy a mamának be kellett jönnie a csillagos házba, és a kisebbik fia is ment vele, nem engedte az anyját egyedül oda. A fiú 20-22 éves lehetett, kijárt, talán dolgozott is, erre már nem emlékszem. Egy szelíd, bohém, nagyon jó kedélyű, aranyos fiú volt. Talán még él, találkoztam vele egyszer. Mentünk az utcán, és azt mondta, hogy ő megpróbál menlevelet szerezni nekem. Ismert valakit, akinek csak a nevét tudta, és azt, hogy egyik intézője az ilyen dolgoknak. Megálltunk a Bethlen téren egy telefonfülke előtt, és ő valami ezredesnek vagy századosnak a nevében mutatkozott be, telefonon, hogy elmegy oda, és hogy erről és erről van szó, és hogy nagy szívességet tennél nekem stb., és valamiben megállapodtak telefonon. Én meg ott álltam kint. Erről aztán már többször nem esett szó, folytattuk a mindennapi életet. Ennek a történetnek nem lett folytatása.

Kimenni sehova nem mentünk, nem volt kijárás, legalábbis nekünk, gyerekeknek egyáltalán nem. Egyetlen ilyen alkalomra emlékszem, 1944. május 20-ára, ekkor volt a testvérem, Magda születésnapja. És kimentem a sárga csillaggal, és egy akkora orgonacsokorral jöttem vissza, amit sehogy sem tudtam úgy átfogni, hogy a sárga csillag ne legyen eltakarva, mert végül is mindkét kezemmel átfogva tudtam csak a hatalmas orgonacsokorral hazajönni. Általában ennivalót szerezni mentünk ki. Egész jó közösség alakult ki a házban, voltak katolikusok is. A mi közvetlen szomszédunk is egy nem zsidó özvegy nagymama volt a lányával és a fiúunokájával. Az a nő is nagyon rendesen viselkedett, inkább pátyolgatott engem, kedves volt hozzám, és hozott nekem dolgokat.

Elérkezett az október 23. Már előző nap hallottuk, hogy listákkal jönnek, és bizonyos korig elvisznek munkára. Közben megtudtuk – még sokkal előbb talán –, hogy anyám testvéreit és a sógorát elvitték Gyöngyösről, jött tőlük egy lap, hogy „Drágáim, visznek bennünket”. Ez volt az utolsó jel, ami tőlük jött. Az egyiknek, Aranka néninek volt két fia, a másik, a Zsófi néni nem volt férjnél. Aranka néni két gyermeke közül az egyik csak a mostohafia volt, de kétéves korától ő nevelte, mert özvegyemberhez ment férjhez Gyöngyösre. Amikor ő odakerült, vitte a lánytestvérét magával. A kisebbik fia elpusztult a munkaszolgálatban, Aranka néni pedig Auschwitzban. Csak a mostohafiú maradt meg, akinek a felesége még mindig él itt Budapesten, és elég jó viszonyban vagyunk.

A családunknak az a része, amelyik Mohácson és Pécsen élt, teljesen elpusztult. Pécsen élt egy unokatestvérem, aki velem egyidős volt, és állítólag nagyon hasonlított rám, az is meghalt. Akiket vidékről vittek el, azok tudomásom szerint nem jöttek vissza. És milyen halványak már az emlékek! Ez olyan, mint hogyha nem is velem történt volna. De valahogy a legmegrázóbb az, hogy a testvéreim is elidegenedtek ezáltal, hogy olyan korán elvesztettem őket. Talán, mert olyan fiatal voltam… Egy-egy jelenet, egy-egy dolog jut csak eszembe: a kisebbik testvérem mindig színházba vitt, gyerekelőadásra, a nagyobbik sétálni, és egészében nagyon sokat foglalkoztak velem.

Október 23-án vittek el a csillagos házból. Akiket aznap összeszedtek, mind a KISOK-pályára kerültünk. Nem tudom, hányan mentünk, de hárman jöttünk vissza, köztünk egy távoli unokatestvérem is. Emlékszem egy szomszédnőre, akit Arankának hívtak, és másokra is a házból. Akiket említettem, azokra azért emlékszem annyira, mert az egyik most is él, az unokatestvérem, 89 éves, és teljes szellemi frissességnek örvend, jobban emlékszik a dolgokra, mint én. A másikról, aki visszajött, nem tudok semmit. Elvittek minket a KISOK-pályára, és abban a nagy tömegben írtam egy lapot a testvéremnek, erre jól emlékszem. Hogy hogy mentünk el? Mint akik sítúrára mennek, bakancsban és hátizsákkal. A hátizsákban ruhanemű, családi fényképek, tisztálkodószerek, több kabát volt, és nagyon fel voltunk öltözve. Lehetett tudni, hogy aki fel van öltözve, az kicsoda. Ennek azért volt jelentősége, mert ez volt az oka annak, hogy nem szöktünk meg. Az Irénkének, akivel együtt laktunk, volt egy vőlegénye, gróf Teleki Kamillnak hívták, és régen udvarolt neki, éppen házasság előtt voltak. A gróf kapcsolatban állt az ellenállási csoporttal és katonatisztekkel is, amiről mi nem tudtunk. A második nap egyszer csak megjelent a KISOK-pálya kerítésénél, és azt mondta, hogy gyertek – mármint az Irénkének és nekem, talán még az Arankát is vitte volna, mert így hárman voltunk együtt. De nekünk, kettőnknek azt mondta, hogy menjünk vele, tud nekünk helyet, és elvisz minket, kiszöktet. Nem mertünk menni, mert villamosra kellett volna szállni, és abban az öltözékben biztosak voltunk benne, hogy úgyis elkapnak minket. Úgy éreztük, hogy még mindig biztonságosabb a tömegben maradni, mint egyénileg esetleg lebukni, így nem mentünk. Kamill, miután nem sikerült kihoznia bennünket, elment a leendő anyósához és a testvéremhez. Az Irénke mostohatestvérét, Bözsit akkorra már elvitték, soha nem jött vissza. Ő volt a Passuth László titkárnője, mikor még bankigazgató volt [Passuth László (1900–1979) – író, műfordító. 1919–1950 között banktisztviselő, 1950-től 1960-ig az Országos Fordító Iroda szakfordítója volt. Írásai a „Nyugat”, a „Szép Szó”, a „Magyar Szemle”, a „Jelenkor”, a „Válasz” stb. hasábjain jelentek meg. Hírnevét elsősorban történelmi regényeivel szerezte. – A szerk.]. Nagyon művelt, több nyelven beszélő nő volt.

Kamill a jövendő anyósát, anyámat és a nővéremet, hármukat elvitte Budára egy bizonyos Katona nevű katonatiszt családjához. Háztartási alkalmazottként voltak bejelentve, mint akik vidékről menekültek. A szomszédok biztos sejtették, hogy miről van szó, de nem jelentették fel őket. Így megmenekültek.

A KISOK-pályáról elvittek minket. Először napi 15–30, majd 40 kilométereket gyalogoltunk, vidéki helyekre emlékszem, ahol szerintem jelképesen árkot ásattak vagy egyéb hasonló munkákat végeztettek velünk. Elszállásoltak és ennivalót is kaptunk, időnként egy-egy tanyán megpihenhettünk, de én mégiscsak arra emlékszem, hogy rengeteget kellett menni. Gönyű felé mentünk, mint ahogy később megtudtam, a határ felé. Pihenésül megállhattunk tanyáknál. Arra is emlékszem, hogy egy éjszaka nagyon nagy bombatámadás volt, és a becsapódások közvetlenül mellettünk voltak. Nagyon-nagyon féltünk, mert vakítóan világos volt minden, mi pedig a padláson leterített szalmán remegtünk, és ha oda becsap, akkor mindnyájan ottmaradunk. Gönyű felé menet, emlékszem, Győrön keresztül mentünk. Éppen reggel volt, az emberek munkába mentek. Hirtelen mellém lépett egy fiatal nő, és az uzsonnáját vagy az ebédjét a kezembe nyomta. Életemben először ettem disznózsíros kenyeret cukorral. Nekik sem volt rendes ennivalójuk. De olyan szépen adták [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba].

A mi csoportunk 600 nőből állt, férfiak nem voltak, ez a KISOK-pályára összeterelt budapesti nők csoportja volt. Azt hiszem, a férfiakat már korábban munkaszolgálatra, a nőket pedig deportálni vagy munkára vitték. Nagyjából, ha jól emlékszem, az 1913 és 1925 között születetteket gyűjtötték össze, hiszen, én voltam a legfiatalabb korú az 1925-ös születésemmel [Braham szerint több alkalommal is felszólították a budapesti zsidó nőket munkára: 1944. október 22-én minden 18 és 40 év közötti – tehát 1904 és 1926 között született – nőt; november 2-án a 16 és 50 év közötti – tehát az 1928 és 1894 között született (varrni tudó) nőket; november 3-án ismét elrendelték a 16–40 éves női korosztály összeírását „a nemzetvédelemmel összefüggő munkaszolgálatra”. Lásd Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.] Emlékszem, hogy levelezőlapot is vittünk magunkkal, hogy ha lehet, majd írunk. És írtam is a testvéremnek, hogy itt és itt vagyunk, és nem tudjuk, hogy hova visznek minket. Azelőtti nap, mielőtt elvittek bennünket, azt mondta a testvérem az anyukámnak, hogy túl nagyok a csipetkék a bablevesben. Én pedig azt írtam a testvéremnek, hogy itt se nagy, se kicsi csipetke nincs a bablevesben. Nem tudom, hogy meddig vittük magunkkal a cókmókjainkat. Időnként le kellett tenni a hátizsákot, és akkor megmondták, hogy mit lehet továbbvinni – majdnem semmit. Rengeteg hátizsák maradt az úton. Emlékszem, eltettünk egy teljesen ismeretlen családi albumot, amit sokáig vittünk magunkkal. Gyönyörű képek voltak benne, talán azért is vittük el magunkkal, hogy nézegessük. Aztán attól is megváltunk. Nem tudom, mennyi idő alatt, de november végére elérkeztünk Gönyűre, ahol hajóra tettek minket, és elvittek Dachauba, ez volt az első állomás.

Mint utólag kiderült, tulajdonképpen Dachau egy valóságos szanatórium volt, ahol politikai foglyokat tartottak. Minket egy különálló részben helyeztek el tiszta priccsekre, enni is adtak – még parizert is kaptunk, ha jól emlékszem –, és inni is lehetett meg tisztálkodni. Egész nap ott voltunk, járkáltunk, nem csináltunk különösebben semmit. Azt hiszem, már nagyon kevés holmink volt akkor, de valami még mindig megmaradt. Hat vagy nyolc napig voltunk ott. Utána vagonokba tettek minket, és Ravensbrückbe vittek. Utólag úgy számoltam, hogy körülbelül tizenkét napot töltöttünk ott. December 19-én indultunk tovább. Ravensbrückben hatalmas sátrak voltak, ahol sem lefeküdni, sem ülni nem lehetett, annyian voltunk. Ott láttunk először Auschwitzból jötteket. Ez olyan megrázó élmény volt, amit fényképszerűen magam előtt látok: tőlünk távol állt egy csoport ember, nők csíkos kabátban, és nem volt már emberi külsejük. Legalábbis a mi akkori fogalmaink szerint nem tartozhattak bele. Rettenetes volt. Nem tudom, hogy továbbvitték-e őket aztán, vagy hova kerültek. Aztán magunkkal kellett foglalkozni, mert aludni kellett, leginkább állva vagy egymásra támaszkodva, olyan borzalmasan szűkösen fértünk el.

Ennivalóra nem emlékszem, de valami biztos volt, ha életben maradtunk. Arra emlékszem, hogy sorba kellett állni a mosakodáshoz. Két sor volt, az egyik a bemenetel, akkor még nem tudtunk a gázkamrákról, tehát nem volt az, hogy most gázkamrába megyünk. Nem oda vittek, de akár vihettek volna oda is, akkor se gondoltunk volna rá, mert erről akkor még nem hallottunk. Aztán bementünk, még a saját ruhánk volt rajtunk, és talán kabát is, meg talán még csomag is, nem tudom. Le kellett mindent tenni, és csak a cipő maradhatott rajtunk. Rajtam egy jó erős magas szárú cipő volt, anyukám csak ebben engedett el, amit még a gimnáziumi éveim alatt csináltatott nekem. Abban jöttem vissza, azt soha nem vették el, és a harisnyába talán dugtam egy ollót, gondoltam, majd ha kijövünk, megkeresem a ruháimat. Igen ám, de nem ott jöttünk ki, ahol bementünk, hanem megfürödtünk, mindenkinek levágták a haját, az enyémet nem, hogy miért nem, talán véletlen folytán kimaradtam, nem tudom, és én nem is tiltakoztam, nem lehetett ott tiltakozni. Ez elég nagy baj volt, mert sokkal kellemetlenebb volt így a tisztálkodás, azonkívül ki is hullott. Szóval nem volt jobb, hogy nem volt levágva. Ahogy kifelé mentünk, odadobtak nekünk egy pultról valami ruhaneműt, mert a régit már nem kaptuk vissza. Se bugyi, se kombiné, semmi. Ahogy jöttünk ki, nekem egy bokáig érő, átlátszó nyári ruha jutott fehérnemű nélkül, vizes fejjel decemberben, és a cipőm meg a harisnyám.

Kifelé jövet, azok, akik befelé mentek, odadobáltak nekünk holmikat, kinél mi volt, és nekem valami rózsaszínű flanel rongy jutott, amit úgy, ahogy magamra tudtam teríteni, elég nagy volt, olyan takarószerű. Ez volt velem tizenkét napig. Nem fáztam, mert a sátorban annyian voltunk. Hogy hova jártunk vécére, és hogy tisztálkodtunk-e? Valahogy biztosan. És ki lehetett menni, mert különben saját magunk alá kellett volna piszkítani. Egymásnak tudtunk dőlni, de rettenetes volt, mert annyian voltunk, hogy jóformán csak állni tudtunk. Leülni is csak úgy volt lehetséges, ha nagyon sokan fölálltak. Szóval ez a tizenkét nap Ravensbrückben rettenetes volt. De ugyanakkor, ha így visszagondolok, nem volt kínzás. Ez maga volt a kínzás. De mégis közösségben voltunk, ugyanaz jutott neked, mint a többinek.

Aztán vagonokba raktak minket, és úgy – szerintem szándékosan –, hogy kevesen legyünk, ami azt jelentette, hogy megfagyhattál. Én abban a nyári ruhában… Olyan hatan, nyolcan, tízen lehettünk egy vagonban. És ezek szerint túléltem, és talán a többiek is. A körülbelül hatszáz nő közül voltak, akik az úton meghaltak. Tudok olyanról, aki még Magyarországon meghalt, és tudok olyanról is, aki meghibbant, nagyon helyes fiatal nő volt. Ezek fátyolos emlékek. S akkor elvittek minket vagonokban Berlin külvárosába, Spandauba, a börtönbe [Spandauban egy hatalmas börtön volt, amely ez idő tájt munkatáborként működött, az ide deportáltak egy, a tábortól néhány kilométerre lévő hadiüzemben dolgoztak. – A szerk.]. A börtön akkor hatalmas, sok épületből álló táborkomplexum volt. Mi egy hatalmas, téglából épült hangárba kerültünk, ami tele volt háromemeletes ágyakkal, priccsekkel, szalmazsákokkal, pokrócokkal, meg talán kályha is volt egy-egy helyen. Beláthatatlanul nagy hely volt. Az ágyak alacsonyak voltak, a harmadik emeleti ágyak fölött a hangár beláthatatlan magassága valahogy oldotta a zsúfoltságot. S akkor aztán valahogy elhelyezkedtünk. Én már betegen érkeztem, valószínűleg tüdőgyulladásom volt, és ettől a tüdőgyulladástól, mint az később kiderült, a hallóidegeimnek a tizenöt százaléka elhalt. Borzasztóan magas lázam volt, és minden, ami ezzel járt, gyógyszer pedig nem volt. Valahogy ki kellett lábalnom. Akikkel együtt voltam, és akik törődtek velem, csak biztattak, hogy gyere csak ki reggel, mikor sötétben, hajnali öt órakor, a hatalmas farkaskutyák ugatása és a kápók ordítása közepette ki kellett menni. Ekkor szedték mindig össze, akiket munkára vittek.

Kezdetben szerencsére nem kellett dolgoznom, a végén már mindenki ment dolgozni. A legtöbb időt, hat vagy nyolc hónapot itt töltöttem el. És hogy hogyan gyógyultam meg, és mikor mentem dolgozni, arra nem emlékszem, de minden reggel ott voltam az appelplatzon, mert nem akartam a társaimtól elszakadni. Arra sem emlékszem, hogy mit csináltunk, amikor nem dolgoztunk kint egy hadiüzemben, ahol rabszolgákként dolgoztunk, légelhárító lövedékeknek a hüvelyét gyártottuk. Nagyon nagy gyár volt, lehet, hogy más dolgokat is gyártottak, de én csak arról a részlegről tudok, amiben én is dolgoztam. A gyár úgy három-négy kilométernyire volt a tábortól, körülbelül egy órát tartott oda az út. A munkaidő tizenkét óra volt naponta, óriási súlyokat emeltünk, toltunk. Német munkások irányítottak minket a gyárban. Különösebben nem beszéltünk velük, és ők sem beszéltek velünk, de amikor szóltak hozzánk, akkor rendesek voltak, némelyik még az ételét is megosztotta velünk. Megengedték, hogy egyszer-egyszer ráüljünk a fűtőtestre, mert nagyon hideg volt ott is. Amikor bombatámadás volt, akkor kivittek minket a szabadba – mert ugye lent, a pincében ők voltak, a munkások vagy nem is tudom, kik –, meg azért is, hogyha ki van világítva, lássák, kik fekszenek ott a füvön vagy a hóban. Mert látszott rajtunk, mindannyiunkon csíkos rabkabát volt.

Ezen a helyen regisztráltak minket először. Az én számom a 13744 volt. Még mindig megvan az eredeti spandaui szalag, rajta bélyegző és a nevem: Simai Györgyi, a szalag rá volt varrva a kabátunkra. Ez az egyetlen, amit elhoztam magammal.

Enni reggel valami barna lét és barna kenyeret kaptunk, az egész leginkább a sárhoz hasonlított. Napközben semmit sem kaptunk, este pedig a szokásos híg lötty egy csajkában. Az eredetileg hatszáz nőből május első napjaira talán tíz-tizenöt százalék maradt életben. Emlékszem, az utolsó napok holttesteit is velünk együtt szállították el Spandauból, többet deszkaládába préselve, és hogy ez lehetséges legyen, az egyik kápó lábbal jól megtaposta a holttesteket a ládában. Egyetlen nőnek vagy férfinak az arcára sem emlékszem, akik felügyeltek ránk. Az agyam valószínűleg törölte őket az emlékezetemből, hogy ne a személyekre, hanem a gyalázat egészére mint olyanra emlékezzek.

1945. május 6-án érkeztünk Oranienburgba [Ez a sachsenhauseni koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.], május 8-ra eltűntek a német felügyelők és a kápók. Állítólag Oranienburgban is volt krematórium, én nem láttam, pár nappal korábban állítólag az angolok szétbombázták. A fekvőbetegek a táborban maradtak, egy kis csoporttal elindultunk az erdő felé, jóformán négykézláb, mert a harcok még folytak, és ágyúztak. Talán egynapi járás után Sachsenhausenbe értünk. Itt napokig magas lázzal feküdtem, hideg tályog volt a csípőmön, amit visszatérésem után is sokáig kezeltek. A faluban lengyel katonák és zsidó tisztek voltak, igyekeztek segíteni nekünk. Két-három hét után egypáran elindultunk gyalogosan hazafelé, és június végére a cseh határhoz értünk. Itt fertőtlenítettek minket, enni adtak, a Vöröskereszt ruhát. Innen vonattal indultunk Budapestre.

A Nyugati pályaudvarra napok múlva érkeztünk meg, mert vagy állt a vonat, vagy át kellett szállni. Június vége, július eleje lehetett. Amikor a Nyugati pályaudvarra beérkeztünk, emlékszem, hogy valami paplant is hurcoltam magammal, nem emlékszem, honnan, mióta volt velem. Nem is tudom, hogy volt-e villamos, vagy nem volt, hogy a Nyugatiból az Elemér utcáig gyalog mentünk vagy nem, erre már nem emlékszem. Anyukám tudta, hogy jövök, mert volt egy bácsi a házban, aki mindennap kiment a Nyugatiba, hogy megnézze, jönnek-e rokonok, ismerősök, és mikor engem meglátott, nem szólt semmit, csak hazarohant, és szólt az anyukámnak. És mire én hazaértem, a testvérem, aki a Jointban dolgozott, már otthon volt, mert anyukám rögtön üzent érte. Tehát az anyukám és a testvérem várt otthon. A testvérem folyamatosan érdeklődött felőlem azoktól, akik már visszaérkeztek, a Bethlen téren pedig listák voltak kihelyezve. [A Bethlen téri hitközség épületében működött az OMZSA. – A szerk.]

Budapest felszabadulásakor anyukám és a nővérem visszakerült Budáról Pestre. A lakásra a szomszédok vigyáztak, így nem emlékszem, hogy valami is eltűnt volna. Hazaérkezésemkor nagy volt az öröm, és emlékszem, hogy tökfőzeléket csinált az anyukám, amit soha nem ettem meg, de akkor megettem, mert nagyon éhes voltam. De nem is tudom, hogy annyira éhes voltam-e, mert már biztos nem voltam olyan kiéhezett, hiszen olyan 38 vagy 40 kilóval jöhettem haza, ami az én magasságomhoz képest, én elég alacsony vagyok, nem olyan rettenetes, mert én már úgy-ahogy táplálkoztam. Szerintem nem voltam ijesztő. És még szerencse volt, hogy voltak némi „tartalékaim”, mert beteg voltam. És nehezebben gyógyultam volna, ha még ennél is rosszabb fizikai állapotban lettem volna. Emlékszem, anyukámék hiába tették az orrom elé a kedvenc ételemet, a resztelt májat, amit egész idő alatt kívántam, sokáig nem tudtam megenni.

Kezdetben állandóan kezelésre jártam. Úgy jöttem haza, hogy a csípőmön levő tályog egyáltalán nem volt kikezelve, az általános fizikai állapotom se volt a legjobb. Emlékszem, sokáig nagyon gyengének, erőtlennek éreztem magam. Talán egy-két hónap múlva elmentem dolgozni. A munka egy ismerősöm révén adódott, a Pozsonyi úton egy textilszövő műhelyben dolgoztam, ami egy zsidó emberé volt. Hogy mit csináltam pontosan, már nem tudom, csak arra emlékszem, hogy az unokaöccsével motorbiciklin a Stefánia útra kellett kivinni a textileket, és ott fehéríteni. Nem volt azért olyan egyszerű az a munka, de legalább volt. És talán még valahol máshol is dolgoztam. Amikor felvétel volt a Jointnál a Bethlen téren, akkor megkérdezte a testvérem, hogy én is jöhetnék-e, és szívesen fogadtak. A szociális osztályon dolgoztam, nagyon jó, baráti környezet volt ott, hiszen akkor mindenki nagyon lelkes volt, és mindenki annyira figyelt a másikra, mindenki érezte, hogy rendkívüli időket élünk.

Családgondozó lettem, a Pozsonyi út és környéke tartozott hozzám. Csupa idős, gettóból visszakerült emberrel kerültem össze vagy olyanokkal, akik deportálásból jöttek vissza, majdnem mindnyájan sürgős segítségre szorultak. Hiába voltak köztük fiatalok, nemigen tudtak dolgozni. Ezek nagyon-nagyon lehangoló esetek voltak, mert mivel állt szemben az ember? Meg kellett hallgatni az embereket, és ha nem is vigaszt, de egy kis reménységet nyújtani azoknak, akik elhalt hozzátartozóik után, eltűnt pénzük vagy vagyonuk miatt sírtak. És ez elég szomorú volt, talán jobb lett volna mással foglalkozni.

De a fiatalság győzött, mert ettől függetlenül elég jó kedélyben voltam, és ki tudtam kapcsolni magam a hétvégeken, de ugyanakkor nagyon szerettem is ezt csinálni, így hát öt vagy hat évig itt dolgoztam. Azt hiszem, hogy kedveltek engem, mert mindig ugyanazokra a helyekre jártam, és összeszoktunk. Mindenkinek próbáltam segíteni, elintéztem, hogy ingyenes segítségben részesüljenek, hiszen ezzel is vigaszt és segítséget tudtunk valahogy nyújtani. Meg a többségük úgy gondolta, hogy ez nekik jár a sok szenvedésért, mert a halál torkában voltak, és megkínozták őket. Nagyon sokan fordultak hozzánk segítségért, de hát ez természetes volt, nagyon zavaros volt a helyzet. Nekik a Joint segítsége az életet jelentette vagy legalábbis azt, hogy el tudtak indulni. Akkor úgy láttam őket, mint tehetetlen, idős, öreg embereket, de azért láttam így, mert fiatal voltam. Aztán szerintem a nagy részük valahogy rendbejött, vagy a hozzátartozók segítségével, vagy egyszerűen az emberi természet segítségével. Mert az ember vagy életben marad, és él tovább, és akkor ezeket a dolgokat nem szabad mindig elővenni.

Ez a ma élő idős emberek szokása szerintem, hogy nagyon sokszor idézik a múltat és abból is a keserűt. Ezen felülemelkedni rettenetesen nehéz, de szerintem muszáj. Annak idején közösségbe kellett volna vinni őket, amire nem volt mód, és akkor nem is gondoltak rá. Én mindig azt gondoltam, hogy minden idős ember a rosszat idézi a múltból, pedig abból tanulni is lehet, így el lehet kerülni az újabb keserűségeket, igaz, mindig újabb szomorúságok is jönnek. Tehát azokon rágódni, amik akkor voltak, abból tanulni nem lehet, az elveszett idő. Elpocsékolom azt a keveset, ami még jó lehetne, ha visszamegyek a múltba. Nem baj, ha azt idézem a múltból, ami jó volt, az talán segít egy kicsit. De hát persze ehhez idő kell. Fiatalon nem tudja az ember, milyen felbecsülhetetlen kincs van a kezében, annyira természetesnek veszi. Csak utólag érzi, hogy mit kellett volna tennie, pedig nem pocsékolta el az idejét, mert végső soron jól érezte magát, csak nem értékelte, természetesnek vette ezt az állapotot, olyannak vette, ami az élet velejárója. Az is, de mégsem az. Ha nem tudod, akkor nem éled át intenzíven és tudatosan a fiatalságot.

Hogy mi történt a család holmiival? A lakáson kívül nem is volt nekünk vagyonunk. Volt talán perzsaszőnyeg és egy pár kisebb dolog, amit ma is őrzök, de hogy hogyan maradtak meg, soha nem beszéltünk róla. Azt sem tudom például, hogy le volt-e zárva a lakás, vagy volt-e benne valaki. Biztos, hogy volt róla szó, de erre már nem emlékszem. Még a KISOK-pályán voltunk, amikor az a gróf elbújtatta anyukámat és a testvéremet, úgy számolom, hogy Budapest felszabadulásáig olyan négy hónapot tölthettek ott. Úgy gondolom, a szomszédok vigyáztak a lakásra, mert akkor már zsidók nem voltak a házban. Nem bombáztak le bennünket, nem hordták szét a lakást, ilyen értelemben szerencsénk volt.

A férjemet Polgár Ferencnek hívták, a mi családunkéhoz hasonló felfogású, jómódú pesti zsidó családból származott, anyukájának jól menő nagykereskedése volt, ahol különböző edényeket árultak. Feri az érettségi után, miután felsőfokú tanulmányokról az 1940-es évek elején nem is álmodhatott [lásd: zsidótörvények Magyarországon], bőrdíszművességet tanult, mestervizsgát szerzett. Akkoriban mást nemigen lehetett tanulni. Egyébként Feri a szakmájában nagyon kreatív volt, ő készített először Magyarországon vászonnal kombinált légi bőröndöket, ezek jóval könnyebbek voltak, mint a csak bőrből készült súlyos társaik.

Négyen voltak testvérek, két fiú és két lány. Feri fivére haza sem jött a deportálásból, Svédországon keresztül az Egyesült Államokba ment. Az idősebbik nővérének az élete nagyon tragikusan alakult. Egy nyilas [lásd: nyilasok] fiú volt a szerelme, aki meg akarta menteni, el tudta volna rejteni, de Éva nem fogadta el a segítséget, és tragikus körülmények között halt meg. Húga, a későbbi sógornőm, 17-18 évesen a gettóban bujkálva valahogy túlélte a háborút, és az első adandó alkalommal elhagyta az országot, Venezuelába ment ott élő rokonokhoz. 1956-ban hozzájuk mentünk Venezuelába.

A férjemet még akkor ismertem meg, mielőtt elvittek volna munkaszolgálatra. A tizennyolcadik születésnapomon a nővérem elvitt Siófokra egy pár napra. A Balaton közepén bemutatott egyik ismerőse fiának. Másnap ezzel a fiúval elmentünk Füredre hajóval. Mindketten elaludtunk a hajón, és éppen hogy odaértünk, fürödtünk és már jöttünk is vissza. Ez 1943 nyarán történt, őt pedig nem sokkal ezután elvitték munkaszolgálatra, éppen hogy megismertem. Nem voltunk mi olyan nagy barátságban, hogy írt volna nekem, de talán a családja útján tudtam róla. És akkor elvittek engem is. Amikor visszajöttem, egy idő után ő is visszakerült, Debrecenen keresztül, ha jól emlékszem. Még Oroszországban átszökött a németektől az oroszokhoz jó pár munkaszolgálatos társával együtt – rájuk egyébként a biztos halál várt volna –, és jópár hónapig ott volt. Végül az oroszokkal együtt jött Magyarországra, és Debrecenben maradt egy ideig. Miután visszakerült Budapestre, azután kerültünk össze.

1945-től 1947 végéig apró kitérőkkel barátkoztunk. Nem volt nagyon szoros kapcsolat, közöttünk, de aztán mégis azzá lett. Az eljegyzés rá nagyon jellemző módon, de számomra kedvesen alakult. A férjem egy nagyon csöndes, nyugodt ember volt. Talán gátlásosságból, talán a fegyelmezettsége okán, a szélsőséges érzelmi megnyilvánulások nemigen jellemezték. A Rózsák terén mentünk, valószínűleg színházba vagy valahova, amikor egyszer csak a zsebébe nyúlt, kivett egy dobozt, és azt mondta: „Ja, itt vannak a gyűrűk.” Ez volt az eljegyzésünk. Őt ismerni és szeretni kellett ahhoz, hogy ezt ne furcsának, hanem kedvesnek tekintse az ember. Ez egy rá nagyon jellemző momentum volt. Szeptemberre volt kiírva a házasságkötésünk, a zsidó ünnepekre, nem mondtam senkinek [lásd: őszi ünnepek]. Valahogy akkor nem olyan idők voltak. Mikor a házasságkötő teremből jövet, az Andrássy úton vagy az Eötvös utcában jöttünk a férjemmel meg talán a testvéremmel gyalog, összetalálkoztam a közvetlen főnökömmel a Jointból, aki egy nagyon aranyos ember volt. Azt mondja: maga mit jár erre? Mondom, most jöttem az anyakönyvvezetőtől. Így tudták meg a kollégáim, hogy férjhez mentem, úgyhogy mire visszamentem dolgozni, kaptam a munkatársaimtól egy szép ezüst tálcát. Nászútra Visegrádra mentünk egy hétre, akkor már volt egy kis albérletünk a Teréz körúton, ahova visszajöttünk.

Éva lányom 1949. február 2-án született, Budapesten. Nevét a férjem tragikusan elpusztult lánytestvérének emlékére kapta. Hogy milyen nevelést adtam a gyermekemnek? Hát, elég helytelen módon, az olyan dolgokról, hogy ki micsoda és ki kicsoda nemigen beszéltünk. Jól emlékszem a caracasi sógornőmnek még a pesti gettóban 1944-ben elmondott szavaira, hogy ha őneki gyereke lesz, megpróbálja őt beilleszteni egy olyan világba, ahol nincs gyűlölködés, nincs megkülönböztetés, ahol nem ezen múlnak a dolgok. És valóban, amikor tíz évvel később, 1957-ben Venezuelába mentünk, láttuk, hogy teljesen beilleszkedett, és a családja számára nagyon harmonikus, kiegyensúlyozott életet sikerült biztosítania. Számomra, különösen az első évtizedet illetően, példaértékű volt az, ahogyan ő élt, és ahogyan ő szervezte az életét. Kimondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy az első percektől mellettünk állt, és mindenben segített nekünk, hogy aktívan részt vett az életünkben.

Évi 1956-ban a Lovag utcai általános iskola második osztályába járt, hét éves volt. És ahogy később elmesélte nekem, annak ellenére, hogy igyekeztünk őelőtte nem beszélni arról, hogy el fogunk menni, hogy kiszökünk az országból, nagyon sok mindent tudott. [Az 1956-os forradalom alatt és után nagyon sokan hagyták el Magyarországot. Az emigránsok között történelmi és társadalomtörténeti okokból igen sok zsidó volt. – A szerk.] De hát olyan nincs, hogy egy gyerek a jelekből vagy elejtett szavakból ne állítson össze valamilyen képet magának. Az általa összeállított kép szerint mi elmegyünk, őt meg itt hagyjuk. Akkoriban a nagyszülőkkel laktunk együtt a Dessewffy utcában, és azt a következtetést vonta le, hogy ő ott fog maradni. De ezt nem mondta, hanem a félelem, az megmaradt benne. Ha beszél róla, akkor természetesen ezt nem kellett volna átélnie, mert elmondtam volna neki, hogy nem erről van szó. De attól féltünk, hogy talán az iskolában vagy valahol máshol beszél erről. Szóval tudta a gyerek

A mi kimenetelünknek tulajdonképpen egzisztenciális okai nemigen voltak. A férjem a rákospalotai bőrgyárban dolgozott mint utókalkuláció-vezető, én pedig már öt éve az akkori Könnyűipari Minisztérium textilosztályán egy főkönyvelő mellett dolgoztam. Ez a textilosztály mint kirendeltség először Zuglóban működött, aztán bent, a mai Béke Hotel épületében, utoljára pedig a Csengery utcában volt. Onnan mentem el, és nem mondtam semmit, csak másnap nem mentem dolgozni. Talán a legfontosabb szempont az volt, hogy nagyon féltettem a férjemet, hogy az 1956-os időkben érte jönnek, de nem azért, hogy elvigyék, hanem hogy valamiben részt vegyen. A férjem vezető beosztásban volt, de egy teljesen apolitikus ember volt. 1956 októberében egy hétig nem jött haza, és nem tudtam róla semmit, és a család sem. Azt a hetet átsírtam, mert nagyon bennem voltak a régi emlékek, a félelem, amik akkor jönnek újra elő, mikor drasztikus módon változik valami. És akkor talán úgy éreztem, hogy egy csendesebb helyre kellene menni, egy olyan helyre, ahol nem kell mindig valamitől félni.

És akkor megért bennünk az elhatározás, hogy elmegyünk. Egy-két aktatáska, pizsama, mackóruha és egy nagyon vastag télikabát, egy váltás fehérnemű, és amennyire lehetett, felöltöztünk [A mackóruha vagy tréningruha az 1950-es évek jellegzetes viselete volt: ma nyilvánvalóan a „szabadidőruha” kategóriájába sorolnánk, de az ötvenes években a gyerekek – főleg a szegényebb családok gyermekei – iskolába is jártak mackóruhában, ami nadrágból és többnyire bebújós felső részből állt, rendszerint sötétkék volt, bár készült más színekben is. Rossz minőségű, kitérdesedésre hajlamos anyagból készült. – A szerk.]. A kimenetel félelmetes volt. Ha jól emlékszem, egy fényképezőgép volt, amiért valaki segített ebben. A férjemnél volt valamennyi forint, az apósom pedig adott egy gyűrűt, ha akármi történik velünk, akkor legyen, talán azzal tudunk majd valamit csinálni. A nyugati határ felé menet a vonaton nem volt semmi probléma, aztán egy este, ahogy mentünk, magyar katonákkal találkoztunk, akik semmi különösebb dolgot nem csináltak, csak megkérdezték, hogy hova megyünk. Hát, ugye a határra. Nem lehetett ott mást mondani. Azt kérdezte az egyik, hogy hát miért akarunk elmenni. A férjem azt válaszolta, hogy Kádár elvtárs azt mondta, hogy aki menni akar, az menjen. Persze ez nem volt ilyen egyszerű, de nem haragudtak meg érte. Félrement a férjem ott valamelyikkel, megbeszélték, hogy átsegítenek. Szóval vállalkozott valaki – biztos volt, aki tudott pénzt adni, lehet, hogy a férjem is tudott valamit adni –, hogy az időközben hat-nyolc fővé verbuválódó csoportunkat átsegíti az osztrák határon.

Éjszaka volt és nagyon félelmetes, mert először is valami rettenetesen keskeny pallón kellett keresztül menni, ami alatt zuhogott a víz. Ez valahol az országhatár közelében lehetett. Rettenetesen féltettem Évit, a lányomat. Először a férjem vitte, aztán egy fiatalember vette át a hat-nyolc fős csoportból, aki azt mondta, hogy biztonságosan át tudja vinni. Át is vitte – ez a segítő gesztus ott, akkor szinte természetes volt: mi is fiatalok voltunk, kölcsönösen segítettük egymást. Ezután egy szögesdrót alatt kellett átmászni, ami alá volt aknázva, és aztán egyszer csak nagyon érdekes módon megváltozott a világítás: a nagyon gyér és sárga fényből egy kékes fényű, erősen kivilágított, érezhetően egész más világba léptünk. Egy vöröskeresztes tábor volt távolabb, az országúton túl, itt, aki akart, teát kaphatott, vagy ott aludhatott, amíg nem tudott tovább menni. Emlékszem, a fapadokra szalma volt lehintve, és az Évit egész éjjel az ölemben kellett tartani, mert azt mondta, hogy piszkos. Nem volt az piszkos, csak nem volt hozzászokva, soha azelőtt nem látott szalmával lehintett fekhelyet.

Reggel valahogy tovább mentünk. Útközben valahogy hozzánk csapódott egy fiatalember, aki megkérdezte, hogyan akarunk tovább jutni. Biztos vagyok benne, hogy a férjem nem fordult hozzá, mert ő senkihez nem fordult volna segítségért. Ő annyira tartotta magát, hogy úgy vélte, hogy amit meg tudunk magunktól csinálni, megcsináljuk, de segítséget nem kérünk. Bécsben tudtuk, hova akarunk menni, voltak ismerősök, akiket felkereshettünk, csak némi útbaigazítás kellett, és Bécsben rengeteg olyan hely volt, ahol segítettek az embereken, hivatalosan államilag vagy a bécsi zsidó közösségen keresztül. És akkor a három, magunkkal hozott kis ékszer közül az egyiket eladtuk, hogy a fiatalember megvehesse nekünk a Bécsbe szóló vonatjegyeket. Fogalmam sincs, mennyit értek az ékszerek, számomra mindenekelőtt eszmei értékük volt.

A bécsi vonaton valami olyan dolog történt, ami valószínűleg nagyon sok magyarral megtörtént. Hangsúlyozom, az én férjem olyan típusú volt, aki nem nagyon állt szóba másokkal itthon sem, ha megszólították; nagyon aranyos valaki volt, de nem olyan hirtelen barátkozó volt, részben pedig feszélyezve is érezte magát a mi státusunk miatt, gondolom. Pedig az osztrákok közül nagyon kedvesek is akadtak. A bécsi vonaton velünk szemben ült egy középkorú úriember, olyan vidéki gazdálkodóféle, nem paraszt, jó külsejű, jómódúnak látszott, és beszédbe elegyedett a férjemmel. És akkor azt kérdezte, hogy van-e nekünk hova mennünk. A férjem rögtön azt mondta, hogy igen, pedig nem volt. Annál is inkább nem volt, mert az első éjszakát Bécsbe érkezve a rendőrségen töltöttük, mert nem volt hol éjszakázzunk. Úgyhogy nem tudom, hogyan alakult volna az életünk, ha férjem azt mondja, hogy nincs hova mennünk. Abban biztos vagyok, hogy az az ember azért kérdezte, mert azt mondta volna, hogy jöjjenek oda. Lehet, hogy valami munkára gondolt, valami háztartásra – ezt nem lehet tudni. Ez megmaradt bennem azért, mert éreztem, hogy az az ember egy kicsit csalódott volt, egy kicsit megsértve érezte magát.

Megérkeztünk Bécsbe, megvolt a cím, hogy hova megyünk, nagy viszontagságok között el is értünk oda. Ezeket az embereket nagyon jól ismertük, mert a testvérem Árpád nevű volt élettársának a testvéréről volt szó, aki Bécsben élt a férjével, aki rendőr volt, és a három fiával. Hozzájuk mentünk, nem hiszem, hogy tudták, hogy menni fogunk. Örülni örültek, de nem nagyon tudtak nekünk segíteni, mert egy szoba-konyhás lakásban laktak öten. A három kamasz fiú – a két idősebb már dolgozott –, a papa és a mama. Megpróbáltak nekünk segíteni azzal, hogy elvittek egy közeli iskoláig, ahol ideiglenes szálláshelyet rendeztek be, de inkább elindultunk vissza Bécs belvárosa felé. Mire beértünk, minden valamire való szállás tele volt magyarokkal. A Mariahilferstrasse környékén és a pályaudvaron megnéztük a kiírásokat, mindenfelé járkáltunk, és egyszer csak valahogy a rendőrségre kerültünk, késő este, tíz óra volt, és bementünk, hogy tudnak-e valamiben segíteni. Azt mondták, hogy csak abban, ha ott maradunk reggelig. Aztán gondoltuk, hogy hova menjünk. De ott aztán nagy kín volt, mert a férjemnek máshova kellett mennie. Éjfélig ültünk, amíg ujjlenyomatot, adatokat és mindent vettek rólunk, és akkor Évivel elmentem a női szakaszba. Az éjszakára bevitt utcalányok társaságában töltöttük az éjszakát, a férjem pedig a férfi részlegben.

Reggel ötkor engedtek ki, az egész éjjelt átsírtam, Évi vigasztalt. Nem tudom, valahogy rám tört az, hogy mit tettem, és hogy kidobtuk magunkat a világba. Reggel, mikor már a férjemmel összetalálkoztam, már nyugodtabb voltam, mert az is izgatott, hogy mikor engednek ki, és hogy fogunk újra találkozni. És akkor elkezdtünk keresni, és találtunk is a Westbahnhof mögött, eléggé kétes helyen egy szállást. A Schönbrunnba vezető út mentén volt egy szálloda, voltak már benne magyarok, és tudtak is nekünk adni egy szobát, ahol volt mosdó is. Szegény gyerekemet hideg vízben mostam le a mosdóban óvatosan, és egy nagyon tiszta, nagyon szép ágyba tudtam betenni. Ez volt akkor a legfontosabb. És akkor mi is lefeküdtünk aludni. És másnap elindult az élet, mentünk Bécsbe megkeresni azokat a helyeket, ahol útbaigazítanak, ahol valami ennivalót szerezhettünk.

A férjem szülei addigra már, gondolom, értesítették valamilyen módon a férjem Venezuelában élő testvérét, hogy Bécsben vagyunk, így 1956 telén már a sógornőm tudta, hogy megyünk, és nagyon boldog volt, mert ő már nagyon vágyódott egy közvetlen családtag után. Volt ott nagynéni, nagybácsi, de a szűkebb értelemben vett családból senki. És most viszontláthatja a testvérét! Az anyósomnak, apósomnak tulajdonképpen megvolt az útlevele, hogy kivándorolnak a lányukhoz, de az én gyerekem miatt nem mentek. Nem tudtak elszakadni tőle. De ahogy mi elmentünk, abban a pillanatban ők már elkezdték intézni azt, hogy kijönnek – amin már nem sok intéznivaló volt –, és egy éven belül, 1958-ban, már ők is Venezuelában voltak. És akkor, azt hiszem, a sógornőm küldött valami pénzt, de a férjem nem nagyon akarta, hogy anyagilag támogasson minket. Először eladogattuk, amit lehetett. Aztán az ismerős család révén egy olcsóbb helyre költöztünk, ahol öt hónapig laktunk.

Öt hónapig tartott az ügyintézés Bécsben, hogy Venezuelába tudjunk menni, ezért ott a helyszínen is regisztráltatni kellett magunkat. Azonkívül a férjem jelentkezett munkára, hogy addig is tudjon a szakmájában dolgozni. És az történt, hogy az elutazásunk előtt három vagy négy nappal közvetítették ki őt egy nagyon jó állásba. Az első időkben annyi jelentkező volt, hogy nem tudtak a szakmájában munkát adni, ő meg nem akart mást vállalni. Nekem is ajánlottak valamit egy baromfiüzletben, de hát a gyerektől nem tudtam igazán munkát vállalni. A néni, akinél laktunk, nagyon aranyos volt az Évivel, és az Évi aztán lassan megszerette őt, és ment is vele. Vitte őt mindenfelé, még gyerekelőadásra is. Általában elment vidékre a rokonaihoz, s otthagyta nekünk a lakást. Amikor meg ott volt, akkor a konyhában aludt. A vécé és a vízcsap a folyosón volt, fürdőszobának nyoma sem volt. Így festett egyébként akkoriban egy átlagos bécsi lakóház. Bécsben akkor még nagyon sok helyen így laktak az emberek.

Bécsből leveleztem az édesanyámmal és a testvéremmel, küldtem nekik csomagot, és visszaküldtem a nagyon meleg báránybéléses télikabátomat, mert azt tudtam, hogy a trópusokra megyünk, és arra nem lesz szükségem. Még egy ideig tartottam a kapcsolatot egy-két barátnőmmel és kolléganőmmel, de aztán már nem lehetett, mert az élet úgy hozta, hogy annyi új momentum volt az életemben, és annyira elfoglalt voltam.

Venezuelában bizonyos szempontból egy nyitottabb világ várt, Caracas az emigránsok valóságos gyülekezőhelye volt. Szinte minden európai nációnak volt egy kisebb-nagyobb közössége, ez már önmagában is igen sokszínű volt. A magyar emigráción belül volt egy zsidó közösség, de ez nem a hitközségen keresztül, hanem a baráti kapcsolatok mentén működött nagyon jól. Mi a tíz éve ott élő sógornőm és családja, gyermekei révén kerültünk kapcsolatba az ottani magyar közösséggel. Venezuelában a származásunkról szó sem esett, ez egyszerűen nem volt szempont. Ugyanakkor, nyilván nem véletlenül, a sógornőmnek döntően zsidó barátai voltak. És az ottani magyarok részéről, akik más valláshoz tartoztak, semmiféle ellenségeskedéssel nem találkoztunk. Érdekes, hogy ők más utakon jártak, más foglalkozásokat űztek, másképp indították el az életüket. A zsidó származású emigránsok döntően a ruhaiparban, a konfekcióiparban helyezkedtek el – ez hagyományosan zsidó kézben, zsidó származásúak irányítása alatt volt. Még azok is boldogultak itt, akiknek korábban fogalmuk sem volt a szabásról és a varrásról. Egyik vitte a másikat ebbe a szakmába, és itt biztos egzisztenciát remélhettek, és ez akkor és ott mindennél fontosabb volt. Korábbi, más irányú szakmai ambícióidról az esetek többségében lemondhattál, bár itt is voltak kivételek. A sógornőm férje például másképp boldogult: egy irodabútorgyárban dolgozott mérnökként. A férjem a saját szakmájában maradt, a sógornőm családjának bőrdíszműüzletében dolgozott.

Kint tartózkodásunk harmadik évében mentem állásba, de addig is nagyon mozgalmasan éltem: segítettem a sógornőmnek az üzletben, együtt laktam az 1958-ban kiérkezett anyukámmal és a testvéremmel, férjemmel és az Évivel, mindenkiről gondoskodtam. És egy idő után rájöttem, hogy döntően mindig egymás között forgunk, csak magyarul beszélünk, és ez akadálya volt hosszú távon az ottani miliőbe való beilleszkedésünknek, és nagyon komoly problémákat okozott, amikor állásba mentem. Nyelvi és minden más szempontból is az Évinek volt a legkönnyebb dolga, ő két hónap alatt tökéletesen beilleszkedett, folyékonyan beszélt spanyolul. Nekem sem volt az első naptól probléma a vásárlás vagy a hétköznapi dolgok elintézése, mert összeállítottam magamnak a szótárból a szükséges szavakat, és lassan-lassan aztán megtanultam a dolgok nevét. A sógornőm, aki már tíz éve ott volt, 19 éves korában került oda, tökéletesen beszélt spanyolul, és rengeteget segített nekem.

Mikor egy kicsit konszolidálódott a helyzet, kezdtek hiányozni a könyvek az életemből, és elkezdtem olvasni spanyolul. Az első spanyol könyv, amit elolvastam, Zilahy Lajos „Valamit visz a víz” című könyve volt spanyolul, mert úgy gondoltam, hogy amit már ismerek, azt sokkal könnyebb lesz olvasni [Zilahy Lajos (1891–1974 – író, publicista. – A szerk.]. Az elsőt követte a második, és lassan-lassan így kezdtem. Aztán arra gondoltam, hogy ki kell szakítani magam a környezetemből, hogy rendesen megtanuljak spanyolul. És akkor elmentem egy fehérneműgyárba dolgozni, ahol aztán négy évig maradtam, méghozzá az irodában, ahol adminisztrációs dolgokkal kellett foglalkozni. A legnehezebben a telefont szoktam meg, ahhoz komolyabb nyelvtudás kellett, de aztán lassan az is ment. Itt abban állapodtam meg, hogy nem addig maradok, ameddig a többiek, hanem korábban, három óra körül megyek el (a munkaidő délután öt óráig tartott).

És ugyanannak az utcának a végén – Caracas egyik főútvonaláról van szó – ott volt már akkor egy nagy bőrdíszműüzletünk, ahol délelőttönként a sógornőm segített a férjemnek, kiszolgált, ezalatt a férjem az üzlet hátsó traktusában levő műhelyben tudott dolgozni, és akkor délután fölváltottam a sógornőmet, és este nyolckor vagy fél nyolckor zártunk. Akkor mentünk haza, akkor főztem, és akkor foglalkoztam, amennyit lehetett, a lányommal. Napközben azért el-elmentem, vagy a sógornőm vitte az Évit mindenfelé az iskolából, mert járt mindenre, balettra, erre-arra. Részben készárut árultunk, részben a férjem által készített bőrdíszműves dolgokat árultuk. Úgyhogy nem volt olyan egyszerű a helyzetem, de nem éreztem a súlyát olyan nagyon. Később importáltunk ugyancsak bőrdíszműves dolgokat, ezeket is árultuk, miközben az üzlet mögötti műhelyben a férjem dolgozott. Ez egy családi vállalkozás volt. Amikor pedig a sógorom ránk hagyta az üzletet, én egész nap ott dolgoztam (ekkor csak egy állásom volt), a sógoromnak rengeteg kintlévősége volt, amit nekünk kellett behajtani. Később elhagytuk az üzletet, és egy nagy irodaépületbe költöztünk, akkor már nemcsak bőrdíszműves dolgokat, hanem képkeretet és például hamutartókat is importáltunk, ez utóbbiakat Németországból, és azokat adtuk el. Itt én vezettem az irodát, egy alkalmazottunk volt. Amikor rosszul ment az üzlet, újra állásba mentem.

Évi egy magániskolába járt, ha jól emlékszem, amerikai neve volt az iskolának, a tandíj egyáltalán nem volt vészes, a sógornőm gyerekei is oda jártak. Mint a családból a harmadik gyereknek, csak fele tandíjat kellett fizetnünk. Egy idő után, amikor a gyerekek a középiskolába kerültek, a sógornőm átíratta a két gyerekét a német iskolába, mert az volt a legjobb iskola. Ez a német iskola a Caracasban régóta élő német emigránsok, illetve azok leszármazottainak a középiskolája volt, a tanárok pedig részben az Egyesült Államokban, részben Európában tanultak. És oda is harmadik gyerekekként ment az Évi, hogy ne kelljen annyit fizetni. És mikor az Évi a második gimnáziumi osztályt elvégezte, azt mondta, hogy ő a zsidó iskolába akar járni. A sógornőm fiai a német gimnáziumban végeztek, az Évi a zsidó gimnáziumban. Azokban a közösségekben, ahova akkor jártunk, klubokba, ide, oda, amoda, valószínűleg a lányom olyan barátokra tett szert, akik olyan hatással voltak rá, hogy ilyen döntést hozott, és én megértettem őt. Kisebb korban ennek nemigen van jelentősége, nagyobb korban az efféle érzékenységek előjönnek, és a gyermekem oda akart járni, ahova tartozónak vélte magát.

Rendszeresen jártunk az ottani zsidó közösség rendezvényeire, ahol a zsidó ünnepek, illetve a nagyobb társadalmi események alkalmából jöttünk össze. Ez egy világi szemléletű, nyitott társaság volt, mi, szülők külön, és a gyermekeink ugyancsak külön. Klubszerű életet éltünk, barátkoztunk, segítettük egymást. Évi nem tőlünk, hanem saját társaságán belül, a vele egyívású gyerekekkel barátkozva szerzett ismereteket a zsidó gimnáziumról, és döntött úgy, hogy itt akarja folytatni a tanulmányait.

Évi később egyetemre járt, szociológus lett. 1979-ben meghalt az édesanyám, aki magas kort élt meg, nagyon sokáig ápoltam, gondoskodtam róla. Egy-két évvel később különköltöztem a férjemtől: anyukám halála után, illetve a lányom önállóvá válásával párhuzamosan ekkorra valahogy végleg kiütköztek a habitusunk, a környezetünk és a világról vallott felfogásunk közötti különbségek. Továbbra is közös üzletben dolgoztunk, de külön éltünk. Az 1980-as évek második felében kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy hazatelepülök. A lányom „rendben volt”, nem igényelte a mindennapi törődést és kapcsolatot, a férjemtől való különköltözésem – mindezen körülmények azt az álláspontomat erősítették, hogy hazatelepüljek. Mielőtt végleg elhatároztam magam, megkérdeztem a lányomat, hogy miután ő is egyedül maradt – férjétől különváltan éltek –, hogy nem jönne-e velem haza, Magyarországra. Ő azonban annyira ragaszkodott Venezuelához, annyira szerette színes, trópusi kavalkádját, annyira oda kötődött, nem pedig Magyarországhoz, hogy végül egyedül jöttem haza. A helyzetemet könnyítette és motiválta, hogy ugyanebben az időben még két barátnőm települt haza Venezuelából, így volt kivel a közvetlen tapasztalatokat megosztanom. Nem volt könnyű, de egyrészt nem voltam egyedül, másrészt pedig az 1990-es évek Magyarországa igen szimpatikus képet mutatott.
 

Életrajz

Zinner Endre Madách utcai másfél szobás lakásában fogadott. Amikor betoppantam, a Los Angelesben élő fiúunokájával beszélt telefonon. Kérte őt, hogy legalább hetente egyszer hívja. Mindjárt el is mondta, hogy a másik, a leányunokája ősszel a férjével, Avigdorral Izraelbe költözik. Nem szabad itt maradni – tette hozzá. Zinner György viszonylag magas, testes ember. Valaha futballozott. Bár ma már nyolcvanon túl van, mégis összességében jó egészségnek örvend, és ma is tevékeny életet él. Csak a lánya beteg, s ez egy kissé megviseli. Készségesen áll rendelkezésemre. Felesége tavaly tavasszal hunyt el.

A két nagyszülőpárból csak a nagyanyáimat, Zinner Salamonnét és Weitzner Salamonnét [született Klein Mari] ismertem. Apai nagyapám, Zinner Salamon ortodox vallású volt, és a foglalkozása is ezzel állt kapcsolatban: rituális metsző volt. Apai részről Budapesten, anyai részről Szigetszentmiklóson éltek, de mind a két ág valahonnan Lengyelországból indult el a dédszülők idejében, nem tudom pontosan, honnan. Az anyai ágról, a nagymamámról csak annyit tudok, hogy rabbicsaládból származott, valószínűleg ők is galíciaiak voltak. Nagyapámat egyáltalán nem ismertem, ők a Felvidék tájáról jöttek. Apai nagyanyámat nem nagyon ismertem, mert az apámat már tízévesen elvesztettem, és az apai részről a család tagjaival nem nagyon volt kontaktusom. Az apai nagyanyám tanult-e valamit, nem tudom. Csak annyit tudok, hogy textilkereskedők voltak Szigetszentmiklóson. Onnan jöttek fel aztán Budapestre. A nagyanyám két-három évvel később halt meg, mint az apám. Úgy 1934-35-ben halhatott meg a nagyanyám, nem emlékszem pontosan, apám pedig 1932-ben.

Bár apámnak négy testvére is volt, csak egyikükkel tartottam a kapcsolatot. Ez az apámnak egyik nőtestvére volt, Zinner Malvin, Farkas Mártonné. A Vörösmarty utcában laktak, a férjének bádogos- és szerelőműhelye volt a Vörösmarty utcában. Azt tudom, hogy volt a József utcában egy kis imaház, oda jártak, mert vallásosak voltak. A József utcai imaházban én is többször megfordultam. Az 1920-as években a válság idején heten közülük Argentínába mentek ki, és nem tartották velünk a kapcsolatot. Két nagybátyám, a birkózó Európa-bajnok Zinner Ferenc [Ezen a néven nem szerepel az Európa-bajnokok között. – A szerk.] és Miksa testvére, aki villanyszerelő volt, valamint két nagynéném, Emma és Paula 1924-ben kivándoroltak Argentínába, hogy ott új életet kezdjenek.

Apám részéről a család baloldali beállítottságú volt, anyám részéről semlegesek voltak. Apám közvetlenül nem érdeklődött a politika iránt, de a testvérei igen. Kommunisták lehettek: az egyik testvérét – Ferencet vagy Miksát, nem tudom, melyiket – mint 1919-es kommunistát [lásd: Tanácsköztársaság] csukták le. Valami öt évet kapott – nem ismertem, de azt tudom, azt fogták rá, Lenin-fiú, és elfogták [Lenin-fiúk – a Magyar Tanácsköztársaság idején a Forradalmi Kormányzótanács politikai karhatalmi különítménye. Célja az „osztályellenség” megfélemlítése, az ellenforradalmi kísérletek elnyomása volt. Létszáma 200–400 fő között mozgott. Terrorisztikus módszerei miatt a Kormányzótanács szociáldemokrata tagjainak nyomására 1919. május közepén föloszlatták, s ettől kezdve a Belügyi Népbiztosság egyik osztályaként működött tovább. – A szerk.]. Anyám elmondása szerint ő járt le Vácra, hozta-vitte a szennyes ruhát neki, a véres ruhát, amit hozott haza mosni. Erre emlékszem, de nem ismertem őt. Ennyit tudok.

Anyai részről a kapcsolat szoros volt. Valamennyi testvért ismertem, aki élt, és ezekkel rendszeresen tartottam is a kapcsolatot. A nagyanyám eredeti neve Klein Mari. A zsidó nevére már nem emlékszem. A nagyanyám nagyon jó asszony volt. Bár Budapesten élt, mi máshol laktunk. Ő a másik lányával, Margittal [Hermann Józsefné, szül. Weitzner Margit] és az unokáival, az unokatestvéreimmel, Jehi és Uri Hermann-nal élt együtt, aki a magyarországi cionista Hasomér Hacair mozgalom [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon] egyik vezetője volt. Nagyon szeretett minket, engem és a bátyámat is, mert mi félárvák voltunk. Elég nehéz körülmények között éltünk. A nagymamám szombattartó és ünneptartó volt, neológ családhoz tartozott. A VII. kerületben laktak, és a Bethlen téri templomba jártak a nagyünnepek alatt. Minden pénteken a gyertyagyújtás kötelező volt. A nagyanyámék – emlékszem – imádkoztak, és szombatonként őnáluk volt az ebéd. Péntekenként nem gyűltünk össze, inkább szombaton az ebédnél. De akkor az egész család összejött. Elmondtuk az imákat, és sóletet ettünk bárhesszel. A nagyanyám magyar anyanyelvű volt, de tudott németül. Azt nem tudom, hogy jiddisül beszélt-e. Elképzelhető, hogy jiddisül beszéltek és nem németül a testvérével. A  nagyanyám ruházata normális neológ volt, semmi tradicionális nem volt rajta [lásd: öltözködés]. A baráti társaságuk csak zsidó volt, mint ahogy most nekem is az, nincs is keresztény a baráti társaságomban, csak zsidó. A nagyanyám hetvenegynéhány éves volt, amikor meghalt 1934-ben. A Kozma utcában zsidó szertartás szerint temettük el. Annyit tudok, hogy az anyai nagyanyám testvéreit körözték, mert ők Galíciából jöttek. Az volt a probléma velük, hogy mivel nem voltak magyar állampolgárok, a tartózkodási engedélyüket mindig hosszabbítani kellett [lásd: KEOKH]. Az 1940-es években begyűjtötték őket.

Anyámnak öt testvére volt. Irma Fehér Rezsőhöz ment férjhez, és nem volt gyerekük. Ők kereskedők voltak. Vilma fényképész volt. A férjét Rózner Ferencnek hívták, és egy fiuk volt, de még a nevét sem tudom. Aranka tisztviselő volt, a férje Izrael Menyhért volt, nem tudom, mi volt a foglalkozása. Margit Hermann Józsefhez ment hozzá, és két fia volt, Uri és Jehi. Róluk majd mesélek később. Anyám fiútestvéréről, Weitzner Miksáról semmit sem tudok, csak hogy volt egy fia.

Anyám, Zinner Simonné [született Weitzner Ilona] Szigetszentmiklóson született [Szigetszentmiklós – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 2700, 1910-ben 4000, 1920-ban 4400 lakossal. – A szerk.]: Apám Ipolyságon született [Ipolyság – nagyközség volt Hont vm.-ben, 1919-ig székhelye volt a vármegye törvényhatóságának, a járási szolgabírói hivatalnak, kir. törvényszéknek, járásbíróságnak és egyéb megyei és járási hivataloknak. Lakosainak száma 1891-ben 3200 fő volt. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Tíz év korkülönbség volt kettőjük között, anyám 1894-ben, az apám 1884-ben született. Valószínűleg csak polgárija [lásd: polgári iskola] volt, vagy talán elemi, pontosan nem tudom. Az apám az első világháború alatt katona volt. Gépkocsivezető lévén, a tankosoknál szolgált. Tehergépkocsit vezetett a katonaságban, és ezt hasznosította utána a polgári életben is. Sofőrként helyezkedett el. A gépjármű-vezetői igazolványa az 5-ös számot viselte. Abban az időben nagyon kevesen tudtak gépkocsit vezetni.

Az apám sofőrködött, nagyon jó állása volt, abban a viszonylatban, mikor kétszáz pengő havi fixről beszéltek [Vö.: egy harmincas évekbeli sláger szerint „havi kétszáz pengő fixszel (ma) az ember könnyen viccel!”. – A szerk.], az apámnak háromszáz pengő fizetése volt, amiből nagyon jól meg lehetett élni. Így nagyon jó körülmények között éltünk, apám ugyanis a Leszámítoló Bank [Magyar Leszámítoló és Pénzváltóbank] vezérigazgatójának a sofőrjeként dolgozott. A főnöke is zsidó ember volt, Kádár Gusztávnak hívták. Árvaházban nevelkedett, és a ranglétrán a saját tudása révén emelkedett fel. Arra is emlékszem, hogy a második világháborút túlélte. Megkerestem, beszéltem is vele, de rettenetesen félt. Egyszer valahogyan eltűnt. Kitelepítették [lásd: kitelepítés] vagy valami. Jugoszláviában volt egy villájuk, és egyszerűen nem találtam meg, nem tudtam megtalálni, mert mint burzsujt vagy miért hurcolták el, nem is tudom. A háborús időszakban mit csinált, azt nem tudom, nem voltam itthon akkor, mert én 1943-ban elmentem, és csak 1945-ben jöttem vissza.

Fogalmam sincs róla, hogy a szüleim hogyan ismerkedtek meg. Azt sem tudom, hogy az ő házasságukat kiközvetítették-e [lásd: házasságközvetítő], vagy csak véletlen találkoztak. Egyházi esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], de az apám nem volt különösebben vallásos, az anyám igen, ő vallásos volt. Neológ vallásosság volt ez. Az ortodoxiára semmilyen külső jel nem mutatott. Mindkettőjük anyanyelve magyar volt. Az apám a magyar mellett németül is beszélt. Anyám magyarul beszélt csak.

1922-ben születtem Budapesten. A gyerekkorom nem volt a legfényesebb. Életem első tíz évében, míg az apám élt, a Lehel utcában laktunk, Angyalföldön. Ott is jártam elemi iskolába. Négy elemit végeztem. Tíz éves voltam, amikor az apám meghalt. Úgy emlékszem, hogy elég nagy csibészek voltunk, a környék gyerekeivel együtt nevelkedtünk. Összemosódott ott a zsidó meg a keresztény. Egy olyan munkásrészen laktunk, ahol még akkor nem volt kidomborítva az antiszemitizmus kérdése. Szóval nem éreztük akkor. A szomszédunkban is egy keresztény gyerek lakott. Az osztálytársam volt, orvos lett, és orvosként is tartotta velem a baráti kapcsolatot. 1956-ban elment.

István bátyám 1920-ban született Budapesten. Négy középiskolát végzett. Istvánt a politika nem érdekelte. Sem a szocialista, sem pedig a cionista ifjúsági mozgalomban nem vett részt. Tizenhat-tizenhét évesen már dolgozott a Hajósi és Szántó cégnél, amely erősáramú elektronikus termékeket gyártott és értékesített. Ez egy többségében zsidó tulajdonú cég volt, ám arra emlékszem, hogy az egyik igazgatót Récseynek hívták. Amikor az első zsidótörvényt meghozták 1938-ban [lásd: zsidótörvények Magyarországon], a bátyámat a tisztviselői állásból gyári munkássá minősítették át. 1939-ben Esztergomba hívták be rendes katonának. Rövidesen azonban megfosztották fegyverétől, és munkaszolgálatos lett. Kikerült az orosz frontra, ahonnan mind a mai napig nem tért vissza. Kerestettem a Vöröskereszttel, sőt még a Vörös Félholddal is. Az ő értesítésükből tudom, hogy 1944 januárjában (15. és 20. között) a Don-kanyarban nyoma veszett [A Don-kanyarban 1943 januárjában morzsolták föl a 2. magyar hadsereget. Zinner István föltehetően vagy máshol tűnt el Ukrajnában 1944 januárjában, vagy nem 1944 januárjában, hanem 1943 januárjában tűnt el a többi kb. 43-44 ezer munkaszolgálatossal együtt. – A szerk.]. Kárpótlást sem kaptam utána. Azt mondták, nem halt meg. A bíróságon holttá nyilváníthatnám, de nem akarom. Az emléke többet ér annál a rongyos kétszázezer forintnál.

István vallásossága az enyémhez volt hasonlatos. A Bethlen téri templomba jártunk, ahol Dr. Bernát Béni volt a főrabbi. Hozzá jártam, és a bár micvóm is nála volt. Sajnos az én bár micvómon az apám már nem lehetett ott. Az apám főnöke, a Leszámítoló Bank akkori vezérigazgatója, Kádár Gusztáv állt a bátyám mellett a bár micvó alkalmával. Ő patronált bennünket, mert nagyon szeretett minket. Nagyon jó főnöke volt az apámnak, nagyon tisztelte, becsülte őt. A bátyám bár micvóját az Aréna úti templomban tartottuk [Aréna úti (ma: Dózsa György út) zsinagóga: Baumhorn Lipót tervei alapján emelt épület, 1908-ban avatták föl. – A szerk.], ahol a mikve is volt az asszonyoknak, de a mama ezt aligha vette igénybe. Nem voltunk túlzottan vallásosak, de a nagyünnepeket tartottuk. Anyám minden péntek este gyertyát gyújtott. Arra emlékszem, hogy minden pénteken fölvettük az új ruhát, és úgy mentünk a templomba. Egy kicsit futballoztunk is útközben. Gyerekek voltunk. A szombatot együtt ünnepeltük a nagymamáéknál.

A nagyünnepeket általában az anyám testvéreinél töltöttük. Az anyai nagyanyámmal is együtt töltöttünk minden nagyünnepet. Nem volt semmi különös, arra is emlékszem, hogy mikor az ünnepkor a Városligetben jártunk, kenyeret dobtunk be a halaknak [lásd a táslich szertartást]. Az apám nemigen járt zsinagógába, de az anyám igen. A kedvenc ünnepem a Pészah volt, talán a maceszgombóc miatt szerettem annyira, ma is szeretem. Melyik ünnep is volt az, ahol a trenderlin játszottunk? Igen, ez Hanukakor volt. Az volt a másik kedvenc ünnepem. A nagybácsikámtól mindig tíz fillért kaptunk minden egyes győzelem után. Ez volt a Hanuka-pénz [Hanuka-gelt]. Emlékszem, együtt volt az egész család, itt volt a négy fiú, a bátyám, én és a két unokaöcsém, és játszottunk, és mindig kaptuk a pénzt a nagybácsikámtól.

Angyalföldön minden áldott nap hajnalban elmentem a rabbi elé. Nagyon híres rabbi volt, annyit gondolkodom, de nem jut eszembe a neve. Minden nap – én tízévesen, a bátyám tizenkét évesen – elmentünk reggel és este a templomba, hogy apám halála után a kádist elmondjuk. Minden áldott nap egy éven keresztül elmentünk, ott tanultam meg a kádist.

Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor 1932–33 körül bejöttünk a hetedik kerületbe, az Elemér utcába (most Marek József utcának hívják). Angyalföld vegyes körzet volt, de itt, az Elemér utcai részen már csak zsidók laktak. A hetedik kerület zsidó körzet volt, inkább a középosztály lakott ott. Angyalföldön egy kétszobás lakásban laktunk, gáz és folyóvíz is volt benne. Az Elemér utcai lakás másfél szobás lehetett, de abban is volt gáz, víz és villany. Az anyámat az apám volt főnöke támogatta. Adott anyámnak az Elemér utcában egy egyszemélyes üzlethelyiséget, ahol tejboltot nyithatott. Mi, gyerekek minden áldott nap reggel, mielőtt iskolába mentünk, előbb anyánknak segítettünk. Behúztuk a tejeskannákat, és házhoz hordtuk a tejet és a süteményt – akkor még ilyesmi is létezett –, és csak utána mentünk iskolába.

Egy év kivételével, amikor is az Abonyi utcai Zsidó Gimnáziumba jártam, rendes állami iskolában tanultam. Az iskoláimat a Lehel utcai általános [elemi] iskolában végeztem, a négy elemit. Vegyes iskola volt. Zsidók és keresztények együtt jártak, nem volt vallási iskola. A tanárokra nem emlékszem, csak az osztályfőnökömre, aki nagyon rendes ember volt. Nagyjából ő tanított majdnem minden tantárgyat az elemi iskolában. Egy évet jártam a zsidó gimnáziumba, de anyám a tandíjat nem tudta tovább fizetni, és kivett az iskolából. Átmentem a Rottenbiller utcai iskolába, és ott végeztem el a négy polgárit [lásd: polgári iskola]. Talán egy-két tanárra is emlékszem, sőt volt olyan tanárom, Alexits, aki büntetésből mint kommunista tanított abban az iskolában. Dr. Alexis ugyanis egyetemi tanár volt [Alexits György (1899–1978) – matematikus, az MTA tagja. A Tanácsköztársaság alatt a Szocialista Diákszövetségben tevékenykedett, a Tanácsköztársaság bukása után kizárták az egyetemről, emigrálni kényszerült. Grazban járt egyetemre, ott avatták 1924-ben doktorrá. Hazatérve 1919-es tevékenysége miatt tanári álláshoz nem juthatott. 1926-ban Romániába ment, egy évig Giurgiuban tanított, és amellett tanársegédként előadásokat tartott a bukaresti egyetemen. 1928-ban engedélyt kapott arra, hogy tanári oklevelet szerezzen. 1929-ben lett matematika–fizika szakos tanár. 1930-ban mint polgári iskolai helyettes, majd mint rendes tanár kapott állást. – A szerk.]. Kedvenc tantárgyam az algebra volt, amiből annak idején egy kisebb tanulmányi versenyt is megnyertem a kisiskolások versenyén. Emlékszem, az osztályfőnököm, a Mitribusz, a fiát hívta el – az osztályban páros versenyt csináltak algebrából –, és én hamarabb oldottam meg a feladatot, mint a fia, aki egyetemista volt.

Héderbe nem jártam, de akkoriban a vallástan kötelező volt. Tanultam hébert az iskolában. Külön nem tanultam, csak az iskolában, elemitől kezdve a polgáriig, sőt a gimnáziumban egy évig héber nyelvet és irodalmat is tanultam. Rendesen tudtam olvasni. Meg a bár micvó előkészítőn is tanultunk hébert. A vallástanáraim dr. Bolgár Pál és talán Rappai – már nem emlékszem biztosan a másik nevére – voltak. Péntekenként rendszeresen jártunk a Bethlen téri templomba. Kötelező volt elmenni. Szombaton néha elmentünk délelőtt, de nem mindig.

Az antiszemitizmust gyerekfejjel még nem nagyon éreztem, csak a későbbiek folyamán a középiskolában. A polgáriban már lehetett érezni az antiszemitizmust. A hittanoktatás kötelező volt. Minden héten egy vagy két óra volt, nem emlékszem pontosan. Akkor különvált az osztály, és amikor visszamentünk az osztályba, akkor csakúgy sütött a zsidógyűlölet a keresztény gyerekekből. Az osztálytársaim különböző megjegyzéseket tettek. Úgy vettem ki, mintha a hittantanár lázította volna a gyerekeket.

Az iskolában a barátaim zsidók voltak. A zsidó gimnáziumban természetesen mindenki zsidó volt, a Rottenbiller utcában pedig Habelesz Feri és Reich Feri voltak a barátaim. Szintén zsidók. A szünidőben jártunk a zsidó gimnázium teniszpályájára. Télen pedig a gimnázium területéhez tartozó jégpályára jártunk az Abonyi utca és a Szent Domonkos utca sarkán. Ez a baráti társaság végigkísért egészen a munkaszolgálatos bevonulásomig. Aztán mikor már nagyobbak lettünk, tizennyolc-tizenkilenc évesek, ötórai teákra jártunk el. Jártunk az OMIKE-be, a Bethlen térre. Jártunk a Hollán utcai zsidó iskolába, ott is volt táncrendezvény, és a Vilma királynő úton is volt szombat-vasárnap tánc, ott lehetett ismerkedni. Ezeken a helyeken csak zsidó társaság volt. A hétvégeket szórakozóhelyeken, barátokkal töltöttem. Otthon volt a szombati ebéd, este pedig lementünk az OMIKE-be vagy a fiú árvaházba. Vasárnaponként a Ligetben sétáltunk vagy a Duna-parton. A baráti társaságom kizárólag zsidókból állt, nem volt keresztény közöttük egyetlenegy sem. Ez olyan tradíció volt nálunk. A barátaim mind odalettek, csak egy jött vissza.

Apámnak a munkája révén autója volt, így a hétvégén kirándulni jártunk. Még arra is emlékszem, hogy télvíz idején autóval mentünk szánkázni. Apám az autó után kötötte a szánkót, ahol nem volt forgalom, és úgy húzott minket. A vasárnapokat lent töltöttük a nyaralóban, Dömösön. A főnökének Dömösön volt villája, a Gizella telepen, nekünk pedig a faluban külön bérelt egy lakást, hogy mi is lent legyünk. Amint vége volt az iskolának, rögtön lementünk, mert ők nyáron mindig lent voltak, és onnan járt föl, hatvan-hetven kilométerről Budapesttől a munkahelyre [A Dömös–Budapest távolság kb. 40 km. – A szerk.], és oda is jött vissza. Így nyáron mi is lent nyaraltunk Dömösön, ők a villában, mi pedig a faluban. A Kádár és a felesége, egy bécsi nő szombatonként a sóletot nálunk ette. Anyám csinálta a sóletot, és a Kádár méltóságos úrék – mert akkor úgy hívták – minden szombaton odajöttek hozzánk sóletot enni [A „méltóságos” megszólítás a III–V. fizetési osztályba tartozó vagy magas kitüntetéssel bíró vagy főnemesi származású (grófi és újabb időkben bárói címmel rendelkező) személyeket (és feleségüket) illette meg; a „nagyságos” megszólítás a VI. fizetési osztályba sorolt vagy ezzel azonos rangú köztisztviselőknek (és feleségüknek) járt ki. (Általában pedig a „nagyságos” megszólítást alkalmazták a polgársághoz tartozó férfiak, asszonyok, idősebb lányok udvarias megszólításaként.) – A szerk.]. A pékhez vittük el, hogy meleg maradjon, és úgy hoztuk el. A szombati ebéd egyszerű volt, semmi különös. Nem volt vallási ceremónia. A menü húslevesből állt és sóletból. A sóletban biztosan marhahús volt meg gersli [Hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.], vagy hogy hívják. A apám töltötte a libanyakat, ami a sóletban megfőtt. A húst a Kádár Gusztáv vásárolta, feltehetően kóser mészárszékben.

Dömösre csak addig tudtunk lejárni, amíg az apám élt, utána már erre nem volt lehetőségem. Nyaraltam a hitközség üdülőjében egyszer-kétszer, nyári táborban. A hitközségnek volt egy nyári tábora csak fiataloknak Diósjenőn, a másik pedig a Balaton mellett, nem tudom már pontosan a nevét. Két zsidó tábor volt. Nyáron a barátokkal együtt töltöttem az időt, strandra, uszodába és moziba jártunk. Ebben a zsidó baráti társaságban vasárnap mindig túrázni mentünk, négy pár vagy öt pár, egyikük Zátony Kató, aki egy színész lánya volt.

Talán kilenc éves lehettem, mikor az apám ölében ültem, és vezettem a kocsit. Nagyon korán megszagoltam a benzint. 1957 óta van kocsim, előtte nem vezettem, nem lehetett vezetni kocsit [Az ötvenes években az autóhasználat egyre inkább egy szűk, állami és pártelit monopóliuma lett. 1950-től kezdve gyakorlatilag eltűntek az utakról a magántulajdonú autók. Egy minisztertanácsi rendelet értelmében üzemanyaghoz csak vásárlási könyv vagy utalvány ellenében lehetett hozzájutni, utalványt pedig csak az kaphatott, aki igazolni tudta, hogy munkájához nélkülözhetetlen a gépkocsi. (Azoknak, akiket a munkakörük nem jogosított fel autóhasználatra, gépkocsijukat föl kellett ajánlaniuk megvételre az államnak.) Az 1950-es 13 000 fölötti darabszámról a gépkocsik száma így kb. 5000-rel csökkent, magántulajdonban pedig mindössze kb. egy-két ezer gépkocsi maradt. 1956-ban kb. 30%-kal kisebb volt a forgalomban lévő személygépkocsik száma (10 500), mint 1938-ban (15 000), s ezek többsége is állami tulajdonban volt. 1957-ben kétszáz Wartburgot és háromszáz Moszkvicsot hoztak "egyéni tulajdonosok" számára forgalomba. Magánszemélyek a munkaterületük szerinti minisztériumhoz nyújthatták be gépkocsi-vásárlási kérelmüket. (Majtényi György „Automobilizmus” c. cikke alapján, www.archivnet.hu.) – A szerk.]. De 1957-ben volt az első kocsim, az amerikai nagynénémtől kaptam, aki hazajött látogatóba. Az apám egyik testvére volt, meg akart ismerni. Bécsben találkoztunk, és akkor tőle kaptam egy kocsit [Mint a 22. képen látható, a családjával – feleségével és kislányával – együtt volt Bécsben 1957-ben. Ritkaságszámba ment ezekben az években családostól külföldre utazni. Lásd még: utazás külföldre 1945 után. – A szerk.].

1937-ben egy Ladányi Sándor nevű optikus-látszerész kisiparosnál tanultam ipari tanulóként három évig. De mivel nem bírt eltartani egy segédet, kinevelt inasnak. Tökéletesen megtanított a szakmára, és utána elhelyezkedhettem. Így kerültem a Fehér Optikához látszerészsegédként, és ott voltam egészen 1943 májusáig, míg be nem hívtak munkaszolgálatra. E mellett a munka mellett volt nekem egy mellékállásom is, ahol napvédő szemüveget csiszoltam reggel 6-tól 9-ig. Ezzel többet kerestem, mint egész héten a főállásomban. Kiemelt fizetésem volt, mert elismert és keresett jó szakember voltam. Abban az időben én elég jól kerestem, az anyámat én tartottam el, s nem engedtem dolgozni. A Májer nevű cég tulajdonosa, akinek a napszemüveg-becsiszolásokat készítettem, szintén zsidó volt. Májert és a segédjét deportálták, egyikőjük sem jött vissza. A Fehér optikai céget pedig lebombázták.

A politikával akarva-akaratlanul foglalkoznom kellett. Két irányvonalam volt. Az egyik a szociáldemokrata irányvonal, a másik pedig a Hasomér Hacair zsidó szervezet [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon], de az is a szociáldemokrata vonalat képviselte. Az antiszemitizmus akkor már erősen érezhető volt, és talán ezért csatlakoztam így a baloldalhoz. Különösebb politikai vonzalmam nem volt, ez az ösztönszerűség kényszerített erre. Éreztük, hogy a magyarországi antiszemitizmus az 1939-40-es években kezdett megerősödni. Tizenhét éves koromban fellángolásomban beléptem a szociáldemokrata pártba. A feladatom az volt, hogy a nyilas újságárust megvertük, elvettük az újságját, és elszaladtunk. Ez volt a tevékenységünk.

A Hasomér Hacairhoz úgy jöttem be, hogy az unokaöcsém, Uri Hermann, aki egy évvel fiatalabb nálam, volt a Hasomér Hacair vezetője, és ott volt a menyasszonya is, a Cseh Metuka. Később össze is házasodtak. Az 1939 és 1941 közötti két év viszonylag könnyebb volt az életemben, mert valójában nem sok jót éltünk meg addig. 1940 után az Elemér utca 23-ban laktunk az unokaöcsémmel, Uri Hermann-nal, Kühnével meg a Szimhével. A lakásunk cselédszobájában rendszeresen öt-hat fiatal zsidó gyereket rejtegettünk Szlovákiából, akiket minden csütörtökön és péntek hajnalban kivittünk a Duna-partra, és hajóval mentek el, majd Románián és Bulgárián keresztül alijáztak. Iratokat szereztem be, és különböző szemüvegeket szereztem nekik, amivel elváltoztathattam a kinézetüket. Ez még a háború előtt, illetve első éveiben zajlott. 1940-ben elfogták, lekapták az unokaöcsémet, és el is vitték, internálták egy évre. Nekem sikerült kicsúsznom a kezük közül, én megúsztam.

Uri egy év után kiszabadult az internálásból, de 1941-ben megint elfogták, elvitték Sárvárra, és Sárvárról kivitték Auschwitzba. Ez egy vasárnapi napon történt, nem emlékszem pontosan a dátumra, lementünk Sárvárra, hogy hamis papírt vigyünk neki. Előttünk egy fél órával vagonírozták be őket, későn érkeztünk meg oda, nem tudtuk megmenteni [Sárvárott volt az ország egyik legnagyobb internálótábora, ahonnan 1500 zsidót deportáltak Auschwitzba. A deportálást itt a németek hajtották végre. Randolph Braham ellentmondásosan említi meg a deportálás időpontját: „A magyar Holocaust” (Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) című mű 77. oldalán 1944 augusztusát említi, a 157. oldalon írottak szerint 1944. július 24-én zajlott a deportálás. – A szerk.]. A Rapaport Gyuri hazajött, együtt volt vele, most kint van Izraelben. Találkoztam is vele Izraelben, ő mesélte, hogy Uri egy ideig tejszállító volt Auschwitzban, és aztán eltűnt. Ugyancsak nem jött vissza az édesapja, aki Mauthausenban volt az öccsével, aki kint van Izraelben. Tizenhárom évesen Mauthausenban volt, de nem jött haza Magyarországra 1945-ben, hanem egyenesen kiment Palesztinába. Előbb Ciprusra mentek [az édesanyjával, Hermann Józsefné Weitzman Margittal], és Ciprusról hajóval vitték ki mind őket Palesztinába. Így menekült ki a Cseh Matuka is, aki Urinak volt a felesége. Kint van Izraelben, férjhez ment másodszor is, ott él, és családja is van. Az unokaöcsém, Jehi Hermann tartja vele a kapcsolatot.

A feleségemet, Sternberg Esztert 1941-ben ismertem meg vagy talán 1942-ben – valahogy így. 1944. március 29-én megnősültem. A munkaszázadból megszöktem, úgy nősültem meg, mert volt egy olyan verzió, hogy a házas asszonyokat nem deportálják, és nem viszik el, azok védettséget élveznek [Az interjúalany feltehetően későbbi ismereteit vetíti vissza a házasságkötés idejére, ilyen kósza hírek 1944 második felében terjedtek el Budapesten. 1944. március 29-én még nem kezdődtek meg a deportálások; a gettósításról szóló rendeletet is csak majd április végén hirdetik ki (1610/1944 M. E. sz. kormányrendelet, amely április 28-án lépett hatályba – noha az ország egyes részein – de nem Budapesten – már április második hetében megkezdték a gettók fölállítását). – A szerk.]. Házasságot kötöttünk, ennyi volt az egész, megesküdtünk, ő ment jobbra, én balra. Akkor még nem volt egyházi esküvő, csak polgári esküvő volt, Magyarországon az volt az elismert. Az egyházi esküvőt 1945 februárjában vagy márciusában tartottuk meg a Bethlen téren. Ez az időszak mozgalmas volt.

A munkaszolgálatra 1943 májusában vonultam be Hódmezővásárhelyre, az 5. hadtesthez az V/3-as munkaszolgálatos pótzászlóaljhoz, mert az előző zászlóalj kint volt Borban. Egy hónapig voltunk Hódmezővásárhelyen, a következő hónapban Ukrajnába, Kovelba kerültem a századdal együtt. A cél az volt, hogy Borba vigyenek bennünket. De miután a németek föltartottak azzal, hogy visszamentek Újvidékig, bennünket is odavittek, hogy tankakadályokat ássunk, és vissza, Újvidék felé haladtunk, így nem kerültünk Borba. Újvidéken egy fodrászüzletben helyeztek el hetünket, a Miskolci út 12-es szám alatt. A háború után elmentem Újvidékre, de nem találtam meg a helyet. Arra emlékeztem, hogy szemben volt egy Schwarzenberger zsidó bádogos és szerelő, aki az ablakból nézte, hogy velünk mit csinálnak. Heten voltunk abban a fodrászüzletben elszállásolva, a keretlegények, akiket mellénk adtak, bunyevácok voltak, alig tudtak magyarul [A bunyevácok – többek között – Észak-Bácskában élő horvát etnikai csoport. – A szerk.]. Ezek voltak azok a bizonyos „fajmagyarok”, akik igen kegyetlenek voltak. De az őrséget mi láttuk el, mert ezek féltek a partizánoktól. Mi, zsidó gyerekek őrködtünk felváltva.

A sarkon volt egy kocsma, ahol a partizánok találkoztak, így kerültünk kapcsolatba velük. Megbeszéltük, hogy december 5-én átszökünk egy szigetre a partizánokhoz. Igen ám, de a Miskolci út 12-ben volt két nő. Egyikük horvát volt, a másikuk szerb, a partizánok figyelmeztettek arra, hogy vigyázzatok, gyerekek, mert a horvát katolikus, a szerb meg csetnik. És valamelyik gyerek elköpte, hogy mire készülünk, és körbefogtak ötünket, bevittek a laktanyába, kikötöttek, bevagoníroztak, és kivittek minket – szerencsénkre, csak – Ukrajnába. Mégpedig úgy, hogy majdnem gyalog tettük meg Újvidékről az utat egészen Kőrösmezőig [Kárpátaljai, ma Ukrajnában lévő nagyközség, amely 1939–1944 között átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], ahol a Tisza ered. Isteni szép hely egyébként kirándulni. Ott voltunk, aknautakat ástunk. A Fehér-Tiszában álltunk, ott eredt a Tisza, és a sódert termeltük ki decemberben, januárban, a vízben állva.

A Tatár-hágó tizenkét szerpentinjét aknáztuk alá, és így mentünk aztán ki, tovább egészen Kolomeáig. Elsők között voltam kikötve, gúzsba kötve, ami kegyetlen dolog, ott a század leült, és ott kellett énekelni. A fél század énekelt, a másik fele meg kikötve vagy gúzsba kötve, és fordítva. Ez nem valami különleges büntetés volt. Egyszerűen kegyetlenül bántak velünk. Gyakran értek bennünket ilyen atrocitások. Azt is megmondhatom, hogy a magyarok a németeknél kegyetlenebbek voltak hozzánk. A németek adtak enni, a magyarok nem. A bakancsom a tiszai sódertermelésben szabályszerűen lerohadt a lábamról. Egy zsákból csináltam mamuszt, és abban jártam.

Egyszer, amikor cigarettáztam, az egyik német elkérte a cigarettámat. Azt mondta nekem: „Nézd, dolgoztok, mint a marhák. Megbecsülnek, kaptok enni, mindent, de ha kapunk parancsot, hogy lőjünk főbe benneteket, abban a pillanatban főbe lőlek benneteket.” Ez nem tetszett nekem, másnap meg is szöktem, és elindultam gyalog Budapest felé. Közben azt is megtudtam, hogy kiadták a körözést ellenem, és szökevényként halálra ítéltek. De nem találtak meg. Ez volt a munkaszolgálatos időmnek az egyik első fejezete. Ez volt 1944. február vége felé, akkor szöktem meg, és indultam hazafelé. Március közepe táján érkeztem Budapestre gyalog, vonattal, szekérrel, ahogy tudtam, jöttem. Másfél évet voltam kint [Elmondása szerint 1943 májusában vonult be Hódmezővásárhelyre munkaszolgálatra, a másfél éves időtartam tehát nem valószínű. – A szerk.]. Ezalatt semmi hírt nem kaptunk otthonról. A leveleket nem adták oda. Azt hiszem, havonta egy levelet írhattunk, és azt hiszem, eleinte meg is kapták. Később nem kapták meg.

Budapesten hamis papírokkal, amiket a Hasomér Hacairtól kaptam, szabadon mozogtam. A saját nevemre volt minden kiállítva, mert olyan nevem van, ami német, és az anyám neve Weitzner, ami sváb. Tehát a saját nevemen volt, egyetlenegy bejelentő lapom volt. Abban az időben volt egy időszak, mikor a vallást a bejelentőlapra nem kellett ráírni. A hátlapján volt egy bélyegző: cipőutalványt kapott. Márpedig zsidónak nem adtak cipőutalványt. Különböző helyeken munkaszolgálatos egységekbe mentem, hogy tudjak hol aludni, aztán az első alkalommal megszöktem tőlük. Igaz, volt névsorolvasás, ám mivel a listán nem szerepeltem, az, hogy eggyel többen álltak a sorban, nem tűnt fel. Mindig azt nézték, hogy megvan-e mindenki. Ideális búvóhely volt. Az első adandó alkalommal aztán továbbálltam. Többek között egy téglagyárban is dolgoztam. Jelentkeztem kazánkovácsnak, mert éppen azt kerestek, és mikor megnézte a kezemet a parancsnok, azt kérdezte, mi a szakmája. Mondom, optikus. Elkezdett dühöngeni, hogy kazánkovácsot kért, miért küldtek neki optikust. Betettek egy lakatosműhelybe.

Mikor 1944. október 15-én sor került a proklamációra [lásd: Horthy-proklamáció], hazamentem, leszedtem a Jósika utca 27-ről, ahol a feleségem lakott, a sárga csillagot, és a Marek József utca 23-ról, ahol anyám lakott, arról is leszedtem a sárga csillagot. Ekkor találkoztam egy volt osztálytársammal, a Papp Jancsival, aki belém kötött, hogy mocskos zsidó. Szerencsére gyorsabb voltam, és el tudtam szaladni, nem tudtak elfogni. Ezzel a gyerekkel 1945 után elszámoltam. Úgy számoltam el, hogy bevittem a kapu alá, összevertem úgy, hogy összecsuklott. Én elégtételt szereztem, mondtam, én nem jelentelek föl téged. Ha meglátott utána az utcán, átment a másik oldalra.

Többek között még azt is csináltam, hogy volt összeköttetésem ahhoz, hogy lámpaizzókat szerezzek, mert nem lehetett elemlámpába izzót kapni. Én tudtam szerezni ismeretség révén, azokat befestettem kék üvegfestékkel [hogy a légitámadások alatt tudják használni], és háromszoros pénzért adtam el az üzletekben. Nagyon sok pénzt kerestem vele. Eltartottam anyámat, magamat, sőt még a bátyámnak is küldtem [Mint a korábbiakban már kiderült, a báty vagy 1943 januárjában, vagy 1944 januárjában eltűnt a munkaszolgálatban, Ukrajnában. – A szerk.].

A megmenekülésem úgy történt, hogy 1944. november elején miután leszereltem a sárga csillagokat, jelentkeztem egy munkaszolgálatos századnál, hogy itt vagyok, és kihelyeztek Csepelre. Csepelen volt a H és B-bunker. Én a H-bunkerba kerültem. A H-bunkert kihelyezték a Nagyollóba dolgozni, ilyen nagy vasdarabokat kellett betenni egy ilyen elektromos gépbe, ami elvágja. A B-t azt lebombázták. Itt is szerencsém volt. Itt voltam körülbelül egy hétig, és akkor meghallottam, hogy lehet Schutzpasst vásárolni, és azzal meg lehet menekülni. Egy szombati napon Csepelen beálltam a sorba, ahol a munkások mennek a fizetésért, de amikor a pénztár ablakához értem, nem álltam meg,  hanem lehajoltam és átmentem. Fölszálltam a HÉV-re, vettem egy „Új Magyarság” nevű nyilas újságot, hogy fedezzem magamat, azzal jöttem be Pestre, és elmentem a Vadász utca 29-be, ahol a Schutzpasst árulták. Nekem megvoltak ott az ismeretségeim. Odamentem, és volt ott egy Dr. Izsák nevű rabbi, aki kidobott, és pontosan beleestem a nyilasok karjaiba.

A VÁP-ra [katonai rendészet], az Üllői útra kerültem mint zsidó katonaszökevény és kém. Bekerültem a 10-es cellába, a cella volt körülbelül két méterszer három méteres. Egy fapriccs volt, amin feküdni lehetett, de heten voltunk benne. Volt köztünk egy, aki Márianosztráról szabadult, egy köztörvényes betörő vagy tolvaj, mit tudom én, aki több évet kapott, és azt kiengedték. De még mielőtt elment volna, engem fölvittek Csipkés alezredeshez kihallgatásra. A kihallgatásnak az volt a célja, hogy megállapítsák, melyik századhoz tartoztam. Amikor a cellába kerültem, akkor megismerkedtem azzal, aki Márianosztráról szabadult. Ha jól emlékszem, akkor odaadtam neki a megmaradt iratomat, amikor őt elengedték. Megadtam az anyám címét, hogy menjen el hozzá, hagyja ott az iratomat. Anyám nem tudta, hogy mi van velem. És elment. Rendes volt, megmondta, hogy ott vagyok. Ne idegeskedjen, él a fia. Megvan, és biztosan meg fog maradni. Eltűnt az a gyerek, nem tudtam meg, mi lett vele.

November 15. táján, egy péntek esti szürkület volt, s átadtak a Todt német munkásszázadnak [lásd: Todt Szervezet] hatvan-nyolcvanunkat, hogy kivisznek Németországba. De onnan is sikerült megszöknöm. Elmentem ismételten a Vadász utca 29-be. Ez november vége felé volt már, úgyhogy ott maradtam a padlástérben, ahol volt egy ilyen üvegraktár, ott aludtam a padlástérben a cserép alatt. A feleségem védett házban volt a Pozsonyi út 36-ban. Nagy nehezen sikerült őt is áthoznom a Vadász utca 29-be, az Üvegházba, ahol január 18-án fölszabadultunk. Édesanyám a gettóba került, ahonnan nem tudtam kihozni, de hála istennek, ő is életben maradt.

A feleségem Budapesten született, de a családja jászsági, Jászapáti, Jászladány és Hort vidékéről származott. Hevesben laktak, vallásos zsidók voltak. A szülők nevét és a nagyszülőkét nem tudom, nem ismertem őket, mert többen még meghaltak a háború előtt, a többieket pedig elvitték, deportálták. Egy zsidó árvaházban nevelkedett a feleségem. Az anyja nagyon fiatalon meghalt; két éves volt, mikor az édesanyja meghalt, az édesapja pedig beadta őt az árvaházba. Hosszú éveken keresztül a legjobb barátnője egy árvaházi lány, a Szabó Éva volt. A legjobb barátnői onnan kerültek ki. Ő is csak zsidó társaságba járt. A feleségem foglalkozása varró- és szabásznő volt. Egy kis szabószalonban dolgozott mint varrólány, a Sütő utcai varrodában.

A feleségem zsidó árvaházban nevelkedett, tehát ő mélyen magába szívta a zsidóságnak a szeretetét, kapcsolatát. Minden péntek este és szombaton templomba mentek, és valamennyi ünnepet megtartották. Persze neológ volt, nem ortodox, az árvaház neológ intézményként működött. Egyébként a leányárvaház helyén épült aztán a Belügyminisztériumnak a közlekedésrendészeti osztálya. Az én részemről úgyszintén nem volt keresztény a családban, vegyes házasság se volt, csak zsidók voltak. Sőt felnőtt koromban egyetlenegy keresztény barátom volt, akivel az Elemér utcában egymás mellett laktunk körülbelül huszonöt évig. Ők elmentek onnan családi házba, de utána is tartottuk a kapcsolatot. Ez a barátság több mint huszonöt vagy talán harminc évig tartott. Én voltam a zsidajuk, meg az Eszti, a feleségem. Rendes emberek voltak egyébként. Nekem – őket leszámítva – csak zsidó társaságom volt a szakmában és mindenhol.

Az Izraelbe való kivándorlás gondolata nemigen jutott eszembe a felszabadulás után, mert az anyám akkor hatvan év körül lehetett [Anyja 1894-ben született. – A szerk.]. Volt egy nyomorék nagynénikém, aki januárban, a felszabadulás napján elesett, combnyaktörést kapott, a kórházban semmit nem lehetett csinálni. Ott volt az idős anyám, a nyomorék nagynéném, én nem tudtam itt hagyni őket, mert mit csináltak volna. Anyám háztartásbeli volt. Nem kapott semmiféle nyugdíjat. A fölszabadulás után kértem, adjanak valamit az anyámnak. Hivatkoztak a háború előtti törvényre, és nem kapott semmit. Én tartottam el akkor is őt. A barátok közül csak egyvalaki, a Steinberger Gyuri jött vissza. Magyarosította a nevét, és a filmszakmában helyezkedett el mint rendező. Meghalt talán tíz évvel ezelőtt, ő is itt maradt. Aztán 1956-ban megint nem tudtam elmenni, pedig el akartunk menni, meglett volna a lehetőségem apám testvéreihez, Argentínába. De anyámmal mit csináljak a bizonytalanságban? Akkor már több mint 70 éves volt az anyám. Anyám 1986-ban halt meg 92 évesen. November 7-én volt a születésnapja, november 9-én halt meg. A Kozmai utcai zsidó temetőben, az édesapám mellé, egyházi szertartással temettük el. Sajnos tehát kimenni nem tudtam az anyám és a nagynéném miatt. Ezt az ember később megbánta, de hát nem tudtam változtatni rajta.

Önállósítottam magamat, 1949-ig önálló látszerészüzletem volt a Király utca 96-ban. Egy segéddel és két ipari tanulóval dolgoztam, volt, mikor két segédem is volt. Az Optika-fotó jól menő üzlet volt, de jött az államosítás, és 1949 júniusában fölszámoltak [lásd: államosítás Magyarországon; a kiskereskedelem államosítása]. Az államosítás időszakában megalakult OFOTÉRT vezérigazgatója felszólított, hogy vagy belépek az OFOTÉRT-ba, vagy elveszi az üzletet. Hát én nem adom oda, inkább kiszálltam, és értékesítettem a dolgaimat. S utána mentem be az OFOTÉRT-ba dolgozni, boltvezetőként. Hamarosan előbb üzletvezető, majd osztályvezető lettem. Majd visszamentem boltvezetőnek, mert nem tetszett az osztályvezetés. Kevesebb pénzem volt, mint egy jó boltvezetőnek. Nekem pedig a pénz fontosabb volt, hogy eltarthassam a családot. 1949-től tizenhat évig dolgoztam az OFOTÉRT vállalatnál. Természetesen voltam párttag, 1937-ben vagy 1938-ban a szociáldemokrata pártba [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt] léptem be. A szociáldemokrata párt tagja voltam egészen 1949-ig. 1949-ben, mikor beolvadt az egyesülésbe [1948-ban egyesült a két párt. – A szerk.], akkor kerültem a Magyar Dolgozók Pártjába. Akkor kerültem be, különösebb politikai munkát nem végeztem. Csak éppen annyit, hogy szembeszálljak a fasisztákkal. Mert a magyar nép szerintem a világ első fasiszta népe, rosszabbul bántak a zsidókkal, mint Németországban. Ezért volt az, hogy nagyon sok zsidó gyerek 1945 után elhelyezkedett az ÁVH-nál, meg akarták torolni mindazt, amit velük csináltak.

Tizenhat év után az OFOTÉRT vállalatnál, a vezérigazgató-helyettessel szóváltásba kerültem, mert nem volt szakember. Nem tudtam elviselni az utasításait, annyira hülyék voltak. Összeszólalkoztam vele, és így el kellett mennem az OFOTÉRT vállalattól. Hat hónapig a vezérigazgató nem akart elengedni, hogy gondoljam meg magamat. Meggondoltam magamat, nyolcszáz forinttal magasabb pénzért elkerültem a Fotó-Optika Szövetkezetbe, ahol megszerveztem a gépjavítást, országos szinten a fényképezőgép-javítást, majd kiépítettem az üzlethálózatot. Hét évig dolgoztam ott. Az elnök egy politikai gengszter volt, aki azért lett elnök, mert a politikában mutatta magát. Kényszeríteni akart arra, hogy lopjak neki a szövetkezetből, és a lopott anyagokat szállítsam ki neki a ráckevei villájába. Összevesztem vele, és egyik napról a másikra otthagytam. Nem volt állásom utána. Szerencsére aztán megpályáztam egy üzemvezetői állást a Lombik Szövetkezetnél, és sikerült elhelyezkednem, végül onnan mentem nyugdíjba 1982-ben. Tehát: OFOTÉRT, Fotó-Optika, Lombik, a maszek időben pedig a Fehér Optika. Az ötvenéves munkaviszonyom alatt mindössze csak négy munkahelyem volt. Általában mindenhol megbecsültek, szóval el tudtam tartani a családomat.

Az 1980-as évektől kezdődött egy bizonyos konszolidáció, amikor már önálló lehetett volna az ember. Naiv voltam, én nem hittem el azt, hogy azt az ötvenéves rendszert így tönkre lehet tenni, így nem váltottam ki újra az iparengedélyemet. Nagyon bánom. Többszörös milliomos lennék most. De dolgoztam végig, még nyugdíjaztatásom után is, dolgoztam egészen majdnem a feleségem haláláig, 2002-ig. A két tanítványom kiváltotta az iparengedélyt, fénykép- és műszerészjavító üzletet csinált, és odavettek tanácsadónak engemet. A feleségem meghalt 2003-ban, és a Kozma utcában, a zsidó temetőben helyeztük örök nyugalomra. Rabbi temette.

Azonkívül sporttal foglalkoztam. A Vasas női kézilabda- és vízilabdacsapatának a technikai vezetője voltam hét évig. Amikor átkerültem a szövetkezetünkbe, akkor a szövetkezeti vonalon a Spartacusnál voltam a női és férfi röplabdacsapatnak a technikai vezetője. Talán annak köszönhetem, hogy még nyolcvankét éves koromban is viszonylag jó kondícióban vagyok, hogy sportoltam és sporttal foglalkoztam, és folyamatosan dolgoztam.

A sporttevékenységemet a Vívó és Atlétikai Club – tehát a VAC – zsidó csapatában kezdtem, ott futballoztam. A VAC egy kimondott zsidó csapat volt [A Vívó és Atlétikai Clubot, az első és egyetlen magyarországi zsidó sportegyesületet, 1906-ban alapította a Makkabea, amely cionista egyetemisták szövetsége volt. Az egyesület elsősorban zsidó fiataloknak kívánt sportolási lehetőséget teremteni, de a részvétel nem volt korlátozva. Fénykorát az 1930–40 közötti években élte. 1944-ben feloszlatták. A háború után a klub újraindította tevékenységét, de miután a működés összes feltétele megszűnt, a klub 1949-ben bezárta kapuit. – A szerk.]. A VAC-ban csak zsidók játszottak. Én az ifi- és a kölyökcsapatban is játszottam. A felnőtt NB II-es csapat volt, de a felnőttcsapatban akadtak keresztények is. Az ifi- és a kölyökcsapatban csak zsidók játszottak. A VAC-nak Dr. Vilner Ferenc volt az elnöke [a főtitkára – A szerk.], aki a zsidó gimnáziumnak volt az igazgatója, Düstein Zoltán volt a technikai vezető, a zsidó gimnázium tanára [Dückstein Zoltán (Budapest, 1894 – Tel-Aviv, 1962): tornatanár. A háború előtt az olimpiai tornászcsapat hivatalos vezetője és versenybírája, a torna világbajnokságokon a magyar válogatott hivatalos vezetője, tolmácsa és versenybírája, valamint a VAC kézilabda, kosárlabda és torna vezető edzője és sportigazgatója. 1945-től 1948-ig a Testnevelés Főiskola (TF) tanára. 1948-ban a magyar olimpiai tornászcsapat vezetője. 1951-ben kivándorolt Izraelbe. – A szerk.]. Futballszakosztálya 1943-ig működött. Másodosztályú MB kettős csapat volt, 1943-ban szüntették meg, mikor már a németek bejöttek [A német megszállás 1944-ben következett be. – A szerk.]. 1945-ben megint megalakult Makkabi névvel, de akkor én már nem mentem le. Sajnos nem mentem futballozni, a feleségem nem engedett, hogy görbe lesz a lábam, pedig élvonalba kerülhettem volna, mert elég jó játékos voltam.

Egy lányom van, Zinner Judit, aki 1949. július 2-án született. A lányom szakmája fényképész. A Hernád utcában laktunk, és oda is járt általános iskolába. Titokban vallásra taníttattam, mikor nem lehetett a vallást tanulni, különórákra járt. Utána járt a Madách gimnáziumba, ahol együtt járt a Verebessel, a Gálvölgyivel és a Spán Katival. Harmadik után nem akart tovább tanulni. Ha nem akarsz tovább tanulni, nem tanulsz tovább, akkor elvittem, és fényképész szakmára írattam be. De később leérettségizett, a szakmában dolgozott mint fényképész egészen 1990-ig. Sőt, ahol voltam a Fotó-Optikánál, ott volt inas, ott lett fényképész, később pedig egy intézetnél lett fényképész. Az a fényképész a halálos ítélete, mert aki nem önálló, az kész.

A lányomat egy rendes gyöngyösi zsidó gyerek, egy peches férfi, Mészáros István vette feleségül. A MIKÉFE-ben tanulta a kertészetet, szorgalmas volt [A MIKÉFE az 1949-es államosításkor megszűnt. Kétséges, hogy Mészáros István – életkoránál fogva – tanulhatott-e a MIKÉFE keretei között.  – A szerk.]. Nagyon szép házasságban éltek, gyerek született, majd gyönyörű szép nyaralót építtetett Leányfalun. Ott a ház előtt gázolta halálra egy disszidált magyar tizenhárom évvel ezelőtt. A Robika, az unokám Izraelben volt akkor bár micvó előkészítő táborban. Úgy hozattam haza Izraelből. Itt laktak nálam, az egész család, mert nem tudtak hazamenni a halálesetet követően. Miután meghalt a férje 1990-ben, idegösszeroppanást kapott a lányom. Le van százalékolva ötvennégy évesen. Az unokáim mindketten vallásos zsidók. Andika harminc, míg Robika huszonhat éves. Az Andika egy intézetnél ügyvezető igazgató jelen pillanatban. Három nyelven beszél – angol, spanyol, német –, de úgy beszél, mint én magyarul, tökéletesen. Robika Los Angelesben él. Andika egy izraeli fiúhoz ment hozzá, akivel itt Magyarországon ismerkedett meg, és ez év [2004] júniusában költöznek ki véglegesen Tel-Avivba, ahol az unokavőm jogászként dolgozik majd. Robika megnősült, egy szép kis amerikai zsidó lányt vett el.

Mind a két unokám nagyon-nagyon odafigyelt, amikor a háborús időszakról meg a holokauszt időszakáról beszéltem nekik. Én nem tartottam a zsidó ünnepeket, de az unokáim igen. Az unokám szombatot tartott, pénteken este ment a templomba. Mivel csak az Andika van itten, a Vasvári utcába jár a Köves Slomóhoz [Ő az első ortodox rabbi, akit a háború óta Magyarországon avattak. – A szerk.]. Jó barátságban vagyunk, néha én is lemegyek péntek esténként a Vasváriba, amiért haragszik a Fekete Laci [A Dohány utcai zsinagóga kántora. – A szerk.], hogy a Vasváriba járok, és nem a Dohány utcai zsinagógába. A szülők nem voltak annyira vallásosak, de az unokák vallásosak lettek. A lényeg az, hogy az ember zsidó szellemben nevelje a gyerekeit. Érdekes, ma nagyon sok fiatal akad, aki vallásossá válik, bár a szülei nem is voltak vallásosak. Nagyon sokat ismerek ilyet. A gyerekemet zsidó szellemben neveltem fel, de a hitébe nem szóltam bele. Az unokák is maguk választották maguknak, hogy vallásosak lesznek.

Otthon a kósersághoz nem tartottuk magunkat, de szűk családi körben minden nagyünnepet megtartottunk. Szerintem az az érdekes, hogy az ember zsidó érzelmű legyen. Ne tagadja meg a fajtáját, vallását, és ne menjen vegyes házasságba. Énnekem ez volt a fontos. Mert volt keresztény barátja a lányomnak, de elzavartam, és nem szólt egy szót se a lányom, pedig nehéz beleavatkozni egy lánynak az életébe, ha szerelmes. A Bethlen téri templomba jártunk mindig.

Összesen ötször jártam Izraelben. Kezdem ott, hogy az unokaöcsémet, Jehi Hermannt, akivel mintha édestestvérek lettünk volna, 1942-ben láttam utoljára. Aztán nem láttam negyven évig. Az unokaöcsémnek egyébként négy fia él Izraelben, az egyik fia a haifai katonaság tengerészetének az óceanológusa volt. Nyugdíjba ment már huszonöt év szolgálat után. Minden fia, hála istennek, jó pozícióban van, a legkisebbik a Szochnutnál dolgozott négy évig Los Angelesben. Most Jeruzsálemben él. Mikor először lehetett jönni Magyarországra Izraelből az 1980-as évek elején, ő jött, és a rákövetkező évben mentem ki először Izraelbe. Nagy élmény volt, három hétig voltam kint, de programszerűen az unokaöcsém végigvitt Eilát kivételével Izrael minden pontján. Utána még a feleségemmel négyszer mentünk ki. Talán kétévenként, mert imádtunk oda járni. Nem is kívántunk más országba menni, csak Izraelbe, annyira megszerettük, annyira szép volt, és mindig fejlettebb és modernebb lett. Sok barátot és ismerőst szereztünk Izraelben. S ötödször az unokám esküvőjét Izraelben tartottuk meg. Ilyen gyönyörű szép esküvőt még nem láttam. Élvezet volt nézni most, 2003-ban, hogy micsoda építkezés van Izraelben és micsoda fejlődés, és az emberek minden tragédia ellenére milyen boldogok ott.

A rendszerváltás 1989-ben nem okozott változást az életemben. Már hét éve nyugdíjas voltam akkor, így nem élhettem a gazdasági lehetőségekkel, amelyet az jelentett. És a zsidóságommal kapcsolatban sem hozott változást. Ugyanabban a zsidó szellemben éltem, mint korábban, és továbbra sem voltam vallásos. Annyi változás történt, hogy addig nagyon sokan nem vallották magukat zsidónak, csak utána kezdték vállalni zsidóságukat. És volt egy összeírás Magyarországon, és be kellett írni a vallást [Az interjúalany a 2001. évi népszámlálásra gondol, ahol opcionálisan meg lehetett jelölni a vallást. – A szerk.]. Ez tragédia, csak harmincezren írták be, hogy zsidók, s körülbelül nyolcvanezer zsidó élhet Magyarországon. Még egy nagyon nagy tragédia van, ami a vegyes házasságot illeti Magyarországon, ez a legnagyobb bűne a zsidóságnak.
 

Sophie Hirn
Wien
Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Februar 2003

Frau Dr. med. Sophie Hirn ist eine kleine, zarte Frau, die anfänglich etwas mißtrauisch mir gegenüber ist, aber nachdem ich sie davon überzeugt habe, dass ich keine Trickbetrügerin bin, sehr engagiert ihre Lebensgeschichte erzählt.

Sie erkundigt sich nach dem Interview bei ihren in England und den USA über Familienzusammenhänge, und wir stehen, solange ich an dem Interview arbeite, in engem telefonischen und E-Mail Kontakt.

Für sie ist es bis heute unfassbar, dass das Wichtigste, was sie in ihrem Leben besaß, ihre große und sehr warme Familie, zerstört wurde.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits hieß Joachim Engler, aber alle nannten ihn Heinrich und von seinen Kindern wurde er Heinerle genannt. Er müsste ungefähr in den 1850er-Jahren geboren worden sein und war zweimal verheiratet. Seine erste Frau starb im Kindbett. Wie sie hieß, weiß ich nicht.

Mit ihr hatte er zwei Kinder: Rosa und Albert. Seine zweite Frau, die Mutter meines Vaters, hieß Sophie Engler und war eine geborene Friedmann. Wahrscheinlich kam ihre Familie aus Polen. Nach der Großmutter Sophie wurde ich benannt. Sie hatte mit dem Großvater vier Kinder: Martha, Grete, Hans und meinen Vater Richard.

Die Großmutter starb in Wien zwischen 1900 und 1910, sie war erst 38 Jahre alt. Der Großvater lebte mit seinen sechs Kindern in Wien, im 2. Bezirk, in der Glockengasse 24. Ich kannte ihn nicht mehr, aber ich kenne das Haus in dem er gewohnt hatte, denn immer wenn wir vorbeigingen, sagte mein Vater: 'Hier bin ich groß geworden.' Was der Großvater von Beruf war, weiß ich nicht. Ich weiß auch nicht, ob er religiös war.

Die älteste Schwester meines Vaters war die Tante Rosa. Sie zog eigentlich alle Geschwister groß. Später heiratete sie Gustav Spitzer und sie bekamen eine Tochter, die Tilde hieß. Tante Rosas Mann starb vor 1938. Die Tochter Tilde heiratete Paul Fein. Ihren Sohn Gustl habe ich in Wien noch gekannt.

1938 oder 1939 emigrierten sie gemeinsam mit Tante Rosa zuerst nach Australien und dann nach Südamerika. Gustl Fein lebt in Südamerika, ist verheiratet und hat Kinder und Enkel. Tilde und Paul sind in Südamerika vor nicht vor allzu langer Zeit gestorben.

Onkel Albert Engler war Zahnarzt. Er und seine Frau Alice hatten eine Tochter Marianne. Albert und Alice wurden nach Theresienstadt deportiert und ermordet [Anm. Albert und Alice Engler wurden am 14.9.1942 aus Wien nach Maly Trostinec (heute: Weißrussland) deportiert und am 18.9.1942 ermordet. Quelle: DÖW Datenbank] Die Tochter Marianne emigrierte nach England und heiratete den Österreicher Kurt Curtis. Ihre Tochter Ruth ist mit George verheiratet.

Tante Martha wurde 1894 geboren und war mit Julius Mayer verheiratet. Onkel Julius war Arzt. Sie hatten einen Sohn Stefan. Die ganze Familie flüchtete vor dem Holocaust nach Amerika. Stefan heiratete in Amerika Uli, sie haben zwei Kinder, Gary und Monika. Ich glaube, meine Tante Martha und ihr Mann Julius Mayer starben nach kurzer Zeit in Amerika. Stefan und Uli leben, Stefan schrieb für seine Nachkommen seine Autobiographie, die er mir geschickt hat.

Tante Grete war mit Herrn Frischman verheiratet. Sie hatten eine Tochter Susi. Tante Grete und Susi emigrierten nach England. Tante Grete lebte in Manchester, Susi heiratete in England Walter Eisenberg, sie haben einen Sohn.

Onkel Hans war der jüngste Bruder meines Vaters und mit Tante Hulda verheiratet. Sie hatten einen Sohn Leopold. Onkel Hans und Tante Hulda flohen nach dem 1. September 1939 aus Österreich, da hatte der Krieg schon begonnen. Onkel Hans war von der Gestapo inhaftiert worden, und als er entlassen wurde, gab es kaum noch Möglichkeiten dem Holocaust zu entkommen, aber dann konnten sie noch nach China fliehen.

Wir hörten erst nach dem Krieg wieder von ihnen. Da wollten sie nach Amerika, aber auf dem Weg starb Onkel Hans. Tante Hulda blieb einige Zeit auf den Philippinen und schaffte es dann allein nach Amerika. Leopold überlebte den Holocaust in England bei einer Schwester seiner Mutter. Hulda starb vor nicht allzu langer Zeit in Amerika. Leopold heißt jetzt Lee, lebt in Boston, hat drei Söhne, die alle studiert haben und sehr erfolgreich sind, und er hat viele Enkelkinder.

Mein Vater hieß Dr. Richard Engler. Er wurde am 15. Mai 1891 in Wien geboren. Im September 1902 begann mein Vater am k u. k. Erzherzog Rainer Gymnasium in Wien in der ersten Klasse seine Gymnasialzeit, und im Juli 1910 wurde ihm sein Reifeprüfungszeugnis ausgestellt.

Er inskribierte an der Universität in Wien und wurde Rechtsanwalt. Beim Militär der k.u.k. 1 Armee war er Oberleutnant der Reserve. Sein Entlassungstag war der 15. Februar 1919 wegen Verwundungen und Erkrankungen: Beckendurchschuß links am 18. Oktober 1914 bei Przemysl [heute Polen]. Er bekam eine silberne Tapferkeitsmedaille zweiter Klasse; so steht es auf den Papieren, die ich besitze.

Mein Urgroßvater mütterlicherseits hieß Ludwig Winternitz. Er war der Erbauer des ersten Hauses in der Wallensteinstraße in Wien, im 20. Bezirk. Genehmigt wurde der Bau 1872, die Genehmigung zur Benützung des Hauses wurde im Oktober 1875 ausgestellt.

Das Haus gehört noch immer meiner Familie und ich lebe mit meinem Mann in der Wohnung meiner Urgroßeltern, Großeltern und meiner Eltern. Meine Mutter erzählte, als sie ein Kind war und zum Fenster rausschaute, konnte sie den Stephansdom sehen, weil in der Wallensteinstraße, außer dem Haus des Urgroßvaters nur kleine Häuschen und Gärten standen.

Mein Urgroßvater ließ auch in Kaltenleutgeben Häuser bauen. Das eine war der Ludwighof, wahrscheinlich nach ihm benannt und das andere Haus hieß Emilienhof, nach seiner Frau Emilie Mautner benannt. Mein Urgroßvater hatte einen berühmten Bruder, das war der Prof. Wilhelm Winternitz 2. Er besaß in Kaltenleutgeben eine Anstalt mit Kaltwasserheilungen und meine Mutter wurde nach einer Erkrankung in ihrer Jugend lange dort behandelt.

Mein Großvater hieß Paul Winternitz. Wann er geboren wurde, weiß ich nicht. Er lebte mit seiner Familie in Wien in der Wallensteinstraße, in dem Haus, das sein Vater hatte bauen lassen. Von Beruf war er Zuckerbäcker. Seine Zuckerbäckerei war teils im Haus, teils im Hof.

Jeden Morgen ging mein Großvater Paul vom Frühstückszimmer hinunter in seine Zuckerbäckerwerkstatt. Im Hof gab es auch einen Stall mit Pferden und Wagen, wahrscheinlich um die Zuckerbäckereien auszuliefern. Während des 1. Weltkrieges lebte im Hof auch eine Ziege. Die Ziege gab Milch, und als sie geschlachtet wurde, wollte niemand sie essen, denn:

'Man kann doch nicht jemanden essen, den man persönlich gekannt hat.' Noch immer existiert im Hof der Ring, an dem der Strick mit der Ziege befestigt war.

Der Großvater starb 1917, meine Mutter sagte oft, daß sie siebzehn Jahre alt war, als ihr Vater starb. Die Großmutter mußte nach dem Tod des Großvaters keine Not leiden, es waren die Häuser, und es war sicherlich auch genügend Geld da.

Die Urgroßmutter hieß Charlotte Raditz und war eine geborene Frankl. Sie wurde 1845 geboren und starb 1938. Ich habe sie gut gekannt. Sie lebte mit einer alten Haushälterin, dem Fräulein Sophie, in einer eleganten Wohnung in der Rosenbursenstraße. Sie hatte das Glück, eines natürlichen Todes zu sterben.

Ihre Töchter waren Vilma, Risa und Irene, meine Großmutter. Alle wurden in der ungarischen Stadt Tata geboren. Risa 1868, meine Großmutter 1869 und Vilma 1872. Vilma war mit Herrn Bachrach verheiratet. Sie hatten eine Tochter Lisl, die mit Franz Schnabel verheiratet war und die gemeinsam mit ihrem Sohn Walter vor dem Holocaust nach Amerika flüchteten.

Von Risa weiß ich, dass mit Herrn Mittler verheiratet war und sich viel um ihre Mutter gekümmert hat. Die drei alten Damen sind, soviel ich weiß, nachdem ihre Nachkommen ausgewandert waren, zusammengezogen und 1943 gemeinsam nach Theresienstadt deportiert worden [Anm.: Vilma Bachrach, Risa Mittler und Irene Winternitz wurden aus Wien I., Rosenbursenstraße 8/7 am 19.10.1941 in das Ghetto Litzmannstadt deportiert. Ouelle: DÖW-Datenbanbank].

Der Bruder meiner Urgroßmutter Charlotte Raditz hieß Wilhelm Renner. Er lebte in Ungarn und hatte 3 Kinder, Wilhelms Enkelin Inci war 1907 geboren und emigrierte 1956 aus Ungarn in die USA. Sie feierte ihren 92. Geburtstag in beeindruckender Weise in Wien im Prater am Riesenrad. Die Beziehungen meiner Mutter und meiner Großmutter zur ungarischen Verwandtschaft war in der Vorkriegszeit sehr eng.

Die Großeltern Winternitz hatten zwei Töchter: Meine Mutter Clara und ihre Schwester Helene. Helene war mindestens sechs Jahre älter als meine Mutter, die am 13. April 1900 in Wien geboren wurde. Meine Mutter und ihre Schwester Helene besuchten in Wien die Schule, zum Teil hatten sie aber auch Privatunterricht zu Hause. Beide beendeten die Schulzeit mit der Matura.

Tante Helene war verheiratet mit Ernst Goldberger. Sie lebten mit ihren Kindern Kinder Paul und Juliane im neunten Bezirk und besaßen ein Auto, als noch kein anderer ein Auto hatte. Ernst Goldberger muß im Handel tätig gewesen sein.

Meine Eltern lernten sich in Wien kennen und heirateten am 4. Juni 1923. Ich nehme an, sie lernten sich auf einem Fest kennen. Mein Vater arbeitete zu dieser Zeit schon als Rechtsanwalt.

• Meine Kindheit

Ich wurde am 28. Juni 1929 in Wien geboren. Mein Vater besaß, solange ich denken kann, eine Rechtsanwaltskanzlei im vierten Bezirk. Unsere Familie wohnte zusammen mit der Großmutter im unserem Haus in der Wallensteinstraße. Als meine Tante Helene, die Schwester meiner Mutter heiratete, bekam sie eine Wohnung im neunten Bezirk, aber als meine Mutter heiratete, sagte meine Großmutter:

'Ihr bleibt's da, ist eh genug Platz in der großen Wohnung.' Meine Mutter war sehr temperamentvoll, sehr humorvoll und warmherzig. Ich glaube, meine Eltern haben sich sehr geliebt. Meine Mutter bedauerte aber immer, nie mit mir und meinem Vater ihr Leben gelebt zu haben. Die Großmutter hat immer bestimmt; meine Mutter hatte nichts zu reden. Sie durfte nicht einmal kochen, alles hat die Großmutter veranlaßt.

In den Wintermonaten wohnten wir in der Wallensteinstrasse, in den Sommermonaten waren wir in Kaltenleutgeben. Ich ging sogar in der Schulzeit im Frühjahr und im Herbst, je einen Monat, in Kaltenleutgeben in die Schule. Die Familie meiner Mutter und ihrer Schwester waren sehr viel zusammen, aber besonders häufig im Sommer, denn im Sommer wohnten wir Garten an Garten.

Im Emilienhof wohnten wir mit der Großmutter und im Ludwigshof, der zum großen Teil als Heilanstalt verwendet wurde, hatten die Goldbergers eine Wohnung. Wir Kinder waren wie Geschwister, spielten jeden Tag zusammen und gingen viel miteinander spazieren.

Paul ist acht Jahre älter als ich, und als er noch klein war, war er oft und sehr gern bei meiner Mutter, an der er sehr gehangen ist. Die beiden Väter, mein Vater und mein Onkel Ernst, fuhren jeden Tag nach Wien herein, und am Abend mit dem Zug wieder nach Kaltenleutgeben.

In Kaltenleutgeben gab es auch einen Tennisplatz, meine Mutter spielte gern Tennis. Sehr viele Freunde unserer Familien kamen aus Wien zu Besuch, und die Kinder von Verwandten waren oft länger zu Besuch. Meine Eltern kannten aber auch in Kaltenleutgeben sehr viele Leute; es war eine sehr schöne, lebhafte Zeit.

Meine Volksschule in Wien war in der Treustrasse. Ich wurde jeden Tag in die Schule gebracht, weil die Wallensteinstrasse allein zu überqueren gefährlich gewesen wäre. Meine Mutter war aus der Kultusgemeinde ausgetreten und trat 1935 wieder ein, denn damals konnte ein Kind nur in die Schule gehen, wenn es eine Religion hatte.

Fast die Hälfte der Kinder in meiner Klasse war jüdisch. Im Religionsunterricht in der Schule lernten wir die hebräische Schrift. Ich konnte die Schrift lesen, aber ich konnte nicht sagen, was es bedeutete. Wir gingen auch in den Tempel, aber der Unterricht ging nur bis zur dritten Klasse, dann kam der Hitler.

Juden oder Nichtjuden, das war mir egal, das hat mir nichts bedeutet. Das Mädchen, das meine beste Freundin wurde, war keine Jüdin, sie wohnte vis-à- vis. Wir winkten uns immer zu, bis sie dann einmal zu mir gebracht wurde, so dass wir miteinander spielen konnten.

Wir waren eine ganz bewußt jüdische Familie, aber wir waren nicht religiös. Allerdings fasteten meine Großmutter und auch meine Eltern zu Jom Kippur 3. Meine Familie feierte aber nicht Chanukka 4, sondern Weihnachten - ich hatte immer einen Weihnachtsbaum. Meine Mutter erzählte mir einmal, dass irgendwelche Onkel, Tanten oder Großonkeln Ostern und Pessach 5 gemeinsam an einem Tisch feierten.

Meine Großmutter hatte einmal in der Woche eine Bridgepartie in dem großen Speisezimmer - das war immer sehr heiter. Ich bin da oft hinein gegangen, weil sie soviel gelacht haben.

Mein Vater war Freimaurer und meine Großmutter hat sich überhaupt nicht um Politik gekümmert. Als das Frauenwahlrecht in Österreich [1919] eingeführt wurde, erzählte man sich, dass sie ins Wahllokal ging und sagte: 'Bitte, wo wählt man hier Christlich-Sozial?'

Mein Vater war mit mir sehr verbunden, und es tut mir jetzt sehr leid, dass ich so wenig über ihn weiß, über die Dinge, die ihn bewegt hatten.. Wenn ich krank war, saß er an meinem Bett, und er bemühte sich immer um meine Freunde und Freundinnen.

Er spielte mit uns, er holte mich aus der Schule ab und lud dabei meine ganze Schulklasse in die Konditorei ein. Einmal versprach er mir, am Faschingsdienstag für die ganze Klasse Faschingskrapfen in die Schule zu schicken, aber ich sollte nicht sagen, dass die Krapfen von meinem Papa sind.

Am Faschingsdienstag in der zehn Uhr Pause, kam einer von der Konditorei mit einem großen Tablett Faschingskrapfen. Die Lehrerin wußte sich nicht zu helfen und holte die Direktorin. Beide schauten sie die Faschingskrapfen an, aber dann wurden die Faschingskrapfen in der Klasse verteilt und gegessen.

Mein Cousin Stefan Mayer nahm in Amerika als zweiten Vornamen den Namen meines Vaters an und sagte, er habe das deshalb gemacht, weil ihm mein Vater so imponiert hatte.

Antisemitismus lernte ich in meiner Kindheit in Wien überhaupt nicht kennen, erst ab 1938. Ich wunderte mich, dass plötzlich Leute, mit denen wir immer höflich verkehrt hatten, sich von uns abwandten und nichts mehr mit uns zu tun haben wollten.

• Während des Krieges

Mein Vater wurde im März 1938 verhaftet. Es wird in der Familie erzählt, dass im März 1938, als die Deutschen einmarschierten, ein Klient meines Vaters in die Tschechoslowakei flüchtete und meinem Vater gesagt habe, er habe noch einen Platz im Auto, die Grenzen seien offen, und er solle mitkommen.

Mein Vater soll gesagt haben: 'Ich kann doch nicht Frau und Kind hier allein zurück lassen. Wer wird denn mir etwas tun, ich habe ja nie jemandem etwas getan.' Kurze Zeit später wurde er als Jude und Freimaurer verhaftet.

Er wurde lange in Wien bei der Gestapo festgehalten. Dann sollte er unterschreiben, dass er innerhalb von kurzer Zeit Österreich verläßt. Da er die Unterschrift verweigerte, wurde er ins KZ Dachau deportiert. Nach einigen Monaten im KZ Dachau wurde er ins KZ Buchenwald deportiert.

In unserem Hof gab es eine Tischlerei, und nach dem Einmarsch der Deutschen kam der Besitzer dieser Tischlerei mit einer Holzhacke zu uns hinauf und bedrohte meine Mutter.

Am 11. November, in der Pogromnacht 6, drangen acht Männer in unsere Wohnung ein. Ich war mit der Großmutter allein, meine Mutter kam später nach Hause. Sie zerschlugen alle Gläser, alle Spiegel - alles. Ich ging dann einige Tage zu meiner Tante Hulda und dem Leopold, bis die Glasscherben halbwegs weggeräumt waren.

Ich mußte, wie alle jüdischen Kinder in eine jüdische Schule. Ich ging in eine Schule in der Castellezgasse. Es war keine richtige Lernstimmung dort, wir wurden immer weniger Schüler, eine fuhr nach Palästina, andere sind sonstwohin ausgewandert.

Wir sprachen viel untereinander und auch mit den Lehrern über Emigration. In dieser Zeit hatte ich einen sehr intensiven Religionsunterricht, und dadurch bekam ich das erste Mal eine Beziehung zur jüdischen Tradition, die uns sehr nahe gebracht wurde; wir feierten auch die jüdischen Feste. Über Purim 7 wurde uns viel erzählt.

Das hat mir sehr imponiert die ganze Geschichte von Esther und von Haman. Zu Purim 1938 schrieb ich ein ganz langes Gedicht. Zu Hause begannen wir, unter meinem Einfluß, ein traditionelles jüdisches Leben zu leben. Meine Großmutter kannte sich in der Tradition aus, und wir feierten dann auch den Seder, aber das war nur ein einziges Mal, und wir zündeten zu Chanukka Chanukka- Kerzen an.

Meine Tante Helene und Onkel Ernst hatten ein Kindermädchen, das war die Franzi. Sie hatte in unserem Haus im obersten Stock eine Wohnung. Die Franzi war der Familie sehr verbunden. Als der Hitler kam, durfte sie nicht mehr bei ihnen arbeiten, weil Arier nicht bei Juden arbeiten durften.

Als 1938 Tante Helene und Onkel Ernst zuerst in die Tschechoslowakei emigrierten, schmuggelte die Franzi den Schmuck meiner Tante zu ihnen in die Tschechoslowakei. Aber auch in der Tschechoslowakei konnten sie nicht bleiben, die Deutschen marschierten 1939 ein, und sie flüchteten weiter nach Amerika.

Onkel Ernst begann in Amerika als Broker zu arbeiten. Das war nicht leicht für ihn, weil sein Englisch zuerst noch sehr schlecht war. Er mußte Kunden besuchen und versuchte mit seinem furchtbar schlechten Englisch etwas zu verkaufen. Die Amerikaner hörten ihm aber jedes Mal geduldig zu, und dann sagten sie: 'Nein danke!' Onkel Ernst hat diese Form der Höflichkeit anfänglich sehr verblüfft.

Mein Cousin Paul war während des Krieges einige Zeit bei der US Army. Er heiratete eine französische Kanadierin und hat Zwillingstöchter. Juliane wurde zu Jane und heiratete in Amerika den Deutschen Albert Miller. Sie hat drei Söhne und vier Enkelkinder.

Als wir 1946 nach Wien zurückkamen, lebten wir monatelang in mit der Franzi, dem Kindermädchen, ihr in ihrer Zimmer-Küche-Kabinett Wohnung. Solange, bis wir eine eigene Wohnung bekamen. Sie war immer für die Familie da.

Ich hatte in der Zeit zwischen dem Einmarsch der Deutschen und meiner Emigration immer schreckliche Angst, wenn ich zum Beispiel mehrere Leute zusammen gehen hörte. Die sind ja andauernd marschiert! Ein Kollege meines Vaters, der aus dem KZ Buchenwald entlassen worden war, kam zu uns und sagte zu meiner Mutter: 'Ihr Mann ist sehr krank, vielleicht können Sie ihn herausholen.' Zu dieser Zeit entließen sie noch Häftlinge, der Befehl zur Vernichtung war noch nicht erteilt.

Meine Mutter versuchte, meinen Vater aus dem KZ zu holen. Das war sehr schwierig, sie war in Wien oft bei der Gestapo und fuhr sogar nach Berlin. Sie schaffte es, sie bekam einen Entlassungsschein für meinen Vater.

Ich erinnere mich, wie wir Sachen für die Emigration zusammen packten, sagte meine Mutter: 'Schau, wenn der Vati jetzt herauskommt, dann werden wir miteinander nach England oder sonst wohin fahren und da werden wir eine Wohnung haben, nur du und ich und der Vati, ist das nicht schön?'

Es kam nie so weit. Es war an einem Freitag, da stand sie vor dem KZ Buchenwald, das neben Weimar, der Stadt Goethes und Schillers liegt. Ihr wurde gesagt, sie soll Montag wiederkommen. Montag früh stand sie wieder vor dem KZ.

Mein Vater wer schwerkrank, er hatte eine Sepsis. Meine Mutter mietete ein Abteil im nächsten Zug nach Wien und brachte meinen Vater ins Rothschild- Spital [Jüdisches Krankenhaus]. Mein Vater wollte nicht, dass ich ihn in seinem schlechten Gesundheitszustand noch einmal sehe.

Wenige Tage später, am 6. Februar 1939, starb mein Vater im Alter von 48 Jahren in Wien. Er wurde verbrannt und seine Urne auf dem Zentralfriedhofs beigesetzt. Das ist nicht der jüdische Teil, zu dieser Zeit wurden dort aber viele Juden beigesetzt. Inzwischen ist dieser Teil des Friedhofs aufgelassen, und die Gräber sind in einem anderen Teil übersiedelt.

Meine Mutter bemühte sich verzweifelt um Einreisepapiere nach England und Amerika für uns. Dann schaffte sie es, mich mit einem Kindertransport nach England zu schicken - einige Kinder fuhren auch nach Palästina. Die Trennung von meiner Mutter war ganz schrecklich. Ich besitze die Briefe noch, die ich damals schrieb, das war ganz furchtbar!

Die Reise dauerte mehrere Tage. Wir waren eine Nacht in London und dann eine Nacht in Edinburgh [Schottland], allerdings war ich bei guten Bekannten in Edinburgh. Am nächsten Tag wurde ich am Bahnhof einer alten Dame übergeben. Ich war ganz allein und habe mich sehr gefürchtet.

Die alte Dame setzte mich in den Zug und stieg noch einmal aus, um mit meinen Verwandten zu sprechen. Dann stieg eine Dame ein, setzte sich mir vis-à- vis. Ich wusste nicht, ob das die alte Dame war und wurde noch nervöser. Die Dame zog eine Strickerei heraus und strickte. Aber sie stricken in England anders, sie hatte die Wolle am rechten Zeigefinger, und das war mir ganz unheimlich, und ich wurde immer ängstlicher, bis meine alte Dame einstieg.

Ich muß sagen, ich kann die zwei alten Damen, die mich aufnahmen, bis jetzt nicht genügend würdigen und nicht fassen, was sie für mich getan haben. Sie waren schon Pensionistinnen, hatten sich ein Haus an der Clyde-Küste gekauft und erfuhren, was den Juden passierte.

Da beschlossen sie, sie nehmen ein Kind zu sich. Sie fragten bei einer jüdischen Organisation, und da wurde ich ihnen vermittelt. Sie waren pensionierte Lehrerinnen und steckten ihre ganze Kraft in meine Weiterbildung. Ich war zwei Jahre bei ihnen, in dieser Zeit brachten sie mir Englisch, Französisch und Latein bei.

Auch in der Schule ist es mir sehr gut gegangen. Ich habe nie irgendeine Ausländerfeindlichkeit gespürt. Ich wurde wirklich akzeptiert, und jeder bemühte sich, mir zu helfen.

Meine Mutter kam im August 1939 nach Großbritannien, also ganz knapp vor dem Ausbruch des Krieges. Danach wäre sie verloren gewesen! Sie wurde dann fast zwei Jahre auf der Isle of Man interniert, weil die Engländer nach Ausbruch des Krieges die deutschen Staatsbürger, Österreich war ja von den Deutschen besetzt, als feindliche Ausländerin ansahen.

Zwei Tage sah ich meine Mutter, bevor sie interniert wurde, aber wir konnten uns ungehindert schreiben. Als sie entlassen wurde, kam sie nach Glasgow [Schottland] in meine Nähe. Zu Schulbeginn zog ich zu ihr nach Glasgow und ging dort in die Schule.

Solange wir in Glasgow lebten, besuchte ich die alten Damen jedes Wochenende, und als wir in Manchester lebten, war ich immer in den Ferien bei ihnen. Auch von Wien aus fuhr ich noch zweimal zu den alten Damen, und wir schrieben uns jede Woche. Aber sie starben bald, sie waren an die 90 Jahre alt.

• Nach dem Krieg

Meine Mutter war sehr energisch und wollte nach dem Krieg wieder nach Wien zurück. Ich war in Manchester in einer österreichischen Jugendgruppe, im Young Austria 7, wo ich ganz stark beeinflußt wurde und nach dem Krieg nach Österreich zurück wollte, um ein neues Österreich aufzubauen.

Wien war sehr vom Krieg gezeichnet. Der Anfang war schwierig, aber wir wohnten doch bei der Franzi, dem ehemaligen Kindermädchen meiner Tante, und die war lieb und mütterlich. Aber wenn ich einen Fremden sah, dachte ich: Na, was hast du im Krieg in der Zeit gedacht und getan, warst du vielleicht Aufseher im KZ Buchenwald?

Das konnte man ja wirklich nicht sicher wissen! Schlechte Erfahrungen hatte ich keine, außer mit der Wohnung. Unsere Wohnung war arisiert. Es gab damals kein Wohnungsrückstellungsgesetz, also hatten wir keinen Anspruch auf die Wohnung.

Aber da unsere Wohnung immer die Hausherrenwohnung war und wir dann nach Jahren das Haus zurückbekamen, hatten wir auch Anspruch auf unsere Wohnung. Die Ariseure wohnten noch drin, sie mußten uns dann einen Teil der Wohnung abgetreten. Wir wohnten dann mit den Ariseuren zusammen, das war nicht angenehm, es zog sich Monate hin.

Meine Mutter fand viele alte Bekannte, sie fühlte sich in Wien sehr wohl. Sie arbeitete als Buchhändlerin bis 1960 in der Buchhandlung 'Das Internationale Buch' am Trattnerhof. Dann arbeitete sie in der Bezirksleitung der KPÖ, im 20. Bezirk. Die Kommunisten in Österreich waren die Einzigen, die wirklich gegen die Nazis waren.

Sie hatten schwere Verluste, das mußte man anerkennen. Als mein Vater im KZ war, war meine Mutter auch zu den Freimaurern gelaufen und hatte darum gebeten, daß man meinem Vater hilft. Aber die haben gesagt, sie könnten nichts machen. Auf die Freimaurer hat meine Mutter sehr geschimpft und gesagt, von denen hat man überhaupt nichts haben können.

Für mich war es schwierig. Ich war aus meinem Freundeskreis heraus gerissen, obwohl ich auch alte Bekannte in Wien gefunden hatte. Die Freundin, die vis-à-vis wohnte, der ich als Kind zugewinkt hatte, wurde wieder meine Freundin. Ich war gerade mit der Schule fertig, begann mit meinem Medizinstudium und hatte Probleme mit der Sprache.

Auch das Leben auf der Universität war ja ganz anders, als ich es gewohnt war. Ich bekam von der jüdischen Kultusgemeinde vom Joint 8 ein Stipendium, lernte Juden kennen und bin bis heute Mitglied der Kultusgemeinde. Ich war damals für das Stipendium dankbar und das, was mir damals zu Gute gekommen ist, soll der Kultusgemeinde jetzt auch zu Gute kommen.

Das erklärt, warum ich der Kultusgemeinde offiziell treu geblieben bin, obwohl ich zum jüdischen Glauben keine Beziehung habe. Die alten Damen in Schottland waren sehr fromme Presbyterianer und ich muß sagen, mir hat dieser Glaube sehr imponiert, und diese alten Damen lebten auch nach ihrem Glauben.

1952 war ich mit dem Studium fertig und bekam, das war eine Form der Wiedergutmachung, die es damals schon gab, sofort einen Turnusplatz.

Ich heiratete 1959 meinen Mann Dr. Albert Hirn. Er wurde am 6. September 1927 in Wien geboren. Er ist nicht jüdisch. Er studierte an der damaligen Hochschule für Bodenkultur und wurde Vermessungsingenieur. Wir haben drei Kinder: Meine Tochter Beate Annabelle wurde am 11. April 1960 in Wien geboren. Sie hat Medizin studiert und ist Ärztin.

Meine Tochter Irene Gertrude wurde am 29. März 1962 in Wien geboren. Sie ist Beamtin der Stadt Wien und mein Sohn Richard wurde am 26.März 1966 in Wien geboren. Er hat seinen Doktor an der Technischen Universität in Wien gemacht und arbeitet als Computerfachmann. Ich habe zwei Enkelkinder.

Meine Mutter starb am 28.August 1994. Sie wurde auch verbrannt und ihre Urne zu der meines Vaters gegeben.

Ich arbeitete die ganzen Jahre in Lainz, erst im Krankenhaus, dann im Pflegeheim. Ich bin Internistin und mein Spezialgebiet war die Diabetes. Ich war viele Jahre an der Stoffwechsel Abteilung, und als mein drittes Kind unterwegs war, wollte ich keine siebzehn Nachtdienste im Monat machen.

Da bin ich ins Pflegeheim gegangen. Es war schlimm, wenn ich sah, wie die alten Leute schon völlig dement im Bett lagen und jammerten und gar nichts mehr erfassten. Die alten Frauen, die da lagen, hatten ihre Männer und Söhne, die Männer im ersten Krieg, die Söhne im zweiten Krieg verloren.

Sie hatten immer gearbeitet und versucht, in Notzeiten die Familie zu erhalten. Sie lagen im bett, hatten keine Freude mehr am Leben weinten sie noch immer um ihre Kinder. Das war schrecklich. Und diese Frauen hatten daran geglaubt, dass es einen Gott gibt. Wenn der das zuläßt, was mir so ans Herz greift, dann ist es kein Gott.

• Glossar

1 k. u. k: steht für 'kaiserlich und königlich' und ist die allgemein übliche Bezeichnung für staatliche Einrichtungen der österreichisch- ungarischen Monarchie, z.B.: k.u.k. Armee; k.u.k. Zoll; k.u.k. Hoflieferant....

2 Winternitz, Prof. Hofrat Dr. Wilhelm [1835-1917] trat nach seinen Studien bei der damaligen K&K Kriegsmarine als Korvettenarzt ein. Als bei einer Kreuzfahrt Typhus in Massenerkrankungen auftrat, machte er die Wahrnehmung, daß das Einschlagen der Erkrankten in feuchte Tücher mit kaltem Wasser wesentlich zum Erfolg beitrug.

Er studierte die Wasserheilkunde und wandte seine Methode für alle Krankheiten an und hatte große Erfolge zu verzeichnen. Er wurde 1881 außerordentlicher und 1898 ordentlicher Professor der Wiener Universität und somit Begründer der Wissenschaftlichen 'Hydrotherapie'. 1865 kommt es zur Eröffnung der 2. Kaltwasserheilanstalt Kaltenleutgebens durch Prof. Dr. Wilhelm Winternitz.

3 Jom Kippur: der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum. Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

4 Chanukka [hebr.: Weihe]: Das achttägige Chanukkafest erinnert an die Wiedereinweihung des Tempels in Jerusalem im Jahr 164 v. Chr. nach dem erfolgreichen Makkabäeraufstand gegen hellenisierte Juden und mazedonische Syrer. Die Makkabäer siegten und führten den jüdischen Tempeldienst wieder ein. Laut der Überlieferung fand sich Öl für nur einen Tag; durch ein Wunder hat das Licht jedoch acht Tage gebrannt, bis neues geweihtes Öl hergestellt worden war.

5 Pessach : Jüdisches Fest, erinnert an den Auszug des jüdischen Volkes aus Ägypten, welcher die 200 Jahre währende Knechtschaft beendete. Jegliche gesäuerte Speise [Chamez] ist verboten, und so wird ungesäuertes Brot [Mazza] verzehrt.

6 Pogromnacht, auch zynischerweise als Kristallnacht bezeichnete Nacht vom 9. zum 10. November 1938. Im Laufe dieser Nacht wurden 91 Juden ermordet, fast alle Synagogen sowie über 7000 jüdische Geschäfte im Deutschen Reich, wozu auch Österreich gehörte, zerstört und geplündert, Juden in ihren Wohnungen überfallen, gedemütigt, verhaftet und ermordet.

7 Young Austria: 1939 gegründete, kommunistisch geführte Jugendorganisation österreichischer Flüchtlinge in Großbritannien, hatte 1300 Mitglieder.

8 Joint: Kurzform für 'American Joint Distribution Committee' [Vereinigter amerikanischer Verteilungsausschuss]. Die Organisation betreute jüdische Opfer des Nazi-Regimes. Sie versorgte jüdische Institutionen in Wien mit Lebensmitteln sowie jüdische Überlebende aus den Konzentrationslagern. Außerdem wurden ein Suchdienst und eine Einwanderungsabteilung aufgebaut. Heimkehrer wurden ärztlich betreut.