Travel

Életrajz

Feldmár Sándor együtt él feleségével, Feldmár Irénkével egy takaros kis családi házban Dunaszerdahelyen. A folyosó és a konyha falain elhelyezett családi fényképek sokat elárulnak Feldmárék boldog családi életér?l és a szeretetr?l, amelyet az öregecske házaspár a gyermekei, unokái és dédunokái iránt táplál. Feldmár úr nagyon kedves és vidám ember. Magas kora ellenére is nagyon élénk, és szinte pezseg benne az élet. Boldog házasságban él, feleségével kiegészítik egymást. Feldmár úr nyitottan beszélgetett velünk minden témáról. Az interjú három ülés alatt készült.

Apai nagyapám, Feldmár József Vámosfaluban született, nem emlékszem, mikor [Vámosfalu - az egykori Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség volt, Trianon után Csehszlovákiához került; ma: Horné Mýto. - A szerk.]. Az apai nagyanyámat, Feldmár Józsefnét lány korában Feldmár Johannának hívták. Nagymama Csallóközkürtön [Pozsony vm., szlovákul Ohrady. - A szerk.] született, valószín?leg 1860-ban. Nem tudom, hol ismerkedtek össze, de összeházasodtak, és Vámosfaluban telepedtek le.

Nagyapám egy kis f?szerüzletet nyitott Vámosfaluban, a családi ház utolsó helyiségében. A boltocskában élelmiszert és f?szereket árultak. Emlékszem, hogy a f?szert kis fiókokban tárolták. Az árut Dunaszerdahelyr?l hordták Vámosfaluba. Többnyire a nagymama dolgozott a boltban. El?ször elég jól ment nekik, mert ez volt az egyetlen f?szerüzlet a faluban. Kés?bb nyílt egy másik bolt is. Nagypapa tágas udvartartásról gondoskodott. Körülbelül másfél hektár szántóföldön leginkább gabonát, kukoricát és árpát termelt [lásd: a földm?velés szerepe]. A búzából lisztet ?röltek saját használatra, a maradék gabonával pedig a baromfit etették.

Az apai nagyszüleim egymással németül, de a gyermekeikkel kizárólag magyarul beszéltek. Sajnos, az apai nagyapámat nem ismertem, azt sem tudom, hogyan nézett ki. Korábban halt meg, az els? világháborúban esett el. Nagymama alacsony, er's termet? zsidó asszony volt. Nagyon egyszer? falusi öltözetet viselt. A blúzát mindig a szoknyájába t?rte. Alsószoknyát is viselt. Amikor zsidó templomba vagy imaházba készült, rendszerint bekötötte a fejét kend?vel, ugyanis zsidó férfiak és n?k sosem mentek zsinagógába hajadonf?vel [lásd: paróka]. Öregkorában is nagyon tiszta, szorgalmas és egészséges volt.

Feldmár nagyszüleim egy sarokházban laktak, amely az egyik névtelen vámosfalusi utca elején épült. A házban egy kis folyosó kötötte össze a két szobát a konyhával. A végében egy üzlethelyiség volt. Nagyapám halála után öten lakták a házat: nagymama és lánya [Haár Móricné, született Feldmár Rozália] a férjével, Haár Móriccal és két gyermekével - Irénkével és Jóskával. A háznak nagyon egyszer? berendezése volt. A konyhában egy asztal állt székekkel. Az ágyat esténként széthúzták, és a két kisgyerek ott hajtotta le a fejét. Azt hiszem, nagymama is a konyhában aludt, vigyázott a gyerekekre. Rózsi néni a férjével együtt a hálószobában pihent meg. A második világháború el?tt még fával f?töttek a t?zhelyen. Haár Móric részért vágta ki a fát az erd?ben, amely az uradalom tulajdonában volt. A favágó kapta a r?zsét, amellyel aztán egész télen tüzelt. A fa törzsét a vastag ágakkal együtt az uradalom tartotta meg magának. A második világháború el?tt kizárólag petróleumlámpával világítottak. Fürd?szoba híján az el?szobában mosakodtak mindannyian. Az udvaron egy nyitott kút állt, onnan hordták a vizet. A mellékhelyiség is kint állt a szabadban. Nagyszüleim szegény emberek voltak. Nem volt cselédjük vagy szolgájuk, maguk gondoskodtak az udvartartásról és másfél hektáros szántóföldjükr?l.

Nagyapám nem volt nagyon vallásos. A feleségét?l és az édesapámtól tudom, hogy egyszer? neológ zsidó ember volt. Nagymama vallásosabb, istenhív? asszony volt. Minden reggel és este imádkozott. A nagyszül?k betartották a kóser konyhát. Csak az a baromfi számított kósernak, amelyet helyesen, a zsidó törvények szerint vágott le a sakter. A sakter egy nagyon éles pengével, egy mozdulattal elvágta a baromfi torkát, hogy ne szenvedjen. Vámosfaluba, [Csallóköz]Kürtre és más környez? falvakba hetente vagy kéthetente bejárt Dunaszerdahelyr?l egy alistáli származású sakter [Alistál - Pozsony vm.-ben lév? kisközség volt, szlovákul Dolný ?tál - A szerk.]. Ezenkívül a falusi zsidók a dunaszerdahelyi "sachtplatzra" is hordták az állatokat. A saktert a zsidó hitközség alkalmazta, amelynek minden tag adót fizetett, de rendszerint minden levágott baromfi után is kapott egy kis pénzt a zsidó emberekt?l. Nagymama külön zsíros és tejes edényeket használt, amelyeket egymástól elkülönítve tároltak a kredencben [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás]. Ezenkívül volt egy külön pészahtálja is [azaz: szédertál; lásd: Pészah; széder], ami csak Pészah alatt került le a padlásról. Ez az edény formájában nem különbözött a többit?l, viszont csak a Pészah alatt tálaltak benne. Nagymama sosem evett közvetlenül zsíros étel után tejeset és fordítva [A húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, hús és tejnem? fogyasztása között el kell telnie bizonyos id?nek. Hogy mennyinek, az helyenként változó ("Minden folyónak megvan a maga sodra" - áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak el? a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) - mivel azok hamarabb megemészt?dnek - fél órával következhet húsos étel. - A szerk.].

Az apai nagyszüleim rendszerint megtartották a zsidó ünnepeket. Minden pénteken este a nagymama gyertyát gyújtott az ünnepi vacsora el?tt, így üdvözölte az eljövend? szombatot. Az ünnepélyesen megterített asztalnál helyet foglalt az egész család. Szombaton sosem gyújtottak tüzet, gyertyát és lámpát sem [lásd: szombat; szombati munkavégzés tilalma]. Ezen a napon nem végeztek nehéz munkát, nem dolgoztak a földeken, csak azt tették, ami a legszükségesebb volt a házon belül. A leggyakoribb szombati étel a húsleves volt, amelyb?l kivették a megf?tt szárnyasaprólékot, és petrezselyem- vagy paradicsomszósszal tálalták. Sólet csak néha került az ünnepélyesen megterített asztalra. Inkább a dunaszerdahelyi zsidókra volt ez jellemz?. Vámosfaluban a sóletot otthon sütötték a süt?ben. El?ször megf?zték a babot, majd egy tálban megkeverték tojással, baromfinyakakkal vagy füstölt hússal, és megsütötték. Vámosfaluban csupán két zsidó család élt. El?fordult, hogy nagymamám pénteken vagy szombaton vendégül látott valamilyen szegény zsidó embert. A második világháború el?tt több ruszin zsidó [lásd: Kárpátalja] koldus élt Dunaszerdahelyen és a környékén [lásd: snorrer].

Az apai nagyszüleim nagyon ritkán jártak zsinagógába, mert a faluban nem épült zsinagóga és zsidó imaház sem. A nagyünnepek alatt a vásárúti zsidó imaházat látogatták [Vásárút - Pozsony vm. Dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség volt. Szlovák neve: Trhové Mýto. - A szerk.]. A vámosfalusi zsidók a nyárasdiakkal együtt gyalog tették meg az utat a vásárúti imaházba [Két egykor Pozsony vm.-ben, majd Komárom vm.-ben lév? kisközség, Alsónyárasd és Fels?nyárasd 1940-ben végrehajtott egyesítéséb?l jött létre Nyárasd, szlovákul Topo?níky. - A szerk.]. Jeles ünnepnapon vagy böjt alatt a nagymamám már el?z? nap elment Vásárútra, és az imaházban ülve töltötte az éjjelt. Jom Kipur alatt böjtöt tartott egész nap. A nap nagyobb részét az imaházban töltötte. Újév [Ros Hásáná] napján is imaházba mentek a nagyszül?k. Purim alatt nagy ünnepséget tartottak az imaházban, és a zsidó gyerekeket rendszerint almával ajándékozták meg.

A nagypapa egyszer? parasztember volt, nem volt tagja semmilyen politikai vagy kulturális szervezetnek. Sajnos nem tudom, milyen politikai nézeteket vallott, mert nem ismertem, és a nagymamám sosem mesélt ilyesmir?l.

Az apai nagyszüleimnek csak jobb oldalról voltak szomszédjaik, mivel sarokházban éltek, az els? házban az utcában. Jávorcsikékra még én is emlékszem. Keresztények voltak, de nagyon jól kijöttek a nagymamával, gyakran meglátogatták egymást. Jávorcsik bácsi munkásember volt. Ezenkívül nagymama a férje testvérével, Feldmár Lipóttal tartotta a faluban a kapcsolatot. Hetente egyszer összejöttek beszélgetni. Amikor valamelyikük megbetegedett, akkor meglátogatták egymást. Feldmárék [azaz: Feldmár Lipóték] vendégl?t nyitottak Vámosfaluban. Több hektár szántóföldön gazdálkodtak. A holokauszt alatt megszöktek Kanadába. A gyermekei közül Feldmár Ignácra emlékszem, aki az önkéntes t?zoltókat támogatta. Úgy tudom, a lánytestvére, Feldmár Sára egy Sánta nev? fiatalemberhez ment férjhez. Fiuk, Sánta Pál Budapesten tanult pedagógiát.

Az apai nagyszüleim testvéreire sajnos nem nagyon emlékszem. Olyan régen volt már, hogy nem tudom ?ket egyáltalán visszaidézni. Apai nagyanyám, Feldmár Józsefné gyakran emlegette, hogy a nagypapa az els? világháborúban harcolt, és elesett valahol a fronton. Nagymamámat deportálták, Auschwitzban halt meg 1944-ben. 84 éves volt.

Az anyai nagyapámat Gross Jánosnak hívták. Dunat?késen született, de sajnos nem tudom, mikor [Dunat?kés - Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség, melynek 1910-ben mindössze 220 lakosa volt. Ma: Dunajský Klatov - A szerk.]. A nagymamámat Gross Helenának hívták. A lánykori nevére sajnos nem emlékszem [Megjegyzend?: Gross Helena, azaz Helena Gross az asszonyneve volt a szlovák névhasználati szokásnak megfelel?en, azaz az asszonynév a férj vezetéknevéb?l és az asszony keresztnevéb?l áll össze. - A szerk.]. Gross nagypapa földm?veléssel foglalkozott, saját maga gondoskodott kis udvartartásáról és a földekr?l. Nagymama háztartásbeli volt.

Az anyai nagyszüleim magyarul beszéltek egymással, de tudtak németül is. Nagyapámat nem ismertem, és nagyanyámra sem emlékszem nagyon, mert kisgyerek voltam, amikor meghalt. Öregkorában kis termet?, soványka asszony volt, körülbelül 55-60 kilós lehetett. Sokat betegeskedett a karjával, Pozsonyban is kezelték. Csak arra emlékszem, hogyan mentünk érte a dunaszerdahelyi állomásra konflissal [lovas kocsival - A szerk.], amikor hazaengedték a kórházból. A nagymamám nagyon egyszer? ruhát viselt, mindig szoknyában járt. Amikor zsinagógába vagy imaházba ment, rendszerint bekötötte a fejét kend?vel.

Az anyai nagyszüleim [duna]t?kési házáról sajnos nem tudok mesélni, mert sosem jártam ott. Nagyapám halála után nagymama Nyékvárkonyra [Ma: Vrakú?. - A szerk.] költözött a szüleimhez.

Fogalmam nincs, mennyire volt vallásos zsidó az anyai nagyapám, mert nem ismertem. Anyai nagyanyám, Gross Helena nem volt annyira vallásos asszony, mint a dunaszerdahelyi zsidó asszonyok. A szombatot és a többi jeles zsidó ünnepet biztos megtartotta. Kóser konyhája volt, és külön zsíros meg tejes edényeket, de húsvéti [pészahi] edényt is használt. Több mint valószín?, hogy Dunat?késre is járt egy sakter, de az anyai nagyszül?k életmódjára nem emlékszem annyira. Dunat?késen kevés zsidó élt, és a faluban nem épült imaház. Ezért a nagymama ritkábban látogatott el zsinagógába vagy imaházba. Sajnos, fogalmam nincs, melyik városban vett részt az ünnepi szertartásokon.

Az anyai nagyszüleim testvéreire nem emlékszem. Anyai nagyapám, Gross János otthon halt meg az els? világháború alatt. Azt sem tudom pontosan megmondani, mikor halt meg az anyai nagyanyám, Gross Helena. Az anyai nagyszüleimet a dunaszerdahelyi zsidó temet?ben temették el [lásd: temetés; temet?]. A sírkövükön magyar és héber felirat olvasható. A héber szavakat nem tudom elolvasni, mert pontok nélkül írták, és ez a fajta írás idegen számomra. [A héber írásban nem jelölik a magánhangzókat. Amikor a héber írástudás er?sen hanyatlani kezdett azután, hogy a rómaiak az 1. században ki?zték a zsidókat Izraelb?l, a rabbik az olvasás megkönnyítése érdekében kifejlesztették az ún. nikkudimokat, azaz pontok rendszerét. A mássalhangzók fölé vagy alá írt pontok jelzik az ejtend? magánhangzókat - az ilyen szöveget pontozott szövegnek hívjuk. - A szerk.] Egy ismer's árulta el nekem, hogy a nagypapa sírkövén az áll, hogy igazságos és adakozó ember volt.

Nyékvárkonyon n?ttem fel [Nyékvárkony - Az interjúalany születése idején, 1915-ben ilyen nev? község még nem létezett. 1940-ben jött létre Csallóköznyék és Várkony egyesítésével, és ekkor Komárom vm.-hez tartozott. Az 1910-es népszámlálás idején Csallóköznyék Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásához tartozott, lakóinak száma 650 f? volt; Várkony ugyancsak Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásához tartozott, valamivel népesebb, 870 lakossal rendelkez? kisközség volt. - A szerk.]. A zsidó lakosság nagyobb része városokba tömörült, vidéken eléggé szétszóródottan éltek a zsidók. Nyékvárkonyon csak két zsidó család telepedett le: a Feldmárok [az interjúalany családja - a szerk.] és Spinnerék. Spinnerék közel laktak hozzánk, olyan 30-40 házzal odébb. Hasonlóan mint az apám, földm?veléssel foglalkoztak, és tágas udvartartásról gondoskodtak. Nem voltak annyira vallásosak, a nagyünnepeket megtartották, de nem éltek szigorúan a zsidó hagyományok és törvények szerint. A Spinner szül?k a holokauszt alatt haltak meg valamelyik koncentrációs táborban, de a gyermekeik túlélték, és Izraelbe emigráltak.

A falusi zsidóság nem tartotta be szigorúan a zsidó hagyományokat, mert nem is volt annyira módja hozzá. Imaházba vagy zsinagógába csak B?sre vagy Dunaszerdahelyre járhattak be [B's Pozsony vm.-ben lév? nagyközség volt 2800 f?nyi lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, Gab?íkovo. - A szerk.]. A távolság miatt többnyire csak a nagyünnepek alatt látogatták meg a várost. A gyerekek Dunaszerdahelyen tanultak héberül imádkozni. Egy szegény zsidó tanárhoz jártak, aki az imádságon kívül zsidó történelmet is tanított nekik egy kis pénzért.

Néha ellátogattunk a dunaszerdahelyi imaházba is, amely a mostani Komenského utcán állt. Dunaszerdahelyen a zsidók többsége ortodox volt, de a városban éltek neológ zsidók is. Az ortodox zsinagóga a Juda Aszád téren állt [lásd: Dunaszerdahely]. Juda Aszád egy nagyon híres rabbi és tudós volt. Én nem ismertem, sokkal öregebb volt nálam. Az ortodox zsinagógában el volt különítve a férfi rész a n?it?l. A n?k az emeleten imádkoztak, ahol körülbelül négy padsorban ülhettek. A második világháború alatt az épületet lebombázták, és a lakosok széthordták a téglákat. Az imaház kés?bb épült ebben az utcában [Komenského utca]. A második világháború alatt cip?raktárnak használták, és a háború után szétbontották. Az építész, aki a környez? üzleteket tervezte, a templom gömböly? formáit beletoldotta az épületekbe. A mikve szintúgy a mostani Juda Aszód téren volt. A városi zsidó fiúk a héderben tanultak fels?bb fokon vallástant. Többnyire olyan családokból származtak, amelyek meg tudták fizetni ezt az iskolát, de akadt köztük szegényebb gyerek is. Aki a héderben tanult, az kés?bb nagyon vallásos zsidó, rabbi vagy sakter lett. A zsidó iskola csak annyiban különbözött az állami iskolától, hogy a diákok ivritül is tanultak, és megismerkedtek a zsidó történelemmel is. A zsidó gyerekek ugyanúgy részesültek magyar és szlovák oktatásban, mint azok a gyerekek, akik állami iskolába jártak.

A második világháború el?tt több rabbi tevékenykedett Dunaszerdahelyen. A rabbik általában egy házban laktak a zsinagóga mellett a Juda Aszád téren. Katz rabbira tisztán emlékszem [Oser Anszel Katz a dunaszerdahelyi ultraortodox zsidó hitközségnek, más néven Ádász Jiszráelnek volt a rabbija. Smuel Lévi Weinberger rabbi halála után a dunaszerdahelyi ortodox hitközségen belül 1927-ben vita keletkezett utódja ügyében. A tagság egy része az elhunyt rabbi fia, Hillel Weinberger mellett kardoskodott. A hitközség néhány tagja azonban nem volt teljesen meggy?z?dve Hillel rabbi vallásosságáról, ezért az eddigi egységes dunaszerdahelyi zsidóság két ortodox községet alakított. Az eredeti ortodox hitközség élén Hillel Weinberger, az újonnan megalakult ultraortodox hitközség élén pedig Oser Anszel Katz állt. - A szerk.]. Stramm, szakállas ember volt, és pajeszt is hordott. Kaftánban járt, kapedlit és az utcán fekete kalapot viselt. A szertartást héberül tartotta [lásd: bibliai héber], de beszélt ivritül, magyarul és németül is. Dunaszerdahelyen lakott, mégpedig ott, egy blokkban. A ház pincéjében rendszerint bóherok sütötték a maceszt az egész hitközség részére. Én is jártam abban a pincében. Az egyik bóher hajtotta a gépet, a másik meg rakta bele a tésztát. A bóherok pajeszt viseltek. A zsidó vallást tanulmányozták, rabbinak tanultak.

Dunaszerdahelyen több sakter lakott, nem tudom pontosan, hogy hány. Némelyik sakter betöltötte a kántor tisztségét is, ? is el? szokott imádkozni a zsinagógában vagy az imaházban. A dunaszerdahelyi zsidó hitközségeknek volt ellen?rz? bizottsága, pénztárosa és szolgája, aki a postát kézbesítette. Ezek a tisztvisel?k rendes fizetést kaptak. A zsidó hitközség tagjai hitközségi adót fizettek, amely felért a háború el?tt körülbelül 20 koronával [lásd: kile].

A második világháború el?tt a dunaszerdahelyi zsidók általában kereskedelemmel foglalkoztak. A F?utcán több volt a különböz? zsidó bolt, mint a nem zsidó, de a keresked?k között nem volt vita, hiszen a vev? szabadon választhatott, hol fog vásárolni. A városba még a második világháború el?tt bevezették a villanyt, a vizet csak kés?bb. Úgy emlékszem, hogy a háború el?tt kinti vécét használtak a lakosok. Nyékvárkonyon a második világháború el?tt petróleumlámpával világított a falusi nép, és kútból húzta a vizet. Nyékvárkonyon keresztül egy betonút vezetett B?sre, ez volt az egyetlen a járásban. A mellékutak természetesen földutak vagy kövesutak voltak. Amikor inaskodtam Dunaszerdahelyen, kövesúton jártam a városba, kerékpáron vagy gyalog. Az út mellett villanypóznák álltak, én pedig az egyik póznáig futottam, aztán gyalogoltam, megint futottam, és megint lassan mentem, amíg el nem értem a várost. Ha jól emlékszem, a második világháború el?tt nem közlekedtek autók a faluban, de egy autóbusz járt B?sr?l Nyékvárkonyon keresztül Dunaszerdahelyre. A falusi emberek többnyire lovas kocsival, kerékpárral vagy gyalogszerrel közlekedtek.

Nyékvárkonyon nem volt piac, csak egy kocsma meg f?szerüzlet, ezért Dunaszerdahelyre jártunk bevásárolni. A dunaszerdahelyi piac a Vásártéren volt. Lovakat, teheneket, élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, bort és más portékákat árultak ott. A szüleim többnyire olyan árut vásároltak, amit nem tudtak saját maguk kitermelni vagy elkészíteni - például cukrot, sót, ruhanem?t. Amikor egy dunaszerdahelyi divatáruboltban inaskodtam, természetesen ott vették meg a ruhát és a méterárut.

Édesapám, Feldmár Miksa (Maximilián) 1888-ban született Vámosfaluban. A zsidó nevére sajnos nem emlékszem. Az édesanyámat lány korában Gross Katalinnak hívták. 1876-ban született Dunat?késen [Dunajský Klatov].

Az apám nyolc évig a vámosfalusi elemi iskolát látogatta, majd Tatán tanult. Inasiskolába járt, és egy hentesüzletben inaskodott [Az 1888-ban született apa vagy a hatosztályos elemi iskola után ment tanoncnak, vagy négy elemi elvégzése után polgári iskolát végzett, és utána ment tanoncnak. Lásd: ipariskolák; polgári iskola. - A szerk.]. Nem tudom, hogyan ismerkedtek össze az édesanyámmal, de tény, hogy Vámosfalu nem esett messzire Dunat?kést?l. Valószín?leg a dunaszerdahelyi zsinagógában esküdtek.

A szüleim magyarul beszéltek egymással, de tudtak németül is. Apám nagyon egyszer? zsidó paraszt volt. Parasztruhát viselt, és csizmában járt. Zsinagógába vagy imaházba sosem ment hajadonf?vel, kalapot tett a fejére. A kapedlijét a zsebébe csúsztatta, és csak a templomban rakta a fejére. Édesapám beszédes ember volt. Faluhelyen hosszúnak t?ntek az esték, és hozzánk gyakran betértek a szomszéd gazdák. Ilyenkor többnyire a gazdaságról és földm?velésr?l beszélgettek. Nem hallottam ?ket politizálni.

Apám sokszor mesélte, hogy az els? világháborúban Doberdóban volt katona. Majdnem az életét vesztette, de szerencsére a bajtársai valamilyen úton- módon megmentették. Apám sérülés nélkül tért haza a frontról.

Apám jószív? ember volt, a falusi nép is szerette. Anyám rendszerint bekötötte a fejét kend?vel, amikor imaházba készült. Szigorúbb volt, mint az apám. Legénykoromban imádtam motorozni. Amikor Dunaszerdahelyen inaskodtam, egy ismer?söm kölcsönadta a motorkerékpárját, és azzal hajtottam haza Nyékvárkonyra. Fiatal srác voltam, "ugrificki", olyan, mint most. Anyám kijött az utcára, meglátta, hogy motorkerékpáron ülök. Utánam vágta a sepr?t, soha el nem felejtem. Azt kiabálta utánam, hogy "Összetöröd magad, ne próbálj még egyszer azzal hazajönni!".

Apám Nyékvárkonyon hentesmesterséggel és földm?veléssel kereste a kenyerét. A nyékvárkonyi házunk udvarán épített egy kis fabódét, ahol a keresztényeknek mérte ki a húst, amely nem volt kóser. Apám B?sr?l hozatta a húst, ? csak földarabolta és kimérte. Minden csütörtökön jöttek a vásárlók, fél, negyed kiló húst vettek általában, de volt, aki tíz dekát vásárolt. Apám ezenkívül húsz hold földön gazdálkodott [Az interjú kés?bbi részéb?l kiderül, hogy a föld saját tulajdonuk volt. - A szerk.]. Leginkább búzát, árpát és kukoricát termelt, egy részt saját használatra, másrészt eladásra is. Az édesanyám háztartásbeli volt, de a f?szerüzletünkben is árult. Keményen dolgozott egész életében, hamarosan reumát kapott. Aztán már nem gy?zte annyira a házimunkákat. Janka n?vérem gondozta, és vezette a háztartást.

Szüleim az esküv? után egy ideig Dunat?késen éltek, majd Nyékvárkonyon telepedtek le. Egy hosszú családi házat vettek meg, amelyben több szoba és egy konyha volt. Az egyik helyiséget el?ször átalakították kocsmának, majd f?szerüzletet nyitottak benne. A f?szerüzlet után következett az ebédl?szoba, aztán a konyha, két hálószoba, kamra és végül az istálló. Én a bátyámmal, Jen?vel [Jen?, szlovákul Eugen. - A szerk.] aludtam egy szobában. A második világháború el?tt petróleumlámpával világítottunk, a villanyt csak a háború után vezették be. Fával tüzeltünk. A konyhában eredetileg kemence állt, amelyet kés?bb t?zhelyre cseréltek ki a szüleim. A szobákban kályhákban f?töttünk. A második világháború el?tt nem volt fürd?szobánk sem. Egy helyiségbe hordtuk be a kútról a vizet, amellyel mosakodtunk. A háznak tágas udvara volt. Apám az udvaron épített kemencét, amelyben finom kenyeret sütöttünk.

A második világháború el?tt tágas udvartartásról gondoskodtunk a szüleimmel és testvéreimmel. Teheneket, lovakat, birkákat és baromfit neveltünk. Apámnak volt egy vagy két lova, mikor hogy, mert lovas kocsival közlekedtünk, és lovakkal szántottuk a földet. Én és a bátyám, Jen? sokat segítettünk legénykorunkban az apámnak. Szántottunk, vetettünk, gondoztuk az állatokat. Minden nap hajnali négy-öt órakor keltünk. Általában két- három tehenet tartottunk. Édesanyám hajnalban megfejte ?ket, a tejet szétöntöttük két-, három- és ötliteres alumínium tejeskannákba, és lovas kocsival szállítottuk Dunaszerdahelyre. Egyik helyen öt litert, másik helyen tíz litert vettek, általában tíz-tizenöt litert tudtunk naponta eladni. Apámnak harminc-negyven birkája is volt. Akolban aludtak, ott is teleltek, mert a birka nem fázik. Amikor már megn?tt a bundájuk, apám kihívatott egy embert, aki megnyírta ?ket. A lenyírt gyapjút rendszeresen eladtuk. Birkáinkat egy pásztor ?rizte. Szedlák Ignác negyven-negyvenöt éves korában került hozzánk. Szellemileg egy kicsit visszamaradt. A házban lakott egy kamrában, és velünk étkezett. Koszt, szállás és ruhanem? volt a fizetsége. Amikor deportáltak minket, a községnél dolgozott meg kéregetett a faluban. A második világháború után hazajöttünk Jen? bátyámmal együtt és visszafogadtuk. Ignác hetvenöt éves korában halt meg. Eltemettettük a nyékvárkonyi katolikus temet?ben, saját magam öntöttem neki sírkövet.

Az összes bevételt élelemre, ruhanem?re költöttük, föléltük. Legjobban akkor éreztük meg a szegénységet, amikor anyám állapota romlani kezdett, és nem volt pénzünk, amivel megfizettük volna a kezeltetést. A testvéreimmel sokszor kértük a szüleinket, hogy adjunk el a földekb?l, és küldjük kórházba az anyukát. A szüleim viszont nagyon ragaszkodtak a földekhez, mert apai örökség volt. Nem kívánták, hogy felaprózódjon. A harmincas években egyre nehezebb volt a megélhetés. Nem esett, nagy volt a szárazság, így nagyon rossz termésünk volt, olyan rossz termés nem volt azóta sem. Amikor életbe léptek a zsidóellenes törvények, elvették t?lünk a bevetett földeket, és más aratta le a búzát [1938 novemberében, az els? bécsi döntéssel a Trianon el?tti Pozsony vm. egy része - így Dunaszerdahely és környéke is - visszakerült Magyarországhoz, Komárom vm.-hez, ilyenformán a Feldmár családot a magyarországi zsidótörvények sújtották. Lásd: zsidótörvények Magyarországon - A szerk.]. Annyira rossz anyagi helyzetben voltunk a második világháború el?tt, hogy hitelbe csináltattuk meg a háztet?t, mert beesett az es?. Csak a második világháború után tudtuk a bankban törleszteni az adósságunkat.

Szüleim hébe-hóba átlapoztak valamilyen érdekesebb könyvet, de inkább újságot olvastak. A "Csallóközi lapok" [hetilap] ingyen jártak nekünk, mert Jen? bátyám nyomdász volt. Szüleim héber imakönyvekb?l imádkoztak, szekrényben tartották ?ket. Nem nagyon jártak bálokba vagy színházba. Szívesen megnézték a színdarabot, amelyet a helyi iskolások adtak el?. Rendszerint a tanár vezette a gyerekeket. A bátyám is föllépett egy színdarabban, talán a János vitézben. Az el?adások nagy eseménynek számítottak. A tanulók az iskolában léptek fel, ahol összejöttek az el?adásra a falusiak.

A szüleim neológ zsidók voltak. Édesapám egyáltalán nem volt vallásos. Egyszer? zsidó ember volt. Nem imádkozott rendszeresen, minden reggel. Néha Nyékvárkonyra érkeztek a dunaszerdahelyi zsidó tyúkászok, akik a baromfit vásárolták fel. Ezek általában nagyon vallásos emberek voltak. Már hajnalban járták a falut, miel?tt a tyúkokat kiengedték volna a parasztok. Betértek apámhoz is, és együtt imádkoztak tfilinnel. A családban mindenki tudott héberül imádkozni. Édesanyám sem volt túl vallásos. Természetesen a kóser konyhát betartották. Anyám külön tejes és zsíros edényt használt. Engem is gyakran elküldtek a tyúkkal vagy a libával a dunaszerdahelyi sachtplatzra, ahol sakter vágta el éles pengével a baromfi torkát. Csak az az állat számított kósernak, amely azonnal, szenvedés nélkül pusztult el [Ez szép megközelítése annak, hogy mely állat számít kósernak étkezés szempontjából, de a kóserségnek vannak még egyéb kritériumai is. Lásd: étkezési törvények; tréfli; halételek. - A szerk.]. A szüleim minden nagyobb zsidó ünnepet megtartottak. Pénteken este gyertyát gyújtott az anyukám. Úgy emlékszem, két gyertyát gyújtott, de ha valaki meghalt közben, annak az emlékére is gyújtott egyet. Édesanyám barheszt sütött a süt?ben. Pénteken este felvágták gyertyagyújtáskor, apám mindegyik családtagnak adott egy majszet [darabot], és kellemes szombatot kívántunk egymásnak. Nyékvárkonyon hajdanán koldusok is jártak a falut [lásd: snorrer]. A zsidó koldus általában megkérdezte a faluban, hol laknak zsidók, és csak azokhoz mentek. A ruszin [rutén] zsidók nagyon szegények voltak. Emlékszem, hogy egyszer pénteken este nálunk is vacsorázott egy ruszin koldus. Amikor befejeztük az étkezést, ütögette a hasát, majd a kezével a feje felé mutatva dicsérte a vacsorát: "Így jóllaktam." Gazdagabb zsidók pénzt is adtak a koldusoknak. Szombaton sosem dolgoztunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Apám rendszerint havdóléval [hávdálá], azaz egy búcsúimával zárta le a szombati ünnepnapot. A szüleim sosem használták a dunaszerdahelyi mikvét. Gyerekkorunkban nagyon szerettük az ünnepeket, mert ilyenkor összejött az egész család, és az édesanyám finomságokat készített.

Jom Kipur el?estéjén kezd?dött a böjt, amely az ünnepnap estéig tartott. A feln?ttek nem ettek egyáltalán semmit, de a gyerekek is hamar megszokták az étkezés tilalmát [A gyerekeknek a rituális feln?tté válásukig (lásd: bár micvá és bát micvá) nem kell böjtölniük. 9-10 éves koruktól azonban fokozatosan hozzá lehet szoktatni ?ket, úgy hogy a nap egy részében böjtölnek. - A szerk.]. Jom Kipur alatt nem végeztünk semmilyen munkát. A nap nagyobb részét a b?si imaházban töltöttük, imádkoztunk.

Újév napján [Ros Hásáná] nem dolgoztunk, imaházba mentünk és imádkoztunk. Otthon ünnepi ebédet és vacsorát ettünk. A sátoros ünnep [Szukot] alatt néha az én szüleim is építettek sátrat, azaz szukát az udvaron. A sátor fából készült, és a tetejére zöld ágakat raktak. Az ünnepi fogásokat a sátorban, kint a szabadban tálalták. Ha valamilyen zsidó járt a faluban, akkor vendégül láttuk a sátorban.

Pészah ünnepére összejött a szül?i házban az egész család. Ilyenkor Jen? bátyám is hazajött, aki legénykorában már nem lakott Nyékvárkonyon. Apám szédert készített, és mesélt nekünk arról, hogyan mentek el a zsidók Egyiptomból. Valamelyik gyerek mindig feltett neki egy kérdést a zsidó történelemb?l, és ? válaszolt rá. A széderedényre [szédertál] petrezselyemzöldet, tojást, sült húst, reszelt almát, diót és tormát raktak külön-külön a szüleim. A torma a zsidók keser? életét jelképezte. A tál közepére sós vizet öntöttek. Édesapám általában magyarul olvasott az Hagadából, hogy mindenki megértse. Pészah alatt maceszt, maceszgombócot és süteményt ettünk. A maceszt a dunaszerdahelyi hitközségt?l vásároltuk minden húsvétkor [A Pészahkor fogyasztott macesz vagy pászka különösen szigorú szabályok szerint készül, ezért vásárolták a hitközségt?l. Lásd: smire macesz. - A szerk.].

Télen ünnepeltük a Hanukát, amely nyolc napig tartott [Hanuka ünnepe a Gergely naptár szerint novemberre vagy decemberre esik. - A szerk.]. Minden este gyújtottunk egy-egy gyertyát. A gyertyatartót az ablakban helyeztük el. A szül?k általában almával, édességgel meg egy kis pénzzel ajándékozták meg a gyerekeket.

Nyékvárkonyon nem épült imaház, ezért a szüleimmel B?sre vagy Dunaszerdahelyre jártunk, de csak a nagyünnepek alatt. A b?si imaház a falu elején állt, jelenleg pékség van az épületben. A b?si imaházat a b?si, nyékvárkonyi és nyárasdi zsidók egyaránt látogatták, mert a zsidó törvény szerint legalább tíz zsidó férfi szükséges az imádkozáshoz és a szertartás levezetéséhez [lásd: minján]. A férfiak egy kisebb helyiségben imádkoztak, egy sakter vezette a szertartást. Ismertem néhány b?si származású zsidót: Steckler, Glatz, Kohn... A szüleim néha Dunaszerdahelyre is ellátogattak, többnyire gyalogszerrel mentek. Természetesen a gyerekeket is magukkal vitték. Amikor inaskodtam Dunaszerdahelyen, magam is eljártam az imaházba.

Nyékvárkonyon keresztény szomszédjaink voltak, egyszer?, jóindulatú, rendes emberek. Gyakran meglátogatták egymást a szüleimmel. A bátyámat bújtatták a padlásukon, amikor megszökött a lágerb?l. Nem árulták el akkor sem, hogy zsidó van a háznál, amikor nyilasok jártak náluk. A szüleim ritkán jártak össze a rokonokkal. Nagyobb ünnepnap alatt sosem utaztunk, inkább köznapon vagy kisebb ünnep alkalmából találkoztunk. Akadtak zsidó ismer?seik B?sön is, ahol az imaházat látogattuk. Néha meglátogattuk ?ket. A feln?ttek az ünnepr?l vagy a gazdaságról beszélgettek. A szüleim sokat dolgoztak, sosem mentek nyaralni vagy kirándulni. Nem is volt erre nagyon pénzünk. Más volt akkor a világ.

Édesanyám 1940-ben halt meg Nyékvárkonyon. Dunaszerdahelyen temették el a zsidó temet?ben. Sajnos nem tudtam a temetésén részt venni, mert nem engedtek haza a munkatáborból [lásd: munkaszolgálat (musz)]. Apám Auschwitzban halt meg 1944-ben.

Apámnak egy bátyja és két lánytestvére volt. Feldmár Ferenc, apám bátyja egy pesti hotelban dolgozott mint szakács. N?tlen volt. Az els? világháborúban t?nt el valamelyik fronton. A vámosfalusi katolikus templomban egy emléktáblát állítottak az elesett katonák emlékére, ott szerepel a neve. Az apai nagymamám kapott utána valami segélyt, amelyb?l kés?bb a többi gyermekeit és unokáit támogatta.

Feldmár Berta, apám húga az 1890-es években született Vámosfaluban. Egy nagyon vallásos zsidóhoz ment férjhez Albárra [Pozsony vm.-ben lév? kisközség volt, 1910-ben 500 f?nyi lakossal. - A szerk.]. Grünfeld úr minden reggel, este imádkozott. Hét gyermekük született, de csupán négynek a nevére emlékszem: Lina, Rozália, Henrik és Ignác. A gyermekek zsidó nevelésben részesültek. Berta néni háztartásbeli volt. Albáron nyitottak egy f?szerüzletet, de nagyon szegények voltak. Egyik fiuk beállt egy gazdához szolgálni. Grünfeldéket 1944-ben deportálták. A hét gyerek közül csak néhányan tértek vissza a koncentrációs táborból. Lina, Rozália, Heinrich és Ignác 1948-ban Izraelbe emigrált, és különböz? helyeken telepedtek le. Lina Jeruzsálemben él, Rózsiék meg valamilyen vallásosabb helyen élnek.

Feldmár Rozália 1899-ben született Vámosfaluban. Nyárasdi származású zsidóhoz, Haár Mórichoz ment férjhez. Móric bácsi Bécsben tanulta ki a képkeretez? szakmát. Vámosfaluban nyitott egy kis f?szerüzletet, ezenkívül csépl?gép mellett is dolgozott. Tagja volt a vámosfalusi t?zoltó egyesületnek. Haáréknak két gyermekük született, 1924-ben Haár Jóska és 1926-ban Irénke, a leend? feleségem. Az egész családot Auschwitzba deportálták. Jóskának sikerült megszöknie, Vámosfalun bujkált a háború végéig. Irénke is hazatért a második világháború után. Szülei a koncentrációs táborban pusztultak el. 1946-ban feleségül vettem Haár Irénkét, és Vámosfaluban telepedtünk le. Egy ideig velünk élt Jóska is. Egy nagy raktárban dolgozott. Kés?bb megn?sült. A feleségével, Szekács Irénnel Dunat?késen [Dunajský Klátov] telepedtek le. Két fiuk született, 1954-ben József és 1957-ben Tibor. Jóska Dunaszerdahelyen halt meg 2000-ben.

Édesanyámnak, Feldmár Miksánénak három lánytestvére volt. Mindannyian [Duna]T?késen születtek. Gross Mária, akit Mariska néninek szólítottunk, egy [duna]t?kési zsidó gazdához, Hecht Jánoshoz ment férjhez. Úgy emlékszem, nem voltak nagyon vallásosak. Mariska néni háztartásbeli volt. Még a második világháború el?tt megözvegyült. 1944-ben deportálták, és valószín?leg Auschwitzban halt meg. Anyám következ? testvérét csak Steinernéként ismertem. A férje biztosító ügynök volt. Négy gyermekük született: Zsiga, Imre, Vilmos és Erna. Steinerné Auschwitzban pusztult el 1944-ben. Anyámnak volt még egy testvére, akit csak Pepi néninek szólítottunk. Egy zsidó f?szereshez ment férjhez, akit Weisznek hívtak. Pepi néni a háztartásról gondoskodott. Hamarosan két fiuk született, az egyik Péter volt. Weiszék sem tartoztak az ortodox hitközséghez. Pepi néni szintén Auschwitzban halt meg.

1915. április 15-én születtem Nyékvárkonyon. Nyolc éven keresztül a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolába jártam [lásd: csehszlovák oktatási rendszer]. Többen is voltunk zsidók az iskolában. A Spinner gyerekek is oda jártak, de kés?bb, azt hiszem, Pozsonyban tanultak, és én maradtam az egyetlen zsidó gyerek az iskolában. Ennek ellenére sosem éreztem ellenszenvet az osztálytársaim részér?l. Egyáltalán nem számított, kinek milyen vallása van, nagyon jó haverokat szereztem. Egyszer vagy kétszer hetente egy katolikus pap tartott az osztályban hittanórát. A katolikus hittan természetesen nem volt kötelez? zsidók számára. Szabadon dönthettem, ott maradok-e az órán. A falusi zsidó gyerekek Pozsonyban vagy Dunaszerdahelyen tanultak meg héberül imádkozni. Apám hetente egyszer elkísért egy dunaszerdahelyi szegény zsidóhoz, aki a héber imádságot és a zsidó történelmet tanította nekem. Órabért fizetett neki. Nem nagyon szerettem tanulni, gyakran gondoltam, bár d?lt volna össze az iskola.

Délel?tt iskolába jártam, délután meg a libáinkat ?riztem. Minden nap kihajtottam ?ket egy közös legel?re. A többi haver is kijárt oda, labdáztunk meg futballt játszottunk. Egy libánk sem veszett el soha. Néha a birkákkal is kimentem.

Amikor betöltöttem a tizenharmadik évet, a dunaszerdahelyi imaházban megtartottuk a bár micvámat. El?ször hívtak fel a Tórához, és el?ször szólítottak zsidó nevemen: Simon. El kellett olvasnom egy zsidó olvasmányt [Ilyenkor a Tórából olvasnak föl egy részt a hetiszakaszból. - A szerk.], majd imádkoztunk. Otthon egy kis ünnepélyt rendeztek a szüleim. Ünnepélyes vacsorához ültünk a nagyszüleimmel és az unokatestvéreimmel együtt. Sajnos már nem emlékszem, kit?l kaptam ajándékot. A bar micvám óta jeles ünnep alatt rendszeresen felszólítanak a Tórához, ez megtiszteltetés számomra.

Az elemi iskola után három évig inasiskolába jártam Dunaszerdahelyen. Az iskola épülete a Juda Aszád téren állt a zsidó templom mellett. Zsidók és keresztények is látogatták, ott tanultak ki eladónak, péknek, asztalosnak, borbélynak... Az inasiskolában sem találkoztam az antiszemitizmus megnyilvánulásaival. Senki sem csúfolt zsidónak vagy hasonló. Nem voltam valami nagy iskolabarát, nem mondhatnám, hogy lett volna kedvenc tantárgyam. Az osztálytársaimmal folyton valami huncutságon járt az eszünk. Egyszer a suszter tábláját kicseréltük a bábaasszonyéval. Máskor meg a temetkezési vállalat reklámtábláját csentük el, és nekitámasztottuk egy családi ház bejárati ajtajának. Amikor az illet? kinyitotta az ajtót, a tábla bed?lt. Jót mulattunk rajta. Nagyon rendes tanáraink voltak, egyik sem volt zsidó. Egy fiatal, stramm tanárt kedveltem a legjobban, akinek a nevére sajnos nem emlékszem. Különböz? kereskedelmi szaktantárgyakat tanított, és olyan magas volt, hogy alig fért be az ajtón. Jókép? ember volt, és gyakran viccel?dött.

Amikor Dunaszerdahelyen tanultam, albérletben laktam az egyik barátommal, közel az iskolához. A kis szobába alig fért be a két ágy. Az inasiskolában rengeteg havert szereztem, zsidót, keresztényt, volt köztünk egy cigány gyerek is. Nekünk nem számított a vallás. Az osztálytársaim többnyire egyszer? falusi fiúk voltak. Mindannyian inaskodtunk valamilyen boltban. Este nyolc órakor bezártuk az üzletet, és mentünk csavarogni a városba. Éjjel a pékségbe szoktunk betérni friss kiflire, zsemlére. Cukrászdában meg kávéházban is össze-összejöttünk. Jó sorunk volt, mert általában mindegyik helyen inaskodott valamelyik iskolatársunk. Szombaton zárva voltak az üzletek, így otthon, Nyékvárkonyon tölthettem a hétvégét. Szabadid?ben azért elsétáltam a haverokkal Dunaszerdahelyre a lányokhoz.

A nyári szünet alatt apám földjein és a gazdaságunkban dolgoztam. Nem volt nyaralás. Akkor nem úgy éltünk, mint a mostani fiatalok, akik hol itt alusznak, hol ott alusznak. Az apai nagyanyámat félévente kétszer látogattuk meg, leginkább köznapon. Nyékvárkony körülbelül tizenkét kilométerre esett Vámosfalutól, ahol a nagymama lakott. A második világháború el?tt gyalog, kerékpárral vagy lovas kocsival közlekedtünk, így a tizenkét kilométer is nagy távolságnak számított.

Három évig inaskodtam a F?utcán egy dunaszerdahelyi divatáruboltban. A tulajdonosok, Baumel Salamon és Rosenbaum Miklós szintén zsidók voltak. Nagyon kevés keresztény üzlet nyílt a F?utcán, emlékszem, az egyiknek Kovács úr volt a tulajdonosa. A keresztény keresked?k jól kijöttek a zsidókkal. Kés?bb jobb ajánlatot kaptam, és elmentem segédnek egy nagymegyeri méteráruüzletbe [Nagymegyer (Velký Meder) - Komárom vm.-ben lév? nagyközség volt, 1938-ban átmenetileg szintén visszakerült Magyarországhoz az els? bécsi döntéssel. - A szerk.]. Magasabb fizetést kaptam. Ott is zsidó volt a f?nököm, de már nem emlékszem a nevére. A második világháború alatt a zsidó üzleteket bezárták. A zsidóellenes rendeletek szerint zsidó ember nem foglalkozhatott kereskedelemmel [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Dunaszerdahelyen egy ifjúsági szervezetnek voltam a tagja, amelynek a nevére nem emlékszem. Táncestéket, összejöveteleket, el?adásokat és más szabadid's tevékenységeket szerveztünk.

Hárman voltunk összesen gyerekek a családban. Feldmár Jana n?vérem, akit Jankának szólítottunk, 1911-ben született Nyékvárkonyon. Gyermekkoromban több id?t töltöttem vele, mint Jen? bátyámmal. Én voltam a legkisebb gyerek a családban, gyakran vigyázott rám. Amikor fölcseperedtem, sokszor kisegítettük egymást. Janka nyolc évig látogatta a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolát. Aztán otthon maradt, nem folytatta a tanulmányait, mert rengeteg munka akadt otthon. Szegény anyám nem gy?zte egyedül a házimunkákat, mert reumás volt. Janka ápolta haláláig.

Jana feleségül ment egy dunaszerdahelyi zsidó fiatalemberhez, akit Reisz Bélának hívtak. A dunaszerdahelyi zsinagógában tartották meg az esküv?t [lásd: házasság, esküv?i szertartás], valószín?leg 1939-ben. Hüpe alatt adta össze ?ket egy pozsonyi rabbi, akinek a nevére már nem emlékszem. A lakodalmat Nyékvárkonyon tartották a szül?i házban. Csak a legközelebbi rokonságot hívták meg. A háború már dúlt, úgyhogy nem volt él?zene. Az ifjú házaspár egy háztartásban élt a szüleimmel Nyékvárkonyon. Az édesanyám már nagyon reumás volt akkoriban, és Janka végezte a legtöbb házbeli munkát. Béla marhakeresked? volt, felvásárolta a marhát, majd továbbadta. Apám nyékvárkonyi istállójában tíz tehén is elfért egyszerre. 1940-ben Jankának és Bélának fiuk született, Janika. Reiszék nem voltak vallásosak, ugyanazokat a zsidó hagyományokat tartották be, mint a szüleim, hiszen egy háztartásban éltek.

1944-ben apámat, bátyámat, n?véremet a kisfiával együtt a dunaszerdahelyi gettóba zárták. El?ször külön utcákban volt a gettó, aztán az összes dunaszerdahelyi és környékbeli zsidót átvitték a zsinagóga udvarába. 1944- ben Auschwitz-Birkenauba deportálták ?ket. Janka és a kisfia, Janika gázkamrában pusztult el. Apám is Auschwitzban halt meg. Reisz Béla munkaszolgálatos [lásd: munkaszolgálat (musz)] volt a második világháború alatt. Fogalmam sincs róla, hol halt meg a n?vérem férje, nyomtalanul elt?nt.

Jen? bátyám 1912-ben született Nyékvárkonyon. Nyolc évig a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolát látogatta. Azután Dunaszerdahelyen járt három évig inasiskolába. A második világháború el?tt Jen?t a Goldstein nyomdában alkalmazták. A Goldstein nyomda nyomtatta a "Csallóközi lapokat" [hetilap].

A bátyámat is deportálták, de ? hazaszökött. A nyékvárkonyi szomszédunk padlásán bujkált egy ideig. A szomszéd ellátta élelemmel is. A falusi nép nagyon rendes volt, senki sem jelentette fel ?t. Néhány hónapon keresztül bujkált a faluban. Több férfit ismertünk, akik beálltak nyilasnak. Egyikük segített Jen?nek. Lehet, hogy azt remélte, hogy a háború után a bátyám megmenti a b?rét. Összesen négy zsidó gyerek bujkált a faluban a bátyámmal együtt. Kiszöktette ?ket egy mez?gazdasági telepre, ahol ástak egy gödröt, és fát meg trágyát hordtak rá. A háború végéig ebben a gödörben húzódtak meg. Egy jó haverunk hazajött a frontról szabadságra, és megkereste a bátyámat. Úgy döntött, nem megy vissza a frontra, ? is a zsidókkal bujkál. Éjjel élelmet hordott nekik hazulról, meg is f?zött. Ritkán merészkedtek ki a gödörb?l, mert a közeli telepen egyfolytában mozgást észleltek. Csak a felszabadulás után derült ki, hogy azok is szökevények voltak.

Jen? a második világháború után a dunaszerdahelyi Jednotában dolgozott, mint hidegkonyha-vezet?. Onnan ment nyugdíjba. Feleségül vette a sógorom, Reisz Béla lánytestvérét. Reisz Janával, akit csak Jankinak szólítottunk. Dunaszerdahelyen ismerkedtek össze. A második világháború el?tt csak polgári esküv?t tartottak, de a háború után megesküdtek Dunaszerdahelyen, a neológ templomban [A második világháború utáni Csehszlovákiában Szlovákia területén hivatalosan csak ortodox templomok léteztek, ami azonban nem felelt meg a valóságnak. - A szerk.]. A rabbi a hüpe alatt adta össze az ifjú párt. A második világháború után a sógorn?m is a dunaszerdahelyi Jednotában dolgozott mint pénztárosn?.

Két fiuk született, 1946-ban Feldmár László és 1950-ben Feldmár Tibor. Lacika beteg, szellemileg nincs rendben. Megvizsgálták, nem képes el?re gondolkodni, mindent mondani kell neki. Máig az anyjával él itt a szomszédban [Dunaszerdahely]. Tibor Pozsonyban tanult az orvosi egyetemen, sikeres ember, n?gyógyász lett bel?le. Vallásosabb, mint a többi családtag. A dunaszerdahelyi hitközség vezet?ségének a tagja. Mélyrehatóan tanulmányozza a zsidó vallást. Egy galántai zsidó származású leánnyal n?sült meg. Dunaszerdahelyen laknak. Egy fiuk született, aki zsidó nevelésben részesült. Feldmár Péter apja nyomdokaiba lépett, és ? is Pozsonyban volt orvostanhallgató. Jelenleg egy katonai kórházban dolgozik Prágában. Feln?tt korában "malenolták" [lásd: körülmetélés], ugyanis a kommunizmus alatt a szülei ezt nem merték megtenni.

Jen? bátyám 2001-ben halt meg Dunaszerdahelyen. A helyi zsidó temet?ben temették el. Én nem ültem süvet [lásd: gyász, süve], de a felesége és fia nagy valószín?séggel megtartották a gyászt.

A harmincas években már hallottunk Hitlerr?l. Hozzánk is eljutott a hír, hogy Németországban elfogták a zsidókat. Természetesen féltünk, hogy hasonló sors vár ránk, de még mindig bíztunk abban, hogy a helyzet mégis valahogy kialakul, és az országunk ellenáll majd. Ha el?re tudtuk volna, mi fog bekövetkezni, biztos védekeztünk volna. Hitlerék nagyon rafináltan oldották meg a zsidókérdést. El?ször a fiatal zsidókat munkaszolgálatba toborozták, és a védtelen öregeket és gyerekeket, akik otthon maradtak, ellenállás nélkül deportálták.

1937-ben bevonultam katonának. Egy évig voltam gépkocsivezet? Olomoucban, Csehországban [akkoriban Csehszlovákia - A szerk.]. 1938-ban bevonultam a magyar hadseregbe Orosházára. Kés?bb Gy?rbe kerültem, ahonnan Erdélybe vezényeltek. Az egyik hónapban el?léptettek, Újfehértónál [Szabolcs vm.] meg leszereltettek, mert Magyarországon a nyilasok kerültek hatalomra [A nyilasok 1944 októberében kerültek hatalomra, ?t azonban nyilvánvalóan évekkel korábban, a munkaszolgálat megszervezésekor, valószín?leg 1939 nyarán min?sítették át sorozott honvédból munkaszolgálatosnak. Lásd: munkaszolgálat (musz). - A szerk.]. Egy magyar tiszt közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de egy új rendeletet adott ki a kormány, amely szerint a zsidókat nem megbízható katonáknak nyilvánították. Attól a perct?l munkaszolgálatos lettem. Akkor éreztem meg el?ször az antiszemitizmust. Egy ideig Dunaszerdahelyen tartottak fogságban. Bezártak minket egy barakkba, ahol korábban lengyár volt, a kastély mellett, ahol múzeum nyílt a második világháború után. Szalmán feküdtünk. Valamilyen tiszt megvert egy munkaszolgálatost, és néhányan nekimentünk. Az egész századot felsorakoztatták, és felszólítottak minket, hogy jelentkezzen önkéntesen az, aki a verekedést kezdte. Persze, nem állt ki senki. Kiválasztottak tíz embert, akiket [Székes]Fehérvárra vittek a börtönbe. 1939-ben Budapestre kerültem a többi zsidó munkaszolgálatossal együtt. Tél volt, és mi az utcákon söpörtük a havat. Budapestr?l még akkor nem deportálták a zsidókat. Néhány lakó megszánt bennünket, és az emeletes házak ablakaiból élelmet dobáltak le nekünk.

Budapestr?l Szentkirályszabadjára [Veszprém vm.] kerültem. Nagyon nehéz volt ott az élet. Voltak jószív? magyar tisztjeink is, de akadtak nagyon rosszak is. Az én véleményem szerint ezt nem lehet általánosítani, mivel gonosz ember ugyanúgy akad a magyarok, mint a szlovákok és a németek között is. Az egyik tiszt abban lelte örömét, hogy az embereknek megkötözte hátul a kezét, és aztán felhúzatta ?ket a kezüknél fogva [Ez az ún. kikötés. - A szerk.]. Én még úgy-ahogy tudtam ezen az embertelen helyen létezni, mert beosztottak szerszámot javítani. Kellett a lapát, mert Szentkirályszabadja közelében repül?tér épült. Kés?bb traktort vezettem, mert még 1937-ben megszereztem a hajtásit [jogosítványt]. Könnyebb volt az életem, mint azoknak a munkaszolgálatosoknak, akik a lövészárkokat ásták. A munkaszolgálatos tábor szörny? egy hely volt. Az emberek latrinákra jártak, mély árokba piszkítottak, amely el?tt csak egy rúd volt két karóra kifeszítve. Ha beleesett egy gyengébb vagy beteg ember, az ott is pusztult el. Senki sem tör?dött az emberekkel, pedig magyar katonák felügyeltek ránk. Nagyon sok ember halt meg már ott, Szentkirályszabadján.

Néha számomra értelmetlen dolgok is el?fordultak a munkatáborban. Miel?tt elvittek munkaszolgálatba, egy komáromi ember megszólított, hogy vegyek neki Dunaszerdahelyen kölest az állatoknak. Mondtam neki, hol van a városban eladó köles, és ? megvette. Ebb?l az ártatlan történetb?l keletkezett Szentkirályszabadján egy z?rzavaros helyzet. Ezt az embert a csend?rök Komáromban kihallgatták. Amikor elárulta nekik, kit?l vásárolta a kölest, felel?sségre vonták. Fel is kerestek Szentkirályszabadján a magyar csend?rök, hogy mertem valakinek kölest szerezni. Jól megpofoztak, örök emlék maradt. Nem tudom, miért csinálták, de olyan világ volt. Megkérdezték: "Vettél kölest?!" Miel?tt válaszoltam volna, akkora pofont kaptam, hogy nekiestem a falnak. A végén a csend?r seggbe rugdalt és elküldött.

A szüleim Nyékvárkonyon maradtak. Nem tudtam velük sehogy sem kapcsolatot tartani, ugyanis megtiltották nekem ezt a köles-ügy miatt. Egyszer csak megéreztem, hogy az édesanyám meghalt. Haza szerettem volna utazni, de a tiszt nem engedett. Utólag kaptam ugyan valamilyen úton-módon értesít?t az anyám haláláról, de már kés? volt, nem tudtam hazamenni a temetésre.

Szentkirályszabadján még elég jó kondícióban voltam a többi munkaszolgálatos emberhez képest. Egy Borsodi nevezet? százados megszánt, és értem küldött éjjel a barakkba egy katonát, aki elkísért a második zászlóaljba, ahol katona-egyenruhát kaptam. Reggel bemutatkoztam a második zászlóalj parancsnokának, aki a jótev? tiszt ismer?se volt. A második zászlóaljban mindig változott a katonák száma, egyszer voltunk százan, másik nap meg tízen. Mindig összeszedték a frontról a férfiakat, majd beosztották ?ket jobbra-balra. Elég jól tartottam magamat, mivel én hordtam az élelmet a bajtársaimnak, ezért tudtam rendszeresen enni. Ez mentette meg talán az életemet. Egyszer felsorakoztatták az egész zászlóaljat egy téren, ahol Szálasira kellett esküdni [Szálasira 1944. október 15., a nyilas hatalomátvétel után kellett felesküdni. - A szerk.]. Mindegyik katonától elkérték a katonakönyvét, csak nekem nem volt. A tiszt, aki engem a zászlóaljban hagyott, szabadságra ment éppen. Az új parancsnok sajnálattal közölte velem, hogy a szigorú rendeletek miatt nem szolgálhatok nála, hogy a legközelebbi transzporttal nekem is mennem kell. Mindennek ellenére azt javasolta nekem, hogy annyi élelmet vigyek magammal, amennyit csak elbírok. Egyik este értem is eljött egy katona, kivitt az állomásra. Amikor odaértünk, egy [duna]szerdahelyi ismer?söm nézett ki a marhavagonból. Felszálltam abba a vagonba. Rettenetes volt a látvány. A férfiak nagyon rossz állapotban voltak, a frontról, a lövészárkokból szállították ?ket. Az élelemmel teli táskám pillanatok alatt kiürült, annyira éhesek voltak ezek az emberek. Minden állomáson, ahol megállt a vonat, a vagonból ki kellett dobálnunk a halottakat. A transzport Mauthausenba tartott.

Éjjel értünk be a mauthauseni koncentrációs táborba, szállást sem kaptunk. Nappal sátrat állítottak, amelyben meghúzódhattunk. Felsorakoztattak minket, és kiválasztották az er?sebb férfiakat különböz? munkákra. Engem ismét megbíztak az ebédhordással. Az alsó lágerban a politikai ellenségek, kommunisták és orosz foglyok laktak. Ott f?zték a kosztot - répalevest, amelyben a répán kívül nem volt semmi. A levest fémedényekben hordtuk szét a táborban. Szereztem magam mellé egy kollégát, aki kábé olyan er's lehetett, mint én. Mindegyik rab egy mer?kanállal kapott a levesb?l. Mindenhol volt egy ember, aki az élelemért volt felel?s, és a többieknek ? osztotta szét a napi adagot. Az egyik lágerban csak tizenkét-tizennégy éves gyerekek laktak. Olyan éhesek voltak, hogy kidöntötték a bajtársam kondérját. Ezért a németek úgy összeverték a haveromat, hogy vérben feküdt, a fejéb?l és az összes végtagjából d?lt a vér. Rajtam is egy-kétszer végigvágtak egy vastag fával. Azt gondoltam, hogy a barátom belepusztul a verésbe, egy fillért nem adtam volna az életéért. A lágerunkban akadt egy zsidó orvos is, aki valahogyan mégis kezelgette a barátomat, aki végül felépült. Aki tehát életre van ítélve, az életben is marad. Ez a haverom most kint él Izraelben. Nekem is megadatott élni. Egyik napon kimentünk egy másik haverommal vizelni. Egyszer csak látom, hogy a földre zuhan, agyonl?tték mellettem. Úgy húztam el onnan. Mauthausent sikerült valahogyan túlvészelnem. Onnan 1945 februárjában Gurtzkürchenbe kerültünk [A günskircheni lágerr?l van szó, amelyet azonban nem februárban, hanem 1945. március 12-én létesítettek. Lásd a szócikket . - A szerk.].

Gurtzkürchenbe [Günskirchenbe] körülbelül húsz-huszonöt kilométert meneteltünk. Menetelés közben mellém lépett egy német tiszt, és azt mondta nekem, hogy vigyázzunk magunkra, mert nemsokára itt lesz az amerikai és az orosz hadsereg, amely felszabadít bennünket. A németek között is akadtak jó emberek, de akadtak természetesen kegyetlenek is. Útközben egy erd?részen mentünk át, ahol a német katonák két oldalról agyoncsapták azt, akit tudtak, hogy minél kevesebben legyünk. A nácik agyonverték a szegény embereket, széthúzták a lábukat, rugdalták, és puskatussal verték ?ket. Hallottam a távolból az ordítást. Több fiatal zsidóval meg egy leánnyal kikerültük ezt a helyet. Kés?bb újra csatlakoztunk a csoporthoz. Gurtzkürchen [Günskirchen] egy "kriminális" hely volt, rosszabb, mint Mauthausen. Még sosem jártam olyan helyen, ahol mindig esett volna - a táborban szinte szakadatlanul esett az es?. Gömbhátú épületekben laktunk, amelyeknek nem volt ablaka, ajtaja sem. Beosztottak ebédet hordani a fert?tlenít?be. A konyhán csak egy kis répalevest meg tíz deka kenyeret osztottak ki fejenként. A rabok már nagyon le voltak rongyolódva, én miniszter voltam hozzájuk képest, mert jó er?ben voltam. Amikor bementem a konyhára az élelemért, mindig tudtam többet hozni, "szajréztam", úgyhogy néhány havernak is tudtam valamivel többet adni. Volt egy rohadt német tisztünk, aki azt élvezte, hogy a beteg vagy a gyenge emberekre uszította a rövid fül? farkaskutyáját. A kutya meg legtöbbször széttépte a szerencsétleneket.

Mivel aránylag er's voltam, járkálhattam a táborban. Rengeteg halott volt. Sokan csak bed?ltek a sárba, és ott pusztultak el a földön, senki sem tör?dött velük. Egyszer csak látom - hasra voltak fektetve a hullák, és a hátsó részükb?l meg a combjukból ki volt vágva a hús. Odébb meg néhány rab azt sütötte. Annyira éhesek voltak, hogy emberhúst ettek. Aki megette, az életben maradt. Mindenféle embert összehajtottak oda, lövészárkokból, a frontokról. Nagyon siralmas volt már a helyzet.

Amikor már közeledett az amerikai hadsereg, az a tiszt, aki az emberek kínzásában lelte az örömét, megparancsolta, hogy szedjük össze a halottakat. Hát nem akadt összesen húsz ember a több ezerb?l, akinek maradt volna annyi ereje, hogy valakit is fel tudott volna emelni. Amikor elkezdett cigarettát és kenyeret osztogatni, már sejtettük, hogy megváltozott a világ. Egyszer csak kit?zték a fehér zászlót. Több német megszökött. A rabok elszedték a maradék tisztekt?l a fegyvereket, és sorban agyonl?tték ?ket. Kinyitottunk egy hatalmas raktárt, els?ként bementem oda. Ott állt egy ?r: "Vigyázni kell a raktárra, mert a beteg zsidóknak szükségük lesz majd az élelmiszerre." "Most tör?dsz a beteg zsidókkal?!" Ellöktem, kitörtem az ajtót, és kidobáltam az ablakokat. A raktárban rengeteg csokoládé, s?rített tej, s?rített f?zelékek, húsok voltak. Az élelmet a Vöröskereszt küldte, de természetesen nem kaptunk bel?le semmit. Ledobáltunk a népeknek, amit csak tudtunk. Az volt a baj, hogy az emberek kilencven százaléka tífuszt kapott attól, hogy jóllaktak. Addig nem volt mit enniük, és a hirtelen elfogyasztott nagy mennyiség? ennivalótól megbetegedtek. 1945. május 5-én az amerikai katonák felszabadították a gurtzkürcheni [günskircheni] tábort.

Én is megkaptam a tífuszt. A Hörsching táborba szállítottak. A kórházban levetk?ztettek anyaszült meztelenre. Sokáig feküdtem eszméletlenül. Csomóban hullott ki a hajam. Egy magyar katona takarított ott. Pesti származású volt, én pedig egy darabig munkaszolgálatos voltam Budapesten. Nem tudom, mit talált rajtam. Hát annak köszönhetem az életemet. Ellátott mindig egy kis fölös élelemmel. Mindenhol takarított, így könnyen hozzájutott. Lassan lábadoztam. A magyar katonának volt egy terve, hogyan jussunk haza. Egy vöröskeresztes autóbuszt akart ellopni, ugyanis Hörsching táborban parkoltak a hatalmas röptéren. Egyszer csak jön, mondja: "Már kinéztem egy autóbuszt." Meg is mutatta, nagy vörös kereszt volt rajta és egy vas, amelybe bele kellett kapaszkodni, ha fel akart szállni rá az ember. Csak naftát kellett szerezni. Megtudta, hogy zsidó gyerekek felel?sek a hajtóanyagért. Egy bizonyos id? után sikerült egy hordó naftát szereznem, minden nap gurítottam egy darabon, amíg nem jutottam el a buszhoz. Eljött a nagy nap, amikor a haverom szólt nekem: "Mehetünk, már be is gyújtottam a motort. Vagy jössz velem, vagy maradsz." Hát nem volt mindegy. Amerikai katonák vigyázták a kifelé vezet? utat. Ahogy közeledtünk hozzájuk, az egyik katona felállt és intett, hogy mehetünk, mert a vörös kereszt ott volt az autóbuszon.

Eljutottunk Linz városába. Engedélyt szerettünk volna szerezni, hogy útközben ne állítsanak meg, mivel az autóbuszt elloptuk. Érdekl?dtünk, mivel tudnánk hazamenni. Felkerestük a magyar konzulátust, ahol azt mondták nekünk, a vonatok tele vannak, és nem tudnak nekünk semmilyen járm?vet biztosítani. Erre azt feleltem, hogy egy autóbusszal jöttünk ide. A referens felajánlotta, hogy hozzak neki egy névsort, és hazamehetünk. A konzulátus el?tt egy magyar csoporttal találkoztunk. Sokan engedélyre vártak, hogy hazamehessenek, és majdnem összetapostak, amikor kijelentettem, hogy iratkozzanak be a névsorba, mert én hazaviszem ?ket. Körülbelül negyven ember szállt fel az autóbuszra. Egy Karcsai nev? csend?rt is vittünk, aki azt állította, hogy ismerte az édesapámat. Felváltva vezettük a buszt a pesti haverommal. Útközben kétszer is el akarták kobozni a járm?vet, de mivel nem tudták a sok utast máshol elhelyezni, továbbengedtek. Mindegyik faluban, ahol megálltunk, megraktak élelemmel. A haverommal megbeszéltük, hogy otthon szerzünk engedélyt, és fuvarozással keressük majd a pénzt. Nem is sejtettük, hogy a kommunista rendszer ebben akadályozni fog. Amikor Pozsonyba értünk, megláttam, hogy az utcán az unokatestvérem, Haár Irénke gyalogol a barátn?jével együtt. Ócsáig [Nemesócsa, Zemianska Ol?a] sikerült eljutnunk, ott aztán elkobozták t?lünk az autóbuszt. Én hazatértem Nyékvárkonyra, a barátom meg Pestre.

Jen? bátyám a háború végéig a faluban bujkált. A szül?i ház üresen várt bennünket, kirabolták, nem hagytak semmit. Néhány komolyabb holminkat egy rendes falusi ember meg?rizte a holokauszt alatt, és a háború után odaadta nekünk. Pozsonyban egy Vöröskereszthez hasonló szervezet segítette a zsidókat. Kaptunk élelmiszerjegyet, egy kis pénzt, fehérnem?t és öltönyt is. Lassan újból elindult az élet. Visszakaptuk apám húsz hold földjét, és azon próbáltunk gazdálkodni. Nagyon gyenge voltam, talán csak negyven kiló, alig bírtam a nehéz munkát. Hamar rájöttünk, hogy nem érdemes mez?gazdasággal foglalkozni, és a földeket kiadtuk bérbe a helyi szövetkezetnek. A bátyám a Jednotához ment dolgozni, én pedig az RSD-hez, a gabonafelvásárló üzembe [A Ro?nicke skladi?tné dru?stvo (Földm?ves raktárszövetkezet) célja segítséget nyújtani a termel?knek a termények - f?leg a gabona - raktározásánál és értékesítésénél. A földm?ves raktárszövetkezetek hálózatának kiépítése, m?szaki berendezése azonban korántsem felelt meg a földm?ves-szövetkezetek igényeinek. 1925-ben Szlovákia területén 12, 1945-ben 19 raktárszövetkezet m?ködött, és az ún. Központi Szövetkezetben tömörültek. Ez 1936-ban egyesült a Földm?ves- szövetkezeti Gabonaraktárakkal, és így megalakult a Gazdasági Szövetkezetek és a Nyilvános Gabonaraktárak Szervezete. A raktárszövetkezetek munkatársainak kiválasztása teljesen a Szervezett?l, tehát az agrárt?késekt?l függött. Az agárt?két pedig az agrárpárt, 1939 után pedig Hlinka-párt segítségével saját politikai ambícióik elérésére is fölhasználták. 1948. január elsejéig a Szervezetnek 28 kirendeltsége és 12 földm?ves raktárszövetkezete volt. A kommunista párt februári gy?zelme után nemzetgondnokság alá helyezték. 1949 végén már 89 raktárszövetkezet volt Szlovákiában. A földm?ves raktárszövetkezeteket 1953-ban államosították. - A szerk.].

Amikor elvitték nagymamámat és Haárékat lágerba, apai nagyapám, Feldmár József másfél hektár földjét szétosztották a vámosfalui keresztény lakosság között. A földet a háború után sem kaptuk vissza. A háború után vissza kellett volna íratni az apai nagyszüleimre és azután a mi nevünkre. Nem tartottam érdemesnek azt a sok utánajárást e csekély föld miatt, úgyhogy nem is kaptuk vissza.

Sokan Izraelbe menekültek. 1948-ban egy ifjúsági transzport indult a frissen megalakult zsidó államba [lásd: Izrael Állam megalakulása]. Én úgy döntöttem, hogy Csehszlovákiában maradok. Izraelben nem élt semmilyen közvetlen rokonom, akihez kimehettem volna. Egy volt zsidó származású inastársam emigrált Izraelbe, de azzal nem tartottuk a kapcsolatot.

A jövend?beli feleségemmel, Haár Irénkével kicsi korunk óta ismertük egymást, hiszen unokatestvérek voltunk. Apám és Irénke anyja [Haár Móricné, született Feldmár Rozália] testvérek voltak. A háború el?tt szórakoztam természetesen más lányokkal is. Fiatal voltam. 1945-ben a bátyámmal laktam Nyékvárkonyon, de gyakran elmentem Vámosfalura meglátogatni az unokatestvéreimet, akik szintén minden nélkül tértek haza a lágerból. Irénke megtetszett nekem, és megbeszéltem a bátyámmal, hogy elveszem feleségül. 1946-ban házasodtunk össze. Pozsonyban esküdtünk, a zsinagóga udvarában felállították a hüpét. Azt hiszem, húsz pár is esküdött akkor egymás után. A rabbi egy-kett? elintézett minket. Sajnos már nem élt szül?, aki a menyasszonyt a hüpe alá vezette volna a zsidó szokás szerint [lásd: házasság, esküv?i szertartás]. Nem volt pénzünk, hogy lakodalmat szervezzünk, hiszen alig akadt ennivaló. Csak egy kis segélyt és ruhát kaptunk a Joint szervezett?l. Eléggé fontosnak tartottam, hogy zsidó származású legyen a párom. Többnyire zsidó társaságban mozogtam, apám, anyám zsidó volt, tehát úgy határoztam, hogy zsidó leánnyal n?sülök meg. Ötvenkilenc éve boldog házasságban élünk.

A feleségem, Irena Haárová, 1926. május 22-én született Vámosfaluban. Szül?falujában nyolc elemi osztályt végzett, majd szülei f?szerüzletében segített árulni.

A feleségem bátyját Haár Józsefnek hívták. 1924-ben született Vámosfaluban. Jóska a háború el?tt gazdatiszt volt, a háború után nagyraktárban, az állami gazdaságnál dolgozott [A feleséggel készített interjúból kiderül, hogy az 1924-ben született báty a háború el?tt még tanult, gazdatisztféle a háború után volt: egy állami gazdaságban felügyelt a munkásokra. - A szerk.]. A második világháború alatt Gy?rben szolgált a magyar hadseregben, majd elvitték munkaszolgálatra. 1944-ben felszállították egy vonatra, amely Auschwitzba tartott. Jóska megszökött egy [érsek]újvári fiúval együtt. Menekülés közben utánuk l?ttek, és az [érsek]újvári fiút eltalálták, meghalt. Jóska hazaszökött Vámosfaluba, és a háború végéig ott bujkált. Egy keresztény család elszállásolta és élelmezte. Nem jelentették fel. Húga [a jövend?beli feleség] és szülei már Auschwitzban voltak. A feleségem mesélte, hogy egy fiatalokból álló transzport érkezett a táborba, és a rabok kiabáltak a vagonról, hogy Haár Jóska megszökött. Így tudta meg, hogy a testvére megmenekült. Jóska egy darabig közös háztartásban élt velünk az apai nagyszüleim házában, Vámosfaluban, majd Dunat?késre n?sült. A felesége, Szekács Irén keresztény családból származott. Jóska anyósa azt kívánta, hogy térjen át a katolikus hitre. Azt szerette volna, hogy az unokái keresztények legyenek, és együtt tartsa meg a keresztény ünnepeket az egész család. Jóska teljesítette a kívánságát. 1947-ben vagy 1948-ban esküdtek meg Irénnel a t?kési római katolikus templomban. A lakodalmat Szekácsék házában tartották meg. Két fiuk született, József 1954-ben és Tibor 1957-ben. Mind a kett?t katolikus templomban kereszteltették meg. Haár Józsefné ötvenéves korában halt meg.

Az esküv? után egy ismer?söm beszerzett a felvásárlóüzemhez raktárosnak, gabonafelvásárlónak Vámosfaluban. Százalékra vásároltuk a gabonát, és a feleségem vezette a könyvelést. Rövidesen Vámosfalun kívül Vásárútra, Kürtre, Albárra, Dunaszerdahelyre és Pódafára is kiterjedt a megbízatásom. Nap mint nap motorbicikliztem. Amíg a felvásárlóüzemnek dolgoztam, kilenc raktárost csuktak le. Két táska lopott gabonáért is megbüntették az embert. Szerencsém volt, mert a feleségem nem hagyott hozzányúlni semmihez, ami nem a saját tulajdonunk volt. A többletet is rendszerint leadtuk az üzemnek, mert nem hagyta, hogy eladjuk. Irénke látta, hogyan zárják be egymás után az embereket, és nem akarta, hogy engemet is letartóztassanak. A harminchat év alatt, amit a felvásárlóüzemben ledolgoztam, tizenkét igazgató cserél?dött. Kés?bb Dunaszerdahelyre kerültem, és vezet? beosztásban dolgoztam. A munkásszakszervezetnek voltam a tagja. Magasabb bért és nyolcórás munkaid?t követeltünk. Több kitüntetést is kaptam a cégt?l a példás munkámért. 1980-ban mentem nyugdíjba.

A kommunizmus alatt egyáltalán nem vihettem el csak úgy saját használatra gabonát az üzemb?l. Szigorúan megbüntettek volna. Disznót neveltem, kellett a gabona etetésre. Egyszer beleraktam az autó kofferjába egy mázsa búzát, hogy hazaviszem. Lassan vezettem, egyszer csak kigurult az egyik autókerék. Most mi legyen? Féltem, hogy valami csend?r leáll mellettem, és baj lesz. Egyszer csak megállt mellettem egy kerékpáros fickó: "Mi baja van, Feldmár úr?" Mondom: "Ményk? megvágott, kigurult a kerekem, kicsavarodtak a csavarok." Felajánlotta, hogy segít nekem, és felemeli a kocsit. Mondtam neki, hogy nagyon nehéz. Azt mondta: "Fölemelem én a kocsit, föl is fordítom." Megemelte, gyorsan visszahelyeztem a kereket, visszaraktam a két maradék csavart és leengedte. Azt mondja: "Ez egy rendes kapitalista kocsi. Ebben acél van. Hát alig tudtam megemelni az elejét." Gondoltam magamban, persze hogy nehéz, mikor egy mázsa búza van benne.

A feleségem a felvásárlóüzemnek könyvelt. Én vásároltam fel a gabonát, zöldséget, gyümölcsöt és ? könyvelt. Vámosfaluban a feleségem végezte a könyvelést, egy másik faluban pedig egy fiatalember. Este összeültek, és összegezték az adatokat. Mindig jöttek minket ellen?rizni, de soha nem találtak semmi hiányt. Rengeteget dolgoztunk. Ez egy állami felvásárlóüzem volt, és ahhoz tartozott minden. A gabonán kívül tejet, tojást és más élelmiszert vásároltunk fel. Az eszünk majd elment. Sok pénz forgott a kezünkben. Amikor már Dunaszerdahelyen laktunk, Irénke egy helyi kristályüzletben dolgozott mint eladón?. A bolt valamilyen állami szövetkezethez tartozott. A munkások kicsiszolták a kristályt, majd Dunaszerdahelyen árusították. A feleségem a kristályüzletb?l ment nyugdíjba 1982-ben. Azóta is dolgozunk, húsz vagy harminc éve foglalkozunk diófelvásárlással. A kommunizmus alatt a Jednota részére, most meg különböz? üzemeknek vásároljuk fel a diót. A télen olyan tizenöt mázsát vettünk és adtunk tovább. Tízkilónként rakjuk ládákba, és a cég elviszi.

Két gyermekünk született, egy lány meg egy fiú. A lányom, Katarína Feldmárová, akit Katinak szólítunk, 1952-ben született Vámosfaluban. A dunaszerdahelyi szlovák alapiskolába [általános iskola] írattuk be. Úgy gondoltuk, ha f?iskolára akar majd menni, akkor meg kell tanulnia rendesen szlovákul beszélni. Az alapiskola után Modrán tanult pedagógiát. Amikor befejezte a tanulmányait, tanítón?ként dolgozott. Jelenleg rajzot is tanít. Jó fizetést kap Pozsonyban.

A fiam, Feldmár Zoltán 1955-ben született Dunaszerdahelyen. Hét-nyolc napos korában körülmetéltettük a pozsonyi zsidó kórházban. Szlovák tannyelv? alapiskolát végzett Dunaszerdahelyen, utána a pozsonyi STU-n [Slovenská Technická Univerzita - Szlovák M?szaki Egyetem - A szerk.] tanult ki villamosmérnöknek.

Amikor betöltötte a tizenharmadik évét, Budapesten tartottuk meg a bar micvóját. A zsinagógában Jákob néven szólították a Tórához. Anyai dédapját hívták [Haár] Jákobnak. Otthon, Dunaszerdahelyen szerveztünk egy kis ünnepséget, ahová a legközelebbi rokonok voltak hivatalosak: Jen? bátyám és családja meg a sógorom, Haár Jóska a feleségével és gyermekeivel együtt. Zolikának a bar micvó alkalmából egy aranyláncot ajándékoztunk. "H" bet? lógott rajta, megvan még most is.

Zolinak sok barátja volt. Az egyik iskolatársát ?ubomír Dolgo?nak hívták, feln?tt korában matematikát és fizikát tanított a Komenský Egyetemen, Pozsonyban. Egy ideig miniszter [Munkaügyi és a szociális ügyek minisztere Szlovákiában. - A szerk.]. is volt, nemrég halt meg autóbalesetben. Az egyik nyári szünetben Zolink hazajött a bécsi munkaszolgálatos bajtársamtól, akinél a német nyelvet gyakorolta.

Kiskoruk óta mesélünk a gyermekeinknek a holokausztról. Amikor gondoltuk, hogy már felfogják, elmeséltük nekik, mi történt velünk a második világháború alatt. Most is gyakran emlegetjük, hogy a nagyszül?k [Feldmár Sándor apja és Feldmár Sándorné szülei] koncentrációs táborban pusztultak el. Gyermekkorukban sokszor kérdezték: "Nagymamánk nincs?" Amikor Dunaszerdahely perifériáján éltünk, a szomszédban lakott egy kisfiú, aki egyid's lehetett a mi fiunkkal. Együtt játszottak. A szomszéd fiúnak volt egy nagymamája, aki mindig csomagot küldött neki. Zolika gyakran mérgel?dött: "Mikor fogok én a nagymamámtól csomagot kapni?!" Mindig azt követelte. Persze, mondtuk neki, hogy nincs nagymamája.

A gyerekekkel magyarul beszéltünk és beszélünk is otthon. Mivel szlovák alapiskolába járattuk ?ket, megtanultak perfekt szlovákul és németül is. A bécsi munkaszolgálatos ismer?sömnél is gyakorolhatták a német nyelvet. Nagyünnepeken elvittük ?ket a dunaszerdahelyi imaházba.

1946-tól Vámosfaluban laktunk a feleségemmel és a bátyjával, Jóskával az apai nagyszüleim házában. A két szobát és a konyhát folyosó kötötte össze. Petróleumlámpával világítottunk. A villanyt csak néhány évre rá vezették be. Az ötvenes években eladtuk a vámosfalusi házat, és Dunaszerdahelyre költöztünk, mert meg akartuk könnyíteni a gyerekek dolgát. Azt szerettük volna, ha Dunaszerdahelyen végzik az elemi iskolát. Vámosfaluban nem volt túlságosan jó a közlekedés, alig akadt buszjárat, ezért vettünk egy kis házat a város szélén. A házban elöl volt egy szoba, azután következett a konyha, és megint egy szoba. A házikóhoz egy kis udvar is tartozott. 1966- ban, amikor már jobban kerestem, egy dunaszerdahelyi keresztény orvostól megvettem ezt a háromszobás házat, amelyben máig lakunk. A házban egy hálószoba, konyha, fürd?szoba, ebédl? és egy gyerekszoba volt. A konyhához hozzáépítettünk egy kis mellékhelyiséget. Zolika fiunk a gyerekszobában aludt, a lányunk meg az ebédl?szobában. Ritkábban tartózkodott otthon, amikor már Modrán [magyarul: Modor - a szerk.] tanult.

Személyesen nem voltam nagy könyvrajongó, de a feleségem azért szeretett olvasni. A kommunizmus alatt Irénke tagja volt a magyar könyvbarátok klubjának. Minden hónapban küldtek neki valamilyen magyar könyvet, kortárs irodalmat. Egyszer elolvasta, aztán félre lett rakva. A regényeket kedvelte leginkább. Magyar újságot, az "Új Szó"-t fizettük el?. A szlovák újságokat is néha-néha átfutottuk, és az érdekesebb cikkeket elolvastuk. Jelenleg is az "Új Szó"-t olvassuk, a szlovák újságok közül pedig leginkább a SME napilapot.

Nagyon ritkán mentünk el szórakozni, színházba, mert sokat dolgoztunk. Amikor Vámosfaluban laktunk, többször néztünk meg Dunaszerdahelyen egy színdarabot, mint amikor már a városban éltünk. Olyan kis bricskán jártunk be Dunaszerdahelyre. Egyszer voltam a dunaszerdahelyi moziban, akkor már itt laktunk a város szélén. Magam ültem az egész moziban meg hat cigány gyerek, aki úgy szökött be. A fiamat minden évben elküldtük pionírtáborba. Amikor a Zoli már nagyobb lett, eljártunk a feleségemmel együtt autóbusszal Balatonalmádiba.

A kommunizmus alatt legalább tizenkét autót cseréltem ki egymás után. Imádtam motorozni meg autót vezetni. 1937-ben szereztem meg a hajtásimat. Többnyire használt autót vettünk, mert újra sosem jutott pénzünk. Rosszabbnál rosszabb járgányok voltak: ?kodák, Renault... Az els? autómat el nem felejtem - Praga Piccolo. Az egyik autómnak minden ?sszel berakattam az ablakait, nyáron meg kivertem az üveget, mert nem lehetett lehúzni. Olyan autót is vettem, ami egytengelyes volt, nem volt sebességszabályozója. Középett volt egy fogaskereke, azt hajtotta a motor. El?fordult, hogy eltörött a tengely egyik fele, mert ahogy tértem, meg- megfeszült, és letörött az egyik kerék. El?re néztem, csodálkozok, mi gurul el?ttem. Hát a saját kerekem volt. Máskor meg siettem reggel a munkába, Topolino autóm volt. Elöl volt a haubnija [Föltehet?en a 'Haube' szó változata, a motorház fedele. - A szerk.], ami letakarta a ventillátort. Nem akart begyúlni a motor, hiába kurbliztam. "Nahát, fél hét van, mennem kell!" Hétre az állomáson kellett lennem, mert én osztottam el a munkát. "A mennyk? üsse meg!" Nem gyulladt be. Ott laktunk a város szélén, messze volt az állomás. Kurbliztam, levettem a haubnit, letettem az autó elé. Végül mégiscsak beugrott a motor. Beszálltam gyorsan a kocsiba, és ahogy elindultam, átmentem a haubnin, jól összegörbítettem. Betettem a járgányba, és úgy siettem munkába. Aztán a munkások kalapácsolták ki nekem a haubnit.

A háború után kevés rokonunk maradt. Adlerékkal tartottuk a kapcsolatot. Második unokatestvéreim voltak, Nádszegr?l [Trstice] származtak, de elmentek Galántára, ahol hentesüzletet nyitottak. Amíg éltek, néha összejártunk. Legtöbb barátomat a munkahelyemen szereztem, a dunaszerdahelyi felvásárlóüzemben. Az emberek ismertek, mert Nagymegyert?l Somorjáig jártam el?adásokat tartani a szakszervezett?l. Havonta egyszer beszéltem a munkásoknak mez?gazdaságról és felvásárlásról. Többen ismernek meg az utcán, mint amennyi embert én felismerek. Öt éve Pozsonyba vagy Komáromba szoktam utazgatni. Van egy nyugdíjazott mérnök barátom, aki Somorja mellett lakik. Együtt utazunk Pozsonyba ilyen börzére, amely pénteken szokott lenni. Körbenézünk, ? vásárol egy kis zöldséget, és hazajövünk. Nemrég egy használt rádiót vettem ott csupán 50 koronáért [50 szlovák korona a mai (2005) árfolyam szerint kb. 350 forint - A szerk.].

A háború után a feleségemmel az alapvet? zsidó hagyományokat úgy-ahogy betartottuk. Ma már nem tartjuk be szigorúan a kóser étkezést. Kizárólag szárnyashúst fogyasztunk, nem eszünk disznóhúst. Megtartjuk a nagyobb zsidó ünnepeket, a húsvétot [Pészah], Hanukát, Jom Kipurt... Rendszerint megemlékezünk halott szüleinkr?l is [lásd: jahrzeit]. Pénteken gyertyagyújtással üdvözöljük az eljövend? szombatot. Általában négy gyertyát gyújtunk - kett?t az én szüleim, kett?t a feleségem szülei emlékére. A gyertyagyújtás alatt szétosztom a barheszt a jelen lev? családtagoknak, mindenki kap egy majszet [darabot]. Jom Kipur napján rendszerint böjtölünk. Ilyenkor a nap nagyobb részét a dunaszerdahelyi imaházban töltjük. Csak a nagyon id's zsidók - mint például én - térnek haza hamarabb. A Pészah alatt rendszerint ellátogatott hozzánk a feleségem bátyja, Jóska is. Mivel ? ismerte legjobban a zsidó szertartásokat, ? szokta nálunk vezetni a szédert [Emlékezzünk rá: Jóska sógora kitért, és anyósa kívánságára fölvette a római katolikus vallást. - A szerk.]. Néha Izraelb?l is eljöttek a rokonok, el?fordult, hogy hatan ültek az ünnepien megterített asztalnál. Nagyon szép szédertálunk van. A nagy tálcán kisebb edénykéket helyezünk el. Ezekbe sült húst vagy csibenyakat, tojást, petrezselyemzöldet rakunk, almát és tormát reszelünk. Az almát dióval keverjük össze, így készül a hároszet [lásd: máror; széder]. A tál közepére sós víz kerül. A szédert máig megtartjuk. A feleségem általában húslevest tálal maceszgombóccal.

A Jahrzeitot mindig megtartjuk, összejövünk az imaházban, és a halottakért imádkozunk. Kimegyünk a zsidó temet?be, és mécsest rakunk a sírra. Otthon is gyújtunk gyertyát a halottaink emlékére. Amikor valaki meghal, egy galántai zsidó készíti fel a halott testét a temetésre [lásd: holttest el?készítése a temetésre]. Dunaszerdahelyen egyszer? fakoporsóban temetik az elhunytakat [A mai temetkezési szokás annyiban különbözik a közelmúltban még él? hagyományos szertartástól, hogy az elhunytat gyalulatlan fából készült koporsóban helyezik nyugalomra, nem pedig egyenesen a kiásott sírgödörbe teszik. A koporsó aljából hiányzik egy deszka, így a zsidó hagyományoknak megfelel?en az elhunyt teste érintkezik a földdel. - A szerk.]. A keresztények virágot visznek a temet?be, a zsidók pedig követ helyeznek a sírra. Hajdanán a zsidók ugyanis olyan helyre temetkeztek, ahol a homokot szétfújta a szél, ezért raktak a sírokra követ. A zsidóság ezt a szokást máig is tiszteletben tartja.

Jeles ünnepnapokon rendszerint elmegyünk a dunaszerdahelyi imaházba. Az imaház épülete a Bacsák utcában található, még a második világháború el?tt épült. Ebben a nagy imaházban a férfi és a n?i rész külön van. Egy pozsonyi rabbi vezeti a szertartást.

Katalin lányom 1973-ban egy zsidó fiatalemberhez ment férjhez. Pavol Kovár jobban beszél szlovákul, mint magyarul. Dunaszerdahelyen csupán a polgári esküv?t tartották meg. Az egyik munkaszolgálatos barátom segített elintézni, hogy a pesti zsinagógában is megesküdhessen a fiatal pár. Rabbi adta ?ket össze hüpe alatt, de sajnos a nevére már nem emlékszem. Magas, szép ember volt. A menyasszonyt az édesanyja és a jövend?beli anyósa vezette a hüpe alá. Lakodalom helyett csak vacsorát szerveztünk valamelyik pesti szállodában. Az ünnepi étel nem volt kóser, mert akkoriban már nem tartottuk be a kóser konyhát.

Az esküv? után egy darabig Dunaszerdahelyen laktak, Kati a helyi alapiskolában tanított. A vejem a pozsonyi BEZ-ben kapott állást [BEZ, azaz Bratislavské elektrotechnické závody - Pozsonyi Elektrotechnikai Vállalat - A szerk.]. Az üzem transzformátorok gyártásával foglalkozik, Pali jelenleg vezet? beosztásban van. A vejem az üzemt?l lakást kapott a pozsonyi Petr?alkában [magyarul Ligetfalu - a szerk.], elköltöztek. Huszonkét éve laknak Pozsonyban. A lányomnak jó állása van, egy alapiskolában dolgozik. Rajzot is tanít.

A lányomék Pozsonyban beiratkoztak a zsidó hitközségbe, és fizetik a hitközségi adót. Pészah alatt maceszt és kóser bort kapnak a hitközségt?l. Nagyünnepek alatt elmennek imaházba. Tavaly [2004-ben] mi is Pozsonyban tartottuk a húsvétot. Befizettünk a pozsonyi hitközségbe, ünnepi vacsoránál imádkoztunk a többi résztvev?vel. Nagyon jól éreztük magunkat, és úgy döntöttük, hogy idén is a lányommal ünnepelünk. A pozsonyi hitközségbe többnyire nálunk fiatalabb zsidók járnak. Nekünk viszont vannak a városban ismer?seink, akiket szívesen meglátogatunk.

Katinak két lánya született. Andrea harmincegy éves, Rita huszonhárom éves. Az unokáim zsidó nevelésben részesültek. Az id?sebbik unoka, Andrea Svájcban él. Egy jugoszláv lakástervez?höz ment hozzá, akit Slavni?nak hívnak. Nem élnek a zsidó hagyományok szerint, ha jól tudom. Andrea gyógytornász. Két gyereke született: Maximilián három éves, a fiatalabbik, Charlie pedig tíz hónapos. A férjével németül és szlovákul beszél.

A fiatalabbik unokám, Kovár Rita Pozsonyban tanul pedagógiát. Vallásosabb, mint a n?vére, betartja a kóser konyhát. Egyáltalán nem eszik húst, és a zsíros ételt sem keveri tejessel.

A fiam elektromérnökként dolgozott a dunaszerdahelyi lengyárban, ahol kés?bb igazgatóhelyettes lett. Egy alkalommal a cég kiküldte Németországba gépekért. Zoli megvette a gépeket, hazaküldte ?ket, ? meg külföldön "felejtette magát". Már huszonhárom éve él Németországban [1982-ben disszidált], Kölnben telepedett le. Nem is sejtettük, hogy ez lesz a vége. Nem árulta el nekünk, hogy mit forgat a fejében, mert nagyon szeretett bennünket, és meg akart kímélni a szomorúságtól. Amikor kint maradt Németországban, kicsit nehezteltek rám a munkahelyemen. A n?vérének azért elárulta, és a sógorom, Jóska fiai is tudtak róla, mert kölcsönkérte t?lük a motorbiciklit, hogy elbúcsúzhasson a haverjaitól. Bíróságra hívtak minket az ügy miatt. Zoltánt egy évre ítélték, és elkobozták a kis Fiat autóját is [A disszidenseket Magyarországon is és Csehszlovákiában is elítélte az igazságszolgáltatás, távollétükben is. A nagyobb érték? ingóság elkobzása mellett - legalábbis Magyarországon - ingatlanvesztésre is ítélték ?ket, vagyis hátrahagyott lakás- és egyéb ingatlanuk az államra szállt. - A szerk.]. Nem kaptunk kiutazási engedélyt. Zolival telefonon tartottuk a kapcsolatot. Hosszú id? után találkoztunk Balatonon, Magyarországon. A feleségemmel és Zita menyem szüleivel együtt kiengedtek minket Magyarországra. Kay unokám még nem volt a világon.

Fiamnak volt egy barátn?je, Zita, aki mint gyógytornász dolgozott a dunaszerdahelyi kórházban. Egy alkalommal két hétre Jugoszláviába mentek a kórháztól. Zita megismerkedett egy német házaspárral. Odaadta nekik minden értékes holmiját, aranyat, mindent, hogy vigyék Németországba. Kiutazott a házaspárral, és felhívta a fiamat. Zoltán elment érte, és együtt éltek aztán egy táborban. Rajtuk kívül több lengyel lakott azon a helyen. Kaptak külön szobát, nagyon lassan tudtak lábra állni. Zita el?ször pékségben dolgozott éjjelente, mert nappal nem adtak munkát a bevándorlóknak, majd egy mosodában dolgozott éjjelenként. Nem volt egyszer? az életük. Az utcán hentereghettek volna, nem érdekelt volna senkit. Senki sem kérdezte, mit esznek. Zita hamarosan elhelyezkedett egy kórházban mint gyógytornász. Zoli viszont négy évig járt iskolába, tovább kellett képeznie magát. Aztán felvették a Bayer cégbe gépeket gondozni. Legalább egy évig tanította a német mérnököket. Én is jártam abban az osztályban, ahol tanított. A gyárban volt egy hatalmas helyiség, amelyben huszonnégy mérnök fért el. Az üvegfalú irodájából irányította az embereket. Sokat gürcölt, míg ezt az állást megszerezte. Nagyon jó fizetést kapott. Nagyon jó állás volt, csak az volt a baj, hogy azt hallgatta, hogy egy bevándorolt dirigál a németeknek. Egyszer elhatározta magát, hogy otthagyja ezt a munkát, és önállósítja magát, vagy beáll más munkahelyre. Fölmondott, de egy éven keresztül nem tudott állást szerezni, csak a felesége keresett. Jelenleg vállalkozik. Automatizációs projekteket készít. Többen is beadnak valamilyen projektet az üzembe, de csak egy kapja meg a munkát.

A fiam és a menyem talán Belgiumban vagy Hollandiában házasodtak össze, mert valamilyen oknál fogva Németországban nem tehették meg. Most már német állampolgárok, de a szlovák állampolgárságot visszavonták t?lük. A fiuknak viszont szlovák állampolgárságot írtak be a németek, amikor megszületett. Zita anyja katolikus, apja meg református volt. Megegyezett a fiammal, hogyha lányuk születik, megkereszteltetik, de ha fiuk lesz, ? zsidó lesz az apja után.

Az unokám, Kay Feldmár Kölnben született egy zsidó kórházban, azt hiszem, 1987-ben. Egy rabbi rögtön "megmalenolta" [körülmetélte]. Amikor be akart lépni a zsidó hitközségbe, a pesti zsidók nem ismerték el a brit miláját [körülmetélés]. Újra kellett hogy megm?tsék Budapesten. Az unokám bár micvóján sem vehettünk részt a kommunizmus alatt, mert nem kaptunk kiutazási engedélyt. A feleségemmel aranyláncot küldtünk neki ajándékba.

Kay olyan óvodába járt, ahol többségben voltak a zsidó gyerekek. Az alapiskola után német tannyelv? állami gimnáziumot látogatott. Még nem döntötte el, milyen f?iskolára fog menni. Eredetileg orvos akart lenni, de azt mondta a feleségemnek, amikor itt volt utoljára, hogy megváltoztatta a véleményét. Németországban ugyanis elbocsátják a német orvosokat, mert a bevándorló orvosok kevesebb pénzért elvállalják ugyanazt a munkát. Kay nagyon jó tanuló, ügyes srác. Több nyelven beszél: magyarul, németül és angolul. Magyarul olyan szépen beszél, mint a pestiek. A zsidó történelmet ugyanis Budapesten tanulta.

Az unokám rendszerint elkíséri az apját a zsinagógába. A fiam zsidó, a felesége pedig keresztény templomba jár. Néha betérnek a párjuk templomába is. Kay tudatában van, hogy az édesapja zsidó és az édesanyja keresztény. Az édesanyja minden péntek este gyertyát gyújt. Az unokám vezeti apjával együtt az imádságot. Megtartják a keresztény ünnepeket is. A karácsonyt rendszerint Dunaszerdahelyen, a menyem anyjánál töltik, ahol karácsonyfát díszítenek. Természetesen meglátogatnak minket is, nálunk megünnepeljük a Hanukát.

Kay tíz-tizenegy éves korában tért át a zsidó hitre. Több mint egy évig tanult Budapesten a rabbi intézetben [rabbiképz?]. Nagy nehezen fogadták be a zsidók. Izraelben kellett vizsgáznia a zsidó történelemb?l és vallástanból. Az imádságot kívülr?l-belülr?l kellett tudni. Kay szorgos volt, nagyon szerette volna, hogy befogadják. Végül sikerült neki. Kölnben több zsidó fiúval, lánnyal járt össze. Többször töltötte a nyarat Szarvason, egy zsidó ifjúsági táborban. Most már ? vezeti Kölnben a gyerekeket a zsidó hitközségben.

Az unokáink el?tt sem maradt titok, hogy a második világháború alatt lágerban voltunk, és hogy több családtagunk ott halt meg. A kis hároméves dédunokánk [Maximilián] is minden alkalommal követeli a feleségemt?l, hogy mutassa meg a karját, amelyre egy sorszám van tetoválva. Aztán meg kell mutatnia a másik karját is, és mindig el kell neki magyarázni, miért nincs tetoválás a másik karján is.

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel egyáltalán nem érintett. Nem volt számomra meglep?. Az ember megszokta, az élet ment tovább. 1948-ban megalakult a zsidó állam. Személyesen nem nagyon érintett minket, mert nem állt szándékunkban Izraelbe menni. Semmilyen közeli rokonunk nem élt kint, aki várt volna minket. Azért a zsidó állammal kapcsolatos híreket mindig meghallgattam, és máig követem a rádióban vagy a tévében. Ez minden, nem szoktam politizálni. Az 1968-as események sem foglalkoztattak különösképpen [lásd: Prágai tavasz (1968)].

Volt egy Zoltán nev? zsidó kollégám, aki hivatalnokként dolgozott a Dunaszerdahelyi Gabonafelvásárló Központban. Legényember volt, és nem tartozott a vallásos zsidókhoz. 1968-ban megnyílt egy rövid id?re az osztrák határ. Ez a Zoli fogta magát, és kiment Izraelbe. Kirijat Moskirban telepedett le. El?ször m?trágyagyárban dolgozott mint munkás. Kés?bb megtanult ivritül, iskolába járt, és vezet? beosztásba került. Jól keresett, onnan ment nyugdíjba. Még mindig dolgozik, egy kórházban nyilvántartást vezet a betegekr?l. Teljesen ingyen csinálja, csak azért, hogy elfoglalja magát. Egyedül él, mert a felesége meghalt. Máig is tartjuk a kapcsolatot. A feleségemmel 1987-ben [Mint a feleséggel készített interjúból kiderült, az 1987-es úton nem vett részt a feleség. - A szerk.] és 1996-ban utaztam ki Izraelbe. El?ször Kölnbe mentünk a fiamhoz. Németországból repültünk Izraelbe, mert akkoriban tilos volt Csehszlovákiából a zsidó államba utazni. Összesen kétszer látogattam meg Zoltán barátomat. Jóformán az egész országot bejártuk, ? fizetett mindent. Mivel nem annyira ismerte Izraelt, elintézett számunkra egy taxit, amelyet egy bennszülött sof?r vezetett. A taxisof?r mindent megmutatott nekünk, amit érdemes volt Izraelben megtekinteni. Megnéztük az emlékm?veket, jártunk a Jad Vasemben [lásd: Jad Vasem Intézet] és a Siratófalnál Jeruzsálemben. Meglátogattuk a szent helyeket [lásd: szent helyek], a Jordán folyónál és a Holt-tengernél is voltunk. Izraelben vannak olyan helyek, ahol többnyire magyar zsidók élnek. Kibucban is jártunk. A kibuc egy önellátó szövetkezet, amelyben az emberek felváltva különböz? munkákat végeznek. A koszt, a ruhanem?, a szállás és az orvosi ellátás biztosítva van. Tetszett, ahogyan étkeznek ott a zsidók. Több asztalról lehetett választani a gazdag kínálatból. Burgonyát, tésztát, különböz? fogásokat tálaltak. Annyit ehetett az ember, amennyit csak akart, és abból, amit kívánt. Az emberek önállóan, szabadon, komolyabb gond nélkül élhettek a kibucban. Sokan kibucban kezdték az új életet, és amikor jobb állást találtak, eltávoztak onnan. Zoltán kollégám egy jól men? kibucban lakott és dolgozott eleinte, de nem bírta ezt az életmódot. Személy szerint sem tudom elképzelni, hogy én ott élnék. Véleményem szerint a kibucban nem tudják a munka eredményét teljes mértékben értékelni. Nem mindenki alkalmas mindenfajta munkára. Nem érthet mindenki például a fejéshez.

Izraelben akkor él jól az ember, ha szerencséje van. Ha nekem is szerencsém lenne, én is el tudnám képzelni, hogy ott telepednék le. Minden azon múlik, hogyan érvényesül az ember, mihez ért. Izraelben is élnek rossz emberek, jó emberek, betör?k, úgy, mint máshol. Viszont ott nem láttam annyi részeg embert, mint másutt, mert a zsidók nemigen isznak.

Az 1989-es fordulat [lásd: bársonyos forradalom] már nem nagyon érintett engem, mert már régen nyugdíjas voltam. Azt gondoltam, hogy a szegény ember továbbra is szegény marad, és a gazdag ember ugyanúgy gazdag lesz. Ez így volt mindig. Ma is van egy olyan osztály, amelyik gürcöl, és van egy olyan réteg, amelyik nagyon jól él. A fordulat után szabadabbak lettek az emberek, szabadon utazhat az ember külföldre. A kiutazás tilalma nagy marhaság volt mindenesetre. Most aztán utazhat az ember, csak esetleg nincs pénze hozzá. A kommunizmus alatt az átlagkereset, a megélhetés jobb volt, a nép jobban el volt látva. Könnyebben hozzájutott a pénzhez, és ha nem jutott hozzá, akkor hozzálopta, de volt neki. Egypár embert becsuktak, mert b?nöz?k voltak. Akár a szövetkezetben, akár nálunk az üzemben mindegy volt, hogy 3000 korona fizetést kapott az illet? vagy 2000 koronát, egyforma elegánsan próbálták a gyerekeiket öltöztetni. Mindenki úgy osztotta be a pénzét, és úgy igyekezett, hogy ne maradjon le a másik után. Az átlagember jobban élt akkoriban. Most meg van egy olyan osztály, amelyik nagyon nehezen él. Vannak olyan szegény emberek, akiknek nincs lakásuk se.

Jelenleg tagja vagyok a dunaszerdahelyi zsidó hitközségnek. Régebben segítettem a szervezési munkákban is, de ma már öreg vagyok ehhez. A hitközségnek természetesen adót fizetünk. Húsvétkor maceszt és kóser bort biztosítanak nekünk.

A feleségemmel egy közeli nyugdíjasklubba is jártunk. Zsidók és keresztények egyaránt összejártak ott. Ma már oda sem megyünk el, mert az öregebbek meghaltak, a fiatalabb nyugdíjasokkal meg nem tudunk annyira beszélgetni.

A Jointtól kaptam egy kis kárpótlást az elszenvedett üldözésért és rabságért a holokauszt alatt. A Claims Conference és Magyarország is fizetett kárpótlást az apámért és a feleségem szüleiért. A legutóbbi népszámláláskor természetesen kitöltöttem az ?rlapon, hogy zsidó vagyok.

Az unokáimmal gyakran találkozom. A gyerekeim minden reggel vagy este felhívnak, hogy vagyunk, hogy telt a napunk. Katival minden héten találkozunk. Zoli az ünnepek között megjelenik Dunaszerdahelyen. Képes 1500 kilométert levezetni, hogy láthassa a szüleit. A gyerekek megegyeztek, hogy mivel a lányom itt, Szlovákiában lakik, minden héten köteles a szüleit meglátogatni. Kay unokám, aki Kölnben él, karácsonykor, húsvétkor és a nyári szünetben rendszeresen meglátogat bennünket. Különben vele is szoktunk telefonálni, amikor az apja felhív minket. A dédunokáim Svájcban laknak, ezért többnyire karácsonykor, de hamarabb húsvétra jönnek. A múltkor tíz napot töltöttek nálunk.

Köztünk és a gyerekek között nincs semmilyen konfliktus. Úgy nevelik a gyerekeiket, ahogy akarják. Mi például nem nagyon utazgattunk, nem kirándultunk. A fiam meg azt mondja: "Ha most nem megyek, apám, akkor mikor menjek? Most van valami kis mód rá, elmegyünk." Nem jó, ha belebeszél az ember a gyerekek dolgába, mert azoknak már más nézeteik vannak. Egy zsidó ismer?söm szokta mondani: "Megtanítottam a gyerekeket beszélni, azok meg megtanítottak engem hallgatni."
 

Professor Erwin Weiss
Wien
Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Februar 2003

Ich lernte Professor Erwin Weiss auf einer privaten Feier kennen. Wenig später rief er mich an und stellte sich für ein Interview zur Verfügung. Er empfing mich in seiner großen, sehr gemütlichen Wohnung im 18. Bezirk. Professor Weiß ist ein brillanter Philosoph, es fiel ihm aber schwer, sich an Namen und Daten zu erinnern. Sein Leben war die Musik und er besaß die Gabe, sein Wissen als Lehrer an junge Menschen, die er achtete, respektierte und für die er jederzeit da war, weiterzugeben.
Erwin Weiss starb am 13. September 2004.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Flucht nach Paris
Meine Zeit in England
Rückkehr nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Mein Vater hieß Josef Weiss und wurde am 8. September 1870 in Vodice, in Mähren, geboren. Von 1914 bis 1918 war er als Soldat in der k. u. k. Armee und bekam sogar eine Auszeichnung, weil er ein scheuendes Pferd aufgehalten hatte. Weder seine Eltern noch seine Geschwister haben in Wien gelebt. Allerdings hatte mein Vater eine Verwandte, die Betty hieß. Sie war eine sehr hübsche Frau, die oft nach Jugoslawien, nach Italien und nach Albanien gefahren ist. Man hat in der Familie immer erzählt, sie hätte ein Verhältnis mit dem albanischen König Ahmed Zogu gehabt.

Meine Großeltern mütterlicherseits hießen Steiner, die Großmutter Barbara Steiner, sie war eine geborene Türk. Vom Großvater weiß ich den Vornamen nicht. Sie kamen aus Mähren, aber meine Mutter wurde schon in Wien geboren. Ich habe die Großeltern gekannt, sie wohnten im 6. Bezirk in Wien, in der Stumpergasse, ich glaube auf der Nummer 27.
Wovon die Großeltern lebten, das ist mir ein großes Rätsel. Mein Großvater war ein stattlicher Mann mit einem breiten Schnurrbart. Er war ein sehr humorvoller Mensch und hatte immer gute Laune. Die Großmutter dagegen sorgte sich ständig um alle Familienmitglieder, sie war eine richtige jiddische Mamme. Meine Großeltern waren eher traditionelle Juden, sie hielten nur die großen Feiertage: Rosch Haschana 1 und Jom Kippur 2. Die Großmutter starb Ende der 1920er-Jahre. Der Großvater war sehr traurig über den Tod der Großmutter, saß nur noch in seinem Sessel und schaute ihr Foto an. Dann starb auch er.

Meine Mutter Gisela Steiner wurde am 27. November 1878 geboren. Sie hatte zwei Schwestern, Anna und Bertha und einen Bruder Adolf.
Tante Anna besaß im 4.Bezirk, in der Belvederegasse, ein Geschäft mit Stempeln. Ich vermute, sie hat die Großeltern finanziell unterstützt. Tante Bertha war eine große Frau und ich weiß, dass sie selten mit uns zusammen war, weil sie andere Kreise bevorzugte.
Onkel Adolf war oft krank. Er wohnte auch in der Stumpergasse und bekam oft Kuren verschrieben. Ich weiß, dass er nach einer Methode behandelt wurde, die hieß Wagner-Jauregg Methode 3. Er hatte zwei Töchter, Mimi und Wally. Mimi war nach dem Krieg in Österreich mit einem Polizeibeamten verheiratet, und Wally lebt in Heilbronn.

Meine Mutter hatte auch einen Cousin, der war ein fescher Mann und sah aus wie Puccini. In der Retrospektive ist das für mich irgendwie in die Musik eingegangen. Er war Ingenieur und hatte 1918 für Jugoslawien optiert und lebte dort. Das war immer ein Ereignis, wenn er mit seinem Sohn zu uns nach Wien kam. Nach dem Krieg haben wir nie wieder von dieser Familie gehört.

Meine Kindheit

Geheiratet haben meine Eltern in Wien, im Jahre 1898.

Ich hatte sechs Geschwister: Hermine, Rudolf, Alfred, Heinrich, Karl und Irma.

Hermine war die Älteste. Sie wurde 1899 in Wien geboren. Sie war vor dem Holocaust Bankbeamtin in der Credianstalt in Wien. Geheiratet hat sie nie. 1938 emigrierte sie nach England, arbeitete in London in einem großen Warenhaus und starb 1999, nach ihrem 100 Geburtstag.

Irma wurde am 7. Mai 1914 geboren. Sie besuchte in Wien die Handelsschule und arbeitete nach ihrer Flucht aus Wien in London in einem Reisebüro. Meine beiden Schwestern waren 1938 von einem Ehepaar in Puley, in England,  gerettet worden, die für sie ein Permit 4 besorgten. So ist ihnen die Flucht aus Österreich gelungen. Irma arbeitete dann einige Zeit als  Babysitterin und Hermine als Köchin.

Meine Brüder Rudolf und Heinrich waren vor dem Holocaust noch nicht verheiratet. Rudolf wurde am 14. Januar 1902 in Wien geboren. Er hat, wie mein Vater, im Kaffeehausgewerbe gearbeitet. Er ist mein bedauernswerter Bruder. Er wurde am 20. Oktober 1939 von Wien gemeinsam mit meinem Bruder Heinrich, der 1907 geboren wurde und Friseur war, nach Nisko 5 verschleppt. Da gab es einen Transport von Wien, und sie wurden an die Grenze zwischen Polen und Russland gebracht. Die SS hat sie nach Russland gejagt und ihnen nachgeschossen. Und so waren beide in Russland. 
Heinrich wurde 1946, nach Ende des Krieges, nochmals von den Russen verhaftet. Er war in den 20 Jahren, die er in Russland verbringen musste, zehn Jahre in Lagern und Gefängnissen. Er sollte gestehen, dass er ein Spion sei. Mein Bruder Karl war vor dem Krieg in der sozialdemokratischen Arbeiterjugend und ein guter Freund vom Bruno Kreisky 6, auch ich kannte Bruno Kreisky. Mit dessen Hilfe kam Heinrich schwer krank 1960 zurück nach Wien.
Heinrich kam mit seiner Frau und seiner Tochter Irina, die in Russland geboren war. Meine russische Schwägerin lebt in Wien, Irina ist mit einem Wiener verheiratet und lebt in Deutschland. Heinrich starb 1967 in Wien. Mein armer Bruder Rudolf ist in Russland zu Grunde gegangen, der Rudolf, hat mein Bruder Heinrich gesagt, ist verhungert.

Alfred Weiss wurde 1905 geboren. Alfred war von Beruf Mechaniker. Er war mein musikalisches Vorbild. Er war ein Wagner-Narr und besuchte sehr oft die Oper. Zuerst ging er allerdings in Operetten. Er war mit einer Frau namens Therese verheiratet. Sie hatten das Glück, kurz vor Ausbruch des Krieges, im August 1939, in Alton in England als Butlerehepaar arbeiten zu dürfen. Während des Krieges arbeitete Alfred in einem kriegswichtigen Betrieb in Aldershot, wofür er nach dem Krieg von der englischen Regierung eine Auszeichnung bekam, auf die er sehr stolz war. Alfred starb in England 1997, seine Frau 1994.

Karl Weiss wurde 1909 geboren und war Buchsetzer. Er lernte als Kind Geige spielen, und wir musizierten oft zusammen.

Ich wurde am 6. Oktober 1912 in Wien geboren. Ich bin der letzte von den sieben Geschwistern, der noch lebt. Mein Vater hat ein Kaffeehaus besessen. Das Kaffeehaus hieß Cafe Josef Weiss. Und wie das dann zu Grunde gegangen ist, zum Teil schon während des 1. Weltkrieges und in den Zwischenkriegsjahren, wurde er Zahlkellner im Prater. Mein Bruder Rudolf trat in die Fußstapfen meines Vaters und wurde auch Kellner. Mein Vater und mein Bruder waren aber oft arbeitslos. Ich weiß, meine Mutter hatte für neun Personen fünf Schilling Kostgeld am Tag - das war sehr wenig. Meine Mutter war eine absolute Freidenkerin, sie war sehr engagiert in der sozialdemokratischen Partei, und hat als Fürsorgerin seinerzeit schon Pakete für neugeborene Babys ausgetragen. Diese Pakete enthielten die Erstausstattung für Neugeborene und waren ein Geschenk der Stadt Wien an junge Mütter. Auch in mir ist schon in meiner Jugend eine freie Gesinnung gewachsen, auch ich bin ein Freidenker, wie meine Mutter - da kann man nichts machen.
Unsere Familie hat im 10. Bezirk gewohnt, zuerst in der Hardtmuthgasse, dann in der Troststraße 117. Während ihres letzten Lebensabschnittes, hatte meine Mutter für die Hausarbeit eine Hilfe. Da haben wir im 10. Bezirk gewohnt, in der Gartenstadt, im George-Washington Hof, der 1927 mit einer Feier eröffnet worden war.

Wir hatten ein gemütliches Familienleben, alle haben wir musiziert und gesungen. Ich bin ausgestattet mit einem absoluten Gehör [Fähigkeit, die Höhe einzelner Töne genau zu bestimmen].

Mein erstes Instrument war eine Geige. Das zweite Instrument, dass ich erlernt habe, war das Klavier. Karl hat Geige gespielt. Meine anderen Geschwister haben auch alle auf dem Klavier herum geklimpert. Unserer Wohnung gegenüber hat ein Finanzbeamter gewohnt, der wurde mein erster Klavierlehrer. Ich bin immer zu ihm Klavier üben gegangen, das war herrlich. Er war ein guter Lehrer, obwohl er Finanzbeamter war, darauf kommt es nämlich nicht an.

Meine Eltern sind sehr stolz auf mich gewesen. Mein Vater ist aus ganz einfachen Verhältnissen gekommen, aber er wollte, dass ich ‚Am Meer’ von Schubert spielen kann. Und im nachhinein denke ich mir, er hatte einen guten Geschmack. Bestimmt war er musikalisch, aber er war nicht aktiv. Meine Mutter war auch sehr musikalisch, auch sie war nicht aktiv.

Meine Schwester Irma und ich waren als Kinder viel zusammen. Wir haben gemeinsam das Kasperltheater besucht und viel miteinander gelacht. Auch sie hatte mit dem Klavierspiel begonnen. 1945, als ich aus England nach Wien zurückgekehrt war, habe ich ihr ein Pianino geschenkt, aber sie hat leider nie darauf gespielt. Im Alter von zehn Jahren hatte Irma Hüftprobleme bekommen und wurde von dem berühmten Orthopäden Professor Adolf Lorenz, dem Vater von Konrad Lorenz, operiert. Er ist zu Weltruhm gelangt durch die Erfolge seiner unblutigen Behandlungsmethode der angeborenen Hüftgelenksverrenkung. Leider ist meine Schwester dadurch nicht geheilt worden. Mehrere Male wurde die Behandlung durchgeführt - leider ergebnislos. Sie hatte immer starke Schmerzen und hat die letzten Jahre im Rollstuhl gesessen. Als ich sie das letzte Mal im vergangenen Jahr in London besuchte, ich bin jedes Jahr sechsmal nach London gefahren, wurde im Radio die Oper Fidelio übertragen. Meine Schwester, die immer von sich behauptet hatte unmusikalisch zu sein, konnte die gesamte Oper mitsingen. Sie ist Ende 2002 in London gestorben.

Als Kind war ich auch in der Synagoge, denn ich hatte einmal in der Woche jüdischen Religionsunterricht. Ich musste zum Religionsunterricht in die Schule in der Uhlandgasse gehen. Aber den Unterricht habe ich oft versäumt, weil ich lieber zu den Großeltern in den 6. Bezirk gefahren bin - das sind meine Jugendsünden.

Mein Vater bekannte sich mehr zur jüdischen Religion als meine Mutter, aber durch seinen Beruf hatte er es schwer, denn er musste, wenn er Arbeit hatte, freitags und samstags arbeiten.
Mit jüdischen Augen und mit jüdischem Gefühl gesehen war es kein Wunder, dass wir keine fromme Familie waren. In der damaligen Zeit, wo es so viele Juden gab, haben viele Juden assimiliert gelebt. Jüdisch zu sein war ja keine Ausnahme, es war einfach normal, Jude zu sein.

Ich habe die Volksschule in der Knöllgasse, im 10. Bezirk, besucht. Das war eine ganz normale Schule. Später, weil ich unbedingt Klavier spielen wollte, bin ich ins Konservatorium gegangen, aber nicht in das Konservatorium der Stadt Wien, das hat es ja noch nicht gegeben. Dann habe ich eine zeitlang am ‚Neuen Wiener Konservatorium’ gelernt, das Konservatorium war im Musikverein untergebracht. Da hatte ich meine erste gute Klavierlehrerin, das war 1928. Die Hedda Balon war eine sehr energische und hervorragende Pianistin, die hat mich eigentlich zurecht gerichtet als Pianist. Danach bin ich an die Staatsakademie gegangen.

Als ich älter wurde, hat sich die wirtschaftliche Situation meiner Familie verbessert. Ich habe, was heute unwahrscheinlich klingt, mit sechzehn, siebzehn Jahren schon Klavierunterricht gegeben. Ich habe damals so viel gearbeitet, dass ich als Achtzehnjähriger schon 250 Schilling im Monat hatte. Das war viel mehr als ein Beamter verdiente. Mein Bruder Rudolf hatte keine Arbeit, und ich kann mich erinnern, dass er zu mir gekommen ist und mich gebeten hat, ihm  50 oder 100 Schilling zu borgen. Das war ein Gefühl, das ich tief in meinem Innern nie vergessen habe: ich war viel jünger als er, und er musste zu mir betteln kommen, ich habe das damals schon als sehr schmerzlich empfunden.

Mein Vater hatte einen Cousin, der hieß Pfeffer, dem hat das Café Giselahof in der Bösendorferstraße gehört. Und eines Tages sagte mein Vater zu mir:
‚Erwin, mein Cousin hat Geburtstag, geh hin und spiel ihm was vor.’ Als mein Vater gesagt hat: ‚Geh ihm gratulieren’,  hab ich das verabscheut. Das ist meine Natur. Widerwillig bin ich gegangen. Ich habe auf dem Klavier im Café gespielt und bin dann schnell weggegangen. Ich war ein Purist, ich habe das nicht ausgehalten, und zu dem Cousin meines Vaters habe ich gesagt: ‚Ich habe Kopfweh, ich muss weg.’
Ich habe früher vor vielen Leuten im Arbeiterheim Favoriten gespielt, und wenn die Leute plötzlich anfingen zu reden, habe ich aufgehört zu spielen. Ich konnte nicht anders! In dem Moment, wenn ich aufhörte zu spielen, war es ruhig. Dann spielte ich weiter und habe wieder aufgehört, wenn die geredet haben. Ich habe mich zum Publikum gedreht und gesagt: ‚Wenn Sie nicht interessiert sind an unseren Vorträgen, mia können a ham gehen [Wir können auch nach Hause gehen]. Das ist spontan, da kann ich mich nicht zurückhalten.
Mein ganzes Leben habe ich gearbeitet und Geld verdient, mit Ausnahme der Emigrationszeit in England, in der ich nicht arbeiten durfte.

Flucht nach Paris

1938 bin ich mit meinem Bruder Karl und mit unseren Freunden Hugo Preis und Gertrud Heber in die Schweiz geflüchtet. Zuerst sind wir nach Salzburg gefahren, dann nach Innsbruck, und an der Schweizer Grenze bekamen wir Hilfe durch die sozialdemokratische Partei, deren Mitglied ich war. Ein sozialdemokratischer Funktionär aus der Schweiz ist nach Österreich gekommen, ich glaube das war in Dornbirn, und hat uns gefälschte Schweizer Grenzübertrittsscheine auf unsere richtigen Namen für die Grenze gebracht. Wir haben uns dann getrennt, aber mein Bruder und ich sind zusammen geblieben. Alles hat geklappt, aber wir durften nicht in der Schweiz bleiben. Die Schweizer Polizisten haben uns erklärt, wo wir in der nächsten Nacht die Grenze illegal nach Frankreich passieren konnten. Nachdem wir in der Schweiz wieder mit unseren Freunden zusammen gewesen waren, haben wir uns wieder getrennt und in Paris verabredet. Wir haben es nach Paris geschafft und in Paris habe ich sogar für einige Zeit Klavierunterricht gegeben. Ich war 1936 im ‚Roten Falken – Lager’ in Paris und hatte dadurch einige Freunde und konnte sogar ein wenig französisch sprechen. Meine  Freunde in Paris haben uns geholfen. Nachdem die sozialdemokratische Partei 1934 in Österreich verboten war, wurde eine illegale sozialdemokratische Arbeiterzeitung zuerst in Brünn und dann in Paris gedruckt, bei der ich mithelfen durfte.

Meine Zeit in England

Ich hatte in Wien durch eine Quäkerin, sie war eine sehr reiche Amerikanerin, die den Sozialisten half, Permits zu bekommen, ein Permit beantragt. Sie hatte im Wienerwald ein Haus gemietet, dass sie uns damals zur Verfügung stellte. Nach acht Monaten in Paris, im Februar 1939, durfte ich nach England einreisen. Karl musste ich in Frankreich zurücklassen. Er wurde interniert, durfte später aber ins französische Militär eintreten. Nachdem er in Dünkirchen gekämpft hatte, ist er ins unbesetzte Frankreich gekommen. Er hat ein Affidavid 7 nach Amerika bekommen und ist von Marseille nach Portugal gefahren und weiter mit dem Schiff nach Amerika. In Amerika ist er amerikanischer Soldat geworden und nach dem Krieg hat er in Brooklin ein kleines Geschäft mit Lebensmitteln eröffnet. Später hat er mit zwei Kollegen eine Buchdruckerei gegründet, die sehr gut ging. Karl war schon in Wien verheiratet, seine Frau war keine Jüdin. Sie hat die ganze Zeit des Holocaust in Wien verbracht und ist 1946 zu meinem Bruder in die USA gefahren.  Karl starb 1997 in New York.

Mein Vater ist in Theresienstadt gestorben und meine Mutter wurde vergast. Sie ist von Theresienstadt in das Konzentrationslager Auschwitz-Birkenau deportiert worden. Das weiß ich, weil eine Dame aus Theresienstadt mir aus der Schweiz geschrieben hatte. Es hatte aus Theresienstadt einen Rot – Kreuz - Zug in die Schweiz [Am 5. 2. 1945 fuhren 1 200 Menschen aus dem Ghetto Theresienstadt in die Freiheit in die Schweiz] gegeben. Meine Mutter hatte sich nicht gemeldet, weil sie misstrauisch war und Angst hatte, dass der Zug in Richtung Vernichtungslager geht. Diese Dame hatte sich gemeldet, und der Zug war wirklich in die Schweiz gefahren. Sie hat mir nach London geschrieben, meine Adresse hatte sie von meiner Mutter, die ja noch gewusst hatte, dass meine Schwestern und ich in London waren.

In England habe ich Isi Geiger kennen gelernt. Er war in Wien Salonkapellmeister und machte Unterhaltungsmusik. Er hat in einem Restaurant in London gespielt. Ich hatte in England eine Bruchoperation und wurde von der Kriegsarbeit freigestellt. Da habe ich eine Zeitlang mit Isi Geiger Unterhaltungsmusik gespielt, aber ich habe das nicht ausgehalten.
Dieser Isi Geiger hat dauernd diese monarchistischen Märsche gespielt. Ich war ein Sozialist, ich wollte das nicht hören. Ich habe da die ärgsten Schwierigkeiten gemacht: ‚I spü des net [Ich spiele das nicht]!’. Es hat mir auch wirklich weh getan. Isi Geiger hatte einen bekannten Sohn mit dem er zerstritten war, weil er keine Jüdin geheiratet hatte.
Ich habe das aufgegeben und bin zurück gegangen in eine Fabrik der Flugzeugindustrie. Bevor ich so etwas spielte, ging ich lieber in die Fabrik arbeiten.

Bei Young Austria 8 bin ich Chorleiter geworden, hatte dann aber einen Konflikt mit den Leuten vom Young Austria, weil ich kein Kommunist war. Young Austria ist eine kommunistische Jugendorganisation gewesen, und sie hetzten gegen die sozialdemokratische Emigration, auch gegen den Oskar Pollack [Österreichischer Journalist und Sozialdemokrat]. Der Oskar Pollack hatte in England ein Buch geschrieben ‚Europe is calling’. In dem Buch stand unter anderem:
‚Einen siegreichen Churchill kann man absetzten, einen siegreichen Roosevelt kann man absetzten, aber einen siegreichen Stalin kann man nicht absetzten.’ Das war Hochverrat für die Kommunisten. Die haben das derart ausgebeutet, dass ich wieder einmal die Konsequenzen zog. Ich habe einen Brief geschrieben:
‚Ich kann nicht mehr aufs Podium mit euch, weil ich dadurch den Eindruck vermittele, dass ich mit eurer Politik einverstanden bin.’ Ich habe das extra schriftlich gemacht. Im Young Austria hatte ich sehr große Erfolge, diese Kulturarbeit hatte ja mit Politik nichts zu tun. Nach dem Krieg hat man mich nicht nach Amerika gelassen, weil der amerikanische Konsul in Wien behauptet hat, dass der Verdacht bestehe, ich sei Kommunist. Dabei war ich das Gegenteil von denen. Ich habe lange gebraucht, bis ich die Leute aufgeklärt hatte, dass ich kein Kommunist sei, das war damals die McCarthy 9 Zeit.

Rückkehr nach Wien

Ich kam 1945 Jahr nach Wien zurück.

Meine Frau Gertrud Weiss, geborene Falk, hatte ich in England bei Young Austria kennen gelernt, sie war Chorsängerin. Meine Frau war Jahrgang 1918 und stammte aus Wien. Sie kam aus eher ärmlichen Verhältnissen. Die Eltern hatten eine Druckerei, ich glaube im 9. Bezirk. Die Druckerei war absolut desolat, sie haben nichts verdient, sie hatten vor dem Krieg ein Mindesteinkommen. 1947 haben wir geheiratet und 1951 wurde unsere Tochter Elisabeth geboren.

Tradition, was ist das? Ich habe nichts gegen irgend jemanden, der religiös ist. Aber man soll mir eine Religion zeigen, wo geschrieben steht, du kannst den anderen töten. Und ein Teil der Krise, der Weltkrise, ist sicher zurückzuführen auf den Fanatismus der Religionen. Ich respektiere, wenn sich einer nach der Bibel benimmt, so lebt, wie es die Bibel vorschreibt, das erkenne ich an. In der katholischen Kirche spielt die Angst eine große Rolle, weil:
‚Der liebe Gott sieht alles.’ Diese Religion vermittelt Angst, aber der Mensch hat sowieso Angst. Das ist ein Geburtsakt, das ist sozusagen mitgegeben. Ich bin Evolutionist, ein Darwinist, ich kann da keinen Widerspruch sehen. Ich lese jetzt von Arthur Koestler 10: Der Mensch ist ein Irrgänger der Evolution - es ist ja auch ein Irrsinn was der Mensch anrichtet. Die Physik fasziniert mich, ich denke, die ganze Welt ist Physik.

Mein Bruder Heinrich kam 1960 als menschliche Ruine aus Russland nach Österreich. Er hat furchtbar ausgeschaut. Zuerst musste er operiert werden, weil er einen Bruch hatte. Er ging auf die Babenbergerstraße, dort war das Invalidenamt, er war arbeitsunfähig. Damals wurde ihm dort gesagt, seine Herzbeschwerden hätte er nicht durch die Emigration, durch die Lager in der Sowjetunion, die hätte er schon früher gehabt - so waren die Beamten. Ich hatte diese Beamten 1945 erlebt, als ich mit meinem Bezugsschein aufs Magistratsamt kam. Mit einem gewissen Sadismus sind die da gestanden:
‚Herr Weiss haben Sie das bitte und das bitte und das bitte, und das brauchen sie auch noch.’ Ich hatte alles dabei und ich habe zu ihnen gesagt:
‚Sie werden lachen, das habe ich auch.’ Der Triumph war auf meiner Seite: ich habe alles was sie wollten auf den Tisch legen können.

180 000 Juden gab es in Wien. Ich habe gewusst, dass der Antisemitismus tief sitzt, dass man oft gewählt wird für eine Funktion, und dass es dann Schwierigkeiten gibt, wenn sie drauf kommen, dass man jüdisch ist. Ich glaube, dass ich Direktor des Konservatoriums der Stadt Wien wurde, hatte auch damit zu tun, weil ich bestimmte Leute kannte. Ich bin sehr gerührt, aber ich halte mich zurück gerührt zu sein, wenn mir jemand sagt: ‚Bei dir habe ich mehr als Klavier spielen gelernt.’ Es gibt dutzende Briefe, die könnten einer eine Kopie vom anderen sein: ‚Deine Hilfe werde ich nie vergessen,’ oder: ‚Du hast aus mir das gemacht, was ich bin.’ Das ist eine Belohnung, die von der Steuer nicht angerechnet wird.

Meine Tochter hat in Wien und an der Michigan Universität in den USA Musik studiert.
Sie ist eine herrliche Geigerin und eine herrliche Sängerin. Ich hatte sie in die USA geschickt, weil sie es wollte. Ich war dann in den USA auf Besuch, weil ich die ‚Manchester School of Music’ besuchen wollte. In Österreich hatte ich die Jazz Abteilung am Wiener Konservatorium gegründet und wollte mir Anregungen holen. Ich habe natürlich dort meine Tochter besucht. Meine Tochter hat einen Tag vor ihrer Rückreise nach Wien ihren zukünftigen Mann, einen jungen Juden, kennen gelernt.

Meine Frau starb 1972, im 54. Lebensjahr, an Krebs. Zu dieser Zeit ist meine Tochter in die USA zurück gegangen, um dort eine große Kariere zu machen. In den USA hat sie ihren Freund geheiratet. Alles lief eine Zeit lang sehr gut. Sie hat bestimmt sechs Jahre jeden Sommer mit amerikanischen Studenten, zum Teil kamen auch Wiener Studenten dazu, eine Sommerschule in Frankreich geleitet. Aber sie hatte in den USA nicht nur Glück. Sie hatte in New York den Auftrag bekommen, alle Sonaten für Violine und Klavier von Rubinstein aufzunehmen. Das war eine wundervolle Aufgabe und dafür hatte sie einen ganzen Sommer gearbeitet. Dann stellte sich heraus, der Auftraggeber will das doch nicht. Als nächstes bezahlte sie eine Agentin, um sich vermitteln zu lassen, aber die arbeitete nicht gut. Ich bin überzeugt davon, dass meine Tochter in Wien eine große Karriere gemacht hätte. Sie hatte hier in Wien einmal eine herrliche Kritik bekommen: ‚Das Einzige, was ihr fehlt, ist eine gute Geige.’ Also hat die Familie zusammengelegt und für sie eine Spitzengeige gekauft. Diese Geige besitzt sie noch immer. Sie hat eine ausgezeichnete Technik. Ich habe von Isaac Stern [amerikanischer Star-Violinist] die Biographie gelesen, da schildert er genau, wie schwer dieser Beruf ist. Meine eigene Tochter ist eine Virtuosin, und es ist manches Mal ein Hemmnis, nicht immer, manches Mal ist es auch ein Push, aber manches Mal ist es ein Hindernis, weil sie als meine Tochter nicht zum Zuge kam, weil der Vater schon so bekannt war. Sie lebt seit so langer Zeit dort und wird sicher nicht mehr nach Wien zurückkehren.

Ich war vier Mal mit dem Chor in Israel, habe in Tel Aviv im ‚Mann Auditorium’ dirigiert. Da haben wir gesungen - ein kleiner Chor aus Österreich. Ich war wirklich aufgeregt, weil es so eine schlechte Besetzung war, und ich habe mich so geplagt bei der Probe, aber dann war es ein großer Erfolg. Ich kann mich auch erinnern, dass wir in Haifa gesungen haben und es war wunderbar. Wir sind dort auf die Bühne gekommen, und das Klavier war kaputt, da hat das Pedal gefehlt. Ich habe gesagt, wenn das Pedal fehlt, dann muss es irgendwo herumliegen, und ich habe es auch wirklich gefunden.

Eine Lehrerin des Konservatoriums hat zu mir gesagt: ‚Wissen Sie, Sie sind der einzige Direktor dieser Anstalt gewesen, der alle Lehrer gekannt hat.’ Das waren ja über 300 Lehrer. Vom Kreisky habe ich auch noch Briefe. Zu meinem 75. und 80. Geburtstag hat er an mich geschrieben: ‚Du bist eine Ausnahme, du hast so viel für uns getan.’

Glossar

Életrajz

Nelly néni Houstonban (USA) él elvált fiával közös lakásban. A filigrán alkatú, szép,  elegáns megjelenésű, szálfaegyenes tartású idős hölgy tiszteletre méltó életkora ellenére rendkívül energiát sugároz. Hétköznapjai változatosan telnek: varrószakkörbe jár, önkénteskedik a Hadassa egyesületben, bevásárol, háztartást vezet, fennmaradó idejében pedig a barátaival találkozik. Élettörténetének háború alatti eseményeiről kiforrottan beszélt, aminek valószínűleg az áll a hátterében, hogy korábban  több alkalommal adott interjút a holokauszttal foglalkozó kutatóknak.  Az interjú budapesti látogatása alkalmával, vendéglátója lakásán készült.

Lánykori nevemen Engelmann Kornélia Eszternek hívnak. Gyönkön születtem [Gyönk – nagyközség volt Tolna vm.-ben 1891-ben 3400, 1910-ben 3300, 1920-ban 3100 német és magyar lakossal. – A szerk.], egy kis faluban 1915. június elsején. Az ükszüleim 1800 körül vagy az 1700-as évek végén érkeztek Magyarországra. Csehszlovákiából, Moráviából jöttek [Azaz a későbbi Csehszlovákia egyik tájegységére, Moravára (Morvaországra) gondol, amely 1918-ig Ausztria egyik koronatartománya volt. – A szerk.]. Az első lakhelyük, amiről tudunk, Bonyhád volt Tolna megyében. Azután átköltöztek Hőgyészre [Hőgyész – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 3600, 1910-ben 4000, 1920-ban 3700 magyar és német lakossal. – A szerk.], ahol a dédszüleim is éltek.

A szüleim első unokatestvérek voltak, úgyhogy közös a családfa nagy része. A dédszüleimnek kilenc élő gyermeke volt, hat lány és három fiú. Három lány nevére emlékszem: egyik volt Regina, a másik Zsófia és a harmadik, az Romániában lakott, Karolina. A többit nem ismertem, csak ezt a hármat. A három fiú nevét tudom: Gyula (ő volt az apai nagyapám), Jenő és Frigyes (az anyai nagyapám).

A legidősebb Engelmann lány, Zsófia férjnél volt itt, Budapesten. A férjét Keszler Gézának hívták, a Grózics Jenő utcában laktak, kávépörköldéjük volt és tea- meg kakaókereskedésük. Jómódú emberek voltak. Két gyerekük volt, Árpád és Béla.

A Reginának egy lánya volt, Kata. Ő szintén az első unokatestvéréhez, doktor Taubner Gézához ment férjhez. Nekik egy lányuk volt, doktor Taubner Ágnes, aki orvos volt. Gyereke nem volt, egy orvoshoz, Péteri Miklóshoz ment feleségül.

Karolina volt a harmadik lány, akinek emlékszem a nevére, neki Ibolya volt a lánya, aki egy Schőni nevű orvoshoz ment férjhez. Ők Temesváron éltek.

A legidősebb fiú, apai nagyapám, Engelmann Gyula Hőgyészen született, majd később Gyönkre költözött, apám már Gyönkön született. Nagyapámnak nagyon jó megjelenése volt, egyik fia sem volt olyan magas, mint ő. Csak angol szövet kabátjai voltak, és volt neki egy bambuszbotja valami arany dísszel, és nagy szivarokat szívott.

Ő egy nagyon modern ember volt, dacára annak, hogy egy kis faluból származott. Textilüzlete volt Gyönkön, és nem a nagykereskedőktől vette az árut, hanem Bécsbe ment, és hajókofferral hozta el. Erre nagyon jól emlékszem, mert a padlásunkon volt sokáig a hajókoffer. És abban az időben csomagolópapírja volt a nevével: Engelmann Gyula rőföskereskedő, Gyönk. És rá volt nyomtatva kesztyű, napernyő – a többire nem emlékszem. Fogalmam nincs, hogy nagyapámnak milyen iskolái voltak, csak azt tudom, hogy nagyon ügyes, modern kereskedő volt, és német volt az anyanyelve, magyarul nem beszélt olyan jól. Jiddisül nem beszéltek, azt tudom. Nem tudok róla, hogy szolgált volna bármilyen hadseregben. Nem tudom, hogy kóser háztartást vezetett-e, arra nem emlékszem, de miután Budapestre költöztek, nem voltak kóser háztartásban, azt tudom.

Az apai nagyanyámat Löwenstein Rozáliának hívták. Hőgyészen születhetett, Gyönkre ment férjhez. Iskolai végzettségéről nincs fogalmam. Nemigen volt vallásos. Anyanyelve magyar volt. Ő is nagyon jó üzletasszony volt. A nagyapámnak kis dolgokhoz nem volt türelme, úgyhogy ha menyasszonynak jöttek vásárolni, akkor a nagyanyám azt mondta a nagyapának, menjen a kaszinóba kártyázni – mert őneki volt türelme a vevőkkel beszélni. Apai nagymamám nagyszerű üzletasszony volt. Nagyszerű. Engemet imádott.

Nagyanyámnak volt egy lánytestvére, aki meghalt már a holokauszt előtt. A nevére nem emlékszem, férjnél volt egy Hacser nevű festőnél. Én már csak akkor ismertem meg, mikor özvegy lett. Állítólag Hőgyészen a gróf Apponyi kápolnának a szentképét a férje festette.

A nagyszüleim Gyönkön egy sarokházban laktak, nem emlékszem már, hogy hány szoba volt. Szép, régi bútorokkal volt berendezve, és nagy baráti körük volt. Arra emlékszem, hogy minden évben mentek Karlsbadba kúrára.

A nagyszüleimnek volt szakácsnője, a Krék néni, aki náluk volt, nem tudom, hány évig, és aztán mikor a nagyszüleim Budapestre költöztek, akkor a másik nagyapámhoz (Engelmann Frigyeshez) került szakácsnénak. Aztán volt egy szobalány, vele egész végig tartottuk a kapcsolatot, ő is férjhez ment. Ő német származású volt, és egész végig jó barátságban voltunk.

Apai nagyszüleim üzletére is emlékszem. Rengeteg áru volt benne, amit a parasztok hordtak ki-be: rengeteg vászon, sok brokát és bársony, és mellette még volt egy tele raktár is.

A nagyszüleim politikai nézeteiről semmit sem tudok. Kisgyerek voltam, nem emlékszem.

Miután nagyanyám meghalt, nagyapám újra megházasodott, egy Haász Paula nevű nőt vett el feleségül. És hatvanéves korában megtanult táncolni.

A második Engelmann fiúnak, Jenőnek üzlete volt Hőgyészen, és őneki is hozta a nagyapám az árut. Hőgyész sváb falu volt, s az itteni viselet bő szoknyából és nem tudom, hány alsószoknyából állt, úgyhogy nekik sok anyag kellett. Jenő egy időben nagyon gazdag volt, voltak malmai, rőföskereskedő és gabonakereskedő is volt. Neki volt egy lánya, Erzsébet, aki Radó Béla veseorvoshoz ment férjhez, Budapestre. Remek orvos volt, valahol a József körúton laktak. Jenőnek volt egy fia is, Árpád, aki elvett Bécsben egy nagyon-nagyon gazdag lányt. Nekik kötöttárugyáruk volt Bécsben.

A harmadik fiút, anyai nagyapámat Engelmann Frigyesnek hívták. Ő orvos akart lenni, volt is az egyetemen, de nemigen tanult, s a dédpapa megunta. Úgyhogy nagyapám telekkönyvvezető lett Gyönkön. Anyanyelve magyar volt. Nem volt vallásos. Nem tudok róla, hogy anyai nagypapám lett volna katona, meghalt a holokauszt előtt. Engelmann Frigyes egy simontornyai [Simontornya – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 3000, 1910-ben 3400, 1920-ban 3300 lakossal. – A szerk.] Friedmann lányt vett feleségül, Friedmann Kornélia Esztert. Jómódú emberek lehettek ezek a Friedmannok, mert a családnak volt egy mauzóleuma is a temetőben, oda temették a nagyanyámat is, aki nagyon hamar meghalt. Nem tudom, hány lány volt ott a családban, azt hiszem, öt lány volt és egy fiú. Én csak egyik nővérét ismertem, Juliska nénit, őt nagyon jól ismertem. Ő élt a háború után is, mindenkije meghalt, egyedül ő maradt életben. Budapesten, az Újlipótvárosban lakott.

Friedmann Kornélia nagyanyám meghalt, mikor anyám nyolc éves volt, ott van eltemetve Simontornyán, mellhártyagyulladásban halt meg, de lehet, hogy mellrákja volt. Az az érdekes, hogy én soha nem láttam fényképet róla. De még édesanyámnak se volt fényképe. Frigyes nagypapám minden évben elment Simontornyára a felesége sírjához. Engem nagyon szeretett, és mindig magával vitt.

Apám végzettségét nem is tudom, soha nem beszéltünk róla. Az első világháború alatt a magyar hadseregben szolgált ő is, meg a bátyja is. Szolgált Doberdónál, Isonzónál [lásd: isonzói harcok] meg az erdélyi havasokban. Arra emlékszem, hogy ezeket mesélte mindig.

Apámnak egyetlen bátyja volt, úgy hívták, hogy Jenő. 1883-ban született, 1962-ben halt meg. Ő ügyvéd volt már az első világháború előtt is. A nagyszüleim és a nagybátyám egy lakásban laktak, miután a nagyszüleim Budapestre költöztek, de nem a nagybátyám tartotta el őket, hanem a nagyapám, aki úgy látszik, meg tudta menteni valahogy a vagyonát, annak ellenére, hogy a kommunizmus alatt kirabolták [lásd: Tanácsköztársaság]. Mi nagyon gyakran följöttünk, télen, karácsonykor az egész hónapot Budapesten töltöttünk. Érdekes, soha nem kérdeztem tőle, hogy hol volt a holokauszt alatt [Jenő nagybácsiról van szó]. A háború után nem dolgozott. Utálta a kommunizmust, gyűlölte. Itt maradt Pesten, aztán Bajára került, Bajáról elkerült Pécsre, és szegény, ott halt meg a zsidók otthonában, ott is van eltemetve.

Anyám 1894-ben született. 1944. június nyolcadikán halt meg. Édesanyám végzettsége polgári iskola volt, háztartásbeli volt egész életében. Az anyanyelve magyar volt, de perfektül beszélt németül. Mi otthon magyarul beszéltünk. Édesanyámnak két testvére volt, Mária és Béla. Béla munkaszolgálatos volt Szombathelyen. Ott éhen halt, azt hiszem, nem bírt enni, valami betegsége lehetett.

Mária férjhez ment Steiner Dezsőhöz, és két fia lett: László – elvitték munkaszolgálatosnak, meghalt –, és István, aki nagyon jófejű volt. Tanított az egyetemen is. Istvánnak három gyereke van, és bár az anyjuk katolikus, a gyerekek nagyon tartják a vallást.

Az édesapám és az édesanyám első unokatestvérek voltak, tíz év volt közöttük. A legszebb házaséletet élték, amit életemben láttam. Soha egy hangos szó közöttük nem volt. 1914-ben házasodtak, szerelmi házasság volt. A házasságból két gyerek született: én, 1915-ben s az öcsém, György 1920-ban.

Emlékszem arra, hogy édesapám az első világháborúban volt. És emlékszem egy jelenetre, mikor hazajött – anyám ölében ültem, és ő olvasta a levelet, amit apám írt –, és apám váratlanul bejött az ajtón. Milyen nagy örömünk volt!

1918-ban a kommunizmus alatt kirabolták a nagyapámat, az üzletet teljesen kirabolták. Ők már az előtt jöttek fel Pestre lakni. Édesapám szedte utána össze azt, ami maradt, s elhozta a napernyőket és a csomagolópapírokat. Ennyi maradt az üzletből.

Mi akkor még Gyönkön laktunk. Apám volt a hitközségi elnök. Körülbelül kiszámítottam, hogy hetven zsidó élt az én időmben Gyönkön. Apám idejében még zsidó iskola is volt, apám zsidó iskolába járt, és sok keresztény szintén oda járt [Érdekes, hogy a Magyar Zsidó Lexikon szócikke szerint 1850-ben épített ugyan a hitközség iskolát, „de az iskola azóta sem nyílt meg, miután sohasem volt a látogatásához elegendő számú növendék”. – A szerk.]. Édesapám nem akart kereskedő lenni, és bár ő Bécsben kitanulta a kereskedő szakmát, nagyon szerette a természetet, és gazdálkodott. Azonkívül a szomszéd nagybirtokosoktól és a kisemberektől vásárolt gabonát, amit a nagy malmokba szállíttatott: Olaszországba, Budapestre.

Emlékszem, hogy Gyönkön eleinte petróleumlámpa volt, később persze bevezettük a villanyt. Volt betonút is, folyóvíz is később. A mi házunk egyike volt a legszebbeknek. Három nagyszoba volt egyben, több mint tizennyolc méter volt, és magasak voltak a szobák. Úgyhogy a meleg mindig fölszállt. Koksszal fűtött anyám, az soha nem égett ki, mert mindig ott volt a parázs. Szóval egész nap fűtöttek. Akkor volt még egy iroda, aztán volt fürdőszoba, cselédszoba, konyha, mosókonyha, kamra, persze padlás, és utána volt még két nagyszoba, az volt a magazin [raktárhelyiség], ahova apám tette a búzát, amit vásárolt. Volt még három pincénk is: az egyik pincében voltak a hintók, akkor nem volt még garázs, a másik pincében a krumpli, s a harmadik pincében a borok.

Otthon nálunk állandóan volt cseléd, egy vagy kettő, volt szakácsnő, és még volt egy-két ilyen lány. Még az utolsó pillanatokban, mikor én özvegyen hazamentem, két személyzet volt édesanyámnál. Volt az Éva, s amikor férjhez ment, anyám adott neki egy hálószobabútort ajándékba, utána meg jött a testvére, Rézi. Ő ott volt egész végig, míg lehetett. Aztán volt két mosónő, aki jött hozzánk. Senkihez a faluból nem jöttek, csak anyámhoz. Aztán jöttek a vasalók, szerettem velük reggelizni, tízóraizni. Aztán mikor a káposztát kellett eltenni, akkor jöttek az asszonyok, minden fehér lepedővel le volt terítve, és akkor gyalulták a káposztát, betették a nagy hordóba, beletettek borsot meg paprikát, aztán a végén egy nagy követ tettek rá.

Édesanyám nagyon elegáns asszony volt. Emlékszem egy ruhájára, Budapesten hordta egyszer, amit soha nem is tudok elfelejteni: valami sötétszürke ruha volt, pliszírozva volt, fele erre, fele arra [Vagyis redőkkel, ún. berakásokkal volt díszítve a ruha. – A szerk.], és gyöngyök voltak rajta. És valami selyembrokát kombináció volt, denevérujjal, amin szürke gyöngyök voltak. De falun nagyon egyszerűen öltözködtünk, egész más ruhánk volt falun, és egész más, amikor Budapesten voltunk.

Anyám nagyon komoly, okos asszony volt. Nagyszerű háziasszony volt. Volt egy idő, mikor vándorcukrászok jöttek a faluba, s nálunk laktak egy hétig, anyámat megtanították karamellt készíteni, franciakrémest, grillázst, dobostortát, a világon mindent megtanult az édesanyám. Ha volt befőzés, akkor anyám befőzte az egész kertet. Gyönyörű kertünk volt lenn a ház mellett, gyönyörű virágok voltak meg magas rózsafák – és a falunkban volt egy herceg [Sulkowski Viktor lengyel hercegről van szó, aki az első világháború után Magyarországra nősült, és a Zichyektől megvásárolta 1140 holdas birtokukat a hozzá tartozó kastéllyal Gyönkön. – A szerk.], s az ő kertésze tartotta rendben a rózsákat. Anyám szerette az érdekes állatokat is, volt a kertben egyszer egy törpekakas és egy törpetyúk, később valami kínai liba. Aztán volt egyszer egy gúnár, de nem közönséges gúnár volt, mert fekete volt a csőre, és olyan furcsa hangja volt. És voltak kacsák meg libák, amiket tömtek. Apámnak minden ebédre és vacsorára friss húst kellett adni, nem is tudom, hogy tudtunk ennyit enni. Anyám imádta a kertészetet, imádott sütni-főzni.

Állatokat is tartottunk. Nekünk több tehenünk volt otthon, és édesanyámnak a zsebpénze a tejpénz volt. Anyám nagy kannákban küldte a tejcsarnokba a tejet. Nyolc-tíz tehenünk volt otthon, és azon kívül a fiatal tehenek kinn a pusztán, ezeket egy család rendezte, akik kint laktak a pusztán. Sok díjat nyert apám a tehenekkel. Akkor az volt fontos, hogy milyen zsírtartalma van a tejnek, jött az ellenőr minden hónapban lemérni a zsírtartalmat. S apám beszervezett négy-öt családot, s az ellenőr mindig másnál aludt, nálunk evett. Apám pedig kapta a kitüntetéseket.

Apám imádta a szabadságot, imádta a földet és a lovakat. Ez volt az ő szenvedélye. Imádta azokat a lovakat, amik gyorsan mentek; több hintója volt, legalább négy.

A mellettünk levő ház szintén a miénk volt, és édesapám ingyen kiadta az állatorvosnak, mert azt mondta, hogy tekintve, hogy annyi állat van, minden pillanatban valami előfordulhat, és neki nagyon fontos, hogy az állatorvos ott legyen. Minden évben, állandóan, szóval, amíg a föld megvolt, két szegény asszony és a kántor ingyen kapta a tejet, a lisztet, a krumplit, a kukoricát és a fát a szüleimtől.

Termesztettünk szőlőt, volt búza, kukorica, krumpli. Négyféle krumplink volt. Volt rózsa krumpli, gülbaba krumpli, ella krumpli és kifli krumpli, az állatok is valami krumplis-korpás keveréket ettek.

Édesapám újságot olvasott, „Magyar Nemzet”-et vagy mit. Anyámnak járt a „Színházi Élet” [1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.], az „Új Idők” [Képes szépirodalmi hetilap volt, a művelt középosztály lapja (1894–1949). Alapító főszerkesztője Herczeg Ferenc volt (1894–1944 között szerkesztette a lapot), munkatársai között a kor divatos írói szerepeltek. A lap közölt folytatásos regényeket, volt családi és gyermekrovata is. – A szerk.], és sok könyvet olvastunk. Elolvastam az összes Jókai Mórt, Herczeg Ferencet [(1863–1954) – író, újságíró. 1891-től Rákosi Jenő „Budapesti Hírlap”-jának belső munkatársa, 1894-ben indította és 1944-ig szerkesztette az „Új Idők” c. szépirodalmi hetilapot, 1903-ban egyik alapítója s megalapításától főmunkatársa „Az Újság” c. lapnak. 1896-tól két cikluson át országgyűlési képviselő, Tisza István politikájának híve. Együtt indították 1911-ben a „Magyar Figyelő” c. politikai lapot. 1927-től a felsőház tagja. 1919 után tevékenyen részt vett az irredenta revíziós mozgalmakban, 1929-től a Revíziós Liga elnöke. Regényeiben leginkább a korabeli dzsentritársadalmat eszményítette. Népszerűek voltak történeti regényei (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.], ezek mind voltak otthon. Nagyon szép gyermekkorom volt, különösen addig, míg a nagyanyám élt, sajnos nyolcéves koromban meghalt. Ő mindig vitt magával Pestre. Pesten csináltatott nekem ruhát, emlékszem, vett nekem egy fekete bársonykabátot hermelingallérral és muffal. Vitt mindenhova magával, elvitt karácsonykor a Vígszínházba a gyerekdarabokra meg az Operába is.

Én nem jártam óvodába. Ott voltunk a ház körül, tettünk-vettünk, játszottunk. Ezenkívül nekem kellett vasalnom a saját dolgaimat, dacára annak, hogy anyámnak vasalónője volt. De anyám azt mondta, hogy nekem ezt meg kell tanulni. Azután meg kellett tanulnom főzni is, úgyhogy én tizennégy éves koromra tökéletesen főztem.

Ebéd után általában levettük a ruhát, hogy ne legyen konyhaszagú, s aztán beültünk a nappaliba, és kézimunkáztunk. Édesanyám nem sokat engedett, mert baj volt a szememmel, de gobelint csináltam – az is jó szemrontó.

Édesanyám még iskoláskorom előtt beíratott egy öreg hölgyhöz zongorázni és franciául tanulni. Ez egy nagyon finom úriasszony volt, aki perfekt francia volt, csak nagyon szegény. Gyereke nem volt, az idős húgával lakott együtt nagyon nagy szegénységben. Szegény néni kezei betegek voltak, úgyhogy ő nem is tudott zongorázni, csak ült a széken. Aztán, szegény, meghalt, s édesanyám megvette a zongorát, s egy másik nőnél tanultam tovább, ő viszont kivándorolt Casablancába. A harmadik zongoratanárnőm opera-énekesnőnek készült, és fölfedezte a hangomat, aztán mikor Pestre kerültem, akkor megint tanultam zongorázni. De az volt a borzasztó, hogy mindig elölről kellett kezdeni az egészet, és én azt meguntam.

Hatévesen beírattak az elemi iskolába. Az egy református magyar iskola volt, ahova cigányok is jártak. Például ott járt Orsós Jolán, akinek az édesapja cigányprímás volt Gyönkön, és ő később énekesnő lett. Aztán volt még egy cigánylány, attól viszont hajtetűt kaptam.

Gyönkön jártam a gimnázium első négy évét, református gimnáziumba jártam [Gyönknek 1806 óta van gimnáziuma. – A szerk.]. A tanárok nagyon szigorúak voltak. Volt egy tanár, aki körmösöket adott a nagy vonalzóval, az nagyon fájt. Ő, azt hiszem, latint tanított. S aztán volt még egy nagyon-nagyon rendes tanárom, akinek a felesége nagyon szeretett, én jártam hozzájuk. A felesége egy bácskai sváb családból származott, és gyönyörűen kézimunkázott, adott is nekem ajándékba egy nagyon szép kézimunkát. Azután volt egy Pintér nevű tanár, aki a németet tanította. Nagyon rendes volt. Nagyon jó tanárok voltak. Aztán nagyon híres gyerekek jártak oda: a Stróbl Zsigmondnak a lánya [1884–1975, Kossuth díjas szobrász. – A szerk.], a Hekler Antal [1882-1940] művészettörténész, egyetemi tanár lánya és az akkoriban nagyon híres zsidó ügyvédnek, Brachfeldnak a lánya. Szóval nagyon rendes társaság voltunk.

Mikor elvégeztem a négy gimnáziumot Gyönkön, tizennégy éves voltam [Vagyis a nyolcosztályos gimnázium első négy osztályát végezte el. – A szerk.], apám csinált egy óriási partit, és mindenki meg volt híva, az egész osztályom, az összes tanár, a református pap, merthogy persze az is volt.

Eredetileg ipariskolába akartam továbbmenni, a kézimunka, a varrás érdekelt. A család nem akarta engedni, mert baj volt a szememmel. Nyolcéves koromban fára másztunk a barátnőmmel, s egy levél megfertőzte a szemem. Nagyon beteg voltam, és a Frigyes nagypapám felvitt Budapestre a klinika főorvosához, doktor Waldmann Gyulához, s ő kezelt. Csak átültetéssel lehetett volna javítani a dolgon, s azt én nem akartam. Szóval nekem azóta is egy heg van a pupillámon, csak a körvonalakat látom a bal szememmel. Ezért nem engedték, hogy ipariskolába menjek [lásd: ipariskolák szócikken belül a (4)-es pont: nőipariskolák].

Volt egy gazdasági iskola itt, Budapesten, ami mindennel foglalkozott [Valószínűleg háztartási iskoláról volt szó. Lásd ott. – A szerk.], oda akart anyám beíratni. De mikor megtudta az igazgatónő, hogy zsidó vagyok, kijelentette, hogy az iskolát egy keresztény alapítvány működteti, s csak keresztény lányok járhatnak oda. Végül aztán az Erzsébet nőiskolába jártam [ma Teleki Blanka gimnázium. – A szerk.] [lásd: leányiskolák], ami állami iskola volt az Ajtósi Dürer soron. A nagybácsimnál laktam. De nem tanultam ki semmi specifikust. Tanultam franciát itt is, meg németet is tanultunk, de én azt már gyerekkoromtól beszéltem. Volt egy nagyon jó barátnőm itt, az Erzsébet Nőiskolában, őt meghívtam nyárra, nálunk lakott. Úgy hívták, hogy Szverzsényi Etelka, az édesapja miniszteri tanácsos volt, és a Budapesti Gyógyfürdőnek volt az igazgatója. Ő lenn volt nálunk, megismerte az öcsémet, persze mindent tudott a családról, és nagyon-nagyon jól érezte magát.

Gyermekkoromban a zsidó ünnepeket betartottuk. Apám volt a gyönki hitközség elnöke, és péntek este meg szombaton eljárt imádkozni. Viszont fejfedőt, kipát nem hordott állandóan. Hanukakor gyertyát gyújtottunk. A szombatot tartottuk, nem dolgoztunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek este anyám mindig gyertyát gyújtott, de ennyi volt. Az újévet [Ros Hásáná] is megtartottuk, hosszúnapot [Jom Kipur] megtartottuk, akkor nem ettünk. Egy időben volt kóser háztartás is. Az öcsémnek volt bár micvója.

Húsvétkor [Pészah] mindig együtt volt a család. Húsvétkor a nagypapám mindig lejött Budapestről, s akkor nálunk lakott. Meg lejött a nagynénénk is a családjával, meg lejött az orvos nagybácsi meg az ügyvéd nagybácsi, szóval nagy dolog volt. Először nálunk volt a széder, mert az apai nagyapám idősebb volt, a másik este a másik nagyapámnál, és nem ettünk, csak maceszt nyolc napig. A mai napig nem eszem, csak maceszt húsvétkor, ezt betartom. Mikor kicsi voltam, karácsonyt is tartottunk. Olyan karácsony volt, hogy az ebédlőben volt háromablaknyi meglepetés. Olyan normális dolgok voltak ezek. Azt nem néztem, hogy keresztény ünnep vagy valami.

Gyerekkoromban nem éreztem semmi antiszemitizmust, mert az én korosztályomban nem volt zsidó. Gyönkön volt egy öreg zsinagóga [Gyönkön 1730-ban alapították a hitközséget, 1836-ban épített a hitközség templomot, és 1852-ben létesítették a mikvét. – A szerk.]. A rabbi és a kántor háza mellett volt kóser mészárszék, anyám kóser húst is vett. Mert abból a hitközségnek haszna volt. De a rabbinak nem volt samesze. Elvette a sárospataki Fischer rabbinak a lányát, Hannát. Szegényt, három gyerekkel vitték el. Nagyon rövid ideig volt csak rabbi itt, elvitték később munkaszolgálatra.

A többi zsidó, aki ott élt… volt egy kereskedő, ő is nagyon jómódú volt, a Ranschburg, és aztán volt egy másik család, azoknak vaskereskedésük volt, nagyon korán elmentek Gyönkről – hogy hova, nem tudom. Aztán volt a nagybátyám, aki az orvos volt. Volt egy Engel család, ők nyomdászok volt, Politzer, aki férfiszabó volt, akkor volt egy Ausch néni, akinek egy kis üzlete volt, liszt, cukor, élesztő, ilyesmi. Ez egy neológ közösség volt.

De az én koromban zsidó fiatalság már egyáltalán nem volt. Úgyhogy én keresztényekkel barátkoztam, és soha semmi differencia nem volt. A faluban – tekintve, hogy sok német volt – volt református magyar iskola, református német iskola, evangélikus magyar iskola és evangélikus német iskola. A legjobb barátnőm az evangélikus papnak volt a lánya. Állítólag a papa valamikor antiszemita volt, de engem nagyon szeretett. A felesége régen meghalt, a barátnőmmel, Mártával együtt főztünk- sütöttünk. Az evangélikus papnak volt két fia is, az egyik orvostanhallgató, a másik ügyvéd volt, eléggé antiszemiták voltak. De miután én barátságba kerültem a húgukkal, akkor egészen megváltoztak. Mikor Márta eljegyezte magát egy katonatiszttel, s egy hétig zajlott az eljegyzés, ha nem jöttem ebédre, vacsorára, akkor értem küldtek, hogy ott legyek. Nagyon sok fiú volt, a Tüske tanárnak is volt két fia, az egyik ludovikás volt [lásd: Ludovika Akadémia], a másik az egyetemen tanult. Nyáron mentünk úszni a barátokkal, jártunk fürödni, s anyámnak semmi ellenvetése nem volt, hogy fiúk is jöttek velünk.

Mikor nagyobb lány lettem, minden évben nyaraltunk a Balatonnál egy hónapot, édesanyám nővérével, Máriával és az unokatestvéreimmel, mert apám nyáron nem jöhetett a gazdaság miatt. Siófokra jártunk ilyenkor nyaralni. Még emlékszem a panzió nevére, ahol megszálltunk, Dombalj Panzió volt a neve. Ez egy nagyon elegáns hely volt, sokat jártunk innen kirándulni is. Hajókáztunk is minden nyáron legalább egyszer. A nagynéném nem dolgozott, ő vigyázott ránk. A kertben játszottunk az öcsémmel, István unokatestvéremmel meg a nagyobb fiúval, Lacival. Laci 1915-ben született, és mi Lacival testvérként nőttünk fel, mert mikor apám a háborúban volt, anyám nagyon sokszor jött fel Budapestre a nővéréhez, és akkor együtt játszottunk. Nagyon szerettem, olyan jó ember volt.

Télen korcsolyáztunk, volt a falu végén lefagyva valami víz. Aztán a nagybátyámtól kaptam egy sífelszerelést, szóval kicsit síeltem, korcsolyáztam, aztán persze szánkózni mentünk.

A szüleimnek is voltak a faluban jó barátaik, akikkel összejártak, névnapozni, házassági évfordulót megünnepelni. Anyámnak a féltestvére, akinek a férje a körorvos volt, a mi családunk, az Albanasz ügyvéd és még egy tanár a gimnáziumból, ez a négy család volt nagyon jóban. Addig, amíg jött a Hitler. Hanem mikor a nácik jöttek, a tanárnak a felesége azt mondta a nagynénémnek, hogy Iluskám, most már nem barátkozhatunk.

Anyanyelvem a magyar, otthon magyarul beszéltünk. A szüleim perfekt beszéltek németül. Nem jiddisül, németül. Jiddist nem is használtak Gyönkön. A anyai nagyszüleim faluja, Hőgyész, az más volt. Ott ortodox zsidók voltak. Hőgyészen sok zsidó volt. Voltak ortodox zsidók, és volt egy zsidó tanítónő, aki nagyon tehetséges volt, és én sok időt töltöttem Hőgyészen. Sok barátnőm is volt ott.

Az öcsém 1920. január huszadikán született Budapesten, a János Szanatóriumban [Városmajor utca, a mai Ér- és Szívsebészeti Intézet], akkor jöttek a fehérek [lásd: Tanácsköztársaság]. Míg mi Budapesten voltunk azon a télen, a lakásunkat kirabolták, elvitték a hermelinsálamat, anyámnak a bundáját és sok mindent a lakásból. De úgy látszik, valaki megzavarhatta őket, mert a díványtakaró alatt megtaláltuk az Olaszországból származó két vázát és egy berakásos tükröt, amit édesanyám a nászútról hozott. Azután a fehérek alatt az összes zsidót és aki kommunista volt, borzasztóan összeverték. Arra emlékszem, hogy édesapám hazajött, és hideg borogatást kellett rárakni [lásd: fehérterror].

A testvérem nagyon-nagyon rendes, szorgalmas fiú volt, soha anyámnak problémája nem volt vele. Cserkész volt [lásd: cserkészet]. Tizenhárom éves korában elkerült otthonról, Szekszárdra járt iskolába, s miután leérettségizett, vegyészmérnök szeretett volna lenni. Azt mondták, ha kikeresztelkedik, akkor mehet egyetemre [Az 1939:IV. tc. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust, a 6%-os arányt csak a műegyetemen emelve fel 12%-ra. – A szerk.]. Az öcsém azt mondta, a vallás nem egy ruha, amit le lehet venni. Nem keresztelkedett ki. Nem voltunk vallásosak, de mi nagyon jóérzésű zsidók voltunk. Szóval ő elment Brünnbe, németül letette a vizsgáit. Aztán 1938 decemberében kiment Toulouse-ba, s többet nem jött vissza. A szüleinket ő soha többet nem látta már. Perfekt francia lett, és nagy francia hazafi. Imádta Franciaországot, mindent, ami francia volt. Franciaországban halt meg, rákban. Toulouse-ban van eltemetve.

Gyönkön nagy élet volt, mert ugye sok ügyvéd volt, meg orvos, és volt egy kaszinó. Gyönk járási székhely volt. Aztán emlékszem, volt a képviselő-választás, és akkor az egy nagy dolog volt, a kaszinóban volt az ebéd, s egy partit rendeztek az új képviselő tiszteletére. Akkor voltak bálok, Hőgyészen volt például egy jelmezbál, föl voltam öltözve török nőnek. Aztán Gyönkön is volt jelmezbál, akkor spanyolnak voltam felöltözve. Sok bál volt Gyönkön, és mindig elmentünk.

Budapesten a nagybácsim vitt el a bálokra, mikor már nagyobb voltam. A nagybácsim választmányi tagja volt a Lipótvárosi Kaszinónak, és minden évben vett nekem egy báli ruhára való anyagot, amit Pesten varrtak meg. És elvitt a Lipótvárosi Kaszinó báljára, ami roppant elegáns hely volt. Ő persze kártyázott, bridzselt, amíg én táncoltam [A Lipótvárosi Kaszinót 1883-ban alapították a gazdaságilag erősödő, zsidó származású polgárság lakóhelyén, a kereskedelmi, malom-, majd bankközponttá fejlődő Lipótvárosban. Elnöke 18 éven át Falk Miksa volt, majd haláláig (1911) br. Bánffy Dezső, a volt miniszterelnök. A Kaszinó épülete (Freund Vilmos tervezésében) 1896-ra készült el a Zrínyi és a Nádor utca sarkán. „A Lipótvárosi Kaszinó megalakulásától kezdve jelentős adományokat tett különböző jótékonysági célokra, és a művészet pártolására is sokat áldozott. … Segítették a lipótvárosi kisdedóvót, a kórházakat, hozzájárultak a Vígszínház építéséhez. Lipótvárosi Kaszinó Díj elnevezéssel festészeti díjat alapítottak. Rendszeresen opera pályázatokat írtak ki” (Novák Béla: „Fővárosi kaszinók a 19. században”, Budapesti Negyed, 26. 2004/4). – A szerk.].

Az első férjem Bokor Ernő, 1900. július huszadikán született Óbecsén, és 1942. január huszonharmadikán ölték meg. Zsidó származású volt. Beszélt magyarul és szerbül. De otthon magyarul beszéltek. Kereskedelmi érettségije volt [lásd: kereskedelmi iskolák]. 1935-ben Budapesten ismerkedtem meg a férjemmel. Mentem a villamossal, és a villamosban valaki megkérdezte, hogy hol a Rákóczi út. Mikor leszálltam a Rákóczi úton, mondtam, hogy ez a Rákóczi út. És a férfi, aki kérdezte, mellém szegődött. És azt kérdezte tőlem, hogy merre van az EMKE Kávéház. Mondtam neki, hogy az utcán nem ismerkedem, menjen a rendőrhöz, és kérdezze meg tőle. Azt mondta, hogy menjünk együtt a rendőrhöz. Mikor megtudtuk, hogy merre van az EMKE, megkérdezte, hogy nekem nagyon fontos-e odamenni, ahova én megyek. Mondtam, igen. Erre azt kérdezte tőlem – akkor volt az ötórai tea divatban –, hogy hallottam-e a Rajkó zenekart, amelyik délután az EMKE-ben zenél, s nem mennék-e el vele meghallgatni [Rajkózenekar több városban is alakult, az 1930-as években működő budapesti rajkózenekar talán az 1920-as években alakult, de nem azonos a „Rajkózenekar” néven most is létező, 1952-ben alakult formációval. – A szerk.]. Megnéztem, nagyon elegánsan volt fölöltözve, elmentem az EMKE-be. Mi történhet délután öt órakor? Levetettem a kabátomat – én is jól voltam fölöltözve, s elég vékony voltam. Ilyen magas sarkú cipőben persze, fekete szövetruha volt rajtam. Leültünk, és elővette az útlevelét, mert azt mondta, hogy én azt mondtam, hogy utcán nem ismerkedem, hát ő most be akar mutatkozni. Bokor Ernőnek hívták, és be volt írva, hogy gyáros. Jugoszláviában élt, Novi Sadon [lásd: Újvidék].

Hát borzasztóan imponált nekem! Akkor beszélgettünk, és fél hét körül mondtam, hogy nekem most el kell menni, mert este bálba megyünk. Azt mondta nekem, hogy másnap majd fölhív engem telefonon. Vett egy taxit, elvitt, és nem voltam egész biztos, hogy föl fog hívni. Nagyon féltem a nagybácsimtól, és azt mondtam a házvezetőnőnek másnap, hogy a kávét, amit a nagybácsi minden ebéd után iszik, vigye be az úriszobába az ebédlőből, mert várok egy telefont. És a telefon tényleg megszólalt, és akkor találkoztam vele. Mondta, hogy másnap el kell utaznia, de itt van a testvére és az unokatestvére, és szeretné, ha őket megismerném. Elutazott, s én másnap megismerkedtem a testvérével és az unokatestvérével. Meg voltam lepve, szóval nem tudtam, hogy kik ezek és mik ezek, mert a húgának – akkor volt divatos a csikóbunda –, az Elkán szűcsnél [Híres szűcsök voltak, a Váci utcában volt az üzletük. – A szerk.] vett egy csikóbundát, Frank Irmánál – aki a színésznőknek, Karády Katalinnak stb. csinálta a kalapjait – kalapot [Frank Irmának híres kalapszalonja volt a Váci utcában, a Frank-féle kalap a háború előtt fogalom volt. (Frank Irma Karády bizalmasa és barátnője volt, először ő szökött át a határon 1950 őszén, majd később Karády is, és ettől kezdve végig együtt éltek az emigrációban.) – A szerk.], és megvett valami tíz pár cipőt. Aztán ők elutaztak, én hazautaztam. Édesanyámnak elmondtam. Azt mondta, felejtsd el, az öcséd Franciaországban van, hát hogy képzeled, hogy majd Jugoszláviába fogsz férjhez menni [lásd: Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től: Jugoszlávia)] [1935-ben az akkor még csak 15 éves öccse Szekszárdon tanult. Majd csak 1938 decemberében ment Franciaországba. – A szerk.].

1936-ban kaptam egy lapot a leendőbeli férjemtől, hogy megint karácsonyra Budapesten lesz, és kérdezi tőlem, hogy én is Pesten leszek-e. És akkor találkoztunk. Édesanyám is Budapesten volt, és szerettem volna, hogyha megismeri a férfit, de azt mondta, hogy nem akarja megismerni. Akkor fölvittem a nagynénémhez, a Mariska nénihez, őneki nagyon-nagyon szimpatikus volt. Azután már merészebb voltam, és szórakoztunk. Akkor volt a Moulin Rouge meg az Arizona kávéház, akkor elvitt engemet a Moulin Rouge-ba, az Arizonába, de nekünk egy óra előtt otthon kellett lenni, mert a Jenő bácsinak [Föltehetően az apa testvéréről, Engelmann Jenő nagybácsiról van szó. – A szerk.] nem volt szabad tudni a találkozókról [A Moulin Rouge és az Arizona két híres mulató volt az ún. Pesti Broadwayn, azaz a mai Nagymező utcában. Somossy (Singer) Károly 1894-től működtette a Somossy Orfeumot a Monarchia két híres bécsi színháztervező építésze, a Fellner és Helmer által tervezett épületben (az orfeum olyan mulató, ahol a közönség vacsora mellett a színpadon zajló revüműsort – artistaszámok, kabaréjelenetek, kuplék stb. – nézhette).  Az orfeumot később Waldmann Imre vásárolta meg (Fővárosi Orfeum). Az épületben 1922-től az Operett Színház működött, a korábbi orfeum pedig Moulin Rouge néven a ház télikertjében működött tovább. Az Arizona Mulató az 1930-as évek elején nyílt meg, a Nagymező utca 20. szám alatt, Mai Manó császári és királyi udvari fényképész 1890-es években épített egykori műteremházában (Nay Rezső és Strausz Muki tervezése). Az Arizona mulató az 1930–40-es évek egyik legismertebb pesti társasági helye volt. – A szerk.].

1937 augusztusában megesküdtünk. Én huszonkét éves voltam, ő harminchét. A szüleim ellenezték, főként a kora miatt. De a legboldogabb házasság volt. Sajnos nagyon rövid ideig, csak négy és fél évig tartott. Nászúton Velencében voltunk, a Kristály Hotelben laktunk. Autóval mentünk nászútra, bejártuk egész Olaszországot. Azt hiszem, két vagy három hétig utaztunk.

A házasságunkból két fiam született, 1938-ban és 1941-ben. A nagyobbik fiamat Alexander Péternek kereszteltük [A névadás persze nyilván nem kereszteléssel történt. – A szerk.], Budapesten született Kende főorvosnál a János Szanatóriumban. A kisebbik fiamat Tomiszlav Igornak hívták.

A gyárunk nagyon jól működött. Magyarországon valaki szabadalmaztatta a porcelánfejű szódásüveget. Ezt a jogot a férjem megvette egész Jugoszláviára. A Zsolnay gyár csinálta a porcelánbetéteket, a ruggyantagyártól vettük a gumit. Csehszlovákiából vette az üvegeket és a csöveket, Taorminából vette az esszenciát, a szénsavat Jugoszláviából vette. És egész Jugoszláviába szállított.

A férjem roppant elegáns volt, ő is csak angol szövetben járt, méretre csináltatta, és énnekem is volt egy külön szabóm, a cipőimet Budapesten csináltattuk, a fehérneműm is Magyarországról jött, a Goldberger gyártól [lásd: Goldberger család]. A gyerekeimre nevelőnő vigyázott – Darinka Fieldsnek hívták a nevelőnőt –, csodásan kézimunkázott, horgolt és kötött. A saját ruháit csipkekötéssel csinálta, és közben olvasott. Fantasztikus nő volt.

Az apósom meghalt pár hónapra rá, hogy megházasodtunk. Az anyósomnak öt gyermeke volt, a legidősebb volt a férjem, aztán jött Mihály, ő biztosítós volt. Aztán jött Árpád, aki belgyógyász volt, nőtlen, és volt egy húguk, Magda, aki Kassán volt férjnél. De idővel ők is Újvidékre költöztek. A negyedik fiú, Imre Párizsban élt, és ő életben maradt. Párizsban van, hogy hol, nem tudom. A Magda 1914-ben született, egy évvel volt idősebb, mint én, a férjét Zingerleinnak hívták, egy kisfia volt, Palika. Egy házban volt a férjemnek az üzeme, az ő raktára és irodája. Nagyon szerette a férjemet. Mindannyian, Imrét kivéve Újvidéken laktak. A szüleim is idővel megbékéltek azzal, hogy férjhez mentem. Az édesanyám már boldog volt.

Jugoszlávia egy fantasztikus állam volt. Nem volt antiszemitizmus. Ha az újévünk [Ros Hásáná] volt, a szerb pap odajött, és boldog újévet kívánt a rabbinknak. Ha egy kántor koncert volt, a pravoszlávok ültek az első sorokban. Ha a Purim-bál volt, akkor a tűzoltóparancsnoknak a lánya a mi bálunkon táncolt. Nem éreztünk semmit a világon. A férjem elment, elvitt engemet egy tiszt barátjához, aki a tiszti kaszinóban volt valami, hát az nem is tudta, hogy mit csináljon. Szóval… nagyon szép ország volt. Nagyon szép. Zsidóknak nagyon szép.

Gazdag zsidók laktak Újvidéken. A mi családunk nagyon összetartott, segítettük egymást. Volt egy barátnőm, Schossbergerné. A férjének az unokatestvére egy dúsgazdag ember volt, és volt egy nagy kereskedése, amit a barátnőm férje vezetett, úgyhogy mi zsákszámra vettük az élelmiszert, és elosztottunk mindent, cukrot, kakaót, csokoládét, kávét.

Mikor a magyarok bejöttek [lásd: A Délvidék megszállása], egyik nap váratlanul bejött egy magyar katona. Persze leültettük, megkínáltuk, és beszélgettünk. S végül azt mondja, hogy nem látok itt fölhalmozva élelmiszert. Akkor tudtuk, hogy valami baj van, ez jelzés. Aznap este a férjem a nevelőnővel együtt egy nagy ruháskosárba tett minden élelmiszert, és elvitték az üzembe és eldugták. Másnap már ott is voltak a detektívek a lakásunkban, és keresték az élelmiszert. Az a katona valószínűleg hallhatta, hogy följelentés van ellenünk, és bár soha életében minket nem ismert, mégis ilyen jóindulatú volt, hogy följött, és figyelmeztetett. Ilyen csodák is vannak. Szóval akkor nagyon nehéz helyzetünk volt, ott volt az árunk, de nem tudtuk megenni. Magyarországon akkorra már az összes vevőnket elvesztettük.

Édesapámat tragikus körülmények között vesztettem el 1941 márciusában. A németek még háború előtt a fiatal sváb gyerekeket, akik tehetségesek voltak, elvitték Németországba, és kitanították őket valamiféle orvosnak. Mikor készen voltak, akkor visszaküldték őket egy német ápolónővel. És az ápolónőnek az volt a dolga, hogy kiment a faluba betegekhez, és azt mondta, hogy zsidó orvost ne hívjanak, csak az ő tanítványait. És ez a nő csinált egy klubot a lányoknak – tanította őket kézimunkázni, a férfiak pedig ott ittak és kártyáztak. Apámtól egyszer az egyik alkalmazott lopott, és apám ezért menesztette. Az illető persze odajárt ezekhez a klubba. Apám nem vette komolyan a veszélyt. Egyik vasárnap lement a pincébe, hogy bort hozzon, és az az ember utánalopakodott, és apámat egy baltával hátulról szétverte. 1941. március nem is tudom, hányadikán. Gyönkön temették el, de exhumáltattam, s Pécsen temettettem el, mert Gyönkön már senki zsidó nincs.

1941 decemberében az idősebbik fiam az óvodában megfázhatott. Borzasztó beteg volt, magas láza volt, félrebeszélt. Mikor jobban volt, elvittük röntgenre, s az orvos azt mondta, tuberkulózisa van. Megijedtünk, a kisebbik fiam akkor volt kilenc hónapos, fölhívtuk rögtön a nagybácsit Budapesten, rezerváltattunk a Bródy gyerekkórházban [lásd: Zsidókórház] egy külön szobát, és utaztunk fel Budapestre. Megérkeztünk, és az orvos, aki felírta a leleteket, rögtön azt mondta, hogy a gyereknek influenzája volt. Jött a főorvos, a tüdőfőorvos a másik kórházból, és kiderítette, hogy a gyerek tüdején egy tályog van. Úgyhogy egy héten kétszer vagy háromszor kellett röntgenre menni, és a férjemtől kapott vérátömlesztést. Januárban, miután a gyerek egy kicsit jobban lett, a férjem hazautazott, mert nyugtalankodott az otthonhagyott kicsi miatt. Szerdán utazott haza, és utána semmi hír. Csodálkoztam, hogy miért nem üzen. Pénteken már borzasztó ideges voltam, bementem a Mariska nénihez, anyám nővéréhez, de ott se találtam a helyemet. Akkor hallottuk, hogy valami van Újvidéken, de ez olyan titokban volt, hogy senki nem tudott semmit. Szombaton megérkezett a vonat Újvidékről, azzal sem jött. Akkor már biztosan tudtam, hogy valaminek kellett történnie, hogy nem hívott, és nem is jött. Föl akartam hívni a lakásomat, de a telefonközpontnál egy csomó telefonhívás volt előttem, csak éjfélkor kaptam kapcsolatot. A nevelőnő jött a telefonhoz, és kérdezte, hogy nem tudok-e semmiről. Mondom, nem. Azt mondja, a férje le van tartóztatva, holnap jövök a gyerekkel.

Másnap kimentünk az állomásra a gyerek elé, és akkor találkoztam egy kassai származású asszonnyal, aki Újvidéken volt férjnél, és az elmondta, hogy egy pogrom volt, és nagyon sok embert megöltek [lásd: újvidéki vérengzés]. És megérkezett a nevelőnő, s elmondta, hogy pénteken tizenkét órakor jöttek a férjemért – két katona –, engemet kerestek és a nagyobbik gyereket. Fölemelték az ágyat, benéztek a szekrénybe, ágy alá, mindenütt kerestek, nem találtak. Az ajtónk úgy nyílott, hogy a kisgyerekágy az ajtó mögött volt. Párnákkal volt a gyerekem körülvéve, mert akkor állt föl, és féltünk, hogy megüti magát. A gyerek csendben volt, nem vették észre. A férjemet elvitték, nem szólt egy szót sem, kiment. A nevelőnő elmesélte, hogy szerda óta statárium volt, úgyhogy a férjemmel bent voltak. A redőnyöket le kellett húzni. S mikor a férjemet elvitték, a nevelőnő fölhúzta a rolót, úgyhogy látta, hogy egy külön autóban vitték el a férjemet. Nemcsak a férjemet ölték meg, hanem az anyósomat, Lichner Szerénát s az orvos sógoromat is. Szegény sógornőmet is elvitték, akit a ricsei internálótáborból sikerült kiszedni, mert azok, akiknek a férje Szlovákiában született, Ricsén és Garanyban voltak internálva [Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internálótábor a politikai foglyok, menekültek és az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók számára. A leghírhedtebbek a csörgői, a garanyi (mindkettő Zemplén vm. visszacsatolt területén), a kistarcsai, a nagykanizsai és a ricsei (Zemplén vm.) tábor volt. – A szerk.]. Őt az édesanyja ki tudta venni, úgyhogy Újvidéken volt a hároméves kisfiával, s így őt itt ölték meg. A férjemnek az öccse, Mihály, aki egy pesti Goldmann lányt vett feleségül, gyermektelen volt, Budapesten volt; Imre szintén nem volt otthon, így megmenekültek. Én akkor nem mentem többet vissza Újvidékre, mert roppant veszélyes hely lett. Aki egy fényképen volt csak egy kommunistával, már azt is a börtönbe vitték.

Úgyhogy én az édesanyámhoz költöztem, Gyönkre, a két gyerekemmel. A földünket elvették, semmi jövedelmünk abból nem volt, mégis több cselédünk volt, hogy miért, fogalmam nincs.

Otthon nem nagyon tudtuk, hogy mi történik a zsidókkal, olyan titokban történt ez az egész. De mégiscsak hallottam valamit a lágerekről. Nem volt szabad ugyan külföldi adást hallgatni, de én egyszer éjjel hallgattam az orosz leadót [Moszkvában 1941. szeptember 29-én kezdte meg adását a Kossuth Rádió, a KMP Külföldi Bizottsága által, a szovjet kormány támogatásával szervezett titkos, klandesztin adó. Az antifasiszta, háborúellenes adó egy ideig Baskíria fővárosából, Ufából szólt (mellette működött még a Moszkvai Rádió magyar adása is). 1942-től ismét Moszkvából ment az adás, 1945. április 4-i megszűnéséig. – A szerk.], és ott beszéltek lágerekről és krematóriumról. De hát ki hitte ezt el? Nem gondoltunk semmi rosszra, a magyar zsidók annyira magyarnak érezték magukat, és nem is gondoltak arra, hogy valami történhet.

Sokszor utaztam Budapestre, valami szakmát akartam tanulni, mert az öcsém Franciaországban volt, nem tudtunk róla, ott volt a két gyerek, földünk nem volt. A nagybátyám lakásához közel, az Abonyi utcában lakott egy család, akiket Schmuckéknak hívtak. Ők együtt laktak Schmuck unokatestvérével, Bellával, aki szlovákiai volt, és szintén Ricsén volt az én sógornőmmel együtt, csak őt is sikerült kiszedni az internálótáborból. A sógornőm annak idején ajánlotta, hogy ismerkedjek meg ezzel a családdal, mert nagyon rendes emberek, és különösen a Bellával, akivel ő együtt volt, és ha azt gondolom, hogy édesanyámnak rossz egyedül, akkor beszéljük meg, hogy Bella vegye anyámat oda magukhoz. De anyám azt mondta, hogy ő jól megvan.

Szóval én őket nagyon jól ismertem, és őhozzájuk mentem, amikor feljöttem Pestre, és azt mondta nekem a Schmuckné, hogy a németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], ez egy nagyon veszélyes helyzet, hozd el a dolgaidat, nálunk van hely, gyere, és legyél velünk. A nagybácsim viszont azt mondta, hogy volt a Zsidó Tanácsnál, s azt mondták, hogy a magyar zsidóknak semmi baja nem lesz, s biztatott, hogy utazzak haza, mert a gyerekeim mellett a helyem. Mondtam neki, hogy Gyönkön mindenki ismer minket, mert apám is ott született, és az egy kis falu, ott elbújni nem lehet. De hát szerinte itt Budapesten bombázni fognak, és a pincében kell majd lenni, jobb, ha hazautazom. Fölhívtam anyámat, hogy jövök. Bella kikísért az állomásra, de a vonatra nem tudtam már felülni, mert az állomásról bevezettek. Ott volt már az unokatestvérem is, ő is haza akart utazni Simontornyára. Akkor éjjel elvittek minket toloncba, többször volt légitámadás [Magyarország német megszállásának első napjaiban Budapesten a rendőrök az utcán, pályaudvarokon, villamosmegállókban stb. szedtek össze zsidókat, akik vagy a toloncházba kerültek, vagy Kistarcsára, majd mindkét helyről Auschwitzba. A toloncház az ún. toloncok – azaz a rendőrhatóság által illetőségi helyükre szállítandó személyek – átmeneti elhelyezésére szolgáló intézmény. A VIII. kerületi Mosonyi utcában, a rendőrkapitányság épületében működött a kisegítő toloncház, a letartóztatott, internált emberek ideiglenes őrzésére kijelölt épület. (Az épület ma is rendőrségi használatban van.) Serebrenik Lászlóné föltehetően április elején került a toloncházba, ugyanis az első, Budapest elleni bombatámadásra 1944. április 3-án került sor. Az amerikai légierő Dél-Olaszországban fölszállt 450 bombázója és 157 vadászgépe támadta a ferencvárosi pályaudvart és a repülőgépgyárat. Az amerikaiak nappali bombázásai mellett az angol légierő éjszakai támadásokat hajtott végre. Valószínűleg erre a légitámadásra utal. Egyébként április 13-án ismét 535 amerikai gép támadta Budapestet, célpontjuk a repülőgépgyár és a repülőtér volt.– A szerk.].

Az ágyakon sodronyon aludtunk. Aztán kivittek minket Kistarcsára [lásd: kistarcsai internálótábor], ott a földön, a csomagjainkon aludtunk. Mindenünket elvették: a gyűrűmet, a briliánsgyűrűmet, a fülbevalót, nyakláncot, mindent elvettek, a pénzünket, mindent. S az egyik nap a nagybácsimat is elvitték, s odahozták Kistarcsára, ott találkoztam vele, nagyon sírt.

Egyik nap elindítottak minket. Én írtam egy lapot – nem volt bélyegem. Azt írtam, hogy visznek, nem tudom, hova. És bedobtam egy autóba, amelynek nyitva volt az ablaka, ott, a Keleti pályaudvar mellett. Később azért azt megtudtam, hogy megkapta a levelemet az édesanyám. Amikor Auschwitzban találkoztam egy unokatestvéremmel, ő mondta, hogy eljutott hozzájuk a lapom. Ezek szerint voltak rendes emberek, akik továbbították ezeket a lapokat.

Nem tudtam, hova visznek [Az első deportáló vonat 1944. április 28-án indult Auschwitzba Kistarcsáról, mintegy 1800 emberrel. A deportáltak között voltak azok is, akiket a német megszállás napján és a következő napokban a pályaudvarokon és Budapest utcáin vett őrizetbe és szállított Kistarcsára a magyar rendőrség. – A szerk.]. Bevagoníroztak egy marhavagonba, kívülről lezárták, és amikor néha ki tudtam a rácsok között nézni, akkor láttam az esztergomi palotát, a hercegprímási palotát, tudtam, hogy észak fele megyünk. Akkor még tovább mentünk, és láttam a szlovák parasztot, fehér nadrágban, csodálkozva néztünk a vonatból. S akkor este későn megérkeztünk valahova, emlékszem. Azt mondták, gyorsan kifele! A csomagjaik majd jönnek maguk után. Egy tiszt előtt kellett nekünk elmenni, és köztünk nem volt senki tizenhat éven aluli és hatvan éven fölüli.

Birkenauban voltunk. Azt mondták, aki fáradt, itt van egy autó, abba üljünk bele. Azt mondtuk, mi nem vagyunk fáradtak. Azt mondták, hogy messze van az állomás. Nem baj, mondtuk, és gyalog mentünk. Két szegedi asszony beült az autóba. Többet őket nem is láttam.

Beérkeztünk, és azonnal levetették velünk a kabátokat. Megérkeztem egy angol szövet kabátban szőrmével bélelve és egy nagy oposszumgallérral. Szóval ezt elvették tőlem, s akkor a számomat odaírták 76434. A retikülömet is elvették, kértem a német nőt, hogy hagyja meg a gyerekeimnek a fényképét, két gyerek fényképét hagyja meg, s akkor odaadtam neki az arany karkötőmet, ami be volt varrva a kabátomba. Meghagyta.

Ez 1944 tavaszán volt. Nagyon hideg volt. Azután tusolni kellett, szóval levettek mindent rólunk. Semmi, egy zsebkendő, egy papír nem maradhatott nálunk. Kaptunk egy régi divatú bugyit és egy rövid ujjú ruhát, és egy törülköző nélkül, egy szappan nélkül kellett tusolnunk, a hajunkat levágták rövidre – persze az is vizes lett –, és kidobtak minket. Négy és fél óra hosszat kellett kinn állni a zuhogó jégesőben. Aztán beküldtek a blokkba, és a fiatal német SS-ek fényképet csináltak: így néznek ki a zsidók. És bemutatták a mozikban. A blokkban köves padló volt, és fából voltak rekeszek. Kisebb helyen, mint egy dívány, heten vagy nyolcan aludtunk. A szalmazsák papírból volt, és faforgács volt benne, a takaró marhatakaró [lópokróc] volt. Hogy hány takarózott bele, ki tudja. És úgy feküdtünk mi.

Az első munkám az volt, hogy a kórházban kellett új csöveket betenni. A második munkánk az volt, hogy síneket kellett leraknunk, mert a krematórium messze volt az állomástól. S a németek tisztában voltak azzal, hogy nagyon sok magyar transzport fog érkezni: öregek, gyerekek, akik nem tudják megtenni ezt a hosszú utat. A német SS-nő kutyával és korbáccsal állt ott, zuhogott az eső, csak egy ruha volt rajtunk. S nem lehetett mit tenni. Az embernek egy vécépapírja nem volt. Nem volt egy kanalunk. Semmi a világon. Mindennap, amíg ott voltam, egyforma volt az ennivaló. Csak valami marharépa, ha volt, meg krumpli. De azt mondták, hogy bróm volt az ennivalóban – éreztünk is valami szagot –, hogy megnyuvadjunk [A brómozásra semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. – A szerk.]. A vécé egy latrina volt. A legborzalmasabb az ’entlasung’ [tetvetlenítés] volt, ami minden hónapban volt. Minden hónapban elvittek minket egy fürdőbe. Nagyon vigyáztak a mi egészségünkre. A vizet nem lehetett meginni, rá volt írva, hogy nem iható víz.

Nekünk egy lapot kellett írni haza, hogy megszédítsük az otthonlevőket, hogy mi hol vagyunk. Én is írtam az édesanyámnak – megadták a szöveget –, és azt kellett ráírni, hogy Wald-am-Seeból írunk. Az egy fürdőhely. Nem tudom, hány százan voltunk, és én kaptam választ az anyámtól. És a lapot hazahoztam a fiaim fényképeivel együtt. Megvan a mai napig, George két üveg közé tette, úgyhogy elölről és hátulról lehet látni [lásd: Waldsee].

Közben jöttek magyarok is [transzportok], és volt egy kommandó, amit úgy hívtak, hogy Kanada [lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban]. Ez volt a legelőkelőbb kommandó. Sok szlovák lány dolgozott ott [1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. – A szerk.], de több segítségre volt szükség, ezért a magyarokból is kiválasztottak néhányat, köztük engem is s az unokatestvéremet is. Csíkos ruhánk, csíkos kabátunk, csíkos kendőnk, csíkos fehérneműnk volt. Naponta öt kilométert kellett gyalog mennünk Auschwitzba. A mi munkánk az volt, hogy a ruhákat, amit a transzport hozott, össze kellett hajtani. A férfiaknak az volt a munkakörük, hogy a kofferokat kinyissák, és a ruhákat behozzák. Mindenkinek megvolt a feladata. Például én blúzokat vagy szoknyákat raktam össze. Egy asztalnál kellett állnom, s a blúzokat, ruhákat vagy szoknyákat egy méretbe kellett összeraknom. Húszas, huszonötös számba, spárgával összekötni, a számunkat ráírni és leadni. Voltak lányok, akik az asztalnál voltak, ők elvették. És megvolt, hogy hányat kell nekünk csinálni. Föl voltunk osztva – ez egy nagyon gyors munka volt – éjjelesekre, nappalosokra. Én nappalos voltam, mikor az unokatestvérem éjjeles volt. De mi a lagerstrassén összetalálkoztunk: ők mentek munkára, mi jöttünk haza. Szóval ott dolgoztam egypár hónapig.

Zenére kellett kivonulnunk, és zenére kellett hazajönnünk. Minden nap [Auschwitz I-ben és más táborokban is gyakorlat volt, hogy „megnyugtatásul” zenét játszottak a raboknak. Tudunk Birkenauban a gázkamrák tőszomszédságában játszó zenekarról is. – A szerk.]. Bármit megcsinálhattak velünk a németek. Egy reggel – fehérneműben kellett nekünk lenni – egy fiatal német SS be volt rúgva, odatett egy pisztolyt a homlokomhoz, és azt mondta nekem: ha egyet pislogok, akkor keresztüllövi a fejemet. Hát megtehette volna. Mindent.

Aztán átkerültem Auschwitzba. Az unokatestvéremtől nem tudtam elbúcsúzni, nem is tudtam, milyen lágerben, milyen blokkban van, és a fürdő után rögtön vittek. Szóval kikerültünk Auschwitzba, és egy nagyon rendes ember hozott bennünket oda. Azt mondta, mikor megérkeztünk – ott civil ruhák voltak, és aki ott dolgozott, az civil ruhában és nem csíkos ruhában dolgozott –, azt mondta: öltözzetek föl, ez az egyetlen nap, mikor ti itt vagytok. Hát persze, amit lehetett, az ember magára vett. Vettem egy cipőt, ami megmentette az életemet, magas szárú cipő volt a legfinomabb, legpuhább bőrből, fehér filccel volt bélelve, teletalpa volt, és olyan könnyű, pont a méretem. Persze vettem szvettert, szoknyát, télikabátot, fűzőt, amit lehetett.

Másnap beválasztottak minket egy kommandóba, aminek a neve Scheblink Bekenfung volt. Ez volt az AG B Farben Industrie-nek egy lerakata, és én ott dolgoztam [Az IG Farben több olyan gyárat is üzemeltetett, ahol foglyokkal dolgoztattak. (A legnagyobb IG Farben létesítményben, Monowitzban /Auschwitz III/ 1945 januárjában körülbelül 10 ezren dolgoztak. – A szerk.]. Először az volt a dolgunk, hogy a tetűdobozokat ki kellett nyitni, és bele kellett önteni egy nagy hordóba. Aztán áthelyeztek, kint kellett a száraz dobozokat megszámolnom, és betennem egy hordóba. Aztán meg az volt a munkám, hogy egy asztalnál álltam egy lengyel lány, Dora Federova mellett, ő a címkéket és a súlyt ragasztotta a zacskókra, és énnekem bele kellett mérni a port – fél kiló, kiló, 2 kiló –, és a regálra [állvány] kellett rakni. A mi kápónk egy nagyon szép zágrábi zsidó lány volt, aki nagyon rendes volt. De az Obersahrführernél rendesebb ember nem létezett. Mi asztalnál ültünk, fehér papírral bevonva. És azt mondta nekünk: ti emberek vagytok. Olyan rendes volt hozzánk, hogy nem akarta, hogy a hidegben álljunk, este bevitt minket az irodába. Leoltotta a villanyt, kinyitott egy kis ablakot, bekapcsolta a rádiót, és ott ültünk addig, amíg a cellappel [’zahlappell’ – létszámellenőrzés (német)] el nem múlott. Akkor azt mondta, hogy most már mehetünk haza. Dupla fehérneműnk volt, ott moshattunk, szóval végtelen rendes ember volt hozzánk. Ez a kislány, aki a kápó volt, megmutatta a gyerekeimnek a fényképét a tisztnek, és azt mondta neki, hogy neki pont két ilyen idős gyereke van, és ezért engemet nagyon sajnál.

Azután január vége, huszadika körül jött az orosz front, és akkor evakuálták a lágert. Minket hívott a parancsnokunk, el akart tőlünk búcsúzni. Azt mondta, kívánom nektek, hogy a jövőben olyan embert találjatok, mint én voltam tihozzátok.

Akkor elindítottak. Pár napig gyalog kellett menni. Összekapaszkodtunk, mert meg volt fagyva tükörre a föld, és aki leesett, annak ötször mondták, hogy kelj föl, s ha nem kelt föl, lelőtték, és mentünk tovább. Aztán bevagoníroztak minket egy nyitott szenes vagonba, és abban vittek föl Ravensbrückbe. Ravensbrückben betettek egy blokkba, hoztak oda valami ennivalót, autó se volt, autó se ment. Akkor betettek minket egy blokkba, azt hiszem, homoszexuális német nők közé. Minket odatettek az ágyakra, de négy embert egy ágyra, úgyhogy csak ülni tudtunk, és olyan hideg volt, hogy borzalom. Volt egy nagy dobkályha, és a kenyeret odatettük, és mikor már egész megpillyedt, akkor lehetett enni, s ennél jobb nem volt. Utána betettek minket egy vonatba, rendes vonatba, s elvittek Mecklenburgba. Ez 1945 januárjában volt. Ott nem volt ennivaló, nem volt fürdő, nem volt ruha, nem lehetett ruhát cserélni. Betettek minket egy hadifogoly lágerbe. Itt rengeteg német homoszexuális fogollyal is összekerültünk. Ez a láger ez Ravensbrück egyik altábora volt. Én egy szobában aludtam a földön. Éjjel ugye mindenki kinyújtózott, úgyhogy tele voltunk ruha- és hajtetűvel. Akkor rettenetesen lefogytam. A kenyér zöld volt, penészes, de megettük, nem volt más. Voltak amerikai, angol, orosz, mindenféle hadifoglyok, franciák is, és ők mondták a híreket nekünk. Ott volt egy repülőgépgyár, engemet is beválasztottak dolgozni [Föltehetően Neustadt-Glewéről (Mecklenburg, Németország) van szó. A tábor a ravensbrücki női tábor egyik melléktábora volt, amelyet 1944. szeptember 1-jén állítottak föl. Ide hurcolták Auschwitz evakuálása után a női foglyok egy részét, és a repülőtér építésén, a Dornier Művek repülőgépgyárában, valamint sáncásáson dolgoztatták őket, mintegy ötezer főt. – A szerk.]. Ha munka volt, akkor én mindig önként jelentkeztem. Az volt a munka, hogy nekünk el kellett álcázni ezeket a repülőgépeket, mert jöttek az angolok, és bombáztak. Fákat ültettünk, és ott volt az SS felügyelőnő velünk, és jöttek a gépek, és ő reszketett. Mi meg vicceltünk, nevettünk. Ti nem féltek? Mitől féljünk? Mi azt kívántuk, hogy egy bomba essen ránk. Nekünk nem volt mitől félni.

S még az utolsó héten volt egy „válogatás”. Jött egy orvos egy vöröskeresztes ápolónővel, és el kellett előtte sétálni. Aki gyönge volt, kivették. De az utolsó pillanatban. Velünk volt egy szegedi kislány, úgy könyörögtünk, azt mondta, hogy már nem bírja tovább. Csont és bőr volt szegény. Elvitték.

Még utolsó pillanatban kivittek minket lövészárkot ásni. Már nem tudtunk menni, nem tudtuk a lapátot vinni, olyan gyengék voltunk. A Wehrmacht várt minket kint, mondták, hogy ők is éheznek, mert nincs ennivaló. Egy-két krumplit adtak nekünk. Azt mondja, nektek jó, de mi lesz velünk? A németek már szaladtak. Futottak. Nem tudták merre – az oroszoktól féltek.

Aztán egy májusi napon kinyitották nekünk a kaput, bejött egy nagy orosz tüzér. Csíkos ruhában voltunk. S egy ukrán nő megcsókolta a kezét, és aztán megcsókolta a földet. Mi bementünk a raktárba, de már kenyér nem volt, mert az ukrán lányok elvitték. Én találtam egy doboz zsírt, és akkor aztán jókat ettünk. Akkor beköltöztünk egy villába, de az már nagyon piszkos volt, mert az ukrán lányok ott voltak. Ők aztán bementek a városba lopni, és jöttek vissza lovas kocsival, bundákkal. Akkor mi is bemerészkedtünk, és ott ültünk a templom előtt, és jöttek az oroszok a katyusával, így remegett a föld [A szovjet fejlesztésű, „katyusa” vagy „sztálinorgona” néven emlegetett fegyver (BM 13) valójában egy ún. kisrakéta-sorozatvető tüzérségi fegyver volt. Pontcélok elleni bevetésre a rakéta nagy szórása miatt nem volt alkalmas, ezért a készletet (32–54 darab rakétát) egy sorozatban lőtték ki tehergépkocsira vagy harckocsira szerelt indítószerkezetről. Mozgékony volt, és nehezen lehetett bemérni. Nevét a különböző méretű lövedékek változó hangú sivítása után kapta. – A szerk.]. Emberek nem voltak ott. Elszaladt a lakosság, az egész város üres volt. Mindenki elszaladt. A lakások nyitva voltak. Vettünk magunknak szoknyát, blúzt. Legérdekesebb az volt, hogy megnéztem a szoknya belső zsebét, és mi volt ráírva? Lopi Ritzmanstadt. Egy lengyel zsidó lányé volt az a szoknya, amit talán mi raktunk össze a kommandóban. És ők ott árulták, ment a német néphez minden, amit a zsidóktól elvettek.

Egy éjjel jöttek francia hadifoglyok, s szállást kerestek. Az egyik toulouse-i volt, és mondtam, hogy az öcsém Toulouse-ban van az egyetemen, és kérte, hogy menjek vele. A többi lányok – öten voltunk – azt mondták, hogy nem mennek. Én sem mentem. És a francia elment az amerikai zónába, mi meg ott maradtunk az orosz zónában.

Én augusztusban értem haza. Gyalog mentünk. Én Budapesten jelentkeztem, betettek egy iskolába. Másnap kijöttem a városba, és elmentem a Lovag utca 3. előtt, ki volt írva: doktor Taubner Géza, doktor Taubner Ágnes. S a takarítónő takarított, mondom, ki van meg ebből a családból? Azt mondja, mindenki. Fölmentem, az anya apám első unokatestvére volt, a lánya, Ágnes orvos lett. Nekik Csillaghegyen volt egy házuk, ott bujkáltak. Azon panaszkodtak, hogy eltűnt az értékes bundája Ágnesnek, mert ő a kútba dobta. Annyit segítettek rajtam, hogy adtak egy zsebkendőt, mert náthás voltam. Azt mondták, hogy a nagybácsim él, a Jenő bácsi [Valószínűleg az apa testvéréről, Engelmann Jenő nagybácsiról van szó. – A szerk.], a Radó Éva él, és annak a lakásában vannak a József körúton.

Akkor én elindultam oda, s mit ad isten, kivel találkoztam az utcán? A Bellával. Bella volt, aki kikísért engem az állomásra, a Bellával találkoztam Birkenauban is. Hogy került ide? Az utolsó hírem az volt Belláról, hogy tífusszal feküdt, és biztos voltam, hogy meghalt, mert aki ott feküdt, azt a németek lelőtték. Mesélte, hogy tényleg tífusszal feküdt, de a németeknek már nem volt idejük megölni, mert olyan gyorsan jöttek az oroszok. S megint az unokatestvérénél, Schmuck Ilonkánál lakott, s azt mondta nekem, az Ilonka olyan boldog lesz, hogy te megjöttél. Hol laksz? Mondom, az iskolában. Azt mondja, gyerünk az Ilonkához. Azt mondja nekem az Ilonka: „Hogy nézel ki?” Itt a szekrényem, vegyél föl, amit akarsz. Ő egy idegen volt, és a bájos rokon adott egy zsebkendőt… Azonnal kiadta, hogy pakoljam össze a holmimat, és költözzek hozzájuk. Velük is laktam.

Volt annak idején a falunkban, Gyönkön egy örmény ügyvéd, akinél rendesebb ember nem létezett. Úgy hívták, hogy doktor Albanasz Zoltán. Az első felesége zsidó volt, és azért váltak el, mert nem volt gyerek. Elvette az én gyerekkori barátnőmet, a német evangélikus tanítónak a lányát, a Jucit. Még mielőtt anyám a gettóba ment, odaadta nekik az én hálószobabútoromat, odaadta a perzsaszőnyegemet. Mikor hazajöttem, abban a pillanatban mondták: „Nelli, itt van a bútorod, itt van a szőnyeged.”

Mikor visszajöttem, akkor megtudtam, hogy Ilona nagynéném Gyönkön van, életben van, és az unokahúgom, Magda is. A mi családunkból hárman menekültünk meg: a nagynéném, neki szerencséje volt, mert ő Csehországba került egy fonodába, és úgy kezelték őket, mint gyári munkásokat. Nekem szerencsém volt, hogy jó helyekre kerültem, s ez mentette meg az én életemet. Sajnos az én unokahúgom, Magda, aki tizenhat éves volt, neki nem volt szerencséje. Nagyon nehéz munkát csinált. Nagyon beteg lett a gyomrával. Ha a barátai nem segítik, akkor nem is marad életben.

Gyönkről hetven zsidóból hét jött vissza. A mi családunkból három, az Engel családból három, és egy Szekeres nevű ember, aki munkaszolgálatos volt. Most már csak ketten vagyunk. Én vagyok és az unokahúgom, Magdi, aki tizenkét évvel fiatalabb.

Férjhez mentem a háború után. A második férjemet Bella révén ismertem meg, még mielőtt elvittek volna. A férjem kassai volt, Kassán volt ékszerüzlete. Belláék is kassaiak voltak, és ő följárt a Schmuckékhoz, én meg ott laktam. Mikor engemet elvittek, aznap este ő följött, és mondták, hogy engemet elvittek. Mikor visszajöttem, a Bella mondta, hogy menjünk el hozzá, és mondjuk meg, hogy visszajöttem. Fölmentem, és megmondtam, hogy visszajöttem. S aztán ő többször jött oda. Aztán összeházasodtunk.

Serebrenik Lászlónak hívták, 1908. január másodikán született, nyolc éve halt meg, 1996-ban. Két gyerekünk született, Péter az idősebb, 1946. december hatodikán, Mikuláskor született, a másik fiam, George Igor pedig 1948. augusztus tizenkilencedikén.

A második férjemnek egy özvegy édesanyja volt, és hárman voltak testvérek. Az édesapjuk orosz volt. Ő, azt hiszem, Leninnel volt Olaszországban [Lenin két ízben, 1908-ban és 1910-ben járt az olasz szigeten, Makszim Gorkij vendégeként – A szerk.], s mikor visszafele jött, Sárospatakon megállt, és megismerte a jövendő feleségét, és el akarta venni. A férjemnek a nagyapja úgy egyezett bele a házasságba, ha Magyarországon maradnak.

Az édesapját Izsáknak hívták, és Kassára mentek, és nyitottak egy üzletet. Az öreg órás volt, és zenész. Több hangszeren játszott, és hetenként odagyűltek a házába a különböző zenészek és énekesek, akiket akkor ő vezényelt. Több, általa lejegyzett, saját szerzeményű dalkottát is találtunk a dolgai között. Ez a házi zenekara, akik összegyűltek náluk, a férjem elmesélése alapján a következő zenészekből állt: egy cigányprímás – egy világot látott cigányprímás – volt a hegedűs, a férjem édesapja zongorázott, és volt még egy zsidó ember, aki szintén hegedült. Sajnos a férjem édesapja meghalt, mikor a férjem nyolc éves volt; valószínű tüdőrákja volt, mert mondta a férjem, hogy rettenetes fájdalmai voltak, és olyankor oroszul beszélt. Volt az apjának egy testvére, aki szintén zenész volt, úgy mesélte mindig a férjem, hogy ő Bécsben és Párizsban is tanult, és zongorista lett belőle. Mást nem tudok róluk.

László idősebbik testvére zongoraművész volt, Ernőnek hívták. Négyéves korában már zongorázott. Bécsben végezte el a zeneakadémiát, és kapott egy szerződést Amerikába, és várta a hajót Franciaországban, mikor a németek megszállták a Szudéta-vidéket. Ő annyira ragaszkodott az édesanyjához, hogy visszament Kassára. Elvették az útlevelét, és ez idegileg borzasztóan megviselte őt. Elvitték őt Auschwitzba az anyósommal együtt. Ott is maradtak mindketten. A férjem öccse pedig, aki annyi idős volt, mint én – orvos volt –, meghalt a munkaszolgálatban; a betegektől tífuszt kapott. Ezt egy barátja mesélte, aki szintén orvos volt.

Miután visszajöttem, a Rózsadombon laktunk egy villában, 1948-ban, amikor már két gyerekem volt - akkor született a második fiam - az Aranykéz utcában vettünk húszezer forintért, lelépésért egy lakást [Vagyis az előző bérlőnek pénzt adtak, hogy nekik adja át a lakás bérleti jogát. – A szerk.].

Nagyon komplikált volt akkoriban az életünk. A kisebbik fiammal nagy problémám volt, borzasztó erős volt a fogínye, és fel kellett vágni. Meg borzasztó körülmények voltak a kórházban is, ahol született. Olyan piszkos kórház volt, hogy borzalom. Az orvosok meg úgy otthagyták az ágyon. Ekcémát kapott a fejétől a talpáig. És olyan hasmenése volt, hogy borzalom. S akkor elvittem őt a Grossmann főorvoshoz, aki már nyugdíjban volt, ő volt a főorvos akkor a Bródyban, úgyhogy engemet fogadott. Azt mondta, nem lehet a gyereken másképp segíteni, csak ha egy szoptatós dadát fogadunk.

Nekem minden hónapban le kellett mennem Gyönkre, hogy a föld saját kezelésben legyen. Megbeszéltem két családdal, hogy rendezik a földet. Az egyik család nagyon jó barátunk volt, ők mentették meg a házunkat. A másik család sváb volt, nagyon rendes emberek, ki akarták őket telepíteni, és ők nem akartak elmenni, és egy írást adtam nekik, hogy ne telepítsék őket ki [lásd: kitelepítések Magyarországon]. Kiköltöztek a birtokra, s ők dolgozták meg a földet. De nekem minden hónapban le kellett jönnöm egy-két napra. Ők vállalták, hogy szoptatják a gyereket. Ez egy borzalmas dolog volt, otthagyni a gyereket idegenre, a szoptatós dadára.

Aztán a földünket elvették [lásd: földreform Magyarországon 1945-ben], s a házat eladtam. Akkor nagyon jó helyzet volt Csehszlovákiában, jobb, mint Magyarországon, s a férjem elhatározta, hogy elmegyünk, és én beleegyeztem [Ez 1948 végefelé lehetett. – A szerk.]. Az Aranykéz utcai lakást a Jenő nagybácsira hagytam.

Egy vagonnal átmentünk Pozsonyba [Lehet, hogy a szlovák–magyar lakosságcsere kapcsán sikerült átmenniük Csehszlovákiába? – A szerk.], és ott betettek egy szállodába. A gyerek még nem evett, csak szopott, és spirituszfőzőm volt, s a bájos férjem kiment a barátait keresni. Mondtam, hogy hozzon egy gyerekkocsit, hogy ki tudjak menni, az egy borzalom volt, ott bent lenni mindig két pici gyerekkel egy szobában. Ő persze majd egy napig nem jött. Hát iszonyú volt.

Aztán elmentem a gyerekekkel Bécsbe [Föltehetően 1950 körül disszidált Bécsbe a gyerekekkel. – A szerk.]. A férjemet közben letartóztatták hamis váddal ott, Pozsonyban, valami olyat találtak ki, hogy lisztet lopott, és értékesítette. Amikor megtudták, hogy zsidó, rögtön mondták neki, menjen el, bújjon el pár napig, mert a zsidókra minden ilyesmit ráfognak. Azt mondta a férjem, ő nem csinált semmit, miért bújjon el. Ami lisztje volt, azt mind a hitközségnek adta. Mikor a bíróhoz került az ügye, a bíró fölnézett – egy kassai bíró volt –, és azt mondta, maga mit csinál itt? Persze fölmentette, de a gazdasági rendőrség felülbírálta ezt, és betette őt egy munkatáborba. Mikor megtudtam, hogy ott van, akkor átmentem Bécsből érte feketén két csempésszel és egy gumicsónakkal.

A gyerekek addig egy gyerekotthonban voltak, s volt nekem két ismerősöm, akiket megkértem, hogy vigyázzanak a gyerekekre, látogassák őket. A férjemet el tudtam hozni, de mindenünk odaveszett, amit a férjemnek kellett volna hoznia. Mikor az idősebbik fiam meglátta az apját, zokogott, négy éves volt 1950-ben, és azt hiszem, azt mondta: hol voltál, apa, olyan sokáig?

Ott voltunk Bécsben, egy menekülttáborban hét évig. Én magyar voltam, a férjem csehszlovák. Nem volt túl sok esélyünk, hogy tovább tudunk menni. Aztán a férjem találkozott egy barátjával, aki kinn lakott a városban, milliomos volt a sógora Amerikában, és nagyon hálás volt a férjemnek, mert megmentette az édesanyját, még a háború alatt. A pontos történetre már nem emlékszem. Azt mondta, hogyha ő kimegy Amerikába, akkor ő fog nekünk papírt küldeni. Úgy is történt. A repülőutunkon egy baleset történt, egy első világháborús géppel voltunk, és Shannon (Írország) fölött elkezdett folyni az olaj, és visszamentünk a repülőtérre. Ott voltunk három napig, míg javították a gépet. Mi voltunk az egyedüli zsidók, csupa ukrán volt a gépen.

Szóval megérkeztünk nyáron, júniusban Amerikába, New Yorkba. A férjem keresett ismerősöket, mert ott akartunk maradni, de pont hétvége volt, és olyan meleg, hogy minden gazdag ember kinn volt a nyári lakásán. Semmi pénzünk nem volt. Úgyhogy kénytelenek voltunk lemenni El Pasóba, ami a világ végén van, Mexikó határán. Onnan kaptuk a papírokat. S akkor adtak egy személyvonatra egy jegyet. Két nap s két éjszaka utaztunk. Annyi pénzem volt, hogy tudtam venni egy sült csirkét, de az elfogyott, vizet se tudtunk inni. Borzasztó volt. Megérkeztünk késéssel, és a férjem barátjának egy unokaöccse várt az állomáson, és egy rokonnak, aki szabadságon volt, a házába vitt. Légkondicionált lakás volt, azt hittük, hogy a paradicsomba érkeztünk. Ott lehettünk egy hétig, mert a rokon visszajött, egy agglegény volt.

Borzasztó nagy család volt. Blangrud, Blang vagy mi volt a nevük. Az ismerősünk sógorának volt egy nagy bútoráruháza, az unokatestvérének volt egy négyemeletes vagy ötemeletes bútoráruháza. Az unokatestvérek mind ott voltak, mert ők a rokonokat mind kihozták.

Minket betettek egy bérlakásba, nem volt légkondi, és borzasztó meleg volt. Volt egy ebédlő öreg, vacak bútorokkal, és volt egy keskeny folyosó, ott volt a hálószoba, ott aludt a férjem s a fiaim. S volt egy üveges veranda, azon én aludtam, egész nap sütött a nap, szóval borzalom volt. Ott laktunk öt évig. A férjemet senki nem akarta alkalmazni, úgyhogy a barátjánál dolgozott, mert nagyon szépen rajzolt, és a barátja több sportegyesületnek adott el kabátokat, amelyek hátára embléma volt hímezve, s ezt kellett a férjemnek megrajzolnia.

Nekem talált a háziasszonyom egy állást. Ott volt egy magyar származású Schwartz család, akiknek egy nagy áruházuk volt, s ott talált nekem állást, azon a részlegen, ahol javították a ruhákat. Huszonöt dollárt kaptam egy hétre, úgyhogy mire kifizettük a lakbért és a költségeket, csak annyi maradt, hogy csirkét tudtam vásárolni, az volt a legkiadósabb, és nagyon olcsó volt. Négy és fél évig dolgoztam az áruházban, és aztán a férjemnek segítettem.

A férjem úgy döntött, hogy kivesz az egyik barátjától egy üzlethelyiséget. Pénze ugyan nem volt, de volt ott egy keresztény ember, aki nem tudom, hány éve ott lakott, egy szabó, magyar, aki megtudta, hogy jött egy magyar. És felajánlotta, hogy az ő nevére felvehetünk ötszáz dollár kölcsönt.

Egy nagyon kis üzletünk volt, se víz, se semmi, de nagyon jó helyen volt. Amikor dolgoztam, amit kerestem, gyorsan elvittem, és vettünk érte árut. Vallásos tárgyakat adtunk el – mert a mexikóiak nagyon vallásosak. Aztán jött egy ismerősünk, aki részletre adott el férfi és női ruhákat, de már nagyon sokan csinálták ezt, s az üzletük nem ment, és azért gondolták, hogy betársulnak hozzánk. Nem messze a férjem üzletétől volt egy helyiség kiadó, akkor közösen kivettük, és elkezdtünk dolgozni, és nagyon szépen haladtunk. A végén rájöttünk, hogy ők csak azért jöttek társnak, mert ki akarták tanulni ezt az üzletet, és gondolták, hogy áttérnek majd a kegytárgyárulásra. Mikor a férjem ismerőse kölcsönt adott nekünk, hogy megvegyük az üzletet, meg akarták őt győzni, hogy nem vagyunk megbízhatóak. Mikor megvettük az üzletet, s átvettük, akkor jöttünk rá, hogy a leltárból tíz lapot kiszakítottak, és elvittek egy csomó árut. S aztán elcsalták azt az alkalmazottunkat, aki a papokhoz járt ki eladni árut, meg azt híresztelték a kliensek közt, hogy bezártunk. De mi azért lábon maradtunk.

A férjem barátja bérelt pont a mi üzletünk mellett egy kávéházat, az üzletünk melletti banktól. A kávéház nem ment jól, és ő annyira el volt foglalva a saját üzletével, hogy nem tudott vele törődni. Talán 1960-ban vagy 1961-ben fölajánlotta nekünk ezt a kávéházat, és akkor a férjem kivette. A mi üzletünk pont mellette volt, és a férjem az elválasztó falat kibontotta. Majdnem elájultam, hogy hát mit fogunk mi csinálni? Azt mondja, csak próbáljuk meg. És mi dolgoztunk, dolgoztunk…

Kegytárgyakat árultunk meg hamisékszert (bizsut), aztán volt valami ékszer is, nem nagy dolgok: gyűrűk, nyakláncok, fülbevalók. Németországból vettünk fülbevalókat, meg porcelán ajándéktárgyaink is voltak. Volt két kiszolgálónő és egy órás, és mi ketten. Én nem mentem soha ebédelni, a férjem ment ebédelni. Én később jöttem be, mert akkor már házunk volt, és mindenféle dolgom volt a házban. Esténként főztem másnapra, hetenként egyszer vagy kétszer volt nekem mexikói alkalmazottam, és ő takarított. A férjem nagyon korán ment, reggel héttől este hétig dolgozott. Kitakarította az üzlethelyiséget, fölmosott mindent, az órás csinálta az óra- és ékszerjavításokat, amit kiraktunk. Ékszereket nem készítettünk.

A férjem eredetileg órás volt, de ékszerüzletük volt Kassán, ő értett az aranyhoz, a briliánshoz meg ezekhez, de nem volt nekünk műhelyünk. Annyira már nem bírtuk. Hanem volt sok hamisékszer (bizsu), amit ugye kis haszonnal, nagy haszonnal az ember eladott, azonkívül mentünk a kiállításokra Providence-be és New Yorkba, karácsony után és áprilisban. Az elején a férjem ment bevásárolni, aztán én. Nem volt egyszerű, mert hattucatonként kellett venni, de azért sikerült. Én csináltam az előkönyvelést is, és azt átadtam a könyvelőnek.

Szóval az elején nem volt mikor templomba járni, nem jártunk. Állandóan dolgoztam. Állandóan törték be a kirakatunkat, este kilenc után szólt a telefon, akkor mi tudtuk, hogy valaki betörte az ablakot. Mert egy bár volt nem messze, és ha berúgtak, akkor fogtak egy követ, és bedobták. Akkor jött a rendőrség, s akkor egész éjjel kint kellett várni, az üveges éjjel nem jött ki, csak reggel. Az áru ott volt kint, már jöttek a vevők, szóval ez egy nagy idegi dolog volt mindig. És nagyon sok sírás. Úgyhogy a végén már nem is biztosították az üvegünket, olyan sokszor törték be.

Miután elkezdett menni az üzlet, vettünk egy nagyobb házat El Pasóban, aztán azt modernizáltuk. Nagyon el volt hanyagolva, mikor vettük, de ahogy anyagilag tudtuk, nagyon szépen rendbe hoztuk. Mindenki azt mondta, mikor bejött hozzánk, hogy ez egy európai ház.

Akkor már nagyünnepekkor mindig bezártuk az üzletet. Senki zsidó több, akinek üzlete volt, nem zárta be, de mi bezártunk. Mindig, akkor is, ha szombatra esett, amikor a legnagyobb forgalom van, mi bezártuk az üzletet. Templomba mentünk. A gyerekek is. A Pészahot és a Hanukát tartottam, tartom most is. Pészahkor nem eszem, csak maceszt. Azt mindig betartom. A hosszúnapot [Jom Kipur] is megtartottam, de most már nem böjtölök egész nap. Megpróbáltuk zsidónak nevelni a gyerekeket. George ment templomba péntek este, de a Péter soha nem. A gyerekeket sajnos nem járattuk sem héderbe, sem Talmud-Tórára kisebb korukban, nagyon el voltunk foglalva, és nem volt annyi pénzünk, hogy a gyerekeket el tudjuk küldeni egy ilyen táborba. Zsidó iskola nem volt El Pasóban. Zsidó órára jártak, csak Péternek az volt a problémája, hogy egy idegbeteg tanárnője volt, és sajnos megutáltatta vele a vallást.

Péter is volt, George is volt bár micvón, persze. Mikor Péter volt bár micvón, akkor szegény voltam, de azért megcsináltuk.

Péter először gépészmérnök akart lenni, azután megváltoztatta tervezőmérnökre. Dolgozott az egyik vakációban egy cégnek, akik olajat pumpáltak ki az óceánból, és miután visszament az egyetemre, ez a cég fölhívott minket telefonon, hogy hol van Péter, mert szerették volna visszavenni. Ron & Ruth, úgy hívták ezt a céget, most már más neve van. De nem szeretett ott dolgozni, nem akart ott dolgozni. Houstonban lakott, és ajtókat készített. Aztán valaki – egy magyar ember – azt tanácsolta neki, hogyha építeni akar, vegyen előbb egy telket, építsen rá egy raktárt, adja ki, s abból induljon el, s kezdjen építeni. Akkor adtunk neki kölcsönt persze, ő vett egy telket, és épített rá egy raktárt, azt kiadta, s akkor kezdett építeni. A végén húsz évig épített nagyon szép házakat. Gyönyörű házakat, orvosoknak és olajosoknak. Most már nem épít. Nagyon nagy a konkurencia, és azt mondta, most már nem szabad építeni. Péter megnősült, amikor huszonhét éves volt, két gyereke van, baháí a felesége. Nancy még korábban dolgozott valahol, és azt hiszem, ott vette föl ezt a vallást, a szülei is fölvették és a testvérei is [A baháí vallás a Bahá Ulláh (Bahá’u’lláh, 1819–1850) néven ismert Mírzá Hoszein Alí Núrí által, a 19. század közepén, Perzsiában alapított egyistenhívő vallás. A baháí hitben nincsen papság, és nincsenek szertartások. Minden embernek joga van az igazság önálló keresésére. A baháí vallás tanításai szerint az egész emberiség egyetlen faj, és eljött az idő, hogy egyetlen világméretű társadalommá egyesüljön, kulturális sokszínűségének megőrzése mellett. Bahá Ulláh azt tanította, hogy egyetlen Isten létezik, aki folyamatosan fedi föl akaratát az embereknek. Ennek a folyamatnak a legfőbb előrevivői az Isteni Hírnökök (Ábrahám, Mózes, Buddha, Jézus és Mohamed stb.), akik egymás tanításaira építve nevelik az emberiséget. A baháí hit követőinek száma jelenleg 5-6 millió között van, akik 166 országban és 48 területen élnek, a baháí vallás ily módon területileg a második legelterjedtebb vallás a világon (www.bahai.hu; hu.wikipedia.org/wiki/Bahá'í). – A szerk.]. Az unokáim evangélikusok. Zakariásnak (Zachary) hívják a fiút, már huszonhét éves lesz, a kislány, Laureen huszonhárom. A fiú befektető, kitűnően végezte el az egyetemet. Laureen a reklámszakmában dolgozik. Elment New Yorkba, és rögtön kapott állást egy rádióállomásnál.

George kiskorától minden nyáron dolgozott, sőt szombaton is, egy áruházban, ahol nagyon-nagyon szerették őt. Mikor nyáron megérkeztünk, nem volt iskola, úgyhogy csavarogtak a gyerekek, és rátaláltak erre az áruházra, ami azért volt érdekes, mert a pincében madarak voltak. Megismerték a menedzsert, és ő jóban lett velük, és így kezdődött a barátság. George aztán elvégezte a bányamérnökit, majd Austinban a könyvelés mesteriskoláját. Dolgozott előbb a Price Waterhouse Coopernél [Könyvvizsgáló cég. – A szerk.], rajtuk keresztül került Magyarországra, majd a Hellmann’s Mayonaise-nél dolgozott vezető beosztásban.

Houstonban lakik már hat éve, a családja Budapesten maradt. Van két ragyogó unokám, az egyik okosabb, mint a másik. Az egyik neve Áron, a másik pedig Ávi. Az egyik hat éves, a másik nyolc vagy kilenc. Most már iskolába járnak. Ők vallásosabban vannak nevelve, és zsidó iskolába is járnak. Többször is elvittük őket vacsorázni, és mindig csak halat kérnek, hogy az a kóser.

Az üzletet eladtuk az 1980-as évek elején két arabnak, akik eljöttek Afrikából, azok vették meg. És hogy ne azt mondják, hogy a zsidó eladja, mikor nincs szezon, hát átadtuk nekik az üzletet októberben. Azért adtuk el, mert belefáradtunk. Én keresztülmentem egy veseoperáción, egy női operáción, és a láger sem volt egyszerű. Az idősebbik fiam szintén azt mondta, hogy most már elég volt.

Aztán Péter kérésére Houstonba költöztünk. Vettünk egy öröklakást, úgy választottuk, hogy olyan helyen legyen, ami szép, jó, és jó autóbusz-közlekedés van, mert autót nem akartunk. A férjem otthon maradt. Mindig azt mondta, most festeni fog, megvettük a festéket, a menyem még be is íratta őt egy iskolába – de soha nem festett. Mindent megígért a kisebbik fiamnak, hogy lefesti Kassát meg ezt meg azt. Elkezdte, abbahagyta.

A férjemmel majdnem ötven évet éltünk együtt, egy vagy két hónap hiányzott az ötvenéves házassági évfordulónkhoz, amikor meghalt. Végelgyengülésben halt meg. A végén a veséje nem működött. Zsidó temetőbe temettük. Az idősebbik fiam már két évvel előbb mondta nekem, anyu, nézz körül most, nem kell apának tudni róla, hogy melyik temetőbe akarod apát elhelyezni, s ezenkívül megnézheted a helyet is, és azt meg lehet vásárolni. Akkor a menyem kivitt engemet, és azt a temetőt választottam, ahova autóbusszal könnyebben el tudtam érni, és persze ott lett eltemetve. Mondtak kaddist is utána, süvét is ültem nyolc napig, miután meghalt. Mikor volt a sírkőavatás, eljöttek hozzám a lakásba imádkozni a fiamék, s akkor ismertem meg a szomszédokat is, mert én nem tudtam, hogy ki zsidó – pedig akkor már ott laktam tizenöt vagy tizennyolc éve. S aztán mikor voltam a fiamnak a lakásán, akkor ott volt az egész család. Most is minden évben elmegyünk a jahrzeitra.

Olvastam egy cikket, hogyha valaki idősebb, kell, hogy valami hobbija legyen, mert az nagyon fontos. Úgyhogy beiratkoztam varrókurzusra, és még most is járok. Mi hatan vagy heten vagyunk csak – nem vagyunk sokan –, de már évek óta együtt járunk. Ebédet ott eszünk, visszük magunkkal, társalgunk, mindenki saját magának varr, a tanárnő megnézi, kijavítja, vannak gépek, azon eldolgozzuk. Eltelik az idő. Jártam én már sütőkurzusra is, ott is megismertem egy csomó embert – most is van egy nagyon jó ismerősöm, egy német származású, aki nem lakik messze, és most ha hazamegyek, együtt fogunk sütni. Ő ápolónő tulajdonképpen, de most már süt kis kávéházaknak, és csokoládét csinál mindenféle orvosnak. Szóval ilyen alapon nekem most nagyon sok barátnőm van, nagyon sok nem zsidó. Aztán tagja vagyok egy internacionális klubnak, csak most már két éve pontosan arra a napra esik, amikor a varrókurzus. Ott én voltam az egyetlen zsidó. Itt angolul lehetett tanulni, öt-hat embernek volt egy tanárnője.

Minden hónapban, szerdán a Hadassánál [A világ számos részén működnek Hadassa alapítványok, amelyek mind a jeruzsálemi Hadassa kórházat támogatják. Ezek az alapítványok többféle szociális intézmény is működtetnek sok országban és zsinagógájuk is van általában. – A szerk.], aminek én örökös tagja vagyok, van egy közös ebéd valamelyik családnál, persze fizetünk, de ők adják az ebédet. Ezenkívül minden hónapban egyszer, szerdán a templomunkban van a nyugdíjasoknak egy összejövetel, az is egy ebéd, és akkor van valami program. Meg minden hónapban egyszer, hétfőn van a varróklubnak egy programja, arra is megyek. Szombaton templomba megyek délelőtt, háztartást vezetek, vásárolok.

De az amerikaiak olyan hidegek, a templomban nem igazán lehet barátkozni. Rengeteg jó ismerősöm van, de nem járunk egymás lakására. Egy chilei asszonyt ismerek jól és egy másikat, egy lengyelt, aki lágerban volt, a fia értünk jön – mert ő péntek este megy a templomba –, hazavisz, szóval így ismerem, és fölhív engem telefonon, ha nem jövök a templomba, hogy mi van, nem vagyok-e beteg. Akkor volt még egy nagyon kedves ismerősöm, egy zsidó asszony, aki egy özvegyasszony, nagyon-nagyon helyes asszony volt, nagyon intelligens, több nyelven beszélt. Ővele együtt mentünk szombatonként a templomba, neki kocsija volt, eljött értem. Ő, szegény, meghalt már három éve. Olyan igazi barátnőm nincs.

A mi templomunk egy neológ konzervatív templom, kétezer-ötszáz tagja van, szóval modernebb, de még héberül imádkoznak. Van egy kántorunk, aki gyönyörűen énekel. Ebben a templomban, ahova én járok, van elemi is, óvoda is. Aztán van egy csodálatos főiskola. Most nemrég építették, óriási, abszolút modern.

Nagy zsidó társadalmi élet folyik. Bált szerveznek Hanukára, tavaly nyárra is volt szervezve, aztán vannak mindenféle összejövetelek meg templomklub. Minden hónapban fizetek a hitközségnek egy összeget, és akkor ünnepekkor elküldik nekem a jegyet a bálra. A Hadassánál önkéntes munkát is végzünk. Aztán karácsony előtt az egyik houstoni templomban minden évben csomagolunk a szegényeknek, a gyerekeknek meg a katonáknak csomagot.

Többször tartottam előadást is, itt, Budapesten is, valami amerikai iskolában, angolul, meg Houstonban is egyszer egy iskolában. Azt mondta a tanárnő, hogy soha ilyen csönd nem volt az iskolában, mint akkor, amikor beszéltem. Van egy múzeum Houstonban (holokauszt-múzeum), ahova nagyon sok iskola megy, és előadásokat tartanak, de valahogy csak a lengyeleket hívják előadást tartani. Valahol én úgy érzem, hogy mellőznek.

Először tíz évig nem jöttünk haza, aztán először egy klubbal tudtam visszajönni, valamikor a hatvanas évek végén, még kommunizmus volt. Voltam Gyönkön is, teljesen visszafejlődött, minden hivatalt áthelyeztek Tamásiba. Egészen visszafejlődött, csak a gimnázium van meg, és talán valami ipariskola. De van egy szobor, egy emlékmű a parkban, ahol föl van írva az összes zsidó neve, sőt azoknak a zsidóknak a nevei is, akik nem Gyönkön, hanem a környező kis falvakban, Varsádon, Keszőhidegkúton laktak.

Amikor visszajöttem, egyáltalán nem tetszett a helyzet itt, és most sem tetszik, mert nem törődnek az emberekkel, inkább egymással veszekednek. Összehasonlítva a rendszerváltás előtti helyzettel, most nagyobb szabadság van, de sok a munkanélküli. És Amerikában ugyanez a helyzet sajnos.

Izraelben voltam háromszor vagy négyszer. A barátnőmnél voltam, ott laktam nála. Ő barát és rokon volt, mert az ő első férje és az én első férjem unokatestvérek voltak, és egy házban laktunk. Ő is elvesztette a férjét és a kislányát, s amikor az ő blúzát megláttam Auschwitzban, amikor a Kanadában dolgoztam, akkor rosszul lettem szinte, hogy ő is elment a kislányával.

Izraelben olyan érzése van az embernek, mintha az Ótestamentumba menne vissza. Amikor másodszor és harmadszor a férjemmel voltam, sikerült megtalálni a férjem egy távoli unokatestvérét is, akinek a testvérei még mindig kibucban laknak. Valaha gondolkoztam az Izraelbe költözésen, de most már nem gondolok költözésre. Most már másfele költözöm nemsokára.

Életrajz

Pór Endréné 82 esztendős özvegyasszony. Korához képest kiváló fizikai állapotban van, és szellemileg teljesen friss. Szívesen mesél a múltjáról.  A régi sváb-hegyi családi ház toldaléképületében kialakított garzonlakásban él, a ház többi lakásában gyermekei laknak,  ki-ki a családjával. A lakás célszerűen berendezett.

Anyai ágon a dédapám valamikor Lővy volt, Lővy Fülöp. Magyarosított László Fülöpre. A dédanyám leánykori neve Fertig Karolina. Róla nem tudok semmit. Volt egy nagyon híres festő, László Fülöp, most milliókért árulják a képeit [László Fülöp (1869 – 1937) – kora egyik legismertebb és legelismertebb portréfestője, de  tájképeit és zsánerképeit is számon tartják. 1907-től Londonban élt. – A szerk.]. Nem dédapám volt a festő, de képekkel foglalkozott, képügynök volt, és többek között a festő László Fülöp képeit is árulta. Dédapámat személyesen nem ismertem, mert 1924-ben halt meg. Két lánya volt, az 1873-ban született Etel, a nagyanyám, és Erzsébet. Dédszüleim 1913-ban vettek egy kétemeletes házat, a Wesselényi utca 75-öt. Gazdagok voltak. A Kozma utcai temetőben van a sírjuk, egy gyönyörű fekete márvány síremlék. Ezt a fekete márványt át akartam hozni ide a Farkasréti temetőbe, hogy közelebb legyen, mert anyukám is itt van, de a zsidó hitközség nem engedte.

Nagyanyám, László Etel feleségül ment Breuer Lajoshoz. Amikor az anyukám megszületett, Bokorra magyarosítottak. Azt nem tudom, hogy Breuer Lajosnak mi volt a foglalkozása, és azt sem, hogy mikor halt meg. Mindig azt mondták, hogy korán meghalt, és soha nem beszéltek róla. Lehet, hogy nem éltek jól. És akkor a nagymama visszament a szüleihez a Wesselényi utcába. Anyám és a testvére ott nőtt föl. A dédapám jóval tovább élt, mint a nagyapám, és mivel jómódúak voltak, el tudták tartani a nagyanyámat is a két gyerekével. A nagyanyám tulajdonképpen visszament kislánynak, és még jó, hogy volt két gyereke, mert legalább nem számított vénlánynak.

Anyám húga, Erzsébet aztán férjhez ment Fischer Lászlóhoz, aki oda költözött a Wesselényi utca 75-be, és ott csinálta meg a Koh-i-noor cipőpasztagyárat. Abban az időben az egy nagy márka volt. A földszinten volt a cipőpasztagyár, tíz-tizenöt munkással. A nagybátyám egy ügyes ember volt, nem volt mérnök, mert nem fejezte be az egyetemet, de ilyen vegyész tudású ember volt. A Fischert később Fótira magyarosították. Ők voltak a családban a gazdagok, mi voltunk a szegények. Volt két, velünk nagyjából egykorú fiuk, akikkel tulajdonképpen együtt nőttünk fel, mert közel laktunk egymáshoz.

Anyám és Bözsi nagynéném polgári iskolát végzett, ami akkor nagy szó volt. Anyám 1919-ben három-négy hónapig egy bankban volt tisztviselő, de tulajdonképpen házasságáig eltartotta a családja. A házból éltek, a Wesselényi utca 75-ből. A második emeleten kis lakások voltak, azok ki voltak adva. Akkoriban egy házból meg lehetett élni. De ő férjhez akart menni. Az anyukám akkor már huszonhat éves volt, és abban az időben egy huszonhat éves lány már vénlánynak számított. Mindenáron férjhez akart menni. Abban az időben a vénlány rosszabb volt, mint a kurva. Abban az időben apámnak a Körúton volt egy képkeretüzlete, arra kapott egy engedélyt, és ott árusított képkeretet. Mondták anyámnak a rokonok, hogy van itt egy zsidó férfi, akinek képkeretüzlete van, van a Szondy utcában egy négyszobás lakása, jóképű, főhadnagy, és úgy tudják, hogy nőtlen. Anyukám odament képkeretet venni, és összeismerkedtek. Apámnak nagyon megtetszett az anyám, mert csinos volt. Az anyámnak volt egy trükkje, hogy nem feküdt le vele. Az apám megszokta, hogy megkapja azt a nőt, akit megkíván. Mivel másképp nem kapta meg, 1922-ben elvette feleségül. Bécsbe mentek nászútra hajóval. Rá egy évre megszülettem én.§§

Apai nagyapám, Zimmermann Herman asztalos volt, és csak annyit tudok, hogy rettentő szegények voltak. Ezt az izraeli nagybátyám, Ödön mesélte, amikor kint voltam nála. Mesélte, hogy Brassóban apám úgy járt gimnáziumba, hogy minden nap más családnál evett. Ott volt egy ilyen zsidó közösség, és ezek a zsidó családok segítették a gyerekek tanulását. Hétfőn ezeknél evett, kedden azoknál, szerdán ott, minden nap ebédelt valahol. Így tudott iskolába járni. Azt is Ödön mesélte, hogy Lembergből, a mai Lvovból jött a család Erdélybe.

Apámnak hét testvére volt. A két lányról semmit nem tudok, az egyiknek is csak a nevét, hogy Erzsébet. Mindketten meghaltak valahol a háborúban. Apám volt a legidősebb, 1886-ban született Marosvásárhelyen. Eredetileg Zimmermann Sámuelnek hívták, láttam az érettségi bizonyítványában. Az első világháború alatt magyarosított Ács Sándorra. Utána következett Zimmermann Gyula, aki 1893-ban született ugyancsak Marosvásárhelyen. Mindegyik Zimmermann gyerek Marosvásárhelyen született. Aztán következett Ödön, aki 1895-ben született. Gyula és Ödön vegyészmérnökök voltak, és a hatvanas években mindketten kimentek Izraelbe. Gyula 1990-ben halt meg, Ödön 1995-ben. 1900-ben született Zimmermann Lajos, és nem tudom, mikor Guido. Mindketten bőrkereskedők voltak Aradon, egymás konkurenciái. Lajos 1933-ben halt meg betegségben, Aradon az ortodox temetőben van eltemetve. Emlékszem süvet ült az apám, még a Rózsadombon laktunk, és nagyon titkolni kellett a süvetülést. Guido még a háború előtt kiment Uruguayba, és ott halt meg. Nyáron néha Aradra mentünk Lajoshoz nyaralni. Gazdagok voltak.

Apám Brassóban érettségizett 1904-ben. Leérettségizett, és nem volt szakmája. Azt hiszem, önkéntesként bekerült be a katonasághoz, és ott lépkedett felfelé. Aztán kitört az első világháború, és részt vett győztes csatákban, mert 1916-ig több csatát megnyertek. Kapta a kitüntetéseket, vitézségi érmeket. Három-négyet láttam a vitrinben, gyerekkoromban. Az egyik a Károly kereszt volt [Károly Csapatkereszt – IV. Károly király által  1916-ban alapított katonai emlékérem, amelynek elnyeréséhez legalább háromhavi frontszolgálat volt szükséges. – A szerk.], a többire nem emlékszem. Mindig mesélte, hogy csihi-puhi az oroszokat. Egészen 1918-ig katona volt. 1919-ig nem nagyon nézték, ki zsidó, ki nem, ő pedig beírta magát reformátusnak. Közben magyarosított is Ács Sándorra.

A háború után Erdélyben belekeveredett valamilyen összeesküvésbe, és akkor jött át Magyarországra. Nem is mondta soha, hogy román, mindig azt mondta, hogy oláh. Rettentően haragudott az oláhokra. Egy ideig nem is engedték be Romániába, de mindig átment meglátogatni a szüleit és a testvéreit. Vagány volt. Emlékszem, anyám izgult, hogy fog visszajönni. Később már kapott vízumot. Az első világháború után belépett Friedrich pártjába. Aztán ez a párt mindig kisebb és kisebb lett, és apám nem is bánta, mert ő tulajdonképpen úgy volt ott, hogy letagadta, hogy zsidó.

1920-ben volt a trianoni békeszerződés, leszereltek egy csomó katonatisztet, és elsők között a zsidókat. Nyugállományú főhadnagy volt. Kapott nyugdíjat is. Végig, 1945-ig kapott nyugdíjat. A nyugdíj nagyon kevés volt, nem lehetett volna belőle megélni. Főhadnagyi nyugdíj, hogy pontosan mennyi, arra nem emlékszem. Csak arra, hogy anyám mindig mondta, az nem is pénz. Viszont ezek, akiket akkor leszereltek, kaptak bizonyos engedélyeket. Akkor adtak trafikokat [lásd: trafikjog], mindenfélét. Pénze nem volt, leszerelt katonatiszt volt, zsidó származású volt, de titkolta, amennyire lehetett. Viszont kapott engedélyeket, és ügyes volt. Az első engedélye az volt, hogy Újpesten nyithatott egy magán zálogházat Ács Sándor néven, ami az 1920-as évek elejétől az 1940-es évek elejéig működött. Magához vett két tőkéstársat, és ott Újpesten, az Árpád úton nyitott egy magán zálogházat. Egy zálogházhoz sok tőke kellett, neki meg nem volt pénze, viszont volt engedélye. Az egyik tőkéstárs csak pénzzel szállt be, a másik, egy Lazarovics nevű működtette a zálogházat, apám pedig kapott egy fix összeget. Volt még egy becsüs, egy nő, az is zsidó volt.

Négyszáz pengőt kapott akkor, amikor a sláger szerint „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt”. Egyszer egy hónapban elment a pénzért. De amikor árverések voltak, mindig ott volt. Hatéves koromban kaptam tőle ezt a briliáns fülbevalót, ami a fülemben van. Ezt úgy vette, hogy egy árverésen ott volt mint a tulajdonos, ezért olcsón tudott ilyen dolgokhoz hozzájutni. Ez a havi fix folyton csökkent és csökkent. Az 1930-as évek elején az egyik tőkéstárs tönkrement. Aztán jöttek a zsidótörvények, és 1940-ben, amikor megvolt az összes zsidótörvény, jött egy ronda nyilas pali, aki leleplezte az egészet, hogy itt tulajdonképpen mindenki zsidó. És akkor ez megszűnt. De az apám nagyon ügyes volt, szerzett egy másik engedélyt. Megint elhallgatta, hogy zsidó, és egy osztálysorsjegy főárusítási engedélyt szerzett. Ez tulajdonképpen lottó elődje volt. El lehetett adni egész sorsjegyet, felet, negyedet, sőt volt nyolcad sorsjegy, ami akkor 3 pengő 50 fillér volt, és ezt kéthavonta húzták. A sorsjegynek volt egy száma, és azt húzták ki. Az osztálysorsjegyet az alárusítók árulták, és adtak az apámnak egy bizonyos százalékot [Az osztálysorsjáték 1897-től állt fenn. Az állam az osztálysorsjáték rendezésének jogát az állami ellenőrzés fenntartásával 20 évre egy magánvállalatnak engedte át. A vállalat minden évben két sorsjátékot rendezett. Egy-egy játék 6 osztályból (húzásból) állt, és minden hónapra egy-egy húzás esett. – A szerk.]. 1943-ben, amikor rájöttek, hogy zsidó, elvették ezt az engedélyt, és átadták egy kereszténynek. Akkor alárusító lett, és megtartotta a klienseit. Ezek az engedélyek, amiket mint Trianon miatt leszerelt katonatiszt élvezett, és amiből egész életében élt, ezek megszűntek. 1943-tól már betegeskedett is, agyvérzései voltak, és akkor anyám csinálta az alárusítást. Szóval mindig ilyen engedélyes volt, amiért fizettek neki.

Más munkát nem végzett. Akkor más világ volt. A szülők másképp éltek, mint most. Anyám nem dolgozott. Apámban volt valami katonatiszti. Jött-ment, volt egyenruhája, amit mint nyugállományú katonatisztnek joga volt hordani. Sok ismeretsége volt, bajtársi találkozókra járt. Aztán tagja volt a Friedrich pártjának, néha elment az ülésekre. Ezenkívül csinált ilyen kis apróbb üzleteket. Más világ volt. Későn keltek föl, aztán volt minden nap ebéd otthon, a testvérem és én is hazajöttünk az iskolából, és együtt ebédelt a papa, mama és a két gyerek. Ebéd után lefeküdt pihenni. Délután beült a kávéházba, ott kiolvasta az összes lapot. Ott volt egy kis baráti köre. Kártyázni nem kártyázott, viszont tőzsdézett. Oda is járt. Legtöbbször vesztett. Úgyhogy anyagilag nem voltunk olyan nagyon jól. Abban az időben, amikor gimnazista voltam, kifelé azt játszották, hogy nagyon gazdagok vagyunk, belül pedig szegények voltunk. Fenn az ernyő, nincsen kas. Ez jellemezte az egész családot. Szép lakásunk volt, de néha alig tudtuk a házbért kifizetni. A sarki fűszeresnél könyvre vásároltunk, és alig tudtuk kifizetni a havi számlát. De úgy nézett ki, mintha a főhadnagy úréknak jól menne. A házmester is úgy beszélt rólunk, hogy a főhadnagy úrék. Az egy státusz volt.

Amikor születtem, mert abban az időben nem kórházban születtek, a Szondy utca 93-ban laktunk, egész közel az Állatkerthez. Második elemista koromig ott laktunk. Ez volt a legszebb lakás. Négyszobás volt, összkomfortos, tolóajtó volt, ami akkor hallatlan dolog volt. Erkélyes, első emeleti. Ott már volt fräulein. A fräulein grazi volt. Ott nyaraltunk többször a Wörthi-tónál [Ausztria] nyáron. Akkor még, Hitler előtt Ausztriának nem ment olyan jól, ezek a kis osztrák lányok nem tudtak elhelyezkedni, és idejöttek Magyarországra. A cselédlány az lejjebb volt, a fräulein az magasabb dolog volt. De teljesen műveletlenek voltak, tudtak írni-olvasni, mást nem. De tudtak németül. Elegáns dolog volt nekik idejönni fräuleinnek. És a középosztályi családok el tudtak tartani egy cselédlányt és egy fräuleint.

Volt egy mindenes is. Az is ott lakott, annak volt egy cselédszobája. A gyerekszobában meg volt egy dívány, ott volt a fräulein. A cselédlány minden csinált. Anyám csak főzött, de úgy, hogy a cselédlány a keze alá dolgozott. A krumplit pucolta, a hagymát pucolta, mosogatott. Ha valami nehéz dolgot kellett hozni, akkor leszalajtotta, de a kényesebb dolgokat, a húsokat például, anyám vette. Délben leült a család ebédelni. A fräulein velünk ebédelt, a cseléd nem. A cseléd az felszolgált. Csöngettünk, behozta tálcán a dolgokat. Pénteken volt leves és tészta. Nem zsidó módon étkeztünk.

Amikor kicsik voltunk, az Állatkertbe volt bérletünk, és oda jártunk sétálni a fräuleinnal. Megreggeliztünk, anyám eldöntötte, hogy milyen ruhát vegyünk föl, és a fräuleinnal elmentünk az Állatkertbe. Abban az időben a Dózsa György útról [akkor: Aréna út] is volt bejárat. Délben hazamentünk az ebédre, amit a mindenes lány és anyám együtt készített el. De anyámnak sokszor programja volt, elment a barátnőivel, és akkor a lány fejezte be. Apám is megjött, együtt ebédeltünk. Németül beszéltünk, mert a fräulein, volt vagy húsz éves, nem tudott magyarul egy szót se, és nem illett magyarul beszélni. Az asztalnál az egész család németül beszélt. Majdnem anyanyelvem volt. Előbb tanultam meg németül, mint magyarul. Amíg iskolába nem mentem, majdnem jobban tudtam németül beszélni, mint magyarul. Azzal volt a bajom első elemiben, hogy magyarul kevésbé tudtam, mint németül.

A Szondy utcában laktunk, amikor beírattak az első elemibe egy magániskolába. A Bajza utca sarkán volt a Dr. Málnai-féle nyilvános jogú elemi iskola, egy magániskola [Málnai Mihály (1860–?) tanár, pedagógiai író, 1886-tól 1920-ig tanár volt az izr. tanítóképző intézetben, majd 1920–27 között a Málnai-féle magán leánylíceum igazgatója. A líceum a Bajza utca 20. szám alatt volt, valószínűleg ennek megszűnése után nyílt meg a Málnai-féle nyilvános jogú elemi iskola. – A szerk.]. Volt egy hosszabb kihagyásom, amikor szamárköhögésem volt. Akkor külön taníttattak otthon, hogy ne veszítsek évet. Az első két osztályt jártam itt. Utána elköltöztünk az Áldás utcába, és akkor az Áldás utcai elemibe kerültem.

A Málnai-féle iskolába inkább zsidó gyerekek jártak. Egy osztályba nyolcan jártunk, fiúk és lányok vegyesen, és ebből hat zsidó volt. Délelőtt oda jártam, délután elmentünk a fräuleinnel sétálni. Egyszer, nagyon jól emlékszem, második elemista voltam, az anyukám is odajött az Állatkertbe, félrevont, és azt mondta, hogy tudod, mi tulajdonképpen zsidók vagyunk. De nem tehetünk róla, így mondta, ilyennek születtünk. Nem kell szégyellni. Mondtam magamban, miért kellene szégyellni, hát a legtöbb gyerek zsidó. Az osztályban is csak két keresztény van, aki keresztény hittanra jár, a többi mind zsidó. Nem foglalkoztam vele.

A harmadik elemiben, novemberben elköltöztünk a Rózsadombra. Akkor egy kicsit jobban ment a zálogház, és a szüleim egy előkelőbb környéket akartak. Az Áldás utcai elemiben aztán megfordult a helyzet: harmincan voltunk egy osztályban, és hat zsidó volt. Még a képen is meg tudom mutatni, kik voltak a zsidók, mert azokkal jártam együtt hittanra, a többiek a tiszihez jártak. Én eleinte nem törődtem ezzel. A karácsonyt megtartottuk a keresztény fräuleinnal, de a Hanukát nem tartottuk. A zsidó hittanban tanultuk a Hanukát, de ez nekem olyan volt, mint a többi tantárgy.

Az Áldás utca 13-ba költöztünk, ami egy kétszintes villa volt. A tulajdonos lakott a földszinten, és az emeleti részt kiadta. Ez egy négy szoba, cselédszobás, összkomfortos lakás volt. Három évig béreltük. Akkor költöztünk el, amikor befejeztem a negyedik elemit, mert nem akartam keresztény gimnáziumba járni.

Ugyanis az Áldás utcai elemiben én zsidó hittanra jártam. Nem voltunk vallásosak, de muszáj volt megtanulni a főbb imákat. Ezeket latin betűkkel leírták a fräuleinnek, és úgy tanította meg nekem. Az egyik hittanóra után odajött hozzám egy tízéves, szőke copfos helyes kislány, és azt mondta, hogy én nem állok veled párba. Miért nem állsz velem párba? – kérdeztem. Azért nem állok veled párba, mert a tiszi azt mondta, hogy te ölted meg a Jézuskámat. Na már most, én azt sem tudtam, hogy mi az a Jézuska, mert otthon nem hallottam semmi Jézuskát, a hittanórán sem mondtak semmi Jézuskát, azt se tudtam, ki az. És akkor otthon mondtam, hogy nem akartak velem játszani, meg nem álltak velem párba, mert én megöltem a Jézuskájukat. Kérdeztem szüleimet, hogy miért csinálják ezt velem. Elmagyarázták, hogy azért, mert te zsidó vagy. Ez a baj veled. Befejeztem a negyedik elemit, és át kellett menni gimnáziumba, és akkor otthon törték a fejüket, hogy mit csináljanak velem, hogy melyik gimnáziumba írassanak be. Apám egy kijárós ember volt, az volt a mániája, hogy mindent kijárt. Mint katonatiszt, odament a Mária Terézia gimnáziumba, és fölvettek. Az Erzsébet Nőiskolába is felvettek. Akkor ezek voltak az elit gimnáziumok. És akkor én elkezdtem sírni. 

Akkor kinyomozták a Zsidó Gimnáziumot, a Pesti Izraelita Hitközség nyolcosztályos leánygimnáziumát az Abonyi utcában. És véletlenül a Zsidó Gimnázium egyik tanára ott lakott az Áldás utcában, és az beszélt anyámmal, hogy sokkal jobb lenne, ha már elsőtől a Zsidó Gimnáziumba mennék. Ott a lányoknál nem veszik olyan szigorúan a vallást. Csak a fiúkkal törődtek. Abban az időben egy héten kétszer kellett hittanórát tartani. A zsidó gimnáziumban a lányoknak egy héten háromszor tartottak. A fiúknak minden nap. A fiúk voltak a zsidóknál fontosak, őket komolyan vették. Hát, ha egy héten kétszer helyett egy héten háromszor, ezt még ki lehetett bírni. Mi nem voltunk vallásosak, csak azért írattak be a zsidó iskolába, hogy ne érezzem az antiszemitizmust. A nagyünnepeken, újévkor [Ros Hásáná] és a hosszúnapkor [Jom Kipur] elmentünk templomba, ennyiből állt a zsidóságunk. Nem vezettünk kóser konyhát sem. Én tízóraira sonkás zsemlét vittem, nem bánták. A fél osztály azt vitt.

Az Áldás utcából átköltöztünk az Aréna út 15-be [ma Dózsa György út], hogy közelebb legyünk a gimnáziumhoz. Azt a mesét találtuk ki, hogy azért járattak a Zsidó Gimnáziumba, mert közel volt. Az Abonyi utca és az  Aréna út sarkán a 17 egy zsidó ház volt. Mellette volt a 15. Ez egy kisebb ház volt, akkor még nem volt ráépítve, és az keresztény ház volt. És mi a 15-be költöztünk. Itt három szoba volt, összkomfort és cselédszoba. Az ebédlőben volt egy szép, rendes asztal és egy kis vitrin. A gyerekszobában volt iskolapad mind a kettőnknek. Volt egy hálószoba. Ide már nem jött a fräulein, csak a cseléd. Volt zongora is, és tanultam is zongorázni öt évig. A Zsidó Gimnáziumban volt zongoraoktatás. A negyedik elemiben kezdtem, és a negyedik gimnázium után abbahagytam. A húgom is tanult, és belőle balettmester lett. A zsidó gimnáziumban minden volt. Nem csak zongoratanítás, volt ott tánciskola is. Még ilyen nevelési tanácsadó is volt, ha kamaszkori problémák voltak [A fiúgimnázumban hoztak létre Magyarországon először, az 1931/32-es tanévben nevelési tanácsadót Szeles Henrik tanár vezetésével, 1934/35-ben pedig a leánygimnáziumban is megalakult a nevelési tanácsadó Lévyné Freund Kata gyógypedagógiai tanárnő vezetésével. – A szerk.]. Azért azok ott nagyon ügyesen megcsinálták. Egy óriási hátránya volt, hogy vasárnap is kellett iskolába menni. Eleinte nem volt baj, de aztán amikor már harmadik-negyedik gimnazista lettem, és egyre jobban belementünk a fasizmusba, akkor anyukám kezdte mondani, hogy úgy jöjjek haza, hogy ne látszódjon az iskolatáskám. Akkor nem olyan hátitáska volt, hanem aktatáska, azt a hónom alá szorítottam, de minden lakó tudta, hogy hova járok. Akkor már kezdték titkolni. De közben már a fölső gimnáziumba jártam, és kezdtem újságot olvasni. 1938-ban, amikor megjelent az első zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], az újságokban benne volt személyenként, hogy a parlamentben ki szólalt fel, és mit mondott.

Az elsőtől a hetedik gimnáziumig jártam a zsidó gimnáziumba. Hét évig csupa zsidó lány között voltam, és nem éreztem semmiféle antiszemitizmust. Az a zsidó gimnázium az egy olyan mentsvár volt ott akkor. Ugyanúgy játszottunk, veszekedtünk, ugyanolyan kamaszkori élményeink voltak: színházat játszottunk Purimkor, ugyanúgy nyaralni vittek bennünket, ugyanolyan élményeink voltak, mint a többi keresztény lánynak. De azután jöttek a zsidótörvények.

Amíg kisebbek voltunk, az  volt a családi program, hogy hétvégén elmentünk az Angolparkba [ma Vidám Park]. Bérletünk volt. Az apám mindenhova engedélyt szerzett. Az Angolparkba bérletet szerzett ingyen mint nyugalmazott katonatiszt, az Állatkertbe is bérletünk volt. Ingyen szerezte meg mint katonatiszt, aki a trianoni békeszerződés miatt szenved. Az ilyennek mindent megadtak. Ez olyan volt, mint Kádár alatt a Szocialista Hazáért érdemérem: ha a gyerek kettesre érettségizett, akkor is felvették az egyetemre. Az Angolparkban megmutatta a katonatiszti igazolványát, és mindenre felülhettünk ingyen. Ez sokszor volt vasárnapi program. Később mentünk színházba is. Már nagylány voltam, ment a Fekete Péter a Vígszínházban, ott is kapott a családom ingyenjegyet [1943-ban mutatták be a Vígszínházban Zágon István és Somogyi Gyula darabját, melyhez Eisemann Mihály írt zenét. – A szerk.]. Apámnak tetszett, hogy mindent el tud intézni. Ahol ki volt írva, hogy tilos a bemenet, oda ő bement, és elintézte. Elővette a katonatiszti igazolványát, és elintézte. Ez az 1940-es években aztán megszűnt.

Nyaralni eleinte a Wörthi-tóhoz jártunk, később csak Csillaghegyre vagy a Rómaira. Ott is tele volt zsidókkal. Kivettünk egy házat hat hétre. Mindig hat hetet nyaraltunk. Akkor már volt HÉV, úgy hívták, hogy vicinális, és apám sokszor bement a városba valamit elintézni. Ez is úgy volt, hogy Csillaghegyen nyaraltunk, de igazából nem voltunk gazdagok. Volt egy fürdőruhánk és egy kimenőruhánk. De megjátszottuk, hogy nagyon gazdagok vagyunk. Ha nem volt pénzünk nyaralásra, akkor anyám mindig kitalált valamit. A zsidók nagyon leleményesek voltak. Amikor tizenkét éves voltam, kitalálta, hogy visz egy másik tizenkét éves kislányt, azzal a címmel, hogy nekem társaságom legyen. Azok gazdagok voltak, fizettek, és azon a pénzen nyaraltunk mindnyájan, még a mindenes is jött velünk. Már az Aréna úton laktunk, én tíz éves lehettem, amikor azt találta ki, hogy a cselédszobát kiadta egy tállyai fiatalembernek ingyen, akinek télen itt üzleti ügyei voltak, azzal, hogy nyáron az egész család Tállyán nyaralhat. Fräulein akkor már nem volt, a cseléd pedig ilyenkor a konyhában aludt egy kinyitható ágyon. Aztán nyáron az egész család Tállyára költözött hat hétre.

Úszni Csillaghegyen tanultam meg nyolcéves koromban. Egy rövid ideig lógtam az úszómester kötelén, aztán úszógumi. Anyám is úszott, apám is úszott, Rómaifürdőre is jártunk.

A ruházkodással nem volt gondunk. Volt egy csíkos egyenruhánk és egy ünneplőnk.

Ami a társasági életet illeti, jöttek néha rokonok, anyám testvére, néha feljöttek apám testvérei, akik Erdélyben laktak, és akkor ott laktak nálunk. Anyámnak volt egy barátnője. Az is ott nyaralt, ahol mi. Anyám társasága és apám társasága nagyjából külön volt. Apám társasága főleg zsidókból állt. A Bucsinszky kávéházba csupa ilyen járt, akikkel kis üzleteket csinált, vettek, eladtak [A Wesselényi utca és a Körút sarkán volt a Bucsinszky kávéház (Erzsébet krt. 30.), az  1930-ban megszűnt Angol kávéház helyén. Nagy Lajos 1936-ban megjelent „Budapest nagykávéház” című könyvének „modellje” ún. "művész kávéház" volt, főként a művészvilág képviselői látogatták. A háború után élelmiszerbolt lett a helyén. – A szerk.]. Meg más kávéházakba is járt. Apám baráti társaságában főleg kereskedők voltak. A barátai is ilyen lógósak voltak. Kisebb üzleteket csináltak, tőzsdére jártak, hol nyertek, hol vesztettek.

De járt a frontharcosokhoz is. Zsidókhoz is járt, és a frontharcosokhoz is. Az anyukám  bridzselt, de csak zsidó asszonyokkal. Egymás lakására jártak. Miután én tízéves koromban az Abonyi utcai Zsidó Gimnáziumba kerültem, nekem is csak zsidó barátnőim voltak. Egyszer tizenhat éves koromban apám elvitt a pártja táncestélyére, ott voltak keresztények is. Amikor a nagyünnepek voltak, újév és hosszúnap, akkor volt a zsidó templomba jegyünk. Akkor apám fölvette a sábeszdeklit. Apám nem tért ki soha. Csak egyszer azt hazudta, hogy keresztény, egyszer meg megmondta, hogy zsidó. Hol keresztény volt, hol zsidó, attól függően, milyen társaságba ment. Nagyon jól tudott zsidó imádságokat, még imádkozott is velünk, tanította a héber betűket, és ha kellett, akkor meg katonatiszt volt. Abban az időben az emberek kétszínűek voltak, persze most is kétszínűek. Ilyen mindig volt.

Ezeket a barátait, akikkel a kávéházban, tőzsdén, bajtársi összejöveteleken találkozott, haza nemigen hozta. Nem volt olyan testi-lelki jó barát, hogy örökké. Három-négy hónapig jóban voltak, aztán kész. A zálogházi társa, Lazarovics néha odajött családostól. Ha valami közös program volt, vagy színházba mentek, akkor mi a fräuleinnal otthon maradtunk. Anyám szeretett színházba járni. Havonta egyszer-kétszer mentek színházba.

A gyerekszobában volt egy gyerekkönyvszekrény, és volt egy falipolc is könyvekkel. De a legtöbb könyv csak dísz volt, nem nagyon olvasták. Újságot olvastak vagy hetilapot. A „Pesti Napló”, „Az Est”, a „Magyarország”, ezek jártak nekünk [Az ún. Est-lapokról van szó, lásd: Az EST-konszern lapjai. – A szerk.]. Karácsonykor megkaptuk az Est Hármaskönyvét [Az 1923–1938 között évente megjelenő, egy-, két- vagy háromkötetes Hármaskönyv alcíme ez volt: „lexikon az Újságolvasó számára”. Hasznos és aktuális tudnivalók mellett a kor jelentős íróinak, költőinek és más művészeinek (pl. Bartók vagy a „Nyugat” alkotói köre) írásait közölte. Az Est lapok előfizetői ajándékba kapták. – A szerk.] . Apám Jókait olvasott még. És engem olvastatott. A Zsidó Gimnázium kívánta is. A gyerekszobában lévő kis könyvtár nem csak dísznek volt ott. Azok ifjúsági könyvek voltak. Tutsek Anna, ezek a lányregények, azokat faltam [Tutsek Anna (1865–1944): 1894-től a „Magyar Leányok” c. képes hetilap szerkesztője. Különösen a női olvasóközönség polgári rétegeiben voltak olvasottak erkölcsjavító célzattal írt konzervatív szemléletű írásai (Viola története /regény/, Cilike /regénysorozat/ 1904–14). – A szerk.]. És azt nagyon akarta, hogy olvassak. És vásárolt is könyveket. Nem olyan sokat, mint manapság, de a gyerekszobában olyan húsz-harminc könyvünk volt. Amikor pedig felsős gimnazista voltam, akkor már lehetett olyan ötven-hatvan könyvünk. Akkor már olvastunk Jókait, Victor Hugót. Ezenkívül volt az „Én Újságom” [„Az Én Újságom” tekinthető az első irodalmi értékű magyar gyermeklapnak (Móra Ferenc is sokszor publikált benne), Benedek Elek és Pósa Lajos indította 1889-ben. 55 éven át jelent meg, egészen 1944-ig. Benedek Elek kiválása után Pósa szerkesztette a lapot, majd halála után, 1914–1936 között Gaál Mózes. – A szerk.] meg ezek a gyereklapok.

Apám az újság-előfizetést is linkül csinálta. Bement mint katonatiszt, hogy meg szeretné ismerni az újságot. És akkor negyedévig ingyen járt a lap. Ő azt mondta magáról, hogy székely góbé, énszerintem inkább ravasz zsidó volt. De elegánsabb volt azt mondani, hogy székely góbé, mint hogy trükkös zsidó. Azt már fiatal korában megtanulta, hogy ügyeskedni kell. Többnyire civilben járt, de ha fényképezkedett, akkor felvette a katonaruháját. Meg ha valamit el kellett intézni. Engem például a Zsidó Gimnáziumba úgy íratott be, hogy felvette a katonatiszti ruhát, és a zsidók hasra estek, hogy egy katonatiszt ide akarja járatni a lányát. Nehezen lehetett bejutni, de pillanatok alatt elintézte. Négy gimnáziumba fölvetetett. Ha valami akart csinálni, akkor fölvette az egyenruhát. Ha nem akart semmit csinálni, csak a kávéházban ült, akkor rendes ruhában volt. Ha útlevelet kellett intézni, akkor katonatiszti ruhában ment.

Amikor hetedikes gimnazista voltam, a szüleim féltettek, hogy egzisztenciális problémáim lesznek, mivelhogy a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumába járok. Az eszükbe sem  jutott, hogy az életünket kellene félni, de hát a jövőbe nem láttunk. Egzisztenciálisan féltünk. Volt egy testvérem is, őt is féltették, hogy mi lesz vele. Ezért hetedik után kivettek a gimnáziumból, és áttettek a Zrínyi Ilona állami leánygimnáziumba [A Zrínyi Ilona leánygimnázium nem állami, hanem községi iskola volt. – A szerk.]. Az iskola a Práter utcában volt, oda vettek föl a nyolcadik kerületben a legkönnyebben. Nem volt olyan elegáns iskola, mint a Veres Pálné vagy a Mária Terézia, de oda már nem vettek volna föl. Itt jártam a nyolcadik osztályt. Arra gondoltuk, hogy így nem zsidó érettségi bizonyítványt kapok. Különbözeti vizsgát kellett tennem, és a nyolcadikat már a Zrínyi Ilona leánygimnáziumban jártam. A sors fintora, hogy amikor megkaptam az érettségi bizonyítványomat, az volt benne, hogy Ács Éva Magdolna elsőtől a hetedik osztályt a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumában, nyolcadikat a Zrínyi Ilona leánygimnáziumban járta. Azt hittem, hogy a Zrínyi Ilona leánygimnáziumból kapok egy „tiszta” bizonyítványt. Ez nem volt vicc, ekkor már antiszemitizmus volt. Annyira megijedtem, hogy nem ilyen bizonyítványt kaptam, hogy kitéptem a bizonyítvány anyakönyvi részét. A bizonyítványt nem mertem senkinek megmutatni. Később, a Rákosi-időkben, mikor az OTP-nél dolgoztam, kérték az érettségi bizonyítványt, és azt mondtam, hogy nincs. Erre azt mondták, hogy érettségizzek le még egyszer, ők segítenek. Hát én akkor nem akartam még egyszer érettségizni. Kértem egy másolatot a bizonyítványról, és gondoltam, abban nem lesz benne a vallás. Nem is volt benne a vallás, mert az már a Rákosi-korszakban volt, de benne volt, hogy a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziuma. Féltem, hogy ebből bajom lehet, ezért zárt borítékban adtam le a bizonyítványt a főnökömnek. Gondoltam, lesz, ami lesz. Másnap odajött hozzám, hogy hát „Éva, maga is?” Ő is. Úgyhogy nem lett belőle aztán semmi baj.

Amikor 1938-ban jött az első zsidótörvény, akkor apám még jobban elővette a Károly keresztet. Ezenkívül voltak ellenforradalmi érdemei a miatt a romániai összeesküvés miatt. Nem láttunk a jövőbe, azt hittük, hogy ezzel a főhadnagysággal meg tudunk menekülni a kellemetlen dolgoktól. Aztán 1939-ben, a második zsidótörvény után kiderült, hogy ez a katonatisztség nem elég, és akkor ajánlottak neki egy antedatált keresztlevelet meg házasságlevelet egy református paptól. Ez a református pap egy bizonyos Bogdán Ernő volt, Kispest Wekerle-telepén, aki pénzért és festményekért adott antedatált keresztlevelet. Nem volt elég pénzünk, festményeket adtunk. Nagyon szép festményeink voltak, még a zálogházas korszakból. Tulajdonképpen ez mentett meg bennünket. Bogdán Ernő visszalapozott 1923-ra, ott volt egy üres hely, és beírt engem VGS-tintával, hogy régi beírásnak látszódjon. Eleinte pénzért vagy festményekért adta az igazolásokat, és akkor bukott le, amikor ingyen adta. Az újságból tudtuk meg. Hogy mi lett vele, nem tudom. Azért választottuk a református vallást és nem a katolikust, mert nem kellett keresztet vetni, és nem kellett térdelni. Apám, annak dacára, hogy még semmi hivatalos papírja a kitérésről nem volt, reformátusnak írta be magát mindenhova.

Szóval megvolt a keresztlevelem, mintha 1923-ban reformátusként születtem volna. Ettől aztán mindenféle bonyodalom támadt. Ezt az antedatált keresztséget át kellett vezetni az anyakönyvi hivatalban az ő házasságlevelükön és az én születési anyakönyvemen. Ők a hatodik kerületben házasodtak, és ott egy rendes ember volt, át is vezette. Én a hetedik kerületben születtem, ott viszont egy vitéz-nem-tudom-kicsoda volt az anyakönyvvezető, és nem volt hajlandó átvezetni. Hát nem volt hülye, tudta, hogy ez egy link dolog. Közben engem kivettek a Zsidó Gimnáziumból, mert református lány nem járhatott oda, és az egész család felborult barátilag. Itt voltak a zsidó barátok, a zsidó bridzspartnerek, a zsidó kávéház, a zsidó gimnáziumi barátnők, és itt álltunk egyedül. Mert abban az időben a zsidók megtagadták azokat, akik hirtelen ilyen nagy keresztények lettek. A keresztények pedig nem fogadtak be, mert nekik meg büdös zsidók voltunk. Én akkor tizenhét éves kamaszlány voltam, engem nagyon megviselt. Teljesen társaság nélkül maradtam. Én a hét év zsidó gimnázium alatt kaptam egy kis fertőzést zsidóságból. Hogy hosszúnapkor nem volt szabad enni, és én már nagylány vagyok, nem csak délig kell böjtölnöm, böjtölhetek egész nap. Így írattak be a Zrínyi Ilona gimnáziumba azzal, hogy születésem óta református vagyok. A keresztlevelemmel írattak be, azt is elfogadták. Református hittanra kellett mennem, de semmit nem tudtam se Jézus Krisztusról, se másról, és nagyon szégyelltem. Nagyon rossz néven vettem az egészet, kamasz fejjel úgy gondoltam, hogy a szüleim csalók, hamisítók, pedig a fasiszta törvények kényszerítették őket.

Decemberben behívattak az igazgatói irodába, hogy nem elég a keresztlevél, a születési bizonyítványomat is hozzam be, mert különben nem tudok leérettségizni. Akkor rájöttek, hogy ez a kereszténység nem is igazi, áttettek a zsidó hittanra. A lányok meg csúfoltak. Abban az időben nem úgy volt, mint most, hogy nem számít. Ez volt a fő szempont.

Közben egyre romlott a helyzet, és a katonatiszti védettségről egyre jobban áttértünk az egyházi védelemre, a református egyházra. Anyám minden reggel 6-tól 7-ig járt valami hajnali istentiszteletre, hogy bizonyítsa, hogy ő milyen nagy református. De ezt csak ő csinálta, mert mi nem csináltunk semmit. Egyre jobban belegabalyodott ebbe a református egyházba, hogy ő igenis keresztény. Mert most már életről-halálról volt szó. Egész keresztények lettünk, anélkül, hogy áttértünk volna, mert nem is tértünk át soha.

A szüleimmel ugyanaz volt a helyzet, mint velem. Anyám barátai nem barátkoztak vele tovább, mert keresztény lett, a keresztények pedig nem fogadták be. És akkor anyám elment  a Vilma királynő fasorban levő református templomba, és ott elmondta egy papnak, hogy neki az a problémája, hogy zsidónak született, de már régen áttért – nem mondta az antedatálást –, és keresztény érzelmű, református. Zsidó származású, de lelkében református, segítsen neki. Egy nagyon rendes, Dobos Károly nevezetű pap volt, aki azt mondta, hogy milyen érdekes, tegnapelőtt volt itt egy férfi, Pór Jenő malomigazgató, aki ugyanilyen problémával jött. Ez a Pór Jenő lett később az apósom. A Budapesti Gőzmalom [Első Budapesti Gőzmalom RT., al. 1838] igazgatója volt, gazdag ember. Zsidónak született, de 1919-ben áttért szabályosan, nem úgy, mint mi, antedatálva Az eredeti neve Politzer volt, ebből lett Pór. 1940-ben kapott is egy tanúsítványt arról, hogy nem számít zsidónak. Hívő református lett. Ő is szeretett volna valami társaságot kialakítani. Úgyhogy a lelkész összehozta anyámat és Pór Jenő malomigazgatót, akik ketten, Dobos Károly fasori református lelkész égisze alatt alapítottak egy „Jó Pásztor” nevű bizottságot. Ők nem alapíthattak ilyet, ezért többször felvetették Dobos Károlynak, aki végül megszerezte hozzá az egyháza támogatását. A Jó Pásztor nevet a református egyház találta ki [A Jó Pásztor Bizottságot – legalábbis a föllelhető dokumentumok szerint – a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje alapította 1942. október 20-án Muraközy Gyula konventi missziói lelkész elnöklete és Éliás József igazgató-lelkészsége alatt. Eredeti célja a zsidóságból áttért református egyháztagok lelkigondozása és az arra rászorulók szociális és karitatív gondozása volt. Később az evangélikusok is képviseltették magukat a bizottságban Sztehlo Gábor személyében, és együttműködött a bizottsággal a Cavallier József vezette katolikus Szent Kereszt Egyesület is. – A szerk.]. Ez a bizottság a református hitre áttért munkaszolgálatosokat szándékozott segíteni. Voltak olyan munkaszolgálatosok, akik nagyon szegények voltak, se pokrócuk, se rendes ruhájuk nem volt. És mi gyűjtöttünk ruhára meg mindenre. Akkor anyám azt mondta, hogy én már nagylány vagyok, lassan leérettségizek, segítsek az adminisztrációban. Pór Jenő meg megkérte a fiát, Endrét, hogy ő is segítsen az adminisztrációban, amikor éppen otthon van a munkaszolgálatból. Pesten volt munkaszolgálatos. Akkor barátkoztam össze a férjemmel, és így lett ebből házasság. Ez érdekes eset, ahogy összekerültünk a Pór családdal. Ők jómódúak voltak, a Belvárosban laktak, a férjem a Berzsenyi gimnáziumba járt iskolába. 1914-ben, amikor született, még izraelita, megvan a születési bizonyítványa. De mivel 1919-ben szabályosan áttértek reformátusnak, mire iskolába került, már református volt, akinek megvannak a papírjai. Nem voltak vallásosak, de református hittanra járt. Ha nincs ez zsidó–keresztény bizottság, mi sem jövünk össze soha.

A Jó Pásztor Bizottság nem zsidókat, hanem áttért református zsidókat támogatott.  Anyám az Aréna úti remek háromszobás lakásunk egyik szobáját kijelölte a Jó Pásztor Bizottságnak. Járt nálunk egy Bereczky Albert nevű pap, a Pozsonyi úti református templom lelkésze, volt ott Dobos Károly a fasori egyházból, aztán Éliás József, akinek a szülei zsidók voltak, és ő református pap lett, meg egy Haypál Béla nevű református pap, aki a Szilágyi Erzsébet téren volt lelkész [Haypál Béla (1899–1988) – református lelkész, esperes, 1926–1968 között a Budapest-Budai egyházközség lelkipásztora volt. – A szerk.]. Ez a négy-öt jobb érzelmű pap támogatta a zsidó származású református munkaszolgálatosokat. Nagyon sokat csináltak, amíg a Jó Pásztor Bizottság 1944-ben meg nem szűnt. Később már senki sem merte vállalni. Egyedül ez az Éliás József nevű lelkész nem félt, és mindenhova elment. Amikor a Dunába lőtték az embereket, elment Ravasz Lászlóhoz, hogy csináljon vasárnap valami szózatot, valami kinyilatkoztatást, hogy ne lődözzék a hithű reformátusokat a Dunába. Éliás egy másik pappal szövetkezve rengeteget embert mentett  meg. A háború után Debrecenbe helyezték át, és körülbelül tizenöt éve halt meg. Egyszer írt nekem egy szép levelet, hogy nem fogja elfelejteni ezeket az időket [A Jó Pásztor Bizottság nem szűnt meg 1944-ben, Éliás József pedig 1995-ben halt meg. Lásd még  a szócikket. – A szerk.].

Közben 1941-ben leérettségiztem, mit lehet velem csinálni? Akkor jött az érdekes eset, anyám szerzett nekem egy állást, elkerültem tisztviselőnek a Vető Sándor Fémárugyárba. Közel is volt a Dózsa György úthoz, ott volt a MABI-val szemben, a Péterfy Sándor utca sarkán. Azt mondtam, hogy elvesztettem az érettségi bizonyítványomat, de itt elfogadták a keresztlevelemet. Nagyon nagy dolog volt. Mert az összes zsidó gimnáziumbeli barátaim varrni tanultak, fehérnemű varrást, a fiúk asztalosságot meg ilyenek. Nagy dolog volt egy tisztviselői állást kapni. Először nyolcvan pengő fizetést kaptam, aztán százhúszat. Nagyon meg voltak velem elégedve. Innen 1944 áprilisában kiléptem, mert féltem. Ugyanis már kellett a sárga csillagot viselni, itt meg úgy tudták, hogy református vagyok. A legegyszerűbb volt, hogy kilépek. Utána mindjárt jött a házasságom, 1944 májusában, egy hónapra rá. Akkor lettem Pórné. A férjem pünkösdkor kapott három nap szabadságot. Erre a három napra megcsináltuk az esküvőt. A Csengery utcában volt akkor az elöljáróság. Abban az időben egy olyan pletyka terjedt el, hogy aki férjes asszony, azt nem fogják elvinni, csak a lányokat viszik.

Ez a Jó Pásztor Albizottság szépen kitartott 1944. március 19-ig. 1944. március tizenkilencedike után már nem volt kecmec. Az, hogy ő 1919-ben tért át, én meg antedatálva tértem át, meg hogy ki milyen gimnáziumban érettségizett, és hogy van tanúsítványa arról, hogy nem minősül zsidónak, ez mind nem számított már. A férjem fehér karszalagos munkaszolgálatos volt. Az nagyon nagy dolog volt, mert a sárga karszalagos az büdös zsidó, a fehér karszalagos csak félbüdös. Amikor én hozzámentem, akkor Budapesten volt, és a Várkertészetben dolgozott. De ez csak egy vagy két hónapig tartott, mert júniusban már a Kárpátokban volt a front, és oda vitték. Beregszászon volt, amikor a lába rettenetesen megdagadt, és nem tudott továbbmenni a századdal. Otthagyták a kórházban. Három nap múlva, amikor egy kicsit lelohadt a lába, kirúgták. Amikor kijött a kórházból, Beregszászon az oroszokat találta. Átment Romániába, és Aradon keresztül 1945. január 30-án Budapestre érkezett. Szerzett valahogy egy antifasiszta igazolást. Még aznap, amikor megérkezett, Zuglóból átmentünk a Vörösmarty utcába, és háromszor állítottak meg, hogy malenkij robotra vigyék, és mind a háromszor elővette ezt az orosz nyelvű papírt, és elengedték. Pedig ő nem is volt egy ügyes típus, mint az apám. Ő egy jól nevelt úrigyerek volt, akit nagyon szerettem.

De tulajdonképpen mi is jól megúsztuk. Apám nagyon büszke volt arra, hogy ő főhadnagy. Hogy magyar királyi főhadnagy. Mindenhol Ács Sándor nyugalmazott főhadnagyként írta alá  magát. A házunkban, az Aréna út 15. alatt nagy táblával ki volt írva, hogy Ács Sándor főhadnagy, és amikor a házmesterné azt mondta, hogy ott fönn a főhadnagy úrék laknak, oda rendőrök vagy nyilasok föl se jöttek. Még 1944-ben sem, nemhogy előtte. Pedig zsidó gimnáziumba jártam, az egész ház tudta, hogy vasárnaponként iskolatáskával megyek haza. A  házmester rendes ember volt, a ház többi lakója meg úgy tett, mintha hülyék lennének. Nem mondták. Nem voltak se mellettünk, se ellenünk. Nem jelentettek föl. Egyetlen pozitívum amit csináltak, hogy nem jelentettek föl.

Anyám nem engedett csillagot viselni. Ő úgy tartotta, hogy ezek a törvények egy katonatiszt családjára nem vonatkoznak. És az anyám úgy viselkedett egész idő alatt, hogy semmit nem tartott be, és amennyire lehetett, nem engedett minket se betartani. Nagyon erős asszony volt.

1944. március 18-án, szombat este a Broadway moziba mentünk a leendő férjemmel [A Broadway mozi 1938-ban nyílt meg (Domány Ferenc tervezte), a háború alatt a Barlang Mozgó működött itt, majd 1945–1957 között az Ady mozi, 1957–1989 között pedig a Filmtudományi Intézet Filmmúzeuma. 1989-ben a Filmmúzeum bezárt, majd a helyén nyílt mozit ismét Broadway-nak keresztelték el. Ma a Belvárosi Színház működik itt. – A szerk.]. Ebbe a moziba elengedtek, mert tulajdonképpen légópince is volt. Le kellett menni. Este tízkor kijöttünk a moziból, és rengeteg német tankot láttunk, tele volt velük a Dohány utca. Azt hittük, hogy valami miatt elakadtak, mert már hozzá voltunk szokva, 1944 januárjában, februárjában is sokszor lehetett német tankokat látni az utcán. Fiatal lány voltam, rá se hederítettem, legfeljebb azt néztem, hogy csinos fiú ül-e rajta vagy nem. Mást nem néztem. Vasárnapra megbeszéltünk egy kirándulást a Hűvösvölgybe. Vasárnap délelőtt tíz órakor telefonált Erzsi nagynéném, hogy ne menjetek sehova, bejöttek a németek. Rettentő nagy kétségbeesés volt a családban, de engem, aki akkor tizenkilenc éves voltam, olyan rettenetesen nem izgatott. A legjobban az izgatott, hogy elmarad a kirándulás. A szüleink közölték, hogy nem mentek sehova, mindenki itthon marad. Másnap az újságokban lejött, hogy a zsidóknak nem szabad cselédlányt tartani, és nem lehet telefonjuk. Hát ezért voltak ezek a felnőttek ennyire kétségbeesve, gondoltam magamban. Legfeljebb nem lesz cselédlányunk, és nem lesz telefonunk. Ettől még tudunk élni, ettől még kirándulni is elmehettem volna. Csak ennyi volt a másnapi újságban, ami nekünk járt, a „Pesti Napló” járt. Akkor még nem volt betiltva. Három nap múlva már betiltották. De hétfőn még megjelent [Más napilapról lehet szó, a „Pesti Napló” ugyanis 1939-ben megszűnt. Lásd: Az EST-konszern lapjai. – A szerk.]. Aztán borzalmas gyorsasággal jött minden. Hirtelen rájöttem, hogy a felnőtteknek igazuk van, ez borzalmas. Hétfőn a leendő apósom még bement a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankba, hogy mi legyen a széfjében lévő dolgokkal. Azt tanácsolták neki, hogy hagyjon ott mindent, mert a Vörösmarty utcai házmester nyilas, a hűvösvölgyi kertész nyilas (aztán kommunista lett), ha ott elássa, az se jó, a legjobb hely a bank. A keddi újságban, március 21-én pedig már benne volt, hogy az összes zsidó széfet letiltották. Soha többet nem látott viszont semmit. Nagyon hamar, már április negyedikén megvoltak a zsidó házak. A Wesselényi utca 75. is zsidó ház lett.

Anyám viselkedett a legjobban, ahogy mai szemmel mondom, hogy 1944-ben viselkedni kellett. Nem úgy, ahogy a Zsidó Tanács mondta. Mert a Zsidó Tanács folyton azt mondta, hogy mindent be kell tartani, akkor nem lesz semmi baj. Jó gyereknek kell lenni. Anyám meg azt mondta, hogy nem. Mi katonatiszti és keresztény család vagyunk, keresztény papírunk van, mi nem is vagyunk zsidók. Nem szabad felvenni a sárga csillagot. De a Wesselényi utca 75. zsidó ház [lásd: csillagos házak] lett, és ott maradt a nagymama, Fóti László, a felesége és a két gyerek [az interjúalany nagynénjéről és családjáról van szó]. A nagyobbik gyereket, aki csak egy évvel volt nálam fiatalabb, de már tizennyolc éves lett, azt behívták. Volt egy plakát, hogy tizennyolctól hatvanig mindenkinek be kell menni. Jászberénybe kellett bevonulnia, és Borba [lásd: bori rézbányák] vitték [Valószínűleg még korábban vonult be az idősebbik unokatestvére: Jászberényből 1943 nyarán irányították Borba a 801. számú, a „Jehova Isten Tanúi” szektából alakított különleges munkaszolgálatos század tagjait (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, I. kötet, 271. oldal), ezek szerint azonban nem csak őket, hanem az itt állomásozó zsidó munkaszolgálatosokat vagy egy részüket is. – A szerk.]. A másik fiú az kicsi volt, az ott maradt. Rettentően odavolt a család, főleg a nagymama. Ezt a nagyfiút, a Tomit a nagymama nevelte, mert a Koh-i-noor cipőpasztagyárban minden családtag dolgozott, nem volt idő.

Amikor még félni kellett a deportálástól, a Lakatos-kormány előtt, a nagymama, Fóti László, Bözsi nagynéném és a kisebbik gyerek odajött hozzánk az Aréna út 15-be, mert anyám azt mondta, hogy az egy biztos hely. Akkor a nagymamának még semmi baja nem volt. Itt tudta meg, hogy a kedvenc unokáját deportálták [A németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók két csoportban (szeptember 17-én és 19-én) indult el Borból. Embertelen körülmények között hajtották őket Szentkirályszabadjára, sokan elpusztultak a gyalgút során, sok száz embert pedig legyilkoltak. Az életben maradottakat végül Németországba, a flossenburgi, a sachsenhauseni, az oranienburgi, ill. a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. – A szerk.], és akkor teljesen összeomlott, és megbetegedett. A végén jött ki orvos, és mondták, hogy rákos. Hát lehet, hogy megvolt már a méhrákja, de ezek az események kihozták.

Közben jött október 15-én a proklamáció [lásd: Horthy-proklamáció], a nagy öröm, hogy le lehet venni a csillagot. Kívülről tudtuk a proklamációt, mert folyton hallgattuk a rádiót. Egy csomószor bemondta. Akkor Fótiék a nagymamával visszamentek a Wesselényi utcába. Aztán jött az újabb fordulat. Október 18-án vitték el a zsidókat az Aréna út 17-ből. Az ablakból láttam. És akkor anyukám elhatározta, hogy nem hagyja ott őket a Wesselényi utca 75-ben. Én néztem ki a legkevésbé zsidónak. A testvérem még kislány volt, és hosszú volt az orra. Engem vitt el, hogy elhozzuk a Fóti családot. A nagymama haldoklott. Feküdt, zihálva lélegzett, és nem volt magánál. Mivel gazdagok voltak, keresztény ápolónőt fogadtak mellé. Mi nem voltunk jómódúak, nem volt ennivaló, ők pedig tele voltak konzervekkel. Fótiék elindultak az Aréna útra, mi pedig anyámmal két nagy bőröndöt teleraktunk mindenféle ennivalóval, miközben a nagymama haldokolt a keresztény ápolónővel, aki ott ült mellette, és néha vizes ruhával törölgette, mert orvosság nem volt. Ez a rettentő kép máig él bennem: a nagymama haldoklik, anyukám és én pedig csomagolunk. A nagymama ott halt meg a Wesselényi utcában. Azt se tudjuk hogyan, mert amikor otthagytuk, akkor még haldoklott, de már nem volt magánál. Pedig anyám úgy odavolt a mamáért mindig. Megcsókolta, és otthagyta haldokolni. Nagyanyám természetes halállal halt meg, de úgy gondolom, mégis a fasizmus áldozata.

Aztán anyám, mintha őskeresztény lett volna, úgy ment a két bőrönddel az Aréna út felé gyalog. A Bethlen téren megálltunk pihenni, és az anyám megszólított egy tizennyolc éves forma nyilas fiút nagy nyilas karszalaggal. Nem segítenél vinni ezeket a koffereket? Én olyan rémült voltam, úgy meg voltam ijedve, hogy leszólít egy nyilast koffereket vinni. Elmentünk az Aréna útig, egyszer csak a nyilas fiú leteszi, és azt kérdezi: csak nem zsidó vagyon van ebben? Azt mondja az anyám: mit gondol, akkor magát hívtam volna? Erre: jaj, igaz. Később mondtam anyámnak, hogy miért kellett ezt csinálni, én is tudtam volna vinni a koffert. Azt mondta, hogyha egy nyilaskeresztessel megyünk végig, akkor senki nem igazoltat. Azért beszélek folyton az anyámról, mert apám közben többször agyvérzést kapott, beteg volt. És 1949-ben meg is halt.

Anyám semmit nem csinált, ami elő volt írva. Én el akartam menni a KISOK-pályára, amikor volt ez a behívó. Egyszer voltunk az iskolával a KISOK-pályán, és milyen jó volt. Legalább találkozom a régi lányokkal. Nem engedett a KISOK-pályára. Sehová. Te nem! Akármilyen plakát van, semmi nem érdekes. Úgy viselkedett, ahogy mai szemmel kellett volna.

Anyám mint főhadnagy felesége, rengeteg zsidót mentett. Ott volt nekünk egy háromszobás lakásunk plusz cselédszoba. És aki egy-egy éjszaka nem tudott hol lenni, az mind kapott helyet nálunk. Az ottani kis krejcliben legalább nyolc-tíz ember tudhatott egy-egy éjszakát eltölteni. Így megbújt nálunk egy Dückstein [Zoltán] nevű tornatanár a zsidó gimnáziumból. Meg volt egy Perényi nevű tanár, aki szintén a fiúknál tanított [Perényi Tivadar, szintén tornatanár]. Meg akik csak egy-egy éjszakára akartak ott lenni, akkor vagy a cselédszobában, vagy a szobában valahol mindig kaptak helyet. Anyám úgy halt meg, hogy soha egy fillér kártérítést nem kapott, noha ő rengeteget embert megmentett. Az anyám testvére, aki a Wesselényi utcában lakott és annak az egész családja ott bujkált nálunk, mint erdélyi menekültek. A házmesterné tudta, hogy nem erdélyi menekültek voltak. Anyám főleg a családot mentette meg a baráti kört. De Éliás a másik pappal összeállva nagyon sok embert mentett meg. Próbált Ravasz püspöknél is eljárni a zsidók megmentése érdekében, de a Ravasz nem volt hajlandó vasárnap prédikálni a zsidók érdekében, ahogy a katolikus  Serédi sem [lásd: keresztény egyházi vezetők a vészkorszakban]. Ha csak annyit tettek volna, egy pár emberrel kevesebb ment volna a Dunába! Hallgattak volna rájuk. Anyám végig az Aréna úti lakásban maradt. Mivel az apám magyar királyi főhadnagy volt, föl se jött hozzánk senki.

Az esküvő után odaköltöztem az apósom, Pór Jenő lakásába. A saját házában lakott a Vörösmarty utca 13-ban. Amikor ez csillagos ház lett, és tele volt zsidókkal, akkor az apósommal átmentünk az Aréna út 15-be az anyámhoz, és a főhadnagy úréknál bújtunk. Anyámnál két hétig voltunk. Ez alatt az idő alatt elvitték a zsidókat a Vörösmarty utcából, és üres maradt a zsidóház. Akkor visszaköltöztünk a Vörösmarty utca 13-ba. Úgyhogy amikor az ostrom volt, az egész földszintet mi laktuk, mi voltunk a háziúrék, és már nem volt ott egy zsidó sem, csak beköltözött keresztények. A többi zsidót elvitték vagy a gettóba, vagy a Dunába, vagy a KISOK-pályára, kit hova. A régi zsidó lakásokat úgy, ahogy voltak, bútorostul a kibombázott keresztényeknek adták. A felszabadulás a Vörösmarty utcában ért. Az apósomnak nagyon sokat köszönhetek. Kapott Ravasz püspöktől egy papírt, hogy ő a Jó Pásztor Bizottságnak a diakónusa. A nyilasok elfogadták ezt a papírt Ravasz László aláírásával. A Ravasz-féle írás szerint ő, a gyereke meg a menye, Pór Endre és Pór Endréné is mentességet élveznek [Az említett dokumentum csak Pór Jenő gyermekére, Endrére terjeszti a diakónusi mentességet. Lásd a huepo014.jpg katalógusszámú fényképet. – A szerk.].

Az unokatestvérem nem halt meg, hazakerült Borból, de nem volt egészen normális. 1956-ban disszidált, azóta nem is hallottam róla. A másik gyerek 1956-ban volt tizennyolc éves, és ő is disszidált. Egy-két levelet még írt a hatvanas évek elején, de aztán meghaltak a Fótiék. Bözsi nagynéném 1985-ben, a férje öt évvel hamarabb.

A háború után anyám, apám és a testvérem ott maradtak az Aréna úti lakásban. Apám meghalt 1949-ben. A semmiből éltek. Abból éltek, hogy én egy gazdag asszony voltam. Hűvösvölgyben volt egy gyönyörű őszibarackosunk. 1945 nyarán kiírtuk, hogy gyümölcs eladó. Bözsi nagynénémék beindították a Koh-i-noor cipőpasztagyárat, még egy-két évig lehetett, és gyertyákat kezdtek önteni. Akkor az ment, mert nem volt villany. Hálából, hogy megmentette a családja életét, sok pénzzel segítette anyámat. Mi, Pórék is gazdagok voltunk még, mi is segítettük. Közben a testvérem kezdett gyerekeket balettre tanítani. Eleinte ott, a Dózsa György út 15-ben, a lakás egyik szobájában. Az ötvenes években erre nagy kereslet volt, mert a szovjet balett volt a minta. Az emberek inkább zsíros kenyeret ettek, de balettra taníttatták a gyereküket. Közben elvégzett valami balettpedagógiai tanfolyamot, és később külön helyen nyitott balettiskolát, ami a mai napig megvan. Anyám pedig intézte a balettiskola ügyeit, szervezte a gyerekeket. Az iskolát sokféleképpen hívták, az ötvenes években munkaközösségnek, most megint másképp, de 1948-tól a mai napig a húgom balettiskolája.

A gyerekeimnek nem nagyon meséltem ezekről a zsidó dolgokról. Sőt, 1946-ban és 1948-ban megkereszteltettem őket a Fasorban. Féltettem őket. Ugye, 1944-ben ki voltunk szolgáltatva, és eldöntöttem, hogy a gyerekeimet nem fogom még egyszer ennek kitenni. Ezért a gyerekek születésük után rendesen meg lettek reformátusra keresztelve. De nem neveltem őket semmi vallásra. Én ateista érzelmű vagyok, most is. Nem hiszem el, hogyha lenne Isten, ezt engedte volna csinálni, amit csináltak a zsidókkal. Én ateista érzelmű voltam, én nem neveltem őket semmilyen vallásra, soha. A templomot csak műemlék gyanánt néztük, mindenféle templomot. A zsidó templomot is néztük, a zsidó múzeumot is megnéztük, a Mátyás templomot is, mindent, csak így muzeális értéken.

A zsidó származásról negyven évig nem is beszéltünk. Nem értünk rá. 1950-ben meghalt az apósom,  Pór Jenő. 1955-ben meghalt a férjem. Az egyik gyerekem első elemista volt, a másik harmadik elemista. És én egyedül neveltem föl a két gyereket. Örültem, hogy vagyok, nem beszéltem semmiről. A barátaikról nem is tudtam, hogy keresztények vagy zsidók. Aztán jöttek a kamaszkori problémák, akkor most kezdjem nekik mondani? Örültem, hogy megvolt a megélhetésünk. A Kádár-éra alatt szerencsére nem volt hittan, nem volt vallás, nem mondtam se ezt, se azt, semmit nem kellett mondani. Eszembe se jutott, hogy a zsidóságunkról beszéljek, de a lányom tudta, hogy zsidók vagyunk, mert figyelt, amikor az anyámmal beszéltem. A fiam nem tudta, de nem is érdekelte, a fiúk mások. Azonkívül az érettségi előtt csak arról volt szó, hogy hova veszik föl, és sikerüljön a leningrádi egyeteme. Szünetben hazajött nyáron két hónapra. A régi iratok el voltak dugva egy könyvszekrény aljában, és egyszer egy nyári szünetben a fiam kutakodott, megtalálta és elolvasta. Rettenetesen földúlva fogadott. Kérdeztem, mi történt. Hát te nem is mondtad, hogy mi zsidók vagyunk. Hát tényleg nem mondtam, de a nővéred tudta. Te tudtad? – kérdezte a nővérétől. Én mindig tudtam, válaszolta, mert hallottam, amikor a nagymamával beszélgettetek erről. Ő hallotta. De a fiú ezzel nem foglalkozott. A fiú az mindenféle mást csinált, kísérletezett, meg minden más dologgal volt elfoglalva.

A Vörösmarty utcában kezdtük a házasságot. A földszinti négyszobás lakásban laktunk. Velünk lakott az apósom is. Az anyósom már korábban meghalt. Az övéké is egy nagyon gazdag család volt, ő hozta a hűvösvölgyi háromezer-kétszáz négyszögöles kertet és két villát. A telefonkönyvben úgy szerepeltek, hogy télen Vörösmarty utca 13., nyáron Tárogató út 80. Nagyon jómódúak voltak. Anyám azért is barátkozott össze Pór Jenővel, mert megtudta, hogy egy szem fia van, felesége nincs. Nekem volt egy szerelmem, aki a Donnál maradt. Egyedül voltam, a táncos összejövetelek megszűntek, semmi nem volt. Nagyon jó fiú volt a férjem és jól nevelt. Négy nyelven beszélt. Nálunk csak német fräulein volt, de náluk volt francia madmazel és angol madam is. 1945 után hirtelen burzsuj lettem. A zsidó szégyenből átkerültem a burzsuj szégyenbe. Pedig én nem éreztem magam burzsujnak, a kommunistáknak drukkoltam, és kommunista érzelmű is voltam. Leburzsujoztak, háziurak lettünk, és jöttek állandóan nézni, hogy mit lehet elvinni. Föl kellett számolni. Azt mondtuk, hogy el kell adni a Hűvösvölgyet, el kell adni a házat, mindent el kell adni, mert egyikünk se akart burzsuj lenni. Elmenekültünk. Áron alul adtuk el. De még sikerült eladni, és egy hónapra rá államosították. Ami pénz összejött a hűvösvölgyi nyaralóból meg a Vörösmarty utcai házból, azért vettük ezt itt, a Svábhegyen. Ez akkor még nem volt ilyen elegáns hely, mint most. A Hegyalja útig tartott a villanegyed, ez a rész már préri volt. A ház sem volt ekkora. Fönt volt egy kétszobás lakás, lent egy egyszobás, ebben lakott az apósom. 1949-ben jöttünk ide. Ha ezt nem csináljuk, akkor kitelepítettek volna [lásd: kitelepítések Magyarországon]. Az apósom a költözés után még hat hónapig élt, aztán meghalt a szívével. Nem tudta túlélni, hogy mindenét elvesztette.

Az apósom szegényen kezdte, és lett dúsgazdag ember azzal, hogy közgazdasági akadémiát járt [lásd: kereskedelmi akadémia], és malomigazgató lett. Az 1919-es áttérése miatt az első két zsidótörvényt valahogy megúszta, de a végén őt is nyugdíjazták, ötvennyolc éves korában. De addigra ezt mind megszerezte. Szerette a Hűvösvölgyet, a barackfáit, szerette a Vörösmarty utcai lakást is, és most elvesztette. Amikor 1950-ben meghalt az apósom, ott maradt üresen a lenti egyszobás lakás. Akkor betettek ide egy prolicsaládot. Fizettek valami kis nevetséges lakbért. Itt voltak egypár évig, aztán sikerült őket kitenni valahogy.

A férjem elkezdett dolgozni a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban, ahová még 1935-ben vette fel Weiss Fülöp [Weiss Fülöp (Pest, 1859 – Zürich, 1942) – 1927-től volt tagja a felsőháznak; 1911-ben lett a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank vezérigazgatója, 1913-ban alelnöke, 1921-ben pedig elnöke. 1938-ban nyugalomba vonult igazgatósági tagsága fenntartásával. – A szerk.]. Amikor államosították a bankot, akkor átkerült a Nemzeti Bankba. Itt dolgozott a haláláig, 1955-ig. 1945-ben belépett a szociáldemokrata pártba [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP)]. Én semmilyen pártba nem léptem be soha. Aztán a férjemet a két párt egyesülésekor kizárták. És ez rettentő dolog volt. Kizárt párttagnak lenni még rosszabb volt, mint ha semmilyen pártnak nem tagja.

1946-ban és 1948-ban megszülettek a gyerekek. 1951-ig itthon voltam velük. A férjem keresetéből éltünk, amiből nem nagyon lehetett megélni, úgyhogy adogattuk el a megmaradt ékszereket és a megmaradt képeket. Mindegyik márkás kép volt, már nem emlékszem pontosan, hogy mi. 1951-ben a férjem révén elhelyeztek az OTP-ben. Először félnapos állásban, mert két kisgyerek volt, aztán ott maradtam egészen nyugdíjig. Végig pénztáros voltam.

Itt, a sarkon van egy általános iskola, ide jártak általános iskolába. Utána a lányom a Kaffka Margit gimnáziumba járt, aztán a kecskeméti óvónőképzőbe, aztán még különböző egyetemeket végzett. A fiam nagyon jó tanuló volt, szín ötös volt első általánostól az érettségiig. Van is egy papír róla. Így sikerült a Szovjetunióba egyetemre mennie. Az nagyon nagy dolog volt. Leningrádban végzett, fizikus.

A Kádár-éra alatt nem volt olyan nehéz az egy fizetésből két gyereket nevelni. Kaptam özvegyi nyugdíjat, kaptam árvaellátást mind a két gyerek után, az iskolában minden könyvet fél áron vagy ingyen kaptak, napköziellátást ingyen. Én a Kádár-érára ezért nem tudok haragudni. És volt nekem még a Pór vagyonból valami. Ha nem tudtam volna megvenni egy ruhát vagy valamit, akkor lehúztam egy gyűrűt, és eladtam a bizományiban. Még a jegygyűrűmet is eladtam. Volt itt egy zongora, azt is eladtam. De nem is volt olyan nagy igény. Iskolaköpenyben jártak, nem kellett autó, nem kellett számítógép. Egy-két évig zenét is tanultak állami zeneiskolában, úgyhogy az sem került pénzbe. Nyaralni szakszervezeti beutalóval [lásd: SZOT-beutaló] jártunk. Az OTP-ben adtak külön a gyerekeknek [beutalót] gyerektáborba, velem együtt is voltak. Az iskolában úttörőtáborba vitték őket két hétre, a jó tanuló fiam még külön jutalomtáborban is volt. Úszni a SZOT-üdülőben, a Balatonnál tanultak meg. A Kaffka Margit gimnáziumban, ahová a lányom járt, volt uszoda is. Tornaórán úszás volt. A Rákosi alatt nem volt jó, akkor féltem, még 1956 után is, de a puha Kádár-érára semmi rosszat nem tudok mondani.

A fiam egy leningrádi évfolyamtársát vette el, egy katolikus magyar lányt. Ateisták voltak, mert ők fizikusok, és természettudományos alapon álltak. Ettől a nőtől elvált. Húsz évig éltek együtt, aztán a fiam elvette az orosz titkárnőjét, aki pravoszláv, de ott nevelkedett a kommunizmus alatt, ahol szintén nem tartottak semmi vallást. A családban semmi vallási összeütközés nincs, mert senki nem tart semmit. A második feleségétől született egy fia, most öt éves. Néha én megyek érte az óvodába.

A lányom is ateista, és egy zsidó fiúhoz ment feleségül, aki szintén nem tartja a vallást. Egyedül annyi, hogy jahrzeitkor kimegy a Kozma utcai zsidó temetőbe a szüleihez, akik ott vannak eltemetve. A lányom mindig figyelmezteti a férjét a jahrzeitre, de ő nem megy vele. Sose ment vele. Messze van, nem ér rá, nem is ismerte őket. Nekik már két nagy gyerekük van. Az egyik most végzett az egyetemen, vegyészmérnökként. A másik az lány, az férjhez ment egy keresztényhez. Három gyereke van, most gyesen van, de közben egyetemre jár. Ezt az unokámat, bár keresztény férje van, rettentően érdekli a család története, és mindig mondja, hogy meséljek. Nem akar ő zsidó lenni, de nagyon érdekli  a családfa.

A lányomnak is és a fiamnak is vegyes társasága van, zsidók és keresztények vegyesen.

A rendszerváltozásig, amíg aktív dolgozó voltam, addig a kapcsolataimban nem számított a származás. Nem is beszéltünk róla. Voltak jó kolléganőim. De azért volt antiszemitizmus. A hetvenes években egy tizenegyedik kerületi OTP-ben dolgoztam. Volt egy kétszemélyes fiók, és egyszer azt mondta a kollégám, akivel pedig jóban voltam, hogy nyissam ki az ajtót. Kérdezem, miért nyissam ki, hideg van. Erre azt mondja, hogy ő is fázik, de olyan sok zsidó volt itt, hogy büdös van. Volt ilyen több is, nem bírtam hallgatni, úgyhogy elkértem magam a hetedik kerületbe, pedig nekem az messzebb volt a lakásomtól. Ott voltam a Rákóczi úton egy kis OTP-ben, onnan mentem nyugdíjba. Ott nem zsidóztak. Most csupa zsidókkal jövök össze. A zsidó gimnazista lányokkal. Ez maradt meg. Tegnap is itt voltak az osztálytársaim.  Ők a baráti köröm. Télen főpróbákra járunk színházba, minden színházban ismerjük a színházi titkárt, aki ad nekünk jegyet. Rendszeresen cukrászdában találkozunk. A Béke cukrászda volt a fix helyünk, aztán a Vígszínházzal szemben van egy cukrászda. A jövő héten megyek nyaralni Ausztriába az egyik lánnyal, Linz mellé, egy fürdőhelyre. Oda elmegyek, mert németül tudok, és olyan helyre nem szeretek menni, ahol nem értem a nyelvet. Az én fiam visz le minket autóval, és az ő [azaz a barátnő] gyerekei hoznak majd vissza.

Házasságot nem akartam, de volt egy tízéves kapcsolatom, aki meghalt, és most is volt egy másik tízéves kapcsolatom, de most már kiöregedtünk. Mindkettő zsidó volt.

1989-ben voltam Izraelben. Amikor ki lehetett menni Budapestről, és nem Bécsen keresztül, akkor elutaztam [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.]. Akkor még élt apám öccse, aki Erdélyből ment ki Izraelbe. Gimnazista korom óta vágytam rá, hogy kimenjek Palesztinába. Ott voltam két hétig nála mint turista. A nagybátyám azóta már meghalt, most már nincsen személyes kapcsolatom, de két hét szép turistaélményem volt. A gyerekeim sohasem jártak ott. Viszonyuk Izraelhez közömbös.

Lebensgeschichte Eva Köckeis-Stangl,
aufgezeichnet von Verena Krausneker

Eva Köckeis-Stangl zog nach ihrer Pensionierung von der Uni Innsbruck auf einen Bergbauernhof in Südtirol, wo sie 15 Jahre lang unter spartanischen Verhältnissen alleine als (Eigendefinition) „Eigenbrötlerin“ lebte. Sie machte, teilweise alleine, teilweise mit Begleitung, u.a. ihres Bruders, Berg- und Wandertouren. Sie reiste nach Marokko und mit ihrer Enkelin nach Israel. Im Jänner 2001 kehrte sie von einer lange geplanten Reise nach Äthiopien und Eritrea zurück und starb 2 Wochen später.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg

Meine Familiengeschichte

Meine Mutter Lilly kam aus Budapest, mein Vater Otto aus Böhmen.
Öttchen ist noch in Pardubitz geboren, das ist eine kleine Stadt in der Tschechoslowakei, wo sein Vater Moritz Moses Schuster war…oder Schuhfabrikant. Aber der hatte kein Glück und war ständig aus unterschiedlichen Gründen am Rande des Ruins. Da gibts dann irgendeine Geschichte, dass das schiefgegangen ist. Vage erinner‘ ich mich, dass das Unglück dadurch entstanden ist, dass die Leisten, die man ja braucht, um Schuhe zu erzeugen, falsch zugeschnitten waren und dann waren alle Schuhe verkehrt oder nicht tragbar.
1882 schließlich wurde die Fabrik und alle Vorräte, das können wir in einem erhaltenen Brief von Moritz lesen, durch ein Feuer zerstört.
Und wie Öttchen zwei oder drei Jahre alt war, hat sich die Familie aufgemacht, in der Großstadt Wien ihr Glück zu versuchen. Hier in Wien hat mein Großvater Moritz dann offensichtlich versucht, seine Kenntnisse als Schuster und Lederer  für ein anderes Erzeugnis zu verwenden, also für etwas, von dem er inzwischen draufgekommen ist, dass man es zu dieser Zeit der Industrialisierung besonders gebraucht hat und das waren die Ledertreibriemen.
Also, jetzt haben sie diese Riemen gemacht und, ich weiß nicht, ob, aber wahrscheinlich hat es gleich in dem Haus Taborstraße 71 im 2. Bezirk angefangen, das es heute noch gibt. Auch sehr typisch für diese Zeit, da war also die Fabrik im Hinterhaus und im Vorderhaus, im nobelsten Stock, nämlich im 1. Stock, hat die Familie Brill gewohnt.

Soviel ich weiß, waren sie schon damals – wie es der jüdischen Tradition entspricht – sehr eingenommen für mehr Bildung, für mehr Schulbildung gewesen,  jedenfalls von Ottos Mutter weiß ich das, die Amalie Brill, aber wahrscheinlich auch der Moritz, sie waren Leute, die in der Großstadt Erfolg haben wollten, die sich als modern und fortschrittlich gesehen haben und denen wahrscheinlich ihre jüdische Herkunft wenig bedeutet hat… und wenn, dann eher als Hindernis.

Und deswegen dürften sie dem Otto, der nicht nur einfach dem Wunsch seines Vaters entsprechend Riemer und Sattler werden wollte, erlaubt haben, auf die technische Hochschule zu gehen, wo er Chemie studiert hat. Es ist wahrscheinlich auch ziemlich typisch, dass seine Schwestern, also jedenfalls die beiden jüngeren, meine Tante Mitzi und meine Tante Friederl, beide studiert haben. Dieser besondere Respekt vor Bildung, nehm‘ ich an, drückt sich auch darin aus, dass die beiden Schwestern, nein: alle drei, Akademiker geheiratet haben.

Mein Vater Öttchen machte damals eine aufregende Karriere als Ingenieur, in einem Zwischenbereich zwischen Physik und Chemie, die ihn als Assistenten und Mitarbeiter nach Berlin, Göttingen, kurz Paris, London und auch Amerika führte. Und da hat ihn besonders interessiert, oder er war beteiligt, an den ganz frühen Arbeiten in Richtung von dem, was wir heute Radioaktivität nennen. Da war diese Geschichte, auf die die ganze Familie sehr stolz war: nämlich da hat es in Paris die Marie Curie gegeben und sie hat einen unerhört kostbaren Stoff gebraucht für ihre Experimente und der wurde unter anderem gefunden in Joachimsthal in Böhmen, also im Bereich der österreichischen Monarchie. Und Öttchen wurde beauftragt, diese winzigen Menge von diesem Stoff, von dem man heute weiß, wie gefährlich er ist, weil er eben Strahlung aussendet, in irgendeinem Kofferle dieses, ich glaub 2 Gramm, Radium als Geschenk der österreichischen Regierung zu Marie Curie nach Paris zu bringen.

Meine Kindheit

1921 hat er schließlich an seinem Geburtstag Lilly Livia Gunszt, eine ganz besonders schöne, und wesentlich jüngere Frau geheiratet. Lilly war aus einer eher armen Familie mit vielen Geschwistern, die alle zusammen von Budapest nach Wien gezogen waren, als sie noch ein Kind war. Lilly war eine sehr schöne, sehr liebe übrigens, und sanfte Frau. Dass sie sehr schön war, war – glaub ich – für Otto sehr wichtig.
Sie haben zuerst in einer Wohnung in Hietzing gewohnt und dann aber hat Otto ein Haus gekauft in der Oberen Donaustraße, also im 2. Bezirk – und der zweite Bezirk war DIE jüdische Gegend. Und dort war eben auch die Fabrik. Aber andererseits doch am Rand vom 2. Bezirk, mit einem wunderschönen Blick über den Donaukanal bis zum Kahlenberg und Leopoldsberg. Und es war wieder ein Haus, indem der erste Stock, die repräsentativste Wohnung, eine große, prächtige Wohnung, unsere war, die der Brills. Otto hat sich intensiv um deren Einrichtung angenommen, alles musste nach seinen Anweisungen geschehen. Den Kleinkram, natürlich, den hat er dann Lilly überlassen. Sie hat ihm übrigens immer nachgegeben, was mich als Kind sehr geärgert hat. Es gab Dienstpersonal, ein Stubenmädchen dazu, meistens, glaub ich. Und für die Kinder ein „Fräulein“, solang‘ wir Kinder kleiner waren. Wir lernten Sprachen, Reiten, Tanzen usw. usw.

Ich bin also am 1.8.1922 als erstes von drei Kindern geboren. Nach mir kam Agi, dann Hansi. Zu der Zeit hatte Otto seine Naturwissenschaftler-Karriere zugunsten der Übernahme der Fabrik seines Vaters (nach dessen Tod) aufgegeben. Und das war, glaub ich, für Otto eine arge Unterbrechung und das Ende von dem, was er eigentlich hätte tun wollen… aber es ist ihm nix anderes übriggeblieben.
Er hat also diesen Betrieb geführt und dann hat es noch eine Menge damit verbundene Dinge gegeben, für die er zuständig war und die hat er abwickeln müssen. So erinner‘ ich mich zum Beispiel, dass es mehrere Mietshäuser gegeben hat und dann so ein großes Bürohaus, den Industriepalast, die also ihm plus Familie gehört haben, und um die er sich hat kümmern müssen, aber er hat halt versucht, daneben auch noch Zeit zu finden für die Dinge, die er geschätzt hat.
Wissenschaft so nebenher zu betreiben ist ja ziemlich unmöglich, und so hat er aber versucht, sein Leben auszufüllen mit Interesse für künstlerische Sachen, für kulturelle Dinge, und auch so, als Mäzen tätig zu sein. Und in der Zeit, an die ich mich schon erinnern kann, also Ende der Zwanzigerjahre, war das „diesen Künstlern unter die Arme greifen“ auch wahnsinnig notwendig, weil es war eine wirtschaftlich eher sehr schlechte Zeit, war die große Wirtschaftskrise in Österreich, eine große Arbeitslosigkeit. Und da hat es zum Beispiel mehrere Maler gegeben, besonders der Herbert Böckl, dem er versucht hat, immer wieder zu helfen, mit Geld. Und das Helfen hat damals noch eine sehr traditionelle Form gehabt, nämlich dass man die Leute zum Essen, also zum Mittagessen oder zum Nachtmahl, einlädt. Für mich hat das eine große Bedeutung gehabt, was da sehr oft beim Essen über interessante, gescheite Sachen geredet worden ist, und ich hab diese Besuche oft sehr bewundert, mit denen Otto – so ist mir vorgekommen – auch fachlich sehr versiert geredet hat.

Der einzige Anlass, wo ich mich erinnern kann, dass über jüdische Tradition was erzählt wurde, war, wenn Otto Witze erzählt hat. Er hat gerne und ausgezeichnet Witze erzählt, jüdische Witze, über Juden, die sehr viel Selbstironie enthalten.
Aber sonst herrschte große Distanz und sicher auch ein Maß an Verachtung für die nichtassimilierten Juden, für die man damals gesagt hat, sehr herablassend, eigentlich bös‘, „die polnischen Juden“, die Juden aus den Ghettos in Polen, die aus der Ukraine wegen Pogromen flüchten mussten, von denen sehr viele da im 2. Bezirk gelebt haben, die mein Vater also eher verachtet hat, wahrscheinlich sie als nicht modern genug, etwas schmutzig, schmuddelig, nicht aufgeklärt empfunden hat. Diese Distanzierung kommt auch darin zum Ausdruck, dass ich zunächst nicht jüdischer Religion war, das heißt, in meinem Geburtsschein steht „ohne religiöses Bekenntnis“. Allerdings, … im Laufe der Zeit, also im Laufe der Zwanzigerjahre, wo der Antisemitismus immer direkter zum Ausdruck gekommen ist, hat aus diesem Gefühl von Fairness und „man muss für Verfolgte einstehen“, sich eine Änderung angebahnt, die darin zum Ausdruck kommt, dass, wie ich in die Schule gekommen bin, getauft jüdisch wurde. Es gibt an sich keine Taufe bei den Juden, aber anscheinend, ich kenn‘ mich da bis heute zu wenig aus, aber soweit ich mich auskenn, also, der nicht als Baby, nicht bei der Geburt zum jüdischen Glauben einbezogen wird, dann gibts eine Taufe. Und nachdem ich damals schon 6 Jahre alt war, also kurz bevor ich in die Schule eingetreten bin, kann  ich mich daran erinnern. War also so ein kleines Becken, wie ein ganz kleines Schwimmbad und dort musste ich so lange untertauchen, bis der Rabbiner seine Gebete fertiggesprochen hat. Ist mir sehr schwergefallen. Und ich glaub‘, des ist drei Mal schiefgegangen. Und wenn ich mich richtig erinnere, ist zu dem Zeitpunkt auch die Lilly, die vorher protestantisch war, zum jüdischen Glauben beigetreten. Lilly war jüdischer Herkunft, aber sie hat es vergessen gehabt oder vielleicht – aber das könnt‘ ich nicht sagen – ob sie nicht gelegentlich stolz darauf waren, nicht jüdisch zu sein.
Ich hatte dann in der Mädchenmittelschule im 8. Bezirk, Albertgasse, da so einen Religionslehrer, der war relativ jung, relativ zionistisch, mit dem hat man diskutieren können. Und er hat versucht, einem Anfangsgründe von Hebräisch beizubringen. Und da hat es auch so Zeiten gegeben, wo erwartet wurde, dass man am Samstag in den Tempel geht, damit man eine gute Note kriegt. Aber von zu Haus war nix.

Während des Krieges

Und dann war bald das Jahr 1933 da, wo Hitler in Deutschland schon an die Macht gekommen ist und jüdische Intellektuelle emigriert sind und unter anderem auch nach Wien geflüchtet sind – und auch solche Menschen sind zu uns auf Besuch gekommen. Aber mein Vater hat immer gemeint, in Wien ist das ganz unmöglich, in Wien sind die Juden ein so wesentlicher Teil des wirtschaftlichen  und kulturellen Lebens, das ist ganz unmöglich, die auszuschalten. Ja, allerdings, wie dann die Nazis in Österreich einmarschiert sind, sind sie binnen kurzem, schon nach wenigen Tagen, bei uns in der Wohnung aufgetaucht. Es wurde eine Hausdurchsuchung gemacht, vieles kaputtgeschlagen, mit der Brutalität und Niedertracht, genau derselben, die die Nazis woanders angewendet haben und Otto wurde verhaftet. Die Nazis haben in Otto keinen politischen Gegner gesehen, sondern vor allem einen wohlhabenden Juden, den man dazu zwingen muss, oder den sie durch die Haft dazu gezwungen haben, alle seine Besitztümer den Nazis zu schenken.
Ich bin damals schon, in den Jahren davor, geheim zu einer Jugendgruppe gegangen, die hat sich „Jung Urania“ genannt und später unter dem Deckmantel, dass wir ‚Pfadfinder‘ sind, waren vielleicht 20 Leute, zweimal die Woche. Wir waren kommunistisch. Und zu links-sein hat dazugehört, sich für Psychoanalyse zu interessieren und meine Freundin hat da so Originalschriften von Freud mitgebracht. Was wir als 13-jährige davon verstanden haben, frag‘ ich mich. Sicher hab ich das kommunistische Manifest in einer Gruppensituation gelesen, aber es war außerordentlich schwierig, solche Schriften aufzutreiben. Und in den allerletzten Monaten in Wien, wie der Otto schon eingesperrt war, bin ich zu denen gegangen und hab‘ gesagt: So, jetzt ist mein Vater im Häfn, jetzt kann ich machen was ich will. Und da haben‘s mich in den Kommunistischen Jugendverband aufgenommen, das war eine Gruppe, die war mehr proletarisch.
Die sind immer zu Fuß gegangen, und da sind wir einmal zu Fuß zum Peilstein gegangen, ein ganz schöner Hatscher, und haben dort in einer Höhle geschlafen, war meine erste Begegnung mit Bergsteigen. Hat sich sehr gehalten.
Wir Kinder, die Agi, der Hansi und ich, sind schon im Juni nach England geflogen. Und möglich war das im Wesentlichen dadurch, dass Otto aus der Zeit, wo er vor dem ersten Weltkrieg in England gelebt hat, eine ganze Reihe guter Freunde in England gehabt hat. Die haben gebürgt für uns.
Ja, und dann gab‘s also auch noch lange Verhandlungen, bis man Lilly und Otto die Ausreise nach England erlaubt hat, das war im Herbst 1938.
Ich war 16 und hab‘ als Haushaltshilfe gearbeitet, dann war der Versuch, Krankenschwester zu werden. Ich wollte dann nicht mehr zu den Eltern ziehen. Ich kann mich erinnern, wo ich zum ersten mal bei einer Demonstration am Trafalgar Square war, das war für mich unheimlich wichtig, wo man die Internationale offen singen kann! Ich glaub, es war eine Arbeitslosendemonstration. Ich wollte in London bleiben, aber Otto meinte, als der Krieg dann begonnen hatte, es ist blöd, in London zu bleiben, wegen der Bomben. Nach langem, so was wurde zu Hause ja niemals geredet, hab ich zugegeben, ich hab einen Freund und wegen dem will ich dableiben. In meiner Erinnerung hat er gesagt: Du bist ja ka Köchin!
Das war eine fürchterliche Watschn für mich. Und jedes Mal wenn ich mit ihm beisammen war, ist es sofort zu einem Krach gekommen. Das ist eigentlich bis zum Schluss so gegangen. Wahrscheinlich dewegen auch in der letzten Zeit, wo ich als junges Mädel und als junge Frau so a überzeugte Kommunistin war, dass er meine Art von Dogmatismus nicht ertragen hat. Ich war bei Young Austria, unser wichtigstes Ziel war es, etwas für die Befreiung Österreichs zu machen. Da hat es auch Zellen des Kommunistischen Jugendverbands gegeben und wöchentliche Treffen, wir haben Marx und Engels gelesen, es gab auch eine Zeitung. Es war für mich das wichtigste, ja ja, ich war sicher unheimlich dogmatisch. Aber nicht nur die politische Linie, sondern auch die Erinnerung an das Land, an Österreich wach halten, das war ganz wichtig. Wobei das mehr das Land war, die Landschaft und die Kultur, als die Leute. Für mich war immer klar, dass ich dahin zurück will. Und es war klar, dass das ein kommunistisches Land wird.

Nach dem Krieg

1943 hab ich dann geheiratet und 2 Jahre später ist meine Tochter Emmi zur Welt gekommen. Ich bin im August 1946, leider nicht mit der ersten Gruppe, da war mein Mann dabei, alleine nach Wien zurückgekommen, illegal, mit französischen Ausweisen, im Arlberg Express. Ich bin am Fenster gestanden und hab‘ geheult, es war unglaublich schön. Und in Wien war‘s schon enttäuschend und hart – und dass wir den Österreichern nicht so abgegangen sind. Das war schon ein latenter, den Leuten nicht so bewusster Antisemitismus.
Hab auch im ZK gearbeitet.
Da hab ich schon das Gefühl gehabt, ich will a Proletarierin werden, das war unheimlich wichtig für mich. Ich war Hilfsarbeiterin, hab mehrfach in sowjetisch geführten Betrieben gearbeitet und dann angestellt in den Wiener Industriebetrieben. Ich war in allen manuellen Dingen immer schon hoffnungslos, es war nicht leicht.
1956 habe ich dann in der Abendschule die Matura nachgeholt, meine Schulbildung war ja 1938 unterbrochen worden und habe, inzwischen schon ein zweites Mal verheiratet und mit einem zweiten Kind, Gustl, zu studieren begonnen.

Schon 1956 haben wir diskutiert, aber da waren immer irgendwelche Ausreden. Erst beim Einmarsch der sowjetischen Truppen in Prag, 1968, da hab ich endlich begonnen, da bin ich ausgetreten, da hab‘ ich auch schon weniger gemacht, weil ich studiert hab‘. Es war eine Gruppenentscheidung, wo ich mitgetan hab.
Jetzt, wo die Sowjetunion zerfällt und der Kommunismus, das ist schon mit einer gewissen Wehmut verbunden – aber sicher, ich denk mir, alles, wo man so eine Rettungsidee hat, wo man sich alles im Voraus zusammenkonstruiert, wie es sein soll, das ist sicher falsch. Solange ich das geglaubt habe, hab ich nie gesehen oder ernsthaft diskutiert, das starke Zentralistische.
Ich hab mich nicht geniert. Ich glaub auch eher, seit ich in Tirol leb‘, dass ich diskret war hinsichtlich jüdisch sein als hinsichtlich Kommunistin sein. Das ist schwer zu sagen, das Jüdischsein, du siehst, ich hab gezögert dabei, weil ich das einerseits bin und einerseits nicht bin. Das andere, das hab ich mir selber ausgesucht, hab ich die Krot gfressen, muss ich dafür einstehen, das ist ganz klar. Aber das andere… sicher, denk ich mir, es gibt Dinge, in die man hineingeboren wird, und das muss man auch mittragen, das ist nicht etwas, was ich mir ausgesucht hab‘. Und es ist auch komisch, wenn mich dann Leute fragen, hiesige, die nie einen lebendigen Juden gesehen haben, und die mich dann weiterfragen, dann muss ich sagen: weiß ich nicht. Dann merk ich‘s ja selber.

Zuerst hab‘ ich Staatswissenschaften studiert, hab‘ da auch das Doktorat gemacht, war aber dann 6 Jahre lang Assistentin am Soziologischen Institut an der Uni Wien und ab 1971 war ich am Institut für Erziehungswissenschaften in Innsbruck. Da hat jemand aus Innsbruck, der Peter Seidl, der mich von irgendwelchen Tagungen gekannt hat, gesagt, Du, wir brauchen eine Assistentin in Innsbruck. Hab ich gesagt: von Erziehungswissenschaften versteh‘ ich nichts! - Aber: Macht nix, macht nix!
Auf die Art bin ich nach Innsbruck gekommen. Da habe ich mich auch habilitiert, bin aber dann gewechselt an das Psychologische Institut und habe mich 1980 noch einmal habilitiert. Ich bin dann zur Anlaufstelle geworden für alle, die eine aufmüpfige Dissertation schreiben wollten. Zeitweise hatte ich schrecklich viele Dissertantinnen. Wir haben versucht, eine neue Art von Wissenschaft zu betreiben, nicht so theoretisch, mehr teilnehmend. Da gab’s zum Beispiel ein Projekt über Textilarbeiterinnen in Vorarlberg. Mit den Mitarbeiterinnen, die damals meine Studentinnen, Dissertantinnen, waren, habe ich mich sehr angefreundet. Wir sind bis jetzt sehr befreundet.
In Innsbruck hab ich dann auch die grünalternative Partei Tirols mitgegründet und auch kandidiert.

Ab den frühen 1960er Jahren, als ich durch meinen Freund Walter begonnen hatte, Bergzusteigen, haben wir ausgedehnte Reisen gemacht, nach Afghanistan, Indien, Ladakh und Nepal. Die Idee ist irgendwie entstanden, weil wir doch beide relativ interessierte Bergsteiger waren und ich hab gefunden, mich werden‘s doch nie auf so eine vom Bergsteigerverein organisierte Sache mitnehmen, weil ich eine Frau bin und nicht mehr ganz jung, und darüber hab ich gelästert. Da sind wir gerade durch die Herrengasse gegangen und dort ist ein Buchgeschäft mit einer Straßenkarte der Türkei in der Auslage gewesen. Da hat Walter gesagt, kauf ma uns das und schau ma, wie weit das eigentlich ist, vielleicht können wir das auf eigene Faust machen. Da waren wir dann mit dem Auto, das wir gerade gehabt haben, im östlichsten Zipfel der Türkei und am Ararat.
1964 war dann diese Reise, wo ich mit dem kleinen Renault 4 CV nach Moskau gefahren bin, wo meine Tochter gerade studiert hat. Dann war die Reise nach Persien, auch mit einem kleinen Zwutschgerl von Auto. Die haben alle gestaunt, weil die Straße nach Teheran sehr schlecht war damals, und da hast Du durch Flüsse fahren müssen und bist natürlich steckengeblieben.
Aber noch vor Teheran, durch die Hitze und so, hab ich mich mit dem Walter zerstritten, er hat keinen Führerschein gehabt, und ist ausgestiegen und alleine weiter. Da ist es ihm dann sehr schlecht gegangen, eine schwere Durchfallerkrankung, und er ist dann mit einem Fernlaster zurück nach Wien. Ich bin weiter gefahren, mir ist es nur insoweit schlecht gegangen, dass das in einem mohammedanischen Land nicht so ohne ist, allein. Und mit dem Auto hab ich viel Troubles gehabt. Aber sonst war‘s schön. Naja, da hat mich sogar, auf einem Berg, ein Hirte überfallen. Bei dem Gerangel ist mir meine Brille heruntergefallen und erst hab‘ ich‘s versucht mit ein bissl Farsi, was er wahrscheinlich nicht verstanden hat, aber dann hab ich auf Deutsch einfach losgeflucht, verstehst Du? Und darauf hat er mich gelassen. Also dann bin ich ein bissl zitternd doch wieder heruntergekommen, bin dann auch noch ein einen Bach gefallen, sodass dann alles nass war….
Dann waren wir – in Wien haben wir uns wieder versöhnt – hauptsächlich in dem von Kurden bewohnten Gebiet der Türkei, wie wollten die Nordseite vom Ararat hinauf, weil wir bei der letzten Reise gesehen hatten, die ist vergletschert und das war auch noch nicht begangen.
Dort sind wir auch in der Nacht ausgeraubt worden, aber das haben wir alles wieder zurückbekommen. Da waren wir circa 6 Wochen oder so.
Und das nächste war dann Afghanistan, da waren zu viert in einem alten VW-Bus, und das hat schon eine Spur Expeditionscharakter gehabt. Da sind wir also in das Berggebiet, dass wir uns vorgenommen haben, Wakhan Korridor, da war auch ein Gipfel, der nicht erklommen war. Korridor heißt es deswegen, weil ein schmaler Streifen Afghanistan, also den Afghanen, überlassen wurde, zwischen Sowjetunion und seinerzeit Englisch dominiertem Gebiet, heute Pakistan, nicht? Da sind wir hineingefahren, mit einer Erlaubnis, also wirklich, ich schüttel im Nachhinein den Kopf, was für verrückte Sachen ich organisiert hab‘. Über Kontakte hab‘ ich die Bewilligung für dieses Gebiet beschafft, ein Schriftstück in arabischen Buchstaben, kann keiner von uns lesen, aber wir sind losgefahren. Und das war dann falsch und wir sind sehr weit gefahren und mussten aber dann wieder umdrehen. Haben einen Lastwagen mieten müssen und sind dann auf Pferde umgestiegen. Bei diesen ersten Reisen hab ich, glaub ich, den Fehler gemacht und viel zu viel Zeug mitgehabt. Sind aber auch ein bissl Berggestiegen und auf einen Gipfel.
Weil, ohne Gipfel wär‘s sehr peinlich gewesen, wurde ja doch vom österreichischen Touristenklub unterstützt, und die Gipfel sind die Legitimation. Und damals, war irgendwie mein spezielles Glück, dass das halt damals erst alles in Mode gekommen ist, da war‘s noch was Besonderes. Dann haben wir Vorträge gehalten in der Urania, lauter so Diavorträge.
Wann das genau war, ich weiß nicht, also dazwischen waren wir doch auch in Nepal. Ich komm schon durcheinander mit den Jahren.
Unser großer Traum wäre gewesen nach Bhutan, aber wir haben keine Einreise bekommen. Zum Trost haben wir dann was anderes gemacht, das ist ein Landstrich, ein Stück östlich von Kaschmir, heißt Lahul. Lahul grenzt an das jetzt viel bekanntere Ladakh, das nördlich davon ist. Lahul ist Sperrgebiet, aber wir haben eine Genehmigung bekommen, die sogar an Ort und Stelle gehalten hat.
Lahul hat mir sehr gefallen, das ist eine Gegend, die buddhistisch ist, da gibt es schon buddhistische Tempel, das hab‘ ich zum ersten Mal gesehen. Im damals noch sehr kleinen Hauptort haben wir zwei junge Frauen gesehen, in buddhistischer Nonnentracht, aber mit europäischen Rucksäcken. Waren 2 Amerikanerinnen, die konvertiert sind und in so einem Bergkloster gelebt haben und uns eingeladen haben, wir sollen hinaufkommen, das war mein erstes buddhistisches Kloster, und es war auf diese Art auch sehr schön, weil die viel erklären konnten.
Dann war die Genehmigung aus, sonst wären wir viel länger geblieben, und wir sind  mit dem Auto nach Nepal. Oh ja, das war auch sehr schön, weil es war dann später Herbst, dann ist der Monsun schon vorüber und es ist zwar sehr kalt und oben schon Schnee, aber es war sehr schön. Dort hab ich zum ersten mal so ein Tempelfest erlebt, die lamaistischen Klöster haben immer so einen Jahrestag, mit diesen wunderbaren Tänzen.
Bis Dezember waren wir in Delhi, es ist wirklich sehr schön dort, wie bei uns im Frühjahr. Dort hab ich ein Forschungsprojekt gemacht. Jetzt denk‘ ich, auch eine ziemlich blöde Angelegenheit, aber okay. Bissl schwierig war dann die Rückfahrt, weil die Reifen vom Auto schon sehr waren schlecht und die Straßen in Afghanistan zum Teil vereist. Im Zelt schlafen war auch kein reines Vergnügen, war bissl mühsam, diese Rückfahrt.
Irgendwann sind wir dann wieder nach Nepal gefahren, bergsteigen. Aber da ist das Problem, das es im Sommer eigentlich ein Blödsinn  ist, weil da Monsun, Regen ist. Die Berge sind in den Wolken, du weißt, dass sie vielleicht da wären, die Achttausender, aber sehen tust du sie nicht. Und die Flüsse sind angeschwollen und du musst oft große Umwege machen, oder, sehr heikel, angeseilt mitten durch den Fluss durchwaten. Ist oft heikliger als eine Besteigung.
Und wie wir endlich dort waren, wo wir eine Besteigung machen wollten, hat es so geschüttet, wir sind nur auf dreieinhalb Tausend oder was, und dann haben wir‘s bleiben lassen müssen.
Wie wir in Kathmandu zurück waren, hat jemand gesagt, jetzt könnten wir nach Ladakh. Hab ich gesagt: bitte, Ladakh, wo ist denn das? Und da sind wir zum ersten mal nach Ladakh, wird so September gewesen sein. Dann hab ich mich erstens in das Land verliebt und zweitens hat es den Vorteil, dass, weil das schon nördlich der Himalaya-Hauptkette ist, dass dort der Monsun nicht hinkommt. Und mohammedanisch ist es auch nicht, das ist angenehmer. Ja, und da waren wir dann ein paar Mal dort.
Ich glaub‘, im Jahr darauf, da haben wir auf dieser zweitägigen Autobusfahrt nach Leh schon wieder ein bissl Meinungsverschiedenheiten gehabt. Weil ich hab‘ gehört, dass sich da viel verändert hat, da war der Heinrich Harrer, ein schrecklicher Mensch, der hat in Ladakh die große Businesschance für sich gewittert und Direktflüge nach Leh organisiert - das war der Anfang vom Tourismuswirbel. Und wie ich das gehört hab, wollt ich nicht mehr nach Leh fahren. Es gibt ja so viel anderes zu sehen. Aber der Walter ist eher jemand, der sagt, jetzt haben wir uns das so vorgenommen, da muss es so sein. Also, sind wir wieder auseinander und ich bin allein und zu Fuß… jössassna, nicht einmal die wichtigsten Ortsnamen fallen mir mehr ein. Also, Zaskar muss eine interessante Gegend sein, Karte hab ich keine g‘scheite gehabt. Da bin ich hingegangen und von Zaskar wieder über die Hauptkette und wieder durch Lahul nach Indien. War sehr schön, auch abenteuerlich, natürlich. Mit einer Menge Sprachschwierigkeiten, aber sehr schön. Da war ich 6 oder 8 Wochen unterwegs. Und bei der Gelegenheit war ich auch das einzige Mal über sechstausend. Weil der normale Weg, der ist eh schon, der Pass, auf fünftausendzweihundert, und da war ein schöner Tag, ist ein wunderschöner Schneeberg daneben gestanden, da hab ich mir gedacht, jetzt geh ich auf den auch noch. Das war das einzige Mal, dass ich auf einem Berg über sechstausend war, fünftausend war ich öfters. Da hab ich nicht einmal Steigeisen mitgehabt. Zwei Burschen, die waren höchsten vierzehn, fünfzehn, die sind mit mir, wegen dem ganzen Zeugs. Aber nach einem Tag haben sie zuviel Angst und Heimweh gekriegt, sind wieder umgedreht, da bin ich wieder dagestanden mit dem ganzen Zeug. Da hab ich mich 2 Tage abgezerrt mit dem und dann hab ich jemanden gefunden, einen sehr netten Menschen, der hat mir geholfen.

Dann war ich noch einmal alleine, und einmal mit einer Freundin, das war schon in den Achtziger Jahren und das letzte Mal mit meinem Sohn Gustl.

Es ist gut, wenn ich mir, in welcher Form immer, so Stücke der Vergangenheit zurückrufen will. Dann wenn ich es allein mach‘, ist es eigentlich immer mit so viel Selbstvorwürfen verbunden. Denk ich immer so stark nach, was da so ist an Sachen, die ich blöd gemacht hab‘ oder die nicht in Ordnung waren.

Anna Mrazkova
Prague
Czech Republic
Interviewer: Dagmar Greslova
Date of interview: December 2006

Anna Mrazkova is a nurse by occupation. She comes from Luze, near Vysoke Myto, an important center of the Jewish community, where her grandfather and father were presidents of the Jewish religious community. Thanks to this fact, she was raised in an Orthodox spirit, and her family observed all Jewish religious holidays. The family, however, also devoted itself to Czechoslovak activities, such as attending Sokol 1 - even now, Anna Mrazkova poignantly recalls the atmosphere of the last pre-war all-Sokol Slet [Rally] in Prague in 1938, and to this day has kept piously stored away the garland she as a teenager wore on her head during the exercises. Her adolescence was significantly marked by the proclamation of the Protectorate of Böhmen und Mähren 2; at first she was prevented from going to high school 3, and later the entire family was fundamentally affected by the anti-Jewish laws 4, when gradually almost their entire property was confiscated, they were denied access to public places, forbidden to associate with their friends, and ordered to wear a six- pointed star 5. In December 1942 deportation to Terezin 6 followed, where Anna worked as an assistant in a hospital. From there, in 1943, she was transported along with her parents and sister to Auschwitz-Brezinka. After the selection in Auschwitz, Anna was separated from her family, ended up in Block B VI, and worked in the so-called 'Weberei' [German for 'weaving mill']. Towards the end of the war she did forced labor, cleaning up the aftermath of air-raids on Hamburg, from where she was transported to the Bergen-Belsen concentration camp 7. There she experienced the liberation, and from there she returned home in July 1945, after finding out by chance that her mother and sister had survived the war. During the Holocaust, she lost 27 members of her family. After the war she worked at a research institute, and later helped out at the Jewish religious community in Prague. She married twice. She is childless due to the consequences the Holocaust had on her health. Talking to Anna Mrazkova was exceptionally pleasant - despite all the tribulations that fate has bestowed upon her, she is an utter optimist, a woman full of life, who always manages to look at life with detachment and with her characteristic ironic humor.

Family background">Family background

My grandfather on my father's side, Hynek Polak, was born in 1860 in Jicin. He graduated from business academy and devoted his entire life to business; he and Grandma owned a shop where they sold liquor. His son, Bedrich Polak, and his wife Greta also had a store in the same building in Jicin. His other son, my uncle Josef, had a daughter Hana, who died in the Holocaust, and Vera, who survived the war. We used to go to Jicin to visit my grandparents, but I don't remember it that much, I was still very small.

My grandparents were believers, but observed Jewish holidays more out of tradition, as some sort of folklore. They practiced, but we never really talked about it much. I do know that my father used to go to the synagogue, because it was necessary for ten adult men to meet, meaning men that had had their bar mitzvah, so that they could have a minyan for prayer.

My grandmother, Helena Polakova, née Alterova, died in 1934. Grandpa Hynek spent the whole war in Terezin, luckily he had cataracts, and so always when he was supposed to go into the transport, he went for an operation and thus avoided deportation. This was because the Germans didn't deport sick people eastward, because they were still claiming that there were work camps in the east, and it would thus have been suspicious if they would've been sending the disabled and ill to work. It seems that the Germans were counting on him dying of disease in Terezin, as he was 85! But Grandpa survived all his children, most of his grandchildren, and died long after the war, at the age of 96.

My father, Emil Polak, was born in 1895 in Jicin. He had two brothers, Bedrich and Josef, and a sister, Hedvika, who died as a sixteen-year-old girl. When as a child I asked how she'd died, they told me that she'd fallen out of a window, but under what circumstances, that I never found out.

My father and mother were cousins. Because my father's mother [Helena Alterova, née Polakova] and my mother's father [Max Alter] were siblings. As if that wasn't enough, my mother had the same name as her future mother- in-law - Helena Polakova, and both had the maiden name Alterova. So if I'm a little meshuga, it's my family's fault! In genetics class, one professor told us that unions like that are very dangerous, but if good qualities combine, a genius can actually be born! Could that be my case? But I've got to say that though they were cousins, they didn't know each other as children or youngsters. It was only when my father's brother Bedrich got married in Prosec, that they went to visit Luze, where my father saw my mother for the first time. And that was that!

My mother's parents were named Max Alter [1860 - 1930] and Kamila Alterova [1865 - 1938]. Grandpa Max loved me a lot. That nice relationship was mutual, I also loved him a lot, we used to go out hiking together and for walks in the forest, we'd pick mushrooms and blueberries. I got a lot of mileage out of my grandpa during my childhood, because my parents were very busy with the store, and so I spent a lot of time with Grandpa and Grandma. Grandpa Max died in 1930, and is buried at the Jewish cemetery in Luze. Grandma Kamila died in 1938, after Munich 8, when Hitler annexed the Sudetenland 9, but she didn't live to see Hitler occupy us. Grandma was the last person to be buried at the Jewish cemetery in Luze during the war.

I remember that when Grandpa died I was six, I probably missed going on the walks that I used to take with him, so once I went off on my own. I met some ladies, and they asked me where I was going, alone like that and far from home. I said that I was going for a walk. They took me with them and led me back home, where they told my parents that they'd run into me by the river, alone. My mother was terribly distraught, her head was full of the things that could have happened to me, that I could have gotten lost, or drowned in the river. She told Father that he had to teach me a lesson so that I'd remember that I'm not allowed anywhere by myself; at that time Father had to give me a whopping, but I think that it hurt the poor guy much more than it did me.

My mother, Helena Polakova [née Alterova] was born in 1901. My mother was one of five children, her siblings were named: Jiri, Karel, Bedrich and Marie. My mother's oldest brother, Jiri Alter, was an astronomer. When Hitler came to Czechoslovakia, Uncle Jiri got an offer to go work at an observatory in England. He took the offer, and left with his family for safety. In England Uncle Jiri's daughter, my cousin Erika, wanted to join the Czechoslovak army, but as they didn't take women she joined the English one. She learned perfect English, so even native Englishmen couldn't understand why it said in her passport that she was a Czechoslovak citizen, they couldn't believe that she wasn't a native Englishwoman. Jiri's son, my cousin Bedrich, left for Palestine. Uncle Jiri's youngest son, Arnost, was arrested for illegal activities back when the transports weren't on yet, he was the first of the family to perish, even before we were deported.

My mother's second brother, Karel Alter, was president of the Czech Council of Jewish Communities during the Protectorate, was a doctor of law and had two sons - Bedrich and Pavel. Another of my mother's brothers, Bedrich Alter, fell during World War I. My mother's sister, Marie, married Karel Kraus from Caslav, and they had two children together, Milena and Frantisek.

Growing up">Growing up

I was born on 6th June 1924 in Luze in the Vysoke Myto district. I've got a sister, Eva Liskova [née Polakova], who's five years younger than I am, born in 1929. Today my sister lives in Losina, out in the country near Pilsen, and belongs to the Pilsen Jewish religious community.

I attended Sokol from the age of three, my father used to attend it as well, and when my sister Eva was born, they also had her registered at about the age of three. I liked Sokol a lot, but later we stopped going there, so as not to endanger the rest of the Sokol members by associating with them. I exercised together with my father at the last pre-war all- Sokol Slet [Rally] at the Strahov Stadium in 1938. To this day, I've still got the garland that I had on my head back then! The last rally was very nice, I've got beautiful memories of it. The atmosphere was pleasant, and none of us back then wanted to admit that things would soon so drastically change for the worse, that Munich and the war would come.

I remember that Uncle Jiri used to know one piano virtuoso from Vienna, Steurmann, for whom he used to help arrange concerts in Prague. He had a daughter, Mausi Steurmannova, who played the piano beautifully. During one visit to our place they asked her to play, it was magnificent. I was supposed to play after her, but I hid in a corner, as I would've been embarrassed to play after her. My parents paid for piano lessons for me, but soon realized that I'd never be a virtuoso!

I attended public school in Luze, and then my parents decided that I had to go to high school, and because there wasn't one in Luze, they sent me to attend high school in Prague. I attended first and second year, so two years, of high school in Prague, and during that time lived with Uncle Jiri. I did third year of high school in Vysoke Myto, I then managed to make fourth year, but then Hitler arrived, and apparently was afraid that I was too smart, so forbade me from studying. But I have to admit that I was actually glad, because I didn't like studying too much. School was my number one enemy!

So then for a year I studied to be a seamstress, but then even that wasn't possible, I could only be there on the sly, the lady in charge became afraid that she could have problems if she kept me on as a student. So a friend of my father's who was a tailor took me on. However it then began to be dangerous for him too, he was afraid, so I left. So then I was at home, and sewed various bags, and then when the transports began I sewed various bedcovers, embroidered blankets, everything that could come in handy for us. But it was only for us or for friends, so for free, as I was no longer allowed to be employed anywhere.

My parents ran a prosperous business, a general store with fabrics as well as some groceries like coffee, but they didn't sell bread for example, because there were three bakers in the area. The store was right in our building, made a decent amount of money and was fairly prosperous; my mother and father worked in it. But when Hitler came, my father had to close the store, and the only work they allowed him to do as a Jew was shoveling snow and similar menial activities. Our neighbor, who had a bakery next door to us, told my father at the time: 'Mr. Polak, if what happened to you happened to me, if they took my store away, I'd probably hang myself!' and back then my father said to him: 'As long as I'm with my family, nothing else can affect me.'

In Luze our family had been living for generations in an old family home at 202 Jeronymova Street; alas today our house is no longer there. We had five rooms and two kitchens - one large and one smaller one. The street was named Jeronymova, but people used to call it Zidovna [from 'Zid' the Czech word for Jew], as earlier there had been a Jewish ghetto there. At the time I lived there, Luze was a relatively small town - there were only about 1360 people living there. But located in Luze was the center of the Jewish religious community for surrounding towns as well. All Jews from the area belonged to the Jewish religious community in Luze.

My grandpa, Max Alter, was the president of the Jewish religious community. After my grandpa's death some Mr. Cervinka was president, and after he died my father, Emil Polak, became president of the Community. My father became president when the war hadn't started yet, and remained so up until the transport, so all organization of handing over of property was done by my father.

First was the decree that Jews had to hand over animals. For me, as a young girl, that was terribly sad. I took it very hard, because I loved our animals very much, we had these clever and very good dogs. To me they were friends, I believe that animals have intelligence, and that they're capable of experiencing, when they feel something, they're able to express it. For example, when my mother was angry with me and wanted to punish me, all it took was for her to raise her hand at me, and those dogs would jump at her hand and thus show that they didn't want her to punish me. I loved our animals very much, and took it very hard when they were taking them away.

Religious life was, understandably, practiced in our family, if for no other reason, than because Grandpa, and later after him my father, were presidents of the Jewish religious community in Luze. I've got to say that it was tradition, that we lived in a religious fashion, but our family never went overboard with it.

We observed all the Jewish holidays, at least until Grandpa died. On Friday evening we'd light candles and pray, though I never understood the prayers at all, I had them memorized and always recited them exactly. But I wouldn't say that observance of holidays was done in some affected fashion, to me it's more this traditionalism than some sort of religiousness. During the Sabbath the men would leave for the synagogue, they dressed up in traditional clothing, carried prayer straps - tefillin, and Grandpa covered his head 10. During the Sabbath my mother and I baked barkhes. The table had to be set festively. We cooked various puddings, which later however, when poverty and the war came, we had to stop making, because they used up lots of eggs and butter.

My mother also baked excellent little cakes with blancmange. To make blancmange, my mother always mixed eggs and wine in a water bath, and mixed for so long until she'd whipped up an awfully good froth, which would then be poured over the cakes. While Grandma and Grandpa were still alive, we used to use kosher dishes 11.

My father had a sense of humor; I remember when the we were observing the Long Day [Yom Kippur], an all-day fast, they'd be praying in the synagogue, and as a joke my father says to the rabbi: 'Forget about all this here, come over to our place, we've got roast goose at home!' and the poor rabbi had to stay there and all day his mouth would water.

At our place the tradition of Jewish holidays was strictly observed. While my grandfather was alive, we observed only Jewish holidays, celebrating Christmas was out of the question! But I remember that once this peculiar thing happened in the family - when my cousin Franta Kraus was born in Caslav, as a baby he was seriously ill, he got an ugly case of pneumonia and was apathetic and breathing laboriously. Back then it occurred to my aunt that she had to think of something to break through my cousin's apathy, something to get his attention. She decorated a Christmas tree with lots of candles and lights - and it really worked, and the lights got my cousin's attention, so in the end he got well. Thanks to a Christmas tree he survived a serious case of pneumonia, but of course later the poor guy ended up in the gas because of Hitler anyways.

In Luze we normally associated not only with Jews, but everyone else, too. My best friend wasn't Jewish. We knew each other from nursery school, her father was a basket-maker. We got along very well, but then I left for high school in Prague, and she for Pardubice. We had a gentile servant, then later we just had a helper that used to come over, and during the war we understandably had no one. One servant was named Baruska, our dolls were named after her, she was very nice. Another was Andula, she was also awfully nice and loved us a lot. During the war, when we weren't allowed to associate with so-called Aryans, Andula used to do so proudly, so much that my mother was afraid for her, and told her that she shouldn't come over, for her own safety.

The Jewish community in Luze was quite large, as it was the center of Jewish life in the region. During the war the shammash's apartment was occupied by some person that cured rabbit hides, and he dried them right in the synagogue! This basically had one advantage, that during the war the synagogue wasn't dank and didn't go moldy, as because of the drying of rabbit skins it had to be ventilated a lot. After the war the Luze synagogue fell into disrepair. Today it belongs to the Prague Jewish community, and was renovated several years ago; it's no longer used for religious purposes, but concerts and exhibitions are held there.

During the synagogue's reconstruction they found some hidden baby shawls that had been hidden there for ritual purposes. The Jewish cemetery in Luze also fell into disrepair after the war, and was partially pillaged, as tombstones were very valuable. Our family's tombstone was also pushed over, but because it was very heavy the thieves didn't steal it. The cemetery was also renovated a few years ago.

During the war">During the war

Forty-one Jews left Luze for the transport. Before we left for the transport, my mother's sister, Marie Krausova [née Alterova] moved from Caslav with her husband and children to stay with us. This was because there were a lot of anti-Semites living in Caslav, life there was difficult for my aunt, and so my mother told her to return along with her family to her old family home. They lived with us for some time, it was nice for the family to be together, but soon my uncle received a summons from the Gestapo, and the transports began.

My aunt's family was sent to Lodz 12; my aunt died before we were even deported. The way we found out about it was that we got a correspondence card from my uncle. Of course nothing specific could have been written in it, they wouldn't have allowed my uncle to send it then. That's why my uncle used this secret code - in the space for the sender, together with his name [JuDr. Karel Kraus] by the address he wrote the year of my aunt's birth and the year of her death, and underlined the whole thing, so we realized that this was his way of secretly telling us that my aunt had died. After that we never had the opportunity to find out from anyone what had happened, but she had most likely died of some infectious disease, because many people in the ghettoes died of infections.

Uncle Karel died in Auschwitz. As I found out later, my cousin Milena Krausova could have saved herself. However, during the war some unpleasant aunt who Milena didn't like was constantly with her, and so she said to herself that she didn't care where she goes, the main thing would be for it not to be with this person. Alas, Milena went into the gas.

I remember realizing that the situation was bad when they annexed the Sudetenland. People who up to then had been closet Fascists suddenly showed their true colors, and that was quite a big shock for us. But I've also got to say that at home in Luze the situation was a little different, in that Jews, as a quite strong community, had lived there for generations, and there weren't any problems. We'd always associated with non-Jews as well, no one differentiated there.

For example, when Jews were ordered to turn in animals and other things, the Czech police chief, some Mr. Burian, came to notify us ahead of time. Mr. Burian came ahead of time and warned us that they had a confiscation order, so that we'd have time to hide valuables with friends where they'd be safe. Almost everything was being confiscated: valuables, jewels, gold, furs, dishes, carpets, cars, bicycles, radios, dogs, cats, household animals.

So thanks to the warning, we were for example able to hide our furs with friends, and turned in these horrible old ratty moth-eaten furs - when you touched them, clouds of vermin would rise from them. Or we for example turned in our bicycles, but this policeman, Burian, came after the war and brought our bicycles back. He was an awfully decent and honorable man.

What's ironical is that they somehow forgot to confiscate our car. Because we had a four-seater Praga-Picollo convertible. It was a very beautiful car, a light coffee color with black fenders. Riding around in a car like that as a little girl was a huge experience for me! The roof was taken down for the summer, for the winter it was put back up, the windows were of mica, so you couldn't see much through them, we could see only forward. When my father used to go on vacation to Slovakia with friends, he always took our Pragovka. To make up for the fact that we'd stayed at home, our father would send us one or even two postcards a day from various towns in Slovakia!

For some reason the Germans forgot to confiscate our car, and as we later found out, our car was taken by partisans during the war. After the war someone advised my mother that she should ask for compensation, but she refused, with the words that if our Pragovka served a good cause, for partisans, there's no way she'd ask for any compensation. What's more, she herself didn't know how to drive, my father was no longer alive, and we were moving to Prague. To this day I still occasionally run into similar Praga Picollo cars on the streets of Prague, now they drive tourists around in them on sightseeing tours, and I always say: 'Hello Picollino!'

When they forbade my parents to run their store any longer, my mother told their former customers to come, that we'd sell them various things. People were thrilled, because already at that time things were bad, and lots of things weren't available. We for example had a little coffee roaster that had belonged to Grandpa, and in the store there was a bale of green coffee beans left. We were roasting the coffee, and suddenly my mother realized that you could smell it everywhere, as coffee has a beautiful and penetrating aroma.

Another time, we'd bought a half a pig from some friends, someone brought it to us through the back door, as right across from our house, they'd moved the head of the NSDAP [Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, National Socialist German Workers' Party or Nazi party] into a house that had belonged to some Jews. This head of the NSDAP, a German, had been a non-commissioned officer in Vysoke Myto during the First Republic, and had a wife who was a former 'Bordelmutter' [Madam of a bordello]. But she was kind-hearted, actually she was a very decent woman, because she had no problems talking to us from her window across the way. Even though everyone was already forbidden from talking to us. And so it happened that when we were baking the pig, and she must have smelled the aroma, she leaned out of her window and asked if someone had brought us meat. I told her that after all, everyone wants to eat. She didn't inform on us, although she must have often seen that we were doing something forbidden.

I remember that we got a large yellow sheet, from which we had to cut out and trim six-pointed stars, and we had to sew them onto our clothes, there where your heart is. I've got my star hidden away to this day, it's this reminder of wartime. I didn't feel that wearing the star was something I should be ashamed of. We were Jews, everyone knew that, so I didn't perceive it as an insult. Once my cousin Milena Krausova received a summons, and was walking along the street in Prague with a star on her lapel, and two young workers she didn't know came up to her, each of them took her by one arm, and proudly walked along with her. It was this nice gesture, they showed demonstratively that although no one was allowed to talk to her, they were proudly walking around with her. Because my cousin was also a very pretty girl!

My sister, mother, father, Grandpa Hynek Polak and I all went into the transport together. We got a summons, packed our rucksacks with the allowed 20 kilos. We took practical things - some dishes, a pan, mess tins, I think a cooker, too. It made no difference, because they confiscated a bunch of things, and also stole all sorts of things along the way.

I must admit that I took it all fairly optimistically, I was even looking forward to Terezin, because there were no young people in Luze, and I was hoping that I'd meet someone there I could talk to. So, on 2nd December 1942 we got on some trucks, and they drove us to Pardubice. Just from Luze there were 41 of us, they took us there together with the rest of the Jews in the Pardubice district. There, we slept a couple of nights just like that on the bare wood floor of the Pardubice Sokol Hall.

Around the 5th or 6th of December, we got on the transport to Terezin. We went by train, it wasn't in cattle wagons, but a normal passenger train. The whole time in the train, I had this tendency to keep by my family. I met some young people there, and they told me to come sit with them, but I didn't want to leave my parents. So much so that my father had to tell me that everything was fine, that I should go ahead and go chat with them. The Deutsch brothers from Policka were there, these nice guys, there were about five of them. The entire way, we told jokes and stories, it was great fun - we laughed all the way from Pardubice to Terezin.

Back then there wasn't a spur line to Terezin yet, so we walked from Bohusovice to Terezin with our rucksacks on our backs. It was cold, our bags were so heavy, we were wearing two coats, we looked like we were pregnant...

In Terezin they were registering us, we were standing in line, and they asked Jirka Deutsch and me if we were husband and wife. So I said: 'Jesus Christ, no!' - 'So you're engaged?' - to this Jirka answered 'Yes,' so I had to say 'He's full of it,' and he was terribly insulted, that I hadn't said that we were together. If I would've said that we were engaged, they would have given us a place to live together, and who knows how I would've ended up, because the Deutsches went right on the next transport to the East, in January. I would probably have died along with them. Back then, everything was a question of coincidences like that!

We didn't know much about life in Terezin, it was more of a hunch. For example, we knew that we'd be living separately - men and women and children separately. But we didn't have much information, as it was forbidden to write and associate with other people in the region. The first prisoners, the men from the AK1 transport, who'd been summoned to prepare the ghetto for the future camp, weren't allowed to write anything home. Some of them broke the prohibition and managed to smuggle out information. They were sentenced to death for it, and what's more in such a fashion that they had to shoot each other, so that the Germans didn't dirty their hands. Later, Fischer the executioner took care of executions in Terezin. He was a person who was a former executioner, and applied for this job in Terezin on his own accord.

My father lived separately, with the men. My mother, my sister Eva, my cousin Vera, her sister and mother and I lived in this smaller room. We were six relatives living together, we were extremely lucky that Vera's husband was from the AK [short for 'Arbeitskolonne' - 'Work Column'], so he arranged this room for us. The room was relatively puny, on top of our suitcases we laid the straw mattresses that we slept on at night, and during the day we shoved them against the wall.

The room was full of bedbugs, it was terribly unpleasant. One night my cousin and I could no longer bear it, and took our mattresses outside, where we laid them down on these small stools. We thought that we'd sleep better outside, and that the bedbugs wouldn't torment us. We didn't improve our lot very much, however, because someone poured a bedpan out the window above us right onto where we were sleeping... As I say, there was no shortage of excitement in Terezin!

My cousin Vera survived the war, but her husband died during a death march. After the war Vera remarried and had three children - Jana, Hanka and Petr. Jan Munk, her oldest son, is the director of the Terezin Memorial.

In Terezin I worked at the outpatient clinic, I worked as a sort of auxiliary nurse, although at that time I hadn't yet taken nursing. I helped wherever it was needed, I sterilized equipment and so on. The head physician at the clinic was Dr. Leichstag, who was a Hungarian who'd studied medicine in Czechoslovakia, got married here, and before had been a doctor right in Terezin. So he went from Terezin to Terezin! Doctor König, with whom I later worked in Prague, also worked there. The nurses at the clinic were always changing, because they were leaving for the transports. That's why they gave a quick nursing course there, which I registered for.

One day a nurse came to the clinic to apply, and during the interview we found out that before the war she'd worked in a ward where my uncle Karel Alter had been a doctor. This nurse ran off, told me to close my eyes and open my mouth, and placed a chocolate-covered date in my mouth. A chocolate- covered date was an immense rarity in Terezin! I asked her what I had done to deserve such a gift. She said because I was a relative of Dr. Alter's.

Cultural life in Terezin was of a very high standard, concerts took place, plays were put on. I remember the plays of Karel Svenk, 'At zije zivot!' [Long Live Life!], another was named 'Posledni cyklista' [The Last Cyclist], that one played in Prague after the war as well. The play of course had a political subtext, but that's not why it was popular, the play was mainly really very well written.

As a young girl I was hungry for culture, I attended all the various cultural events I could. For example, the conductor Karel Ancerl rehearsed 'Eine kleine Nachtmusik' in the ghetto. [Editor's note: Serenade No. 13 for strings in G major, K 525, more commonly known as 'Eine kleine Nachtmusik' ('A little night music'), one of the most famous compositions by Austrian composer Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791).] The pianist Alice Hertzova also played in Terezin. Those were beautiful experiences! However, when a transport left, lots of these people left and the concerts and plays had to be rehearsed anew, with different members. I remember 'The Bartered Bride' put on as a concert, where a children's choir sang beautifully, back then that touched me greatly.

You had to get tickets to the concert, I never had one, so I used to go listen from behind the doors, and whenever the custodian by the doors wasn't watching, I'd secretly sneak inside. Everyone thought it was very funny. My boss noticed me too, and was a bit astonished that such a young girl, I was 18 at the time, was interested in classical music.

Then when I got the summons for the transport to Auschwitz, my boss offered to get me an exception. But I said that even if he managed to get me an exception, my family would have to leave anyways, and I didn't want to remain alone in Terezin, knowing that my family was far away in the East. When I went to the clinic to say goodbye before departure, Dr. König and the playwright Karel Senk were lying there as patients. I told them: 'Guys, you be good here, I'm being promoted,' I remember that Svenk's eyes were full of tears, he probably suspected what was waiting for me, and probably said to himself it was a shame, such a young girl. In the end I survived the war, while Karel Svenk died in Auschwitz in 1944.

We boarded the transport to Auschwitz-Brezinka on 18th or 19th December 1943. We went in cattle cars, we didn't know where they were actually taking us. Suddenly we saw the sign 'Auschwitz,' we froze a bit, but the train kept going, so we were still living with the hope that they'd take us elsewhere. We had no idea that the camp was so big. We stopped in Birkenau, which was of course part of the camp. Then everything went lickety-split - the men here, mothers with children here, old people here. My mother and I ended up amongst the women, because though my mother was already 40, she looked very good for her age.

Right upon arrival they tattooed us, which hurt, they were tattooing with a needle, point after point, absolutely amateurishly, crooked and ugly. We were terribly tired from lack of sleep and hungry, they led us into some buildings where it was terribly cold, and instead of a floor there was only packed dirt, on which we slept.

I got into a building together with my future friend Ruth Blochova and her brother, whom I met the first day in Auschwitz. The two of them had been working in the children's kitchen in Terezin, so they'd been relatively well off. Their mother had gone on the previous transport to Auschwitz, and they'd been afraid for her and wanted to be together with her, so they got onto our transport on the sly, in the hopes that they'd meet up with their mother. But in Auschwitz they soon found out that their mother had ended up in the gas. The boy was a born organizer, so he came up with the idea that at night we'd lie down in this circle, always one head on another's legs, who had someone else sleeping on his legs, so we at least warmed ourselves up a bit, and could get some sleep.

Right after we arrived, they took our things and our clothes. We were issued clothes made of burlap that hung off us, darned socks, and wooden shoes carved from one piece of wood, so you couldn't bend your feet properly in them. Sewn on the clothes were two triangles of various colors, forming a six-pointed star. Various groups had differently colored triangles, murderers for example had green, political prisoners red, homosexuals purple, I think. Then we got coats from people that had gone into the gas. But so that we wouldn't have normal clothing, we had to exchange various parts of clothing amongst ourselves.

I got a light gray coat, and along with it the sleeves of my girlfriend's green coat - this was so that if we by chance succeeded in escaping, we'd be conspicuous at first sight. As my friend Lala had the same red hair as I did, and we had basically the same coats - I a gray one with green sleeves, and she a green one with gray sleeves - they would mistake us for each other. Back then that was a great compliment for me, because Lala was an awfully pretty girl, so I was glad that they were mistaking me for such a beauty!

Soon came another selection, where the men had to go separately, the women separately, the children separately. From that moment on, we were completely separated as a family, because Eva went among the children, my mother among the women, my father among the men, and they ordered me to go to Block B VI. They were selecting young girls, and my father was terribly afraid of what they were going to do with me there. I was calming him down, and saying that I was lucky that I was a Jew, that because of that no Nazi would dare do anything with me, because he'd be afraid of 'Rassenschande,' so-called 'racial defilement.'

For Block B VI they wanted young and more or less good-looking girls, no emaciated ones, due to the fact that in Block B VI, jazz was played for the entertainment of the SS. For us it was like a miracle, because in the Protectorate of Böhmen und Mähren, jazz wasn't allowed to be played, due to its being American music. In Auschwitz they didn't care that it was actually black music, they somehow forgot about that, or perhaps they didn't even know it! In any case, a band played there to entertain the SS soldiers, and we were allowed to be there, so that when Nazi visitors came to have a look at us, it looked like we were content and not lacking anything.

Our daily food ration was a quarter brick of bread, melta [a coffee substitute] without milk or sugar, and at noon something they called soup. Often not even that though, because those that portioned the bread often managed to steal some, so our rations were shortened. The conditions were especially horrific during the winter. On one side of the camp were latrines. On the other side was a building where we had the only washing facilities, which were two troughs in the middle of which were taps with cold water. We were issued one dirty, small and smelly bar of soap, which was supposed to last us for the entire time in the concentration camp.

When you wanted to wash your clothes, it was only in cold water, there was of course no other kind, and as everyone had only what they were wearing - nothing spare existed - you had to put on wet clothing that then dried on you. In the winter that was especially unpleasant!

Each morning was a roll-call, then another two or three during the day, I don't remember exactly anymore. Lots of times we had to stand for even several hours before they came to count us. Once during a roll-call, when we'd been standing a long time, I fainted. They dragged me off a ways and were trying to revive me. I remember that I was already coming to a bit, and I heard a girl standing above me saying: 'Uh oh, she's not going to see another day!' As I was coming to my senses and heard her words, I was suddenly filled with this amazing strength, and to myself I said: 'You know what, you stupid goose, I will, too!'

Surviving the concentration camp was among other things also a question of willpower and attitude towards life. I was always an optimist, I felt in myself strength and resolution to survive it all. I do though remember one girl who was terribly pessimistic. She was constantly repeating that we were all going into the gas, she wasn't capable of thinking of anything else, and saw everything from the worst perspective. She survived, but after she returned home, she remained a pessimist. She soon died, and I think that her pessimism and negativism was to a large degree at fault. Such a useless death.

We lived in wooden barracks, in the middle of which was a so-called chimney. They heated in the winter, but one can't talk about any sort of warmth, because you could easily lay your hand on the stove, it was completely lukewarm. Both sides of the barracks had three-story bunks - lower, middle and upper. Lying diagonally above me was one girl that was pregnant, her stomach was already large, she was in an advanced stage of pregnancy. I still remember her when we were leaving for Hamburg, we girls hid her stomach so that no one would notice she was pregnant. She was still with us during the clean-up work in Hamburg, but then they sent her away somewhere, and I didn't know anything about her after that.

Post-war">Post-war

After the war I found out that she'd survived and written a book. In her memoirs she writes that she survived, but for the price of having to strangle her own child. She was forced to, they gave her a choice - either they'd kill her along with the child, or she'd survive, but would have to kill her own child... Even terrible things such as these happened during the war. A person that didn't live through it can never comprehend what a concentration camp was. Years later I met her, luckily she'd managed to start anew after the war, she moved to Israel. She's got children and grandchildren, and looks great. She published a book, her autobiography.

In Brezinka I worked in the so-called 'Weberei,' a weaving mill, where we wove belt substitutes. There was a leather shortage, so we were weaving belt substitutes from plastic string, which then soldiers had attached to their machine guns. Or other times they forced us to carry rocks from one place to another, just like that, for no purpose. They were thinking up absolutely senseless work, so that they could harass us. We had to do it, but on the other hand we didn't mind so much, because we at least had something to do. Being in Brezinka and doing nothing would perhaps have been even more depressing.

In Auschwitz we met the September transport that had gone from Terezin before us. On the birthday of President Masaryk 13, 7th March 1944, the entire September transport went into the gas, which was a bad omen for us. We did the math, that the next time it would be our turn, that likely in June we'd go into the gas. However, one day they herded me and some other women prisoners, amongst whom there were, however, no members of my family, onto a train. We had no idea what they were planning to do with us. We rode along for a relatively long time, and the entire way were thinking about where and why they were transporting us. Until we arrived in Hamburg, which was horribly bombed-out, and there we found out we'd be doing clean-up work.

After an air-raid we'd always clean up the rubble and then moved somewhere else where a bomb had fallen, and that's how it went time and again. We lived in various barracks and similar buildings.

After the war we were contacted by a man who lived in Hamburg, and in one of the locations where we'd lived in Hamburg, he had a memorial plaque installed; every year on the anniversary of the liberation he went to Israel and visited Czech Jewish women that had survived the Holocaust.

The conditions in Hamburg were hard, many of us died there. We lived through many air raids, which were mainly at night, sometimes even twice or thrice. However, they weren't normal air raids, but so-called phosphorus ones, which was horrible filth, because when phosphorus fell on asphalt roads, people got fried. It may have been horrible, but it was reciprocity. The Germans also did filthy things!

Our work was to then clean up the debris, they'd take us there, as they didn't worry themselves over us dying there during an air raid. They couldn't afford to risk the lives of Aryans, because there were unexploded bombs lying around everywhere, but our lives were, of course, of no interest to them. I've got to admit that we were praying for there to be still more and more of those air raids, 'Dear God, more heavily and bigger drops!' Of course, we wanted them to miss us, but for there to be as many of them, and for the war to finally be over. In Hamburg, as we'd been selected for hard work, on top of our ration, which in Brezinka had been one piece of bread a day and black melta without milk, we also got somewhat thicker soup, so that we could withstand the physical stress.

From Hamburg they transported us for a time to Bergen-Belsen. Compared to Bergen-Belsen, Auschwitz, even with all its gas chambers, was still paradise! Bergen-Belsen was the worst concentration camp, hell on earth, the conditions there were truly catastrophic. We slept on a packed dirt floor, it was incredibly cold, we laid packed one against the other. We warmed each other, until we'd suddenly realize that the person beside you is no longer warming you, because they're dead. At night you couldn't even turn around, as we were lying right on top of each other. When you wanted to go to the toilet, you had to step on the others. There were no latrines there, and there was dirt and excrement everywhere. The conditions were unspeakable! From that filth and overall deficiency, we got typhus. All of us fell ill, without exception, and if there was one, it confirmed the rule.

This was the miserable state we were in when the English liberated us on 15th April 1945. I remember that I saw my first Englishman, and then I don't remember anything more, because I had typhus and for a long time was out of it. I was bedridden for a long time, and quite a long period has been erased from my mind. I got into a hospital, and thanks to that I was able to survive. Lying there with me was Ruth Bloch, who I'd made friends with right the first day in Terezin.

Ruthie stuck to me like glue the whole war, she went everywhere with me, because she was a pessimist, and I was on the contrary an incorrigible optimist. She even stood beside me during the selection in Auschwitz, and was nodding towards me, that she had to come with me. I was afraid, I told her that I didn't want to draw attention to myself in any way, that it was enough that I had red hair, which already made me quite conspicuous. Despite that, during the selection Ruthie ran over to me, she would perhaps rather let herself be shot than leave me. And so in Bergen-Belsen she didn't leave me in the hospital either, and laid beside me.

Later she told me that when I was out of it, I'd been looking for something under my pillow. She asked me what I was looking for, and I answered her: 'Lemon juice. My Mom brought it for me.' You see, typhus affects the brain as well. I was hallucinating and looking under my pillow for lemon juice from my mother! I, of course, didn't know anything about my mother, I was just babbling, I was completely out of it. Ruthie was then telling me about it, and said: 'Yeah, well, that's you all right.' Ruthie survived the war, and after the war she got married to a man in Israel.

When I felt a bit better, I would go outside to look around, there was a Czechoslovak committee there, where they were making lists of who'd survived, who'd died, who was looking for whom. These notices hung behind a window. Once I went there, and noticed that there was a letter there, and by the sender you could still see a stamp saying 'Vysoke Myto' and the addressee 'Mrs. Eva Schwarzova.' I looked for and found Eva Schwarzova. I told myself that I must know the person that sent her that letter. The letter to Eva was from Eva Koudelova, her brother's fiancée, and among other things, the letter said that a bus from Luze had arrived in the Vysoke Myto town square, and out of it had stepped Mr. Schwarz, Eva's husband, and Mrs. Polakova with little Eva. So that's how I found out that my mother and sister were alive, and that they were home.

They didn't know about me, they'd even read somewhere that I was dead. I also had no idea what had happened with my family. I was overjoyed when I found out that I at least knew for sure about Mother and Eva, that they'd survived. As I later found out from them, they both went from Auschwitz- Brezinka on a death march 14, it was during the winter, they were walking barefoot, and slept in barns. They managed to escape from the death march, and while on the run ran into the Red Army, which was advancing from Slovakia. My mother worked for the Russians as a cook, and got to Bohemia with the army. My father died on a death march from the Auschwitz-Brezinka concentration camp sometime in January 1945. We never found out the exact details of his last moments, I'm assuming that he was already weak, and couldn't handle the journey in those terrible conditions.

If back then in Bergen-Belsen I wouldn't have learned that someone from my family had survived, I would have probably gone to Sweden, which was offering those concentration camp prisoners who didn't have anyone good conditions for starting a new life. If I wouldn't have found out that my mother and sister had survived the war, I really would have gone to Sweden, because I was afraid to return home, where there was no one. I was afraid that it would be a terrible shock, and I didn't know if I could have handled returning alone. But in the situation where I knew that I had something to return to, I couldn't wait to see my family again.

It wasn't easy to get to Czechoslovakia, the train tracks had been bombed, but somehow I finally got to Prague by train. The irony of fate is that I still didn't have anything proper to wear - I'd thrown out my lice-ridden clothes, and in Bergen-Belsen I'd found some SS tunic, which I put on. The whole way home in the train, I was saying to myself: 'Dear God, just don't let anyone think that I'm from the SS!' Life is full of paradoxes!

I arrived in Vysoke Myto around 15th July 1945 I think, and as it was Sunday, there was no longer a connection to Luze. Eva Koudelova's family offered that I could sleep over at their place in Vysoke Myto, and then go to Luze on Monday. To welcome and treat me, her family made roast pork with dumplings and sauerkraut and a roast goose. I didn't want to insult them by not eating it, and so I ate all that food after that long period of starvation. But I couldn't wait till the next day to see my mother and sister, so I decided to go home on foot. It was about sixteen kilometers from Vysoke Myto to Luze. Eva offered to accompany me, and because it was far, we decided to go on a bicycle.

However, along the way I began to feel terrible, my organism had gotten unused to food after that terrible hunger and illnesses, and I got horrible digestive problems. I was feeling really horrible, so I told Eva that she should go back home, that I'd manage somehow, and would rather go the rest of the way on my own. So Eva left me the bike, so that I could lean against it on the way, because I probably wouldn't have managed to make it there without some support.

Finally, even with those problems I arrived in Luze towards evening, I was walking along the street, leaning against the bike, and suddenly a group of young girls came walking by me. Suddenly one of the girls said: 'Hey, Eva, that's your sister!' My sister Eva stared and didn't even dare believe it, she was afraid that it didn't have to be the truth. We walked home together, and my mother almost fainted. They no longer believed that I was alive, they had even already read somewhere that I was dead. So that's what our reunion was like!

My mother and sister and I lived in Luze for some time longer, and everyone from the vicinity was sending us fresh cow's milk from the sheer joy of our being alive. So it happened that I got foot-and-mouth disease from that milk! On the other hand, maybe it was lucky for me, as because of the foot- and-mouth disease I couldn't eat anything, so what happened to many people after starving - that they overate and their stomach burst and they died - didn't happen to me. As it was, I couldn't eat anything at all, everything hurt, even swallowing saliva was extremely painful.

My mother had brought home with her several girls who'd managed to escape from the concentration camp. These girls had lost their families, and had no one. At the end of the war they were barely sixteen, so it's actually a miracle that they survived the war, as in most cases children were sent straight into the gas. One girl was named Rezka, she later went to Israel. Another girl was named Gita. On the way home my mother had been taking care of one more girl, but one Jewish doctor, a general of the Red Army, upon finding out what had happened to her, took her home with him to the Soviet Union, where this girl married his son.

After the war, my mother had an 'In Memoriam' plaque installed at the Jewish cemetery in Luze, for my father and the rest of our relatives who had perished during the war. My mother decided that we'd move to Prague, as our house in Luze was dilapidated, and there was nothing to keep us there. We still didn't know what had happened to Dad, and were hoping he'd survived. But we said to ourselves that Luze is a small town, so if he returned, the neighbors would tell him where to look for us. My sister had to finish public school, and I had only four years of high school, and my mother thought it would be best for us to finish school in Prague. So we moved to Prague, to my cousin Vera's, who'd gotten an apartment after her first husband.

The first year after the war, I worked in Prague in a Jewish old-age home as a night nurse. I attended typing and shorthand courses, but I didn't like it too much, I told myself that that wasn't anything for me. I decided to become a nurse, and took a two-year course at a nursing school in Jecna Street. Later, while working, I took an extension in that two-year specialization, and after taking night courses got my diploma. I worked at the Research Institute in the clinical department in nutritional research, later I transferred to the experimental department, where we did experiments on animals.

I was supposed to retire at 52, but I continued working part-time for another two years. Right when I was retiring, the Jewish religious community was looking for someone to help out, so in 1978 I went as a retiree to do some office work and help out at the Jewish religious community in Prague.

Right after the war I joined the Communist Party 15, my reason was that the Communists had fought against Hitler. However, when the trials 16 started, I saw the light. It was quite a major shock for me. I went to see the party chairman, who was by coincidence a doctor, also a Jew, and told him that I could no longer be in the Party, if he didn't see it that way [too]. Then at one meeting someone proclaimed that Jews are evil, and that they didn't deserve anything else anyways, and it was then that I decided that that was the last drop. I wrote a letter that I was leaving the Party, and also took the luxury of saying why. It bothered me how they were behaving towards Jews, and what they were saying about them.

The leadership sent this young guy to come see me, to find out why I had left, and he tried to change my decision. I didn't feel like talking to him at all. He came to see me at work at the research institute, and I told him that it was a dangerous environment for him, isotopes, radiation everywhere, that he'd better leave. He apparently thought that if I could be there, that nothing would happen to him either, and wouldn't let himself be brushed off. He says to me, whether I didn't think it was a shame to leave the Party after so many years, whether I wouldn't still change my mind. I stood fast, and again gave him the same reasons, that the officials' anti-Semitic statements were insulting to me. That young guy says: 'And you're going to leave the Party over a trifle like that?' I lost my patience, and forcefully told him that if he feels it's a trifle, then I certainly do not. Twenty-seven of my relatives had perished in the concentration camps, I'm Jewish, I never denied it, it's neither something virtuous nor shameful, and I'll always stand by it. There was nothing he could say to that, he didn't have any arguments against it, and he left.

I wasn't worried about problems at work, the most they could have done was transfer me to some village hospital, but that wouldn't even have mattered to me. There was a shortage of nurses, and they themselves would have had a big scandal if they would have persecuted me, a nurse. After all, I hadn't done anything bad. At work they understood my decision, as there were reasonable people working in health care, I think that they though the same, just didn't have the courage to say it out loud. I think that they understood me, and didn't have any problems with it, because they knew me and knew what I thought.

I met my first husband, Karel Capek, at the faculty hospital in internal medicine. At the time I was working at a clinic, and he was there as a medic, doing a thesis in rehabilitation. Back then they wanted to transfer me to the countryside, to be a head nurse somewhere far outside of Prague. But I didn't want to be a head nurse, because that work is more about arguing with employees and cleaning ladies. While I'd gone to study nursing mainly because I wanted to work with the ill. Alas, back then they told me that because I was single, they weren't going to discuss it with me at all, and would simply transfer me to the country. I was complaining about it to the medics, and at that time Karel said: 'All right, I'll marry you!' We were married in 1950, but as I say, just the circumstances of the wedding were a sign that the marriage wouldn't last long. After a year we were divorced. My second husband, Karel Mrazek, was an academic painter.

The first years after the war, I didn't have the desire to tell anyone about what I'd lived through. Shortly after the war, one doctor from Luze who'd moved away to America approached me, whether I wouldn't write down my reminiscences for him. He was interested in my history, what I'd gone through in the concentration camps. But back then I had to refuse, I apologized to him, that it wasn't the right time yet. I needed to forget those horrors, not bring them to life.

I've also never gone to Auschwitz to have a look, I was afraid of that, today I probably don't have to be afraid anymore, but visiting Auschwitz doesn't entice me in the least. On the other hand, we girls who'd been in the camp together used to meet regularly in Prague. I remember that the son of one of them was terribly surprised at how it was possible that we always laugh so much together, that he'd never heard so much guffawing as when we meet and recall the concentration camp. But we used to have fun like this in the camp, too! To this day, I attend various memorial events, and my friends and I always have a laugh.

When I realize that at our age we're all so optimistic and full of humor, I have the feeling that that Hitler fellow conserved us, whether he didn't on the one hand benefit us in the end. Sometimes I say to myself, that I've lived through so many illnesses, a heart attack, two cancer operations, a war, that maybe I'll never die, illnesses are afraid of people like that! I'm lucky to be an optimist.

Glossary">Glossary

Max Uri
Wien
Österreich
Datum des Interviews: März 2004
Interviewer: Tanja Eckstein

Max Uri wohnt mit seiner Frau Frieda, Fritzi genannt, in einer schönen, modern eingerichteten Wohnung im 19. Bezirk. Das Wohnzimmer, in das er mich bittet, ist voller Familienfotos - alte und neue in liebevoll ausgewählten Bilderrahmen - die eine starke Familienbeziehung ahnen lassen. Max Uri hat volles weißes Haar. Nachdem er sich zuvor noch einmal telefonisch bei seinem Sohn vergewissert, dass er die Dame, durch die ich die Empfehlung ihn zu interviewen auch wirklich kennt, erzählt er mir lachend und weinend die Geschichte seiner Familie, die eng mit der Stadt Wien verbunden ist.

Max Uri stirbt im Jahre 2009.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
In Mikve Israel
Hochzeit in Tel Aviv
Rückkehr nach Österreich
Emigration nach Amerika
Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits hieß Lazar - jüdisch Luzer - Uri. Er wurde am 17. Februar 1865 in Bercza, in Galizien, geboren und war von Beruf Kaufmann. Im Jahre 1882 heiratete er meine damals 15jährige Großmutter Regina, jüdisch Riwe, Rifka genannt, die am 15. November 1869 in Galizien, in Glogow, geboren wurde. Meine Großmutter war eine geborene Zuker, deren Vater Israel Moses Zuker hieß und deren Mutter Grüne Zuker, eine geborene Schlanger war. Die Großmutter hatte eine Schwester, die Anna hieß und in Amerika lebte. Der Großvater und die Großmutter kamen aus streng orthodoxen Familien.

Das erste Mal heirateten meine Großeltern in Galizien und die Großmutter bekam am 17. August 1888 ihr erstes Kind, meine Tante Frieda. Vier Jahre später, 1890, wurde mein Vater Osias -jüdisch Abraham Schia - in Glogow geboren.

Mein Großvater war ein kluger Mann und erkannte, dass er in Galizien nicht so erfolgreich sein konnte wie in Wien, und so übersiedelte die Familie 1893 von Glogow nach Wien. Damit ihre Heirat legalisiert wurde, ließen sich meine Großeltern am 7. Oktober 1896 im Wiener Stadttempel der israelitischen Kultusgemeinde, in der Seitenstettengasse, ein zweites Mal trauen. Ihre erste Wohnung befand sich im 1. Bezirk, in der Judengasse Nr. 4. Später zogen sie in die Salvatorgasse 10.

Der Großvater war ein großer, gutaussehender, frommer, streng orthodoxer Mann mit einem Bart und Schläfenlocken, die er hinter den Ohren trug. Die Großmutter führte einen koscheren [koscher: nach jüdischen Speisevorschriften rituell; rein] Haushalt, trug einen Sheitl [orthodoxe Jüdinnen verbergen ihr Haar unter einer Perücke], und unter dem Sheitl waren ihre Haare ganz kurzgeschnitten.

Ab 1894 besaß der Großvater in der Judengasse, Ecke Hoher Markt, eine Kleidererzeugungsfabrik mit dem Namen 'Lazar Uri'. Durch die Armee bekam er große Aufträge und wurde k. u. k. Hoflieferant für Uniformen. Es wurde mir überliefert, dass wenn er sich einen neuen Auftrag aus dem Kriegsministerium holte, er seine Kopfbedeckung, die er als frommer Jude trug, natürlich nicht abnahm. Sein Erscheinungsbild wurde respektiert, und nie verlangte ein Beamter von ihm eine Unterschrift. Der Handschlag meines Großvaters genügte, so geachtet war er. Nach einiger Zeit eröffnete er auch ein Herrenbekleidungsgeschäft, fuhr aber auch regelmäßig aufs Land und erhielt Aufträge von den Bauern.

In Wien bekam meine Großmutter noch sechs Kinder: Hermann, David, Alexander, Rosa, Isak, und Jakob.

Damals bekam ein Ehemann zur Hochzeit die Mitgift seiner Frau und als Tante Frieda, die älteste Schwester meines Vaters heiratete, verschwand der Ehemann mitsamt der Mitgift in der Hochzeitsnacht. Diese Schande für Tante Frieda und die ganze Familie Uri muss man sich einmal vorstellen! Wahrscheinlich hat ganz Wien gelacht, der Name Uri war ja in Wien bekannt. Also musste schnell ein neuer Ehemann gefunden werden, und das war der Moses Zwick. Moses Zwick, ein gutaussehender Snob, stellte eine Bedingung: Er heiratet Tante Frieda nur, wenn man ihn als Kompagnon ins Geschäft nimmt.

Zuerst schickte ihn die Familie zu den Brüdern Uri. 1910 hatte mein Großvater die Firma 'Lazar Uri' seinen Söhnen Hermann, Isak und Jakob übergeben und sie wurde umbenannt in 'Brüder Uri'. Die Firma zog um in den Ankerhof am Hohen Markt [1. Bezirk]. Ich glaube, bei der Firma 'Brüder Uri' war der Moses Zwick nur zwei Monate, denn nach zwei Monaten wollten die Brüder meines Vaters den Herrn Zwick loswerden. So wurde Herr Zwick Kompagnon meines Vaters, der die ersten Jahre auch in der Firma des Großvaters gearbeitet hatte, zu dieser Zeit aber bereits selbstständig war.

Die Großmutter kam zu meinem Vater und bat ihn inständig, den Zwick als Kompagnon in seine Firma zu nehmen, und mein Vater war ein sehr guter Sohn, und die Großmutter war eine Heiligkeit für ihn, und er konnte ihre Bitte nicht abschlagen. Moses Zwick war zufrieden und heiratete Tante Frieda. Tante Frieda und Onkel Moses bekamen vier Kinder: Paul, Fanni, Blanka und Edith.

Mein Onkel Hermann - jüdisch Hirsch - Uri wurde am 30. Juli 1893 in Wien geboren und war Mitbesitzer der Firma 'Brüder Uri'. Er heiratete Helene und sie hatten zwei Söhne, Norbert und Max. Norbert war ein Jahr älter als ich, und Max war auf den Tag genau drei Jahre jünger als ich. Jeden Sonntag fuhren Max und ich zusammen zum Fußballmatch. Alle emigrierten 1938 nach England und lebten in London.

Onkel Hermann wurde in London in der Diamantenbranche tätig und war sehr angesehen. Norbert wurde Atomwissenschaftler und starb sehr jung. Warum er starb, konnte ich nie in Erfahrung bringen. Er war verheiratet und hatte einen Sohn namens David. Max starb auch sehr jung, an einer Krankheit, war noch nicht verheiratet und hatte keine Kinder. Nach dem Krieg war ich mit meinem Schwiegervater oft in London auf Auktionen mit unseren Fellen und besuchte den Onkel Hermann.

Als die Tante Helene gestorben war, sagte Onkel Hermann zu mir: ,Maxl, um eines bitte ich den lieben Gott, wenn ich gehen muss, dann soll es rasch gehen.' Und dann hörte ich, eines Tages ging er zu einem Kunden, und mittags fühlte er sich nicht gut. Das war in den 1960er Jahren. Seine Freunde sagten, er solle ins Spital gehen und sich anschauen lassen. Um ein Uhr ging Onkel Hermann ins Spital und um fünf Uhr war er schon nicht mehr da. Sein Wunsch war in Erfüllung gegangen. Im Judentum sagt man: Er ist wie ein Zaddik [Heiliger] gestorben.

Onkel David wurde in Wien geboren. Er war Zionist und ging mit meinem Onkel Alexander, der auch Zionist war, 1920 nach Palästina in den Kibbutz 1 Dagania Alef. Das war ein Kibbutz vom sozialistischen Schomer Hatzair [Haschomer Hatzair] 2. Er wurde zum Studium der Geflügelzucht nach Amerika und nach England geschickt, baute in Palästina die Geflügelzucht auf und schrieb Fachbücher darüber. Im Kibbutz heiratete er Sara, die neun Jahre älter als er war. Onkel David und Tante Sara bekamen drei Kinder: Chawa, Rachel und Elazar. Chawa war verheiratet und bekam zwei Kinder, Rachel blieb kinderlos und Elazar wurde Vater von drei Buben. Er lebt in Tel Aviv und ist ungefähr 73 Jahre alt. Als Tante Sara starb, heiratete er noch einmal. Seine zweite Frau hieß Anja und sie lebten in Tel Aviv. Onkel David starb in den 1940er Jahren.

Mein Onkel Alexander war in Wien als junger Mann bei den Tiroler Kaiserjägern 3 und bei den Deutschmeistern 4. Das war ein besonderes Bataillon. Er und Onkel David waren religiös, aber nicht so religiös wie es der Großvater gewollt hätte. Jeden Freitagabend im Kibbutz wurde ein Lagerfeuer angezündet, man saß gemütlich um das Lagerfeuer herum, unterhielt sich oder tanzte Hora 5. Da hörte mein Onkel Alexander plötzlich eine Stimme, die zu ihm sprach: 'Alexander, du gehst nicht den richtigen Weg, geh den Weg, den deine Vorfahren gegangen sind.' Onkel Alexander wusste genau, was gemeint war.

Kurze Zeit später wurde er vom Kibbutz zu Außenarbeiten nach Jerusalem geschickt und nie mehr kehrte er in den Kibbutz zurück. Seitdem lebte er in einer sehr frommen Gesellschaft und wurde schwer orthodox. Er lernte seine Frau Towa kennen, die genauso orthodox war wie er, und sie bekamen elf Kinder, mit denen sie in einer Zweizimmerwohnung lebten. Als mein Gottseliger Vater noch lebte, schickte er ihm regelmäßig Geld.

Mein Onkel arbeitete 60 Jahre in Jerusalem im Spital Shaarej Zedek als Buchhalter. Als er in Pension ging, mussten vier Leute seine Stelle übernehmen, weil er so fleißig gewesen war. Während der 60 Jahre fehlte er nicht einen einzigen Tag, und eines Tages sagte ich zu ihm: 'Onkel, das kann doch gar nicht sein, du hast nie einen Schnupfen gehabt, du hast nie Fieber gehabt?' Er antwortete: 'Sogar wenn ich Fieber gehabt habe, bin ich ins Spital gegangen. Meine Pflicht war es, den Menschen dort zu dienen.' Und ich fragte: 'Onkel, wie lebt man mit elf Kindern in einer Zweizimmerwohnung?' Und der Onkel antwortete: ,Ein Teil schläft, der andere Teil kümmert sich um die Wäsche und umgekehrt.'

Onkel Alexander war nie unzufrieden mit seinem Leben. Trotz der Armut war er immer glücklich und lustig und dankbar für alles. Auch seine Frau Towa war ein sehr lieber Mensch. Jeden Tag ging der Onkel in den Tempel und betete, und jeden Tag ging er in die Mikwe [rituelles Tauchbad] und wusch sich im kalten Wasser. Zu einigen seiner Kinder habe ich noch Kontakt. Alle seine Kinder blieben sehr orthodox. Onkel Alexander starb im Alter von 92 Jahren in Jerusalem.

Tante Rosa war mit Max Roth verheiratet. Sie wohnten im 6.Bezirk, in der Gumpendorfer Strasse und hatten ein Ledergeschäft mit Koffern und Taschen auf einem Markt, der auch im 6. Bezirk war. Sie hatten zwei Kinder: Betti und Erna. 1938 wurde das Geschäft arisiert, Onkel Max wurde verhaftet und ins KZ Dachau [Deutschland] und danach ins KZ Buchenwald [Deutschland] deportiert. Da mein Onkel Jakob zu dieser Zeit in London lebte, besorgte er für die Familie eine Einreisegenehmigung nach England. Durch diese Einreisegenehmigung wurde Onkel Max aus dem KZ Buchenwald entlassen und konnte nach England flüchten.

Tante Rosa und ihre Töchter emigrierten in die USA, nach New York. Auch Onkel Max emigrierte weiter nach New York. Da Onkel Max ein gebürtiger Pole war, verhalf ihm eine polnische Emigrantengruppe in New York zu einem Kiosk. An diesem Kiosk verkaufte er mit der ganzen Familie zusammen Kaffee und solche Sachen, und es ging ihnen verhältnismäßig gut. Später gründete Onkel Max in New York eine Textilfirma.

Onkel Max und Tante Rosa starben in New York. Als wir 1952 nach Amerika gingen, war Onkel Max schon tot, Tante Rosa starb Ende der 1950er Jahre. Erna war verheiratet und hatte zwei Söhne, sie starb vor drei oder vier Jahren, und Betti hat drei Söhne und lebt in New York.

Onkel Isak wurde am 11. Februar 1902 in Wien geboren. Auch er war Inhaber der Firma 'Brüder Uri', flüchtete 1938 nach Palästina und heiratete sehr spät in Israel seine Frau Batya. Sie hatten keine Kinder. Er kaufte in Tel Aviv ein Haus von dem Geld, das er durch den rechtzeitigen Verkauf der Firma 'Brüder Uri' erhalten hatte. Er hatte auch die Maschinen aus der Firma in der Judengasse per Schiff nach Palästina transportieren lassen. Das waren sehr moderne Maschinen, leider wurden sie feucht und verrosteten, und man musste sie wegwerfen. Onkel Isi vermietete das Haus und von diesem Geld lebten er und seine Frau. Onkel Isi starb in den 1950er Jahren.

Mein Onkel Jakob war der jüngste Sohn und der Lustigste. Er hatte immer viele Freunde und Freitagabend, am Schabbat, wenn die Kerzen gezündet waren und der Großvater den Kiddusch, der die Heiligkeit des Feiertags ausruft, über den Wein sprach, riefen seine Freunde draußen auf der Straße schon und Onkel Jakob sagte: 'Oi, ich fühle mich nicht gut, oi, ich fühle mich nicht gut! Meine Großmutter, die sehr klug war, sagte daraufhin: ,Jankele, geh ein bisschen runter auf die Straße und schnapp ein wenig Luft.' Wenn er das hörte, war er schon angezogen und lief hinunter zu seinen Freunden und sie fuhren zusammen zum Heurigen. Jakob emigrierte nach London, heiratete Ilse und sie bekamen einen Sohn namens David. Onkel Jakob arbeitete im Handel, er verkaufte Produkte für verschiedene Firmen. David ist heute ungefähr 50 Jahre alt und lebt in London.

Natürlich mussten alle Söhne der Großeltern ab ihrem vierten Lebensjahr jeden Tag in den Cheder [religiöse Schule], wo sie hebräisch lesen lernten. Einmal erzählte mir Onkel Hermann, dass er, statt in den Cheder zu gehen, mit seinen Freunden auf der Strasse mit Kugeln spielte. Plötzlich bekam mein Onkel einen Schlag mit einem Stock. Der Großvater, der immer mit einem Stock unterwegs war, obwohl er ihn zum Gehen nicht benötigte, hatte ihm einen Schlag versetzt. Erschrocken schaute der Onkel auf: 'Statt in den Cheder zu gehen, spielst du hier mit Kugeln?' Mein Onkel ließ sofort alles fallen und lief in den Cheder.

Ich kann mich erinnern, es ging immer sehr lebhaft in der Wohnung der Großeltern zu, solange der Großvater nicht zu Hause war. Wenn er zur Tür herein kam, war sofort Totenstille. Alle seine Kinder hatten einen unerhörten Respekt vor ihm. Bei den Großeltern sprach man nur in der dritten Person: 'Will der Vater, will die Mutter.' Du zu den Eltern zu sagen, das hat's nicht gegeben.

Ich kann mich noch an den Großvater erinnern. Er starb am 27. Juni 1925 in Wien, im Sanatorium Löw, in der Mariannengasse im 9. Bezirk, da war ich erst vier Jahre alt. Er war nie lustig und machte immer ein ernstes Gesicht. Ich erinnere mich sogar, dass wir den Seder [Der Sederabend ist der Auftakt des jüdischen Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie des Auszugs aus Ägypten gedacht] bei den Großeltern feierten, und ich sagte als Jüngster das 'Ma nishtane...' und der jüngste Onkel, der Jakob, der immer so lustig war, machte irgendwelche Zwischenbemerkungen. Mein Großvater schaute nur, und sofort war er still. Der Großvater hatte einen Sessel auf dem er immer saß, und als er starb, setzte sich nie Jemand auf diesen Sessel. Trotzdem glaube ich, dass es ein gutes Verhältnis zwischen den Kindern und dem Großvater war.

Als der Großvater schon nicht mehr lebte, traf sich die Familie weiterhin jeden Sonntag bei der Großmutter. Meine Eltern, meine Schwestern, mein Bruder und ich waren dort, die Onkeln, Tanten, Cousins und Cousinen. Es gab immer eine Jause, die Großmutter war eine sehr gute Bäckerin und wir aßen Kuchen und Kipferln und spielten Verstecken. Was vom Gebäck übrig blieb, nahm immer meine Tante Rosa Roth mit nach Hause, denn sie waren nicht sehr wohlhabend.

Sonntags, oder wenn die Sonne schien, trafen wir uns mit der Großmutter auch oft im Kaipark, der nicht weit von der Salvatorgasse entfernt, am Donaukanal war. Das war ein sehr schöner Park, der heute nicht mehr existiert. In dem Park gab es auch ein paar Standerln, und die Großmutter kaufte immer für jeden von uns ein Kokosstangerl, das wir sehr, sehr liebten.

Die Wohnung in der Salvatorgasse war eine Fünfzimmerwohnung. Dort lebte die Großmutter nach dem Tod des Großvaters zusammen mit dem Onkel Isi und dem Onkel Jakob, dem jüngsten Sohn, zusammen. Einmal wohnte auch eine Nichte der Großmutter, die aus Polen gekommen war, bei ihr. Ich glaube, sie sollte in Wien verheiratet werden und der Großmutter ein wenig zur Hand gehen, aber man erzählte mir später, diese Nichte hätte den ganzen Tag nur im Bett gelegen und gerufen: ,Tante, kannst du mir Kaffee ans Bett bringen?' Und die Großmutter lief hin und her und bediente sie, statt dass sie der Großmutter ein wenig Arbeit abgenommen hätte. Ich weiß aber nicht, wer genau diese Nichte war. Jedenfalls fuhr die Nichte unverheiratet wieder nach Polen zurück.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Abraham Bachmann und lebte in der Stadt Sambor bei Strij. Das war in Galizien und liegt heute in der Ukraine. Sambor war keine größere Stadt, aber es war auch kein Dorf, eher ein größerer ländlicher Ort, in dem hauptsächlich jüdische Familien lebten. Wenn meine Mutter und ich die Großeltern besuchten, fuhren wir mit dem Zug von Wien, aber ich kann mich nicht erinnern, wie lange die Reise dauerte.

Wie die Großmutter hieß, weiß ich nicht. Ich weiß, dass auch eine Nichte bei den Großeltern lebte, aber wer die Nichte war, weiß ich nicht. Der Großvater besaß in Sambor ein Geschäft mit Waren aller Art. Ich war öfter mit meiner Mutter bei den Großeltern zu Besuch, meistens blieben wir drei oder vier Wochen. Für unsere Wiener Verhältnisse lebten die Großeltern, die auch sehr fromm waren, sehr primitiv. Zum Beispiel war das Klo draußen und nicht in der Wohnung.

Besonders aufregend war für mich, dass der Bruder meiner Mutter, mein Onkel Bernhard, der ein Sägewerk besaß, mich manchmal in der Früh auf dem Pferdewagen mitnahm und ich kutschieren durfte. Onkel Bernhard war verheiratet und hatte ein Kind. Ich erinnere mich auch, dass Zigeuner zu den Häusern kamen, die einen Bären mit sich führten. Nachdem die Zigeuner musiziert und der Bär dazu getanzt hatte, sammelten sie Geld ein. Alle Verwandten, die dort lebten, wurden, nach dem Einmarsch der Deutschen in Polen im Jahre 1941, ermordet; meine Großeltern, mein Onkel Bernhard, seine Frau und sein Kind.

Wo meine Eltern sich kennen lernten, weiß ich nicht. Ich weiß aber, das war durch einen Schidach, einen Heiratsvermittler, denn damals war das nicht so, dass man sich kennen lernte und aus Liebe heiratete. Das war alles geregelt. Ich glaub, meine Eltern heirateten in Wien, aber vielleicht heirateten sie auch in Galizien, und in Wien noch einmal, denn in Galizien heiratete man nur rituell. Meine Schwestern Edith und Cäcilie, Cilli genannt, sind Zwillinge und wurden am 19. Oktober 1916 geboren. Zu dieser Zeit arbeitete mein Vater schon nicht mehr in der Firma des Großvaters, er war bereits selbstständig. Ich glaube, mein Vater war kurze Zeit beim k. u. k. Militär im 1. Weltkrieg. Als er zurückkam, machte er sich selbstständig, weil er immer selbständig sein wollte. Er hatte natürlich nicht viel Geld, aber alle Leute aus der Branche, die ihn kannten, sagten: 'Herr Uri, wenn Sie etwas brauchen, wir geben Ihnen, was sie wollen. Wir wissen, Sie werden bezahlen.'

Das Geschäft meines Vaters befand sich im 2. Bezirk, Obere Donaustrasse 49, das ist die Ecke bei der Taborstraße. Es war ein großes Geschäft mit Herrenkonfektion. Mein Vater hatte 20 Angestellte, auch Zuschneider, denn in der Firma wurde die Kleidung zugeschnitten und konfektioniert. Meist waren das junge jüdische Männer. Die Angestellten gingen in der Mittagspause oft in das Strombad, das war ein Bad direkt im Donaukanal. Wir hatten ja das riesige Lager mit den Stoffballen, und ich kann mich erinnern, wenn sie am Abend noch ausgingen, waren sie hinterher zu müde, um nach Hause zu gehen und richteten sich dann in den Stoffballen ein Lager zum Schlafen her. Ich weiß das, weil sie mir das erzählten.

Mein Vater war sehr beliebt und sehr erfolgreich und dann passierte die Geschichte mit seiner Schwester Frieda und er musste den Moses Zwick zu seinem Kompagnon machen. Für das Geschäft taugte der Moses Zwick nicht; er war ein Snob und kümmerte sich nur um sich und wenn er einmal im Geschäft war, stritt er mit den Kunden, machte blöde Witze und vertrug sich auch mit den Angestellten nicht. Weder war er gut zu meiner Tante, noch war er gut für meinen Vater, der sehr viel arbeiten musste. Solange mein Vater lebte, blieben die Kunden dem Geschäft meines Vaters treu.

Meine Kindheit

Ich wurde in Wien am 28. Februar 1921 geboren. Meine Eltern wohnten zu dieser Zeit im 1. Bezirk, in der Salvatorgasse 10. In diesem Haus gab es drei Stiegen; die Großeltern wohnten auf der ersten Stiege und wir wohnten auf der dritten Stiege. Alle vier Kinder, meine Zwillingsschwestern, ich und mein Bruder Ludwig, der am 7. November 1926 geboren wurde, wurden in dieser Wohnung geboren, da meine Mutter zur Entbindung ihrer Kinder in kein Spital gehen wollte. Ich kann mich daran erinnern, wie Ludwig geboren wurde, und ich das Babygeschrei aus dem Zimmer hörte und mein Vater zu mir sagte: ,Maxl, jetzt bist du nix mehr wert, jetzt haben wir noch einen Buben.' Aber das sagte er nur so, er hatte mich sehr gern.

Später zogen wir in die Biberstrasse Nr. 14. Die Biberstrasse befindet sich vis-à-vis der Postsparkasse. Unsere Wohnung war eine Fünfzimmerwohnung mit Nebenräumen, und wir hatten eine Hausangestellte und eine Köchin. Beide wohnten bei uns. Jeden Tag ging die Köchin mit uns Kindern im Stadtpark spazieren, denn dort gab es einen kleinen und einen großen Spielplatz. Ich war ein schlechter Esser, aber meine Mutter zwang mich zu essen. Am Nachmittag musste ich immer zwei Buttersemmeln essen. Wir wohnten im Mezzanin und unter uns war ein Geschäft, vor dem zwei Schilder standen, zwischen die ich jedes Mal meine Semmeln warf und dann sagte ich zu unserer Köchin: ,Johanna, ich habe schon aufgegessen!'" Meine Geschwister waren ziemlich dick, ich war der einzige Dünne.

Meine Schwestern und ich stritten oft miteinander. In der Biberstrasse waren Türen mit Milchglasscheiben und als ich einmal einer meiner Schwestern hinterherlief, ging dabei eine Scheibe kaputt und ich verletzte mich am Arm, der sofort stark blutete. Ich lief hinüber zur Rettung, die sich neben der Urania befand. Dort zogen sie mir die Glassplitter aus dem Arm und machten mir einen riesengroßen Verband. Noch heute habe ich eine Narbe. Meine Mutter war immer ganz hysterisch, wenn man etwas kaputt machte und als ich nach Hause kam, schrie mein Bruder: 'Gib acht, die Mama steht mit dem Pracker hinter der Tür!' Ich ging so hinein, dass meine Mutter zuerst meinen Arm sehen konnte, und sie rief voller Angst um mich: ,Was ist passiert, was ist passiert?'

Mit fünf Jahren lernte ich bei einem Privatlehrer das Aleph, Beth 6. Ab der ersten Klasse Volksschule hatte ich in der Schule einmal in der Woche Religionsunterricht. Mit der Religionslehrerin trafen wir uns jeden Samstag am Rudolfsplatz und gingen dann gemeinsam, in zwei Reihen, zum Tempel in der Seitenstättengasse, zum Jugendgottesdienst.

Nach der Volksschule kam ich auf das Gymnasium in der Sperlgasse. Die meisten Kinder in diesem Gymnasium waren jüdische Kinder. An den hohen Feiertagen, zu Rosch Haschana [Jüdisches Neujahr] und Jom Kippur [jüdische Versöhnungstag; wichtigste Feiertag der Juden], war die ganze Schule gesperrt, weil es sich nicht ausgezahlt hätte, wegen der wenigen nichtjüdischen Schüler die Schule offen zu halten.

Am 18. November 1931 starb mein Vater an Überarbeitung. Da er ganz allein sein großes Geschäft geführt hatte, arbeitete er Tag und Nacht, auch an Feiertagen. Trotzdem starb er unerwartet. Durch den Tod meines Vaters übernahm meine Mutter einen großen Teil der Arbeit im Geschäft, aber durch das unangenehme Verhalten des Moses Zwick verließen viele Kunden unsere Firma. 1934 oder 1935 konnten meine Mutter und Moses Zwick das große Geschäft nicht mehr halten, und sie zogen in ein kleineres Geschäft in die Marc-Aurel-Strasse.

Wir hatten einen jüdischen Anwalt, Plaschkes hieß er, der war Zionist und sagte zu meiner Mutter: 'Frau Uri, verkaufen sie Ihren Anteil am Geschäft, und gehen Sie mit den Kindern nach Palästina, gehen Sie mit den Kindern nach Palästina.' Meine Mutter war fast schon bereit, da kam die Großmama und sagte: 'Mina, ich bitte dich, geh nicht, bleib hier!' Die Großmutter wusste, hätte meine Mutter den Zwick mit dem Geschäft allein gelassen, hätte es das Geschäft nach zwei Monaten nicht mehr gegeben, also blieb meine Mutter.

Meine Mutter fuhr mit uns Kindern regelmäßig auf Sommerfrische. Wir waren zusammen in Bad Aussee, Bad Ischl, in Grado, Abbazia, fuhren dort mit Fahrrädern und hatten wunderbare Ferien miteinander. Als meine Schwestern älter waren, fuhren sie allein auf Sommerfrische und meine Mutter fuhr mit meinem Bruder Ludwig und mir. Aber natürlich fuhren wir nur in koschere Hotels. Wenn meine Mutter mit uns Urlaub machte, übernahm Moses Zwick das Geschäft und wenn sie zurückkam, konnte er reisen.

In der Schule war ich ein mittelmäßiger Schüler, aber ich war immer sehr beliebt bei Lehrern und Mitschülern. Nach der vierten Gymnasialklasse ging ich auf die Handelsakademie am Karlsplatz. Das war unter anderem deswegen, weil ich einmal das Geschäft übernehmen sollte. Auf der Handelsakademie war eine sehr große Klasse mit fast sechzig Schülern. Von den sechzig Schülern waren vielleicht acht Schüler jüdisch, alle anderen waren zu dieser Zeit schon illegale Nazis. Trotzdem verstand ich mich mit ihnen gut. Sie kamen sogar zu mir und sagten: 'Schau Maxl, hier ist unser Mitgliedbuch, wir sind illegale Nazis, wenn du uns anzeigst, werden wir eingesperrt.' Gefährlich waren sie nicht, zu mir waren sie immer sehr anständig.

Von den wenigen jüdischen Schülern waren vielleicht drei oder vier religiös. Die anderen waren Juden, und das war alles. Natürlich ging ich zu Rosch Haschana nicht in die Schule und am nächsten Tag kam der Klassenvorstand, Binder hieß er, ein großer, fescher Kerl, zu mir und sagte: 'Uri, kommens aussi. Wo sans Montag gwesen?' 'Herr Professor, wir hatten Feiertag.' 'Feiertag', sagte er, 'geschwänzt haben's, san's spazieren gegangen. Alle anderen waren da und Sie erzählen mir, Sie hatten einen Feiertag?' Er glaubte mir nicht und machte einen unheimlichen Krach. Und nun wusste ich doch, dass acht bis zehn Tage später Jom Kippur ist. Einen Tag vor Jom Kippur ging ich zu dem Hauptnazi in der Klasse und sagte: 'Morgen haben wir wieder einen Feiertag, und ich werde wieder nicht kommen und ich will nicht, dass der Binder mir wieder einen Krach macht. 'Maxl, verlass dich drauf, ich werde das für dich regeln!' Er ging zu den jüdischen Schülern und sagte: 'Wenn ihr morgen in die Schule kommt, werdet ihr derartig verhauen, dass ihr das euer Leben lang nicht vergessen werdet.' Daraufhin kam zu Jom Kippur aus meiner Klasse kein jüdischer Schüler zum Unterricht und Herr Binder war zufrieden.

Meine Familie war immer zionistisch eingestellt, aber ich war in keiner zionistischen Organisation. Meine Mutter ließ mich nur in eine sehr fromme Organisation, die Aguda hieß, gehen. Die waren nur fromm und gar nicht sozialistisch eingestellt. Die ganz Frommen sagen, man darf erst nach Palästina, wenn der Messias gekommen ist. Zwei oder dreimal im Monat ging ich zu der Organisation. Aber selbstverständlich war ich Mitglied der Hakoah. 7 Bei der Hakoah belegte ich sogar bei den österreichischen Meisterschaften im 1500-Meter Lauf den zweiten Platz.

Meine Schwestern gingen auf das jüdische Mädchengymnasium im 2. Bezirk, in der Novaragasse. Sie waren sehr fromm, frommer als ich, aber auf dem Gymnasium lernten sie ein Mädchen kennen, das hieß Nussbaum und war sehr links eingestellt. Und dieses Mädchen, glaube ich, hat meine Schwestern stark kommunistisch beeinflusst. Einmal versteckten sie illegale Flugblätter in unserer Wohnung, weil sie glaubten, in so einer vornehmen Gegend wären die Flugblätter sicher. Ich fand die Flugblätter im Klavier, sagte nichts und verbrannte sie sofort. Einige Tage später kam die Polizei und machte bei uns eine Hausdurchsuchung. Wir hatten große Angst, aber sie fanden nichts. Nachdem sie gegangen waren, stürzten meine Schwestern zum Klavier, öffneten es, und sahen, dass die Flugblätter weg waren und sagten zu mir: 'Da war doch was drin, wo ist das?' 'Die Flugblätter hab ich verbrannt.' Sie waren schrecklich wütend auf mich und sagten: 'Weißt du was, das einzige, was du mal werden kannst, ist ein Spitzel!'

Meine Frau und ich lernten uns schon als Kinder kennen. Wir verbrachten gemeinsam den Sommer in einem jüdischen Kinderheim in Breitenstein am Semmering. Das war ein koscheres Kinderheim für Eltern und für Kinder. Da sah ich meine Frau das erste Mal. ,Wer ist die?' sagte ich zu meinem Freund Leo und Leo sagte: 'Lass, die gehört zu den Kindern!' Wir waren damals schon fünfzehn Jahre alt, wir gehörten schon zu den Erwachsenen. Im darauffolgenden Sommer war meine Mutter mit meinem Bruder und mir in Abbazia auf Sommerfrische. Dort traf ich meine Frau mit ihrer Mutter im koscheren Hotel und seit dieser Zeit gingen wir miteinander aus. Wir trafen uns dann regelmäßig, meistens auf der Kärntnerstrasse an der 'Sirk Ecke', vis-à-vis der Oper, und gingen spazieren. Die 'Sirk Ecke' war nach einem Geschäft benannt und ein sehr bekannter Treffpunkt. Unsere Rendezvous waren aber immer illegal, denn ihre Eltern durften nicht wissen, dass sie mit einem Burschen ausgeht. Rendezvous mit ihr am Telefon zu verabreden war oft voller Hindernisse, denn sie durfte nicht angerufen werden. Wenn ich anrief und die Mutter ans Telefon kam, legte ich schnell den Hörer wieder auf die Gabel. Wenn ich anrief, und das Hausmädchen kam ans Telefon fragte ich: 'Ist der Herr Haber zu Hause?' Wenn sie sagte: 'Nein, er ist im Geschäft', fragte ich: 'Ist die Frau Haber zu sprechen?' Wenn sie auch das verneinte fragte ich: 'Kann ich mit der Tochter sprechen?' So war das. Meine Mutter wusste aber, dass ich mich mit der Fritzi treffe.

Meine Frau Frieda [Fritzi] Haber wurde am 13. Juni 1923 in Klagenfurt als Tochter von Max und Berta Haber geboren. Max Habers Familie lebte zum Teil in Galizien, zum Teil hatten sie sich in Wien angesiedelt. Mein Schwiegervater baute sich, nach seiner Armeezeit in der k.u.k. Armee 8, in Innsbruck einen Fellhandel auf. In Villach heiratete er 1922 Berta, eine geborene Linker, deren Vater Fellhändler war. Sie lebten, bevor sie nach Wien kamen, in Klagenfurt. Nach der Hochzeit und der Geburt der Tochter Frieda zogen sie nach Wien und in Wien wurde Trude, die Schwester meiner Frau, geboren.

Mein Schwiegervater handelte hauptsächlich mit Rohware: rohe Füchse, rohe Kaninchen, rohe Bisamratten, Rehe und so weiter. Hasenfelle wurden meist nach Amerika exportiert. Dort wurde aus den Hasenhaaren ganz feiner Filz hergestellt und der Filz war in Amerika zu dieser Zeit sehr begehrt. In Wien eröffnete er vor 82 Jahren, in der Veronikagasse 1, im 16. Bezirk, seine Firma. Diese Firma existiert noch immer, mein Sohn Robert hat sie übernommen.

Während des Krieges

Meine Frau besuchte ein Jahr die Handelsakademie, dann kam Hitler und sie durfte nicht mehr in die Schule gehen.

Ab 1937 besuchte ich die Berufsschule im 6. Bezirk, in der Mollardgasse, die heute noch existiert. An den Einmarsch der Deutschen nach Österreich, im März 1938, kann ich mich noch gut erinnern. Wir wohnten ja in einem sehr guten Viertel und am Abend hörten wir im Radio, wie Schuschnig [Bundeskanzler 1934-1938] abdankte. Wir löschten das Licht in der Wohnung, es war ganz finster. Nicht weit von unserer Wohnung entfernt, am Doktor- Karl-Lueger-Platz, wütete der Pöbel gegen die Juden.

Anfang April 1938 musste ich die Berufsschule verlassen; als Jude durfte ich nicht weiter lernen. Und eines Tages war meine Freundin Fritzi nicht mehr da. In dieser Situation damals, durfte man niemanden, nicht einmal die nächsten Verwandten, über die Ausreise informieren, weil dann die Gefahr bestand, verhaftet zu werden.

Der Vater von Fritzi wurde im Mai 1938 ins KZ Dachau verschleppt und von Dachau ins KZ Buchenwald. Ihrer Mutter gelang es, eine Ausreisebewilligung für die ganze Familie nach Palästina zu bekommen. Auf Grund dieser Tatsache wurde mein Schwiegervater aus den KZ entlassen, aber genau an dem Tag, an dem das Zertifikat nach Palästina ablief. Er musste bei seiner Entlassung unterschreiben, dass er binnen 48 Stunden Österreich verlassen werde, ansonsten verhafte man ihn wieder und deportiere ihn wieder ins KZ. Meine Schwiegermutter lief in der Nacht auf das britische Konsulat und läutete Sturm. Sie erreichte, dass der Botschafter gerufen wurde, er kam, sie erzählt ihre Geschichte und der britische Konsul verlängerte die Einreise nach Palästina. So verließen sie Österreich und meine Verbindung zu Fritzi brach ab.

Meine Klassenkameraden fragten mich: 'Maxl, was wirst du jetzt machen?' Ich sagte: 'Ich weiß nicht genau, aber ich glaube, ich werde nach Palästina fahren.' Da sagten sie: ,Maxl, fahr nicht weg, du bist a klasser Jud.' Und ich sagte: 'Für euch bin ich a klasser Jud, für andere bin ich a Saujud!' Eines Tages traf ich meinen ehemaligen Mitschüler Emil auf der Strasse. Er war ein illegaler Nazi. Er sagte entsetzt: 'Maxl, was machst du auf der Strasse?' 'Ich geh ein bisschen spazieren.' 'Weißt du nicht', fragte er? 'Was soll ich wissen?' 'Sie verhaften schon wieder alle Juden!' 'Danke Emil, dann geh ich schnell nach Hause.' Aber Emil sagte: 'Es ist zu gefährlich für dich allein nach Hause zu gehen, ich werde dich begleiten.' Ich sagte zu ihm, dass ich ihm keine Schwierigkeiten bereiten möchte, weil er das illegale Abzeichen trage und sicher Unannehmlichkeiten bekäme, wenn man ihn mit einem Juden auf der Strasse sähe. Aber Emil ließ sich nicht davon abbringen, mich nach Hause zu begleiten.

Als ich schon in Palästina war, korrespondierte ich noch lange mit meinen ehemaligen Klassenkameraden, den illegalen Nazis, bis einer schrieb, er werde zum Arbeitsdienst eingezogen. Danach bekam ich keinen Brief mehr und bis auf zwei, drei Mitschüler, die ich nach dem Krieg wiedertraf, kamen alle um.

Die Brüder Uri hatten ihr Warenlager verkauft, das Geschäft aufgegeben und waren mit der Großmutter nach Palästina emigriert. Wir waren eine der jüdischen Firmen, die lange keinen kommissarischen Verwalter bekamen und die Brüder Uri hatten zu Moses Zwick gesagt:'Moses verkauf, verkauf ', aber Moses Zwick hatte geantwortet: 'Ich verkaufe nicht, Hitler wird brechen den Kopf!' [Hitler wird sich das Genick brechen].

Es kamen große Kaufhäuser zum Beispiel die 'Staffa'. Damals brauchte man dringend die 'Breeches', das waren Hosen mit Wickelgamaschen bis zu den Knien. Diese Hosen trugen die SS und SA, und der Stoffpreis für eine Hose war damals 20 Schilling, und sie wollten 17 Schilling bezahlen und hätten meinem Onkel sehr viel Stoff abgekauft. Aber er sagte, er gebe den Stoff nicht für 17 Schilling her. Und wieder sagten meine Onkeln: 'Moses, verkauf, verkauf!'

Am 10. November, während der Pogromnacht 9, betraten drei SS-Männer das Geschäftslokal und sagten zu meinem Onkel: 'Gebens die Geschäftsschlüssel her!' Moses Zwick wollte die Geschäftsschlüssel nicht hergeben. Sie schlugen ihm alle Zähne raus, nahmen ihm die Schlüssel weg, und er durfte das Geschäft nicht mehr betreten. Das war das Ende der Firma 'Uri & Zwick'. Wenn wir alles verkauft hätten, hätten wir 60.000 Deutsche Mark bekommen und dafür hätte man für 1000 englische Pfund ein Kapitalistenzertifikat in Palästina kaufen können und die ganze Familie wäre gerettet gewesen.

Moses Zwick rettete sich nach London - er war bereits krebskrank - beschwor aber seine Frau, meine Tante Frieda, nicht wegzugehen und auf ihr Haus, das sich in der Oberen Donaustraße befand, aufzupassen. Edith und Blanka Zwick wurden durch einen Kindertransport 10 nach England gerettet. Danach emigrierten sie weiter nach Amerika. Blanka starb vor kurzem und Edith lebt in den USA. Paul Zwick studierte in Wien Medizin, flüchtete ebenfalls nach Amerika und praktizierte in Rochester als Arzt. Er war verheiratet und hat zwei Töchter, die in New York leben. Meine Cousine Fanny Zwick war etwas kränklich und blieb mit der Tante Frieda in Wien. Beide wurden in Treblinka ermordet [Beide wurden am 19. Februar 1941 nach Kielce 11 in Polen deportiert und ermordet. Quelle: DÖW-Datenbank]. Moses Zwick starb sehr bald in London an seinem Krebsleiden.

Am 10. November 1938 wurde ich verhaftet und im 9. Bezirk in der Pramergasse, in einer Reitschule, mit ungefähr Tausend anderen Juden, die teilweise in Schlafanzügen oder Unterwäsche aus ihren Wohnungen geholt wurden, festgehalten. Gegen drei Uhr nachts durften die unter 18jährigen und über 60jährigen nach Hause gehen. Draußen hatte sich der Pöbel versammelt und wartete auf uns. Ein hoher Polizeioffizier war bereit, uns zu schützen, aber nur so lange, bis er bis 10 gezählt hatte. Ich rannte los, was mir als Sportler zum Glück leicht fiel. Meine Mutter hatte sich mit meinen Schwestern und meinem Bruder in dieser Nacht bei ihrer Schwägerin, der Tante Rosa Roth, versteckt.

Wir bemühten uns, aus Wien herauszukommen. Nach der Pogromnacht wurden den Juden Steuern auferlegt, zum Beispiel die Reichsfluchtsteuer 12 und die Judenvermögensabgabe. Wir hatten dadurch Steuerschulden, die wir vorher nie hatten und unser Geschäft war uns auch weggenommen worden. Da man für einen Pass Steuerschulden frei sein musste, sagte der Beamte auf der Gestapo zu meiner Mutter: 'Wissen Sie was Frau Uri, Ihren Kindern gebe ich Pässe, aber Sie bleiben als Pfand hier.' Meine Mutter wäre gerne nach Amerika gefahren, aber ich war Zionist und wollte nach Palästina und es gelang, für mich die Einreise nach Palästina zu bekommen. Meine Mutter hatte noch das Geld, um für mich das Studium auf der landwirtschaftlichen Hochschule 'Mikve Israel', in der Nähe von Tel Aviv, zu bezahlen.

Zuvor machte ich in Wien einen Umschulungskurs als Friseur. Mein Bruder war noch ein Kind - er war 1938 erst zwölf Jahre alt - und mit einem Kindertransport nach England wurde er gerettet. Meine Schwestern bekamen ein 'Permit', eine Erlaubnis, nach England einzureisen und in London als Bedienerinnen zu arbeiten. So waren auch sie gerettet. Im März 1939 verließ ich dann schließlich Wien mit zehn Reichsmark in der Tasche, denn mehr war nicht erlaubt mitzunehmen, mit dem Ziel Palästina.

Zurück in Wien blieb unsere Mutter mit ihrem alten Pass, und nachdem sie sich keinen neuen Pass besorgen konnte, versteckte sie sich auf einem Kohlenschiff unter der Kohle und fuhr die Donau, dann den Main und den Rhein entlang, bis sie es nach Belgien geschafft hatte, wo ihre Cousine Regina lebte. Einige Monate später marschierte Hitler in Belgien ein. Meine Mutter flüchtete weiter nach Frankreich, wo man sie verhaftete und im Lager Gurs 13 internierte. Dort traf sie Bekannte aus Wien, denen es gelungen war, illegal Geld nach Frankreich zu schmuggeln und die mit dem Geld einen Führer für die Flucht aus dem Lager, über die Pyrenäen, nach Spanien zahlen konnten. Meine Mutter bat darum, man solle sie mitnehmen, aber die Bekannten aus Wien lehnten das ab, es käme nicht in Frage, meine Mutter sei zu alt.

In der Nacht hörte sie, wie sich ihre Bekannten für die Flucht vorbereiteten und auch meine Mutter bereitete sich vor. Als sie das Lager verließen, schlich meine Mutter hinterher. Sie schlich den ganzen Auf- und Abstieg über die Pyrenäen hinterher und kam so illegal nach Spanien. Ich weiß nicht genau, wie sie nach Portugal kam, in Portugal jedenfalls ging sie aufs deutsche Konsulat, denn Österreich gab es ja nicht mehr, und da saß ein sehr netter Beamter, natürlich ein Nazi, aber er stellte meiner Mutter einen Pass aus. Mit diesem Pass wartete sie, bis das Affidavit 14 ihrer Tante Anna, der Schwester ihrer Mutter, die schon lange in New York lebte, eintraf. Dann fuhr sie mit dem Schiff nach New York. Meine Mutter war immer eine eher bequeme Person und noch heute bin ich voller Bewunderung und Erstaunen über ihre Flucht.

Mein Bruder lebte in England bei einer netten Familie, besuchte die Schule, und emigrierte nach dem Krieg weiter nach New York. Er zog zu meiner Mutter, studierte Medizin und wurde Arzt. Auch meine Schwestern emigrierten weiter nach Amerika.

In Mikve Israel

Am ersten Tag in Mikve Israel gab uns der Direktor einen Tag frei, damit wir unsere in Palästina lebenden Verwandten besuchen können. Ich wollte meinen Onkel David, der in Tel Aviv lebte, besuchen - das war der Onkel, der die Geflügelzucht aufbaute - und ich ging zu Fuß nach Tel Aviv, weil Mikve Israel unweit von Tel Aviv liegt. Und wie ich so auf der Straße geh, sehe ich auf einmal die Fritzi, meine Freundin aus Wien. Ich weiß noch ganz genau, sie hatte eine Flasche in der Hand und wie sie mich sah, ließ sie die Flasche fallen und sie zerbrach. Ich sage immer: es war Gottes Bestimmung, dass wir zwei heiraten sollten. Sie besuchte eine Modistinnenlehre, weil sie nicht in eine Schule gehen wollte und lud mich zu sich nach Hause ein. Ich war sehr erstaunt darüber, denn in Wien mussten wir uns doch heimlich treffen, aber sie sagte: 'Hier ist alles anders.' Wir trafen uns dann regelmäßig und ich lernte auch ihren Vater kennen.

Ich ging in Mikve Israel in die Schule, hatte Unterricht in Chemie, Mechanik, Hühnerzucht und vieles mehr, alles Dinge, die man in der Landwirtschaft braucht. In meiner Klasse waren ziemlich viele Österreicher, viele Wiener, aber auch viele Deutsche. Ich spezialisierte mich auf Rinderzucht, Hühnerzucht und Gemüse. Wenn ich im Kuhstall arbeitete, wurde ich um drei Uhr in der Früh geweckt und musste die Kühe melken.

In Mikve Israel kam es mir zu Gute, dass ich einen Friseurkurs in Wien besucht hatte. Dadurch konnte ich die Haare meiner Kameraden schneiden und mir ein wenig Geld dazu verdienen. Auch in Wien hatten mein Freund und ich, der auch den Friseurkurs besucht hatte, schon mit dem Haare schneiden etwas Geld verdient, indem wir nach der Schule den Schülern die Haare schnitten. Meine Großmutter lebte in Tel Aviv beim Onkel David und seiner Familie. In Wien schnitt ihr der Onkel Isi regelmäßig die Haare, in Tel Aviv übernahm ich diese Aufgabe. 'Wenn du mir die Haare schneidest, ist es ein Vergnügen. Wenn Isi mir die Haare geschnitten hat, riss er mir immer die Hälfte aus', sagte meine Großmutter. Meine Großmutter war in Palästina nicht unglücklich. Sie sagte: 'Wenn Gott will, das es so sein soll, so soll es so sein.' Sie war eingebunden in die Familie und alle Feste wurden beim Onkel David gefeiert. Meine Großmutter starb 1941 in Tel Aviv.

Während der Anfangszeit in Mikve Israel meldete ich mich zur Hagana 15. Bei der Haganah wurde ich ausgebildet und nach zweieinhalb Jahren, kurz vor dem Abschluss meiner Landwirtschaftsschule, kam plötzlich der Befehl, wir müssten uns zum Militär melden, weil die Deutschen bereits in Alexandria waren und die Engländer wussten, dass wir von der Haganah hervorragend ausgebildet waren. Die Engländer kamen zu den hohen Offizieren der Haganah und sagten, die Lage sei sehr kritisch und es würde zu lange dauern, englisches Militär nach Palästina zu bringen, und sie brauchten unbedingt ausgebildete Leute, denn sie wären überhaupt nicht vorbereitet auf eine kriegerische Auseinandersetzung. Darum sagten uns unsere Vorgesetzten, wir müssten zum englischen Militär gehen. Wir baten um einige Monate Aufschub, damit wir noch unsere Abschlusszeugnisse von der Schule bekommen konnten, aber der Direktor gab sie uns, trotz der fehlenden Monate.

Ab 8. Mai 1941 war ich Soldat der englischen Armee in Palästina. Ich kam zur Artillerie, zu den Kanonieren. Wir glaubten, wir bekämen Kanonen, aber wir hatten uns geirrt, jeder zweite Soldat bekam ein Gewehr, von Kanonen war keine Rede, die Engländer hatten nicht einmal genug Gewehre.

Hochzeit in Tel Aviv

Im Dezember 1941 heirateten meine Frau und ich in Tel Aviv. Meine Frau wollte so gern, dass ich in Zivil heirate und nicht in der Uniform; und ich fragte meine Offiziere, aber sie sagten, das käme gar nicht in Frage und ich musste in der Uniform heiraten. Bei der Hochzeit hielten vier Soldaten den Baldachin, einer davon war Yigal Hurwitz, der später Finanzminister in Israel wurde. Der Tag meiner Hochzeit war für mich nicht nur glücklich, ich war auch sehr traurig, denn ich hatte nur den Onkel David in Tel Aviv. Onkel David brauchte so lange, um sich für die Hochzeit herzurichten und wenn ich auf ihn gewartet hätte, hätte ich meine Hochzeit versäumt, so ging ich ganz allein und ich hätte mir sehr gewünscht, dass meine Familie an diesem großen Ereignis hätte teilnehmen können.

Meine Frau und ihre Familie waren schon da und der Rabbiner fragte: 'Wer ist der Bräutigam?' Ich stand so allein in meiner Uniform und war als Bräutigam nicht zu erkennen.

Mein Onkel Alexander lebte in Jerusalem, aber er war arm, hatte nie Geld und hätte den Autobus von Jerusalem nach Tel Aviv bezahlen müssen, um an meiner Hochzeit teilnehmen zu können, und das wollte ich ihm nicht zumuten. Ich dachte, eine Einladung muss ich ihm schicken, aber ich werde sie so schicken, dass er die Einladung zu spät bekommt, und das viele Geld für den Autobus nicht ausgeben muss. Also brachte ich die Einladung in der Früh des Hochzeitstages aufs Postamt. Ausgerechnet an dem Tag war die Post besonders schnell, so dass er zu Mittag meine Einladung bekam. Er setzte sich sofort in den Bus und fuhr nach Tel Aviv.

Die Familie meiner Frau wohnte in der Dizengoff Strasse, das war eine deutsche Gegend damals, und dort stieg Onkel Alexander aus dem Autobus. Die Leute schauten so erstaunt von ihren Balkonen, weil man einen so orthodoxen Juden, wie mein Onkel Alexander es war, selten in Tel Aviv sah und sie fragten sich: Was macht der Jude hier? 'Wos, der Maxl wird heiraten und ich werd nicht dabei sein', hatte sich Onkel Alexander gedacht; er sprach ein sehr starkes Wienerisch. Und dann sangen meine Onkel zur Feier gemeinsam Heurigenlieder. Sie hatten ein großes Repertoire und machten richtig Stimmung. Onkel David war nicht orthodox, er lebte traditionell, aber das muss man sich einmal vorstellen, mein ultraorthodoxer Onkel mit Peyes und Bart sang fröhlich Heurigenlieder im ärgsten Wiener Dialekt.

Für Geschenke hatte niemand genug Geld, aber Blumen bekamen wir, es war ein richtiges Blumenmeer. Das Militär hatte mir zwei Wochen Urlaub gegeben und Fritzi und ich fuhren auf Hochzeitsreise nach Tiberias. Wenn ich meine Frau ausführte, kaufte ich ein Stückchen Chalva [orientalische Süßspeise], mehr Geld hatte ich nicht. Nach den zwei Wochen musste ich wieder zur Armee einrücken. Ich war in Haifa stationiert. Meine Frau mietete sich in Bad Galim, das ist ein Ort in der Nähe von Haifa, ein Zimmer und so konnte ich sie, wenn ich Ausgang bekam, besuchen.

Kurz vor der Geburt meines Sohnes Ralph, im Januar 1941, wurde ich durch einen Bedienungsfehler einer Kanone in der Nähe von Akko schwer verwundet und Yigal Hurwitz bekam den Auftrag, mich ins Krankenhaus nach Akko zu bringen. Ich blutete schrecklich und wurde immer schwächer, aber Yigal fragte mich, ob ich bis Haifa durchhalten würde, denn in Akko wären arabische Ärzte und die würde mich sicher verbluten lassen. Ich wusste, die Fritzi ist in Haifa, konnte nur noch mit dem Kopf nicken und wir fuhren wie die Depperten nach Haifa. Ich wurde immer schwächer und schwächer, und als wir ankamen, wurde die Trage auf der ich lag schnell ins Krankenhaus getragen. Ich konnte meine Augen nicht mehr öffnen und hörte wie jemand sagte: 'Es besteht keine Hoffnung mehr!'

Zum Glück kam ein anderer Arzt vorbei, der mich sofort in den Operationssaal bringen ließ, das Blut wurde abgewaschen und ich wurde operiert. Vor der Operation spürte ich noch, wie plötzlich an meinen Zähnen gerissen wurde, oben und unten, und ich dachte, was tun die, was wollen die von mir. Später bekam ich mit, dass die meisten Engländer Zahnprothesen tragen, und die Schwestern versucht hatten, mir die Prothesen, die ich ja nicht hatte, aus dem Mund zu nehmen, da ich sonst vielleicht während der Operation an ihnen erstickt wäre. Aber so rissen sie an meinen festgewachsenen Zähnen herum. Ich wurde wieder gesund und man schickte mich noch auf Erholung. Dann wurde ich nach Kairo versetzt.

In dieser Zeit wurde mein Sohn geboren. Natürlich wollte ich bei der Beschneidung meines Sohnes, die acht Tage nach der Geburt stattfindet, dabei sein, und bat um Urlaub. Gewöhnlich bekam man von dort keinen Urlaub, aber der Major, der Rabbiner war, hatte ein Einsehen, und ich durfte für zwei Wochen zu meiner Familie nach Tel Aviv, denn meine Frau wohnte wieder in Tel Aviv. Ich war sehr glücklich, aber unser Sohn wog nur 2,75 Kilo und bei einem Gewicht unter drei Kilo durfte nicht beschnitten werden. Ich verbrachte zwei sehr schöne Wochen mit meiner Familie. Einen Monat nach der Geburt gibt es wieder eine Feier für den erstgeborenen Sohn, die man 'pideon aben' nennt, und es wurde beschlossen, den 'bris', die Beschneidung, auf diesen Tag zu verlegen. Also erschien ich zwei Wochen später wieder bei dem Major und bat um Urlaub. Er tobte über meine Unverfrorenheit, aber er gab mir noch einmal zwei Wochen Urlaub. Ich erlebte die Feier und die Beschneidung und alles war wunderbar.

Kurze Zeit später war Pessach und ich ging wieder zu dem Major, um ihn zu bitten, mich nach Hause fahren zu lassen. Als ich die Tür zu seinem Zimmer öffnete, schrie er: 'Raus! Ich will dich nicht sehen! Geh weg von hier!' Daraufhin ging ich zum Pfarrer, der auch ein Major war und sagte: 'Entschuldigung, ich bin kein Katholik, ich bin Jude. Wir stehen jetzt vor den Osterfeiertagen, und wie Sie sicherlich wissen, essen wir zu dieser Zeit nur Mazze [ungesäuertes Brot, wird am Pessachfest zur Erinnerung an die Befreiung aus Ägypten gegessen] und ich komme aus einer sehr frommen Familie und möchte zu den Feiertagen bei meiner Familie in Tel Aviv sein.' Er sagte: 'Ja, selbstverständlich mein Sohn', und gab mir wieder zwei Wochen Urlaub.

Danach wurde ich zu meiner alten Einheit nach Zypern geschickt. Zu dieser Zeit entstand die jüdische Brigade innerhalb der englischen Armee. Die jüdische Brigade bestand aus ungefähr sieben bis achttausend Leuten, das waren Infanterie, Artillerie und so weiter. Mit der jüdischen Brigade kam ich 1944, kurz vor Ende des Krieges, als Kanonier nach Italien. In Italien kämpften wir an der Front und dann war der Krieg zu Ende. Wir wurden als Besatzungstruppen durch Deutschland nach Belgien und nach Holland geschickt.

Meine Frau war mit unserem Sohn Ralph in Tel Aviv und wusste nicht, wann ich nach Hause komme. Sie ging zum Direktor von Mikve Israel; mit dem hatte ich mich immer sehr gut verstanden. Auf dem Arm hatte sie unser Baby, und sie sagte zu ihm, er solle mich anfordern, denn wenn man in der Industrie gebraucht wurde, wurde man aus der Armee entlassen. Er forderte mich an, und ich kehrte zurück nach Palästina.

Rückkehr nach Österreich

Meine Frau wollte eigentlich nie nach Österreich zurück, aber ich bekam große Probleme, Arbeit zu bekommen, obwohl ausdrücklich angeordnet wurde, dass die Entlassenen aus der Armee vorrangig bei der Arbeitsvergabe berücksichtigt werden sollten. Nicht nur, dass ich keine Arbeit fand, ich wurde sogar auf dem Arbeitsamt von einem jungen Mann als Mishtamed [sehr böse Bezeichnung für Drückeberger] bezeichnet. Er sagte zu mir, ich sei auch so einer, der lieber zum Militär gegangen wäre, statt zu arbeiten. Für viele Juden in Palästina war der Aufbau des Landes viel wichtiger, als der Kampf gegen den Faschismus. Dabei war ich doch so stolz, dass ich fünf Jahre für das Vaterland gekämpft hatte. Aber das zählte nicht, im Gegenteil, und ich war tief verletzt und weinte sogar einmal wie ein kleines Kind. Nach langem Suchen bekam ich eine Arbeit als Gärtner.

Auf Grund dieses Arbeitsproblems - sonst wären wir wahrscheinlich in Palästina geblieben -beschlossen wir, nach Amerika zu emigrieren. Ich wusste, meine Mutter ist in Amerika, und meine Frau schrieb an ihren Onkel Max Linker, der der Bruder ihrer Mutter war, und der in New York lebte, er solle uns ein Affidavit schicken, und er schickte uns sofort ein sehr gutes Affidavit. Damit gingen wir zum amerikanischen Konsulat und wollten die Einreise nach Amerika. Sie fragten uns, ob wir angemeldet seien, und wir antworteten, dass wir 1938 in Wien angemeldet wurden. Nach dem Einmarsch der Deutschen, hatte meine Mutter bei der amerikanischen Botschaft versucht, eine Einreise nach Amerika für uns zu bekommen. Uns wurde erklärt, dass die Quotennummer, die wir damals bekamen, nicht mehr gültig sei, und wir uns neu anmelden müssten und dass die Bewilligung ein bis zwei Jahre dauern könne, weil zuerst die 'Displaced Persons' 16 eine Bewilligung bekämen, nach Amerika einzureisen. So beschlossen wir, erst einmal nach Österreich zurück zu kehren, denn ich wusste ja, in Wien hatten wir Häuser und auch die Eltern meiner Frau wollten nach dem Krieg zurück nach Wien. So meldeten wir uns an, um repatriiert zu werden.

Wir wurden mit Lastwagen nach Ägypten, dann mit dem Schiff und dann im Viehwaggon nach Österreich transportiert. Unser erster Stopp in Österreich war, glaube ich, in Klagenfurt. Wir stiegen aus, unser Sohn Ralph war sechs Jahre alt und er hatte immer eine etwas dunklere Hautfarbe. Die Leute schauten ihn an und sagten: 'Schau, einen Neger haben die auch mitgebracht!'

Das war im Jahr 1947, und wir wurden in Wien vom Bundespräsidenten Körner empfangen. Die Stadt hatte viele Bombenschäden und die meisten Fenster waren mit Holz zugenagelt. Ich hatte als Soldat deutsche Städte gesehen, in denen kein Haus mehr stand, also war ich nicht allzu schockiert. Wir wurden im Wiedner Krankenhaus untergebracht. Dieses Krankenhaus existiert heute nicht mehr. Dort gab es, wie in diesen Zeiten üblich, Krankensäle, in denen man 30 Leute unterbringen konnte. Meine Schwiegereltern und die Schwester meiner Frau bekamen Betten in so einem Saal; wir als Familie mit Kleinkind bekamen ein Einzelzimmer. Morgens, mittags und abends gab es zwei Flammen, um sich ein bisschen Wasser für Kaffee zu wärmen.

Meine Familie besaß zwei Häuser. Eines war im 1. Bezirk und ein Haus war im 16. Bezirk. Ich sagte zu meiner Frau, dass wir zu unserem Haus im 1. Bezirk, in der Vorlaufgasse, gehen sollten und dort trafen wir unseren alten Hausbesorger Herrn Meyer, der ein Böhm war, kaum richtig deutsch sprach und ein übereifriger Nazi gewesen war. 'Herr Meyer, wieso sind Sie hier, Sie waren doch schwer belastet, Sie waren doch ein richtiger Nazi!' 'Ja stimmt', antwortete der Meyer, 'aber wissen's, dann sind die Kommunisten zu mir gekommen und haben gesagt, wenn ich der Kommunistischen Partei beitrete, werde ich vollkommen entlastet. Und so bin ich eben der kommunistischen Partei beigetreten. Herr Uri, im zweiten Stock ist eine leere Wohnung. Sagen Sie nicht, dass sie das von mir erfahren haben.'

Eine leere Wohnung hat es zu dieser Zeit nicht gegeben. Ich ging zum Ariseur, Metzer hieß er. Metzer hatte sich zwei Zimmer in der Wohnung als Absteigequartier herrichten lassen, und ich zahlte ihm 100 Dollar für seine Unkosten und zog mit meiner Frau und unserem Sohn in diese Wohnung. Einige Zeit später bekamen wir das Haus zurück. Zu der Zeit waren noch die Alliierten in Wien und wenn ein Russe und ein Amerikaner sich stritten, glaubte man, der nächste Krieg bricht aus. Darum drängten meine Mutter und meine Geschwister in Amerika darauf, dass ich die Häuser verkaufen sollte. Ich war damals sehr böse deswegen, aber meine Mutter wollte nicht auf mich hören und so verkaufte ich die Häuser. Das war ein großer Fehler, aber da ist nichts mehr zu machen.

Wir wohnten nun in einer Fünfzimmerwohnung mit Nebenräumen und holten die Schwiegereltern zu uns. Die Firma 'Uri & Zwick' war ausgeraubt und heruntergewirtschaftet, aber mein Schwiegervater eröffnete nach kurzer Zeit wieder sein Pelzgeschäft. Er inserierte wie vor dem Krieg in Jagdzeitschriften und es gab Lieferanten, die ihn fragten, wo er in den letzten Jahren gewesen sei, weil sie nicht gewusst hatten, dass die Firma Max Haber eine jüdische Firma war. Ich arbeitete gemeinsam mit meinem Schwiegervater in der Fellhandlung. Aber das gemeinsame Wohnen und die Zusammenarbeit mit meinem Schwiegervater gestaltete sich als sehr problematisch und so beschlossen wir, als wir die Mitteilung bekamen, dass unserer Einreise nach Amerika nichts im Wege stehe, mit unseren inzwischen drei Kindern - im Dezember 1949 wurden die Zwillinge Eva und Robert geboren - im Jahr 1952 nach Amerika zu emigrieren.

Emigration nach Amerika

Ich kann mich genau erinnern, unser Schiff hieß Queen Mary, und es war eine schreckliche Überfahrt. Die See stürmte, wir brauchten einen Tag länger und waren alle seekrank; meiner Frau ging es besonders schlecht. Max Linker, der Onkel meiner Frau, sollte uns in New York vom Hafen abholen, aber er war nicht da. Mein Schwiegervater hatte mir das Geld, das ich Jahre zuvor in seine Pelzhandlung gesteckt hatte, nach New York überwiesen. Als ich aus dem Militär entlassen wurde, bekam ich eine Abfertigung von 8000 Dollar, was sehr viel Geld war, und dieses Geld steckte im Geschäft meines Schwiegervaters. Diese 8000 Dollar hatte mein Schwiegervater nach New York überwiesen. Aber als wir ankamen, hatten wir kein amerikanisches Geld. Wir standen mit unseren drei Kindern ganz allein da und mein Sohn Ralph sah einen Kaugummiautomaten und sagte zu mir: 'Papa, zieh mir einen Kaugummi aus dem Automaten.' Ich sagte ihm, ich hätte kein amerikanisches Geld und er sagte: 'Aber Papa, du brauchst kein Geld, da steht: One cent.'

Es war sehr kalt und um auf den Onkel Max zu warten, wollte ich für uns einen Aufenthaltsraum suchen. Man sagte, es gäbe keinen, aber dort sei ein 'restroom'[engl. Toilette]. Ich sagte zu meiner Frau und zu den Kindern: 'Kommt, da ist der Aufenthaltsraum.' Ich dachte, ein 'restroom' sei ein Aufenthaltsraum und dann öffnete ich die Tür und wir standen vor den Toiletten. Wir besuchten später auch die Tante Anna und sie zeigte uns ihre Wohnung und sagte: 'Hier ist ein closet [engl. Wandschrank], und hier ist ein closet, und hier ist ein closet, und hier ist ein closet!' Und ich dachte: Wozu braucht die so viele Klosetts?

Nach einer Woche New York flogen wir nach Los Angeles, da lebte die Francis, eine Cousine meiner Frau. Nachdem ich die 8000 Dollar bekommen hatte, steckte ich die Hälfte in eine Firma, aber mein angeblicher Kompagnon war ein Betrüger und ich verlor fast alles. Diese Firma arbeitete mit Metallabfall und dadurch hatte ich Kontakte zu anderen Firmen, und eine Firma bot mir einen Job an. Ich war sehr froh darüber, denn sonst wäre ich arbeitslos gewesen. Und wie es der Teufel so will - nie war ich krank - aber nach zwei Monaten wurde ich plötzlich krank und musste ins Krankenhaus. Ich war sehr unruhig und wollte schnell zurück zu meiner Arbeit, denn in Amerika konnte und kann man sehr schnell entlassen werden. Danach musste ich noch zweimal ins Krankenhaus, aber es war wie ein Wunder, der Chef der Firma verhielt sich mir gegenüber sehr anständig, und ich behielt meinen Job. Er schätzte mich und meine Arbeit und vertraute mir sogar die Aufgabe an, über das Personal in meiner Abteilung selbst zu entscheiden. Leider starb der junge Boss, und es kam ein neuer Manager, der weniger vom Metall verstand als ich und das auch wusste und mir Unannehmlichkeiten bereitete.

Inzwischen hatten wir ein sehr schönes Haus mit Swimmingpool, unsere Kinder besuchten die Schule, wir gingen regelmäßig in die Synagoge, unsere Kinder hatten Religionsunterricht und wir feierten alle jüdischen Feiertage. Wir hatten uns in Amerika eingerichtet und es ging uns gut.

Mein Bruder war zuerst mit einer Indianerin verheiratet, wurde geschieden, heiratete noch einmal und wurde wieder geschieden. Er lebt in Los Angeles, hat drei Kinder, zwei Söhne namens Dany und John und eine Tochter namens Naomi. Beide Söhne und die Tochter sind Ärzte.

Wien

Nach elf Jahren in Los Angeles, im Jahre 1963, bat mich mein Schwiegervater, nach Wien zurück zu kommen, da er schon alt und krank wäre. Also packten wir unsere Sachen zusammen und kamen wieder nach Wien. Da ich vor dem Holocaust in Wien keine schlechten Erfahrungen hatte, wenig Antisemitismus erlebt hatte, ging ich ohne Vorbehalte nach Wien zurück und ich habe es nicht bereut, zurückgekommen zu sein. Meine Schwiegereltern arbeiteten noch beide im Geschäft, und auch ich begann wieder in der Fellhandlung zu arbeiteten. Ich arbeitete mich schnell ein und wurde ein guter Fellhändler.

Unser Sohn Ralph hatte in Kalifornien bereits seinen 'primary' gemacht und war auf der UCLA [Universität in Los Angeles] angenommen worden. Das war eine großartige Leistung, da auf eintausend Bewerber einhundert Studienplätze kamen. Als er in Wien seine Immatrikulation zeigte, wurde ihm gesagt, er müsse hier erst einmal seine Matura machen, um studieren zu dürfen. Das wären für ihn zwei verschenkte Jahre gewesen, und so ging er zurück nach Los Angeles, studierte Medizin und wurde Arzt. Er heiratete Marcia und bekam zwei Kinder, David und Deborah.

Unsere Zwillinge waren bei der Rückkehr nach Wien 13 Jahre alt, und Eva, unsere Tochter sagte, sie werde in Wien die Schule beenden und danach sofort wieder nach Amerika zurückkehren. Sie machte in Wien ihre Matura und fuhr zurück nach Los Angeles, studierte Politikwissenschaft, heiratete, bekam drei Kinder - Lisa, Mike und David - ist seit 25 Jahren geschieden und arbeitet auf der University of Judaism in Los Angeles. Sie ist sehr beliebt, anerkannt und tüchtig.

Unser Sohn Robert beschloss, nachdem er einige Semester an der Universität in Wien Medizin studiert hatte und einen abgeschnittenen Arm sezieren sollte, in das Familiengeschäft einzusteigen. Er heiratete Judith Hacker, die Tochter von Ivan Hacker, der von 1982 bis 1987 Präsident der israelitischen Kultusgemeinde in Wien war. Sie haben drei Kinder: Sandra, Linda und Marc.

Meine Schwestern Edith und Cilli hatten in Wien an der Universität begonnen, Medizin zu studieren und arbeiteten während der Emigration in Cleveland als Laborantinnen. Edith heiratete Robert Herzlinger und Cilli heiratete Walter Lauber. Cilli bekam zwei Kinder, Eileen Egerer, geborene Lauber und Steven Lauber und Edith bekam auch zwei Kinder, Hans Herzlinger und Kitty Karner, geborene Herzlinger. Sie kehrten im Jahre 1950 nach Wien zurück. In Amerika waren meine Schwestern und ihre Ehemänner Mitglieder der Organisation 'Free Austrian Movement' 17.

Da unser Sohn Ralph in Amerika studierte, flogen wir mehrerer Male im Jahr nach Los Angeles, wo auch meine Mutter lebte, und eines Tages sagte sie: ,Ich komme mit euch nach Wien.' Das ging dann alles innerhalb weniger Tage, sie flog mit dem Ticket meiner Frau, nachdem sie ihren Pass, der abgelaufen war, erst einmal verlängern lassen musste, nach Zürich und von Zürich nach Wien.

Meine Mutter wollte ihren Lebensabend in Israel verbringen, lebte noch einige Jahre in Wien und verbrachte die letzten zehn Jahre ihres Lebens sehr glücklich in einem frommen Elternheim in Jerusalem. In dieser Zeit, als meine Mutter in Jerusalem lebte, fuhren meine Frau und ich sie jedes Jahr drei bis viermal besuchen. Meine Mutter starb im Februar 1985 in Israel. Ich fahre regelmäßig nach Israel und besuche ihr Grab.

Ich bin der einzige Nachkomme der Familie Uri, der mit seiner Familie ein religiöses und traditionelles Leben lebt. Die Kinder meiner Schwestern wurden nicht religiös erzogen, aber der Enkelsohn meiner Schwester Cilli - er ist 15 Jahre alt - holt jetzt bei Or Chadash [Jüdische Reformgemeinde] seine Bar Mitzwa nach. Es wird eine große Feier geben und ich werde selbstverständlich dabei sein. Or Chadasch ist nicht mein Geschmack, aber es ist vielleicht doch gut für Juden, die sonst nichts mehr mit Traditionen und Religion zu tun hätten. Or Chadasch fängt einen Teil dieser Leute auf, und das ist sehr wichtig.

Ich bin Präsident des Tempelvorstandes im Stadttempel in der Seitenstättengasse, ich bin Vizepräsident von Chewra Kadisha, ich bin Vizepräsident von Keren Hajesod, und ich bin Kassierer im Elternheim. Außerdem bin ich verantwortlich für das Morgenminjen und das ist leider sehr schwer: zu einem Minjen gehören zehn Leuten, und ich muss vier Leute bezahlen, damit sie kommen. Die Kultusgemeinde gibt mir kein Geld und ich muss sehen, wo ich das Geld auftreiben kann. Es ist traurig, dass überhaupt kein Minjen da ist, aber so ist das Leben. Ich bin also sehr stark mit der Kultusgemeinde beschäftigt. Das mache ich nicht erst seit ich in Pension gegangen bin, sondern schon sehr lange. Ich würde mich gern etwas zurückziehen, aber man lässt mich nicht.

Mein Großvater war sehr orthodox und in der Betstube, in der mein Großvater betete waren alle sehr orthodox, und ich hatte ein gutes Verhältnis zu ihnen. Aber jetzt, muss ich ehrlich sagen, kommen viele Orthodoxe nach Wien, und sie gehen mir auf die Nerven. Ich weiß nicht, woher sie kommen, vielleicht aus Israel oder aus Amerika. Im 2. Bezirk begegnet man ihnen, sie gehen mit Stramlach und mit weißen Socken. Besonders die mit den weißen Socken mag ich nicht, weil sie den Staat Israel nicht anerkennen. Einmal traf ich einen am Samstag - als Tempelvorstand bin ich jeden Samstagmorgen im Tempel - ich kannte ihn nicht und sagte: 'Gut Schabbes!' und was man noch so sagt. Da fragte er mich: 'Wo beten Sie?' Ich antwortete: ,Hier, im Stadttempel.' Er entsetzt: 'Hier beten Sie?' Ich: ,Ja, hier!' Er: 'Da können Sie ja gleich in die Stephanskirche gehen!'

Zum 60. Hochzeitstag im Jahre 2001 ließ ich in Jerusalem eine Torah schreiben, speziell für mich und meine Frau. In dem Spital Shaarej Zedek, in dem mein Onkel Alexander als Buchhalter 60 Jahre arbeitete, gab es einen sehr guten Direktor, der diese Arbeit überwachte. In Wien gab es dann eine große Feier, die am Hohen Markt begann. Wir gingen mit Musik und Tanz durch die Judengasse in die Seitenstättengasse zum Tempel. Und jetzt steht unsere Torah im Tempel und auf der Torah steht: 'Diese Torahrolle wurde zum 60. Hochzeitstag für Max und Fritzi Uri geschrieben, getraut am 7. Dezember 1941.'

Glossar

Hannah Fischer
Vienna
Austria
Date of Interview: July 2004
Name of Interviewer: Tanja Eckstein

Dr. Hanna Fischer is a woman that pursues her life’s goals with great energy. She and her twin brother Rafael Erwin grew up in a very unusual family. Their father was a rabbi and their mother a journalist with close ties to the Communist Party.

That had as much of an affect on her as her two-year nursery school education with Anna Freud, Sigmund Freud’s daughter, during her years as an emigrant in London. For her, the children were always the most important.

Despite studying medicine in Vienna very late, despite her high awards – in 2003 she received the Otto Glöckel Medal from the city of Vienna – she never forgot the children.

From 1986 until 2002 she took on, on a voluntary basis and with great engagement, the pedagogical direction of an aid project that aims to provide nursery school training to Sahrawi women. 

• My Family History
• My Childhood
• My School Years
• During the War
• After the War

• My Family History

Several years ago my brother and I went to the city and national archives in Bratislava, located in the old town next to city hall and the Jewish museum.  The archive was very impressive. The books of birth, marriage, and death certificates are so large that they need to be brought to the tables on rolling carts. We were looking for our ancestors and found names and dates.

My grandparents on my father’s side were named Wilhelm and Fanny Fischer. They were married on 27 November 1881 in Bratislava. My grandmother was born in Bratislava in 1853. Her parents were Philipp and Katharina Kärpel, née Lampel. My grandfather was born in Waag-Neustadt [Nove Mesto nad Vahom, today Slovakia] in 1847.

He was a private instructor and the son of Sara and Latzko Fischer, who owned a locksmith’s shop. I assume my grandparents were very religious, since they pushed their son, my father, to become a rabbi. Something happened. I have never met them and my father never spoke of them. It might have something to do with the fact that my father would have rather become a gardener than a rabbi.

My grandparents had three children: Paula, Bela Max – my father, and Sigmund.

Aunt Paula was married to Heinrich Mandl. At some point during my childhood they left Bratislava for Vienna. I think my brother and I were already nine or ten years old, because I remember our mother showing us the way to their apartment and then we often went there by ourselves.

They lived in the first district near Fleischmarkt, where Uncle Heinrich was the caretaker. It was a beautiful old middle-class house; I think it was number 14 or 16. Uncle Heinrich once said he wanted to show us something and led us through the iron door to the cellar.

We walked down a lot of steps – there were numerous passageways that were braced but still intact. I would say it was at least six floors, which, as Uncle explained to us, led to St. Stephen’s Cathedral. Aunt Paula was very fond of children and would always cook for us. Uncle Heinrich and Aunt Paula often went with us to The Prater [a large public park in Vienna] on Sundays. Since they had no children of their own, we surely enriched their lives.

In 1939 they fled to America and lived first in New York, in Brooklyn. I don’t know how they fared in America. My mother and Aunt Paula still exchanged letters after the war. I don’t know when they died. I was no longer in touch with them. But they did later relocate to Miami.

Uncle Sigmund was born in 1889. He lived in Bratislava. His wife was called Lea and they had three daughters: Fanny, Aranka, and Lida. The entire family – that I never once saw – was deported to the ghetto in Opole [Poland] in 1941 and murdered.

My father, Max Bela, was born in Bratislava on 26 June 1883 and circumcised seven days later; that comes from a document. He finished rabbinical studies in Bratislava. He served in the Austro-Hungarian Army from 1914-1918. In a document from 25 December 1923 to the director of the Jewish Community, he wrote: “In 1914 I volunteered for pastoral services in the Vienna military commando and was assigned to the pastoral care of the Red Cross’ sanatoriums, which also included Community Reserve Hospital 8 [Rothschild Hospital].

Considering that I was also available to the Jewish Community at all times as deputy to the hospital spiritual director, Leon Smolensky, Vice President Dr. Gustav Kohn S.A. ordered that I be paid an ex-presidential fund of 100 krone per month for this service.

I was lauded multiple times by the military commando for my self-sacrificing work for the war, and for my outstanding contribution to military medical care, I was awarded with the war decoration the Red Cross Badge of Honour, Class II at face value…”

My grandparent’s on my mother’s side – Daniel and Mina Treu – lived in Hagen, a city in Germany close to Cologne. I never knew my grandfather. I know that the family was one of teachers and rabbis. However, grandfather was a merchant and owned a shop. I assume he died relatively early.

Grandmother Mina Treu was born in 1861 and spent the last months of her life with us in Vienna. She was very sick, but I didn’t witness much of that. She died on 23 July 1932 in the Rothschild Hospital in the 18th district. I was seven years old. Apparently she died of cancer – many in this family die of cancer. She was buried in the Central Cemetery and I was allowed to attend her funeral. That was my first encounter with death: suddenly Grandmother was gone.

My mother, Luise, had three siblings: Frieda, Else, and Max.

Frieda was born in 1897 and was married to Bolek Goldreich. They had two children, Daniel and Martin Rafael. The family moved to Palestine in 1933, after Hitler’s accession to power. Frieda died in Palestine in 1937.

Else was married to Siegmund Samuel Goldreich. She had already passed away in 1929 in Germany. Samuel and the three children – who in Israel are called Abraham Na’aman, Schlomo Hans Na’amam, and Dr. Dor Na’amam – left Germany shorty after Hitler was named chancellor, and immigrated to Palestine.

Max Treu was married to Ida Rosenfeld. They had two children: Lutz and Marianne. They also immigrated to Palestine after Hitler’s takeover of power.

In 1994 my brother an I met a lot of relatives in Israel, including Joschi Zur, one of my mother’s cousins – I think a second cousin – who had undertaken a research project on my mother’s family and compiled an entire book. The book is on the Treu and Steinweg families. There were a lot of weddings amongst the Treus and Steinwegs. Most of the people in this family immigrated to Palestine before the Second World War or sent their children to Palestine.

My mother Lusie was born on 21 March 1889 in Hagen.

My parents met in 1923 at the 13th Zionist Congress in Karlsbad. My mother was attending the conference as a journalist and my father as a rabbi from the Vienna Jewish Community, who was responsible for religious welfare in many of Vienna’s hospitals.

My mother was already 34 years old, an employed woman who had already been working for considerable time as a journalist.  She was a very emancipated woman, lived in the region around Essen, so in Hagen, Drove, or even in Essen -  I don’t know where exactly.

She had received a college education and then completed an apprenticeship, learned stenography and typing, and afterwards became a journalist. She worked in the Rhineland and wrote mainly political articles for newspapers. At one point I saw one of my mother’s certificates. Unfortunately I don’t remember where that was.

After my parents met at the congress, my mother came to Vienna and they were married on 12 November 1924.

• My Childhood

My brother Rafael Erwin and I were born on 27 September 1925. My mother was a petite but strong woman. For nine months she had two children in her stomach who were normal weight at birth. That was a sensation! We were delivered by cesarean section in the 19th district, at the children’s clinic in Glanzing.

My brother weighed three and a half kilos and I weight three and a quarter kilos. Today it’s still rare to give birth to normal-weight twins. The scar on my mother’s stomach never fully healed; we were thus always present for her. We were a pair of siblings that was hard to miss.

At first we lived in an apartment from the Vienna Jewish Community on Jagdschloss-Gasse, which I no longer remember. My father was given this apartment due to his religious welfare work in the hospital for the city of Vienna. There he looked after the Jewish patients and set up holiday and Shabbat services.

We then needed to move out of the apartment, because my father and the famous city councilor Tandler had a big argument. I don’t know what it was about, but I can imagine that my father could be somewhat persistent when he thought he was right – I inherited this quality from him. We were evicted and moved into another apartment, which was also in the 13th district, on Briaghi-Gasse. The apartment had two rooms, a kitchen, and a large vestibule.

There was no bathroom and the toilet – an outhouse – was in the hall. The famous bassena [a public fountain typical for old Viennese apartment houses] was also located in the hall, but later water was connected to the apartment. For the conditions back then it was a good middle-class apartment, and we lived in an area that was great for children, since there was a garden we could use, which was an absolute privilege.

However, my earliest memories are not of Vienna, but of Germany. I don’t know why, but my mother left my father when we were still very young. We lived in a small children’s home and my mother visited us on the weekend. She needed to work to earn money.

They children’s home was on the edge of a forest and I can remember the sandbox we used to play in. I also remember a living room and a good-looking man in a purple suit who visited us. I’ve never forgotten this purple suit and later my mother even knew who the owner of the suit was, namely a distant relative.

Apart from that I can’t remember Germany and the journey there and then back again two or three years later. In Vienna my brother and I were in a Kinderfreunde preschool for a period of time, which was close to our apartment. It was either a children’s group or else a proper preschool, but it wasn’t a public one.

Across from our apartment there was a very large property from the Jewish Community, which my father managed. The only other Jewish family in our neighborhood lived in a small house on the property. They had two children: Sara – who was already a teenager and wasn’t interested in us – and Numek. He was our age and we were good friends. The family fled to America after the German invasion in March 1938, and when Numek visits Vienna, he always pays me a visit.

There was a fairly old house with a garden on the property. Ever since we were little we had to pick weeds there. We didn’t care too much for that, but we had a large lawn with a small slope and trees to climb. That was paradise. The entire terrain belonged to Nunek and us. In the summer Jewish children came from the 2nd and 20th districts to relax.

On Saturdays during our grade school years my brother and I always walked – it was a long march – to the temple on Eitelberger-Gasse. The temple was destroyed during the pogrom [Kristallnacht] in November 1938. Today there is a memorial plaque.

We had a kosher household; my mother separated milk and meat products. Because of my father it couldn’t have been any other way. Ever since he was little my brother didn’t adhere to it. He readily ate ham whenever he was visiting somewhere.

I didn’t do this and even today don’t especially like eating ham. We also observed Shabbat. My mother would light the candles, but this didn’t occur as something so strictly religious. Friday evening and Saturday were the only days of the week when we had meat.

Our father brought the meat “from the city,” meaning Vienna’s inner districts. He didn’t have guests. My father looked after the Jewish patients in the hospitals, even on Shabbat and the high holidays. Especially for Passover my mother would set up a canteen kitchen in the old house, which my parents used to provide patients with kosher food.

My brother and I always had to help, even with carrying the food. There was a Jewish old age home on Lainzer-Strasse that was located under the train. I remember my father would set up Passover evenings for the old people there. I can remember the matzo and a lot of other things.

My mother had a housekeeper who cleaned and cooked. We didn’t have a nursemaid; we were self-sufficient from a very young age.

We had a very lovely childhood with a lot of freedom. We were seldom at home. We would hang onto the horse-drawn carriages that transported large blocks of ice for the old iceboxes until the driver chased us away with the whip. We would scramble up the wall at the Lainzer zoo, which was broken back then, and jump into the park.

There was a cinema on Waldvogel-Gasse, which was about ten minutes from our house. We would also go around ringing strangers’ doorbells. We would either ask stupid questions or else run away.

My brother and I also ready a lot of books. They were often books for adults, like “The Tunnel” by Bernhard Kellermann. That’s a novel dealing with social problems, among other things. We had books by Lion Feuchtwanger and Egon Erwin Kisch, and also by Erich Kästner, like “Emil and the Detectives,” Mark Twain, and Karl May. 

• My School Years

Our elementary school was on Speisinger-Strasse. It was the school closest to our apartment. My brother wrote poorly, he had a “heavy hand.” In the first grade the teacher always pestered him horribly. I gave it a lot of a thought and I think that his situation in the first grade was the deciding factor in his dislike of school and everything related to it throughout his school years, even though he was very intelligent.

In the second grade the teacher decided she didn’t want any “Jew children” in her class and we were transferred to the elementary school on Lainzer-Strasse, which was lucky because our teacher there was excellent. Together with Nunek we were the only Jewish children in the new grade school.

We were a very normal pair of siblings. My brother was naturally stronger than me and would often hit me, and I would then seek revenge by other means. As long as we were both on one class, meaning in grade school, he would copy the assignments from me, if he even did them.

Of course if we were fighting I wouldn’t let him. On one Sunday we were supposed to go to Aunt Paula and Uncle Heinrich’s and go with them to the Prater. Our mother, who wanted to be sure that Rafael finished his homework beforehand, said we could only go when we finished our assignments. The result was that Rafael went with Aunt and Uncle to the Prater and I stayed at home: I had taken my mother’s word seriously and there was something I hadn’t done yet.

I was a star pupil and Rafael just did enough to not get left back. My father was very nice to us, but he found it terrible that his daughter and not his son was the successful one, since his demands on his son were higher than on his daughter.

He was abysmally conservative – in contrast to my mother. My mother was the one who primarily dealt with us and even wrote stories for us, like about the Gracchus Brothers; those were very advanced Roman senators at the time of the slave revolt. 

I grew up in a non-Jewish neighborhood. That might be why the anti-Semitism was especially noticeable. We had a lot of fun back then, but were, of course, confronted with anti-Semitism ever since we were young. But we defended ourselves.

My brother was good with his fists – very respected for his punch – and when necessary I’d throw myself into the fray.  I feel that “defend yourself” – following the expression, “that which doesn’t kill me, makes me stronger” – leads to the acquisition of powers of self-assertion for life.

We didn’t find the Jew-baiting especially bad, because it had been part of our lives from the start. People were often taunting us with sayings like “Jud, Jud, spuck in Hut, sag der Mutter, das war gut” [Jew, Jew, spit in the hat, tell your mother it was good]. We also had good friends that stood by us, but there were a lot of Nazi families in the area. For example, the owners of the house, the Schindler family, were illegal Nazis.

The husband, an architect, had died, and Mrs. Schindler had three sons and a daughter. The daughter was already married, Hermann, the youngest son, was our age. If he couldn’t find anyone better, he would play with us. But whenever he played with others that cursed at us, he’d curse at us along with them. He came back from Russia with a shot to the head, and then went under with alcohol.

The eldest son was an illegal Nazi. He had studied medicine, was a doctor, and never returned from the war. Max, the middle son, was 16 years old back then and also an illegal Nazi, and after the German invasion in 1938, immediately turned up in an SA uniform – on the first day already.

In 1988 I was to write an article about my childhood in Vienna for the Pedagogical Institute. I went to the house on Biraghi-Gasse. I wanted to channel the atmosphere from back then. Max was still living in his parents’ apartment. He was friendly to me and seemed to enjoy seeing me. “How are you?

I can still remember your mother very clearly; she was always diligently clattering at the typewriter, and your father, he would go into the garden mornings at sunrise. Such industrious, decent people they were!” I became nauseous.

Then he complained to me how bad things were for him. Then he asked what I was doing. I told him that I was the director of College for Nursery Education in Florisdorf. “I always knew there were plenty of competent people in this Jewish family.

What is your brother doing?” I told him my brother was the director of a technical company in North America. “Well,” he said, “the Jews really are going places, then.” I didn’t say anything and just let him speak. When I said my goodbyes, I thought, “serves him right,” even though he really was a poor fellow.

In 1934 I had a series of throat infections and the doctor at the children’s clinic in Glanzig sent me to convalescence.  My mother had been in medical contact with the clinic since our birth; they looked after us. Glanzig had a convalescence home in Rimini in Italy.

The home had a very authoritarian structure. There were a lot of Nazi children from our social class there on convalescence, and three girls enjoyed pestering me, the Jew girl. For example, we were only allowed outdoors wearing a hat, and they always hid my hat so that I constantly had problems with the personnel who had no idea what was taking place.

One evening, after lights-out, I crept into the bed of a girl I was friends with. A nurse caught me in the act and said, in front of everyone, “now you’re going into the attic with the bats.” Because I was familiar with bats from where I’d been in Lainz, I wasn’t sacred; I knew that they didn’t to anything.

I spent that night in the hospital room and in the morning the others wondered why I was so cheerful. I told them firstly, I wasn’t afraid of bats, and secondly, I had had a good night in the hospital room. From that moment forward I was the hero of the group. That also won over the three anti-Semites, since they saw that what they had learned about the Jews wasn’t true.

My friend Elfi lived in a villa on Biraghi-Gasse. When Hitler came her parents forbade her to communicate with me, but we kept seeing each other in secret. Then Elfi had other friends, but her parents didn’t like them at all. After the war Elfi told me that her mother had said, “I would much prefer the Jew them over them!” But then the “Jew girl” was no longer available!

My father was a handsome man with thick, black hair. For as long as I knew him – that was until he was 58 – he had a full head of black hair. People said that his hair was white upon his release after a year of imprisonment in Dachau.

He only wore “pious clothes” when he was working, otherwise you couldn’t tell he was a rabbi. He definitely wasn’t an orthodox rabbi; otherwise he would never have tolerated my mother’s independence. An orthodox man would have never allowed that. Of course my father prayed daily, but I rarely saw him do it.

We had a very different rhythm from my father. He would wake up at 4 in the morning, then go over to the garden and work there until he left for work. When he came back from work he would undress, eat, and go back to the garden. I don’t know how he did that in winter.

My father was always in charge of our pocket money. We would save our allowance, but I don’t remember what for. Once he came home, beaming. With my pocket money he had bought a rosebush and with Rafael’s, a currant bush. We were eight years old and you can imagine how delighted we were not to have any more pocket money, but that we were instead the owners of rose and currant bushes. That was my father! He wasn’t political, but if he had been, he would have been a monarchist. He was a conservative man and held beliefs that fit the 19th century.

My parents never went on vacation. But my mother was in Palestine in 1937 because her sister Frieda was very sick and died that same year. She spoke a lot back then about the conflict between the Palestinians and the Jews. She gave me the impression that the English had actually instigated the Israeli-Palestinian conflict, since the Jews had lived relatively peaceably with the Arabs and Christians for a long time.

There was none of this horrible hostility under the Turkish rule. The Brits had allied themselves with the Arabs and then with the Jews – and that’s how things escalated. That was my mother’s opinion and that’s what she reported on after her first trip to Palestine. My mother wasn’t a Zionist, that wouldn’t have fit in with her political views, but she sympathized with a Jewish state in Palestine.

My mother continued to work as a freelance journalist after my parents’ divorce. She was very politically active; she was a Communist. She had written, for example, an almost prophetical article about the National Socialists and their combat in the newspaper “Die Warhheit,” which was a Communist newspaper back then.

After 1933 she published a hectograph magazine called “Die Rote Dreizehn” [The Red Thirteen]. There are two ore three editions of the paper in the documents archive of the Austrian Resistance. In it my mother wrote about political topics. The conflicts between, on the one hand, the Social Democrats and the Republikanischer Schutzbund [Republican Protection League] and, on the other hand, the Christian Social Party and the Heimwehr [Home Guard] lead to a civil war in February 1934.

The revolt failed, among other reasons, because the general strike called for by the Social Democratic Party had not been carried through completely. The result was many dead and wounded on both sides. Some of the leaders of the revolt were executed. The relatives of those imprisoned were often left without an income and the tellers at the magazine “Die Rote Dreizehn” collected for the families of the imprisoned reds.

There was, for example, a very interesting article on Mrs. Münichreiter. Münichreiter was one of the leaders of the revolt and was shot and brought, badly injured, on a gurney to the execution. There is a street in the 13th district named after him. There is also an article from my mother in which she reports on how one of the leading ladies of the Christian Welfare came to Mrs. Münichreiter and suggested she go to the church and ask for help. And Mrs. Münichreiter gave this lady a piece of her mind. My mother wrote this story very descriptively.

On 12 February 1924 we were sent home early from school, because the clashes had begun. At home we climbed a walnut tree in the garden across from the property and observed the fighting in the city.

In 1935 our home was raided. They swept the house from top to bottom and from bottom to top and arrested my mother because she had worked for the “Rote Hilfe” – those were Communists and Social Democrats that were forbidden in Austria in 1934. There was trial and the penalty was originally three months in prison.

But then a hunger strike broke out in the “Liesl” – that’s what the Viennese called the police prison in the Rossauer Barracks where my mother was sitting out her sentence. They wrongly took my mother for a ringleader and she had two stay in prison for three more months. My father visited her and didn’t reproach her. That was very big of him. Our housemaid took care of us during those six months.

After grade school, in 1935, we took our entrance exams for high school at Schuhmeier-Platz in the 16th district. You had to take an entrance exam in those days. I passed the exam with a “very good” and my brother didn’t pass. But I was turned away because of a supposed lack of places.

Those were the Dollfuss years and there were very obviously anti-Semitic. My father then said to me, “Well, then you’re going to the Chajes High School.” That was the Jewish high school on Staudinger-Gasse in the 20th district. I cried my eyes out, since I didn’t want to go to the orthodox people. I imagined it was just full of religious people with peyes [sidelocks] walking around.

To this my father said, “Good, then you’ll go to the lower secondary school [Realschule].” I didn’t want that either, but I did want to study.

Since my father was an employee of the Jewish Community, it wasn’t a problem to enroll me into the Chajes High School. I think I was the 39th student in my class. I was very happy at this school for three years.

At the Chajes School, boys and girls were taught together. We were a very good class community, had two representatives – a boy and a girl as an assistant. For two years I was voted assistant to the class speaker. The director, Viktor Kellner, was authoritarian and, because of this, not very popular.

But the teachers were wonderful, and, in part, very progressively and socially-minded. Jewish teachers, who experienced anti-Semitism in the middle schools, rejoiced when they were allowed to teach at the Chajes High School, meaning the school could really chose their teachers. Our teachers were exceptional experts and not all orthodox, as I had assumed. There were orthodox students and the religion teachers, who were orthodox.

By and large it was a normal school, except for the fact that we had Saturdays free and had to go to school on Sunday. That was very unpleasant for me, of course. Every day I made the long journey from the 13th to the 20th district. We had an hour of Hebrew every day.

Because of this additional Hebrew lesson we had class until 2PM and then also twice a week in the afternoons. On those days I got lunch money from my parents. I would only buy a dry roll with it and spend the rest on ice cream and books. When I had class in the afternoon I had a break, during which time I just prowled around, since it would have taken too long to go home. I was the only one in the class living so far away.

The Scheer family lived near the school, on Klosterneuburger-Strasse. Esther Scheer was one of my mother’s political consorts and was with her in prison. Her husband was a photographer, an artist, and artistically retouched his photographs. They had a daughter who was a bit younger than me.

I often went to the Scheer’s when I had class in the afternoon. They were very nice to me and also gave me something to eat. The Scheer family immigrated to America in time, then came back to Vienna after the war and opened a business at Holland-Strasse 6. The parents died in the 1950s and the daughter took over the shop. Then she married a foreigner before I lost touch with her.

I had the reputation of being a good student, so the Hebrew teacher noticed during the first semester that I couldn’t do anything. I got the only failing grade of my life. That at least motivated me to study sporadically. We translated the “Chumash” [Pentateuch], which I also found interesting. But I never was able to get my grade past a 2 [good].

Dr. Stella Klein-Löw [later a SPÖ member to the National Council] was my Latin teacher. Her niece, Lydia, was in my class and whose case was similar to my brother’s.  She wasn’t a good learner and was always threatened with failure. Lydia became my friend and Dr. Klein-Löw asked me to study with Lydia. Lydia improved and then really pulled through.

Dr. Klein-Löw was a wonderful teacher. For example, the class clown wrote with chalk on the lectern chair. She came into the classroom, saw it, took her tissue and wiped off the seat, showed off the tissue and said, “Look, I almost got all of that on my skirt, then I would have had to get my skirt cleaned. Is that what you wanted?” That was a great way of showing us that it wasn’t really that funny.  

Our math teacher was an authoritarian sort. We called him the yellow glasses-snake and had even begun writing a novel about the yellow glasses-snake. I read the first two chapters aloud to the class and they had a good laugh.

A German teacher at our school, Sonja Wachtel, later became a somewhat famous writer in Israel. She was very progressive and she taught us a lot about literature.

Our gym teacher, Ms. Löwenthal, was very sweet and very social. We went on ski trips with her. I was a good athlete, but didn’t have any ski equipment. Since it was her concern that all the kids should be able to come along, she arranged the proper equipment for me.

• During the War

The time from March 1938 until the end of the 1938 school year is unforgettable. Those were my last months in Vienna before emigrating. A lot of students were coming to the school who had been expelled from other schools for being Jewish. At that time I think there were over 50 children in the class. The children who arrived made a deep impression on me.

They were all very depressed, because some of them didn’t even know that they were Jewish. They were often from baptized families, raised Christian, and suddenly they were Jewish. I won’t ever be able to forget that. The whole class looked after these children; we took them in completely. But there was already an atmosphere of dissolution; several knew they were going to emigrate. I was just a “school for the time being” for many of the students.

My Latin teacher, Dr. Klein-Löw, was able to flee to England where she worked as a maid. Lydia made it to America. Nelly Szabo, also a friend from school, also fled to America. We were in contact for a good while, but when you don’t ever see each other you lose touch at some point. Many from my class were able to successfully flee, but not all. Mostly it was better-off families that made it. The poorer families often couldn’t flee. Sometimes they were able to at least send their children away.  

Like all Jewish children, my brother was also expelled from his school and then had to go to a “collection school” [Sammelschule] for Jews in the 14th district.

My father had bought and worked a piece of property near the Aspanger Airport – this airport has been around since 1912. He bought it there because it was cheap. So every weekend we went from one side of Vienna to the other, to Essling – that was a long trip.

We had to transfer at Schwedenplatz; the wonderful ice-cream parlor that’s still there was also around back then. Each time we received an ice cream for around 10 groschen. At the end of March 1938 my father was arrested. The neighbor of the property in Essling was a Nazi – we knew that. And this neighbor wanted our property.

My father was thus summoned and asked to sign off that he was giving his property to the neighbor. My father refused to give his signature with the argument that he had purchased the property and was on the deed, and didn’t see any reason to hand it over to the neighbor. He thought that as a former front-line solider he would naturally be respected by the Nazis. The Nazis respect nothing. The arrested and interned him in the 20th district, in a school on Karajan-Gasse.

That’s where Jews were collected and deported to Dachau. My father was on the so-called “Prominent Transport” to the Dachau concentration camp on 1 April 1938. Among the 150 prisoners there were well-known politicians and opponents of the National Socialist regime, as well as Christian Socialists, Monarchists, Social Democrats, Communists, and around 50-60 people of Jewish faith or background.

Starting in 1936 my mother began placing Jewish girls in England as maids as part of an organization set up in cooperation with the Jewish Community. In 1938, a few days after the German invasion, our house was searched again. This search differed from the one in 1936 because it was much more brutal. They didn’t hold back slicing open our feather beads and destroying many objects. All the books were pulled out and partly torn. My brother and I were there. That was an important political education for us.

My mother put a packet of paper in my hand and sent me to the toilet. Those papers would have been dangerous for her. I tore up everything and threw it in the toilet; it was gone. So they didn’t find anything that could have been really dangerous for my mother, but they did find the suitcase with all the documents for the England Action.

They confiscated the suitcase because they thought they could make a case for spying or something out of it. Those were Nazi younglings who couldn’t speak English and weren’t very educated anyway.

Approximately 14 days after the search my mother was summoned to the district office on Hietzinger-Brücke. She took me along because she thought the Nazis would behave a bit more moderately towards her in the presence of a child. She was afraid, since my father was already imprisoned at this time.

We went to the Superior Nazi and he shouted brutally at my mother: “The more of them you place, the better.” He behaved the way you would expect from a real Nazi. At the end he said, “And it would be best if you just take one of these permits for yourself.” My mother took this remark seriously. She immediately applied for a permit, took one of the maid positions for herself, and applied for our exit permits.

Today I am convinced that this Nazi wasn’t so malicious and wanted to give us a tip with his last remark. But since there were about two or three other SA officers present in the room, he could only do it in this brutal way. Afterwards my mother asked me to write down what I had experienced there, and somewhere I still have it.

My brother and I never saw our father again. When he was released from the concentration camp we were no longer in Austria. My father’s letters from the camp were an upsetting experience for us, since they sounded like this: Dear Liesl, dear children!

Then a large portion would be cut out and at the bottom it would say: Greetings and kisses from your father, Bela. I can’t imagine what my father could have written conscious of the fact that he was imprisoned in a concentration camp, what he wouldn’t have been allowed to write.

We sent packages to him in the concentration camp in Dachau. Maybe he wrote that he received the packages. I don’t know. But in any case it was something that very powerfully demonstrated the nature of the new regime.

When I went to school I saw Jews in the city center that had to wash the streets, I experienced the population’s reaction and took the open threats seriously. It was a clear signal for everyone that wanted to know. It wasn’t difficult to see that fleeing was necessary, even if we didn’t leave the country readily and happily. There was also a drop of melancholy and fear. Fear of what they future may bring and, of course, fear for our father. Rafael and I left for London shortly before our thirteenth birthday.

Our mother brought us to the Westbahnhof train station. I can remember, I still have this feeling very strongly within in, I knew very well back then: I am coming back! We knew our mother was coming two, three weeks after us, but we didn’t know that she sent us earlier because she was afraid the war would break out and we’d be doomed. Many children went on the Kindertransports to England without their parents and never saw them again. Luckily we weren’t as clever as we are now. 

My mother dismantled the apartment but didn’t along take any furniture, only linens and such things. She distributed some of the things from our apartment amongst friends, since it was clear my father wouldn’t be allowed to enter the apartment if he got released. My mother came two or three weeks after as, after depositing a permit for my father at the English Embassy.

Maybe my father was released from Dachau because of the permit, but when he was back in Vienna – that was in July of August 1939 – the British Embassy didn’t officially exist any more. Officially they were on holiday – since that was time for holidays – but they never returned, since war was foreseeable.

For some time my father stayed in Budapest illegally, but was then deported and returned to Vienna.  In Vienna he lived with other Jews in a so-called “collection apartment” [Sammelwohnung]. Since the Jews had their apartments taken from them, many Jewish families lived together in one apartment. I think my father was in the 2nd district. In September 1940 he was able to board one of four ships attempting to reach Palestine illegally.

In the Romanian Danube port of Tulcea the passengers were relocated to three ocean steamships. Instead of the envisaged 150 passengers, there were – on the “Atlantic” for example – 18,000 fleeing passengers. The journey was very dramatic.

The crew went on strike, demanded more wages, but nevertheless, after more than three months, my father reached port at Haifa. But after a short stay in the Alith internment camp near Hafia, the British transported the refugees – who had narrowly escaped death – to Mauritius by ship.

Mauritius was horrible. The people had lost everything and knew nothing about their relatives. Many died of tropical diseases. On Mauritius my father made a piece of land arable, dug a garden, and cultivated plants he found there. He at least knew we were in England and therefore in relative safety.

In London we were picked up by the “Jewish Committee For Refugee Children” and brought to Deal. Deal is a small city on the coast near Dover. There was a children’s home run by a Mr. Howard. Mr. Howard was the headmaster of a single-grade rural school.

He had a large house with a big garden. He lived in the house, which was called “The Glack,” with his wife, his two children, and he took in refugee children whose parents were paying, as well as ones like us, who were sent by the committee.

He made a big difference between those children whose parents were paying and those who were from the committee. Those of us from the committee had to help around the house and in the garden; the others were relieved of this duty.

I did laundry, made beds, and occasionally helped in the kitchen; Rafael worked in the garden. That annoyed us, of course. Mr. Howard was a very authoritarian figure. He took delight in bringing us to his school in order to demonstrate how he reigned over a horde of children there. He hit children on the finger in front of us, also to show us what happens when we don’t obey. Mrs. Howard was a somewhat friendlier woman, who tried to fulfill our wishes, like in terms of food, for example.

In the children’s home there was also a dance class, which Mr. Howard organized with the dance director for the local youth. Because more boys than girls came, we girls from the home also had to go to the class. We didn’t want to, we were still too young. But the worst was when Mr. Howard would do us the “honor” and ask us to dance. He was a heavy pipe-smoker and stank of smoke, so I have the worst memories of dancing with him. That cast out any desire to dance for the rest of my life.

My brother never had any English lessons in school in Vienna. I had had three years of English and could communicate. My brother, who in England took on his second name, Erwin, because instead of Rafael he was always called Ralf, which annoyed him, didn’t speak for two months. He spoke German, but didn’t say a single English word. After two months he spoke perfect English.

Exactly at this point we started going to the “Central School,” the main school in town. My brother went to the boys’ school and I went to the girls’ school. The English school system in those days was arranged so that they taught much less in the girls’ school than in the boys’ school.

For example, girls didn’t learn any algebra in Math, whereas Erwin was plagued with algebra. But I was able to help him, since I had learned well in Vienna. My German and History teacher, Miss Billings, took an interest in me and took me under her wing. She gave me books and I still have one from her today. She made my stay there more bearable, since we were really unhappy in that house.

Our mother was in London, but she worked in a household and couldn’t visit us. We of course complained to her in our letters, but it didn’t do anything, she couldn’t have us with her; it would have been impossible.

On our thirteenth birthday my brother came to me and said, “So, Hannah, we’re 13 now, I’m not going to hit you anymore.”

After a year, our stay in Deal came to a dramatic end. One day my brother had to help out in the garden again and something happened that didn’t satisfy Mr. Howard, so he took him to task. Mr. Howard was furious and slapped my brother. We weren’t used to anything like that.

Mr. Howard was a small man and my brother, rather large and strong, hit him back. In the end this was very fortunate, since it was the reason we were sent very quickly to London. However, it was also the end of our life together, since Rafael went to a home for boys and I to a home for girls. Of course my mother spent her free afternoons with us. She would pick us up from the homes, we’d get something to eat or go for a walk in the park, and then she’d bring us back.

It was easy for us children to learn English, but for older people, like my mother, it was a problem. Once, for example, my mother, my brother and I went out on the street. My mother could speak a little English and had learned more in the meantime, but we could speak it much better.

We annoyed her with curse words and she wanted us to stop and said with full conviction, “Oh, pipe up!” That, of course, added to our amusement, since it should have been “Pipe down!” The so-called Emigranto developed among immigrants. That was a mix of German and English.

Mrs. Dr. Gellner, a German, the director of the girls’ home in London, had a mentally disabled son. Michael couldn’t go to school. I became friends with him and began to tutor him. That was the beginning of my pedagogical career. I decided to work with children professionally after having given up my actual wish of becoming a doctor on account of the emigration.

After I passed the entrance exams for a public school in Bristol – the Badminton School for Girls – and left London, I gave Michael over to my former Latin teacher from Vienna, Mrs. Dr. Klein, who saved herself in 1939 by becoming a maid in London, and she continued to support him. In 1946 she went back to Vienna and became a grammar school teacher and a high school principal in Floridsdorf.

She was a member of the SPÖ [Social Democratic Party of Austria] party delegation, a member of the SPÖ central committee, a member of the SPÖ district board of the SPÖ Viennna/Leopoldstadt, was the spokesperson of schools in the parliament, and I remained friends with her until her death in 1986.

These public schools are not actually public, but rather very expensive schools for the children of the well-off. My school was a renowned and very progressive school. There were several immigrants there, of whom I was initially the youngest. We had many opportunities to play sports; there was a swimming pool, tennis courts, hockey fields, and much more. When the bombings of Bristol became dangerous, the school was evacuated to a former hotel on the north coast of Devonshire, in Lynmouth, a small fishing town. 

The area was very wild and very beautiful. I remember that the hotel was near the coast. We could look down at the sea, and the slope to the sea was covered in rhododendron bushes. I’ve never seen anything like it since – a giant sea of rhododendrons. We took a lot of walks there. The walks were organized so that a student from an upper grade was responsible for a group of three to five students from a lower grade. We talked a lot of politics, for example about Hess, who flew to England back then.

On Sundays there was either church or a Quaker meeting. The Quakers gathered in a large room and didn’t pray; instead someone would propose a topic. If it worked they would take it up and talk about it. It always degenerated into political discussions, which naturally was not the intention of the organizer. I would go either to the Quaker meetings or for a walk. There was nothing for Jews since there were too few Jewish pupils.

At the beginning of 1941 I had finished my exams and left school with the Cambridge School Certificate. If you attained a certain grade point average you would additionally receive the London School Certificate and could study in Cambridge as well as in London. In 1946 the Ministry of Education in Vienna recognized my credentials.

My brother was in the boys’ home and went to school for another year. Afterwards he began an apprenticeship as a precision mechanic in a large factory in London. The part of the factory he worked in was evacuated after Cheltenham and he stayed there for a fairly long time.

He went to evening classes and became an engineer. Afterwards he worked his way up to director in a small factory in Wales. The war was already over. In London he married Rosslyn, the daughter of a Jewish toy manufacturer and afterwards worked in her father’s factory.

They had two sons, Lorenz and Robert. They visited me once in Vienna after the war. We went out to eat in the Rathauskeller. For a year after I gave the Rathauskeller a wide birth. Even now, decades later, if I go past there I always have to think of the fuss those two small boys made there.

In the 1950s my brother and his family immigrated to Canada – close to Toronto. They had two more children, Tamara and Jonathan, and he took over the representation of a large firm that dealt in lathes. He had less to do with production and more to do with the organization of service and purchases, imports and exports.

The marriage fell apart, his wife left him, but his children stayed with him. Later he married Marion, a Canadian. She wasn’t Jewish and had a son, Matthew. This marriage also fell apart. He lives with his third wife, Neisa, who is Jewish, in the USA, in Miami.

My brother has a very large Jewish circle of friends in Miami, but he isn’t religious and only goes to the synagogue for concerts. He has contact with the Jewish Community, but is surely an atheist. His children are married to Jews and non-Jews.

After her work as a maid, my mother worked as a hospital chef. That was better than serving in a household. She could even do it, since she had often led a sort of canteen kitchen in Vienna during the Jewish holidays. After two years – she was already over fifty and the work was physically tough – she got an office position. She rented a small apartment while she was working in the office. I stayed with her there in London after successfully finishing school.

The Jewish Committee told me I would have the chance for position in the home of a “madam,” and that there I would learn everything you need to keep a good house. That was miles away from my vision for the future. I came away very depressed. Out on the street I ran into a friend of my mother.

She said to me, “Listen, I heard that Anna Freud opened a children’s home in Hampstead and is looking for young caretakers. Why don’t you go there?” I had no idea who Anna Freud was, but children, that sounded good.

So I looked in the telephone book and then went to 20 Maresfield Gardens – that was Anna Freud’s address – and knocked on the door. A woman, obviously the housekeeper, opened and said in her best English, “Vat do you want?” – upon hearing which I immediately knew she wasn’t from England. That was Paula Fichtl from Salzburg, who had been the Freud family’s housekeeper in Vienna. Although she wasn’t Jewish, she immigrated with the Freud’s.

I said that I would like to speak with Miss Freud and was invited to come back the next day. The next day I was led into Anna Freud’s library, which was also Sigmund Freud’s library – her father. This library was a large room, fairly dark, with a few totems he had acquired. He was very interested in those sorts of things. Two ladies were sitting in the room. One was Anna Freud, a very imposing figure with very interesting eyes, wearing a long skirt and Haferlschuhe [traditional Bavarian shoes].

The other lady was Mrs. Burlingham, a colleague and long-time friend of Anna Freud. Anna Freud interviewed me about my family, my history, my education, and asked me why I wanted to work with children. Mrs. Burlingham was quiet and smiled at me encouragingly. After a two-hour conversation, Anna Freud said that I should go the following day to 5 Netherhall Gardens. I would be admitted as a trainee for the work with the children in the home and to learn. I could also live in a house there and would get a bit of pocket money.

The home was financed by the “Foster Parents Plan for War Children,” an American foundation, and every month Anna Freud had to send a report on the work with the children, who ranged in age from infants to five-year-olds. Back then children in England were sent to school at the age of five.

For over two years I worked and learned in the home. The personnel was so organized, that every department had a leader under whom the trainees worked. The parents of most of the children didn’t have a home any longer; they were killed or bombed out. These homeless children then slept in the shelter and that was a catastrophe. They were often sick, and were then collected and brought to the home.

For older children there was also a home in the countryside. The younger children were to stay in London, because, Anna Freud said, these children still need to have close contact with their families, that were sometimes still around. That was around the time when airplanes were coming every night; the children then had to sleep below in the shelter. The older children in the countryside were spared this.

I experienced a lot in these years with Anna Freud. They were – based loosely on Gorki, I’m in the habit of saying – “my universities.” I learned more about children there than I did later at the university in Vienna. My mother maintained that my world was covered with diapers, since I was completely absorbed in this work. 

After slightly more than two years I looked for another job, since being the youngest all the time bothered me. I was valued as a colleague, but I wanted to finally lead my own group.

First I went to a woman who had formed something of an extended family, but the methods she used weren’t what I had in mind. Everything sounded good in theory, but it looked different in practice. Then I had the fortune of being able to work as a preschool teacher in the Austrian preschool at the Austrian Centre.

There I took over a group. The television journalist Toni Spira, the singer Lena Rothstein, and the mathematics professor Walter Fleischer, along with many other immigrant children, went to this preschool.

That was a fantastic group; something became of all of them. Because of their backgrounds, many were exceptionally gifted; most of them had Jewish parents. As the Germans were shelling London with V-2 rockets, the preschool was evacuated to Scotland for a year. I found Scotland very interesting; it was a different landscape and the people were very nice to us.

At that time I was already a communist; but not a member, just a candidate. I wasn’t a member of the party because I wasn’t accepted. I was always in a group that had a lot of discussions. Together we read and commented on the history of the CPSU. My mother criticized the party and didn’t agree with many aspects of it, like, for example that they said that Tolstoy was a traitor.

She was also very critical of Stalin and thought that he had had Kirov killed. She also wasn’t accepted into the party. In the Austrian Centre we worked for a long time on plans for organizing remigration to Austria and were convinced that Austria was waiting for us to return as soon as possible.

• After the War

My father looked for us after the war and my mother looked for him. I think my mother found him when he was still on Mauritius, since I got mail from him from Mauritius.

A few months after my return to Austrian in September 1946, my mother relocated to Palestine, to my father. He lived in Petah Tikva and already had a nursery and small shop. He had brought plants with him from Mauritius and was certainly very happy to be able to dedicate himself to this work.

I don’t know exactly if that was his life’s dream; we never talked about it. I also don’t know if my father – after all his experiences – was still the man my mother knew. They lived together in Israel until 1952. He had his small flower shop and nursery and she worked as a translator. 

After eight years I arrived to the Westbahnhof station in Vienna. It wasn’t recognizable. It was totally destroyed; only some huts had been erected for customs. It looked very dismal.

First I lived with the Graber family, with whom I’d already been living during my last year in England and whose children were in the Austrian preschool. Mr. Graber was with the English Army and because of this was allocated a house on Küniglberg hill. I got a room in the souterrain.

The room was very beautiful and opened up on the garden. I went to “Kinderland” – that was the party’s children’s organization – and asked for work in a preschool. The said I should go to Vorarlberg, work in a factory there, and organize the FÖJ – Free Austrian Youth. I said, “No, I’m not doing that!”

That was the second time in my life that I abstained from doing something that I absolutely did not want to do. Thereupon I was assigned a preschool with a group. The house where the preschool was located belonged to a Jewish owner. When the house was returned to the owner the preschool was no more.

One day I met an acquaintance on the street who told me that she was going to a school for nursery school teachers. I wanted to do that too and went to the Vienna Youth Welfare Office. The director of the office, Anton Tesarek, was already very interested in psychoanalysis before the war.

When he heard that I had studied with Anna Freud for two years he said I should give it a try. Within two months I prepared for the exam as a guest student – officially I was an external student  - and then passed the exam. In 1947 I was hired as a preschool teacher by the city of Vienna. On the side I studied pedagogy, psychology, philosophy, and English and then in 1952 did my PhD.

Even after I had finished my psychology studies I continued working as a preschool teacher. Besides which I fulfilled an old wish and studied medicine. Since I had worked through my psychology studies alongside my work as a preschool teacher, I also began my medical studies alongside work and planned to take a leave of absence sometime only at the end of my studies. But after I had learned everything that actually interested me, I ended my studies, since I didn’t want to become a doctor.

Once during dissection Israeli students were performing an autopsy at another table next to us. All of sudden one of my very nice colleagues started making anti-Semitic remarks about the group of Israelis. I listened for a while. When he claimed he could recognize a Jew from ten meters away I said that I doubted that and asked him, “did you recognize that I’m Jewish?” He was astonished! Then we talked and I asked him where he got such notions. He told me his history teacher had introduced the students to the “science of race.”

Those were the teachers that were still working in the 50s. We remained friends and of course spoke about anti-Semitism and about what happened during the Nazi era. He had no idea about any of it. That was symptomatic of many Austrians back then. There were also very few Jews in Austria.

The few that there were were either our friends from immigration who weren’t religious at all, or else those who had retuned from the concentration camps. The time before the Second World War was difficult for the population, and in such times they needed an enemy to blame for everything. The Jews fulfilled this function during the Nazi era.

Until 1957 I worked as a preschool teacher and then as a psychologist for the central children’s home in Vienna. At the beginning of the 60s I adopted my son, Franz Anton, who was living in this children’s home. He was 1 ½ years old at the time and was born on 2 March 1960 in Vienna. He works as a business clerk in Vienna.

From 1967 I taught pedagogy and English in the “College for Nursery Education.” Starting in 1984 I was the director of this institute. There was no anti-Semitism there – neither amongst the teachers nor the students. But I know it still exists, it has just become subtler. The current agitations against foreigners, particularly against black people, have taken its place. Now the population has turned on them to blow off steam.

In the time between Kinderland, the nursery school, and this appointment, I received a scholarship from the Jewish Community. I haven’t left the Jewish Community because I would never do that to my father and by remaining a member I am commemorating him.

Sometimes I go to temple if something is being celebrated and I’ve been invited. I don’t go to temple for religious reasons. I had faith as a child, but the Nazi era robbed me of my faith. I really lost my faith when the Germans invaded France.

We had a French teacher who was so desperate; she began crying because all of her relatives were in France. The whole war was so horrible, so I thought, “that can’t be. God would never allow this.” Through my father, who had already been deported to a concentration camp in 1938, I knew that there were concentration camps. Only much later did I learn what really happened there, and I thought that if there was a God, he would have certainly put a stop to it and not looked on.

I believe the way the creation of the world is portrayed in the Bible, from the perspective of people a few thousand years ago, is superb, because, in reality, the evolution of man has played out just like that. Only it hasn’t taken place in six days, rather in eras. If you take an era for every day then you realize that everything – from the Big Bang, to the formation of the earth, to the beginning of life in water, to man – really was like that.

I find it really exciting to see how people thousands of years ago – we don’t know who that was – gathered knowledge. That was in the Middle East; that’s where the Bible came into being. That testifies to the fact that people reflected on things, that they had imagination, and that they recognized certain connections. The capacity for thought was there and the determining factor is the development of language.

That was the only way it could all evolve. For a long time religion was actually the science of life, and so I feel indebted to religion. Since religion played and continues to play an important role in human life, and that some people in unpleasant situations also truly find comfort in religion, why should I reject it? I stand by my “being Jewish” because the Jews were persecuted and you simply can’t give in.

The State of Israel is a legitimate demand of the Jewish people. The Jewish people developed and maintained a certain identity of the centuries. And because of this identity they were and are perceived as inferior or even criminal.

I don’t think that the Jewish people differ from other people in their basic skills, only in their history and in certain attitudes that are the product of this history. And I find it legitimate that Jews established a state there, even if God’s promise means nothing to me.

But Jews have always been living there, and neither the Turks nor the English have a right to this land. In my view the Arabs and the Jews have the right to live there. I think it’s out of the question and emotionally add that this country gave my father the possibility – after all of his horrible experiences – to finally live in peace.

I think the conflict between the Israelis and the Palestinians didn’t have to happen. It emerged out of specific historical conditions. I am convinced that the militant parts of the Palestinians, meaning jihad and so on, still dream of destroying the state of Israel, and I am against that. I can understand neither these fundamental Palestinians nor the Jewish fundamentalists.

I find it remarkable that after a long time Sharon arrived to the partial view that the fundamentalist approach is preventing peace in the region and that you have to start somewhere. I find it remarkable that an old military man took this step; I never thought it was possible. But it goes to show that man is able to learn.

It is a catastrophe that Jewish fundamentalists are threatening to destroy the Temple Mount. I mean, there is no other way than to communicate, but as long as Arafat is there, that’s not going to happen.

I was in Israel twice. Once for a child psychology conference, in Haifa I think, and once with my brother – about ten years ago. Everything I saw affected my deeply. I met with Joss Zur there, my second cousin, who was living on a kibbutz in the Negev. Jossi spent years researching our family and put together a whole book with stories, photos, and family trees.

In addition he has an interesting hobby: the kibbutz gave offered him a small house where he has his telescope, which he uses to observe the sky. When I visited him he showed and explained everything to me and it was very exciting.

He’s married to a woman who originates from Hungary and they have children. Once I even went with him on night patrols. They had to patrol the whole night, because Arabs from nearby villages were attempting to steal cows from over the border. Jossi is absolutely for a rapprochement; he lives hear Hebron and helped an Arab village set up a public school for the children. I also traveled through the country and looked at the old cultural landmarks.

Since 1986 I’ve been working – together with the Volkshilfe – on a training project for Sahrawi women. The idea came to us from a delegation from the Polisario refugee camps in Western Sahara that had visited the College.

Life in the Algerian desert is very hard; children need regular meals and the women wanted help with working properly with the small children. I enjoyed helping on the project “Nursery school teacher training for the refugee camps in the Western Sahara.” In 1990 the Austrian government began supporting the project. Often, especially after my retirement in 1990, I would travel (at lest 16 times) to the refugee camps for 14 days at a time.

Austria became my home again after my return. I feel at home, otherwise I wouldn’t have stayed. I would have had the opportunity to go elsewhere. Today I am really happy that I am in Austria. I wouldn’t like to live in America and England was never really home. I sensed anti-Semitism the entire time, but I also tried to do something about it.

Two or three years ago I received the Glöckel Medal from the city of Vienna for my pedagogical work. This medal is a sign of recognition and honor for my achievements in pedagogy. This award means a lot to me; I am really happy about that. But I wouldn’t talk about that without being asked, since awards, medals, and recognitions of any kind aren’t important to me. The only thing that was important to me was the work for and with the children.

Anna Danon
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Maiya Nikolova
Date of interview: January 2002

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

My family background

I have no information about my ancestors and I know just a few things about our family tree. I don't remember my paternal grandfather, Iakov Isak Grinberg as he died when I was a little baby. He was rather old, and basically the family was more engaged in looking after me because his days were already coming to an end. He was born in Russia. A picture of his hometown was hanging on the wall in our house with the name 'Kravishon' written on it. I suppose it is today's Kishinev [capital of Moldavia]. I have no idea how he had come to Bulgaria and where he had passed through.

My paternal grandmother Venezia Iako-Isakova was born to a large family in Sofia. She was a very domineering woman. She didn't wear a wig and dressed in a worldly manner. Before, during and after the internment she lived with us - in Sofia. It took a while before we found her a separate lodging. She died in 1946. I know that both of my paternal grandparents were religious and observed the kashrut and Sabbath. I can't say whether they visited the synagogue every Friday - but they were definitely not Jews of the Orthodox stream, demanding that everything be strictly observed.

I don't remember my maternal grandfather, Mordehai Aladjem. He died in 1930. We rarely saw my maternal grandmother, Ester Aladjem, because she lived in Kiustendil (where she was born), and we lived in Sofia, where my mother had settled after she married. We sometimes visited her. She seemed to be a village woman - she used to wear a bruchnik [the skirt of the Bulgarian national folk costume] and a kerchief, which she called 'shamia' [the Turkish word for kerchief]. In 1933 a few days after my granny's death - according to an old Jewish custom, I guess - all my mother's siblings gathered; there were 7 altogether. My mother took me there. I was very small but I remember everything because I was dumbfounded. We entered a big room and we sat on the floor in a semicircle. My granny's things had to be divided among her children. Of course, there were no quarrels among them. They all gave the greater part of their inheritance to my mother's younger sister, Rashel Fransez, who was a widow at the age of 22. Most of them said: 'This is for Rashel because she is the most embarrassed.' Her husband, Riachi Fransez, was arrested in 1925 for his socialist convictions and was beaten black and blue by the police. Within a year or two he died of tuberculoses - probably because of the traumas and hardships he had to endure during his lifetime.

I can describe my maternal grandparents' house because during the Holocaust we were interned to Kiustendil and we lived there, and I also visited it later. It was on Alexandrovska Street [the central street in Kiustendil]. Alexandrovska Street was paved. It passed through the whole town from one end to the other. Kiustendil's market was very close to our house. It was a large market, and I don't remember what day of the week it was that lots of the village people used to gather. I remember the town vividly: it had a fountain with hot flowing mineral water at every crossroad and we went there with buckets to fill them for use at home. It was an old house with two floors, with an internal staircase to the second floor and had a balcony facing the street. It was still there a few years ago. There was water and electricity but there wasn't a yard or any animals. My granny took care of the household by herself, as all her children were already married. She was very religious and strictly observed the kashrut and Shabbat, but she didn't wear a wig. She wore village clothes - bruchnik and shamia.

Our grandparents on both sides spoke Ladino with each other. We only spoke Ladino with our mother, and spoke Bulgarian with our father. I don't remember whether my grandfathers had participated in the wars, nor do I remember anyone commenting on their political convictions. My mother's youngest brother Iosif Aladjem was a subject of frequent discussions because he was a socialist and everybody was scared that he might suffer for his political convictions.

My father Haim Iakov was born in 1895 in Sofia. My mother Rebeka Aladjem was also born in 1895 in Kiustendil. My parents married in 1919. They probably had an arranged marriage because he was from Sofia and she was from Kiustendil. I don't know who arranged it, but it was common practice in those times. In my opinion my mother made a mistake. They had different interests and mode of living. My father was a handsome man, always very tidy, always carrying three handkerchiefs in different pockets. He devoted considerable time to his morning toilette - teeth, ears, nose: everything. He was really good-looking and his nose was of the 'Jewish kind' - a big one. My mother was just the opposite - a humble woman, neat and simply dressed. She didn't pay attention to those things. My father was an experienced man. He was fond of music. I knew the overtures of several operas through him. The Barber of Seville was his favorite. As soon as he got up in the morning he started whistling. He adored music. I don't know how he had learned them, but he knew all the overtures.

I think my father had fought in all the wars [Balkan wars and WWI]. He was captured by the Italians during one of them. He often told us stories. He was very witty and amusing, always telling jokes. His elder brother, Iakov Isak, a pharmacist, was a military officer while my father was a simple soldier in the same army detachment. My father always tried to get away, and once he caused a great havoc. One day at firing practice they were given blank cartridges. Somehow my father found a live one. When the practice began, the sergeant major immediately realized from the sound that somebody had used a ball cartridge. They checked, and found out that it had been my father. He was punished and brought to the officer for the joke. My father told us that when Uncle Iakov saw him, he hit him so hard that one of his boots remained between my father's legs. But that was my father - 'zulumdjia' [a troublemaker].

My father had a nice job as a bookbinder. Every Sunday he used to go out, quite often without my mother. It was my mother's mistake. Instead of wasting 4 or 5 leva on the weekend, she preferred to save for the household for the rest of the week and therefore stayed home. She had a little stool that she used to put in front of the door so that she could to sit and chat with the other women. When I was old enough I began to feel sorry for my mother that she didn't go out on Sundays. But it was not only my father - all men used to behave like that. My parents' circle of friends was Jewish. All my father's friends were Jews. My mother also had a circle of some 4 or 5 Jewish women friends. We, the children, didn't choose - most of my friends were Bulgarian and were either neighbors or from school. I still remember their names and we still keep in touch.

Growing up

I was born on March 5, 1928 in Sofia. I have two sisters: the eldest Klara Levi is 9 years older than me, the younger Ester Rubenova is 5 years older. Our family often moved from one house to another because our parents weren't able to pay the rent regularly, and the contracts were usually suspended. The new house needed to be cleaned up and whitewashed. My mother was a fastidious and very accommodating person. She got along with everybody and we co-existed well with our neighbors. We lived in Iuchbunar 1, which was mostly inhabited by Jews and Macedonians. Jews and Macedonians used to coexist quite well together. My mother's best friend was a neighbor of ours, Donka the Macedonian. I don't remember any special custom observed by Macedonians, but the Jews mostly observed Pesach with boios and matzah. We lived in a yard with at least 4 or 5 small houses that were inhabited by separate families. We had no electricity. At a fixed hour each family's housewife used to go out and light a fire in a charcoal brazier in order to cook dinner. There was the constant smell of roast peppers. The streets were poor and miserable, but not covered in mud.

I'm not sure of exactly how many people the Jewish community included. There were two synagogues in Sofia: the central one, which was visited by the people who lived around Hristo Botev Boulevard, and our Iuchbunar synagogue, which was the poorer one. I rarely visited the central synagogue. The Iuchbunar synagogue doesn't exist any more. The 'large' building of the synagogue was used on Friday evening for the welcoming of Sabbath. And there was an additional small room in that synagogue where old Jews prayed every morning. There was a Jewish charity organization called Keren Kayemet 2. Schoolgirls from the senior classes went around the community and collected funds in money boxes in order to support the people in need. [Editor's note: The Keren Kayemet was founded with the purpose of buying land in the Land of Israel and not of helping poor community members.]

There wasn't any religious literature at home. My father was a wordly person, he only visited the synagogue on major holidays and only because other people went there, too - he did it for the sake of socializing. My mother was more religious without being fanatical. She went to the synagogue almost every Friday evening. At Pesach she didn't eat bread for 7 days. She ate boios [unleavened bread] instead.

On special holidays, particularly on Pesach, all families used to gather and every housewife arranged her table with unleavened bread, such as boios, matzah and other traditional dishes. They used to cover the table with a patchwork cloth and after dinner everybody sang the Pesach songs, which narrate Jewish history. They also used to sing another song about a little goat. My father and the other men put several breads in a cloth -imitating the march for saving the Jewish people from Egypt. I remember we used to eat something like a roll with leaves of lettuce filled with walnuts and raisins, but unfortunately I don't remember its name.

We were always waiting eagerly and impatiently for those holidays - Rosh Hashanah, Pesach, Shavuot. For these holidays each one of us was presented with a new dress. Our family was quite poor - three children and a granny, and only my father was working - but my parents did their best to provide new clothes and other things for us. My weakness was shoes and as soon as they bought me a new pair, I would clean their soles and put them next to my bed. My sisters used to sew clothes for me - actually the eldest one sewed for the younger one, and the younger one, for me.

We attended elementary and high school at the Bulgarian schools, even though most of our Jewish coevals attended the Jewish school. My father had never been a slave to those things. Generally he had progressive views and didn't have concrete political convictions. I can definitely say that there was no anti-Semitism in school. I even remember that we studied religion at school and our teacher Miss Antonova used to say before the beginning of the lesson: 'Children, if there are any Jewish kids, they are allowed to play outside, it is not obligatory for them.' But I was a real 'grinder', striving for her attention, and when she asked questions about the different proverbs of the Bible, I fell over myself to participate. Once she said: 'Shame on you, children! Anna is an Israelite and look how assiduous she is in our classes!'

I was a good student and because of that I took part in the ceremony for the opening of the school year reciting 'I Am a Child of Bulgaria' every year. [This is a famous poem by Ivan Vazov, a doyen of Bulgarian literature.] And I recited it with such pathos! My favorite subject in high school was Bulgarian, and even now I help my granddaughter with learning it.

My friends from high school were Maria, Velichka... We were very close then and still are. As a child I visited a colony [children's summer camp]. As I was physically very weak as well as needy, they always included me in those colonies. I have visual memories from St. Konstantin and Elena [a Black Sea resort]. Almost every summer they used to list me in a colony. I was such a crybaby. From the first day to the last I used to cry for my mummy. My parents didn't have the opportunity to go on vacations and they were happy to send me, at least my food was provided there.

My eldest sister Klara, poor girl, started working in a tailor's atelier as soon as she finished the 4th grade, at the age of only 11 or 12. She was already a grown-up girl. She spent her money on clothes, saved some for home and bought me presents also. On 24th May 3 I had to be the color- bearer of the school. I was very happy - it was such a great honor; but I had to wear a uniform - a navy one, with white gloves. My parents couldn't buy it from anywhere. I started crying about not being able to go to the ceremony. And then one day Klara brought me a pair of beautiful white gloves. She had bought them especially for me! We borrowed the rest of the costume.

My second sister Ester took especially good care of me. She always took me with her when she went to organized school excursions. She introduced me to the theater. Ester was a very clever child and an excellent student. When she finished 3rd grade my father said that she would also have to start working. Her teacher came home to beg our father not to stop Ester's education, as she was an extremely smart kid. So she continued her education, although my parents could not support her financially. Ester graduated high school by correspondence, only after World War II.

Before the Holocaust there were various manifestations of anti-Semitism (beyond the governmental policy). For example, relatives of ours from Kiustendil were complaining that a boy who was a Brannik 4 was constantly harassing them. But here, in Sofia, in our close circle of people, there was no such thing. When a rumor spread that Jews were gathered in camps, enormous fear, actually paranoia, rose among us that something very bad was about to come. We received letters - orders for internment - that stipulated on which day, at what time, with how much luggage and where we had to report ourselves. A real tragedy took place on the streets of our quarter. My eldest sister, Klara, was about to be married and she had prepared a dowry for herself. But it had to be sold with the rest of our house and household goods. We took everything out to front of the house and the neighbors and other people bought it. We were only left with a few bundles.

The first town that we were ordered to go to was Vidin. We didn't know anybody from there. I remember the sad picture from the station to the Jewish school (they took us there) - a long train of wretches and children. It was really tragic, like in the movies. The rooms of the Jewish school were large and several families were put up in each one. To keep simple order they outlined borders with chalk to show each family where it had to settle, with beds arranged on the floor, and so on. We got food from a common kitchen, which I reckon was organized by the synagogue. They used to cook there with margarine that smelled of soap - it had nothing to do with what we have nowadays. I have always been a poor eater and thin. I couldn't even touch that food. It was so terrible. But we went to the kitchen with our mugs. We had to eat after all.

Later we moved to Kiustendil. It was better in Kiustendil because we settled in my mother's house. We had a whole room, and more space. My father took a part-time job - per day, even per hour - whatever he was able to find. We, the children, were bigger, so we went to the town's agricultural school every day and we were given tasks there. The masters of the school, especially the woman, were very kind. She always gave us something to eat and to take home. I remember my eyes being wide open when I saw that the other children were eating slices of bread with real butter. I have always loved butter very much but I could only watch. Our food usually consisted of a slice of butter with plum jam, which I hate even now.

During the war

As we were very restricted in our activities in those years, we didn't have much opportunity to observe the Jewish holidays and we marked them symbolically. For a year or so I worked in a ladder mending atelier in Kiustendil. This is how I made a living. Ester became a partisan. It was a real tragedy at home because it happened in the most difficult years, in 1941/42. My mother cried for days and days while my father said that perhaps the partisan-communists would bring us something better. He tried to reassure my mother that Ester would return. After the war he often used to joke that he was also a socialist, having sent his daughter to be a partisan. My eldest sister Klara cried and lamented for she already had a baby: 'She will burn our family, and my child will suffer because of her.' Ester trusted me very much, as I was engaged in the RMS [Revolutionary Youth Union] 5. She confided in me that she intended to join the partisan detachment: 'We'll leave with a group of partisans from Kiustendil. The connection has already been made. Don't say a word at home. I'll only leave you my ID card. Give it to mum as soon as you know that I've gone.'

We had a large gate in the yard, which we locked at 8 in the evening in order to protect ourselves from possible attacks or things like that. The day that Ester left it was 8, and she still wasn't home. Mother started to cry. She persuaded us not to lock the front door, as our sister was only running late and would turn up soon. My father began to reassure her. At the time appointed by Ester, when I was completely sure that she had already left town, I told them. And then Klara started again: 'That stupid little... She knew everything, yet she didn't tell us. Look what they brought to us.'

From that day onward we lived in constant fear. We were afraid that they would find Ester, or that they would come here looking for her. And our fears were justified. Within a month or two, the entire family of Iosif Kamhi - who had joined the partisan detachment with my sister - was sent to the Kailuka concentration camp in Pleven. 6 We were horrified. They were sent there because their son had become a partisan. Anyway, they [the authorities] didn't touch us. I don't know why. Perhaps a good angel had saved us. There were no victims from our family. But the camp was set on fire and our friend Iosif's mother burned to death there. Another story - one evening he came across my sister holding paint and a brush. She had written anti-fascist slogans on the walls. Instead of provoking a scandal, he simply told her to be careful, because it was a dangerous work.

Post-war

The most difficult thing for us after the war was to find a house in Sofia. The one we lived in before the internment had been given to other people. Iosif Kamhi's family gave us a room on Vladaiska Street. We lived in that room for quite a long time. I graduated from high school in Sofia after the war. During the internment in Kiustendil I tried several times, but I wasn't allowed to study. In 1948 I began studying medicine and I graduated in 1953. First I worked in Krainitsi village. I wasn't married at that time. My husband was a soldier, as they took him after he had graduated law. For three-four years I worked in Pernik and after that in Sofia. I was a doctor until my retirement. During the last three years I worked at the Ministry of Health. I was responsible for the instruction of college medical specialists.

I met my husband Shimon Danon in the synagogue's reading room - the central one. Now it has been reorganized. There used to be a reading room there, which was very useful indeed. First of all, it had heating. Every day they lit the stove, and it was pleasantly warm there. Secondly, they had a large library, including specialized sections in literature, medicine, engineering, mathematics, etc. We used to read there, and were always very disciplined. My husband was a librarian there, earning his living while studying. We had breaks at certain hours, during which we talked. That's how we met and then married. It was a love-match and we married for love. There weren't any religious motives in that. We had a civil wedding. It was a very modest wedding. My husband gave me a cloth for a blouse as a gift and I sewed myself a skirt from a pair of old trousers. We were both poor students.

My daughter Raia Danon was born in 1961. She graduated in Spanish philology and currently works as a Spanish teacher at the Spanish high school in Sofia. We didn't really raise her in the Jewish traditions. In socialist times we kept Sabbath mostly because of my mother (even after her death also), as she respected and insisted on that. But I must say that we weren't that strict and we didn't keep the kashrut, like in prewar times. But we often told Raia about the Holocaust. She simply grew up in such a circle; all our friends are Jews. She has developed a sense of belonging to the Jews without being a maniac. Her husband is Bulgarian. She often brings her children to Betam, the Jewish cultural house. Lately there have been many activities there - many clubs - for children, for pensioners, etc. They also organize children's summer and winter camps. My grandchildren attend the events when they can. My daughter considers herself a Jew, but my grandchildren do not. My granddaughter Anna often tells me that she is not a Jew, but a Bulgarian. I have to explain to her that she is a half-Jew also. She considers that being a Jew is not a very good thing.

My sister Klara moved to Israel in 1948 because she didn't approve of the communist regime. We, under Ester's influence, stayed here to build up the new Bulgaria. At first we had difficulties in contacting our relatives in Israel, as it happened through letters. Now it is much easier via telephone, and we communicate almost every day.

The first time I went to Israel was in 1959. I was so happy. My sister, my brother-in-law as well as my friends also came here, though they had to face many more formalities.

The year 1989 brought a difficult change for us. We can't put up with many things, even now. I have been a member of the Bulgarian Communist Party (now called Socialist Party) since 1948 and I hold firmly to that. Democracy didn't lead to anti-Semitic manifestations, though lately signs have started to appear in the synagogue and in the Jewish school. Currently Jewish life is more intense, with many more activities. Events happen on a daily basis - artists and writers come.

Glossary

Anelia Kasabova
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Dimitar Bozhilov
Date of interview: March 2002

Family background
Growing up
During the War
After the War
Glossary

Family background

My maternal ancestors came from Spain five centuries ago after Queen Elizabeth had ordered the expulsion of the Jews from Spain 1. The language and the typical Sephardi cuisine originate from that country. My maternal grandmother, Ester Elazar, nee Beraha, was born in the town of Nish in today's Serbia in 1879. She had a big family there and she kept in touch with them until World War II. Unfortunately all her relatives were deported and killed in the death camps. She was really lucky that she went to the town of Kiustendil when she was 16. She got married to my grandfather, Josef Elazar, who was born there. They had six daughters and a son.

My grandfather was born in the village of Sovoleno near Kiustendil in 1875 and he traded with chick-peas. I've heard stories that the courtyard of his house was filled with sacks of chick-peas that my grandfather sold. My mother told me that once she stumbled over those sacks and twisted her knee badly. She recalled that a popular healer fixed the knee with just one touch. My grandparents' family lived quite poorly. They had seven children - six daughters and a son, who went to France when he was only 19 years old and never returned to Bulgaria. My grandfather was the only one who provided for their living. My grandmother was a housewife. Later on my grandfather became a chazzan at the synagogue in Kiustendil until the whole family moved to Sofia. All my relatives from Kiustendil went to Israel after 1948. My grandfather was religious, but he wore civil clothes. He had many books in Hebrew, and he also had the Talmud and read prayers all the time.

In my mother's baptismal certificate it is written that she was born on 654, Gradetz Street in March 1906. My mother's parents rented a house there. Not many people had their own houses at that time. The house where my mother was born was somewhere near Hisarlaka [a hill in the central part of the town]. I don't know exactly where the house was situated because my mother's whole family moved to Sofia at the beginning of the 1920s. All her sisters and her brother were very young and most of them started working as shop assistants. They lived on Pirotska Street when they came to Sofia and afterwards they moved into a house on Otetz Paisii Street in the Jewish neighborhood of Iuchbunar 2. There were many textile merchants and my mother and her sisters managed to start working in their shops. One of my aunts, my mother's sister Zelma Avramova, nee Elazar, married a textile merchant and went back to live in Kiustendil - their house was in the center of town. I remember that when I was a little child my mother used to take me to Kiustendil every summer to visit my aunt.

Growing up

I was born in Maichin dom hospital in Sofia in 1933. My mother was the only one of the sisters in the family that got married to a Bulgarian, my father Jordan Todorov Angelov. The fact that she didn't marry a Jew wasn't a problem for the family. They separated very soon after I was born, at the beginning of the 1930s - I don't know why. I respected my father very much. He was left-wing. He was born in Svishtov and he used to organize the military actions of the resistance movement in Svishtov and that's why he was sentenced to 20 years of penal servitude in the town of Veliko Turnovo. My father had troubles with the authorities all the time, before and during World War II, because of his left-wing convictions and his anti-fascist activities. Inevitably, that influenced his relationship with my mother. My father was a communist and he was well-known in Svishtov district as the organizer of military actions against the pro-German policy of Bulgaria during World War II. [see Bulgarian legions] 3

In 1932 my father was sentenced to twelve years of penal servitude in the town of Veliko Turnovo. He was released under an amnesty before 9th September 1944 4. He had a bad record and couldn't find work anywhere. He was requited after 9th September 1944 and he became an active fighter against fascism and capitalism. I kept in touch with my father all the time.

I grew up on Otez Paisii Street in Sofia where my mother, my grandmother and my grandfather used to live. My grandma was a housewife and my grandfather started work at the Great Synagogue 5 in Sofia. It was his duty to perform the funeral services there. He was the one to organize the whole funeral ritual.

My uncle Solomon Elazar, my mother's brother, went to France after the family had moved to Sofia. He started working with some firm in Sofia first. His boss highly valued his work and took my uncle to France with him when he was just 19 years old to work in a sock factory, Chesterfield. He made a fortune there and started to support the whole family. He supported my grandparents all his life, even after they went to live in Israel. Uncle Solomon never returned to Bulgaria. Maybe because he was aware of the fact that he hadn't served in the Bulgarian army.

My uncle had a very interesting period while he was in France. He used to hide for a few months in the basement of his boss's daughter who was in love with him. He was literally walled up there so that he couldn't be found. There was just a small opening through which he received his food. That's how he survived during the German occupation of France during World War II. My uncle didn't marry his boss' daughter; he married a Bulgarian Jew. He was a very noble man and, as I said before, he supported his relatives in both Bulgaria and Israel.

My mother's oldest sister was named Buka - it is a tradition for the oldest daughter to be named Buka; after that came Sofi, Zelma, my mother Victoria, Lunna and the youngest sister, Paola. My youngest aunt died when she was 92 - in an old people's home in Israel. All my mother's sisters got married in Sofia without having any dowry because they were all very poor. After they moved to Sofia they all found jobs and contributed to the family's income. My mother wanted to have some qualification, attended a typing course and started work as a typist. She met my father at this course. They all lived in the house on Pirotska Street then. We didn't all live together on Otez Paisii Street anymore because some of my aunts had already got married. Only my mother, my grandparents and I lived in that house which was in an inner courtyard. All my aunts lived with their families.

My maternal grandfather always wore a long beard. He knew a lot of proverbs in Ladino. For example: 'Kuando muncho eskoresi, es paramaniser' [When it gets much darker - that is because it will get lighter after that]. And another one: 'Kalavasa, donde pasa, no emberasa' [The pumpkin doesn't leave any trace from where it passes]. He kept saying that proverb in Bulgarian also: 'When you do good - hide it under a rock'. We only spoke Ladino at home. Although my grandfather was a chazzan most of my relatives weren't very religious.

The house on Otez Paisii Street was very humble. There were two rooms and a dark corridor. I don't remember if we used a gas lamp or a plate at that time as there was electricity in the house. We had a wood-burning stove for heating and my mother and grandmother used to cook on it as well. My mother was very hospitable and the house always smelled of coffee. I wanted to try it very much but my mother's friends told me that my teeth would get black.

I was a very naughty child and I kept on running along the tramlines on Pirotska Street. I remember that once the tram had to stop because I was standing on the lines. The tram-driver got off, pulled my ear and made me take him to the place where I lived. When I took him to my home, he scolded my mother and grandmother for not keeping an eye on me.

My family wasn't very religious but we observed all the Jewish holidays and the kashrut. Fruitas 6 - the holiday of fruit and trees was a very jolly one. Then my mother used to prepare special bags full of fruit for all the children. It was a good deed to plant a tree then. I remember that my grandmother used to prepare special small flat loaves for Pesach. My grandfather Josef used to read the prayer in ancient Hebrew. Masapan [marzipan] was a typical holiday dish for the Sephardi Jews. It is made of almonds only. First you have to boil the almonds, then grind them and mix them with sugar. It's served on special occasions only such as weddings or a bar mitzvah. I saw masapan sold in boxes in Spain when I went to visit my daughter who lives there. I found many common things between us and the Spanish people. Spain is the second country after Israel that accepts Sephardi Jews and gives them citizenship. That's how my daughter - who is a violin player - came to go to Spain. She got a citizenship there. She has played at a concert of Placido Domingo.

Our family observed Sabbath. The preparations for the holiday started on Thursday when we prepared the pastry and cleaned the house thoroughly. That is the day when we had to buy meat and other products from a kosher shop. We used to buy a live chicken and take it to the synagogue where the shochet had to slaughter it. We prepared many different dishes then.

My grandmother was a very elegant woman and she had special clothes that she used to wear only on that holiday. Usually only men attended the Nochi di Shabbath - the night prayer for Sabbath - at the synagogue. They used to wear dark suits, white shirts, tallit and kippot that were made of textile or hand-knitted. Women used to wear high neck dresses with long sleeves and shawls over their heads. The candles were lit on that occasion - one for Sabbath and another one to remember that holiday. At the Saturday morning prayers Jewish women had the opportunity to feel as real ladies and show off their hats, their patent leather bags and their dresses.

Since I grew up without a father and was also the first-born granddaughter in the family, I always had the feeling that I had six mothers. All my aunts loved me very much and I used to spend a few weeks in each of their homes. My aunt Mara, as we called Lunna, lived on Bratia Miladinovi Street with my uncle Anriko and before my cousin was born I used to live with them for a few weeks. I also visited my mother's other sisters; we used to visit my aunt Zelma every summer - as I said before, she married a textile merchant and went back to live in Kiustendil.

In the years before the Holocaust we lived in the house on Otez Paisii Street with my grandparents. My mother's brother Solomon had settled in France and her sisters lived with their husbands. Aunt Zelma moved to Kiustendil and the rest of my aunts lived in Sofia. Aunt Paola and her husband Solomon lived on Hristo Botev Boulevard, Aunt Buka lived with her second husband Buko Nisim, Aunt Mara with her husband Anriko and Aunt Sofi with her husband Haim.

Our neighbours in Sofia were mostly Jewish. The neighbourhood where we lived was named Iuchbunar and was mostly inhabited by Jews. There was a Jewish family living next door and they were our relatives. I used to play with their children in the yard.

During the War

I went to the kindergarten on Denkoglu Street and after that I went to the Bulgarian 'Patriarch Evtimii' elementary school. I studied for a year at that school and I remember that they gave us the 1st grade certificates quickly as we had to be interned to the town of Berkovitza then.

The whole family was under great stress during the Holocaust. Many people had to either sell their belongings dirt cheap or just give them away. Anyway I appreciate the tolerant attitude of the Bulgarians during these hard days. It is indisputable that Bulgaria was the only country where the Jews were saved and weren't sent to concentration camps. [Editor's note: The interviewee is mistaken here, there were in fact other countries that saved Jews during WWII] The issue of the salvation of Bulgarian Jews is a difficult one and has been widely discussed, but the most important thing is that we were saved. On the other hand many Jews from territories occupied by the Bulgarian army in Serbia - then under supreme German command - were deported and died in the death camps. I remember the trains with Serbian Jews that were passing through Bulgarian territory during their deportation.

We were interned to the town of Berkovitza in 1943. We were settled in a school there and we used to get food from a common canteen. After that we went to a house which had no electricity. We used gas lamps. I rented a very poor place and we went to the school to get food from the common canteen. I recall that my grandfather kept reading prayers all the time. My mother and I were interned along with my grandmother, my grandfather, my aunt Mara, and her child. The atmosphere was very oppressive.

My aunt Paola and her husband Solomon were interned to Razgrad and my aunt Zelma to Kiustendil. She and my uncle, Mois Avramov, loved each other very much. The deportation trains that left for the death camps were ready then in Kiustendil. Aunt Zelma and Uncle Mois witnessed the threat of being sent to a concentration camp from firsthand experience. Aunt Sofi married a butcher who worked at Halite [a big shop in the centre of Sofia]. Halite was an enormous butcher's shop at the time. After they emigrated to Israel, my aunt Sofi's husband Haim went on dealing with retail trade but they didn't fix themselves up very well. My aunt Buka married when she still lived in Kiustendil. A brass band played at her wedding - the celebration was very colorful and original. She was widowed later and later again got married a second time. During the Holocaust she was interned to Ruse.

My uncle Anriko, Aunt Mara's husband, was a forced laborer at that time. Jewish men were sent to labor camps back then [see Forced labor camps in Bulgaria] 7. Uncle Anriko was a military officer - a captain in Barcelona during World War I. After that he worked as a bank clerk. Years later, when he had settled in Israel, he learned Hebrew perfectly and started working as a bank director. I suppose that Uncle Haim, Aunt Sofi's husband had also been in a labor camp.

Jews in Sofia had various professions at the time. Uncle Anriko was a textile merchant, Uncle Haim was a butcher and Uncle Moni was a clerk. There were also many doctors and merchants among the Jews. The poorer Jewish girls like my aunts worked as salesgirls and the rich ones just didn't go to work. Our neighborhood, Iuchbunar, was the place where poor Jews used to live, mostly on Stamboliiski Boulevard and Pirotska Street and those were some of the most colorful places in Sofia. The streets were always lively and certain typical things like Jewish baked eggs, chick-peas and so on were sold there.

After the War

After we came back to Sofia from our internment we settled in a house on 22, 20th April Street. In fact that was the house where Aunt Mara and her family had lived before the internment. We took the decision to live with her family. My grandparents had already arrived in Sofia and lived in another house on Otez Paisii Street. I remember that when my cousin - Aunt Mara's son, who is a lawyer in Israel - came to Bulgaria with his wife and one of their three sons, we took them to the house where he was born.

Bulgarians have always been very tolerant towards Jews. There were some anti-Semitic incidents and there are still some now, unfortunately. There were certain occasions when I was a child when people called me 'chifutka' and I felt very sorry about that and I couldn't understand why this was happening to me. We had very good relations with our neighbors in Berkovitza during the internment. They even wanted to help us and had compassion on us. We didn't feel anti-Semitism then.

My relatives started to leave one by one after the formation of Israel. Most of my aunts left in 1949-1950. My mother and I were the last to leave in 1953. I was studying at the language school in Lovech then. The language school was founded in the place of the American college after 9th September 1944. I went to Lovech when I was twelve and I studied there for four years. I had studied at the French College 8 on Lavele Street in Sofia for four years before that - there was a special class in which we studied French. I had studied in the secondary school on Shipka Street and continued to study French at the language school. My mother was preparing the documents for our departure to Israel at that time.

My grandparents went to Israel and my mother and I remained here. So we already had information about the place where we would go, and there were also people there to welcome and help us. My father remained in Bulgaria as he and my mother were already divorced.

We left for Israel from Italy in 1953. We crossed the whole of Yugoslavia and arrived in Naples where we had to stay for ten days before we got onboard a big ship called Jerusalem along with a group of other Bulgarian Jews who were also leaving for Israel. There was a constant stream of people leaving for Israel after 1948 [see Mass Aliyah] 9. We departed from Naples and arrived in Haifa. Our relatives who had settled in Tel Aviv were waiting for us there. The first years in Israel had been very hard for them, as they had lived in barracks but gradually, with the help of my uncle Solomon who lived in France, each of my aunts managed to build a small house in Tel Barukh. These houses existed until recently but then Tel Baruh was turned into a modern quarter of Tel Aviv and they built new buildings there instead.

When we went to Israel my grandfather had already died in the barracks near Haifa. He got severely ill because the climate there wasn't good for him. He had a foreboding that he would be a burden to his family. He stopped eating intentionally and he withered bit by bit. We settled in a house in Tel Baruh with my grandmother and the family of my aunt Mara with whom we had been together during the internment in Berkovitza and afterwards in Sofia.

My relatives immediately sent me to Jerusalem to study Hebrew at the Institute for Hebrew Studies. That was a very famous language institute and I stayed there for a year with board and lodging. Only immigrants with higher education such as doctors and engineers who were determined to study the language used to go there. My grandfather was the only one in the family who knew Hebrew before we went to Israel. I used to talk in Ladino with my grandma who knew almost no Bulgarian. I myself hadn't gone to a Jewish school in Bulgaria, and I had to learn Hebrew quickly - that was very important for a young person in Israel.

I was making my living with the support of my aunts and my uncle Solomon, who paid my monthly allowance. My mother didn't work in the beginning but afterwards she started to work in a factory where they colored shoulder straps. I had also worked there for a while before I went to Jerusalem to study Hebrew. I only have a vague memory of the smell of paint.

I had to join the army after graduating from the language institute. That's why I enrolled in a nurse school in Jerusalem, where I studied for two years. I was in touch with my future husband, Liubomir Kasabov, and I had already made up my mind to go back to Bulgaria. A friend of mine had introduced me to my future husband at the time when I was studying at the language school in Lovech, before I went to Israel. At that time he was studying in the Higher Military School for Construction Officers in Sofia.

I came back to Bulgaria alone, in 1956, to marry and live with my husband. There wasn't any good transport to Bulgaria then - neither airplanes nor regular ships - and I traveled by a small Bulgarian ship from Haifa to Burgas [a port town in Bulgaria]. I knew the captain, who lived in Varna, and I often met him in the town afterwards. He kept reminding me of that small ship on which I had returned to Bulgaria. My future husband's family welcomed me in Burgas - his mother, his father, his brother and his brother's wife. That was a great event! My husband was very brave to marry a Jew from a 'capitalist' country with which Bulgaria wasn't in warm diplomatic relations. We got married the same year, in 1956, in Varna. My husband was an army officer and he could have been fired for marrying a 'capitalist' country citizen. I accepted the Bulgarian citizenship the same year.

We lived in Varna for 20 years. My husband was an officer and also had the qualification of a construction engineer. His work wasn't easy - he used to get up very early and come home late. I started working at Maxim Gorky library as a teacher in French. During the summer I used to work as an administrator at the Rila hotel in the Golden Sands resort. Later I used to work at the tourist accommodation service at the railway station in Varna. Our daughter, Madlen, was born in Varna on 24th July 1957 and she expressed a musical talent when she was still a little child so we enrolled her in the Music School. Meanwhile my mother also came back to Bulgaria to live close to me and my family. She and my father got together again and got married in Sofia. They used to visit us in Varna.

My husband was transferred from the army staff in Varna to Sofia and so we all moved here in 1970. My daughter had already started to study at the Music School in Varna and she continued in Sofia. After that she went to study the violin at the Music College, graduated and, after winning a competition, went to work with the Sofia Opera Orchestra. Meanwhile she is married and has two daughters.

I started to work as an administrator at the Regional Hospital in Sofia and it was my job to direct the patients to the consulting rooms. I was working as an administrator at the Student Polyclinic, too. I only had a Bulgarian citizenship at that time. Despite all my labor the time of service wasn't enough for even half a pension. After my retirement I used to look after my granddaughters most of the time. My daughter traveled a lot with the Sofia Opera Orchestra and was often away. I started looking after my older granddaughter when she was just four months old. After that I brought up my younger granddaughter, too.

The greatest change in my private life was that my daughter went to live in Spain. I have visited her family there several times. They also come to Bulgaria in the summer. My husband and I are alone the rest of the time and we are very sorry that our daughter's family doesn't live near us.

My daughter took part in a competition for musicians for the Royal Symphony Orchestra of Seville and won it. She went to Spain alone at first and her husband and daughters joined her a year later. So now, for more than ten years, my husband and I have been alone here, in Bulgaria, and my daughter's family lives in Spain. My older granddaughter is already 21 years old and she studies at the Music College in Madrid. The younger one is 14 and she also plays the violin. My daughter's whole family got Spanish citizenship.

I am a 'half-winger', so to speak. I wasn't interested in politics when I was young. When I emigrated to Israel I didn't approve with the bourgeois manners that people there had. I wasn't used to see elegantly dressed women holding umbrellas and puppies who spent hours in cafes. There wasn't anything like that in Bulgaria then - everyone was working hard and wasn't wasting time that way.

My husband and I went to Israel twice after 1970 - my cousins there invited us. That was a very exciting experience for my husband for he had never been out of the country before that. The first time we went for the bar mitzvah of one of the sons of my cousin David - it was very festive. The second time we went to the wedding of David's daughter. That was when my husband had the chance to finally meet all my relatives in Israel. Unfortunately all my aunts are deceased now and only my cousins are still alive. One of my cousins lives in the United States, two in Israel and I in Bulgaria.

I continue to celebrate all the Jewish holidays. We don't eat bread on Pesach. We make boio or matzah. In the past the poorer Jews used to make bread only with water and flour - without any salt and leaven - that is the so-called boio. Boio should be formed like a loaf of bread while matzah is a thinly baked sheet covered with holes. We usually buy it ready-made from the synagogue. We put seven things on the table during the first two seder nights - matzah, an egg, some lettuce, horse-raddish and parsley, a baked meat bone, an apple and haroset. Haroset is a sweetmeat that is made of dates, sweet apples, minced walnuts, sugar, cinnamon, clove, lemons and orange peels. The orange peels are grated and the white parts are boiled and after they soften we mash them. After that all the products are mixed and boiled together. The mash has a grayish-brownish color. Another typical sweet for Pesach is burmolikos 10 - it's made of matzah. It's typical for Bulgaria. There was always burmolikos on Pesach when I was a child. The matzah sheets are put in water, after that we squeeze them well, mix them with eggs and some black pepper and fry them in a frying pan. We eat them with syrup and covered with confectioner's sugar. We also have wine for Pesach and a bowl of salty water.

When I came back from Israel I kept in touch with my relatives there. I used to write letters to my mother before she came back here to Bulgaria, and to my aunts also. I didn't have any troubles in connecting with my relatives. I have also legally accepted visitors from Israel. My husband could have been fired for that because he was a military officer during totalitarianism. Later, after my husband got retired, we knew from his ex- colleagues from the State Security that my letters had been opened and read all the time. All my correspondence had been regularly checked.

I have always worried about my relatives in Israel during the wars in 1967 [the Six-Day-War] 11 and 1973 [the Yom Kippur War] 12 and also now, when there is an escalation of tension in the conflict with the Arabs and constant terrorist attacks. All my cousins have been soldiers at the borders of Israel boundaries.

My husband and I are alone now and grateful to the Jewish community home where we go everyday and which occupies our time. We go to the daily rehabilitation center at Bet Am 13. We go there at 10am and after that we have lunch there. There are very good people at that center who do their best to make the life of the elderly people better. There is also a doctor there and he takes care of our health condition. They support us in every way and that is our salvation and our second home. We perform various activities at the different clubs at the Jewish Culture Home that we visit regularly. We do gymnastics in the Health club, we practice Ladino in the Ladino club and Hebrew in the Hebrew club. We also have a Golden Age club where we have different cultural activities - we listen to lectures and music or take part in different discussions.

Glossary

Anna Lorencova
Prague
Czech Republic
Interviewer: Pavla Neuner
Date of interview: July 2003

Anna Lorencova is retired but still very active, also in various Jewish associations. She has a lively memory and is a good story teller.

She lives close to the city center in a nicely furnished apartment near the famous Prague Vinohradske Theater.

In the room we are having the interview I see her computer which she learnt to use as well as the Internet.

Anna Lorencova is good-looking and she is also a very nice person.

• Family background
• Growing up
• During the war
• Post-War
• Glossaries

• Family background

My granddad on my father's side was called Filip Weinstein. He lived in Ceske Budejovice, where there was a large predominantly German speaking Jewish community. He was a commercial traveler, and I think that his mother tongue was German.

We didn't go there very often and I don't know whether they were religious. His first wife, my dad's biological mother, died quite early on, so I only got to know his second wife. She was called Sofie Weinsteinova and was born in 1874. In 1942 she was deported to Terezin 1, where she stayed until the end of the war.

After the war she lived in a Jewish old people's home at the Hagibor 2 grounds in Prague, and we used to visit her there. That is where she died. My granddad died before the war, back in the 1930s. He is buried in the Jewish cemetery in Ceske Budejovice.

My grandmother on my mother's side was called Berta Schulzova; her maiden name was Kohnova. She was born in 1875, probably in Konstantinovy Lazne, where her family lived. I can't remember my granddad. His name was Arnold Schulz; he was born in 1865 and died in 1928 in Palupin.

They lived on an estate in Palupin, which is a village at the end of the Czech-Moravian highlands, about 20 kilometers from Jindrichuv Hradec. The estate was bought in 1884 by my granddad's father, Vilem Schulz.

My grandmother was religious and she often prayed. On Fridays there was always Sabbath dinner with barkhes and they observed the other important holidays, too. Palupin probably didn't offer the best conditions for religious observance, because the Schulzes were the only Jews there.

It was a small village with about forty houses, including a small two-class school and a little church. In the land registry books, all the property owners in the estate were referred to as 'church wardens'. This was the case even when there was a Jewish family living on the estate. My great-granddad, granddad and uncle always supported the church and the adjacent cemetery.

Although my grandmother lived in Palupin after she got married where no-one probably spoke anything else but Czech, she never really learnt the language. When we were children she spoke to us in bad Czech, which we found very funny. Despite this, she enjoyed a great deal of respect from the other villagers.

I don't know how educated she was, but she was certainly a wise woman. She kept a large household and had servants; a large amount of bread was baked and butter was churned every week and there were always lots of chickens in the yard. It was a potato-growing region and, besides the estate, which included land under crop, woods and ponds, there was also a distillery where potatoes were processed.

And there was also a small place for making spirits, wine and fruit juices. There was a small ornamental garden by the house and a large garden a bit further on, where they grew mainly black and red berries for wine-making and so forth.

My dad was called Richard Weinstein. He was born in 1896 in Ceske Budejovice and came from a German-speaking family. At home he spoke German and Czech with my mother, but because my brother and I went to Czech schools, we spoke only Czech at home.

My father studied medicine and worked all his life as a doctor. He was a person with a great sense of humor. A lot of his patients were children; when necessary he would remove their tonsils or polyps and so forth. He was great with them, for he joked around, did magic tricks and knew how to amuse them.

His humor came out mainly when he was with the family and among friends, but otherwise he was quite a withdrawn person. He was not very tall; he had a lot of hair. He was a Jew and felt like he was a Jew. They went to the synagogue on traditional Jewish holidays, but I think that this was mainly in keeping with tradition rather than being religious. My parents got married in 1921 and then moved to the town of Most.

I wouldn't want to say how my dad was as a doctor, but children loved him and he would always have a chat with his adult patients. I can remember two incidents that he used to mention. One of his patients was an elderly gentleman who had lost most of his hearing.

There weren't the facilities in those days and there was little else my dad could do for him. So all he did was to blow through his ears and give them a clean. He then asked him to make an appointment for a checkup so he could see how things were shaping up.

As the gentleman couldn't hear very well, my dad pointed to the calendar to show him when he was supposed to come back. The patient said to him: 'Doctor, my eyes are ok; it's my ears that aren't so good!' Then there was another patient who couldn't hear well and found it so unpleasant that he couldn't hear what was being said around him that it drove him to despair.

My dad turned to him and said: 'How old are you?', and he replied: 'Seventy-five,' and to that my dad said: 'Well, you must have heard enough things by now, it's always the same stuff anyway.' In his old age, my dad, too, couldn't hear very well. He had a hearing aid but he didn't wear it, for he followed his own advice.

My dad worked in the mornings and went home at midday for lunch. He would then lie down for twenty minutes and after that he would go back to the medical office, which was in the house where we lived. After work, it was almost a ritual for him to go to the cafe 'Zum Weissen Ross' [German for 'The White Horse'] where he would meet his Jewish companions.

Whenever I needed something from him, this is where I would go to find him. They met there regularly every workday. My dad was not a member of any political party; I think he was completely apolitical. He read the Prager Tagblatt [Prague German newspaper], as did the majority of the local German-speaking Jews. I can remember very well how he listened to Hitler's speeches on the radio in the 1930s and shouted very rude German insults at him.

My mom was called Gertruda Weinsteinova, nee Schulzova. She was born into a German-speaking family in Palupin in 1904. She graduated from the German lyceum in Jihlava, which was a kind of secondary school for girls. She met my dad in quite an interesting way. Mom was one of five children, four daughters and one son, who was the future owner of the estate.

The daughters had to get married and the most important thing of all was for the future husband to be a Jew. But they lived in a village where there was no chance of meeting any. It was, therefore, the duty of an uncle who had studied agriculture in Ceske Budejovice to bring along Jewish boys to see the sisters in Palupin.

But because they were girls from the estate and no riffraff, the boys had to be graduates or at least young students. That was the way it was. The youngest sister, Marta died single and the eldest and most beautiful aunt, Aninka, found her own husband. The two middle sisters really wanted to marry boys whom their uncle Arnost had brought from Ceske Budejovice to Palupin. Aunt Elsa married a lawyer, Pavel Klein, and my mom married my dad.

Before we were born, my mom helped dad out in the medical office, but later on she was a housewife. Mom came probably from a more religious family than my dad, but she wasn't religious herself. She was different from my dad - more practical, and more sociable, too. Ladies would come round to our place quite regularly to play bridge; they spoke German and they were all Jewish.

We used to have various different guests round, though. But as far as I can remember, the closest friends of my parents were all Jews. My mom occasionally played the piano. I learnt to play the piano with my brother, too, but I didn't stick to it.

My grandparents' only son, Uncle Arnost [Schulz], was born in 1898; he was the second oldest of the siblings. He graduated from an agricultural school in Ceske Budejovice and took charge of the estate after my granddad's death. My grandmother transferred half of the estate over to him and kept the other half.

He married Aunt Vera Hellerova, a Jewess from an estate in Zalesany. They had two daughters, Sonja and Gita. Sonja was born in 1929, survived Terezin and, after the war became an actress. She died at the age of 29.

Gita was born in 1933, also survived Terezin, and immediately after the Soviet occupation and 1968 [see Prague Spring] 3 finally emigrated with her husband and daughter to Germany. She died in Munich in 1992. Aunt Vera also left for Germany to stay with Gita and her family. She died in Munich, just short of her 90th birthday.

Uncle Arnost didn't survive the Holocaust. The Germans seized the estate in 1939 and arrested him. Via the Brno Kounic 4 track he was sent to Auschwitz where he perished in 1941. At that time, his mother, wife and children were still at home in Palupin.

They were deported to Terezin in May 1942. Beforehand, Uncle Arnost had tried to emigrate to Argentina, but that was conditional on him being a Catholic. The whole family had to get baptized in the little church in Palupin. But his attempt of emigration failed. It was too late already.

Many Jewish people got baptized at this time but according to the Protectorate law they were taken still as Jews [also see Protectorate of Bohemia and Moravia] 5. My grandmother was transported to Terezin where we met. She didn't work there and was transported later to Auschwitz where she died in 1944 in the gas chamber.

The eldest of the Schulz children was my mom's sister, aunt Anny Pernerova, who was born in 1897. Her husband was an engineer and also, of course, a Jew. Aunt Anny was an extremely beautiful woman. They had two children, Pavel, who was born in 1923, and Kamila, born in 1926.

Kamila, who they also called Mimi and Mimuska, was the cousin I got on best with. Uncle Walter Perner was a manager at some production plant. They used to move house a lot. In the end, they were living in Jihlava, which was probably the first Czech town that was supposed to become 'judenrein' 6, which meant that all the Jews had to move away.

The Perners then came to Prague. I assume that my uncle worked for the Jewish community, because they stayed in Prague for a relatively long period of time. In 1943 they were arrested after being informed on. Uncle Walter and Aunt Anny were sent to the Small Fortress 7 and then to Auschwitz, where they perished in the same year.

In July 1943 Pavel and Kamila were put on a transport to Terezin and in October 1944 were deported to Auschwitz-Birkenau, where they both perished. I can't imagine that either of these beautiful young people would not have got through the selection or have been rescued. I think they must have been branded 'RU' - 'Rückkehr unerwünscht' [German for 'return undesirable'].

[Editor's note: The Gestapo used this label, usually for political prisoners. They were sent to the concentration camps and were not supposed to return; it was an indirect death sentence.]

Another daughter of the Schulzes was Aunt Elsa Kleinova, who was born in 1901. Her husband was Pavel Klein, a lawyer. He was always in the center stage whenever people got together, for he was a terrific person and had a great personality. He may have been a good lawyer, but he was what they called a lawyer for the poor, so he didn't get on too well financially.

They lived in Prague. We would sometimes come over from Most and pay them a visit. They had two children, Tomas, who was born in 1928, and Marta, born in 1929. They weren't sent to Terezin until the summer of 1943, seeing that my uncle worked for the Jewish community.

After the war, Marta told me that she envied us for being in Terezin, as it was so terrible in Prague at that time - there was no-one to talk with and they weren't allowed to walk on the sidewalk, in fact they couldn't go anywhere [see Anti-Jewish laws in the Protectorate of Bohemia-Moravia] 8.

Things were so unpleasant that she was looking forward to being among her own. Once in Terezin Marta spent the whole time lying in the tuberculosis ward, as she had fallen ill. They were sent to Auschwitz-Birkenau in December 1943 on the second transport of that month and then stayed in the so-called Czech Family Camp.

After its liquidation in July 1944, they were all subjected to the selection process. Uncle Pavel and Tomas didn't return and we never found out the circumstances of their deaths.

Marta and Elsa were rescued, but it was all very dramatic. They got to the Stutthof 9 camp where they were sent off to work. Together with other women, they dug trenches in the vicinity of Gdansk. It wasn't a proper camp, for they lived in tents and when they finished work in one spot, they just moved on to another.

They survived under wretched conditions. The Red Army liberated them in January 1945, by which time they were in a desperate state, sick and frost-bitten. They received treatment at a military hospital and were then sent on a hospital train to the center of the Soviet Union, where they stayed for a long time in various camps, along with captured Germans [POWs].

Later on, a few of the young girls there were sent home with them, while the others remained incarcerated. Marta returned in November 1945 on her own. Aunt Elsa didn't return until 1946.

After my mom, my grandmother had another daughter, Marta, who was the youngest. She died single; I think it was in 1928. Apart from her, I knew all of mom's siblings and their families quite well, because we used to spend all our vacations together in Palupin.

My brother is called Hanus Hron, and he was born in Teplice in 1925. As a boy he was always inventing and making things, connected with perpetual motion and so forth. He actually made a radio set, known as a crystal receiver - a tiny thing with earphones.

There was a lot of sound interference, but it worked and it gave him a lot of pleasure. After the war he finished his schooling and became an external student at the School of Mining and Smelting in Ostrava. He worked for a long time in the Ostrava area, mainly at the Trinec Iron Works. He now lives in Nejdek; he's retired and has three adult children. He's still as inventive as he has always been. I'm glad to have him as a brother.

• Growing up

At home we were brought up in the conviction that we were Jews. That was paramount. The company my parents kept was completely Jewish. We kept certain traditions, but we were probably not as religious as most other Jews in Most or in the rest of Bohemia. We were assimilated and didn't stand out from other people in terms of our appearance or way of life.

The main holidays were observed and we went to the synagogue, but we didn't have kosher food at home. We also celebrated Christmas, but not as a Christian festival with carols - we just had a Christmas tree, had carp for dinner and gave each other presents. There were always a lot of children from the family who would meet up at my grandmother's house in Palupin.

Often, the children of distant relatives would also turn up there. There were usually at least 10-12 children and at Christmas we always put on some kind of program, performed little dances, sang and recited poems.

My parents fasted on the main holidays [the interviewee is referring to Yom Kippur], but I can't remember if we tried to fast as children, too. On Sabbath my grandmother would light the candles. We didn't celebrate Chanukkah, but I can remember celebrating Pesach. It sometimes overlapped with the school spring holidays, which was when we went to Palupin, where we had a proper seder meal and my brother would ask the mah nishtanah.

As children we took part in Jewish parties during Purim. The Jewish community in Most was led by Rabbi Halberstamm and 'Oberkantor' [German for 'chief cantor'] Mueller. There wasn't a yeshivah or a mikveh there, at least I don't know of any. My parents were, of course, members of the Jewish community.

There was quite a large synagogue in Most; it was burnt down during Kristallnacht 10, but we weren't there when that happened. We didn't go to the synagogue only on the main holidays, but also on the less important ones. It was actually a social occasion.

Although my father was a doctor, we weren't very rich in any way. The house in which we lived in Most was probably acquired from my mom's dowry. It was an old house, but it was in the town. On the first floor was the medical office, waiting room and sitting area, because my dad had outpatients and did minor operations, such as removing tonsils.

Also on the first floor was an apartment for the janitor, who was employed by us. Opposite our house was a theater, behind which was a beautiful park that we used to stroll through. The town of Most had a population of about 30,000. It wasn't exactly a pretty town, as it was full of opencast mines and the air was always full of dust.

When we were coming home from our vacation in Palupin, we could feel the dust in the air by the time we reached Bilina. And whenever it got foggy in Most, you couldn't see through it at all because of all the fly ash. My dad moved there probably because there wasn't an ear- nose-and-throat specialist, and he was looking for a place where he could come in useful. We lived on the second floor in a four-bedroom apartment.

We had a dog, an Airedale Terrier, called Bobik. We paid for him dearly, because he was always running out of the house and straight on to the road and he took delight in jumping up at cyclists. From time to time, my parents would have to pay for the cost of trousers that had been torn and other such damage. Our dog slept in the entrance hall. My dad took him for walks every day and I went with them very often.

The apartment had a dining room, a lounge for guests, a master bedroom, a children's room and a kitchen. In the dining room there was a large table with a tapestry that my mom had sewn herself. In the corner was a large tile stove. The dining room was efficiently furnished and was connected with the kitchen.

Cooking was done on a traditional coal-fired range. We didn't have two sets of dishes. In the bathroom was a bath stove, which had to be fired up for there to be hot water. In the lounge was a so-called American slow-burning stove, which was very modern in those days. It was a low cast-iron stove with small windows covered with mica plate in the doors, so you could see the flame. It was heated with anthracite, which apparently was the most expensive fuel as it was processed from coal.

It really was slow-burning, because if it was turned on at the beginning of the winter, it would stay on until the spring. In addition, there was a round conference table with armchairs and a bookcase, which consisted mostly of German books. There was also a grand piano. The floor was carpeted.

In the lounge were three doors which led to the dining room, bedroom and entrance hall. In the children's room I can remember there was a cabinet under the window where we kept our toys. In the doorway that led from the bedroom was a wooden swing that was suspended on hooks.

There was parquet flooring throughout the apartment, except in our room which had linoleum. It was real drudgery cleaning the parquet; mom spent a lot of time on her hands and knees there, even though we had a maid, Mrs. Mana. They scrubbed the floor with special wire and soapy water, which had to be rinsed loads of times and took ages to dry. After all that, they polished the floors with a hard brush.

In Most we always had lunch and dinner together at home. On Sundays I would go with dad to a special candy store for delicious meringue, which we usually had after Sunday lunch. In our house we had to eat everything there was, for the general rule was that what didn't get eaten for lunch was served up for dinner.

I didn't like cumin soup, but I always ate a little bit of it, just to show willingness. The food we had was rather stereotypical. Very often it was beef, vegetables and potatoes - and beef soup. We also had cumin soup quite often, usually with meatless lunches. We ate very little pork at home; we had a lot more of it in Palupin, where pigs were actually bred. There were days when we had pancakes or potato goulash. I can also remember my favorite, stuffed peppers, beans in a creamy sauce, and lungs.

For our vacations we went to Palupin, which has a superb landscape - gently rolling hills, beautiful woods and lots of ponds. Uncle Arnost was involved with rearing pigs, which he brought in from England. They were special pigs that had little fat on them and lots of meat. On the estate there was a large amount of cows and several pairs of horses.

Uncle Arnost rode horses and had one or two riding horses. We usually got together in Palupin during the vacations; when all eight of grandmother's grandchildren got together, we were quite a large group. The estate was pretty spacious, so when we all met up there, there was room enough for us all. There was also a bathroom with bath stoves.

In Most I attended a splendid new elementary school, the Masaryk School for Girls, which was about a fifteen-minute walk from where we lived. I enjoyed school and I found it easy on the whole, except for handiwork and composition and exercises.

Apart from poems, we didn't have anything at all to learn at home. I think that it was easy for the other children, too. I had a lot of non-Jewish friends. In our class there were only two Jews, me and Alice Kohnova, who lived on the outskirts of town and wasn't one of my friends.

My main friends were Vera Ottova, whose parents had a candy store, and Jarmila Borovcova, whose dad was the manager of an insurance company, I think, and Vera Gregrova, who lived near me and who I sometimes walked to school with.

I wasn't aware of any signs of anti-Semitism at school, but there was certainly tension in Most between Czechs and Germans. Lessons were held only in the morning; in the afternoon there was only religious education. I took piano lessons and enjoyed singing.

I read various novels for girls, as well as my brother's books. We subscribed to the children's magazines Mlady hlasatel [Young Announcer] and Srdicko [Little Heart]. I went to the Scouts [see Czech Scout Movement] 11 and exercised at the Maccabi 12 and at Sokol 13 sports grounds, although I don't know if it was at the same time.

I never joined a Zionist organization. When we came to Prague and we didn't know anybody, I somehow turned up at a Zionist group meeting; perhaps my parents sent me there. I was only there once or twice; they were singing Hebrew songs that I didn't know, and it all seemed strange to me. In Prague, of course, we went to Hagibor, because we couldn't actually go anywhere else. From September 1941 we had to have the Star of David on our clothes.

In Most my brother attended the Comenius Elementary School for Boys, which was quite near where we lived. The high school was coeducational. I went there for about a week, in September 1938. That was just before the occupation of the Sudetenland 14. We were sent to stay with our grandmother in Palupin.

No-one knew how long it would be for, so at first we both went to the two-class school in Palupin, but we didn't belong there at all. That was just for a few days, before it was decided where to go next. We then went to the nearest community, Strmilov, where there was a council school.

We went to school by bike, but we only had one, so my brother would ride while I was sitting on the crossbar. On the way back I had to walk. For one thing, we didn't have lessons together, for the other, it was uphill almost all the way home, so the bike had to be pushed.

In the meantime, my parents had moved from Most to Prague, where we came to stay with them at the beginning of 1939. In Prague we didn't move up to the high school, but we both went to the council school. My brother later started an apprenticeship at the CKD factory [Czech-Moravian Kolben Danek, engineering company], but he wasn't allowed to complete it.

In the school year 1940-41, we were not allowed to attend school [see Exclusion of Jews from schools in the Protectorate] 15, so I completed the third grade at the Jewish school on Jachymova Street. There were excellent teachers there and the standard was high; I liked the Czech teacher Jirina Pickova the best. I didn't get to the fourth grade though.

The two third grades moved up to a single fourth grade, which was terribly overcrowded. In the fall of 1941 I joined a Jewish group, but I didn't stay long because we were deported in December 1941.

I can't recall any concrete manifestation of anti-Semitism in Most. I think that the people around my parents were apolitical. Although they came from German orientated families, my parents respected President Masaryk 16 because he had established the republic and Jews were grateful to him for fighting against anti-Semitism.

My dad employed a German nurse in his medical office, which shows that before Henlein 17 came on the scene, there was by no means any major animosity around. The nurse liked us, but all of a sudden she became a Nazi. I can't actually remember when, all I know is that it was talked about. But I think that she was at my dad's office until the time we left.

• During the war

As I mentioned earlier, my dad was an apolitical person, but he had some kind of 'Jewish radar' and when Petschek, in 1938, began to sell his mines in northern Bohemia, my dad decided that we should move away. [Petschek, Ignatz (1857-1934): German industrialist with considerable influence on the Czechoslovak economy.]

After the Munich Pact 18, when Germans occupied the border regions, we moved to Prague, where we lived in a small apartment on Hermanova Street. Dad was trying to arrange for us to emigrate to America. On the same street, a bit further down, on the second floor in a normal residential apartment, was a Jewish prayer hall where we would go sometimes.

As children, we didn't find all the anti-Jewish measures and restrictions as difficult as adults did, for we just adapted to things. When we were no longer allowed to travel by tram, we went to the Hagibor sports grounds by foot, although it was pretty far from where we were living.

My dad was no longer looking for employment in Prague. He was doing what he could to be able to emigrate to America, but it didn't work out for him. It was extremely difficult, for it required a lot of money, we weren't from the area and he didn't know anyone here.

Dad wasn't familiar with the local conditions and probably didn't have the right nature for this kind of thing, as he was actually a shy person. In short, our family didn't manage to emigrate. In the end, there were some people, perhaps acquaintances, who left for America. America required an affidavit, which meant some kind of surety.

Either you had to deposit a certain amount of money somewhere, or somebody had to accept liability for you. We didn't have anyone in America to help us, so our parents gave the relevant people nearly all their savings so that they would put down an affidavit for us.

And those people then sent word that they had lost the money. After that, there was no money and no possibilities left. Only Shanghai was still an option for Jewish immigrants. Dad managed to get there, traveling by train across the Soviet Union.

It took several months before he could arrange the necessary permits for us. He sent each of us the appropriate document, but by the time we got it, we weren't able to leave. In Shanghai my dad worked as a doctor.

When we came from Most to Prague, we moved into a new house that had been built in 1938 for employees of the National Bank. It was an entire housing block on Letna Plain [large plain in Prague, popular place for summer walks]; building work was still going on around it, but three houses were already standing.

Our house had a wide marble staircase, the apartments had modern facilities with electric cookers, the cellar had a modern laundry room with a washing machine, spin-drier and a drying area, and we had district heating. The house was situated in an area where a lot of Germans were living. Because it was a very nice house, Germans often came round to look at our apartment. That could have been the reason why we were summoned for deportation as early as 1941.

This is corroborated by the fact that when we returned, the apartment was empty, as German tenants had just moved out of it. In the summons to transport it was stated what we must, and what we must not, bring with us. Other families that went later were usually prepared, but we weren't.

My dad was no longer there and mom had decided not to leave our beautiful furniture for the Germans, so she swapped it for some old junk that belonged to another family in the house. She hid her jewelry and other items where various acquaintances were living and gave the janitor's family several suitcases, mostly full of clothes. When we returned, the janitor was no longer alive; he had been murdered by a German two days before the end of the war. He now has a small memorial plaque in the street.

The assembly point was in wooden buildings on the Trade Fair grounds near what is now the Park Hotel. It was just a short distance from our apartment, so we went there on foot. Various administrative operations and thefts were still under way at the assembly point. Identity cards, money and jewels, if people had any left, were handed over.

Out of fear, and out of defiance, people threw money down into the latrines. I think that house keys were also handed over and people had to sign various declarations legalizing all the robbery that was going on. For quite some time our accounts had been blocked, which meant that we could withdraw only a very limited amount of money.

We spent almost three days and, I think, two nights at the assembly point. Early in the morning, probably about 4am, we were taken to Bubenec Station, from where we left on passenger trains to Bohusovice. When we were seated in our compartment, an SS man appeared and called out our names.

We had to stand up, but the benches were so crammed that we could hardly squeeze our way out. The uniformed German then handed over a letter that my dad had sent mom. In Bohusovice the 'Transportdienst' [transport service] was already in waiting; young Jewish guys loaded the heavy luggage onto carts and we went on with only one bag each.

We were taken away to a 'Schleuse' [German, literally 'sluice'], which was a kind of sorting center. We were registered again here and then assigned to billets, the latter falling within the scope of the Terezin Jewish self- government.

At first we lived with mom in the Podmokly barracks, but after a short while we were moved to the Hamburg Barracks. At that time, in December 1941, Terezin was still inhabited by Czechs; not everything had been cleared out yet and people lived only in the barracks.

My mom volunteered as a nurse, so I lived with her in the nurses' room. It was pleasant there because we were living with mostly young, clean and refined women - all of them nurses. They had various shifts, so there was always someone to talk with. I was the only one who had no work to do, but I still enjoyed myself enough, being among the nurses.

They spoke about all kinds of things that I was very interested in, and they secretly smoked. Some of them were really strong smokers and they would swap cigarettes for food rations. I can well remember one of them in particular. She was called Hanka and was about 18 years old. She smoked so much that she exchanged a large proportion of her food for cigarettes and, as a result, was always hungry.

The nurses occasionally had an obligation - although it was perhaps to their benefit - to work in the fields; they would pick flowers, grass or ears of corn and use them later to decorate their corner of the room. I can remember one day when Hanka was sitting on a table, dangling her legs and she asked the other nurses: 'Do you think you can eat flowers?' 'Why not, after all, cows eat them and they live.'

But basically I didn't have anything to do and I was bored. A girl I had been friendly with came on the same transport as me. She was also called Hanka and she lived with her mom in the same barracks. We would often stroll together through the long corridors of the barracks or through the courtyard, thinking up ways of amusing ourselves.

Fortunately, sometime in the spring of 1942, the Jewish self-government set up a separate room in the barracks for girls, which was where we moved in to. We had a great supervisor, Kamila Rosenbaumova, who was a dancer. She rehearsed a program of recitation and dance with us, which was based on Nezval's poem 'Znam zemi blizko polu, znam divukrasnou zem...' [I know a country near the pole, I know an exquisite country]. [Nezval Vitezslav (1900-1958): Czech poet, dramatist and translator.]

The poem was in praise of the Soviet Union, and we recited it as a chorus or in combination with solo acts, and it had a kind of simple melody, a bit like a 'voiceband'. And as she was a dancer, she had shown us various movements to perform.

At that time, we also started to do work in the garden, the so-called 'Jugendgarten' [German for 'garden for youth']. It was a great achievement and the Jewish self-government did a lot for children by employing them. They no longer felt bored; instead they felt useful, they could be outside and, from time to time, they could nibble at vegetables when they were ready for picking.

By 1942 all the original inhabitants of Terezin had been moved out and the entire town had opened up. Jews moved in and occupied all the houses, and the transports kept coming. At that time, young peoples' homes were also being set up. The girls' home 'L 410' was situated next to the church. It was a three-story building, and the girls were put in separate rooms according to their age. We older children went to work during the day and when we got back we were attended to by a tutor. At first I was in room 29, where the tutor was Rozi Schulhofova. Plenty of interesting people, including professors, writers and musicians came to see us to give talks or to discuss different topics.

My brother lived in the Sudeten Barracks with the men. At first we weren't at all allowed to go there since we couldn't leave our barracks without a pass. After a certain period of time, it was arranged that girls under 14 could go to the men's barracks once a fortnight, provided they were accompanied, so as to see their dads.

I was 14 and actually didn't belong to that group, but my mom somehow always managed to push me through, so I was able to see my brother. Now and again, I would bring him the odd button and such like or I would stroll around the courtyard with my friend Jirka.

My brother was very skilled with his hands, so from the outset he was employed in the locksmiths' workshop. In 1944 he volunteered to join a group of artisans who were sent to do work in Wulkow, which was about 30 kilometers from Berlin.

They were to build timber buildings for the 'Reichsicherheitshauptamt' or RSHA - the Reich Security Head Office - which were intended for the RSHA archives and also for the Germans who were supposed to work there. The deportation list to the extermination camps was drawn up by the Jewish self-government. Because it was routine policy at Terezin not to split up families, my brother actually saved us from deportation throughout the time he was away.

The group returned to Terezin in the spring of 1945. We had been put on the deportation list at the beginning of 1942, which was when I was still living with mom in the Hamburg Barracks. Anyway, my mom put me to bed - actually we still slept on the floor back then - and somehow she arranged for a doctor she knew to say that I had scarlet fever, so we were crossed off the list.

None of the people on those transports ever returned. Later on, I was put on another deportation list, but I think that was when my brother was in Wulkow, so I was crossed off the list again.

In 1943 there was a typhoid epidemic in Terezin, which struck me too. It spread very quickly and an infection ward for those infected with typhoid was set up in the Vrchlabi barracks. They were long barracks rooms and because there were four or five girls between the ages of 15 and 16, we were put next to each other.

We were there for quite a long time, with severe diarrhea and, at the outset, in a state of semi-unconsciousness. When we finally got up, we were unable to walk. On my left was Ruzenka Voglova, with whom I established a friendship that has lasted to this day, even though Ruzenka lives in Israel.

When they let us out, we returned to house 'L410' and were put in a convalescence room, instead of being with the other girls. I then moved out with Ruzenka, and we stayed together until the fall of 1944, when she was sent to Auschwitz.

Apart from her and her grandmother, who stayed in Terezin, none of her family survived. After the war she lived with her grandmother in Zatec; at that time, we were hardly ever in touch with each other. In 1948 she left for Israel. But she has an apartment in Prague and she comes here regularly.

• Post-War

My husband was called Bohumil Lorenc, and he was born in Moscow in 1925. We met at the [Czechoslovak] Youth Association 19. He wasn't an educated person, but was extraordinarily intelligent and handsome. We got divorced.

I have two daughters, Lenka, who was born in 1951, and Eva, born in 1954. Lenka is a nurse, and she is married and has a son and daughter. Eva is an editor for a publishing house and has three sons, the youngest being 16. They both live in Prague.

We often see each other and we celebrate birthdays, Christmas and other occasions together. They weren't brought up in a religious way, but most of my friends are Jews and my children grew up together with their children and are still friends with some of them.

They were both known as 'Maisel Children' [named after Maisel Street where the Prague Jewish community is situated] in the 1960s, when the regime gave way a bit and allowed them to meet at the Jewish community center. Various talks and parties were held there. It was a strong bond and although many of them emigrated, they occasionally come from all over the world to meet up.

I myself didn't think about emigrating after the war. Instead, I joined the Communist Party [of Czechoslovakia] 20, as I believed in its attractive theories. In communism I saw a solution to the Jewish question. Even before the war I was inclined towards communism, for there was a kind of omnipresent salon communism about, especially in literature and the humor of Voskovec and Werich 21.

After all, even the son of one of the proprietors of the Brouk and Babka retail chain [commercial firm in Prague, later with branches in Ceske Budejovice, Ostrava, Brno, Pilsen and Bratislava] was a communist supporter. It was all in the air. I would have rather joined the party in Terezin, but communists had to conceal their identity back then. So I joined after the war - not straight away, surprisingly, but in 1946.

It was certainly disillusioning to see all the different kinds of collaborators as they brought out the flags and started to chant out the slogans. At that time, the Communist Party hadn't yet made its presence so visible. In the first postwar years there was still a relative degree of democracy; the Soviet army was here, but there was still a democratic government. However, the Communist Party already had quite a lot of power and support.

When the political show trials of Jews began in the 1950s [see Slansky trial] 22, however, we found out what it was all about. But I still couldn't drag myself out of it. They already knew that I didn't belong to the Party and we already knew that we didn't belong there, but we didn't find the courage to get out of it, so we thought that things should be resolved from within.

That is my own life sentence. It is a fact, though, that a young person who knew nothing and had no experience of life and had experienced World War II as a Jew, would have found it hard to resist the lovely idea of freedom for all people. And it took quite a long time before I understood that there was a fundamental difference between what was said and the way things were.

So I stayed in the Party until they threw me out, which happened in 1968/69, as part of the vetting proceedings at the Czechoslovak Radio [see Political changes in 1969] 23. But by then I had been going the completely opposite way for a long time. I once heard a story about a professor at the Faculty of Philosopy in 1948 who went out through the door and jumped in the air three times.

When asked what was going on, he said: 'They've just thrown me out of the Communist Party.' I did exactly the same thing, when I was thrown out - I jumped in the air three times.

I didn't experience any explicit anti-Semitism from any specific people after the war. Anti-Semitism over here was mainly linked to the state; I was dismissed from several jobs, for instance. The first time I got the sack I was still a 'faithful' communist, that was just after the coup of 1948 [see February 1948] 24.

I was working at the Secretariat of the Youth Association, but it was because of my bourgeois origin that they got rid of me. At that time they dismissed my brother and many of my Jewish friends from their jobs. A lot of Jews lost their jobs after 1948.

I had various jobs. After the war I made a big mistake in not going to a normal secondary school, but instead attending the photography department of a school of graphic art. I was employed as a photographer with the Skoda Company 25 for a while, and then for the afore-mentioned Youth Association, from where I was fortunately dismissed. At the beginning of the 1950s I worked at the City Library and then at an educational institution and at the Prague Information Service.

In the meantime I was an external student and, in May 1968, I entered and won a competition for a position at the study department at the Czechoslovak Radio. As I was in the process of finishing school and was about to take my final exams, however, I wasn't able to take up the post until July.

Then came the Soviet Occupation in August [see Warsaw Pact Occupation of Czechoslovakia] 26 and after that I got the sack. I was then taken on by the then Jewish State Museum, at a time when Dr. Vilem Benda was director. He was very kind, for he took on four people who had been fired from other jobs.

The exceptional and strange thing was that he took us on at a time when all cultural institutions had already been 'purged', normalized and given new directors. At the museum, the original director was allowed to stay on for a long time, which was why we got in there. In the end they got rid of him anyway and along came a new director by the name of Klima who thoroughly 'purged' the place.

At the beginning of 1974 I was taken on as a bookkeeper at the Housing Cooperative. I had never done bookkeeping before and had never learnt it properly, so they then gave the job to someone else and I became a secretary at the cooperative, which meant that I was a girl Friday, but I enjoyed it and I stayed there for almost twenty years.

We followed what was going on in Israel all the time. Some of my relatives went there after 1948, some just before the war, and many of my friends have emigrated there. I corresponded with my cousin Marta and friend Ruzenka for all those years. I didn't consider emigrating.

I thought about it a bit in 1968 but my daughters didn't want to go and we probably wouldn't have had enough money for it anyway. I've been to Israel many times, the first time being in 1969. The rest of the visits were after 1989.

I wrote various things and distributed Samizdat literature 27, helped out in the [Czech] Helsinki Committee 28, and so forth. As a family we were definitely persecuted by the regime. I was given the sack, my daughter Eva didn't get a university place in Prague; in the end she was taken on as an external student [not attending courses every day, only a few times a month.] in Brno.

A strange thing happened to me when I was working at the cooperative. The then chairman took me on when I had to leave the Jewish Museum, and he knew that I was a Jew. A Jewish woman had already been employed there before me.

When men from the StB 29 came to take away the typewriters I had been using for Samizdat, for a so-called mechanical examination, they paid him a visit and told him that I should be fired. But he stood his ground and said that he wouldn't do it. He then came over to tell me everything that had been said. It was a remarkably brave and rare thing to do.

In 1984 my dad died in Ceska Lipa, where he had been working as a doctor. My mom and dad got a divorce after the war. He didn't get remarried, but he lived in a very beautiful relationship with his companion, Maruska. My mom married again and worked all her life as a nurse; she even worked at the hospital after retiring. She died in Prague in 1988. I'm sorry that she didn't live to see the revolution.

We welcomed the revolution of 1989 [see Velvet Revolution] 30 with enthusiasm. My children went on all the demonstrations and even with toddlers on their shoulders. My entire life was changed by the revolution. The only thing I regret about the past is that our very many social contacts have disappeared.

In the past, we all did menial work but we had plenty of time for each other. Since the revolution everyone has got involved in different projects or tried to catch up on things, but all those wonderful social contacts have been broken off.

The Palupin estate was put under state control by the communists in 1948 and about seven to eight different owners alternated there with varied focuses of interest, from breeding ducks to breeding bulls. In the last 17 years prior to the restitution, it was known as JZD Strmilov Collective Farm. I went there with my children on vacation for all those years; we rented a cottage and one time the local authority even rented us three rooms in our own house.

My brother's family also used to go there. When my children grew up, my younger daughter wanted nothing better than to buy a cottage in Palupin, and when that didn't work out, they got one in the next village, which is about a kilometer away.

Very soon after the revolution we got our estate back as part of the restitution. It was in a very poor state of repair. We are trying to look after it, but it is very difficult. But at least our family can once again spend their vacations and weekends over there.

• Glossaries

Daniel Bertram
Cracow
Poland
Interviewer: Edyta Gawron
Date of interview: January 2004

Daniel Bertram is a retired civil servant, a bookkeeper educated at the pre-war Jewish School of Commerce in Cracow. He is active in the life of the Jewish community in Cracow and regularly attends meetings organized by the Ronald S. Lauder Foundation and other institutions dedicated to Jewish culture and tradition. He is one of the few Cracow Jews (presently there are about 180 Jews registered at the Jewish community in Cracow) who regularly attend the synagogue and can pray in Hebrew. He was born in 1920 in the Cracow Jewish district of Kazimierz, where he spent many years of his childhood and youth. During the war he was exiled deep into the Soviet Union. In the 1980s he moved in with his partner, Renata Zisman, and they were one of the few Jewish couples in post-war Cracow. Since Ms. Zisman's death he has lived alone outside the former Jewish quarter. Neither Daniel Bertram nor Renata Zisman had children.

Family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

Family background

I only remember one great-grandmother, who lived on Szeroka Street opposite Remuh [one of the synagogues in Cracow]. She was called Fajga Sobelman, Butner, Bertram, and then Rapaport. I don't know in which order. Her maiden name was Koszes. She was so healthy that she outlived four husbands and changed her name four times. She lived 90 years. When she was 14 she already had either a husband or a fiance. Guests asked her parents where the fiancee, the 'kale', was. 'Kale' [Yiddish] in Hebrew is 'Kala' - a fiancee or young lady. And her parents said that she was in the courtyard with the other children playing shtrulki [dice or pebbles that children used to throw; a game].

I saw my great-grandmother once in my life. I was two or three years old and I was at Granddaddy's house. She only walked across the room towards the window, looked at me, didn't say a word. She had red rings under her eyes, I don't know if it was from an inflammation or what. And after that I only saw her portrait, it was probably hanging at Granddaddy's house. She was dressed in black, wearing the black hat, already quite an age, nearly 90. One time I asked my daddy: 'Where's Grandma Fajga?' And he told me that she had died. I didn't go to the funeral, but Dad took me to her apartment. And there they were saying the prayers for the dead. I didn't see anything being eaten. Daddy told me that she was a moneychanger, meaning she was involved in the money market on the Main Square. She had this bag and exchanged currencies.

Abraham Bertram, my grandfather on my father's side, had a watchmaker's shop opposite his house. Both the one grandfather and the other were watchmakers and jewelers, you see. My other grandfather had a shop together with my uncle on the same street as their house. Granddad Abraham worked until the last moment of his life. He suffered from diabetes, but he worked. He lived 72 years. He walked very little, led a sedentary life. And then in 1938 or 1939 he died at home. And I had to phone his shop. My mother happened to be in the shop at that moment. When I told her that Granddaddy had died she closed the shop. And then it was the funeral already, because Jews have it very quickly, and after the funeral, there were prayers in Granddaddy's house. My grandfather was a very religious man. He never said a word to me. Once, when he tested me on sidra, he said in German, or in Yiddish, 'Owsky zeykhnet', which means 'excellent' [German - ausgezeichnet, Yiddish - oysgetseikhnt]. Both families - on my mother's side and my father's side - were religious. They kept all the traditions and observed all the holidays, and they were kosher, just as it was supposed to be.

I didn't know my grandma, my father's mother, Estera, or Ester Bertram. She died before I was born, or just after I was born. I only knew her from her portrait. Her maiden name was Tilles. When my dad was working in Belgium as a diamond cutter, Grandma had him come back. She said she was ill. He came and stayed. What his mother probably wanted was for him to get married, for him not to be a bachelor. Dad didn't tell me anything else about his mother. She is buried in the Miodowa Street cemetery [the new Jewish cemetery in Cracow], in the second row, or the third. You used to be able to see the inscriptions from a distance; I wasn't allowed to go closer. And they're not there any more, because all those monuments were stolen during the occupation [see German Occupation of Poland] 1.

Abraham and Estera Bertram had four sons. Bernard was the eldest, and then there was Saul, my father. The third one was Salomon. He was the only one of the brothers to survive the war. As to the fourth one, I don't know what he was called; he died before I had a chance to meet him. He might have been called Jankiel. I haven't even seen a photograph of him.

My father was a watchmaker and jeweler. Uncle Bernard was a goldsmith, but when he married Miss Grossfeld, well, then he worked in her business. She had a corset workshop, 'Gracja' [Grace]. And he started working there with her, probably as a cashier. Dad had a sister, too, Otylia, my aunt Tyla. She married a Ryngiel. Otylia Ryngiel, she was called. And they lived in Mannheim [Germany].

My maternal grandfather was called Bernard Stiel, in Polish Bernard, and in Yiddish Bejrisz. And in the synagogue, when they called him up to the Torah, or when the Kaddish was being recited, they hailed him Dojw. Dojw is 'bear' in Hebrew [Dov], you see, and Bejrisz is 'bear' in Yiddish. He had a shop on the street where he lived. He was a watchmaker, but he had shoes in the shop as well. He would often come and visit us, because we didn't live far away at first. He died in 1929, at the age of 65. He was buried in the Miodowa Street cemetery. I was nine then.

Debora Stiel was my grandmother on my mother's side. Debora, and Doba in Hebrew. [Editor's note: Debora, in English Deborah, is one of the seven prophetesses in the Bible; it is a Hebrew name itself. Doba, the diminutive of Debora was probably affectionately used in the family.] She was an older woman; she wore a wig. She had three daughters. My mother was the eldest - Ettel Bertram. The second was Anna, Hania, Chana, I'm not sure of her name. My grandparents' youngest daughter was Bluma. She married Aleksander Eintracht. My grandmother also had two sons. One son was Lazarz, Luzor in Hebrew. The other son was named Jankiel, Jaakow. I didn't know him; he died in Vienna. He was very devout. Hania, the middle daughter, married Izydor Grinbaum. He had a bookkeeping and audit office. They had two children. Halinka was the older and Heniu was the younger.

Lazarz immigrated to Buenos Aires in 1927. In Cracow he met a girl by the name of Karola. Granddaddy didn't want to allow that marriage, because her family was poor. Her mother sold bagels and Granddaddy didn't like that. They wanted to have an intelligent family, or some money, or a dowry. There used to be this tradition among Jews that she had to have a dowry. When he emigrated, she went after him as an unmarried woman. Three weeks she was at sea, sailing on a ship. He set himself up there; he had friends in Argentina that helped him. He did well; he was a goldsmith by trade, and here in Cracow he had been out of work. And he married that Karola in Argentina. They had only one daughter, a pretty girl. I even have a photograph, a tiny one, which they sent me in a small package. My uncle was a very good goldsmith; he did this very precise work on rings, silver and gold trinkets. Then he opened his own watchmaker and jeweler's shop.

Chaja Molkner was my mom's aunt, so great-aunt to me. I remember that she was a widow, and a very devout person. One time, when I was pre-school age, I was visiting my grandmother and she came. She persuaded me to learn broche for every kind of food. And she gave me this notebook, to write down every broche and for every broche I would get 5 groszy [the Polish currency: 1 zloty=100 groszy]. And so I wrote them down, and in the end I saved up 8 or 9 zloty. She lived very frugally; she was very devout. Because she didn't have kosher milk she wouldn't drink milk at all, only black coffee. And probably because of that she became hunched, and she went around with a hump on her back. She sold cloth; she would just go round various acquaintances and sell cloth. When I was nine, I wanted to go with Mom to see the grave of my granddad, her father. Mom had an anniversary and she went with her aunt Chaja Molkner. And Mom wouldn't let me go in there, but that devout aunt let me. She asked how old I was, and said that if I wasn't 13 yet, I could. Chaja Molkner died in 1938; she was maybe 84 years old. She was trampled by a horse and lay injured at home. I didn't go to her funeral.

My Mom was Ettel Bertram. She didn't like her name, so she said that she wanted to be called Eda, and that's what they called her. Mom kept house in the mornings, brought in the shopping and made dinner. She had her culinary repertoire. In the afternoons Mom went to the shop and sat there, and either wrote letters to her brother in Argentina, or watched the customers, because you had to be careful in that line. Dad often said to Mom in Hebrew 'watch', or 'watch out'. I remember one instance, when a handsome young lady was looking at rings and she hid one ring up her sleeve.

Once there was this case, I think it was in winter, when Dad and Mom went to the shop in the early hours of the morning. They had been called out by the guard who watched the shops and every so often dropped a note in with the time on it, saying that he had been there and checked things. He said there had been a break-in, and a roll-down blind had been damaged. There were things missing: watches from the display. Dad was insured, I don't remember if it was with Fenix [an insurance company], but he didn't get compensation. As it turned out, only the safe was insured, and not the display. Dad always put the most expensive articles into the safe.

Growing up

I was born in 1920 when my parents lived on Krakowska Street with my mother's parents, and then we lived on Mostowa Street, in the same house, in the apartment next-door to Granddaddy [paternal grandfather] and my uncle. I found out that I was born on Krakowska Street from books, because I thought that I was born on Mostowa. I was two, I think, I don't remember exactly, when we were gassed there. I was gassed with my parents. The man who lived beneath our apartment had a shop with cooked meat. And he explained in court that he had been cleaning a gas lamp. On Mostowa Street there was gas lighting, both on the street and in the apartments. So he had been cleaning a lamp and hadn't turned it off, and that was why the gas escaped. An ambulance came; there was a crowd, an awful lot of people gathered then. Uncle Salomon rescued me. They threw me up and down so that the gas would come out. Apparently I was in a terrible way, because I was already yellow or green. And my parents were poisoned just the same, but they saved us all. The people from the ambulance services said that ten more minutes and we'd have had it. My father didn't tell me whether that neighbor was punished, or whether he got any compensation for it. We lived on Mostowa Street for perhaps two years.

After that we moved to a street in a Christian neighborhood. There we had two rooms. And there, once I was seven, I was very close to the elementary school 'Florian' that was a government school named after St. Florian. I was excused from writing on Saturdays. There were a few of us Jews. One was called Reinstein, one was called Romer and one Ginter, I think, the son of a dentist. Four altogether. In the neighborhood I had a few Catholic friends, one a girl. She lived in the same house with her sister, the daughter of a plasterer, a kind of sculptor. Her name was Krystyna Pilchowska. Her sister was called Irena.

Before I went to school I spent a lot of time on my own. Because I didn't go to nursery school I got bored. I really needed nursery school, but my parents didn't want me to go to the nuns' playschool, with Christian children. Sometimes I would play with the sewing machine, I would ride on it as if I was a streetcar driver and I was going along, stopping at all these stops. Sometimes I would sit in the shop too. Then, when the safe was near the display, I would get up on the safe. Customers would come in and I would be sitting on the safe. My brother didn't go to nursery school either, but my sister did.

I remember my bar mitzvah. My father's family came, which meant my father's brother, my father's sister-in-law, and her daughter. There was no one there from Mom's side. The only other person there was Granddaddy. My uncle was there, all from the Bertrams' side. And there was my rebbe, the beak who prepared me for my bar mitzvah, Nuchim Schpitz. He was this thin man who promised me that he would bring me a watch. And apparently he bought me a watch for my bar mitzvah in Vienna, but he said that it had been stolen. When I repeated that to dad, he said to me: 'khusid ganev'. 'Khusid' [Galician Yiddish] means Hasid, and 'ganev' means 'thief'. He could have said 'liar', but he said it so sharply because Dad was a 'misnaged' [an opponent of Hasidism].

That rebbe prepared me a droshe. And I had to talk about tefillin, in Yiddish, which I had never spoken. I learnt it by heart. And I said it. Granddaddy understood, my uncle understood, I don't know if my aunt spoke Yiddish. Then I translated into Polish. Instead of preparing me for something else, to read the Torah on Saturdays, he made me translate a speech like that. But I was allowed up to the Torah, of course. Then Dad said: 'Baruch shebetranu main on shoi sheluze'. That more or less means that I cast all my sins off me. Because that is when you join the community.

I was the oldest of us brothers and sisters. My brother Henryk was four years younger. My sister Ernestyna, or Nusia - that's what we called her - was seven years younger than me. Each of us went to a different school. Nusia went to 'Konopnicka'. That was a girls' school. And on the next street was the boys' school. Henryk went to that boys' school first, and then he moved. After that he went to evening school, to an evening grammar school on the Main Square, and worked at the same time. My brother and sister and I never spent time together. All we did together was eat breakfast, or dinner or supper. And other than that each of us went his own way. For all meals the whole family always sat at the table together. But other than that everyone went their own ways and I didn't know anything, what kind of life my sister led, what my brother did, where he went to school, if he had a tutor. I didn't know anything.

When I finished elementary school, so seven classes, Dad asked me whether I wanted to study or work. So I said: 'I want to study'. So they enrolled me in a school of commerce. But my brother didn't want to study, he preferred to work, preferred to be earning money. And he learned his trade from my father. So in his workshop Dad had both an apprentice and my brother.

I spoke to my brother and sister in Polish, and my parents spoke to each other in Yiddish. Dad talked to us very little, perhaps because he couldn't speak Polish. We talked very little then, unfortunately. Dad usually spoke Yiddish. You see, when he asked me: 'Profitierst?', I had to work out what he meant: 'Is it worth it?' He was talking about a placement in my uncle's office that I was doing at the time. And every Saturday he either read the Hummash or he read 'Kol ish, yesh cheylek, leolam haba'. I'm saying that in the Sephardi 2 fashion now, but then people spoke in the Ashkenazi manner. So Dad would say 'Kol ish, yiesh chailek leoylem habu' - Every man has a place in the world to come. [Editor's note: This sentence is very close to the Mishnah quotation said before studying 'Pirke Avot': 'Kol Yisrael yesh lahem cheylek laolam haba', or in the Ashkenazi fashion: 'Kol Yisroel yesh lohem cheylek loaylom habo', meaning 'Every Jew has a part in the world to come'. It worth noticing that Mr. Bertram -probably unnoticed- replaced 'every Jew' with 'every human being' when citing the quote.] And Dad believed that and every week he would read it, so that I would hear it too. I stayed longest at the table. You see we all ate together at one table in the kitchen, and on Saturdays in the living room. But other than that everybody went different ways.

I was interested in my own subjects; I would sit up until eleven at night. I was the last to bed, sometimes Mom was. I had to get up early in the morning to get to school. Once I was late, and we had the one commerce master in whose class there was a very high standard of discipline. If anyone was late - and I was late - as a punishment I had to arrive the whole week at 7.30 until further notice. Well, and he taught me so well that I'm disciplined now, and wherever I go, I'm always punctual. You could take your breakfast to school and eat at school. I ate in my cap, because that was what I was used to. There were some of my friends, you see, who ate with their caps off. My parents were always telling me about the commandment 'Do not commit adultery.' I didn't even know what that meant. My father wanted me to go to different schools; he was even prepared to enroll me in university. There was money enough for that. When I went to the elementary school I had private lessons. This so-called tutor would come round. It was Mom who made sure I had help. I had problems concentrating, you see. I didn't have 'very good' in all my subjects. I had 'good', or sometimes 'satisfactory'. I didn't have 'unsatisfactory'. My best marks were for behavior. But at home sometimes I'd run riot, fight with my brother.

I went to four schools. First of all to 'Florian', and after that I went to Mizrachi [the elementary school founded in 1921 in Cracow by the local branch of religious Zionist organization 'Mizrachi'], next to the Izaaka synagogue. And another Mizrachi school was being built at that time next to the Tempel [Synagogue], at number 25 or 26. One day, Dad went with me on a Sunday to Mizrachi, to enroll me in the third class there. And the teacher told me to sign my name in Hebrew. I didn't know how to sign my name. I had gone to cheder, to two cheders, but they didn't teach writing there at all. There we only translated from Hebrew into Yiddish. And you paid for that. The students didn't understand anything. Only the ones that understood Yiddish. And as I didn't know Yiddish, I didn't understand. And the rebbe never translated into Polish. And no one asked what it meant. He thought that we all knew Yiddish. I didn't tell my parents. My parents were never interested. They didn't care about anything; they had just the business on their minds. And when I couldn't sign my name, Dad didn't help me by saying 'beyt, reysh...' [bet, resh in modern Hebrew, the first two letters of the name Bertram]. And because of that I had to repeat the second grade and I lost a year.

At Mizrachi in the mornings we had Hebrew subjects and in the evening we went to the new school that was being built for Polish subjects. One of the teachers was Mom's teacher and mine at the same time. Hoffman, his name was. After that, my third school was Kraszewski School. After the war it was called Dietl School. Now the old entrance has been bricked up. We went there five days a week, because it was a government school. The teachers were mixed, Poles and Jews, and the students were just Jews. Well, and the first time I went there, there were more or less 25-30 pupils. Suddenly I saw 14 pupils dressed identically. I thought that one mother had 14 children. And it turned out that each of the boys had a different surname. And they talked about an institution. It turned out that it was the Orphans' Institution.

Next I went to the School of Commerce. I went to school longer than either my brother or my sister. It all cost money. The fees were 20 [zloty] in the first year, but I got in for 15 zloty. Then more and more every year; you paid more or less every month or so. It was a co-educational school. A Jewish high school of commerce, coeducational, a very hard school, one of those with four grammar school classes with a school-leaving exam. We had a few foreign languages: besides Polish there was German, English and Hebrew.

There were 16 teachers there, men and women, 23 subjects altogether. Among those who were still alive after the war was Mr. Aleksandrowicz. Mr. Szlang also survived the Holocaust. He probably immigrated with his wife to Israel. Of the other teachers, I met Mr. Bart in Lwow. Mr. Natel - bookkeeping - and Mr. Mandelbaum - commerce and commercial correspondence - taught there too, in a partner school. Bart taught commodities and calligraphy. There in Lwow there was Mr. Silberfenig, teaching Palestinography. There was Miss Szylingier, she taught geography and history. And Mr. Guzik taught us religion and Hebrew. Mr. Szlang taught religion and Hebrew too. Mr. Mandelbaum was taken away from the school, because some Ukrainian student turned him in, repeating the teacher's words that this was going to change. He meant that the system was going to change, but there you weren't allowed to say anything. And that was how he got arrested. That was probably in 1939. In 1945, in front of the former School of Commerce building, I met his wife, Mala Hofszteter. She was a Polish teacher. They got married before the war. And then she immigrated to Israel and met her husband there, who had served in the Polish Army during the war. But then he had a brain hemorrhage. In Israel a Stanislaw Mandelbaum school of commerce was opened.

I got my best school marks in stenography. I remember all my stenography to this day. I took part in three competitions: at school, in Cracow, and in the Polish national championships in Warsaw. And this guy, the best Polish stenographer, came to me and asked whether I would like to go to Warsaw. I turned him down, unfortunately, because I already had a job then. Since I'd got a job - and it hadn't been so easy to come by, and it was on two shifts as well - I had to refuse. That guy was called Maslowski and he took us for stenography.

After school I had work experience at Izydor Grinbaum's, who was the husband of my aunt Hania. He had a bookkeeping and audit office. And I did my office internship there. He promised that after three months I would get 30 zloty. Unfortunately I didn't. He wanted to give me a fountain pen, but I said: 'thanks, but no thanks'. I said I didn't want it. I wanted 30 zloty. So Dad banned me from going there. Greenbaum was a very clever guy; he ran the office and had two people employed there as well. First of all there were two sisters, then this one guy called Blemmer, and then a girl by the name of Pajno. They were working professionally, earning. But I did typing there, was getting good, using the ten-finger system. Was that what I needed to go to school for, to do typing? Sometimes I helped out with inventories too. There was this firm, Kohn, which was in the iron business. And another firm, his brother Kohn, some razor blade outfit. During the war, in Lwow, my uncle told me that that guy was a spy.

All the men in the family wore head coverings. Only my father wore a hat; all the others wore yarmulkas. Today they're round, but then they were different - these forage caps like the army wore. Usually they were black, sometimes dark blue. There weren't any others, round ones. These forage caps were in place of yarmulkas. My dad didn't wear the gabardine [caftan] and he didn't wear the streimel. Only my grandfathers wore the streimel. They had gabardines too, but they didn't have side locks, just beards. Dad didn't have a beard, he didn't have side locks; he shaved. My family was Ashkenazi Jews, because we're all Ashkenazim here in Poland. And the ones who used to wear the streimel, they were Hasidim 3. My one Granddaddy, and the other, wore the streimel, but they weren't Hasidim. They wore it for tradition; only on Saturdays did they wear the black gabardine. But their sons didn't wear it; they dressed in the European fashion. My father dressed in the European fashion too. It was when my father went to Belgium that he stopped wearing the gabardine.

We went to several synagogues. The first synagogue I went to, when I was of pre-school age, was Shomer Umonim, which means 'Watchman of the Believers'. Dad was the gabbai, the administrator there. And Dad was always complaining that if he weren't the gabbai he wouldn't neglect his business. Once, perhaps, we went to 'Amster', there was a synagogue called that. They held Sukkot there. We went to those synagogues when we were living in the Christian neighborhood. After that, in 1933 or 1934 we moved back into the Jewish quarter. And in the center of town we went to a synagogue opposite the bank, that was Ahavat Rayim, or 'Love for Your Neighbor' [Editor's note: 'Ahavat Rayim' means 'Love for One's Neighbor'].

Dad went with me on Fridays. Once there was a friend from Mizrachi there. He was called Dawidson and when he was still a boy he was a chazzan there. That was the synagogue where Schperber's choir was, famous in Cracow. The boys in the choir had the same black gabardines, and he was the conductor. Schperber conducted at Tempel as well. On Saturdays we went to Migale Amikes Shil. The other Jewish name was Barbl Bes Medresh. I don't know whether that means 'on the hill', or something else. Migale Amikes has been in existence for probably 350 years. [A synagogue and institute in which Nathan Spira lectured, called after his work 'Megaleh Amukot', 'he who reveals mysteries'.] Long ago the famous cabbalist Spira was connected with that synagogue [Nathan Spira (1584-1633): the rabbi of Cracow, devoted to the study of the Cabbala]. Before the war only men went there, and there were Hasidim too. I don't know whether they were really Hasidim, or just Orthodox. There were some who had the streimel, the fox-fur. And there were some that didn't. And if there was a separate prayer, at the Halel festival, in the evening some of them prayed separately in another room. They were probably Sephardi Jews.

All the men from our family went to that synagogue on Saturdays. Granddaddy and Dad, my brother and I, my uncle, Granddaddy's son, Granddaddy's other son, and my uncle's son as well. Seven of us from the family there were. Two friends of mine from school went there as well, this one - Grossbart, his name was - went there. The Bossaks went there and the famous Aleksandrowicz [Prof. Julian Aleksandrowicz]. There was this one odd guy there, too, who wore the streimel and shaved. That was the only time I saw a clean-shaven man wearing the streimel. He would wear it on Saturdays. He had this redbrick shop, a newsstand.

Before the war I only went to a few synagogues, not all of them. I also went to Tempel then. When I went to Kraszewski School we used to go there on all the national holidays, because it was very close. [Most Polish national holidays were celebrated in the religious institutions too, as the members of Tempel synagogue were tending to assimilation and they were involved in politics. The synagogue used to be a place for national manifestations of the Jews.] At Tempel Synagogue they celebrated national holidays like 3rd May [the anniversary of the signing of the first Polish constitution, in 1793], and maybe the November Uprising 4 and others. Tempel Synagogue was the only Reform synagogue in Cracow. The president was Dr. Ozjasz Thon 5. He was a deputy to the Sejm [the Polish lower house of Parliament]. Pre-election rallies were always held in his house. Our school always stood in one of the side naves, to the right of the entrance. And in the middle sat army officers - Jews. I don't know if there were any ethnic Poles among them. Dr. Ozjasz Thon always gave a sermon in Polish. He would start his sermon: 'Dear young people, devout listeners...' But before the sermon they would play the Hatikvah 6 there. And there was a mixed choir. And they played and sang 'Boze cos Polsk?...' ['O God, who Poland...' - a patriotic Polish song, at this time almost chosen as the Polish national anthem]. My uncle, Aleksander Eintracht, my friend Henryk Kleinberger, and the wife of the president of the Jewish Community Organization, I don't remember her name, sang in that choir.

After the death of Dr. Thon, Dr. Schmelkes gave the sermon there. I remember I went to Dr. Thon's funeral. The mounted police were there keeping order, because a very large crowd had gathered. And we stood outside the cemetery on the street, because so many people had come. I only went to that synagogue on a Friday once. No one was praying. They either didn't know the prayers or they didn't have prayer books. Only the cantor was praying. He was dressed in this black silk coat and had a hexagonal black hat, if I remember rightly, like students in the US have, not square, but six-sided, flat. And the porter who stood at the entrance was dressed like that too. I only went in there once. They used to say that it was only progressives that went there, once a year. Always on Yom Kippur there were vast numbers of cars there.

As for other synagogues in Cracow, there was Stara [Old] Synagogue. Except then they didn't call it 'Old' in Polish, but Alte Shil in Yiddish. All the Yiddish names of the synagogues were used. Stara Synagogue, Migale Amikes Shil. Then Poper, then Wysoka [High] - they called it Hoyhe Shil - Izaak [Isaac] Synagogue. And on the left of that one was the temporary Mizrachi school. And opposite that one, Izaak, was another synagogue, but I don't know what the name was. Then there was one on Krakowska Street; I don't know what it was called. I only went there once. That was where my uncle's father went to pray. Then there was Cypres, and after the war there was a printers' school there. There's Kupa Synagogue too, Kupa Shil, that's what it was called. Then there's Mizrachi, but I don't know if they prayed there before the war. That building that's built there now was a school, you see. But after the war they prayed there, there in Mizrachi; I looked in there once. But whether it was a prayer house before the war I don't know. And on Dietla Planty [a strip of grass alongside a road called Dietla Street] was this temporary shack, a prayer house called Astoria. Then there was the synagogue where the rebbe that came to us and taught me at cheder was from. He either came to our house to collect me, or took me home or to cheder. Once, at Yom Kippur, there were prayers in a house on one of the city squares. But I don't know if it was a permanent prayer house. Perhaps there was an inn or maybe a hotel there.

There was another synagogue that I never went to but Mom used to talk about. And where the [Jewish] Cultural Centre is now, was Bnei Emuna - 'Sons of the Faith'. And there was Bnei Sheyrit. And Chevre Tylem [Association of Psalmists], that was where Mom always went, once a month, when they had the 'Blessing for the New Month' prayer. That was where women went before the new month. They were always up in the gallery, up above, because downstairs were the men. Once I went there, on some holiday, probably Yom Kippur.

As I was walking to Szeroka Street one day I saw the first Hasid I'd seen in my life, a young man, who had a black hat, I don't think he had the streimel. He had a black hat, and side locks, and that black silk gabardine, and white socks. That was the first time I'd ever seen white socks. That was an unusual sight for me.

I remember the Jewish theaters too. There was the Ida Kaminska Jewish Theater. And the other theater was the summer one, in the Londres Hotel. I went to both of them. I went to the summer theater with my father and my brother, to see 'Sulamit'. That was the title, 'Sulamit'. I don't remember everything that happened in the play, but there was a priest in it. 'Ikh bin Nussem Hakohen'. 'I am Nathan the Priest'. In Hebrew 'Nussem ha-kohen'. I remember that. That was the first time I'd been to a summer theater like that. Mom had gone away with my sister somewhere then.

I also remember how we used to walk to my grandparents' on Krakowska Street, and later to the streetcar, the number 1. And on the wall of the old town hall there, there was this plaque, a bas-relief showing Jews bringing the Torah to King Casimir the Great [King of Poland, 1333-1370]. I don't know if it was a homage, if they're thanking him for accepting the Jews, who were persecuted in various countries in Europe. That plaque isn't there any more; the Germans took it down. [In fact, the Cracow City Council restored it in 1996.]

In our family no one belonged to any political party. Dad told me never to belong to any political party. I once talked to a man who said: 'A man who doesn't belong to any party is worth nothing.' But I think that it's best not to get mixed up in things like that and to be objective. And observe from a distance, which is the best system. The communist system had its pros and cons, you see, and the present system has its different pros and different cons. There's no such thing as the ideal system.

A few times people tried to get me involved, agitating. I went once on a Saturday to Hashomer Hatzair 7, another time to Shomer Hadati. They had these miserable little places. Once I went to Akiba [Zionist youth movement] with a friend and my aunt's brother-in-law. But it didn't appeal to me, somehow. With hindsight, though, I can see that I should have got involved. I was afraid my studies might suffer, but you had to go to one of those organizations! One of them, because there were various different ones: Akiba, Hashomer Hatzair, Shomer Hadati, Ichud [left-wing Zionist organization], there was the Bund 8, too.

We did support the building of the Jewish state, though. In every Jewish home there were two tins [money-boxes]. We had two: Keren Kayemet 9, and the other one was Keren Hayesod 10. A collector came round, once a month, I think, to collect the money. There was money in those tins and he collected it and passed it on for the restoration of Palestine, to buy land.

All the food in our house was kosher. There was dairy in the morning and dairy suppers. And I asked why we always had dairy suppers except for Fridays and holidays. And Mom said that rich people eat meat suppers. We ate different things, sometimes herrings, usually scrambled eggs, or sardines, or sprats. I don't remember exactly. In the morning it was mostly scrambled eggs and coffee with milk. I remember it was chicory then. I don't know whether it was real coffee or ersatz. On holidays Mom and the maid prepared different dishes. But it was all kosher. The crockery was separate - separate for dairy products, separate for meat. And at Pesach, we would bring out this hamper, which we had special crockery in. The hamper was in the loft all year. And then we changed over all the dishes. The gas cooker was covered with this metal sheet. That was observed very strictly too. And when it was all over, what good did it do... Nothing! More unreligious people survived than religious ones.

At home we lit candles in candlesticks. And at Chanukkah my father always lit candles for 8 days, I mean every day, every evening, one candle more. And he said the brochot, or the Chanukkah blessing. There are three blessings: three on the first evening, but only two on the next evenings.

And after a funeral, if there was a wake we ate either round peas or perhaps egg. You sit on low chairs for seven days. It's only devout people that keep it up for seven days, and then again on the 30th day too. And you recite the Kaddish for the dead person for twelve months.

I remember a few anti-Semitic incidents: seven or eight, a few happened before the war and a few after the war. It started one day when I came home crying, as a preschooler. This one guy attacked me, hit me, near our home in the Christian neighborhood. I didn't know what for, I didn't know what a Jew was, I didn't know what an anti-Semite was. And there were anti-Semites there. There were anti-Semitic youths; they were brought up like that. As I stood there by our gate, as a preschooler, he had a go at me. There were some older kids there, not my friends, walking along the river. They would gather there and sing anti-Semitic songs. I even remember those songs. I didn't say anything to my family. I didn't know that it was important to tell them. It went in one ear and out the other. To this day I remember this one short song that the older one taught the younger ones: 'Jew, Jew! The Messiah is born' and there was another sentence that I can't remember. I remember another sentence from the song: 'Ai vai kimmeshai, don't touch my beard! My beard is blessed, curled on a stick!' But that was nothing. Once they hauled me down there, down by the river. And I wore new velvet clothes. I even have a photograph of them. They were standing there on the bank of the river. The water was dirty. Well, and someone pushed me. I fell into the water and went home all wet. Granddaddy was very angry, and so were my parents. None of my friends owned up. The girl I suspected, Ola Mleczko, told my Mom: 'I didn't do it.' Granddaddy told Mom to go and report it to the police, but she didn't.

Later on, in 1935-36, I went to military preparation lectures. Military service was two years, you see, but if you went to military preparation they shortened your period of service by six months. So you had a year and a half. I went for two years, a friend, Landau, persuaded me. I was supposed to learn how to shoot. I didn't say anything to my parents, because that was how they had brought me up: not to tell them anything. They weren't interested in us at all; they didn't have time. When Mr. Aleksandrowicz, who took us for gymnastics, asked who wanted to sign up, I signed up. So I went for two years. And I went on a two-week camp to Stary Sacz. And in Nowy Sacz we were supposed to have a march-past. I desperately wanted to take part in the march-past, with that rifle in front of the general at arms, General Kasprzycki. We spent a long time practicing for it. And one of the students from the very beginning called me Morytz [perceived by some Jews as a derogatory name, similarly to Icek, often used to replace 'Zydek'- little Jew]. He was in front of me in the line and he would shout: 'Morytz!' OK, Morytz, fine, I didn't say anything. But on the last day, when they all went for their certificates, I couldn't, because of that boy. He offered me some soup, which he must have tipped some powder in. I had a vomiting attack. They all received their certificates except me.

I remember when I was older, school age, I saw this shop, which said 'money- changer', on the corner of the Main Square. Currency exchange. It was the only shop of its kind I saw in Cracow. Other than that, in the park at the foot of the castle, Wawel, just by the Royal Hotel, was what was known as the 'black money exchange'. They were Hasidim, who exchanged currencies, mostly dollars, illegally, I think. 8.90 the dollar cost, and the official price in the bank was 5 zloty 25 groszy, but you couldn't buy it at that price.

I also remember that before the war, when I was seven, Polish Radio was in the center of Cracow. And I even went there, to the radio, in the first grade of elementary school. We gave a performance; we said something on the radio. And that was the first radio, in 1927, the first time there had ever been radio in Poland. And our class put on a performance of some kind. We didn't have any Jewish neighbors when we lived in the Christian neighborhood. And when we were back in the Jewish district we didn't have any contact with our neighbors, because they were mainly progressive Jews there.

From our time in Kazimierz 11 I remember Purim. As a child I always went to Krakowska Street with my parents. We stood on the pavement and thousands of people in masks walked down the road. It was a masquerade, in Hebrew 'adloyada'. Some just wore masks, some were all dressed up. We even met one dressed up as a cat. Mom recognized him as the furrier. We didn't dress up; we just stood on the street. But Mom bought my brother and me masks. I was staying with Granddaddy and my uncle then, on Mostowa Street, I was in the first grade of elementary school. And my uncle told me to sing, so I sang what I knew from school - 'A birdie flew along the street', or something.

During the war

In the summer of 1939 I was with my Mom, brother and sister in Zawoja [a mountain resort in Poland]. And Dad called to tell us to come home immediately, a week early. I asked Mom if we couldn't go just yet, because I didn't want to leave. There was a swimming pool there; it was nice weather, fresh air. We didn't know that war was going to break out. We didn't realize, we hadn't read the papers. But Dad realized, because every day before he went to work he read Nowy Dziennik [Zionist newspaper, published in Cracow in Polish from 1918-1939]. So he knew that war was going to break out. So Mom put our departure off, because we didn't want to go. And then Dad sent this car, and seven families left with us. We went back to Cracow and Dad was angry that we were delayed. But we arrived more or less a week before the outbreak of war. Then Dad decided that I would stay with the family and my brother, four years younger, would go out into the world. But my aunt, Granddaddy's sister, advised my father that I should leave home and escape, and my brother stay, because he was younger. The Germans were taking boys of my age and sending them to the German- French front; those were the rumors. If it hadn't been for my aunt I wouldn't be here and perhaps my brother would still be alive; perhaps he would have survived.

And then Dad went with me to buy a rucksack. I have that rucksack to this day. We bought the essential clothes for two weeks, because everyone was lying, saying that the war would last two weeks. The neighbor also said that I should take my matriculation certificate and my birth certificate. Well, I didn't want the matriculation certificate because it wouldn't fold up; it lay so nicely in my desk. So I took my birth certificate; I didn't have my ID card yet, just my school ID.

So the decision was made that I should go. Dad had approached the neighbor and found out that he was going, that he was going to evacuate, or escape. He was supposed to be going with his brother-in-law and his friend. And on Monday 4th September he said that they weren't going. Dad came back from the neighbor's with the news that they weren't going. And it wasn't until Tuesday 5th September that he found out that they were going. But on the Sunday I'd met a friend called Grossbart outside his parents' shop. And he told me that people were escaping, that there was illness in Wieliczka [a small town outside Cracow] and starvation. He wanted to escape with me, and I should let him know. So I sent my brother on 5th September at 6 in the morning to tell him to get ready to leave. My brother went to his place, and he said that he wasn't going, he wouldn't go. So then I went at 8 in the morning to see him. His mother was there, and his sister too. They stood in a line and he said that he wouldn't go. 'What will be will be!' I wanted to go with him; I wanted to save him. His mother was trying to persuade him, and his sister, but he didn't want to go. And he died! In Remuh synagogue there is a memorial plaque, white marble, in English and Hebrew, saying that he - Joel Grossbart - and his whole family died. One of my friends married Grossbart's sister after the war. She was the only one of the whole family to survive. I suspect that she had Aryan papers. It was a Hasidic family.

I was packed up and I said goodbye to my family. They all stood in a line outside the door: Mom, my brother, my sister and Dad. And they all said goodbye. That was the last time I saw them. I didn't know it was the last time. I thought I would be going back, that I would meet up with them. So I set off then. Mom saw us off; she walked down the opposite sidewalk. She wanted to give me a blanket. I didn't want it, because it would have been too heavy for me to carry. I already had to lug my overcoat during the heat wave, and all that in my rucksack. So my journey was very tragic, because I walked nine days and nine nights. And I slept 15 minutes, in a ditch.

There were four of us: my next-door neighbor, his brother-in-law, a friend and me. We walked in the direction of Plaszow [a station in the east of Cracow] and there we boarded a cattle wagon at noon. There weren't any windows in there, just a bench along, and another bench. It was dark, and all the seats were taken, but they made room for us. We traveled like that until 3am. The others traveled on, but we got off, because the train was going too slowly. It was dangerous, because the Germans were already close to Cracow, and Cracow was taken on 6th September. Then we jumped onto another train. That was the first time I had ever jumped on when the train was moving, and with my rucksack as well! We couldn't get inside because the door was locked. We couldn't open it. And the handle was very cold. And I didn't have any gloves. And we had to hold onto the handle for half an hour and stand on the steps: each of us on a different step, because two of us wouldn't fit on one step.

We were heading east: via Debica, Tarnow, Rozwadow, Przemysl, Lwow, and then on to Zloczow. [see Annexation of Eastern Poland] 4 In Zloczow there was a holiday celebration, the New Year festival, Rosh Hashanah. We slept and in the next room they were praying. Then we went back to Tarnopol [today Ukraine]. I spent a few days in Tarnopol. When we arrived in Tarnopol there was another holiday, this time Sukkot. There this family took us in, or two families actually, because I ate with the older couple, and the others stayed with their daughters, in the same building. They were called Fleischman. They had a daughter, and in the other place there were two older daughters. He was a poor man, a barber; he had one or two rooms and a kitchen. They were supporting me; I wanted to pay them before I left but they wouldn't take anything.

After that we went back to Lwow. In Lwow they left me. For the first time in my life I was away from home alone; it was awful for me. I was without a roof over my head, you see, and I had nowhere to sleep. So I found out that there was a hall where you could sleep. People slept there side by side on the floor: men and women on the same floor. There weren't any straw mattresses there, and there was no room for me, so I slept on the corridor. That was from Friday to Saturday. A guy my age noticed me and took me to the synagogue on the Saturday. I already had a temperature, and neither a place to stay, nor an emergency room, nor a hospital. So there I was with this temperature sleeping in the first room in the synagogue, and there in the next room everyone was praying.

After the prayers that friend spoke to a tailor, a poor guy, who took me back to his place. He had a wife and two daughters. And I didn't say anything, because I never said much. I was shy, didn't have much to say. I just slept for three days, and that friend talked to them. The tailor sewed me a lining in my overcoat. And after three days I thanked them and left, and went back to the [first] house, because I didn't have anywhere to sleep. That time I got into the hall. I hung my cap on a nail and lay on the floor. And in the morning I get up and see lice on my cap - well, there's no way you can live in conditions like that! But it was hard to find anywhere else to stay, so I went back. And then the Germans caught me and moved back to the west, so I worked on the roads in Wieliczka, then in Niepolomice and Biezanow [satellite villages around Cracow]. I worked for a few months and then I escaped from them again, over to the Russian side.

In April 1940 I went back to Lwow, found myself a place to live. First I lived in an apartment with a friend, and then I moved elsewhere, to an apartment with a Russian family [Russian Jews who had escaped from Russia because of the persecution during tsarist times]. It was a housewife with two sons and her mother. Only the younger son lived elsewhere. I lived there with a guy from Sosnowiec, and in the apartment next-door were some people called Meller. One day they started arresting people, first of all capitalists. I heard that they'd arrested Monderer too, as a capitalist. I'd done a commercial internship with Monderer and Erlich [some business owners in Cracow] in the winter holidays before the war. That was a kind of textiles business. Then they arrested Polish officers, and then they arrested 'byezhentsy', or deserters [those who were running away from Poland, to the East].

I was a deserter. So I went with my rucksack to a restaurant run by Redlich, a friend of my uncle's from Cracow. And that uncle of mine, the one I had worked for in Cracow on my office internship, he was there: as a friend and as the bookkeeper. First he had been in Russian captivity; I saw him the first day that I was in Lwow. He wore an army coat and said that he had returned from captivity. He was always trying to persuade me to go back to my parents. I went to my uncle, to that restaurant, with my rucksack because he had offered to let me sleep there. And I slept one night on some chairs. The next day I went to the baths, to the post office, I had a card to send to my parents.

That day, I remembered that I'd left my pajamas at the Russian woman's apartment. I went to get my pajamas at 2 and she offered to let me have a nap. I wasn't at all sleepy, but I lay down for two hours. At 4 I got dressed and suddenly the housewife's son, Marek, comes running in. And he said 'Hide, because they're looking for you.' So I hid in the toilet, but they caught the other guy who was with me. And they wouldn't have caught me if I hadn't given myself up. I came out of the toilet and went with them. I even had to pay 30 rubles' lodging, several days in advance! I thought they'd catch me the next night anyway, so I gave myself up. I did right, because if the Russians hadn't caught me then, the Germans would have caught me later, and shot me like they shot my uncle.

Two of the Russian soldiers from the NKVD 12 led us. They had loaded rifles. They took us to the barracks. We were there for three weeks, without baths. We slept on bunks. We didn't know how long we'd be there. And when I was asleep that guy from Sosnowiec stole my watch. I got it back, but there's no knowing how many times he stole from me at the house. He could have stolen money from my wallet, because I never kept tabs on it. I was trusting; I never thought that anyone would rob me. And then he said goodbye because he was going with a different group. After three weeks they took us away in this lorry, to the station in Lwow. We didn't know where we were going. They loaded us into cattle cars. There were these bunks with palliasses, and a tiny window with a grille. The heat was terrible, but every day it got colder, which meant that we were traveling north. They gave us a meal once a day. They gave us this kind of round loaf to share between four. Then some of the others among us, in their underwear, got out at lunchtime and carried a pot with noodles. They were pleased to be out a bit in the fresh air. They called it 'lapsha' over there, noodles.

We traveled for six days and got right out to Rybinsk. There we got out and were given a set of clothes, camp clothes, dark blue, our own belt and a dark blue hat with a peak. They gave us dinner, and then took us to the barber, who shaved our heads. But when I was at the barber, the others went to where General Rapaport was giving a speech. He talked about our obligation to work and about discipline. That was Friday. They loaded us onto a ship. We sailed up the Sheksna. The Sheksna flows into the Volga. There were a few devout Jews among us on the ship. And they wanted a minyan, so they co-opted me. They weren't at all worried that we were going to a camp; they just prayed. Then they put us off at the camp, which was called Turgenevo.

There we got these little pink tokens and on that basis we got breakfast and dinner. Only twice a day there was food: before going to work and after coming back. And during the day only work. The next day early in the morning this 'nevalny' woke us up. 'Nevalny' is Russian for 'orderly', and we were called 'zakluchony', which means 'prisoner'. Everyone got a saw and axes. And they took us to the forest, where we had to fulfill a plan. I sawed; we were clearing forestland. We had roll calls as well. It's called 'povyerka' in Russian. Every gang foreman had 16 people. One was called Epstein. He offered us cigarettes; the first cigarette I'd ever smoked in my life. Some of them preferred to smoke than to eat bread; they'd exchange bread for cigarettes. There was a roll call before we went to work, a roll call in the forest, and a roll call after work. And then again in the zone, in the camp, another roll call, to check that no one had escaped.

In Turgenevo there were some who tried to form a minyan. So they got me into the minyan and gave me a prayer book, because I didn't have one. They took my prayer book off me in a search; there were ten searches, you see. They took my prayer book and my tefillin. But they left my tefillin batu, that's this bag for the tefillin, I still have it to this day [Tefillin batim is the cover of tefillin; 'batu' is the local pronunciation of the word]. And then, it was Yom Kippur, this one functionary Russian found my tefillin. And he ripped it out of my hand, took my prayer book off me. We didn't even get a chance to pray on Yom Kippur. 'You're not allowed to pray!' But one old man managed to keep his tallit. So he prayed, put it on sitting on his pallet on the top bunk. And my friend, who I was in Georgia with afterwards, and back then in the camps, saved his tefillin, because he hid it under his knee. I was in Turgenevo for a few months. They sent us out there on 20th July 1940.

Then, in the winter, they took each one of us with a different gang in a different direction. In the next Gulag 13 there were better conditions. The conditions in Turgenevo were harsh, you see, at first you weren't allowed to write letters, weren't allowed to have a pencil. You weren't allowed more than 50 rubles, or jewelry, or a watch, or any sharp instruments. If anyone had jewelry they handed it in, it was put into the safe and they got a receipt. I was the only one who had a watch, hidden on my elbow, wrapped in a kerchief and tobacco. But at first I had it inside my trousers. So they'd say 'Bertram - your trousers!' when they wanted to know what the time was.

The second camp was called Kanatna Droga. We went there in the winter, by sleigh - I even drove the sleigh. And there were 'boytsy' [this is what they called Russian soldiers] there. There were a few of us [Jews]. Stones were transported there; it was on the Volga. From one bank to the other on this cable car thing these little trucks went back and forth. They were called 'kubonetki' in Russian and were 0.6 cubic meters, these little trucks. The stone was transported to our bank. It was washed automatically and sorted. And our people carried these 'nosilki', 'carriers' all day long. Stones on these carriers. I felt as if it was 4,000 years ago in Egypt, where the Jews were slaves. And for the most part the majority of us were Jews, but there were Catholics too. There was this one priest, Father Jacek, without a cassock. There were Silesians too. For the most part they were older people; I was one of the youngest. Well, at Kanatna Droga I worked voluntarily as well, in my free time. Then that job ended and I said goodbye to them.

I was taken to yet another camp, Piatiy Uchastek. And we were there for another few months. We were driven there, because it was a different season. We were driven in lorries, but not petrol powered, but wood powered. Every few kilometers the driver would stop and throw the blocks of wood into this cylinder. And that's how we traveled. We didn't know where to until we came to Piatiy Uchastek, or 'the fifth section'. They were always chopping and changing the groups, a different team every verse end. Different people. A stranger among strangers, I was. I didn't know anyone. And work again. The conditions were harsher there. The best conditions were in Kanatna Droga.

There was this huge project: there were an awful lot of Russkies [derogatory term for Russians], who were building a hydroelectric power plant. We were reinforcing the sluicegate, all the time, near the Volga. And then one day, one night, 4th September 1941, we found out about the Sikorski amnesty. We didn't know about Majski then [the Sikorski-Majski Pact] 14. The next day we were called out to the registration committee in alphabetical order. And they asked me where I wanted to go. Did I want to go to Kokand [Uzbekistan] or to Tashkent? I wanted to go to Astrakhan, because there was Russian industry there. But a friend from Cracow told me that the Cracovians were going to Georgia, and that I should go there too.

So I went to Georgia: anywhere to be free, so to speak, and not in a camp. There was no question of the West, only what was then the Soviet Union. And everyone could go where he or she wanted, it only had to be at least 100 kilometers from the border, meaning from the front, and we weren't allowed to go to the central cities. They didn't want a large influx of people. They suggested Kutaisi [today Georgia], so that was what I chose.

So we went to Georgia, arrived in Tbilisi. Before the war it was called Tiflis, and afterwards Tbilisi. We get there and straight from the station went to the prayer house. It used to be called a prayer house. Synagogues are built differently, you see, and a prayer house is this tiny room, or in somebody's house. There it was a small room. There were Jews from Kiev there, who had escaped. And it turned out that when we got there it was Rosh Hashanah. Morning and evening we had to go to the prayer house. In the evening, when the hakham spoke, I didn't know what he was saying. I thought he was speaking Yiddish and that's why I couldn't understand him. It turned out he was speaking Georgian. He was appealing to all the Georgian Jews to look after all of us that had come out of the camps. And they invited us for dinner and let us sleep that first night. I got this host where I had dinner and I slept one night there.

There in Georgia this Georgian woman asked me: 'Is it true,' - because she had been reading the newspapers - 'is it true that they are killing Jews?' I replied that I didn't know anything. But two people from Lwow came to Georgia. One was called Zelmanowicz and the other Gutman. And they said that there, in the ghettos, there was starvation. I don't know how they got to us. But we went to this one prayer house every Saturday afternoon. And one of these Kiev Jews gave a 'droshe'. 'Droshe', in Ashkenazi 'drasha', in Sephardi, means 'speech'. And he gave this speech about the Torah what is said on a given day, what 'parsha' [parashah], or 'polsyk' [according to Mr. Bertram the word used in prewar Cracow for parashah]. And right at the end he told us about the tragedy, that over on the other side they were killing people by then. He already knew everything; perhaps he had read a Russian newspaper or a Georgian one. Perhaps he had found out from Georgian Jews. But we didn't really believe it; we didn't really take much notice, because we didn't know whom it affected. We just listened.

I had a few friends in Georgia. On the whole they were good people, though a bit selfish. I've got a photograph of them. The oldest one, in glasses, with the Lenin beard, was from Podgorze [then a town near Cracow, now a district of Cracow]. He was an artistic signwriter, could turn his hand to anything and did very well for himself. He promised me that I would be his partner. That was Abraham Lamesdorf. His wife had stayed behind; she died with their son, probably in Belzec 15. My other friend was called Dawid Kos Klajman. He had two names, I don't know why; I think he was some kind of salesman. He said he came from Brygl. Brygl, I think in Polish that must have been Brzesko. He never said it in Polish, all he said was Brygl. He had a secret from us: he had a lady friend, who fed him, and he was at her place all day long, after work, of course. We didn't keep tabs on whether he went to the synagogue on Saturday or not. But it was a small town; it was uncomfortable in that little town to be seeing a non-Jew. Especially because on Saturdays and holidays I went with the friend I talked about to the synagogue. There was no one else from among our people at the synagogue, only the two of us.

We went regularly, but we didn't have access to the 'liye' [according to Mr. Bertram the word used in prewar Cracow for 'aliyah' - going up the bimah to read the Torah]. We didn't have any money, and you had to pay an awful lot. And the hakham called people up. It went to the highest bidder. 'Assima naty, to...orrasi manaty, sammassi manaty... tiskula mitzvah'. That was what he said, in Georgian and Hebrew. 'Tiskula mitzvah' means 'you will be doing a good deed', or 'commandment'. And what I said at the beginning, that was the bidding. 100 rubles... 'mana' is rouble [in Georgian]. '100 rubles, 200 rubles, 300 rubles.' We couldn't afford such luxuries.

We sat at the side, and over there they were bidding for the reading. That's the way it is all over the world, except in Poland. Others of our people didn't go to the synagogue because they were busy with work. And one of them criticized me terribly when I asked him if he'd been to the synagogue, because I was surprised that he hadn't been. Well, he offended me terribly. He found out that I'd been to the synagogue, and told me that I was 'as stupid as a shoe off the left foot'. But the older one in glasses said to me: 'Don't worry, Bertram, the Lord won't forsake you.' This barrister, Goldberg, was in the apartment too, and he added: 'If the Lord God doesn't forsake you, then people will!' And I can't forget that. Very few people went to the synagogue there. Synagogue was luxury. They were busy working, to earn money to buy bread. But because we went to the synagogue, we had these hosts. And they would invite us to their homes every Saturday and every holiday. And we would eat Georgian kosher food; we waited for that meat all week, of course, because other than that, privately, I didn't eat it. For lunch we had gruel, flaked corn. And that was our lunch. I don't think I ate anything else. We didn't get a second course there. And as for breakfast, they did very well for themselves, only I was the worst off. I'm talking about our private lives now, not about the factory.

There was a time, you see, when I didn't even have enough money for breakfast. I went through a whole month like that, and they persuaded me to sell my Tissot [a watch-brand] that I'd been given by my father when I graduated from school. Well, I sold it. I wanted 5,000 rubles, but I only got 3,400 or 3,500. And then I had to give my two housemates some money to buy oil, for arranging the sale.

I was working in a clothing factory. 'Shveyna fabrika', or 'The Kiev Clothing Factory'. The director was called Macharadze, and the other one Karikashvili. A year I worked there; then I got seconded to the Labor Battalion [group of the prisoners from the Labor Camp, who worked in much harder conditions]. I was in that Labor Battalion six weeks; those were the harshest conditions. No prison on earth has conditions like that. Six weeks I slept on the bare ground; it wasn't a hut, just a tent with no roof. No roof, just branches. So I spent six weeks in my clothes, six weeks on the ground, six weeks without a bath, and on top of that: lice. I didn't know how long I'd stick it there, because the work was hard and they gave us very little to eat. I got weak, could hardly walk; like an old man. I stayed in Georgia from the time they liberated us from the camp on 4th September 1941 almost until the end of the war.

Post-war

The war ended on 9th May 1945, and I left Georgia on 22nd April 1945. I left, but at that time we still weren't allowed to leave! My neighbors left earlier than that; they kept it a secret from me, but they came back. They were turned back by this NKVD functionary, because he asked them, on a train during an inspection: 'Where are you going?', and they said: 'To Poland.' 'Go back, there is no Poland!' They came back, and then my neighbor got himself and me passes from the militia, to travel on family affairs, but not to Poland! We only got two rail tickets: on one we were to travel to Slavuta [Ukraine], and in Slavuta we were to throw that ticket away and go to Kamenets Podolski. We were traveling for three weeks, changing trains every other day, because there was no other way.

It was very hard to get on a train, and the conductor was on the running board, and people everywhere. How were we supposed to get on, with a rucksack, and him with a briefcase? Well, that neighbor of mine was cunning, the one in glasses, with a beard. 'Comrade, sir!' - he said and winked conspiratorially. So he [the conductor] got all excited that he was going to get some money. And when he'd let us into the wagon, he didn't give him any. And he would do the same thing with every conductor.

In Tbilisi my wallet was stolen. I had 90 rubles in it, my school ID, my secondment papers from the camp, and three or four letters or so from my parents, postcards. And at the militia station where I reported the theft, they put my witness and me in a cell: all night, with young Georgian criminals. And in the end the duty officer opened up and the chiefs came with a list and let us all out. They'd let my witness out earlier, at 8 o'clock in the morning. But I'd been kept in until noon.

Once I was free I picked my things up from the deposit. They gave me to understand that I should travel without a ticket if I didn't have any money. Outside the guy with the beard, Lamesdorf, and my other future partner were waiting for me. And we went on. So we were in Kamenets Podolski, and the border is in Rovno. There they told us that we had to hand our passports over. So we handed them over, and we then had to get a stamp on our passports and military service books. We went individually, not waiting for a transport. We got on a train in Rovno. All of a sudden there was an inspection; this NKVD functionary came round. He let the three of us through, and we were on our way to Poland. In Kovel, at 2 o'clock in the morning on 8th May 1945, there were shots. I asked what the shots were, and they said that the war was over. From there we went in the direction of Cracow. The one from Brzesko went straight to Cracow too, because there were lots of people coming to Cracow from small eastern towns.

We arrived in Cracow on 9th or 10th May. We reported to the Jewish Committee and there they registered us. And there, this couple, Aleksandrowicz was their name, a young married couple, asked me: 'Do you have a cousin named Olga?' So I said, 'Yes.' And she said that she used to go to school with her. And she told me that she had left Lwow and crossed the border somewhere with a guide. And I found out that she had managed to get to Los Angeles, via Yokohama, together with her husband, who was called Erteschick, from Cracow. They hadn't managed to get married here, but they got married there, in Los Angeles.

I registered with the Committee, and from time to time they gave us some money, some food: dried cod. There may have been dinners there too. They helped us as much as they could, because we weren't working and didn't have anything. Everyone who came back from Russia was poor. We reported to Albin Kenner, who was a friend of Lamesdorf's from cheder, but he had also been in the same camp as us. He was the chief administrator in the hostel, and told us that there was no room for us. There were only places for people from the German camps. So I went to another registration point, but for Catholics. And there they were surprised, and said that they could give me a ticket to a hut with no floor. 'Why don't you go to your own people?' So I went back to the other place, and Lamesdorf had somehow managed to persuade that Kenner to take us in, as a favor. We slept on straw mattresses on the floor, for two weeks, in this tiny little room on the ground floor. We were happy just to be lying on those straw mattresses.

Later on, in the early hours of the morning, I heard that my aunt had arrived. And my sister-in-law; I recognized her voice. Later on, I met up with them. My uncle, my aunt's husband, Aleksander Eintracht, was still on his way back; he had been in a different camp and came back much later. I went to the radio with my aunt and there we registered that we were seeking our family. That was where everyone went who was looking for family, Polish Radio. We put out an announcement that we were seeking our family. We gave first names and surnames, I my nearest and my aunt her husband's. But we never found them...

After that, two weeks later, we were offered a better place in the Jewish hospice. Downstairs used to be a firm, Michal Kahan and Company. He had materials downstairs, and upstairs I think there was a warehouse. It was in the same building where our School of Commerce had been. We sawed up shelves to have somewhere to sleep, because there weren't any mattresses. I took my neighbor, Lamesdorf, to see our old apartment from before the war. We looked at it; I only went into one room. A family called Werner was living there. He was the director of the Cyganeria cafe, where Liebeskind 16 from the ZOB 17 had thrown the grenade [see 'Cyganeria' Campaign (22 December 1942)] 18.

We went to the lawyer, Keiner, who later changed his name to Korczak. His son was called Janusz, just like the famous Korczak 19. That lawyer, Keiner, or Korczak, said that if the judge knew what was what, he would allocate me at least one room. There was a hearing. The judge was called Guzek. He said: 'If you had a mother I would allocate you one room, but since you're alone you'll manage.' And they carried on living in our apartment, because that Werner came to the hearing, to the second hearing, with the caretaker, a woman called Mikolajowa. She was the caretaker from before the war, an old woman by then. And she said that my father had sold the furniture for 5,000 zloty to some guy from Warsaw [this probably should prove, that there was no property in the apartment, which could be claimed back; but also that moving had been planned].

Apparently my parents had moved to Czerwony Pradnik [a district of Cracow] before they went into the ghetto; I didn't even know. I also found out from my aunt that my parents had lived on the ground floor in the same building in the ghetto as her. And they had gone in the first transport, on 2nd June 1942. Apparently, first of all, on a Saturday, they had gone to do some road works, and my father hadn't managed to get them a blue card, which could have helped them live longer [Editor's note: The card confirming employment and necessity for the Germans, and permission for staying in the ghetto, was of blue color and attached to the 'Kennkarte']. And people who didn't have a blue card were deported at once along with the whole transport via Plaszow camp 20, and at Plaszow into what were probably cattle wagons. My uncle told me that they spread lime there. And then, when they went to Belzec, there weren't gas chambers at that time, but just exhaust fumes from motor vehicles. They weren't all taken away at the same time; other relatives went in later transports. All my relatives were there, my uncles and my aunts. They went in later transports.

My aunt, Otylia, or Tyla, from Mannheim, she and her family must have gone to Belzec too. And my uncle, the one whose name was Eintracht, who after the war settled in Czestochowa, and the others, were lucky: they went in different transports, to other camps, and somehow managed to survive the Holocaust. Hania, my Mom's sister, died, unfortunately. During the war she was taking kosher meat into the ghetto, as an Aryan. She looked Aryan. At the time she was living in Sedziszow, and she probably died there with her children. Her husband was shot in Lwow. It was him I had met in Lwow; he was the bookkeeper in Redlich's restaurant there. The Germans shot him and the Russians deported me. It was he, Izydor, who had tried to persuade me to go back to Poland. But I had registered myself and he hadn't. And it was probably because he hadn't registered that the Germans shot him. A guy I knew in the camp, Pukiet, told me about that.

Bluma, my mother's sister, had two children, two sons. One was perhaps five when the war broke out. The other was born in 1939. The elder was called Beno, and the second Macius. During the war, it could have been 1942, the end of 1942, the children were taken to the woods in a cart. Bluma and her husband were in the camps; they survived the Holocaust. Afterwards they lived together and had a daughter, Danuta. They are dead now. They were the only ones of the Stiel family to survive from Poland. Bluma is buried in Radomsko, because the Jewish cemetery in Czestochowa has been closed for a long time. My uncle was buried before her in the Jewish cemetery in Radomsko. And I made sure that my aunt was buried in a Jewish cemetery, because she was in danger of Poles burying her in a Christian cemetery. I couldn't have let that happen.

Their daughter is handicapped, mentally unstable. She lives in Czestochowa. She doesn't listen to me when I give her advice. I help her out financially. She dresses nicely, even gets a little benefit. She has a son, too, but from a mixed marriage. They live apart, because her son doesn't want to have anything to do with his mother; he hates her. He was christened without her knowing. Her husband, persuaded by the neighbor, took him to church to have him Christianized. They said they were going to the dentist. But my cousin doesn't know herself whether she's a Jew or a Pole or a Christian. I wrote to her and told her that she is a real Jew, but she doesn't know the Jewish religion; as a child she went maybe once to a prayer house in Czestochowa with her parents. I don't know whether she remembers.

Otylia Ryngiel, Dad's sister, died too. In 1938 her husband had to leave Germany because of Hitlerism. He used to come to Poland via the border crossing in Zbaszyn, and then he would come to Cracow and go to some place in Podgorze district. Dad told me that he was worried that he would commit suicide, that he would jump into the Vistula. But he didn't jump. In 1939 my aunt sent him a telegram: 'Our panes smashed'. They had a beautiful shop, you see, a fashion house selling clothes. And Uncle Jakub didn't know what that meant. He thought that 'our panes' [in Polish 'szyby'] was some minister in Africa... And she moved out of their four-roomed apartment and sent all the furnishings from the four rooms here, to an apartment where some Poles lived. That's what my uncle said. And they both died, probably in Belzec. When I went out that day, back then on 5th September, to my friend's place to ask him if he wanted to escape with me, I met her. And she said goodbye to me and kissed me. I didn't know it was for the last time. You see, everyone was saying, lying, that the war was only going to last two weeks. A group of us from the Jewish community organization went to Belzec, in 1960 or 1961. There's a mass grave there. Those who wanted to cried, and then Fogiel recited the Kaddish.

We stayed in the building on Stradomska Street for a long time, until 1947, 14 of us, sleeping on bunks on mattresses. There was one woman, who slept on the floor under the window. She said she had been in hiding in the Missionaries' Church, just next door. But she left very soon. She was an older woman. Then Goldberg the barrister put this young woman from Gliwice in with us. She didn't have anywhere to sleep, and he let her stay. But there was this one older man there, a very devout man, who had worn a beard in Georgia. But when he came to Poland he shaved it off completely because he was afraid of anti-Semites. And he made a great fuss to the barrister: 'you can't do that, it's forbidden, our religion doesn't allow it, and it would be yayzokhore! [Polonized Yiddish]' In Yiddish 'yeyzey hara', 'temptation'[evil desire, yetzer hara in modern Hebrew]. But the barrister defended her and she slept there one night.

There were 14 of us there, and there were families in the neighboring rooms. There was a friend of mine from school, from another, higher grade, Gries, with his parents, who had managed to survive, in the Soviet Union perhaps. There was another family, called Fajg; he was a tailor. He and his wife lived next door. They already had a son, and their daughter was born there. They emigrated.

In January 1947 I moved into a little room on my own. There were a few houses like ours [shelters for Jews]. After the war whole families lived in them for quite some time, each family in a separate room. One night a family of Kiev Jews who had come from Georgia stayed there: two couples, older parents with a daughter, who had married a guy called Mozes from Lodz out there in Georgia. We went to their wedding. But all the families there were thinking about leaving and they emigrated. In the former Jewish Theater the Zionists were agitating, encouraging people to go to Palestine. And then there was a talk on the subject in another theater. This guy from Canada [a Polish Jew who survived the Holocaust in Canada] came and said that he was going to Palestine. They held these lectures and tried to persuade other people to go to Palestine. I went to two of those meetings. I thought about going. At the time the talk was of illegal emigration, just as emigration before the war was illegal.

When we arrived in Cracow in 1945, on Shavuot we went to Kupa Synagogue. There were entrances on two sides. On one side of it there was a market, and they would hang their rugs and other wares on the wall. And there was this one young chazzan, or cantor, but not a professional one. And he was leading the prayers. And during 'Shmoneesre', one of the lads from the market threw a stone on the roof. And after 'Shmoneesre' the chazzan took him into the synagogue. He didn't do anything to him, he was just in there a few minutes, and then he let him out. The prayers finished and we all left the synagogue on the other side. But the market traders had already got in position, all men, in two rows. And we went out down the middle, and were very lucky that they didn't beat us up or kill us. I don't know exactly what the casualties were. Someone just said to me that some woman called Bergier was killed and someone dragged her along a street. And then there was talk of the Kielce incidents, perhaps a year later [see Kielce Pogrom] 21.

When it started here, with that stone, the caretaker ordered us to keep the door of our house locked. Some people started getting worked up and thought that the only thing to do was to get out of here, emigrate to Palestine: because if people were coming back, out of German and Russian camps and then started throwing stones at them here too, then things were very bad. Some people coming back to their homes were threatened, and they had to go to Palestine because they didn't have anywhere to live. And then in Kielce I think 42 people were murdered because they wanted to live in their own homes. No one did anything to us. We lived together, kept ourselves to ourselves, stayed on the street where our house was. And we had one route: from there to the synagogue and back. That way we didn't come into contact with Christians. Lamesdorf went to his friends', Poles, because he knew them from before the war. They were very nice people.

The largest emigration wave was between 1945 and 1950. You either needed an invitation or you went illegally - to Israel, to Palestine. As for me, my uncle promised to get me out. Uncle Luzor kept in touch with the family in Poland and pressed them to get me to go out there. When I went to HIAS 22, and asked if there was any chance of going to Argentina, they said that they could pay for me as far as Gdansk or Gdynia. I could have paid that, too; it was the journey on from there that was the problem. Aunt Karola wrote to me saying that the journey cost 10,000 pesetas. I didn't know how much that was in dollars. I didn't go. Karola persuaded her sister to go, though, after the war. My uncle wrote to me saying that I should borrow the money for the journey from her. But I didn't want to ask her, that Mrs. Hudes. Her first husband had been a barrister; the second one was the director in a materials factory. She was pleased that I didn't want to ask her for a loan. She emigrated with her son, a dental technician whose name was from his Aryan papers - Adamowicz. Her second husband died. After that I lost touch with them. They emigrated towards the end of the 1940s.

Another one of my uncles promised that we would go together, but I wasn't to tell anyone. He was going with his sister-in-law, because his wife had been killed. And he went. His ex-fiancee told me that if I would work with her then I could go with her. I worked for her for a few months. And she went and I stayed. Before that, my uncle ordered me to split from my friend, who I'd been in the camps with, and in Georgia, and in Cracow. And that friend went too, and I was left alone, high and dry. So they all fleeced me.

Then when I tried to arrange to leave through official channels, the authorities refused me. I paid 5,000 zloty, and went [to Warsaw] for a passport, because I received a summons. So I went and stood in the queue at the Ministry of Public Administration in Warsaw. This tiny little window; there weren't any bars like there are in prison, you just stood in the corridor. Apparently ten people were refused that time, and I was one of them. You either had to have 'protection' or you had to bribe them. I didn't have any protection there. One lady told me that she'd met a tailor up there in Warsaw who made the superintendent's clothes. So she managed to get one through her connection to him. I didn't know how you did these things. They told me to go back home and go to work. So I went; it was a holiday, the end of Sukkot. During Sukkot I was still up in Warsaw, but I was in a hurry to get back to Cracow, because I hadn't taken enough money with me.

After the war I changed my [first] name; I don't remember which year that was: perhaps it was 1954, or earlier. I changed it for a position. I wanted to get a position. A policewoman asked me whether I wanted to change my name. So I said 'Yes, to Daniel'. But when I went to the registry office, she said: 'That's just as bad.' Friends were changing their [family] names. One of them was called Sternrei. So he changed it to Sterynski. Goldwaser changed his name to Garda. In the Jewish Community people weren't interested in whether you changed your name or not. I wasn't interested in who changed their name and who didn't. People who converted must have changed their names if they had Jewish ones. We had this teacher in the fourth or fifth grade, and he said: 'You can say you're a Catholic, but you mustn't say that you believe in Christ.' That's what he said to us. I don't know how many people in Cracow converted after the war.

There were a lot of people who had had Aryan papers during the occupation and that's how they survived. They got these papers from a priest; I don't know if they had to convert, or pray, or if they had to kiss the cross. Or if they had to convert, or if they got the papers just like that. I think they must have had to learn prayers and play the role of a Catholic. However, my wife and I met a woman who lives near here. She looks like ten Jewesses, Semitic. And she says that she hid in churches. But she would only travel in 'nur fuer Deutsche' [the signs on the streetcars actually read 'Fuer nicht Juden']. But that seemed unlikely to me. And that woman deceived me, offering me help with formal matters connected with compensation [financial compensation for being sent to the Soviet Union and for the forced work there during the war].

Initially after the war I had casual work; it was hard to find a steady job. Amongst other things I took orders for signs that my friend made, and I started training in a watchmaker's workshop. I also worked in the Cracow Vodka and Liqueur Factory. Then I did office work in a few design offices for the coke, construction and mineral industries. After that I found employment in the Wawel Transport Cooperative and for a few years I was in their department in Balice [a village near Cracow]. In subsequent years I was a bookkeeper in the Cepelia Artistic Crafts Foundation and in the company RSW Prasa Ksiazka Ruch. I've been retired since 1985.

After the war in Cracow, in the first few post-war years, marriages between Jews took place; there were weddings. There was this one marriage between these children from an orphanage. The bridegroom was a teacher, I think. And they were married, and then there was a reception in the Jewish Community building. The people there were mostly orphans, who later emigrated. It was Maciej Jakubowicz [president of the Cracow Jewish Community till 1979] who organized it so that they could go. There were about 40 of them, but some people say that there were 100. All the children from the Jewish orphanage went to Palestine.

After the war prayers were held in Kupa Synagogue at first. I went there perhaps once. After that we went to Tempel [Synagogue] all the time, 25 years to Tempel. And other people went to Remuh. There was this split: Tempel and Remuh. The community organization decided, you see, and the Jewish Social and Cultural Society [TSKZ] 23, and this one barrister, Maurycy Wiener. I believe it was he who decided which synagogue to have renovated, to be open. One of all those synagogues had to be chosen to be open. They chose Tempel and Remuh. And I went to Tempel. And once I went to Remuh, because I wanted to observe an anniversary, because I'd been directed there. So this Gries, from the board of the Jewish community organization, told me that if I went to Tempel, I shouldn't go to Remuh. And then another guy from Remuh co-opted me from Tempel, told me I should go there [to Remuh], because there were fewer and fewer people there. I didn't know what had happened for there to be fewer and fewer people. I thought that they were dying, but in fact they were emigrating.

Far more people went to Tempel than to Remuh. After the war I even saw my teacher Mr. Aleksandowicz there; he greeted everyone, including me, as one of his pupils. I liked going to Tempel, because it was close. The president of the Jewish community organization, Maciej Jakubowicz went there too, and lots of other people. That synagogue was renovated in 1946 or 1947. And I painted the Magen David, the Star of David, and the four letters, the name of God. A full renovation was carried out much later, between 1994 and 2000, thanks to an American foundation.

The first seder was held in 1946. At that time Maciej Jakubowicz was the chair of the community. But for ten years under First Secretary Boleslaw Bierut 24 seders weren't allowed. The chairman was afraid, and the community was afraid, because the country authorities didn't allow it. And then there was the time when all the chairmen of all the Jewish communities and presidents of JSCS had to sign a declaration saying that they were against the Israeli-Arab war. Anyone who didn't sign was arrested. Maciej Jakubowicz didn't sign and he was arrested and sent to Wroclaw, and was in prison there. And then when we did have a seder after that, the chairman wasn't there, because he had been arrested for not being against the war in Israel.

Just after the war, when I was learning watch mending, the shop where I was working was open on a Saturday. But I was excused and didn't go to work on Saturdays. I went to Tempel. They [the shop-owners] were Jews, so they let me. And they worked. They were all camp survivors. I knew two of them from school. I went with one of them to Mizrachi, and with the younger one to the School of Commerce. They left too; two of them with their families went to Israel, and the third, a bachelor, went to Belgium. The family was called Tennenbaum, one was Benek, the second Izek, and the third Moniek. Their mother survived a concentration camp. Their father had been a watchmaker before the war; he'd had a little shop in the entranceway to our School of Commerce. He didn't survive the war. And the guy who worked with them, called Dawid Rap, he emigrated to where his brother was; it could have been New York. I saw him off at the station.

The policy of the state after the war was such that if they greased somebody's palm or if they had contacts they could go to Israel. But if you didn't know the right people and didn't give a bribe, you couldn't go. They had a quota, a limit. So and so many people could go. And the people who went, even illegally, were in camps after the war [Displaced Persons camps]. They lived in Germany for two years, waiting for them to get houses ready in Israel, in Palestine. There was no repression for belonging to the Jewish community. Anyone who was Jewish, who had ID, could be a member. I didn't have any unpleasant experiences at work on that account, other than a few incidents.

Back then, I don't know if it was 1968, Gomulka was on his way out [see Gomulka Campaign] 25. He fired people on the quiet; there was this order that all Jews who were directors should be fired. And he had them branded Zionists. They didn't have anything at all to do with the synagogue, or with religion. They hadn't seen a synagogue in their lives. Gomulka gave a speech and made a show of not being anti-Semitic. He gave a shameful speech, and the whole world knew it. Everybody got fired and had to leave, because they couldn't get work. There were already others in their places. And because of Wladyslaw Gomulka the economy got a lot worse and there were riots. And the army came; there were tanks on the street. On the Square [the Main Square in Cracow] there wasn't a soul. I wanted to get to the streetcar. I got near to the crowd at the corner of the Square. The police didn't let anyone onto the Square. When I joined the crowd there was gas, tear gas. We had to cover our eyes and noses and get off the street. Yes, he made the situation worse. He took people who weren't experts to head important enterprises.

My partner Renata Zisman was born in Zywiec. She had one sister. She lived in Zywiec with her parents and her grandparents. Her father came from Poronin. There's even a card that he wrote to his wife-to-be, his fiancee, in German. They lived in Silesia, so they spoke German, like all Germans. It was a progressive family. They would go to the synagogue there when it was the feast of Pesach, or Yom Kippur. But other than that they didn't keep kosher. Her grandmother had kept kosher, but they didn't bother. Renata stuck together with her sister, because they were in five concentration camps together, to the very end.

Renata was 18 when the war started. She was seeing Jerzy Sussman, a friend from Zywiec. He came round to her house a lot. Renata's father didn't like his visiting her, but he came anyway. During the war Renata and her family were sent to the Cracow ghetto. When her parents were taken away to Belzec on 28th October 1942, Jerzy looked after Renata and her sister Elzbieta. From the ghetto the two girls were both sent to the camp in Plaszow. While she was in the camp [in Plaszow] Renata managed to cross the wires into the men's barrack. There, before witnesses, she and Jerzy Sussman were married. After that there was kogiel mogiel [made of egg and sugar, the symbolic wedding party, cause they didn't have anything else], but Renata didn't say who ate it. And that was the end of the whole ceremony. I don't know who married them.

Soon afterwards Renata and her sister were transferred to Auschwitz- Birkenau. After that Renata was in two more camps in Germany. She stayed together with her sister Elzbieta all the time; they were together in all the camps. Usually families were split up but they managed to stay together until the end. After the end of the war Renata first went back to Zywiec, because it was her hometown. Then she came to Cracow and lived here with her sister, in the home of some servant of her grandparents: temporarily, because she didn't have a roof over her head. Her sister, Elzbieta, went to music school, and had a very nice mezzo-soprano voice. I didn't know her, because she died very young; she was 39. She left two sons. She had a very nasty husband. She was very unhappy with him.

Later on Renata found her husband, who was in a group of returnees from the camp. They went back to Zywiec together. After selling the family home they returned to Cracow. Because they didn't have any documents confirming their marriage in Plaszow - no ketubbah had been drawn up - after the war they had to have their marriage confirmed by the courts. My wife [partner] taught piano at a music school. She taught for 40 years in the same school, and it was very hard to make a living from one school. There were several head teachers, and one was Jewish; Hoffman, his name was. Another one was called Tippe. My wife Renata was a member of the Jewish community organization and the JSCS. She also belonged to the association for survivors of Auschwitz-Birkenau. And she would often play [the piano] there for free. She got acknowledgements in 50 different newspapers. She went to the synagogue, but the women didn't go regularly. The women only used to go on holidays, or when there were prayers for the dead. My partner didn't know the Hebrew alphabet. The best proof of that was that when she sat in the synagogue she held her prayer book upside-down. And someone told her. Sometimes she'd come to the synagogue without informing me in advance. I didn't know whether she'd be coming or not.

Renata didn't want to be alone. She was a widow when I met her. Her first husband had died; he was 22 years older than her. We were together a long time, 20 years. We couldn't get married because I told Renata that there was no rabbi. At that time there really was no rabbi. And secondly - I don't know whether, if there had been a rabbi, he would have let me marry a widow. I'm not allowed to marry a divorcee; as to a widow I don't know. [Mr. Bertram is not sure whether he could marry a widow, but in fact - according to the law- he could.]

My wife liked her nephews very much, but they emigrated. One lives in Holmes, which is some 600 kilometers north of New York, I think. And the other one lived in New York and in California. He was there with his wife. And after eight years they had a little girl. After 14 years he came here and gave some lectures on American business. He didn't live in Cracow, but in Myslenice. And to this day he lives in Myslenice, but I think he commutes to Cracow. He's in real estate brokerage, with his half-brother Marek. Their father had two sons with Renata's sister and a third with his third wife. He had three wives. The first wife and their little daughter were murdered by the Germans. His second wife was Elzbieta Rand, Renata's sister.

Before 1989 I used to go abroad like all Poles. Because we had very low wages, in the 1970s and 1980s we used to travel to trade [to other countries of the former socialist bloc]. All the Poles used to do it, everyone who was young and healthy. We used to buy things here - we knew what to buy here, what to sell there, and what to buy there, to bring back here to commission shops. I used to go to Romania, and after that to Hungary. When I started traveling with Renata I stopped trading.

My wife went to Israel two or three times at the invitation of her uncle. It was very hard to get a plane ticket. And later, thanks to Renata, I went too, invited by her uncle. It was the 1980s when I went, because I remember communism was still in force. I spent twelve days there and came back. That was when my wife was still alive. She died in 1999. After the death of my partner I also saw Europe. I've been to places including Britain and Germany.

After the war, I was riding on the back running board of the streetcar when I heard a familiar voice from my childhood. I recognized it as my friend Reinstein, Szymek or something, his first name was, I can't remember exactly. And I turned round, and it really was my friend Reinstein. He said that he was now called Rogulski, and had come back with his wife. They had come from Paris. I don't know whether she was Polish. She spoke Polish, but she could speak very good French. Where he managed to survive I don't know. He was working here in some design office. He wasn't here for long. The kid, a son, was at boarding school. That was in the Gomulka era. The little boy was persecuted. And she, the mother, hauled her husband over the coals, the father of her son. She said she was leaving Poland. She said that in France, the richer a Jew, the more respect they have for him. And she was going back to France. An energetic woman, she was. So they went to France; I saw them off at the station. On the last day, when I was at their apartment, I saw that they had a cross concealed. A big cross, hidden behind this kind of wooden partition wall from a bed. I don't know if he converted.

Another friend of mine, Henryk Kleinberger, was in the camp at Turgenevo. After that I lost touch with him, because he was deported to another camp with another gang. And after the war, when I was back in Cracow, I didn't know where he was. I met him near Tempel. He had come back from Germany. After that he studied pharmacy, and when he graduated he did his compulsory military service, as a pharmacist. While he was in the army, they asked who wanted to go to Israel, or to Palestine. So he was among those who decided to go. He was in the army at Olsztyn. After that he came back to Cracow, was here for a short time, and then he started to prepare to leave for Israel. He went there and got married. I found out later from his wife, when I wrote him a letter, that he was dead; he'd had a stroke. He died young; he was 57, I think. And I met him in that camp, so far away, and he'd lived so near me before the war.

After the war I worked in various enterprises, and I was the only Jew so I had to get used to that company. Over about two years I traveled [as a sales representative] to 22 shops and 16 towns on business. I didn't have a private life at all, and I was always alone in hotels. I went on one of those trips with this woman Asbury. We were doing inventories. And once she offended me; she said to me 'You Jew!' I was offended; I didn't want to go to work. There was another woman there, who persuaded me to go. So I went to work as if nothing had happened. But after that they had this conciliatory committee, for her to apologize. That was a meeting in the workplace where she had to explain herself. Asbury claimed she had been out of her mind. I didn't know what right she had to be drinking alcohol before work; we started work before 7 or at 8. And she should have apologized to me. But the commission said that I had to kiss her.

The second was Mrs. Krawczuk, the wife of a judge. Well, her husband worked in the courts, so I don't know whether he was a judge or a prosecutor or the porter. I wasn't afraid of her, but she offended me. She said 'You Jew!' too. First she asked me about Gomulka, about Palestine, and about what Zionism was. I answered: patriotism, love for one's fatherland. And one time she said to me: 'You Jew!' So I had her up before the commission just the same, so that she would apologize to me. And in spite of requests I didn't withdraw my motion. When I was at the Workers' Publishing Co- operative Prasa Ksiazka Ruch there was this one Ukrainian woman there, Marysia Wlodarska. And at 3 sharp everyone left. I was getting my coat on too, taking it off the peg. And Marysia came in with her friend. She opened the door, and I was stuck between the door and the wall. 'That Icek's gone!' [Icek - a derogatory name for Jews, from a shortened Jewish name Yitzhak]. And I just stood there and didn't say anything. And then she closed the door and saw that 'Icek'. That was the anti-Semite she was.

Other than that all the other women were very good. There was one time I brought a packet of matzah to work. And I gave each woman one - they were all women there. Only one of them didn't want to accept it, because she had been brought up to believe that there was Christian blood in it [the blood libel myth]. And she wouldn't accept it. Otherwise she was very good to me, but she wouldn't take the matzah.

There were two rabbis in Cracow after the war. One was called Steinberg and the other Lewertow. Lewertow went to the US, and there, apparently, he was rescuing someone from being run over and was run over himself and died. They didn't stay long in Cracow, because rabbis didn't want to stay here. They thought they wouldn't be able to get kosher food here. The only kosher food was from the Jewish community organization, where you could eat lunch for free every day. But they thought it was their sacred duty to go to Palestine or to the States. They thought that there wouldn't be any Jews here any longer, that they wouldn't have anything to do here. Why would a rabbi want to stay around here with only non-Jews. So for a long time there was no rabbi at all. Even if anyone had wanted a wedding, a ritual one, they couldn't have, because there was no way. There were only civil weddings. Only later did Rabbi Joskowicz come, for a few years. [Pinchas Menachem Joskowicz, the chief rabbi rabbi of Poland from the late 1980s till 1999, officially lived in Warsaw, but spent most of his time in Israel.]

After him came Sasza Pecaric [the rabbi working at the Lauder Foundation center in Cracow till 2003]. And if anyone wanted to get married, he married him or her. He married perhaps two couples. As to the first one, she was English and he was an Austrian from Vienna. We went to the wedding service and the reception, which went on all night. And the wedding took place on Lag ba-Omer, which is the 33rd day counting from Pesach. I can't remember what year that was in, but I have a photograph. After the war marriages tended to be mixed. All the people who have been going to Remuh for some time now, those who stayed and didn't emigrate, all of them have Polish wives, except Reiner. Reiner's wife was Jewish. And I didn't have a Polish wife. But other than that they all had Polish wives.

My wife died on 30th July 1999. I had to organize her funeral. It was very hard for me, because the chairman said the funeral would be soon, and he set the date. I had too little time. Some people came back from vacation especially for the funeral. My wife had an awful lot of friends. And there was a speech at the grave. The chairman's wife, Ribenbauer, spoke. And as well as that there was an article in the press; it could have been Gazeta Wyborcza [a Polish national daily]. And there was one in a Warsaw Jewish paper as well. It was on 2nd or 3rd August 1999. I had a tombstone made, a beautiful one. And I listed all the camps: her name and surname, and her maiden name, and the date of her death. The Jewish community organization took care of funerals. There had to be a minyan, ten people, at least. And there was this one guy, Fogel and either he recited the Kaddish or 'Eyl mole rakhamim' [El mole rachamim - God full of mercy] at the cemetery, or Stein did [Wlodzimierz Stein, cantor in the Cracow Jewish Community]. Since Fogel's been gone [dead], Stein recites it. But it's getting harder and harder to get a minyan together in Cracow.

After the collapse of the system in 1989 I didn't work any more. I retired in 1985, in January. I was 65 then. I wasn't needed in my workplace any longer; the feeling was that young people should be taken on. I looked for a job in other places, but the only one I was offered was as a porter, so I turned it down. Not very much changed in my life in 1989. Only the fact that you started talking about the war, with both friends and people you didn't know. We reminisced about being expelled, about our time in the camps. We hadn't talked about that since the war, you didn't talk about who had survived and how. But after 1989 television crews started coming, and they began a series of interviews about experiences during the war. So we started reminiscing. A lot of Jews came to Cracow, but most of them were no one we knew. After the collapse of communism people who had formerly been conspiratorial about being Jewish started to reveal it and started coming to the synagogue, people who often had changed surnames, sometimes even people who had been baptized as Catholics.

During Jewish holidays I go to the synagogue, and on Friday evenings and Saturday mornings too. I have been a member of the Jewish community organization since 1945; I mean first I joined the Jewish Committee and then the community organization. I am one of its oldest members, because a lot of people have died, a lot of people have moved away. I also belong to the TSKZ, and recently we've had a Seniors' Club created. I take part in the meetings of the TSKZ Jewish Combatants' Association. Unfortunately not many people come to these meetings. There are a lot of older people, but then again the type of activities on offer don't appeal to everyone. We are informed about all the most important events, we organize trips together, we meet in rooms owned by the TSKZ and the Jewish Community.

These institutions also offer various types of assistance: material, medical, rehabilitation. During the week, for instance, I get free kosher dinners. A few times a year I go on 'camps' [organized by the Lauder Foundation] to Srodborow or to Ladek Zdroj, or to a sanatorium. I also meet other Cracow Jews on Sabbath and holidays at the synagogue. But not many people come to the synagogue [Remuh synagogue on Szeroka Street], and unfortunately we can't make up a minyan. The only ones who come are [Wlodzimierz] Stein, Tuszynski, Akerman and Liban. Liban is this kind of caretaker, shammash, who didn't start coming to the synagogue until 1989. Or maybe even later. Usually there are five of us, but [Henryk] Halkowski [trained as an architect, but by choice a journalist and translator, author of a collection of essays, 'The Jewish Life'] also comes in at the very end of the prayers. And when groups [of tourists] come to the synagogue, mostly from Israel, then there is a minyan. Jews from other countries come too, and then we usually speak in English in the synagogue.

Glossary