Travel

Életrajz

Gergely Katalinnal az „Emberek az embertelenségben” című projekt keretében ismerkedtem meg, amikor zsidómentőket, illetve olyan túlélőket kerestünk, akiket a holokauszt ideje alatt nem zsidók bújtattak. Gergely Katalin Budán, a II. kerületben lakik. Környezete és ő maga is még őrzi a nagypolgári budapesti zsidóság világát. Öltözködése, hajviselete, megjelenése az eltűnt nagypolgári világról árulkodik. Családjáról tisztelettel, szüleiről túláradó, a mai napig élő őszinte szeretettel beszél.

Doktor Gergely Katalin vagyok, 1923. június huszadikán születtem egy budapesti nagypolgári zsidó családban. A dédszüleimről igazából semmit nem tudok, de gondolom, az apai nagyapámnak, doktor Glück Lajosnak a szülei értelmiségi család volt, mert egyetemre járatták a gyereküket. Azt gondolom, hogy ők mind nagypolgári értelmiségi család lehettek. Úgy tudom, a nagyapámnak nem volt testvére. A nagyapám tiszti főorvos volt Abaúj-Torna megyében. Abaúj-Torna megye akkor még Nagy-Magyarországhoz tartozott. Még jóval a kiegyezés előtt [lásd: 1867-es kiegyezés], valamikor az 1850-es években született Kassán. A nagypapa 1891-ben halt meg, Ausztriában. Bécsben műtötték és kezelték gyomorrákkal. Akkor már három gyereke volt. Azt hiszem, ő vallásos volt.

A nagymamám, Pollatschek Katalin a híres Pollatschek Elemér professzornak volt a nővére [Pollatschek Elemér (Nagykároly, 1875 – Mauthausen, 1944) – orr-, fül- és gégeorvos. Budapest Székesfőváros törvényhatósági bizottságának tagja. 1901-től az Erzsébet Királyné Szanatórium gégeszakorvosa, 1910-től a Pesti Izraelita Hitközség kórházának orr-fül-gégészeti osztályvezető főorvosa. 1916-tól a Budapesti Tudományegyetem magántanára. – A szerk.]. Az egy Európa hírű gégészprofesszor volt. A nagymamám olyan 1860 körül születhetett Szatmárnémetiben [Szatmár vm.], a mai Románia területén, és Kassára ment férjhez a nagyapámhoz. Azt nem tudom, hogyan ismerkedtek meg, de azt hiszem, hogy Kassán ismerkedtek meg. Ott is házasodtak össze, és ott éltek, amíg a nagypapa meg nem halt. Biztos, hogy nagyon jó anyagi körülmények között éltek. Ha egy orvos el tudott menni Ausztriába megoperáltatni magát, holt biztos, hogy gazdagok voltak. A nagymama kitűnően beszélt nyelveket, hat nyelven beszélt. Francia, német, angol, szlovák, magyar. És biztosan beszélt jiddisül is. Egy nagyon vallásos család volt a Pollatschek család. Biztos, hogy beszélt jiddisül. Amikor az apuka németül beszélt, érdekes módon voltak olyan kifejezései, ami néha az öcsémnél is előjön: jiddis-német kifejezések.

A nagymama fiatalon maradt özvegy, három fiúgyermekkel [Artúr, Ernő és Oszkár]. Kilenc éves volt az apuka, amikor meghalt az apja. A gyerekeit a nagypapa és a családja vagyonából tartotta el. A nagypapa nagyon gazdag volt, meg a nagymama is egy nagyon gazdag családból származott. Azt nem tudom, hogy miből lettek gazdagok, csak azt, hogy a nagymama testvéréé, a Pollatschek Eleméré volt aztán a Panacea Gyógyszervegyészeti Rt., az első magyar gyógyszergyár Magyarországon [A gyógyszerszakma Richter Gedeon (1872–1944) nevéhez köti az első magyar gyógyszergyár létrehozását, aki 1907-ben alapította meg gyógyszergyárát Kőbányán. A „Heti Világgazdaság” 2005. márciusi írása szerint pedig a Panacea Gyógyszervegyészeti Rt. történetének hátterében Erényi Béla gyógyszerész 1907-ben védjegyeztetett, Diána márkanéven forgalomba hozott sósborszeszkészítménye áll, melyet Erényi kezdetben saját üzletében árusított. A boltot a Diana Ipari és Kereskedelmi Rt. 1910-ben – a gyártási jogokkal együtt – megvásárolta, 1915-ben pedig leányvállalatot alapított, amely néhány évvel később átalakult, és felvette a Panacea Gyógyszervegyészeti Rt. nevet. (Az államosítás után az üzem a Magyar Likőripari Vállalat, majd a Budapesti Szeszipari Vállalat /Buszesz/ gyáregysége lett.) Természetesen nem zárható ki, hogy Pollatschek Elemérnek (vagy talán inkább egy másik testvérnek) voltak érdekeltségei a Panacea Gyógyszervegyészeti Rt.-ben. – A szerk.]. Ők gyártották a Fleitoxot. Akkor volt egy ilyen készítmény, amivel ölték a legyeket. A Fleitox, az volt az ő találmánya, és a Kígyó utcai patika volt az övé.

A nagymamám a nagypapa halála után egy keresztény táblabíróhoz, a Róth Feri bácsihoz akart feleségül menni. A nagymamát nem zavarta, hogy egy ortodox zsidó családból jön, és ő kitért, mert férjhez akart menni. Azt nem tudom, hogy honnan ismerte, de miatta áttért a katolikus hitre, és két fiát is áttérítette, Artúr bácsi [apai nagybácsi] nem tért át. A századforduló körül tértek ki, amikor a Róth Feri bácsi megjelent mint esélyes férj. Akkor a nagymama kitért, és a fiúknak is ki kellett térni 1891 és 1900 között. Akkor akart a Róth Feri bácsihoz feleségül menni. De Róth Feri bácsi Marika nénit vette el, aki őskeresztény volt.

Kati nénit ismertem. Az apukám és a testvérei így hívták az anyjukat, hogy Kati néni. Azért lettem Katalin, mert mind a két nagyanyám Katalin volt. A Kati néni egy szeretetteli nagymama volt. Melegszívű, igazi jiddise máme. Mindig járt hozzánk, emlékszem, nekem mindig savanyú cukrot hozott. Engem imádott, mert úgy néztem ki, mint ő. A fiai imádták. Magázták, és kezet csókoltak mindig. Olyan anyaszeretet és olyan anyatisztelet volt, hogy én olyat nem is láttam, mint amilyen őnáluk volt. És a fiúk nagyon magas szinten tartották el az anyjukat, amikor kereső foglalkozásúak lettek. A nagymamám a testvérével, Pollatschek Elemérrel tartotta a kapcsolatot. Mi is tartottuk vele és a gyerekeivel a kapcsolatot, de nem nagyon szorosan. Az apuka bérelt a Mártírok úton egy háromszobás lakást. A nagymama ott lakott egy ápolónővel. Agyvérzést kapott, és nem tudta ellátni magát. A fiai mindennap felmentek hozzá, és nekünk is minden héten fel kellett menni hozzá anyukával. A nagymama teljesen tájékozatlan volt időben, térben, helyben. Folyton a férjét várta haza, hogy a Lajos mikor jön haza, aki akkor már húsz vagy harminc éve halott volt. Nyilván alzheimeres volt, csak akkor ez még nem volt egy felismert betegség. A nagymama 1932-ben, hetvenkét évesen halt meg, Budapesten. A Farkasréti keresztény temetőbe temették.

Édesapám, doktor Gergely Oszkár Kassán született, 1882-ben. Az anyja nagyon szigorúan nevelte, de a gyerekkoráról semmit nem tudok. Apámhoz nem járt nevelőnő, mert a nagymama olyan spórolós volt, hogy a friss kenyeret feltette a szekrény tetejére, hogy a gyerekek nehogy megegyék első nap. Zongorázni tanultak, ez biztos. Volt egy Herzl nevű kitűnő zongoraművésznő, az apuka unokatestvére, és annak az anyja zongoratanárnő volt, és ő tanította az apukát és a másik két fivért zongorázni. És németül jól beszélt az apuka. Az anyja nem nevelte őket vallásos zsidónak, de bár micvója mindegyik fiúnak volt. Színházba, operába rendszeresen mentek. Megvolt a zenei műveltségük. Nem tudom, hogy milyen könyvtáruk volt, de azért egy olyan nagymama, aki hat nyelven beszélt, fel kell tételeznem, hogy tartott könyveket. Nagyon magyarnak tartották magukat. Ez teljes családi betegség volt a magyarságukkal.

Édesapám Kassán járt gimnáziumba, majd Kolozsváron végezte a jogi egyetemet, mert Kassán nem volt jogi egyetem [Kassán csak jogakadémia volt, Kolozsváron viszont az 1872-ben fölállított Ferenc József Tudományegyetemnek volt állam- és jogtudományi kara is. – A szerk.]. A bátyja is, az Ernő bácsi is Kolozsvárott járta a jogi egyetemet. 1900-ban, amikor egyetemre mentek, a fiúk magyarosítottak Glückről Gergelyre. Aztán visszamentek Kassára, és a nagyanyám a három fiúval felköltözött Budapestre. Hogy a legnagyobb fiú, Artúr bácsi Kassán mit csinált, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy 1910 körül kiment Amerikába, és ott lett mérnök. 1914-ben, a világháború idején már nem volt itt. A nagymama rettentő kardos asszony volt. Szerintem az Artúr bácsi azért ment ki Amerikába, hogy az anyai szárnyak alól szabaduljon.

Édesapám 1914-ben a magyar hadseregben szolgált, főhadnagy volt, és az olasz fronton harcolt. Hadikitüntetése is volt, nagyezüst [Valószínűleg vitézségi érmet, annak nagyezüst fokozatát kapta, amely 1917-től tiszteknek is adható volt. Lásd: rendjelek, kitüntetések. – A szerk.].

A fiúk rengeteget sportoltak, úsztak. A nagybácsim versenyszerűen evezett. Nem tudom, melyik klubban, de azt biztosan tudom, hogy nem a VAC-ban [lásd: Vívó és Atlétikai Club]. Apuka fiatalkorában magyar kardvívóbajnok volt, a magyar kardvívó csapatnak volt tagja. Ismerte Petschauer Attilát, Gerevich Aladárt [Gerevich Aladár (1910–1991) – vívó, hatszoros olimpiai aranyérmes. – A szerk.]. Volt egy zsidó vívóklub, a Hungária, később az apám annak az elnöke volt, és élete végéig a Vívószövetség alelnöke. Először főtitkára, aztán alelnöke. Főtitkárként rengeteg híres sportolót ismert. 

Az anyai nagyapám, Löbl Ármin 1857-ben született. Märischostrauból, az osztrák–cseh határmentéről származik. Az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, azért volt német neve. Ma ez Csehország [Moravská Ostrava]. A nagypapa testvéreiről semmit nem tudok, mert a nagypapa egyedül jött el Märischostrauból, és itt semmi rokona nem volt. A nagypapa péklegény volt, majd Magyarországra jött, és Vácon telepedett le. Azt nem tudom, hogy hány éves lehetett a nagypapa, amikor Vácra jött, csak azt tudom, hogy azért jött, mert nagyon sok gyerek volt, és nem tudta eltartani a papa őket. A nagypapa nem volt nagyon tanult, az IQ-ja, szegénykémnek, nem volt nagyon magas, de zseniális üzletember volt. Amikor idejött, először elhelyezkedett valami üzletben, aztán megalapította az első magyar textilgyárat. Ő alapította az Első Magyar Kötő-Szövőgyárat Vácott. Nyilván elhelyezkedett ott, és aztán ő lett az igazgató [Löbl Ármin 1889-ben alapított Kötő és Szövőgyárát, amely Vác főbb ipari létesítményei közé tartozott. – A szerk.]. Ez tulajdonképpen nem textilszakma, hanem kötszövés. Szóval ilyen kötött anyagokat, dzsörzé, ilyeneket csináltak. Meg a fehérneműt, mert azelőtt abból csinálták a bugyikat, a kombinékat meg ezeket. A nagypapát a gyáralapításért Ferenc József lovaggá ütötte [Lovag – a nemes és a báró között álló nemesi fokozat volt Ausztriában; gyakran bizonyos rendjelek kísérője volt a lovagi cím. – A szerk.]. Fölajánlották neki a bárói rangot is, de ő azt mondta, hogy annak az lenne az ára, hogy áttér a keresztény hitre, és ő azt nem vállalta. Most megjelent, már az őrségváltás [vagyis a rendszerváltozás] után egy újság, a „Váci Hírlap”, amiben benne volt Vác zsidó múltja. És abban benn volt Löbl Ármin mint zsidó nevezetesség és az anyuka nővérének a férje, a Stanberger Rezső bácsi, aki zsidó hitközségi elnök lett. Az örökölte a gyárat, és az is benne volt ebben az újságban. A nagyapám rettentő patrióta volt, magyar és zsidó egyszerre. Az első világháborúban nagyon sok hadikölcsönt jegyzett, és elúszott az egész pénze [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában].

A nagypapának kereskedelmi vénája volt, kifejlett üzleti érzékkel, a nagymama meg egy művelt, nagypolgári zsidó asszony volt. Bernfeld Katalinnak hívták. A nagymama 1921-ben halt meg Vácott, úgyhogy őt egyáltalán nem is ismertem. Azt nem tudom, hogy a nagymama hol született, de rengeteget volt Bécsben. Azt hiszem, hogy Ausztria területén születhetett. Ezen belül, hogy Bécsben vagy Burgenlandban, azt nem tudom. Őróla csak annyit tudok, hogy ragyogóan zongorázott, művészeti szinten, de nem a nyilvánosság előtt. Nagyon lenézte a nagypapát a származása miatt, mert rangon alulinak érezte. Nem tudom, hogy hogyan találkozhattak, és miért ment hozzá. A nagypapa anyanyelve cseh volt, és nagyon hibásan is beszélt magyarul. Egymás között németül beszéltek.

A nagypapa nagyon vallásos volt. Anyuka mindig vigyázott arra, hogy amikor a nagypapa jött, akkor mi nagy zsidók voltunk mindig. Templomba rendszeresen járt, és Vácon hitközségi elöljáró is volt. Az apai nagyszülőknek nem tudom, hogy kik voltak a barátai, de az anyai nagyszülőknek, mivel a nagypapa nagyon vallásos zsidó volt, gondolom, hogy csak zsidó baráti körük volt. Hitközségi elnök is azért lett nyilván, mert rá szavazott az egész mispóhá [jiddis: ’család’]. Valahol Vác városában volt egy háza a nagypapának, ott éltek. A nagyapám, amikor a nagymama már nem élt, minden héten egyszer nálunk ebédelt, és ünnepeken egyszer nálunk volt, egyszer meg anyuka nővérénél.

A Löbl nagypapa nem nagyon volt olyan szeretetteli nagypapa. A nagypapától mindenki rettegett. Rémben tartotta a gyerekeit. Szerintem mindenki pucolt el Vácról, ahogy csak tudott. Az az érzésem. Nem tudom, mert ugye velem ezt nem közölték, mert fetisizálták a nagypapát ugye. Szerintem a nagypapa egy nagy zsarnok volt. Arra emlékszem, hogy Visegrádon volt egy nyaralónk, és kijött látogatóba, és amikor kirándultunk, akkor a nagypapa mindig öt lépéssel előbb ment. Szóval őmellette senki nem ment, mindenki utána kutyagolt. Én hat éves voltam, amikor meghalt, és tudom, hogy a szobába be kellett ülni és imádkozni, hogy most van a temetés. Mert ugye a szülők mentek a temetésre, és minket nem vittek el.

A nagyanyám halála után pár évvel a nagypapám másodszor is megnősült. Egy francia zsidó nőt vett el. Nagyon utálta mindenki, és Madame Rousseau-nak hívtuk. Anyuka imádta az anyját, és nem tetszett neki, hogy valaki elfoglalta a helyét. Azt tudom, hogy minden nap meg kellett hívnunk, mert a nagypapa ehhez ragaszkodott. Ők aztán nem sokat éltek együtt, talán öt-hat évet, mert nagypapa 1930-ban, bélrákban meghalt. Vácon megvan még a zsidó temetőben a nagypapa és a nagymama sírja. Persze a temető borzalmas állapotban van, de megvan még a nagypapa és a nagymama sírja. Vagy tizenöt éve voltunk a zsidó temetőben utoljára.

Édesanyám Vácott született, 1900. március huszonharmadikán. Jó nevelést kapott. Gazdag, nagypolgári családban nőtt fel. A család magas szinten tartotta el mind az öt gyereket, és aztán mindegyik nagyon jó anyagi körülmények közé került. Egyetemet végzett mind a két fiúgyerekük, a lánygyerekek pedig Bécsben tanultak zongorázni, hímezni meg horgolni, ugye ami akkor dívott. Vácra jártak polgári iskolába, utána pedig a lányok Bécsbe jártak egy apáca iskolába. Ott is laktak, és zongorázni meg hímezni tanultak. A gazdag zsidóéknál ez volt a módi. Volt egy ilyen iskola, ahova elküldték a gyerekeiket finom úri modort tanulni, zongorázni. Úri kislányokat neveltek, és ilyen nem volt zsidóban. Tudom, mert mindig azt mondta anyuka, hogy nagyon utálták az apácákat. Olyan tizenöt-tizenhat éves koruktól húszéves korukig jártak oda. És ott csináltattak ruhákat nekik, onnan öltözködtek. Ez olyan fantasztikus, mert később, amikor mentek valahova, mondjuk, színházba, akkor kimentek előtte két héttel Bécsbe ruhákat rendelni.

Anyuka beszélt nyelveket. Nagyon jól tudott németül, és franciául is tanult. De amikor én már nagylány voltam, addigra anyuka már nem nagyon beszélte a franciát. A németet igen. Otthon egyébként mi is németül beszéltünk. Az édesanyámnak is német nevelőnője volt, mert a nagypapa is jobban beszélt németül, mint magyarul. De a gyerekek egymás között magyarul beszéltek. A nagymama, az anyuka anyja nagyon szépen zongorázott. Ő vezette be a kultúrát a családba. Intelligens, nyelveket beszélő, zenét szerető asszony volt, egy olyan dáma. De a nagypapa nem, mert ő még nagyon írni-olvasni sem tudott. Mint a novellában: „Mi lett volna, ha írni, olvasni tud? Akkor maradt volna sekrestyésnek a templomban.”

A nagypapa nagyon szigorúan nevelte a gyerekeit, de anyukám az anyját imádta. A nagypapa nagyon távolságtartó volt. Biztos, hogy szerette a gyerekeit, mert végeredményben mindent megadott nekik, de még velünk, unokákkal szemben is volt egyfajta távolságtartás. Amikor az anyukám szeretettel emlékezett meg a gyerekkoráról, akkor mindig az anyja szerepelt. Én nem ismertem a nagymamát, mert ő anyukának az esküvője előtt meghalt már. Nekem csak az van, amit úgy mondtak. A testvérek jó kapcsolatban voltak. Anyukának négy testvére volt. Anyuka volt a legkisebb. Róbert bácsi volt a legidősebb. Ő 1886 körül születhetett. A Tibi bácsi 1898-ban, Elza néni 1890 körül, Gréti néni úgy 1896-ban. Anyukám imádta az anyját és a Gréti néni is. A két lánytestvér, anyukám és Gréti néni nagyon szoros kapcsolatban voltak. Amikor a nagymama meghalt, akkor az anyuka Gréti nénihez költözött, aki akkor már férjnél volt, és vele élt Vácott. A fiúkkal való kapcsolatuk nem volt olyan jó, nem volt olyan intim. Elza néni meg korán férjhez ment, és elkerült otthonról. Nekem nyáron mindig oda kellett mennem egy hétre vagy két hétre Vácra, a nagynénimhez, aki reggel hatkor söprögette alattam a rekamiét, mert tisztasági őrületben szenvedett. Elviselhetetlen volt!

Elza néni volt az idősebbik nővére az anyunak. Ő volt a Stanberger Rezsőnek a felesége. A Stanberger Rezső vitte a nagypapa gyárát egészen 1944-ig. Elza néni pedig otthon volt. Úgy csalta a Rezső bácsi az Elza nénit, mint a pinty, és mindig, amikor Pestre jött, telefonált az apunak, hogy készítsünk neki hurkát, kolbászt – mert kóserok voltak otthon, és ott nem lehetett, de ő nagyon szereti [lásd: étkezési törvények]. A Rezső bácsi lett aztán a hitközség elnöke. Aki zsidó volt, az rá szavazott, mert Rezső bácsi biztos lepénzelte őket, amilyen jó ember volt. És a Rezső bácsira volt jellemző, hogy amikor bejöttek a németek, akkor ugye nekem volt egy keresztény férjem. És akkor le kellett utaznunk Vácra, de nem mehettünk oda, mert akkor már csillagos lett a házuk [lásd: csillagos házak]. És akkor a Rezső bácsi átadott a férjemnek egy vaskazettát és egy bélyeggyűjteményt. És tekintettel arra, hogy ilyen buta volt a Rezső bácsi, azt mondta a férjemnek, hogy nem nagy érték, de biztosítsd a lakásodat a tízszeresére, mint eddig volt. És egyszer a Rezső bácsi telefonáltatott, hogy azonnal vigyük vissza, mert a polgármester kiverte belőle, hogy hol vannak az értékeik. Úgyhogy vissza kellett vinni, és a polgármester el is vitte az egészet.

Az Elza néniék Vácott, saját házban éltek, a Mária Terézia rakpart 4-ben. A házuk a Duna-parton, a Pokol-szigettel szemben volt. Vác egyik legszebb háza volt. Fürdőszoba, víz, világítás, minden. Ez egy ötszobás ház volt, barokk meg Schmidt bútorokkal berendezve, ez a Schmidt egy híres bútorgyáros cég volt [lásd: Schmidt Miksa]. Csodálatosan szépen, gazdagon, nagypolgárian volt berendezve. Meg csodálatos télikert. Emlékszem, kaktuszok voltak a télikertben. Személyzetet is tartottak. Három személyzet volt. Volt egy szakácsnő és egy szobalány. És jött a mosónő. Lujza néni volt ott a házvezetőnő, ő a személyzeti szobában lakott. A bejárónő minden héten jött, mosott, vasalt, meg nagytakarított. A Lujza néni főzött, és az Elza nénivel együtt reggel hatkor már takarítottak. Azt nem tudom, hogy nevelőnő volt-e, anyuka nem mondta soha. Úgy tudom, hogy a ház körül kutyán kívül semmilyen állatot nem tartottak. Elza néniék nem nagyon olvastak. Az intelligenciakvótájuk olyan volt, ha eggyel kisebb lett volna, akkor fűszálak lettek volna. Újságot olvastak, „Az Est”-et [lásd: Az EST-konszern lapjai]. Színházba, operába ők nem jártak.

Anyuka másik nővére, a Gréti néni feleségül ment egy prágai bornagykereskedőhöz, Reismann Gézához, akinek a nagypapa bornagykereskedést nyitott Vácon. A nagypapa vett neki egy házat a Fő utcában. Emlékszem, egy zöld nagy fakapu volt, kerek, és fölötte volt, hogy Reismann ház. Még most is ott volt, amikor én húsz évvel ezelőtt kint voltam Vácon, még most is rajta volt a házon, hogy Reismann ház. A Gréti néni is otthon volt mint háztartásbeli. A férje családjából mindenki kint élt Prágában, azok nem jöttek ide, csak a Géza bácsi.

Az anyukának a fiatalabbik fiútestvére a Tibi bácsi, az gyógyszerész volt. Ő itt tanult gyógyszerészként. Miskolcra nősült, és a nagypapa ott vett neki egy patikát. Aztán az első felesége meghalt. Én nem voltam lent soha Miskolcon. A másik fiú, a legidősebb testvér, Róbert textilmérnök volt. Ő Breslauban [ma: Wrocław] végzett egyetemet, mert itt nem volt akkor még ilyen egyetem. Ő aztán hazajött, és itthon elsikkasztotta az apuka pénzét. Ez egy csibész gyerek volt, és az apuka és a Fischer Jenő bácsi [Gergely Oszkár legjobb barátjáról van szó. – A szerk.] vett neki egy harisnyafestőgyárat, mert semmit nem akart csinálni, lusta volt. Ilyen semmirekellő. Ő nem a nagypapa textilgyárába került, mert a nagypapa felismerte, hogy a textilgyár nem lesz sokáig, ha a Róbert bácsi ott van. És a harisnyafestőgyárat – már nem tudom, hogy mi is volt a neve – azt is elsikkasztotta a Róbert bácsi. Anyu nem nagyon volt jóban a fiútestvéreivel. A Róbert bácsival semmilyen kapcsolatot nem tartott, mert elsikkasztotta a család pénzét, a Tibi bácsi nagyon ritkán, amikor följött Pestre, akkor meglátogatta anyukát meg a Gréti nénit. Nagyon szép férfi volt, és nagyon szép volt a fia is, a legnagyobbik az első házasságból. Ő ludovikás lett, és amikor jött a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], öngyilkos lett, mert kirúgták a Ludovikáról. Tibi bácsinak aztán lett még egy felesége, és ebből a házasságból is született két fia. Mindkettő Auschwitzban halt meg. Senki nem élte túl a holokausztot. Róbert bácsinak nem voltak gyerekei, de mindenki másnak igen. Az Elza néninek egy fia, azt agyonverték Vácon, munkatáborban. A Gréti néninek két lánya volt, azok hazajöttek Auschwitzból. Ők számoltak be anyuka haláláról. A családban mindenki vallásos volt. Úgy voltak, hogy tartották a halálozási évfordulót [lásd: jahrzeit], a nagyünnepeket. Azt hiszem, Gréti néni nem volt vallásos, de a hosszúnapot [Jom Kipur] tartották a papa miatt, mert a nagypapa nagyon vallásos volt.

Anyukám nem volt nagyon vallásos, csak amíg a nagypapa élt. A jahrzeitot és a hosszúnapot betartotta. Arra emlékszem, hogy a jahrzeit ott volt héber betűkkel. Az egyik oldalon az anyjáé, a másik oldalon az apjáé. A hosszúnapot rettentően betartotta, és a Dohány utcai templomba akkor elment. Akkor nem evett. De úgy egyébként anyuka nem volt vallásos. És ezt is, azt hiszem, csak a nagypapa kedvéért csinálta, aztán csak megszokásból. Szédereste vagy ilyen nem volt nálunk soha, talán amikor hat éves voltam. Amikor elszakadt a szülői háztól, a zsidóság sem volt már neki fontos. Szerintem az Elza néni maradt vallásos még gyerekkorából. Elza néni rabszolgatermészet volt, szóval amit neki parancsoltak, azt csinálta. Elza néni, mivel a nagypapa vallásos volt, vallásos maradt. A Stanberger is vallásos volt, hitközségi elnök volt, és ezért kóser koszt volt. Amikor jött Pestre, akkor ugye hurka, kolbász. Az anyuka meg a Gréti néni meg a Robi bácsi meg a Tibi bácsi egyéniségek voltak. Ezeket nem lehetett beskatulyázni.

A szüleimet egy Blauner Mór nevű ember mutatta be egymásnak. Ő volt az Ügyvédi Kamara főtitkára, majd az alelnöke [Blauner Mór (1876–?) – ügyvéd, „egyik alapítója s első titkára volt az Országos Ügyvédszövetségnek. Egész fiatalon választmányi tagja lett a Budapesti Ügyvédi Kamarának, melynek főtitkári tisztségét 1914–20-ig viselte. A radikális polgári mozgalmakban vezető szerepet játszott, és kezdettől fogva titkára volt a már megszűnt Választójogi Ligának és az Országos Reformbizottságnak” (Magyar Zsidó Lexikon). – A szerk.]. Ő ismerte jól az anyuka családját, váci volt eredetileg, és mint kolléga ismerte az apukát. Szóval ő mind a kettővel, még az anyu és apu megismerkedése előtt jóban volt. Ő volt a sadhen, persze nem igazi sadhen volt, csak olyan maszek dolog. Erről gyakran beszéltek. Anyukám huszonkét éves volt, apukám tizennyolccal több, negyven éves. Apám sokáig agglegényként élt. Imádták az anyjukat, és ilyen „mama’s boy”-ok [angol: ’mama kedvencei’] voltak. Az Ernő bácsi is elég későn nősült. Elvett egy nagyon gazdag zsidó nőt, aki csúnya volt, de el kellett venni, mert a nagymama úgy döntött, hogy itt nagy vagyonhoz lehet jutni. Az Erzsi néni szülei vettek egy gyönyörű lakást, és berendeztek mindent. Mire hazajöttek a nászútról, már más név volt kiírva, mert a nagymama elköltöztette őket. Szóval annyira matriarchális család volt. Az Ernő bácsi tulajdonképpen csak elegánsan űzte az ügyvédséget. Hevesen vettek egy óriási szőlőbirtokot, és a nagybácsim a szőlőbirtokkal foglalkozott főleg, télen Pesten volt, és akkor két-három ügyet, nagyon keveset intézett. De nem értett a szőlőhöz, és az a háborúig eléggé tönkrement, de megmaradt. Úgyhogy az egyik unokatestvérem, aki túlélte, az Ernő bácsi fia, az még a háború után visszakapott valami egész kis részt Hevesből. De majdnem az egész Heves az övék volt. Artúr bácsiról nem tudok, mert ő Amerikában nősült meg. Őt nem is ismertem.

Anyuka és apuka elég rövid időn belül, pár hónap múlva, 1922. június tizenhatodikán házasodtak össze. Anyuka édesanyja akkor már nem élt, és anyuka a nővérénél lakott. Az apuka biztos, hogy szerelmi házasságot kötött, mert anyuka gyönyörű volt, és nagyon fiatal. Nagyon-nagyon jó házasság volt egyébként az utolsó pillanatig. Csak polgári esküvőt tartottak, mert anyuka még gyászban volt, és ez volt az egyetlen lehetőség, hogy összeházasodjanak [Tehát az anyai nagymama halálát követő egy éven belül házasodtak össze. – A szerk.]. A nagypapa nagyon rossz néven vette, hogy később sem volt zsidó esküvő. A nagypapa – és mindenki – apukát zsidónak tartotta. Attól, hogy keresztvizet öntöttek rá a Róth Feri bácsi miatt, attól ő még zsidó volt. De nem viselkedett ő sem keresztényként, sem zsidóként. Sehogy sem viselkedett. Apuka egy világpolgár volt. Csak az anyuka, de az anyuka is csak muszájból volt vallásos. Egyszerűen közömbösek voltak a vallás iránt. Anyám a házassága előtt semmivel nem foglalkozott, úri kislány volt, aztán amikor apukával összeköltözött, háztartásbeli volt három személyzettel.

Apuka mint fiatal végzett jogász egy ideig az adóhatóságnál dolgozott, és ott bedolgozta magát az adóügyekbe. Később könyvet is írt belőle. Aztán magánpraxisba kezdett a Hunyadi utcában, a nyolcadik kerületben, a Mária Terézia térnél. Adóval és pénzügyi joggal foglalkozott. Amikor megnősült, akkor már egy nagyon nagymenő ügyvéd volt. És nagyon nagy vállalatok voltak az ügyfelei. Főleg zsidó nagyvállalatok. A Goldberger Leó, a Baross Kávéház [Annak idején ún. irodalmi kávéház volt a József körúton. – A szerk.] tulajdonosa. Nagyon sok nagyvállalat. A Generali Biztosító [Az Assicurazioni Generalit 1831-ben alapították Triesztben, mint az első olyan biztosítót, amely a biztosítás minden ágával foglalkozott (Olaszországban és külföldön egyaránt). 1832 óta a magyarországi biztosítási piacon is jelen van (az 1949–1989 közötti négy évtizedtől eltekintve). – A szerk.], aztán volt a Venetianer, az Odol gyárnak a tulajdonosa. A Sas utcában minden nagykereskedő. Apukának egy nagyon nagy ügyfélkörrel rendelkező irodája volt. Az irodában két alkalmazottal dolgozott; volt egy ügyvédjelölt, őt Barna Jenőnek hívták. Már rég letehette volna az ügyvédi vizsgát, csak azt mondta, hogy nem teszi le, mert nem akar önálló ügyvéd lenni, mert apukánál sokkal jobban keres. A másik irodakisasszony volt. Gépelt meg adminisztrált, telefonált, meg ilyen dolgokat csinált. Időre voltak rendelve az ügyfelek, szóval ez nem olyan iroda volt, hogy ott rengetegen jöttek-mentek, hanem egész évben intézte az apuka az adóügyeiket, és akkor decemberben begyűjtötték az úgynevezett expenz-kvótát, a kiadást, és akkor fizetett az apukának az ügyfelek nagy része.

Az apámnak nagyon sok magas rangú barátja volt. Például Rassay Károly volt nagyon jó barátja, az „Esti Kurír”-os. Apuka aztán később be is lépett a szocdem pártba [lásd: MSZDP]. Aztán az akkor vívók – a Kabos Bandi [Kabos Endre (1906–1944) – vívó, Európa-bajnok és olimpiai bajnok, magántisztviselő. A Tisza István Vívó Club és az Újpesti Torna Egylet színeiben versenyzett. A Margit híd felrobbantásakor vesztette életét. – A szerk.]. Az országos főkapitány, a Szilaveczky Lajos bácsi, akinek zsidó felesége volt [Szilaveczky Lajos (1883–?) – államrendőrségi főtanácsos, 1903-tól teljesített szolgálatot az államrendőrség budapesti főkapitányságán. Kapitánnyá 1908-ban, tanácsossá. 1919-ben, főtanácsossá 1924-ben lépett elő. Felesége Wertheimer Friderika. – A szerk.]. A Szilaveczky Lajos bácsi volt az elnöke a Vívószövetségnek. Akkor a Koós Géza. Az egy zsidó fregattkapitány volt, a MEFTER-nél [Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság] dolgozott. Apuka őt Visegrádról ismerte. Nekik is ott volt egy nyaralójuk. És a Fischer Jenő bácsi. Fischer Jenő bácsi zsidó árvaházban nőtt fel, mert a szülei meghaltak közvetlenül a születése után. Az Urban und Schwarzenberg orvosi könyvkiadó vezérképviseletének volt az ügyvédje, és apuka ügyfele volt [Az Ausztriában és Németországban működő Urban und Schwarzenberg kiadónak Magyarországon is volt vezérképviselete. – A szerk.]. Ő volt a legjobb barátunk. Azonkívül rokoni kapcsolat is fűzte hozzánk, mert az anyuka exsógornőjét elvette a Jenő bácsi testvére, a Misi bácsi. A Dunay Berci bácsi, aki szintén magyar bajnok volt [Dunay Bertalan (1877–1961) – kardvívó, tagja volt az 1912-es stockholmi olimpián győztes kardvívó csapatnak, 1920-ban magyar bajnokságot nyert, s többször ért el helyezést. Többször viselt tisztséget a Budapesti Budai Torna Egyletben (BBTE) és a Magyar Vívó Szövetségben. Fiai is sikeres vívók voltak. – A szerk.]. Én is őnála kezdtem vívni. Ők mind nagyon jó barátok voltak.

Az esküvő után anyuka és apuka, apuka Hunyadi utcai lakásába költöztek. Ott volt apukának egy nagy lakása meg az ügyvédi irodája, a Hunyadi utca 16-ban. Onnan elmentünk a Baross utcába, a Baross utca 43-ba 1929-ben, amikor én első elemibe kerültem. A Hunyadi utcában is volt ügyvédi iroda, de kisebb volt, mint a Baross utcai. A Baross utcai lakásra nem emlékszem, a Hunyadi utcára meg végképp nem emlékszem. A Baross utcából csak arra emlékszem, hogy egy lodzsa volt az egyik szobára. És arra is csak onnan emlékszem, hogy amikor már nagyobb voltam, és arra mentem, akkor megnéztem. Volt egy pék a házban. És azért költöztünk el, mert svábbogarak voltak a pékség miatt. Tíz évig laktunk itt, és innen mentünk a Kálmán utcába. Ez egy hatszobás lakás volt. Ott is volt iroda. Tehát a hatszobás lakásban volt egy váró és egy iroda, és négy szobában laktunk és a személyzeti szoba. A bútorokat vittük magunkkal. Nagyon szép bútorok voltak. Az egyik volt egy Schmidt hálószoba, ilyen hófehér faragott, akkor volt egy ebédlő, egy óriási kihúzható asztallal, tizenkét személyre teríthető, tálalókkal, akkor volt egy úri szoba, akkor az irodában irodabútor volt, két írógép, íróasztal, aztán egy nagy asztal, amin könyvelnek. És akkor volt egy gyerekszoba három ággyal, egy nagy gyerekszoba, mert a német kisasszony is először ott aludt. És amikor én már nagyobb lány lettem, akkor az apukának az irodája mellett volt egy úgynevezett fogadószoba, és ott volt egy kanapés garnitúra, és akkor én már ott aludtam.

Miután a szüleim összeházasodtak, tizenegy hónapra rá születtem én, és rá tizenegy hónapra az öcsém. Szóval huszonkét hónapon belül mind a ketten megvoltunk. Kisasszonyok neveltek minket. Amikor egy éves voltam, már volt kisasszony. Amikor kisebbek voltunk, német kisasszonyunk volt, később pedig minden délután egy francia. A kisasszonyok vittek minket sétálni, az állatkertbe, a Margit-szigetre. A Margit-szigetre még bérletünk is volt. Huszonnyolc pengő volt egy bérlet, ha jól emlékszem. Vittek mindenfelé. A német kisasszonyt úgy hívták, hogy Anni Ulrich. Ott lakott velünk, a gyerekszobában. Minden holmija ott volt. Velünk volt egész héten, és minden vasárnap volt kimenője. A nevelőnőnk akkor ment el, amikor Hitler elfoglalta Ausztriát [lásd: Anschluss]. Akkor a kisasszony önként, dalolva visszarohant, hogy jaj, a Hitlert nehogy lekésse. Az hiszem, 1938-ban ment el az Anni. A francia kisasszony nem lakott velünk. Volt még egy szobalány, a Bözsi és egy szakácsnő, a Viki néni. Ők 1944. március huszonötig voltak, mert amikor már a németek itt voltak, akkor kijött, hogy zsidó nem tarthatott személyzetet [1944 áprilisában rendelettel megtiltották a zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazását. – A szerk.]. Addig minden nap reggeltől estig ott voltak. A Bözsi reggel kitakarított, a Viki néni főzött. Bevásárolni nem kellett. Megrendeltek mindent, és házhoz szállították. A fűszeres, a hentes. Mindent szállítottak. Nem kellett mindig fizetni. Egy könyv volt, és hétvégén feljöttek inkasszálni. A tejet meg a zsömlét reggel házhoz hozták. És az anyuka letelefonált a fűszeresnek, hogy miket küldjön, és akkor fölküldték. Szóval nem volt cipekedés vagy ilyen. És a hentesé volt a ház, amiben laktunk, és az is fölküldte. Csak nyáron volt bevásárlás, Visegrádon, ott nem küldtek semmit házhoz. Mindenkinek volt egy nap kimenője úgy, hogy egy személyzet mindig otthon maradt. A szobalány nagyon rendes volt. Az egy visegrádi sváb volt, és az el is dugott egy-két holmit 1944-ben. Nekünk a személyzetet magáznunk kellett.

A szülőkkel hétköznap főleg csak együtt ebédeltünk. Szombat, vasárnap együtt voltunk, nyaralni együtt voltunk. Az ebédhez egy órakor pontosan meg kellett jelenni, kezet mosni, körülülni az asztalt, és ebéd közben lehetőleg nem volt szabad a gyerekeknek beszélni. A szobalány hozta be a levest, amikor anyuka csöngetett. Volt a csilláron egy ilyen lógó csöngő. Csöngetett, akkor leszedte, akkor hozta a másikat, szóval mi nem keltünk föl ebéd közben. Senki. A szülők beszélgettek, velünk akkor, amikor már nagyobbak voltunk. Beszámoltunk az iskoláról meg ilyenekről, de főleg egymással beszélgettek. De amikor kicsik voltunk, akkor nem volt szabad. A nagypapának volt szerintem a metódusa, hogy a gyerek nem beszél az asztalnál. Persze náluk öt volt, és ha mind az öt elkezd karattyolni, gondolom, Babilon [bábeli zűrzavar] lett volna. Apukával mi főleg ebéd közben beszéltünk. Beszámoltunk az iskoláról neki. Mert ugye hatig volt az iroda, az ügyfélfogadás, és apuka hatkor elment tarokkozni. Az volt a kedvenc sportja. Pesten a Baross Kávéházba járt. Ez, ha a Baross utcától kimegy a körút felé, akkor balkéz felé volt, egy nagy sarokkávéház volt. Ez a kávéház egy Gellért Zsigmond nevű zsidóé volt. Nagyon gazdag volt a Gellért. A világháború alatt deportálták. Az apukának onnan eredt ez a helyválasztása, hogy a Baross utcában laktunk. Először még a Bodó Kávéházba járt, az is ott volt szemben velünk, és aztán a Bodó megszűnt. Ezután a Barossba járt minden nap egészen addig, amíg el nem vitték a németek internálótáborba. Én azt hiszem, hogy itt csak keresztények voltak, de ezek nem barátok voltak. Ezek csak kártyapartnerek voltak. Például a Tenger Xavér, aki a MABI-nak volt az elnöke. A MABI volt a Magyar Alkalmazottak Biztosítási Intézete [A MABI a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetének rövidítése. – A szerk.]. Ezekhez mind fordultam, hogy segítsenek, anyukát amikor elvitték. Mindegyik ígérte, de egyik sem segített.

Otthon egymással németül beszéltünk. Az öcsém, amikor első elemibe járt, nem is tudott magyarul. Amikor iskolába kezdtünk járni, minden reggel a német fräulein elkísért bennünket az iskolába, értünk jött, és hazamentünk ebédelni. Mindig együtt ebédeltünk a szülőkkel. Azután délután leckét írtunk, franciaórán voltunk. A nyelvtanulásban anyuka döntött. Az öcsémnek volt egy olasztanára, doktor Sebesta. Az öcsém a Bank utcai iskolába járt, és ott olaszul tanultak. Mi francia–németet tanultunk a Mária Teréziában, ők olasz–németet. És tekintettel arra, hogy az öcsém semmit nem volt hajlandó tanulni – nagyszerűen számolt –, vettek egy olasztanárt mellé. És az velünk is nyaralt Visegrádon. Amikor én már nagyobb lány lettem, akkor angolul is tanultam. Meg sportoltam. Vívtam versenyszerűen az Újpesti Torna Egyletben, az Aschner Lipótnál. Ő volt a mesterem [Az Újpesti Torna Egylet 1885-ben alakult. A klub felfejlesztésében jelentős szerepe volt Aschner Lipótnak (1872–1952), aki az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT vezérigazgatójaként jelentős sportmecénási tevékenységet fejtett ki az 1920–30-as években. – A szerk.]. KISOK-bajnok is voltam. És teniszeztem is Visegrádon. Ott volt egy teniszpálya, és nyáron mindig teniszeztünk. Úgy hétéves korunktól zongorázni is tanultunk. Az öcsém hat volt. Otthon volt egy zongoratanárnőm. Komáromy Gabriellának hívták, és annak a nagybátyja, a Komáromy Lajos lett az Opera igazgatója a felszabadulás után [Komáromy Pál operaénekesről (1892–1966) van szó, aki a német megszállás után nem szerepelhetett Magyarországon. 1945–47-ben a budapesti Operaház igazgatója volt, irányításával az Opera alig néhány héttel az ostrom után (1945. március 15., Bánk bán) már megnyitotta kapuit. 1948-ban nyugdíjazták. – A szerk.]. Klasszikus zongorát, Czerny-Chovánt játszottunk [Több nemzedék kezdte zongoratanulmányait Chován Kálmán Czerny-átdolgozása alapján („Előtanulmányok Czerny „Kézügyesség iskolájá”-hoz). – A szerk.]. Az volt az első zongorafüzetünk. Meg Dohnányit játszottunk [Dohnányi Ernő (1877–1960) – zongoraművész, karmester és zeneszerző, a budapesti Zeneakadémia zongoratanára, később a zeneszerzés és zongoraosztályok professzora volt a Zeneművészeti Főiskolán, majd az intézet fő-zeneigazgatója is. 1945-től Nyugaton élt. – A szerk.]. Az öcsém nagyon szépen játszott. Egyszer elvitt minket a Zeneakadémiára anyuka, hogy nézzenek meg, és azt mondta a Kéri-Szántó – az volt akkor a professzor [Kéri-Szántó Imre]: „A kislányra egy fillért se költsenek többet, mert tehetségtelen!” De szerettem a zenét szörnyen. Szegény apuka, mindig, amikor gyakoroltam, ugye az ebédlőben volt a zongora, az egy óriási, harminc négyzetméteres szoba volt, és mellette az apuka fogadószobája és mellette az iroda. És mindig tudta, hogy hol fogok hibázni. Nagyszerű hallása volt. Mindent hallás után lejátszott. És amikor tudta, hogy most jön a hiba, akkor ideges lett, és azt mondta, hogy hagyjuk abba. Én olyan tizenhárom-tizennégy évesen hagytam abba a zongorázást, de koncertre kötelesek voltunk járni. Operába jártam, Zeneakadémiára jártam. A Zeneakadémiára kötelező volt elmenni. Amikor már nagyobbak voltunk, bérletünk volt, és jött velünk a fräulein. Operabérletünk volt a harmadik emeletre.

Költészeti körökre is jártam a barátnőimmel, de ezt én választottam. A Vajda János Körbe [lásd: Vajda János Társaság] jártam az Erzsébet körútra. Itt volt minden. Mi nem tanultunk se Adyt, se Kosztolányit, se Babitsot, mert ez akkor még az iskolában nem volt. Megálltunk Arany Jánosnál, Tompa Mihálynál meg Petőfi Sándornál. Meg ilyen, hogy József Attila, fogalmunk sem volt. Ott szerettük meg a barátnőimmel. Adyról meg a többi íróról életemben ott hallottam először, ezeken az irodalmi esteken. Jártunk minden héten, akkor már olyan tizenhat évesek voltunk. Színházba is jártunk. Volt egy barátnőm, a Reiner Évi, és annak az anyukája mindig vitt minket mindenhova. Imádott járni, és akkor mindig vitt minket. De még az iskolával is jártunk színházba. Akkor még volt kötelezően. Vasárnap délelőttönként a Nemzeti Színházba mentünk meg a Városi Színházba, ami most az Erkel. Amikor én már tizenöt-tizenhat éves voltam, akkor már a barátnőimmel jártam a Szépművészeti Múzeumba, a Nemzetibe. Szóval énbennem rendkívül sok kultúrigény volt. Olyan is, amit nem oktrojált rám a család. Az olvasmányokat is nagyon szerettem. Főleg ennek a Reiner Évinek az anyja, ezek borzasztóan örültek, mert a Reiner Évi, a Kemény Klári meg én nagyon kultúrszomjasak voltunk. És ezek abban élték ki magukat, hogy minket képeztek. Aztán a MIEFHOE-ba is jártam. A Székely Mihály lépett ott föl, a Raskó Magda [Székely Mihály (1901–1963) – operaénekes, 22 éves korától haláláig az Operaház tagja. Alakításai közül kiemelkednek a Mozart-operák és Bartók „Kékszakállú herceg”-e, amely szinte eggyé olvadt az ő nevével; Raskó Magda (1919–1992) – szoprán énekesnő. A Nemzeti Zenedében tanult éneket, 1945-ben az Operaház tagja lett, és 25 évig volt a színház magánénekesnője. – A szerk.]. Oda jártunk operába is. Az a Csáky utcában volt. Meg bálba is jártunk. Ugye volt MIEFHOE-bál is. De én jártam zsidó bálba, keresztény bálba. Mindenféle bálba jártam, ahova lehetett, meg tánciskolába.

Mi egyáltalán nem éltünk vallásos életet. Se zsidót, se keresztényt. Semmilyet. Karácsonyt tartottunk, mert akkor ajándékot lehetett kapni. Karácsonyfánk is volt. És Mikulást. Akkor kitettük a cipőnket. A hosszúnapot [Jom Kipur] tartottuk, végig tartottuk. Anyu meg én. De már a testvérem nem. De hát őt már kisgyerek korában kikeresztelték. És hosszúnapon, mert tudta, hogy imádtam enni – mert olyan smucig volt –, közölte, hogy most elvisz cukrászdába, és ehetek, amit akarok. Hosszúnapon apukáék legjobb barátai, a Fischer Jenő bácsiék jöttek velünk a Dohány utcai templomba. Ő egy nagyon-nagyon vallásos zsidó volt. Az apuka és az Imre, ők nem jöttek. A családban ez ilyen osztott békés egymás mellett élés volt. Ha retrospektíve nézem, játszottuk a vallást. Mind a kettőt. Az öcsém a keresztényt, én meg a zsidót. De az öcsém nem járt templomba, és nagyrészt csak zsidó barátai voltak. Én pénteken gyertyát gyújtottam, de nem tudtam a gyufát meggyújtani még kiskoromban, és akkor az öcsém gyújtotta meg a gyufát és én a gyertyát. Szóval ennyire békés egymás mellett élés volt.

Tudtam, hogy van Hanuka, Pészah, mindent. De szédereste, ilyen nem volt. Az volt, hogy a barátnőméknél volt szédereste, és akkor oda mentem. Az előfordult. Amíg a nagypapa élt, biztos, hogy volt valami, de a szüleimnél már nem. Zsinagógába is jártam, pénteken az iskolával, a Mária Teréziával. Minden zsidó ünnepen, szegény Schwarz Jakab – az egy vallástudós volt, az volt a mi rabbink – vitt minket mindig a Dohány utcába [lásd: Dohány utcai zsinagóga] [Schwarz Jakab 1884-ben született Nagyváradon. A budapesti Rabbiképző Intézetben tanult, 1911-ben avatták rabbivá, és ekkortól volt a Pesti Izraelita Hitközség vallástanára is. Cikkei a „Magyar Zsidó Szemlé”-ben jelentek meg. (A Magyar Zsidó Lexikon alapján). – A szerk.]. És időnként a Csáky utcába [Az újlipótvárosi Csáky utcai templomkörzet zsinagógájáról van szó. – A szerk.]. Nem minden pénteken, de volt, amikor vitt. A szüleim nem mentek, csak én mentem a barátnőimmel, a Reiner Évivel, a Kemény Klárival. És a szüleim ezt teljesen rendben valónak tartották. Ilyen dolgokba nem szóltak bele, nem akarták ránk kényszeríteni az akaratukat. Én megtanultam mindent. Olyan voltam, mint az itatóspapír. Mindent magamba szívtam, de nem azért, mert valami meggyőződés, hanem mert ezt is kultúrának tartottam, ugyanúgy, mint a keresztény vallást. Az Újszövetséget is elolvastam. A mohamedán vallást is tanulmányoztam. Mindent fölittam, amit csak lehetett tanulni. De semmi vallási meggyőződésem nem volt. Gyakorlatilag én azt hiszem, hogy az istenhit megfoghatatlan volt, legalábbis nekem. Én sose voltam olyan, hogy valami miatt imádkoztam. Csak amikor az anyámat elvitték, akkor. Akkor minden templomba elmentem imádkozni.

Anyuka úriasszony volt. Minden áldott nap fodrászhoz ment. Vasárnap a fodrász jött hozzánk. Délelőtt a városba ment, bevásárolt. Ebédre, egykor otthon kellett lenni, és ebédelni. Ebéd után lepihent, délután bridzsezett. Mindig más barátnőnél bridzseztek. Este meg mentek apukával vendégségbe meg színházba. Szóval gyakorlatilag semmi hasznosat nem csinált, szegénykém. Az anyám baráti köre, azt hiszem, hogy eléggé belterjes volt. Hogy ő Vácott kivel barátkozott, azt nem tudom. A Janka nénit ismertem, ő volt anyuka legjobb barátja. Egy ékszerésznek volt a lánya és a testvére, a Flóra néni. Nagyon-nagyon gazdagok voltak. Ők abszolút karakterisztikus zsidók voltak. Lerítt róluk, annyira nem asszimilálódtak se külsőben, se beszédben, se semmiben. Ötszáz lépésről lerítt róluk, hogy zsidók. Nagyon csúnyák és nagyon gazdagok voltak. Finom eleganciával öltözködtek, de nem az arisztokratikussal, hanem a gazdag eleganciával, ékszerekkel, megcsinált loknikkal, soha egy haj nem állt arrébb. Flóra néni, Janka néni és anyuka is összejártak. Rendszeresen, heti találkozásokban. Ilyenkor csak beszélgettek és vásároltak, semmi mást.

Janka néni olyan csúnya volt, hogy a nászéjszaka előtt megszökött a férje. A házassági aktus a zsidó templomban meg az anyakönyvvezető előtt megvolt, majd amikor visszavonultak, a pasi azt mondta, hogy inkább nem kell a hozomány, és elment. És az anyu mindenképpen férjhez akarta adni. Ugye apukának nagyon sok nagyon gazdag zsidó ügyfele volt, többek közt. És akkor az anyuka egyszer összeszervezte, hogy elmennek együtt vacsorázni, és ő vitte a Janka nénit, és apuka, szegény, nem tudott róla. És amikor éppen másnap anyuka készült elmenni otthonról, berohant a vőlegényjelölt, és németül azt mondta: „Azt hiszi, hogy én egy csirkefogó vagyok!” Ő nősülni akart, az anyuka meg Janka nénit kommendálta.

Nyáron anyukáék elmentek Palicsra meg Bledbe apukával meg a baráti körből, főleg a Fischer Jenőék mentek velük [Palics Szabadkához tartozó fürdő és gyógyfürdő volt Bács-Bodrog vármegyében, egy 696 hektár területű tó partján. Bled üdülőhely a Bled tó mellett, Szlovéniában. – A szerk.]. Meg Abbáziába meg San Remóba [Abbázia a korabeli középosztály kedvelt fürdőhelye volt Isztrián, San Remo pedig az olasz Riviera egyik leglátogatottabb üdülőhelye volt. – A szerk.]. Janka nénit is vitték egyszer-egyszer, de aztán az apuka föllázadt. Jártak együtt színházba, de az apuka társaságában. Anyuka mindig csak apukával ment színházba, moziba. Az nem létezett, hogy egyedül. És akkor vitték a Janka nénit. Ők túlélték a második világháborút. Ővelük találkoztam a háború után. Megkerestek. De gyerekkori barátairól másról nem tudok, a polgári iskolából sem.

Az apuka hozta a házba az intellektuális életet. Rengeteget olvasott, de inkább csak újságokat. Járt hozzánk az „Újság”, az „Esti Kurir” [Rassay Károly lapja] és az „Est” [lásd: Az EST-konszern lapjai. Az apu olvasta mind a három újságot. De anyu, azt hiszem, nem nagyon olvasott politikai részt.

A szüleimnek nagyon nagy baráti körük volt, nagy társadalmi életet éltek. Mondhatnám, igazi intellektuális életet éltek. A baráti társaságuk is csupa zsidó értelmiségi volt. Csak nagyon kevés keresztény barátjuk volt. Azt hiszem, a keresztények mindig is bizonyos távolságot tartottak. A baráti társaságba, emlékszem, rendszeresen jártak politikusok, de főleg a gazdag nagypolgári zsidó értelmiség. A Román Ernő, a híres építész, az is a feleségével [A 20. század első felében dolgozó építész, számos nagy középület és bérház tervezésében vett részt a kor neves építészeivel és Miklós nevű testvérével (Gozsdu-udvar – Holló u. 12. /1900-as évek/; Goldschneider-ház – Síp u. 7./ 1910/; Glückmann-ház – Rumbach u., /1913/). – A szerk.]. De a legjobb barátjuk a Fischer Jenő bácsiék voltak. A barátok rendszeresen jártak hozzánk, de el is mentek. Ez így forgott. Gyakran voltak nálunk vendégek. Amikor a baráti társaság nálunk jött össze, oda beengedtek minket, és ugye akkor nekünk produkálni kellett magunkat: zongorázni kellett, meg verset mondani, meg játszottunk. A kisasszonyunk írt egy olyan jelenetet, hogy az öcsém volt az ördög, én voltam a kisangyal. Szóval ilyen dolgokat a vendégek előtt. De én főleg szavaltam. Én nagyon szépen szavaltam. Az öcsém pedig nagyon szépen zongorázott. Csodálatosan zongorázott. És aztán „menjetek szépen a szobátokba tanulni, játszani”. Ennyi volt a szülőkkel az esti program. Ez olyan öt-hat éves korunktól tizennégy-tizenöt éves korunkig volt. Aztán már nem kellett produkálni. Emlékszem, hogy Bartók „Este a székelyeknél”, azt játszottam utoljára karácsonykor egyszer a vendégeknek. A szülők rendszeresen jártak színházba, koncertre, operába, mindenhova, de csak a barátaikkal. Külföldi baráti kapcsolataik nemigen voltak. Apuka levelezett az amerikai bátyjával, de más külföldi kapcsolatunk nem volt.

Télen, karácsony körül anyukáék eljártak pihenni Marienbadba, Karlsbadba és Abbáziába [lásd: fürdő- és üdülőhelyek az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Oda is mindig a barátaikkal mentek. Mi, gyerekek soha nem mentünk velük külföldre. Anyukáék egyszer engem elvittek Abbáziába és Franzenbadba meg Vihnyére, mert volt egy homloküreg-gyulladásom, és az orvos azt mondta, hogy nagyon jó lenne, ha sós levegőn lennék [Franzenbad híres csehországi gyógyfürdő, mai neve Frantiskovy Lazne. Vihnye Vihnyepeszerényhez tartozó fürdő Selmecbánya közelében, ahol vasas hévíz található. – A szerk.]. De akkor még nagyon pici voltam. Még bilit is vittek velem. Meg egyszer engem elvitt anyuka tizenhét éves koromban a Magas-Tátrába, Matlárházára [Matlárháza – Hunfalvához tartozó nyaralótelep volt Szepes vm.-ben, a Magas-Tátrában, 900 méter tengerszint feletti magasságban. – A szerk.]. Abbáziába biztos, hogy homloküreg-gyulladás miatt vittek, de hogy Matlárházára miért vittek el, azt nem tudom. A Tátrában anyukával ketten voltunk két hétig, apuka minden nap telefonált. Ez egy nagyon szép szálloda volt. Egész nap semmit nem csináltunk, csak sétáltunk. Ők nyáron nem jártak ezekre a helyekre.

A nyarat mindig Visegrádon töltöttük. A visegrádi nyaralónk egy nagyon szép, ötszobás, fürdőszobás, konyhás, személyzeti szobás ház volt, és volt külön egy kétszoba-konyhás ház, ami házmesterlakásként funkcionált. Télen a házmester mindig bement a mi lakásunkba lakni, mert az fűthető volt. Ahogy befejeződött az iskola egy pénteki napon, szombaton már kimentünk, és amikor kezdődött az iskola, akkor hazajöttünk. Apuka imádott Visegrádon lenni. Apuka Visegrádból nem adott volna egy órát sem, azt úgy imádta. Minden áldott nap bejött az irodájába reggel hétkor vonattal, és minden este kijött hét órakor. Annyira imádta, hogy kijárt csak aludni. Anyuka egész nyáron végig ott volt. És kint volt a szakácsnő, szobalány, kisasszony. Mindenki kint volt, teljesen kint ment a háztartás, nem kellett kivinni egy villát, egy kanalat, úgy fel volt szerelve, mint a pesti lakásunk. Itt volt bevásárlás, mert Visegrádon nem küldtek semmit házhoz. Csak a csirkét hozták a vidéki asszonyok. Mindig két csirke volt összefogva a lábánál, és volt egy csirkeketrecünk, és a házmesterné levágta őket. Vagy anyuka vett egy vesepecsenyét, és akkor azt ettük napokig. Meg a libát házhoz hozták Visegrádon a parasztasszonyok. Meg a tejet, azt is házhoz hozták. Ezek nem voltak kóser dolgok, de mi nem ettünk kósert.

Visegrádon nagyon színes társadalmi életet éltünk. Teniszezni jártunk együtt, biciklitúrákra jártunk együtt, evezni jártunk együtt, úszni. Minden nap beúsztunk a kisoroszi szigetspiccre. Annak idején ez egy luxusnyaralás volt. De nem úgy, hogy sok pénz luxus, hanem minden sportlehetőség meg volt adva, társasági-társadalmi lehetőség. Amikor nagylány voltam, akkor nem nagyon imádtam, mert jobban szerettem volna utazni meg menni, de ideális volt gyerekeknek ott nyaralni. És ott tényleg nagyon-nagyon jók voltak a körülmények, és soha nem volt konfliktus zsidók és keresztények között. Soha, pedig svábok voltak. A keresztény barátaink vállaltak minket. Nem volt konfliktus, hogy zsidó, keresztény. Egészen, mondjuk, 1940-ig. Mert volt egy plébános, a Helf Feri bácsi, aki rettentő rendes volt. Minden apukával tarokkozott. Ott nem volt semmi differencia, hogy zsidók és keresztények. Ott a békés egymás mellett élés volt, össze volt olvasztva mind a két oldal. Nagyon jó volt. Anyukának meg ott voltak a barátnői.

És a pesti barátaink is kijöttek néha. Volt, hogy az egész osztály kijött. Apukához meg kijött az egész Hungária Vívóklub. De volt, hogy kijött a Kabos Bandi, a Gerevich Ali, kijött az egész vívótársadalom. És ott ebédeltek nálunk. Húsz ember részére lett ebéd készítve. Úgyhogy kijöttek tízkor, és kettőre húszan ebédeltünk. Apuka bridzspartira meg tarokkpartira járt. Volt egy Koós Géza nevű hajóskapitány, akkor a Fodor Lajos bácsi, hatvani zsidó ügyvéd [Minden bizonnyal dr. Fodor Lajosról van szó, aki számos munkát publikált az 1930-as években: „A cionizmusról”, „A XVIII. cionista kongresszus munkája”, „Zsidó sorskérdések és a XX. cionista kongresszus” /Magyar Cionista Szövetség, Budapest, 1937/, „A zsidótörvény és a cionisták”, „A hitközségek Palesztina munkája és népközösségi feladatai /Hatvan, Izraelita hitközség, 1937/. – A szerk.], Blauner Mór pesti zsidó ügyvéd, az Ügyvédi Kamara főtitkára Akkor a Sára Béla, aki a polgármestere volt a hatodik kerületnek, akkor a zsidó Kocsis gyógyszerészék, akkor Gombos Gézáék. Rengetegen. Senkinek nem volt külön programja, mindig valakinél összejöttek. De a budapesti társaság az más volt, mint a visegrádi. Néha vasárnaponként kijött a pesti barátokból egy-két házaspár. Vagy kijött egy hétre valaki a férjével. Nagyon jó barátja volt a szüleimnek a Szilaveczky Lajos. A testvére volt Budapest főkapitánya, Szilaveczky Aladár. A Szilaveczky Lajos pedig országos rendőrfőkapitány volt, és a felesége zsidó volt. A Zsuzsi néni. Aztán lent nyaralt anyuka nővére, a Gréti és a lánya is. Ők sokszor lent nyaraltak Vácról. A visegrádi nyaralás alatt egy hétre el kellett mennem az Elza nénihez, Vácra.

Az én barátaim főleg az osztálytársnők közül kerültek ki, a Mária Teréziából. A Mária Terézia Leánygimnázium volt az Andrássy úton. Objektíve ez egy nagyon magas fokú, intellektuálisan képező iskola volt, kiváló tanerőkkel, és ugyanakkor egy borzasztó antiszemita hely is volt. Én úgy kerültem oda, hogy nem oda akartak engem beíratni, hanem a Ráskai Leába, a Szemere utcába, mert az közel volt. És oda – nem tudjuk, miért – nem vettek föl. És akkor a Mária Teréziába kértem a felvételemet, és oda fölvettek. Ott három osztály volt, az A, B, C. Az A, B, azok vegyes vallású osztályok voltak, a C osztály, amibe én jártam az csak katolikus és zsidó volt. Ott egyetlen református vagy más protestáns nem volt. És rendkívül művelt tanerőink voltak. A tanárainkról tényleg szuperlatívuszban lehet csak nyilatkozni. Szóval ez egy intellektuálisan tényleg kiváló iskola volt. Minden műveltségre megvolt a lehetőség, hogy tanuljuk, mondom, kivéve a modern magyar költészetről semmit nem tanultunk az égegyvilágon, még nevet sem. Ki se ejtették. Bakody volt az osztályfőnökünk, francia–magyar. A felszabadulás után a férje külker miniszter volt. Rettentő rendes volt. Még a németek bejövetele után is megkeresett engem, hogy mit tudna segíteni. És aztán a felszabadulás után tartottam vele végig a kapcsolatot, amíg élt. Akkor volt egy történelem-tanárnő, aki szintén nagyon okos volt. Egy abszolút nyilas. Aki azt mondta, hogy a Disraeliről nem kell megmondani a vallását [Benjamin Disraeli (1804–1881) Anglia első és mindeddig egyetlen zsidó miniszterelnöke volt. – A szerk.]. A matematikatanárunk imádott engem. Matematikából valami rémes voltam. Megtanultam mindent, de nem tudtam. Ő nagyon szeretett engem. A némettanárnőm volt a Spányik festőnek a felesége [Spányik Kornél (1858–1943) – festő, Bécsben és Münchenben tanult. Budapesten, Bécsben és Pozsonyban működött. 1880-tól szerepelt a Műcsarnok kiállításain. – A szerk.]. Én jobban beszéltem németül, mint ő, de kettest adott nekem, mert kellett venni mindenkinek képet a férjétől. És én mondtam az anyukának, hogy én nem szeretem a Spányikot mint festőt, és én vagyok olyan jó németből, hogy nekem nem lehet adni csak kitűnőt. Apukának fordítottam tizenöt éves koromban az irodában szótár nélkül az üzleti levelezését, mindent. De kettest adott. De különben az is egy nagyon művelt, okos nő volt. Minden lányt meghívott mamástól, papástól a lakásába, ahol a műterem volt, mert mindenképpen el akart adni valamit. Minket is meghívott. A Vilma királyné [ma: Városligeti fasor] úton lakott.

Az iskolában élesen elkülönültek a keresztény lányok. Cezúrát lehetett vonni. Nem barátkoztak soha zsidókkal. Nekem egy darab keresztény barátnőm nem volt. A barátnőim csak zsidók voltak. Nem tudom, hogy miért vonzódtam inkább a zsidókhoz, talán az intellektusuk miatt. Most halt meg az utolsó, akivel jóban voltam. Az utolsó percig tartottuk a barátságot, a férjével még most is tartom a barátságot. Egy keresztény barátnőm mégis volt, de az nem az iskolában. A szakácsnőnknek volt egy törvénytelen lánya, aki annyi idős volt, mint én – a Judit. Avval még nemrégiben is tartottam a kapcsolatot. Az minden nyáron velünk nyaralt, és mindig ugyanazokat a ruhákat csináltatta neki anyuka, mint nekem.

Az iskolában különben kifejezetten éles antiszemitizmus volt érezhető a tanárok részéről is és az igazgató részéről is. Egy tanárnő még zsidózott is. Én elmondtam otthon ezt a szüleimnek, de ők nem mondtak semmit. Nem akarták a konfliktust élezni, mert nem tudtak ellene semmit tenni. Mit tudtak volna tenni? Egyszer matematikából, akkor egy erősen jobboldali érzelmű tanárnő tanított, „egy per alát” adott nekem egyszer egy dolgozatra. Az azt jelenti, hogy nem egész jeles [Az 1948/49-es tanévig Magyarországon az 1-es érdemjegy volt a legjobb. – A szerk.]. Apuka felhívta őt telefonon, és mondta neki, hogy ez egy hibátlan matematikadolgozat – apuka kiváló matematikus volt. Úgyhogy felelősségre vonta, hogy miért adott ilyen osztályzatot, és akkor közölte röviden, hogy neki joga van azt adni, amit akar és pont. Letette a kagylót a tanárnő. Ez volt az egyetlen eset. Aztán utána nem szóltak semmit, mert tudták, hogy az ellenfél sokkal erősebb. Ez 1940-ben vagy 1939-ben történt, az első két zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] után. Nyolcadikos gimnazista korunkban köröztek egy ívet, hogy ki mit akar csinálni érettségi után. Ez 1941-ben volt. És mivel akkor én nagyszerű tanuló voltam, természetesen azt mondtam, hogy egyetemre szeretnék menni. És a bizonyítványom tiszta kettes volt – az a négyesnek felel meg –, és a matematikatanárom csak az érettségi banketten tudta meg, hogy kettest kaptam matematikából, amikor pedig ő jelest [azaz: egyest] adott, mert azt mondta az igazgató, hogy zsidó lány ne menjen egyetemre. Meg is van a bizonyítványom, majdnem minden kettes volt, mert azt írtam, hogy egyetemre szeretnék menni. Aztán volt egy borzalmasan nyilas igazgatónk. Szóval rettentő, egy abszolút antiszemita iskola volt a Mária Terézia Gimnázium. És nemcsak a tanárok, de az osztálytársak is.

A szüleim nagyon kapkodóan álltak hozzá a politikai helyzethez. Ők mind a két gyereket egyetemre akarták adni. Ez teljesen természetes volt a családunkban. Apuka mindig következetesen mindent átgondolt, és akkor 1939-ben jött azzal, hogy át kell térni, mert akkor felvesznek egyetemre, meg akkor nekünk az előnyt jelent. Ilyen meggondolások voltak. De semmi előnyt nem jelentett, ami persze csak utóbb derült ki. Anyuka, mondjuk, egy politikai analfabéta volt, ami akkor teljesen természetes volt, mert mi köze volt neki a politikához? Apuka más volt, mert apukának értenie kellett, hogy diszkriminálnak, hogy egy zsidó, még ha kikeresztelkedett is [lásd: kikeresztelkedés], nem ugyanaz. A Horthy-rendszerrel meg egyszerűen nem foglalkoztak. Csupa zsidó ügyfelei voltak. Gazdag zsidó gyárosok, értelmiségiek. A Goldberger, a Weiss Manfréd volt ügyfele, szóval nagyvállalatok. Ő nem is érezte, hogy valamilyen hátrány éri a zsidó származása miatt, hiszen az ügyfelei is mind zsidók voltak. Egyszerűen nem érintette. Anyukám felületesebben kezelte ezeket a dolgokat. Emlékszem, amikor a Parlamentben egy zsidótörvényt megszavaztak, akkor föl volt háborodva. Akkor még nem fogta fel, akkor még nem volt divat törődni a politikával. Mindenünk megvolt, anyagi jólétben éltünk, minden klappolt. Tehát nem csináltak ebből ügyet. De hogy ők aztán maguk közt mit beszéltek, azt nem tudom. A politikát föl nem ismerő, a naivitás minden határán túlmenő volt az én szüleimnek a hozzáállása az akkori rendszerhez.

A hitközséggel nem nagyon voltunk kapcsolatban, de apukát bizonyára ismerték. 1939-ben, amikor már a második zsidótörvény is érvényben volt [1939. május 5-én lépett életbe a második zsidótörvény. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], anyukával együtt én is áttértem a katolikus hitre. El kellett menni a hitközségre kijelentkezni, és kellett vinni két tanút magunkkal. És úgy emlékszem, hogy bementünk a hitközségi elnökhöz, Stern Samuhoz, mert oda darabonként kellett bevonulni, és be kellett jelenteni, hogy kilépek a hitközségből. És akkor kérdezte, hogy hívják az apját. Aztán azt mondta: „A Glück Oszkár keresztény?” Úgyhogy ezek szerint ismerték. Pestre még úgy jöttek, hogy Glück, és a nagymama is úgy volt eltemetve, hogy Glück Oszkárné. A testvéremnek ugye nem kellett kikeresztelkednie, mert amikor megszületett, őt megkeresztelték reverzálissal [Ha a házasuló felek különböző vallásúak voltak, akkor megegyeztek abban, hogy születendő gyermekük melyik szülő vallását kövesse. Általában a fiúgyermek az apa vallását követte, a lánygyermek pedig az anyjáét. – A szerk.]. Nekem a nagypapa miatt az anyuka nem adott reverzálist, hogy én is keresztény legyek, mert ugye ő zsidó volt, és ő akkor nem tért át. Nekem paphoz kellett járni. Visegrádra jártam, mert az a tarokkpartner volt a Helf Feri bácsi, a keresztény pap. 1939 végén jött ez az ötlet, hogy én térjek ki, mert akkor már teljesen világos volt, hogy valami baj van, nemhogy lesz. De azt az apuka sose hitte el, hogy ide bejönnek németek, amíg be nem jöttek, és 1940-ben tértem ki.

Először akkor merült fel, hogy elmegyünk Magyarországról, amikor én férjhez mentem. Barátunk volt az egyik cseh bank vezérigazgatója, és az eljött hozzánk, és mondta, hogy ők elmenekültek Csehszlovákiából Hitler elől, és mennek Amerikába, és agitálták az apukát, hogy mi is menjünk ki, hiszen az apuka bátyja, az Artúr bácsi már 1912 óta ott élt. És akkor – én úgy emlékszem – azt mondtam apukának: „Apuka, én megyek veletek, ez ne legyen ok.” Mert akkor már férjnél voltam, és azt hittem, hogy apuka azért nem akar menni, mert én itthon maradok. De az apukám azt mondta, hogy ide nem jönnek be a németek. Szóval egyszerűen nem gondolták át, vagy nem tartották hihetőnek azt, hogy bekövetkezik az, ami bekövetkezett. És hát persze egy ügyvédnek teljesen lokális a diplomája, mert sehol a világon nem tud vele mit kezdeni. Ő nem tudott arra vállalkozni, hogy eltart egy négytagú családot egy idegen országban, mert jogot nem lehetett gyakorolni kint. És az, hogy életveszély, meg vagyok győződve róla, hogy az utolsó percig nem merült fel. Anyukában akkor merült fel, amikor apukát [1944.] március huszonnyolcadikán elvitték. Csak kapkodtak. Minden nap valami történt, valami borzalmas a történelemben, az emberiség életében. Tehát erre nem lehetett készülni. Persze voltak nagyon okos emberek, mint a Thomas Mann, aki fogta kabátját-kalapját, és elment [Thomas Mann 1933-ban, nem sokkal a nácik hatalomra kerülése után Svájcba emigrált. – A szerk.]. De sajnos Magyarországon ez egy általános felfogás volt, hogy ide nem jönnek. És nagyon sok ember volt így. A mi szűk baráti körünkből senki nem vándorolt ki, egyetlen ember sem. A Golbergerék sem. A Goldbergeréket az utolsó pillanatban egy német vitte ki [Goldberger Leót más neves zsidókkal, mint például Vida Jenő, Madarassy-Beck Marcell, Kálmán Henrik stb. együtt Kistarcsára deportálták, ahonnan Mauthausenbe szállították őket. Goldberger Leó a tábor felszabadítása után halálra ette magát. Családját a Weiss–Chorin–Kornfeld–Mauthner–Heinrich nagytőkés családok SS általi „kivásárlása” nem érintette. A család 1944 júliusában a Kasztner-vonattal jutott ki az országból. – A szerk.].

Tulajdonképpen a gyerekkorom az életem egyetlen jó korszaka volt. Nagyon szép gyermekkorom volt, mert mindent megkaptam, de nem úgy, hogy anyagilag, mert nagyon okosak voltak a szüleim. Soha nem tudtam azt, hogy mi nagyon jómódúak vagyunk, mert az soha nem lett mondva. Mindent tanulhattunk, amit akartunk, és amit nem akartunk. Minden koncert, minden színház, minden volt. Amikor én azt mondtam, hogy szeretnék még angolul is tanulni a francia és a német mellett, akkor az természetes volt, de én nem tudtam, hogy e mögött vagyon van. És amikor férjhez mentem, és az apuka mondta, hogy én mi mindent kapok, akkor én azt mondtam: „Apukám, egy életre eladósodsz miattam.” Szóval annyira nem volt fogalmam sem az életről s a mi életünkről. Imádtam az apámat, és rettentő jó is volt a kapcsolatunk. Amikor férjhez mentem, és a rengeteg vendég ott volt a lakásban, akkor apuka és én kivonultunk a fürdőszobába, és sírtunk, és mondtam neki, hogy ne engedjen engem el, mert én velük szeretnék maradni. Úgyhogy tulajdonképpen retrospektíve, ha visszanézek rá, azóta nem voltam önfeledt, és azóta nem voltam úgynevezett boldog, amióta otthonról elkerültem. Persze ebben benne volt a rettentő sok naivitás, a dolgok tudomásul nem vétele és nagyon fiatal koromban a tapasztalatok teljes hiánya.

Tizennyolc éves voltam, amikor férjhez mentem. A férjemmel Balatonlellén ismerkedtem meg, amikor a franciatanárnőm és az angoltanárnőm az érettségi után levitt nyaralni Balatonlellére hat lánnyal együtt, hogy ott csak franciául és angolul beszéljünk. Három hétig voltunk Balatonlellén, és akkor ismerkedtünk meg. Ezt a fiút Kamarás Imrének hívták. Koczpekből magyarosított Kamarásra a háború után. Akkor még élt apuka. Az ő családja magyar [Azaz nem zsidó. – A szerk.] volt. Budapesti volt, tizenkét évvel idősebb nálam. Én szép lány voltam, és ő tényleg belém szeretett. Aztán amikor Balatonlelléről hazamentem, a szüleim értem jöttek a vonathoz, és Imre is kijött értem. És akkor ott megismerkedtek. Már a vonatnál. És amikor feljöttem Pestre, itt kezdett el igazán udvarolni.

Nekem volt akkor egy nagy szerelmem, egy zsidó fiú. Bence Miklósnak hívták. Őt onnan ismertem, hogy az ő nagybácsija egy nagyon gazdag déligyümölcs- és kávé-kakaó- nagykereskedő volt, és apuka ügyfele volt. És úgy ismertem őt meg. Akkor még Braun volt. Nagypolgári család volt. Nagyon jómódú. És én ahhoz akartam menni. De hát azt mondták, hogy ahhoz nem mehetek. Amíg menyasszony nem lettem, addig mindig találkozgattunk. Eljártunk sétálni, meg kijártunk a Margit-szigetre. És úgy találkozgattunk, hogy a családnak volt egy jó barátja, egy család. Nekik volt a fiúk a Gyuri, aki aztán vegyészmérnök lett. Mind a két család rettentő szerette volna annak idején, ha mi összeházasodunk, mert ezek ilyen egy kaptafa alatt lévő családok voltak. Az volt, hogy itt vannak egymásnak teremtve, a család szereti egymást, azonos anyagi körülmények meg minden. De mi ezt nem akartuk. És akkor a Gyuri mindig értem jött, és úgy játszottuk el, hogy megyek a Gyurival randevúra fél tízkor vagy háromnegyed tízkor, a Kálmán utca sarkán, és úgy jöttem haza, mint aki a Gyurival volt. De közben a Miklóssal voltam, a Gyuri meg egy másik lánnyal. Ez kábé másfél évig tartott. Hetedikes gimnazista koromtól egészen érettségiig. Mert amikor érettségiztem, utána már nem, mert érettségi után rögtön lementem Balatonlellére, és amikor visszajöttem, akkor öt perc múlva már mennyasszony voltam. Visszajöttem július huszadikán, és augusztus harmincadikán már menyasszony voltam.

Én nem voltam a férjembe szerelmes. Nagyon kedves volt, és nagyon udvarias volt, és előzékeny volt, és a virágtól kezdve, mindent kaptam, és ez egy tizennyolc éves lánynak, aki ott tart, ahol én, egy nóvum, egy új életforma volt, és az volt a döntő, hogy az apuka akarta. Az apuka nagyon akarta ezt a házasságot, és ha apuka azt mondta volna, hogy én cigányhoz menjek, megtettem volna biztos azt is. Mert én olyan feltétel nélkül szerettem az apámat. És nem szabad elfelejteni, hogy egy tizennyolc éves még gyerek. Akkor meg főleg az volt. El volt nyomva az emberben az, hogy felnőtté válás és élet és realitás. És az apuka nagyon szerette volna. Az apunak ez az érzése tulajdonképpen előrelátó volt, és be is jött. Mert ha én nem megyek a keresztény férjemhez, akkor nem tudom sem az apámat, sem a testvéremet megmenteni. Akkor nem biztos, hogy megmaradunk. Bármelyikünk is. Tehát az apukában volt egyfajta jóstehetség, vagy nem tudom. Ez 1941-ben volt, és akkor már nem volt kiút. Akkor már Amerikába sem tudtunk elmenni, mert nem tudtuk volna a vagyonunkat kijuttatni. Én nem tudom, hogy az apuka mit gondolt, ő csak közölte velem, hogy ő ezt szeretné. Akkor ott volt az utolsó alkalom, hogy kereszténnyel házasságot kössek. Már akkor kint volt a vegyes házassági törvény [1941. augusztus 8-án lépett életbe az a törvény (1941:XV. tc.), amely megtiltotta zsidó és nem zsidó házasságát. – A szerk.]. A Mária Terézia igazgatójának a testvére intézte el pénzért, hogy az Endre László engedélyt adjon, hogy a férjem engem elvehessen. Az igazgató öccse is bejárt a Baross Kávéházba tarokkozni, és az apuka onnan ismerte. És akkor valamelyik kártyapartner ott közvetítette ezt a dolgot. És kellett nekem egy papír, hogy állapotos vagyok. Persze nem voltam állapotos. Az orvosnak is kellett adni pénzt, és az Endre Lászlónak is.

Az én férjem hulla szerelmes volt belém, és nem érdekelte, hogy zsidó vagyok vagy hottentotta. Csak az anyósomat. Amikor a férjem elvitt két nappal az esküvő előtt az anyósomhoz, úgy fogadott, hogy ebből nem lesz jó, mert ő nem számított soha arra, hogy a fia egy zsidó nőt vesz el feleségül. Ezzel fogadott. Úgyhogy a „szívembe zártam”. A férjem apját nem is ismertem, amikor férjhez mentem. Az életben nem találkoztam vele. Belépett a nyilas pártba 1944 novemberében [lásd: Nyilaskeresztes Párt], majd a felszabadulás után belépett a kommunista pártba [lásd: Magyar Kommunista Párt], és úgy temették el, mint a kommunista párt halottját.

Nekünk polgári és egyházi esküvőnk is volt. Annyi zsidót nem látott még keresztény templomban azóta sem! Az egész osztály, akik a Mária Teréziában voltak osztálytársaim, és hát a család. Az apukának a bátyja, a Gergely Ernő bácsi volt a tanúm. Aztán ott volt a Szilaveczky Lajos bácsi, az egész Hungária Vívóklub, a Vívószövetség kint volt. Olyan százan lehettek.

Amikor a férjemmel megismerkedtem, akkor az Imre egy bőrnagykereskedésben dolgozott mint üzletvezető. Száberszky Józsefnek hívták a tulajdonost, a Károly körút 5-ben volt üzlete. Ez a Száberszky egy lengyel zsidó családból származott. Ő volt a férjem tanúja az esküvőmön. Az ÁVO-nál volt a felszabadulás után, aztán pénzügyminiszter-helyettes lett. A Péter Gábor-per miatt főbe lőtte magát a pénzügyminisztériumban [Száberszky József (1904–1953) – a háború előtt gazdag bőrnagykereskedő volt, 1945 után az ÁVH-nál lett ezredes, Péter Gábor jobbkeze volt. 1948-tól a Pénzügyminisztériumban dolgozott mint főosztályvezető. 1953. január 15-én a Péter Gábor-ügy kapcsán elrendelték az őrizetbe vételét, de Száberszky az őrizetbe vétel előtt egy órával öngyilkos lett. – A szerk.].

Amikor az Imre elvett, akkor az apuka azt mondta, hogy ő nem engedi meg, hogy az ő lánya egy alkalmazottnak a felesége legyen, és vett neki egy saját bőrnagykereskedést a Paulay Ede utcában. És kaptam egy lakást a Szerzetes utcában, mindennel fölszerelve az égegyadta világon. Ez a ház a MÁK-nak épült a Kolozsváry Tamás utcában – akkor még Szerzetes utcának hívták [A Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-t 1891-ben alapították. A MÁK volt az első barnaszén bányavállalat, amely a bányászok műszakját 12 óráról 8 órára csökkentette. A társaság folyamatosan fejlesztette munkásjóléti intézményeit, 1912-ben külön balesetbiztosító pénztárat alapított, valamint elemi iskolát, óvodát, munkáskórházat, munkásfürdőt, munkásotthont, könyvtárat és altiszti kaszinót működtetett (Forrás: A Hét, 1913, 883. oldal.) – A szerk.]. És a MÁK-nak a cégvezetője volt a Forbáth Jenő, az én legjobb barátnőmnek az apja, és ő szerezte ezt a lakást. Mi a MÁK-nak fizettük a lakbért. Ez négy ház volt, és közte egy park, egy ilyen füves kert. Szerzetes utca 4/a [1937 szeptemberében a Közmunkák Tanácsának mérnöki bizottsága döntött arról, hogy a főváros birtokába került Budán lévő, gróf Karátsonyi-palotát és parkjának első részét felparcellázza, és helyére 10–12 luxus bérpalotát épít. A teleket a főváros 6–7000 pengőért vásárolta meg a családtól. (Forrás: Magyar Közgazdaság, 1937/ 39. szám /szeptember 23./, 4. oldal)]. Az egy gyönyörű ház volt, és nagyon luxus kivitelű. Volt két szoba, volt a hálószoba, személyzeti szoba, egy kis hall, volt egy előszoba, konyha, fürdőszoba. És szépen volt berendezve. Azt is egy ügyfél rendezte be, illetőleg ott vettük a bútorokat. Ugye ott nem lehetett antik bútort elhelyezni, nem voltak akkora szobák. A két szoba nagyon szép modern, drága bútorral volt berendezve, a hálószoba úgy volt, hogy két rekamié hosszantin a falon, és volt egy gardróbszekrény. A másik szobában könyvszekrény körös-körül meg fotelok meg dohányzóasztal. Akkor a hallban volt egy kinyitható asztal és hat szék. Szóval ilyen nagypolgári volt. És kaptam tizenkét damaszt ágyneműt, hat személyzeti ágyneműt – a világon mindent. Nem tudom elmondani, de minden volt ott, a világon minden. Cselédünk is volt, mégpedig a Fischer Jenő bácsiéké, mert akkor már el kellett küldeni a zsidóknak a háztartási alkalmazottat, és a Fischer Jenő bácsi Bözsike nénije jött el hozzám. Mert én tarthattam, mint árja párja. Ő ott lakott a cselédszobában. Aztán egyszer azt mondta, hogy egy zsidónak nem fogad szót, és akkor a férjem azt mondta, hogy pakoljon, és menjen. És felvettünk egy másikat. Én ebben az időben semmi különöset nem csináltam. Érettségi után voltam éppen, és sehova nem vettek fel ugye. Apukának segítettem az irodában, meg a férjemnek segítettem az üzletben. Úgyhogy nem tudtam érdemi dolgot csinálni. Tanulni sem, dolgozni sem.

Életem egyik legnagyobb megbánása volt ez a házasság. És amikor a felszabadulás után odaköltöztem az apámhoz, mert féltem, hogy öngyilkos lesz az anyuka haza nem jövetele miatt, és egyszer – soha nem fogom elfelejteni – azt mondtam neki: „Tudod, apuka, én nem szeretem a férjemet.” És erre elsírta magát. És akkor meg már nem lehetett elválni, mert akkor ő már mindent megtett értünk, mert akkor már hála is volt. Nagyon becsültem, mert fantasztikusan viselkedett 1944-ben. Nem volt olyan zsidó barátunk, hogy kért tőle valamit, és nyakló nélkül nem segített.

1944. március tizenkilencedike és ami utána jött, borzalmas volt [lásd: Magyarország német megszállása]. Március tizenkilencedikén este telefonált a nagybácsim, a Gréti néni férje, hogy a nagynéném Miskolcról a testvérétől jött haza, és a vonaton elfogták a németek, és bevitték a Pestvidéki Bíróság börtönébe [Az SS és a Gestapo már a megszállás napján sok zsidót letartóztatott, akik véletlenül vasútállomásokon vagy hajóállomásokon voltak (R. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, 1988, 385. oldal). – A szerk.]. Ez egy vasárnapi nap volt, és lett volna színházjegyünk. Apukának március huszonkettedikén jött egy értesítés, hogy huszonhetedikén vagy huszonnyolcadikán a Rabbiképzőben kell jelentkeznie. Akkor volt, hogy a negyven legjobb zsidó ügyvédet elvitték [A németek mintegy 280 prominens zsidót, köztük számos ügyvédet gyűjtöttek össze az Országos Rabbiképző Intézetben, akiket aztán a kistarcsai internálótáborba küldtek (R. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, 1988, 386. oldal). – A szerk.]. Ugyanakkor az öcsém kapott behívót munkaszolgálatra, Ládiba, Miskolc mellé, egy fatelepre. Az öcsém akkor húsz éves volt. És akkor elvitték az aput, és egy éjszaka alatt az anyu haja hófehér lett. Borzalmas volt. És ugye akkor elment az öcsém, ami borzasztó volt, de a férjem nagyon rendesen viselkedett. Világrendesen viselkedett. Mindent megpróbált.

Anyuka, miután apukát elvitték, nagyon zavart állapotba került. Egy nap alatt megőszült. Kezelték is idegklinikán. Akkor 1944 júniusában szereztünk egy debreceni detektívfelügyelőt, aki húszezer pengőért vállalta, hogy az anyósom őskeresztény irataival elviszi az anyut Debrecenbe magához, és ott bújtatja. Egy Filep Ákos nevezetű rendőrhadnagy hozott össze minket ezzel a detektívvel. Ez a Filep Ákos rendőrtiszt volt a harmadik kerületi, Tímár utcai rendőrségen. Amikor a férjem légószolgálatos lett, akkor ott volt főhadnagy. Ott ismerkedtek meg, és nagyon jó barátságba kerültek. Ő segített nekünk. Akkor már anyuka csillagos házban lakott a Nádor utcában, szemben a Tőzsdével [A Magyar Televízió Szabadság téri székháza volt 1948-ig a Tőzsdepalota. – A szerk.]. Június huszadikán kellett beköltöznie, a születésnapomon. És mondtuk anyukának, hogy napokon belül jön majd érte egy taxi, és úgy csinálnak majd, mintha elvinnék őt a nyilasok, de azok a mi embereink, és majd utána találkozunk, és Debrecenbe megyünk le, ehhez a detektívhez.

Először Gödöllőre mentünk volna. Ott találkoztunk volna ezzel a detektívfelügyelővel. De közben a visegrádi házmesterünk följelentett minket. Odavett a visegrádi villánkba egy Kovarcz Emil nevű nyilas minisztert és egy Bende Emil nevű másik nyilast. Ez a Bende Emil valami tisztviselő volt, a Kovarcz Emilnek volt a barátja [Kovarcz Emil (1899–1946) – nyilas politikus, katonatiszt. 1939­–40-ben nyilas programmal országgyűlési képviselő, a Nyilaskeresztes Párt országos szervezés-vezetője (1938–41), részt vett a Dohány utcai zsinagóga elleni merényletben, amelyért a honvédtörvényszék elítélte, de ő Németországba szökött. A német megszállás után hazatért, és újra a Nyilaskeresztes Párt egyik vezetője lett. A nyilas hatalomátvétel egyik szervezője volt, majd tárca nélküli miniszter lett. 1946-ban mint háborús és népellenes bűnöst kivégezték(Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. És a házmester följelentett minket, az anyukát meg engem, hogy zsidók vagyunk. Az öcsémet meg apukát már nem tudta, mert azok akkor már nem voltak otthon. Amikor vége lett a háborúnak, és igazolni kellett, akkor meg én jelentettem fel. Le is csukták. És a Kovarczot is följelentettem és a Bende Emilt is. A Bende Emilt az apukám és a férjem fogták el a rendőrrel, mert tudtuk, hogy hol lakik. Rögtön a felszabadulás után, 1945 áprilisában. Az apuka és a férjem mentek elfogni, mert a rendőr hagyta volna lelécelni. A Kovarcz Emilt ki is végezték. Szóval az anyuka, amikor érte mentek a csillagos házba, azt hitte, hogy ezek a mi beszervezett embereink, és őt most jó helyre viszik. Volt egy szép szőrmekabátja, azt vitte magával meg egy kofferben a szép holmiját. És ezek valódi nyilasok voltak.

Az anyukát akkor, július hatodikán bevitték a Rabbiképzőbe. Ott volt egy Steiner nevű ügyfele apukának, egy bornagykereskedő, és ő kijuttatott nekem egy üzenetet, hogy az anyuka itt van a Rabbiképzőben, és segítsenek, amíg nem késő. És akkor én odamentem a Rabbiképzőbe, becsöngettem, és ott volt egy rendőr, akinek mondtam, hogy az anyámat behozták, és én is ide akarok jönni. Mert nem nagyon akartam akkor már, hogy egyedül maradjon, mert tudtam, hogy idegösszeroppant volt, hófehér hajjal. És akkor azt mondta nekem a rendőr, hogy menjen el, mert akkor még tud segíteni, de ha ide bejön, akkor már nem. A rendőr nem tudta, hogy ki vagyok, mert úgy néztem akkor ki, mint egy iskolás lány. És akkor valami összekötőnek adtunk húszezer pengőt, hogy kihozza anyut. De az anyuka úgy tudta, hogy az apuka Horthy-ligetre került, nem tudtuk, hogy az aput Horthy-ligetről visszahozták a Weiss Alice Kórházba [lásd: Zsidókórház], és anyuka kérte magát Horthy-ligetre [A II. világháború alatt a Csepel-szigeten található Szigethalmot hívták Horthy-ligetnek. 1944-ben zsidó újságírókat, ügyvédeket és egyetemistákat internáltak ide, majd július folyamán deportálták őket Auschwitzba. Lásd: budapesti zsidók deportálása. – A szerk.].

Amire az anyuka odaért, az apukát már a Weiss Alice-ba szállították át, ami az Orvostovábbképzőnek volt egy melléképülete. Ott egy nagyon rendes nyilas rendőr volt, és én mindennap bemehettem, vihettem apunak ennivalót és a Beck Sala bácsinak, apu egyik barátjának cipőt. A Beck Sala bácsi aztán professzorom lett az egyetemen [Beck Salamon (1885–1974) – jogász, egyetemi tanár, az állam- és jogtudományok doktora. Fiatalon csatlakozott a polgári radikalizmus eszméihez, a Galilei Kör tagja volt. A háború előtt ügyvédként dolgozott, 1945-ben került az ELTE-re, ahol később tanszékvezető lett. A magánjog és a kereskedelmi jog kérdéseivel foglalkozott. – A szerk.]. Ez a rendőr a kapuban egy nagyon rendes, jóérzésű pasi volt. Én minden áldott nap bemehettem, amikor az volt ügyeletben. És egyik este ez a rendőr telefonált, hogy nem tudja, hogy mi van, de pakoltatják össze a zsidókat, és valahova reggel korán viszik el, próbáljam meg taxin követni. És így jutottunk el Budakalászra, a téglagyárba. Oda vitték őket gyalog, mi meg mentünk utánuk. Aztán hazamentünk, és fogtuk a férjem apjának az iratait, amit készenlétben tartottunk, és tíz- vagy húszezer pengőt, erre már nem emlékszem, és elvittük. Odamentünk az őrhöz, és mondtuk, hogy véletlenül az ő apját elkapták az úton, mert nem volt nála irat, és idehozták. Akkor egy nagyon ritka név volt, hogy Koczpek Imre, és tudtuk, hogy ha kiáltják, hogy Koczpek Imre, akkor az apuka rögtön kapcsol. Azt mondták, hogy menjen haza ruháért. Ő nem tudta, hogy most szabadul. És azt mondta, hogy visszamegy, mert ha nem, akkor anyukát meg engem is elvisznek – apuka akkor még nem tudta, hogy az anyuka nincs már otthon, mert előző nap elvitték –, de nem engedtük vissza az aput.

És volt a Baross utcában, ahol előzőleg laktunk, egy házmester, aki akkor már Csákváron lakott. Ő azóta is járt az apuhoz, mert az ügyeit az apu intézte. És akkor följött, mert nagyon szerette apukát, mert nagyon sokat segített neki, hogy az aput és az anyut magával vinné Csákvárra, a saját házukba, de anyuka akkor ugye már nem volt otthon. És akkor apukát le is vitte. De Csákváron apuka agyvérzést kapott, és felhozattuk mentővel. Bekerült a Benczúr utcába, ahol akkor volt egy kórház vagy inkább szanatórium [A Benczúr utca 45. szám alatt volt a híres Liget szanatórium. – A szerk.]. Ott az apukát befektettük egy Kreisz László nevű főorvoshoz, aki ismerte az aput, és felvette [Kreisz László híres sebész főorvos volt, aki később a magyar futballválogatott, az „Aranycsapat" sportorvosa lett. – A szerk.]. Közben én a volt szakácsnőnkkel, Viki nénivel megbeszéltem, hogy elvisszük hozzá az aput, az Ilona utcába. A szakácsnőnk, aki nálunk szolgált egészen 1944-ig, aztán egy arisztokratánál lett szakácsnő, akik Nyugatra menekültek el [lásd: kivándorlás és külföldre szökés I.]. Az övék volt az Ilona utcai lakás, ahol apukám és később az öcsém is bujkált.

Az öcsémet ugye [1944.] márciusban elvitték munkaszolgálatra Ládiba, Miskolc mellé. Ott dolgozott és tolmácsolt, mert tökéletesen beszélt németül. Az egy osztrák alakulat volt. Aztán a munkaszolgálatban egyszer az egyik osztrák katona rádobott egy német köpenyt, és azt mondta neki, hogy jöjjön el vele autón, és hazahozta Budapestre hozzánk, a Szerzetes utcába. És akkor jött a Horthy-proklamáció, és az öcsém teljes vállszélességgel kiállt a balkonra, és ordibálni kezdte, hogy vége a háborúnak. És attól ugye rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy rejtegetünk valakit. Abban maradtunk, hogy este, ha csöngetnek, az Imi kimegy a balkonra, és leengedjük a rolót, akkor nem látszik, és ha nappal meg jön valaki, mert a férjem a légónál dolgozott, bevonult légós oltónak vagy mi az istennek, akkor meg a fürdőszobában lógott a férjemnek egy ilyen hosszú frottír köpenye, abba az Imi beburkolózik. És két nap múlva csöngettek. Az Imi ment a fürdőszobába, és bebújt a köpenybe, de a lába kilógott. És én akkor az ijedtségtől elkezdtem üvölteni, hogy hazajött szabadságról, és amikor visszament, biztos kibombázták az autót. És olyan artikulátlanul üvöltöttem, hogy a palik rükvercben elszaladtak. Akkor felvittük aput és az öcsémet az Ilona utcába, Viki nénihez. Apuka is és az öcsém is ott szabadultak fel.

Egyszer jelentkezett egy ember. Szegény drága anyámat augusztus huszonnyolcadikán vitték gázkamrába – ezt mesélte a két unokanővérem –, és megjelent egy pasas októberben, hogy az anyuka Balassagyarmaton van egy táborban, és adjunk oda neki ruhát meg élelmiszert meg pénzt, és ő kihozza. És odaadtuk. És halott volt már augusztus óta! Fogalmunk sem volt, hogy mi történik azokkal a zsidókkal, akiket elvittek. Azt, hogy haláltábor meg ilyen, nem tudtuk. Mindenesetre gyanús volt, hogy anyuka semmi életjelet nem adott magáról, és a négy testvére sem. Az anyuka mindig kéredzkedett, mert azt hitte, hogy az apukát megtalálja. És akkor Horthy-ligetről vitték az anyukát egyenesen Budakalászra. És ott találkozott anyuka az apuka bátyjával, akit együtt deportáltak vele. A Kálmán utcai lakásunkban lakott egy Galambos Mihály nevű ügyvéd, aki túlélte, és az mondta el, hogy anyukát aztán átvitték Budakalászra, a téglagyárba, és onnan július 19-én vitték el Auschwitzba, az „ellopott Eichmann kommandóval” [Gergely Katalin édesanyja valószínűleg a Csepel-szigeten internált újságírók és ügyvédek csoportjával került Auschwitzba, nem a kistarcsaiakkal, és nem is a közvetlenül a Rabbiképzőből elhurcoltakkal. – A szerk.]. És az unokanővéreim mesélték, hogy Auschwitz C lágerben anyuka találkozott azzal a nővérével, akit annyira szeretett. És az anyuka augusztusban tífuszt kapott, és elvitték gázkamrába, és a nővére olyan állapotba került, hogy másnap önként jelentkezett abba a csoportba, amit a gázkamrába vittek. Úgyhogy az öt testvérből egy jött vissza, a Róbert bácsi, de az is, szegény, rövidesen meghalt. A miskolciakat is, a váciakat is deportálták. Mindenkit.

A férjem fantasztikusan viselkedett 1944-ben. Volt két lengyel zsidó, akiknek még a szülei jöttek Lengyelországból, úgyhogy ők jól beszéltek magyarul. Ugriknak szólítottuk őket. Amúgy Grosmann volt a nevük. Ezek mindig bejöttek eladni valamit az üzletbe, dollárt meg szőnyeget meg mit tudom én, miket hoztak eladni, és nem azt kérdezték, hogy megvesszük-e, hanem, hogy „ugrik?”, „viszik?”. És azért neveztük el őket ugriknak. Na most ezek az ugrikék öt perc alatt rájöttek, hogy én zsidó vagyok. Azért ezeknek orruk volt hozzá. Aztán egyszer 1943-ban – mert ott laktak valahol a Paulay Ede utca környékén – valamiért bejöttek, az isten tudja, miért, mert a bőrhöz semmi közük nem volt. Mivel mi tudtuk, hogy az ugrikék nem herceg Esterházy, ők meg tudták, hogy én zsidó vagyok, a férjem pedig keresztény, akkor tudták, hogy ezt jól ki lehet használni. És ezeknek volt egy nyomdai összeköttetésük, ahol üres születési bizonyítványt, házasságlevelet meg mindent gyártottak. Ők nem merték otthon tartani, de lehet, hogy otthon is tartottak, mindenesetre, nekünk volt egy tele fa pultunk a bőrtekercseknek, ami egészen leért a földre, és oda alá voltak dugva a biankók. És ha jött valaki, hol én töltöttem ki az adatokat, hol valaki más, hogy ne ugyanaz az írás legyen. Ez 1944 márciusától volt, amikor már itt voltak a németek. A Henrikék [az ugrik] mindennap bejöttek.

Egyik nap jött egy nyilas. Én pont nem voltam bent szerencsére, csak a férjem, és mondták, hogy följelentették ezt az üzletet, hogy itt zsidók járnak be, és hamis papírokat szereznek be tőlünk. Mármint a férjemtől. És akkor mondja: „Hamis papírokat? Hát az hogy lehet?” A férjem reszketett, hogy az ugrikék bejönnek, mert olyan két pólisi zsidó volt, akiknek az arcáról lerítt, hogy zsidók. De nem jött be senki. Egy zsidó sem jött be. De a férjem aztán megmondta neki. És a végén kiderült, hogy ez a pasas be volt építve mint kommunista párttag a nyilas pártba, és ő őrizte annak idején a Szálasit. Ő mesélte. Amikor Csillaghegyen volt, még a Horthy alatt. A pasas mindent tudott. És amikor elment ez a nyilasnak álcázott kommunista, akkor bejöttek az ugrikék, és mondták, hogy ők látták, amikor ez a pasi bement az üzletbe, és akkor az egyik az egyik sarokra állt, a másik a másik sarokra, és amikor jött egy zsidó, akkor szóltak, hogy be ne menjen. Ezzel a nyilas kommunistával aztán nagyon jóban lettünk, és megmondta, hogy a visegrádi házmester meg a Kovarcz Emil jelentett fel minket, mert gondolták, ha mindenki kipusztul, övék lesz majd a ház meg minden. Az igazolásán is ott voltunk. Igazolták is.

Én a Bangha Béla utcában bujkáltam a Filep Ákos menyasszonyának az irataival. Ez az utca a Baross utcával párhuzamos. Amikor kijött a rendelet, hogy a KISOK-pályán jelentkezni kell a vegyes házasságok zsidó tagjának, akkor azt mondta a férjem, hogy ő nem ismeri el a kormányt, tehát nem ismeri el a jogszabályokat sem, úgyhogy nem engedte, hogy jelentkezzek. De el kellett otthonról menni, mert a ház lakói tudták, hogy én zsidó vagyok. Mellettünk lakott egy nyilas. És akkor még rögtön aznap a Filep Ákos azt mondta, hogy menjek a Bangha Béla utcába, a legénylakásába. És akkor a férjemmel mi odamentünk. És az Ákos megkérte a debreceni menyasszonya iratait – abban az időben bárkinek kiadták, hogyha olyan illetékbélyeggel beírt, hogy küldjék meg –, én megtanultam a nagymamáig, nagypapáig mindenkinek a nevét, és elvonultam a Bangha Béla utcába, ahol rajtam kívül még egy fiatal zsidó nő volt, ugyanígy hamis papírokkal. Azt is a Filep Ákos szerezte, de az nem az ő menyasszonyának az irataival volt, mert ugye nem lehetett két Csapó Ella egy lakásban. Egy udvari lakás volt, és mindig le kellett húzni a redőnyt, becsukni az ablakokat, mert ugye a függőfolyosóra nézett az ablak, és ott jöttek-mentek az emberek. Ezt a lakást az Ákos egy Rakovszky Jóska nevű főhadnaggyal bérelte. A Rakovszky is tudott arról, hogy mi ott vagyunk, mert előtte nőket vittek ezek oda. Na most, hogy én ott laktam, meg még egy zsidó nő volt ott, nem mehettek föl a nőkkel. Tudomásul vette, és kész. És az Ákos a férjemmel mindennap vagy minden másnap feljött, hogy ne legyen feltűnő, hogy most nem járnak föl. Amikor már az oroszok Pesten voltak, visszamentem a Szerzetes utcába, a kibombázott lakásba. A férjem végig ott volt. Az egy rettenetes idő volt.

A felszabadulást már az óvóhelyen éltem meg. Nekem volt egy féltestvérem. Az apukámnak volt egy gyereke házasságon kívül, akit elismert. Ő orvos lett, és a János szanatóriumban dolgozott [A János szanatórium (Városmajor u. 68.) 1912-ben kezdett működni. A teljes körű orvosi ellátást nyújtó intézmény felszereltségében, műszerezettségében a korban kifejezetten modernnek számított. Számos ismert művészt (pl. Ady, Babits) kezeltek itt. 1951-ben államosították. – A szerk.]. Félzsidó volt, mert az anyja keresztény volt. És akkor volt olyan, ha házasságon kívül született, és az anyja keresztény volt, akkor kereszténynek számított . [Ez nem minden esetben volt így. Ehhez külön eljárás, mentesítés kellett a hatóságok részéről, ami nem mindenesetben járt sikerrel. – A szerk.]. Ő ott volt nálunk karácsony este a Szerzetes utcában, és már nem tudott visszamenni a szanatóriumba, mert az oroszok akkor már két házzal odébb voltak. Akkor már tudtuk – mert a János Szanatórium a Városmajor utcában volt, mi meg a Szerzetes utcában laktunk, az Óbudán, a Zsigmond térnél volt –, hogy most már nem fog sokáig tartani. Amikor már egész közel dörögtek az ágyúk, a férjem kiment a ház elé, és meglátta, hogy ott fekszik tíz német hulla, akkor már én is le mertem menni az óvóhelyre a kibombázott lakásból a férjemmel, és akkor már deklaráltam, hogy itt vagyok. És másnap jöttek be az [Természetesen december 24. előtt még a Margit vonalnál álltak a szovjetek. Az áttörés után december 26-tól kezdték meg az ostromot. Érdekes viszont, hogy az említett területen épp egy hónappal később indult meg a szovjet előnyomulás, 1945. január 25-26-án, tehát valószínűleg úgy emlékezhettek erre, hogy karácsony után egy hónappal. Ekkor indult meg a szovjet támadás, a Szent János Kórház és a Kis-Sváb-hegy körül. Január 27-re mindkettő elesett, a Városmajorral együtt. Ekkor indultak északra, a Szemlő-hegy és a Marcibányi tér irányába. – A szerk.].

Féltünk, hogy minket, fiatal nőket megerőszakolnak. Akkor erről már tudtunk, mert a visegrádi szobalányom megjelent a nővérével, hogy Visegrádon megerőszakolják a nőket. Ez a lány a mi pesti szobalányunk volt, aki egy visegrádi lány volt. Nothaft Erzsébet. Pesten volt az nyolc vagy tíz évig a szobalány. Ők elmenekültek a testvérével, és azért jöttek hozzánk, mert azt gondolták, nekünk van elég ennivalónk. Hát persze, még egerünk is volt hús helyett! Akkor kitömtük a hasamat különböző törülközőkkel, és azt tanultuk meg, hogy „Ja budu mama”, hogy anya leszek. Mert valaki tudott ott szlávul [oroszul]. És azt hittem, hogy ez engem majd meg fog menteni. De engem nem bántottak, mert amikor bejöttek az orosz katonák, a férjem rám dobott egy kabátot vagy valamit, úgyhogy nem látszottam ki abból az ágyszerűségből. Valamilyen kempingágyon feküdtem. Közben az apuka és az öcsém is odajött. Ott voltunk mind egy kupacon. Az valami rettenetes volt. Egy ötven négyzetméteres lakásban a két nő Visegrádról, a férjem, az apuka, az öcsém meg én. Hatan. Mondom, ennivalónk semmi nem volt.

A Filep Ákos pár nap múlva, amikor már az oroszok ott voltak, felküldött valakit, hogy az oroszok elkapták a Zsigmond téren. És akkor az öcsém meg én mentünk, hogy megmentsük, mert én jól beszéltem franciául, és azt gondoltam, hogy az oroszok biztos tudnak franciául. Ez volt az első nyelvi tapasztalatom az orosz nyelvtudással. Gondoltam, majd én megmagyarázom, hogy ez az Ákos milyen világrendes, és kihozom onnan. Na most az történt, hogy mentem az öcsémmel, és jött szembe két orosz. És nagyon megtetszettem neki mind a húsz évemmel. Amikor közeledtek, valaki hátulról biciklivel elénk állt, és az oroszok hasra estek, és mi el tudtunk rohanni. Azt nem tudom, hogy utána mi történt szegény biciklistával, de el tudom képzelni. Végül ki tudtuk az Ákost hozni az oroszoktól, persze nem francia nyelvtudással, hanem mondtam, hogy „jevrej” [orosz: ’zsidó’], azt is tudtam oroszul, és mutogattam rá, úgyhogy mondták, hogy menjünk a francba. Akkor elmentünk őhozzájuk, és a mamája szerzett lóhúst, és meghívott nagy ebédre.

Filep Ákost a háború után igazolták is. Apuka meg én szaladgáltunk, hogy igazolják. De mégis kitették a rendőrségről, mert akkor már hiába volt igazolva. Akkor elment egy gyárba munkásnak, és miután nagyszerűen sportolt, röplabdacsapatot szervezett a gyárban. És ez a röplabdacsapat bekerült aztán az országos bajnokságba, és így csinálta aztán végig egészen nyugdíjba vonulásáig. Amikor kimentem Izraelbe, azt mondtam neki, hogy „Ákos, én akarok neked a Jad Vasemben fát állítani”. És akkor azt mondta: „Nem engedem meg, Kati, én nem azért csináltam, hogy nekem bárki megköszönje!” Szóval ő egy világrendes ember volt. Ő nem volt politikus, és nem is politikai meggyőződésből csinálta, hanem kizárólag emberségből. Öt évvel ezelőtt halt meg. Még most is a fiával, az anyjával minden nap beszélek. A fia a keresztfiam lett, amikor született, 1951-ben.

A felszabadulást eufóriában éltük meg. Az ostrom után rögtön elkezdtem buzogni. Nem tudtuk, hogy megvan-e még a Kálmán utcai lakásunk. Ugye híd nem volt [A visszavonuló német hadsereg ugyanis az összes budapesti hidat fölrobbantotta. – A szerk.], és az apuka valami csónakon átment Pestre, és nem merte nekünk visszafelé megmondani, hogy a lakásban lakik egy Konkoly-Thege Balázs nevű arisztokrata – ez az a híres család –, akinek a hatszobás lakásból kiutaltak hármat, és a másik háromból kiszedte a bútorokat, és avval fűtött. Úgyhogy szegény apukám ott állt a télben február tizennegyedikén – ugye tizenharmadikán szabadult fel Buda – lakás nélkül volt, illetve lakás az volt, csak nem volt benne bútor. Szóval rettenetes körülmények voltak. És akkor én úgy döntöttem – a Zsigmond téren volt egy szocdem kerületi pártház –, hogy én most párttag leszek, mert a németeket én megbosszulom, meg a nyilasokat meg mindenkit, aki bántott. És akkor egész aktív politikai életmódot folytattam. Egyből delegáltak mint szocdemet a Kéthly Anna mellé a Palace Szállóba, ami a Rákóczi úton volt. És akkor én ott jelentkeztem mint írni-olvasni tudó lény, meg a Justus meg a Schiffer Klára [Szakasits Árpád lánya – A szerk.] meg a Szakasits Árpád – szóval ilyen jó kis társaságba keveredtem [Justus Pál (1905–1965) – társadalomtudományi író, költő, műfordító. 20 éves kora óta részt vett a munkásmozgalomban, tagja volt a Kassák Lajos vezetése alatt álló baloldali szocialista Munkakörnek. 1945 után az SZDP központi vezetőségének tagja, agitációs és propagandaosztályának vezetője, majd országgyűlési képviselő volt. 1949-ben a Rajk-per másodrendű vádlottjaként elítélték, és 1955-ben szabadult, akkor rehabilitálták. Haláláig a Corvina Könyvkiadó felelős szerkesztője volt. – A szerk.]. És akkor nekem mindig adtak valami harci feladatot: diktálni, írni, fogalmazni, „szóval, mint egy fontos ember”. Én meg azt akartam, hogy nekem harcolják ki, hogy a jogra felvegyenek, mert ugye ez volt a vágyam.

Aztán elkezdtem keresgélni a barátaimat, ki maradt életben. A Reiner Évi meg a testvére életben maradt. Anyukáék öten voltak testvérek, négyen meghaltak. Apukáék hárman, egy Amerikában, a másik meghalt. Szinte mindenki meghalt. Osztálytársnőim, barátaim. Mindenki. És nem éreztem semmit, csak gyűlöletet. Bosszúállást. Szégyent. Mint zsidó. Visszatértem azonnal, még 1945-ben. Bementem a hitközségre, és azt mondtam, hogy én zsidó vagyok. Mondtam, hogy az anyámat elpusztították, és az egész családját, és én meg zsidó vagyok. A visszatérésemet nagyon emberien fogadták a hitközségnél. Megértették. Látták, hogy 1939-ben tizenöt-tizenhat éves voltam. Nem kellett semmi, se tanú, semmi. Mert amikor áttértem, akkor kellett tanút vinni. Ide semmit nem kellett. Csak adót fizetni. Segélyt a hitközségtől nem kaptam, de nem is kértünk. Nem volt rá szükség, mert az apuka rögtön elkezdett dolgozni, és a férjem keresztény volt, és az is dolgozott.

Borzalmas volt minden, de engem akkor csak az anyám foglalkoztatott. Tudtam, hogy az anyámat deportálták, és azt is tudtam, hogy nem adott életjelet, és nagyon féltettem az apámat, hogy a tudomására jut. Oda is költöztem hozzá, az ablak nélküli, papírokkal beragasztott Kálmán utcai lakásba. És én ott éltem apukával. Egy darabig írtam leveleket, és leküldtem Debrecenbe Filep Ákosnak, hogy adja fel azzal, hogy az anyuka Svédországban van. Féltem, hogy apuka öngyilkos lesz. Ő valójában soha nem tudta meg, hogy az anyuka meghalt. Várta az anyukáról a híreket, ugyanis a bátyjáról sem tudta fixre, hogy meghalt. Mert a bátyja is ügyvéd volt, és az is meghalt Auschwitzban. Lehet, hogy sejtette, de nem tudta, és erről azért nem beszéltünk, mert nem akartunk egymásnak fájdalmat okozni.

Apuka 1945-ben, amint lehetett, folytatta az ügyvédi munkát. Én csináltam a német levelezést, mert apuka ügyvédjelöltje munkaszolgálatban meghalt. Apuka aztán a Népbíróságot [lásd: népbíróságok Magyarországon] is vállalta mint ügyvéd. A NOT-nál [Népbíróságok Országos Tanácsa] volt bíró, Pesten, egy fél évig. Azt akarta apuka, hogy az Endre László-ügyben lehessen ügyész. Én nem tudom, miért, de azt gyűlölte a legjobban. De én nagyon igyekeztem kerülni ezeket a témákat a vele való beszélgetéskor, mert mindig attól féltem, hogy oda jutunk, hogy az anyuka életéről vagy haláláról beszéljünk. Nem akartam nagyot hazudni, és kerülni akartam ezt az egész témát. Aztán az Endre László-ügy elmaradt, mert apuka meghalt közben. Egy orosz halálra gázolta 1946. február hatodikán.

A Parlamentből, mert akkor ott volt a Külügyi Akadémia, ahova jártam, mentem haza apukához, és mondták, hogy apuka nem jött haza. Egy ügyfele jött, és egész este sétáltunk az utcán, és vártuk az apukát, mert akkor még nem volt telefon. Másnap valahogy telefonhoz jutottunk valamelyik ismerősnél, és felhívtuk a rendőrséget, a tűzoltóságot. Senki nem tudott semmit. Akkor felhívtunk minden kórházat, és a Rókusban azt mondták, hogy igen, baleset érte tegnap, valaki jöjjön be. De azt nem mondták, hogy meghalt. Az öcsémmel összepakoltunk egy kofferba pizsamát meg fogkefét meg ami kell, és konflison mentünk a Rókusba. És amikor a kapunál megkérdeztük, hogy hol fekszik, az öcsémnek volt egy rossz előérzete, és szorosan mögém állt. Elkezdték keresni, és mondták, hogy tegnap háromkor meghalt. Elmentünk a hullaházba, mert nem akartam elhinni. Úgyhogy minden rendszer elvitt valamit. Apukát hamvasztottuk, és a Rákoskeresztúri temetőbe került. Az apukának zsidó barátja a háború után egyetlen, a Beck Sala bácsi maradt életben. Ő aztán professzorom lett az egyetemen, de nem vizsgáztatott, mert azt mondta, hogy elfogult velem, úgyhogy csak beült a magánjogi vizsgámra a Nizsalovszkyhoz, beült mint hallgató, és amikor készen voltam, akkor könnyezve mondta, hogy „De kár, hogy az apád ezt nem érhette meg!”.

Az egyetemi tanulmányaimat 1945 szeptemberében kezdtem. A háború után rögtön felvételiztem a Külügyi Akadémiára [A Külügyi Akadémia létesítéséről az 1948. évi LVIII. törvény döntött (noha az intézmény már 1945 óta működött). Célja: „A magyar külügyi igazgatás és a külkapcsolatokkal foglalkozó intézmények számára megfelelő felkészültséggel rendelkező alkalmazottak folyamatos képzése.” Az Akadémia két éves volt. – A szerk.]. Felvettek. És közben Egerben kezdtem járni a jogra. Ott volt a jogakadémia, ahova rendkívüli hallgatóként bejárhattam, és ott papok voltak [Az Egri Érseki Jogakadémia 1774-től az 1949-es államosításáig működött. – A szerk.]. De nem kellett felvételizni, hanem csak provizórikusan vettek föl, mert akkor még nőt nem vettek föl [lásd: nők a középfokú és a felsőoktatásban], és azt mondták, ha közben kijön a jogszabály, akkor állandósítanak. Így ott rendkívüli hallgatóként tanultam, és vizsgázhattam. Rettentően utáltak, mert mezei jogász voltam. A mezei akkor azt jelentette, hogy nem jártam be, mert nem laktam Egerben, de nem is járhattam be, mert rendkívüli hallgató voltam. És amikor először lementem szigorlatozni, akkor ott úgy volt, hogy az ottani polgármester fia meg a főszolgabíró fia – mert 1945-ben még ez a rezsim volt [Vagyis még nem történt meg a közigazgatás átalakítása, a tanácsrendszer kiépítése. – A szerk.] –, ezeknek a gyerekei vizsgáztak. És akkor leültettek ötöt egy sorba, föltettek egy kérdést, ha egy nem tudott felelni, jött a következő, ha nem tudott felelni, jött a következő, amíg valaki nem felelt. Ezek az ifjak az apukának a tarokk-, a bridzs- és nem tudom, milyen képességeiben és a profokkal való kapcsolatában voltak jók, és nemigen tudtak, és nálam mindig megakadt a kérdés, és én megfeleltem. Öt órán át egyedül vizsgáztam. A végén a többieket ki kellett rámolni onnan. De megkaptam a kitűnőt. Akkor azt mondta nekem a Börcsey nevű pap – ornátusban volt –, hogy mezei egeret ismerek, de mezei jogászt utálok. Ez voltam én.

Látszott, hogy utálták a gondolatot, hogy egy nő erre a pályára menjen, mert akkor még ilyen egyáltalán nem volt. Volt két nő, akik Pozsonyban végeztek, és akkor később nosztrifikálták az ő diplomájukat, de akkor én már kész voltam, amikor őket nosztrifikálták. Gesztler Dóra, úgy hívták az egyik nőt, a másikat Gáspár Ilinek. A Gáspár Ili tíz évvel volt idősebb, mint én. Ők zsidók voltak, és Pozsonyban, jóval a háború előtt jártak egyetemre. Egerben rajtam kívül egy lélek nem volt zsidó, de ez nem zavarta őket, inkább azt utálták bennem, hogy nő vagyok. Három évet jártam Egerbe, ott alapvizsgáztam, de már Pesten védtem meg a disszertációmat. Addigra megjelent a jogszabály, hogy nők is járhatnak a jogi egyetemre [A budapesti jogi kart az 1912–13-as tanévben nyitották meg a nők előtt. A Tanácsköztársaság bukását követően azonban több egyetem is szigorú szabályozásokat vezetett be, és igen kevés nőt vett fel. 1925-re a nőhallgatók száma a tíz évvel korábbi közel 1600-ról 11-re csökkent. A jogi karon rendes hallgatóként egészen 1946-ig nem készülhettek jogásznak. – A szerk.].

A jogakadémiával egy időben jártam a Külügyet is, mert oda is rögtön fölvettek. A Külügyi Akadémia a Parlamentben volt, a Wesselényi báró [lásd: Wesselényi Miklós] volt az igazgató, és a Szalai Sándor volt a profunk. El is végeztem, be is hívtak a Külügybe, de én akkor nem mentem, mert a joggal akkor még nem voltam kész, és nem tudtam, hogy mit fogok választani, jogot vagy diplomáciát. Engem egyből ki akartak helyezni Svájcba. De mivel a jogi egyetemen akkor lettem harmadéves hallgató, nem vállaltam el. Ez egy kapós évfolyam volt, mert le kellett váltani az egész diplomáciát, és én nyelveket nagyon jól beszéltem. Az Akadémián franciául ment a jog, angolul ment a történelem, de azt nem tudtam vállalni, hogy abbahagyom a jogot, mert nagyon szerettem.

Amikor a pesti jogi egyetemre átiratkoztam, már rendes hallgató voltam. Akkor az egyetemen csak minimális lány volt. Főleg fiúk voltak, mert a teológusok is velünk tanultak. Nyolc lány volt. Mind zsidó volt. A fiúk között is voltak zsidók. Mi nem nagyon tolakodtunk bejárni az egyetemre. Leginkább szigorlatokat mentünk hallgatni, meg alapvizsgákat, hogy tudjuk, hogy ez hogyan működik. De előadásokra nagyon ritkán. A Nizsalovszky professzorhoz jártam be, az magánjog professzor volt [Nizsalovszky Endre (1894–1976) – jogtudós, egyetemi tanár, az MTA tagja, 1938-tól 1957-ig tanított a budapesti tudományegyetem jogi karán tanított mint a magánjog tanszékvezető egyetemi tanára. – A szerk.]. Rendkívül jók voltak az előadásai, a Gajzágóhoz nemzetközi jogra, az is egy nagyon tüneményes dolog volt. A Gajzágó professzor az Apponyi Albertnek volt a titkára az első világháború után, és a békekötésre ő ment ki vele [Gajzágó László (1883–1953) – diplomata, egyetemi tanár. 1919-től a Külügyminisztérium munkatársa, 1920-tól a minisztérium politikai osztályának referense, több ízben képviselte Magyarországot a Népszövetségben. 1936-tól 1949-ig az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a nemzetközi jog tanára. Apponyi vezette az első világháború utáni békekötésre kiment magyar delegációt. – A szerk.]. A Gajzágó professzor nyolc nyelven beszélt anyanyelvi szinten. Mentem szigorlatra, és előttem volt valaki vizsgázni. Ez egy óriási terem volt, ahol a Gajzágó vizsgáztatott. És állt a tanársegédjével, és franciául társalogtak. A belügyből küldtek valakit, akit le kellett vizsgáztatni, és őrjöngött a Gajzágó, mert szerinte semmit nem tudott, csak annyit, hogy apuka elvtárs jól van. Beszélgettek, és én rettentő zavarba jöttem, mert nem láttak engem, ahogy álltam ott az ajtóban. És akkor mondja a Gajzágó a tanársegédnek, „most meg jön egy liba”, amikor látta, hogy egy nő jön. És én aztán megelégeltem, előrementem, és franciául közöltem vele, hogy liba minőségemben itt vagyok. Mondtam neki, hogy ki vagyok írva vizsgára. Választani lehetett a tételek közül, hogy franciául, németül vagy angolul vizsgázunk. Nem kellett, csak előny volt. Ez volt a Gajzágó heppje. És bent akart tartani liba minőségemben. De mondtam, „Nem, én ügyvéd szeretnék lenni”. Ez már a doktorrá avatásom előtt az utolsó szigorlataim egyike volt. A közösség nagyon jó volt, még most is összejövünk.

A jogi egyetemet 1949 júliusában fejeztem be „summa cum laudé”-val és szinte még aznap elkezdtem dolgozni. Huszadikán avattak, és délután már bementem az egyes számú ügyvédi munkaközösségbe. De akkor még Kölcseynek hívták, nem egyesnek. Ez volt az egyetlen. Azért mentem a munkaközösségbe, mert privát ügyvéd akkor már nem vett föl, mert nagyon sok adót kellett volna fizetnie. Ott egy Révai Tibor nevű főnök volt [Révai Tibor (1907–1983) – jogász, egyetemi tanár, az állam- és jogtudományok doktora. 1935-től ügyvéd, majd 1940-től munkaszolgálatos volt. 1945–1948 között Munkácson szovjetügyvéd. 1948-ban áttelepült Budapestre, és tagja lett az első budapesti ügyvédi munkaközösségnek. 1952-től 1956 októberéig az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságának főtitkára volt, majd 1958-ban az újjászervezett Ügyvédi Kamara elnökségi tagja lett. 1961-től az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának tanára volt. – A szerk.]. Ő Munkácsról jött, a Szovjetunióból azzal, hogy munkaközösséget alakítson Magyarországon. Én az ő jelöltje voltam. Aztán az egyetemre ment át magánjogi profnak, és a baráti kapcsolatot élete végéig tartottuk. Nagyon-nagyon szerettem, a feleségével még most is jóban vagyok. Tehát az avatásom után én oda bependerültem, és közöltem, hogy engem most avattak doktorrá, és itt szeretnék ügyvédjelölt lenni, mert itt több ügyvéd van, és arra specializálhatom magam, ami nekem tetszik. Azt mondta, jó, de meg kell várnia a munkaközösség többi tagjának a véleményét, és értesíteni fognak, hogy fölvettek-e vagy sem. És rá három napra kaptam egy sürgönyt, hogy azonnal jelentkezzem. Felhívták a rektort, a Marton Gézát [Ő 1948–52 között a jogi kar dékánja volt. – A szerk.] referenciát kérni rólam, és azt mondta, hogy borzasztóan sajnálom, hogy ügyvédjelöltnek akar menni, mert itt akartam tartani a tanszéken. Úgyhogy fölvettek. 1949. szeptember elsejétől lettem ügyvédjelölt, és onnan mentem nyugdíjba is.

És szinte rögtön az után, hogy felvettek a Kamarába, katonai védő is lettem. Akkor volt nálunk ez a fokozott női program, hogy a nők és az egyenjogúság. 1949. szeptember huszadikán jegyeztek be, és szeptember huszonhatodikán kaptam egy értesítést, hogy a katonai védők sorába felvettek, és ugyanakkor küldtek nekem egy blankettát, hogy töltsem ki, és küldjem be a Honvédelmi Minisztériumba. A blanketta olyan adatokat tartalmazott többek között, hogy van-e külföldi kapcsolatom, hogy levelezek-e külföldi személlyel, és nekem ugye a bátyám akkor már Bécsben élt. Az Imi 1948. február hatodikán disszidált Bécsbe, illetőleg hát ment útlevéllel, és nem jött vissza. Ő a Közép-Európai Banknak volt a levelezője, és kiküldték Bécsbe mint német levelezőt. És elfelejtett visszajönni. Akkor én odaírtam, hogy van egy testvérem Bécsben, és időnként telefonon beszélgetünk, és bizonyos rendszerességgel levelezünk. És akkor behívtak a Honvédelmi Minisztériumba, egy zsidó őrnagy volt ott. Novembernek hívták. Később ő lett Nácizmus Üldözötteinek Bizottságának az elnöke [A Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága tevékenységét 1957-ben kezdte, a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete elnevezéssel. – A szerk.]. És azt mondta nekem: „Elvtársnő, minden rendben van maga körül és a képzése körül meg a vizsgái körül, de meg kell szüntetni ezt a levelezést a külföldön tartózkodó testvérével, mert ez inkompatibilis, és olyan lehetőségeket ad, hogy maga bármiféle titoknak minősíthető körülményt véletlenül vagy szándékosan közöl az öccsével.” Én erre azt mondtam neki: „Kedves alezredes úr! Az jobb volna, ha a továbbiakban úgy leveleznék az öcsémmel, hogy Kovács Rózsika? És megkérdezném, hogy az aznapi székletürülése rendben volt-e? És akkor én jobb lennék?”. Akkor azt mondta, hogy „Menjen haza, és levelezzen tovább!”. Szóval voltak ilyen dolgok.

De amikor a kitelepítés volt [lásd: kitelepítések Magyarországon], akkor nagyon féltem, mert megkaptuk a kitelepítő végzést, mert a férjem a háború előtt nagykereskedő volt, én meg ugye a nagypolgári származásom miatt. És a Virág Miklós, aki a pártközpontnak volt a jogtanácsosa, azzal akkor még egy ideig kollégák voltunk, mert ő is ennek a munkaközösségnek a tagja volt, amikor én jelölt voltam ott, és a Szabó Endre, aki akkor már orvosezredes volt a belügyben, elintézte nekünk, hogy ne telepítsenek ki bennünket. De hát mondjuk, ez volt az egyetlen, de ezt sem éreztem veszélynek, mert percek alatt megoldódott. Három nap alatt megoldódott ezeknek az embereknek a révén. Meg tudja, én mindig meg mertem mondani a véleményemet, mert a hatóságok, akik a jogszabálysértéseket és törvénytelenségeket okozták, ahogy mondta, amikor a levelezést abba akarták velem hagyatni az öcsémmel, ha az ember föllépett és határozott volt, akkor meghátráltak. III/III-asnak sem akartak beszervezni soha, mert annyira egyértelmű voltam. Soha nem kerestek meg, hogy én bárkiről jelentsek! Én azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Azt tudtam, hogy a házmesteréknél irántam érdeklődtek. De engem nem akartak beszervezni.

A pártba egyetlen egyszer akartak beszervezni. A párttitkárunkat Egri Gézának hívták. Az is zsidó volt. Az Egri nagyon szeretett engem, de egyáltalán, a munkaközösségben nagyon szerettek. Egy nagyon jó összetételű, és egy nagyon szoros baráti kört alkottunk. Összejártunk, együtt szilvesztereztünk, szóval nagyon jó volt. Egyszer mentünk együtt vidékre tárgyalni az Egri Gézával, és akkor ott elkezdte, hogy iratkozzak be a pártba, és csináljunk olyat, hogy női szervezet a Jogász Szövetségben. És én mondtam neki: „Egy, én nem iratkozom semmiféle pártba.” Mondja: „Miért?” Mondom: „Mert én vallásos zsidó vagyok.” Nem voltam vallásos, csak ezt mondtam neki, mert tudtam, hogy az kizáró ok. És mondom: „Másodszor is, én ügyvéd vagyok, és nem nő. Én ugyanúgy ügyvéd vagyok, mint maga vagy a többi férfi, és nem vagyok hajlandó ilyen diszkriminációnak magam alávetni, hogy én nő vagyok, és ettől más vagyok, hogy ettől több jogom van vagy kevesebb.” És ez volt az összes vallási tárgyú beszélgetésem, amikor a munkaközösség tagja lettem. Valójában a háborút követő egy-két év kivételével már a politikával sem foglalkoztam. Amikor egyesült a két párt [az MKP és az MSZDP – A szerk.], engem kidobtak mint nagypolgári származásút, a férjemnek meg azt mondták, hogy ő elárulta a munkásosztályt azzal, hogy engem elvett. De a legjobb barátaink, a Szabó Bandiék – ő belügyi orvosezredes volt, a felesége a Párttörténeti Intézetben volt, és egyetemi tanár –, párttagok voltak. Aztán a munkaközösség tagjai is, akikkel mind jóban voltunk.

A vagyoni helyzetünk a háború után nagyon megváltozott. A visegrádi házat eladtam, mert betettek egy sváb családot, és azok nem engedték meg, hogy bemenjünk. Valaki szólt, hogy államosítani fogják a háromszobásnál nagyobb lakásokat és a nyaralókat, és akkor annak a svábnak, aki bent lakott, eladtam huszonötezer új forintért, de úgy, hogy egy zsebkendőt nem tudtam kihozni. És 1948. február hatodikán meg is jelent – vagy 1949-ben – az államosítási jogszabály, úgyhogy államosították volna [A házingatlanok államosításáról szóló rendelet 1952. február hatodikán jelent meg. Lásd még: államosítás Magyarországon III. – A szerk... Az apuka lakásának a felét kiutalták egy Konkoly-Thege nevű arisztokratának, akinek a kedves drága anyukája azokból a szobákból, ahol nem laktak, kiszedte az ablakkereteket, az ott regnált. Aztán a nő szerzett magának egy önálló lakást, és mi fizettünk neki, hogy menjen a fenébe. Eleinte a tulajdonosnak – valami Kochnak hívták – én fizettem a lakbért. Aztán amikor apuka meghalt, az öcsém maradt egyedül a lakásban, és kiadta apuka irodáját valami ügyvédnek. De aki bérelte, aztán visszament a Pénzintézeti Központba, mert nem jöttek hozzá ügyfelek. Aztán később kiutalták egy másik ügyvédnek, de én aztán nem foglalkoztam vele. A lakást aztán államosították. Ez egy ötszobás lakás volt, és akkor már nem lehetett ekkora lakást egy személynek fenntartani. Meghaladta az öcsémnek az igényeit. És különben is kiment.

A férjem a háború után egy szövetkezetben [lásd: kisipari szövetkezet] dolgozott, mert akkor már nem lehetett nagykereskedése. Én akkor társadalmi munkában az ötödik kerületi tanács pénzügyi osztályán dolgoztam, mert akkor be voltunk osztva társadalmi munkára. Ott el tudtam intézni neki, hogy kapjon iparigazolványt mint bőrdíszműves, amihez egyáltalán nem értett, de egész haláláig az volt. A férjemmel relatíve normális volt a kapcsolatunk. Hálás voltam, mert végeredményben, hogy én megmenekültem, az öcsém megmenekült, és az apám megmenekült, ezt nagyrészt neki köszönhettük. De ez soha nem volt szerelmi házasság az én részemről. De nem válhattam el. Először azért, mert nem volt semmi egzisztenciám mint egyetemistának, engem el kellett tartani. Aztán 1955 körül súlyos beteg lett, és egy teljes évig kórházban feküdt. És amikor beteg lett, akkor meg a hála miatt nem válhattam el. Aztán 1970-ben, huszonkilenc évi házasság után végül is elváltunk. Aztán többet nem mentem férjhez. Egyszer majdnem, de végül nem bántam meg. Az egy akadémikus volt, persze zsidó. De azt mondtam, aki ötvennyolc éves koráig agglegény marad, avval valami nagy baj van. És aztán nem mentem hozzá, és nem is bántam meg. És annak a baráti köre lett aztán az én baráti köröm.

A háború után nagyon egyszerűen éltünk. Igyekeztünk megszerezni az élethez szükséges dolgokat, és amikor jobb nevű ügyvéd lettem, és pénzt kerestem, akkor nekem az akkori viszonyokhoz képest magas volt a jövedelmem. Persze a fizetésem maximálva volt, mert a munkaközösségben nem az ügyvéd kapta a pénzt, hanem a pénztár, és aztán azt hónap végén elszámolták. Aki nagyobb bruttót hozott be, az nagyobb nettót is vitt haza. Volt olyan, hogy négyezer forintot kerestem havonta. Amikor elmentem nyugdíjba, tízezer forinttal mentem el 1983-ban, ami azt jelenti, hogy sokat kerestem. De akkor sem annyit kaptam, amennyi járt volna, mert maximálták a plafont tizennégyezerben, és én annál többet kerestem.

Amikor beléptem a munkaközösségbe, hét ügyvéd volt ott, és mind a hét zsidó volt. Volt egy ügyvédjelölt, az keresztény volt. De annak, szegénynek, rögtön útilaput kötöttek a talpára. Engem azért vettek föl, mert egy ügyvédjelöltnek sok volt a munka, de amikor látták, hogy milyen strapabíró vagyok, akkor elküldték őt. Az egész munkaközösség és a kamarai vezetés is zsidó volt. A Bárd Imre bácsi, a Kamara elnöke, aki zsidó volt, akkor a Kovács István volt a Jogász Szövetség főtitkára, az is zsidó volt [Bárd Imre (1884–1958) – ügyvéd. 1902-től részt vett a munkásmozgalomban, a Tanácsköztársaság idején a külügyi népbiztosságon dolgozott. A Horthy-korszakban védte a perbe fogott kommunistákat. 1945-től részt vett a Magyar Jogász Szövetség vezetőségi munkájában; Kovács István (1921–1990) – jogtudós, államjogász, tanszékvezető, az MTA Állam és Jogtudományi Intézetének igazgatóhelyettese, a Magyar Jogász Szövetség titkára. – A szerk.]. Mesélek egy nagyon édes dolgot. Az akkori Szovjetunióból jött egy delegáció az ottani ügyvédi tanács és kamara vezetőségéből. Én voltam ugye a szép kislány, aki nyelveket beszélt. És emlékszem, mentünk a repülőtérre, és leszállt a kamarai meg országos ügyvédi vezetőség, és odalépett hozzám az elnök, és azt mondja: „Mondja, lehet itt menni pénteken zsinagógába?” Ez volt az első kérdése, és rögtön engem szúrt ki. Minden évben voltak ezek a nemzetközi kongresszusok, és amikor Bolognában volt, ott akkor kommunista polgármester volt, és adott egy fogadást egy óriási teremben, és mi ott álltunk, és beszélgettünk. Mi már ugye jóban voltunk, mert minden évben találkoztunk, és egyszer csak belépett egy nő, és egyenesen odastartolt hozzám, és azt mondja: „Du bist Jude?” [német: ’Zsidó vagy, ugye?’]. Izraeli volt. És küldtek is nekem meghívót, mert a következő kongresszus Izraelben volt. És nem engedtek ki, mert azt mondták, hogy külön az én nevemre jött meghívó, biztosan akarnak tőlem valami besúgást vagy valami kémkedést. Amikor halálra ítélték a Nagy Imrét, akkor voltam először kint Párizsban, úgyhogy nem akartak beengedni. 1958-ban. Nem akartak beengedni, mert akkor volt, hogy júniusban ítélték halálra, és én mentem ki, és nem akartak beengedni. Azt mondták, hogy magyar nem jöhet be.

Napi tíz órát dolgoztam legalább. És nem is lehetett nem nagyon sokat dolgozni a munkaközösségben. Később listás védő is lettem, ami azt jelenti, hogy politikai ügyekben is jogosult voltam védeni. Ezt azért csinálták, hogy legyen egy nő, mert minálunk a nőknek teljes joguk van. És egyszer feljött hozzám egy nő, olyan ötven év körül lehetett, hogy a férje védelmét vállaljam el. És én kérdeztem, milyen ügyről lenne szó. És a következő derült ki: a férje háborús bűnös volt, embereket gyilkolt. Én erre kaptam egy rohamot, és ordítoztam, hogy „Mars ki! Azonnal menjen ki!”. És még visszaszólt az ajtóból, hogy azt mondták nekem, ide egy zsidó ügyvéd kell, hogy segítsen a férjemen. Nem vállaltam el. Sőt nem vállaltam el olyat sem, amikor kirendeltek a Katonai Bíróságról. Volt ez a dél-magyarországi mészárlás [lásd: újvidéki vérengzés], és körülbelül 1965–66-ban megtaláltak egy embert, aki ebben részt vett, és addig a Dunántúlon élt mint fuvarozó. Engem kirendeltek, hogy ennek a védelmét lássam el. Először megnéztem az iratokat, hogy miről van szó, és mondtam, hogy én ezt nem fogom vállalni. Ez egy olyan etikai kérdés, ami megoldatlan lesz örökké. Valakinek védeni kell, mert a perrendtartásban bent van, hogy mindenkit megillet a védelem a Fővárosi Bíróságnál folyamatban lévő ügyekben. De nekem az volt a véleményem, hogyan állhatnék oda védeni valakit, akit gyűlölök, és miattam ítéljék halálra. Tudniillik, ezek azt csinálták, hogy összegyűjtötték a zsidókat és a kommunistákat, és kiengedték őket az erdőbe, és mint a nyulakat, ki tudott többet lelőni a menekülő zsidók közül. Akkor én mondtam neki, hogy engem rendeltek ki, kötelességem volt lejönni, de én nem vállalom. Szerencsére föl is akasztották. De nem én védtem. Ez volt egy ilyen rettentő megrázó dolog.

Meg volt egypár koncepciós ügyem is. 1956 elején kirendeltek a Katonai Bíróságra egy francia követségi dolgozó védelmére, akit kémkedéssel vádoltak. A követségi dolgozót be akarták szervezni, ami nem sikerült. Hogy ő mit csinált a követségen, azt nem tudtam, de nem lehetett valami rettentő fontos pozícióban. Még a mai napig mint nyugdíjas ott dolgozik. Úgy akarták beszervezni, hogy ráállítottak egy belügyes dolgozót, egy csinos férfit, aki úgy akart a közelébe férkőzni, hogy kvázi udvarol neki. És beugrott ennek a csaléteknek. Ez a férfi be akarta szervezni, hogy a francia követségről szolgáltasson adatokat, de semmi lényegeset nem tudott szerintem. Ő ezt megtagadta. Ezek után letartóztatták, és a Fő utcában volt egy teljes évig. Én sose mentem úgy tárgyalni, hogy ne beszéltem volna az ügyféllel, vagy ne néztem volna meg az iratokat. Ezt a bíróság elnöke rólam nagyon jól tudta. És felhívott reggel, és azt mondta: „Legyen szíves bejönni nyolcra, mert itt lesz egész nap.” Odamentem, és akkor elém raktak egy vastag aktát, és közölték, hogy a védelmet lássam el mint kirendelt védő. A lapozgatás közben találtam egy meghatalmazást, és közöltem a bíróval, hogy „Tanácselnök Úr, itt van egy meghatalmazás, mit keresek én itt?”. Erre fogta, eltépte a meghatalmazást, és azt mondta: „Akkor nézze tovább!” Én akkor beszéltem az ügyféllel, és egyértelműen egy koncepciós per volt, amiről ordított, hogy ez egy háttér nélküli bűncselekmény. És rövidesen megkezdték a tárgyalást, miután én beszéltem az ügyféllel, és megnéztem az iratokat. Egy másfél órás tárgyalás során felmentették bűncselekmény hiányában. Én vittem őt haza írógépestül, mert akkor már egy éve előzetes letartóztatásban volt. És azóta minden évben, március huszadikán a mai napig ír nekem, hogy megemlékezik erről a napról, és köszönetet mond nekem.

Az ügyvédi munkám mellett tudományos munkát is végeztem. A Tudományos Akadémián voltak előadásaim. Az egyik előadást például a női bűnözésről tartottam. Aztán egy másikat a drogokkal kapcsolatban, a drogfüggőségben elkövetett bűncselekményről. Akkor volt több ilyen előadásom is. Ugye a vakok országában a félszemű király voltam, aki nyelveket beszél. Az előadások többségét francia nyelven tartottam, mert ezek nemzetközi konferenciák voltak. És tagja voltam a Nemzetközi Nőjogász Szervezet vezetésének [A Fédération Internationale des Femmes des Carrières Juridiques (F.I.F.C.J.), azaz Női Jogászok Nemzetközi Szervezete 1928-ban alakult Párizsban azzal a céllal, hogy a nők emberi jogaiért és a nők elleni diszkrimináció minden formája ellen harcoljon. A FIFCJ konzultatív státusszal rendelkezik az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa (ECOSOC) és a Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) mellett, és szorosan együttműködik az ENSZ több szervezetével (UNESCO, UNICEF, OIT, UNIFEM). – A szerk.]. Gyakorlatilag a világ összes jogásznője, aki bíró, közjegyző, ügyvéd, szóval jogász volt, tömörült egy ilyen B konzultatív státuszú szervezetbe, ami az ENSZ-hez tartozott. Ez a B konzultatív státusz azt jelentette, hogy másodrangú. Részt vehettünk minden ENSZ gyűlésen, szavazati jog nélkül. Ennek egészen a nyugdíjba vonulásom napjáig én voltam az egyik magyar vezetője. Egyszer jogreferensnek is felkértek az ügyvédi kamarában. Az pedig a terhes nő fokozott büntetőjogi védelmével kapcsolatos munkám anyaga volt. A jogszabály csak akkor engedte minősítetten büntetni a terhes nő bántalmazását, ha a szüléskor meg lehetett állapítani, hogy okozati összefüggés volt a tettlegesség és a szülés között. Nekem viszont az volt az álláspontom, ha egy terhes nőt bántalmaznak, és az okozati összefüggés esetleg csak a szüléskor derül ki, akkor legyen lehetőség arra, hogy nem minősített esetben is fokozottabban lehessen védeni a nőt. Szóval mindig kipécéztem magamnak valamit, mert rettentő szerettem a tudományos munkát is. Kevésnek találtam a mindennapi ügyvédi ténykedést, ami tulajdonképpen nem az én iniciatívámból indult ki. Jött az ügyfél egy konkrét üggyel, és akkor azt képviselni kellett. Nekem meg impulzust adott valamelyik ügy, hogy elkezdjem kutatni, hogy ez milyen összefüggéseket tartalmaz, és elkezdtem ráállni, már amennyi időm volt. Nagyon sokat dolgoztam. Publikálni viszont nem nagyon sokat publikáltam. Azt szerették volna, ha a kandidatúrát megcsinálom, de az, hogy az ember dolgozzon mint ügyvéd napi tizenkét órát, és közben kutatómunkát végezzen könyvtárakban, pont amikor munkaidő van, nem fért össze. És közben még letettem a felsőfokú nyelvvizsgákat franciából és németből, mert az is kellett, hogy a nemzetközi konferenciákon fordíthassak. A nemzetközi kongresszusokon én fordítottam. Kijött mindig két rádiós velünk, és én fordítottam az interjúkat, úgyhogy aztán „hálából” velem is csináltak sokszor interjút. Aztán a rádióban sokszor kértek tőlem interjút. Én voltam a Magyar Rádióban a kedvenc egy ideig. A Magyar Tévében egyszer voltam, ez lehetett 1962–63-ban, de a rádióba rendszeresen hívtak.

Az öcsémmel 1956 októberében találkoztam aztán először. 1956-ban én pont kint voltam Bécsben, amikor volt a forradalom [lásd: 1956-os forradalom]. Volt egy futballmeccs, és nekem volt egy nagyon kedves barátom, Friedmann Jocónak hívták – nem kell hogy mondjam a származását –, és ez a belügyben volt, és mondtam neki: „Jocó, az öcsém kint van most már majdnem egy évtizede Bécsben, és én nem láttam. Nagyon szeretnék kimenni!” Azt mondja: „Jól van, holnap hozom neked az útleveled.” Hozta is. És kimentem október tizenkettedikén vagy tizenharmadikán, mert akkor volt a meccs, és vissza akartam jönni huszonnegyedikén vagy huszonötödikén. De nem tudtam, mert közben kitört itt a forradalom. A forradalomról tulajdonképpen már aznap tudtunk. Aznap mentem az „Elfújta a szél”-re [Az 1930-as években filmesítették meg Margaret Mitchell hasonló című művét Vivien Leigh és Clark Gable főszereplésével, és ezt még a háború után is sokáig játszották. – A szerk.], és akkor a férjem telefonált, és azt mondja: „Képzeld el, itt a Kossuth Lajos utcában égetik az orosz zászlókat.” És mi majdnem frászt kaptunk, mert tudtam, hogy lehallgatnak minden telefont, hiszen büntetőügyekben sokszor visszajátszották, hogy mi zajlott a telefonon. És azt hittem, hogy elmebajt kapott a férjem, hogy bemondja a telefonba. Akkor derült ki, hogy forradalom van, és akkor rögtön bekapcsoltuk a rádiót, és éjjel-nappal hallgattuk. Azt mondták, hogy fegyveres beavatkozások is vannak, meg embereket akasztanak, de nem tudtuk konkrétan, hogy mi, mert reggeltől estig a Nabucco „Rabszolgakórus”-t és az V. szimfóniát játszották a magyar rádióban [A „Rabszolgakórus” Verdi 1841-ben írott Nabucco c. operájának részlete. Beethoventől viszont nem az V. szimfóniát játszották, hanem az Eroica nyitányt Beethoven 1803-ban írt III. (Eroica) szimfóniájából. – A szerk.].

Később, úgy novemberben jelentkeztünk a magyar követségen, mert egy ideig be volt zárva. És amikor végre bejutottam, persze nem az volt a legfőbb gondjuk, hogy én hazajussak Pestre. Azt mondták, hogy más dolguk is van, mint hogy engem hazajuttassanak meg a Szilágyi Pistának a feleségét. És akkor felírták a telefonszámot, hogy majd jelentkeznek. A férjem akkor már elég súlyos beteg volt, és elküldtük érte azt az ugrikot, akit meséltem az üzletből, hogy jöjjön ki. Még Pesten néha-néha benéztek az öcsémhez, ha arra mentek, ha el akartak adni valamit – mert mindig el akartak valami valutát adni. Bécsben egyszer csak megjelentek az öcsém lakásán. A telefonkönyvből nézték ki. Én nem tudom, hogy mikor mentek ki, de kint voltak, és rögtön embercsempészéssel foglalkoztak. És kihozták volna a férjemet is, de a férjem nem tudott németül, és azt mondta, hogy ő nem megy ki egy országba úgy, hogy nem tudja a nyelvet, és a felesége vagy a sógora tartsa el őt. Úgyhogy nem volt hajlandó. Aztán a követségről december másodikán telefonáltak, hogy indul egy autó Budapestre, ha akarok menni, menjek. Mentem. Akkor a magyar követség egy teherautón visszahozta Pestre azokat, akik kint ragadtak.

Akkor megfordult a fejemben, hogy kint maradjak. Én már kész ügyvéd voltam. És tökéletesen beszéltem németül, franciául és elég jól angolul is és oroszul is. Oroszul még a Külügyi Akadémián kezdtem el tanulni. Kötelező volt. Én akkor frissen disszidáltnak számítottam, és ugye ott nyilvántartották ezeket. És szájról szájra ment. És én találkoztam egy kollégával, aki Szombathelyen volt ügyvéd. Véletlenül összetalálkoztam vele, megadtam neki a címemet, mert ha tud valamit, hogy egymást értesítsük, és akkor felhívott, hogy nem akarok-e, mert meg tudok pályázni egy Rockefeller-ösztöndíjat, kétezer schilling havonta, és egy ügyvédi irodában háromszor egy héten ügyvédjelölti tevékenységet végezhetek, miután tökéletesen beszélek németül. Úgyhogy a Rockefeller-ösztöndíjjal hetente háromszor egy ügyvédi irodába mentem volna, és kaptam volna kétezer schillinget a Rockefellertől is azért, hogy abban az irodában dolgozom, és kint volt az öcsém, aki akkor már sokat keresett. Az öcsémnek volt egy csokoládégyára, és aztán nagyvállalatok képviseletét látta el nyugdíjazásáig. Úgyhogy én kint akartam maradni, de kifejezettem azért jöttem haza, mert volt ez a hálakomplexus. A férjem 1944-ben az életét kockáztatta, és mindent elkövetett, hogy túléljük én is és a családom is, akinek tudott, annak segített. És akkor azt nem csinálhattam meg vele, hogy betegen otthagyom egyedül. Aztán meg kiderült, hogy nem volt ő olyan egyedül soha. De én azt akkor nem tudtam.

Visszajöttem, pedig azt is tudtuk, mert a férjem a telefonban mondta, hogy antiszemita kitörések is voltak. Mesélte, hogy zsidóznak és nyilaskereszteket rajzolnak. Volt egy üzletünk akkor a Károly körút 6-ban. Egy alacsony, keskeny ház volt, aztán lebontották. És nyilaskereszteket festettek a kirakatra éjjel. De voltak más nyilas megnyilvánulások is. De amikor én visszajöttem december másodikán, akkor már nem voltak ezek, sőt december negyedikén volt az a nőtüntetés [1956. december 4-ére, a második szovjet katonai invázió első hófordulójára emlékeztetve, Gáli József, Obersovszky Gyula és Eörsi István szervezte meg a nők tüntetését a Hősök terére. A több ezer, gyászruhás nő a Hősök terére vonult, ahol megkoszorúzták az ismeretlen katona sírját. Ennek mintájára az elkövetkező napokban számos vidéki városban került sor hasonló tüntetésre. – A szerk.]. Akkor már itthon voltam, és mentem a Bajcsy-Zsilinszky úton, mert a Károly körúti üzletbe akartam bemenni, és lövöldöztek, úgyhogy beálltam egy kapuba [Forrásunk szerint sem 1956. december 4-én, sem másnap, amikor a nők a Március 15. téren, a Petőfi-szobornál akartak virágot elhelyezni, nem került sor lövöldözésre. A tömeget a karhatalom szovjet páncélosok és gyalogság segítségével oszlatta szét (Lásd: 1956 Kézikönyve I., Kronológia, 1956-os Intézet, Budapest, 1996). – A szerk.].

Nekem nem volt semmi bajom a Kádár-rendszerrel. Hazudnék, ha azt mondanám. A jövedelmem is jó volt, mert elég ismert ügyvéd voltam. És nekem még abban a szerencsében is volt részem, hogy minden évben utaztam, mert a férjem itthon maradt, és én ennek a Nemzetközi Nőjogász Szervezetnek a vezetőségi tagja voltam, és szolgálati útlevéllel minden évben mehettem kongresszusra. Egyszer sem kaptam turista útlevelet [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél] vagy pénzt, mert amikor szolgálati útra mentünk, akkor a szobát fizették, és kaptunk napidíjat. Tehát mondjuk, én egy kivételes helyzetben éltem.

A legjobb barátaim között van például Sugár János orvos, Eötvös-díjas egyetemi tanár [(1922) – patológus, az Orvostovábbképző Egyetem Onkopatológiai Tanszékének vezetője. – A szerk.]. Azokkal olyan családi kapcsolatban vagyok. És a másik a Krausz Péterék, aki egy lánykori barátnőmnek a fia, akinek van a négy gyereke. Svájcban vannak, és minden évben megyek hozzájuk Genfbe. Ők minden második héten felhívnak. Azokkal tartom a családi kapcsolatot. Be vagyok épülve mint családtag. A barátaim ma is mind csak zsidók. Kivéve a Filep Ákosékat, akiket nagyon szeretek.

Gyereket sajnos klinikai okból nem tudtam szülni, pedig nagyon hiányzik. És műtettem magam, mindent csináltam, hogy lehessen gyerekem. Fantasztikusan vágytam gyerek után. Aztán most van a négy Krausz gyerek. Mindent eltettem, amit rajzoltak, csináltak. Azt mondták, hogy jobb vagy, mint a nagyi, mert az nem tett el semmit. Imádom őket. Ők vallásos család. A zsidóságukkal kapcsolatban csak annyit szeretnék elmondani, hogy az egyik évben az egyik lány kint volt Amerikában ösztöndíjjal. És írta nekem: „Tudod, rettentő baj, hogy itt nincs zsidó közösség, és nem találok barátokat.” És akkor én írtam neki rögtön egy levelet, hogy ne a szerint szelektáld az embereket, hogy ki zsidó, és ki nem az, hanem az emberi értékeik szerint. Én azt mondom nekik, hogy ne szűkítsék azt a kört, amiben élni akarnak, ne e szerint ítéljenek. Szóval én nem a keveredés mellett vagyok, és mindenki őrizze meg az identitását, legyen arra büszke, de ne határolódjék el. Nekem az az álláspontom, hogy ezt [az elkülönülést] nem ésszerű dolog fönntartani ilyen szigetekben [mármint a diaszpórában].

A valláshoz, amióta anyuka meghalt, nem nagyon van közöm. Minden évben július hatodikán elmegyek a Dohány utcai zsinagóga kertjébe, ahol a fa van [A Varga Imre szobrászművész által készített fém szomorúfűz a Hősök temploma mögötti téren, amelynek minden levelére egy-egy mártír nevét vésték. – A szerk.]. Anyuka neve is ott van. A Páva utcába is néha elmegyek. Anyuka neve oda is fel van vésve. De a jahrzeitot nem tartom. Semmit az égvilágon nem tartottam. Annyit, hogy kimentem Auschwitzba 1952-ben vagy 1953-ban vagy később, amikor már lehetett Lengyelországba menni. Nekünk legjobb barátaink voltak a Szabó Ágiék, akik ott szabadultak fel [Szabó Ágnes (1922) – történész, a Párttörténeti Intézet munkatársa volt. – A szerk.]. És a férje, aki a belügyben volt, tudott autót szerezni magának, és négyen kimentünk Auschwitzba. Mert azt mondtam, hogy azok az emberek, akiknek Magyarországon halt meg a hozzátartozójuk, el tudnak menni temetőbe, akkor most én is el tudok menni. A krematóriumba vittem gyöngyvirágcsokrot, mert az volt anyuka kedvence. Borzasztóan meghökkentem. Anyuka Birkenauba került, és azokat a faházakat szépen rendbe hozták, fehér függönyök meg kis muskátli az ablakban, és az egész olyan volt, mintha itt csak lengyel kommunisták haltak volna meg. Zsidókról szó sem volt. Undorító volt ott a légkör Lengyelországban. És amikor ott voltunk, egy cigányvajda és az egész családja jöttek – ugye azok is nagyon sokan haltak meg ott. Az nagyon érdekes volt. Mindent végignéztem. A kemencéket, a büntetőket, ahol felállni nem tudtak, leülni nem tudtak. Vérrel volt összekenve. Mindent megnéztem. De nem tudom, hogy az anyuka hol halt meg. Gázkamrában, azt mondták az unokatestvéreim, akik visszajöttek. Úgyhogy ott voltam.

Amióta az anyu meghalt, és amióta a hatmillió zsidó meghalt, megszűnt az istenhitem. Előtte hittem, de utána soha többet. A barátnőm szerint mazochista vagyok, mert minden könyvet elolvasok, és minden filmet megnézek, ami a zsidóságról és a holokausztról szól. De fent akarom tartani a keresztények elleni gyűlöletemet. Érthető, nem? Nem akarom egy percre sem elfelejteni, ami történt. Zsidónak érzem magam. Régebben minden széderestét egy nagyon drága jó barátomnál tartottam, ahova most is minden kedden megyek. Ők nagyon vallásosak. Náluk mindig teljesen bekóved zsidó vacsora volt. Én pedig nagyon szeretem a maceszgombócot és a macesztortát. Még az én keresztény férjem is imádta a sóletet, a flódnit, a töltött libanyakat – a világon minden zsidó ételt [Töltött libanyak (halsli): a liba húsából készítették a tölteléket, kenyeret vagy krumplit raktak bele, valamint hagymát és fűszereket. – A szerk.]. És mindig felolvasták a „miben különbözik ez a nap a többitől”-t [lásd: má nistáná]. De amióta a férje meghalt, és ő megvakult, csak a szűk családja van ott. Azóta én sem tartom.

Izraelben talán 1988-ban voltam. Még a svájci követség intézte a vízumot [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.]. És beleüttettem az útlevelembe. Akartak adni egy külön lapot, én meg mondom: „Tessék beleütni!” Nagyon boldog voltam. Egy barátnőm élt kint egy ideig egy barátjával Izraelben. És még barátaim. Az egyik Tel-Avivban, a másik Jeruzsálemben. Beutaztam egész Izraelt Eilattól kezdve Tiberiásig, mindenhol voltam. Nagyon lenyűgöző volt, nagyon szép volt. Nagyon meghatottan jöttem el onnan. És nagyon megbántam, hogy nem voltam kint korábban, és nem maradtam kint. Ott azt éreztem, hogy családon belül vagyok. Szóval, hogy nem kell félnem. Az arabok nem a zsidóság miatt csinálják, hanem területfoglalás, hatalom meg vagyon miatt, de Magyarországon a zsidóságom miatt utálnak. És hetvenévesen már késő volt. Életemnek talán a legboldogabb három hete volt. Szerettem ott lenni, és irtó sajnáltam, amikor vissza kellett jönni. És nagyon sajnálom, hogy többet nem tudok odamenni fizikai akadályoztatás miatt.

A rendszerváltásnak egyáltalán nem örültem. Azt mondtam, ha ilyen emberek kerülnek az élre, mint Antall, megint előkerül az antiszemitizmus. Féltem, és most is félek. És nem is az én életemet féltem, mert ez már nem az én életem, hanem ezekét a gyerekekét. És higgye el, jobb táptalajt ennek [az antiszemitizmusnak], mint Magyarország, még Németországban sem találni. Mert ez egy vele született, velejéig antiszemita, zsidóellenes, fasiszta nép. Félek tőlük, féltem az ifjúságot – nem vagyok nyugodt. Nyugodtabb voltam a kommunizmus alatt. Amíg a zsidó perek nem voltak, de akkor sem akartam elhinni először. Hanem volt egy barátom, aki a Szovjetunióban élt mint orvos. Ő belekerült ebbe a cionista orvosperbe, Moszkvában. És amikor mondta ezeket a dolgokat, hogy letartóztatták, először nem akartam elhinni. Szóval nem tudtam elképzelni, hogy ez valós. És a Kádár-rendszer alatt sem féltem. Nekem nem volt semmi bajom. A rendszerváltás óta viszont permanensen félek. Teljesen 1939-es itt a légkör.

A múltkori népszámláláskor volt egy olyan kérdés, hogy vallás [Az interjúalany a 2001. évi népszámlálásra gondol, ahol opcionálisan meg lehetett jelölni a vallást. – A szerk.]. Odaírtam, hogy zsidó, de semmi közük hozzá. De az, hogy a zsidóság kisebbség legyen, szerintem diszkrimináció. Mi zsidók vagyunk vallásilag. Az egy dolog. Magyarországon mi magyar állampolgárok vagyunk, Magyarországnak fizetjük az adónkat, Magyarországtól jár nekünk bizonyos szociális szolgáltatás. A zsidóság Magyarországon nem kisebbség. Nagyon ódzkodnék ez ellen. Én nem azt szeretném, ha összeolvadna, de azt sem szeretném, ha úgy lenne szerves része, hogy egy bizonyos fokú elkülönülésben. Én azt szeretném, ha teljesen egyenjogú állampolgár lennék mindenki mással, és senki ne merje szememre hányni, hogy én zsidó származású vagyok.

Itthon örülök, ha saját magamat el tudom látni. Már rég nem dolgozom, nyolcvankét éves múltam. Nem is ismerem már a jogszabályokat. És már nem is hiányzik. Reggel fölkelek hatkor, meghallgatom a Napkeltét [1989-ben indult közéleti magazinműsor az MTV-n. – A szerk.]. Aztán rendbe szedem magam, a lakást, elmegyek úszni, bevásárolni, sokat fekszem, és a barátaimmal járok össze. Egyszer egy héten kanasztázunk, egyszer egy héten csak traccsolni megyek föl, és minden szombaton egy barátnőmmel ebédelek, hol őnála, hol énnálam. És minden második vasárnap egy másik barátnőmmel, hol őnála, hol énnálam. És ezzel elmegy a világ. Nagyon sokat telefonálnak a gyerekek. A testvéremmel is most már csak nagyon keveset beszélünk. Ő elment 1948-ban, akkor én voltam huszonöt éves, ő volt huszonnégy, és az egy egész másik élet. Ők élik a gazdag pénzarisztokrácia életét, és egész más az értékrendjük, mint nekem. Mindig fel szokott hívni, megkérdezi, hogy mi a politikai helyzet Magyarországon, mondom, nagyszerű. Hogy vagyok? Mondom, nagyszerűen, úgyhogy ilyen konvencionálissá vált. Két unokatestvérem él, az egyik Közép-Amerikában, annak nemrég halt meg a férje, a másik meg Ausztráliában. Ők idősebbek, mint én, és már a levelezés is nehezünkre esik. És nincs is más családtag. Csak a barátaim maradtak. Most azok az én családom.

Életrajz

Vaszilij Ringel közepesen magas, vékony testalkatú, nyitott, közlékeny ember. Érdekes beszélgetőtárs. Sokat olvas, minden érdekli, ami a világban történik. Jóllehet, az egyik szemére megvakult, ma is sokat rajzol, fest. A szobája falát saját, Ungvár régi házait ábrázoló olajfestményei díszítik. Őszinte csodálatomat azonban azok a figurák váltották ki, amelyeket elképesztő ügyességgel meghajlított vesszőkből, gyökerekből készített. Emeletes családi házban él, amit a család az 1970–80-as években épített annak a régi épületnek a helyén, amely a második világháborút megelőzően Ringelék otthona volt. A ház nagyon kényelmes tágas, napsütötte szobáival. Itt él Vaszilij Ringel, a fia, Mihail a feleségével, valamint Mihailék lánya, Jelena és Jelena családja (férje és két gyermeke).

Az apai nagyszüleimet nem ismertem, Erdélyben éltek, ami jelenleg Romániához tartozik, de az első világháború előtt az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. Az apai nagyapámat Ringelnek Manónak hívták, 1860 körül született, de nem tudom, hogy hol. Nagyanyámról mindössze annyit tudok, hogy fiatalon halt meg. Azt sem tudom pontosan, hogy Erdélyben hol éltek az apai nagyszüleim, és apám születési helyét sem ismerem, csak azt tudom, hogy 1881-ben jött a világra. Voltak testvérei, de róluk semmit sem tudok. Apám családjából csak egyvalakit ismertem jól, a húgát, Máriát, aki sokáig velünk élt. Mária pár évvel fiatalabb volt apámnál.

Nehezen tudnám megmondani, hogy apám családja mennyire volt vallásos. Nem állítanám, hogy apám és a húga túlzottan kitűntek volna a vallásosságukkal. Neológok voltak. Otthon magyarul beszéltek. Valószínűleg jól tanult, hiszen fölvették kereskedelmi akadémiára valamelyik erdélyi városban. A zsidók továbbtanulását semmilyen módon nem korlátozták. A lakosság is és a hatóságok képviselői is kifejezetten liberálisan viszonyultak a zsidókhoz, antiszemitizmusnak nyoma sem volt. De azért az Osztrák–Magyar Monarchiában is voltak bizonyos, a zsidókra vonatkozó megkötések. Az első világháborúban nagyapám és apám a magyar hadseregben szolgált. Akkoriban a felsőfokú vagy bizonyos középfokú végzettséggel rendelkező emberek egy rövid katonai fölkészítés után tiszti rangot kaptak a hadseregben [lásd: tartalékos tiszt]. Ez azonban a zsidókra nem vonatkozott, a legmagasabb rang, amire emelkedhettek, a tiszthelyettesi volt [Ez tévedés: a Monarchia hadseregében az aktív és a tartalékos tisztek között egyaránt voltak zsidó származásúak. Lásd még a szócikket. – A szerk.]. Kivétel itt is volt: a zsidó orvosok, akikre ez a korlátozás nem terjedt ki. Manó nagyapám is és az apám is tiszthelyettesként szolgált a fronton. Nagyapám az 1930-as években halt meg. Nem voltunk ott a temetésén, nem is tudom, hol van a sírja. Miután apám megnősült, a húga, Mária áttelepült hozzánk, Kárpátaljára. Varrónő volt. Sokáig nem ment férjhez. Az 1920-as évek végén aztán egy Jonasz családnevű ungvári zsidó férfi, aki szabó volt, vette feleségül. Hagyományos, zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], Mária pedig a férjéhez költözött Ungvárra [Ringel László és a szülei ekkor Ungvár mellett, Felsődomonyán laktak. – A szerk.]. Egy gyerekük volt, Magda, aki 1930-ban született. 1944-ben Mária a férjével és a lányával együtt először gettóba került, majd koncentrációs táborba hurcolták őket. Mária és a férje odavesztek, a lányuk viszont túlélte a megpróbáltatásokat. A háború után Magda, aki akkoriban még fiatal lány volt, más fiatalokkal együtt kivándorolt Palesztinába. A hajójukat föltartóztatta egy angol hadihajó, és az összes utast egy ciprusi táborba irányították. Magda itt ismerkedett meg a későbbi férjével. 1948-ban végül sikerült eljutniuk Palesztinába. Izraelben férjhez ment, férjezett neve Friedmann, néha levelezünk vele, Kirjat-Jamban él a családjával.

Anyai nagyapámat, Berhida Menyhértet jól ismertem. A zsidó neve Menáhem volt. Az 1850-es években született. A nagyanyámat soha nem láttam, meghalt, mielőtt megszülettem volna. Még a nevét sem tudom. A nagyszüleim születési helyét nem ismerem. Azt tudom, hogy a Berhida család tagjai főként az Ung völgyében éltek, ami végigkíséri a folyót, Ungvártól úgy kilencven kilométernyire. Szinte mindegyik faluban élt legalább egy Berhida családnevű ember, aki valamilyen távoli rokonságban állt a többi Berhidával. Iparosok, mesteremberek voltak is voltak köztük, cipészek, szabók, de a legfőbb foglalatosságuk a kereskedelem volt. Menyhért nagyapámnak volt egy vendéglője – ezt úgy kell elképzelni, mint valami átmenetet a kávéház meg az étterem között – egy Ungvárhoz közel eső faluban, amit a csehek alatt Onokovcinak, az Osztrák–Magyar Monarchia idején pedig Felsődomonyának neveztek [Verhnyije Domanyivci] [Felsődomonya – kisközség volt Ung vm.-ben, 1910-ben nem egészen 700 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ma már Ungvárhoz tartozik, leginkább családi házakkal, nyaralókkal van beépítve. Kárpátalján voltak vendéglők, éttermek és kocsmák. A kocsma abban különbözött a vendéglőtől, hogy a kocsmában az ital mellett csak hideg ételt szolgáltak fel, míg a vendéglőben ebédet és vacsorát is kaphatott a vendég. Nagyapám ezenkívül értett a háziállatok gyógyításához, nem tudom, hogy tanult-e ilyesmit, vagy ösztönös volt a tudása, de tény, hogy Felsődomonyán kívül a környékbeli falvakba is elhívták a parasztok, ha szükség volt a tudására.

Felsődomonya nagyon régi település volt. Római katolikus templomát még a tizennegyedik században emelték. Kis falucska volt, nyolcvan százalékban szlovákok lakták, a többiek pedig ruszinok volt. Akadt még három-négy pravoszláv, más szavakkal görög keleti vagy ortodox is, oroszok, akik az első világháború idején estek fogságba, aztán megnősültek, és a faluban telepedtek le. A szlovákok római katolikusok, a ruszinok görög katolikusok voltak A faluban összesen három zsidó család élt, még a minján sem telt ki a férfiakból. A faluban nem volt sem zsinagóga, sem imaház. A vallási ünnepeken a munkácsi Spira rabbi [lásd: Spira Lázár] jóváhagyásával a szomszédos Alsódomonyára jártunk át [Alsódomonya – kisközség volt Ung vm.-ben, 1910-ben 1100 – főleg szlovák és rutén – lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ma már az a település sem létezik, Ungvárhoz csatolták. Zsinagóga ugyan ott sem volt, de volt egy imaház. Nagy épület volt, az egyik felében egy zsidó család lakott, a másik felét, ahol két szoba volt, imaházként használták a zsidók. Az egyik szobában a nők, a másikban a férfiak imádkoztak.

Felsődomonyán nem volt antiszemitizmus sem az Osztrák–Magyar Monarchia, sem a cseh fennhatóság idején. A falusiak barátságosak voltak, tisztelték a zsidókat. Verekedésbe torkolló viszálykodás csak a római katolikusok meg a görög katolikusok fordult elő. De a zsidókat ezek nem érintették.

Azt azért nem mondhatom, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában nem létezett antiszemitizmus. Persze nem volt olyan erős és nyilvánvaló, mint később, 1938 után, amikor Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz, de azért voltak jelei. A háború előtt volt otthon egy könyvünk, amit Budapesten adtak ki 1900 tájékán. A címére már nem emlékszem, valamilyen Egon volt a szerzője, aki valamikor az államhatalom valamilyen képviselője volt Kárpátalján, és Budapestre hazatérve, könyvet írt a szolgálat idején szerzett élményeiről, tapasztalatairól [Minden bizonnyal Egan Edéről (1851–1901) és a nevéhez fűződő kárpátaljai ún. hegyvidéki akcióról, ill. az arról szóló valamelyik beszámolóról van szó. Egan vezette miniszteri biztosként a Földművelési Minisztérium 1897-ben indult szociálpolitikai programját az ország egyik legszegényebb vidékének gazdasági fejlesztésére (földjuttatás, hitelszövetkezetek alakítása, ill. fogyasztási szövetkezetek létrehozása – elsősorban a zsidó kereskedők kiszorításának céljával). Egan e tárgyban írott könyvéről nincs tudomásunk, az említett könyv talán az akcióban részt vevő tisztviselő, Páris Frigyes beszámolója lehetett (Páris Frigyes: Tájékoztató a ruthén akciónál való működésem felől, Budapest, 1904). Részletesebben a hegyvidéki akcióról lásd Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918), Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003. – A szerk.]. A könyvében csak zugkereskedőkként emlegeti a zsidókat, olyan emberekként, akik kizsákmányolják a ruszinokat. Példákat is fölhozott, az egyikre emlékszem is, arról szólt, hogy egy zsidó bérbe adta a tehenét egy ruszinnak, és amikor a tehén leborjazott, elvette a borjút. A szerző arról viszont megfeledkezett, amit a könyve elején egyébként maga is megemlített, hogy érkezésekor a ruszinok írástudatlan, műveletlen emberek voltak, akik egész életükben keményen dolgoztak. Ez pedig még a zsidók betelepülése előtt történt. De Egon azt írja, hogy aztán megjöttek a zsidók, akik elkezdték kizsákmányolni a ruszinokat. Nem ez volt az egyetlen ilyesfajta könyv akkoriban.

Menyhért nagyapám neológ volt. Anyai nagyszüleimnél mindig megtartották a sábátot, gyertyákat gyújtottak, és az egész család összegyűlt az ünnepi asztal körül. De nagyapám, a neológok többségéhez hasonlóan, szombaton is dolgozott [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A hagyományoknak megfelelően a nagyünnepeket megtartottuk otthon. Egymás között magyarul beszéltünk.

Anyámék hárman voltak testvérek. Anyám, született Berhida Anna – zsidó nevén Hanna – volt a legfiatalabb, 1885-ben született. A legidősebb lány Katalin volt, a zsidó nevére nem emlékszem, a középső pedig Róza, zsidó nevén Rejzl. Nem tudom, hogy anyám és a nővérei hol tanultak. Lehet, hogy anyám gimnáziumba is járt, mindenesetre gimnazista koromban ő segített megcsinálni a leckémet. Anyám mindkét nővére férjhez ment. Az idősebbik nővére, férjezett nevén Braun, Ungváron élt. A férjére egyáltalán nem emlékszem. Ungváron volt egy bútorkészítő műhelyük, és meglehetősen jól éltek. Két fiuk született, mindkettő jóval idősebb nálam, Miklós és Sándor. Anyám másik nővére, Róza, férjezett nevén Weisz, Szlovákiában élt a családjával, egy Kralovszkij Klumec nevű városkában [Král’ovský Chlmec, azaz Királyhelmec – nagyközség volt Zemplén vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal), 1891-ben 2100, 1910-ben 2700 lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. Vagyis ez a nagynéni is Csehszlovákiában élt, csak nem Kárpátalján. Királyhelmec 1993 óta tartozik Szlovákiához. – A szerk.]. Nekik is két gyermekük volt, a fiuk, Tibor, aki idősebb volt, mint én, és a lányuk, Edit, akivel nagyjából egykorúak voltunk. Róza néném férje kereskedelemmel foglalkozott. A nagynénéim, miután férjhez mentek, nem dolgoztak, csak a családdal foglalkoztak.

A szüleim még az első világháború előtt ismerkedtek meg és szerettek egymásba. Amikor apám a kereskedelmi akadémián tanult, Felsődomonyán gyakornokoskodott a nagyapám vendéglőjében. Ott ismerkedett meg anyámmal. 1914-ben apámat behívták katonának, a szüleim 1918-ig leveleztek egymással. A háború végeztével apám megkérte nagyapámtól a lánya kezét. Nagyapám természetesen tudott a szerelmükről, arról, hogy leveleznek egymással, úgyhogy beleegyezett a házasságukba. Apám az esküvőig már nem hagyta el a falut. Nagyapám igazi zsidó esküvőt rendezett. A hüpét a vendéglő előtt állították föl, nagyapám az ungvári zsinagógából hívott rabbit, ő adta össze az ifjú párt. A lakodalmat a vendéglő nagytermében tartották. Az esküvő után a szüleim Ungvárra költöztek. Apám három üzletben könyvelt, mind a háromnak zsidó volt a tulajdonosa, anyám pedig a háztartást vezette.

Apámnak dús, fényes, gesztenyebarna haja volt. Hideg időben kalapot hordott, de korántsem a zsidó hagyomány miatt, hanem a divat miatt, egyébként nem viselt fejfedőt. A kor divatjának megfelelően öltönyben járt, tavasszal és nyáron világos öltönyben. Az arcát simára borotválta. Anyám a házasságkötés után nem fedte be a fejét, csak akkor kötött kendőt, amikor az imaházba ment. Sötét, dús haja volt, hátul kontyba csavarta. Divatos ruhákban járt, magas sarkú cipőt hordott. A szüleim neológok voltak. Tiszteletben tartották az alapvető zsidó hagyományokat, nagyünnepeken zsinagógába jártak. Otthon magyarul beszéltek egymással. Egy kétemeletes házban béreltek lakást.

Ungváron születtem, 1920-ban. A csehszlovák anyakönyvi kivonatomban a magyar nevem, a László szerepel, a szüleim is ezt a nevet szokták meg. Otthon Lacinak, Lacikának szólítottak. A zsidó nevem Leizer. A hagyományoknak megfelelően engem is körülmetéltek. A szertartás az ungvári zsinagógában volt, a tényét be is vezették a zsinagóga anyakönyvébe.

Kárpátalja 1918-ban csehszlovák fennhatóság alá került. A különbséget hamar megérezték az emberek. Magyarország alapvetően mezőgazdasági termelésre rendezkedett be, Csehszlovákia, különösen Csehország viszont fejlett iparral rendelkezett. A csehek érkeztével kezdődött meg Kárpátalján az iparosodás. Ungvártól húsz kilométerre vegyi üzemet építettek, magában a városban pedig nagy bútorgyárat létesítettek. Ebben az üzemben exportra termeltek, az Amerikai Egyesült Államokba például hajlított, fölcsapható ülőkéjű színházi és moziba való székeket szállítottak. Munkácson dohánygyárat építettek. Kárpátalján nem terem igazán jó dohány, csak az alapanyag egy részét termelték meg itt, a többit máshonnan szállították. A kisebb szőlészeteket és borgazdaságokat a csehek nagy cégekké alakították át, ezek a cégek aztán sok bort exportáltak. Kárpátalján, a Rahói járásban ősidők óta működtek sóbányák. A csehek nemcsak a sót termelték ki, hanem üdülőhelyeket is telepítettek a környékre. Még most is működnek a gyógyhatású sófürdők a vidéken. A kimerült, művelés alól kivont bányákban pedig szanatóriumot létesítettek. A sós pára kiválóan alkalmas a különféle légúti megbetegedések kezelésére. Munkácson nagy sörgyárat építettek. A forrásvizekre települő üdülőhelyek kialakítása szintén a csehek érdeme. A járás mindig is híres volt gyógyhatású vizeiről. A gyógyvizet emésztőrendszeri megbetegedések kezelésére használták. A csehek szanatóriumot építettek, palackokba töltötték, és exportálták a gyógyvizet. Még az Egyesült Államokba is szállítottak. A román határhoz közelebb fekvő vidéken, a Huszti járásban van egy Saján nevű városka, ahol a csehek a gyógyforrás mellett építettek egy szanatóriumot, amelyben a máj- és vesebetegségben szenvedőket kezelték [Saján a Visk nevű városkától 5 km-re fekvő település. – A szerk.]. Külföldről is jártak ide a gyógyulni vágyók. Munkács mellett is föltártak egy forrást, és ott is csináltak egy szanatóriumot. Ezeknek a beruházásoknak köszönhetően sok kárpátaljai jutott munkához. A csehek sok komfortos lakóházat építettek. Ungváron még ma is ezek az épületek a legdrágábbak és a legkeresettebbek. A cseh uralom idején nem volt antiszemitizmus. Éppen ellenkezőleg, minden lehetséges módon támogatták a zsidókat, állami tisztségekbe emelték őket. Megszüntettek minden, az Osztrák–Magyar Monarchia idején volt korlátozást [A zsidók az emancipációt követően természetesen az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt is viselhettek állami hivatalt. Idézzük Karády Viktort: „Paradox módon az állami alkalmazottak aránya különösen magas volt az ortodox vidékeken… Részletesebb vizsgálattal kimutatható, hogy az ortodox megyék állami alkalmazottai főként adminisztratív, hivatalnoki pozíciókat töltöttek be mint a falusi közigazgatás vezetői: Észak- és Kelet-Magyarországon elsősorban olyan falvakban, amelyek zsidó többséggel vagy erős zsidó kisebbséggel rendelkeztek.” Egyébként Karády becslései szerint 1910-ben az ortodox városok zsidó lakosságának 6,3%-a állt állami szolgálatban vagy dolgozott szabad/értelmiségi pályákon (ezen belül pedig 13%-uk állt állami szolgálatban, és 9,4%-a működött tanári és tanítói pályán). (A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (1910), in Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok, Cserépfalvi, 1997). (Majd csak az 1939. évi IV. tc., az ún. második zsidótörvény idején tiltották ki a zsidókat a  köztisztviselői pályákról.) – A szerk.]. A zsidók katonai szolgálatot teljesíthettek a hadseregben, és bármilyen rangot megkaphattak [Mint említettük, ez a Monarchia hadseregében is így volt. – A szerk.]. Nagyon sok zsidó tanult felsőoktatási intézményekben. A kárpátaljai lakosság pedig mindig is lojálisan viselkedett a zsidókkal.

1922-ben a szüleim úgy határoztak, hogy Felsődomonyára költöznek. Menyhért nagyapámnak már sok volt egyedül a vendéglő irányítása, úgyhogy anyámhoz fordult segítségért. Felsődomonya mindössze öt kilométerre volt Ungvártól, ezért aztán apámnak sem kellett föladnia a munkahelyét a városban. Beszerzett két lovat meg egy kocsit, azzal járt munkába. Akkoriban ugyanis nem volt más közlekedési eszköz Felsődomonya és Ungvár között.

Nagyapám vendéglőjét kétszázötven évvel korábban építették. Vastag, hosszú, egyméteres falú, földszintes téglaház volt. A vendéglőn kívül volt benne néhány szoba is, ahol mi éltünk. Az oldalfalához hozzátoldottak egy épületet, ahol egy vegyesbolt működött. A vendéglő több helyiségből állt: volt egy nagy étterem, egy külön szoba a gyermekes anyáknak, ahol tilos volt dohányozni és szeszes italt fogyasztani, aztán még volt egy szoba, ahol sakkozni és kártyázni szoktak, és volt egy kisebb helyiség, amolyan bárszerűség. Az éttermet gyakran bérelték ki esküvőkre, születésnapokra és hasonló ünnepségekre. Egy nagy konyha szolgálta ki az egész vendéglőt. A húgom megszületéséig két szobát laktunk a vendéglő épületében, az egyik szoba a nagyapámé volt, a másikban pedig mi laktunk, a szüleim meg én. A nagy ház mellett állt egy kisebb ház, ami vályogból épült. A vályog volt a környéken leggyakrabban használt építőanyag. Szalmatörekből és agyagból készítik, összedolgozzák, és téglákat formáznak belőle. A vályog időtálló és meleg, a házak többsége ebből épült Kárpátalján. Közvetlenül az első világháború után szeszfőzde működött az épületben, ahol szilvapálinkát főztek. A szeszfőzdében nagy fahordók álltak, két méter magasak, másfél méter átmérőjűek. A környékbeli falvakban fölvásárolták a vörös szilvát, amit aztán beleborítottak ezekbe a hordókba, a szilva levet eresztett, és erjedni kezdett. Ebből az erjedő léből készült a szilvapálinka, egy külön erre a célra szerkesztett pálinkafőző berendezés segítségével. Előfordult, hogy mi, gyerekek, besettenkedtük a szeszfőzdébe, ládákra meg kosarakra állva fölmásztunk a hordók oldalára, és szalmaszálon keresztül belekóstoltunk az erjedő szilvalébe. Nagyon jó íze volt, de vigyázni kellett vele, mert hamar az ember fejébe szállt. Később, a húszas években a csehek állami monopóliummá tették a szeszfőzést. A berendezéseket leszerelték, és átszállították az ungvári szeszgyárba. A házat átépítették, két, külön bejáratú, összkomfortos, egyszobás lakást alakítottak ki benne. A lakásokat kiadták. Az egyikben egy falusi hivatalnok, a másikban pedig a falusi szlovák iskola tanítója lakott.

A vendéglőhöz nagy udvar tartozott, ahol Pészah körül, amikor már kezdett melegedni az idő, körhintákat állíttatott föl a falu, amelyek késő őszig működtek. A  szüleim kaptak némi pénzt a terület bérbeadásáért, és a vendéglő forgalmának is jót tett a körhinta. A szülők ugyanis gyakran hozták ide körhintázni a kicsiket, és olykor az egész napot ott töltötték, közben alaposan meg is éheztek. A vendéglőben nemcsak ebédelni lehetett, hanem volt fagylalt is, sütemény is, meg lehetett inni egy csésze kávét, és hűsítőt is lehetett fogyasztani. A családapák pedig fölhajthattak egy sört, netán valami erősebbet is. A söntésben sokszor rendeztek nyereménysorsolást. A jegy egy koronába került, emlékszem, a fődíj egy élő kismalac volt. Volt még szerencsekerék is, ráaggatott nyereményekkel, amelyeket egy horgászbotra erősített horog segítségével lehetett megkaparintani. Az udvarban volt egy kibérelhető kuglipálya is. Akik nem játszottak, fogadásokat köthettek arra, hogy ki győz a játékban, a tét egy hordó sör volt, amit szintén a vendéglőben vettek meg. Szóval, mindez érzékelhető hasznot hozott a vendéglőnek.

A ház mögött nagy kert húzódott, egyik felében gyümölcsfákkal, diófákkal, a másik felében pedig az istálló volt a teheneknek meg a lovaknak, és itt voltak a disznóólak is. Az istálló szénapadlásán tartották a szénát meg az alomnak való szalmát, vagy ha a szénapadláson nem volt elég hely, a szalma bálákban állt. A környező hegyekben élő embereknek kevés földjük volt, főként favágásból tartották fönn magukat. A fát szekérrel szállították Ungvárra, a módosabbak szekerét lovak, a szegényebbekét ökrök húzták. A fákat már egy-másfél méteres rönkökre darabolva rakták szekérre. Többnyire a mi vendéglőnkben pihentek meg. A ház mögött volt egy etető- és itatóvályúval fölszerelt karám a lovaknak, a fások a vendéglőben vacsoráztak, és a szénapadláson, a szénában aludtak. Hajnalban keltek, és már indultak is a városba, a piacra. Az érkezésük valóságos ünnep volt a helybeli nincstelenek számára, akik aprócska viskókban éltek, földjük nem volt, alkalmi munkákból tengették az életüket. Kora reggel fejszét, fűrészt ragadtak, és elindultak a fásokkal a vásárba. A polgárok a fásoktól megvették, a velük érkező emberekkel pedig földaraboltatták a fát. A csehek aztán később, a harmincas években földreformot csináltak. A Felsődomonya környékén húzódó erdőket fölparcellázták, és szétosztották a föld nélküliek között. Az emberek kiirtották az erdőt, fölszántották a földet, zöldséget és gabonát termesztettek.

Nekünk volt egy saját gazdaságunk, hiszen a vendéglő működtetéséhez sok dologra volt szükség, és jobban megérte helyben megtermelni, mint megvásárolni. Két tehenet tartottunk magunknak. Apámnak volt két lova. Disznót, malacot tartottunk, hogy a vendéglőben mindig legyen friss hús. A faluban a göndör szőrű, nem túl nagytestű magyar sertésfajtát tartották az emberek, de ennek kevés volt a húsa, viszont sok a szalonnája, a zsírja [Ez volt a mangalica. – A szerk.]. A kétéves disznókon tízcentis zsírréteg volt. Nagyapám húsos, angol fajtájú sertéseket szerzett, rövid szőrű, érzékeny állatokat, amelyeket nem volt szabad kiengedni a tűző napra, mert a hőségtől elpusztultak volna. A helyi sertésfajta ezzel szemben rendkívül ellenálló volt. Nagyapám a helyi disznókkal keresztezte az angol fajtát, hogy a malacok szívósak legyenek. A disznókat ólban tartottuk, nem engedtük ki, egy helyi ruszin paraszt látta el őket is meg a teheneket is.

Amikor disznót kellett vágni, Ungvárról hívtunk egy cseh hentest, aki leölte és földolgozta a disznókat. A faluban az volt a szokás, hogy a disznót nem nyúzták meg, csak leperzselték a szőrét. Ez a hentes viszont fölaggatta és megnyúzta a sertéseket. A bőröket aztán le lehetett adni az bőrfeldolgozó átvevőhelyén. A hentes földarabolta a disznót, és kolbászt, véres és májas hurkát is készített, amit feltálalták a vendéglőben. A sonkát és a szalonnát fűszeres, ecetes páclében hagyták érni körülbelül egy hónapig, ezután a padláson, a kémények összefutásánál kialakított, háromszor három méteres alapterületű, két méter magas, téglával bélelt füstölőbe került. A füstölés után következett a főzés, és kész, lehetett tálalni a vendégeknek. Apám, velünk ellentétben, sonkát is evett meg szalonnát is. Azt mondta, hogy a munkácsi Spira rabbi engedélyével ehet sonkát, nem sokat, éppen csak annyit, amennyi egy tojás héjába belefér. Nem tudom, hogy igazat mondott-e. Mindenesetre gyakran tréfálkozott azon, hogy a Spira rabbi nem mondta meg, hogy tyúk, liba vagy strucctojásra szólt-e az engedély. A vendéglőben csak egyetlen zsidó ételt szolgáltak föl, tyúkhúslevest házi tésztával.

A konyhán két szlovák asszony dolgozott, egy szakácsnő meg a kisegítője. A kisegítő készített elő mindent, aprított, pucolt, a szakácsnő főzött, anyám pedig kóstolás után fűszerezett. Mindegyik teremben volt egy fölszolgáló. A boltban egyedül anyám dolgozott, de elboldogult. Kásának valót, cukrot, sót és a mindennapi élethez szükséges dolgokat lehetett ott vásárolni. Később kenyeret is árultunk, mert a vendéglőnek is sütöttek. A konyhán nagy, kenyérsütésre is alkalmas kemence volt. A sütő része két méter széles volt. Fával kellett megrakni, majd a parazsat előre kotorva kellett betenni a sütésre váró kenyeret. A sütőben tíz darab kétkilós kenyérnek volt hely. Naponta, sőt napjában többször is sütöttek kenyeret. Anyám péntekenként a kenyéren kívül nemcsak nekünk, hanem a faluban élő másik három zsidó családnak is sütött sábáti kalácsot. Este, miután az utolsó adag kenyér is kisült, anyám betette sülni a másnapi sóletünket. Péntekenként még halat, tyúkhúslevest és krumpliból meg kukoricás lisztből gyúrt felfújtat is készített sábátra.

Apám a könyvelői munka mellett hamarosan az ungvári városi bíróságon kapott szakértői megbízatást, a bor minőségének megállapításában kellett szakértőként közreműködnie. Az Ungvári járásban sok bortermelő körzet van. Ungvárott nagy görög katolikus székesegyház volt, amelynek a püspöke komoly szőlőbirtokkal rendelkezett. Az ott termelt bort Csehország belsejébe szállították, ahol csináltak bort. Olykor panaszt tettek a bor minőségére a bíróságon. Apámnak ilyenkor szakvéleményt kellett adnia arról, hogy valóban gyenge minőségű borról van-e szó, és nem a megrendelőnél romlott-e meg a helytelen tárolás miatt. Egyszer igen komoly összegű büntetéstől mentette meg a püspököt, aki azzal fejezte ki a háláját, hogy elküldte apámat a Tátrában lévő egyházi szanatóriumba. A szanatóriumot a görög katolikus egyház építtette, és kizárólag egyházi személyek látogathatták. A szanatórium fennállása során alighanem apám volt az egyetlen zsidó, aki ott gyógykezeltette magát.

Péntek este egyik családtag sem dolgozott a vendéglőben, a szakácsnő, a konyhai kisegítő és a pincérek maguk is elboldogultak. Az egész család otthon gyűlt össze. Anyám gyertyákat gyújtott, és az előírásoknak megfelelően imádkozott a gyertyák fölött. Ezután elköltöttük az ünnepi vacsorát. Szombaton viszont mindenki dolgozott, akárcsak Ungvárott a neológok többsége. Azok a boltok, amelyeknek apám könyvelt, szombaton is nyitva tartottak, bár zsidó tulajdonosuk volt. Szombat reggel elmentünk az alsódomonyai imaházba. Utána apám elment dolgozni, és este, mikor megjött a munkából, elvégezte a hávdálát, a szombatot a hétköznapoktól elválasztó szertartást. Ilyenkor megint összegyűltünk mindannyian, apám gyertyát gyújtott, de nem olyat, mint sábátkor szokás, hanem egy kisebbet [A hávdálá szertartás során egy több szálból fonott kanócú gyertya meggyújtása jelzi a tűzgyújtási tilalom feloldását. – A szerk.]. Mindenki kapott bort a poharába, a férfiak vodkát. Apám elmondta az imát, egy kis edénybe beleöntött egy kis bort vagy vodkát, és ebben oltotta el az égő gyertyát. Egyszer a vodka kiömlött az asztalra, és meggyulladt. Az égésnyom megmaradt, és jócskán túlélte apámat. Apám dohányzott, és sábátkor is rágyújtott. Nagyapám morgott is miatta, de apám erre tréfásan azt felelte, a Tórában sehol sincs olyan fejezet, amely tiltaná a dohányzást. Dolgozni, azt nem szabad sábátkor, de a dohányzás nem munka, hanem pihenés. Igaz, amikor az imaházba mentünk, apám vigyázott, hogy a helyi zsidók ne lássák meg, és inkább félrevonult a bokrok közé rágyújtani. Az alsódomonyai zsidók többsége ortodox volt, akik nemigen tűrték az eltérést a hagyományoktól.

Amíg nagyapám élt, otthon öt alapvető zsidó ünnepet tartottunk meg, kezdve a Ros Hásánával. Anyám a hagyományos zsidó ételeket készítette. Az ünnepeken az egész család elment a szomszéd faluban lévő imaházba. Amikor Ros Hásánákor hazatértünk, anyám mézet és almát tett az asztalra. Az almadarabkákat belemártottuk a mézbe, úgy fogyasztottuk el. És a kalácsot is, amit általában sóba szoktak belemártani, ilyenkor a mézbe kellett beletunkolni [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is – mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott – édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. Ros Hásánákor szoktak kenyeret és egy szelet almát só helyett mézbe mártani, hogy ezzel biztosítsák az édes új évet. – A szerk.]. Ros Hásáná után következett Jom Kipur. Az ünnep előestéjén elvégeztük a kápóresz szertartást. A nagyapám arra tanított, hogy Jom Kipur beköszönte előtt bocsánatot kell kérnem azoktól, akiket akarattal vagy akaratlanul megbántottam. Az első esti csillag feljövetele előtt anyám kiadós vacsorát tálalt föl. Rendesen kellett enni, mert este kezdetét vette a huszonnégy órás böjt [A Jom Kipur-i böjt 25 órás. – A szerk.] A hatévesnél idősebb gyerekek fél, a tizenhárom évesnél idősebbek egész napon át böjtöltek, akárcsak a felnőttek. Másnap elmentünk az imaházba. Az első csillag feljöveteléig kellett imádkoznunk. Anyám mindig adott apámnak valami süteményt számomra, de ő maga meg a nagyapám szigorúan betartotta a böjtöt. Este, vacsorára hazatértünk.

A következő ünnep a Szukot volt. A ház mögött, a kertben állítottuk föl a szukát. A zsidó hagyomány szerint a szuká építését közvetlenül a Jom Kipur-i böjt után kell megkezdeni. A kert földjében lyukakat vájtunk a szuká támasztékainak. Szétszedhető szukánk volt, amit könnyen föl lehetett állítani, majd lebontani, évről évre. A tetőhöz zöld ágakat használtunk, úgy kellett őket egymáshoz illeszteni, hogy a szukából lehessen látni az eget. A szukát szalagokkal, élő és papírvirágokkal díszítettük föl, székeket és az asztalt raktunk be. Az ünnep után a szukát lebontottuk, alkotórészeit pedig eltettük a következő évre.

Télen volt Hanuka. Az ünnep első napján anyám két gyertyát gyújtott meg a bronz hanukijában, a középsőt és az első nap gyertyáját, aztán az ünnep minden napján újabb gyertyát gyújtott. Hanuka idején szokás volt pénzt, úgynevezett hanukageltet ajándékozni a gyerekeknek. Elsőként a nagyapámtól kaptam ajándékpénzt, aztán apám nővérétől, Máriától meg anyám Ungváron élő nővérétől, Katalintól, aki ünnepek idején az egész családjával ellátogatott a testvéréhez meg az apjához.

A naptár, nem pedig a jelentősége szerinti utolsó ünnep a Pészah. Erre már idejekorán megkezdődött a fölkészülés. Apám Ungvárról hozott maceszt, a zsinagógában megvette a pészahi bort. Otthon nagytakarítás volt, mindent lemostunk, kitisztítottunk. Pészah előestéjén nem volt egy morzsányi kenyér sem a konyhában. Csak ezután cserélték ki az év többi napján használt edényeket a padláson őrzött pészahi edényekre, amiket csak Pészahkor használtunk. Anyám hagyományos pészahi ételeket készített. Este összegyűlt az egész család. A közös ima után asztalhoz ültünk. Az ünnepi fogások mellett minden ott volt az asztalon, aminek Pészahkor ott a helye: egy darabka csontos hús, főtt tojás, fahéjas, mézes tört alma, zöldfű, torma és a sósvizes edényke. A szédert általában nagyapám vezette. A hagyományos négy kérdést, amit a legkisebb gyermeknek kell föltennie, már azelőtt megtanultam, hogy héderbe jártam volna, de persze nem tudtam, mit jelentenek a mondatok. Az asztal közepére szép ezüstserleget állítottak, Élijahu próféta serlegét. A széderestét nem minden neológ család tartotta meg, több helyütt megelégedtek a közös imádsággal. A vacsorát a zöldfűvel kellett kezdeni, amit belemártottunk a sós vízbe, és egy darabka macesszel fogyasztottuk el [A szédereste során két rituális „mártás” van. Az első alkalommal – rögtön a széder, a Hagada felolvasásának elején – valamilyen zöldséget kell sós vízbe mártani. A második alkalommal pedig – közvetlenül az étkezés előtt – keserűfüvet kell az édes haroszetbe mártani. Egyes hagyományok szerint az első zöldség valamilyen zöld fű vagy saláta szokott lenni, a bibliai elbeszélés izsópjára emlékezve (Ex. 12:21–24), bár Közép- és Kelet-Európában elterjedtebb szokás volt krumplit használni, mivel régen ekkortájt ritka volt a zöldsaláta. Szokás a széder során egy harmadik „mártást” is csinálni, főtt tojást sós vízben, de ez nem kötelező része a rituálénak. – A szerk.]. Ezután már minden úgy ment, ahogyan a széderestén következnek a dolgok egymás után. A Pészah napjaiban nem tartottunk otthon kenyeret, csak maceszt, illetve krumpliból és kukoricalisztből készült felfújtat ettünk. A Pészah első és utolsó két napján apám nem ment dolgozni. Anyám és nagyapám sem dolgozott. A bolt nem nyitott ki, a vendéglőben a helyi szlovák alkalmazottak dolgoztak. Csak rendkívüli esetben fordultak anyámhoz.

Négyéves koromban adtak be a héderbe. Felsődomonyán nem volt héder, csak a szomszéd faluban. Reggelenként apám vitt el a héderbe, mielőtt elment dolgozni. Délután már a többi falubeli gyerekkel együtt jöttem vissza. A foglalkozások reggel kezdődtek, és délután háromig, négyig tartottak. Vittünk magunkkal ennivalót, amit napközben a héderben ettünk meg, aztán folytattuk a tanulást. A helybéli gyerekek ebédre hazamentek, nekünk viszont túl messze lett volna. A héderben nehezebben tanultam, mint a többi gyerek, mert a rebbe csak jiddisül beszélt velünk, én meg csak magyarul tudtam. Ennek ellenére félév felé már jól beszéltem jiddisül. Lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy a héderben pálcás oktatás folyt. Engem otthon soha nem vertek meg, ha a szüleim meg akartak büntetni valamiért, megtiltották, hogy kimenjek az utcára. A rebbének viszont volt egy bambuszpálcája, azzal verte el a bűnösöket. Annyira féltem a büntetéstől, hogy valószínűleg én voltam a legigyekvőbb tanítvány. Az első évben a héber ábécét tanultuk. A második évtől kezdve kezdtük elsajátítani a héber imádságokat, és lefordítottuk őket jiddisre. A harmadik osztályban kezdtük tanulmányozni a Tórát. Fejezeteket olvastunk belőle, lefordítottuk jiddisre, és közösen megvitattuk az olvasottakat. Amikor hét éves lettem, ott kellett hagynom a hédert, a foglalkozásokat, mert beadtak a helyi egyetlen, szlovák általános iskolába. Az iskola a római katolikus egyház kezelésében volt. Amikor a tanító bejött a terembe, a diákok fölálltak, és latinul köszöntötték: „Laudetur Iesus Christus!” (Dicsértessék a Jézus Krisztus!). Ez volt a hagyományos római katolikus köszönés. Az általános tantárgyak mellett az iskolában volt hittan is, de a zsidó diákoknak nem kellett részt venniük a hittanórán. Egy évig jártam ebbe az iskolába, másodiktól kezdve pedig az állami szlovák iskolába írattak be Ungváron. Az iskola öt kilométerre volt tőlünk, oda is és később a gimnáziumba is biciklivel jártam. Szombaton is volt tanítás. A felsődomonyai zsidó családok között nem voltak ortodoxok, senki sem ütközött meg azon, hogy szombatonként kerékpárral hajtottam át a falun. Ahhoz viszont, hogy bejussak a városba, át kellett haladnom Alsódomonyán is, ahol az általunk is látogatott imaház állt. A faluban sok ortodox élt, akik méltatlankodtak amiatt, hogy egy zsidó fiú szombaton kerékpárra ül. Ki kellett találni valamit. Pénteken az iskola után hazamentem, megebédeltem, aztán visszamentem Ungvárra, Katalin nagynénémhez. Náluk aludtam, reggel onnan mentem iskolába, este meg hazatértem. A nagybátyám, Katalin nagynéném férje péntek esténként a neológok ungvári zsinagógájába járt, és néha engem is magával vitt. Az épület a piac közelében állt. Most lakóház, de a tető alatt még mindig látszik a nagy, faragott Dávid-csillag.

A szüleim tisztában voltak azzal, hogy ha gimnáziumba akarok menni, jól meg kell tanulnom a hivatalos állami nyelvet, a cseht. Ezért a negyedik osztályt már a cseh iskolában kezdtem meg, szintén Ungváron. A négy elemi után aztán a nyolcosztályos ungvári cseh gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat.

Még egészen kicsi voltam, amikor nagyapám elkezdett tanítgatni a saját mesterségére, az állatgyógyászatra. Ha egy beteg állatot hoztak hozzá, rögtön engem is odahívott, és a kezelés közben elmagyarázta, hogy mi történik, miért csinál ezt vagy azt. De aztán történt valami, ami egy életre elvette a kedvemet attól, hogy állatorvos legyek. A szomszédék tehene lenyelt egy almát egészben, ami megakadt a torkán. A tehén fulladozni kezdett. A gazdája egy pálcával megpróbálta lejjebb nyomni az almát, de csak rontott a helyzeten. Elhívták nagyapámat, ő meg engem is magával vitt. Nagyapám szétfeszítette és kipeckelte az állat száját, és kitapogatta az almát jó mélyen, a tehén torkában. Odahívott, hogy én vegyem ki. Sehogy se akart sikerülni. Csak egy lyukat tudtam kaparni az almába, és ennyi. Mit csináljunk? Nagyapám hazaszalajtott egy teáskanálért, egyébként az egész faluban csak nekünk volt teáskanalunk. A kanalat madzaggal a kezemhez kötötték, nagyapám pedig azt mondta, hogy próbáljam meg átfúrni a kanállal az almát. A tehén torkába lenyúlva elkezdtem fúrni a lukat. Sikerült is átdöfnöm az egész almát. Nagyapám ekkor nyakon vágta a tehenet, az alma kiugrott, engem pedig tetőtől talpig beborított a tehén bendőjének a tartalma. Fél napon át próbáltak lemosni, de ezzel az esettel az állatorvosi tevékenységem egy életre befejeződött.

A húgom 1927-ben született. Az Ágnes nevet kapta, otthon Áginak, Ágicának szólítottuk. Már megvolt a húgom, amikor egy sikertelen műtétet követően, meghalt Menyhért nagyapám. Ez is még 1927-ben történt. Az ungvári zsidó temetőben, a zsidó előírásoknak megfelelően temettük el [lásd: holttest előkészítése a temetésre; temetés; temető], az ungvári neológ zsinagóga rabbija kísérte el utolsó útjára. Apám kádist mondott nagyapám sírja fölött. Süvét senki sem ült, az ugyanis neológoknál nem szokás.

A húgom születése után, de még nagyapám halála előtt a vendéglő épületéből átköltöztünk a kisházba. A házat átrendeztük, a két egyszobás lakásból egy kétszobásat alakítottunk ki. Azt a két szobát pedig, ahol előzőleg laktunk, átalakítottuk vendégszobává. A vendéglőt nagyapám anyámra hagyta. A halála után megváltoztatták a nevét, a Berhida Menyhért név helyére az Anna Ringel név került.

Otthon a faluban nem voltak barátaim. Minden gyereket ismertem, jóban is voltam velük, de a közeli barátaim Ungvárott voltak. Sok barátom volt az iskolában is és később, a gimnáziumban is. Sok zsidó is volt a diákok között, de a barátaim között voltak nem zsidók is. A szüleim ezt megértették, és arra neveltek, hogy az embert nem a származása, hanem a tulajdonságai, a minősége alapján kell megítélni.

A gimnáziumban nagyon jó tanárok tanítottak. Biológiát, ásványtant, asztronómiát, botanikát és általában természetrajzot, valamint történelmet, földrajzot, matematikát és fizikát tanultunk. Különleges figyelmet fordítottunk a nyelvekre. Egy idősebb latintanárunk volt, tanultuk a nyelvet, klasszikusok műveit fordítottuk. A tanárunk nem egyesével, hanem hármasával, négyesével szólított föl minket felelni. Maguk a diákok fogalmazták meg a kérdéseket, vizsgáztatták egymást. Általában is elmondható, hogy nagyon jól tanították a nyelveket. Franciául és németül folyékonyan beszéltünk, és a jó latintudás segített sok más nyelv, a spanyol, az olasz, a román megértésében. Emlékszem a világtörténelem tanárunkra: olyan érdekesek voltak az órái, hogy már türelmetlenül vártuk őket. Amellett ugyanis, hogy leadta az anyagot, arra tanított minket, hogy gondolkozzunk, és mérlegeljük még az első pillantásra jelentéktelennek tűnő események lehetséges következményeit is. Amikor azokról az ókori népekről beszélt, amelyek többsége már rég eltűnt a föld színéről, a zsidókat hozta föl példának arra, hogy az a nép maradt meg, amely megőrizte a hagyományait. Azt mondta, hogy az, hogy a zsidó nép meg tudott maradni, az azt jelenti, hogy már kialakulásakor is erős, pozitív indíttatás jellemezte őket. Ugyanakkor azt is mondta, hogy a zsidókra leselkedő legnagyobb veszély az asszimiláció. A zsidók vallásóráit eleinte egy világi tanár tartotta. Ezek a foglalkozások azonban nem voltak túlságosan érdekesek. Elemezte a Tórát, mesélt a zsidó ünnepekről, a zsidó vallásról, de nagyon szárazon, unalmasan. Később egy rabbit kértek föl hittanoktatásra, aki felsőfokú vallási iskolát végzett Jeruzsálemben, és a teológia doktora volt. Ezek az órák nagyon érdekesek voltak. Hallgattuk a tanárunkat, észre sem vettük, hogy repül az idő. Héberre is ő tanított minket. Egyébként nem ő volt az egyetlen zsidó tanár a gimnáziumban. Mindegyikükre nem emlékszem, de jól az emlékezetembe véstem a cseh nyelv tanárát, a filozófus doktor Blant [Blau?]. Neológ volt. A gimnáziumunktól nem messze volt a zsidó gimnázium, ahol minden tantárgyat héberül oktattak. Most egy magyar általános iskola működik ebben az épületben. A bejárat fölött Dávid-csillag volt, nem tudom, megvan-e még. Ebben a gimnáziumban tanult a leendő feleségem.

Még kisiskolás koromban kezdtem járni az ungvári Makkabi ifjúsági klubba. A Makkabi az iskola közelében tornatermet bérelt. Könnyűatlétikával foglalkoztam. Abban a szakosztályban kizárólag fiúk sportoltak. Ugrottunk, futottunk, tornáztunk, kosaraztunk, röplabdáztunk. Az edzéseket ketten irányították, az egyikük nem zsidó, hanem cseh volt, Csehszlovákia tornászbajnoka, egyébként pedig az ungvári bankban dolgozott. A másik edző, aki a futó- és ugróedzéseket tartotta, zsidó volt, foglalkozására nézve szabó. A foglalkozások idején mindketten kizárólag héberül beszéltek velünk.

Ezenkívül cserkész is voltam. Felsődomonyán az egyik cseh szomszédunk kezdte szervezni a faluban a cserkészszervezetet. A nyári szünetekben a hegyekbe jártunk, az erdőben sátoroztunk. Az idősebb cserkészek főztek. Megtanultunk énekszóra menetelni, tábortüzet gyújtani, úszni, hegyet mászni. Egyenruhánk nem volt, sötét rövidnadrágban és fehér ingben jártunk. A vezetők kék színű, háromszögletű nyakkendőt hordtak. Csak gimnazista koromban, a barátaim rábeszélésére léptem át az ungvári szervezetbe.

Tizenhárom éves koromban volt a bár micvóm, az ungvári neológ zsinagógában. Az a rebbe készített föl, akihez még annak idején a héderbe jártam. A születésnapomat követő szombaton az egész család fölkerekedett, és együtt mentünk a zsinagógába. Az ima után a rabbi fölhívott a Tórához. A Tórának van egy bizonyos fejezete, amit a fiatal fiúk a bár micvójukon olvasnak föl. A rebbével olyan sokszor olvastuk el ezt a részt, hogy kívülről fújtam a szöveget. Életemben először magamra öltöttem a táleszt. A szertartás után apám minden jelenlévőt megvendégelt pálinkával és süteménnyel. Este a szüleim a bár micvóm tiszteletére ünnepi vacsorát rendeztek, amelyre meghívták a falunkban élő zsidó családokat. Ungvárról is befutott családostól anyám nővére, Katalin, valamint apám húga, Mária. Mindannyian megköszöntöttek, megajándékoztak.

1938-ban a magyarok vették át a hatalmat Kárpátalján [Ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalját 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. A többség eleinte örömmel fogadta a fordulatot, de az öröm hamar szertefoszlott, és nem csak a zsidóké. A magyarok érkeztével mindennek, köztük az élelmiszernek is jelentősen fölment az ára. Csökkent a munkahelyek száma, megjelent a munkanélküliség. Sokan mondogatták, hogy milyen jó volt a csehek idején, és milyen jó volna, ha a csehek visszatérnének. Magyarországhoz csatolták Csehszlovákia és Románia egy részét, valamint Jugoszlávia északi vidékét is, így az ország visszaállította az első világháború előtti határait [lásd: első bécsi döntés; második bécsi döntés; a Délvidék megszállása; Jugoszlávia magyar megszállása; Kárpátalja elfoglalása].

1938-ban kellett volna befejeznem a gimnáziumot, de amikor a magyarok elfoglalták Kárpátalját, a cseh iskolákat és gimnáziumokat bezárták. Úgyhogy átmentem egy ruszin iskolába, az Ungvártól húsz kilométerre fekvő Perecsenybe. Az iskolába vonattal jártam. De ezt az iskolát is bezárták, úgyhogy csak a magyar iskolák maradtak. Ungvárott szerettem volna magyar iskolába járni, de ott már megkezdték a fölkészülést az érettségi vizsgákra, én viszont nem akartam egy évet veszíteni azzal, hogy hetedik osztályosként folytatom a tanulmányaimat. Később az egyik iskolában indítottak egy végzős osztályt azoknak, akik korábban cseh iskolákban tanultak. Megkezdődött a tanítás, szeptemberben pedig le is tettük az érettségi vizsgát.

1938-tól Kárpátalján is alkalmazni kezdték a zsidóellenes törvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóktól elvették a boltjukat, üzemüket, műhelyüket, mindent, ami hasznot termelt. A tulajdonosok kénytelenek voltak átadni a boltot egy új, nem zsidó tulajdonosnak. Ezek a keresztények mindent a nevükre írattak, és az üzlet az új tulajdonos neve alatt futott tovább. Ezek többnyire névleges tulajdonosok voltak, a korábbi tulajdonosok vitték a boltot, amiért kaptak valami csekélyke fizetést. Ha a tulajdonos a megadott határidőre nem gondoskodott új gazdáról, akkor az állam mindent kisajátított, ellentételezés nélkül. A zsidók nem folytathattak felsőfokú tanulmányokat. Fegyveres katonai szolgálat helyett munkaszolgálatos zászlóaljakba hívták be őket. Apám elveszítette az ungvári munkáját, mert azokat a boltokat, ahol könyvelő volt, elvették zsidó tulajdonosaiktól. A vendéglőt és a boltot szintén át kellett adnunk valakinek. Apám harcolt az első világháborúban, többször kitüntették. Írt egy kérvényt, hogy a háborús szolgálataira tekintettel ne fosszák meg a tulajdonától. Hosszú ideig nem érkezett válasz, végül arról tájékoztatták apámat, hogy teljesítik a kérését. Úgyhogy a vendéglő és a bolt megmaradt [lásd: mentesség zsidóknak].

Kárpátalján sok olyan zsidó élt, aki nem volt magyar állampolgár. A cseh fennhatóság idején érkeztek Kárpátaljára, legnagyobb részük Lengyelországból, és nem szerezték meg a cseh állampolgárságot. A csehek idején nem is volt rá szükség. Ezek az emberek tehát lengyel állampolgárok maradtak. Amikor viszont bejöttek a magyarok, csak az számíthatott Magyarország állampolgárának, akinek megvolt a csehszlovák állampolgársága. Az ebbe a kategóriába sorolható kárpátaljaiak automatikusan megkapták a magyar állampolgárságot. Aki viszont nem ebbe a csoportba tartozott, vagyis nem volt csehszlovák állampolgársága, azt a magyarok 1942-ben a Szovjetunióba, Ukrajnába zsuppolták át. Ukrajna 1941 óta a német fasiszta csapatok megszállása alatt állt.  Ezeket az embereket az Ivano-Frankivszk-i területre [oblaszty] szállították, ahol valamennyiüket elpusztították [lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés]. Csak néhányan menekültek meg. A mi falunkban is volt egy ilyen lengyel zsidó család. Volt egy nagyon kedves lányuk, akivel összebarátkoztunk. Mindannyiukat elhurcolták. Ez a lány aztán egy magyar katona közvetítésével eljuttatott hozzánk egy levelet, amelyben azt írta, hogy az emberek egy részét már elpusztították, és most ők is várják a sorsukat, több hírt aztán már nem kaptunk felőle [Ezt a családot is alighanem a szovjet határnál fekvő Kőrösmezőre hurcolták. Itt volt az a gyűjtőhely, ahonnan a zsidókat ezres csoportokban áttették a határon, és átadták őket az SS-nek. „A Kőrösmezőn keresztül kitelepített zsidókat az SS teherautón először Kolomeába szállította, onnét 3-400 fős csoportokban gyalogmenetben indították útnak Kamenyec-Podolszkba.” Kamenyec-Podolszkijban mintegy 23 600 főt gyilkoltak meg 1941 augusztusában és szeptember elején, közülük 16-18 000 volt a Magyarországról kitelepített zsidó, a többiek helybeliek voltak. (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/).].

Érettségi után nem folytathattam a tanulmányaimat, a zsidók előtt bezárultak a felsőoktatási intézmények kapui. Budapestre utaztam, és beálltam tanulónak egy lakatosműhelybe. Onnan hívtak be 1938-ban katonának. A munkaszolgálatos zászlóaljakra vonatkozó törvény akkoriban még nem létezett, ezért katonai szolgálatra rendeltek. Fél évig szolgáltam egy utász zászlóaljban. Megtanítottak pontonhidat építeni, elsajátítottuk a robbanószerkezetek működésének alapjait, az aknakeresés és hatástalanítás fortélyait. Egy dunai szigeten voltunk, Budapest környékén. Miután megjelent a munkaszolgálatos alakulatokról rendelkező törvény, összeszedték és egy kényszermunka zászlóaljnak nevezett egységbe gyűjtötték össze a négy műszaki-utász zászlóalj zsidó katonáit [Voltaképpen közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljnak nevezték ezeket a zászlóaljakat, rövidítve kmsz-nek. – A szerk.]. Egy tiszt volt a parancsnok. Az addigi egyenruhánkat viseltük, de az ujjára sárga karszalagot tűztünk. Hetente egyszer kiengedtek minket a városba. Húsz fillér kellett az oda-vissza útra meg az óvszerre. Be is kellett mutatni az ügyeletes tisztnek, aki csak ezután írta alá a kilépési engedélyünket. Amikor visszatértünk a laktanyába, mindenki kapott egy megelőző oltást fertőző nemi betegségek ellen. A budapestiek még nem tudták, miért hordunk mi sárga karszalagot, gyakran kérdezősködtek, amire azt feleltük, hogy a vegyvédelmi alakulat megkülönböztető jelzéséről van szó. Aztán persze sokan megtudták, mi az igazság a sárga karszalaggal kapcsolatban, és együttérzően viselkedtek velünk. Egyszer éppen Budapesten jártam, és szerettem volna bemenni a kaszinóba. Sárga karszalaggal. A portás megállított, a karszalagra bökött, és halkan azt súgta, hogy vegyem le. Levettem, zsebre vágtam, és szép nyugodtan besétáltam a kabaréba. Budapesten megismerkedtem egy családdal, gyakran meghívtak a kimenőimen és a zsidó ünnepeken, de később megszakadt velük a kapcsolat. Aztán átvezényeltek minket, lejjebb a Duna mentén, ahol gátat kellett építenünk. 1942-ben pedig kivittek minket Ukrajnába. Fedezékeket, lövészárkokat ástunk a frontvonal mögötti területen, aknákat szedtünk föl és hatástalanítottunk. Állandóan úton voltunk, egyik helyről a másikra dobáltak minket. Nagyon sokan meghaltak a zászlóaljunkban, sok volt a megnyomorított, karját, lábát vesztett katona. Rettenetes volt. Este, lefekvés előtt mindig arra kértem az Istent, hogy küldjön rám gyors halált, ne kelljen rokkantként szenvednem. 1943-ban a szovjet csapatok megindították a támadást, minket meg áthelyeztek Romániába [Azaz nyilván Észak-Erdélybe kerültek, amelyet az első világháborút lezáró trianoni békekötés 1920-ban Romániához csatolt, és amely a második bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott, majd a háború után visszakerült Romániához. – A szerk.]. Abban a térségben német csapatok állomásoztak, erődítményeket építettünk a határzónában, fedezékeket a hegyekben. Ezután vasútépítésre vezényeltek. Ezt a vasútszakaszt még Romániában kezdték építeni, aztán Romániának ez a része, a befejezetlen vasútszakasszal együtt Magyarországhoz került. Biztosítani kellett az összeköttetést az egymástól távol eső területek között. Negyven kilométer vasúti pályát építettünk. Onnan aztán ismét Kárpátaljára, egy Volovec nevű faluba [Volóc (Bereg vm.)] vittek minket, a hegyek közé. Bunkereket építettünk, erődítési munkákat végeztünk. Kapóra jött, hogy budapesti inaskodásom idején elsajátítottam a lakatos- és kovácsmesterség fogásait. A műhelybe kerültem, ahol a lapátokat, ásókat meg a többi szerszámot javítottuk.

Volócon esett meg a velem a következő dolog. A zsidó zászlóaljban szolgálók havonta kaptak két nap kimenőt. A soron következő szabadságolás előtt a zászlóaljparancsnokot fölkeresték a helyi zsidók, és segítséget kértek. Volócon ugyanis volt egy mikve, de a vízmelegítéshez használt bojler berozsdásodott, a víz belefolyt, és állandóan kioltotta a lángot. A mikve tehát nem működött. A zsidók arra kérték a parancsnokot, adjon embereket, akik meg tudják javítani a bojlert. Engem meg egy másik lakatost küldtek oda, hogy nézzük meg, mit lehet csinálni. A zászlóaljunkban csak mi ketten voltunk kárpátaljaiak, a többiek pestiek voltak. A bojler teljesen elrozsdásodott, látszott, hogy nemigen lehet megjavítani. Elmagyaráztuk a volóciaknak, hogy javítani nem lehet, ki kell cserélni a bojler testét. Mondtuk, hogy kérjenek a parancsnoktól valamilyen szállítóeszközt, amivel a bojlert be lehet vinni Ungvárra, ahol elvégzik az alkatrészcserét. A parancsnok adott is gépkocsit, amivel bementünk Ungvárra. Azt az utasítást kaptuk, hogy a javítás befejezéséig maradjunk a városban. Beadtuk a bojlert a műhelybe, ahol azt mondták, hogy két nap kell a javításhoz. Mi azonban azt mondtuk a sofőrnek, hogy jöjjön vissza értünk egy hét múlva, addigra elkészül a bojler. Erre az időre pedig hazamentünk. A társam munkácsi volt, ő oda indult, én meg Felsődomonyára. Ezek már vészterhes idők voltak, de még az egész családot otthon találtam. Egy hetet töltöttem otthon, aztán visszamentem Ungvárra. A bojlert Volócon beállítottuk a helyére a mikvében. Később, amikor csak Volócon jártunk, mindig meghívtak minket egy-egy zsidó családhoz, ahol úgy fogadtak, mint a régen látott, kedves vendégeket.

1944 tavaszán táviratilag arról értesítették a parancsnokunkat, hogy a zászlóaljunkat áthelyezik Szerencsre. Vonatra ültettek minket, és irány Szerencs. A megérkezésünk után civilbe öltöztettek, de a sárga karszalagot továbbra is viselnünk kellett. Szerencsen senki nem számított ránk, és senki nem tudta, hogy mit is kellene velünk kezdeni. Kiderült, hogy a zászlóaljunkban szolgáló budapesti zsidók szülei beszéltek rá valakit a parancsnokságon arra, hogy Szentes helyett Szerencset jelölje meg az áthelyezési parancs táviratában. Szentesen ugyanis, ami Magyarország déli részén fekszik, olyan zászlóaljakat állítottak föl, amelyeket a frontra vagy valamilyen jugoszláviai bányákba irányítottak [Szegeden volt több olyan munkaszolgálatos század, amelyet Borba vezényeltek, de ez 1943 nyarán történt. 1944 folyamán Szentesről Borba irányított munkaszolgálatos századról nincsen tudomásunk, de ismereteink szerint Szentesről korábban sem vezényeltek Borba munkaszolgálatosokat. – A szerk.]. Az a szóbeszéd járta, hogy ezekben a bányákban rendkívül nehéz a munka [lásd: bori rézbányák], a zsidókkal különösen rosszul bánnak, és a legveszélyesebb helyekre irányítják őket. De mire mindez tisztázódott, már két hónap is eltelt. Mivel más lehetőség nem adódott, a cukorgyárban segédkeztünk a munkásoknak. A félreértések tisztázása után aztán Szentesre szállítottak minket, ahol viszont már befejeződött a zászlóaljak fölállítása, minket pedig már nem tudtak hova irányítani. Maradtunk Szentesen. Ekkor kezdték gettóba terelni a zsidókat. Aki elrejtőzött, azt felkutatták, és erőszakkal vitték el. Akkor terjedt el a „nadrágellenőrzés” kifejezés. Ha a csendőrök elfogtak valakit, aki szerintük nem akart bevonulni a gettóba, és azt állította magáról, hogy nem zsidó, akkor lehúzatták vele a nadrágját, és megvizsgálták, hogy körül van-e metélve. A zászlóaljunkat kivezényelték a gettóba terelt zsidó családok házaiba, összeszedni a hátramaradt holmikat. Öt-hat fős csoportokra osztottak minket, minden csoport munkáját két csendőr felügyelte. Összegyűjtöttük és szétválogattuk a holmikat, amiket aztán a zsinagógába vittünk, a hatóságok által kialakított raktárba. Az emberek kis csomagokkal vonultak be a gettóba. Csak egy kis ennivalót meg néhány ruhaneműt vihettek magukkal. A többi holmijuk a lepecsételt házakban maradt. A ruhákon, bútorokon és háztartási felszereléseken kívül festmények és más értékek maradtak hátra. A csendőrök megengedték, hogy az élelmiszert magunkhoz vegyük, az összes többi holmit viszont rendszereznünk kellett: külön a ruhákat, külön az edényeket és így tovább. A holmikat összecsomagoltuk, fölpakoltuk a teherautókra. A zsinagógában más csoportok végezték a kirakodást [A szentesi zsidókat 1944. június 16-án vitték át a szegedi bevagonírozási központba. – A szerk.]. Leveleztem a családtagjaimmal. Az apámtól kapott utolsó levelezőlapból tudtam meg, hogy az ungvári zsidókat is gettóba vitték. A soron következő szabadságom alkalmával elmentem Ungvárra. A vonat csak Csapig közlekedett, csaknem húsz kilométert gyalogszerrel tettem meg. Ungváron megtudtam, hogy a gettót a téglagyárban jelölték ki. Még messze jártam a téglagyártól, amikor eljutottak hozzám az első emberi hangok, mintha csak egy méhkashoz közelítettem volna. A gettót őrző csendőrök nem engedtek be, az anyámat, az apámat és a húgomat viszont odaengedték a kerítéshez. A kerítés sakktáblaszerűen elrendezett téglákból épült, résekkel. Ezeken a réseken át tudtunk beszélni egymással. Apám megpróbált átszuszakolni a résen egy levelet, de az egyik csendőr észrevette, és elvette tőle. Akkor láttam őket utoljára. Szentesen még kaptam apámtól egy  levelezőlapot, amelyen arról tájékoztatott, hogy másnap minden zsidót elvisznek a gettóból, és arra kért, hogy ne nyugtalankodjak. Soha többé nem kaptam hírt felőlük. Csak a háború után tudtam meg koncentrációs táborokból hazatért ismerősöktől, hogy apámat Auschwitzban a megérkezést követően azonnal gázkamrába vitték. Anyám jóval fiatalabbat mutatott a koránál, és jobban is tartotta magát, mint apám. Őt és a húgomat munkatáborba vitték, egy lengyelül Sztutowónak, németül Stutthofnak nevezett városba, ami az Odera mentén a lengyel–német határon fekszik. [Sztutowo Gdańsktól kissé északkeletre található, a Visztula mellett. Ringel László nyilvánvalóan egy másik kikötővárossal, Szczecinnel téveszti össze, amely valóban az Odera mellett fekszik. – A szerk.] A hazatérők beszámolóiból megtudtam, hogy a táborban gyakran voltak kivégzések, állandósultak a bombázások, azt viszont nem tudták elmondani, hogy pontosan hogyan halt meg az anyám és a húgom. Ebből a táborból fakitermelésre terelték ki a rabokat. 1945 tavaszától a szovjet légierő folyamatosan támadta ezeket a munkahelyeket. Látták, hogy emberek mozognak az erdőben, onnan fentről viszont nem tudták megállapítani, hogy kicsodák. Bombáztak, és a bombázásokban sok ember odaveszett.

Szentesről a jugoszláv–magyar határra vezényeltek minket. Jugoszlávia egy része magyar megszállás alatt volt. A Tisza jobb partján erődítési munkálatokat végeztünk, a most Jugoszláviához tartozó Ada nevű városkában szállásoltak el minket, a Tisza partján. Lövészárokásásra nem vonultam ki. Néhány zsidóval együtt a műhelyben dolgoztam, kapákat, ásókat, csákányokat javítottunk. 1944 októberében jártunk. Éjszakánként lövöldözés hallatszott, a helybeliek azt mondták, hogy a városba beszivárgó partizánok lövöldöznek. Aztán egy napon, hirtelen elrendelték a visszavonulást, és a németek meg a magyarok visszavonultak. A zászlóaljparancsnokunk, egy őrnagy azt mondta, mi nem vonulunk vissza, hanem folytatjuk a Tisza partján az erődítmények építését, megvédjük magyar hazánkat. Magunkban nevettünk, de mit lehetett tenni, a parancs az parancs. Azok is kivonultak, akik korábban a műhelyben dolgoztak. A parton már gyülekeztek az alacsonyabb rangú tiszthelyettesek. Találtak egy megrongálódott kerekű löveget, amit a német hagytak hátra, és valahonnan szereztek hozzá lőszert. A lövegről a németek leszerelték az optikai irányzékot, hogy ne lehessen lőni vele. A Tisza azon a részen meglehetősen széles, a túlsó partján, tőlünk elég messze egy három-négy épületből álló tanya volt. Azt mondták, hogy ott vannak az orosz, vagyis a szovjet csapatok, azokat kell lőni. Van-e közöttünk tüzér? Nincs. A parancsnoknak eszébe jutott, hogy a helyettesének vörös váll-lapja van, vagyis tüzér. Odarendelték, és parancsba adták, hogy irányítsa a tüzelést. Erre elmagyarázta, hogy ő nem tüzér, csak ilyen egyenruhát adtak neki. Akkor most mi lehet tenni? Valakinek eszébe jutott, hogy minket eredetileg a hadseregbe hívtak be, onnan irányítottak át a munkaszolgálatos zászlóaljba. Volt köztünk egy idősebb ember, aki Budapesten vásári kikiáltó volt az Angolparkban, és aki azzal hencegett, hogy tüzérként szolgált az első világháborúban. No, ahogy ez valakinek eszébe jutott, már oda is szólították ezt az embert. A parancsnok közölte vele, hogy az irányzékot kivéve, minden megvan, ami a tüzeléshez kell. A szakaszvezető fölmászott egy parti fűzfára, hogy megnézze, hova csapódnak be a lövedékek, és szükség esetén korrigálja a lövések irányát. A löveg egyszerű berendezés, egyszerűbb a szerkezete, mint egy puskáé. Az öreg fogott egy hosszú, nagyjából egyméteres, százöt milliméteres lövedéket, betöltötte az ágyúba, rácsapta a fedelet, körülbelül betájolta a túlparton fekvő tanyát, és megrántott valamit. Előtte még azt is mondta, hogy fogjuk be a fülünket, és tartsuk nyitva a szánkat, nehogy megsüketüljünk a lövés hangjától. Így szokás ez a tüzéreknél. Bumm! A szakaszvezető meg ordít a fűzfáról, hogy jócskán túlrepült. Az öreg erre megtekert valami kereket, lejjebb állította a csövet betöltött egy újabb lövedéket, lőtt, a lövedék ismét célt tévesztett, ezúttal balra húzott el. A harmadik lövedék a cél előtt csapódott be. Akkor aztán elkezdtek ránk záporozni az aknák a Tisza túlsó partjáról, de még hogy! Kiderült, hogy a szovjetek már fölállították az aknavetőiket a túlparton, és elkezdtek lőni minket. Ezzel egy időben a tüzérségük is lőni kezdte a várost. A szakaszvezető lepottyant a fűzfáról, és nagy szerencséjére a Tiszában kötött ki. Mi meg a földre vetettük magunkat. Senki sem sérül meg, ketten enyhe légnyomást kaptak. Ennyivel megúsztuk. A parancsnok elrendelte a visszavonulást. Összeszedtük a holmikat, ruhákat, szekérre raktuk a tábori konyhát. Gyalogszerrel vágtunk neki az útnak, a Duna nagyjából nyolcvan kilométernyire volt. Ott megálltunk, hogy átkeljünk folyón. A szovjetek folyamatosan bombázták és a végén szét is rombolták a hidat, aminek a helyére pontonhidat építettek a visszavonuláshoz. Miközben vártunk a sorunkra, elhatároztam, hogy megszököm, és a városban maradok. A katonai járőr az átkelőponttól nagyjából egy kilométernyire fogott el, és vissza is vitt az alakulatomhoz. Szerencsém volt. Főbe is lőhettek volna. Végül mi is sorra kerültünk, és átkeltünk a folyón. Gyalog mentünk tovább az osztrák–magyar határ felé, több mint háromszáz kilométert tettünk meg. A szovjet csapatok már Ungvárnál jártak, és folytatták az előrenyomulást. Minket meg az osztrák–magyar határra vezényeltek, hogy fedezékeket, árkokat, tankcsapdákat építsünk. A tankoknak készített árok egy V alakú, nagyjából két méter mély gödör, amelynek elkeskenyedik az alja. Nem csak munkaszolgálatos zászlóaljakat vezényeltek a térségbe. A budapesti zsidó házakból hoztak ide tizenöt és negyven év közötti nőket, asszonyokat. Több mint kétezer nő robotolt az erődítési munkálatokon [Szálasi 1944. október 22-én elrendelte, hogy minden 18 év 40 év közötti zsidó nő jelentkezzen „sorozásra”, és október 26-ig körülbelül 10 000 budapesti zsidó nőt szerveztek munkaszolgálatos századokba, és dolgoztatták őket Budapest környékén. Az orosz csapatok közeledtére a még életben maradt nőket Budakalászra vitték, és onnan vagy nyugat felé hajtották védelmi munkákra, árok- és sáncásásra, vagy vagonokba rakták, és deportálták őket. – A szerk.]. Voltak más munkaszolgálatos zászlóaljakból érkezett emberek is, ők a jugoszláv frontról a szovjetek által visszaszorított magyar egységekkel vonultak vissza. Ezek a visszavonulók nagyon nehéz helyzetben voltak. Fagyok voltak, ők meg szinte ruha nélkül álltak, sokan megfagytak és mindegyikük megfázott. A németek felügyeltek ránk, SS-katonák meg a Hitler-Jugend fiataljai.

A mi zászlóaljunk különleges helyzetben volt. A táborparancsnok egy budapesti német, egy úgynevezett volksdeutsch volt. Néhány velem szolgáló budapesti fiú szülei személyesen is ismerték. A táborparancsnok rendes volt velünk, jobb volt az ellátásunk, mint a többieké, és könnyebb munkát is kaptunk. A munkában megsérült a kezem, a sebbe föld került, és csonthártyagyulladás alakult ki. Nem tudtam dolgozni, gyógyszerünk nem volt. Csak annyit tehettem, hogy vizet melegítettem a tűzön, és a meleg vízben áztattam a kezemet. Akkor is éppen nekiültem a kezelésnek, amikor egy hitler-jugendes gyerek megállt előttem, és németül az arcomba ordította, hogy „Mocskos zsidó, menjél dolgozni!”. Üldögéltem tovább, mire azzal fenyegetőzött, hogy ott helyben agyonlő. Lekapta a válláról a puskát, ami nagyobb volt, mint ő maga, maga felé rántotta a závárt, hogy csőre töltse a fegyvert. A mozdulattól kiugrott egy töltény, ami azt jelenti, hogy a puska már töltve volt, vagyis ha korábban felém fordítja, és meghúzza a ravaszt, végem lett volna. A kiugrott tölténytől annyira elkeseredett, hogy mindenről megfeledkezett, és inkább odébbállt.

Amikor a szovjet légierő lőni kezdte az állásainkat, gyorsan evakuáltak minket. A nőket elvitték. Csak nemrégiben, az „Új Élet”-ből tudtam meg, hogy mi lett a sorsuk. A nőket északra, a szlovák határ felé hajtották. A kétezer nőből körülbelül nyolcszázan érkeztek meg. A többieket útközben agyonlőtték, vagy elpusztultak az éhségtől, a gyengeségtől. Háromszáz nő tért vissza Budapestre, a többiek szétszéledtek, ki hova tudott.

Néhány tíz kilométert gyalog tettünk meg. Ötösével menetoszlopba állítottak minket. Minden tizedik sorra jutott egy SS-es kísérő. Mi, a fiatalabbak és erősebbek igyekeztünk az első sorokban masírozni. A gyengébbek hátul meneteltek, porfelhőben, amit az elöl vonulók kavartak. A hátul menetelők arca és ruhája szürke volt a portól. Ha valaki nem tudott tovább menni, és kidőlt az alakzatból, azonnal agyonlőtték. Az elöl menetelésnek volt egy másik előnye is. Mi szedtük fel az útról az előttünk járt katonák által szétdobált ételmaradékot, így erősítettük magunkat. Nagyon szűken mérték az élelmünket. Egy alkalommal megálltunk az egyik faluban pihenni. A menetoszlopunkat kísérő SS-katonáknak kedvük támadt egy kis szórakozásra. Fölálltak két sorba, minket meg áthajtottak a két sor között úgy, hogy közben puskatussal vertek. Levettem a kabátomat, és a fejemre tettem, és a többiekkel ellentétben nem az úton, hanem a kerítés tövében próbáltam haladni, hogy legalább az egyik oldalam védve legyen. Sikerült átjutnom. Az utcán, nem sokkal előttem egy idősebb férfi szaladt. Ismertem, egy budapesti magánklinika tulajdonosa és főorvosa volt. Nagy hátizsákot cipelt. A hátizsák szíja azonban elszakadt, a hátizsák lecsúszott a férfi hátáról, egészen a térdéig, úgyhogy képtelen volt futni. Egy német puskatussal az orrnyergére csapott, és el is törte. A férfi fölbukott, én odaugrottam hozzá, fölsegítettem és magammal vonszoltam. Kiderült, hogy a hátizsákja tömve volt orvosi könyvekkel, attól volt olyan nehéz. A társaim segítettek támogatni az illetőt, vitték a hátizsákját. A további sorsát nem ismerem. Valószínűleg meghalt, mert Mauthausenban a betegeket és gyengéket elpusztították. Később vonatra ültettek, és Mauthausenba vittek minket. Nem tudtuk, hogy koncentrációs táborba kerülünk, azt gondoltuk, hogy újabb áthelyezésről van szó. A vonat útközben megállt, elfogyott a szén. Kiszállítottak a vagonokból, és bezavartak minket az erdőbe fát gyűjteni a gőzmozdonyhoz. Összeszedtünk valamennyi fát, majd visszaszálltunk a vagonokba. A fűtőanyag majdnem kitartott, de csak majdnem, úgyhogy a Mauthausenba vezető út utolsó két kilométerét gyalog tettük meg. A betegeket és a gyengéket félreállították. Teherautókra szállították, és a táborba vitték őket. Ahogy megérkeztek, el is pusztították őket a gázkamrában, még a szelekciót sem érték meg. A nagykapuhoz értünk, ahol ott díszelgett a német nyelvű felirat: „Arbeit macht frei” (A munka szabaddá tesz). Az őrök azt mondták, hogy a főtábor megtelt, ezért átirányítottak minket Mauthausen egyik altáborába, Zeltlagerbe, ahol egy hosszú barakk állt [Mauthausennak 49 állandó altábora volt, és a háború vége felé  kb. 10 ideiglenes tábort létesítettek a nagyszámú újonnan érkezett fogoly befogadására. Ezek egyike lehetett az említett altábor, de nincs közelebbi adatunk róla. – A szerk.]. A táborlakók azt mondták, hogy abba a barakkba ne menjünk be, mert korábban Ukrajnából érkezett hadifoglyokat őriztek ott, akiket aztán elpusztítottak a főtábor krematóriumában. A barakk mocskos volt, és tífusszal volt fertőzve. Nem mentünk be, a földre feküdtünk le, és a ruhánkkal takaróztunk. Kétszáz méterre ettől a barakktól állt egy másik, ugyanilyen építmény, amelyben nyolc és tizenöt év közötti, lengyel koncentrációs táborokból átszállított, lengyelországi gyerekeket őriztek. Két vagy három napot töltöttünk a szabad ég alatt. A németek közben kitakarították és fertőtlenítették a barakkot, így beköltözhettünk. A németek az ételt nagy, hőtároló edényekben hozták, és a barakk előtt osztották szét. Reggelenként egy bögrényi, cukor nélküli sötét folyadékot kaptunk, amit valamiért kávénak neveztek. Ebédre egy csajkányi, rohadt zöldségekből főzött leves jutott mindenkinek. Nagy ritkán egy kis bab is került a levesbe, olyankor valamivel ehetőbb, táplálóbb volt. Naponta tíz emberre jutott egy vekni kenyér, vagyis egy ember nagyjából tíz deka kenyeret kapott. Persze a kenyeret nem tudtuk egyforma darabokra fölvágni. Volt, akinek több jutott, volt, akinek kevesebb. A gyerekeknél is hasonló rendszer működött, és itt kezdődtek a gondok. Amikor a németek meghozták az ételes edényeket, a gyerekek szinte rájuk vetették magukat, mindenki az elsők között akart lenni az ételosztásnál. Ennek az lett az eredménye, hogy fölborogatták az edényeket, a németek néha nevettek az egymásnak eső gyerekeken, néha elverték őket botokkal, de arra is volt példa, hogy közéjük lőttek. A gyerekeknek nem volt csajkájuk, a táborban nem kaptak edényt. Nekünk megmaradt a munkaszolgálatos zászlóaljnál használt csajkánk, a gyerekek viszont nem tudtak mivel enni. A konyhán kértek konzervdobozokat, amelyekben korábban húst tartottak. A szakácsok lyukakat fúrtak a dobozba, hogy könnyebben kiüríthessék a tartalmát, a gyerekek pedig a kezükkel, az ujjaikkal fogták be a doboz alsó felén lévő lukakat, amikor levesosztásra került sor. Volt, akinek a keze kibírta a forró levest, de volt, akié nem, és ilyenkor az étel kiömlött a földre. Akkor meg azt találták ki, hogy levették a faklumpákat a lábukról, és abba töltötték a levest. A nagyobb gyerekek két-három adagot is szereztek maguknak a levesből meg a kenyérből, a kisebbeknek viszont semmi nem maradt. Nagyon sok gyerek pusztult el az éhségtől. Elhatároztuk, hogy rendet teremtünk.

A zászlóaljunkban szolgálók zöme magyarul beszélt, csak én meg a munkácsi társam tudtunk csehül. Úgy gondoltuk, ha mi megértjük, amit a gyerekek lengyelül mondanak, akkor ők is megértik a cseh beszédet. Átmentünk a barakkjukhoz, ők azonban kövekkel fogadtak, megdobáltak minket, miközben azt kiabálták, hogy „magyar, magyar”. Nyilván rossz emlékeik voltak a magyarokról.

A táborban volt egy cseh barakk. Másokhoz képest privilegizált helyzetben voltak, ugyanis a csehek a városban dolgoztak, egy gyárban, és a nem a tábor konyhájáról, hanem a gyár étkezdéjéből kapták az ennivalót. Néhanapján maradt pár fölös adag élelmiszerük, amit nekünk adtak. Ebből az élelmiszerből egy keveset mindig félretettünk a gyerekeknek, a csomagot letettük a barakkjuk mellé, egy rönkre. Néhány gyerek odament, és elvette az ennivalót, mások viszont a jelek szerint féltek valamitől, és nem közelítettek. Egyszer, amikor a rönkön hagytuk az ennivalót – egy kis kenyeret, margarint és lekvárt –, nem mentünk vissza a barakkba, hanem elrejtőztünk. Megérkeztek a gyerekek, mi meg fölpattantunk, és körbevettük őket. Vinnyogás, kiáltozás, olyasmi, hogy ne érjetek hozzánk, lengyelek vagyunk. Mi meg kezdtük szépen magyarázni nekik, hogy ők nem lengyelek, hanem zsidók, és mi sem magyarok, hanem zsidók vagyunk, de ők csak kiabáltak és próbáltak meglépni. Végül meggyőztük őket, hogy nem akarunk semmi rosszat. Beleegyeztek, hogy összeismertetnek minket a vezetőjükkel, egy tizenöt éves fiúval, Juzekkal. Este aztán a vezető meg két fiú azok közül, akikkel nappal beszélgettünk, bejött a barakkunkba. Ismertettük velük a helyzetet, elmondtuk, hogy éjszaka már látszik az ágyúk torkolattüze, ami azt jelenti, hogy az oroszok hamarosan megérkeznek. Ha pedig továbbra is úgy viselkednek, mint eddig, akkor vagy éhen halnak, vagy a németek lövik agyon őket, de a fölszabadulást nem érik meg. Rendet kell csinálni, amihez fölajánlottuk a segítségünket. Reggel, mielőtt a németek megérkeztek volna az élelmiszeres edényekkel, átmentünk a szomszéd barakkhoz. Juzek elmondta a többieknek, hogy mifélék vagyunk. Fölsorakoztattuk a gyerekeket. Megérkeztek a németek, kezdték szétosztani az ételt, és mindenki békésen várt a sorára. A németek meg is kérdezték, hogy mi történt. A gyerekek pedig megértették, hogy nekik is így a jobb.

Áprilisban, 1945-ben már közeledett Mauthausenhoz a front, úgyhogy átvittek minket Günskirchenbe – ha jól emlékszem a település nevére –, ami nagyjából húsz kilométerre volt Mauthausentól. Ott is voltak barakkok, oda szállították át a környékbeli koncentrációs táborok lakóit. A németek ott már nem nagyon kegyetlenkedtek, nyilván tudták, hogy a háború a végéhez közeledik. Nagyon rosszul tápláltak minket. Naponta két darab héjában sült krumplit kaptunk. Hullottak az emberek, a temetetlen tetemek az udvaron hevertek, a németek olykor teherautókra dobálták a holttesteket, és elszállították a krematóriumba. Borzalmas volt, hogy néhány tetemből – amelyen a csonton és bőrön kívül maradt még valami – kivágtak néhány húsdarabot, főként a farból és a combrészről. A lengyel barakk foglyai pedig húst árultak, azt mondták, hogy lóhús. A németek fölfigyeltek rájuk, és kiderítették, hogy az emberi tetemekből vágják ki a húsdarabokat, agyon is lőttek tíz embert emiatt. A tábort már nem az SS, hanem a reguláris német hadsereg katonái őrizték. Az SS-ek eltűntek valahova, a német katonák pedig viszonylag rendesen viselkedtek velünk. A tábor területe nagy volt, a németek pedig nem törődtek azzal, hogy mászkálunk, bejárunk az épületekbe. Csak azokba a házakba nem volt bejárásunk, ahol a németek laktak. A kiürült raktárakban néha krumplira vagy répára lehetett bukkanni. Ha nem voltak légitámadások, a németek megengedték, hogy tüzet gyújtsunk, és azon főzzük meg az ételünket. A Vöröskereszt Szent György Keresztje nevű angol szervezetének segélycsomagjait is elkezdték szétosztani közöttünk. Ezekben a csomagokban kétszersült, dzsem, cigaretta és gyufa volt. A nemdohányzók, köztük én is, kenyérre vagy kétszersültre cserélték a cigarettát. Amikor megkaptuk a csomagot, ajánlatos volt mindent egyből megenni, mert éjszakánként rendszeresek voltak a lopások. Még ha a feje alá tette is az ember a csomagot éjszakára, reggelre úgy is eltűnt.

1945. május ötödikén reggel fegyverropogásra ébredtünk. Kimentem a barakkból. A német őr figyelmeztetett, hogy ne menjek a kerítéshez, mert tűzparancsa van. A lövöldözés zaja már egészen közelről hallatszott. A földre feküdtem, nehogy eltaláljon egy kósza lövedék. Hirtelen kitárult a tábor kapuja, és álcázó színekkel lefestett katonai járművek gördültek be rajta. A távolból nem lehetett kivenni, hogy melyik hadsereg járművei, de aztán észrevettem, hogy az autók tele vannak négerekkel. Amerikai katonákkal. Mindenki kiszaladt a barakkokból, és odarohant hozzájuk. Az emberek ölelték, csókolták az amerikaiakat. Borzalmas belegondolni is, hogy milyen büdösek lehettünk. Több napja már, hogy nem mosakodtunk… Az amerikaiak konzervekkel és kenyérrel megrakott ládákat húztak elő az autókból, és elkezdték szétosztani közöttünk a rakományt. Az emberek nem gondoltak arra, hogy a hosszan tartó éhezés után nem szabad zsíros húst, friss kenyeret enni. Mindenki rávetette magát az élelemre. Néhány óra elteltével sokan rosszul lettek, a legyengült szervezet nem tudott megbirkózni a sok élelemmel. Voltak, akik meg is haltak. De szabadok voltunk. Kaptunk igazolást arról, hogy koncentrációs táborban voltunk, és az Amerikai Egyesült Államok hadserege fölszabadított minket. Csehszlovák állampolgárként neveztem meg magam, a magyarokat megszállóknak tartottam, ezért az igazolást nem a magyar nevemre, a Lászlóra, hanem a csehre, a Ladislavra állították ki. Így aztán egy második igazolást is be kellett szereznem arról, hogy Ringel László és Ladislav Ringel egy és ugyanaz a személy. Az amerikaiak gépkocsikra rakták és kórházba szállították a betegeket. A többiek meg azt csináltak, amit akartak. A munkaszolgálatos zászlóaljból néhányan elgyalogoltunk Linzbe. Az út mentén megláttunk egy elhagyott gépkocsit. Beszálltunk, megvizsgáltuk, láttuk, hogy nincs semmi baja, csak a benzin fogyott ki. Mentünk tovább, és megláttunk egy szétroncsolt gépkocsit, benne egy benzines kannát. Fogtuk a kannát, visszamentünk az első gépkocsihoz, amivel el is jutottunk a városig. Az első szembe jövő katonai járőrrel közöltük, hogy a koncentrációs táborban szabadítottak föl bennünket. A katonák elvittek minket azokba a volt német laktanyákba, ahol a koncentrációs táborokból szabadult emberek éltek. Nagy volt a tömeg, nagy volt a mocsok, ezért úgy döntöttünk, hogy a városban keresünk szállást. Egy öregasszony padlásán húztuk meg magunkat, aki egyedül élt egy üres házban, és nagyon örült nekünk. Kószáltunk a városban, nem tudtuk, mihez kezdjünk. Eszembe jutott, hogy az amerikaiak milyen sok beteget vittek kórházba, és szerettem volna valahogy segíteni ezeken az embereken. Elhatároztam, hogy munkára jelentkezem egy kórházban. Néhány intézményt végigjártam, végül fölvettek egy kórházba, amely egy volt német nyári iskola területén működött. Háromemeletes épületek álltak a telken, azokban alakították ki a kórtermeket. A kórházban javarészt franciák és szlávok voltak, akiket a koncentrációs táborokból hoztak ide. Jól tudtam franciául, beszéltem csehül, ruszinul és szlovákul. Eleinte a beteghordóknak segítettem a betegszállításban, aztán az amerikai hadsereg orvosi szolgálatának kapitánya, egy orvos mellett tolmácskodtam. Angolul ugyan nem tudtam, ő viszont beszélt franciául, úgyhogy a betegek által elmondottakat franciára fordítottam le neki. Fölírta a betegek nevét, lakcímét. Sok volt közöttük a francia, a belga, a szerb, a horvát. Egész Európából voltak itt betegek. Ha némi nehézségekkel is, de mindenkit megértettem. Később listákat állítottam össze a Vöröskereszt számára, hogy kik, milyen betegséggel fekszenek a kórházban. A kórházban sok nő is volt. Egyszer, amikor épp egy listát állítottam össze, fölfigyeltem arra, hogy négy olyan nő is van, akinek azonos a családneve és a lakcíme. Mindannyian kiütéses tífuszban szenvedtek, magas lázuk volt, az állapotuk pedig meglehetősen súlyos. Az egyikük ötven év körül volt, a többi jóval fiatalabb. Különböző kórtermekben feküdtek. Gondoltuk, hogy rokonok. Néhány nap elteltével az egyik fiatal nő meghalt, a többiek viszont szépen gyógyultak. Akkor aztán ugyanabba a kórterembe helyeztük el őket. Kiderült, hogy egy anyáról és három gyermekéről van szó. Más-más koncentrációs táborokban voltak, és semmit nem tudtak egymásról. Nyolc hónapig dolgoztam a kórházban, sokféle embert láttam, sok sorsot megismertem. Behoztak a kórházba egy lengyel nőt, aki koncentrációs táborból szabadult. Hogyan élte túl, elképzelni sem tudom. Csont és bőr volt, negyven kilót nyomott a terhessége kilencedik hónapjában. A gyermek viszont normális testsúllyal jött a világra. Szép, erős kislány volt. 1945. május kilencedikén született, és a kórház vezetője, egy amerikai a győzelem tiszteletére a Viktória nevet adta neki. Volt egy másik eset is. A kórházban dolgozó egyik amerikai megismerkedett egy koncentrációs táborból szabadult beteggel, egy lánnyal. Egymásba szerettek. Amikor a lány fölépült, összeházasodtak, az asszony pedig teherbe esett. A férfi megírta a szüleinek, hogy megnősült, és hogy gyermeket várnak. Akkor még tartott a háború Japánnal, és a férfit váratlanul Japánba vezényelték. Nem sokkal később az asszonyt értesítették a férje haláláról. A fiú szülei eljöttek, és a lányt magukkal vitték az Egyesült Államokba. A kórházban eleinte német egészségügyi személyzet is volt, az amerikaiak ugyanis foglyul ejtettek egy német egészségügyi zászlóaljat. Az orvosok, a nővérek és a felcserek segítettek ellátni a betegeket. Voltak azonban olyan esetek, amikor gyógyítás helyett megpróbáltak ártani. Az egyik kórteremben egy sebesült feküdt. A seb sehogy sem akart gyógyulni, és az orvos látogatása után a beteg mindig rosszabbul érezte magát. A sebesült nő szomszédja azt mondta, hogy az orvos minden alkalommal beszórja valamivel a sebet. Az orvos távozása után azonnal megvizsgálták a sebet, és kiderült, hogy az orvos sót hintett a nyílt sebbe. Agyonlőtték. A kórházban volt két vagy három kórterem gyerekeknek is. A gyerekek egyszer rátámadtak egy német ápolóra, és ütötték mindennel, ami a kezükbe került. Félholtra verték. Kiderült, hogy egy SS volt, aki felügyelőként dolgozott a táborukban, a gyerekek pedig fölismerték. A karján megtalálták az SS tetoválást. Aztán volt egy másik eset is. A betegek és a személyzet számára főleg konzervből készült az étel. A konyhán dolgozott néhány német kisegítő, A betegek kezdtek panaszkodni, hogy az étel ehetetlen, annyira el van sózva. Az amerikai tiszt elrejtőzött a konyhában, hogy kiderítse, mi történik, és észrevette, hogy az egyik német konyhai kisegítő zacskószám dönti az ételre a sót. Őt is agyonlőtték. Ilyen németek is voltak. És voltak olyan német orvosok és nővérek, akik önfeláldozóan dolgoztak, és a már-már reménytelen betegeket is meggyógyították.

Voltak különös esetek is. A reptéren az amerikai mellett egy szovjet kórház is működött, amelyben volt szovjet hadifoglyokat ápoltak. Akik fölépültek, kimehettek a városba. A város közelében pedig volt egy falu. A repteret amerikai katonák őrizték. Néhány száz méterenként álltak az adóvevőkkel fölszerelt dzsipek, amelyekben az őrök ültek. A szovjet hadifoglyok gyakran jártak a faluba borjút meg bárányt lopni, amit aztán levágtak és megfőztek. Az is előfordult, hogy a helyi lakosoktól élelmiszert loptak. Egy ilyen alkalommal éppen egy borjút hoztak, de nem tudták, hogyan vigyék el az őrök mellett. Megkértek két lengyel fiúcskát, hogy segítsenek nekik. Azok meg találtak valahol egy kecskét, kötelet kötöttek a nyakába, és elkezdték vonszolni a kapu felé. A kecske ellenkezett, hangosan mekegett, a fiúk meg kiabáltak, nagy zajt és fölfordulást csaptak, amit nem lehetett nem észrevenni. Az egyik őr látta, mi folyik, elkezdett nevetni, és az adóvevőn odahívta a többieket is, hogy azok se maradjanak le a látványosságról. Be is futott három dzsip a többi figyelőpontról, a katonák pedig elkezdték fotózni, miként rángatják a gyerekek a kecskét. Ezalatt pedig a volt szovjet hadifoglyok szépen áthajtották a borjút az üres őrhelyek mellett. Az is gyakran megesett, hogy az utcán kifosztották a járókelőket. Bementek a házakba, elvették az emberektől a pénzüket és az ékszereiket.

1946 elején fölszámolták a kórházat, mi pedig szétszéledtünk. A szlovák határ, Pozsony esett legközelebb. Voltunk néhányan kárpátaljaiak, együtt vágtunk neki az útnak. Az út egy részét a Dunán tettük meg gőzhajóval. A többit viszont gyalog, merthogy a hidakat fölrobbantották, és a roncsok miatt a hajók nem közlekedtek. Az úton találtam egy taligát, rápakoltam a holmimat, és hogy ne nézzenek fasisztának, valami ostoba ötlettől vezérelve, ráfestettem egy ötágú vörös csillagot. Eljutottam egy átkelőhelyig. Pozsonyból csónakokon szállították szlovák katonák kíséretében a németeket és a magyarokat. A katonák átkutatták a holminkat, ami meg megtetszett nekik, azt elvették. Átvittek minket a szlovák oldalra. Ott volt egy fertőtlenítő pont, regisztráltattuk magunkat, és kaptunk pénzt az útra. Onnan aztán Pozsonyba, majd Budapesten keresztül Kárpátaljára mentünk. Pozsonyban megkértek minket arra, hogy vegyünk a szárnyaink alá egy csoport kárpátaljai gyereket, akik koncentrációs táborból szabadulva kerültek a városba, összesen tizenöten, és arra is megkértek bennünket, hogy kísérjük el őket Kárpátaljára. Beregszászi, huszti és munkácsi gyerekek voltak. Szerettem volna leszállni a vonatról Budapesten, azt terveztem, hogy néhány napot ott töltök, de a gyerekeket nem hagyhattam magukra. Ungvárig együtt utaztunk, ott aztán szétváltunk, a többség továbbment, én pedig elindultam haza, Felsődomonyára.

Pozsonyban figyelmeztettek, hogy Kárpátalja a Szovjetunióhoz került. A Szovjetunióról akkoriban csak annyit tudtam, hogy a szovjet csapatok komoly áldozatokat hoztak a háborúban. Abban bíztam, hogy Kárpátalja a háború után ismét csehszlovák fennhatóság alá kerül. De ha ezek a remények nem teljesülnek is, abban reménykedtem, hogy a Szovjetunióban sem lesz sokkal rosszabb. Tudtam, hogy mindig akadnak olyan emberek, minden hatalom idején, akik örülnek a változásoknak, és vannak, akik elégedetlenek. Ezért aztán nem akartam elsietett értékítéletet mondani. Úgy döntöttem, hogy kivárok, tájékozódom. 

Felsődomonyán mindkét házunkat elfoglalták. A nagy házban, amelyben korábban a vendéglő működött, egy raktárt alakítottak ki, a kicsiben, ahol a húgom születése után a szüleimmel éltünk, egy betelepült család lakott. A vendéglő ajtaját zárva találtam, de tudtam, hogyan lehet bejutni a házba. A padláson volt egy nyílás, ami nem záródott. Ezen a nyíláson keresztül jutottam be az épületbe. Magamhoz vettem néhány fotót és ruhát. Elüldögéltem egy kicsit a gyermekkorom óta ismerős tárgyak között. Ott állt a sakkasztal, amin elefántcsontból és fekete kőből készültek a négyzetek, ott állt az asztal, rajta az égésnyommal, amelyet apám akkor ejtett, amikor a hávdálá idején kilöttyintette a pálinkát. A szekrényajtó belső oldalán anyám keze írásával ott volt a teheneink listája és az ellésük időpontja. A szüleim és a családtagjaim emléke lepte be a házat. A szomszédainknál töltöttem az éjszakát, akik nagyon örültek a visszatérésemnek. Másnap bementem Ungvárra. Reméltem, hogy megtalálom anyám nővérét, Katalin nénémet. Bíztam benne, hogy megtudok valamit a családom sorsáról. Csak az unokatestvéremet, Miklóst [Braun Miklós] találtam meg. Ő is munkaszolgálatos volt, mint én, aztán ő is koncentrációs táborba került, és az amerikaiak szabadították föl. Miklós abban a bútorüzemben dolgozott, amelynek az apja volt a tulajdonosa. Hívott, hogy költözzek hozzá, és én is dolgozzam a bútorüzemben. Tőle tudtam meg, hogy mi történt anyám nővéreivel. Katalin néném és a férje meghalt a koncentrációs táborban, és ugyancsak a lágerban halt meg Róza néni és a férje. Róza néném lánya, Edit munkatáborban volt, ő ott halt meg. Róza néni fia, Tibor túlélte, de ez volt minden, amit megtudtam róla. Miklós öccse, Sándor 1938-ban, a magyar hatalomátvétel után Angliába menekült. A második világháborúban az angol hadseregben, a csehszlovák légióban szolgált [Valószínűleg a Csehszlovák Zászlóaljban harcolt, amely 1940. október elején Közel-Keleten alakult, mint a Nagy-britanniai Csehszlovák Hadsereg 11. keleti zászlóalja, Karol Klapálek alezredes vezetése alatt. 1941 májusában lépett először harcba a Nyugati-sivatagban. 1941 októbere és 1942 márciusa között Tobrukot védték. A tobruki csata után a zászlóaljat beszervezték a 200. Csehszlovák Könnyű-légelhárító Ezredbe. Az év második felében sikeres harcokat vívtak Haifa és Bejrút védelménél. 1943 első felében a régi zászlóalj másodszor is részt vett a Tobruk melletti ütközetben. Még ugyanabban az évben az ezredet Nagy-Britanniába vezényelték át, és ott a csehszlovák páncélos brigád tagja lett. – A szerk.]. A háború után Angliában telepedett le, és angol nőt vett feleségül. Londonban éltek. Nem leveleztünk, a sorsáról semmit sem tudok. Valószínűleg már meghalt, idősebb volt nálam.

A bútorüzemben kezdtem dolgozni. Megtanították, hogy kell kezelni a faesztergát, elsajátítottam a famegmunkálás fogásait. Kaptam egy szobát az üzemben, ott laktam, étkezni meg kijártam a városba. Az Orosz utcában működött a Vöröskereszt Szociális Gondoskodás nevű szervezetének az étkezdéje azok számára, akik koncentrációs táborból tértek vissza. Lányokkal ismerkedtem, többeknek udvaroltam is. Ott találkoztam a későbbi feleségemmel, Leával [Hellmann Helena], egy fiatal, nagy fekete szemű lánnyal. Összeismerkedtünk, találkozgattunk. Lea a Rahói járás Bogdán nevű településén született 1927-ben [Ilyen nevű településnek nem tudtunk a nyomára bukkanni. Minden bizonnyal Tiszabogdányról van szó, amely nagyközség volt Máramaros vm.-ben a Tiszavölgyi járásban, 1910-ben 3400 rutén, német és magyar lakossal. A község Trianont követően Csehszlovákiához került. Egyébként maga Rahó is a Tiszavölgyi járásban volt az első világháború előtt. – A szerk.]. Helena eredeti neve Lea volt, a zsidó neve Laja, az ukránok csináltak belőle Helenát. Bár a városban általában Helenának hívták, otthon csak Lea volt. Az apja, Hellmann Mojse földműves volt, az édesanyja, Hellmann Bajla a háztartást vezette. Tizenegyen voltak testvérek, kilencen éltek Kárpátalján a háború kitörésekor. Lea egyik testvére fiatalon halt meg valamilyen betegségben. Az egyik bátyja Angliába menekült, amikor a magyarok bejöttek Kárpátaljára, a háború idején a csehszlovák légióban harcolt, a háború után pedig visszatért Angliába. Amikor megtudta, hogy a testvérei túlélték a koncentrációs tábort, ideutazott Kárpátaljára. A szovjet hatóságok letartóztatták, és kémkedés vádjával a GULAG-ra küldték. Ott is halt meg. Lea családját 1944 áprilisában először a gettóba vitték, majd Auschwitzba. A szülőket azonnal megölték, őt magát és a testvéreit pedig különböző koncentrációs táborokba vitték Auschwitzból. Fiatalok voltak, erősek, túlélték a koncentrációs táborokat, és hazatértek Kárpátaljára. Leát Auschwitzból Németországba munkatáborába vitték, ahol összebarátkozott egy vele egykorú osztrák zsidó lánnyal. Mikor 1945 januárjában kezdték kiüríteni a tábort, Leának és a barátnőjének sikerült megszöknie. Mindketten jól beszéltek németül. Akadt néhány jólelkű ember, aki segített nekik árja papírokat és keresztlevelet szerezni. Ezekkel kihúzták 1945 májusáig. Lea cselédlánynak szegődött egy német családhoz. Egyébként később azt is megtudta, hogy az idősebbik húga, Rivka ugyanígy menekült meg. Ő is megszökött a koncentrációs táborból, és keresztény papírokkal élt valamelyik német városkában, még munkát is szerzett, villamoskalauz volt. A lányoknak könnyebb volt, mert náluk nem lehetett alkalmazni a nadrágellenőrzést. Amikor az amerikai csapatok bevonultak abba a városkába, ahol Lea lakott, fogta magát, és visszatért Kárpátaljára. Emlékszem, egyszer Bogdányba [Tiszabogdány] utaztunk a feleségemmel, hogy fölkeressük a felmenői sírját. Láttam a házat, ahol a háború előtt laktak. Üresen állt. Elhagyatott, aprócska ház volt. Kárpátaljára hazatérve, Lea Ungváron maradt. Jelentkezett az ápolónőképzőbe. Ungváron hozta össze a sors a koncentrációs táborokból hazatért testvéreivel. Már nem emlékszem mindegyik testvérére, pedig mindegyiket ismertem. A legidősebb fivére Leib volt. Aztán két lány következett, Sára és Liebe. Aztán még hárman, akikre már nem emlékszem. Aztán következett Rivka, Mehl és a feleségem, Lea [A feleség családi képe alapján szinte bizonyos, hogy nem ő volt a legkisebb gyerek. – A szerk.]. Mindegyikük nagyon kedves volt. Nem tudom, hogy a feleségem szülei mennyire voltak vallásosak, a fiatalok nem annyira, de a zsidó ünnepeket azért mindannyian megtartották.

Nem sokkal az után, hogy Kárpátalján kialakult a szovjethatalom, de még mielőtt megtörtént volna a lakosság számbavétele és a szovjet igazolványok kiadása, a feleségem testvérei kimentek Izraelbe. Persze nem legális úton. Akkoriban a dolog úgy működött, hogy összegyűlt az emigrálni akarók egy nagy csoportja, amely először Romániába utazott. Ott kibéreltek egy hajót, általában folyamit. A csoport azzal utazott Izraelbe. A testvérek más-más városokban és kibucokban éltek, ki hol telepedett le. Az egyikük, Leib Hellmann, akiből ügyvéd lett, polgármester is volt a Bér-Seva nevű városban, és föl is épített egy lakónegyedet, amit úgy neveznek, hogy Hellmann. A mellszobra ott áll a bér-sevai bevásárlóközpont előtt. A lányok közül már csak Sára él, a többiek mind meghaltak. Lea nem tartott velük. Először szerette volna befejezni a tanulmányait, megszerezni az ápolónői bizonyítványt, és csak azután akart kivándorolni. Magam is úgy gondoltam, jobb úgy Izraelbe menni, hogy az embernek van már szakmája. Nem is gondoltuk volna, hány évtizedet kell is majd leélnünk a vasfüggöny mögött. Az unokabátyám, Miklós sem maradt Kárpátalján. A szovjethatalom kisajátította a bútorüzemét. Miklós attól tartott, hogy letartóztatják, úgyhogy átment Magyarországra. Ott is élte le az életét. Egy budapesti zsidó lányt vett feleségül, gyermekeik is születtek, a család Budapesten élt. Miklós az 1980-as években halt meg, a budapesti zsidó temetőben nyugszik.

Leával 1946-ban házasodtunk össze. Akkoriban már nem volt Kárpátalján közeli hozzátartozónk. A feleségemnek volt egy unokatestvére, szabó volt, és volt saját háza Ungváron. Ő igazi zsidó esküvőt rendezett nekünk. A háza udvarán állították föl a hüpét, a szertartást pedig annak az egyetlen ungvári zsinagógának a rabbija vezette, amelyet még nem zártak be addigra. Amikor a házasságkötésünket bejegyeztettük az anyakönyvi hivatalban, a regisztrációhoz be kellett mutatni a születési anyakönyvi kivonatot. Leáé viszont nem volt meg, úgyhogy elutaztunk Rahóba. Elmentünk az anyakönyvi hivatalba, ahol az archív iratokat őrizték. Ott viszont kiderült, hogy a testvéreit ugyan bejegyezték, de Leát nem. A gyerekeket hol az egyik, hol a másik nagypapa, hol a nagymama, hol az apa, hol az anya jegyeztette be, Leáról viszont megfeledkeztek. Végig kellett csinálnia egy hivatalos hatósági személyazonosító vizsgálatot a rendelőintézetben. A születési évét bemondásra jegyezték be, a hónapot és a napot pedig akkor, amikor jelentkeztünk a rendelőintézetben. Az esküvő után a feleségem unokatestvéréhez költöztünk. Lea folytatta a tanulmányait, én pedig továbbra is a bútorüzemben dolgoztam, addigra egyébként már államosították. Megkaptuk a szovjet személyi igazolványunkat. A feleségem a Helena nevet kapta, nekem pedig azt mondták az okmányirodán, hogy a László orosz megfelelője a Vaszilij, úgyhogy a személyi igazolványomat Vaszilij Ringel névre állították ki. Próbáltam tiltakozni. Azt mondtam, ha nem tetszik nekik a László név, akkor legyen inkább a cseh név, a Ladislav. De az okmányiroda vezetője kitartott a maga igaza mellett. Akkoriban nagyon erőteljesen igyekeztek elterjeszteni, bevezetni az orosz nyelvet, az orosz neveket. A feleségem arról győzködött, hogy nem éri meg a kockázat, akár a szabadság kockáztatása, hogy az ember megőrizze a nevét. Láthattuk, mit művel a szovjethatalom. Miután letartóztatták és a GULAG-ra küldték a bátyját, aki családlátogatásra érkezett Angliából, megértettem, hogy ez a hatalom mindenre képes. Kárpátalján bezárták a zsinagógákat, a pravoszláv és a katolikus templomokat, és raktárakat, kiszolgálóhelyiségeket csináltak belőlük. És persze az épületek pusztultak. A vallást törvényen kívül helyezték, a vallásos embereket zaklatták, sőt üldözték. Ungváron élt egy Berhida nevű ember. Lehet, hogy anyám ágán valami távoli rokon, nem tudom. Ő irányította az ungvári nagy zsinagóga gazdasági ügyeit. Valami politikai vádat emeltek ellene, és tíz évet kapott a GULAG-on, szigorított rezsimben. Mindenki tudta, hogy kizárólag a vallási tevékenysége miatt ítélték el. Tíz év elteltével súlyos betegen tért vissza, és hamarosan meg is halt. A szovjethatalom idején veszélyes volt, ha az embernek külföldön éltek rokonai. A velük folytatott levelezés miatt elbocsáthatták az embert a munkahelyéről, sőt kémkedés vádjával akár börtönbe is zárhatták. Nem tarthattunk fenn kapcsolatot sem az unokatestvéreimmel, sem a feleségem rokonaival. Kötelezővé tették az orosz nyelv használatát. Majdnem minden iskolában bevezették az orosz nyelvű oktatást. A felnőtteknek is meg kellett tanulniuk oroszul, különben nem tudtak elhelyezkedni.

A feleségem meg én nem voltunk kimondottan vallásosak. De mindig tudatában voltunk annak, hogy zsidók vagyunk, és amennyire a szovjethatalom idején lehetséges volt, tiszteletben tartottuk a zsidó hagyományokat. Otthon megtartottuk azokat az alapvető zsidó ünnepeket, amelyeket gyermekkoromban is. Péntek esténként Lea gyertyákat gyújtott, imádkozott. A zsidó gimnáziumot ugyan nem tudta befejezni a háború miatt, de héberül jól tudott, jobban, mint én. Pészahkor mindig volt otthon macesz, amit Lea és az unokatestvére felesége otthon sütött meg. Később aztán Budapestről szereztük be a maceszt, már lehetett venni, persze nem hivatalosan. A szokásoknak megfelelően a szovjet ünnepeket a munkahelyünkön tartottuk meg, otthon viszont nem. Számunkra ezek csak egyszerű szabadnapok voltak. Az egyetlen szovjet ünnep, amit a feleségemmel mi is magunkénak éreztünk, a Győzelem Napja, május kilencedike volt [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.].

1947-ben született a lányunk, Vera, zsidó nevén Dvoira, 1950-ben pedig a fiunk, akit Mihálynak (oroszul Mihailnak), Mojsénak neveztük el, a két nagyapa, Lea apja és az én apám emlékére. A fiamat nem tudtuk körülmetéltetni a zsinagógában, ezek már szovjet idők voltak. Viszont a feleségemmel úgy gondoltuk, hogy ezt mindenképpen meg kell cselekednünk. Fölkerestük a megyei kórházat, és megbeszéltük a dolgot a helyi gyereksebésszel. Van ugyanis egy olyan betegség, amelyet műtéti úton kezelnek, gyakorlatilag körülmetélést végeznek. A sebész ezt a diagnózist írta az újszülött fiunk egészségügyi kartonjára, úgyhogy el is végezték rajta az operációt orvosi indok alapján.

A fiam megszületése után nagyon szűkösen voltunk már Lea unokatestvérénél, és az ő családjának sem volt túl kényelmes ez az állapot. Elhatároztuk, hogy átköltözünk Felsődomonyára. Elértem, hogy kiürítsék és visszaadják a régi kis házunkat. Meglepetésemre a dolog gyorsan elintéződött. Ahogy tudtam, rendbe hoztam a házat, és beköltöztünk. Meglepett és meghatott, amikor a helybeli parasztok kezdték visszahozni azokat a holmikat, amiket az üresen maradt házból vittek el. Képeket kaptam vissza, köztük a nagyapám és az apám portréját, és visszakerült néhány bútor is ilyen módon.

Miután Lea befejezte az ápolónőképzőt, a felsődomonyai gyermek-tüdőszanatóriumban helyezkedett el ápolónőként. Hogy Felsődomonyára költözünk, még egy ideig a bútorüzemben dolgoztam. Aztán áthelyeztek egy Ungvár melletti faluba, ahol újraindították a fűrésztelepet. A falu nevére nem emlékszem, csak arra, hogy egy folyócska partján feküdt, a folyóparton pedig volt egy nagy domb. A folyó túlsó partján volt egy lőtér a szovjet tankoknak és önjáró lövegeknek. Amikor gyakorlat volt, a folyón át ezt a dombot lőtték. Mi a falu közelében dolgoztunk, a domb oltalmában. Egyszer ebédszünetben épp a fatuskókon üldögéltünk, amikor nagy robbanásra lettünk figyelmesek. A víz felől jött a hang. Először azt hittük, hogy valaki dinamittal horgászik, de aztán a domb fölött átszálló lövedékek kezdtek becsapódni közvetlenül mellettünk. Fölordítottam, hogy mindenki feküdjön a földre. Az egyik fiú állva maradt. Őt gyakorlatilag kettészakította egy lövedék. Amikor minden elcsöndesedett, fölugrottam, és futni kezdtem. Az újabb lövés hangjára megint a földre vetettem magam. Sikerült valamelyest távolabbra jutnom. Aztán abbamaradt a lövöldözés. A fiún kívül, akit széttépett a lövedék, volt még egy halott, egy kocsis, aki a szekerével a fűrésztelep kapujánál állt. Amikor megkezdődtek a robbanások, a lovak megijedtek, megugrottak, és nekirohantak a zárt kapunak. A kocsis is meghalt, a lovak is elpusztultak. Volt még egy könnyű sérült, aki a karján sebesült meg. A gyakorlótérről beállítottak a tisztek, hogy kivizsgálják a történteket. Az egyikük, egy őrnagy, megkérdezte, hogy miért futottam el. Azt válaszoltam, hogy a lövedékek elől menekültem. Elfordult, és hallottam, ahogy azt mondja az elvtársainak: „Gyáva zsidó.” Erre megkérdeztem tőle, hogy a háborúban, amikor bombáztak, ő vajon a földhöz lapult, vagy fölugrott, hogy jobban lássák. A válaszát már meg sem vártam, otthagytam, és beadtam a fölmondásomat. Hazamentem Felsődomonyára. Ez volt az első eset a háború után, hogy lezsidóztak. Maga a szó nem volt számomra új. A cseh, a magyar és a ruszin nyelvben sincs olyan kifejezés, hogy héber, azt mondják, zsidó. És mi is zsidóknak neveztük magunkat. Emlékszem, a gimnáziumi történelemtanárom egyszer azt mondta: „A szó olyan, akár az olló. Manikűrözni is lehet vele, de meg is lehet vele ölni az embert. Minden azon múlik, hogy milyen tartalommal töltöd meg ezt a szót.” Később jó néhányszor hallottam még a zsidó szót. Minden alkalommal sértő, megalázó árnyalattal. A szovjethatalom idején azok az emberek, akik a Szovjetunióból érkeztek Kárpátaljára [Azaz a Szovjetunió egyéb területeiről, hiszen ekkor már Kárpátalja is a Szovjetunióhoz tartozott. – A szerk. ], magukkal hozták az addig itt nem létező antiszemitizmust is. Kezdetben csak hétköznapi antiszemitizmusról volt szó. 1948-tól kezdve viszont, amikor a Szovjetunióban megkezdődtek a kozmopoliták ellen indított perek, egyre inkább állami szintűvé vált [lásd: koncepciós perek; orvosper]. A zsidók nehezebben találtak munkát, nehezebben jutottak be felsőoktatási intézményekbe. Felsődomonyán az alakuló kolhozban kezdtem dolgozni könyvelőként. Nem sokkal később volt a kolhozelnök-választás. A helyiek, akik gyermekkorom óta ismertek, engem jelöltek. Nem voltam párttag, de nem ez volt a döntő érv. A helyi párttitkár, aki a Szovjetunióból települt át Kárpátaljára, a szavazás előtt bejelentette, hogy rólam nem kell szavazni, mert a kolhoznak nem kell zsidó elnök. Ez már nem suttogás volt, hanem nyílt beszéd egy közös rendezvényen. Az antiszemitáknak már nem kellett titkolózniuk.

A feleségemmel együtt igyekeztünk távol tartani magunkat azoktól, akik a Szovjetunióból települtek át, és általában mindentől, ami a Szovjetunióban zajlott. Nagyon kevés közös dolgunk volt velük. Nem érdekelt minket, hogy mi történt a Szovjetunióban, és mi foglalkoztatta az áttelepülteket. Sok kárpátaljai barátunk volt, zsidók, nem zsidók. Amikor 1953 januárjában kirobbant az úgynevezett „orvosok ügye”, egyetlen tősgyökeres kárpátaljai sem hitt abban, amit az újságokban írtak. A legjobb orvosaink zsidók voltak, és holmi, újságokban közzétett hazugságok nem ingatták meg a beléjük vetett bizalmat. A betelepültek viszont a rendelőintézetekben azt követelték, hogy ne irányítsák őket zsidó orvosokhoz. A különböző szervezetekben gyűléseken ítélték el a méregkeverő orvosokat. Tisztában voltunk azzal, hogy ez csak az első lépés, a fölkészülés a további represszióra. Úgy hiszem, hogy csak Sztálin halála mentett meg minket a lágerektől vagy a kitelepítéstől. Ami a Szovjetunió több népével is megtörtént [Egyébként az 1920-as években a zsidókkal is – lásd: Birobidzsán. – A szerk.]. Sok ismerősömmel és barátommal együtt megkönnyebbüléssel fogadtam Sztálin halálhírét. Akkoriban már tudtuk, hogy Sztálin parancsára egész népeket száműztek. A krími tatárokat, a csecseneket, a volgai németeket [lásd: a volgai németek deportálása; a krími tatárok deportálása; a csecsenek deportálása]. Abban bíztunk, hogy a halála után jobb, könnyebb lesz az élet. Nem is értettük, hogy a betelepültek miért zokognak, mintha a legközelebbi, legkedvesebb hozzátartozójuk halt volna meg. A huszadik pártkongresszuson elmondott Nyikita Hruscsov beszéd után hittünk abban, hogy nem lesz visszatérés a múlthoz, hogy új élet kezdődik a Szovjetunióban [lásd: az SZKP XX. kongresszusa; Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson]. Eleinte úgy tűnt, hogy a reményeink valóra válnak. A táborokból kezdtek hazatérni az ártatlanul elitélt emberek. Csillapodott az antiszemitizmus. De mindez nem tartott sokáig. Persze már nem úgy mentek a dolgok, mint Sztálin idején. Nem voltak látványos perek, tömeges kivégzések, és a szovjet emberek számára megszokott kifejezés: „a nép ellensége” is a múlt ködébe veszett. De ezzel véget is ért minden. Az antiszemitizmus nem szűnt meg, és a nyomor is, amelyben a Szovjetunióhoz csatolás óta éltünk, megmaradt. Akárcsak a kommunista párt vezető szerepe. A kolhozban még a vetés idejét sem az agronómus, hanem a járási párttitkár határozta meg. Számunkra mindez embertelennek tűnt. A csehszlovák fennhatóság idején nőttünk föl, és pontosan tudtuk, mit jelent a jó, a méltósággal élt élet. Tudtuk, mit jelent a hazaszeretet. De hogyan lehetett volna szeretni a Szovjetuniót!? Nyilvánvaló, hogy ehhez ott kellett volna születni, felnőni, és semmi másról nem tudni, semmi mást nem ismerni. Nem véletlen, hogy a Szovjetunióban minden lehetséges módon akadályozták a külföldiekkel való kapcsolatokat, azt, hogy az emberek ne csak a szovjet újságokból értesüljenek arról, hogy milyen az élet máshol. Az embereknek nem volt semmiféle viszonyítási alapjuk. Mi a saját életünket éltük. Amennyire lehet, külön a Szovjetunió életétől. Nem is akartam tudni arról, ami ott folyik. Távol tartottam magam ezektől a dolgoktól. De volt két esemény, ami megrázott. A szovjet csapatok magyarországi és csehszlovákiai bevonulása. Amikor a Szovjetunió 1956-ban bevonult Magyarországra, aztán 1968-ban Csehszlovákiába, a lelkem mélyéig felháborodtam. Mindez nagyon hasonlított arra, ahogyan Hitler benyomult Európa országaiba. Kérdem én, bárki is elhitte, hogy Magyarország és Csehszlovákia nem tudta megoldani a maga problémáit, és a Szovjetuniótól kért katonai segítséget? Megértettem, hogy a Szovjetunió elnyomta és el is fogja nyomni minden olyan országnak a törekvését, amely megpróbált kiszabadulni a szocialista táborból, és saját akaratának megfelelően alakítani a sorsát. Ez törvényszerűen alakult így, amit ésszel fölfogtam ugyan, de a lelkem mélyén értetlenséggel fogadtam.

A gyermekeim úgy nőttek föl, mint a többi szovjet gyerek. Orosz általános iskolában tanultak, és az akkori rendnek megfelelően, úttörők és komszomolisták voltak. Egyaránt voltak zsidó és nem zsidó barátaik. A feleségemmel nem néztük a származást, azt tartottuk fontosnak, hogy milyen az ember. A gyermekeinket mindenesetre zsidónak neveltük. A feleségem ivritül tanította őket, én pedig meséltem nekik a zsidó történelemről, a hagyományokról, a vallásról. A fiam nagyjából négy éves volt, amikor már el tudta mondani héberül a négy hagyományos pészahi kérdést [lásd: má nistáná]. A széderestén már ő tette föl nekem a kérdéseket, ahogyan kell. Persze mondtuk nekik, hogy erről ne meséljenek az óvodában vagy az iskolában, mert kellemetlenségeink támadhatnak. Bármilyen furcsa, a gyerekek ezt megértették. Amikor a fiam betöltötte a tizenharmadik évét, otthon megtartottuk a bár micvóját. Eljöttek a zsidó barátaink, és közösen tartottuk meg a szertartást a szokásoknak megfelelően. A feleségemmel otthon magyarul és jiddisül beszéltünk, a gyerekekkel pedig magyarul, jiddisül és nagy néha oroszul. Én nem tudtam olyan jól jiddisül, mint a feleségem. Neki ugyanis jiddis volt az anyanyelve, én meg csak a héderben tanultam. A feleségem úgy gondolta, hogy a gyerekeinknek tudniuk kell jiddisül.

Az iskola befejezése után Vera, a lányunk a postán helyezkedett el távírdászként, és ezzel egy időben levelezőn tanult a zaporozsjei műszaki főiskolán. Amikor a diplomáját megkapta, villamosmérnöki beosztást kapott. Mielőtt kivándorolt Izraelbe, a postán dolgozott. Vera még tanult, amikor férjhez ment. A férje szintén zsidó, Vjacseszláv Dolburder. 1945-ben született, Ungváron. A szülei az után települtek át Kárpátaljára, hogy a terület a Szovjetunió fennhatósága alá került. Vjacseszláv mérnök volt az ungvári műszergyárban. Két fiuk született, Joszif 1981-ben, Jefim pedig 1983-ban. Mindkét unokámat körülmetélték az előírás szerint. Igaz, ugyanazt a trükköt kellett alkalmaznunk ezúttal is, mint amikor a fiunk körülmetélését intéztük. A sebész is ugyanaz volt, aki a fiamat műtötte.

A fiamat az iskola elvégzése után behívták katonának. Szerelőként szolgált a légierőnél. Ott szerezte meg a jogosítványt. Miután leszerelt, visszatért Ungvárra, és először abban a szanatóriumban helyezkedett el sofőrként, ahol a feleségem is dolgozott, utána pedig a tűzoltóknál szerzett munkát. Mihail egy Szofija Jakovleva nevű orosz lányt vett feleségül, aki a szüleivel együtt valahonnan Oroszországból települt át Kárpátaljára. Szofija apja a hadseregben szolgált, és a család gyakran költözött egyik szolgálati helyről a másikra. Igaz, végül Ungváron megállapodtak, Szofija apja itt töltötte le a nyugdíjig hátralevő idejét, és a család is itt települt le. Szofija és Mihail lánya, Jelena 1978-ban született, a fiuk, Leó pedig 1985-ben. Szofija most abban az étteremben dolgozik, amelyet a volt vendéglőnk helyén építettek. Amikor Ungváron is létrehozták a Heszedet, Mihail oda ment sofőrnek. Azóta is ott van.

Amikor az 1970-es években megkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, mi is úgy döntöttünk, hogy elmegyünk [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. A Szovjetunió nem vált igazán a hazánkká. Sok dolgot nem tudtunk megszokni. Bíztunk abban, hogy Izraelben emberi módon élhetünk, hogy az unokáink egy olyan országban nőhetnek fel, amelyet hazájuknak érezhetnek. Sok rokonunk és barátunk élt Izraelben, úgyhogy nem szenvedtünk volna a magánytól, a társaság hiányától. De sajnos nem úgy történt, ahogy elterveztük. Amikor a fiam leszerelt és hazatért, beadtuk a kivándorlási kérelmünket. A feleségem rokonai megküldték a vízumokat. Egy idő múlva hivattak, hogy a feleségem és én kivándorolhatunk, de a fiam leghamarabb tíz év múlva hagyhatja el az országot, mert álláspontjuk szerint a hadseregben töltött idő alatt katonai titkok birtokába jutott. Ez egyszerűen nevetséges volt. Sorkatonaként szolgált, de bizonyítani képtelenség volt bármit is. Nem akartuk itt hagyni a fiunkat. Maradtunk.

A nyugdíj előtt néhány évvel otthagytam a munkahelyemet, és elmentem dolgozni egy ungvári gyár ajándékkészítő műhelyébe, ami Ungvár mellett volt, egy Szerednye nevű kis faluban. Asztalosmunkát végeztem, fából készült ajándéktárgyakat csináltam, később pedig én készítettem a mintákat a termeléshez. Annak idején a gimnáziumban elég jól megtanultam rajzolni. Ez most sokat segített. 1980-ban, amikor Moszkvában rendezték meg a nyári olimpiát, készítettem egy emléktárgyat. Egy kör alakú nyírfa talapzaton két, egyenként tíz-tizenkét centi magas, fából faragott futballista állt. A talapzaton felirat: „Moszkva 80”, és az olimpiát szimbolizáló öt karika. A mintát jóváhagyták Moszkvában, megkezdődhetett a gyártás. Ezért az ajándéktárgyért megkaptam a népgazdaság eredményeit bemutató kiállítás bronzérmét Moszkvában. Jól jövedelmező munka volt, ötszáz rubelt is lehetett vele keresni egy hónapban. (A szovjet átlagfizetés akkoriban százharminc rubel körül volt.) Persze az egész család dolgozott otthon: gyakran vittem haza a munkát, és a feleségem meg a lányom segített összeállítani meg összeragasztani a figurákat. De nem tartott sokáig, mert kétszázötven rubelben maximálták a fizetést. A fiamat is, aki akkoriban a tűzoltóknál sofőrködött, bejegyeztettem a műhely dolgozójaként. A munkarendje olyan volt, hogy egy napot dolgozott, három napot otthon volt. Változatlanul a régi kis házunkban éltünk, ami három család számára már szűkösnek bizonyult. A feleségemmel minden hónapban félretettük a fizetésünk egy részét, hogy új házat építhessünk. Az építkezést a régi házunk helyén kezdtük meg, 1975-ben. Azt akartuk, hogy a gyerekeink, az unokáink és a dédunokáink is ebben a házban éljenek. Tágas, kétszintes épületet emeltünk, mindkét szinten három szoba, konyha, mellékhelyiségek. A ház köré nagy kertet, szőlőt telepítettünk. A feleségemmel és a fiam családjával mi foglaltuk el a földszintet, az emeleten pedig a lányom élt a férjével és a fiaival. Most a ház ismét gyermekzsivajtól hangos. Az unokám, Jelena és a férje, az ukrán Iván Nyesztor, együtt él velünk. Két gyermekük van, a dédunokáim. Mihail 1997-ben, a kisebbik, Jelena pedig, aki a feleségem tiszteletére kapta a nevét, már Lea halála után, 2000-ben született.

A szabadidőmben gyakran kijártam a hegyekbe, az erdőbe rajzolni. Szerettem tájképeket festeni, vázlatokat készíteni Ungvár régi épületeiről. Amikor az ajándékkészítő műhelyben helyezkedtem el, lett egy új hobbim. Az erdőt járva, érdekes formájú ágakat, gyökereket gyűjtöttem, amikből különböző figurákat, gyertyatartókat készítettem. A gyökér vagy a kéreg formája már megmutatta, hogy mit lehet belőle formázni. Néhány tárgy meg is maradt, de a legtöbbet elajándékoztam.

A lányom és a családja 1992-ben vándorolt ki Izraelbe. Egy kibucban telepedtek le, nem messze Kirjat-Jamtól. Ez egy mezőgazdasággal foglalkozó kibuc, csirkéket nevelnek, tejgazdaságuk van, virágokat és citrusféléket termesztenek. Van egy fröccsöntő üzemük is. A lányom pénztáros a kibuc élelmiszerboltjában, a férje pedig a fröccsöntő üzemben dolgozik. Jelenleg mindkét fiuk katona. Ha letelik a katonaidejük, mindketten egyetemen akarnak továbbtanulni. Elégedettek az életükkel, szeretik az új hazájukat.

Mihály fia, Leó is kiment Izraelbe tavaly [2002], miután befejezte a középiskolát. Ott akar tanulni, és ott is akar élni. Már túl van a katonai szolgálaton. Nemrég meglátogatott minket Ungváron. Egyébként Asdódban él.

Amikor az 1980-as években a Szovjetunióban megkezdődött a peresztrojka, úgy viszonyultam hozzá, mint mindenhez, amit a szovjethatalom művelt [lásd: gorbacsovi politika]. Bizalmatlanul. Eltelt egy kis idő, és rájöttem, hogy ezúttal tévedtem. Beköszöntött a szabadság. Az újságokban olyan dolgokat lehetett olvasni, amikért nem sokkal korábban még a GULAG-ra küldték az embereket. Nem csak arra nyílt lehetőség, hogy külföldiekkel levelezzünk, hanem arra is, hogy külföldre utazzunk, és külföldieket hívjunk meg magunkhoz. És már nem kellett tartanunk a KGB-től [lásd: VCSK (Cseka) – (O)GPU – NKVD – NKGB – MBG – MVD – KGB]. A szovjethatalom éveit jellemző vallási tilalom megszűnt. Az emberek szabadon járhattak templomba, zsinagógába, nyíltan, rejtőzködés nélkül megtarthatták a vallási ünnepeket. A gond csak az volt, hogy a szovjethatalom éveiben az emberek elszoktak az ilyesmitől, mérséklődött a vallás iránti igény. Ungváron a zsinagógában nem gyűlt össze egy minjánra való férfi sem. De aztán szép lassan a vallás is kezdett újjáéledni. A peresztrojka idején Ungváron megszerveződött és működni kezdett a zsidó hitközség. Persze a Heszeddel összehasonlítva jóval kevesebbet tudott csak csinálni, de így is nagyon örültünk neki. A hitközség segített visszacsábítani az embereket a zsinagógába. Megtanította az embereket imádkozni, fölidézte a hagyományokat. A közösség gondoskodott arról, hogy Pészah idején Budapestről hozzanak maceszt, gondoskodott arról, hogy mindenkinek legyen imakönyve, tálesze, tfilinje – minden, ami szükséges. Amikor a feleségem megbetegedett, a hitközség gyógyszerekkel és élelemmel segített. Lea 1996-ban halt meg, és a hitközség magára vállalta a temetését. A feleségemet zsidó szertartás szerint temettük el az ungvári temető zsidó részén [lásd: temető; temetés; holttest előkészítése a temetésre]. A régi zsidó temetőt már bezárták. A temető nincs messze, gyakran kijárok a feleségem sírjához, a halálának évfordulóján [jahrzeit] pedig kádist mondok érte a zsinagógában. Utána pedig megvendégelem azokat, akik aznap a zsinagógába látogattak. A rabbi megköveteli, hogy csak kóser ételek legyenek az asztalon. Ez persze elég nehéz. A vodkát én hozom, a lányok süteményt sütnek.

A peresztrojka kezdete óta két ízben jártam Izraelben, a lányomnál és az unokáimnál vendégeskedtem, végiglátogattam a rokonaimat és a barátaimat. Izrael feledhetetlen élményt jelentett a számomra. Csodálatos ország, csodálatos emberekkel. Nagy örömmel töltött el, és mélyen megindított, hogy mindenki szereti a hazáját, és megtiszteltetésnek tartja, hogy a hadseregben is szolgálhatja, védheti. Akkor is sajnáltam, azóta is nagyon sajnáltam, hogy nekem nem adatott meg Izraelben élnem. Most már késő erre gondolni. De annak nagyon örülök, hogy a lányom és az unokáim Izrael állampolgárai.

Hetente háromszor megyek el a zsinagógába: hétfőn, csütörtökön és szombaton. Az emberek péntek esténként is összegyűlnek, de ez már túl nagy megterhelés volna nekem. Az egyik szememre nem látok, és a sötétben már nehéz volna hazamenni. Megszoktam, hogy emelt fővel járok, mostanában viszont nem árt a lábam elé nézni. Gyakran fölhívnak a Tórához, ezzel is jelezve, hogy tisztelik a koromat. Minden zsidó ünnepet megtartunk. Beismerem, régóta nem böjtöltem Jom Kipur idején, azóta, hogy a feleségem meghalt. A hozzám közelállók meggyőztek arról, hogy az egészségi állapotomnak nem tenne jót a böjtölés. Idén viszont böjtöltem, és nem történt semmi különös, kibírtam.

Ungváron 1999-ben alakult meg a Heszed. A szervezet nagy munkát végez a kárpátaljai zsidó élet újjáélesztése érdekében. A Heszedben vannak szakkörök, ahol héberül lehet tanulni, a zsidó történelmet, a zsidó hagyományokat lehet tanulmányozni. A gyerekektől az idősekig minden korosztály tagjai megfordulnak itt. Van zsidó tánc- és énekklub, irodalmi színpad, idősek klubja és sok érdekes rendezvény. A Heszed gondoskodik a leginkább rászorulókról: az idősekről és a gyerekekről. Élelmiszercsomagokat osztanak, a magányosan élőknek házhoz viszik az ebédet. Az egyedülálló öregekhez, akik nem tudnak gondoskodni magukról, ápolókat küldenek. Van étkezde, ahova az idősek nemcsak enni, hanem beszélgetni, újságot olvasni is bejárhatnak. A gyerekeknek zsidó nyári tábort szerveznek, ahol azt is megtanulják, hogyan kell zsidóként élni, emellett idegen nyelveket is tanulnak. A táborozás nagyon érdekes, izgalmas, és a gyerekek mindig türelmetlenül várják a szünidőt. A belügyminisztérium városi kórházát tartják a város legjobb egészségügyi intézményének, a Heszed itt bérel két kórtermet. Mindenki, akinek kezelésre, gyógyulásra van szüksége, befekhet a kórházba, kivizsgáltathatja, kezeltetheti magát. Én is befeküdtem egyszer, de nem szeretem a kórházat. Úgy hiszem, az egészségnek sokkal jobbat tesz a viccelődés, a nevetés, vagy egy pohár jófajta házi bor, mint a tabletták. Persze én boldogabb vagyok, mint sokan mások, hiszen velem együtt él a családom három nemzedéke: a fiam, az unokám, a dédunokáim, akik megtöltik élettel a házat. Mellettük én is fiatalabbnak érzem magam.

Még mindig szeretek az erdőben sétálni, érdekes formájú ágakat, gyökereket gyűjteni. Néha csendéleteket festek. Igyekszem rendszeresen tornázni, hosszú sétákat teszek. Mostanában gyakran elkísérnek a dédunokáim. Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni a hitközségért és a Heszedért. Tavaly én készítettem el a nagy zsidó naptárat. Héberül, a hónapok zsidó elnevezésével. Mellette pedig a keresztény elnevezések, hogy az is eligazodjon rajta, aki nem tud héberül, és megtalálja az ünnepnapokat. Minden oldalon illusztráció van, egy-egy izraeli tájkép. Azt is föltüntettem, hogy mikor melyik fejezetet kell fölolvasni a Tórából. Ünnepeken hét embert szólítanak ki a Tórához, sábátkor és hétköznapokon kevesebbet, és minden alkalommal meghatározott fejezetet kell fölolvasni. Ilyen ez a naptár. Most Ros Hásánáig el kell készítenem a jövő évi naptárat. Nehéz munka, hiszen az egyik szememre nem látok, de az embereknek szükségük van rá, nekem pedig örömöm telik benne.

Azt természetesen nem állíthatom, hogy amióta Ukrajna függetlenné vált [1991], megszűnt volna az antiszemitizmus, de az ukrán törvények lehetővé teszik, hogy küzdjünk ellene. Hétköznapi szinten föl-fölbukkan az antiszemitizmus, de korántsem olyan gyakran, mint régen. Azt persze nemigen hiszem, hogy az antiszemitizmus végleg eltűnik valamikor Ukrajnában, de azért jó volna bízni benne.

Interviewer: Tanja Eckstein
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Oktober 2002

Anmerkung: Erna Wodak starb im März 2003 in Wien.

Frau Doktor Wodak ist eine gutaussehende 86jährige Dame. Um Frau Doktor Wodak zu interviewen, muß ich durch den Garten des Belvedere 1. Ihr Häuschen verbirgt sich hinter einer Mauer und ist umgeben von einem wunderschönen Garten. Eine elegante, sehr auf Etikette achtende Dame, öffnet mir freundlich die Tür. In ihrer Wohnung kann ich keinen Moment vergessen, daß ich mich auf dem Gelände des berühmten Museums befinde, es gibt kein Möbelstück, daß nicht musealen Wert besitzt.
Frau Doktor Wodak ist freundlich, aber sehr distanziert, was eventuell zum Teil daran liegt, daß sie viele Jahre die Frau eines Botschafters war. Sie hat Probleme mit ihren Augen, das hält sie aber nicht davon ab, regelmäßig zu ihren Bridge-Nachmittagen zu gehen. Überaus freigiebig stellt sie mir ihre Familienfotos zur Verfügung. Als ich die Fotos zurückbringe, ist sie aufgeschlossener, plaudert sogar über Gefühle und ich bedaure sehr, das Interview bereits auf Kassette zu haben.

Mein Name ist Dr. Erna Franziska Wodak, geborene Mandel. Ich wurde am 30. November 1916 in Wien geboren.
Leider weiß ich nichts über meine Großeltern väterlicherseits und kenne nicht einmal ihre Namen.

Der Vater meiner Mutter, Doktor Simon Friedmann war Rabbiner in Lublinitz, das war damals Oberschlesien.
Er wurde am 24. Oktober 1849 in Kempen, das lag in Posen, geboren. Er starb am 28. Mai 1924 in Wien. Von der Großmutter kenne ich weder den Namen, noch habe ich jemals etwas über sie erfahren. Die Großeltern hatten nur eine einzige Tochter [Anmerkung: Kann nicht stimmen, auf seinem Grabstein steht: Tief betrauert von seinen KINDERN und Enkeln], das war meine Mutter. Meine Mutter hieß Anna Friedmann und war eine geborene Oppenheim [Anmerkung: Wahrscheinlich nach dem Namen ihrer Mutter. Ich nehme an, die jüdische Ehe ihrer Eltern wurde vorerst staatlich nicht anerkannt, deshalb wurde bei der Geburt der Name ihrer Mutter eingetragen].
Sie wurde am 7. November 1882 in Lublinitz geboren. Meine Mutter war eine sehr religiöse Frau. Ihre Muttersprache war Deutsch und sie war von Beruf Schriftstellerin und Malerin.

Mein Vater war Rabbiner. Er hieß Aron L. Mandel, wurde am 30.10.1869 in Verbo, Komitat Neutra, in Ungarn, geboren, war Professor Doktor der Theologe. Er hatte eine Reifeprüfung in der Rabbinatsschule in Budapest und das Doktorat an der Universität in Wien. Er unterrichtete Religion im Gymnasium im 4. Bezirk.

Der Bruder meines Vaters hieß Geza Mandel. Mein Onkel lebte in Wien, im 19. Bezirk. Er war verheiratet mit Tante Liesl und war Geschäftsmann. Geza starb vor dem Holocaust, seine Frau Liesl wurde ermordet [Elisabeth Mandel, geb. am 9.10.1886 wurde am 20.5.1942 nach Maly Trostinec deportiert und am 26.5.1942 ermordet. DÖW-Opfer-Datenbank]

Meine Eltern heirateten in Wien.

Ich hatte eine Schwester und einen Bruder.

Meine Schwester hieß Amalie Lilli Hoff, geborene Mandel, und wurde am 14. Mai 1906 in Wien geboren.

Mein Bruder Emil Emanuel Mandel wurde am 3. September 1910 in Wien geboren.

Unsere Wohnung befand sich in Wien im 10. Bezirk in der Gudrunstrasse 142, ich besuchte auch die Volksschule im 10. Bezirk.

Zu Hause hatten wir ein Dienstmädchen, das gleichzeitig auch unsere Köchin war. Unsere Wohnung war groß, und das Dienstmädchen wohnte mit uns zusammen.

Meine Schwester durfte nicht maturieren, mein Vater hatte das bestimmt, weil er glaubte, für Mädchen sei die Matura nicht wichtig. Nach der Schule erlernte meine Schwester den Schneiderberuf und besaß später im 1.Bezirk in Wien, in der Wollzeile, einen Schneidersalon.

Mein Bruder studierte Medizin an der Universität in Wien, machte seinen Doktor als Internist und arbeitete im Rothschild-Spital.

Wir waren eine sehr religiöse Familie, feierten alle jüdischen Feste zu Hause und ich ging sehr oft in den Tempel im 10. Bezirk, in dem mein Vater Vorträge hielt.

Wir hatten ein sehr geselliges Haus. Meine Eltern hatten oft Gäste und einen großen Freundeskreis. An eine Dame kann ich mich erinnern. Wir feierten natürlich jeden Freitagabend Schabatt und diese Dame war alleinstehend und ein bißchen behindert, und immer freitags unser Gast. Meine Mutter führte natürlich einen koscheren Haushalt.
Nach der Volksschule ging ich in die Mittelschule, die hieß der „Wiener Frauenerwerbverein“, und war am Wiedner Gürtel. Diese Schule gibt es noch immer und sie heißt auch noch immer so.
Es gab in dieser Schule zwei Richtungen, man konnte Haushalt und Nähen lernen, aber das hat mich nicht interessiert. Ich war sehr lerneifrig und entschied mich für Sprachen, Latein, Englisch und Französisch und ich maturierte dann auch in diesen Fächern.

Antisemitismus habe ich in der Schule kaum kennengelernt. Ich hatte eine Freundin, die immer zu mir gehalten hat. Ein anderes Mädchen, mit der ich täglich in die Schule ging, sie war die Tochter eines Spirituosen-Fabrikanten im 10. Bezirk, hat sich dann als ziemliche Nationalsozialistin entpuppt. Sie hatte bereits ein Hakenkreuz unter dem Mantel, aber das bemerkte ich erst viel später.
In der siebenten Klasse, im Realgymnasium, holte ich mir den Schlüssel der Garderobe, sammelte sämtliche Hakenkreuze von den Mänteln und brachte sie strahlend der Direktorin.
Ich wußte natürlich nicht, daß die Direktorin auch eine Nationalsozialistin war. Sie hätte mich rausschmeißen können, das hat sie Gott sei Dank nicht getan, aber sie hat mich zurecht gewiesen.

Als mein Vater starb, war ich dreizehn Jahre alt. Er starb kurz nach seinem sechzigsten Geburtstag, das war der 7. November 1929, an Herzmuskelentzündung.
Eigentlich wollte ich immer Theologie studieren, aber ich war so unglücklich, daß ich keinen Vater mehr hatte, so beschloß ich, Chemie zu studieren.

Meine Geschwister und ich waren eine Clique. Da ich ein spätes Kind war, hatte sich vor allem meine Schwester sehr um mich gekümmert, sie ging auch mit mir in die Tanzschule und zur Gymnastik. Den Gymnastikunterricht hatte ich bei einer sehr netten jüdischen Familie, im 4. Bezirk.

Meine Schwester heiratete in Wien den Schauspieler Otto Hoff. Er spielte im 2. Bezirk in einem jüdischen Theater, auf einer jüdischen Bühne und war ein sehr frommer Jude. Meine Mutter und ich haben ihn aber nie auf der Bühne erlebt.

Eigentlich war meine Schwester in einen Amerikaner verliebt, den sie dann nicht geheiratet hat, weil mein Vater dagegen war. Der Amerikaner war kein Jude, aber wir fanden alle, daß das sehr schade war, denn dieser Amerikaner war ihre große Liebe. Und so wäre auch ihr Leben viel leichter gewesen.

Meine Mutter war sehr beschäftigt, sie war immer die Obfrau von jüdischen Vereinen wie zum Beispiel WIZO [Women’s International Zionist Organisation], sie hat sehr viel gearbeitet.

1934 habe ich maturiert und danach an der Universität Wien Chemie studiert.

Mein Bruder war in der Sozialistischen Jugend, er wurde einmal festgenommen, aber nach einem Tag Arrest frei gelassen. Meinen Bruder haben die Nazis schon am ersten Tag nach ihrem Einmarsch gesucht.
Da hat unsere Köchin, die Mizzi, sehr gut reagiert. Als die Nazis kamen, hat sie die Kette vor die Tür gelegt und die nicht rein gelassen und gesagt:
„Der Herr Doktor ist im Krankenhaus.“ Da sind sie wieder abgezogen. Später wären sie nicht so schnell gegangen.

Mein Bruder ging an diesem Abend ins Rothschild-Spital und kam nicht mehr nach Hause. Er wartete dort so lange, bis ich ihn mit seinen Papieren holte, damit er nach Italien fliegen konnte. Das war zu dieser Zeit noch möglich.

Meine Mutter hatte einen Cousin in London gefunden, einen Zahnarzt, den sie bat, für mich ein "advertisment" zu schicken, damit auch ich herauskomme.
Meine Mutter beantwortete auch für mich eine Annonce, in der eine Erzieherin für kleine Kinder in London gesucht wurde.

Die Deutschen marschierten am Freitag in Wien ein. Am darauffolgenden Montag fuhr ich ins Laboratorium der Universität und traf meine Kommilitonen, die sich auf der Währingerstraße vor dem Eingang versammelt hatten und zu mir sagten:
„Wenn Du noch einen Schritt machst, bist Du im Konzentrationslager.“ Das waren all diese Studenten, mit denen ich vier Jahre studiert hatte. Es gab nicht einen meiner Mitstudenten, der zu mir gestanden hätte.

Bis zu meiner Emigration lebte ich in Wien und wurde von den Nazis belästigt: Ich mußte die Stiegen der Universität waschen und vor allem, was furchtbar war, ich bekam in mein Studienbuch den Eintrag, daß ich nicht weiter studieren dürfte.

Zwei Monate mußten mein Bruder und ich auf unsere Papiere warten. Ich bereitete mich in dieser Zeit auf die Emigration vor und verschiedene Dinge: Ich bekam sogar ein Diplom, daß ich die Qualifikation erworben hätte, im Spital im Laboratorium oder in der Kosmetikforschung arbeiten zu können.
Anfang Juni konnte ich nach England emigrieren. Ein Nationalsozialist schaute mir beim einpacken zu, damit ich nichts Wertvolles wegtrage.

Zuerst fuhr ich ins Spital zu meinem Bruder und begleitete ihn zum Flugplatz, er flog nach Italien. Am Abend fuhr ich mit der Bahn nach Triest, um meinen Bruder dort zu treffen und ihm noch etwas Geld zu bringen. Wir hatten zu dieser Zeit sehr wenig Geld, aber das habe ich ihm gebracht, war mehrere Tage und Nächte mit ihm zusammen und bin dann mit dem Zug nach London gefahren.

Meine Schwester blieb in Wien. Ihr Mann wurde in der Pogromnacht, am 10. November 1938 verhaftet und ins Konzentrationslager Dachau deportiert.
Meine Mutter und meine Schwester blieben gemeinsam in Wien.

Ich wurde in England bei einer sehr orthodoxen Familie untergebracht. Sie waren begeistert, die Tochter eines Rabbiners aufnehmen zu können.
Das war eine furchtbare Stellung. Ich mußte sie bedienen, alle Betten machen im Haus, durfte nur in der Küche essen, und schlief mit zwei kleinen ekelhaften Kindern in einem Zimmer. Manchmal mußte ich auch um zwölf Uhr nachts noch einen Kaffee oder Kakao servieren, ich war todunglücklich.
Freundinnen hatten mir dann erzählt, daß es einen Internationalen Studenten-Verein gäbe, ich solle dort hingehen, vielleicht könnten die mir helfen.
Im Internationalen Studenten-Verein saß eine furchtbar nette Sekretärin, die mir aber leider nicht helfen konnte.
Daraufhin ging ich nach Hause zu dieser Familie, es war mein einzig freier Tag, packte meine Sachen und fuhr zu einer Freundin meiner Mutter.
Ich wartete nicht einmal auf mein mir noch zustehendes Geld, ich wollte sofort weg.

Die Freundin meiner Mutter erschrak sehr, als ich mit einem Koffer vor ihrer Tür stand, aber ich beruhigte sie und behauptete, daß ich bestimmt am nächsten Tag eine Stelle finden würde.

Am Morgen kaufte ich mir eine Zeitung und fand eine Annonce, eine Familie suchte ein Kindermädchen. Ich rief an, ein sehr netter Mann war am Telefon. Ich sagte ihm, daß ich eigentlich weiter Chemie studieren und keine Kinder erziehen wolle, und er antwortete, die Kinder seien älter, gingen schon in die Schule, ich solle doch zuerst mal kommen.

Das waren die Rothmans von den Rothman-Zigaretten. Sie waren eine sehr reiche Familie und wohnten in einer wunderschönen Villa. Sie garantierten dann, daß meine Mutter den Engländern nicht zur Last fallen würde und so konnte sie nach England emigrieren und war gerettet.

Mein Bruder war in Italien und bewarb sich in Amerika um eine Stellung an einer Universität. Nach einiger Zeit bekam er die Mitteilung, er könne die Stelle antreten. Bevor er nach Amerika übersiedelte, kam er noch einmal zu mir nach England, um sich zu verabschieden. Er besuchte mich bei den Rothmans und flog dann nach Amerika.

Im Januar 1939 bekam ich von der Sekretärin des Studentenvereins einen Brief, in dem stand, wenn ich in Liverpool eine Prüfung absolvieren würde, könne ich weiter studieren.
Die Rothmans sagten:
„Du fährst sofort.“ Am Bahnhof in Liverpool erwartete mich eine sehr nette Dame, es war Januar, sie trug einen Strohhut und sagte:
„A young man arrived here and if you have any problem, he is going to solve it.”

Ich war glücklich, alles war für mich vorbereitet. Ich lebte bei einem Professor der Universität, bekam ein Taschengeld und durfte frei studieren. Und alle waren sehr nett und ich verstand mich mit ihnen sehr gut.

Zum Abendessen mußte ich mich immer umziehen, ich hatte einen langen Rock und zwei Blusen, weil man sehr auf die Etikette achtete.
Die Familie des Professors lebte in einiger Entfernung zur Universität. Nach dem Essen zog ich mich wieder um und ging mit den erwachsenen Kindern der Familie des Professors zum Roten Kreuz, um dort am Abend zu arbeiten. Wir halfen den Kindern, die aus London evakuiert wurden.
Das war eine schreckliche Erfahrung für mich, weil ich immer geglaubt hatte, England sei ein Land, in dem die sozialen Einrichtungen viel besser als in Österreich wären, aber es gab Kinder, die hatten noch nie Milch getrunken, die waren mit Bier aufgewachsen, hatten sich nie die Zähne geputzt, das war unbeschreiblich.

Dann lernte ich Walter Wodak kennen. Er arbeitete an der Liverpooler Universität bei einem Professor, dem er erzählt hatte, daß sehr viele Studenten Österreich verlassen mußten und er solle doch etwas unternehmen, damit wenigstens einige wenige weiter studieren könnten. Daraufhin setzte sich der Professor dafür ein, daß die Universität sieben Freiplätze einrichtete. Einen dieser Freiplätze bekam ich.

So lernte ich Walter Wodak kennen, der das initiiert hatte. Der war sehr streng zu mir. Ich war eine Raucherin und besaß einen Wintermantel mit einem Pelzkragen. Mit diesem Mantel war ich aus Österreich nach England emigriert. Walter Wodak war der Meinung, Refugees dürften nicht rauchen und hätten keine Pelzmäntel zu tragen.

Er war Österreicher, hatte in Wien gelebt, und war ein bekannter Sozialdemokrat. Er war Jurist, mit einer Jugoslawin verheiratet und sie hatten gemeinsam zwei Kinder.
Sofort nach Einmarsch der Deutschen nach Wien floh er nach Triest. Von Triest fuhr er sofort zu seinen Schwiegereltern nach Jugoslawien, obwohl die Ehe schon geschieden war. Nach vielen Monaten durfte er nach England kommen. Und so lernte ich ihn kennen. Er mußte aber seine geschiedene Frau noch einmal heiraten, weil die Engländer sonst seine Familie nicht aufgenommen und ihm keine Wohnung gegeben hätten. Als seine Familie in England war, mußten wir sechs Jahre warten, bis wir heiraten durften, das war das Gesetz in England damals.

Das Rauchen und meinen Pelzmantel ließ ich mir nicht verbieten, das gehörte zu meinem Leben.

Walter fand einen Posten für meinen Schwager, der im KZ Dachau war und konnte ihn herausholen. Meine Schwester übernahm dann die Arbeit bei der Familie, bei der ich am Anfang in Liverpool war, meine Mutter zog  mit mir nach Manchester, und alle, mein Schwager Otto, meine Schwester Lilly und meine Mutter bekamen amerikanische Visa und gingen nach Amerika. Mein Bruder heiratete in New York Lizzi, deren Vater Kantor im Tempel im 10. Bezirk war.
Ich habe den Walter Wodak geliebt, und blieb in England.

Ich studierte weiter, erst in Liverpool, dann machten sich die Engländer darüber Gedanken, daß ich eine Spionin sein könnte, Liverpool liegt ja am Meer, und ich mußte nach Wales übersiedeln. Dort habe ich meine M. Sc. Dissertation angefangen zu schreiben, bis ein Polizist kam, weil die Engländer bemerkten, daß auch Wales am Meer liegt, und der Polizist sagte:
„Wenn Sie nicht in einer halben Stunde weg sind, dann verhafte ich Sie.“
Daraufhin fuhr ich nach Manchester, wo meine Mutter mit der Mutter vom Walter Wodak zusammen in einer Wohnung lebte und zog zu ihnen.

Die Liverpool Universität war rührend und schickte mir regelmäßig Geld, damit ich leben konnte. Ich schickte für den Master meine Dissertation nach Liverpool, ging zur Universität in Manchester  und fand dort den Namen des Professor Michael Polanyi, von dem ich schon sehr viel gelesen hatte. Ich ging zu Professor Polanyi, erzählte ihm meine Geschichte und er sagte:
„Wie herrlich, meine Studenten mußten alle in den Krieg ziehen, ich nehme sie sofort auf.“
Dort habe ich meinen Doktor der Philosophie gemacht. Professor Polanyi empfahl mich dem Professor Dr. Chaim Weizmann, der in London ein Laboratorium hatte.

Ab September 1943 arbeitete ich in dem Laboratorium. Es gab eine Fabrik in Manchester, die unsere Forschungen in der Industrie verwendeten.

Im Jahre 1944 heirateten mein Mann und ich in Oxford. Die sechs Jahre waren vorbei und er durfte sich scheiden lassen. Im Laboratorium waren sie sehr unglücklich, weil sie dachten, ich würde meinen Beruf aufgeben.

Mein Mann war inzwischen in der englischen Armee, er hatte sich freiwillig gemeldet.
Mein Mann fuhr 1945 mit der britischen Armee nach Italien, dort mußten sie warten, weil die Russen, die in Österreich und vor allem in Wien waren, sie nicht hereingelassen haben.
Nach einiger Zeit konnten sie nach Österreich und nach Wien und er nahm sofort Kontakt zu seinen sozialistischen Freunden auf. Das war der Karl Renner, 2 der dann Staatspräsident war, und Adolf Schärf 3 und alle seine Freunde.
Karl Renner fragte meinen Mann, ob er nach Wien zurückkommen würde und wenn ja, was er in Wien arbeiten wolle. Mein Mann antwortete:
„Ich habe die ganzen Jahre davon geträumt zurück zu kommen, aber meine Frau will nicht.“

Ein englischer Minister, der ein guter Freund von uns war, und dem ich unter anderem eine Menge Schokolade für meinen Mann mitgegeben hatte, war gerade in Wien zu Besuch. Er wohnte im Hotel Sacher wie alle Engländer. Und der Portier des Sacher ließ meinen Mann nicht hinein, weil er nur Unteroffizier war.
„Da dürfen nur Offiziere rein, Unteroffiziere nicht.“ Mein Mann sagte:
„Dann sagen Sie dem Minister, daß ich da bin.“ Der Minister kam herunter und sagte: „Entweder darf der Wodak herein, oder ich gehe für immer raus.“
Bei dieser Begegnung erzählte mein Mann seinem Freund, Karl Renner sei sehr bestürzt, weil die Engländer nicht mit ihm reden wollten.
Am nächsten Tag fand eine Aussprache zwischen Karl Renner und dem englischen Minister statt, und dann rief Karl Renner meinen Mann und sagte:
„Du gehst für mich nach England, um die Beziehungen zwischen England und Österreich zu legalisieren.“
Und so wurde mein Mann Diplomat.

Im Januar kam der österreichische Botschafter nach London, es wurde eine Gesandtschaft aufgebaut und mein Mann wurde Legationsrat.

Mein Leben mit der Chemie war beendet, weil der Botschafter eine Frau brauchte, und ich nie sehr pünktlich zu den verschiedenen Cocktailpartys kam.

Wir waren bis 1950 in England. Am 12. Juli 1950 wurde meine Ruth Tochter geboren, und wir wurden nach Wien versetzt.
Als mein Mann und ich zusammen nach dem Krieg in Wien waren, habe ich immer Angst gehabt, daß er von den Russen verhaftet werden würde. Ich hatte schreckliche Angst, wenn er spät nach Hause kam, wir hatten damals eine kleine Gemeindewohnung. Unser früheres Dienstmädchen half mir im Haushalt und vor allem mit dem Baby, unsere Tochter war ja noch nicht einmal ein Jahr alt.

Sechs Monaten, nachdem wir in Wien angekommen waren, wurde mein Mann Botschafter in Paris, und nach zwei Jahren Paris wurde er Botschafter in Belgrad. So ging es weiter. Sechs Jahre Botschafter in Belgrad, dann hatte er eine Stelle in Wien, die er nicht verlassen wollte, weil unsere Tochter darunter sehr gelitten hat. Das gelang ihm aber nicht, Kreisky war gütig und gab ihm ein Jahr Karenz und danach wurde mein Mann Botschafter in Moskau. Wir waren sechs Jahre in Moskau.

Unsere Tochter verbrachte die Hälfte des Jahres bei uns in Moskau, aber es war für sie eine schwere Zeit.
Sie hat das durchgestanden, hat mit Auszeichnung maturiert, arbeitet als Universitätsprofessor für angewandte Sprachwissenschaft an der Universität Wien und wurde eine international bekannte Persönlichkeit.

Nach diesen sechs Jahren wurde mein Mann Generalsekretär im Außenamt, das ist der höchste Posten vor dem Außenminister. Im Februar 1974 brach er im Amt zusammen und starb zwei Tage später, er war 65 Jahre alt.

Seit 1974 bin ich Witwe.
Als wir aus Moskau zurückkamen und mein Mann Generalsekretär im Außenamt wurde, begann ich wieder zu arbeiten.

Ich bearbeitete beim Karl Kahane 4, der eine Gesellschaft und einen Betrieb, die „Jungbunzlauer“, hatte, die Zitronensäure herstellten, Patente und Literatur. Das Büro war ganz in der Nähe meiner Wohnung, am Schwarzenbergplatz.

Als mein Mann gestorben war, kam der Kahane auf die Idee, daß ich, die den Weizmann aus London kannte, die Freunde des Weizmann Institute of Science Rehovot, Israel übernehmen sollte. Der Sekretär vom Weizmann lebte in Zürich und war bestrebt, viele solche Gesellschaften ins Leben zu rufen, Professoren verschiedenen Länder tauschten wissenschaftliche Erfahrungen aus. 1976 wurde ich Gründungsmitglied und Generalsekretärin der Österreichischen Gesellschaft der Freunde des Weizmann Institute of Science, Rehovot, Israel. Als Karl Kahane starb, habe ich weitergearbeitet, bis zu meinem 82. Geburtstag. Durch meine Arbeit für die „Österreichischen Freunde des Weizmann Instituts“ war ich sehr oft, sicher zwei Mal im Jahr, in Israel. Es hat mir dort immer sehr gefallen, aber leben hätte ich dort nicht wollen.

Dann fand ich einen Nachfolger, der viel jünger war als ich, der mit dem Computer und mit dem Internet arbeiten konnte, da trat ich zurück. Ich bin jetzt Ehrenpräsidentin.

Alle sind gestorben, meine Mutter 1957 in New York, mein Bruder und meine Schwester starben auch in New York.
Ich war Anfang September 2002, also vor einem Monat in Amerika, weil meine Nichten und Neffen wollten, daß ich sie besuche. Mein Bruder hat zwei Töchter und zwei Söhne und meine Schwester hat einen Tochter. Ich wollte eigentlich nie mehr in die USA fliegen, aber meine Tochter hatte beschlossen, sie fliegt mit mir gemeinsam und das war eine große Zeremonie in New York. Es war sehr schön, mit der Familie zusammen zu sein.

Die Eltern meines Mannes waren sehr fromm, und er war, solange seine Eltern lebten auch fromm, aber sobald sie gestorben waren, war es aus. Er war ein großer Sozialist und das paßte nicht so gut zusammen.
Meine Religion hat gelitten. Ich bin Mitglied in der Kultusgemeinde, war aber nach dem Krieg nur noch selten im Tempel.

Ich hatte immer ein schlechtes Gewissen den vielen Ermordeten gegenüber, daß ich so durchgekommen bin.

Mein Mann und ich hatten beschlossen, als unsere Tochter geboren wurde, ihr das zu ersparen, was uns als Juden angetan wurde. Deshalb hatten wir sie als religionslos eintragen lassen. Aber das hat nichts bewirkt, meine Tochter bekannte sich eigentlich immer zum Judentum, und ich bin sehr stolz darauf, ich bin sehr froh.
Ich bin auch sehr froh, daß mein Enkel, er hat im Frühjahr maturiert und studiert jetzt in Amerika, überlegt, zum Judentum überzutreten.

Glossary:
1. Die Österreichische Galerie Belvedere ist eines der wichtigsten Museen der Welt. Die Sammlungen reichen vom Mittelalter bis zur zeitgenössischen Kunst. Das Museum befindet sich im Schloss Belvedere, das von Prinz Eugen von Savoyen als Sommerresidenz erbaut wurde. Das Belvedere umfasst zwei Schlossbauten: Das Obere und das Untere Belvedere. Im Oberen Belvedere befinden sich die Sammlungen des 19. und 20. Jahrhunderts mit Werken des Biedermeier, der französischen Impressionisten und Hauptwerke von Gustav Klimt, Egon Schiele und Oskar Kokoschka. Im Unteren Belvedere befindet sich das Museum mittelalterlicher Kunst und das Barockmuseum. Die beiden Gebäude werden durch einen einzigartigen barocken Garten verbunden. Das gesamte Ensemble zählt zu den weltweit schönsten und am besten erhaltenen historischen Schloss- und Parkanlagen. Von der Nordseite des Oberen Belvedere kann man den berühmtesten und schönsten Blick auf Wien genießen.
2. Karl Renner: 1945 wurde Renner Staatskanzler in der Provisor. österr. Regierung, wobei es ihm gelang, Vorbehalte der Westmächte, aber auch innerösterr. Bedenken zu zerstreuen. 1945-50 fungierte er als Bundespräs. von Österr. Vielfach geehrt und ausgezeichnet, u.a. Ehrenmitglied der Österr. Akademie der Wissenschaften. R.s Wirken sowie manche seiner Äußerungen sind nicht frei von Widersprüchen. Starren Ideol. wie dem marxist. Prinzip der Staatsverneinung abgeneigt, zeigte er sich stets als Pragmatiker, manchmal auch der Anpassung fähig. Er war der Baumeister der Ersten und stand an der Wiege der Zweiten Republik, er kam aus der Weite der Donaumonarchie und wurde zu einem großen Staatsmann im klein gewordenen Österr.
3. Adolf Schärf: Der in Nikolsburg/Mähren geborene Sohn einer Arbeiterfamilie kam 1899 nach Wien, studierte Rechtswissenschaften, mußte aber unmittelbar nach der Promotion einrücken und nahm als k.u.k. Offizier am Ersten Weltkrieg teil.1918 wurde Adolf Schärf Sekretär der sozialdemokratischen Parlamentspräsidenten Seitz, Eldersch und Renner. 1934 verhaftet, eröffnete er nach seiner Entlassung eine Anwaltskanzlei in Wien, wurde allerdings in der NS-Zeit neuerlich inhaftiert. 1945 war er an der Gründung der SPÖ maßgeblich beteiligt und wurde deren erster Vorsitzender in der Zweiten Republik. Aus dem Internet.
4. Karl Kahane: geb. 20. 3. 1920 Wien, gest, 28. 6. 1993 Venedig, Italien, Unternehmer. War unter anderem mit den Betrieben Montana AG, Jungbunzlauer AG, Bankhaus Gutmann und Terranova finanziell sehr erfolgreich; wirtschaftspolitischer Berater von Bundeskanzler B. Kreisky. Aus dem Internet.
 

Dipl. Ing. Georg Wozasek
Datum des Interviews: Mai 2008
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Es war nicht leicht, Ing. Georg Wozasek, den Präsidenten der Linzer Kultusgemeinde, zu überzeugen, mir ein Interview zu geben. Trotz Email und Anrufe meinerseits, war er zuerst nicht bereit dazu. Nachdem wir Dr. Ariel Muzicant, den Präsidenten der Wiener Kultusgemeinde gebeten hatten, ein ‚gutes Wort’ für uns einzulegen, willigte Ing. Wozasek eher unwillig als willig ein. Ich fuhr nach Linz und die ersten Stunden des Interviews waren noch geprägt von dem ‚eigentlich nicht einverstanden sein’, mir ein Interview über sein Leben zu geben, aber dann fand ein spürbarer Wechsel statt, und es entstand Vertrauen und Freude an der Unterhaltung. Manchmal war es schwer für Herrn Wozasek, über bestimmte Abschnitte seines Lebens zu sprechen, aber nachdem er dem Interview zugestimmt hatte, wollte er es auch weiterführen. Ich danke ihm sehr dafür! 

Ing. Georg Wozasek ist Oktober 2016 gestorben.

Meine Familie väterlicherseits kam aus Amstetten, auch mein Großvater Emanuel Wozasek lebte in Amstetten. Geboren wurde er am 11. Januar 1862. Er war der Sohn von Hermann Wozasek und Rosalia, geborene Schön. Mein Großvater war ein stattlicher, sehr erfolgreicher Mann, der einen Produktenhandel - Felle und Häute - besessen hat, den er von seinem Vater, meinem Urgroßvater, geerbt hatte, der 1896 in Amstetten gestorben war.

Mein Großvater war sehr sportorientiert und Mitglied im Deutschen Turnverein. Er hat sogar das goldene Ehrenzeichen vom Turnverein bekommen. Aber ich weiß das alles nur aus Erzählungen der Familie, denn ich habe den Großvater nicht mehr kennen gelernt. Worüber noch in der Familie geredet wurde ist folgendes: Der Großvater soll einmal von einem Seiltänzer bei einer Vorführung über das Seil getragen worden sein - so geht jedenfalls die Geschichte.
Der Großvater hatte einen Bruder, der hieß Leopold. Er wurde 1858 in Kreisfurt, das liegt in Niederösterreich, geboren. Er war mit Regine, geborene Frankl, verheiratet. Ich weiß nur, dass er ein sehr netter Mann gewesen sein soll, wahrscheinlich in Wiener Neustadt gelebt hat und 1942 mit seiner Frau vom 2. Bezirk in Wien ins Ghetto nach Theresienstadt 1 deportiert wurde. Leopold ist dort gestorben. Kurz nach seinem Tod wurde seine Frau nach Polen deportiert und im Vernichtungslager Treblinka 2 ermordet.

Meine Großmutter hieß Lore Pollak. Sie wurde am 1. Mai 1871 geboren. Geheiratet haben meine Großeltern am 27. November 1892 in Graz, aber gewohnt haben sie in Amstetten, in der Rathausgasse 13. Über meine Großmutter weiß ich fast nichts, aber ich glaube, sie war eher eine bescheidene Frau. Meine Großmutter ist bereits 1916 und mein Großvater ist 1923 gestorben. Beide liegen auf dem jüdischen Friedhof in Ybbs begraben.

Meine Großeltern hatten vier Kinder: Lilli, Rudolf, Oskar und meinen Vater Hermann.

Lilli wurde 1893 geboren. Sie hat in Wien Medizin studiert und wurde Ärztin am AKH [Anm.: Allgemeines Krankenhaus der Stadt Wien]. Verheiratet war sie mit Paul Markovicz, einem Praktischen Arzt, der eine Privatordination besessen hat. Wo die Ordination war, weiß ich nicht, aber ich weiß, dass sie auf der Mariahilferstraße, nahe dem Gürtel, gewohnt haben. Kinder hatten sie keine. Ich glaube, meine Tante war eine emanzipierte Frau, weil nicht viele Frauen studiert haben, denn studieren war zu dieser Zeit noch ein Privileg der Männer. Nach ihrer Heirat hat sie aber ihren Beruf nicht mehr ausgeübt. Das war wahrscheinlich damals so üblich. Sie hatte ein gutes Leben, auch gesellschaftlich, denn zum Beispiel waren sie und ihr Mann unter anderem mit dem Arzt und sozialdemokratischen Politiker Julius Tandler 3 gut bekannt. Mein Onkel und meine Tante haben sich 1938 getrennt. Das war sicher für meine Tante sehr schwer. Sie ist nach dem Einmarsch der Deutschen allein nach Argentinien geflüchtet. Warum nach Argentinien, ob sie dort jemanden gekannt hat, weiß ich nicht. Sie blieb aber nicht in Argentinien, sie emigrierte weiter nach New York. In New York hat sie, glaube ich, als Laborantin oder auch als Medizinerin gearbeitet, aber sie hatte es allein sehr schwer. Tante Lilli hat die Musik geliebt und ist in New York oft in die Oper gegangen. Leider ist sie an Krebs erkrankt und dann relativ früh, ich glaube, an einem Herzinfarkt, in New York gestorben. Zu dieser Zeit habe ich in New York gerade zu studieren begonnen. Paul, ihr geschiedener Mann, hat sich in New Jersey eine Hühnerfarm gekauft. Was aus ihm geworden ist, weiß ich nicht, denn wir hatten dann keinen Kontakt mehr.

Rudolf ist 1895 geboren und war, wie der Großvater, ein stattlicher Mann. Er war Kaufmann und nicht verheiratet. Warum mein Onkel nicht geheiratet hat, weiß ich nicht. Er hatte in Linz eine junge Frau kennen gelernt, das ist die Edith Adler, die damals 18 oder 20 Jahre alt war. Sie war eine hübsche Frau. Ihre Eltern haben in Linz mit Spirituosen gehandelt. Edith ist 1938 mit ihrem Vater, den ich gekannt habe, nach New York emigriert. Der Vater war Briefmarkensammler und hat in New York von den Briefmarken, die er dann verkauft hat, ganz gut gelebt. Onkel Rudolf war ein glühender Revisionist 4 mit einem engen Kontakt zu Jabotinsky 5. Er hat regelmäßig Geld für Israel, damals Palästina, gespendet. Nach dem Tod des Großvaters hat Onkel Rudolf gemeinsam mit meinem Vater die Firma übernommen und weitergeführt.

Der Jüngste war der Onkel Oskar. Er ist 1901 geboren, lebte in Wien und hat, wie seine Schwester Lilli, Medizin studiert. Er war Arzt im AKH, Internist und arbeitete auch in der Forschung. 1933 erschien in der Nr. 3 der Zeitschrift ‚Virchows Archiv’ ein Artikel meines Onkels und seines Kollegen Hans Popper über den Glykogengehalt der Leichenleber. Beide haben am Pathologisch-anatomischen Institut und dem Institut für medizinische Chemie der Universität in Wien gearbeitet. Onkel Oskar war ein politischer Mensch und daher der erste der Geschwister, der Österreich nach dem Einmarsch der Deutschen verlassen hat und nach Amerika geflüchtet ist. In Chicago ist es ihm gelungen, wieder als Arzt zu arbeiten. Als ich noch in New York lebte, habe ich ihn in regelmäßigen Abständen gesehen - es gab einen konstanten Kontakt. Damals sind wir noch nicht mit dem Flugzeug geflogen, und mit dem Zug war es eine lange Reise von Chicago nach New York. Onkel Oskar kam nach dem Krieg nach Österreich auf Besuch, er war mit mir und meiner Frau auch einmal in Kitzbühl. Ende der 1960er Jahre ist er in Chicago gestorben. Siebzig Jahre nach der Vertreibung und Ermordung der jüdischen Ärzte hat die Medizinische Universität Wien im März 2008 auf ihrem Gelände ein Mahnmal enthüllt. Der März 1938 hatte für die Wiener Medizin ‚irreparable Schäden’, so sagte der Rektor der Medizinischen Universität Wolfgang Schütz, zur Folge: 65 Prozent der Wiener Ärzte - das waren 3.200 von rund 4.900 - mussten aus "rassischen" oder politischen Gründen ihren Beruf verlassen und wurden vertrieben bzw. später ermordet. Von den Professoren und Dozenten der Medizinischen Fakultät der Uni Wien mussten 54 Prozent ausscheiden. Das von Dvora Barzilei gestaltete Mahnmal zeigt ein Buch mit herausgerissenen Seiten

Mein Vater wurde nach seinem Großvater benannt und hieß Hermann Wozasek. Er wurde am 13. August 1896, im selben Jahr war sein Großvater gestorben, in Amstetten geboren. Nachdem er die Matura gemacht hatte, brach 1914 der 1. Weltkrieg aus, und mein Vater und Onkel Rudolf kämpften in der k. u. k. Armee für Österreich. Mein Vater diente beim k. u. k. Feldartillerieregiment Nummer 4 und wurde 1918 als Oberleutnant entlassen. Er erhielt die bronzene Tapferkeitsmedaille. Es gibt Zigarettenetuis, auf denen er und seine Kameraden zur Erinnerung an die gemeinsame Zeit mit ihrem Namen unterschrieben haben. Aber über diese Zeit im 1. Weltkrieg weiß ich nichts. Vielleicht war ich nicht neugierig genug oder zu jung, um danach zu fragen.

Mein Vater machte dann eine kaufmännische Ausbildung und nach dem Tod des Großvaters übernahm er gemeinsam mit seinem Bruder Rudolf die Firma - ‚Hermann Wozasek Söhne’ hieß sie dann. Es war ein großes Unternehmen, und sie gehörten sicher zu den erfolgreichsten Bürgern von Amstetten. Wie viele Angestellte sie hatten, weiß ich nicht. Für damalige Verhältnisse waren die Lagerhallen sehr groß, und in einem separaten Gebäude neben den Lagerhallen befand sich das Büro. Als Kind war ich oft dort, und als 12 oder 13Jähriger habe ich sogar ein bisschen mitgearbeitet und Rohwaren sortiert.

Meine Großeltern mütterlicherseits habe ich gut gekannt. Sie lebten in Kemmelbach, das liegt in Niederösterreich.

Mein Großvater, Kommerzialrat Gottlieb Mahler, war der Großcousin von Gustav Mahler 6, denn mein Großvater Gottlieb und Gustav Mahler hatten gemeinsame Urgroßeltern, Bernhard Mahler [1750-1812] und Ludmilla Barbara. Die Urgroßmutter war eine geborene Lustig. Die Familie meines Großvaters Mahler war sehr musikalisch, und sie haben viel miteinander musiziert.

Mein Großvater Gottlieb wurde 1867 in Groß Borowitz, tschechisch Borovnice, das liegt in Böhmen [heute Tschechien], geboren. Seine Eltern waren Bernhard Mahler [1817-1897] und Anna, geborene Hitz [1825-1891]. Anna Hitz war die zweite Frau meines Urgroßvaters Bernhard. Sie hatten zusammen zehn Kinder. Mit seiner ersten Frau Karoline, geborene Stein, hatte er vier Kinder.

Meine Großmutter Lore Mahler, geborene Schanzer, wurde am 8. Dezember 1880 in Pöchlarn, in Niederösterreich, geboren. Gottliebs erste Frau aber war Emma Ascher, die er 1896 in Wien, im Stadttempel, geheiratet hatte. Sie starb ein Jahr später nach der Geburt des Sohnes Robert. 1899 heiratete mein Großvater in Wien meine Großmutter Lore Schanzer, und meine Mutter Marie Mahler wurde 1901 in Kemmelbach geboren. 

Meine Großmutter Lore hatte zwei Brüder, den Eduard Schanzer und wie der zweite hieß, weiß ich nicht mehr. Das war der Pöchlarner Schanzer. Er war verheiratet und hatte zwei Kinder. Der Sohn Franz ist nach Amerika geflüchtet, und was mit seiner Schwester passiert ist, weiß ich nicht. Eduard Schanzer und der Pöchlarner Schanzer besaßen Produktenhandel. Das waren Geschäfte mit Produkten aller Art; ein Geschäft war in Kematen, das andere in Pöchlarn. Eduard aus Kematen war mit Friederike, die 1888 geboren wurde, verheiratet. Ich war oft dort, denn es hat mir sehr gut gefallen, im Geschäft mitzuhelfen. Sie hatten einen Sohn Harry und eine Tochter Gertrude, die 1911 geboren wurde. Eduard Schanzer war ein humorvoller Mann. Ich war manchmal dabei, wenn mein Großvater Gottlieb und die zwei Brüder meiner Großmutter in Kemmelbach Karten gespielt haben. Die Bemerkungen während des Spiels waren sehr lustig. Was sie gesagt haben, weiß ich nicht mehr, aber damals habe ich mich sehr amüsiert. Harry Schanzer war ungefähr sieben Jahre älter als ich. Er istnach dem Einmarsch der Deutschen mit einem illegalen Transport nach Palästina geflüchtet. Eduard Mahler ist vor 1938 gestorben. Meine Großtante Friederike und Gertrude wurden zuerst nach Wien vertrieben, ihre letzte Wohnadresse war die Neubaugasse 25/12a, und am 28. November 1941 von Wien nach Minsk [Weißrussland] 7 deportiert, wo sie ermordet wurden. Die Pöchlarner Schanzers haben sich nach dem Einmarsch der Deutschen umgebracht.
Mein Großvater war von den vielen Geschwistern der Jüngste. Er hat mit seinen Brüdern Sigmund und Adolf einen ganzen Papierkonzern aufgebaut. 1931 erschien zum 50. Jubiläum der Firma Brüder Mahler das Büchlein ‚Über Mahler’ - Papier und Pappenfabriken 1881-1931, Der Werdegang unserer Firma.
Und in einer Zeitung erschien folgender Artikel:
‚50 Jahre Papier -und Pappenfabriken Brüder Mahler. Anlässlich des 50jährigen Bestandsjubiläums der Papier -und Pappenfabriken Brüder Mahler (1881-1931) ist eine Jubiläumsschrift erschienen, in der die Geschichte der Papier- und Pappenfabriken in Rennersdorf, Traun, Wieselburg, Ybbs und Weißenberg sowie des landtäflichen Gutes Schloss Weissenberg behandelt wird. Ursprünglich in Kemmelbach als Produktenhandel gegründet, brachte der, als Geschäftszweig betriebene Hadernhandel die Firma mit der in der Nähe befindlichen Papierverbindung in Verbindung. Damit war der Anstoß gegeben, sich mit diesem immer mehr von der Hadernerzeugung auf die maschinelle Fabrikation umstellenden Fabrikszweig zu befassen. Zunächst wurden die Maschinen in der Papiermühle in Rennersdorf verbessert, dann eine in der Nähe von Kemmelbach stillgelegte Säge erworben. Im laufe der Jahre steigerte sich mit der Modernisierung der Maschinen die Produktion, 1903 wurde die seit den Sechzigerjahren des vorigen Jahrhunderts bestehende Fabrik Doktor Franz Feurstein in Traun und kurz darauf die Papierfabrik F. C. Alkier in Wieselburg an der Erlauf erworben. In Traun wurden damals neben anderen Sorten als besondere Spezialität Packseiden- und Zigarettenpapiere erzeugt. Inzwischen waren die Werke in gute Entwicklung gekommen. Die erzeugte Produktion konnte wegen der verlässlichen Qualität leicht verkauft werden und es konnte im Jahre 1913 darangegangen werden, die Fabrikation des Werkes in Rennersdorf zu vervielfachen. Im selben Jahr wurde noch das fünfte Werk, das Halbstockwerk Hofmühle in Weißenberg an der Krems, erworben. In diesem wurden ausschließlich Hadernhalbstoffe erzeugt, ein Halbprodukt, das in der Feinpapierindustrie Verwendung findet und das an Papierfabriken in der ganzen Welt geschickt wurde. In der Jubiläumsschrift ist neben den Gründern Sigmund Mahler und Kommerzialrat Adolf Mahler auch der Nachfolger Kommerzialrat Gottlieb Mahler, Josef Mahler, Kommerzialrat Wilh. Mahler und Ing. Rob. Mahler gedacht, nicht zuletzt aller treuen Mitarbeiter, die bis zum heutigen Tag 25 Jahre oder noch länger in Diensten der Papier- und Pappenfabriken Brüder Mahler stehen.’  
Zuerst war es eine Papierfabrik, dann sind mein Großvater und seine Brüder expandiert und haben Fabriken in Ybbs, Wieselburg, Rennersdorf, Traun und Weissenberg errichtet. Schon damals waren sie überaus bekannt.
In Kemmelbach war der Handel mit den Hadern [Lumpen] angesiedelt, und von dort wurden die Fabriken beliefert. Die Lumpen wurden in großen Bottichen, in denen große Steine waren, zerkleinert. Das war im so genannten Kollergang. Danach kamen sie in einen Kocher und wurden gekocht. Dann wurden sie in einem Holländer, in dem sich eine Messerwalze befand, fibrilliert [zerfasert und gemahlen]. Danach wurden sie gebleicht, entwässert, aufgehängt und getrocknet.
Die fertigen Blätter wurden noch einmal verdünnt und im Holländer wieder fibriliert, noch mehr verdünnt und dann kamen sie auf eine Papiermaschine, wo das fertige Blatt formiert und getrocknet wurde. Das ist die Beschreibung der damaligen Papierherstellung in Kurzform. Heutzutage ist das natürlich alles modernisiert.
Im nächsten Bottich befand sich eine Walze mit Messern, und dort wurde der Brei noch mehr zerkleinert. Dann wurde das Produkt gebleicht, herausgeholt und entwässert, aufgehängt und getrocknet. Das waren dann schon richtige Papierblätter. Heutzutage ist das alles modernisiert, aber das Grundprinzip ist gleich geblieben. Die Papierfabriken brauchen Wasser zum Antrieb der Maschinen. Egal wo, alle standen deshalb an einem Fluss.
Kemmelbach war ein kleines Dorf. Am Anfang des Dorfes war ein Produktengeschäft, ich glaube, der Besitzer war Jude und hieß Ganz. Das Haus steht noch heute. In Kemmelbach gab es ein Schloss, und rechts vom Schloss stand das Haus meines Großonkels Sigmund. Links vom Schloss befand sich die Firma Brüder Mahler mit Lager und Büroräumen und der Wohnung meines Großvaters Gottlieb Mahler. Ringsherum waren Getreidefelder. Ich war oft zu Besuch bei den Großeltern. Entweder mit meiner Mutter oder allein. Der Chauffeur meines Vaters hat meine Mutter und mich zusammen oder mich allein zu den Großeltern gebracht. Meine Großeltern haben getrennt geschlafen, und wenn ich zu Besuch war, habe ich im Zimmer zusammen mit meiner Großmutter geschlafen. Es gab zwei, drei Angestellte im Haus. Die Köchin Anna hatte mich sehr gern. Was ich die ganzen Tage dort gemacht habe, wenn ich zu Besuch war, weiß ich nicht mehr genau. Aber ich weiß, dass ich sehr gern dort war, und ich mich auch nie gelangweilt habe. Ich bin zum Beispiel gern auf den Lumpenballen herumgeklettert oder mit der Großmutter schwimmen gegangen. Der Großvater hat zu dieser Zeit noch in der Firma gearbeitet. Bis 1936 war mein Großvater Gottlieb auch Präsident der Kultusgemeinde mehrerer kleiner Orte in Niederösterreich. Die Stadt St. Pölten war aber nicht dabei, denn dort gab es eine größere Gemeinde mit einer eigenen Kultusgemeinde. Mein Großvater war immer nett zu mir, er hatte mich sehr gern. Er hat immer gesagt, ich soll in die Firma eintreten, wenn ich mal groß bin. 1936 ist er im Alter von 69 Jahren in Neumarkt an der Ybbs gestorben.

Mein Großonkel Sigmund wurde 1855 geboren. Er war verheiratet mit Ida Löbl und hatte drei Kinder: Josef [geb.1886], Ernst [geb. 1887] und Paula [geb.1891].

Ernst Mahler ging vor 1918 nach Amerika und wurde einer der ganz großen Papierindustriellen. Er hat unter anderem die Firma Kimberly Clark gegründet, die das Papier für das Papiertaschentuch erfunden hat. Er hat nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich Afidavits 8 für seine Familie geschickt, und sie so alle vor dem Holocaust gerettet.

Josef Mahler [Peppo genannt], war verheiratet mit Fritzi und hatte einen Sohn Viktor, der einige Jahre älter war als ich. Er lebte in Wien und hat für das Familienunternehmen gearbeitet. 1938 wurde er ins KZ Dachau [Deutschland] deportiert und durch das Affidavit, das ihm sein Bruder geschickt hat, aus dem KZ mit der Auflage entlassen, sofort Österreich zu verlassen. Zuerst flüchtete er nach England, und dann weiter nach New York. In New York ist es ihm beruflich gut gegangen, denn sein Bruder Ernst hat ihm geholfen, indem er Kontakte hergestellt hat. So konnte er wieder im Papiergeschäft tätig sein. Er hatte zu Anfang in der 186sten Straße, Washington hights, eine Wohnung. Später wohnte er mit seiner Frau Fritzi in Larchmont, einem Vorort von New York, in einem Haus. Ich habe sie öfter dort besucht, als ich noch in New York gelebt habe. Onkel Peppo besaß eine wunderschöne Kothgasser-Glassammlung 9, die er aus Wien mitgenommen hatte. Sein Sohn Viktor war kein besonders guter Schüler. Was er in New York gearbeitet hat, weiß ich nicht. Wir hatten nur einen sehr losen Kontakt. Ich weiß aber, dass er verheiratet war und ein Kind hatte. Seine Frau, die keine Jüdin war, und sein Kind habe ich nicht gekannt.
Onkel Josef wollte nach dem Krieg mit dem Papierkonzern in Österreich nichts mehr zu tun haben und hat seine Anteile an den Papierfabriken so schnell wie möglich verkauft und dafür wieder Kothgasser-Gläser gekauft. Er besaß dann die größte Kothgasser-Gläser Sammlung weltweit. Victor, der bereits gestorben ist, hat später die Sammlung verkauft, und ich habe in Wien einen Reichsadlerhumpen von 1628 aus dieser Sammlung ersteigert. Es ist ein sehr schönes Glas.   

Paula war mit Franz Traub verheiratet und lebte vor dem Krieg in Wien. Sie war geschieden, aber 1938 war ihr geschiedener Mann bereits gestorben. Sie hatte zwei Kinder, einen Sohn Hans, später Nelson, der 1914 geboren wurde und eine Tochter Marie Luise, die 1919 geboren wurde. Ich glaube, Marie Luise war nie verheiratet. Nelson hatte immer sehr hübsche Freundinnen und war einige Male verheiratet. Er war gegen Ende seines Lebens bei der Freiwilligen Feuerwehr. In New York wurden Nelson und Marie Luise von ihrem Bruder Ernst unterstützt. Paula, Marie Luise und Nelson sind in Amerika gestorben.

Mein Großonkel Adolf Mahler war mit Fritzi Gans verheiratet. Sie hatten zwei Kinder: Wilhelm, Willi genannt, und Marietta.
Wilhelm war Kommerzialrat, hatte in Darmstadt [Deutschland] Papiertechnik studiert und hat im Familienunternehmen gearbeitet. Er war sehr verwöhnt, ging auf die Jagd und war Monarchist. Auch er wurde 1938 ins KZ Dachau deportiert und wie sein Cousin Josef durch das Affidavit nach Amerika aus dem KZ mit der Auflage entlassen, sofort das Land zu verlassen. Weder Josef noch Willi haben über ihre Erlebnisse im KZ Dachau gesprochen. Vielleicht später, aber da hatte ich nur noch wenig Kontakt mit ihnen. Willi ist es dann in Amerika beruflich nicht sehr gut gegangen, denn er hat das Handwerk nicht mehr so gut beherrscht. Er ist 1948 in Zürich [Schweiz] gestorben.

Mit Marietta war ich am engsten. Sie hatte keinen Beruf und hat zuerst in New York als Bedienerin bei einer berühmten Violinistin gearbeitet, aber ich weiß nicht mehr, wie diese Violinistin hieß. Marietta hat in New York dann den Schwager ihrer Cousine Paula Traub geheiratet, Julius Traub war sein Name, ich habe ihn Onkel Jimmy genannt. Er hatte seinen Namen Traub in Amerika in Tilbury geändert. Er war vorher in Österreich verheiratet und hatte auch ein Kind aus der ersten Ehe. Julius war eine sehr schwierige Person, ich glaube, seine erste Frau ist daran zerbrochen. Marietta und er hatten keine Kinder. Sie ist 1968 an Lungenkrebs gestorben. Julius Tilbury starb in den 1970er oder 1980er Jahren in Wien.

Mein Großonkel Sigmund ist 1923 in Wien gestorben.
Meine Mutter hatte die Körnerschule in Linz besucht. Die Körnerschule war die drittälteste höhere Schule für Mädchen in Österreich. Zum Zeitpunkt der Eröffnung der Schule, am 29. September 1889, gab es nur noch in Wien, Graz und Prag eine höhere Schule für Mädchen.
Sie und ihr Bruder Robert Mahler waren nicht nur Geschwister, sie waren auch eng befreundet miteinander. Onkel Robert war Ingenieur und arbeitete in der Papierindustrie seiner Familie. Er war mit Margarethe Katharina Guttmann aus Pressburg verheiratet und hatte zwei Kinder, Sylvia und Gerhard. Sylvia ist 1924 und Gerhard ist1928 geboren. Mein Onkel war ein sehr begeisterter Musiker. Er spielte wunderbar Violine und meine Mutter spielte Klavier. Onkel Robert war auch anderweitig musisch begabt, er hat gesungen und gemalt. In Wieselburg, wo die Familie gelebt hat, gab es jede Woche Hauskonzerte, sicherlich auch schon in der Zeit, bevor meine Mutter meinen Vater geheiratet hat. Onkel Robert war gar nicht so gern Geschäftsmann, er wäre vielleicht lieber Musiker geworden. Leider wurde seine Ehe 1931 geschieden, aber die Kinder sind nach der Scheidung bei ihm geblieben. Er hatte eine Kinderschwester für die zwei, das war die Ilse Hübner. Kurz nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich nahm sich mein Onkel in Wien das Leben. Er hatte erfahren, dass ihn am nächsten Tag die Gestapo abholen wird. Meine Tante hatte 1938 Peter Weinfeld geheiratet, mit dem sie nach dem Einmarsch der Deutschen nach Australien flüchtete. Sylvia und Gerhard wurden weiter von ihrer Kinderschwester betreut. Sie flüchteten im März 1939 mit einem Kindertransport, in dem auch ich war, nach Frankreich, von Frankreich nach Amerika und von Amerika zu ihrer Mutter nach Australien. Sylvia war, als sie in Australien ankam, 17 Jahre alt und musste arbeiten. Gerhard war erst 13 Jahre alt und durfte zur Schule gehen. Nach der Schule studierte Gerhard, der dann Gerry Watkins hieß, Wirtschaft und Handel und wurde australischer Handelsattaché. Er hat zwei Söhne. Von 1971 bis 1975 war er in Wien als ‚Counsellor of the Australian Embassy’ und zuständig für ganz Osteuropa. Seine erste Frau Marion starb in jungen Jahren an Krebs. Das war schrecklich! Seine zweite Frau Barbara ist sehr nett. Vor kurzem hat sie uns in Linz besucht. Gerry und seine Frau leben in den USA, in Los Angeles.
Sylvia hat Rudi Cherny geheiratet, der ein erfolgreicher Juwelenhändler in Melbourne ist. Auch sie haben Kinder. Ich habe unlängst jemanden von der jüdischen Gemeinde dort getroffen, und der sagte, dass die Chernys dort gut bekannt sind.

Wie und wo meine Eltern sich kennen gelernt haben, weiß ich nicht. Sie haben 1923 in Amstetten geheiratet, und ich wurde am 27. Juni 1925 in Wien, im 9. Bezirk, in der Pelikangasse 15, das war das Sanatorium Löw, geboren. Wir haben in Amstetten in dem Haus in der Wiener Straße gewohnt, das meinem Großvater gehört hatte. Es war ein schönes Haus mit einem großen Garten. Wir hatten ein Wohnzimmer, ein Schlafzimmer, ein Speisezimmer, ein Herrenzimmer und ein Kinderzimmer. Und wir hatten ein richtiges Badezimmer mit warmem Wasser. Im Garten wuchsen viele Blumen, auch ein Gartenhaus mit einer Rosenhecke gab es. Wir hatten auch Tiere, einen Dackel und Katzen, Wellensittiche und Frösche in einem Glas, das im Zimmer stand. Einmal haben wir beobachtet, wie die Katzen mit ihren Pfoten die Frösche aus dem Glas herausgeangelt und gefressen haben. Mein Onkel Rudolf, der ja allein stehend war, hat auch in dem Haus gewohnt. Das Haus war zwar einstöckig, aber es waren zwei große Wohnungen darin. Neben uns wohnte ein Fleischauer, der ein Cousin vom Dollfuß 10 war. Der Bäckermeister Exel hat wunderbare Kipferln gemacht. Die Nachfolger vom Geschäft gibt es noch in Amstetten.

In einem Kindergarten war ich nicht. Als ich klein war hatte ich ein österreichisches Kindermädchen, aber auch meine Mutter hat sich liebevoll um mich gekümmert. Mein Kindermädchen hat gemeinsam mit mir in meinem Zimmer geschlafen. Sie hatte zur jüdischen Familie Greger, die am Hauptplatz ein Kleidergeschäft besaßen, einen guten Kontakt, und sie ist oft mit mir dorthin zu Besuch gegangen. Ein Großteil der Familie Greger ist im Holocaust ermordet worden.
Ich bin in die erste Klasse Volksschule in die Schulstrasse gekommen, die 200 Meter von unserem Haus entfernt war. Das war eine ganz normale Schule. Ab meinem sechsten Lebensjahr hatte ich, ich glaube zweimal in der Woche, zu Hause Violinenunterricht. Ich sollte täglich üben, das habe ich nicht gern getan. Immerhin wurde ich Mitglied im Amstettner Jugendorchester. Wir sind auch öffentlich aufgetreten und haben Konzerte gegeben. Das hat mir gut gefallen. Aber seit Hitler in Österreich einmarschiert war, habe ich keine Violine mehr angefasst.
Mein Vater verließ an den Wochentagen morgens, nach dem Frühstück, das Haus und ging in die Firma, kam dann zum Mittagessen nach Haus und ging nach dem Mittagessen wieder in die Firma. Beim Essen habe ich meinen Eltern erzählt, welche Noten ich in der Schule bekommen hab.

Da mein Vater gut verdient hat, haben wir einigermaßen im Luxus leben können. Unsere Wohnung war schön eingerichtet, und meine Mutter hatte zwei bis drei Angestellte im Haus, wir besaßen ein Auto, fuhren oft nach Wien und regelmäßig in den Urlaub. Zu Hause hatten wir selten Besuche, meine Mutter ist, was ihr gesellschaftliches Leben betraf, oft zu ihren Verwandten und Freunden(innen) nach Wien gefahren. Sie hatte nach ihrer Schulzeit und vor ihrer Heirat teilweise in Wien gelebt. Meine Mutter ist oft nach Wien gefahren um Kleider zu kaufen und in die Oper zu gehen. Wenn sie in Wien war, hat sich das Kindermädchen um mich gekümmert. Wenn ich mit meiner Mutter oder mit meinen Eltern zusammen in Wien war, haben wir entweder bei meiner Tante Lilli oder in der Wohnung meiner Grosseltern Mahler geschlafen, die sie in der Nähe vom Margaretenplatz besaßen. Auch in den Schulferien war ich oft in Wien bei meiner Tante Lilli. Als ich elf, zwölf Jahre alt war, bin ich öfter mit meinen Eltern und mit meiner Tante in Wien in die Oper gegangen, zum Beispiel habe ich ‚Die Zauberflöte’ und ‚Die Entführung aus dem Serail’ gesehen. Aber auch ins Kino sind wir gegangen. Meine Eltern waren sehr integriert in die Gesellschaft, sie fühlten sich selbstverständlich als echte Österreicher. Das sieht man auch an den wenigen Fotos, die ich aus dieser Zeit besitze - meine Mutter und meine Tanten haben Dirndln getragen. Engeren Kontakt mit den nichtjüdischen Nachbarn hatten wir nicht, aber wir haben uns immer freundlich gegrüßt. Befreundet waren meine Eltern aber hauptsächlich mit Juden. Einer hieß Finka. Der Mann war Lederfabrikant und hat Häute bei meinem Vater gekauft. Und meine Mutter war mit Alexander Kohn befreundet, der auch im Ledergeschäft war und dann, wie wir, nach Amerika geflüchtet ist.

In den Ferien war ich auch bei meiner Cousine Sylvia und meinen Cousin Gerhard zu Besuch, die in Wieselburg und in Wien gelebt haben und ungefähr in meinem Alter waren. Sylvie ist ein halbes Jahr älter, und Gerald ist drei Jahre jünger als ich. Und im Sommer durfte ich auch zur Fellhäuteübernahme mitfahren. Ich bin neben unserem Chauffeur Illia, der sich zum Judentum bekannte, gesessen und durfte das Auto sogar steuern. Im Betrieb durfte ich die Felle sortieren. Das habe ich sehr gern getan, es hat mich wirklich interessiert. 

Wir waren eine sehr sportliche Familie. Meine Mutter und mein Vater sind im Winter Schi gefahren, und als ich etwas älter war, sind wir an Wochenenden und Feiertagen immer in den Bergen gewesen. Im Sommer war ich mit meiner Mutter oder später mit meinen Freunden jeden Tag im Amstettener Schwimmbad, am Sonntag ist auch mein Vater mitgekommen.

Eine Synagoge gab es nicht in Amstetten. Im Alter von sechs oder sieben Jahren bin ich mit meinen Eltern zu den hohen Feiertagen 11 in die Betstube mitgegangen. Ich glaube, es waren vielleicht 20 Juden in dieser Betstube. Ich habe nicht viel mitbekommen. Ab der ersten Klasse Volksschule hatte ich zu Hause aber privaten Religionsunterricht, weil es zu wenige jüdische Kinder in Amstetten gab, um sie in der Schule unterrichten zu können. Ich erinnere mich an den Heinrich Fiala, der war zwei oder drei Jahre älter als ich, und an den Ludwig Surkin, der war viel älter als ich. Das ist jetzt in Linz genauso: es gibt nur wenige jüdische Kinder, und wir müssen extra einen Lehrer für sie nach Linz holen. Mein Lehrer war ein orthodoxer Mann, schwarz gekleidet, mit einem Bart. Er hieß Salomon Fried und war sehr nett. Ich glaube, er kam aus Scheibbs und war der Vorbeter in Amstetten. Mein Cousin Gerhard hat gesagt, dass er in Wieselburg von einem Salomon Fried unterrichtet wurde. Ich glaube, das wird derselbe gewesen sein. Ich bin sehr unwillig in die Religionsstunden gegangen, denn für mich war das eine fremde Welt. Mir hat das nicht gefallen, denn ich habe mich sehr integriert gefühlt mit den anderen Kindern in Amstetten, die ja christlich orientiert waren, und ich wäre lieber mit den anderen Kindern in den christlichen Religionsunterricht gegangen. Bei dem Lehrer Fried habe ich das Schma Jisrael 12 gelernt, ich habe gelernt, Hebräisch zu lesen, ohne zu verstehen, was ich lese, jüdische Geschichte und, bevor ich 13 Jahre alt wurde, Tefillin 13 anzulegen. Meine Bar Mitzvah 14 sollte in Amstetten stattfinden, aber dazu ist es nicht mehr gekommen, die Deutschen sind vorher einmarschiert. Ich glaube, Salomon Fried wurde im Holocaust ermordet.

Ich war ein guter Schüler, ambitioniert und bemüht, mit Vorzug durch die Schuljahre zu kommen. Das ist mit der heutigen Zeit nicht zu vergleichen. Aber auf der Realschule gab es einen Lehrer, das war der Professor Lang, der war ein ausgesprochener Antisemit, der hatte mich fühlen lassen, dass er die Juden nicht mag, denn er hat sich negativ über die Juden geäußert. Das habe ich meinen Eltern erzählt, und mein Vater ist dann zum Direktor der Schule in Waidhofen gefahren und hat darum gebeten, dass der Professor Lang damit aufhört. Daraufhin hat er zurückgesteckt, und ich bin mit guten Noten durch das Schuljahr gekommen. Mit den Kindern hatte ich keine Schwierigkeiten, da hatte ich viele Freunde. Wir sind jeden Morgen um 6 in der Früh zusammen mit dem Zug nach Waidhofen in die Schule gefahren, da waren wir eine Stunde unterwegs in der Eisenbahn, in Waidhofen sind wir ausgestiegen, und da hat es auch noch einmal eine halbe Stunde gedauert bis wir in der Schule waren. Wenn mich irgendjemand angegriffen hat, habe ich mich gewehrt. Ein Klassenkamerad hat zu mir gesagt Saujud, mit dem hab ich dann eben gerauft. Ich hab mich schon gewehrt. Aber eigentlich habe ich kaum so etwas erlebt, und die Beziehungen zu meinen Klassenkameraden haben sich durch die gemeinsame Zugfahrt vertieft. Wir spielten im Herbst Indianer, liefen den Krampussen am 5. Dezember jodelnd nach, gingen zusammen rodeln und Schi fahren und fast täglich zusammen schwimmen ins Schwimmbad

Und dann, 1938, wurde alles anders. Amstetten war eine Hochburg der Nationalsozialisten. Es gab sehr viele illegale Nazis. Unser Haus stand an der Hauptstrasse und als die Deutschen Truppen einmarschierten, habe ich gesehen, wie sie jubelnd begrüßt wurden. Einige sind in unser Haus einquartiert worden, aber das waren Soldaten, die nichts Unangenehmes getan haben. Sie haben sich korrekt verhalten. Der illegale Amstettner Parteigenosse Mitterndorfer, der der Besitzer der Apotheke am Hauptplatz war, wurde sofort zum Bürgermeister gewählt. Die NS Schergen nahmen Rache an ehemaligen vaterländischen Frontfunktionären 15. Zum Beispiel verprügelten sie meinen Violinenlehrer.

Von einem Moment zum anderen wollte mich niemand mehr kennen. Jeder Junge ist in die HJ 16 eingetreten, und die haben gesagt ‚verkehrt nicht mit Juden’ usw., und die haben das befolgt. Es gab nicht einen meiner Freunde, der sich anders verhalten hat. Die Juden wurden von einem zum anderen Moment vollkommen ausgegrenzt. Von Seiten der Bevölkerung gab es keinen Widerstand: es gab keinen Widerstand in Amstetten, und ich möchte soweit gehen zu sagen, es gab keinen Widerstand in Österreich. Natürlich gab es einige, aber die wurden auch verprügelt und in die KZs deportiert. Aber Widerstand wie in Frankreich und in anderen Ländern, das hat es nicht gegeben. Cirka drei Tage nach dem Einmarsch der Deutschen meinten meine Eltern, dass ich wieder in die Schule in Waidhofen gehen sollte. Ich bemerkte schon im Zug, dass keiner meiner Freunde mit mir sprach - nicht am Schulweg und nicht in der Klasse. Ich war komplett ausgegrenzt. Meine Eltern nahmen mich aus der Schule, und ich bekam Privatunterricht. Ich habe die Klasse dann mit sehr guten Noten beendet.

In diesem Sommer haben der Heini Fiala und der Ludwig ein Paddelboot gebaut, das ist ihnen wirklich gelungen. Wir sind dann zusammen zur Ybbs gegangen und sind dort herum gepaddelt. Aber die Freude war nur kurzfristig. Am nächsten Tag marschierte eine HJ Truppe auf und die sangen ‚ …wenn das Judenblut vom Messer spritzt, dann sind wir bald befreit…’ Wir konnten nicht mehr ins Schwimmbad gehen, kein Kino besuchen, kein Gasthaus, kein Kaffeehaus. Das war furchtbar!

In diesen Sommerferien haben mich meine Eltern nach Baden bei Wien geschickt, denn da hatte eine französische Familie für jüdische Kinder ein Sommerferienheim eröffnet, und ich habe dort mit anderen jüdischen Kindern zwei, drei Wochen Ferien gehabt. Das war sehr schön, in einem großen Haus mit einem Garten. Mir hat das gut dort gefallen. Wir konnten Schwimmen gehen, denn in Baden gibt es das Schwefelbad, und das war für Juden interessanterweise erlaubt. Danach war ich dann noch in Wien. Nach den Sommerferien ging ich nicht mehr in die Schule.

Im Sommer wurde die Firma meines Vaters und seines Bruders Rudolf von einem kommissarischen Leiters, der von der Kreisleitung Amstetten eingesetzt wurde, liquidiert. Die Liegenschaften der Firma wurden verkauft, unser Vermögen durch Abgaben und Steuern geraubt.

Meine Eltern haben zuerst nicht über Flucht gesprochen, außerdem haben sie sicher versucht, mich abzuschirmen. Genau kann ich mich aber nicht erinnern. Ich kann mich noch an Fensterscheiben klirren und Gejohle in der Pogromnacht 17 am 10. November 1938 erinnern. Vis a Vis von uns war der Doktor Greger, ein Arzt, dem haben sie die Scheiben eingeworfen und am Hauptplatz, wo die Greger Eltern ein Geschäft hatten, haben sie auch die Fensterscheiben zertrümmert. Ein Angestellter unserer Firma stand mit aufgepflanztem Bajonett vor unserem Haus, denn unser Haus sollte später als Parteizentrale dienen, und wahrscheinlich wurden wir deshalb verschont. Aber mein Vater und mein Onkel Rudolf wurden verhaftet und ins Gefängnis von Amstetten gebracht.

Die größte Gefahr bestand darin, dass sie ins KZ nach Dachau deportiert werden, aber meine Mutter hat Courage gezeigt. Sie kannte ja den Mitterndorfer, der jetzt Bürgermeister in Amstetten war, und sie kannte den Kreisleiter und hat interveniert, und mein Vater und mein Onkel wurden nach einigen Wochen wieder entlassen. Mein Onkel Oskar, der Arzt im Wiener AKH war und in der Forschung gearbeitet hatte, war bereits geflüchtet. Der Produktenhandel und das Haus meines Vaters und meines Onkels wurden nach der Pogromnacht am 9. November 1938, arisiert. Innerhalb einer gewissen Frist mussten wir unser Haus und Amstetten verlassen und nach Wien ziehen. Wir haben unseren Haushalt aufgelöst, wir konnten alles mitnehmen. Viele Sachen haben wir in Container gegeben und sie deponiert. Es wurde in dieser Zeit eingepackt und nicht viel gesprochen. Aber damals habe ich politisch zu fühlen begonnen, denn ich war dreizehn Jahre alt und wollte mich frei bewegen können, wollte sportlich aktiv sein, zum Beispiel schwimmen gehen, aber für Juden war fast alles verboten..

Durch die Familie Arthur Kohn, Freunde meiner Eltern und Lederhändler in Wien, in der Hollandstraße, die eine Villa in Hietzing, in der Eitelbergergasse besaßen, konnten wir im Haus des Bruders von Frau Kohn, dem Max Guth, einem allein stehenden Herrn, der ebenfalls in der Eitelbergergasse ein Haus besaß, unterkommen. Zu dem Haus gehörte auch ein Garten. In dieser Gasse gab es vor dem 10. November 1938 eine sehr schöne Synagoge, die in der Pogromnacht zerstört worden war. Max Guth war damals 55 Jahre alt. Für mich war er ein älterer Herr, ein lieber Mann mit viel Humor. Ich hatte ihn sehr gern und habe ihn Onkel Max genannt. Als ich mit meinen Eltern und mit Onkel Max zusammen gewohnt habe, war ich 13 Jahre alt, und habe nicht richtig gewusst, was eigentlich um mich herum passiert. Ich glaub, das war selbst den Leuten, die im 2. Bezirk gelebt haben, noch nicht wirklich bewusst.

Ursprünglich kam die Familie von Onkel Max aus Nitra, in der Slowakei. Deshalb ist er später, da war ich schon in Frankreich, mit seiner Schwester, Erna Hajek und ihrem Sohn Fredi Hajek, nach Nitra geflüchtet. Aber als in der Slowakei Tiso 18 an die Macht kam und die Slowakei faschistisch wurde, haben sich die Juden in Nitra beraten, was sie machen können. Onkel Max ist dann mit seiner Familie illegal weiter nach Budapest geflüchtet. Ich glaube, dass Onkel Max 1944 bei einer Razzia festgenommen wurde und seinem Neffen Fredi ein Zeichen geben konnte, zu verschwinden. Max Guth wurde mit vielen anderen nach Auschwitz deportiert und ermordet. Fredi Hajek und seine Mutter haben überlebt. Fredi Hajek ist ein sehr wohlhabender Mann geworden und er hatte keine Kinder. Ich habe mich mit ihm, obwohl ein enormer Altersunterschied zwischen uns bestand, sehr gut verstanden. Zum Teil hat er mich beraten, als ich nach Österreich zurückgekommen bin, und später hab ich ihn beraten. Er hatte Niemanden, dem er hätte sein Vermögen hinterlassen können. Da hat er den größten Teil einer Stiftung für ein Kinderheim in Israel gegeben und mir die Verantwortung übertragen, dass ich darauf achte, dass den Kindern das Geld zu Gute kommt. Fredi Hajek ist 1989 in Wien gestorben. Dreimal war ich zu Besuch in Bnei Berak, einem Vorort von Tel Aviv, in dem sehr viele ultraorthodoxe Juden leben. Dort entstand das Kinderheim. Das erste Mal war ich 1992 in Bnei Berak, als das Gebäude der Stiftung Hajek eingeweiht wurde. Inzwischen wurde das Gebäude schon aufgestockt. Auch dieses Jahr war ich wieder dort und sehr beeindruckt, wie liebevoll die Kinder betreut werden. Mir hat Fredi Hajek das Haus in der Eitelbergergasse vererbt, in dem ich mit meinen Eltern 1938 Aufnahme bei Max Guth, seinem Onkel, gefunden hatte.

Ich lebte von Dezember 1938 bis März 1939 in dem Haus. Dann konnte ich mit einem Kindertransport 19 nach Frankreich Wien verlassen. Der Zug fuhr vom Westbahnhof nach Paris. Meine Eltern haben mich zum Bahnhof gebracht. Wie viele Kinder in dem Zug mitfuhren, weiß ich nicht. Ich glaube, es waren 130 Kinder. Mein Cousin Gerhard war elf Jahre alt und einer von den Jüngsten in diesem Transport. Ich nehme an, dass mein Onkel Rudolf, der Zionist war, geholfen hat, dass wir auf den Kindertransport, der von der Jüdischen Gemeinde organisiert war, gekommen sind. Er war auch derjenige, der sehr früh durch seine Verbindungen wusste, wie gefährlich die Situation war. Ich habe diese Reise damals eher als Abenteuer gesehen. Es war mir nicht bewusst, wie gefährlich die Lage auch für meine Eltern war.

Nachdem wir in Paris angekommen waren, fuhren wir weiter nach La Guette. Der Ort liegt ungefähr 50 Kilometer von Paris entfernt. Dort befindet sich ein Jagdschloss der Familie Rothschild 20, und dort wurden wir aufgenommen. Unsere ersten Betreuer waren Spanienkämpfer, die im Spanischen Bürgerkrieg 21 in der Internationalen Brigade gekämpft hatten. Eigentlich war das dort sehr nett. Ungefähr fünf bis sechs Kinder haben in einem Zimmer geschlafen. Ich habe damals viele Briefe an meine Eltern geschrieben. Bis zum Beginn des Krieges am 1. September 1939 habe ich aus Wien Briefe von meinen Eltern bekommen.

Mein Vater war in Wien damit beschäftigt, ein Ausreisevisum für sich und meine Mutter nach Amerika zu bekommen. Die Verhältnisse wurden immer schwieriger. Er hatte inzwischen durch eine Postkarte die Aufforderung bekommen, sich zum Polentransport zu melden. Das war im Oktober 1939, da hatte der Krieg schon begonnen. Polen hätte seinen Tod bedeutet und wahrscheinlich auch den Tod meiner Mutter, denn ich weiß nicht, ob sie die Kraft gehabt hätte, ohne meinen Vater Österreich rechtzeitig, vor ihrer Deportation, zu verlassen. Meine Eltern hatten Affidavits von einem weitläufigen Verwandten von Tante Lillis geschiedenem Ehemann Paul Markovicz bekommen, der ein erfolgreicher Stock Broker war und für meine Eltern gebürgt hat. Es war nicht einfach, alle Papiere zusammenzubekommen, die man brauchte, um Österreich verlassen zu können und sein Leben zu retten. Meine Eltern brauchten gültige Pässe, die österreichischen Pässe waren knapp nach dem ‚Anschluss’ Österreichs an Deutschland ungültig, Außerdem brauchten alle Juden, die die Einreisemöglichkeit in ein anderes Land hatten, viele Bestätigungen darüber, dass sie keine Schulden beim Staat hatten, dass sie, wenn Werte vorhanden waren, die Judenvermögensabgabe, die Reichsfluchtsteuer und die Sühneabgabe bezahlt hatten. Diese Steuern dienten dazu, die in die Emigration Flüchtenden zu zwingen, ihr gesamtes Vermögen dem Staat zu überlassen. Erst nachdem sämtliche ‚Steuerverfahren’ - besser wäre wohl Verfahren zur Ausplünderung zu sagen - abgeschlossen waren, wurde die so genannte ‚Steuerunbedenklichkeit’ erklärt. Im Falle meiner Eltern hat diese Bescheinigung der kommissarische Leiter, der unsere Firma liquidiert hatte und Dr. Rudolf Bast, Jurist, Amstettener Bürger, Mitglied der NSDAP und Kreisrechtsamtsleiter von Amstetten, relativ schnell erteilt. Sie haben meinem Vater und meinem Onkel Rudolf dadurch das Leben gerettet. So haben es meine Eltern und mein Onkel noch geschafft, am 11. November 1939 mit einem Affidavit nach Amerika zu flüchten. Sie sind mit dem Zug über Zürich nach Italien gefahren und weiter mit dem Schiff nach New York. Vom Schiff aus, bereits in Sicherheit, hat mein Vater dem kommissarischen Leiter und dem Dr. Rudolf Bast eine Karte geschrieben, auf der er sich bei beiden für die Hilfe bedankt. Diese Karte hat Dr. Rudolf Bast nach dem Krieg dafür benutzt um zu beweisen, dass er sich während des Krieges nicht schuldig gemacht hat, sogar Juden geholfen hat und daraufhin durfte er weiterhin als angesehener Bürger Amstettens normal weiterleben. Sein Sohn Dr. Gerhard Bast war SS-Sturmbannführer und Gestapo-Chef von Linz. Er überwachte die Deportation von Juden, befehligte Exekutionen, leitete Sonderkommandos im Kaukasus und in Polen,

Ich habe den Sommer 1939 in dem Jagdschloss der Familie Rothschild verbracht. Vor dem September wurde von der Leitung beschlossen, dass die älteren Kinder etwas Praktisches lernen sollten. Wir älteren Kinder wurden daraufhin in eine Schule in Haute Savoie gebracht. Wir haben dort Französisch und etwas Handwerkliches gelernt. Danach wurden wir wieder zurückgeschickt und in einem französischen Internat in Clamart, einem Vorort von Paris, untergebracht. Diese Schule war extrem spartanisch. Es war nicht sehr lustig dort. Im Nachhinein natürlich lebten wir geradezu luxuriös gegenüber den anderen, die in die Ghettos, Kz’s, und Vernichtungslager deportiert wurden. Es gab in dem Internat wenig zu essen: mit Not und Mühe eine Suppe zum Frühstück, Kaffee war eine Ausnahme, Butter war eine Ausnahme, das Essen insgesamt war sehr sparsam. Die Freunde meiner Eltern, die Familie Kohn, waren auch nach Frankreich geflüchtet und lebten in Paris. Zu denen konnte ich sonntags gehen, und sie haben sich um mich gekümmert. Ich habe noch Briefe, die ich in dieser Zeit meinen Eltern nach New York geschrieben habe:

Meine Liebsten!                                                                                    Paris, 28. Januar 1940

Ich habe euren lieben Brief erhalten und habe mich sehr darüber gefreut. Bei uns ist nicht sehr viel los. Ich bin heute wieder bei Herrn Kohn, das natürlich sehr klass ist. Wie ihr hoffentlich schon wissen werdet, habe ich eine Vorladung zum amerikanischen Konsulat in Bordeaux bekommen. Ich hoffe, dass ich jetzt bald das Visum bekomme. Ihr braucht jetzt nicht mehr so arg in Sorge zu sein um mich. Was macht Großmutti mit Onkel Rudi. Und bei euch? War vielleicht bei euch schon die Dame, die mich hier gesehen hat? Bitte schreibt mir recht oft, wenn es geht. In der Schule bei uns ist jetzt nicht viel los. Ich habe bis jetzt jede Woche’ tre bien’ bekommen. Ich komme auch sonst sehr leicht mit. Ich freue mich natürlich schon ganz unheimlich, wenn ich zu euch kommen werde. Robitscheks fahren am 10. Februar nach New York. Habt ihr schon den Brief mit meinem Bild bekommen? Diesen habe ich noch nach Deutschland über Robitscheks geschickt. Sylvia ist auch in einem neuen Heim. Es geht ihr auch sehr glänzend. Gerhard ist noch in La Guette. Er ist ein großer Schlampsack geworden. Er verliert alles. Solang ich in La Guette war, habe ich auf ihn aufgepasst, aber jetzt bitte schreibt ihm einen energischen Brief, dass er mehr auf seine Sachen Acht geben soll. Er ist jetzt schon groß genug dazu. Gestern war ich in einem Bad. Das war natürlich sehr klass. Bitte schreibt mir im nächsten Brief einen Brief an den Direktor. Ihr schreibt, dass ich jeder Zeit zu Herrn Kohn fahren kann. Womöglich auf Französisch. Ist Vati schon von seiner Reise zurück? Was macht er jetzt? Hat er die Prüfungen schon bestanden? Ich hoffe, daß ich bald Erfolg haben werde um womöglich gleich am Anfang Feber nach Bordeaux fahren zu können. Für heute mache ich Schluss. Bitte macht euch ja keine Sorgen, denn ich komme jetzt bald zu euch.
Baldiges Wiedersehen
Georg

Meine Lieben!                                                                                   10. Februar 1940

Ich bin heute wieder bei Herrn Kohn und habe euren Brief erhalten, das natürlich immer eine große Freude für mich ist. Bei mir geht die Ausreise sehr schön vorwärts. Gestern war eine Dame vom Komitee, welche diese Sachen leitet, bei uns auf Besuch und hat mit mir gesprochen. Also, ich fahre diesen Monat nach Bordeaux, wo ich das Visum erhalten werde. Dann kann ich aber noch nicht fahren. Ich bekomme dann die Schiffskarte von Herrn Kohn und dann beschafft mir das Komitee die Ausreise. Also es besteht große Möglichkeit, dass ich Anfang April oder vielleicht schon Ende März zu Euch kommen kann. Wegen der politischen Lage braucht ihr euch keine Sorgen zu machen. Paris kann fast unmöglich von den Deutschen bombardiert werden. Und wenn, so gehen wir in einen bombensicheren Keller. Ich werde natürlich mit einem französischen Schiff fahren. Man bekommt viel, viel leichter die Ausreise, und zweitens dauert es viel länger, wenn man sich die schweizer oder die italienische Einreise beschaffen muss. In welcher Klasse ich fahren muss, das ist mir ganz egal, da ich doch sowieso nicht mehr verwöhnt bin. Also macht euch keine Sorgen um mich. Ich mache alles, was ich kann. Und Herr Kohn ist mir überall behilflich. Montag geht er zum Komitee und spricht mit der Dame wegen meiner Ausreise. Es sind alle nötigen Schritte eingeleitet wie ihr seht. Jetzt von hier: Also bei uns ist nicht sehr viel los. Ich bin sechster von vierzig Kindern. Es ist besser, wenn ihr immer zu Herrn Kohn schreibt, da bei uns die Briefe geöffnet werden und womöglich nicht ausgefertigt werden. Also so ist unsere Erziehung. Jetzt haben sie dort ein bisschen Angst, erstens weil die Baronin einmal bei uns war, zweitens, weil ihr jetzt in Amerika seid und sie wissen ganz genau, dass ich jetzt in zwei bis drei Monaten wegfahre oder vielleicht sogar früher. Sie fragen mich jeden Tag. Natürlich sage ich ‚bien’ und denke mir meinen Teil. Die Kinder sind nicht besonders, meistenteils Diebe und Lügner. Ich habe ein Glück, denn ich schlafe neben einem sehr netten Burschen. Neben einem Belgier. Sylvia hat euch geschrieben und sie würde sich sehr freuen, wenn sie von euch einmal Post bekäme. Gerhard ist die Faulheit in Person. Er schreibt nicht eine Zeile, obwohl ich ihm schon vier- bis fünfmal geschrieben habe und ich bin nicht überzeugt, ob er euch antworten wird. Habt ihr von Tante Lilli Post? Ich habe jedenfalls einmal vor fünf Monaten geschrieben, habe aber noch keine Antwort erhalten. Deinen lieben Brief lieber Onkel Rudi habe ich erhalten. Ebenso Mutti und Großmutti ihren. Also vielen dank. Ich habe mich ganz unheimlich gefreut. Onkel Rudi schreibe ich nicht extra, sonst müsste ich dasselbe schreiben. Die Briefe gelten natürlich für alle. Zu Pessach kommen wir nach La Guette. Das wird sehr klass sein. Von der Baronin bekommen wir verschiedene Sachen. Einige bekommen Hosen, sehr gute. Ich bekomme einen Dictionary Wörterbuch, welches dicker und tausendmal schöner ist wie Knaur´s Lexikon. Natürlich auf Französisch. Eure Sachen werde ich mitnehmen. Jetzt möchte ich noch einiges fragen. Habt ihr meinen Schlafrock mit nach Frankreich mitgegeben, meine Unterleibchen. Habt ihr mein Reisenecessaire mitgenommen? Wenn nicht, kann man auch nichts machen. Höchstens wird ein lieber Herr PG [Anm.: Parteigenosse] eine kurze Freude haben. Das kann ich mir denken, dass die lieben Herrn PG Parteigenossen, sich nicht ins Feld trauen. Dafür müssen aber unschuldige Deutsche die Schädel sich blutig hauen lassen. Dass die Gregers draußen sind, freut mich ganz unheimlich. Sind Robitschek in New York schon angekommen? Bei uns ist der Schulunterricht gerade schlecht. Wahnsinnig viel Aufgaben, bei denen wir zwei bis drei Stunden sitzen müssen. Nicht nur wir, sondern auch die Franzosen. Es gibt wenig zu lernen in der Unterrichtsstunde. Und hier gibt es auch nur seht schlechte Sportanlagen, aber das alles ändert sich, wenn ich bald wieder mit euch vereint sein werde. Also für heute mache ich Schluss.
Viele Bussi und ein baldiges Wiedersehen Georg

Meine Liebsten!                                                                                     18. Februar 1940

Ich habe heute euern lieben Brief erhalten und habe mich sehr damit gefreut. Ich kann euch die freudige Mitteilung machen, dass ich nächste Woche nach Portville fahren werde und höchstwahrscheinlich das Visum erhalten werde. Ich fahre natürlich mit einem französischen Schiff, da man die Ausreise viel, viel leichter bekommt. Ihr braucht keine Angst haben, denn das Schiff kann unmöglich torpediert werden. Wegen der jetzigen Lage braucht ihr euch keine Sorge zu machen. Wahrscheinlich erzählt man darüber Greuelmärchen. In der Schule komme ich sehr gut mit. Ich bin diese Woche Fünfter geworden. Bei uns hat es wieder einmal geschneit und es ist hübsch kalt. Von Deli habe ich einen Brief bekommen und ich kann ihr nicht antworten. Schreibt für mich, wenn ihr Deli schreibt. Sie ist sehr verzweifelt. Ich bin schon sehr neugierig und ich freue mich schon sehr auf die Schule. Von Großmutti habe ich den Brief erhalten und danke ihr vielmals. Gerhard und Sylvia geht es ganz gut. Also, ihr braucht euch keine Sorgen zu machen. Es ist alles in Ordnung. Eins kann ich euch nur sagen: Unsere lieben Herren in Amstetten beneiden uns schon sehr. Ich glaube, sie würden sehr gern mit uns tauschen. Wenn man in Paris in den Strassen geht, die schönsten und die besten Sachen, dagegen in Wien sind wie Kartoffeln, ein Vergnügen. Leider müssen da auch Unschuldige mit büßen. Ich werde euch in den nächsten oder übernächsten Briefen alles genau berichten. Dass man zu dieser Dame geht ist ganz unnütz, weil mich das wieder Geld kostet und auch so das Visum bekommt. Schneller als schnell kann diese Sache sowieso nicht gehen. Ihr braucht keine Sorge zu haben. Also für heute mache ich Schluss.
Viele Küsse
Euer Georg

Meine Liebsten!                                                                                          Ohne Datum

Ich habe euern lieben Brief erhalten und habe mich sehr gefreut. Also bei uns ist nicht viel los. Wir haben eine teuflische Kälte hier, 17 Grad unter Null. Ich freue mich, dass es euch so gut in New York geht und ich hoffe, dass Vati bald eine Beschäftigung finden wird. Ich werde euch jetzt unsere Schule ein bisschen beschreiben. Das Haus ist eine Villa. Schaut äußerlich ganz gut aus, innerlich weniger. Die Schule ist keine Mittelschule, sonder eine Volksschule. Wir haben Unterricht Vor-und Nachmittag, aber es ist nicht das richtige. Ich habe seit dem Umbruch nie den Eindruck gehabt, was Richtiges gelernt zu haben…
Wir lernen zwar hier Französisch, aber nicht allzu viel. Ihr könnt euch denken wie ich mich freue, wenn ich dann in eine richtig anständige Schule gehen kann…
Ich hoffe, dass ich in Amerika sehr schnell englisch lernen werde. Hier geht das Leben so halbwegs, aber ich bin trotzdem schon sehr froh, wenn ich hier herauskomme. Bitte macht euch keine Sorgen. Ich hoffe, dass ich bald zu euch kommen werde. Also ich schicke euch diesmal ein Bild. Für heute schließe ich.
Viele, viele Bussis und ein sehr baldiges Wiedersehen
Euer Georg

Meine Liebsten!                                                                                   Paris, 14. April 1940

Ich habe heute euern lieben Brief erhalten und habe mich sehr damit gefreut. Ihr müsst verstehen, dass sich eine Sache nicht so schnell machen lässt und es tut mir sehr leid, dass ich das Rennen mit Lillitant verlieren werde. Aber ganz knapp. Anfang Mai geht ein amerikanisches Schiff und mit diesem werde ich fahren. Ich bin schon sehr, sehr gespannt auf USA wie ein Regenschirm. Gestern war ich Schwimmen. Das war klass. Heute bin ich wieder bei Herrn Kohn. Also seid noch die paar Wochen geduldig. Ich freue mich schon, wenn wir alle zusammen sein werden. Bitte hebt alle Marken, die ihr drüben bekommt für mich auf. Ich habe es zu einer kleinen, aber ganz schönen Markensammlung schon gebracht. Für heute schließe ich den Brief.
Viele tausend Bussis
Georg

Meine Lieben!                                                                                           Ohne Datum                                           

Heute kann ich euch die freudige Mitteilung machen, dass ich mein Visum erhalten habe und dass wir jetzt bald zusammen sein werden. Sonst gibt es nichts.
Viele Bussi
Georg

Meine Lieben!                                                                                            Ohne Datum

Ich habe jetzt leider keine Post mehr von euch aber das macht nichts, da ich zwischen 15. und 20. wegfahre. Also das ist wüst klass. Also bei uns gibt es nicht viel Neues. Gerhard und Sylvia geht es gut. Ich schreibe euch diesmal nur die paar Zeilen, weil ich sonst nichts weiß und außerdem erzähle ich euch dann alles Restliche mündlich, klass nicht wahr? Also für heute schließe ich den Brief.
Viele 100 000 Bussi.
Georg

Die Schiffskarte habe ich heute erhalten. Ich fahre mit dem Schiff Champlain im Mai 15. 16. Am Montag gehe ich zur Prefekture mit meiner Ausreise. Alles andere habe ich schon. Ich habe euern Brief erhalten und freue mich sehr, dass Vati eine Beschäftigung gefunden hat. Auch auf die Marken. Ich schließe für heute den Brief. Viele Zehntausend, Hunderttausend Bussis. 

Im Mai 1940 fuhr ich mit dem Zug nach Cherbourg, das direkt am Ärmelkanal liegt und von dort mit dem Schiff nach Amerika. Das war meine erste Schiffsreise und es hat mir gut gefallen. Ich weiß nicht mehr genau, ob ich meine Kabine mit anderen Kindern geteilt habe, aber ich weiß, ich war in einer Kabine. Das Essen auf dem Schiff war gut, viel besser als in Clamart. Das Beste aber war, ich wusste, dass meine Eltern mich im Hafen von New York am Kai erwarten.

New York war faszinierend, es war ein modernes Land mit so hohen Häusern, wie ich sie vorher noch nie gesehen hatte. Es war alles fremd, alles neu, alles anders, alles modern. Aber vor allen Dingen war ich endlich frei. Ich durfte mich überall frei bewegen.

Meine Eltern hatten in der Metropolitan Avenue Kew Gardens in Queens eine Wohnung gemietet. Ein dreiviertel Jahr später übersiedelten wir in ein schöneres Appartementhaus in der Park Lane South. Dort hatte ich dann auch mein eigenes Zimmer.

Ab Herbst 1940 ging ich in eine Highschool. Als ich in New York angekommen war, konnte ich kein Wort englisch sprechen, aber während des Sommers habe ich soviel englisch gelernt, dass ich in der Schule halbwegs gut mitgekommen bin. In meiner Klasse war ich das einzige Emigrantenkind. Die anderen Kinder haben mich aber ganz normal aufgenommen, ich kann mich an nichts Negatives erinnern. Ich habe die Mittelschule ohne Probleme absolviert, habe gute Freunde gefunden und wurde Vorzugsschüler. Es gab einen Club, der hieß Arista. Arista heißt ‚die Besten’. In diesem Club ging es aber nicht nur um Intelligenz, man musste sich auch politisch engagieren, und ich habe mich in den letzten zwei, drei Schuljahren politisch sehr engagiert, und da wurde ich hinein gewählt.

Nachdem ich 1943 die Schule abgeschlossen hatte, bin ich in die US- Armee eingetreten. Ich habe mich zu den Gebirgstruppen gemeldet. Das Basictraining fand im Süden statt, die Ausbildung in CoLoredo und Texas. Ich war in der 10. Gebirgsdivision, einer Kampftruppe, die es heute noch gibt, die jetzt noch in Afghanistan eingesetzt wird. In den Jahren 1944/1945 wurde wir in Italien, unterhalb der Poebene, eingesetzt. Fast am letzten Tag des Krieges wurde ich bei einem Flugangriff verwundet. Ich musste zwei Monate ins Spital. Danach bin ich wieder zu meiner Einheit gekommen, und wir wurden zurück nach Amerika gebracht. Es war vorgesehen, dass wir dann in Japan eingesetzt werden, aber an dem Tag, als wir gelandet sind, ist die Atombombe über Hiroshima [Japan] abgeworfen worden - der Krieg war zu Ende. Auch für mich!

Für mich war es wichtig einen Beruf zu wählen, mit dem man überall in der Welt zu Recht kommt, und ich wollte etwas lernen, dass ich für die Familienunternehmen gebrauchen kann. Allerdings wäre ein Medizinstudium auch eine gute Alternative gewesen.

Ich habe miterlebt, wie meine Familie in Amerika gelitten hat. Ich habe die Leute gesehen, die keinen Beruf hatten. Meine Eltern haben von vorn anfangen müssen, ohne eine Ausbildung, in einer Zeit, wo in Amerika eine Depression war, eine hohe Arbeitslosigkeit. Meine Großcousine Marietta, die Tochter meines Großonkels Adolf Mahler, hat als Stubenmädchen gearbeitet, und meine Mutter hatte das ‚Glück’, dass sie Arbeit als Angestellte in einer Fleischverpackungsfabrik bekommen hat. Sie hat an einem Fließband gearbeitet, wo Speck verpackt wurde, und später in einer Metallfabrik, in der automatische Maschinenteile hergestellt wurden. Sie hat dabei so viel verdient, dass wir mit den Reserven, die wir hatten, halbwegs vernünftig haben leben können. Meine Mutter hat hart gearbeitet, sie war sehr stark in dieser Zeit und hat sich nie beklagt. Mein Vater und mein Onkel Rudolf haben sich beruflich in New York sehr schwer getan. Sie hatten beide Matura, aber sie hatten für Amerika nicht die richtige Ausbildung, denn das Arbeitsleben in Österreich und Amerika war nicht vergleichbar. Sie waren beide sehr intelligente Menschen, aber in New York sind die Schlachthäuser riesengroße Unternehmen. Das hatte nichts mit dem zu tun, was sie vorher gearbeitet hatten. Mein Vater hat nach ein einiger Zeit in New York begonnen, wieder ein Rohhandel Geschäft aufzubauen. Er hat auch einen Partner gefunden, und es ist halbwegs gut gegangen. Viele meiner Verwandten haben sich sehr schwer getan, und ich wollte nicht, dass mir das jemals passiert.

Ein Studium war schon damals in Amerika sehr teuer. Die Größenordnungen waren anders: heute kostet für ein Kind eine Ausbildung auf der Universität hunderttausend Dollar. Damals waren es zehntausend Dollar. Aber wir hatten keine zehntausend Dollar. Man hat sich eine Universität wählen müssen, wo man umsonst hat studieren können. Das hat es gegeben in Amerika, aber dadurch, dass ich in der US Armee gedient hat, hab ich für jedes Jahr Dienstzeit ein Jahr Studienzeit geschenkt bekommen. Und so konnte ich an der Columbia University studiert und wurde Master of Science in Chemical Engineering, was eine sehr schöne Sache war.

Im April 1946, ich hatte gerade abgerüstet, wurde ich von einem Geschäftsfreund meines Vaters eingeladen. Dieser Geschäftsfreund hatte auch einen Rohwarenhandel, und er hat Cashmere in der Welt populär gemacht. Er hat auch gute Hüte aus Hasenfellen erzeugt. Man nimmt dafür aber nicht das Fell, sondern nur Fasern von den Fellen. Dieser Geschäftsfreund wurde mein Schwiegervater, seine Tochter Claire wurde später meine Frau. Die Familie meiner Frau lebte schon lange in Amerika. Die Mutter war rumänische Jüdin, der Vater war deutscher Jude. Meine Frau wurde am 1.März 1927 in Woodmere, New York City, N.Y. [USA], geboren. Sie hatte zwei Brüder, Ariel und George. George war ein Ziehbruder, den mein Schwiegervater aus Deutschland mitgebracht hatte. Georges Vater hatte sich umgebracht, und die Mutter war mit ihren Kindern allein und die sozialen Verhältnisse der Familie waren sehr schlecht. George ist als Bruder meiner Frau aufgewachsen. Zu seiner Mutter hatte er später nur wenig Kontakt. George hatte Kinderlähmung, die hat er im Erwachsenenalter in Belgien, dort hatte die Familie eine Niederlassung, bekommen hat. Er ist bereits gestorben.

Claire und ich haben uns befreundet. Wir haben viel miteinander Tennis gespielt. Sie war eine sehr gute Tennisspielerin, ich hatte erst in Amerika begonnen, Tennis zu spielen. Ich sei damals kein so guter Tennisspieler gewesen, hat sie später gesagt. Da hatte sie sicher Recht, aber sie hat mich trotzdem nach einem Jahr, das war 1947, geheiratet. Sie war damals 19 Jahre alt und ich war 22 Jahre alt. Wir haben in Woodmere, im Haus meiner Schwiegermutter, mit einem Rabbiner geheiratet. Im Judentum kann man heiraten, wo man will. Mein Schwiegervater war zu dieser Zeit bereits gestorben. Es waren vielleicht dreißig Gäste anwesend, unsere Familien und enge Freunde. Wir haben uns eine Wohnung 110 West, 69 Street gemietet und haben beide studiert. Wir wurden von meinen Schwiegereltern in dieser Zeit finanziell unterstützt. Ich hatte 100 Dollar Stipendium vom Staat. Das war eine Summe, von der man damals leben konnte. Es ist uns also einigermaßen gut gegangen. Zu dieser Zeit habe ich nicht daran gedacht, nach Österreich zurück zu gehen.

Nach dem Studium habe ich mich um einen Posten beworben, und ich hatte die Wahl zwischen sechs verschiedenen Arbeitstellen, die mich gern genommen hätten.

Meine Rückkehr nach Österreich ist durch die Rückstellung unseres Besitzes entstanden. Ich wollte eigentlich nicht nach Österreich, aber meine Eltern haben mich dazu animiert. Mein Vater hat gesagt, dass ich mir den Betrieb in Traun mal anschauen soll. Das war eine kluge Idee. Meine Frau war einverstanden damit, mit mir nach Österreich zu gehen, und da wir uns zu nichts verpflichtet hatten, hätten wir nach einiger Zeit wieder nach New York zurückgehen können. Wir sind 1951 ganz gemütlich durch Europa gefahren und dann in Linz angekommen.

Meine Eltern haben uns in Österreich auch noch besucht. Mein Vater ist geschäftlich öfter nach Persien geflogen, um zum Beispiel Cashmere einzukaufen und er und meine Mutter haben uns, nicht oft, aber einige Male auf diesen Reisen in Traun besucht.

Die Fabriken in Rennersburg und Wieselburg waren demontiert. Meine Frau und ich haben zuerst in einem Gebäude der Papierfabrik in Traun gelebt. Die Fabrik in Traun war eine gut gehende Fabrik, aber eine Kommanditgesellschaft, die geteilt war in zwei Gruppen. Eine Gruppe waren die Erben vom Robert Trierenberg, der mit meinem Großvater Gottlieb Mahler und dessen Brüdern gemeinsam die Fabrik gekauft hatte und der sehr früh gestorben war, und die andere Gruppe war meine Familie. Vor dem Krieg hatten sich alle gut verstanden. Dann mussten wir flüchten, und die Firma gehörte nur noch den Erben vom Robert Trierenberg. Aber dann kam ich zurück, und das hat ihnen nicht so sehr gefallen. Ich kam aus Amerika, ich hatte studiert, war Ingenieur und wollte modernisieren. Zum Beispiel konnte ich kaum mit ansehen, dass man die gekochten Lumpen noch immer händisch mit Gabeln aus den Bottichen holen musste. Das war dann alles nicht so einfach damals, denn die Erben von Robert Trierenbergs haben es mir nicht leicht gemacht. Da habe ich schon manchmal überlegt, ob es nicht besser wäre, nach Amerika zurück zu gehen. Aber ich blieb! 1957 wurde ich bereits in den Vorstand der Kultusgemeinde in Linz gewählt.

1965 wurde ich Finanz- und Baureferent. Ab 1971 haben wir in Linz gelebt, wo wir ein Haus gekauft haben. In Linz habe ich niemanden von vor dem Krieg gekannt, für mich war jeder ein unbeschriebenes Blatt. Mit dieser Situation konnte ich gut umgehen, damit hatte ich keine Schwierigkeiten. Wir hatten viele Freunde. Ich denke, man muss die Menschen nehmen wie sie sind, dann ist vieles einfacher.

Die Kultusgemeinde Linz hatte mich dann gebeten, dem Vorstand beizutreten.

Ab 1973 war ich in der Neusiedler Papierfabrik tätig und habe einen positiven Werdegang erzielt. Am Schluss wurde ich Generaldirektor der NAG Ulmereld Fabrik, die nur zwölf Kilometer von Amstetten entfernt liegt, und natürlich gab es unzählige Verbindungen zu den Unternehmungen in Amstetten. Ich hatte beruflich keine Vorurteile gegen sie, der Betrieb hatte Vorrang, aber einen privaten Kontakt wollte ich nicht. Wenn ich nach Amstetten gekommen oder durchgefahren bin, hatte ich ein ablehnendes Gefühl. Natürlich wussten die Leute in Amstetten wer ich bin, ich kannte meistens nur ihre Namen. Ich habe niemanden treffen wollen, mit dem ich in meiner Jugend zusammen war. Das habe ich abgelehnt. Einmal hat einer mir mitteilen lassen, dass er mich gern sprechen möchte. Ich habe aber gesagt, dass ich das nicht möchte.

1955 ist unsere Tochter Sylvie Wozasek geboren, 1957 unser Sohn Gerald Wozasek und 1960 unsere Tochter Heidi Gerger, geborene Wozasek.

Unsere Kinder sind alle drei in Amerika geboren. Das haben wir ganz bewusst damals so gewollt. Ich hatte die böse Erfahrung gemacht, dass wir Juden nirgends hingehen konnten, als wir verfolgt wurden, und es sehr schwer war, sein Leben zu retten, was vielen nicht gelungen ist. Das wollten wir verhindern. Auch ich besitze seit dem Krieg die amerikanische Staatsbürgerschaft, und meine Frau war sowieso in Amerika geboren. Meine Eltern und Großeltern fühlten sich Hundert Prozent als Österreicher, das wurde zerstört! Ich fühle mich sicher sehr integriert, aber ich habe den Holocaust erlebt!

Meine Kinder haben in Linz maturiert. Sie bekamen in Linz jüdischen Religionsunterricht, und ich habe nie von ihnen gehört, dass man sie als Juden diskriminiert oder beschimpft hätte. Sylvie hat Volkswirtschaft studiert, lebt in Wien, ist geschieden und hat zwei Buben, Zwillinge, Daniel und Benjamin, die 19 Jahre alt sind. Sie haben das Theresianum beendet und mit dem Studium begonnen. Mein Sohn Gerald hat Medizin studiert und wurde Chirurg und Sportmediziner. Er lebt in Wien, ist Professor im AKH und hat eine Praxis am Getreidemarkt. Er war verheiratet mit einer Frau, die zum Judentum übergetreten ist. Sie haben zwei Kinder, Philipp und Charlotte. Meine Tochter Heidi hat Handelswissenschaften studiert und ist dann nach Amerika gegangen. Sie ist eine fast professionelle Tennisspielerin und hat einen Scholarship von der Baptist University bekommen, um mit der Mannschaft Tennis zu spielen. Heidi hat im Flugzeug von Texas nach New York, sie war in Texas mit einer Tennismannschaft, ihren Mann David Gerger kennen gelernt. Seine Familie hat schon vor dem Krieg in Texas gelebt. Ich glaube, der Großvater meines Schwiegersohns war ein Rabbiner, der seine Familie aber verlassen hat. David hat Jus studiert und ist ein sehr bekannter Strafverteidiger. Meine Tochter führt einen koscheren Haushalt und feiert den Schabbat. Mein Enkel Adam wird 17 Jahre alt und meine Enkeltochter Ria ist 15. Meine Tochter kommt oft und gern nach Österreich zu Besuch.

Meine Frau Claire ist im Jahre 2000 an Krebs gestorben. Meine jetzige Lebenspartnerin Christine Lang und ihr Mann waren bereits in Traun unsere Nachbarn. Es war sehr schwer für mich, als meine Frau gestorben ist, und ich wollte nicht unbedingt allein weiterleben. So sind wir zusammengekommen, denn Christine ist auch allein gewesen. Sie ist eine sehr, sehr liebe Frau und Partnerin. Sie geht mit mir in die Synagoge und hilft dort sehr mit. Wir haben jetzt zum Beispiel für einen Toratisch ein Tuch gebraucht und sie war die treibende Kraft, dass wir eines kaufen. Sie hat auch einen sehr engen Kontakt zu den Mitgliedern der Kultusgemeinde hier in Linz, der ist sogar enger als mein Kontakt zu den Gemeindemitgliedern. Obwohl meine Lebenspartnerin Christin ist, lebe ich jetzt meinen Glauben mit ihr viel genauer, als mit meiner Frau, denn meine Frau war eine bewusste Jüdin, aber sie war nicht religiös. Christel hält mit mir die Feiertage, auch den Schabbat. Zuerst sind wir in der Synagoge und dann feiern wir zu zweit zu Haus. Wenn meine Kinder hier sind, feiern wir gemeinsam mit den Kindern.
Seit 1969 war ich Vizepräsident und seit 1980 bin ich Präsident der jüdischen Gemeinde Linz. Von der Synagoge in der Bethlehemstraße 26 war nach dem Novemberpogrom 1938 nur noch das Kellergewölbe übrig geblieben. Die Funktion der Synagoge übernahm nach dem Krieg das Gemeindehaus, das vor der ehemaligen Synagoge stand, und in dem vor dem Krieg die Wohnung des jeweiligen Gemeinderabbiners und die Büroräume waren. Aber die Gemeinde konnte zuerst nur die Räume im Keller nutzen. Nach dem Krieg war Dipl. Ing. Simon Wiesenthal 22 einige Jahre Präsident der Kultusgemeinde Linz.
Als ich 1951 nach Linz kam, gab es nur wenige Juden. Einige von ihnen hat die Theologin Mag. Verena Wagner, die Autorin des zweibändigen Werkes ‚Jüdisches Leben in Linz’, wie folgt beschrieben. Sie hat auch noch einiges Ergänzendes hinzugefügt. ‚Das ist aber keine vollständige Liste der Rückkehrer’, sagt Mag. Wagner. Ich danke ihr für diese Hilfe:

Wilhelm Schwager kam 1893 in Linz zur Welt. Er besuchte die Handelsakademie in Linz. Nach dem Ersten Weltkrieg übernahm er die 1882 gegründete Zuckerwarenfabrik seines Vaters Benedikt Schwager. Er heiratete 1925 Hermine Stein, die ebenfalls im Betrieb mitarbeitete. Nach mehreren Gefangennahmen nach dem März 1938, floh er mit seiner Frau im Herbst 1939 mit einem illegalen Transport über den Donauweg nach Palästina. Dort im Februar 1940 angekommen, wurde er noch bis August von den Engländern gefangen gehalten. In Palästina brachten Wilhelm und Hermine Schwager sich mühsam mit einer Lebkuchenbäckerei durch. 1948 kehrte das Ehepaar nach Österreich zurück. Die Rückstellung seines Zuckerwarengeschäftes und die Räumung des Hauses in der Bischofstraße erfolgte Ende des Jahres 1948. Im April 1949 konnte das Ehepaar den Betrieb seiner früheren Firma wieder aufnehmen. Von 1949 - Anfang 1956 und 1957 bis zu seinem Tod 1979 war Wilhelm Schwager Präsident der Linzer IKG. Er liegt am jüdischen Friedhof in Linz begraben.

Ernst Hartmanns Vater Adolf Hartmann gründete 1884, aus Böhmen kommend, in Linz ein Stoff- und Kleiderwarengeschäft. Ernst Hartmann kam 1896 zur Welt. Er besuchte die Handelsakademie in Linz. In den Dreißigerjahren übernahm er das Geschäft seines Vaters, das mittlerweile zu einer Art „Warenhaus“ (Stoffe, Kleidung, Teppiche, Schuhe, Wäsche, …) herangewachsen war. Daneben betrieb Ernst Hartmann mit anderen Kompagnons zusammen das „Phönix-Kino“. Innerhalb der IKG Linz gehörte er zu den führenden Vertretern der Zionisten-Revisionisten. Nach dem März 1938 wurde ihm die Firma entzogen, er wurde gefangen genommen, konnte aber Ende des Jahres 1938 über Prag nach Palästina fliehen.
Nach dem Krieg kehrte er bald nach Linz zurück. 1948 versuchte er, einen Teil seines Vermögens zurück zu erhalten. Er beteiligte sich an der Arbeit innerhalb der wieder eingerichteten, aber noch provisorischen IKG und übernahm den Vorsitz der provisorischen Geschäftsführung der neu zu konstituierenden IKG. Er war am Bau der neuen Synagoge in Linz beteiligt und starb 1973. Er liegt am jüdischen Friedhof in Linz begraben.

Martha Kulka kam 1903 als Martha Fürnberg und Tochter eines Lederwarenhändlers in Urfahr zur Welt. 1924 heiratete sie Ignaz Uhl, der sich aber nach 1938 von seiner jüdischen Frau scheiden ließ. Der Vater war 1931 gestorben und Martha Fürnberg floh 1938 mit ihrer Mutter nach Prag. Dort ging sie dem Beruf einer Friseurin nach und lernte ihren zweiten Mann Dr. Kulka kennen. Nach dem Einmarsch der Deutschen wurden alle drei nach Theresienstadt deportiert. Als Dr. Kulka auf einen Transport nach Auschwitz musste, ging Martha Kulka freiwillig mit ihrem Mann mit. Er wurde bald danach ermordet, während sie in Fabriken arbeiten musste. Später kam sie in das Lager Freiberg in Sachsen und im April 1945, nach einer Irrfahrt, nach Mauthausen. Nach ihrer Freilassung konnte sie sich nur noch „auf allen Vieren“, nach Linz schleppen und blieb dort dann im Rinnstein in Urfahr liegen. Von einer zufällig vorbeikommenden ehemaligen Angestellten der Firma Fürnberg wurde sie erkannt – das rettete ihr das Leben. Sie wurde liebevoll gesund gepflegt und kam wieder zu Kräften. Es dauerte noch einige Zeit bis ihr das Elternhaus wieder zurückgestellt wurde. Da nur wenige ehemalige LinzerInnen zurückgekommen waren, sah sie ihre Pflicht innerhalb der IKG mitzuarbeiten und wurde Sekretärin der IKG unter Simon Wiesenthal. Mitte der Sechzigerjahre war sie Mitglied des Kultusgemeindevorstandes. Sie starb 1987 und liegt am jüdischen Friedhof in Linz begraben.

Ernst Töpfer zählt zu den zeitweiligen Rückkehrern, von denen es auch einige in Linz gab.
Er kam 1885 als jüngster Sohn der renommiertesten Antiquitätenhändlerin von Linz, Johanna Töpfer, zur Welt. Sie besaß ein schönes Haus in der Linzer Altstadt, in dem die Familie Töpfer auch wohnte. Nach dem Tod der Mutter in den Dreißigerjahren übernahm Ernst Töpfer das Geschäft. 1938 wurde der Antiquitätenhandel, wie alle anderen jüdischen Geschäfte, „arisiert“. Es war schwer die vielen Waren in so kurzer Zeit zu verkaufen und nur mit großen Verlusten verbunden. Ernst Töpfer konnte im November 1938 nach Palästina auf einem illegalen Transport fliehen. Dort waren bereits seine beiden Töchter. Das Fortkommen in Palästina war aber so schwer, dass er mit dem ersten möglichen Transport, 1948, wieder nach Linz zurückkehrte – vor allem wegen des Hauses. 1945 erlitt das Haus zwei Bombentreffer, d.h. es war beschädigt, aber aufgrund des Alters aufbau- und renovierungswert. Da aber keine Besitzer da waren, verfiel das Haus von Monat zu Monat und wurde im Herbst 1946 rechtswidrig abgerissen.
Als nun 1948 Ernst Töpfer zurückkam und nach seinem Haus sehen wollte, stand nichts mehr, und das leere Grundstück war inzwischen noch dazu mit einem Bauverbot belegt worden.
Er hatte vor, seinen Antiquitätenhandel wieder neu aufzunehmen, aber es scheiterte an einem Lokal. Darüber hinaus konnte er den Grund in der Altstadt erst nach langer Zeit der Stadt verkaufen. Er bekam notdürftige Anstellungen bei der IKG als Friedhofsreferent und bei der Firma Spitz. Aber insgesamt blieb ihm ein Anknüpfen an die Zeit vor 1938 verwehrt, letztendlich lebte er nur noch von Notstandsunterstützungen. 1956 kehrte er nach Israel zurück und starb dort 1966.

Franz Fuchs-Robetin Die Familie von Franz Fuchs-Robetin, über ihn habe ich selbst nicht gearbeitet und nur Informationen aus zweiter Hand, stammte aus Prag und gründete 1908 in der Haunoldmühle in Obergrünburg eine Spezial- und Holzstoffpappenfrabrik. 1938 hatte die Fabrik 174 Mitarbeiter. Franz Fuchs-Robetin wurde 1918 in Prag geboren, studierte in Wien. 1938 floh er über Prag und Frankreich nach England. Von 1945 bis 1948 lebte er in Prag und kam nach dem kommunistischen Umsturz nach OÖ, wo sich nach erfolgreicher Rückstellung die Haunoldmühle wieder im Besitz der Familie Fuchs-Robetin befand. Franz Fuchs-Robetin entschloss sich in OÖ zu bleiben und den Betrieb weiter zu führen. In den Sechzigerjahren übergab er den Betrieb seinem Sohn. Auch er war in der Linzer IKG tätig. 1956/57 war er Präsident der IKG. Anfang der Sechzigerjahre ging er nach Israel, blieb aber erst Mitte der Siebzigerjahre auf Dauer dort.

Andere wie Ernestine Schütz geb. Roubitschek und Dr. Agathe Höfer überlebten in Linz, da sie durch eine Ehe mit einem Nichtjuden geschützt waren. Manche dieser in Linz gebliebenen arbeiteten nach 1945 in der IKG mit.

Zu dieser Zeit sind meine Frau und ich kaum in die Synagoge gegangen. Die Mitglieder waren viel älter als wir und meine Frau und ich hatten ganz andere Interessen. Ich habe gearbeitet, mein Beruf war mir sehr wichtig, und in meiner Freizeit haben wir uns für Kunst und Sport interessiert. Wir waren im Theater, in Konzerten und in der Oper, und wir haben Kunst gesammelt. Als wir nach Österreich kamen, besaßen wir nichts. Das erste, was uns beeindruckt hat, war, wie wir aus New York kommend in England gelandet sind, die Kirchen, die kirchliche Kunst und die Schlösser. Wir haben uns dann richtig mit Kunst beschäftigt. Es hat uns großen Spaß gemacht uns Wissen über Kunst anzueignen. Das war auch noch zu einer Zeit, wo sich die Leute noch nicht so sehr mit Kunst beschäftigt haben. Zuerst haben wir barocke Kunst gesammelt, das war am leichtesten verständlich, später haben wir uns für Renaissance und Gotik interessiert. Wir hatten einen Freund, leider lebt er nicht mehr, der war ein bedeutender Kunsthändler und von diesem Freund haben wir vieles gekauft.

An einige kann ich mich noch erinnern. Ich habe diese Leute aber nicht richtig gekannt, aber ich weiß, dass es ein jüdisches Leben in Linz nach dem Krieg gab. Es waren wenige Juden, aber sie haben Gottesdienste in einer Betstube in der Mariengasse abgehalten, das sich in einem Gebäude neben der Synagoge befand. Die Linzer Synagoge wurde 1938 zerstört und 1968 neu errichtet und wieder eröffnet. Zurzeit wird das Gemeindehaus renoviert, das mit dem Kauf 1872 den ersten gemeindeeigenen Besitz der Linzer IKG darstellt. Darauf bin ich sehr stolz. Es wird nächstes Jahr eingeweiht. Dabei unterstützen uns die Stadt Linz und das Land Oberösterreich.

Die Leute in Linz haben erzählt, dass die, die aus Mauthausen befreit worden sind, Gesindel waren. Das war kein Gesindel, das waren Skelette. Die Linzer haben sich nicht viel darum gekümmert, was geschehen war. Als ich 1980 Präsident der Linzer Kultusgemeinde wurde, habe ich mir gesagt, dass ich etwas gegen Antisemitismus und für die Aufklärung der Bevölkerung über das Judentum tun muss. Wenn heute extreme Armut entstehen würde, würden die Leute sicher wieder auf die Juden, die im Blickfeld sind, losgehen. So habe ich mich darum bemüht, die Leute aufzuklären und zwischen Christen und Juden zu vermitteln, denn mich haben immer wieder Leute gefragt: Was ist ein Jude? Ich erkläre in Vorträgen, was die jüdische Religion für die Christen bedeutet. Es gibt Gemeinsames zwischen diesen Glaubensrichtungen, aber es gibt auch krasse Unterschiede. Man muss lernen, diese Unterschiede zu tolerieren. Wir haben uns damals, vor 1938, als Österreicher gefühlt. Man hat sich freundlich gegrüßt und ganz normal als Nachbarn nebeneinander gelebt. Ich habe mich mit meinen Schulkameraden gut verstanden, wir sind zusammen Schwimmen gegangen. Meine Mutter und meine Tanten trugen Dirndln, ich kann mich erinnern, der Bäckermeister Exel hat wunderbare Kipferln gemacht, mein Vater hat durch seine Betriebe vielen Menschen Arbeit gegeben. Das war das Gefährliche, man fühlte sich so absolut integriert. Nie hätten wir uns vorstellen können, was dann passiert ist.

Hinterher hat niemand etwas gewusst, das ist, glaube ich, menschliches Verhalten. Oder sie sagen, sie haben das nicht gewollt.

Als Präsident der Kultusgemeinde habe ich viele Verpflichtungen. Ich bin verantwortlich für die jüdische Gemeinde, also für die ungefähr fünfzig Juden, die Mitglieder der Linzer Kultusgemeinde sind. Ich bin auch verantwortlich für den Glauben, dass heißt, ich muss dafür sorgen, dass am Freitag die Gottesdienste stattfinden, denn ich versuche, das religiöse Leben zu erhalten. Ich bin im Kontakt mit den Juden in Linz und den Orten, die zur Gemeinde dazu gehören. Es ist auch meine Errungenschaft, kann man so sagen, dass an jedem Feiertag ein Kiddusch 23 in der Synagoge stattfindet. Das bedeutet, es wird Wein für den Segensspruch serviert und danach eine Mahlzeit. Da sind wir dann alle zusammen. Man muss sich vorstellen, dass die Gemeinde eine Großfamilie ist. Ich muss, um für die Gemeinde etwas tun zu können, auch die Verbindung zu den Ämtern, zum Beispiel zum Bürgermeister und zum Landeshauptmann haben. Wir kümmern uns um die Kranken, damit sie eine Unterstützung bekommen, wir brauchen Geld, um den Friedhof zu renovieren. Das sind unzählige Stunden, die ich als Präsident der Kultusgemeinde für die Kultusgemeinde und ihre Mitglieder tätig bin. Oder zum Beispiel brauch einer einen Kredit, um sich ein Haus zu bauen. Dann helfen wir mit Beratung über Finanzierungsmöglichkeiten. Und ich halte unzählige Vorträge über jüdisches Leben für diejenigen unter der Bevölkerung, die es interessiert und Frau Dr. Hermann und ich führen sie auch durch die Synagoge. Freitag und Samstag bete ich in der Synagoge, aber das würde ich auch tun, wenn ich nicht der Präsident der Kultusgemeinde wäre, denn das ist mein Glaube. Ich glaube an Gott, aber ich bin kein orthodoxer Jude.

Israel bedeutet viel für mich. Israel ist das Rückrad für alle Juden, für uns alle. Da brauchen wir uns nichts vormachen. Wenn Israel zerstört werden würde, in der Geschichte ist das ja schon ein paar Mal passiert, da würde das Weltjudentum sehr leiden darunter. Was die Bedrohungen gegen Israel betrifft, das müssen die Israeli im Endeffekt entscheiden. Wir sitzen hier im Grünen - im Frieden. Ich kann sie nur unterstützen - und das mache ich.

Wenn ich meinen Lebensweg betrachte, muss ich sagen, dass ich wirklich viel aus meinem Leben gemacht habe, trotz enormer Hindernisse. Ich habe es nie bereut, dass ich nach Österreich zurückgekommen bin.

Auszeichnungen, die  Dipl.-Ing. George WOZASEK erhielt:

Das "GROSSE EHRENZEICHEN FÜR VERDIENSTE UM DIE REPUBLIK ÖSTERREICH

• Das Silberne Ehrenzeichen des Landes Oberösterreich
• Die Humanitätsmedaille der Stadt Linz
• Das Golde Ehrenzeichen des Verbandes der Österreichischen Kultusgemeinden
• Die Papstmedaille anlässlich des Papstbesuches 1988
• Das Landessportehrenzeichen des OÖ Tennisverbandes
• Die Ehrenmitgliedschaft des Union Linzer Tennisvereines
Das Golde Ehrenzeichen der Republik Österreich

Glossar

[11 [Die] Hohen Feiertage: Rosch Haschana [Neujahrsfest] und Jom Kippur [Versöhnungstag]

: 

Életrajz

A mi családunk Győrből való. Mindnyájan ott éltünk. A nagypapámra nem nagyon emlékszem, azt tudom, hogy fiatalon, 58 éves korában halt meg, 1930 körül. A nagymamám túlélte őt, őt velünk deportálták. Az anyai nagypapát Egermann Józsefnek hívták. Utazó volt. Nagyon jóképű ember volt, arra emlékszem, és hogy nagyon szerette a családját. A nagymamát Schwartz Herminának hívták, az 1870-es években született. Nem tanult ki semmilyen szakmát, háztartásbeli volt.

A nagyszüleim Győrben a Vasút utca 4-ben laktak. Ez akkoriban nem volt kimondottan zsidó környék. A nagypapáék minden zsidó ünnepet megtartottak. Volt Ros Hasóne, a Jam Kipur, sátorosünnep, és minden pénteken este gyertyagyújtás volt nálunk is és a nagyszüleimnél is. Ha jól emlékszem, nem volt kóser a konyha, de libazsírral főztek csak. Szóval anyám is és a nagyszülőm, az anyám családja is, de biztos, hogy megették a disznóhúst. Nem tudok rá konkrétan igent vagy nemet mondani, de libazsírral főztek, azt tudom. A nagymamámnak volt egy testvére, akit Resowsky Bélának hívtak – Ausztriában felvett egy új nevet –, és Bécsben élt a hitleri megszállásig [lásd: Anschluss]. Cipőüzlete volt. Édesanyám ott született 1904. május 1-jén, Bécsben. De hogy hogyan került oda a nagymamám, bevallom őszintén, nem is tudom. Aztán Bélának el kellett menekülnie Bécsből, és csak annyit tudok róla, hogy lett két lánya és egy fiú, akik az Anschluss után mind széjjelszóródtak a világban. Állítólag az egyik lány Angliába ment, a fiú – Hanzi – Argentínába, a másik lány pedig állítólag Amerikába. Nem tudunk róluk.

Nekik négy gyerekük lett. Anyámon kívül három. Volt egy lány, a Lili. S volt egy fiútestvére, aki a szülés után meghalt, tehát a nevét sem tudom, és volt még egy fiú, Jenő, az anyám öccse, ő 1908-ban született, és most hat éve halt meg. Ő is Győrött élt.

Apám családja Bőnyrétalapon élt, ez Győr mellett egy kis falu [Bőnyrétalap – Győr vm.-i nagyközség, 1910-ben 2500 lakossal. – A szerk.]. Ott volt a családnak egy szatócsüzlete. A nagyapát Abelesz Sámuelnek hívták. Nem emlékszem a nagymamámra, azt tudom, hogy Idának hívták; korán meghalt, még hamarabb, mint a nagypapa. Azt tudom, hogy parókát hordott. Én csak néhányszor jártam náluk. Olyan igazi parasztok voltak, illetve annyival előkelőbbek, hogy nekik kocsmájuk is volt meg az üzlet, a földjeik mellett. A földet nem ők művelték, és ha jól emlékszem, állataik is voltak. Ő vallásos zsidó volt, ortodox a mai értelemben. Ott a faluban minden nap imádkoztak a férfiak, de ha jól emlékszem, templom nem volt, valahova eljártak az ünnepeken, persze gyalog [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Mi autóval mentünk hozzájuk, mert az  apám a Sztár-garázsban dolgozott mint főkönyvelő, és onnan kapott autót. Akkor költözött be a nagyapa, mikor már nagyon megöregedett, meg nem bírta egyedül. Ott halt meg a Vasút utcában, arra emlékszem, mert szegény anyám mindig mondta, hogy mindig nagyon nyögött, fájdalmai voltak – nem tudom, miben halt meg –, és én ahányszor megkérdezték, hogy megyek-e a nagypapához, én leültem és elkezdtem nyögni, mint ahogy ő nyögött. Hát olyan három éves lehettem, mikor meghalt.

Apámék kilencen voltak testvérek. Apám volt a legidősebb. Az egyik volt a Géza, aki kiment Olaszországba, és építészmérnök lett, és kivitette a másik fiútestvérét, az Imrét, aki egészen a német megszállásig Milánóban élt. Beszélt angolul, franciául, németül, olaszul, spanyolul és magyarul. És amikor a megszállás volt, az Imre nem jöhetett haza, mert katonaság elől szökött ki, és a Géza kitaníttatta, és banktisztviselő lett. Majd amikor a Mussolini éra kezdődött Olaszországban Imre – ő akkor még nőtlen volt –, elment Ausztráliába, és Sidneyben halt meg körülbelül olyan 1953–54–55-ben. Ott volt felesége, gyerekei nem lettek. Kint is végig mint banktisztviselő dolgozott. A Géza 1948-1949 körül halt meg Olaszországban. Volt egy fia, de már ő sem él. Se Géza, se Imre nem folytatta azt a fajta vallásosságot, amit otthonról hoztak.

Aztán volt a Róza, aki Nagykanizsán élt, ők aztán feljöttek Pestre a holokauszt előtt. A KISOSZ [A Kiskereskedők Országos Szervezete 1946-ban alakult. – A szerk.] egy éttermében dolgozott, azt bérelték, és ők voltak az üzletvezetők. A férje, Koch Géza Pesten halt meg. Róza bujkált, illetve a gettóban volt. Volt egy lányuk, aki férjhez ment Miskolcra, ott született egy kislány, Ági, és a mamával együtt Auschwitzba deportálták, ott meg is halt. Volt egy fia is, az Imre, ő itt volt vele, Pesten, 1956-ban kiment, ma is kint él Ausztráliában. Róza már meghalt az 1950-es évek elején.

A következő gyerek a Sári néni volt. Ő Győrben élt, Gráner Jánosnénak hívták. A Híd utcában laktak, ott, ahol az ortodoxok. Ők nagyon vallásosak voltak, fűszerüzletük volt a Híd utca 6. szám alatt. Velük mindig együtt voltunk. Náluk abszolút kóser koszt volt [lásd: étkezési törvények], szombaton nem nyitották ki az üzletet. Minden ünnepet az előírásoknak megfelelően megtartottak. A családok között volt egy ilyen munkamegosztásféle: Ros Hasóne első napján az ebéd mindig nálunk volt az egész családnak. Sári magához vette egy másik testvérét, a Katit, aki nem ment férjhez. És a legfiatalabb fiút, az Andort, is ő nevelte. És volt még egy testvérük, a Jolán, aki Tatára [Tata nagyközség volt Komárom-Esztergom vm.-ben, 1920-ban 6500 főnyi lakossal. – A szerk.] ment férjhez; a férje nevére nem emlékszem. Nekik is fűszerüzletük volt, és két gyerek volt. Az egész család elpusztult Auschwitzban. És volt még egy testvér, az Abelesz József. Mindegyik fiú Angyalra magyarosította a nevét még a háború előtt. Én már Angyal Zsuzsannának születtem.

Az apám könyvelést tanult a győri kereskedelmi főiskolán. [Győr – Győr vm., 1920 után Győr, Moson és Pozsony vm. székhelye, lakosságának száma a 19. század végétől rohamosan emelkedett (1890-ben 22 800 fő,  1910-ben 44 300 fő, az 1920–1930-as években pedig már 50-51 000 fő). Székhelye a vármegye közigazgatási intézményeinek és hivatalainak, pénz- és hitelintézetek székhelye, vasúti csomópont, dunai kikötő, virágzó gyáripar (vagon- és gépgyár, szeszgyár és szeszfinomító, légszeszgyára, viaszosvászongyár, szövőgyár, Taussig-gyár, gazdasági gépgyár, cukorka- és bisquit-gyár, bőrdíszműárugyár, Zeiss-féle optikai gyár, 2 olajgyár, 3 gőzmalom, gyufagyár, selyemfonó stb.). Iskolák: bencés főgimnázium; áll. reálgimnázium, két (1930-ban már három) tanítóképző, áll. felsőbb leányiskola, felső kereskedelmi iskola, 1910-ben még csak három, 1930-ban már öt polgári iskola (köztük leányiskola is), női kereskedelmi tanfolyam, állami fa- és fémipari szakiskola, iparos- és kereskedő-tanonciskola (1930-ban már két-két iparos- és kereskedőtanonc-iskola). – A szerk.] Utána a Sztár-garázsba ment dolgozni. Ez volt ez egyetlen garázs Győrött. Ők üzemeltették a győri autóbuszokat. Tehát nem úgy volt garázs, hogy javított, hanem az összes győri autóbusz az övék volt, ahol volt javítóműhely meg minden az égvilágon. Ennek két zsidó tulajdonosa volt, a Csillag és a Linkei, apám meg gazdasági igazgató volt – most úgy hívják –, akkor főkönyvelőnek hívták.

Anyukám 1904-ben született. Egermann Adélnak hívták. Ő érettségizett itt, Győrben. Aztán persze sosem dolgozott, csak otthon tartotta a háztartást, nem volt alkalmazottunk. Rengeteget járt a piacra, közel volt hozzánk, úgy hívták, hogy a kispiac, oda jártunk hét közben, aztán hétvége előtt bejártunk a nagypiacra, mert minden héten pénteken liba volt véve. Anyám a Győri Zsidó Nőegyletnek a tagja volt. Ők tulajdonképpen segélyezéssel foglalkoztak. Csináltak Hanuka-estet a gyerekeknek, akkor ott a Zsidó Nőegyletnél volt a zsidó öregek otthona is, azoknak szervezték a széderestét, az ünnepi esteket.

Mi a zsidó környéken laktunk, a Kossuth Lajos utca 26-ban, a zsidó templommal és a zsidó iskolával szemben, a Zsidó Nőegylet melletti házban. A nagymama is hozzánk költözött. Persze velem lakott egy szobában. Állandóan velem römizett. A Kossuth Lajos utcai házban összesen két szobánk volt meg konyhánk, és ott közös vécé volt, és fürdőszoba nem volt. A díványon aludtam én, a két ágy előtt, és a másik szobában volt az ebédlő. A konyhában volt egy sparhert, vaságy meg kredenc, arra emlékszem, mindig ott lettem fürdetve, és egyszer ráestem a forró sparhertre és az egész, mind a két kezem tenyere húsig leégett. Ebben a lakásban rengeteg könyvünk volt. Volt Biblia, és a zsidó könyvektől kezdve a pöttyös regényig minden. A háztulajdonos zsidó volt. Egy ilyen köves udvar is volt, és ott volt a Krausznak – ő volt a tulajdonos – a szatócsüzlete. A zsidó iskola is ott volt, én oda jártam iskolába.

Pénteken, mielőtt gyertyagyújtás volt, akkor hazamentünk a nagymamához, amíg nem lakott velünk. A péntek este úgy volt, hogy anyám meggyújtotta a gyertyát, kettőt; minden pénteken este volt bárhesz, és nálunk egy héten háromszor tészta volt. Pénteken is mindig tészta volt ebédre, vacsorára pedig hús, általában liba. Apám dolgozott. Mire már hazajött, addigra meg volt terítve, és már vacsorához ültünk. Volt úgy, hogy a libamáj volt kisütve, akkor töpörtyű, és abba a zsírba a krumpli belenyomva, én ezt nagyon szerettem. Akkor anyám sütött egy kuglófot, és szombat reggelire mindig kuglófot ettünk. Sokszor sóletot csinált a szombati ebédre; a Kossuth Lajos utca közel volt ahhoz a részhez – a Híd utcához –, ahol az ortodoxok laktak, a nagyon vallásosak, akik minden nap jártak a templomba, mikvébe; ott volt zsidó pék, és akkor a sütőbe betettük a mi sóletünket is és kész. Kenyeret is ott sütöttünk mindig. Én nem jártam iskolába szombaton, mert zsidó iskolába jártam, és szombaton templomba mentünk az iskolával.

Mi minden vasárnap jártunk ki apámmal a temetőbe apám szüleihez, én voltam a kőfelelős [lásd: temető], és hazafelé mindig úgy jöttünk, hogy fölmentünk a Híd utcába a Sári nénihez, ott leültünk 10-15 percre, és úgy mentünk haza. Minden szombaton ebéd után nálunk volt a család, együtt az összes élő testvér, akik Győrött laktak. Sütemény volt mindig, mert azt megették nálunk szalvétáról, mást nem. A Sáriéknál volt mindig a  szédereste, és akkor a Géza mindig hazajött Olaszországból, Imre sajnos nem jöhetett haza, mert katonaszökevény volt, ő telefonált. Amikor a széderestének ahhoz a részéhez értünk, hogy most bejön a fiú, akkor a Géza bácsi mindig megjelent. Ajándékkal, mindennel. Az egész család ott volt együtt. Amíg az Abelesz nagyapa élt, ő olvasta a Hagadát. Tudom, hogy volt külön étkészlet, meg rengeteget kellett Pészah előtt takarítani [lásd: homecolás]. Amikor a nagypapa meghalt, a Sári férje vette át a szerepét. A maceszgombóc leves után volt tyúkhús almamártással és resztelt krumplival, és anyám mindig csinált tortát maceszlisztből. A Kol Nidré [lásd: Jom Kipur] előtti este a vacsora is mindig a Sári néniéknél volt, és amikor kiment az ünnep, a böjttörő vacsora is. Mindenki böjtölt, a templomban voltunk egész nap [Böjttörő: az a vacsora, amellyel megtorik, azaz befejezik a 25 órás böjtöt. – A szerk.]. Mentünk együtt. Birsalmába szegfűszegeket szúrtunk, és amikor már nagyon éhesek voltunk, ezt szagolgattuk. A Hanuka is szép volt, azt azért szerettem különösen, mert akkor kaptam ajándékot. Hol játékot, hol ruhát, hol könyvet, mindenfélét. A Híd utcában volt a sátor  felállítva az udvarban [lásd: Szukot, sátoros ünnep; etrog]. Az egész család belefért, a lulávval meg mindennel. Abban a házban 99 százalékban, de lehet, hogy 100 százalékban zsidók laktak csak, vallásos zsidók. A Rosenbergékre emlékszem pontosan, Fischerékre.

Nyaranként Balatonalmádira jártunk nyaralni. Anyámék a Lili testvérével, na meg a férjével, meg apám, anyám mentek le, és én is mindig lent voltam egy hétig. Ott azon a részen, Győrhöz közel esik. A többi időt a nagymamánál töltöttem. Otthon beszéltünk németül. Anyám tanított engem, aztán az iskolában is tanultunk. És mikor apám ugye a Sztár-garázsban dolgozott, minden kedden ment autóbusz Bécsbe, és ha volt üres helye, akkor mindig kimentem anyámmal Bécsbe anyám nagybátyjához, a Resowsky Bélához, mert ő ott élt. És akkor minden kedden mentünk – ha volt üres hely –, addig, míg nem jártam iskolába.

Elemibe a zsidó iskolába jártam, utána négy gimnáziumot jártam és utána négy kereskedelmit, ott érettségiztem a felső kereskedelmi lányiskolában [lásd: kereskedelmi iskolák]. Végig jártam hittanra, és minden szombat délután templomba, mivel szombaton tanítás volt, ez nem zsidó gimnázium volt, mert Győrött az nem volt, csak elemi iskola. Szombat délután a templomban a földszinten ültünk, jobboldalt a lányok, baloldalt a fiúk. Mi már nagylányok voltunk, 14 meg 15 évesek. Utána ott volt egy kultúrterem, és akkor az természetes volt, hogy oda mentünk, ott társasjáték, táncoltunk gramofonra, minden, szóval ez adta a társaságot.

Nálunk egy nagyon híres rabbi volt, a dr. Roth Emil. Jártam zsidó ifjúsági társaságba, aminek ő volt a vezetője. Mint fiatal arra emlékszem, hogy legtöbbször a család, az emberszeretet és maga a zsidóság története volt a tanításaiban. Jártam hozzá órákra is. Most így utólag az is fölmerült bennem, mert ő akkor nem beszélt arról, hogy cionizmus, de szerintem ez egy cionista mozgalom volt, mert beszélt Palesztináról, és hogy egyszer az lesz majd a zsidók országa. De akkor még ez egy álom volt. Tanultunk hórázni, énekelni zsidó énekeket. Rengeteget voltunk együtt, minden Hanukakor szavaltam, gyertyát gyújtottunk, trenderlivel játszottunk, persze dióban, és mindig hóráztunk Nagyon szerettünk járni ide, a fiúk-lányok együtt voltak. Tulajdonképpen így alakult ki az a társasági élet, zsidó lányok és fiúk együtt. Amikor én gimnáziumba kerültem, akkor is megmaradt ez a zsidó társaság, akkor is kijártam ide, a Roth Emilhez ezekre a baráti körökre meg előadásokra meg ünnepségre. Mindenfelé eljártunk. 1939-ben a győri strandra zsidók nem mehettek be, akkor eljártunk együtt kirándulni meg a Rábára fürödni.

Amikor 1940-ben a gimnáziumból átkerültem a kereskedelmibe, egyetlenegy zsidó maradtam kilencven közül [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Meg kell hogy mondjam, hogy az osztályban senki nem bántott, egyetlenegy lány, a Szili Márta köpött le. De a szó igazi értelmében leköpött. Barátnőm, iskolatársam, sok nem zsidó volt, mert végül egyedül maradtam. Nem hitték el rólam, hogy zsidó vagyok, soha. Egyszer majdnem fegyelmit kaptam, mert mikor kereskedelmibe jártunk, én is jártam hittanra, kötelező is volt. Egy osztálykönyv volt, és az Ulmann, a hittantanár odaadta nekem, hogy légy szíves, vidd át a katolikusokhoz, és akkor mondom, hogy az Ulmann tanár úr küldte. Akkor elkezdett velem kiabálni, hogy miért űzök gúnyt az Ulmann tanár úrból. Ránéztem, mondom, hogy én, miért űznék gúnyt? Hogy miért mondom, maga nem zsidó, miért csinál itt ilyet? És akkor az osztálytársamnak kellett igazolni, hogy zsidó vagyok, mert olyan cirkuszt csinált.

Ha nem jönnek a törvények, óvónő akartam volna lenni, de nem lehettem. A felső kereskedelmi iskolába mentem, és könyvelési versenyt meg gyorsíróversenyt nyertem. Effektív nem akartam könyvelő lenni, eszemben sem volt, de apám könyvelő volt, és így kerültem aztán erre a területre.

Anyám testvérének a férje Katona György volt, és volt neki egy műszaki üzlete Győrött. A zsidótörvények miatt elhelyezkedni sem tudtam máshol. Apámat is elbocsátották a Sztár-garázsból, és a szén- és fakereskedő Mendelsonéknál helyezkedett el, a deportálásig ott dolgozott. Én ebben a műszaki üzletben mindent csináltam. Ketten voltunk, a nagynénim meg én. Gépszíjat mértem, gépolajat, gépzsírt árultam, abszolút megtanultam azt a szakmát. Könyveltem, pénztárt vezettem, mert a nagynénim férjét elvitték munkaszolgálatra. Itt maradt egy kislánnyal, én ott dolgoztam, segítettem neki egészen addig, míg hát azt be nem kellett zárni.

Amikor a németek bejöttek március 19-én [lásd: Magyarország német megszállása], az apám kórházban feküdt, nagyon beteg volt. Abba betegedett bele, hogy amikor jöttünk egy vasárnap a temetőből – az apámon semmi se volt, ami zsidóssá tette, semmi, még kalap se volt ott nála, mert volt nála kis kápedli, azt föltette a temetőben. Na és jöttünk ott szigetben, a zsidók ott laktak. Leugrottak a németek, megállították a tankjukat, az egyik leugrott, és úgy megpofozta, hogy elesett a földre. Akkor utána beteg lett, kórházba került, operálták.

Ez időben mi a Visinger sétány 12-ben laktunk, és ezt a lakást egy vagy két hét után lefoglalták a németek. Már apám kórházban volt, énnekem kellett otthon lenni, és én akkor keresztényekhez költöztem. Utána a lakásunk védetté vált, kitették a cédulát, hogy a németek által lefoglalva, és rajta a hitleri bélyegző. Végül is ott maradhattunk, semmi problémám nem volt, soha senki be nem csengetett. Mikor a gettóba kellett menni, akkor lezártuk. Bútort nem vihettünk ki semmit, mert őáltaluk lefoglalt lakás volt. De állítólag, ahogy mondják, soha nem költöztek be. Mi a háború után nem költöztünk oda vissza. Csak lefoglalták. Csak a telefont keresték. Aztán mikor a gettóba kellett menni, a Híd utcába, a Sári néniékhez mentünk, az egész család ott lakott, mert az ő eredeti lakásuk már a kijelölt gettón belül volt. [Randolph L. Braham írja: „A győri gettó Győrszigeten jött létre. Épületekből állt mintegy 430 helyiséggel, amelyekben azelőtt mintegy 1200 ember élt. Az itt összezsúfolt több mint 5600 zsidó közül mintegy 1000 fő volt nem helybéli.” (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) – A szerk. ]

Én őszintén mondom, nem tudtuk, hogy mi történik. Azt mondták, hogy Svájcba viszik az embereket. A Simor téren gyülekeztünk, onnan kivittek a barakkokba, az egy ilyen tanonciskola Győrben. És ott volt egy Tatai nevezetű  kakastollas csendőrszázados, s az mindenáron el akart szöktetni, el akart venni feleségül. Debrecenben voltak földbirtokosok a szülei. Sohase felejtem el, egy piros autója volt, és abba a barakkrészbe, ahol mi laktunk, az egész család egy szobában, oda soha németet nem engedett be. Ő minden nap vagy tízszer eljött hozzánk. Anyám cigarettázott, Mirjam cigarettát szívott, minden nap meghozta a cigarettáját. Volt júniusban a cseresznye, eper, minden, hozta nekem meg a nagynéni kislányának a gyümölcsöt. Csokoládét, mindent. Én minden nap írtam a Palinak levelet – föladta, ő tudott róla. Könyörgött, hogy ekkor és ekkor menjek ide, itt áll autóval, és lemegyünk Debrecenbe a szüleihez, vannak papírok, elvesz feleségül és megment. Mondom, nem megyek, csak akkor, ha a szüleimet is. Azt mondja, azt nem tudja. Mindannyian együtt voltunk, a nagymama is és az egész család. Mikor vagoníroztak, alumíniumvödröt kettőt, hogy az legyen a vécé, egy zománcvödröt, abban adott be vizet, meg még egy kanna vizet, meg négy-öt kenyeret, és akkor is még azt mondta, ha akar, viszem. Mondtam, hogy nem.

És az érdekessége az a dolognak, hogy én már azt se tudtam, hogy néz ki. 1945 után, mikor én a Jutkával állapotos voltam, Győrben, a Baross utcában elém áll egy férfi, borzalmas barna ruhában. Amikor uniformisban volt, még csendőrnek mutatott valahogy. Összecsapja a kezét, azt mondja, nem várt meg? Mondom, miért kellett volna magát megvárni, azt se tudom, ki maga. S akkor mondja, hogy ki. Mondom, te jó Isten, hogy néz ki maga ebben a ruhában – s elkezdtem nevetni. Aztán kaptam én és anyám egy papírt igazolásra, hogy a Tatai így és így segített [lásd: Igazolások a második világháború után Magyarországon]. Nagyon nehéz volt döntenem, végül is minket ő küldött Auschwitzba. Abban megállapodtam a férjemmel, az anyámmal, hogy velünk ezt és ezt tette – mert minket étellel-itallal, mindennel ellátott, a Palinak bakancsot küldött, postát, mindent –, hogy mással mit, mi nem tudjuk. Fölmentették, és feljött egy nagy virágcsokorral hozzánk. Akkor ismerte meg a Palit, bemutatkozott, és elmondta hogy ő volt, aki elküldte a postát meg minden, és aztán soha többet nem is hallottunk róla. Az anyám azt szokta mondani, hogy minden gajnak [gójnak] van egy zsidaja.

Minket véletlenül deportáltak, mert Amerika fizetett, a Roth Emilért pénzt adtak, és úgy volt, hogy minket nem deportálnak. Kassán a határon álltunk is három napig, mert a vagonszám a németek listáján nem volt rajta. És azt mondták, ha már itt vannak, menjenek. És akkor helyettünk Kiskunhalasról vittek három vagy négy vagonnyi embert Ausztriába, családi, Familienlagerbe. A Roth Emilt meg minket pedig Auschwitzba. [Randolph L. Braham: „A sors különösen kegyetlen játékot űzött a győri zsidóság nagy részével. Úgy volt, hogy ők is haszonélvezői lesznek az Eichmann és Kasztner között létrejött megegyezésnek (lásd: Kasztner vonat), melynek értelmében 30 000 zsidót – 15 000-et Budapestről és 15 000-et vidékről – »félretettek« volna az ausztriai Strasshofban, s további sorsuk az »emberéleteket áruért« misszió kimenetelétől függően alakul. A szerelvényekért felelős Scharführer azonban az őket szállító vonatot megszokásból Kassára irányította, ahonnan nem Ausztriába, hanem Auschwitzba kerültek.” (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) Strasshof egy Bécs melletti tábor volt, ahol kelet-ausztriai ipari és mezőgazdasági üzemekben dolgoztatták az oda irányított mintegy húszezer embert. A munkaadókon és munkavezetőkön múlott, hogy milyen bánásmódban részesültek. Mintegy háromnegyed részük – köztük idősek és gyermekek is – túlélte a deportálást.  – A szerk.]

Úgy voltunk egy sorban Auschwitzban, hogy anyám, én, a nagymamám, ez a Lili nagynénim és a kislánya, és a nagymamámnál vágták le a sort, azok mentek gázba, és én anyámmal mentem dolgozni. Anyámmal is jöttem haza, ő életben maradt.

A férjemet Grüngold Pálnak hívták, 1949-ben magyarosított [lásd: névmagyarosítás], és akkortól lett Gábor. 14 éves voltam, amikor megismerkedtünk. Az ifjúsági társaságban ismerkedtünk meg, és első szerelmem volt nekem, nem is volt más udvarlóm. Az  anyám nem akart hazajönni a deportálás után, mert Imre, az apám testvére, aki kint élt Sidneyben, ki akart vitetni bennünket, de én nem voltam hajlandó, mert megtudtam, hogy ő él. 1945 decemberében volt az esküvőnk zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás], az akkor hazajött zsidó fiatalokkal együtt egy ilyen közös esküvő volt. Ez volt az első győri zsidó esküvő a borzalmak után.

Pali 1922-ben született Budapesten, de Győrött éltek. Árva gyerek volt, meghalt az édesapja. Budapesten az Orion-gyárban [1924 óta: Orion Villamossági Rt., 1925-ben kezdték meg a rádiógyártást „Orion” márkanéven. A gyár elődje az 1913-ban alapított  Magyar Wolframlámpagyár Rt. volt. – A szerk.] volt munkás, és tüdővészben meghalt. Ott maradt az édesanyja két gyerekkel, a férjemmel meg a kislánnyal, és akkor leköltöztek Győrbe. Ott az édesanyja „háztartási alkalmazott” volt, mert az egész család dolgozott, és ő maradt otthon, mosott, főzött, takarított, minden a családra, hogy élhessen ott a két gyerekkel. A férjem leérettségizett Győrben úgy, hogy egy gazdag zsidó fizette, a Deutschék, akiknek volt egy nagy drogériájuk, a Hattyúüzlet. Nem tudott tovább tanulni, mert zsidó volt. A Deutschék taníttatták volna, de már nem a pénzen múlt. Mivel ő családfenntartó volt, leszerelték a munkaszolgálatról, és elhelyezkedett a Lövi-féle üvegcsiszoldában mint üvegező és tükörfoncsorozó. Őt csak akkor vitték el, amikor a gettó lett, akkor elvitték Úrkútra [Veszprém vm.], és ott egy mangánbányában dolgozott. Nem volt az országon túl, ő végig ott volt Úrkúton. Aztán 1952-ben vagy 1953-ban jelentkezett a Közgazdaság-tudományi Egyetemre. Fölvették, 1954-ben Pestre jött dolgozni, ide nevezték ki az ÜVÉRT-hez vezérigazgatónak. Közbejött az 1956, és 1957/58-ban folytatta csak az egyetemet, és úgy doktorált le, hogy pár évet kihagyott.

Ők nagyon vallásos család voltak, ő is annak lett nevelve. De a háború után, mivel senkije nem maradt, még egy unokatestvére sem, akkor annak ellenére, hogy templomban esküdtünk meg, azt mondta anyámnak, hogy egy kérése van, hogy őt nem zavarja, ha én és ő eljárunk templomba, de ő nem, mert ha lenne Isten, akkor az nem létezik, hogy ilyen sorscsapás őt érje, hogy senkije nem maradt. Hát én jöttem vissza egyedül az összes ismerőse közül.

Nagyon szegényesen éltünk ez elején. Az összes berendezésünk három matrac volt a földön és egy ovális étkező, ebédlőasztal, slussz-passz, ez volt a lakás. Februárban állapotos maradtam a Jutkával, és novemberben megszületett. Otthon szültem mind a két gyereket, bába nénivel meg anyámmal meg orvossal. A Jutkát 1946-ban, Marit 1950-ben. Egészen 1954-ig Győrben maradtunk. Előbb a férjem jött fel, aztán mi 1955-ben utána. Az anyámmal együtt laktunk egészen a haláláig, 1964-ig. Egy pillanat alatt halt meg édesanyám szívinfarktusban. Amíg élt, nevelte a két gyerekemet, és a mi háztartásunkat vezette, úgyhogy teljesen levette a vállunkról ezt a gondot. Apám halálát sohasem tudta feldolgozni. Apám Bergen-Belsenben halt meg, a felszabadulás előtt két nappal.

1945 után a Katona György [az anyai nagynéni férje] visszajött a munkaszolgálatból, és én ugyanoda mentem vissza dolgozni. Egészen rövid ideig. Aztán mikor férjhez mentem és állapotos maradtam, akkor eljöttem tőle, mert nagyon csúnyán viselkedett velem. Elmentem a kereskedelmi bankba, de mikor meglátták rajtam, hogy állapotos vagyok, azonnal kirúgtak, akkor a zsidó hitközségnél helyezkedtem el mint gyors- és gépíró, aztán ott megalakult a Joint, s akkor a Jointnál voltam gyors- és gépíró. A Joint pénzt osztott, csomagot. A Fleischman Elek volt a rasekol, és ő volt egyben a Joint elnöke. Rendesen eljártunk a templomba. Az államosításig dolgoztam ott. Utána egy vállalatnál dolgoztam, aztán a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezeténél. A Ruházati Bolt Vállalatnál voltam személyzeti és munkaügyi vezető, de pártonkívüli, és akkor végeztem társadalmi munkát is, és azok agitáltak meg, és akkor léptem be a pártba. 1951-ben léptem be, még Győrött.

A munkahelyemen mindenki tudta, hogy zsidó vagyok. Akkor is keresztények bújtattak, mikor Oroszországban volt a zsidó orvos-per [lásd: orvosper], mert az ÁVH el akart vinni. Volt egy asztalos, Szalai Gyuri, aki engem elbújtatott, úgy, hogy hozzánk feljött lakni – akkor már megvolt a két gyerek –, hogy majd ő ajtót nyit. És akkor nem engem vittek el, hanem a Lusztig Nácit, aki akkor rasekol volt Győrben. A munkahelyemen soha nem éreztették velem azt, hogy én zsidó vagyok. Én már 77. évemben vagyok, és a munkatársaimmal, van nyolc-tíz, keresztények, tíz meg húsz évvel fiatalabbak, minden hónapban találkozunk, és én vagyok az egyetlen zsidó.

A zsidóság számomra fontos maradt mindig. Böjtöltem Jom Kipurkor, de dolgoztam. Ha én otthon maradok, akkor kirúgnak. Addig, amíg anyám élt, annak ellenére, hogy a szakszervezetben dolgoztam, már Pesten, a Kol Nidré estére elmentem a templomba a Dohány utcába. Minden évben. A férjem nem jött be, megvárt bennünket, kint sétálgatott, de be nem jött. Mindig azt mondta, ha valami bajod lesz, kirúgnak az állásodból, agyonverlek. De persze nem volt semmi probléma.

A gyerekeinknek elmeséltük az életünk történetét, amikor az „Anna Frank naplójá”-t játszották a színházban, elvittük oda őket. Mindenről tudtak, de nem lettek zsidónak nevelve. Amikor a férjem meghalt, az unokám odatérdelt mellém, és azt mondta sírva, hogy neki van egy nagy kérése. Mondom, mi? Azt mondja, hogy ő tudja, hogy a nagypapa mit érzett, de nagyi, ne felejtsd el, hogy a nagypapa is zsidónak született és zsidónak halt meg, zsidó temetőben legyen eltemetve.

Az 1980-as években volt az első alkalom, hogy Izraelben jártam. Mi úgy kerültünk ki, akkor még nem volt Izraellel semmiféle diplomáciai kapcsolat, de nagy protekcióval a belügyben sikerült elintézni, hogy az útlevélbe kaptam kiutazási engedélyt én is és a férjem is. A svájci nagykövetség adta a vízumot ilyen külön lapra. De az sohasem merült fel bennem, hogy elmenjek itthonról. Az a társaság, amelyikkel akkor ott jártunk, és akik közül sokan kimentek Izraelbe, azok vitettek ki bennünket tulajdonképpen. De mi amúgy nem foglalkoztunk Izraellel. Aztán végül is háromszor voltunk kint Izraelben a férjemmel.

Életrajz

A 76 éves Freud Gézáné egy másfél szobás budai panellakásban él egyedül, szerény körülmények között. Számítógépet használ, de az internetre nincs rákötve. Rendkívül gyors észjárású műszaki ember, aki főleg racionális megfontolások alapján bírálja a környező világot. Keserűen emlegeti, hogy jómódú szülők gyermekekét, két diplomával végigdolgozva életét, milyen szerény anyagi körülmények között kell élnie. Szorgalmas levelezője több újságnak, minden őt érdeklő kérdésről megírja keresetlen véleményét.

Személyesen egyik nagyszülőmet sem ismertem, egyik sem élt már, amikor megszülettem.

Apai nagyapám Putnokon volt állomásfőnök, valami hibát követett el, és emiatt nagyon korán nyugdíjazták [Putnok – nagyközség volt Gömör és Kishont, ill. Trianon után Borsod, Gömör és Kishont egyesített vm.-ben (egykor Gömör vm. székhelye is volt); járásbíróság, adóhivatal, ipartestület, iparostanonc- és nőipariskola működött Putnokon, és volt pótkávégyár, nagy gőzmalom és téglagyár, valamint nagy forgalmú gabonapiac. Lakosainak száma 1891-ben 3100, 1910-ben 3900, 1920-ban 4200 fő körül volt. – A szerk.]. Akkor Putnokról Pestre költöztek, de nem tudom pontosan, mikor. Pesten a Bezerédi utcában laktak. Nagyon nehezen éltek, édesanyja [azaz az egyik apai dédmama] ruhákat varrt, de ügyetlen volt. Nagypapa egy ideig négerként dolgozott újságíróknak. A „leiterjakab” úgy keletkezett, hogy bosszút állt egy újságírón, aki nem fizetett neki [A súlyos fordítási hibákat szokták „lejterjakabnak” (leiterjakabnak) nevezni (egy újságíró a Jakob’s Leiter – Jákob létrája – kifejezést személynévnek vélve, Leiter Jakabnak fordította). – A szerk.]. Ezután soha többé senki nem alkalmazta. A család nagy nehézségek között küszködött.

Apámnak négy testvére volt. A legnagyobb testvére, Tivadar, aki a legtehetségesebb volt, nagyon korán, autóbalesetben elpusztult. Érettségi előtt pár nappal halt meg. A többi testvér: Béla, Erzsébet és Aranka.

Olyan szegények voltak, hogy három zsemle jutott négyüknek. Nagyanyám azt csinálta, hogy mindegyik zsömléből kivágott egy-egy negyed zsömlét, és a három negyedet apám kapta. Mert apám volt a legkevésbé erőszakos. Tivadar és apám azért tudott a szegénység ellenére gimnáziumba járni, mert tandíjmentesek voltak. Mindig mindenből jelesük volt.

Apám már nagyon korán elkezdett járni építkezésekhez dolgozni, hogy a családon segítsen. Az egész iskolai szünetet végigdolgozta. Akkoriban az volt a helyzet, hogy ha valaki leérettségizett, akkor nem tudom, hány hónap munka után mestervizsgát tehetett. Így lett apám építőmester [Az építőmester az a szakember volt, aki az építkezéseknél előforduló összes iparosmunkákat irányította, ill. felügyelte. Építőmesteri bizonyítványt vagy műegyetemi oklevél birtokában két év gyakorlati építési munka után kaphatott valaki, vagy (1884 óta) állami vizsgát kellett tenni gyakorlati építészeti tárgyakból (tervezés, szerkezetismeret, költségvetés, földmértan, anyagtan /főtárgyak/ és mennyiségtan, geometria, műtörténelem stb. /melléktárgyak/). Az építőmesterség a képesítés megszerzésén kívül engedélyhez volt kötve (ellentétben az építési vállalkozással, amelyet nem kötöttek sem képesítéshez, sem engedélyhez, de a vállalt építkezéseket az építési vállalkozó csak jogosított építőmesterrel végeztethette). Magyarországon az építőmesterek jogosultak voltak tervezésre is. – A szerk.]. Azután ment el a műszaki egyetemre. Az első világháborúban az utászoknál szolgált, főhadnagyi rangig ment. Kétszer sebesült, nagyezüst vitézségi érmet és Károly király keresztet [Károly csapatkereszt] is kapott [lásd: rendjelek, kitüntetések].

Béla sokkal fiatalabb volt. Tizenegy évvel később született, mint ők. Hites könyvvizsgáló lett, és nagyon gazdag. Nagyon sok pénzt keresett, sokkal többet, mint apám a maga műszaki végzettségével. Holott apám volt a legjobb mérnök Magyarországon. Béla bácsi megjárta Bort [lásd: bori rézbányák], de életben maradt. 1945 után a Joint igazgatója lett [Föltehetően nem a Jointnál állt alkalmazásban, hanem az OZSSB-nél volt osztályvezető. Országos Zsidó Segítő Bizottság (OZSSB). Elnöke: dr. Görög Frigyes. Tagjai: dr. Szücs Géza, Zeitinger Jenő, dr. Harsányi Sándor (BM-kiküldött), Vida Miklós (pesti osztályvezető), Wágner Béla (pénzügyi osztályvezető, 1947-ben meghalt) (Forrás: Novák Attila: Cionizmus érett korban – a magyarországi cionista mozgalom a második világháború után, Múlt és Jövő 1998/2-3.). – A szerk.]. Komoly, nagy képességű ember volt. Egyszer csak egy csudálatos autóbalesetben az egész Joint vezetőség meghalt, kivéve a sofőrt [A Joint igazgatási szerve a "Joint Comité”. Elnöke 1945-től 1948 februárjáig: dr. Görög Frigyes, 1948 februárjától 1951 őszéig dr. Szücs Géza. Tagjai voltak: Kahán-Frankl Samu, Stöckler Lajos, 1945-től 1946 elejéig dr. Geyer Albert mint az MCSZ elnöke (utóda 1948 márciusáig Salamon Mihály, majd 1949 márciusáig Bisselisches Mózes), dr. Benedek László (egészségügyi szakértő), Zeitinger Jenő (a Népjóléti Minisztérium biztosa), dr. Szücs Géza (a párizsi Joint központ kiküldöttje), Lakatos Sándor, a BM biztosa és 1947-től az amerikai Joint kiküldöttje, Israel G. Jakobson.]. És ez volt 1947-ben, pedig akkoriban nem volt még olyan forgalom az utakon, hogy ennek be kellett következnie.  Nekem első pillanattól kezdve az volt a véleményem, hogy megölték. Ugyanis előtte járt Svájcban, és szerintem megtalálta a bankokban a zsidó vagyont. Én is nyomoztam, és megtaláltam egy csomó zsidó vagyont Svájcban és Svédországban. A dolog úgy történt, hogy a Ganz vállalat gyűjtötte a zsidó vagyonokat, és kicsempészte az országból. Részvényeket vittek ki külföldre. Én megtaláltam a svájci bankokba és egy svéd vállalathoz csempészett vagyont. Arra vonatkozóan iratokat találtam a levéltárban. A legnagyobb vagyon Dél-Amerikába lett kicsempészve, és erről egy darab iratot nem találtam, pedig gondosan végigelemeztem az egész levéltárat.

Wágner Bélának volt egy lánya, Zsuzsi, aki 1938-ban született, Budapesten. 1956-ban disszidált, Svédországba ment. Gimnáziumba itt járt, de már Svédországban érettségizett. Utána matematika–fizika szakos tanári diplomát szerzett. Még 1956-ben férjhez ment Gabriel Giacomo Sándorhoz, akitől 1960-ban elvált. Gyerekük nem volt. 1963-ban megint férjhez ment. A második férj neve Bjare Torgny Stigson. Így Zsuzsit úgy hívták, hogy: Wagner-Bjare Susanne. 1999-ben egyszer csak telefonált a férje, hogy Zsuzsi öngyilkos lett. Még beszéltem vele két hónappal korábban, és nem úgy nézett ki, mint aki meg akar halni. Szerintem megölte a férje. Amikor telefonált, akarta tudni, hogy van-e Zsuzsitól végrendeletem. Volt végrendeletem, 1997-ben írta, és 1999-ben megerősítette, de nem mertem bevallani, mert Zsuzsi apja is furcsa körülmények között halt meg, ő is. A végrendelet az unokám javára szólt, és nekem az unokám élete többet ér, mint bármiféle pénz. A svéd vagyonnak nem mentem utána, mert tíz évvel azelőtt a férje nevére csinált egy végrendeletet. De a beszédéből arra következtettem, hogy megtalálta a zsidó vagyont, amit még Béla bácsi juttatott ki. Hogy Béla bácsi mit csinált Svédországban, hogy milyen pénzeket fektetett be és hova, azt nem tudom. Egy papírt találtam a levéltárban, ami bizonyítja azt, hogy talán az Ericsson cégen keresztül. Amikor Zsuzsi kiment Svédországba, sok mindent kivitt. Például rengeteg aranytárgya volt. Olyan briliánsai voltak, hogy amikor itthon volt, féltem vele végigmenni az utcán. Ebből semmit nem örökölt a család, pedig a végrendelet értelmében ez az unokámat illette volna.

Szerintem Zsuzsi férje orosz vagy Gestapo kém volt. Ezt onnan gondolom, hogy amikor Zsuzsi elvált az első férjétől, állandóan ott volt mellette egy orosz zsidó barátnő. Aztán amikor kint jártunk Pistával, az élettársammal, és megláttam a férjet, odasúgtam Pistának, hogy te, ez egy Gestapo kém. És Pista, aki III/II-es nyomozó volt, azt válaszolta, hogy nagyon jól képzett. Zsuzsi mesélte, hogy a férje azt mondta neki, hogy a nagyanyja zsidó volt. Ugyanakkor az anyja több alkalommal éltette Hitlert mindenfajta ok nélkül. És valahogy nem volt alkalmam rá, hogy megmondjam Zsuzsinak, vigyázz, ez az ember kém. És amikor a csípőprotézis operációja volt, és kint voltam, akkor sem kerültem olyan helyzetbe, hogy meg tudjam neki mondani, mi van körülötte. De különben sem hitte volna el nekem.

Apámnak volt még két lánytestvére is, Erzsébet és Aranka. Aranka tíz évvel volt öregebb, mint apám. Tisztviselő volt. Nem tudom, mikor halt meg, de valamikor 1944 után. 1945 után még tisztviselőként dolgozott a hitközségnél. Férje soha nem volt. Erzsi néni énekesnő volt. Nem valami nagy helyen, csak ilyen tingli-tangli társulatoknál. Férje neki sem volt, de neki nagyon sok szerelmi kapcsolata volt. 1960 körül halt meg. A 1940-es évek elején a szüleim segítették őket. Volt anyámnak egy háza, a Reitter Ferenc utca 77. szám, ott adtunk nekik egy lakást, amiért nem kellett fizetniük, és a szüleim még pénzt is adtak nekik a megélhetésre.

Térjünk át az anyai ágra. Anyám nagyszüleit sem ismertem személyesen. Viszont a dédanyámról anyám sokat mesélt. A dédanyám, Fáni mama volt a meghatározó, aki egyszerű parasztasszonyként dolgozott. De különleges képességű parasztasszony volt. Amikor olvastam Sellye „Stressz” című könyvét [Sellye János: Életünk és a stressz, Akadémiai, 1978], akkor időnként az volt az érzésem, hogy ezt mind ismerem, de úgy, mint a dédanyám tanácsait, ahogy anyám mesélte. Csodálatosan tehetséges nő volt. Ehhez azt kell tudni, hogy az ükapám nem adta ki a dédanyám hozományát, mert nem ahhoz ment hozzá, akihez ő akarta. Akkoriban csodálatos dolog volt, hogy dédanyámat szerelemből vették feleségül. A dédapám, Grünwald Mór, azért tudta megcsinálni, hogy feleségül vette dédanyámat, mert meghalt az ő édesapja. És akkor az édesanyja hazahívta Faddra, hogy ő vezesse a kocsmát és a gazdaságot. Volt egy ötholdas földjük és egy kocsmájuk. Előtte az volt, hogy amikor dédapám tizenhárom éves lett, elküldték a tanyavilágba árulni. Először körültekerték a derekát egy csomó szalaggal, és azt árulta. Aztán egyre jobban ment, és a végén már tolós kocsival vitte az árut. Tudni kell, hogy a szülei taníttatták a gyerekeket, úgyhogy ő tudott írni, olvasni, számolni. Nagyon szerették a különböző falvakban, mert ha kellett tíz férfi, mindig ő volt a tizedik [lásd: minján]. És nagyon szerették azért is, mert jól tudott olvasni. Úgyhogy fölfutott az üzlet. Az árut az ükapámtól, Fáni mama apjától vásárolta. Állandó harc volt, hogy olcsón kapja az árut, és ügyesen adta el, és gyűlt a pénze. És akkor meghalt az apja, és az anyja hazahívta. De kellett asszony is. És akkor vette feleségül Fáni mamát. Fáni mama és az ő édesanyja jól összedolgoztak, és a földből kihozták a maximumot. De a férjének volt még négy testvére, és azokat ki kellett fizetni. Arra gondoltak, hogy majd a hozományból, de Fáni mama nem kapott hozományt, ezért egy összegben nem tudták. Kénytelenek voltak úgy kifizetni, hogy minden évben adtak nekik két mázsa gabonát, napi két liter tejet, hetente egy pár csirkét, ősszel pedig egy-egy libát. Később két kacsára váltották a libát, mert kevesebb takarmányból kihozták ugyanazt a húst. Dédanyám nagyszerű háziasszony volt. Máig is vannak olyan törülközőim, amik az általa termesztett lenből készültek, ő tilolta, ő fonta, és a takácsok megszőtték. De volt olyan törülközőm is, amit még ő is szőtt.

Érdekes történet, hogy amikor a nagyanyám eladósorba került, nagyon jó partinak nézett ki, és egy kecskeméti család akarta a fiának. Jöttek háztűznézőbe, és előkerült Fáni mama véres köténnyel, mert ő segítette világra a farfekvéses borjút. Ugyanis az állatorvost elrúgta a tehén, csak őt tűrte meg maga mellett. A család összefutott, hogy egy úriasszony véres köténnyel. Aztán kiderült, hogy ez volt a jó, mert azt mondták ezek a kecskemétiek, hogy nézd meg az anyját, és vedd el a lányát. Merthogy milyen nagyszerű nő, hogy ő segíti világra a farfekvéses borjút. A dédapám ugyanis azt csinálta, hogy összevásárolta a leromlott állatokat, a dédanyám pedig rendbe hozta, és fölhizlalta ezeket az állatokat. Nagyon tudott az állatokkal bánni, úgyhogy azt  mondták róla, hogy boszorkány, beszél az állatok nyelvén, és delejes a keze. De nem rossz boszorkány, aki megrontja a szomszéd tehenét, hanem a saját tehenét babonázza meg, hogy sok tejet adjon. Amikor ment a csorda, és potyogtatott, azt összeszedte. Ezért volt neki olyan a kertje, hogy fantasztikusan sok növénye volt, mert sok volt a trágyája, mert összegyűjtötte végig a faluban. Ő magát teljes egészében parasztnak tartotta. Kilenc gyereke volt, és mind a kilencet föl tudta nevelni. Egyik sem halt meg. Vagy a holokauszt során irtották ki őket, vagy a fiúkat elvitték katonának, és ott haltak meg. Összesen ketten vagy hárman haltak meg betegségben, de nem gyerekkorban. Olyan elveket vallott, amik ma a legmodernebbek. Például vacsorára minden nap kávé volt kaláccsal. Nem nagy vacsorákat adott. És az ebédnél mindig volt főzelék. A mostani elveknek megfelelően etette a családját, és nevelte az állatokat. Neki mindig volt februári csirkéje, mert a februári csirke a legjobb. A tehene mindig ragyogott. Valami fantasztikus személyisége volt, és olyan keze, hogy azt  mondták, hogy delejes. Én örököltem ezt a képességét, sőt a lányom is örökölte. Úgy tudunk masszírozni, tudjuk, hogy kell megfogni a beteg, fájó részt, hogy a fájdalmat kiszedjük belőle. Megnézheti a virágomat is. Van valami kisugárzásunk. Van egy olyan növényem, amelyik nem a fény felé nő, hanem felém.

Szóval nagymamát, Grünwald Karolint elvette a kecskeméti Weisz Gyula, aki valamikor, talán már a házasság előtt, Vágóra magyarosított. Vágó Gyulának semmi képzettsége nem volt, csak egy jómódú kecskeméti család fia volt, és elkártyázta a nagymama hozományát. Pedig jelentős pénz lehetett, mert a család többi tagja gazdag volt. Pontosan nem tudom, mennyit adtak. Amikor összeházasodtak, akkor Grünwald Karolina előbb Kecskemétre költözött, és a gyerekek ott születtek Kecskeméten. Anyámnak volt két testvére, Boriska és Mihály. Nagyanyának rengeteg kosztos diákja volt, abból tartotta el a családot. Azt nem tudom, hogy saját lakásuk volt-e, vagy a nagypapa szüleinél laktak. De Kecskeméten nem tudtak megélni, és akkor Faddra költöztek a Fáni mamáékhoz [Fadd – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 5500, 1910-ben 6000, 1920-ban 5000 lakossal. – A szerk.]. Gyulát alkalmazták magtárosnak, ahol lopott, mint a szarka, és hagyott lopni másokat is. Ezért kirúgták. Hogy ez hány év múlva következett be, azt nem tudom. Akkor Gyula visszament Kecskemétre, a nagymama pedig a gyerekekkel egy ideig Faddon maradt, aztán Fornád-Kecsegére ment. Anyám mesélte, hogy zokogott, és imádkozott, hogy Istenem, tedd lehetővé, hogy ne legyek olyan szegény, hogy lopni legyek kénytelen. Nagypapa és nagymama többet nem került össze. Nem váltak el, mert a család nem akarta. Akkoriban nem jól vette ki magát, ha egy nő elvált asszony volt.

Anyámék azért kerültek Fornád-Kecsegére, mert nagymama egyik testvére, Grünwald Lajos és a másik testvérének, Grünwald Máriának a férje, Heisler Jakab kibérelték Széchenyi Gyuláné Esterházy Bernadett hercegnő kétezer holdas  birtokát. Ez volt Fornád-Kecsege [Valószínűleg Fornád-pusztáról és Kecsege-pusztáról van szó – ma mindkettő Tamási külterülete. – A szerk.]. Különben nagymama többi testvére közül senkit nem tudok felsorolni, mesélték, hogy volt még egy Rozi néni, egy fiú, aki az egyik árvízben halt meg, és egy másik fiú, aki az első világháborúban halt meg, azt talán Istvánnak hívták.

Anyám a faddi évekről nem nagyon mesélt. Fornád-Kecsegéről azt mesélte, hogy Tolnára járt iskolába, és a tejeskocsival hozták-vitték a polgáriba. Egy udvarházban laktak, ahol egy hosszú tornácról nyíltak a szobák. Minden nap megmosták a lábukat, és anyám volt mindig az utolsó. Egy lavór víz volt csak, mert spórolni kellett a vízzel. Sokszor aludt Mariska néniéknél, és hallgatta Lajos bácsi és Jakab bácsi vitáját a gazdaság fejlesztésével kapcsolatban, hogy extenzív vagy intenzív gazdálkodást folytassanak. Jakab bácsi azt mondta, hogy extenzív gazdálkodást, és ki kell venni a pénzt, és másba fektetni, Lajos bácsi azt mondta, hogy nincs jobb befektetés, mint a föld. A végén Jakab bácsi győzött. Ez egy állandó vita volt köztük, és ezt anyám hallgatta, és ezért tudta később Pesten az ügyeket intézni, mert pontosan tájékoztatva volt a gazdaság problémáiról.

Anyám nagyon szép szőke lány volt. Tizenhárom éves korában elvitték egy bálba, és senki nem kérte föl táncolni. Ő tudta, hogy neki nincs hozománya, és annyira nem szép, hogy feleségül vegyék, és azért döntött úgy, hogy tanítónő lesz, hogy ne maradjon vénkisasszonynak a család  nyakán. Ezen a bálon döntötte el. Egyébként később nagyon sikeres nő volt. Gyönyörű szép volt, és feleségül vették volna a szépségéért is. És nagyon tudott az emberek nyelvén beszélni.

Amikor elvégezte a polgárit, írt egy kétségbeesett levelet a veszprémi apácazárda főnöknőjének. Erre az elküldte neki a tanítóképző első évfolyamának a könyveit. És anyám fölment a padlásra Fornád-Kecsegén, és egy szál magában, minden segítség nélkül fölkészült az első évből. Nem is tudta senki, és amikor jött a vizsga ideje, akkor azt mondta a nagyanyámnak, hogy anya, kellene egy kis pénz. Minek? Föl akarok menni Veszprémbe. Miért?  Mert le akarok vizsgázni a tanítóképzőben. De ne mondd el senkinek, mert ha megbukok, ne nevessenek rajtam. Megkapta a pénzt, fölment, és levizsgázott.

Utána felkerült a család Pestre, mert kellett valaki, aki intézi a birtok ügyeit, és Pesten voltak a bankok. Anyám Pesten befejezte a tanítóképzőt, és tanítani kezdett a Százados úti iskolában, aztán átment a Peterdy utcai elemi iskolába. Közben ellátta a fornád-kecsegei birtok ügyintézői feladatát. Hallatlan ügyes ügyintéző volt. Tulajdonképpen az anyám tartotta el a családot. Tizenhat évesen volt a birtok ügyintézője. Sokszor százezer koronával a táskájában ment egyik bankból a másikba. Ki a fene gondolta volna, hogy egy kislánynak a táskájában ennyi pénz van?! Közben tanítványai is voltak. Végül a Hernád utca 42-ben volt, onnan ment nyugdíjba.

Amikor a nagymama felköltözött a gyerekekkel Pestre, béreltek egy háromszobás lakást az Aréna [ma: Dózsa György] út 64-ben, a harmadik emeleten. Amikor Lajos bácsi 1930-ban meghalt, vagyona egyik felét a feleségére hagyta, a másik felét pedig a nagymamára. Lajos bácsiéknak nem volt gyerekük. Az örökség egy részéből nagymama megvette anyám nevére az első emeleti, százhét négyzetméteres lakást, ami három szobás volt, cselédszobával, konyhával, fürdőszobával, két vécével.

Volt olyan időszak is, amikor anyám egyik unokatestvére, Juliska is itt lakott. Ez egy érdekes történet. Juliska nagybátyja 1919-ben, Szekszárdon a direktórium elnöke volt. Amikor jöttek az ellenforradalmárok, egy Sz. Richárd nevű csendőrtiszt volt a parancsnokuk. A család úgy döntött, hogy feláldozza Juliskát, aki Tolna megye legszebb lánya volt, és elküldték Sz.-hez, hogy legyen a szeretője. Juliska állapotos lett, Sz. megkérte a kezét, de nem mentette meg a nagybácsit. Erre kifizették a kauciót hadikölcsönkötvénnyel, és kitagadták a Juliskát. Nem voltak hajlandók velük szóba állni. Akkor anyám azt mondta, hogy a születendő gyerek nem tehet róla, hogy a szülők mit csináltak, és odavette Juliskát az Aréna úti lakásba, és onnan ment szülni. Julis néni és anyám egyidősek voltak, és nagyon szerették egymást. Az a család gazdag volt, az anyám családja viszonylag szegény volt. Sz.-nak ezután nem tetszett a pofája, mert zsidó nőt vett feleségül, de Julis néni nagyon szép volt, és amellett szellemes és csodálatos személyiség, a férje imádta, úgyhogy a férfi elment nyugdíjba. A háború alatt a Mauthner gyár katonai parancsnoka lett. Tudta, hogy a háborút elvesztették a németek, és amikor jött 1944, föl akarták robbantani a gyárat. Ő tudta, hogy ki a gyárban az illegális kommunisták vezetője, mert ő kommunisták ellen nyomozott, ez volt a feladata. Odahívta, és mondta neki, hogy „Maga kommunista”. „De alezredes úr, hogy képzeli.” „Arra nekem nincs időm, hogy magával vitatkozzak. Itt az aláaknázási terv, én holnap tizenkettőkor meggyújtom a kanócot.  Magának kötelessége elintézni, hogy ne robbanjon föl. Én nem tehetem azt, hogy nem gyújtom meg, mert akkor kivégeznek. Ha véletlenül megtalálják magánál az aláaknázási tervet, maga lopta el. Ha megmondja, kitől van, az magát nem menti meg, de engem kivégeznek. Ez történt, és megmenekült a gyár. 1945-ben ezért igazolták, és bekerült a rendőrségre. És mint jó nyomozó, ő volt az, aki a magyar rendőrséget felfuttatta. Például ezeket a vetkőztetőket ő nyomozta le [1945–1948 között, különösen a főváros budai oldalán egymást érték a rablótámadások, az ún. utcai vetkőztetések. – A szerk.]. Nem sokáig hagyták, és elővették a 19-es dolgait. Lefogták és börtönbe csukták. A smasszerok azért verték, mert csendőr, a volt kollégái azért verték, mert áruló. Amikor 1956 körül kikerült a börtönből, hamar rákos lett, és meghalt. Pedig Julis néni mindent elkövetett, mert szerette. A lányuk, J. 1920-ban vagy 1921-ben született. Róla annyit tudok, hogy háromszor ment férjhez, a harmadik férje Petrovics Emil zeneszerző volt. Judit egy külkereskedelmi vállalat egyik főosztályvezetője volt, mert gyönyörűen beszélt angolul, németül, franciául és spanyolul, és nagyon jól tudott tárgyalni. Egy zseniális nő volt. A rendszerváltáskor még ott volt, és onnan ment nyugdíjba. 2004-ben halt meg [Sz. J. Petrovics Emil első felesége volt. Apjáról a következők olvashatók Petrovics önéletírásában: „Horthy Miklós kémelhárító (defenzív) osztályának parancsnoka, aki Budaörs tájékán megakadályozta az utolsó trónkövetelő, a Habsburg-ivadék IV. Károly visszatérését a magyar trónra. Aki az első zsidótörvény életbeléptetésének napján lemondott hosszú éveken át folytatott, hazához hű katonai kötelességteljesítéséről, és ezzel természetesen tábornoki rangjáról is. A 2. világháború befejeződése után a demokratikus Magyarország reaktiválta, s egyik vezetője lett a rendőrség s a biztonsági szolgálat megszervezésének, szakmai felkészítésének. Az ’50 körüli koncepciós perekben letartóztatták, (emlékeim szerint) 17 évi börtönre ítélték, mint horthysta bűnözőt” (Petrovics Emil: Önarckép – álarc nélkül, 1930–1966, Elektra Kiadóház, 2006). – A szerk.].  

A többi férje nevét nem tudom, de azt igen, hogy egyik sem volt zsidó. Ő sem tekintette magát zsidónak. Sőt, egy kicsit mintha antiszemita lett volna. A zsidó rokonaim miatt kerültem én bajba, mondta. Egyszerűen nem fogta föl, hogy ő zsidó származású. Persze a holokauszt nem érintette, mert nem számított zsidónak. Aki időben kikeresztelkedett, mint  Judit anyja, és a házastársa keresztény volt, az nem számított zsidónak. Az árja párja volt. És akkor az ilyenek gyereke sem számított zsidónak.

Tehát ott laktunk az Aréna úton, és Boriska nagynénémet közben beíratták a Zeneakadémiára, mert kivételes hangja volt. Később olyan operaénekes lett, aki a Városi Színházban vagy százszor énekelte Mártát a Faustból. Vágó Boriskának hívták [Neve szerepel az Opera archívumban. – A szerk.].

Mihállyal problémák voltak, mert jól elhelyezkedett, de sikkasztott. Ennek következtében kirakták az állásából, és nagyon komoly pénzekbe került a családnak, hogy kimossa ebből a sikkasztásból. Úgyhogy a nagyanyám aztán nem is állt vele szóba.

Nagyanyám halála után a nagymama végrendelete alapján a pénzt három egyenlő részre osztották anyám és két testvére között. És ez volt az én tragédiám. Mihály beperelte anyámat, hogy anyám miért kapott ugyanennyit, amikor övé lett a lakás is. Egyébként azért kapta anyám még a lakást is, mert Borcsa néni kapott hozományt, amikor férjhez ment. És amikor a férje az 1929-es válságban tönkrement [lásd: 1929-es gazdasági világválság], akkor a nagymama visszavásárolta a képeket, bútorokat a Boriskának. Misi pedig sikkasztott, és azt kellett visszafizetni. Borcsa néni nem perelt, de mivel azt hitte, hogy anyám halála után az ő lánya, Éva fogja örökölni az Aréna úti lakást, amikor anyám terhes lett, akkor megátkozta. Harmadik hónapos terhes volt velem anyám az első átoknál, akkor anyám jobb karja megbénult három napra. A második átoknál fél éves magzat voltam, akkor elment a fejvíz, és a harmadik átok hatására hét és fél hónapra megszülettem. Koraszülött voltam. Boriska egyszerűen gyűlölt engem, csak ezért, mert lettem. Ugyanis anyám volt a menedzsere, és szerette volna, ha anyám továbbra is segít neki a pályáján. Amikor operaénekes volt, akkor vitte anyámat külföldre, jó volt hozzá. És megsértődött, mert neki szüksége volt anyámra, erre ő bejelenti, hogy állapotos, és nem tud tovább segíteni. Ez egy olyan harc volt a családon belül, amiről nem illett tudni.

Az örökségből anyám és Borcsa néni vettek egy negyvenlakásos bérházat, a Reitter Ferenc utca 77. számút, abban a reményben, hogy abból lesz jövedelem. Aztán jött a huszonkilences válság, nem lehetett kiadni a lakásokat. Különben anyám és Borcsa nem voltak összeveszve. Csak volt egy ordítós jelenet, amikor kiderült, hogy anyám állapotos. Anyám akkor már harmincegy éves volt [1897-ben született].

Az én születésem [1931] után Borcsa néni az operaénekléssel már nem keresett pénzt. Akkor már nem alkalmazták. Úgyhogy cselédmunkákat látott el, például varrt. Nem volt varrónő, de varrt. Aztán kénytelenek voltunk eltartani Borcsa nénit, mert a férje elvált tőle, és nem adott tíz fillért sem a gyerekhez. Anyám adott nekik hetven pengőt havonta, és minden vasárnap ott ebédeltek.

A bérház sajnos nem jövedelmezett. A lakók nem fizettek, rosszul fizettek. Minden hónapban bejött apámhoz a házmester, és hozta a pénzt. És akkor apám odaültetett maga mellé, és megmutatta, hogy mire költi a pénzt, és mennyi marad belőle, miután kifizették a házadót, a vízdíjat, a csatornadíjat. Aztán akkoriban kötelező volt tízévenként felújítani, kifesteni, homlokzatot festeni, a lakások ajtajait, ablakait passzítani és mázolni. Ehhez apám még hozzáírta az ő saját gondnoki bérét, amit azonosnak vett a házmesterével, és azt mondta, hogy ezt nem veszi föl. És minden kiadás után nagyon kis pénz maradt. Azért később a kommunista párt nagy hülyeséget követett el a házak államosításával [lásd: államosítás Magyarországon], mert azt hitte, hogy a házak sokat hoznak. De a házak nem hoztak sokat. Nagyon kis jövedelem volt a házakból.

Közben anyám férjhez ment Wágner Sándorhoz. Amikor összeházasodtak, akkor odaköltözött anyámhoz, az Aréna út 64-be. Ott volt az irodája is. Nem tudom, hogy ismerkedtek meg, valaki bemutatta őket egymásnak. Érdekes, tíz évvel korábban már találkoztak, és akkor nem lett belőle semmi, és később valahogy megint összefutottak. 1930-ban házasodtak össze. Nagyon jó házasságban éltek. Amikor apám délben hazajött, rögtön átöltözött otthoni ruhába. Anyám kérdezte: Apukám, nem éhes? Megenném a szépasszony főztjét, válaszolta. Amikor megevett, odament anyámhoz, és kezet csókolt, és azt mondta, köszönöm az ebédet. Anyám szerénykedett, hogy ugyan, ugyan. És akkor apám mindig elmondta, hogy ha én egy házat építek, az száz év múlva is meglesz, maga egy egész délelőtt dolgozott ezzel az ebéddel, és tíz perc alatt vége van. El kell ismerni a háziasszonyt az ő munkájáért. Soha nem veszekedtek. Elmondok egy vitát. Apám azt mondja: „Olyan életlen volt a borotva, alig tudtam vele megborotválkozni.” Mire anyám: „Nem értem, amikor a szappant vágtam vele, akkor még jó éles volt.” Apám letette a leveseskanalat. Egy hangos szót nem szólt, talán csak a kanál letevése volt egy kicsit hangosabb. Anyám a konyhában sündörgött, átmelegítette a leveset, és azt  mondta: „Vidd be, Panni, apádnak.” Amikor apám megette az ételt, kihozott a szobájából egy drótot: „Máskor ezzel vágja a szappant.”

Az ebéd mindig egykor volt. Anyám délelőtt tanított, addig a cseléd mindent előkészített. Megpucolta a krumplit, a zöldséget, meggyúrta a tésztát. Anyám délben hazajött, és egy óra alatt megvolt az ebéd. Apám délelőtt az épületen volt, egyre hazajött, megebédelt, és délután otthon dolgozott. Ő egy olyan építészmérnök volt, hogy amikor egy épületrészt befejeztek, akkor ment a mérőlécével, tizedmilliméter pontossággal bemérte a távolságokat, új rajzokat csinált, és ötéves koromtól az én feladatom volt, hogy odaadjam az asztalosnak, a vízvezeték- szerelőnek, mindenkinek, hogy pontosan tudja, mert ott az építkezésen nem volt szabad semmit sem igazítani. Műhelyben lehet igazítani, de épületen nehéz, drága, és nem lehet jól megcsinálni. Apám ragaszkodott hozzá, hogy az épületen nincs igazítás. Ott a csöveket már csak összecsavarni lehet, beépíteni az ajtót, ablakot, de igazítani nem. Egyszer előfordult, hogy az asztalos rajzát a vízvezeték-szerelőnek adtam, és fordítva. Akkor nagyon kikaptam.

Tulajdonképpen én voltam apám irodájának a diszpécsere egészen fiatalon. Egyébként tizenkettőtől fél egyig én voltam egyedül a telefonnál, és az iparosok, akik rendszeresen késtek a munkával, inkább akkor telefonáltak, nem akkor, amikor apám otthon volt. Felhívtak, hogy késni fognak a munkával. És én mindig mondtam, hogy amennyiben a következő iparost nem gátolja a befejezésben, akkor meg lehet oldani, ha gátolja, és akár egy nappal is késünk az átadással, akkor pönálét kell fizetni, és ezt apám bírói úton vissza fogja perelni. Képzelje, ötévesen tudtam azt a szót, hogy pönálé. És megmondtam, hogy ki az az iparos, aki utána jön, és megmondtam a telefonszámát. És akkor már apámnak úgy mondták, hogy fogok késni három napot, de megbeszéltem a lányával, hogy a befejezés nem fog késni. Apám odavolt, hogy miért nem őt hívták. És akkor anyám mondta neki: mert a Panni sose mondja nekik, hogy hatemeletes disznóság. Ez volt apám szavajárása, ha valaki azt mondta, hogy késni fog. Én nem pöröltem, hanem egyeztettem. Gondolja el, ehhez öt éves voltam. Nem tudtam olvasni, de egy olyan szervezési készség volt a kobakomban, ami abszolút ritkaság. Apám Budapest legjobb építészmérnöke volt, de nem volt jó üzletember. §§Az üzletember ötéves koromtól én voltam. Úgy kezdődött, hogy volt egy Démán nevű fővállalkozó, aki megbízta apámat a svábhegyi házak építésével. És Démán nem fizetett, emiatt állandó volt a végrehajtó nálunk, noha nagyon nagy beosztással éltek a szüleim. És akkor azt mondtam anyámnak, hogy én szólok Démánnak. Démánnak volt egy vendéglője, kiálltam a vendéglő közepére, voltam talán hat éves, és azt kiabáltam, hogy adja meg apámnak a pénzét. Maga miatt foglalnak nálunk, viszik a zongorát, anya sír. Démán másnap fizetett [A Svábhegyen és a Széchenyi-hegyen 1937 és 1941 között 11 szálló, ill. társas üdülőszálló épült föl 1937 és 1941 között (és még korábban kettő). Wágner Sándor az 1939-ben épült, 48 egyszobás lakosztályból, társalgóból és étteremből álló Lomnic üdülőszállónak volt a kivitelezője (a tervező Szőke Imre, a megrendelő Démán Iván volt). Lásd: Majestic, Mirabel. – A szerk.]. Soha többet senki nem mert tartozni az apámnak, úgy féltek a számtól. Szóval fantasztikus gyerek voltam. Ezzel születtem, erről nem tehetek. Azt se mondhatom, hogy én ezt tanultam. Nem tanultam sehonnan. Attól kezdve emelkedett a család gazdasági helyzete, és a család rettenetesen gazdag lett emiatt. Akkor egyébként egy föllendülés is volt, és ezt a föllendülést én nagyon jól ki tudtam használni. Meg tudom mutatni apám 1943-as végrendeletét, látszik belőle, hogy szépen volt vagyonunk. Volt a ház, több lakás és rengeteg építési anyag. A Manci hidat [lásd: pontonhidak] az utolsó szögig abból az anyagból építették föl, amit apám telepén foglaltak le. Tíz fillért nem kaptunk érte.

Elmesélem a Spitzer-ügyet. Apám az egyik munkájáért kapott hat lakást egy Pipiske úton [Budapest, XII. kerület] újonnan épült házban, és ebből négyet eladtunk. Az egyiket én adtam el. Jött egy Spitzer nevű vevő, hogy megveszi az egyik lakást. Elmondtam neki, hogy milyen negatívumok vannak a ház körül. Erre elment. Aztán mégis visszajött. Ötször jött vissza, és a  végén mégis megvette. Apám közben rettenetesen összeszidott, hogy miért kellett megmondani a negatívumokat. Jött egy másik vevő, akinek a Petőfi Sándor utcában volt gyermekruha-szalonja, és szó nélkül aláírta apámmal a szerződést. Három hónap múlva beperelte apámat ezek miatt a hátulütők miatt, amiket apám nem mondott el. És Spitzer ment el tanúskodni apám mellett, hogy még a gyerek is megmondta. Én már tizenkét évesen tudtam, hogy nem szabad félrevezetni a partnert. Inkább vállalni kell a vitát, de félrevezetni nem szabad.

Apám egészen addig alkalmazásban volt, ameddig a nagy válságban az Ast Ede és Társai cég tönkre nem ment [Ast Ede és Társai Mérnökök beton-, vasbeton- és vizierőmővek építési vállalata, Budapest, II. Pálffy (ma: Bem) tér 1.]. Utána önálló lett. Ő építette a Városkapu üzletházat (Kálvin tér) [Az egykori Fenyves Áruházról van szó. Fenyves Dezső 1922-ben vette meg a református egyháztól a Kálvin téri templom mellett álló, akkor már üres telket, ahol egykor egy református lelkészlakás, imaterem és iskola állt, és itt építtette fel áruházát az 1920-as években. – A szerk.], a Corvin mozit, és az Urániát is [A Corvin mozi (Corvin Mozgóképszínház Rt.) épületének (1920–1922) tervezője Bauer Emil (Budapest, 1883 – Sydney, 1956) volt. Az Uránia mozinak helyet adó épületet Schmahl Henrik (1846–1913) tervezte még a 19. század végén. 1898-ban nyílt meg az épületben (az Alhambra mulató helyén) az Uránia Magyar Tudományos Színház, amely lényegében ismeretterjesztő intézmény volt, ahol már 1901-től vetítettek filmeket (1917-től rendszeresen is). Az „igazi” mozihelyiség, a mai mozi elődje 1930-ban nyílt meg, akkor alakították át a színházteret ténylegesen mozivá. Az 1000 fősre tervezett mozi terveit az UFA cég megbízásából Jánszky Béla (1884–1945) és Szivessy Tibor (1884–1963) készítette (Fabó Beáta: A moziépítészet és a város, Budapesti Negyed, 1997/2–3). Wágner Sándor minden bizonnyal a Corvin épületének, ill. az Uránia mozi átépítésének a kivitelezője volt. – A szerk.]. Épített ezenkívül hidat Tiszaugnál [Az 1927–1929 között épült tiszaugi híd kivitelezőjeként Reiniger Hermant, a M. kir. Állami Vas-, Acél- és Gépgyár alkalmazottját tartják számon; Wágner Sándor valószínűleg alvállalkozó volt. – A szerk.], síremléket (Schossberger mauzóleum a Kerepesi temetőben – lásd www.mult-kor.hu), lakóházakat a Svábhegyen [A fent említett „Lomnic” szállón kívül sajnos csak egy olyan lakóépületnek tudtunk a nyomára bukkanni, amelynek ő volt a kivitelezője: a XII. Nárcisz utca 44. szám alatt 1931-ben épült, Bauer Emil tervezte lakóépületnek, amely Solc János fa- és szénkereskedő megrendelésére készült. – A szerk.]. És Magyarország első környezetvédelmi berendezését, a Weiss Manfréd galvanizálójának a víztisztítóját is ő építette. Ez egy óriási dolog volt. Annak idején végighallgattam azt a beszélgetést, voltam összesen talán négy vagy öt éves. Weiss Manfréd azt mondta apámnak, hogy őt csak azért piszkálják, mert zsidó, és csak egy pro forma berendezést építsen. Erre apám azt mondta, hogy hatástalan berendezést ő nem épít, ő kitüntetéssel végzett magyar mérnök, ő csak jó berendezést épít. Megkapta mégis a munkát, és rövid idő múlva hívatta a Weiss Manfréd, mert visszanyerte a berendezés árát. Aranyat, ezüstöt és színesfémet nyertek vele vissza. Azt mondta apámnak, hogy nem azért kellett megépíteni a víztisztítót, mert a Dunában halpusztulás volt, hanem azért, mert botor fejjel drága nyersanyagot engedtünk a Dunába. És kétezer pengő jutalmat kapott apám. Ez akkor óriási összeg volt.

1935-ben apám házat épített Práger Pálnak, a Ganz & Danubius Vagongyár igazgatójának, aki megkérte apámat, hogy szerezzen szovjet megrendelést a Somogyi rokonságon keresztül. Ugyanis Somogyi Béla valamilyen módon rokonunk volt [Somogyi Béla (1868–1920) – tanító, újságíró. Felsővisón volt állami tanító, majd 1897-ben Budapestre került, és a „Népszava” munkatársa, majd 1897–98-ban szerkesztője nyolc hónapig. Utána egy kültelki iskolában jutott tanítói álláshoz. Közben megszerezte a tanári képesítést is, reál-, majd kereskedelmi iskolában tanított. 1905-től a napilappá átalakult „Népszava” belső munkatársa. Ugyanekkor megindította a tanítók szervezkedését, majd 1906-ban lapjukat, az „Új Korszak”-ot, amelyet maga szerkesztett. A Károlyi-kormányban közoktatásügyi államtitkár. A Tanácsköztársaság idején elvi fenntartásai miatt nem vállalt szerepet. A Tanácsköztársaság bukása után a „Népszava” felelős szerkesztője. A fehérterrort támadó cikkei miatt az Ostenburg-különítmény tisztjei elhurcolták, és társával, Bacsó Bélával együtt meggyilkolták, holttestüket a Dunába dobták (MÉL). – A szerk.]. Soha nem tudtam megállapítani a rokonsági fokot, de mindenki tudta, hogy rokon. Elmentünk Somogyi Béla özvegyéhez, Ferike nénihez, aki azt mondta, hogyha a magyar  munkásosztály kivívja a forradalmát, lesz megrendelés. Apám azt mondta, hogyha sokáig vártok, nem lesz magyar munkásosztály. És bizonyította ezt számadatokkal, amiből csak egyre emlékszem. Négy éves voltam, amikor ez a  beszélgetés elhangzott. Azt mondta, hogy 1919-ben harmincezres volt Weiss Manfréd gyárának a létszáma, és most nem éri el a háromezret. A Ferike néninek volt egy ilyen rojtos terítője, és közben én összefontam az összes rojtot. Később apám közölte, hogy többet ilyen beszélgetéseken nem vehetek részt. Ugyanis elképesztő volt, hogy egy négyéves gyerek egy ilyen beszélgetést földolgozott.

Ezek után a szüleim elmentek a Hatvany báróhoz, aki Somogyi Jolánnak, Somogyi Béla lányának volt a férje [Somogyi Jolán (1903–1991), Hatvany Lajos harmadik felesége volt. – A szerk.], és ott találkozott apám a szovjet nagykövettel. Amikor odamentünk, a szalonban ott ült Vezér Erzsébet [Vezér Erzsébet (1915–2003) – irodalomtörténész, Ady-kutató. – A szerk.], Justus Pál, és nekem ki kellett mennem a konyhába. Pedig nekem nagyon tetszett Justus, szerettem volna vele játszani. Justus Pál akkor egy csinos fiatal férfi volt. Gyerekfejjel borzasztóan tetszett nekem. Megszületett a szovjet megrendelés, de a Ganz tulajdonosa, most nem tudom, hogy hívták, nem akarta aláírni, mert az oroszok a svédektől vettek mozdonyt, kétharmadát fizették ki, és ennél egy kicsivel többért eladták a mozdonyokat külföldnek, és ezáltal a svédeket lehetetlen helyzetbe hozták. Akkor anyám egyik unokatestvérével, aki a Nemzeti Bankban volt – valami Dodónak hívták ezt a férfit, én csak így hallottam –, elintézte, hogy a Nemzeti Bank magára vállalta, hogy amennyiben nem fizetnek az oroszok, a bank fizet. Ezen a beszélgetésen is ott voltam. Anyám azt mondta ennek a Dodónak, hogyha a magyar paraszt kap bolettát, hogy olcsóbban tudja kiszállítani az árut, akkor a magyar ipar is megérdemli bolettát [A boletta bevezetésével 1930. július 1-jétől mázsánként 3 pengőt, 1931. július 1-jétől 6 pengőt, 1932. július 1-jétől 4 pengőt, 1933. július 1-jétől ismét 3 pengőt kaptak a termelők a tőzsdei eladási ár fölött. (A búza mázsánkénti ára ebben az időben 10 és 20 pengő között mozgott.) A fentebb ismertetett árkiegészítésen felül a bolettából befolyó összeget elkülönített pénzügyi alapba helyezték, és más forrásokkal kiegészítve a gazdák egyéb módon történő megsegítésére fordították. A bolettát 1934-ben megszüntették (Wikipédia). – A szerk.]. Volt egy irat, amit sajnos nem tettem el. Ebben egy Urbányi Sándor nevű nemzeti bankos illető írta, hogy az oroszok nem engedték érvényesíteni az acél árában bekövetkezett változást, mert a háború miatt megnőtt az acél ára, de ők sem érvényesítették a pamutnál, és csinált egy szaldót, és megállapította, hogy jól jártunk. És láttam Mikoján levelét, amit a saját embereinek írt, és ugyanezt írta. Tehát ez egy nagyon jó szerződés volt, mind az orosz, mind a magyar félnek. Egy kvázi bartelszerződés volt, ami lényegében lenyomta az árat a nemzetközi ár alá. Tehát ez a szerződés egy óriási dolog volt, és ezt a szüleim intézték el.

Közben elkezdtem az elemit a Hernád utca 42-ben, utána a Zsidó Gimnáziumba mentem, az Abonyi utcába. Az elemiben kitűnő voltam, a gimnázium első három évében jó rendű. Azért gyerekkoromban nem csak dolgoztam, hanem játszottam is, de nem éreztem munkának, amit apám irodájában csináltam. Én egyáltalán semmit sem éreztem munkának. Azt éreztem, hogy rám szükség van. Jártam különórákra is, németórára, angolórára és zongoraórára. És Berczik Sári nénihez tornára [Berczik Sára (1906–1999) –  a magyar mozdulatművészet egyik megalapítója és megújítója, a tánc és a torna művészi ötvözetének megteremtője. 1931-ben szerzett diplomát a Zeneakadémián (zongora és ének szakon), ill. a Mozdulatkultúra Egyesület tanárképző tanfolyamán mozdulatművészetből. 1932-től saját iskoláját vezette. 1949-ben a mozdulatművészeti iskolák politikai elmarasztalása s az egész irányzat intézményes betiltása után koreográfusnak szerződött a volt Fővárosi Varieté társulatához (1950), a Testnevelési Főiskolán pedig megszervezte a művészi torna nevű tantárgy oktatását. Hamarosan a női tornászválogatott művészeti vezetője, majd mesteredzője (1953–1972) lett (Kaán Zsuzsa írása alapján, Táncművészet, 1999. 1. sz.). – A szerk.]. És ameddig lehetett, a Műjégpályára jártam korcsolyázni. Aztán később mint zsidó nem járhattam oda. Pontosabban: bérletet nem válthattam, és akkor a szüleim azt mondták, hogy akkor nem megyek.

Évenként egyszer, a szüleim házassági évfordulója alkalmából elmentünk színházba, és utána elmentünk vacsorázni. Borcsa néni és a lánya, Éva is ott volt ilyenkor. Jártunk moziba, és rengeteget olvastunk. Anyám be volt iratkozva a könyvtárba, a szüleim elolvasták a könyveket, és megbeszélték. Én például a „Csendes Don”-t 1945 előtt olvastam [A „Csendes Don”-t igen hamar lefordították magyarra: oroszul az első két kötet 1928-ban, a harmadik 1932-ben, a negyedik pedig 1940-ben jelent meg. A magyar fordítás 1941–45 között készült el. Valószínűleg a Cserépfalvi Kiadónál jelent meg. – A szerk.].

Apámnak volt egy barátja, Tolnai Elemér, aki az állványozást csinálta, a felesége, Rózsika néni anyám barátnője volt, és volt egy fiuk, Tamás. Tolnaiékkal minden héten együtt mentünk el kirándulni. A család úgy döntött, hogy Tamás és én össze fogunk házasodni, de aztán Tamás 1949-ben elment Amerikába. Ezenkívül apám unokatestvérével, Berán Böske nénivel jártunk össze.

Rendszeresen jártunk nyaralni különböző helyekre, de külföldre nem. Egy nyaralásról szeretnék részletesen beszámolni. A fővárosnak volt egy üdülője Balatonkenesén, ami később honvédüdülő lett. Ott a szomszéd szobában nyaralt a polgármester fia, a menye és az unokája. A polgármester unokája nem tudott magyarul, és kerestek egy gyereket, aki tud németül. Én voltam az egyedüli gyerek, aki tudott németül. És elválaszthatatlanok lettünk Tiborral. Anyámat is nagyon tisztelték, mert látták, hogy milyen hallatlan erővel dolgozik azon, hogy apám karrierjét megcsinálja. Aztán visszamentek Amerikába, és egy hónappal azelőtt, hogy Magyarország belépett volna a háborúba, írtak egy levelet, hogy Tibor majd megőrül, vissza akar kapni engem, egyetlen gyerekkel nem áll szóba, csak engem akar, és küldjenek ki hozzá a szüleim. Tibor megkérte a kezemet. Volt nyolc éves. Kiderült, hogy újság-előfizetéseket gyűjt, és azt írta, hogy eltartani nem tud még, de az előfizetésekből a taníttatásomat fedezni tudja, és a szülei vállalják az eltartásomat. Ha két héttel korábban írja a levelet, akkor ma nem itt élek Magyarországon. Tibor volt életem igazi szerelme. Soha többet nem találkoztunk.

Valamikor 1944 nyarán bekerültünk egy csillagos házba, az István utca 40-be. Október tizenötödike, a proklamáció után [lásd: Horthy-proklamáció] a csillagos házból begyűjtötték a férfiakat, apámat is elvitték munkaszolgálatra. Csepelre került, aztán elindították őket nyugat felé. Az utolsó levél akkor jött tőle, amikor átlépték a határt. Attól kezdve semmit nem tudtunk róla. Miután apámat elvitték, megpróbáltunk elbújni a Reitter Ferenc utca 77-ben, ugyanis egy hónappal korábban apám betette oda az egyik munkását, hogy az majd minket elrejt. De nem elrejtett, hanem feljelentett. Itt jön megint az, hogy milyen rettenetesen erélyes voltam. A rendőrség elvitt bennünket, és átadtak a nyilasoknak. Anyám könyörgött a rendőröknek, hogy ne adjanak át a nyilasoknak, mert azok gazemberek. És a rendőr visszamondta. Három nyilas jött állig fölfegyverkezve. Na, te azt mondtad rólunk, hogy gazemberek vagyunk. Anyám próbálta enyhíteni. De én azt gondoltam, hogy meghalni lehet, de az önbecsülésünket nem adjuk föl, és azt mondtam  nekik: „Igen, mondtuk, és én még azt is mondom, hogy maguk földön csúszó gyáva férgek, mert három férfi állig fölfegyverkezve kísér egy nőt és egy tizenhárom éves kislányt. Nem sül le a bőr a képükről. Ha annyi becsület volna magukban, mint körmöm alatt a piszok, akkor Vecsésnél harcolnának az orosz tankok ellen. De az orosz tankok visszalőnek, maguknak egyszerűbb ártatlanokat hurcolgatni.” Erre ők: „Igen, mert ti elárultátok a hazát.” Mire én: „Amíg az én apám katona volt, kétszer sebesült, nagyezüst vitézségi érmet kapott, addig ellenség nem tette a lábát a szent magyar földre. Bezzeg a maguk dicső Horthyja a románok után lovagolt be fehér lovon Budapestre.” Mire ők: „Kormányzósértés.” Mire én: „Én sértettem meg a kormányzót, nem a maguk gyönyörű nemzetvezetője váltotta le a Horthy Miklóst?” Erre már nem tudtak mit mondani, azt mondták, hogy hallgass, büdös zsidó, mert befogom a szádat. Mire megszólalt anyám, hogy csak egy golyóval, édes fiam. Arra gondoltunk, hogy agyonlőnek bennünket, de akkor legalább az önbecsülésünk megmarad. Bevittek a Petneházy utcai nyilasházba. Ott történt egy csoda. Anyám volt tanítványának a fia volt az ottani vezető, és anyám ráismert. Az kezdte mondani, hogy ti, büdös zsidók, sose dolgoztatok. Kérdezd csak meg az anyádat, az ilyen-olyan Bözsit, hogy a Vágó tanító néni mennyire nem dolgozott. Ehhez hozzátartozik az, hogy anyám vitte 1919-ben a Százados úti iskolából a gyerekeket Abbáziába föltáplálni. És Bözsit nem akarták elvinni, mert zabigyerek volt. Akkor anyám kiállt érte, hogy nem a keresztlevelet visszük ki, hanem Bözsit, aki éhezik. Magyarán szólva, megmentette a gyerek életét. A nyilas kétségbeesett, ugyanis ő is zabigyerek volt, és ez akkor derült ki, amikor anyám mondta a neveket. Mert ugyanaz volt a neve, mint az anyjának. Olyan méregbe gurult, hogy akkorát rúgott egy bácsiba, akit velünk együtt hoztak be, hogy az hármat szaltózott. Amellett, hogy tragikus volt a jelenet, annyira komikus volt, hogy elnevettem magam. Máig szégyellem, hogy akkor nevettem. Akkor bezártak bennünket a bácsival együtt egy szobába. Nem kaptunk enni, egész éjjel ott ültünk a sarokban, anyám ölébe hajtottam a fejemet. Másnap reggel azt  mondták, hogy takarítsuk ki a nyilasházat. Föl voltak rá készülve, hogy az elkényeztetett zsidó asszony nem tud takarítani. Én és anyám is tudtunk takarítani. Gyönyörűen kitakarítottuk a házat, olyan tiszta nem volt az a nyilasház korábban, mint ahogy anyám takarítása után kinézett. És akkor azt mondta anyám, hogy aki dogozott, annak enni is kell, és akkor kaptunk egy szelet zsíros kenyeret, egy pohár tejet. Aztán bevittek minket a zsidó templomba, a rendőrségre. Ugyanis a zsidó templomban volt egy rendőrőrs. A menyasszonyi szobában aludtunk. Aztán a Goldmark Teremben átadtak bennünket a zsidó hitközségnek, ott ültünk három vagy négy napig, és akkor kitelepítettek bennünket a gettó valamelyik házába [lásd: budapesti gettó]. Amikor bejöttek az oroszok, akkor előbb visszamentünk az István utca 40-be, onnan pedig visszamentünk az Aréna út 64-be. Az a keresztény család, amelyik a lakásunkban lakott, átköltözött abba a harmadik emeleti lakásba, ahol eredetileg laktunk. A berendezés, amit otthagytunk, megvolt, és volt, amit visszavittünk az István utcából.

1945 telén a Reitter Ferenc utcai házból hazahurcoltuk kézben az ajtófélfákat, amiket a bomba kivert. Anyám fölvágta baltával, és azzal fűtöttünk. Ruhám az volt, amit a Jointtól kaptam. Amikor anyám rájött, hogy apám nem fog visszajönni, megbetegedett, és leesett a lábáról. Kórházba kellett vinni, és ott maradtam egyedül. Én voltam a családfő. Ápoltam az édesanyámat, gimnáziumba jártam. Nem volt pénzünk. A Dózsa György úti iskolában volt egy ingyenkonyha, onnan hordtam az ebédet. Eljártam a Jointba péntekenként, hogy UNRA- csomagot kapjak [UNRRA (UNRA) = United Nations Relief and Rehabilitation Administration (az ENSZ Segélyezési és Újjáépítési Hivatala). – A szerk.]. Abból volt a vacsora. Reggelit éveken át nem ettünk. Anyám kapta a tanítónői fizetést, de az nagyon kicsi volt. Közben beteg is volt, de akkoriban nem táppénzt kapott, hanem a teljes fizetését. De az is kevés volt. Ehhez jött a Reitter Ferenc 77 tetejének a megcsinálása. Bombatalálatot kapott. A lakók visszaköltöztek, a saját lakásukat megcsinálták, és a tető megcsinálása ránk várt.

Én közben összejöttem cionistákkal, voltam a Hasomér Hacair ülésein, héberül is  megtanultam. Aztán a MADISZ-ban voltak viták ilyen előadókkal, és az egyik azt mondta, hogy a városokat a szökött jobbágyok alapították. Erre én megkérdeztem tőle, hogy Róma város-e. Mondta, igen. De Rómát még a feudalizmus előtt alapították, akkor nem voltak jobbágyok. Nem tudott válaszolni, én többet a MADISZ-ba nem tettem be a lábam, mert hülyékkel nem állok szóba. Akkor eljártam a Szocialista Ifjúsági Szövetségbe [Magyarországon nem volt ilyen nevű ifjúsági szervezet, valószínűleg az SZDP ifjúsági szervezetéről, a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomról (SZIM) van szó. – A szerk.]. Egyszer Marosán György tartott szemináriumot. Mondta, hogy így a nehézipar, úgy a nehézipar. Erre felszólaltam, hogy ez nem jó, mert harmonikus iparfejlesztés kell. De hát a nehézipar így, a nehézipar úgy. Nézze, mondtam, a szovjet hadseregnek ragyogó fegyverei voltak, de nem volt órájuk. És ennek az lett a következménye, hogy a támogató tüzérség szétlőtte a rohamozó gyalogságot. Az óragyártás éppúgy hozzátartozik a szükséges dolgokhoz, mint az ágyú és a puska legyártása. Rögtön leállított. Láttam az arcán, hogy végigfut rajta, hogy agent provocateur vagyok. Rám nézett, tizenhat éves voltam, de nem néztem ki többnek tizennégynél, mert az éhezés miatt alultáplált voltam. És akkor hazakísért. Borzasztóan imponált nekem, hogy Marosán György engem hazakísér. Elkezdett faggatni. Elmondtam neki, hogy 1945-ben összebarátkoztam egy szovjet katonával, aki adott nekem egy szappant. Ez akkor óriási dolog volt. És egy darab kenyeret. Engem anyám úgy tanított, hogyha valaki valamit kap, akkor adni is kell érte, és én adtam neki egy lavór meleg vizet, mert koszos volt a keze. Leimádkoztam a lábáról a csizmát. Ember ne lássa, hogy milyen állapotban volt az a láb. Anyám rögtön széttépett egy lepedőt kapcának, valami krémmel bekente a lábát. Aztán csinált egy köménymagos levest. Anyám ragyogóan tudott főzni, de amúgy is olyan éhesek voltunk, mint a farkasok, tehát nagyon ízlett. Egyetlen tojásunk volt, azt beleverte. Hát az a fiú odáig volt a gyönyörűségtől, hogy ő bekerült egy családba. Akkor kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy az édesapja elesett a háborúban, a nagyobbik testvére is elesett, anyját és húgát a nácik megölték, ő úgy menekült meg, hogy a partizánok kimentették, Nem volt több tizenöt évesnél. Ő tizenhatnak mondta magát. Én is tizennégynek mondtam magam, de csak tizenhárom voltam. Másnap reggel ott találtam holtan a házunk előtt. Ezt elmondtam a Marosánnak, a Marosán szeme pedig tele lett könnyel. És akkor rátértem a Reitter Ferenc utca 77-re. Miért nem csináltatjátok meg, kérdezte. A ti házatok. Bocs, Gyuri, nézz rá a cipőmre, kilóg a lábam ujja belőle, arra sincs pénzünk, hogy a cipőmet megcsináltassuk, nemhogy a ház tetejére. Anyámnak száz forint a havi fizetése, az a tető pedig legalább hetvenezer forint. Két hét múlva kaptunk egy levelet, hogy hetvenezer forint kölcsönt kaptunk a ház tetejének a megcsináltatására. Marosán megértette, hogy miről van szó. Elmentem Almár Ivánhoz (aki később csillagász lett), mert az apja építészmérnök volt, apám barátja, és kértem, hogy vállalja el a tető megcsinálását. Elvállalta, és amikor fönt volt a zsaluzás, azt mondta, hogy póthitelt kell kérni, mert nem elég a pénz a lefedésre. És akkor anyám azt mondta, ezt se tudjuk miből kifizetni, a lakók egyharmad lakbért fizetnek, mert ők csináltatták meg a lakást. Mennyi pénz maradt? Almár Iván apukája leszámolta a pénzt. Én kimentem a téglagyárba, és megvettem a cserepet. Amikor mentem odafele, úgy mondta a kalauz a megállóhelyet, hogy féltéglagyár. Amikor megvettem a cserepet, fogtam egy fuvarost, és látom, hogy törött cserepeket akarnak adni. Én építészmérnök lánya voltam, éveken keresztül én vettem át az anyagot, mondtam, nem félcserepekért jöttem, egész cserepekért. Szólunk a párttitkárnak, hogy maga lebecsüli a magyar melós munkáját. Mondom, tévednek, én megyek a párttitkárhoz, mert maguk akarják ellopni az angyalföldi melósok feje fölül a tetőt. Több szó nem esett, tíz százalékkal több első osztályú cserepet kaptam. Megbeszéltem a fuvarossal, hogy kap kétszáz forintot, ha leteszi a ház udvarára törés nélkül a cserepet. Ugye, építészmérnök lánya voltam, tudtam úgy irányítani, hogy egy darab sem tört el. Összekolompoltam a ház lakóit, mondtam nekik, hogy maradt kétezer forintom. Több pénz nincs, de ha holnap fönt van a cserép, ezt a pénzt itt hagyom. Ha nem, akkor egész télen ázni fognak. Mert ennyiből nem lehet szakemberrel föltetetni. Csupa melós lakott a házban, másnap otthagyhattam a kétezer forintot. Így a végén kétezer-kétszáz forintról nem volt belégünk – anyám százforintos fizetése mellett. Soha senki nem kérte tőlünk ezt a beléget. Minden másról megvolt pontosan a számlánk, erről a kétezer-kétszázról nem.

Sokat segítettek a gimnáziumi barátnőim. Amikor 1946-ban először kaptunk pénzt, amiért vásárolni lehetett valamit, vettem tíz kiló szilvát, és a barátnőimmel együtt befőztük. Vagy vettem huszonöt kiló paradicsomot, és azt is befőztük. De eljártunk strandra is, Pünkösdfürdőre, és kolkaját csináltunk. Ez azt jelentette, hogy mindenki hozott valamit, abból kellett csinálni szendvicseket, és szétosztani, hogy minden gyereknek jusson mindenből. És ezt én csináltam. Az én reszortom volt.

Anyám sose gyógyult meg, de olyan állapotba került, hogy már nem kellett ágytálazni. Elment az iskolába tanítani, hazavánszorgott, és lefeküdt. Huszonöt évig volt ilyen állapotban, az utolsó években már ágytálazni kellett. Azt, amit én csináltam, normál ember nem tudja  megcsinálni. Közben az történt, hogy anyámat csak akkor tartották meg az iskolában, ha elvállalja az úttörővezetést. El tudja képzelni, hogy anyám ebben az egészségi állapotban hogyan tudott úttörővezetni. Erre mondtam, hogy csöppet se félj, majd én csinálom. Úgyhogy anyám mellett tulajdonképpen én voltam az úttörővezető, és a csapat a hetedik kerület legjobb úttörőcsapata lett 1949-ben, megkaptuk a Vörös Vándorzászlót.

Ameddig volt a szociáldemokrata ifjúsági szervezet, addig oda is jártam. Aztán mikor összevonták a két pártot [lásd: Magyar Dolgozók Pártja (MDP)], akkor megszűnt. A pártba soha nem léptem be. Éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Én akkor Marosánnak megmagyaráztam azt is, hogy például a házakkal kapcsolatban mi az igazság. Nem igaz, hogy extraprofit jön ki a házból, mert annak a jövedelemnek nagyon kicsi százaléka csak a profit. Pontosan elmondtam neki annak alapján, amire apám tanított. Budapest újjáépítését Marosán annak a felvilágosításnak az alapján szervezte meg, amit tőlem kapott. Nálunk az egész család ilyen volt. A család bankára hozta létre a kiegyezést [lásd: 1867-es kiegyezés] azzal, hogy elmagyarázta a császárnak, hogy miért kell. Apámék hozták létre azt a magyar–szovjet szerződést, amiről beszéltem.

Úttörővezetőként szerveztünk egy bált az iskolában. És ott a bálon fölkért egy fiatalember táncolni. Nem tagadta le, hogy a belügyben dolgozik. Nem lehetett kifogás ellene, mert úri módon viselkedett. Tehát nem fogdosott, hanem jegyet hozott az Operába, hangversenyjegyet hozott a Zeneakadémiára, és utolsó alkalommal a mezőgazdasági vásárra hozott jegyet, de ott már ő nem jelent meg, pedig akkor anyám kiöltöztetett engem. Szerintem ez a pacák azért volt körülöttem, hogy megfigyeljen bennünket, hogy mi lesz azzal a pénzzel. De kiderült, hogy megcsináltattuk a házat. Ez egy olyan dolog volt, ahogy én ezt a házat megcsináltattam, hogy lehetetlen volt, hogy ne mondtam volna el neki. Mert olyan büszke voltam rá. És amikor látták, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, akkor leszedték rólam ezt a fiút.

1949-ben leérettségiztem, és rögtön mentem egyetemre, és rögtön férjhez is mentem. A férjemet az unokatestvérem mutatta be, két hónap múlva összeházasodtunk. Amikor megismerkedtünk, még az összes negyedéves vizsgája hiányzott, azokat a házasságunk alatt tette le. Mégpedig oly módon, hogy mivel alkalmatlan volt a műszaki dolgok megtanulására, én tanultam meg az anyagot, és én tanítottam meg neki. Csak egy apróság: amikor diplomázott, akkor azt mondta, hogy azért nem kapott jelest a diplomatervére, mert én csúnyán rajzolok. Én csináltam meg a diplomatervét. Szóval rengeteget dolgoztam ebben a kérdésben is, mint mindenben. Aztán később nem is műszaki lett, hanem matematikus.

A férjem édesapjának, Freud Frigyesnek volt a legnagyobb csavaráruüzlete Magyarországon, a Teréz körúton. 1944-ben a boltot tökéletesen kirabolták, még a polcokat is eltüzelték. A holokausztot a gettóban élték túl. 1945 után megvolt még egy darabig ez a csavarárubolt, 1949-ben államosították [lásd: államosítás Magyarországon], 3,4 millió forint volt a bolt évi forgalma. A semmiből 1949-re ennyire felfuttatta a boltot. Kirakták őket anélkül, hogy tíz fillér jövedelmet hagytak volna nekik. A bácsi akkor már elmúlt hetven, a néni elmúlt hatvan. Volt a Szabadság-hegyen egy ötszáznegyvenegy négyzetméteres hatalmas villájuk, azt is elvették. Selyebre [Borsod-Abaúj-Zemplén megye] telepítették ki őket [lásd: kitelepítések Magyarországon]. Nekünk kellett segítenünk őket. Összesen négyszáz forintot tudtunk adni. Az nagyon kevés volt az élethez, de nekünk borzasztóan hiányzott. 1953-ban visszajöhettek, és a sógornőjéhez mentek lakni (a Freud néni testvéréhez). Ott halt meg a néni agyérgörcsben, és a bácsi bekerült a zsidó idősek otthonába Újpestre, és ott halt meg. Egy darabig nálunk lakott a Dózsa György úton, de a tüdejével lett valami probléma, és amikor megszületett a lányom, halálosan féltem, hogy elkap valamit. Szóval, kirabolták őket a nácik, kirabolták őket a kommunisták.

Meg kell mondanom, hogy a házasság alkalmával még egy köves gyűrűt sem kaptam tőlük. Most utólag látom, hogy ez milyen erkölcstelen dolog volt, akkor föl se fogtam, mert engem nem érdekelt a pénz, engem a férjemnek a különlegesen jó képességei érdekeltek. Az apósomék például nem engedték, hogy a férjem eladja az öröklakását, és az árát behozza a házasságba. Volt neki egy öröklakása a Margit körúton. A végeredmény, hogy mindent elvett az állam. Nem bíztak bennem, hogy kitartok a fiuk mellett. Ugyanis skizofrén volt. Ők ezt tudták, de én, aki nem értek ezekhez a dolgokhoz, nem láttam. Azt láttam, hogy olyan furcsán öltözik. Majd én rendbe hozom, gondoltam. De nem lehetett rendbe hozni. És azt végképp nem tudtam, hogy inkorrekt is. Amikor befutott, akkor azt mondta, hogy nem vállaltam, hogy eltartalak. És nem adott haza pénzt, mert az a pénz, amit megkeresett, az az övé. Nem fogta föl, hogy az a családé. Abból nem csinálhat zsebpénzt. Őt ugye a szülei elkényeztették, heti négyszáz pengő zsebpénzt kapott az édesapjától. Nem fogta föl, hogy egy családnak akkoriban havi kétszáz pengőből meg kellett élnie.

Amikor összeházasodtunk, odaköltözött a Dózsa György út 64-be. Az egyik szobában mi laktunk, a másik szobában anyám, és a középső szoba egy ilyen nappali volt. Aztán kénytelenek voltunk odavenni valakit a cselédszobába, mert különben kiigényelték volna [lásd: jogos lakásigény].

Közben én egyetemre jártam, az ELTE-re, és 1954-re elvégeztem a fizikus szakot. De már 1953-tól az Egyesült Izzó kutatórészlegében dolgoztam, amit úgy hívtak, hogy Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet. Először abba a laboratóriumba kerültem, ahol a félvezetőgyártással foglalkoztak. És mit tesz isten, én találtam meg a félvezető leírását a szaklapokban. Akkor rúgtak ki, mert a főnök el akarta tulajdonítani azt a húszezer forintot, ami ezért járt. Én abból tíz fillért nem kaptam, mert azt mondták, hogy rossz munkaerő vagyok, és áttettek a fénycsőgyártáshoz. Meg kell mondanom, hogy én megmentettem az Egyesült Izzót. Ugyanis ingadozott a feszültség, és emiatt a fénycsőgyártásban kilencven százalék volt a selejt. Csináltunk három feszültségstabilizátort, bekötöttük oda, ahova kellett. A selejt százaléka lement húszra. Ezzel megmentettem a fénycsőgyártást. Ez nekem jutott eszembe, egy frissen odakerült diplomásnak. A többiek nem tudták megcsinálni. Akinek az Isten a kezébe adja a lehetőséget, hogy valamit kitaláljon, az másnak nem adhatja át. Volt ott egy nő, aki sokkal okosabb volt, mint én, és nem tudta megcsinálni. Én meg tudtam. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért van az, hogy az én kezemben az a kis darab germánium tranzisztor lett, a másik kezében nem. Egyszerűen az Isten ilyennek teremtett.

Amikor 1955-ben racionalizáltak [lásd: racizás], akkor beiratkoztam a Műszaki Egyetemre a villamosmérnöki karra, és levelezőn végeztem. 1962-ben fejeztem be. Közben 1956-ban megszületett a gyerek. Aztán Géza 1959-ben Kossuth-díjas matematikus lett [Freud Géza (Budapest, 1922 – Columbus /Ohio, USA/, 1979) – matematikus, a matematikatudomány doktora (1957), Kossuth-díjas (1959). 1939-ben az Eötvös Társulat fizikai tanulóversenyén első díjat nyert, ennek ellenére, származása miatt nem vették föl az egyetemre. 1943–45 között munkaszolgálatos volt. 1950-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen B-tagozatos gépészmérnöki oklevelet szerzett. Ezt követően az ELTE TTK Fizikai Intézetének tanársegédje lett, majd aspiráns. 1951-ben részt vett az „Elméleti fizikai feladatok” c. tankönyv összeállításában. 1954-ben lett kandidátus, s hamarosan a Fizikai Intézet differenciálegyenletek osztályának vezetője mint tudományos főmunkatárs. Ekkor tüntette ki a Bolyai Társulat Grünwald-díjjal. 1959-ben Kossuth-díjat kapott a matematikai analízis elmélete és gyakorlati alkalmazása terén elért jelentős eredményeiért. 1976-tól az Ohio State University vendégprofesszora volt (MÉL). – A szerk.].

1964-ben elváltunk. A válás közvetlen oka az volt, hogy úgy megvert, hogy eltört az orrcsontom. A gyerek előtt vert meg. Nagyon nehéz életem volt. Amikor elváltunk, nem költözött el, úgy kellett kidobni. Odahozta még a második feleségét is. Végül bírói úton sikerült kitenni. Halála előtt négy évvel, 1975-ben disszidált. Akkor volt a lányom elsőéves egyetemista. Borzasztóan féltem, hogy egy Kossuth-díjas apukából egy disszidált apuka lett, de nem lett a lányomnak semmi baja. Elvégezte az állatorvosi egyetemet, és állatorvos lett.

1955-ben a Lapkiadó Vállalathoz kerültem, újságíró-gyakornoknak. 1957-ben áthelyeztek a Gondolat Könyv-, Lapkiadó és Terjesztő Vállalathoz újságíró-gyakornoknak, ami tulajdonképpen az „Élet és Tudomány”-t jelentette. 1958-ben itt nem hosszabbították meg a szerződésemet, elmentem tanítani a Ruhaipari Technikumba. Itt voltam egy évig, innen mentem a Telefongyárba mérnök-fizikusnak. Innen saját akaratomból mentem 1960-ban az Akadémiai Kiadóhoz a lexikon szerkesztőségbe felelős szerkesztőnek. Innen 1961-ben azért mentem el az MTA Központi Fizikai Kutató Intézetébe tudományos munkatársnak, mert nem volt mindegy, hogy ezernégyszáz vagy ezernyolcszáz forintot keresek-e. 1966-ban megint nem az én akaratom érvényesült, amikor áthelyeztek az Izotóp Intézetbe műszaki ügyintézőnek. Itt voltam öt évig, és innen egy kicsivel több pénzért elmentem a Szabványügyi Hivatalba. Onnan mentem nyugdíjba 1986-ban

A Szabványügyi Hivatalba azért mentem, mert az addigi helyeken állandó vitáim voltak a főnökeimmel, és azt mondtam, olyan helyre akarok menni, ahol nem érdekel annyira a munka, hogy vitatkozzak a főnökeimmel. A szabvány olyan hülyeség, gondoltam, hogy azon nem fogok vitatkozni. Két perc múlva már vitatkoztam. És nagy dolgokat tudtam végrehajtani. Például 1970-ben én mondtam ki azt, hogy Budapest körül körgyűrűt kell építeni. A Közlekedési Minisztérium nem akarta elfogadni a környezetizaj-szabványt, mondván, hogy nem tudják a környezeti zajt szabályozni. És akkor én mondtam nekik, hogy nem lehet úgy szabályozni, hogyha Budapesten áteresztik a kamionforgalmat. Ráadásul ez tönkreteszi Budapest úthálózatát, a levegőjét, emellett rettenetesen zajos. És a piros lámpánál kipufogjuk Magyarország egész benzinfogyasztásának a felét. Tehát az a célszerű, ha megcsinálják a körgyűrűt. Először nem akarták elfogadni. Hazamentek, számoltak, és kiderült, hogy ez a valóság. És akkor aláírták a szerződést. És utána nem csinálták meg, és ez már nem rajtam múlt. Vagy behozták a Zsigulikat, és koptak az első kerekek. És kiverekedtem, hogy ki kelljen egyensúlyozni a hátsó hidat is, hogy az első kerekek ne kopjanak. Alapszabványokat csináltam, zaj, rezgés, hangtan, optika. Lámpatestek szabványait. És az olyan alapszabványokat, mint normál állapot vagy hogyan kell írni a matematikai és fizikai jeleket, milyen jeleket lehet használni. Szerettem ezt a munkát. Mivel soha nem akartam magasabb beosztásokba kerülni, nem éreztem a hátrányát annak, hogy nem léptem be a pártba.

A válás után egy évvel összekerültem az élettársammal, Nógrádi Istvánnal, akivel harminc évig éltem együtt. Ameddig férjhez nem mentem, rengeteg barátnőm volt. Nem csak zsidók, hanem vegyesen. Aztán az osztálytársaim közül néhánnyal tartottam éveken át a kapcsolatot. A férjem révén is lett barát, például Csibi Sándor és a felesége [Csibi Sándor (1927–2003) – mérnöki pályáját a Távközlési Kutató Intézetben kezdte, és itt lett huszonkét évre egyik szellemi vezetője az akkori idők legnagyobb szabású technikai fejlesztésének. Munkájuk nyomán születtek meg a mikrohullámú távközlési rendszerek, indult el az elektronikus berendezések számítógépes tervezése és gyártása, vált a híradástechnika a magyar ipar akkori húzóágazatává. 1973-ban meghívták a híradástechnikai tanszékekből egyesülő intézet vezető professzorának, ettől számíthatjuk a híradástechnikai oktatást a műegyetemen. – A szerk.]. Aztán Nógrádi révén is volt egy társaság, akivel összejártunk. Én azokat sohasem tudtam elfogadni. Szellemi színvonalban messze alattam voltak.

Nógrádi sem volt magas szellemi nívójú, viszont végtelenül ügyes technikai képességei voltak, és nagyon komoly megérzései az emberekkel való kapcsolatban. 1929-ben született Budapesten, a foglalkozása nyomozó volt. Volt egy francia fordító és tolmács főiskolai végzettsége, de nem tudott franciául [Elképzelhető, hogy a Belügyminisztérium Idegennyelvi Főiskoláján tanult. – A szerk.]. A papírja megvolt róla. Azért tették be oda, hogy mint nyomozónak legyen egy bizonyítványa. De németül sokkal jobban tudott. A III/II-es osztályhoz tartozott. Ha egy nagy ember valami disznóságot csinált, akkor azt rá bízták. Például a Tűzoltó utcai postát egy katonatiszt rabolta ki a szolgálati fegyverével. Akkor azt ő nyomozta ki. Vagy valami magas rangú fene tudja, micsoda Pécsett megerőszakolt egy kislányt, és megölte. Őt küldték le, hogy nyomozza ki, mert az illető Pécsett jóban volt mindenkivel. Általában nem nagyon beszélt arról, hogy mit csinál. Mindig véletlenül tudtam meg a kollégáktól, akikkel jóban voltunk. 1945-től kezdve ezt csinálta. Volt Komlón, ahova sok köztörvényes bűnözőt telepítettek. És ha markecoláson érték valamelyiket, akkor ő kimutatta, hogy mit csinált 1945 előtt. Mert a markecolásért csak három hónapot kaptak volna, de majdnem mindegyik esetben bebizonyosodott, hogy nyilasként mit csináltak. És akkor kaptak öt évet. Innen is ment nyugdíjba. 1994-ben halt meg.

Szabadidőnkben kirándultunk, minden hónapban egyszer elmentünk vagy színházba, vagy operába, vagy hangversenyre. Nagyon rendes élet volt ez, csak szép lassan mindenből kikoptunk, mert egyre csökkent a nyugdíj vásárlóértéke, és egyre kevesebbet engedhettünk meg magunknak.

Egész Európát beutaztam. Először 1962-ben voltam a Tátrában. Többször voltam a Tátrában, síelni nem tudok, kirándultunk. Aztán elmentünk a párommal autóval egészen Rostockig. Voltam egy hónapos tanulmányúton Angliában 1964-ben. Voltam kétszer Svédországban. 1986-ban meglátogattam az unokahúgomat, aki ott kint élt. Másodszor 1993-ben azért mentem ki, hogy az unokahúgomat ápoljam. Kétszer voltunk Törökországban, egyszer autóval, egyszer busszal. Kétszer vagy háromszor voltam Olaszországban.

Autónk 1966-tól volt, egy autónyeremény-betétkönyvvel nyertünk egy Moszkvicsot [lásd: Autóellátottság Magyarországon 1950–1990]. Én nem vezetek, mert alkalmatlan vagyok rá. Két vagy három év múlva kicseréltük Zsigulira, majd kétszer cseréltünk Zsigulit. 1993-ban eladtuk, mert anyagilag nem bírtuk fenntartani.

Viszonylag jól éltünk, bár állandó féltékenység volt közte és a lányom között, és ez engem eléggé tönkretett. Amikor megszerezte ezt a lakótelepi lakást, akkor ideköltöztem, és a Dózsa György úti lakás a lányomé lett. A lányom soha sem házasodott meg. Egy élettársától született egy gyereke. Az élettárs elhagyta, amikor megszületett a gyerek. Aztán tizenöt évig élt együtt egy emberrel, aki alkoholbeteg volt, aztán meghalt, és a lányom most özvegyi nyugdíjat kap utána.

A családunk nem volt vallásos. Ezzel nem foglalkoztunk. Amikor Izrael állam létrejött [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátum volt. – A szerk.], felmerült bennem, hogy ki kellene menni, de a beteg anyámmal már nem lehetett volna, itt hagyni meg nem akartam. Az 1967-es háború [lásd: hatnapos háború] kétségbe ejtett. Többek között azért nem mentem ki később, anyám halála után se Izraelbe, mert az volt a véleményem, hogy ott is bizonytalan a helyzet. Nem biztos, hogy Izrael állam meg fog tudni maradni. Annak meg nincs értelme, hogy az ember az egyik helyről a másikra rohangáljon. Nem is jártam soha Izraelben. Soha nem volt annyi pénzem.

László [Ladislaus] Bernáth
Wien
Österreich
Name des Interviewers: Zsuzsi Szaszi
Datum des Interviews: November 2001

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Ich heiße László Bernáth. Geboren bin ich in Kiskörös [Ungarn], am 21. Oktober 1925. In Ungarn war mein Name László Bernáth. László heißt auf Deutsch Ladislaus, das hat man eingetragen, als ich nach Österreich kam. Aber ich bin und bleibe der Laci - Laci ist nämlich ein Kosename.

Der Name Bernáth ist ein ungarischer Name, ein adeliger Name sogar, weil er mit ‚th’ geschrieben wird. Man sagt, dass ich aus einer adeligen Familie stamme. Eines Tages läutete das Telefon, und es war der Leiter des Dorotheums 1 am Apparat. Sein Name ist Bernhard.

Er wohnt im 3. Bezirk, in der Reisnerstraße, wo ich meinen Laden hatte. Ich hatte bis letztes Jahr [Anm.: Jahr 2000] Läden für Kinderbekleidung. Wir haben die Kindersachen selbst hergestellt und exportiert. Bernhard wollte mit mir reden. Er besuchte uns und sagte: ‚Ich habe Ihnen ein Buch mitgebracht.’

Und in der Hand hielt er ein Buch, in dem stand, dass die Bernáths, meine Vorahnen, also meine Ur-Urgroßeltern in Siebenbürgen gelebt hatten und eine Saline, ein Salzbergwerk, besaßen, die der Kaiser Franz Josef I. einmal besucht hat. Er wohnte auch bei meinen Vorfahren und hat sie dann geadelt.

Dann erzählte der Herr Bernard noch, dass es einmal zwei Brüder gab, der eine war Sabbatist 2, der andere ein Katholik. ‚Der Katholik blieb katholisch - das ist meine Familie’, sagte er ‚und Ihre Familie, die Sabbatisten, sind Juden geworden.’

Und in dem Buch steht, dass Kaiser Franz Josef 3 zu dem Sabbatisten Bernáth gekommen war, und wir uns seitdem mit ‚th’ schreiben, weil das so ein adeliger Name ist. Herr Bernhard war sich sicher, dass wir miteinander verwandt sind. Nun, ich weiß es nicht, denn ich habe meinen Urgroßvater nicht gekannt, noch nicht einmal meinen Großvater habe ich gekannt. Und diesen Bernáth habe ich erst recht nicht gekannt, den der Kaiser Franz Josef empfangen hatte. Aber angeblich stamme ich von ihm ab.

Meinen jüdischen Namen Lipe habe ich nach einem Rabbi bekommen, der einer der größten Rabbiner in Szatmár [Ungarn] war. Große Wunder hatte er vollbracht, und er starb, als ich geboren wurde. Mein Vater gab mir seinen Namen. Religiöse Juden legen die Hände auf den Kopf, wenn sie diesen Namen ‚Lipe’ hören; nur so sprechen sie den Namen aus. Denn dieser Rabbiner war sehr berühmt und sehr heilig.

Meine Bernáth Großeltern und auch deren Eltern, meine Urgroßeltern, wurden in Kiskörös geboren. Gekommen sind die Großeltern der Großeltern wie schon erzählt vor langer Zeit aus Siebenbürgen. Begraben sind meine Urgroßeltern und Großeltern auf dem Friedhof von Kiskörös. Alle sind dort begraben, bis auf meine Eltern, denn die sind nach Auschwitz [KZ Auschwitz, Polen] gekommen.

Mein Großvater väterlicherseits hieß Mór Bernáth und seine Frau Regina Weiss. Sie lebten in Kiskörös und hatten denselben Beruf wie unsere Eltern und wir. Sie handelten mit Baumaterialien, Kalk, Zement und Wein. Den Mór Bernáth habe ich nicht gekannt, aber die Großmutter.

Sie war schon sehr alt, sie starb 1936, da war ich in meinem 12. Lebensjahr. An sie kann ich mich gut erinnern, sogar daran, dass sie krank war. Damals war es üblich, dem, der zuviel Blut hatte, Blutegel auf den Rücken zu legen. Da lagen die Blutegel für meine Großmutter in einem Glas, die nahm man heraus und legte sie ihr auf den Rücken, die saugten dann das Blut raus.

Die Familie meiner Mutter hieß Jungreis. Sie lebten in Lörinci [Nordungarn]. An meinen Großvater Itzchak Jungreis, den Vater von meiner Mama, kann ich mich sehr gut erinnern, aber meine Großmutter ist sehr früh gestorben. Meine Großeltern hatten Geschwister, aber die habe ich alle nicht gekannt, denn sie waren alle alt.

Mein Großvater lebte ein halbes Jahr bei uns in Kiskörös und ein halbes in Lörinci. In dieser Zeit war es so, dass ein Bruder von mir bei meiner Bernáth - Großmutter schlief, denn sie hatte ein Zimmer für ihn. Da wohnten sie zusammen, damit meine Großmutter nicht so allein war. Und wenn mein Großvater aus Lörinci bei uns war, schlief mein ältester Bruder im selben Zimmer wie er, damit er nicht allein war.

Es war eine gute Beziehung zwischen uns, denn wir hatten die Großeltern sehr lieb. Ich kann mich bis heute erinnern, dass wir das Mittagessen und das Abendessen jeden Tag mit meiner Großmutter zusammen einnahmen. Mein Vater hatte viele Geschwister, er war der Jüngste. Alle seine Geschwister aus Nagykáta [Ungarn], Vadkert [Ungarn] und Budapest kamen zu uns, um die Großmutter zu besuchen.

Jedes Jahr, wenn es Jahrzeit 4 war, kamen sie zu uns und hielten die Jahrzeit bei uns. Jahrzeit heißt, dass jedes Jahr am selben Tag des jüdischen Kalenders das Kaddisch 5 gehalten wird, wenn jemand gestorben ist. Jedes Jahr gedenkt man dessen, der gestorben ist.

Ob es ein Großvater oder eine Großmutter, ein Bruder oder eine Schwester, ein Vater oder eine Mutter war, ist egal. Man kam in der Synagoge zusammen und sagte das Kaddisch. Als meine Großmutter Jungreis gestorben war und ihre Jahrzeit war, kamen alle Geschwister meiner Mutter, sogar die aus Israel. Ein Bruder war 1930 ausgewandert.

Er ist nach Hause gekommen, nur um bei der Jahrzeit dabei zu sein. Die ganze Familie kam zusammen, das war bei der Großmutter Jungreis immer am Tag vor Purim. Die ganze Familie war zusammen, wir setzten uns und feierten: wie vorgeschrieben. Wir haben uns gewaschen, wir haben gegessen und gesungen, und wir haben Wein getrunken.

Und dann gab es auch eine Jahrzeit nach meinem Großvater, dem Vater meines Vaters. Da kamen seine Brüder. Aber alle sind zu uns nach Kiskörös gekommen - aus zehn verschiedenen Orten - aus Kecel, Nógrádbercel, Eger und aus Pest. Von überall her kamen die Geschwister zusammen.

Meine Großeltern waren religiös, aber modern religiös. Mein Großvater trug einen Bart, aber keine Pejes 6. Mein Vater hatte keinen Bart mehr. Der Vater meiner Frau trug zum Beispiel einen Ziegenbart, oder so etwas Ähnliches. Die Frauen besaßen elegante Kleider, aber die trugen sie selten. Meistens trugen sie Baumwollsachen.

Dabei war unsere Familie ziemlich wohlhabend! Wir hätten uns leisten können, teure Sachen zu tragen. Zum Beispiel trug meine Tante, die in Budapest lebte, viele schöne Sachen aus Spitze, Seide und Brokat mit Stickerei und Perlen.

Meine Großeltern wurden einander vermittelt. Damals war es so, dass es Vermittlungen gab - so wählte man sich einen Ehemann oder eine Ehefrau. Aber man lernte sich kennen, und aus der einen Vermittlung wurde eine Ehe, aus der anderen keine.

Auf dem Lande war es so, dass man im Standesamt heiratete, und außerdem gab es auch eine jüdische Trauung. Erst heiratete man in der Synagoge, dann auf dem Standesamt. Auch meine Frau und ich haben es so gemacht: die Trauung war im August, aber die Eheschließung war erst im September, und das haben wir dann vergessen!

Man hat jemanden zu uns geschickt, dass wir endlich kommen sollen, denn der Beamte warte schon im Rathaus und wolle mit der Zeremonie beginnen. Und wir hatten es längst vergessen, denn wir hatten ja schon geheiratet.

Sowohl meine Eltern als auch meine Großeltern interessierten sich für Politik, aber sie waren in keinerlei Organisation Mitglieder. Auf dem Lande war es so, dass man sogar in der Synagoge davon redete, was im Land Thema war. So zum Beispiel als Béla Kun 7 1919 die Macht übernahm - das war eine große Sache! Ich erinnere mich, dass gesagt wurde, man habe damals die ganze Zeit über ihn gesprochen, weil Béla Kun Jude war. Also, über Politik wurde immer gesprochen, aber soviel Ahnung wie die Leute in der Großstadt, hatten die Leute auf dem Lande nicht.

Viele Juden besaßen in Kiskörös Land und Wein. Meine Familie hatte aber nur Land, wo Mais, Kartoffeln und so etwas wuchsen. Eine Zeitlang hatten wir auch einen Weinberg gepachtet, und aus den Weintrauben machten wir Most, aber das war nicht sehr lange. Wir beschäftigten uns größtenteils mit dem Handel.

• Meine Kindheit

Wir kannten alle Christen, denn sie kamen zu uns und verkauften ihren Wein. Meine Mama tat nichts anderes, als den Alkoholgehalt von dem Most oder dem Wein, den wir kaufen wollten, mit einem Gerät zu messen. Es ist eine Maschine mit Spiritus. Der Spiritus wurde angezündet, und oben ging ein Quecksilberstab hoch. Nach der Menge des Alkoholgehaltes wurde der Preis gezahlt.

Wir haben in Kiskörös in der Petöfi Sandor Straße 7 gelebt, in derselben Straße, wo Petöfi 8 geboren wurde. Nur drei Häuser neben uns wurde Sandor Petöfi geboren. In Kiskörös lebten, soviel ich weiß, in unserer Zeit 1 5000 Einwohner, davon waren 1 000 Juden. Die Juden lebten in der Hauptstraße und in den besseren Straßen.

Es kam natürlich auch vor, dass die eine oder die andere Familie etwas außerhalb wohnte, weil sie nicht genug Geld hatte, um im Stadtinneren zu wohnen. Die Geschäfte befanden sich auf der Hauptstraße. Die Juden hatten schöne Läden. In der Mitte der Stadt stand die Synagoge und daneben noch eine kleine Synagoge. Und neben der wohnten der Rabbi und der Kantor, der alte Fogler. Wir wohnten alle um die Synagoge herum.

Unser Haus war riesengroß. Es stand rechts neben der Synagoge. In unserem Hof war später das Ghetto, denn unser Hof war ein riesengroßer Hof, in dem zehn Weinkeller waren. Da wohnten dann die Juden, die aus Fülöpszállás [Ungarn] und Dunakecele, den daneben liegenden Dörfern, ins Ghetto kamen. Man hat sie zuerst nach Kiskörös gebracht, dann nach Kecskemét und von Kecskemét ins KZ Auschwitz [Polen]. Aber das war erst später.

In Kiskörös gab es sogar Elektrizität. Zuerst gab es Gas und Petroleumlampen. Aber als ich älter wurde, gab es auch ein Elektrizitätswerk und überall Elektrizität. Auch Telefone gab es. Auch wir hatten Elektrizität und ein Telefon. Wir hatten bereits in den 1930er-Jahren ein Telefon, aber zum Beispiel die Foglers, die Familie des Kantors, hatte kein Telefon. Sie brauchten es nicht.

Jede Woche gab es einen Wochenmarkt, und zweimal im Jahr gab es einen Jahrmarkt. Der Jahrmarkt war auf dem Szarvas tér. Die Frauen kauften auf dem Wochenmarkt für die ganze Woche ein. Meine Mutter ging zusammen mit der Dienstmagd - die schleppte die Sachen - oder sie schickte einen ihrer älteren Söhne: Du sollst dieses und jenes holen. Aber es gab auch Geschäfte. Es gab eine Kreislerei, wir selbst hatten eine Baustoffhandlung, aber meiner ältesten Schwester schenkte mein Papa eine Kreislerei - das war ihre Mitgift.

Natürlich gab es in Kiskörös auch eine jüdische Gemeinde, jede Ortschaft hatte ihre eigene Gemeinde. Mein Vater war ein ‚Gabe’ in der Gemeinde, eine Art Verwalter. Jede Gemeinde hatte zwei Gaben, die in der Gemeindeleitung waren. Sie sind immer bei den Wahlen in der Gemeinde dabei, denn es gab überall auch Streit.

Der eine wollte diesen Rabbi, jenen Kantor, oder den Schames 9 wählen. Es gab sogar Juden in Kiskörös, die nichts gehalten haben, die nicht so religiös waren. Aber die Religiösen kamen jeden Tag in die Synagoge, die beteten morgens und abends. Meine Großeltern und Eltern waren stets in der Synagoge, morgens und abends. Es gab auch viele, die nur samstags in die Synagoge kamen und beteten.

In Kiskörös gab es zweierlei Schulen, wo man alles lernte - von der Mathematik bis zu allem, was es gab. Es gab auch eine jüdische Schule, sie hieß Cheder 10, da lernen die Kinder Hebräisch und das Alphabet, das Alef Bet. Der Cheder war eine ausgesprochen jüdische Schule, die nur Juden besuchten.

Im Cheder gab es zwei Lehrer. Ich lernte Hebräisch beten und die Brachot, den Segen, sagen. In der ersten und zweiten Klasse hatten wir eine Lehrerin, die Goldstein hieß, an die kann ich mich noch erinnern. Später, in der dritten, vierten, fünften und sechsten Klasse gab es den Lehrer Menzel. Wir Kinder haben auch Ball und Fußball gespielt, oder verschiedene Spiele mit dem Taschenmesser, daran kann ich mich erinnern.

Ich habe nur die sieben Grundschulklassen in Kiskörös besucht, dabei gab es auch eine kleine Jeschiwa 11. Das war eine Art Vorbereitung auf die eigentliche Jeschiwa, die Hochschule des Talmuds 12, in der die Religiösen gelernt haben. Diese Jeschiwa hat der Rabbi geleitet, aber sie war keine berühmte Jeschiwa.

Es gab nämlich ausgesprochen berühmte, große Jeschiwas in Ungarn. Wo ich gelernt habe, in Galánta [heute Slowakei] und Pápa [Ungarn], da waren wir 400 junge Männer, man sagt Bocher. Galánta ist heute in der Slowakei und Pápa in Transdanubien.

Auch mein Vater und dessen Vater haben dort gelernt. Nur der Rabbi war immer ein anderer. In der Jeschiwa lernt man die Tora 13 und die ganze Religionslehre. Die Christen lernen über Jesus, und der lebte vor 2 000 Jahren. Und wir lernen von Zeiten vor 5 000 Jahren. Wir haben auch die vielen verschiedenen Auslegungen gelernt - das war sehr schwer.

Früher war die Hälfte von Kiskörös eine Sippschaft, weil zum Beispiel die eine Familie die Schwester oder die Cousine der anderen Familie heiratete. So sind sie alle zusammengekommen. Gottlieb, Goldberger, Jungreis - das waren alle Cousins. Mein Vater Adolf Bernáth ist in Kiskörös im Jahr 1886 geboren.

Meine Mutter war eine Jungreis-Tochter, die aus Lörinci stammte. Sie wurde 1891 geboren. Ihre Tanten lebten bereits in Kiskörös, als sie dorthin heiratete, denn die Frau Goldberger war die Schwester ihrer Mutter, und auch die Frau Gottlieb war eine Schwester ihrer Mutter, und die lebten alle in Kiskörös.

So sind die Familien zusammengekommen, und vielleicht haben die Goldbergers die Nelli, meine Mutter, mit dem Adolf Bernáth zusammengebracht. Die beiden haben sich kennen gelernt und geheiratet. Sie waren beide religiös. Sicher haben sie sich schon vorher gekannt.

Aber es gab auch solche, die sich nicht gekannt haben und trotzdem geheiratet haben. Meine Eltern waren noch sehr jung als sie heirateten: meine Mutter war - glaube ich - 17 oder 18 Jahre alt. Das war so üblich bei den Religiösen. Meine Eltern heirateten in Lörinci in der Synagoge, die Eheschließung war dann in Kiskörös.

Meine Eltern waren Ungarn und sprachen ungarisch. Sie haben in dem Haus gewohnt, wo auch unsere Großeltern gewohnt hatten und wo später auch wir gewohnt haben. In dem Haus hatten wir damals zwei Dienstmädchen aus dem Nachbarsdorf.

Ich war der jüngste von den Jungen. Wenn die Feiertage kamen, hat man viel gekocht und gebacken, und wir hatten viel Besuch. Es gab keinen Tag, an dem nicht ein Armer zu uns eingeladen gewesen wäre. Morgens und abends, immer war jemand zum Essen eingeladen, immer saß jemand mit am Tisch. Die Armen kamen, um zu sammeln, dann gaben wir ihnen etwas Geld, aber davon unabhängig konnten sie bei uns essen. Wenn sie zu jemandem gingen, dann gingen sie zu den Bernáths.

Die Familie wurde unterhalten, die Kinder und die Enkelkinder wurden auch ganz selbstverständlich unterstützt. Es gab welche, die geheiratet hatten, und es gab Enkelkinder. Mein Vater hatte zu wenig, um alle zu unterstützen, und jedes Jahr, wenn Jom Kippur kam oder der Tag des Fastens oder Purim 14, gab man auch den Armen etwas.

Auch wir selbst hatten nicht viel. Aber was hat mein Vater gemacht? Er schickte mich zum reichen Nachbarn mit einem Bon. Auf dem Bon stand, dass ich so und soviel Geld geborgt habe und es an dem und dem Tag zurückgeben werde. Ich ging rüber und holte das geliehene Geld ab. Er nahm es, legte es in einen Umschlag und ließ mich damit zum Kantor und zu den Rabbinern gehen, damit sie das Geld verteilen. Für so etwas hat mein Vater sich Geld geborgt.

Die Feiertage waren bei uns immer wunderschön. Das Wochenende, der Samstag heißt Schabbes 15, hat man sich vorbereitet, als wenn es ihn nur einmal im Leben gäbe. Aber es gab ihn jede Woche. Es war auch üblich, dass wir jeden Freitag [Anm.: Beginn des Schabbes nach Sonnenuntergang] nach dem Abendessen Besuch hatten.

Alle aßen ein wenig Obst oder Kuchen, oder sie tranken etwas und unterhielten sich. Man sprach über allerlei: über Politik genau so, wie über diesen oder jenen Verwandten. Wer wen geheiratet hat und solche Sachen. Meine Eltern hatten auch Freunde:

zum Beispiel der Vorsitzende der Glaubensgemeinde selbst, der Sándor Schwartz, der Onkel Lang und der Lehrer Menzel. Sie trafen sich in der Synagoge oder bei uns. Es ist bei auch vorgekommen, da meine Eltern modern und auch religiös waren, dass sie sich hinsetzten, um Tallon Maria zu spielen.

Damals war das modern. Das ist ein Kartenspiel, man spielte es zu dritt. Aber am Freitagabend durfte man das nicht, weil man freitags und samstags nichts darf. Aber wenn der Samstag vorbei war, am Samstagabend, da durfte man wieder. Am Nachmittag wurde geschlafen, man stand auf und spielte ein bisschen.

Die großen Feste waren wiederum etwas ganz Besonderes, denn da kamen die Kantoren vom Lande zu uns. Wir hatten zwar drei Kantoren, nicht nur den alten Fogler sondern noch zwei andere, einen namens Weinberger und einen namens Frenkl.

Aber die hatten keine so besonderen Stimmen. Ich kann mich noch erinnern, man ließ von Dombrád [Ungarn] einen Kantor kommen, der hatte eine wunderschöne Stimme, und er brachte auch seine beiden Söhne mit. Die haben ihn begleitet, sie sangen zu dritt, und es war sehr schön. Dafür hat die Glaubensgemeinde viel Geld gezahlt.

Zu Pessach, am Sederabend, wenn die Haggada 18 gelesen und das ‚ma nischtana’ gesagt wurde, die Kinder den Eltern die vier Fragen stellen, die diese mit traditionellen Antworten aus der Geschichte des Exodus beantworten, hatten wir nicht genug Platz für den Tisch.

Es war ein so langer, großer Tisch, dass er kaum ins Zimmer hineinpasste. Alle kleinen Kinder sind dann ganz schnell eingeschlafen. Wenn alle beisammen waren, gab es auch nicht genug Betten, so mussten immer zwei in einem Bett schlafen.

Zu Purim gingen die Männer in die Synagoge, da wurde das Buch Esther 19 vorgelesen. Den Frauen wurde das Buch Esther danach zu Hause vorgelesen - mein Onkel las den Frauen das ganze Buch vor. Er brachte es nach Hause, und er konnte das Buch lesen. Genau wie ich es lesen kann, ohne Punktierung [Anm.: im Hebräischen waren die Vokale als Punktierung geschrieben].

Wir waren acht Geschwister: vier Jungen und vier Mädchen. Ich war der jüngste Junge, und ich hatte noch eine kleine Schwester. Meine beiden ältesten Schwestern haben vor dem Krieg geheiratet. Als meine älteste Schwester Márta 1936 heiratete, war der ganze Hof ein Zelt. Es war riesengroß. Das war wunderschön.

Die Zymbalmisten kamen und haben gespielt: ‚Az a szép, a szép, akinek a szeme kék’, daran kann ich mich noch erinnern. ‚Szép a rózsám, nincs hibája, csak egy kicsit libegös a járása’. Das sind ungarische Volkslieder. Ich habe die Lieder damals auch gesungen.

Meine Eltern verreisten nie, nur selten fuhren sie zu Besuch zur Familie nach Vadkert oder nach Lörinci, woher meine Mutter stammte. Aber als sie schon so viele kleine Kinder hatten, konnten sie nicht mehr weg. Wir waren nie im Ausland, aber meine Tante aus Budapest, die sehr wohlhabend war, die war immer unterwegs: in Wien, am Semmering und in Berlin.

Dort hatten sie auch ein Haus. Sie hatten es besser, sind viel herumgereist und in Badeorte gefahren. Zwischen Kiskörös und Vadkert gibt es einen See, der Petöfi See hieß, aber wir nannten ihn stinkenden See. Wenn es warm war und wir Lust hatten, sind wir Kinder mit unseren Badehosen dorthin gegangen und haben gebadet. Das war’s, mehr Erlebnisse hatten wir nicht.

Ich bin in Vadkert in den Cheder gegangen, der war zehn Kilometer von uns entfernt. Ich wohnte dann bei meiner Tante in Vadkert. Ein halbes Jahr lernte ich dort, und dann kam ich wieder nach Hause und ging in die Jeschiwa. Ein Jahr lernte ich in Galánta - zweimal ein halbes - die Jeschiwa wird nach Semestern berechnet.

Ich war mit meinen Brüdern zusammen, von denen keiner den Krieg überlebt hat. Als die Jeschiwa in Galánta geschlossen wurde, weil es von den Ungarn oder von den Slowaken besetzt war, gingen wir nach Pápa. Dann haben wir dort gelernt.

• Während des Krieges

Zur Zeit meiner Großeltern und Eltern war der Antisemitismus nicht so stark. Aber es gab ihn schon immer, es gab keine Zeit, in der es ihn nicht gegeben hat. Es gab Zeiten, in denen wir uns besser vertragen haben, wo die Christen den Juden schmeichelten. Denn die Christen haben ihre Sachen oft an die Juden verkauft - sowohl ihren Wein als auch ihr Getreide.

Aber es gab auch Geschäfte, die Christen gehörten. Die Juden kauften den Christen alles ab. Später gab es schon eine Konkurrenz. Zum Beispiel beschäftigten wir uns mit Kalk und Baustoffen, und da hatte ich auch einen Konkurrenten, einen Christen, der später ein großer Pfeilkreuzler 20 wurde.

Aber meine Großeltern und Eltern versuchten, wie alle Juden auf dem Lande, sich mit den Christen gut zu vertragen. Immerhin haben sie miteinander gesprochen. Aber hinter dem Rücken sagten sie ‚der Stinkjude’, ‚der Stinkgoi’ [Anm.: Goi bedeutet Nichtjude]. Aber es war nichts dabei, es war nicht ernst.

Später, als die Pfeilkreuzler kamen, wurde es ernst. Da riefen die kleinen Kinder: ‚Ergerberger, Weissberger, alle Juden sind Verbrecher!’ und so was. In den 1940er-Jahren warfen die Kinder schon Steine. Ich erinnere mich daran, als ich einmal meinen Vater vom Bahnhof abholte, denn er war zweimal die Woche in Budapest, bewarfen sie ihn mit Steinen.

Um mich zu schützen, nahm er mich unter seinen Mantel. Aber ich bin mit Judenbeschimpfungen aufgewachsen, die gab es schon immer. Aber schlimmere Beschimpfungen und Steine werfen oder Fenster einzuschlagen, das war später, nach 1942.

Das erste Judengesetz kam eigentlich 1940. Und das zweite erst 1942 [Anm.: Das erste Judengesetz wurde im Mai 1938 beschlossen, das zweite im Mai 1939 und das dritte 1941].
Es wurde vorgeschrieben, dass der Jude dieses und jenes nicht mehr durfte.

Die verschiedensten Sachen wurden verboten. Alle hatten noch Vorräte, von denen sie leben konnten. Die jüdischen Geschäfte mussten erst geschlossen werden, als Hitler kam. Hitler kam am 19. März 1944 nach Ungarn. Da war alles vorbei. Da mussten wir den gelben Stern tragen. Zwischen März und Juni haben die Juden gerade noch irgendwie überlebt, oft versteckt in der Wohnung. Aber dann wurden sie verschleppt.

Man hat uns voneinander getrennt. Ich war 17, als man mich zum Arbeitdienst brachte. Meine Einberufung erhielt ich für den 6. Juni nach Hódmezövásárhely. Die Juden aus den Nachbardörfern hatte man alle nach Kiskörös gebracht, denn das war die Kreisstadt. Und von dort brachte man später alle nach Kecskemét ins Sammellager.

Das war das Sammellager für Auschwitz, von dort brachte man die Menschen in das Vernichtungslager Auschwitz. Die Züge kamen: alle einsteigen und Schluss. Ich war zu dieser Zeit im Arbeitslager. Meine Mutter wurde von Kiskörös nach Kecskemét über Fülöpszállás deportiert. Dort hat sie die letzte Karte an mich aufgegeben. Irgendwie hat sie sie am Bahnhof in den Briefkasten werfen oder werfen lassen können. Die Karte habe ich Anfang Mai erhalten. So hat sie sich von mir verabschiedet.

Wir waren nicht lange in Hódmezövásárhely. Von dort kamen wir nach Szeged und nach Újszeged. Dort waren wir eine Zeitlang, aber auch nicht allzu lange. Wir mussten für die Soldaten Zwiebeln, Kartoffeln und Erbsen putzten. Von dort brachte man uns nach Pétfürdö. Pétfürdö ist hier in Transdanubien, nicht weit von Komárom.

Wir waren bis Ende November dort. Und Ende November schleppte man uns zu Fuß zur tschechischen Grenze. Und an der tschechischen Grenze wurden wir in Wagons verfrachtet und nach Dachau [Anm.: KZ Dachau, Deutschland] gebracht. Am Tor stand geschrieben: ‚Arbeit macht frei’.

Das war eigentlich schon Ende 1944. Dachau war die Zentrale, alle kamen nach Dachau. Zwei Wochen ungefähr waren wir in Dachau, von dort kamen wir in die umliegenden Arbeitslager. Ins gnadenlose Arbeitslager, wo wir kaum etwas zu essen und zu trinken bekommen haben und zwei Sack Zement auf den Schultern schleppen mussten, bis wir nicht mehr konnten.

Sind wir umgefallen, hat man uns mit Wasser übergossen, oder man hat uns geschlagen. Viele sind umgefallen und gestorben. Das war der Anfang vom Ende. Wir waren in den schrecklichsten Lagern, die es in Deutschland nur gab. Wir kamen nach Kaufering [Anm.: KZ Außenstelle von Dachau, Deutschland], wo der Flecktyphus tobte.

Ich habe ihn mir auch geholt und dann brachte man uns Typhuskranken in die Quarantäne, damit ‚die armen Deutschen’ nicht erkranken. Wir waren isoliert, aber arbeiten mussten wir trotzdem. Wir mussten die Leichen zum Stacheldraht bringen, ihnen den Mund öffnen und die Goldzähne herausziehen und in die Kappen der SS werfen. Da wurde auch Menschenfleisch gegessen.

Mühldorf liegt nicht weit von München. In Mühldorf kamen wir erst in eine, dann in eine andere Quarantäne. Dort sind fast alle umgekommen. Nur wenige haben überlebt. Als die Amerikaner kamen, haben die Deutschen uns in die Beine geschossen, und dann warfen sie die, die noch am Leben waren, auf offene Waggons.

Sie füllten die Waggons mit Öl, ließen die Waggons losfahren und zündeten sie an. Alle, die nur konnten, sprangen herunter. So haben uns die Amerikaner gefunden. Das habe ich erlebt, ich erzähle es nicht gern.

Das war im Mai 1945. Ich konnte nicht nach Hause, ich hatte ja die Schusswunde. Der SS Arzt wollte mein Bein amputieren, das SS Krankenhaus war noch da, aber der Amerikaner ließ es nicht zu. So wurde mein Bein gerettet. Ich blieb bis August 1945 im Krankenhaus. Dann fuhr ich nach Kiskörös.

Wir fuhren im Güterwaggon nach Budapest. Zu Jom Kippur war ich in Bratislava. Ich stieg aus dem Zug, damit ich nicht am Jom Kippur unterwegs bin. In Budapest ging ich zur OMZSA [Anm.: Landesweite Ungarische Jüdische Aktion oder Hilfsaktion], die sich am Bethlen Platz befand. Dort hat man sich anmelden müssen. Die, die meine Daten aufgenommen hat, war eine Schwartz Tochter aus Kiskörös.

Ich dachte, ich würde jemanden wieder sehen, wenn ich nach Hause komme. Aber niemand war da. Keiner meiner Brüder, keine meiner Schwestern. Irén lebte mit ihrem Mann, der Versicherungsmakler war und ihrem Sohn Lacika in Sárvár, die anderen beiden, Emilia und Erna waren in Kiskörös geblieben. Márta, die Älteste, hatte schon zwei Kinder. Alle hatte man verschleppt, keine ist zurückgekommen.

Mein ältester Bruder Miklós starb in Russland im Jahr 1942, der zweitälteste Karóly ist in Bor, Jugoslawien, im Lager umgekommen. Und all die anderen starben in Auschwitz zusammen mit meinen Eltern. Eine schreckliche Sache, man spricht nicht gern darüber, aber es ist leider so.

• Nach dem Krieg

In Kiskörös war ich dann in dem verwüsteten Haus allein. Alles war kaputt, alles hatte man zerstört. Sogar die Fensterrahmen hatte man aus der Wand gerissen und die Kabel, und den Holzboden haben sie auch aufgerissen. Man hatte nach Verstecktem gesucht.

Alles, was meine Eltern versteckt hatten – wir hatten das Silber vergraben – hatten sie gefunden. Nur ein Schmuckstück habe ich gefunden, einen Brillianten, und den hat mir nach dem Krieg ein Bekannter gestohlen. Und nur ein Nachbar sagte, dass meine Eltern zwei Koffer bei ihm hinterlassen hatten, und sie mir gegeben.

Da war Bettwäsche drin, von meinen Eltern oder meinen Schwestern. Das hat mich nicht interessiert, ich habe es dem Nachbarn einfach zurückgegeben. Ich setzte mich auf den Dachboden und fing an zu heulen.

Ich hatte einen Onkel, der wohnte zehn Kilometer von Soltvadkert entfernt. Er hieß Braunfeld. Ich ging zu ihm, damit ich nicht so alleine war, und er brauchte mich auch, denn ich war ein junger Mann und konnte ihm helfen. Ich verkaufte Wein für ihn, fuhr in Güterzügen auch nach Budapest.

Ob Tag oder Nacht war mir egal. Da war ich noch ein Kind, ich war noch keine 20 Jahre alt. Ende 1945 bin ich wieder einigermaßen zu mir gekommen. Danach war das Leben wieder schön. Es war sehr schön, denn ich habe meine Frau kennen gelernt.

Meine Frau Izabella Friedmann hatte ich schon als Kind gekannt. Wir wohnten nicht allzu weit voneinander entfernt. Langsam habe ich gefühlt, dass ich ein Mann bin. Sie hatte eine zwei Jahre ältere Schwester, und ihr Vater wollte zuerst, dass ich seine ältere Tochter heirate. Aber ich habe gesagt: entweder die Izabella oder keine. Erst haben wir geheiratet, und ein Jahr später hat dann auch die Schwester geheiratet. Ich war noch nicht 20 Jahre alt, als ich geheiratet habe. Das war 1946.

Ich ging zurück und baute das Haus in Kiskörös wieder auf. Es wurde schön hergerichtet. Riesengroß und wunderschön ist es geworden. Nach dem Krieg war der Baustoffhandel ein prima Geschäft. Man hat nur wissen müssen, wie man an die Ware herankommt, denn es war nicht leicht.

Anfangs hat man alles nur für Wein verkauft, später nur für Gold. Ich habe den Wein für Gold verkauft, und für das Gold habe ich die Ware gekauft. Aber Ende 1948 hat man den Laden verstaatlicht, denn es hieß, wer einem Kommunisten etwas gegen Entgelt verkaufen möchte, ist sein Feind. Wie hat es geheißen? Regime feindlich oder Regime fremd.

Ich war Regime feindlich in ihren Augen und bekam keine Arbeit mehr. Wir hatten zwei kleine Kinder, und es gab keinen anderen Weg: wir mussten aus Ungarn flüchten. Wir haben alles liegen und stehen lassen und fuhren nach Budapest. Wir wollten nach Israel. Einige Monate haben wir uns genommen, um alles vorzubereiten.

Wir sind nach Bratislava gefahren und überquerten die Donau. Von dort hätten wir zu Fuß nach Österreich kommen sollen. Als wir zum Bus nach Petrezsarka gingen, stieg meine Frau in den ersten Bus, und sie wurde erwischt. Sofort brachte man sie nach Szombathely und sperrte sie ein.

Sie hatte unsere ältere Tochter bei sich, die jetzt in Wien lebt. Man sperrte meine Frau ein, unsere Tochter kam zu meinem Schwiegervater. Nach einigen Monaten hat es meine Frau wieder versucht. Wieder wurde sie erwischt, wieder sperrte man sie in Szombathely ein. Ich hatte es geschafft und war mit meiner erst 11 Monate alten Tochter in Wien. Ich konnte meiner Frau nicht helfen. Ich fuhr nach Israel, um ihr von dort zu helfen, aber es klappte nicht. So habe ich in Wien auf sie gewartet.

Ich habe ein gutes Geschäft gemacht. Ich habe den Wurlitzer, die Musikmaschine, aus Amerika nach Österreich gebracht. Der Wurlitzer stand in allen Kaffeehäusern. Das war 1952. im Allgemeinen kaufte ich gebrauchte Wurlitzer, denn für neue hatte ich kein Geld. Die stellte ich in 82 Kaffeehäusern auf. Das Geld floss.

Manchmal wurde ich sogar nachts geweckt, dass ich die Maschine leeren soll, denn sie funktionierte nicht mehr, weil sie voll war. Ich habe auf meine Frau gewartet und dachte, wir würden gemeinsam entscheiden, ob wir nach Israel gehen oder nicht. Als sie kam, sind wir geblieben.

• Glossar:

1 Das Dorotheum wurde 1707 von Kaiser Josef I. gegründet und ist somit das älteste der großen Auktionshäuser der Welt.

2 Sabbatisten: Radikale Strömung der Reformation, die sich in den 1570er-Jahren in Siebenbürgen, hauptsächlich im Szeklerland, aus der unitarischen Kirche herauslöste. Eine Gruppe von Anhängern des verfolgten Ferenc Dávid. Die Lehre der Sabbatisten steht in mehreren Punkten dem jüdischen Glauben sehr nahe.

Sie betrachteten nur das Alte Testament als heiliges Buch und befolgten dessen Vorschriften (z.B. war ihr heiliger Tag nicht Sonntag, sondern Samstag; von daher kommt ihr Name). Dass sie, wie die Unitarier, in Jesus einen Menschen sahen, erwarteten sie das Kommen des Erlösers.

Sie bestritten die Heiligkeit Jesu und verkündeten die umfassende Wiederherstellung des Ansehens der Gesetze Mose. Ihr bedeutendster Vertreter war Simon Péchi, Kanzler des Fürsten Gábor Bethlen, der die biblischen Psalme und jüdischen Gebete aus dem Hebräischen ins Ungarische übertrug. Ab 1595 wurden die Sabbatisten auf gesetzlicher Grundlage verfolgt. Danach löste sich die Sekte langsam auf [Quelle AM-PÁ-JúSz]

3 Franz Josef I [1830 - 1916]: Kaiser von Österreich und Apostolischer König von Ungarn 1848 bis 1916

4 Jahrzeit: Nach jüdischer Tradition wird eines nahen Toten an seinem Todestag der ‚Jahrzeit’, gedacht. An diesem Tag pflegt man ein ‚Seelenlicht’ [Kerze] anzuzünden, das Grab zu besuchen und besondere Gebete zu sprechen.

5 Kaddisch [hebr: kadosch = heilig]: Jüdisches Gebet zur Lobpreisung Gottes. Das Kaddisch wird auch zum Totengedenken gesprochen.

6 Pejes od. Peies [hebr: Peot]: die jiddische Bezeichnung für die von frommen Juden getragenen Schläfenlocken. Das Tragen des Bartes und der Schläfenlocken geht auf das biblische Verbot zurück, das Gesicht mit scharfen und schneidenden Gegenständen zu berühren.

7 Kun, Béla [1886 bis1939], geboren als Béla Kohn: Ungarischer Politiker. Béla Kun wurde im 1. Weltkrieg in russischer Gefangenschaft Kommunist. Er kam nach dem 1. Weltkrieg, noch im Jahre 1918, nach Ungarn zurück und bildete eine Räterepublik aus Kommunisten und Sozialisten.

Die Banken, Industriebetriebe und landwirtschaftliche Güter wurden verstaatlicht und die Kommunisten übernahmen bald die absolute Herrschaft - es entstand eine Diktatur mit einer Armee, die in die Slowakei einmarschierte. Béla Kuns Regierung wurde durch tschechische und rumänische Truppen am 1. August 1919 gestürzt.

Er flüchtete nach Österreich, dann in die Sowjetunion und arbeitete dort weiter am Aufbau des Kommunismus. 1939 wurde er in der Sowjetunion im Rahmen der ‚stalinistischen Säuberungen’ ermordet.

8 Petöfi, Sandor geboren als Alexander Petrovics [1823 - 1849]: Ungarischer Dichter und Volksheld

9 Schammes [hebr. Schamasch = Diener]: Synagogendiener. Er erfüllt die unterste Funktion in einer Synagoge. Daher wird der Begriff allgemein abwertend als ‚Laufbursche‘ gebraucht.  Als Schammes wird auch für die Kerze bezeichnet, die zum Anzünden der übrigen Kerzen der Chanukkia [Chanukkaleuchter] verwendet wird.

10 Cheder [hebr:Zimmer]: die Bezeichnung für die traditionellen Schulen, wie sie bis Beginn des 20. Jahrhunderts im osteuropäischen Schtetl üblich waren. Der Unterricht fand im Haus des Lehrers statt, der von der jüdischen Gemeinde bzw. einer Gruppe von Eltern finanziert wurde, und war in der Regel nur Jungen zugänglich. Der Unterricht fand in kleinen Gruppen mit Jungen verschiedener Altersgruppen statt.

11 Jeschiwa [Pl. Jeschiwot], wörtlich ‚Sitzen’; Talmudhochschule. Traditionelle jüdische Institution, an der hauptsächlich der Talmud studiert, das darin enthaltene Jahrtausendalte jüdische Wissen verarbeitet und an kommende Generationen weiter vermittelt wird. Jeschiwot gab es nachweislich schon zur Zeit des Zweiten Tempels.

12 Talmud: wörtl: Lehre; wichtigstes nachbiblisches Buch des Judentums, Gesetzeskodex.

13 Torah [hebr: Lehre, Gesetz]: Teil des Tanach [Altes Testament]. Die Torah besteht aus den fünf Büchern Mose [Pentateuch]. Mit ‚Torah‘ wird oft die Torahrolle gemeint. Dies ist eine große Rolle aus Pergament, auf der die fünf Bücher Mose in Hebräisch von Hand aufgeschrieben sind. Torahrollen werden in der Synagoge aufbewahrt.

14 Purim: Freudenfest, das an die Errettung des jüdischen Volkes aus drohender Gefahr in der persischen Diaspora erinnert.

Nach der Überlieferung versuchte Haman, der höchste Regierungsbeamte des persischen Königs, die gesamten Juden im Perserreich auszurotten. Der [jüdischen] Königin Ester gelang es jedoch, den König von den unlauteren Absichten Hamans zu überzeugen und so die Juden zu retten.

15 Schabbat [hebr.: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen. Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

16 Pessach: Feiertag am 1. Frühlingsvollmond, zur Erinnerung an die Befreiung aus der ägyptischen Sklaverei, auch als Fest der ungesäuerten Brote [Mazza] bezeichnet.

17 Seder [hebr.: Ordnung]: wird als Kurzbezeichnung für den Sederabend verwendet. Der Sederabend ist der Auftakt des Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie (oder der Gemeinde) des Auszugs aus Ägypten gedacht.

18 Hagadah od.Haggadah od. Haggada [hebr: ‚Verkündung/Erzählung‘]:Büchlein, das am Sederabend beim Festmahl mit der Familie gemeinsam gelesen und gesungen wird. Das Buch beschreibt das Exil in Ägypten und den Auszug in die Freiheit.

19 Das Buch Esther: Die fünfte der fünf Schriftrollen, die in der hebräischen Bibel in der Reihenfolge angeordnet sind, in der sie an bestimmten Festen des religiösen Festkalenders gelesen werden.

20 Pfeilkreuzler: 1937 aus der von Ferenc Szalási gegründeten 'Partei des nationalen Willens' hervorgegangene faschistische Bewegung.  Nach dem Versuch der Regierung unter Miklós Horthy, einen Separatfrieden mit den Alliierten zu schließen, übernahmen die Pfeilkreuzler im Oktober 1944 die Macht in Ungarn.

Mit ihrer Hilfe wurde von den Deutschen im November 1944 die zweite Deportationswelle durchgeführt. In Terroraktionen ermordeten Pfeilkreuzler bis zur Befreiung durch die sowjetische Armee im Januar 1945 noch mehrere tausend Budapester Juden.

Wien
Österreich
Datum des Interviews: Oktober 2001
Name des Interviewers: Sandra Slomovits

Meine Großeltern väterlicherseits kamen ursprünglich aus der Slowakei nach Wien, die zu der Zeit zu Österreich-Ungarn gehörte. Sie wohnten im 2. Bezirk, in der Herminengasse. Mein Großvater war Lehrer, meine Großmutter war Hausfrau. Sie waren beide sehr religiös und natürlich koscher 1. Mein Großvater, seinen Vornamen weiß ich nicht, war schon gestorben, als ich 1924 geboren wurde. Meine Großmutter Regina muss um 1925/1926 gestorben sein.

Mein Vater, Ludwig Reisner, wurde am 4. November 1896 in Senec, cirka 25 Kilometer nordöstlich von Bratislava, geboren. Er sprach ein wenig Slowakisch und sehr gut Ungarisch, weil er ungarische Schulen besucht hatte. Er ist 1915 oder 1916, jedenfalls während des 1. Weltkrieges, nach Wien gekommen. Mein Vater hatte einen jüngeren Bruder Samuel, der 1892 in Senec geboren war und eine Schwester Frieda. Onkel Samuel hatte auch in Wien gelebt und war auch nach Bratislava geflüchtet, von wo er am 29. September 1944 nach Polen deportiert und ermordet wurde. 

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Markus Stern, meine Großmutter Ida, geborene Balint. Meine Großmutter kam aus einer sehr guten ungarischen Familie und hatte zwei Brüder - einer war ein sehr berühmter Arzt, der andere war Diplomat. Die Großeltern waren 1898 aus Budapest nach Wien gekommen. Sie hatten zwei Töchter, eine war meine Mutter Anna und die andere war meine Tante Edith, die bei den Großeltern wohnte. Meine Tante war Schauspielerin, und ich hatte ein sehr nahes Verhältnis zu ihr - uns verband die Kunst. Bis zu ihrer Hochzeit mit Max Wolf, der Angestellter in einem Konfektionsgeschäft auf der Mariahilferstraße war und wenig mit dem Judentum zu tun hatte, spielte meine Tante unter dem Namen Edith Siegwart sogar in kleinen Rollen am Burgtheater. Durch meine Tante waren dadurch oft, aber das war vor meiner Zeit, verschiedene junge Kunst-, Musik- und Schauspielstudenten zu Besuch bei den Großeltern, die dann später teilweise berühmt wurden, wie zum Beispiel der Dirigent Lovro von Matačić, damals ein junger Bursch war und bei den Großeltern Klavier gespielt hat.

Meine Großmutter war eine große stattliche Frau, mein Großvater war etwas kleiner als sie. Er war Versicherungsdirektor bei der Versicherung ‚Victoria zu Berlin’ in der Währingerstrasse 2, und sie war Hausfrau. Beide waren ganz normal gekleidet. Der Großvater hat sich bis zu seinem Tod viel mit Religion beschäftigt. Er war nicht direkt religiös, also nicht direkt fromm, aber er hat sich sehr viel mit dem Talmud 2 beschäftigt. Immer, wenn ich gekommen bin, hat er im Talmud gelesen. Aber ich weiß nicht, ob er koscher war, jedenfalls Schweinefleisch ist nicht auf den Tisch gekommen.

Meine Großeltern haben in der Dürwaringstraße, im 18. Bezirk, gewohnt. Wir haben sie jeden Sonntag besucht. Ich erinnere mich, ich bin oft auf dem Schoß des Großvaters gesessen. Das Haus war groß und hatte einen schönen Garten, in dem ich als kleiner Junge gespielt habe. Einmal hat mich ein hinter mir herlaufender bellender Hund gebissen, seither habe ich bellende Hunde nicht gern. Ich erinnere mich auch an die vielen Hendln und an die Gansln, die ich bei meinen Großeltern gegessen habe.

Zwei Tage nach dem Begräbnis meines Großvaters in den 1930er-Jahren ist meine Großmutter auch gestorben. Sie hat sich wahrscheinlich so aufgeregt, dass sie, als sie auf die Toilette ging, tot zusammen gebrochen ist. Auch meine Tante Edith starb auch noch vor dem Krieg.

Meine Mutter war 1896 in Budapest geboren. Durch die häusliche Atmosphäre war sie sehr kunstbegeistert, literarisch gebildet und interessiert. Sie hat verhältnismäßig viele Bücher gelesen und auch durch ihre Schwester viel gewusst. Sie hat fast den ganzen Faust [Goethe] auswendig gekonnt, und manchmal hat sie meinem Vater und mir am Abend aus dem ‚Faust’ etwas vorgetragen. Auch meinen Vater hat sie dazu gebracht, mit ihr ins Theater zu gehen. Sie waren oft im Volkstheater oder in die Josephstadt [Theater in der Josephstadt].

Wie meine Eltern sich kennen gelernt haben, weiß ich nicht. Sie haben 1920 im Tempel, im 18. Bezirk, geheiratet. Der Rabbiner Güdemann, das war ein berühmter Rabbiner, hat sie getraut.

Ich bin am 18. November 1924 zur Welt gekommen. Wir haben damals im 8. Bezirk, in der Lederergasse Nummer 16, gewohnt. Ich bin zu Hause mit Hilfe einer Hebamme zur Welt gekommen, meine Schwester im Spital. Ich kann mich aus meiner frühesten Kindheit nur daran erinnern, dass wir im Rathauspark spielen waren und dort in die erste Klasse Volksschule am Albertplatz gekommen. Die zweite Klasse habe ich in der Jagdschlossgasse im 13. Bezirk gemacht, und dann sind wir in die Maxingstrasse übersiedelt, vis a vis vom Hietzinger Friedhof, und dort bin ich dann in die 3. und 4. Volkschule am Hietzinger Platz gegangen. Danach habe ich die Aufnahmeprüfung für das Gymnasium Fichnergasse gemacht, das war ein humanistisches Gymnasium. Ich wollte aber keinen humanistischen, ich wollte einen technischen Beruf erlernen. Doch leider hatten wir kein Realgymnasium in der Nähe. Daher bin ich die ersten zwei Jahre in das humanistische Gymnasium Fichnergasse gegangen.
Wir waren in der Klasse 13 jüdische Kinder. Das war ein Drittel der Klasse. Unser Klassenvorstand war Dr. Riedl. Wir nannten ihn immer den ‘Vergaser’, da er immer ‘Oh, ich vergaß,’ gesagt hat. Zu der Zeit war die Vaterländische Front sehr stark, die ist mit der heutigen ÖVP [Christlichsoziale Partei] vergleichbar. Der Direktor der Schule ist jeden Tag vor dem Schultor gestanden und hat kontrolliert, ob wir das Abzeichen der Vaterländischen Front tragen. Das war ein Dreieck mit weißen Streifen und einem Blatt drauf. Dieses Abzeichen mussten alle Kinder der Schule tragen, es war unser Schulabzeichen, denn das war ein Christlich-Soziales Gymnasium. Der Sohn von Franz Völker ging mit mir in die Klasse. Franz Völker war ein sehr berühmter Kammersänger in den 1930er-Jahren. Dadurch wurde Franz Völker vom Musiklehrer immer bevorzugt. Ich bin sehr ungern in die Schule gegangen. Ich habe viel gelesen, hab Musik gehört. Die Schule war für mich immer ein Zwangs - und Druckmittel. Ich bin auch damals ungern in die Schule gegangen, da man sehr zeitig dort sein musste. Ich steh auch heute nicht gern früh auf.

Mein Vater, der aus einfachen Verhältnissen kam, war ein fescher, großer und kräftiger Mann mit einem Schnurrbart. Meistens hat er nicht viel geredet, meistens war er still. Meine Mutter, die klein und zart war, hat unseren Haushalt beherrscht. Meine Eltern und meine Großeltern haben immer ungarisch miteinander gesprochen, wenn ich etwas nicht verstehen sollte. Das Lustige an der Sache ist, auf diese Weise habe ich soviel Ungarisch gelernt, dass ich mich heute auf Ungarisch verständigen kann.

Meine ganze Liebe zur Kunst habe ich von meiner Mutter. Seit meiner jüngsten Kindheit war ich ein großer Opernfan. Ich bin ein sehr großer Wagnerfan [Komponist Richard Wagner], obwohl man ihm so einiges nachsagt. Meine Eltern haben mich in dieser Hinsicht immer sehr unterstützt. Zu Hause hatten wir ein Radio, da bin ich oft vor dem Radioapparat gestanden und habe Opern dirigiert. Seit ich zehn oder elf Jahre alt bin, habe ich mich in der Oper angestellt, um gute Stehkarten zu ergattern. Meine Eltern sind mir so weit entgegengekommen, dass, wenn ich länger Schule hatte, sich mein Vater auf den Stehplatz in der Oper gestellt und gewartet hat, bis ich kam, damit mir niemand den Platz wegschnappte. Ich hab den Jan Kiepura [Opern-und Operettensänger, Filmstar] gesehen, ich hab den Benjamino Gigli [Opern-und Operettensänger, Filmstar] gesehen. Da ich so früh ein Opernfan war, kann ich mit dem Operndirektor Holländer sehr gut reden.

Meine Schwester Renate ist im Juli 1931 geboren, also sieben Jahre nach mir. Zu dieser Zeit hat meine Mutter gemeint, dass es für die Kinder besser wäre, wenn sie einen Garten hätten, und wir sind in die Veitingergasse, im 13. Bezirk übersiedelt. Ich war nicht eifersüchtig auf meine Schwester. Ich habe mich gut mit ihr verstanden. Meine Schwester ist mehr ein pragmatischer Mensch, sie steht mit beiden Beinen im Leben. Das war schon so, als sie noch ein Kind war. Wir haben uns schon als Kinder auch gestritten, aber das war mehr ein Spaß.

Mit zehn Jahren bin ich zum Betar 3 gekommen, das war 1934. Ich bin jeden Samstagnachmittag um 15.00 Uhr zum Jugendgottesdienst in den Tempel in der Neuen Welt-Gasse gegangen. Der Tempel wurde im November 1938 zerstört. Jetzt stehen dort, wo der Tempel sich befunden hat, Wohnhäuser. Eine Gedenktafel hat man nicht gewollt, da wurde ein Gedenkstein in den Boden vor dem Haus eingelassen. Ich habe damals zur Einweihung des Gedenksteins gesprochen, weil ich Mitglied des Tempelchores war.

Vis a vis des Tempels war das Moadon vom Betar. Das waren die jüdischen Pfadfinder - so haben wir dazu gesagt. Die haben Werber für den Betar in den Tempel geschickt. Seither bin ich ein treuer Heruthnik 4. Das ist jetzt der Likud 5. Ich habe viele Freunde im Beitar gefunden. Wir haben Sport betrieben, haben gesungen, und wir haben Ausflüge gemacht. Jeden zweiten Sonntag sind wir zum Beispiel zum berühmten Sieveringer Steinbruch gefahren, und es war meine Spezialität, da hinunter zu springen. Ball spielen ist mir nicht gelegen, aber Laufen und Springen waren meine Leidenschaft. Ich bin auch zwei oder drei Jahre auf Sommerlager gefahren, das erste Mal war ich in Auen bei Velden, dann waren wir in Keutschach am Keutschachersee, beides in Kärnten. Da waren wir immer ungefähr zwei Wochen, haben in Hütten geschlafen und uns selbst die Strohsäcke stopfen müssen. Natürlich wurde im Betar auch immer für die Einwanderung nach Palästina geworben, aber die meisten haben nicht geglaubt, dass es einmal dazu kommen wird, dass wir aus unserer Heimat flüchten müssen. Wir waren sehr verankert in Wien und haben an Palästina überhaupt nicht gedacht. Durch den Beitar bin ich dem Judentum auch näher gekommen. Wir haben zum Beispiel Kurse über das Judentum gemacht. Religion hatte vorher keine große Rolle in meinem Leben gespielt. Wir waren die so genannten ‚Jom Kipur 6 Juden’. Wir haben Jom Kippur und Pessach 7 gehalten. Wir haben Mazzes 8 gegessen und immer einen Seder Abend 9 gehabt. Wir sind aber nicht koscher gewesen.

Man hat nicht fassen können, was sich seit 1933, seit der Machtübernahme Hitlers, in Deutschland getan hat, aber es war auch nicht so arg, wie es ab März 1938, nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich wurde. Mein Vater hat im 14. Bezirk Dauerbrandöfen erzeugt. Er hatte einige, aber nicht viele Angestellte. Das Geschäft ging dann zur Zeit der Rezession in Österreich nicht mehr sehr gut. Als Hitler 1938 nach Österreich kam, war es schon so weit gekommen, dass mein Vater gesagt hat: ‚Na, vielleicht wird es jetzt wirtschaftlich besser.’ Das traf dann aber nicht zu!

1938 sind wir nach Bratislava geflüchtet, weil mein Vater tschechoslowakischer Staatsbürger war. Er ist auf die tschechische Botschaft gegangen, und die Tschechen waren sehr anständig und haben ihm sofort einen Pass ausgestellt. Aber die Juden durften damals aus Österreich nicht einfach hinaus. Man hat später die Judensteuer [Reichsfluchtsteuer] 10 eingeführt, aber am Anfang gab es die noch nicht. Mein Vater hat in Wien versucht unser Geschäft zu liquidieren, und meine Mutter ist mit uns Kindern, mit meiner Schwester Renate und mit mir, nach Bratislava, gefahren. Es hat damals eine elektrische Bahn gegeben. An der Grenze hat man uns aufgehalten, weil wir viel Gepäck hatten. Wir haben gesagt, dass wir nur für ein paar Tage fahren, und die haben gesagt: ‚Nein!’ und haben uns nicht durchgelassen und wieder nach Wien zurückgeschickt. Erst beim zweiten Versuch haben wir es geschafft durchzukommen. Diesmal hatten wir sehr wenig Gepäck mitgenommen - jeder hatte nur einen kleinen Koffer.

Wir wussten in Bratislava nicht, wohin wir gehen sollten. Wir hatten kein Quartier und nichts zu essen. Wir hatten aber Verwandte in Bratislava, die ein Restaurant und Hotel hatten. Als wir zu ihnen kamen, haben sie uns Kindern je eine Limonade und eine Semmel gegeben, und als es Abend wurde, haben sie gesagt: ‚Habt ihr schon irgendwo etwas zu schlafen?’ Wir haben nichts gehabt, und sie haben uns trotzdem weggehen lassen. Wir sind zur tschechoslowakischen Kultusgemeinde gegangen, und die haben uns beim Schammes 11 vom Großen Tempel ein Zimmer gegeben. Der Schames, ein gewisser Stern, war eine Kapazität. Er ist im KZ Auschwitz ermordet worden.

So war der Anfang. Nach zwei oder drei Wochen ist mein Vater nachgekommen, und wir haben dann in der Gasse, in der die Kultusgemeinde war, eine Wohnung bekommen. Viele jüdische Familien in Bratislava haben damals je ein Kind in der Woche zum Mittag essen zu sich genommen. Dadurch habe ich viele jüdische Haushalte kennen gelernt und das erste Mal einen richtigen Schabbat bei einer frommen Familie erlebt. Da habe ich das Scholet [Anm.: Gericht zum Schabbat, auch Tscholent genannt] kennen gelernt. Eine Familie war sehr fein, das war die Familie Kövary. Das war eine ungarische Familie und die Söhne haben ihre Eltern noch mit ‚Sie’ angesprochen. Sie hatten eine sehr hübsche Schwester. Da gab es einen geselchten Rindskamm, und noch heute schwärme ich vom geselchten Rindskamm. Der Leiter der Hitlerjugend in Bratislava hieß Franz Karmasin. An einem Schabbat sind diese Karmasin-Jugendlichen auf die Kövary Brüder losgegangen. Die waren sehr gut angezogen und haben die Nazis derartig verdroschen, dass sie sich nicht mehr an diese Kövary Burschen herangetraut haben. Bei denen war ich einmal in der Woche.

Auch meine Eltern sind in Bratislava religiöser geworden und wir haben mehr jüdisch gegessen als in Wien. Da gab es eine Bäckerei, wo meine Eltern jeden Freitag Scholent zum Schabbat 12 abgeholt haben.

Der Betar in Bratislava war ziemlich religiös. Es waren einige sehr fromme Burschen dabei, durch die ich viel über das Judentum von der religiösen Seite gelernt habe. Ich bin durch meine Freunde vom Betar oft in den Tempel gegangen. Wir hatten einen Kantor, oder Hilfskantor, ein gewisser Fettmann, ein fescher Bursch war der, zu dem wir immer gesagt haben: Sing das und sing das…das waren alles liturgische Lieder.

Zuerst bin ich aufs deutsche Gymnasium gegangen, dann wurden die jüdischen Schüler aus den Schulen hinaus geworfen. Mein Freund Salamon, der in Israel Architekt ist, und ich, haben zusammen auf der jüdischen Gewerbeschule, die von der jüdischen Gemeinde gegründet worden war, Architektur und Baumeisterei studiert. Diese Schule besuchte man wie ein Gymnasium, also nach der Volksschule. Das hat nur ein oder zwei Jahre gedauert und anschließend, schon im slowakischen Staat, der 1939 entstanden und ein Verbündeter Deutschlands war, war ich im Architekturbüro der jüdischen Kultusgemeinde Bratislava beschäftigt. Es gab in der jüdischen Gemeinde in Bratislava eine sehr tüchtige Führung, die versucht hat, mit den slowakischen Ministerien in Verbindung zu kommen. Es wurde ein Architekturbüro gegründet, in dem ich zwischen 1943 und 1944 für die Regierung gearbeitet und ein kleines Gehalt bekommen habe. Dafür wurden wir nicht in die Vernichtungslager deportiert. Wir haben zum Beispiel ein berühmtes Hotel in der Tatra renoviert. Wir haben gearbeitet für die ‚Groskopferten’ die das ausgenützt haben. Die haben sich Möbel anfertigen lassen, und einige haben sich Häuser bauen lassen, und ich habe im Baubüro gesessen und die Zeichnungen gemacht.

Mein Vater hatte sich inzwischen heraufgearbeitet. Im Keller eines Hauses besaß er ein Haus - und Küchengerätegeschäft en gros. Als 1944 die Deutschen kamen und die Judenverfolgungen losgingen, durfte man sich selbst einen Ariseur suchen. Unser Ariseur, Herr Gara, war ein hochanständiger Mensch. Er stammte aus einer sehr angesehenen Familie, er war Versicherungsdirektor, sein Vater war Notar. Sie waren Ungarn und verhielten sich zu den Juden sehr anständig.

Die Verhältnisse haben sich dann drastisch verschlechtert. Aber zum Glück waren die Slowaken käuflich. Zum Beispiel wurde mein Vater einmal verhaftet, und mit 30.000 Kronen Strafe ist er freigekommen.

Dann mussten wir übersiedeln. Wir haben in der Nähe eine Wohnung bekommen. Dann mussten alle Juden ins Ghetto, in die Judengasse. Das Ghetto war in der Slowakei nicht abgesperrt, also war man frei, aber man musste dort in einem bestimmten Quartier wohnen. Von dort wurden ständig Juden abtransportiert in die Konzentrationslager. Wir haben zugeschaut - hinter dem Vorhang - wie man die Juden gefangen hat. Mein Vater war unbehelligt, weil er ein ‚wirtschaftlich wichtiger Jude’ war - so hieß das. Er hatte eine Legitimation, für die man bezahlen musste, und mein Vater war berechtigt, ein Geschäft zu führen, obwohl das Geschäft ja offiziell dem Ariseur gehörte.

Und dann eines schönes Tages, zu Jom Kippur 1944, sagte mein Vater: ‚Irgendetwas stimmt nicht, es liegt was in der Luft.’ Wir haben uns nach Jom Kippur, am 28. September 1944, in einem Bunker versteckt, den mein Vater innerhalb des Magazins unseres Geschäftes gebaut hatte. Das war ein Verschlag, der 1 Meter 60 groß war. In dem Verschlag standen sehr niedrige Betten, und die Tür zum Büro des Geschäftes war mit Stellagen verstellt. Wir sind den ganzen Tag gelegen - meine Eltern, meine Schwester und ich -  und haben zugehört, wie das Geschäft vom Herrn Gara und von einem ehemaligen Angestellten, einem großen blonden jüdischen Burschen, der mit arischen Papiere gelebt hat, geführt wurde. Er hieß Tibor Herz und hat ausgeschaut wie zehn Nicht-Juden. Ich habe ganz gut gezeichnet und habe für eine illegale Gruppe falsche Papiere hergestellt. Das Material dazu wurde uns in unser Versteck gebracht. Wir hatten Formulare, die wir ausgefüllt haben, Stempel haben wir mit Kartoffeln gemacht. Originale, nach denen wir uns gerichtet haben, haben wir gehabt. Der Tibor hat mit diesen christlichen Dokumenten den Holocaust überlebt und lebt heute in Australien. Er hat mich vor kurzem durch einen gemeinsamen Bekannten grüßen lassen, ich hatte 50 Jahre nichts von ihm gehört.

Die Kunden sind gekommen, und wir haben gehört, wie sie gesagt haben: ‚Ja, ja wir haben den Reisner gesehen, wie er auf der Straße gegangen ist und wie er abtransportiert wurde.’ Das war unser Glück! Die Leute haben uns nicht mehr gesucht. Wir waren offiziell abtransportiert ins Konzentrationslager.

Dann hat Herr Gara meine Schwester als Dienstmädchen genommen. Damals haben die Nicht-Juden wegen der Bombenangriffe am Land Wohnungen bekommen. Der Herr Gara hatte ein kleines Häuschen am Land, zirka 30 oder 40 Kilometer von Bratislava entfernt. Dorthin hatte er meine Schwester als Dienstmädchen genommen, so dass wir nur zu dritt waren. Sie hat im Haushalt geholfen und die fünf oder sechs Kinder betreut.

Wir haben alles gehört, was im Geschäft gesprochen wurde. Wir haben gehört, wie die Leute gesagt haben: ‚Na, es geht doch auch ohne die Juden. Der macht das ganz gut.’ Nach Geschäftsschluss sind wir herausgekommen, haben die Kommissionen zusammengesellt und haben die Ware für den nächsten Tag vorbereitet, die der jüdische Bursche mit den arischen Papieren in der Früh ausgeliefert hat. Danach hat er das Geschäft geführt und die Kunden bedient. In der Nacht haben wir auch gekocht. Wir haben von Herrn Gara alles bekommen: Wurst, Käse und Kartoffeln. Meine Mutter hat auf einem kleinen Elektrokocher Suppen gekocht. Wir hatten ein kleines Radio, da haben wir BBC gehört. So sind wir am Laufenden geblieben. Ich hatte eine große Karte von Europa und habe abgesteckt, wo die Deutschen sind, die Russen, die Engländer, die Amerikaner und die Franzosen sind.

Eines schönen Tages ist Herr Gara gekommen und hat gesagt: ‚Herr Reisner, es tut mir wahnsinnig leid. Ich kann die Renate nicht mehr behalten, weil man im Dorf schon munkelt, dass sie eine Jüdin ist.’ Da hat er sie hereingebracht. Da waren wir dann wieder zu viert. Ganz zum Schluss ist meine Tante Frieda, die Schwester meines Vaters, die mit arischen Papieren außerhalb des Bunkers gelebt hatte, auch in das Versteck gekommen, weil sie Angst hatte, dass man draufkommt, dass sie Jüdin ist. So waren wir in diesem kleinen Raum zum Schluss zu fünft. Tante Frieda ist nach dem Krieg nach Amerika gegangen, wo auch zwei ihrer Söhne lebten. Der dritte lebt in Israel.

Besonders arg ist es dann gewesen, als die Russen einmarschiert sind. In Bratislava hat man zwei oder drei Wochen gekämpft. Es war insbesondere gefährlich, weil eine Granate in unsere Tür eingeschlagen ist. Die Tür war mit Stahlplatten gesichert. Aber als die Granate eingeschlagen ist, war unsere Tür offen. Da haben wir Angst gehabt, dass Russen oder Deutsche reinkommen und uns erschießen. In den Kampfhandlungen wäre das nicht aufgefallen. Da hat mein Vater, sehr gescheit, ein Holzkreuz hingegeben mit der Aufschrift: ‚Achtung Blindgänger’. Keiner hat sich reingetraut. Er hat die Tür wieder mit schweren Kisten verstellt, und so haben wir überlebt. Das Geschäft ist weitergegangen. Der jüdische Bursche kam dann und hat gesagt: ‚Die Russen sind da. Herr Reisner verstecken sie die Uhren!’ Da hat mein Vater seine goldene Uhr runter genommen und hat gesagt: ‚Geben Sie die dem erstbesten Russen. Die haben uns wirklich befreit!’

In unserem Versteck waren wir vom 28. September 1944 bis zum 4. oder 5. Mai 1945. Also volle sieben Monate waren wir in diesem Bunker, 70 000 Juden wurden in der Zeit der deutschen Besatzung, also inner halb der sieben Monate aus der Slowakei deportiert.

Mit 18 Jahren hatte ich eine Freundin. Sie war 1928 geboren. Sie war vier Jahre jünger als ich. Sie hatte mich dann aber für einen Burschen verlassen, der ein oder zwei Jahre älter war als ich. Wir sind am 28. September 1944 in den Bunker hinunter, und ihr Freund ist zu den Partisanen gegangen. Meine Eltern hatten das Mädchen sehr gern. Sie war dann ganz allein, denn ihre Eltern wurden abtransportiert. Meine Eltern haben versucht, sie zu retten. Sie war zu uns in den Bunker gekommen, und wir haben beide so geweint, weil wir nicht wussten, wie es weitergeht. Sie hat sich dann einer Freundin, die ein Spitzel für die Gestapo war, anvertraut. Die hat sie dann verraten. Sie war schwanger, und im KZ Auschwitz wurde ihr das Kind wegoperiert. Sie hat aber überlebt und hat mich nach dem Krieg gesucht. Sie hat zufällig in Salzburg jemanden getroffen, der mich gekannt hat und der hat gesagt: ‚Ja, die Reisners sind noch in Bratislava.’ Und so sind wir wieder zusammengekommen. Sie hatte als Einzige ihrer Familie überlebt, auch ihre hübsche ältere Schwester, ist in Auschwitz umgekommen. Später hat sie dann einen anderen geheiratet.

Die Familie Gara, die uns gerettet hat, hat uns sofort, als der Krieg zu Ende war, alles, was wir bei Ihnen sichergestellt hatten, zurückgegeben. Mein Vater hat den Herrn Gara dann zu 50% in das Geschäft genommen, und wir haben sie immer unterstützt. Jede Weihnachten haben meine Schwester und ich Ihnen 100 Dollar geschickt. Wir haben sie unterstützt, bis sie ins Spital gekommen und gestorben sind.

Meine Schwester Renate hat gleich nach dem Krieg in Bratislava einen Ungarn geheiratet und ist mit ihm nach Israel gegangen. Dort hat sie eine Tochter bekommen. Alica hat inzwischen geheiratet und hat drei Kinder. Meine Schwester Renate ist inzwischen geschieden, hat ein zweites Mal geheiratet und hat einen Sohn. Der ist auch schon 30 Jahre alt.

Für mich war Wien immer noch besser als die Slowakei, wo ich gesehen hatte, was mit den Juden passiert ist und wie die Slowaken sich benommen haben. Sie waren zwar käuflich, man hat dort bestechen können, was man in Deutschland weniger konnte, aber ich habe gesehen, was das für Banditen waren. Ich hab mich einfach an die Brücke gestellt und bin mit einem russischen Lastwagen nach Wien gefahren. Ich hatte noch eine christliche Tante in Wien. Der Bruder meines Vaters, der Samuel, hatte eine christliche Frau geheiratet. Sie lebte noch in Wien, in der Leopoldsgasse 5, und ich bin gleich zu ihr gegangen. Onkel Samuel und seine Frau hatten einen Sohn, der vor dem Krieg gestorben war. Sie war allein, und ich habe ein paar Jahre bei ihr gewohnt. Zuerst habe ich anstatt der Matura einen Überbrückungskurs gemacht und dann an der Technischen Hochschule studiert.

Der erste Präsident der Jüdischen Hochschülerschaft nach dem Krieg in Wien war Gutmann, ein älterer Student, der war sicher schon 30 Jahre alt damals. Seinen Vornamen weiß ich nicht mehr und ich glaube, er hat Wien nach ungefähr zwei Jahren verlassen und ist nach Israel oder in die USA ausgewandert. Viele Juden wollten in Wien nicht bleiben. Dann kam Fratisek Spitzer. Er war mit der Erika Wien, einer jungen Sängerin von der Volksoper, die in Wien debütierte liiert. Frantisek Spitzer war Journalist. Auch sie sind nach einiger Zeit aus Wien weggegangen. Ich wurde der Kulturreferent. Im Hotel Stefanie auf der Taborstrasse gibt es einen großen Saal, in dem die jüdischen Hochschüler Vorträge hörten, und ich habe mit der Jüdischen Hochschülerschaft in den 1950er-Jahren die ersten jüdischen Bälle in Wien organisiert, die im Messepalast stattgefunden haben. Da hatten wir immer eine Jazzkapelle engagiert. Ich hatte den Namen für unsere Bälle aus einem deutschen Film mit dem Schauspieler Fritz Kampers. Noch heute heißen die Bälle der jüdischen Hochschüler Ball-Paré - das ist so geblieben. Der Name stammt von mir!

Aber man konnte nicht immer tanzen! Meine Idee war es dann, ein Mitternachtskabarett zu veranstalten. Ich habe Künstler angesprochen und sie gebeten für uns aufzutreten. Der erste war der Karl Farkas 13. Der Karl Farkas hat mit dem Publikum gelebt. Er ist auch vor der Tür des ‚Kabaretts Simpl’ gestanden und hat das Publikum begrüßt. Den habe ich angerufen und gefragt, ob er für die jüdische Hochschülerschaft spielen würde. Er hat zugesagt und ist immer gekommen. Dann habe ich Künstler gefragt, die gerade in Wien waren. Wir konnten nur sehr wenig bezahlen und der Farkas war immer einverstanden, aber der Armin Berg 14 hat mir einmal gesagt: Gehen Sie zum Braun am Graben und verlangen Sie ein Hemd für die jüdischen Hochschüler. Die werden Ihnen das auch nicht umsonst geben. Mein Beruf ist mein Geschäft.’ Er trat auf, aber wir mussten ihn richtig bezahlen. Dann gab es während der 1930er-Jahre eine berühmte Schauspielerin namens Camilla Horn, eine in den 1950er-Jahren schon etwas ältere Blondine. Sie hat für uns Chansons gesungen. Auch der berühmte Burgschauspieler Raoul Aslan ist für uns aufgetreten, sogar ohne Bezahlung. Für die jüdische Hochschülerschaft ist mir vieles gelungen. Damals haben sich viele bemüht, den Juden etwas Gutes zu tun.

Mit dem Studium bin ich nicht weit gekommen. Ich habe bis zum 3. Semester studiert, und dann habe ich mich nicht mehr so gut für das Studium geeignet.

Ich hatte schon immer ein Faible für Künstler und einen guten Draht zu Künstlern. Von 1972 bis 1976 war Rudolf Gamsjäger Staatsoperndirektor. Bei ihm hatte ich mich um eine Stelle als Regieassistent beworben. Ich wäre auch dazu bereit gewesen zuerst die Würschteln und den Kaffee für die Theaterleute zu holen. Aber ich bekam einen Brief in dem stand, ich sei schon zu alt, um ganz unten zu beginnen. Ich hätte mich sicher hinaufgearbeitet. Der Leiter des Keren Kajemet, Dr. Ungar, war künstlerisch sehr interessiert und hat verschiedene Matineen veranstaltet, und da habe ich auch oft aktiv mitgewirkt. Ich war immer sehr interessiert am Theater.

Meine Eltern blieben noch ein paar Jahre in Bratislava. Die Villa in Bratislava haben sie dann einem Kommunisten überlassen, der ihnen dafür, dass sie ihm die Villa übergeben haben, eine Bewilligung gab, dass sie die Möbel und alles, was zu unserem Haushalt gehörte - Bilder und Schallplatten usw. - in einem Container nach Wien mitnehmen konnten.

Zuerst haben wir alle in Wien am Brahmsplatz in der Tillgerstraße - das ist die kleine Straße die zum Brahmsplatz führt – gewohnt. Das ist im 4. Bezirk. Mein Vater hatte ein Schuhzubehörgeschäft, aber das ist nicht so gut gegangen. Als meine Schwester schwanger wurde, und die Geburt immer näher kam, sagte meine Mutter: ‚Weißt du was? Ich helfe ihr ein bisschen.’ Sie ist nach Israel gefahren, das war Anfang der 1950er-Jahre. Meine Schwester hatte in Holon, in der Wüste, ein kleines Häuschen. Damals war noch Sand rund um Tel- Aviv. Ein paar Monate später hat mein Vater in Wien alles verkauft und ist auch nach Israel übersiedelt. Meine Schwester und meine Eltern sind dann nach Tel-Aviv gezogen, wo meine Schwester heute noch lebt.

Ich bin dann in eine Gewerbeschule gegangen, wo es mehr Praxis gab, und dann später von der Gewerbeschule zu dem Architekten Kronfuss hinter dem Rathaus. Dort habe ich in der Praxis gearbeitet und die erste Staatsprüfung gemacht. Es gibt zwei Baumeisterprüfungen, und ich habe die erste gemacht. Dann wollte ein guter Freund ein Geschäft auf der Kärntnerstraße mit Büromaschinen eröffnen. Das war die Firma Braun. Ich weiß nicht, ob sie noch existiert. Eine Zeit lang war ich angestellt bei der Firma Braun und habe Büromaschinen verkauft - damals waren Büromaschinen ein sehr guter Artikel. Dann ist Frau Friedrich, die Direktorin von EL AL, an mich herangetreten. Sie brauchte Leute, sie wollte ein EL AL Büro eröffnen, hatte auch schon ein Büro, aber sie brauchte eine Vertretung von der EL AL beim Reisebüro Kosmos. Das war im Jahre 1952, ich hab dann dort die Israelabteilung übernommen und mich raufgearbeitet. Ich war im Reisebüro Kosmos bis 1989, dazwischen hatte ich allerdings einige Zeit mit einem anderen Freund eine Vertretung von Fruchtsaftmaschinen aus Israel.  Das Reisebüro war am Ring vis a vis vom Hotel Imperial. Ich war mit meiner Arbeit sehr zufrieden, habe fast 30 Jahre dort gearbeitet. Deshalb bekomme ich noch heute verschiedene Ermäßigungen.

Im Mai 1964 habe ich in Wien geheiratet. Meine Frau Edith, geborene Broz, ist Nicht-Jüdin. Sie hat ein Kind in die Ehe mitgebracht, das damals fünf Jahre alt war. Wir haben keine gemeinsamen Kinder. Das Mädchen, das meine Frau in die Ehe mitgebracht hat, hat geheiratet und hat inzwischen auch zwei Mädchen. Bei uns haben alle Mäderln. Die Claudia ist die Ältere, die ist jetzt 31 Jahre alt, und die Tamara ist 29 Jahre alt. Claudia ist verheiratet und hat auch zwei Töchter. Die kleine ist sechs Jahre alt, die größere neun Jahre. Das bedeutet, dass ich und meine Frau schon Urgroßeltern sind.

1989 bin ich in Pension gegangen, und seither ist es mein Hobby und gleichzeitig mein Beruf, dass ich die Zeitung Heruth herausgebe. 

Glossar

Életrajz

Jana Feldmárová asszony, akit rokonai és barátai Jankinak szólítanak, Lackó fiával él takaros kis kertes házban Dunaszerdahelyen. A konyha kellemes, otthonos melegében beszélgettünk, ahol számos napilap és egyéb újság hevert az asztal melletti padon. Ahogy később kiderült, Feldmárné egyik kedvenc időtöltése az olvasás. Janka néni jószívű, talpraesett idős hölgy. Otthonában naponta megfordul több kedves rokon és ismerős, mert a ház ajtaja mindig nyitva áll a vendégek előtt. Janka néni nem szívesen beszél a második világháború alatt elszenvedett szörnyűségekről, mert ezek ez emlékek érzékenyen érintik. Bár a beszélgetés eléggé kimerítette, szívélyes csókkal és jókívánságokkal búcsúzott el tőlem. Az interjú két ülésben készült.

Apai nagyapám, Reisz Jakab Nádszegen született [Nádszeg (Trstice)– Pozsony vm.-i nagyközség, az 1891-es népszámlálás idején 2100, az 1910-es népszámlálás idején 2400 főnyi magyar ajkú lakossal. A trianoni döntést követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Az apai nagyanyámat, Reisz Jakabnét lánykorában Müller Fanninak hívták. Nagymama Vásárúton született [Vásárút (Trhové Mýto) – Pozsony vm.-ben lévő kisközség volt, az 1891-es népszámlálás idején 1400, az 1910-es népszámlálás idején 1300 főnyi magyar ajkú lakossal. A trianoni döntést követően Csehszlovákiához került. – A szerk.].

Apai nagyszüleim az esküvő után Nádszegen telepedtek le. Hét gyerekük született: Miksa, Jakab (az édesapám), Sámuel, Adolf, Albert, Bernát és Fanni. Nem tudom, mivel foglalkozott Reisz nagypapa, de a nagymama valószínűleg háztartásbeli volt. Egy kertes házban laktak a főúton. Én csak később jártam benne, amikor Dolfi bácsi [Feldmár Adolf nagybácsi] lakta. Akkoriban az épület már öregebb volt, de elég nagy volt, hiszen a nagyszüleim hat [hét] gyermeket neveltek. A házban, azt hiszem, egy kis konyha és három szoba volt, az udvaron meg volt egy nyári konyha. Dolfi bácsiék baromfit és teheneket tartottak.

Édesapám szüleit egyáltalán nem ismertem, mert a születésem előtt haltak meg. Édesanyám mesélte, hogy ortodox zsidók voltak. Fogalmam sincs, hogy hol és mikor haltak meg. Annyit tudok, hogy az apai nagyszüleimet a [duna]szerdahelyi zsidó temetőben temették el. Nagyapa sírján egy héber felirat olvasható, a fiam szerint az van odaírva, hogy a nagyapám tanult ember volt. Valószínűleg a Tórát tanulmányozta.

Anyai nagyapám, Ruider Benjámin Vásárúton született. Az anyai nagyanyámat Mári [Mária] néninek szólította a falusi nép. Nem tudom, hogy mikor és hol született.

Az anyai nagyszüleim Vásárúton éltek, a főutcán volt a házuk. Később én is jártam benne, mert az anyukám egyik testvére örökölte meg. Fogalmam sincs, mivel foglalkozott a nagypapa a születésem előtt. A felesége halála után hozzánk költözött, Dunaszerdahelyre. Mindenben segített nekünk. Amikor édesanyám megözvegyült, a nagyapa csapolt a kocsmánkban. 

Az anyai nagyszüleim anyanyelve magyar volt. Nagyapa nem beszélt szlovákul, de értette a nyelvet. Ezenkívül gyakran hallottam őt édesanyámmal németül beszélgetni. Akkoriban a nagyszülők generációja általában németül is beszélt. Emlékszem, nagypapa idős kora ellenére is jól nézett ki. Sovány termetű ember volt. Bajusza volt, de pajesze nem. Általában öltönyt és kalapot viselt. A kalap állandóan a fején volt, de a kapedlit csupán a zsinagógában tette fel. Nagypapa nagyon szerette az unokáit, jó ember volt. Anyai nagyanyámra egyáltalán nem emlékszem, mert korábban halt meg. Anyuka mesélte, hogy a nagymama fogadalmat tett, ezért egyáltalán nem evett húst. Sosem derült ki, mit fogadott meg.

Nagypapa nem volt vallásos zsidó, de minden reggel elment az ortodox imaházba, az a főutca elején volt [Duna]Szerdahelyen. A [második világ]háború után is imaházként szolgált. Nagyapám betartotta a kóser konyha szabályait. Amikor közös háztartásban élt velünk Dunaszerdahelyen, csakis kóser hús kerülhetett az asztalra.

Az anyai nagyapám csak zsidókkal barátkozott. Hetente kétszer is összeültek kártyázni. Römiztek, de nagyon kicsi összegekben, fillérekben játszottak. Általában nagyon jó volt a hangulat. Akkoriban ritkaságnak számított a rádió, de nekünk mégis volt, és a szomszédok gyakran átjöttek hallgatni a híreket, meg akkor is volt már ez a Szabad Európa [Jana Feldmárová nyilván a BBC magyar nyelvű adására gondol, ami 1939-ben indult be. A Szabad Európa Rádiót csak 1949-ben alapították. – A szerk.]. Emlékszem, közvetlenül a háború előtt különösen a híreket kísértük figyelemmel – „most innen viszik el a zsidókat, onnan viszik el a zsidókat…”.

Nem emlékszem, hogy mikor és hol halt meg az anyai nagyanyám, de azt tudom, hogy Nyárasdon temették el [Pozsony vm., majd 1940 után Komárom vm.].  Az anyai nagyapám Dunaszerdahelyen halt meg 1930-ban vagy 1931-ben. A zsidó temetőben temették el. Azt hiszem, Weinberger rabbi vezette a szertartást. Nagyapám halálának előestéjén mindig gyertyát gyújtunk a gyerekeimmel, és a fiam [Tibor Feldmár] kadist mond. Az imaházban összejön a minján, tehát tíz zsidó férfi, és imádkoznak az elhunyt nagyapámért.

Az anyai nagyszüleim testvéreiről pláne nem tudok semmit. Annyit tudok, hogy Ruider nagyapámnak volt egy lánytestvére, Fanninak hívták Goldberger Simonné, született Ruider Fanni] és egy fiútestvére, [Ruider] Sándor. Ruiderék emeletes házban laktak, nem messze tőlünk, Tyúkpiacnak hívták azt a részt. Sanyi bácsi jómódú ember volt, rövidáru nagykereskedése volt Dunaszerdahelyen, textilt is tartottak. A kiskereskedők nála vásároltak, úgyhogy nagyon jól ment neki az üzlet. Volt nekik sok alkalmazottjuk. Sanyi bácsi halála után a felesége vezette a boltot, meg a fia volt az üzletben. Irma néni tehetséges üzletasszony volt. Szlovákiából származott, leginkább szlovákul beszélt. Magyarul is tudott, de a szlovák jobban ment neki. Két lányuk és egy fiuk született. A fiú nevére nem emlékszem. Még a [második világ]háború előtt halt meg, Pesten, arany gégéje volt. Az egyik lányt Ruider Gizellának, a másikat meg Ruider Helénnek hívták. Irma nénit és a két leányát 1944-ben Auschwitzba deportálták. Gizi és Helén visszatért a lágerból. A Gizi egy Deutlbaum nevű zsidóhoz ment férjhez, és itt maradt Dunaszerdahelyen. Az egyik lánya kiment Izraelbe, és nemrég meglátogatott engem. Helén Nagyszombatban telepedett le a háború után.

[Duna]Szerdahelyen körülbelül háromezer-ötszáz keresztény és háromezer-ötszáz zsidó élt a háború előtt, a lakosság fele zsidó volt [Az 1941-es népszámlálás idején a 6600 főnyi lakos 40,2%-a, 2645 fő minősült zsidónak. – A szerk.]. A zsidók szétszóródottan éltek a városban, de a Teleki utcában, ahol mi laktunk, például csak két keresztény család lakott, a Pálfyék meg a Kázmérék, pedig az egy nagyon hosszú utca volt. A helyi hitközség ortodox volt. [Duna]Szerdahelyen nem épült neológ templom, csak ortodox zsinagóga és imaház. Kétféle templom volt: az ortodox és a bigott ortodox. A bigott ortodoxok a püspök templomot látogatták. Az emeletes zsinagóga a mai Juda Aszád téren állt [Aszód Juda rabbi (Aszód, ? – Dunaszerdahely, 1866) rabbi – 1853-tól haláláig főrabbi – a budapesti kongresszus egyik tagja volt, az ultraortodoxia híve. – A szerk.]. A templomban külön volt választva a férfi és a női rész. A férfiak a földszinten imádkoztak, a nők az emeleten [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. Az épület belső falait szép festmények díszítették. Emlékszem a gyönyörű gyertyatartókra is. Nagyon szép templom volt. Fogalmam sincs, mi történt a templom berendezésével. Az épületet a háború alatt lebombázták. Közel a mai Kék Duna áruházhoz egy kisebb imaház is volt, beszemedresznek hívták [Beszemedres = a magyarázás háza; fióktemplom, héberül bejt ha midras. – A szerk.]. Azt hiszem, a nagytemplomot nem nyitották ki télen minden reggel, ezért a zsidók a kistemplomban imádkoztak. Anyai nagyapám abba az imaházba járt, amelyik a főutcán épült. Mechol Pópénak hívták [A Mechol Pópe imaház a főutcától nem messze volt található. Nevét egy istenfélő ember után kapta, aki az ottani istentiszteleteket hallgatta. Pápáról származott, Michaelnak hívták. A neve és a szülővárosa keverékéből alakult ki a nép ajkán a Mechol Pópe elnevezés. – A szerk.]. A bóheroknak is volt egy imaházuk a Teleki utcában, nem messze a házunktól. Ma a régi jesiva épülete az imaház.

Emlékszem, a háború előtt két rabbi volt Dunaszerdahelyen: Weinberger és a „Meggyesi” [Smuel Lévi Weinberger rabbi halála után az ortodox hitközségen belül 1927-ben vita keletkezett az utódlás ügyében. A tagság egy része az elhunyt rabbi fia, Hillel Weinberger mellett kardoskodott. A hitközség néhány tagja azonban nem volt teljesen meggyőződve Hillel rabbi vallásosságáról, ezért az eddig egységes dunaszerdahelyi zsidóság két ortodox községet alakított ki. Az eredeti ortodox hitközség élén Hillel Weinberger, az újonnan megalakult ultraortodox hitközség élén pedig a Meggyesről odaszármazott Oser Anszel Katz állt. – A szerk.]. Weinberger rabbi alacsony termetű, szakállas férfi volt. Az ortodox imaházban tartotta a szertartásokat. Nagyon okos és népszerű ember volt. Az esküvő előtti szombaton külön-külön meglátogatta a házasulandók családját, és sok boldogságot kívánt nekik. Weinbergeréknek több lányuk és fiuk született. Az egyik fia homokbányában pusztult el a [második világ]háború alatt. Weinberger rabbit a családjával együtt 1944-ben Auschwitzba deportálták. A „Meggyesi” rabbi a kainokhoz [kohénokhoz – a szerk.] tartozott. Tekintélyes emberként ismertem. Komolyabb és vallásosabb volt, mint Weinberger rabbi. A fellépése is egészen különbözött a másik rabbiétól. A nagyzsinagógában tartotta a szertartásokat. Amikor felnőtt fiaival énekelt, az valami csodás élmény volt. A „Meggyesi” rabbi valószínűleg lágerban halt meg. A [duna]szerdahelyi zsidó temetőben állítottak neki sírkövet, nem messze apám sírjától. Úgy tudom, a kohénok nem járnak a temetőbe [Kohanitának (kohénnek) – azaz a papi rend leszármazottjának – kerülnie kell a halottól eredő tisztátalanságot, ezért nem szabad halottal egy fedél alatt lennie. Csak akkor foglalatoskodhatott az elhunyttal, és maradhatott vele egy fedél alatt, ha apja, anyja, gyermeke vagy vele egy apától származó testvére halálozott el. A kohanitáknak tilos belépniük a temetőbe. – A szerk.].

[Duna]Szerdahelyen több sakter élt: többek között a Mendl, a Nasz és a Somovics [Slomovics?]. A sakterek a kántor tisztségét is betöltötték. A városban volt legalább hat kóser mészárszék. Az állatokat egy nagy udvaron vágták le, közel a mai Kék Duna áruházhoz. A szárnyasokat a sachtplatzra hordtuk. Kóser marhahúst és borjúhúst állandóan lehetett kapni. A sakteroknak persze fizetni kellett, de már nem emlékszem, mennyit.

Volt Hevra Kadisa is, meg voltak ilyen zsidó jótékonysági egyesületek is Dunaszerdahelyen. Az egyik szervezet tagjai péntekenként minden zsidó háztartásba vittek „Sabesz cetl”-t, ami értesítette a hívőket, hogy pontosan mikor jön be, és mikor távozik a szombat.

A nagytemplom udvarában volt a mikve. A családunkból csupán a nők használták. A mikvét leginkább a menstruáció után látogattuk. A menstruáció végétől legalább nyolc napnak kellett eltelnie, hogy elmentünk a fürdőbe. Először letusoltunk, mert a mikvét csak teljesen tisztán használhattuk. A fürdőben több fürdőkád volt. A medencében háromszor kellett lemerülni [A mikvében való alámerülésnek természetesen nem a higiéniai, hanem a rituális megtisztulás a célja. A rituális megtisztuláshoz a menstruáció végétől hét ún. tiszta napnak kell eltelnie, napnyugtától a hetedik nap nyugtáig, és a hetedik nap napszállta előtt kell fölkeresni a mikvét. – A szerk.].

A [duna]szerdahelyi zsidó gyerekek nagy része a zsidó alapiskolát látogatta. Az iskola épülete a mai napig áll. A zsidó iskola annyiban különbözött az állami vagy a katolikus iskolától, hogy zsidó hittant is tanultunk. Az iskolában öt osztály volt, és mindegyikben más tanító tanított. Később egy új iskola is épült. Emlékszem, azt szokták a gyerekek énekelni, hogy „Felépült az új iskola, sok szép tanterem, amelyben a sok tudomány” – nem tudom mikor – „megterem. Aki most hozzájárul, … azért épült fel az új iskolánk.” A [duna]szerdahelyi jesivát zsidó diákok és a bóherok látogatták. Egy részük Weinberger, a másik pedig „Meggyesi” rabbi táborához tartozott. A jesivában a Tórát tanulták, és vallástanból tették le a vizsgákat. A bóherkaszárnya és a bóherkonyha a főutcán épült. A bóherok a pincében sütötték a maceszt. Pészahkor mindig el kellett érte menni.

A [duna]szerdahelyi zsidók leginkább kereskedelemmel foglalkoztak, főleg rövidáruval és textillel. Meg voltak pékek. 

A háború előtt is kövezett utak és járdák voltak. A villany és a folyóvíz is be volt vezetve, de mi a kútról hordtuk a vizet. A kút elég közel esett a házhoz, vécére viszont az udvar végére kellett menni. Az autó ritkaságnak számított akkoriban, inkább lovas kocsival közlekedtünk. A Csillag utcába jártunk piacra, az nem volt messze tőlünk. Többnyire csütörtökön mentünk, hogy szombatra mindent beszerezzünk. Pénteken halat is lehetett kapni. 

Apám neve Reisz Jakab, zsidó neve pedig Jakov. 1884-ben született, Nádszegen. Anyámat lány korában Ruider Otíliának hívták, a zsidó neve Lea. 1888-ban született Vásárúton. Azt hiszem, édesapám csak alapiskolába [elemi iskolába] járt. Édesanyám is csupán nyolc osztályt végzett [Föltehetően nem nyolc osztályt, hanem hat elemit végzett. – A szerk.]. Biztos állami iskolába járt, mert faluhelyen akkoriban nem volt zsidó iskola. 

Apám mészáros volt. Vezekényen nyitott húsüzletet, füstölt húst árult [(Nagy)Vezekény (Vozokany) – kisközség volt Bars vm.-ben, 1891 400, 1910-ben nem egészen 500 lakossal. A trianoni döntést követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Az első háború alatt segédmunkásként dolgozott [Föltehetően besorozott honvédként. – A szerk.], utakat építettek [Nagy]Mácséd és Galánta között. A háború után szívelégtelenségben szenvedett.

Az édesanyám talán elmesélte, hogyan ismerkedtek össze édesapámmal, de már nem emlékszem rá. Talán 1910-ben tartották meg az esküvőt a [duna]szerdahelyi ortodox zsinagógában. Azt hiszem, Weinberger rabbi adta össze őket [Smuel Lévi Weinberger, a későbbi Hillel Weinberger rabbi apja. – A szerk.]. Akkoriban az volt a szokás, hogy a menyasszonyt az anyja és leendő anyósa vezették a hüpe alá [lásd: házasság, esküvői szertartás].  Szüleim az esküvő után Vezekényen éltek. A vezekényi szülői ház még ma is áll. Apámék jóban voltak a szomszédokkal, és a Szilvásiék állítólag nagyon szerették őket.

Az édesapám 1922. február 14-én halt meg Vezekényen. Úgy halt meg, szegény, hogy szombat reggel elküldte a két fiát templomba azzal, hogy majd utánuk megy. Mire visszajöttek, már nem élt. Fiatal volt még, szívinfarktust kapott negyvenkét éves korában [Ha az apja 42 éves korában halt meg, akkor 1880-ban született, nem 1884-ben. – A szerk.]. Édesapámat [Duna]Szerdahelyen, a zsidó temetőben temették el. Nem ismertem az édesapámat, mert a halála után, 1922. augusztus ötödikén születtem. A testvéreim szoktak mesélni róla. Hiányolták, mindig mondogatták, hogy nagyon jó apa volt. Emlékszem, még nem lehettem talán három éves sem, de minden vasárnap reggel kimentünk a temetőbe.

Apám halála után anyukám úgy döntött, Dunaszerdahelyen fogunk letelepedni, mert zsidónak akarta nevelni a gyerekeit. Édesanyám egy kiskocsmát nyitott Dunaszerdahelyen. Anyukámat a hatóságok hadiözvegynek nyilvánították. Az orvosok ugyanis azt mondták, hogy édesapám a háborúban szerezte a betegségét, és ez okozta a halálát. Anyám kárpótlásként megkapta az engedélyt a kocsma megnyitására. A kocsma a házunk utcára néző részében nyílt. Az utcáról egy kis helyiség nyílt, ahol a söntés állt. A pulthoz söröscsapot erősítettek, a pult mögött pedig stelázsi volt a poharaknak. Innen egy nagyobb helyiségbe lehetett bejutni, ahol mulatságokat szoktak rendezni. Ruider nagypapa mérte ki a szeszes italokat, a halála után pedig édesanyám. A pálinkát egy gazdag zsidó kereskedőtől, Neuhausertől vásároltuk. Amikor elfogyott az ital, anyám a kezembe adott egy szatyrot, abban négy kétliteres laposüveg volt, és elküldött a Neuhauserékhez. Hát gondolhatja, milyen kocsma volt, abban hoztuk a pálinkát . A sört Wetzleréktől vásároltuk, ők is zsidó kereskedők voltak. Szép nagy emeletes házuk volt. A mi kocsmánk inkább olyan szegényes kocsma volt, inkább a falusi emberek tértek be hozzánk. Akadt olyan paraszt is, aki csak a kocsmánkba járt. Anyuka mindig a kocsma körül szorgoskodott. Nem ment azért annyira rosszul az üzlet, meg lehetett belőle élni. Mi, gyerekek nem szerettük a kocsmát. A lányok sosem léptek be oda. A bátyám néha betévedett, de ő is csak ritkán.

Nem éltünk bőségben, de sosem éheztünk, hála istennek. Mindenen spórolni kellett, a ruházaton is. Én tizenhat éves koromban kaptam először új kabátot, mert mindig a testvéreim után örököltem a ruhákat. Máig emlékszem, hogy örültem neki. Minden héten háromszor ettünk tésztát. Szombatra többnyire sólet került az asztalra, mert az volt a legolcsóbb, egytálétel és laktató. Amikor Béla bátyám elkezdett marhakereskedéssel foglalkozni, több pénz került a kasszába, mert közösen gazdálkodott édesanyámmal.

Anyám egyik nagybácsija, Ruider Sándor segített minket. Nem adott pénzt, de gyakran kaptunk tőle élelmiszert és hasznos tanácsokat. Sanyi bácsi tehetős, jószívű ember volt, és a városért is sokat tett. Emlékszem, pénteken mindig halat ettünk. A [duna]szerdahelyi piacon péntekenként teknőből árulták a halat. Egyik pénteken megállt nálunk a Sanyi bácsi, és azt mondta anyukámnak: „Arról beszélnek a piacon, Otil, hogy te a legapróbb halakat veszed meg.” Erre az édesanyám ezt válaszolta: „Nem baj. Az nagyobb baj volna, ha arról beszélnének, hogy a gyerekeim rongyos ruhában járnak.” Anyám spórolt. Nem szégyen a szegénység, csak kellemetlen.

Édesanyám anyanyelve magyar volt, de Ruider nagyapával gyakran beszélt németül. Egy kicsit tudott héberül is. Anyuka a ruhája fölött mindig lüszter kötényt viselt [A lüszter fényes női kelme, pamut és moher vagy alpaka keveréke. – A szerk.]. A haját rövidre nyíratta. Egész nap parókát hordott, csupán este vette le a fejéről. [Duna]Szerdahelyen nemigen jártak az asszonyok paróka nélkül, hiszen ez egy vallásos hitközség volt. Szép paróka volt, velünk szemben volt egy ilyen parókakészítő, és az minden héten járt fésülni azt a parókát. Nagyon szép parókája volt, egyszerű, nem volt az ilyen fürtös vagy mi. Egy ilyen egyszerű paróka volt. Azelőtt a parókák emberi hajból készültek, nem holmi műszálból. Édesanyám nagyon jó anya volt, a gyermekei voltak az egyetlen gondolata, mindent megtett értük. Nagyon önfeláldozó asszony volt, szegény.

Egy nagy házban laktunk a Teleki utcában. A ház első két helyiségében volt a kocsma. Utána következett a konyha, nagy konyhánk volt, két szoba és a spájz. Akkoriban nem volt fürdőszobánk. Mindig behoztuk a nagy pléhkádat, és megtöltöttük vízzel, amit a kútról hordtunk. Vécére jó messze jártunk, az udvar végére. Nagy udvarunk is volt, de kertünk nem volt. Azelőtt úgy volt, hogy ősszel jöttek a farkasdiak kocsikkal, és árulták a zoldséget, és akkor beteremtettünk úgy homokba, nagy pincénk volt, és aztán azt használtuk egész évben. Több lovas kocsi fért el az udvarunkon. Kocsmánk volt, így aztán a dinnyések is sokszor az istállónkban éjjeleztek a szalmán.

Dunaszerdahelyen két lovat és teheneket tartottunk. Édesanyám tyúkokat is nevelt, de csak a tojás miatt. A libát és a kecskét rendszerint valamelyik közeli faluban vásároltuk. Az állatoknak egy szolgalegény viselte gondját. Sokáig szolgált nálunk, de nem állandóan. Csak akkor vette fel az anyám, amikor több tehenet tartottunk. Néha két jószágunk volt, máskor meg négy. Amikor Béla bátyám felnőttkorában marhakereskedéssel foglalkozott, meggyarapodott a marhaállomány. A szolgalegény egy kis kamrában lakott, közel az istállóhoz, és egy vaságyon aludt. Fogalmam sincs, mi volt a fizetsége. Akkoriban egy asztalnál étkezett velünk.  Nagyon rendes ember volt.

A Teleki utcában nagyon kevés keresztény lakott, de velünk szemben keresztények éltek. Mindegyik igen rendes volt. Mikor el akartak bennünket vinni 1944-ben, akkor az az asszony elment a hivatalokba, és mondta, hogy huszonkét éve egymás mellett voltunk, és egy kocsmánk volt, de hát nekünk volt egy szegényes kocsmánk. Őnekik meg volt egy vendéglőjük. Kocsma volt, meg ott főztek is. Mellette egy ház, úgyhogy gazdag emberek voltak azok, Kázméréknak hívták. És fölment a hivatalokba, és mondta, hogy huszonkét évig laktunk egymás mellett, és hogy mind a kettőnknek kocsmája van, de mondom, hogy nem lehetett összehasonlítani a kocsmát – és hogy ne vigyenek el bennünket. Úgyhogy minket a gettóba később vittek ezáltal, hogy a szomszéd ment garantálni értünk [lásd: Dunaszerdahely].

Amikor az édesanyám írt, mert ő sokat… így levelezett, írt, mert okos asszony volt nagyon, rá volt utalva saját magára, akkor csak lábujjhegyen mentünk be a szobába, ha ő írt vagy valamit olvasott. Különböző újságokat járatott, közülük kettő német nyelvű volt. Az egyik a Prager Tagblatt volt [A bécsi lapoktól eltekintve a Prager Tagblatt volt a Monarchia legnagyobb német nyelvű napilapja, és ez volt Csehországban az egyik legolvasottabb újság. Az Első Csehszlovák Köztársaság alatt számos zsidó származású szerkesztő dolgozott a lapnál, és dolgozott a lap számára sok zsidó levelező is, így például Max Brod, Willy Haas, Rudolf Fuchs, Egon Erwin Kisch, Theodor Lessing stb. A lap utolsó száma 1939. március elején jelent meg.  – A szerk.]. Otthon magyar és német nyelvű könyveink voltak. Anyuka elsősorban olyan könyveket olvasott, amik a zsidóságról szóltak. Nem emlékszem, hogy valaha is megszabta volna, mit olvassunk, szabadon választhattunk. Otthon sosem szoktunk politizálni. Egyik bátyám sem lépett be semmilyen pártba. Édesanyám tagja volt egy műkedvelő és egy zsidó női egyletnek, de nem töltött be semmilyen tisztséget. Az egylet tagjai szombat délutánonként jártak össze beszélgetni, és néha zsidósággal kapcsolatos előadásokat is szerveztek.

Anyuka leginkább az utcabeliekkel és a rokonokkal járt össze beszélgetni. Volt neki itten barátnője, volt a szomszéd is, aki velünk szemben lakott, a Reich néni, és aztán hát a rokonokkal, Mariska nénivel [Reisz Sámuelné, szül. Schultz Mária], Sanyi bácsi [Ruider Sándor] feleségével, de nem volt neki olyan sok ideje barátkozni, mert dolgozott. Sőt, mi több – egyszer ott voltak, minden évbe eljöttek járceitkor [jahrzeit] a testvérei, és az anyám kivezette valahogy a tehenet, és a kútnál elesett, és eltörött neki a válla. Eszébe se jutott volna szegénynek…, szóval jött az orvos, és belerúgott ide neki, mert úgy jött vissza neki [a válla, amely tehát nem eltörött, hanem csak kiugrott a helyéről. – A szerk.]. Zsidó orvos, a doktor Kozma. És levetette a cipőjét, és úgy belerúgott, úgyhogy visszaugrott neki. Az nagy fájdalom, de hát nem is jutott volna eszébe, hogy el lehet menni Pöstyénbe, mert akkor is volt Pöstyén [A Nyitra vm.-ben lévő Pöstyén kénes hévizeivel és iszapjával már akkoriban is jelentős gyógyfürdőközpont volt. – A szerk.]. Lehet, hogy pénz se volt rá, én nem emlékszem, de mondom, hogy szegény otthon szenvedett, de nyaralni vagy mit tudom én, nem voltunk soha sehol. Elmentünk – én elmentem [Alsó]Szelibe az Irén nénihez nyaralni, aztán Hidaskürtön is volt egy nénim, a Liza néni. Elmentünk, azokhoz mentünk, azok is jöttek mihozzánk.

Dunaszerdahelyen csak ortodox zsidók éltek. A hitközség kettévált: az ortodox és a bigott ortodox zsidókra. Mi nem voltunk bigottan ortodoxok, az anyám mégis rendszeresen eljárt a zsinagógába, és kóser háztartást vezetett. Édesanyám ülőhelyet is bérelt a nagytemplomban. Hosszú éveken keresztül mindig ugyanott ültünk. Évente talán harminchat vagy negyven koronát fizetett ezért a hitközségnek. És persze minden félévben leadtuk a hitközségi adót, hiszen a hitközségnek is élnie kellett valamiből. A kóserséget betartottuk rendesen. Külön zsíros és tejes edényt használtunk [lásd: étkezési törvények]. A húst rendszerint beáztattuk, kisóztuk, és leöblítettük [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. Dunaszerdahelyen több sakter és kóser mészáros vágta le az állatokat. Anyám rendszerint a nővéreimet küldte el a szárnyasokkal a sachtplatzra. Én nem nagyon jártam oda, mert én voltam a legkisebb az öt gyerek közül. Főképpen libákat vágattunk le, mert a főzésnél szükség volt a zsírra, amit a libából sütöttünk ki. Akkoriban nem lehetett olajat kapni, a zsír nagyon értékes volt. A zsír az egy nagy dolog volt, úgyhogy inkább lekváros kenyeret kaptunk otthon, mint zsíros kenyeret. Amikor levágattuk a baromfit, az utcabeli Juda Schwarzhoz vittük leellenőrizni, hogy kóser-e. Schwarz bácsi felfújta a gégét, víseknek hívták azt [véset – a liba nyelőcsöve], és megnézte, hogy tiszta-e. Ha nem találta tisztának, akkor tréfi volt [tréfli; A tisztaság ezúttal is rituális értelemben értendő: ha az amúgy engedélyezett és szabályosan levágott állat húsán a legkisebb sérülés is mutatkozik, az állat már „széttépettnek” (töréfa) számít, s húsát egészében véve tilos elfogyasztani. – A szerk.]. Volt egy ember, Mihálikéknak hívták, és azok mitőlünk mindig megvették. Sőt, mi kecskét is szoktunk ilyen időben, húsvétra [Pészah] vágatni, és mindig a hátulját is adogatta – azoknak adtuk el. [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákov angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. (Ráadásul a négylábú állatok hátsó része a drágább hús, az eleje csontosabb, ezért olcsóbb). – A szerk.].

A szombatot rendesen megünnepeltük. Péntek este volt a gyertyagyújtás, mindegyikünk vett föl másik ruhát. Édesanyám négy gyertyát gyújtott, nem tudom, miért négyet. Én is négyet gyújtok, és Ruider nagypapa kidust mondott [A gyertyát fél órával a naplemente előtt kell meggyújtani; a péntek este meggyújtandó gyertyák számát tekintve pedig két szokás van: az egyik szerint két gyertyát kell meggyújtani (az egyik jelentése: „megemlékezzél”, ti. a szombat napjáról; a másiké: „őrizd meg”, ti. a szombat napját. A másik szokás szerint annyi gyertyát kell gyújtani, ahányan vannak a családban. Az itt említett négy gyertyát nem tudjuk értelmezni. – A szerk.]. Úgy szerette inni a spriccet [fröccs – a szerk.], hogy egy az egyhez arányban volt benne a bor és a víz. Ebéd után sokszor ivott spriccet. De egyik gyerek, fiútestvérem se, soha nem ittak még spriccet se. Szombaton nem dolgoztunk, legfeljebb elmosogattuk az edényeket, de mást nem csináltunk. Aznap nem mentünk autóval, sőt biciklivel sem, és nem fogtuk kézbe a pénzt. Emlékszem, a szomszéd gyújtott fényt nálunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Többnyire sólet volt nálunk. Többnyire mindig marhahús volt benne, és volt az a libanyak, főtt libanyak, és az mindig meg volt töltve. Nem hússal, hanem liszt volt benne, zsír, paprika, só, víz. Az be volt téve abba a libanyakba, és benne a sóletban. És többnyire tojás volt még a sóletban. Ha nem volt hús, akkor volt tojás benne. Pénteken délután anyám elküldött minket a sólettel a pékhez, Kohn Nándorhoz. [Duna]Szerdahelyen legalább öt zsidó pék volt. A sóletos edény födőjét letakartuk papírral, ráírtuk a nevünket, hogy ne keveredjen össze a többi edénnyel. Szombaton délben mentünk érte. Szombaton szoktuk olvasni a Szemiremet [Valószínűleg a „Cene rené”-re (szó szerint: „Gyertek és lássatok”) gondol, a zsidó nőknek írt, jiddis nyelvű magyarázatos és egyszerűsített Sulhán Áruhra, amely népszerű szombat délutáni olvasmány, elbeszélés- és példázatgyűjtemény volt. – A szerk.]. Rendszerint meglátogattuk a [duna]szerdahelyi rokonságot, meg a barátnőkkel mentünk mint leányok, úgyhogy jól elszórakoztunk szombaton.

Minálunk volt háromszor egy héten bóher. Szóval kedden, csütörtökön és szombaton, pedig nem voltunk annyira gazdag emberek. Kedden volt a keddi bóher, aztán a csütörtöki és a szombati bóher. Nagyon rendesek voltak. Nekünk két bóherünk volt csak. Azok itt tanultak a jesivában, itt [Duna]Szerdahelyen. Azt szokták mondani a [duna]szerdahelyiek, hogy „Neben Hüst”, hogy Hüst [Huszt] mellettiek. Munkácsiak, azok jöttek mindig. Nagyon sok snorrer jött sajnos, koldus, nagyon sok koldus. Azok nagyon szegény emberek voltak, a Munkács környéki zsidók. Azok ilyen fakitermeléssel foglalkoztak, szóval nem voltak kereskedők, mert a kereskedő, ha rosszul is megy neki, az mindig hoz valamit. De azok a két kezükkel dolgoztak, és nehéz munkát végeztek többnyire.

Pénzt is kellett nekik adni, mert nem volt nekik útiköltségre, és ebédet, hát természetesen. Soha nem főzött az én édesanyám úgy, hogy egy-két ember ne jött volna, pedig mondom, hogy nem voltunk gazdag emberek, de ha főzött bablevest, krumplilevest, akármit, mindig úgy, hogyha oda valaki betévedt, akkor volt. Anyám bedagasztotta a kenyérrevaló tésztát, majd kosárba rakta, és a pék két koronáért megsütötte darabját. Egyszerre három kenyeret is süttetett az anyám, hiszen a friss kenyér gyorsan elfogyott. Sokszor bejöttek hozzánk szegény emberek, akik megettek egyszerre egy fél kenyeret.

A Purim nagy ünnepségnek számított [Duna]Szerdahelyen. Természetesen a zsidók elmentek a zsinagógába, ahol zajt csaptak, és a kereplőket rázták, amikor a Hómont [Hámán] említették. A rabbik beöltöztek csodarabbiknak, és lovas kocsival mentek Nagyabonyba, a legközelebbi faluba, ahol az állomás épült. Ott felszálltak a vonatra, és úgy jöttek vissza Dunaszerdahelyre. Purimkor színdarabot [purimspiel] adtak elő a szomszéd vendéglőben. Az egyik nagy helyiségben állították fel a színpadot. Oda befért legalább háromszáz ember. A színdarabban gyerekek is és felnőttek is játszottak. Emlékszem, milyen szépen énekeltek. A zsidó lányok és legények purimbált szerveztek. Purim alkalmából több vendég szállt meg nálunk. Somorjáról is jöttek zsidók, két lány mindig a házunkban hált meg.

Gyerekkorunkban a testvéreimmel álarcot viseltünk a Purim alatt. A leányok fiúruhába, a fiúk pedig leányruhába öltöztek, így mentek a városba. Édesanyámmal rengeteg süteményt sütöttünk, de főleg kindlit meg imbedlit. Már nem emlékszem, hogyan készítettük a kindlit, de azt tudom, hogy az imbedli egy gömbölyű sütemény volt, lisztből, tojásból, cukorból és gyömbérből készült. Főképpen a rokonoknak küldte az édesanyám [sláchmónesz]. A szegényeknek pénzt meg süteményt adtunk. Például volt itt egy olyan „Versorgungshaus”, öregotthon [Inkább szeretetháznak mondták annak idején. – A szerk.], ahová gyakran, nem csak ünnepekkor küldött süteményt szegény anyám. Kéthavonként egy nagy kosárban túrós derglit és két ötliteres kannában kakaót vittünk az öregeknek. A derglinek négyszögletes formája volt, és kelt tésztából készült, amit tejből, vajból és élesztőből dagasztottunk. A túró a közepébe került [A máshol túrós delklinek nevezett, lényegében túrós batyuban a túróhoz szoktak szilvalekvárt is keverni. – A szerk.].

A Pészah nagyon szép volt nálunk, mert olyankor összejött az egész család. Édesanyám a padláson, egy ládában tartotta a pészahos edényeket, szépen becsomagolva. Az ünnep előtt új kötényben mentünk fel értük. Elmostuk őket, majd beraktuk a kredencbe, és a hétköznapi edényeket, evőeszközöket, sőt még a főzőkanalakat is felvittük a padlásra, mert Pészahkor ezekből semmit sem használtunk. Az ünnep alatt először mindig főtt tojást ettünk ebédre. Azután került az asztalra a maceszgombócleves. Édesanyám általában tyúkból főzte a levest, majd a főtt húst megsütötte. Nyolc napon keresztül nem ettünk mást. Egy fazék mindig tele volt tojással. Amikor megéhezett valamelyik gyerek, a tojást héjában főtt krumplival majszolgatta. Édesanyámnak elég nagy gondot jelentet előteremteni az ünnepi lakomát, hiszen özvegy volt, öt gyereket nevelt, és nem volt pénzünk.

Az anyai nagyapám [Ruider Benjámin] vezette a szertartásokat az ünnepek alatt. Emlékszem, Pészahkor mindig egy szép vánkos került a székére az asztalfőnél [Pészah első estéjének szertartásáról, a széderestéről van szó. Pészah az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulásnak, tehát a szabadságnak az ünnepe. A szabad emberek pedig a bibliai időkben kényelmesen elheveredve, bal oldalukra dőlve, jobb kézzel szedegették a falatokat az akkoriban alacsony asztalról. (Rabszolgáknak tilos volt ilyen testtartásban étkezni.) A párnát ennek emlékére, támasztéknak teszik a szédert vezető férfi székére. – A szerk.]. Nagypapa rendszerint felvette a fehér kitlit és a fehér sapkát. Héberül tartotta a szertartást, de lefordította magyarra, hogy mindenki megértse. A fiúk kérdeztek, a nagypapa válaszolt [A hagyomány szerint a legkisebb fiú vagy a legfiatalabb gyerek teszi föl a kérdéseket. Lásd: má nistáná. – A szerk.]. Amikor már tudtunk olvasni, mindegyik gyerek elolvasott egy részletet az Hagadából. Volt egy tál, azon voltak a maceszok, és volt ilyen nagy fehér damaszttörülköző, az még meg van most is. És így volt hajtva a három macesz, úgyhogy hozzá lehetett nyúlni mind a háromhoz. Mindig kellett hozzányúlni. Volt egy szédertál, egy nagyon szép szédertál, azon volt rajta a macesz, és le volt takarva, és azon voltak ilyen kis tányérkák, egyikben volt a chrajszesz [hárószet – lásd: máror], nem tudom, micsoda, ami a dióból van. Aztán volt a torma, volt a retek, sós víz, ami kellett, minden rajta volt. Biztos megvan mindnek a jelentősége. Nagyon szép volt a széder, mert utána mindig ünnepeltünk, énekeltünk: „kilaj noe, kilaj joe, adirbim lechó…” [Ezt az imádságot éneklik a szédereste végén. A refrén jelentése: „Őt illeti a dicséret, Őhozzá illik!” – A szerk.].

A Szukot és a Szimhát Tóra a kedvenc ünnepeim közé tartoztak. Régen minden háznál építettek szukát, sátrat. A bátyáim az udvarunkon állították fel, és a tetejét náddal takarták le. A szukát szépen kidíszítettük. Csillagokat vágtunk ki színes papírból, a diót aranypapírba csomagoltuk, megkötöttük és felakasztottuk a sátorban. Amikor esett, a színek lecsurogtak a lepedőkre, amelyek a sátor falait képezték. Szép időben kint ettünk a szabad ég alatt. Természetesen etrog meg lulov [luláv vagy lülef, vagyis pálmaág] is volt nálunk. Minden reggel imádkoztunk, majd a szukában elfogyasztottuk a reggelit. Ünnepekkor rendszerint meglátogattuk egymást a rokonainkkal, barátainkkal és ismerőseinkkel. Az ünnep nyolc napig tart. Ebből a nyolc napból négy a főünnep, és négy a félünnep, chalamajd [Csak az első két nap főünnep, a többi félünnep. – A szerk.]. Akkoriban az volt a divat, hogy a rokonok meglátogatták egymást. 

A Hanuka nyolc napig tartott. Az ünnepek alatt kicsit jobb ételek kerültek az asztalra, rendszerint siskát [fánk] sütöttünk. Máig megőriztem édesanyám hanukás gyertyatartóját [hanukija]. Nálunk Ruider nagypapa szokott hanukagyertyát gyújtani, halála után pedig édesanyám, minden este gyújtott egy-egy gyertyát, a gyertyatartót meg az ablakba tettük, az udvari ablakba. Hanuka alatt kártyáztunk meg trendeliztünk. Volt egy ilyen pörgettyű, és arra rá volt írva „had, stain, salos, arba”. Egy, kettő, három, négy. És aki a legtöbbet pörgette, úgyhogy a pörgettyű leesett, az nyert. És ezt pénzben is szoktuk játszani.

Újév előestéjén, majd Újév napján és utóestéjén a zsinagógába mentünk. A Ros Hásáná alatt olyan gyümölcsöt szoktunk enni, amit egész évben nem eszünk. A zsidó temető mellett egy naspolyafa nőtt, arról szedtük le a gyümölcsöt. Újévkor rendszerint bárhesz került az asztalra. A családfő szétosztotta a családtagok között, úgyhogy mindenki kapott egy majcit [darabot], amit chamécben mártogatott [Ros Hásánákor  nem szokás savanyú dolgokat az asztalra rakni, amilyen például a chamécnek számító ecet, hanem édes dolgokat, például mézet kínálnak. Elképzelhető, hogy az interjúalany nem jól emlékszik, de az is, hogy esetleg valamilyen helyi vagy családi szokásról van szó. Mivel Ros Hásánákor szokás halat enni, a halhoz adott mártás szolgálhat mártogatnivalónak, és ha ebbe valamilyen chámécos dolgot tesznek, ezt lehet így hívni. – A szerk.]. A gyerekek akkor kaptak (egyszer egy évben) új ruhát. A Jom Kipur alatt papucsban [Lehetőleg nemezpapucsban, de semmiképpen nem bőr lábbeliben! – A szerk.] mentünk a zsinagógába, mert az a gyásznak a jele. Részt vettünk a reggeli és az esti szertartásokon. Este volt a Kol Nidrej [Kol Nidré]. Anyám ki sem ment végig a templomból. Szigorúan betartottuk a böjtöt. Egyáltalán semmit nem ettünk. Tizenkét éves koromban már én is rendesen böjtöltem.

Apámnak hat testvére volt: Miksa, Sámuel, Bernát, Adolf, Albert és Fanni. Ortodox családból származtak, és nagyon összetartottak. Az apai nagyapám [Reisz Jakab] járceitja [jahrzeit] alkalmából rendszerint az összes testvér összejött [Duna]Szerdahelyen.

Reisz Miksa volt a legidősebb a hét gyerek közül. Édesanyám lánytestvére, Ruider Száli volt a felesége. Reiszék Nyárasdon laktak [Nyárasd – két egykor Pozsony vm.-ben, majd Komárom vm.-ben lévő kisközség, Alsónyárasd és Felsőnyárasd 1940-ben végrehajtott egyesítéséből jött létre Nyárasd, szlovákul Topoľníky. – A szerk.]. Miksa bácsi kocsmát nyitott. Azelőtt általában minden falusi zsidónak volt kocsmája. Ezenkívül földműveléssel foglalkoztak, és teheneket meg lovakat tartottak. Öt gyermekük született: Árpád, Zoltán, Izidor, Frigyes és Gizella. Miksa bácsi családja az ortodox hitközség tagja volt. A vásárúti imaházat látogatták. A háború alatt a család nagy részét deportálták. Miksa bácsi a feleségével együtt Auschwitzban pusztult el. A gyerekek az Árpin és Izidoron kívül hazatértek. Nem biztos, hogy a két fiú Auschwitzban halt meg. Lehet, hogy valamelyik munkatáborban vesztek el. Az unokatestvéreim a háború után is tartották a hagyományokat, de már nem vezettek kóser háztartást. Zoli körülbelül 1949-ben kiment Amerikába. Gizus is már huszonöt éve él ott. Frigyes [Duna]Szerdahelyen lakott, nemrég halt meg.

Apám következő testvérét Reisz Sámuelnek hívták. Felesége, született Schultz Mária zsidó volt. Sámi bácsiék [Duna]Szerdahelyen laktak. Hat gyermekük született, három lány: Jolán, Bella, Sára és három fiú: Andor, Nándor és Sándor. Mariska néni otthon volt, Sámi bácsit pedig a jéggyárban alkalmazták. Azelőtt ilyen blokkjegek voltak, és a nagybácsimat bízták meg az eladással. A pénzt egy gazdag [duna]szerdahelyi zsidónak, Wetzlernek kellett leadni. Sámi bácsi nagyon becsületes volt, mindig leadta az egész összeget. Wetzlerék viszont megszánták, mert szegény volt, és ráadásul el kellett tartania a sok gyereket. Amikor például háromszáz koronát adott le, Wetzler úr csak százhúszat fogadott el. Nagyon jó emberek voltak ezek a Wetzlerék. Sámi bácsi, Mariska néni, Jolán, Bella és Nácika valószínűleg Auschwitzban pusztult el. Sanyi a háború után kivándorolt Izraelbe, ahol kibucban élt. Izraelben halt meg. Andor Poděbradyban [Poděbrady, csehországi város] dolgozott mint szívspecialista. Megnősült, de a felesége elég hamar meghalt. Andor sosem cigarettázott, nem ivott, mégis rákban halt meg. Sárika férjhez ment, és 1949-ben kimentek Izraelbe. A városkának, ahol letelepedtek, Naharija a neve. Sárika sincs már az élők között.  

Reisz Bernát nagybácsim Nagymagyaron lakott [Nagymagyar – kisközség volt Pozsony vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben 1300 lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, 1938-ban átmenetileg visszakerült Magyarországhoz az első bécsi döntéssel.– A szerk.]. Fogalmam sincs, hogy hívták a feleségét, mert nagyon régen, még a háború előtt halt meg. Három családjuk volt: Paula, Gizella és egy fiuk, akinek a nevére már nem emlékszem. Bernát bácsi vegyesboltot nyitott a faluban. Minden évben kétszer-háromszor ellátogatott hozzánk, mert az egyik lánya [Duna]Szerdahelyre ment férjhez. Bernát bácsi kivált a többi testvér közül, igen elegáns ember volt. A többiek egyszerűen öltözködtek, Bernát bácsinak viszont olyan ficsúros volt a megjelenése. A háború alatt a fiún kívül mindannyian lágerban pusztultak el. A fiú a háború után nyitott szegfűüzletet Ausztriában, a város neve Baden bei Wien.

Édesapám következő testvérét Reisz Adolfnak hívták. Dolfi bácsinak Nádszegen volt fűszerüzlete. A felesége nevére sajnos nem emlékszem, de tudom, hogy nem dolgozott.  Dolfi bácsiéknak két fiuk és három lányuk született: Karolin, Jozefin és Manci. Az egyik fiút Öcsinek szólítottuk, a másik nevét nem tudom. Mind a ketten [Duna]Szerdahelyen inaskodtak. Az egész család lágerban pusztult el.

Reisz Albert nagybácsim Grazban telepedett le, és vegyesüzlete volt. Feleségül vett egy német nőt, akinek a nevére nem emlékszem. Egy fiuk meg egy lányuk született, Sára. Az én szüleim is Grazban szerettek volna új életet kezdeni, de az édesapám közben 1922-ben meghalt, és édesanyámmal végül [Duna]Szerdahelyre kerültünk. Albert bácsi lánya, Sári még a háború előtt Jeruzsálemban telepedett le. Többször találkoztam vele, amikor Izraelben voltam.

Apámnak volt egy húga is, akit lány korában Reisz Fanninak hívtak. Fanni néni Győrben lakott.

Anyámnak hat testvére volt: Miksa, Heinrich, Herman, Száli, Riza és Irén. Mindannyian Vásárúton születtek, és ortodoxok voltak. Ruider Miksa volt a legidősebb, ő Eperjesen lakott, és kocsmáros volt. Ezenkívül földműveléssel is foglalkozott. Kétszer nősült, mind a két felesége zsidó lány volt. Fogalmam sincs, hogy hívták az első feleségét, a másikat is csak Berta néniként ismertem. Az első asszony három gyereket hozott a világra: Dezsőt, Nándort és Terit. Szülésben halt meg. A második házasságból egy fiú született, akit Mihálynak hívtak. Berta néni jó anya volt, nem tett különbséget a gyerekek között. Miksa bácsi a tallósi imaházba járt. A gyerekeit zsidó hagyományok szerint nevelte. A háború alatt az egész családot deportálták. A szülők lágerban pusztultak el. Misi, Dezső és Nándor a háború után Izraelbe ment. Dezső és Misi már meghalt, de Nándor még él. Jóval idősebb nálam, lehet olyan nyolcvannyolc éves

Anyám következő bátyja, Ruider Henrik Komáromban élt. A Kossuth téren volt a vaskereskedése. Heinrich bácsi egy zsidó lánnyal, Lőwinger Irmával nősült meg. Négy gyermekük született. A két idősebbet Marcinak és Katalinnak hívták, de a két kisebbik gyerek nevére már nem emlékszem. Komáromban szép nagy zsidó hitközség volt. Bár Heinrich bácsiék ortodoxok voltak, Irma néni nem hordott parókát. Henrik bácsi sem volt annyira vallásos, de azért szombaton meg az ünnepek alatt elment a zsinagógába. A háború alatt az egész családot deportálták. Henrik bácsi a feleségével együtt a lágerban veszett el. A két kisebbik gyereküket Auschwitzban elgázosították. Marci és Kató visszatért, és a háború után kimentek Izraelbe. Marci már meghalt, csak Kató maradt meg a családból. Parkinson betegségben szenved. Gyakran telefonálunk. Régebben leveleztünk, de most már egyikünk sem bír írni.

Édesanyám harmadik bátyját Ruider Hermannak hívták. Herman bácsi Vásárúton élt, kocsmáros volt és gazdálkodott. Frida néni, a felesége háztartásbeli volt. Két gyerekük volt: Mátyás és Lenke. A háború alatt Herman bácsi egy transzportba került a fiával. Egy irtó csúnya lágerba, Mauthausenba szállították őket. Nagyon soványan jöttek vissza. Emlékszem, valami negyvenöt kilósak lehettek, pedig Herman bácsi azelőtt nagy termetű ember volt. A többieket is deportálták. Frida néni a lágerban pusztult el. Lenke túlélte. A háború után mindhárman Vásárúton telepedtek le. Egy ideig gazdálkodtak. Lenke később férjhez ment [Duna]Szerdahelyre, és közös háztartásban élt az apjával. Lenke rákban halt meg, szegény, korábban, mint az édesapja. Matyi ma Nyitrán lakik. Eléggé vallásos, ő szokta temetni a zsidókat.

Anyám egyik nővérét lány korában Ruider Rizának hívták. Egy Goldmann nevű zsidóhoz ment férjhez. Az esküvő után Hidaskürtön telepedtek le [Hidaskürt – kisközség volt Pozsony vm.-ben, 1891-ben is, 1910-ben is 1600 főnyi lakossal. – A szerk.]. Riza néni férje földműveléssel foglalkozott. Három családjuk született: két fiú és egy lány, Katalin. Riza néni a férjével együtt valószínűleg Auschwitzban halt meg. A három gyerekből csak egy tért vissza a lágerból. Kató Izraelben él. Az eperjesi unokatestvéremmel, Ruider Nándorral házasodott össze [Ruider Nándor és Goldmann Kató első unokatestvérek voltak, Nándor Kató anyja legidősebb testvérének, Ruider Miksának volt a fia. – A szerk.]. Még nem voltak nálunk [Duna]Szerdahelyen, de én többször találkoztam velük Izraelben. Katóval máig tartom a kapcsolatot, szoktunk telefonálni.

Édesanyám lánytestvére, Ruider Száli a nyárasdi Reisz Miksához ment férjhez. Miksa bácsi volt apám legidősebb testvére. Száli néniék Nyárasdon laktak. Öt gyermekük született: Árpád, Zoltán, Izidor, Frigyes és Gizella. Erről a családról már meséltem [Lásd feljebb: Reisz Miksa, ifj. Reisz Jakab legidősebb testvére. – A szerk.]. 

Anyám legfiatalabb testvérét Ruider Irénnek hívták. Irén néni Müller Bélához ment feleségül. Az esküvő után Alsószeliben telepedtek le [Alsószeli – nagyközség volt Pozsony vm. Galántai járásában, 1891-ben 1300 lakossal, 1900-ban 2200, 1910-ben 2100 lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került (Dolné Saliby). – A szerk.]. Irén néniéknek három fiuk született. Az egyiket Lászlónak hívták a másik kettő nevére sajnos nem emlékszem. Lacika súlyos betegségben szenvedett. Hetente háromszor bejárt hozzá Pozsonyból egy orvos vesetöltésre. Ráment az egész vagyonuk, de mégsem tudták megmenteni. Müllerék ortodox zsidók voltak. Valószínűleg mind az auschwitzi koncentrációs táborban pusztultak el.

Az én nevem Jana Feldmárová, zsidó nevem Jökütö. Ez azért van, mert az apám után vagyok, ő volt Jajkav [Jakov], és azért. 1922. augusztus ötödikén születtem Dunaszerdahelyen. Hároméves koromban édesanyám beíratott egy vegyes óvodába. Eleinte a testvéreim kísértek el az óvodába, de négyéves koromban már magam is elballagtam. [Duna]Szerdahelyen akkoriban nem volt olyan nagy a forgalom, mint most. Nagyon jó óvó nénink volt. Az óvodában színes ceruzát, kis papundeklit kaptunk, rajzoltunk, énekeltünk és szavalni tanultunk.

Az óvoda után zsidó alapiskolába [elemibe] jártam Dunaszerdahelyen. A zsidó iskola annyiban különbözött az állami iskolától, hogy zsidó hittant is tanultak a gyerekek. Szerettem iskolába járni. A kedvenc tantárgyam a számtan volt. Leginkább Stadler tanító urat kedveltem, ő tanította nekünk az ötödik osztályban a matematikát. A Komenského utcában lakott, ott, ahol ma a sógorom [Feldmár Sándor] él a feleségével, Irénkével. Stadler úr nagyon jó tanító volt, sosem ütött meg senkit. Akkoriban voltak ám olyan tanítók is, akik nádpálcával büntették a rosszalkodó gyerekeket.

Amikor kikerültem az alapiskolából, édesanyám beíratott egy pozsonyi reálgimnáziumba. A Lévyéknél laktam Pozsonyban, de én annyit sírtam ottan, hogy az borzasztó. Reálgimnáziumban tanultam, arra is emlékszem, egy saroképület volt. Légcölöp utca 1. Haza kellett engem hozni, aztán polgáriba beíratni. Így kerültem a szlovák nyelvű polgári iskolába [Duna]Szerdahelyen. A polgári iskolában mindegyik tantárgyat más tanár tanította. A többség keresztény volt, de sose tapasztaltam zsidóellenességet az iskolában. A kedvenc tanítómat Csukának hívták. Számtant tanított. A tanárok között volt egy ilyen, aki zsidó lett. Geernek hívták. Azt hiszem, németül írják azt Geernek. Zsidó lett, keresztény volt, és zsidó lett, igen. Fogalmam sincs, miért.

Az anyanyelvem magyar, de beszélek szlovákul és németül is. Ezenkívül még az óvodában megtanultam héberül írni és olvasni. Németül egyrészt otthon, másrészt az iskolában tanultam meg. Most is úgy-ahogy gyakorolom a nyelvet. Van egy nagyon jó barátnőm Bécsben, akivel minden héten telefonálok. Az itteni tót zsidók nem tudnak németül, úgyhogy nincs alkalmam németül beszélgetni. Németül megértek mindent, és el is mondok mindent, amit akarok. 

Iskolás éveim alatt a szombatokat és az ünnepnapokat rendszerint otthon töltöttem. Szombaton egyáltalán nem közlekedtünk autóval, és nem szálltunk föl a biciklire sem. Anyukám viszont sosem tiltotta meg nekünk, hogy játsszunk az udvaron. Hétvégén találkoztam a barátnőimmel, és jól szórakoztunk. Az alapiskolában Lina volt a legjobb barátnőm. A háború után is tartottuk a kapcsolatot. Azt lehet mondani, hogy haláláig barátnők maradtunk. Lina zsidó volt, de az iskolán kívül akadtak keresztény barátnőim is. Leginkább az utcabeli gyerekekkel játszottam. Szabadidőnkben együtt rajzoltunk, futkároztunk, fogócskáztunk és bújócskáztunk. Amikor már polgáriba jártam, azért otthon is kellett segíteni, például felmosni a konyhát vagy lemosni a bútort.

Legszívesebben Irén néninél, édesanyám lánytestvérénél [Müller Béláné, szül. Ruider Irén] nyaraltam Alsószeliben. Müllerék ortodox zsidók voltak, és rendszeresen jártak az imaházba, Felsőszelibe. Egyszer én is velük mentem. A nagynénim kóser háztartást vezetett. Emlékszem, hogy vittem vele a sakterhez a baromfit. Irén nénit nagyon szerettem. Azt hiszem, ő volt a legjobb nagynénim. Nyáron igen jól éreztem magam náluk, sokáig aludhattunk, és a tóra jártunk fürödni. Édesanyámmal gyakran meglátogattuk Mülleréket. Rendszerint lovas kocsival mentünk Alsószelibe, és útközben megálltunk Hidaskürtön is, ahol anyám következő nővére, Riza néni [Goldmanné, szül. Ruider Riza] lakott. Nem emlékszem, mikor ültem először vonaton, de Pozsonyba gyakran utaztunk vonattal. Autóban is ültem a háború előtt. A bátyáimnak még akkoriban nem volt autójuk, de nekünk a férjemmel a háború előtt is volt autónk, de olyan öreg autó volt csak, nem új autó volt.

Négy testvérem volt: Béla, Árpád, Katalin és Rózsi. Én voltam a legkisebb ötünk közül. A legidősebb bátyám neve Reisz Béla, zsidó neve Jichak volt. Béla 1910-ben született Vásárúton. Zsidó alapiskolába járt [Duna]Szerdahelyen. Tizenhárom éves korában megtartották a bár micvóját. Mind a két fiútestvéremnek volt bár micvója. A bátyámnak is magyar volt az anyanyelve, de természetesen beszélt szlovákul is. Felnőttkorában marhakereskedéssel foglalkozott. Péntekenként ráhajtották a teheneket a teherautójára, majd elindult velük Pozsonyba. Azt lehet mondani, ő volt a családfenntartó, amíg meg nem nősült. Elég későn nősült, körülbelül harmincéves korában. 1942-ben feleségül vette Feldmár Janát, leendő férjem [Feldmár Jenő] húgát. Az esküvő után Nyékvárkonyon éltek, Janka szülői házában [Nyékvárkony (Vrakúň) – 1940-ben jött létre Csallóköznyék és Várkony egyesítésével, és ekkor Komárom vm.-hez tartozott. Az 1910-es népszámlálás idején Csallóköznyék Pozsony vm. Dunaszerdahelyi járásához tartozott, lakóinak száma 650 fő volt; Várkony ugyancsak Pozsony vm. Dunaszerdahelyi járásához tartozott, valamivel népesebb, 870 lakossal rendelkező kisközség volt. – A szerk.]. A bátyám Nyékvárkonyon is marhakereskedéssel foglalkozott. Hamarosan, talán 1943-ban megszületett az egyetlen fiuk, Janika. Béla egyáltalán nem volt vallásos. Nem emlékszem, hogy tagja lett volna valamilyen pártnak vagy ilyesminek. A háború alatt munkatáborba került, Ágfalvára. Valószínűleg 1943-ban halt meg. Már nem emlékszem, milyen úton kaptunk hírt a haláláról. Tömegsírba temették Budapesten. Az ágfalvai áldozatok emlékére a rákoskeresztúri temető zsidó részlegében állítottak sírkövet [Elképzelhető, hogy nem 1943-ban, hanem 1944-ben halt meg Reisz Béla. Ágfalván ui. annak az ún. Niederdonau erődvonalnak az egyik munkatábora volt, amely Pozsonytól Kőszegig húzódott (Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Donnerskirchen /Fehéregyháza/, Siegendorf /(Cinfalva/). Harmincötezer munkaszolgálatost kényszerítettek ezen a vonalon sáncásásra 1944 novemberétől 1945. március végéig. Az öthónapos robot során minden harmadik munkaszolgálatos elpusztult részben a körülmények miatt, részben azért, mert a Vörös Hadsereg közeledtével a nyilasok és az SS-ek legyilkolták őket. – A szerk.]. A temető maradék része keresztény, de sajnos nem tudom, hogy katolikus vagy református-e. Béla feleségét és Janikát 1944. június tizenötödikén a többi [duna]szerdahelyi és környékbeli zsidóval együtt Auschwitzba deportálták. Együtt utaztunk. Amikor megérkeztünk a koncentrációs táborba, rögtön elválasztottak minket. Annyit tudok, hogy 1944. június 18-án már gázosították a zsidókat, mert három napig tartott az út. Reisz Janka a kisfiával együtt gázkamrában pusztult el.

A második bátyám, [Reisz] Árpád 1912-ben született, Vásárúton, az ő zsidó neve Ábrahám volt. Árpit a Brüll cégnél alkalmazták egy fatelepen. Ezenkívül otthon is rengeteget dolgozott. Árpi tagja volt a Hasomér Hacairnak [lásd: Hasomér Hacair Csehszlovákiában]. Eljárt különböző előadásokra, ő is részt vett a szervezésükben. Az 1930-as évek végén a Hasomér Hacair toborozta a fiatal zsidókat. A bátyám 1938-ban egy csoporttal Palesztinába ment. Először Budapestre mentek, majd hajóra szálltak, mert akkoriban csak így lehetett Palesztinába jutni. Eléggé nehéz volt az út, mert Cipruson elfogták őket, ilyen lágerfélébe kerültek. Kaptak enni és inni, de nem hagyhatták el a szigetet. Sokáig rostokoltak Cipruson, de végül sikerült Palesztinába jutniuk. Bátyám Nesz Cionban telepedett le. Akkoriban még csak gyerekcipőben járt a zsidó állam. Árpi eleinte nagyon nehéz munkát végzett, utakat építettek. Borzasztó körülmények között élt. Később gazdálkodott, és végül a katonaságnál dolgozott haláláig mint szakács. A háború alatt próbáltuk fenntartani a kapcsolatot. Az 1940-es évek elején édesanyámmal leveleztek. Szegény anyám csupán tizenöt szót írhatott a levelezőlapra. Nagyon meg kellett gondolni, mit írjon, mert valószínűleg cenzúrázták. Árpi azért hosszabb leveleket küldhetett Palesztinából. A bátyám kétszer nősült. Egyik felesége nevét sem tudom. Mindkettő palesztinai származású zsidó volt. Az első feleségével 1942-ben tartották meg az esküvőt. Az asszony megbetegedett, és hamarosan meghalt. Egy gyerekük született, a Jakab. Jakab civilben van, de a katonaságnál dolgozik már harmincöt éve. Árpi ugyanúgy gyakorolta a zsidó vallást Izraelben, mint a szülői házunkban. Egyáltalán nem lett vallásosabb. A háború után is tartottuk a kapcsolatot. Többször találkoztunk Izraelben. 1981-ben halt meg Nesz Cionban. Sajnos nem vehettem részt a temetésén, de otthon nyolc napig süvet ültem [lásd: gyász, süve]. Azóta többször is meglátogattam a bátyám sírját.

Az idősebbik nővérem [Reisz] Katalin volt, zsidó neve Gitl. 1914-ben született Vezekényen. Kató férjhez ment Neusatz Gyulához. Az esküvő után [Duna]Szerdahelyen éltek. A szülői házunkban maradtak, az udvar hátsó részében volt a lakásuk. Két szobát laktak, és egy konyhájuk meg egy óriási spájzuk volt. A vécé kint állt hátul az udvaron. Gyula a malomhoz közel nyitott kóser mészárszéket. Katóéknak négy családjuk született: két lány és két fiú. Én csak a nagyobbik leány nevére emlékszem, Juditnak hívták. Bár a nővéremék egy udvarban laktak velünk, hétköznap külön étkeztek. Ünnepnapokon viszont a mama főzött. Kató egy kiváló ember volt. Négy családja volt, de mindig gondolt a szegényekre. A háború előtt voltak földjeink, és ősszel rendszerint gabonát őrlettünk. Előfordult, hogy Kató ellopott otthonról egy kis lisztet, és csütörtök este elvitte a szegényeknek. Amit tudott, beszerzett nekik. Hányszor kért a mamától zsírt, hogy ennek nincs, annak nincs… Egyikünk sem volt olyan jószívű, mint Kató. 1944. június tizenötödikén a nővéremet a gyermekeivel együtt Auschwitzba deportálták. A lágerban pusztultak el mindannyian. A sógorom munkaszolgálatos volt Sashalmon, Pest mellett. Az egész családból csak ő menekült meg. A háború után [Duna]Szerdahelyen maradt, és újra megnősült. Később a második feleségével együtt kivándorolt Izraelbe. Többször meglátogattak, amikor Izraelben voltam.

A másik nővérem lánykori neve Reisz Rozália, zsidó neve pedig Lea. Ő 1918-ban született Vezekényen. Rózsika a [duna]szerdahelyi zsidó alapiskola után Pozsonyban járt kereskedelmi iskolába. Miután befejezte az iskolát, és én is kikerültem a polgáriból, közösen nyitottunk otthon kötödét. Vettünk egy kötőgépet, és megrendelésre kötöttük a szvettereket, ruhákat, gyerekholmit. Rózsika hozzáment egy zsidó szűcshöz, akit Reisz Jenőnek hívtak. [Duna]Szerdahelyen tartották meg az esküvőt. Egy fiuk született, de a nevére sajnos nem emlékszem. Deportálták, és az édesanyámmal együtt gázkamrába vitték. Rózsika hazatért a lágerból, a férje is megmaradt. A háború után született a második fiuk, Julius [Reisz], a családban magyarul, Gyulának szólítottuk. Nővérem a férjével és a fiával együtt 1949-ben kiment Izraelbe. Egy Bejt Jichák nevezetű városkában telepedtek le. Rózsika csibeoltással foglalkozott. Ezenkívül tyúkokat meg pulykát neveltek, sőt egy lovat is vettek. A sógoromnak volt narancsosa is, amit kapott, egy darabot, nem tudom, mennyit. Izraelben megszületett a legkisebb gyermekük, Lea. Leuska sajnos hirtelen meghalt. A nővérem 1998-ban halt meg Izraelben. Sajnos nem vehettem részt a temetésén, mert Izraelben úgy van, hogy meghal valaki, és két órán belül eltemetik. Két órát várnak, és azután máris eltemetik [Tilos temetetlenül hagyni a halottat, akár rövid időre is, ezért a halottat igyekeznek rögtön, a halál napján eltemetni, Jeruzsálemben akár még éjszaka is. Izrael legtöbb városában engedélyezve van, hogy csak a halál másnapján temessék el a halottat. Szombaton és ünnepnapokon nem temetnek, csak a nap kimenetele után. – A szerk.]. A következő napon viszont Izraelbe utaztam, és a nővérem házában gyászoltam, süvet ültem. Egy kis sámlin ültem nyolc napon keresztül. A gyász alatt az izraeli rokonok hordtak nekünk főtt ételt, ebédet vagy vacsorát. Bevallom, nem tartottam be szigorúan a süvét, mert szombaton fölkeltem egy kicsit, és ebédet főztem.

Gyerekkoromban Rózsikával töltöttem a legtöbb időt, együtt játszottunk. Egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra. Rózsika felnőttkorában kimondottan szép asszony volt. Én voltam az egyetlen ötünk közül, aki az édesanyánkra hasonlított. Amikor a nővérem rám nézett, gyakran mondogatta: „Mintha anyánkat látnám.” Rózsika nagyon jó ember volt – zsidóul úgy mondják, nagy cedókeszten [Cedékeszten, azaz jótékony, szegények, betegek sorsával törődő ember. – A szerk.]. Amikor még egészséges volt, csütörtökönként összeálltak három asszonnyal sütni. Rózsika néha három tepsi süteményt is bevitt az öregotthonba.

Amikor kimaradtam a polgári iskolából, kötéssel kerestem a kenyeremet. Rózsikával mindaddig kötöttünk, amíg el nem vittek bennünket a lágerba. Sok megrendelést kaptunk,  mert akkoriban nem lehetett kötöttárut kapni az üzletekben. Adagokban kaptuk a pamutot, nagyon olcsón jött ki. A környező falukból, sőt Jókáról is akadt kuncsaftunk. Gyorsan terjedt a híre a kötödénknek, nem kellett reklámozni.

1938-ban volt az Anschluss. Az édesanyám és a rokonaim borzasztóan fogadták a hírt. Emlékszem, állandóan a rádiót hallgattuk. Mindennek ellenére nem hittünk el mindent. Volt egy szomszédunk, akinek az unokahúgát körülbelül 1941-ben a gyerekeivel együtt elvitték. Akkoriban sok lengyel származású zsidót vittek el [Duna]Szerdahelyről a szlovák–lengyel határhoz [Dunaszerdahely 1938 óta ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.]. Ez a leány írt haza, hogy éheznek, és meg fognak halni. A szomszédasszony átjött megmutatni édesanyámnak a levelet: „Nézze, Reiszné, ez [a lány] megbolondult, hogy ilyeneket ír.” A saját nagynénje nem hitte el, hogy elvonszolták őket, és nehéz körülmények között élnek. Sajnos ottvesztek mindannyian.

Amikor Hitler megszállta Lengyelországot [lásd: Lengyelország lerohanása], eluralkodott rajtunk a félelem. [Duna]Szerdahelyen több zsidó üzletet kiraboltak, többek között Kornfeld nagy üzletét is [Kornfeld Ármin áruházáról van szó. Lásd a Centropa Kornfeld Ferenccel, Kornfeld Ármin fiával készített interjúját. – A szerk.]. Később elkobozták a zsidóktól az ipart, és bezárták a kocsmáikat [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Az embereket megfosztották a kenyerüktől, a megélhetésüktől. Mindenben meg voltunk félemlítve. Antiszemitizmus a háború előtt? Ami általános volt csak … Hát nem érintett bennünket. Hát mondjuk, megtiltották, hogy a zsidóknak nem szabad ide menni, moziba vagy színházba vagy mit tudom én, ami volt. Szóval nem érintett kimondottan bennünket. Hát persze hogy betartottuk, nem jártunk el oda. Nem gondoltunk arra, hogy elmeneküljünk. Ma már el sem tudom képzelni, hogyan tudtunk azokban a nehéz időkben megélni. Az unokatestvérem, Reisz Zoltán segített rajtam [Reisz Zoltán Jana Feldmárová apja Miksa nevű testvérének volt a fia. – A szerk.]. Zoli igen értett az üzleteléshez, hiszen a háború előtt saját rövidáruüzlete volt. Komáromban szerzett nekem inghez való anyagokat. Én kiszabtam az inget, megvarrattam, és a szövetkezetekben [lásd: Hanza Csehszlovákiában] adtam el. Képes voltam Jókára járni biciklivel, ami jó pár kilométer, de valamiből élni kellett.

A szomszédok nem egy alkalommal segítettek rajtunk. Az egyik esetre tisztán emlékszem. 1943-ban történt. A testvéremnek, Rózsikának még megvolt a kötödéje. Az egyik szomszéd, akit Holtznernek hívtak, a községházán dolgozott mint hivatalnok. A gyűléseken megtudta, mire készülnek a hatóságok. Egyik este átjött figyelmeztetni bennünket, hogy másnap házkutatást fognak nálunk tartani. Tényleg így történt, de nem találtak semmit. Illegálisan beszerzett holmit kerestek. Rózsika adagokban kapta a pamutot, és mindenről volt számlája. Mindent előkészített, főleg mivel tudta, hogy fognak jönni. A szomszédunk figyelmeztetésének köszönhetően nem történt semmi. Egy másik alkalommal valaki bezörgetett hozzánk az ablakon, hogy razziára készülnek a csendőrök, a bátyám tűnjön el. Már nem is emlékszem, miért kellett elbújnia. A [duna]szerdahelyi zsidók különböző forrásokból értesülhettek a csendőrök terveiről. [Duna]Szerdahelyen szolgált egy Bárky Ernő nevű rendőr, aki gyakran hozta az embereknek a híreket. Nem mondom, hogy ingyen hozta, de hozta.

A testvéreim is próbáltak úgy-ahogy boldogulni. A háború alatt betiltották a sógorom, Neusatz Gyula kóser mészárszékét. Egyik ismerősünk, Weiner Piroska megengedte, hogy titokban a pincéjében vágja le a borjút meg a marhát. Valahogyan átjutottak a kerítésen, talán kicsit eldöntötték, és úgy vezették az állatokat a pincébe. A magyarok alatt Piroskát valaki följelentette, hogy titkosan szappant főz a pincében. Weineréknek ugyanis a háború előtt szappankereskedésük volt. Ezután házkutatást rendeztek náluk. Lementek a pincébe azt remélve, hogy rábukkannak a szappanra. Ehelyett egy marhát találtak ott. A tehenet vagy a borjút rögtön elkobozták, és Piroskát a sógorommal együtt lecsukták. Egy napig ültek, de végül Bárky rendőr közbenjárásának köszönhetően kiengedték őket. Szegény Piroska teljesen jóhiszeműen, ellenszolgáltatás nélkül engedte át a sógoromnak a pincét, hogy legyen keresete a négygyerekes apának.

A helyzet egyre rosszabb lett. Az utcánkból, azaz a Teleki utcából gettót csináltak. Először itt összpontosították a [duna]szerdahelyi és a környékbeli zsidókat. Megszabták, hogy milyen órákban lehet kijárni. Gondolom, akkor szereztük be az élelmet is, akkor vásárolhattunk be. A Teleki utcából a nagytemplom udvarába vittek bennünket. Onnan 1944. június tizenötödikén mindenkit bevagoníroztak, és Auschwitzba szállítottak.

Rózsi [nővére, Reisz Jenőné] három hónappal korábban került Auschwitzba, mint én. Rózsika 1944-ben elment meglátogatni a férjét, aki Sashalmon volt munkaszolgálatos. Pesten az állomáson elfogták, és elvitték Kistarcsára. Három hónapig tartózkodott ott, és aztán Auschwitzba, majd Brezinkába [Birkenau] került [Jana Feldmárová némileg ellentmondásosan fogalmaz: Reisz Jenőné föltehetően nem volt három hónapig Kistarcsán, hanem valóban kb. három hónappal előbb került Auschwitzba, mint ő. Az első deportáló vonat ugyanis 1944. április 28-án indult Auschwitzba Kistarcsáról, mintegy 1800 emberrel. A deportáltak között voltak azok is, akiket a német megszállás napján és a következő napokban a pályaudvarokon és Budapest utcáin vett őrizetbe és szállított Kistarcsára a magyar rendőrség. – A szerk.]. Akkor találkoztunk, mikor Auschwitz 1945-ben evakuált. Rózsikának még megvolt a haja, mert a korábbi transzportokat nem nyírták le. Engemet viszont teljesen „megkopasztottak“. Rózsika sokat segített rajtam meg a többieken. Nagyon jó helyre osztották be, a kleiderskammerbe [ruharaktár]. A lágerben nem kaptunk alsóneműt, csak egy szürke ruhát és a holanďankit [Olvasd: holangyanki – a koncentrációs táborban így nevezték a szlovákul beszélő zsidók a facipőt, ugyanis a hollandi facipőkre emlékeztettek. – A szerk.], azt a facipőt. Egyszer jött egy egész postakocsi ruha. Rózsika igyekezett a szállítmányból valamit kicsempészni, és engem meg az ismerőseit meleg öltözettel ellátni. Annyi rokonom még sosem akadt, mint akkor, de az összes [duna]szerdahelyi rabnak mégsem jutott ruha.

Amikor Auschwitzot 1945-ben evakuálták, Rózsika tudta, hogy a „Bé zwei Bé“ [B2B] lágerban tartózkodom [Auschwitzban 1944 novemberében leállították az elgázosítást, és igyekeztek eltüntetni a tömegmészárlás nyomait, 1945 januárjában pedig, a Vörös Hadsereg közeledtére, elhajtották Auschwitzból azt a kb. 58 000 embert, akik még képesek voltak járni. – A szerk.]. Odaküldött valakit értem, hogy együtt maradhassunk. Három napon keresztül éjjel-nappal meneteltünk. Egyszer csak valamilyen rakétákat röpítettek a fejünk fölött, és a németek lefektettek bennünket a hóra. Ott nagyon megfáztam. Rózsika is megbetegedett, tifuszt kapott. Egy ilyen német házba mentem be, hogy legalább egy kis forró vizet adjanak a nővérem számára. Adtak is, de levetették velem a pulóvert. Ilyen a sors. Akit életre szántak, az életben marad, akit pedig nem, az sajnos… [Nem világos, hogy mikor ment be a német házba, valószínű, hogy ez már a táborból való szabadulás utáni napokban történt. – A szerk.] 

Auschwitzból Ravensbrückbe kerültünk. Ravensbrück egy nagyon csúnya láger volt. Onnan Neustadt-Glewébe szállítottak bennünket. Neustadt-Glewe valahol a cseh–német határon található [Neustadt-Glewe (Mecklenburg) –  a ravensbrücki női tábor egyik melléktábora volt, amelyet 1944. szeptember 1-jén állítottak föl. Ide hurcolták Auschwitz evakuálása után a női foglyok egy részét, és repülőtér-építésen, a Dornier Művek repülőgépgyárában, valamint sáncásáson dolgoztatták őket, mintegy ötezer főt. – A szerk.]. Itt az volt a foglalkozásom, hogy egy hosszú szárú gumicsizmában le kellett ereszkednem a szennygödörbe, és kannákba kellett mernem a szennyvizet. A munkámat úgy hívták, hogy „leszáll újból a gyöngyhalász”. Volt egy ilyen sachta, ahol a szemét volt. Sachta, szemét volt, és volt eddig érő csizmám, ilyen gumicsizma, és minden nap onnan kannával kellett kimerni a vizet, a szennyvizet, kannákkal oda leszálltam, és ezért kaptam nem egy porció levest, ami járt, azt a vizet, hanem két porciót.

A nővéremmel Neustadt-Glewében szabadultunk fel. Nagyon nehéz volt hazajutni. Vonattal, autóval, teherautóval, mindenfélével utaztunk. Az úton elkaptak minket az oroszok, elvittek valamilyen lágerba, de már nem is emlékszem pontosan, mi minden történt. Arra emlékszem, hogy Csehországban, Brünnben szálltunk ki. Pozsonyban már várt a férjem. Prágában valamilyen szervezet a vonatból kidobált olyan cetliket, és rá volt írva, kinek van otthon hozzátartozója. Így tudtam meg, hogy a férjem otthon van. Jenő [Feldmár Jenő – A család ezzel a keresztnévvel illette, de a hivatalos okmányokban „Eugen” néven szerepel. Lásd: magyar nevek szlovákosítása. – A szerk.] meg a hazatért raboktól értesült, hogy útban vagyok hazafelé. Pozsonyból lovas kocsival jöttünk haza.

A férjem [Feldmár Jenő] a háború alatt került Ligetfaluba [Egy interjúalanyunk elbeszéléséből, akinek az apja Engerauban halt meg, kiderült, hogy ez a Pozsony mellett fekvő kis falu, Engerau (Ligetfalu) akkoriban Ausztriához tartozott, és magyar munkaszolgálatosokkal ásattak a környéken tankcsapdákat. Ezeknek a munkaszolgálatosoknak egy (nem tudni, mekkora) részét 1944 decemberében vagy 1945 első hónapjaiban – miután megásatták velük a sírjukat ­– agyonlőtték. Engeraut a háború után visszacsatolták Csehszlovákiához, majd később Szlovákia része lett. Mára Pozsony egyik városrésze (Petržalka). – A szerk.]. A lágerban jó összeköttetést szerzett, valaki rendszeresen sütött nekik kenyeret. Amikor észrevétlenül közlekedhetett a lágerban, az embere egy lámpást rakott az ablakba. Akkor tudta, hogy mehetnek a kenyérért. Jenő harmadmagával szökött meg a lágerból, a galántai Krausszal és a sógorommal. A másik testvérüknek is sikerült valahogyan megszöknie, és együtt mentek Nyékre. Tizennégy helyen bujkáltak a háború végéig. Egyszer egy szalmakazalban húzódtak meg. Nagyon jó emberek éltek a faluban. Az egyik jótevőjüket Nagy Andrásnak hívták. Ő volt az összekötő. A közelben éltek Belkóék meg a Schichterék, nagy uraságok voltak. Rendszeresen megfőztek a szökevényeknek, ez a Nagy Andris meg hordta nekik az ennivalót. Amikor háznál bujkáltak, akkor ott kaptak enni. Mondom, nagyon jó nép lakott Nyékvárkonyon. Azt a három embert etetni kellett, tiszta ruhára volt szükségük. Az életükkel játszottak, mert Nyékvárkonyra helyezték ki a csendőrkonyhát. A község körülbelül 1945 áprilisában szabadult fel. Nagy Andris éppen építkezni akart, és Jenő valamennyire próbálta visszasegíteni a jócselekedetét. Természetesen, így nem tudta visszaadni, hiszen a barátja életmentő volt. Amikor Andris meghalt, a férjem csináltatott neki sírkövet. Belevésette, hogy ott fekszik a megmentője. Ha azt mondanák nekem ma, hogy menjek Várkonyba lakni, biztos elmennék. Máig jó kapcsolatban vagyok a nyékiekkel, bejárnak hozzánk.

Miután hazatértünk a lágerból, visszakaptuk földjeinket és a szülői házunkat [Duna]Szerdahelyen. Természetesen, az egész ingó vagyonunk elveszett. A háború után kitettük a házunkból az arizátort [Az a személy, aki a zsidó vagyont átvette és kezelte. – A szerk.]. Először csak a nővérem, Rózsika és a sógorom, [Reisz] Jenő lakták a házat. Én akkoriban a férjemmel éltem Nyéken [Nyékvárkonyban]. 1947-ben visszajöttünk Dunaszerdahelyre, és közös háztartásban éltünk a testvéremmel. 1949-ben Rózsikáék kivándoroltak Izraelbe. 1952-ben mi is új helyre költöztünk, és a szülői házamat bérbe adtuk. Később lebontották. A ház alatt egy óriási borospince volt, rengeteg téglából épült. A kommunizmus alatt nehezen jutott az ember építőanyaghoz, így aztán nyolc ember megvette az épületet, és a téglából családi házak épültek. A telket nem is olyan régen adtam el. 

Jenővel Béla bátyámon keresztül ismerkedtem össze, Béla ugyanis Jenő húgával, [Feldmár] Janával nősült meg. Janka sógornőm gyakran meglátogatott Dunaszerdahelyen, és néha a bátyja is elkísérte. Így jöttünk össze. 1944. május kilencedikén tartottuk meg a polgári esküvőt [Duna]Szerdahelyen. Nagyon nehéz időszakban mentem férjhez. Abban bíztunk, hogyha összeházasodunk, nem visznek el engem. Nemcsak mi házasodtunk össze, hanem Stecklerék is. Persze, így is lágerba kerültem. A háború után, 1945. július tizenötödikén megtartottuk az egyházi esküvőt is. Neuschloss kántor adott össze bennünket [Duna]Szerdahelyen. Szerény körülmények között esküdtünk, a mennyasszonyi ruhát is Stecklernétől kértem kölcsön. Az egyik szomszédasszonyunk, Hentzel néni volt az unterführer, tehát ő vezetett a hüpe alá [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A testvérem, Rózsika házában tartottuk meg a lakodalmat. Úgy emlékszem, egy tyúkból főztünk húslevest tíz ember számára.

A férjem 1912. október tizenötödikén született Nyékvárkonyon [Valószínűleg Várkonyon született. Nyékvárkony 1940-ben jött létre. – A szerk.]. Az alapiskola után a nyomdász szakmát tanulta ki. A háború előtt a csallóközi újság kiadójában alkalmazták. A háború után már nem maradt a szakmájában, mert a tüdejének ártott a nyomdában használt festék. Az 1950-es évek elején a Jednotában kapott állást. Eleinte együtt árultuk a textilt és a konfekciót a környékbeli falukban. Teherautóban szállítottuk az árut. Úgy hívták szlovákul, hogy „pojazdná predajňa”, azaz mozgóbolt. Nagyon nehéz munka volt. Akkoriban még nem voltak lecsukható teherautók. Alacsony ládákba pakoltuk az árut, és így raktuk a járgányra. Értesítettek minket, hol kapnak az emberek fizetést. Többnyire a kocsmánál szoktuk kirakni és kínálni az árut. Két alkalmazott járt velünk, Tibor és Etuska.

A férjem később a villanyosművekhez került, nem tudom pontosan, mit csinált. Végül a hidegkonyhán kötött ki. Ő lett [Király]Karcsán a hidegkonyha-vezető. Összesen talán öt alkalmazottja volt. Mindig reggel frissen betették a üvegekbe a árut, ki volt mérve, azt hiszem, három kiló volt talán egy üvegben, és vittük a üzletekbe. Majonézes saláta, kirántott hal, kocsonya, ilyesmi. Az egész járás, sőt [Nagy]Megyer és Somorja környéke is [Király]Karcsáról hordta a hidegételeket. Jenő harminckét évig dolgozott a Jednotának.

A férjem imádott autózni meg motorozni. Körülbelül öt autót vett összesen élete során, többnyire Renault-t. Az első kocsinkat Pöstyénben vettük a Tuzexban [Külföldi, elsősorban természetesen nyugati árut kínáló üzlethálózat, ahol valutáért más üzletekben nem található áruféleségeket lehetett beszerezni. – A szerk.]. Izraelből kaptuk rá a pénzt. Szép piros Fiat volt vagy Renault, már nem emlékszem pontosan. A férjem nagyon vigyázott rá, piszkos autóval nem indult el sehova.

Én körülbelül 1952-ben kaptam állást a [duna]szerdahelyi Jednotában. Pénztárosként dolgoztam teljes huszonnyolc évig. Az irodám a posta mellett volt. Akkoriban nyolcvanöt üzlete volt a Jednotának. Mindig én fizettem ki az összes számlát, ami befutott. Minden nap bejártam a bankba. A Jednotából többször elküldtek iskolára. A kommunizmus alatt kötelezően tanultunk oroszul. Egyáltalán nem ment az orosz nyelv, nem bírtam megtanulni a verseket. Ahányszor elmentem az órára, mindig máshová ültem, hogy ne kérdezzenek tőlem semmit.

Nagyon rendes munkatársaim voltak. Természetesen tudták, hogy zsidó vagyok. [Duna]Szerdahely nem valami nagy város. Soha nem voltak problémáim a zsidó származásom miatt. A volt munkatársaim máig emlegetnek, amikor találkozunk. Azt mondogatják, hogy az egyik kezemben volt a telefon, a másikkal beszéltem, a harmadikkal meg pénzt olvastam. Mai napig tartom velük a kapcsolatot. Néha összejövünk, leülünk egy kicsit beszélgetni. Az egyik munkatársnőm ma is rendszeresen benéz hozzám. Úgy tudom, a többiek a közeljövőben valamilyen találkozót szerveznek, úgyhogy többen fogunk összejönni.

Két fiam született. Az idősebbik fiam neve Ladislav, zsidó neve pedig Meir ben Jakov. 1946. július tizenkettedikén született [Nyék]Várkonyban. Lackót szlovák nyelvű alapiskolába írattuk be [Duna]Szerdahelyen. Amikor elvégezte a nyolc osztályt, egy pozsonyi kisegítő iskolába került. Ez is egy szlovák iskola volt. A fiam perfekt beszél szlovákul, a tévében szívesebben nézi a szlovák állomást, mint a magyart.

A másik fiam neve Tibor, zsidó neve pedig Jichak ben Jakov. 1950. február huszonötödikén született, Dunaszerdahelyen. Azt hiszem, a kisebbik fiamnak is a sógorom [Feldmár Sándor] lett a keresztapja [Az interjúalanyok gyakran emlegetik „keresztapaként” azt a személyt, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. – A szerk.]. Tibi, hasonlóképpen, mint a bátyja, szlovák alapiskolába járt [Duna]Szerdahelyen. Utána a „chemická školába” [vegyészeti szakközépiskolába] járt Pozsonyban. Érettségi után a pozsonyi orvosi egyetemre jelentkezett. A férjemmel sosem szóltunk bele, mit tanuljon vagy mihez kezdjen az életével, saját maga választotta a szakmát. Prágában is tanult egy ideig. Ő felnőtt ginekológus [nőgyógyász] és gyermekginekológus is. Pozsonyban szerezte az atesztációját [ott szakosodott].

Az iskolán kívül Tibor harmonikázni is tanult. A én férjem nagyon szerette a zenét. Borzasztóan szerette a zenét, mindenféle zenét szeretett. Jó mulatós ember volt. Mindenféle nótákat hallgatott. A fiam gyerekkorában kezdett el harmonikázni. Először Statdrücker Ernő, az evangélikus pap fia adott neki magánórákat. Később beírattuk a zeneiskolába. Tibi két fokot végzett, tehát nem csak az alapokat sajátította el, hanem a felsőbb fokozatot is befejezte. A gyerekek többször felléptek. Tibor édesapja sokszor felnőttkorában is elővetette a harmonikát. Ünnepek alatt a vacsora után mindig harmonikázott. A fiam most is gyönyörűen harmonikázik, sőt az unokám, Peti is megtanult harmonikázni.

A gyerekek szlovák iskolákba jártak, de otthon magyarul beszéltünk. Amikor a fiúk betöltötték a nyolcadik-kilencedik évüket, úgy gondoltuk, szóval beszélgettünk velük a vallásról, elmeséltük nekik, mi történt velünk és a családunkkal. Nagyon nehezen viselték, hogy nincs nagymamájuk, nagypapájuk. Én talán még nehezebben viseltem. Tibi gyakran mondogatta: „Mindenkinek van nagypapája! Hol az enyém?” Akadtak olyan szülők is, akik nem árulták el a gyereküknek, hogy zsidók. Tibi egyszer hazajött, és azt mondja: „Hát mondtam a Zsuzsinak, hogy ő is zsidó.” Zsuzsikának Steiner Vili bácsi volt az apja, a biztosítóban volt igazgató. Steinerék nem mondták el a lányuknak, hogy zsidó. Amikor Tibi elárulta neki, elkezdett sírni, bement a szüleihez, és megkérdezte „Én zsidó vagyok?” Aztán persze megmagyarázták a kislánynak. Minden a neveléstől függ.

A háború után Nyéken [Nyékvárkony] telepedtünk le. A férjem szülői házában laktunk körülbelül két évig. Egy háztartásban éltünk Jenő öccsével, aki akkoriban még legény volt [Feldmár Sándor – A Centropa Feldmár Sándorral is és a feleségével, Irena Feldmárovával is készített interjút. – A szerk.]. Nyéken földműveléssel foglalkoztunk. 1947-ben visszamentünk [Duna]Szerdahelyre. Kitettük a szülői házunkból az arizátort, és ott laktunk 1952-ig.

1952-ben vettünk egy kis kertes házat a Komenského utcában, [Duna]Szerdahelyen. Előttünk egy Novotný nevű úr lakott benne. Azt hiszem, ő volt a [duna]szerdahelyi hús- vagy baromfigyárnak a vezetője. A házban két szoba, konyha és egy fürdőszoba volt. Az egyik szobában a gyerekek voltak, a hálószobában pedig mi aludtunk. Később hozzáépítettünk egy kis szobát, és a fürdőszobát is kicsit átrendeztük. Miután papa [Feldmár Jenő] öregkorában súlyosan megbetegedett, a fürdőkádat tusolóval cseréltük fel. A férjem ugyanis egyszer megcsúszott a kádban, és nagyon rosszul lett. A házban máig az a bútor található, amit 1952-ben vásároltunk. A papa halála után csak az idősebbik fiam, Lackó maradt velem a házban. Mostanában azt kívánom, bárcsak egy szobánk lenne. Nem való nekem ekkora lakás. Egyedül kell végeznem mindent. Minek az a sok szekrény, a vacak kristály? Kinek van arra szüksége, amit nem használ?! Igénytelen emberek vagyunk, meg vagyunk elégedve azzal, amink van. Éreztem már ennél jobban is magam, de volt már sokkal rosszabb is. Legyen egészség, tető a fejünk felett, télen meleg, kész.

A férjem nagyon szeretett olvasni, hiszen nyomdász volt legénykorában. Jenő leginkább a történelmet szerette. Sok újságot járattunk, többek között a „Csallóköz”-t [regionális hetilap], az „Új Szó”-t [szlovákiai magyar napilap], a szlovák nyelvű „Sme” napilapot. A mai napig szívesen olvasok. Hetente megveszem az „Új Nő”-t [szlovákiai magyar havilap] és „Vasárnap”-ot is [hetilap].

A kommunizmus alatt tagja voltam a CSEMADOK-nak [Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség]. A CSEMADOK gyakran szervezett kirándulásokat, főképpen Magyarországra. Jártunk például Győrben és Ópusztaszeren, Szlovákiában pedig meglátogattuk Somorját és Pozsonyt. A CSEMADOK rendszerint magyar nyelvű színdarabokat mutatott be [Duna]Szerdahelyen, a szervezésben néha én is részt vettem. A férjemmel a Jednotától is jártunk kirándulni. Több alkalommal voltunk például a Tátrában. Jenő szeretett síelni a jednotás munkatársaival. Ezenkívül nagyon szerettünk Poděbradyba járni. Poděbrady egy gyönyörű fürdőhely, nem messze Prágától. Az unokatestvérem, Reisz Andor dolgozott ott mint szívspecialista [Reisz Andor Jana Feldmarová apja Sámuel nevű testvérének a fia volt. – A szerk.]. Andor nagyon híres orvos volt. Kiállított nekünk egy beutalást, amivel két-három hétig is a fürdőben maradhattunk. A délelőttöket különféle kezelésekre fordítottuk, délután pedig sétáltunk.

A háború után többnyire zsidó társaságunk volt, de akadtak nagyon jó keresztény barátaink is Nyékvárkonyon. Nyékvárkonyon nagyon szerettem lakni. Miután 1947-ben [Duna]Szerdahelyre költöztünk, továbbra is tartottuk a nyékiekkel a kapcsolatot. Mai napig sokszor látogatnak meg, amikor [Duna]Szerdahelyen járnak. A házunk ajtaja mindig nyitva állt a vendégek előtt. Sokszor öt-hat család is összejött nálunk. Kártyáztunk, römiztünk. Filléres alapon játszottunk, például lehetett nyerni három koronát, két korona ötvenet. Mindig írtuk az állást. Néha két asztalt állítottunk a konyhába, és egyszerre két partit játszottunk. Mikor összejövünk, mindig arra lyukadunk ki a mai napig is, mindig, a vége mindig a láger, az, mindig a láger, sajnos. Ezt nem lehet belőlünk kiirtani. Nagyon nehéz visszaemlékezni.

A háború után már nem éltünk kóser háztartásban. A férjem szombaton és nagyünnepekkor elvitte a gyerekeket az imaházba. Akkoriban még nagyobb volt a [duna]szerdahelyi hitközség. A fiúknak volt bár micvójuk is. Mind a kettő nagyon szép volt, részt vett rajta az egész kile. Lackó bár micvóját a [duna]szerdahelyi imaházban tartottuk meg. Reich bácsi készítette fel zsidó hittanból. A szertartást Baum bácsi, a helyi sakter vezette. A fiam zsidó neve Meir ben Jakov. A fiam felolvasott egy részletet a Tórából, majd szépen megköszönte a szülőknek a nevelést. A templomi ünnepség után többen itthon is meglátogattak, hogy gratulálhassanak Lackónak. Tibi bár micvóját 1963. március másodikán tartottuk meg [Duna]Szerdahelyen. Értesítőket nyomtattunk, és elküldtük az itteni meg a külföldi rokonoknak, ismerőseinknek és a [duna]szerdahelyi hitközség többi tagjának. Nála is Baum bácsi vezette a szertartást.

1948-ban a férjemmel azon gondolkodtunk, hogy elmegyünk Izraelbe. Árpád bátyám már 1938-tól kint élt. Rózsi nővérem [Reisz Jenőné] 1949-ben vándorolt ki. Rózsika kisfiát édesanyámmal együtt Auschwitzban gyilkolták meg. Emlékszem, amikor Rózsika visszatért a lágerból, elhatározta, hogy nem marad Csehszlovákiában, mert nem tudna itt élni. Úgyhogy két testvérem kinn élt a zsidó államban, volt kihez fordulni. A férjemmel elintéztük a szükséges iratokat, de sajnos súlyosan megbetegedtem a hátgerincemmel, és kénytelenek voltunk [Duna]Szerdahelyen maradni. Egyáltalán nem érdekelt minket a politika, nem voltunk párttagok. A Jednotában nem okoztak problémákat ez miatt, és nem is próbáltak rábírni, hogy lépjünk be a pártba.

Amikor 1948-ban megalakult Izrael, örültem, hogy a zsidóknak is lesz végre saját államuk. A két háborúról csak a legrosszabbat gondoltuk [lásd: hatnapos háború; 1973-as arab–izraeli háború]. A veszekedéshez véleményem szerint mindig két fél kell. A zsidók ugyanúgy hibásak voltak a történtekben, mint az arabok.

Tizennégyszer voltam Izraelben. Én voltam az első [duna]szerdahelyi, aki a zsidó államban járt. Először 1964-ben utaztam ki. Természetesen a kommunizmus alatt nem volt olyan könnyű kijutni külföldre. Emlékszem, a kriminál [detektív] jött hozzánk, és kikérdezett, kihez megyek, hova megyek, mit tudom én. A nővéremhez, Rózsikához készültem, aki súlyos beteg volt. Az egyik oldala teljesen megbénult. Szerencsére kaptam az állapotáról orvosi bizonyítványt. Végül elengedtek. Két hétig maradtam Izraelben. Nem volt időm kirándulni, mert a testvéremet ápoltam. Sokszor ki sem mozdultam a házból. Két hét nagyon kevés idő, de Rózsikának már azzal is segítettem, hogy láthatott. Árpád gyakran meglátogatott minket. Ő egyébként is rendszeresen betért Rózsikához. Nagyon jó volt újra találkozni a bátyámmal. Emlékszem, borzasztóan sírtunk. De nem maradhattam hosszabb ideig Izraelben, mert a gyerekeimet sem lehetett otthon hagyni. Később a férjem is velem jött Izraelbe. A fiaim is jártak már a Izraelben. Lackó a papával utazott, Tibi pedig a feleségével. Azért később volt alkalmam megnézni egyet s mást. Izrael nagyon szép ország. Jártam a tengerparton és a Weizmann intézetben, ami egy gyönyörű hely. Érdekelt a betegek ellátása. Az egy óriási kórház.

Miután az idősebbik fiam, Lackó befejezte az iskoláit, egy virágkertészetben volt segédmunkás. Abból állt a munkája, hogy ültetgette a virágokat, nemcsak [Duna]Szerdahelyen, hanem Spišský Štiavnikban és Kroměříšban is volt. Lackó addig volt állásban, amíg négy vagy öt évvel ezelőtt [2001/2-ben] meg nem operálták vastagbélre. Sajnos pozitív lett a lelet, ezért az orvos azt javasolta, hogy ne menjen vissza dolgozni. Úgyhogy betették invalidba [rokkantsági nyugdíjba].

Tibor fiam nőgyógyásznak szakosodott a pozsonyi orvosi egyetemen. A kommunizmus alatt a [duna]szerdahelyi állami kórházban dolgozott. Aztán körülbelül öt évvel ezelőtt [2000-ben] saját rendelőt nyitott, de még mindig bejár a kórházba is. Tibi egy galántai származású zsidó lánnyal nősült meg. Vera Lichnerová 1950. október tizenharmadikán született, azt hiszem, Galántán. Tiborral a főiskolán ismerkedtek össze. Vera fogorvosnőnek tanult. A polgári esküvőt  [Duna]Szerdahelyen, az egyházi esküvőt viszont Budapesten tartották meg. A kommunizmus alatt nem nézték jó szemmel, ha valaki templomban esküdött. Budapesten Salgó László rabbi adta össze őket a Dohány utcában. A menyasszonyt én és az édesanyja vezettük a hüpe alá. A szertartás után egy vendéglőben volt az ebéd.

Tibor és Vera az esküvő után [Duna]Szerdahelyen telepedtek le. Egy fiuk született. Az unokám neve Peter, zsidó neve pedig Chaim ben Jichak. 1978-ban született Dunaszerdahelyen. Peti [Duna]Szerdahelyen járt alapiskolába és gimnáziumba. Tibor sosem ragaszkodott hozzá, a fiából mégis nőgyógyász lett. Peti saját maga választotta a szakmát. 2005 májusában lesz az első atesztációja Prágában.

Tibor fiam nagyon vallásos zsidó annak ellenére, hogy otthon nem részesült szigorú zsidó nevelésben. Egyáltalán nem eszik disznóhúst, de különben minden tréfi [tréfli] náluk, úgy, mint nálunk, mert a baromfi nincs kóser módon levágva. Mivel Tibi nem eszik sertéshúsból készült szalámit, általában Bécsből hozatok neki kóser szalámit. Tibor rendkívül érdeklődik a zsidóság iránt. Sokkal többet tud a zsidó nép történetéről és a zsidó vallásról, mint én. Megvan neki Mózes öt könyve, a Tóra. Hála istennek, a fiam egy nagyon jó ember. Sok pénzt oszt szét. Igaz, van miből adakoznia, de akad olyan ember is, akinek van miből, mégsem adakozik. Tibi nem árulja el nekem, de én tudom, hogy jótékonykodik. Sajnos akad sok szegény zsidó család. Galántán is élnek szegény zsidók.

Az unokám az édesapjára ütött. Egyáltalán nem vallásos, csak jó zsidó. Peti ugyanúgy érdeklődik a zsidóság iránt, mint Tibor. Ez mind a neveléstől függ. Én és szülei igyekeztünk neki átadni a zsidó hagyományokat. Nem lett mindjárt körülmetélve, olyan világ volt akkor 1978-ban, hogy én és a nászom… mi voltunk ellene, hogy legyen körülmetélve. Akkor olyan volt a helyzet. Nem tudtuk, hogy mi lesz ilyen kommunista világban, úgyhogy nem tudtuk, hogy mi lesz, hogyan lesz, úgyhogy nem lett volna veszélyes megcsináltatni, mert hát az percek dolga. És nem tudom, talán négy éve lett vagy öt éve, nem tudom pontosan, nem öt éve, már van tizenöt éve. Nem tudom pontosan, nem tudom. Tizenhárom éves korában megtartottuk a bár micvóját. Akkoriban még nem volt körülmetélve, de a [duna]szerdahelyi hitközség elöljárói nem ellenezték. Hát mindenki meg volt híva, az egész [Duna]Szerdahely, és ott volt terítve a templomban, az imaházban volt terítve szépen. Elolvasta a Tórát, és megünnepeltük. Vettünk neki ajándékokat. Az unokám jelenleg Prágában él. Ha akad egy kis szabadideje, rendszerint elmegy péntek este vagy szombaton a zsinagógába. Pénteken néha befizet a hitközségben egy vacsorára.

A sábeszt és a nagyünnepeket általában együtt szoktuk megtartani. A fiamék tisztelik a zsidó hagyományokat, de azért szombaton vezetnek autót [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek este gyertyákat gyújtunk, és Tibor kidust mond. A bárheszt többnyire én sütöm meg, de néha a menyem készíti el. A széder most is elég szép nálunk. A háború előtt a nagyapám [Ruider Benjámin] szokta vezetni a szertartást, ma a Tibor fiam csinálja. Hasonlóképpen, mint Ruider nagypapa, héberül tartja, de mindig magyarra fordítja. Édesanyám szédertálja most is megvan. Nem tudom eldönteni, hogy ezüst-e vagy alpakka, az ünnepek előtt szépen kifényesítem. Most is ugyanúgy terítem meg az asztalt, mint az édesanyám szokta, azzal a különbséggel, hogy én már nem használok külön lábasokat a Pészahra. A Jom Kipur alatt szigorúan betartom a böjtöt. Reggel elmegyek az imaházba, és egész nap étlen-szomjan ott ülök. Vécére sem megyek ki. Csak este indulok el haza. Nem vagyok vallásos, de így szoktam meg, így csinálta szegény édesanyám is.

A háztartásom nem kóser, de néha azért hozatok Bécsből kóser húst és szalámit. Bécsben ismerek egy zsidó hentest, akit Weissnek vagy Fleischmannak hívnak, nem tudom. A városban talán ő a leggazdagabb ember. Nagyon jószívű és jótékony férfi. Sok zsidónak segített már. Zsidóul azt szokás mondani, hogy nagy cedókeszten, tehát nagyon sokat ad a szegényeknek. Azt hallottam, hogy a kárpátaljai zsidókat is segíti. Van neki a vonaton egy ismerőse, akivel minden héten nagy csomag kóser húst és egyéb élelmiszert küld Ukrajnába. Ott borzasztó sok szegény zsidó él. A bécsi hentes ezenkívül a [duna]szerdahelyi zsidókat is támogatja. [Duna]Szerdahelyen él egy asszony, aki áttért a zsidó hitre, mert a férje zsidó volt. Szasza sokkal vallásosabb, mint én, el tudja olvasni a pontatlan héber betűt is [Azaz a pontozatlan írást. A héber írásban nem jelölik a magánhangzókat. Amikor a héber írástudás erősen hanyatlani kezdett azután, hogy a rómaiak az 1. században kiűzték a zsidókat Izraelből, a rabbik az olvasás megkönnyítése érdekében kifejlesztették az ún. nikkudimokat, azaz pontok rendszerét. A mássalhangzók fölé vagy alá írt pontok jelzik az ejtendő magánhangzókat – az ilyen szöveget pontozott szövegnek hívjuk. – A szerk.]. A férje tanította meg héberül olvasni, pedig ő nem volt vallásos ember. Szasza streng [szigorúan] kóser. Rajta kívül már csak egy zsidó özvegyasszony vezet kóser háztartást [Duna]Szerdahelyen. A bécsi hentes „fillérekért” küldi Szaszának a kóser húst és a szalámit.

A férjem 2001. október elsején halt meg Dunaszerdahelyen. Kornfeld úr temette el a zsidó temetőben. A férjem után nyolc napig süvet ültem. A gyász alatt a sógornőm [Feldmár Irénke (Irena Feldmárová)] látott el élelemmel. A papa [vagyis a férje] sajnos nagyon nagy űrt hagyott maga után. Hetente egyszer fölkeresem a sírját, és gyertyát gyújtok az emlékére.

[Duna]Szerdahelyen már csak néhány zsidó család él, de ez a pár zsidó nagyon összetart, nagyon összetart, úgyhogy rossz volnék, ha valakire is tudnék mondani valamit, úgyhogy nagyon összetartanak. Azelőtt is összetartott a zsidóság, mindig. Pláne, ha bajban volt, akkor még jobban összetartott. A háború után megújult a hitközség. Jobban működött, mint a mostani, mert több tagja volt. Jelenleg három fiatalember intézi a hitközségünk dolgait: Árpád Reisz, az egyik unokatestvérem fia, Tibor Kornfeld és a fiam, Tibor. Az egyik a temetőről gondoskodik, a másik erről, a harmadik arról. Rajtuk kívül talán Schwarz is a vezetőséghez tartozik. Rendszeresen tartunk gyűlést. Ma már ritkábban találkozunk. Legutoljára a Purim alkalmából jöttünk össze az imaházban. A gyűléseken megvitatjuk a hitközség ügyeit. A fiatalok rendszerint beszámolnak, milyen állapotban van a temető, mennyi volt a jövedelem… A hitközség tulajdonában ugyanis több üzlet van. Ezeket az üzleteket bérbe adják, és a bérleti pénz a közös kasszába kerül. 

A háború alatt elszenvedett üldöztetésért a Szlovákiai Igazságügyi Minisztériumtól kárpótlást kaptam. A Claims Conference-től háromhavonta kapunk pénzt. Magyarországról is kaptam valamit. Sajnos nincs az a pénz, amivel kárpótolni lehetne a veszteségemet. Mást viszont nem tudnak csinálni. Úgy gondolom, hogy ez is egy szép gesztus.

Tibor és Vera minden nap meglátogatnak. A menyem is éppen olyan jószívű, mint a fiam. Délután, olyan két óra felé vagy három órakor jön: „Anyu, megyünk egy kicsit sétálni.” Az unokám jelenleg Prágában él, de minden hónapban hazajön. Sokszor telefonál, néha este is. Telefonon keresztül kér receptet, mert esténként főz magának. Jó gyerek, hála istennek, nagyon szeretem. Még azt szeretném megérni, hogy hüpe alá vezessük. De ki tudja, mit hoz majd a sors.

Elisabeth Horsky 
Stadt: Wien 
Land: Österreich
Name des Interviewers: Arthur Schnarch und Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Januar 2002, Dezember 2007, Januar 2008

Elisabeth Horsky hat sich nach reichlichem Überlegen entschlossen, für unser Projekt ihre Lebensgeschichte zu erzählen.

Sie empfängt mich sehr herzlich in ihrer Wiener Wohnung.

Es fällt ihr nicht leicht, denn ihre behütete Kindheit und Jugend endet schlagartig 1938.

Nach sechs schweren Jahren wird sie 1944 mit ihren Eltern, Verwandten und Freunden nach Polen, ins KZ Auschwitz-Birkenau, deportiert.

Noch heute ist es ihr nicht möglich, genauer darüber zu berichten. 

Sie ist eine gute Gesprächspartnerin, und ich freue mich jedes Mal auf ein Wiedersehen mit ihr.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Den Großvater Josef Mermelstein hab ich kaum gekannt. Ich kann mich aber noch an die Schiwe 1 im Jahre 1929 erinnern. Damals war ich sechs Jahre alt. Das Wohnzimmer war verdunkelt und es stand ein Darrebrett [Totenbahre] an die Wand gelehnt. Das war richtig unheimlich.

Die Großmutter Gittl, die wir immer nur Babe [Anm.: jiddisch für Großmutter] gerufen haben, ist nach dem Tod des Großvaters zu meiner Tante Rosi ins Haus gezogen. Wir haben sie dort oft besucht, und ich habe von der Babe jedes Mal selbstgebackene Plätzchen bekommen.

Sie ging immer mit einem Kopftuch und war sehr lieb und geduldig mit mir. Ob sie einen Scheitl 2 getragen hat, kann ich nicht sagen. Im Jahr 1938 wurde sie sehr krank. Mein Vater ist immer nach der Arbeit zu ihr gegangen, und sie ist noch im selben Jahr gestorben.

Mein Vater Simon Mermelstein wurde am 12. Dezember 1883 in Munkács [Anm.: In den Friedensverträgen nach dem 1. Weltkrieg, im Jahre 1919, geht Munkács, das zum Königreich  Ungarn gehörte, an die Tschechoslowakei. 1938 wird es an Ungarn zurück gegeben, nach dem 2. Weltkrieg gehört die Stadt zur Ukraine] geboren.

Er hatte sechs Geschwister: Rosa Jakubovic, bei der meine Großmutter nach dem Tod des Großvaters gewohnt hat, hatte vier Söhne und zwei Töchter. Die sechs Kinder der Tante, Nandor, Jenö, Micky, Bözsi, Manci und Schani, waren wunderschön - ein Kind war schöner als das andere.

Nandor hat in Prag Medizin studiert. Als die Deutschen Prag 1939 besetzten, ist er nach Palästina geflüchtet. Aber er konnte im damaligen Palästina nicht weiter studieren. Er hat aber eine gute Partie gemacht, zwei Kinder bekommen und in Haifa eine Eisenwarenhandlung betrieben. Ich habe ihn in Israel noch besucht, er ist sehr jung, mit 41 Jahren, an einem Herzinfarkt gestorben.

Jenö hatte das Lebensmittelgeschäft seines Vaters übernommen und war in der Familie als Geldausgeber bekannt. Er hatte in den frühen 1930er-Jahren eine Weltreise gemacht, die ihn bis Honolulu gebracht hat. Am Rückweg seiner Weltreise ist er nach Monte Carlo gefahren und hat dort sein ganzes Geld verspielt.

Er hat dann von dort öfters telegrafiert, dass er Geld braucht, bis Tante Rosi, seine Mutter, genug hatte. Er hat sich aber, als sein Vater krank wurde, und er das Geschäft übernommen hat, etwas beruhigt und sich sehr bemüht, aber wie der Vater war er nicht.

Er hat Lilli, aus Michalovce in der Slowakei, geheiratet, aber Kinder haben sie keine gehabt. Lilli war mit mir im KZ Auschwitz Birkenau 3und hatte, da sie aus derselben Stadt wie die Lagerälteste des C-Lagers war, einige Vergünstigungen und konnte mir dadurch sehr helfen.

Lilli war in der Schreibstube - das war eine sehr gehobene Position im Lager. Sie konnte Ballett tanzen und hat in Birkenau an einem Abend eine ganz wundervolle Vorstellung gegeben. Jenö war im Arbeitslager und ist nach dem Krieg verwundet zurückgekommen. Er hatte dann mit meinem Bruder in Karlsbad ein Geschäft und ist 1948 mit Lilli nach Israel gegangen und dort relativ jung gestorben.

Der drittälteste Bruder war Micky. Er ist nach Jugoslawien geflüchtet, hat sich dort den Partisanen angeschlossen und wurde von den Deutschen umgebracht. Es gibt in der Gegend irgendwo eine Gedenktafel mit seinem Namen.

Bözsi hatte einen Arzt, den Dr. Szász in Uzhorod [heute Ukraine] geheiratet. Als die Deutschen kamen, haben sie mit ihrem Sohn Selbstmord begangen.

Manci und ihr Mann, der Herr Gutman, hatten ein Farbengeschäft. Damals haben die Leute der Umgebung, es waren viele Dörfer in der Nähe, ihre Häuser selbst gestrichen. In dem Geschäft gab es auch Klebstoffe, Pinsel und alles was man braucht, wenn man etwas streicht oder renoviert. Der Sohn Peter war ein wunderschönes Kind.

Manci und Peter sind im KZ Auschwitz-Birkenau ermordet worden. Mancis Mann hat überlebt und ist nach dem Krieg nach Amerika zu Verwandten emigriert. Rosis jüngster Sohn Schani wurde deportiert und ermordet.

Ein Bruder meines Vaters, der Moritz, hatte zwei Söhne und lebte in dem Kurort Daruvar [heute Koatien]. Er arbeitete als Uhrmacher und Juwelier. Er und seine Familie sind von den Deutschen umgebracht worden.

Die Tante Tubi hatte einen Jugoslawen geheiratet und lebte auch in Daruvar. Sie haben uns immer in Munkács besucht. Auch sie und ihr Mann wurden von den Deutschen ermordet. 

Der älteste Bruder meines Vaters, Onkel Mechel, kam 1926 oder 1927 mit viel Geld aus Amerika zurück. Er hat ein Haus gekauft und einen Kolonialwarenhandel betrieben.

Seine Frau - die Tante Schari - sah sehr resolut aus und war es auch. Sie hatten drei Töchter, von denen die Ilonka sich nach Amerika retten konnte. Alle anderen sind im Lager [Anm.: KZ Auschwitz-Birkenau] umgekommen.

Tante Piroska hatte Lajos Schönberger geheiratet, mit dem sie eine Buchhandlung 40 Kilometer östlich von Munkács, in Beregszasz [ukr. Berehowe: liegt heute zum kleineren Teil in Ungarn, zum größeren Teil in der Ukraine] betrieben hat.

Sie kam uns oft besuchen, und ich war auch manchmal bei ihnen zu Besuch. Sie hatten zwei Kinder, einen Buben und ein Mädel. Alle sind, gemeinsam mit der Schwiegermutter, im KZ umgekommen.

Und dann war noch die Tante Berta. Sie hatte den Dr. Rosner, einen Zahnarzt aus Humene, in der Slowakei, geheiratet und hat mit ihm bei Bauern versteckt überlebt. 1948 sind sie nach
Amerika emigriert.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Simon Blum. Er war ein sehr angesehener Mann in der Stadt. Er war sehr religiös, aber damals war jeder Jude in Munkács religiös. Mein Großvater trug aber weder Kaftan noch Streimel [jiddisch: Mütze mit Pelz besetzt].

In der damaligen Zeit wurden die meisten Streitereien unter Juden nicht bei einem städtischen Gericht, sondern mittels eines Beth Din [Rabbinergericht; wörtlich ‚Herr des Hauses der Gerechtigkeit’] geregelt, und mein Großvater war, Dank seines Wissens und Ansehens, oft als Beisitzer dabei.

Dem Großvater gehörten ein großes Wirtshaus mit separatem Gästezimmer, in dem die Leute Billard spielten und ein Weinkeller. Sein Wein war sehr gut, denn er hatte Bestellungen aus der ganzen Umgebung. Im Wirtshaus gab es einen Apparat, in den man Geld hinein werfen konnte, und es kam Musik heraus.

Auch ein Grammophon, das war ein Riesenkasten mit Platten, besaßen die Großeltern. Mein Onkel Moritz, der Bruder meiner Mutter, war lange vor dem Krieg nach Amerika ausgewandert und hatte das Grammophon geschickt.

Einen Bruder meines Großvaters habe ich gekannt, ich kann mich aber an seinen Namen nicht mehr erinnern. Er war ein reicher Mann mit einem großen Möbelhaus in Munkács, in dem Möbel, Teppiche und andere Dinge verkauft wurden. Das Geschäft lag am Korso und war so groß wie ein Warenhaus.

Es gab auch Filialen - eine zum Beispiel in Uzhorod. Dieser Teil der Familie des Großonkels war für seine großen Nasen bekannt, und eine Tochter des Großonkels, die Manya, war die Erste, von der ich je gehört habe, die sich einer Nasenoperation unterzogen hat.

Mein Großonkel saß immer mit einer langen Pfeife vor seinem Geschäft, und wenn ich im Winter vorbeikam, hat er mir immer eine Krone fürs Eislaufen gegeben. Das war viel Geld, um fünf Kronen hat man damals schon ein gutes Mittagessen bekommen. Danach bin ich zum Teich gegangen, das war ein ziemlich weiter Weg.

Dort standen Bänke, auf die man sich gesetzt und mit einem Schlüssel die Eisen auf die Schuhe montiert hat. Der Teich war geräumt, so war das Eis schön glatt, und wir sind bis zum Abend geblieben. Einmal ist mein Vater uns holen gekommen, weil wir die Zeit vergessen hatten und es schon finster war.

Eine Uhr hatte ja keiner, und die Glocken hat man da draußen nicht gehört. Der Bruder meines Großvaters wurde im Lager [Anm.: KZ Auschwitz-Birkenau] umgebracht. Eine seiner Töchter war mit einem Dr. Gross verheiratet. Sie hatten eine Tochter, die habe ich auch gekannt.

Dr. Gross hat den Krieg nicht überlebt. Mutter und Tochter sind nach dem Krieg nach Israel ausgewandert. Es ging ihnen dort nicht sehr gut, und ich habe manchmal Pakete geschickt.

Meine Großmutter mütterlicherseits hieß Ida Blum - gerufen wurde sie Eidel. Sie war aus der großen Munkácser Familie Ackermann. Sie war sehr fromm und trug immer einen Scheitl. Von ihren zahlreichen Geschwistern habe ich einige kennen gelernt:

Da gab es eine Großtante, die hieß Roth. Sie wohnte ganz in unserer Nähe. Sie besaßen eine Papierfabrik. Mit ihrer Tochter Miriam war ich befreundet, sie war nur ein paar Jahre älter als ich. Sie lebt jetzt mit ihrer Tochter in Los Angeles [USA]. Eine andere Tochter der Roths war mit dem Rechtsanwalt Katz verheiratet.

Sie wurde auf der Flucht vor dem Holocaust nach Budapest mit ihrem Sohn erwischt und ist so umgekommen. Eine weitere Tochter der Roths hat nach Rumänien geheiratet. Sie hat den Krieg überlebt, aber ich weiß nicht, was aus ihr geworden ist.

Dann gab’s noch eine Schwester von Großmutter Eidel - ich kann mich an den Namen nicht erinnern - die hatten ein Schuhgeschäft. Eine andere, Großtante Goldstein, hatte einen Lebensmittelgroßhandel, und wir sind oft am Schabbes 4 mit ihr spazieren gegangen.

Sie ist mit mir, meiner Mutter, der Großmutter Eidel und meiner Tante Flora und ihrem Sohn Otto in Polen, im KZ Auschwitz-Birkenau in einer Reihe gestanden. Nur ich wurde auf die andere Seite geschickt, alle anderen wurden ermordet.

Meine Mutter, Serena Mermelstein, geborene Blum, wurde im Juni 1890 in Munkács als eines von sieben Geschwistern geboren. Sie hatte drei Schwestern und drei Brüder. Der Ignaz und der Marton waren Zwillinge, was ich lange nicht gewusst habe, da sie sich überhaupt nicht ähnlich sahen. Marton hatte eine Tochter und einen Sohn.

• Meine Kindheit

Als ich noch ganz klein war, hat der Großvater meiner Mutter, der schon sehr krank war, bei Marton gewohnt. Onkel Marton hat seine Familie im KZ verloren und ist nach dem Krieg in Munkács gestorben.

Ignaz hat seinen jüngeren Sohn Schani im Lager [Anm.: KZ Auschwitz-Birkenau] verloren und ist mit seiner Frau und dem älteren Sohn Gyuszi nach Amerika emigriert. Gyuszi lebt in South Carolina [USA] und hat drei Söhne, die mich schon in Wien besucht haben.

Tante Marischka, sie war eine sehr schöne Frau, war mit dem sehr frommen Schulem Beer verheiratet. Dieser Schulem Beer war die beste Partie in der Stadt. Irgendwie haben sie aber das ganze Geld ausgegeben und sind dann nach New York ausgewandert.

Ich weiß nur, dass Marischka in New York Krawatten genäht hat. Sie hatten zwei Söhne, den Berl und den Moische, die ungefähr in meinem Alter waren. Niemand hat mehr was von ihnen gehört.

Tante Flora war mit Tuniu Grünwald verheiratet. Tuniu Grünwald war der Kompagnon des Farbengeschäfts von Tante Mancis Mann, dem Herrn Gutman.

Sie hatten einen Sohn Otto. Tante Flora war mit mir im KZ und ist dort mit ihrem Sohn Otto umgebracht worden. Ihr Mann ist nach dem Krieg nach Munkács zurückgekommen.

Er ist dann nach Amerika zu Verwandten ausgewandert und war immer mit meinem Bruder in Kontakt. In Amerika hat er noch einmal geheiratet und hatte mit seiner Frau noch eine Tochter.

Er ist früh gestorben, ich glaube in den 1960er Jahren. Seine Frau hatte eine Schwester in Budapest, und ich habe sie einmal in Wien getroffen.

Tante Feigusch war mit Berkovic verheiratet und hatte zwei Töchter, die Marika und die Edith. Sie hatten eine Druckerei in Beregszasz [heute Ukraine]. Keiner ist aus dem KZ zurückgekehrt.

Onkel Moritz war der jüngste. Ich habe ihn erst nach dem Krieg in Amerika kennen gelernt, da er schon vor dem Krieg nach New York ausgewandert war. In New York hat er ein Restaurant besessen. Er hatte eine Tochter Elaine, die eine Tochter und einen Sohn hat.

Ich war bei Elaines Hochzeit. Moritz war mit meinem Bruder Gyuszi in Kanada in regem Kontakt, und wir haben uns alle zur Bar Mitzwa 5 von Gyuszis Sohn in Kanada getroffen. Moritz ist 1973 in New York verstorben.   

Am 1. April 1921 ist mein Bruder Julius zur Welt gekommen. Wir haben ihn alle immer Gyuszi genannt. Ich bin am 24. Dezember 1923 geboren und wurde immer Erzsi genannt.

Bis zu meinem 20. Lebensjahr habe ich in Munkács gelebt. Es gab in der Stadt sehr viele Juden, Ruthenen und Schwaben, aber auch Tschechen, Ungarn und Polen.

Alle Nationalitäten hatten ihre eigenen Schulen, und es gab ein Theater in der Stadt, in dem immer wieder Gastspiele von ungarischen Operetten aufgeführt wurden.

Manchmal kam auch ein jiddisches Theater auf Gastspiel. Die Deutschen, die dort lebten, waren Schwaben, und sie haben ein ganz besonderes Deutsch gesprochen. Sie sind immer in die Stadt arbeiten gekommen, meistens im Winter nach der Ernte, da hatten sie nichts zu tun.

Auch als unser Haus gebaut wurde, waren schwäbische Arbeiter dabei, mit denen mein Bruder Julius und ich uns unterhalten haben. Zu den anderen Volksgruppen hatten wir, außer im Geschäft meine Vaters, kaum Kontakt.

Vierzig Prozent aller Bewohner in Munkács waren Juden. Es waren auch orthodoxe Juden wie heute in Bnei Brak [Anm.: Stadt in Israel, nordöstlich von Tel Aviv, wo ultraorthodoxe Juden leben], da kann man sich gar nicht vorstellen, wie religiös die waren!

Sie haben in einem eigenen Viertel gewohnt, dort war die Mikwe 6 und dort waren ihre Geschäfte. In der Nähe hat der Rabbiner gewohnt, der Munkácser Rebbe. Ich hab´ nur gehört, wie man erzählt hat, dass jeden Freitagabend die Chassidim 7 des Munkácser Rebben zu ihm gegangen sind ’Schreiem essen’:

Was der Rebbe uns überlässt, ist eine Mizwe 8, eine verdienstvolle Handlung, und bei ihm zu sein, war eine große Ehre. Es war nicht so einfach, zu ihm zu kommen. Bei seinem Begräbnis war die Straße schwarz vor Menschen, es waren Tausende. Ich hatte aber zu diesen streng Orthodoxen keinen Kontakt.

In der Stadt hat man sie höchstens am Shabbes, wenn sie vom Tempel gekommen sind, mit dem Streimel gesehen. Einer der Religiösen war der Teichmann, der hat nicht weit weg von uns gewohnt. Er hat nach dem Krieg in Wien gelebt, ist aber bereits gestorben.

Wenn ich gekommen bin, ist er immer vom Trottoir hinunter gegangen. Da hab ich immer gefragt: ‚Mutter, warum tut er das? Was hab ich ihm getan? Warum geht der runter vom Trottoir?’ Da hat sie mir erklärt, dass er so religiös ist und nicht anders kann. Ich hatte ja ein Kleid an, vielleicht mit kurzen Ärmeln oder so.

Es gab in Munkács sehr reiche Juden, die sich Häuser gebaut haben und dann geschaut haben, wer edlere Bäume im Garten hat. Sie haben sich sehr schöne Kleider aus Budapest bestellt und Bälle im Hotel Csillag [ungarisch: Stern] gegeben. Es gab auf der anderen Seite aber auch eine riesige Armut.

Aber für die armen Juden wurde gesorgt. Jeden Donnerstag sind sie betteln gekommen - aus der ganzen Umgebung. Da war immer das Geld hergerichtet, und jeder hat sich etwas genommen.

In den Geschäften gab es zum Beispiel einen Teller mit Kleingeld, und wer arm war, durfte sich davon nehmen. Es waren sehr viele alte Juden unter den Bettlern, aber die Juden haben irgendwie zusammengehalten.

Wenn die Leute vom Land in die Stadt kamen, meistens sind sie mit einem Fuhrwerk gekommen oder zu Fuß, sind sie barfuss gegangen, weil es schade war um die Schuhe.

Sie haben sich die Schuhe um den Hals gehängt, und bevor sie in die Stadt gekommen sind, haben sie sich die Schuhe wieder angezogen. Das war eine richtige Armut, das kann man sich nicht vorstellen. Wenn der Winter gekommen ist, konnten viele Kinder nicht in die Schule gehen, weil sie keine Schuhe hatten.

In Munkács lebten einige ziemlich verrückte Typen. Einen hat man immer Meier Ziz gerufen. Meier hat er geheißen, aber die Leute haben ihn ärgern wollen. Er hat damals bei uns im Haus ganz rückwärts gewohnt. Da lebte er mit seiner Mutter und zwei Schwestern zusammen.

Er ist so komisch gegangen und hatte dabei immer die Hände in den Hosentaschen, und er hat immer hin -und hergeschaut, ob jemand kommt. Und wenn er gekommen ist, haben die Leute geschrieen: ‚Meier Ziz!’ Dann hat er irgendwas herum geschrieen.

Es gab auch einen Typen, der war sehr groß. Und wenn er einen Anfall gekriegt hat, ist er mit riesengroßen Schritten, wie eine Gazelle, über die Straße gerannt. Und plötzlich war er wieder normal. Den haben die Leute aber in Ruhe gelassen.

Er hatte zwei Schwestern, mit denen war ich im Lager [Anm.: KZ Auschwitz-Birkenau]. Die eine war Blanca, die hat nach dem Krieg in Brüssel gelebt. Dort hab ich sie einmal getroffen. Dann gab es noch den Herschele Kakas, dem die Leute Herschele Kakas Kukuriku nach geschrieen haben.

Er war Angestellter in einer Bank und hatte ganz normal gearbeitet. Und plötzlich ist er verrückt geworden. Er trug immer ein weites Sakko mit riesengroßen Taschen, und die Taschen waren voll mit Papieren. Er hat sich eingebildet, dass diese Papiere für ihn sehr wichtig sind.

Und die Leute haben sich mit ihm unterhalten über diese Papiere. Der ist nur so rumspaziert in der Stadt und hat niemanden etwas getan. Die Leute haben auch ihn geneckt, aber er hat nicht darauf reagiert, weil er geglaubt hat, dass sie ihn Ernst nehmen.

Weil er eine so interessant aussehende Figur war mit diesem Sakko und den Papieren in den Taschen, er war nicht sehr groß und durch die Papiere sah er sehr dick aus und er ist immer mit einem Stock herumgegangen, war er irgendwie so eine Witzfigur, und es kamen immer wieder Maler, denn es gab bei uns einige junge Künstler, die in München, das war damals eine Künstlerstadt, studiert haben, die ihn gemalt haben.

Man hat die Leute, die studiert haben bewundert, man hatte so eine Sehnsucht, auch irgendwo wegzufahren, denn das war damals nicht so einfach. Und die haben dann auch andere mitgebracht, die den Herschele Kakas gemalt haben. Ich habe sogar in einem Schaufenster ein gemaltes Porträt von ihm gesehen. Es war zum Verkauf ausgestellt.

Ein Munkácser, der in Paris gelebt und studiert hat, der war für uns ein Übermensch, denn das haben sich nur wenige leisten können. Manche Munkácser haben nach 1938 in Debrecen studiert, denn Munkács gehörte ab 1938 zu Ungarn.

Eigentlich wurden Juden ja dann zum Studium nicht zugelassen, aber die hatten das irgendwie geschafft. Es waren zwei Söhne eines Arztes, und irgendein Verwandter dieser Familie, die in Debrecen Medizin studiert haben.

Und ich glaub, sie haben es sogar geschafft, vor dem Einmarsch der Deutschen in Ungarn, das war im März 1944, mit dem Studium fertig zu werden. Ich hab sie einmal in Prag getroffen. Aber nur ganz kurz, ich hatte leider keine Zeit, viel mit ihnen zu sprechen.

Als ich klein war, haben wir ein bisschen entfernt der Stadt gewohnt. Eine Nachbarin war eine Jüdin, aber in der Umgebung gab es nicht viele Juden. Die meisten haben in der Stadt gelebt. Ich hatte damals gemeinsam mit meinem Bruder ein Zimmer.

Das Haus war ein Zweifamilienhaus, und es gab einen riesigen Garten. Unser Garten war so groß, dass ich mich gar nicht getraut habe, nach rückwärts zu gehen, weil ich Angst vor Schlangen hatte. Ich hab mir eingebildet, dass es da bestimmt irgendwelche Schlangen gibt.

Aber ich hab nie eine gesehen. Sehr, sehr viele Freunde hatten wir dort. Wir haben uns regelmäßig getroffen und waren von früh bis abends beschäftigt. Meistens haben wir bei irgendjemandem auf dem Hof oder in unserem Garten gespielt.

Da gab es auch wunderbare Nussbäume, die ganz alt und riesig waren. Wir sind auf Bäumen herum geklettert und haben grüne Zwetschgen gegessen. Die sollten wir natürlich nicht essen, weil man davon Durchfall bekommen kann. Wir haben sie trotzdem immer gegessen, aber Durchfall haben wir selten bekommen.

Wenn wir gehört haben, dass die Glocken um 12 Uhr läuten, haben wir gewusst, jetzt müssen wir essen kommen. Was mit den vielen Kindern passiert ist, mit denen ich damals gespielt habe, weiß ich nicht, weil wir dann in die Stadt übersiedelt sind. In der Stadt ist mir das alles sehr abgegangen, diese Freiheit, die wir dort gehabt haben.

Es gab einen tschechischen Kindergarten in der Nähe, in dem auch Weihnachten gefeiert wurde. Der Kindergärtnerin des tschechischen Kindergartens waren die jüdischen Kinder aber nicht sehr willkommen, und deshalb wurden jüdische Kinder nicht in den Kindergarten geschickt.

Meine Mutter war der Meinung, ich soll in die tschechische Volksschule gehen, damit ich Tschechisch lerne. Ich hatte keine Ahnung von der tschechischen Sprache, denn wir haben ja ungarisch gesprochen.

Tschechisch habe ich dann von meinem Bruder gelernt, der zwei Jahre älter war als ich und schon in diese Schule ging. Ich habe oft seine Hefte genommen, so dass ich, als ich in die Schule gekommen bin, schon tschechisch lesen und schreiben konnte.

Mein Bruder und ich sind in jüdische Organisationen gegangen. Wir waren im Haschomer Hatzair 9. Es gab noch den Betar 10, aber da durften wir nicht hin.

Im Schomer hat man Geschichten erzählt, man hat ein bisschen Hebräisch gelernt, man hat getanzt und israelische Lieder gesungen. Meinem Vater haben wir das lange verheimlichen müssen, denn er mochte die Zionisten nicht. Man hat damals gehofft, dass die Juden im Land bleiben, aber wir waren Kinder, viel hat nicht passieren können.

Mein Vater hat in den 1920er-Jahren das alte Rathaus von Munkács gekauft. In dem alten Rathaus wohnten polnische Juden. Die wohnten alle schon sehr lange in dem Haus, denn es wurde nicht mehr als Rathaus verwendet, deshalb haben sie es auch verkauft.

Die alten Mieter wollten keine Miete zahlen. Einer hat gesagt: ‚Ich habe soviel Miete hier gezahlt, das Haus gehört schon mir.’ Und nach mehreren Jahren, mein Vater ist mit denen nicht fertig geworden, wollten wir das Haus renovieren lassen, denn es war in einem sehr schlechten Zustand.

Die Mieter haben sich wahnsinnig dagegen gesträubt und sind zu verschiedenen Behörden gerannt, damit die das nicht erlauben. Die zuständige Behörde hat sich dann damit befasst und ist draufgekommen, dass man das Haus wirklich in Ordnung bringen muss.

Aber es hat sich alles jahrelang hingezogen, es gab viele Prozesse. Doch dann wurden die Mieter delogiert, und sie wurden unsere größten Feinde. Als sie delogiert waren, haben wir gesehen, dass das Haus in einem schrecklichen Zustand ist.

Damals war ein Gesetz, wenn man ein neues Haus baut, ist es 20 Jahre steuerfrei. Und daraufhin haben wir das Haus abreißen lassen und an derselben Stelle neu aufgebaut. Das muss dann so um 1933 gewesen sein. Die alten Mieter sind dann auf ewig unsere Feinde geblieben.

Zum Beispiel war in dem alten Haus unten ein Gasthaus. Dort war in der Nähe eine Autobushaltestelle, da sind auch die Pferdewagen angekommen. Das war ein sehr guter Platz für ein Gasthaus. Der Gastwirt war sehr böse, dass er weggehen musste.

Aber er hat gehofft, dass, wenn das neue Haus fertig gebaut ist, er eventuell zurückkommen kann. Als der Munkácser Rebbe gestorben war, war das ein Riesenbegräbnis. Jeder hat irgendwie diesen Sarg begleiten wollen, das ist üblich, und sie haben bei uns vorbei gehen müssen zum Friedhof.

Und der Gastwirt ist zu uns gekommen und hat gesagt: Ich möchte schon endlich sehen, dass man Sie so trägt!’ Meine Mutter ist in Tränen ausgebrochen, praktisch haben wir ihm nichts getan. Sie hatten sich das selber eingebrockt, sie hatten schließlich damit begonnen.

Als das Haus dann fertig war, ist er auch nicht mehr zu uns gekommen, um nach einem Lokal zu fragen. Da war eine ältere Dame, mit der ich mich immer gut unterhalten hab. Ich habe geglaubt, sie ist uns gut gesinnt, und ich habe sie in ihrer neuen Wohnung besucht. Sie und ihre Tochter waren Schneiderinnen.

Aber sie hatten im Haus keine Schneiderwerkstatt, denn damals hatte man nicht soviel Geld. Eine Werkstatt konnte sich nicht jeder leisten. Und ich bin sie besuchen gegangen, und wir haben gesprochen wie es war und wie es ist.

Und plötzlich sagte sie: ‚Verbrennen! Verbrennen soll es!’ Sie hat das Haus gemeint. Manche ehemalige Mieter sind meiner Mutter nachgerannt und haben sie beschimpft. Munkács war halt eine kleine Stadt.

Aber wir wollten ja das Haus viele Jahre renovieren lassen, und sie hatten sich geweigert, denn wenn es renoviert worden wäre, hätten sie bleiben können, aber mehr Miete zahlen müssen. Und das wollten sie nicht. Sie hatten sich das selber eingebrockt!

Wir haben, bis das neue Haus fertig war, im umgebauten Hofgebäude, das früher das Gefängnis war, gewohnt. Dann sind wir in das neue Haus gezogen.

In dem neuen Haus waren neun Geschäfte: ein Restaurant, ein Friseur, die Kolonialwarenhandlung meines Vaters, eine Buchhandlung, ein koscheres Lokal, das nur milchige Sachen hatte - Milch und Topfen [dt.: Weißkäse oder Quark] und solche Dinge - und man konnte dort eine Kleinigkeit essen, ein Schneider und ein Büro von der Henlein 11 Partei.

Henlein war sudetendeutscher Politiker und später ein hoher Nazi. Die sind gekommen, dieses Lokal war noch frei, und wir hätten nicht sagen können: wir vermieten es Ihnen nicht. Ich weiß nicht, was genau sie dort gemacht haben, aber das Lokal war nicht sehr groß. Und dann war da noch ein Schuster.

In der Kolonialwarenhandlung meines Vaters gab es Zucker, Seife, Waschpulver, verschiedene Gewürze, Streichhölzer, Reis, Kaffee, Salz, Kerzen bis Schuhbänder - mit allem ist gehandelt worden. Montag, Mittwoch und Donnerstag sind die Leute aus der Umgebung einkaufen gekommen, da war immer sehr viel zu tun.

Es war damals anders als heute. Wir haben unsere Eltern und Großeltern gesiezt und mit ihnen in der dritten Person gesprochen. Nur mit den Tanten und Onkeln waren wir ‚per du’. Mein Vater war streng, und wir hatten großen Respekt vor ihm. Meine Mutter hat im Geschäft mitgearbeitet.

Wir hatten immer ein Mädchen im Haus, das der Mutter mit dem Haushalt geholfen hat. Die Anni zum Beispiel hatte ihre Mutter geschickt, damit sie Kochen und Wirtschaften bei uns lernt. Das waren andere Verhältnisse als heute: Die Wäsche wurde zu Hause gewaschen und gebügelt, und die Teppiche wurden hinuntergeschleppt zum Klopfen.

Die Bettwäsche wurde zuerst eingeweicht - das Mädchen hat bei uns geschlafen - drei Tage wurde Wäsche gewaschen. Zum Schluss wurde sie aufgehängt – je nach Wetter: wenn schönes Wetter war draußen, sonst am Dachboden. Jedes Zimmer wurde separat mit Kachelöfen geheizt.

Man hat speziell Holz für die Öfen gekauft. Das Holz ist den ganzen Sommer im Hof gestanden, dann ist ein Arbeiter gekommen, der das Holz zersägt und geschnitten hat. Teilweise war es auch so geschnitten, dass es für Kachelofen gepasst hat, rund und dick. Das hielt dann zwei Stunden oder mehr die Wärme.

Jeden Samstagnachmittag waren wir bei den Großeltern mütterlicherseits. Sie wohnten in einem Haus mit Garten. Im Garten stand im Sommer immer ein großer Tisch.

Die Eltern und Großeltern saßen an dem Tisch und haben alles besprochen, was während der Woche passiert war, und alle Kinder und Enkelkinder liefen im Garten umher und spielten miteinander.

Wir haben auch jedes Purim 12 bei den Großeltern gefeiert. Die Großeltern haben Leute bestellt, die verkleidet gekommen sind und uns Kindern Purim Geschichten erzählt haben.

Wir Kinder, ich hatte viele Cousins und Cousinen, die ungefähr in meinem Alter waren, hatten dreieckige Fahnen und Ratschen, mit denen wir viel Krach gemacht haben. Das war immer sehr lustig. Von meinen Cousins und Cousinen haben sehr wenige den Krieg überlebt.

Einmal im Jahr sind meine Mutter und meine Großmutter zusammen zur Kur nach Karlsbad [heute Tschechien] gefahren. Welcher Jud hat damals keine Gallensteine gehabt - alles wurde mit Gänseschmalz gekocht, denn das Gänseschmalz war koscher. Immer wenn der Zug durch den Tunnel gefahren ist, hat meine Großmutter gebetet vor Angst.

Mein Vater war fromm und ist jeden Tag ins Bethaus zum Morgengebet gegangen. Wenn er zurückgekommen ist, hat er mit uns gefrühstückt bevor er ins Geschäft gegangen ist. Mein Bruder Julius hat immer zu Hause gebetet und Tefillin 13 gelegt.

Am Shabbes ist man nicht gefahren - Autos gab es keine, man ist immer alles zu Fuß gegangen. Mein Vater war immer mit dem Fahrrad unterwegs. Nur zum Bahnhof hat man sich einen Fiaker genommen. Aber am Shabbes ist er natürlich auch nicht mit dem Fahrrad gefahren, und das Geschäft war geschlossen.

In unserer Nähe standen zwei gegenüberliegende Synagogen. Eine hat man ‚Schil’ genannt, und die andere war ein Tempel. Was der Unterschied war, weiß ich nicht. Beide Synagogen waren sehr groß. Der Tempel war etwas düster. Die Schil war schön, mit farbigen Fenstern.

Mein Vater war im Tempel, und meine Mutter ist in die Schil gegangen, weil die Großmutter Eidel auch in die Schil gegangen ist. Der Großvater Simon war auch im Tempel wie mein Vater; alle hatten feste Sitzplätze. Im Tempel wurde über alles geredet, man hat sich erzählt, was in der Stadt passiert ist: wem es gut geht, wem es schlecht geht, wer kein Geld hat und wer viel Geld hat.

Eine meiner engen Freundinnen war die Judith Hausmann, die hat, als wir noch jung waren, geheiratet. Ich glaub, sie war 18, ein oder zwei Jahre älter als ich und meine anderen Freundinnen. Als sie geheiratet hat, wollten wir auch heiraten.

Es hat uns so gut gefallen, wie der Bräutigam, der sehr fesch war, gekommen ist und sie umsorgt hat. Sie hatten sich in Budapest kennen gelernt, denn Judiths Schwester Erzsi war in Budapest Klavierlehrerin und die Schwester des Bräutigams war eine sehr bekannte Kosmetikerin in Budapest, deren Namen ich aber vergessen hab.

Geheiratet haben sie dann in Tschop [heute Ukraine]. Das ist eine kleine Stadt, die heute im Dreiländereck von Ungarn, der Slowakei, und der Ukraine liegt. Tschop war nicht weit von Munkács entfernt. Man hat deshalb nicht zu Hause die Hochzeit gemacht, weil zu viele Leute gekommen wären.

Munkács war eine kleine Stadt, jeder hat jeden gekannt, und dann wären natürlich alle gekommen. Darum sind sie nach Tschop ausgewichen. Judith hat dann mit ihrem Mann in Budapest gewohnt. Der Mann hat den Krieg nicht überlebt, Judith war während des Krieges in Budapest versteckt.

Nach dem Krieg ist sie nach Amerika zu seinen Verwandten gegangen, und hat irgendwo in der Nähe von New York gewohnt. Dort habe ich sie einmal besucht. Ihre Schwester ist 1956, während des Ungarnaufstands 14, mit ihrem Mann und ihrer Tochter nach Österreich geflüchtet.

Der Mann war Rechtsanwalt und konnte in Österreich in seinem Beruf nicht arbeiten: Darum sind sie nach einiger Zeit wieder nach Ungarn zurückgegangen. Die Tochter ist aber in Österreich geblieben und hat dann nach Südamerika geheiratet.

Nach dem Krieg haben wir, meine Freundin Zsusi und meine Freundin Miriam, die mit mir im KZ waren und jetzt in Amerika leben, Judith in Budapest besucht. Wir waren alle vom KZ noch kahl geschoren.

Als Judith mich gesehen hat, hat sie gesagt: ‚Wo sind deine schönen Haare?’ Das war wie ein Messerstich. Man hat ja selber nicht ständig daran gedacht. Also diese Sachen, die wir erlebt haben, die haben die anderen nicht verstanden.

Das wichtigste Vergnügen für uns war das Kino, das es in Munkács gab. Als ich klein war, ging ich immer am Sonntagvormittag zur Micky Maus Vorstellung. Später habe ich dort herrliche Filme gesehen, die ich jetzt noch nacherzählen könnte.

Die Revuefilme mit Jeannette Mc. Donald und Edi Nelson, Shirly Temple, Tarzan mit Johnny Weissmüller, King Kong, Erol Flynn, viele Western und natürlich die französischen Filme mit Jean Gabin und Michèle Morgan haben dafür gesorgt, dass es außer mit Protektion fast unmöglich war, Karten für die Vorstellungen zu bekommen.

Gott sei Dank, gab es den Benkö, einen der Schulkollegen meines Bruders, der der Sohn des Kinobesitzers war. So konnten wir an Karten herankommen. Alle Filme waren damals in Originalsprache mit ungarischen Untertiteln.

Wir haben zu Hause immer ungarisch gesprochen, aber man hat auch überall sehr viel Jiddisch gehört, das war gar nicht verpönt. Das Selbstbewusstsein der Juden war damals sehr hoch. Es gab keine jüdische Schule, aber natürlich mehrere Cheder 15, die keine richtige Schule sind. Aber es gab ein jüdisches Gymnasium.

Alle Lehrkräfte im jüdischen Gymnasium waren Juden. Es war eine sehr niveauvolle Schule, und man hat alles auf Hebräisch gelernt. Aber den religiösen Juden war diese Schule irgendwie verpönt, da es eine zionistische Schule war, und mein Vater war ja auch nicht sehr für die Zionisten, weil das frei denkende Menschen waren. Es gab auch eine deutsche Schule.

Wir hatten Nachbarn, die waren sehr religiös, sie haben sogar die Mikwe 16 gemietet, also sie waren wahnsinnig religiös. Und die sind zum Rabbiner gegangen und haben gefragt, ob sie das Kind ins jüdische Gymnasium schicken sollen oder in die deutsche Schule.

Und der Rabbiner hat gesagt: besser in die deutsche Schule. Wir waren damals schon verwundert. Aber sehr viele der Kinder unserer Nachbarn und Bekannten sind auch in die jüdische Schule gegangen.

Ich hatte eine Freundin, die ist ins jüdische Gymnasium gegangen, und als 1938 die Ungarn nach Munkács gekommen sind, haben die Eltern sie rausgenommen und in eine ungarische Schule gegeben.

Sie waren mit der jüdischen Schule nicht so glücklich, ihr Vater war Arzt, und sie hatten Angst, dass sie vielleicht irgendwelche Schwierigkeiten kriegen. Jeder hat jeden gekannt und Angst gehabt, weil man damals geprüft hat, wer Ungar ist. Wer gegen Ungarn war, als die Ungarn reingekommen sind, dem hat man den Gewerbeschein weggenommen.

Meine Mutter hat das dann irgendwie für unser Geschäft erledigt. Viele haben sich einen Strohmann genommen, der seinen Namen gegeben hat, und auf diesen Namen sind die Geschäfte weitergeführt worden.

1939, nach der Hauptschule, bin ich in die ungarische Handelsakademie gekommen und Gyuszi zuerst ins tschechische Gymnasium. In der fünften Klasse sind alle durchgefallen, alle bis auf fünf Studenten. Wegen fünf Studenten wollte man aber keine Klasse erhalten. Da wurde die Klasse annulliert.

Meine Eltern wussten dann nicht, in welche Schule mein Bruder gehen sollte. In Chust [heute Ukraine] gab es eine tschechische Schule. Sie haben sich aber dann so entschieden, dass sie das Kind nicht wegschicken, und dann ging mein Bruder ins russische Gymnasium und hat russisch gelernt.

Die Juden sind fast nirgendwo mehr hingegangen. Vorher hat man Bälle besucht und ist ausgegangen. Wir nicht, aber wir haben von Verwandten gehört, auf was für Bälle sie gegangen sind. Jeder hat sich dann zurückgezogen. Die Stimmung war gedämpft. Man wollte nicht auffallen.

Die Ungarn wollten Geld von den Juden. Sie hatten Adressen und haben die Juden abgeholt und mitgenommen. Meinen Vater haben sie auch mitgenommen.

Sie haben ihn auf das Schloss Cohner gebracht, und nach einer Woche ist er nach Zahlung einer hohen Geldsumme wieder zurückgekommen. Aber wir haben geglaubt, was die Ungarn machen, ist nicht legal, und wir haben vielleicht sogar irgendwie Glück.

Ich habe dann die Schule wegen des ausbrechenden Antisemitismus abbrechen müssen, und habe den Eltern im Geschäft geholfen. Viele Kinder sind später doch wieder in die Schulen gegangen, aber mein Vater hat gesagt, dass ich die Schule nicht mehr brauche.

Das war ganz normal für ein Mädchen, ich sollte ja schließlich heiraten. Aber mir hat die Schule gefehlt, und mir haben meine Freundinnen gefehlt. Ich habe dann bei einer Privatlehrerin Französisch gelernt. Man ist sich irgendwie so minderwertig vorgekommen.

Wenn ich auch im Geschäft war, oder verreist war oder irgendetwas, egal, ich wäre viel lieber in die Schule gegangen. Es war nicht notwendig, dass ich überhaupt aufhöre. Darum habe ich dann Französisch gelernt.

Ich bin zu meiner Französischlehrerin gekommen und hab das erst einmal nicht so ernst genommen. Da hat sie gesagt: ‚Hör mal zu, wenn du nichts lernst, dann brauchst du nicht mehr zu kommen.

Schau dass du richtig lernst oder du kommst nicht mehr’. Sie war die Frau eines Journalisten und hatte einen Sohn. Sie musste unterrichten; sie hatte kein Einkommen. Ich glaube, sie hat auch Englisch unterrichtet. Ich habe dann besser gelernt.

Und als ich nach dem Krieg nach Belgien geflüchtet bin, hatte ich bereits eine gewisse Basis für die französische Sprache. Meine Freundin Zsuzsi hat damals Englisch gelernt. Sie hatte einen Englischlehrer, der zu ihr ins Haus gekommen ist. Aber ich bin immer zu meiner Lehrerin nach Haus gegangen.

Das Leben ist schwerer geworden, aber man hat sich halt zurückgezogen, und man hat überleben können. Ich habe teilweise im Geschäft mitgearbeitet, aber wir hatten wenig Ware. Alles war nur auf Lebensmittelkarten erhältlich. Jüdische Händler bekamen nur 40% der Waren, die sie vorher gekauft hatten.

Streichhölzer und verschiedene andere Dinge haben wir überhaupt nicht mehr bekommen. Wenn wir zum Beispiel einen Waggon Erbsen oder Bohnen gekauft haben, sind sie in ein Lager der Bank gekommen, und immer wenn wir einen Teil geholt haben, mussten wir dafür bezahlen.

Ich bin damals oft nach Budapest gefahren, um Waren einzukaufen. Man hat den Firmen irgendwelche Geschenke oder Lebensmittel mitgebracht und hat so einiges kaufen können - Butter oder Gänseleber waren besonders begehrt. Alles wurde natürlich zum überhöhten Preis verkauft, weil das ja illegal war.

Ich bin immer mit der Arpad Bahn direkt von Munkács nach Budapest gefahren. Da musste man nicht stehen, denn es wurden nur soviel Karten verkauft, wie es Sitze gab. Im Zug hab ich manchmal die ganze Strecke stehen müssen. Einmal bin ich mit dem Zug angekommen, da sind Polizisten am Bahnhof gestanden.

Sie haben die Leute beobachtet. Und es stiegen auch Frauen mit Perücken aus. Die Polizisten haben sich diese Frauen geschnappt, weil sie wussten, dass das Jüdinnen sind und nachschauen wollten, was die alles in ihren Taschen hatten. Und ich hab´ so geschaut.

Da zeigte ein Polizist auf eine Frau und sagte zu mir: ‚Schau´ sie dir an. Sie hat die Tasche voller Waren.’ Und ich dachte: Wenn du wüsstest, was ich alles hab. Ich mit meinen blonden Haaren war nicht gefährdet. Mein Bruder ist auch nach Budapest einkaufen gefahren, er war auch immer sehr geschickt.

Im Weingarten meiner Freundin Zsuzsi Bernstein habe ich viele glückliche Stunden verbracht. Am Hang wuchs der Wein, und unten waren eine Wiese, ein paar Bäume und ein Haus. Und natürlich gab es einen Weinkeller. Wenn wir da hineingegangen sind, waren wir schon von der Luft beschwipst.

Ab 1938 war auch Magda dabei. Magda war aus der Slowakei geflüchtet, als diese sich selbständig gemacht hatte und ein faschistischer Staat wurde. Sie hatte in Munkács eine Tante und hat dann mit falschem Namen überlebt, weil sie zum katholischen Glauben konvertiert ist.

• Während des Krieges

Als die Deutschen kamen, hat man sie versteckt. Ich hab sie einmal zufällig in Prag getroffen. Als ich durch einen Park gegangen bin, hat sie da auf einer Bank gesessen. Sie hat mir dann alles erzählt. Nach dem Krieg ist sie wieder Jüdin geworden.

Es gab 1939 Juden, die nach Munkács gekommen sind. Das war an und für sich eine sehr traurige Sache, weil wir von draußen sehr schlechte Nachrichten gehört haben. Wir haben nicht gewusst was passiert, und wurden Freiwild. Ab 1940 sind wir so wenig wie möglich raus gegangen, meistens blieben wir zu Hause.

Einkaufen konnte man aber auf dem Markt. Unser Geschäft lief nach wie vor. Meine Großeltern wurden aus ihrer Wohnung geworfen, aber sie hatten im Haus eine kleinere Wohnung. Man hat nur die, die keinen Gewerbeschein hatten, delogiert. Es gab aber auch die Verordnung, dass man nicht beim Juden kaufen durfte.

Das war eine sehr schwierige Zeit. Mit 21 Jahren, das war 1942, musste mein Bruder, statt zum Militär, ins Arbeitslager. Wir durften ihn dort nicht besuchen, aber meine Mutter hat es geschafft, dass er ein Mal innerhalb von zwei Monaten nach Hause kommen durfte.

Die Mutter war sehr tüchtig; sie hatte Verbindungen und hat immer Geld dafür gezahlt, dass er nach Hause kommen konnte. Wir haben ihm auch Pakete mit Essen und Wäsche geschickt. Wenn er zu Hause war, war er aber ständig bei seiner großen Liebe Genia.

Genia ist nach dem Krieg nach Schweden gegangen und hat meinem Bruder von dort geschrieben. Sie wollte zu ihm zurückkommen, aber er wollte nicht. Er hat dann seine frühere Freundin Libuse geheiratet.

Wirklich ernst wurde es, als 1944 die Deutschen kamen. Die Deutschen haben die Befehle gegeben, und das ungarische Militär hat das ausgeführt. Die waren sehr motiviert, schlimmer als die Deutschen. Zuerst wurden alle Juden, die am Land gelebt haben, in einer Ziegelfabrik gesammelt.

Nach und nach, schön langsam, wurden sie deportiert. Als alle weg waren, waren die Juden in Budapest dran. Viele sind nach Russland geflüchtet, aber 90 Prozent von denen haben es nicht geschafft, weil die Russen sie als Spione erschossen haben.

In Munkács wurde ein Teil der Stadt zum jüdischen Ghetto erklärt. Das Haus meiner Tante Rosi stand im Ghetto, also sind wir zur Tante gegangen. Dort haben wir ein kleines Zimmer gehabt. Von dort wurden wir dann zur Ziegelfabrik gebracht.

Das war ein weiter Fußmarsch, und jeder hat ein schweres Bündel getragen. Ich konnte nicht mehr und habe meines am Weg liegen gelassen. In der Ziegelfabrik haben wir am Boden gelebt - wie die Schweine. Dann wurden wir einwaggoniert und ins KZ Auschwitz-Birkenau nach Polen verschickt.

Wir hatten keine Ahnung was uns erwartet! Wir haben geglaubt, wir kommen in ein Lager, wo die Jungen arbeiten, und die Alten zu Hause bleiben. Meine Freundin Miriam, die Tochter meiner Großtante Roth, die mit mir in der Ziegelfabrik war, hat mich damals überreden wollen, dass ich mit ihr nach Budapest flüchte.

Ich hab gesagt: ‚Ich kann nicht flüchten. Ich kann nicht meine Eltern dalassen und weggehen. Ich mach das nicht.’ Sie hat gesagt: ‚Du kannst eh deinen Eltern nicht helfen.’ ‚Ich kann oder kann nicht. Mein Bruder ist nicht da, es ist niemand da.

Ich kann nicht.’ Es haben sich viele in Budapest können, denn da gab es unter anderem auch eine zionistische Organisation zu der man gehen konnte und Papiere von christlichen Verstorbenen bekommen hat.

Am 23. Juni 1944 sind wir im KZ Auschwitz-Birkenau angekommen. Ich stand dort in einer langen Reihe mit meiner Mutter, Großmutter Eidel, Großtante Goldstein und Tante Flora mit ihrem Sohn Otto. Mich haben sie herausgeholt und auf die andere Seite gestellt. Die anderen habe ich nie wieder gesehen.

Ich hatte dort vier Freundinnen: Zipora, Gisi, Rosa und Kathi. Alle waren große Zionistinnen. Mit ihnen zusammen und auch mit der Lili, wurde ich im Dezember 1944 nach Zittau [Deutschland] zu den Junkers Flugzeug - und Motorenwerken gebracht.

Da hat man schon gehört, dass die Russen kommen, und das KZ Auschwitz-Birkenau wurde geräumt. Man hat dort gefragt, wer schon in einer gehobenen Position gewesen war, und so ist die Lili wieder in die Schreibstube gekommen - sie hat sich damit ja schon ausgekannt.

Wir haben Flugzeugmotoren mit Schraubenziehern zusammengeschraubt. Diese Schrauben hatten Zacken, und alles war immer voller Öl. Wir haben uns dauernd die Finger an den Zacken aufgerissen und dann eine Ölvergiftung bekommen. Trotzdem, die erste Zeit war das ein Luxushotel für uns.

Dort hatte jeder ein Bett. Und es gab eine Zentralheizung und einen Waschraum, wo man sich waschen konnte. Wir haben Kübel organisiert, die Kübel mit Wasser auf die Zentralheizung gestellt, und so hatten wir abends warmes Wasser. Dadurch konnten wir unsere Sachen waschen.

Dann ist es ein bisschen schlimmer geworden, weil Männer gekommen sind, mit denen wir teilen mussten. Wir haben zwölf Stunden am Tag gearbeitet. Später war es weniger, weil da der Krieg fast zu Ende war. Im Januar, Februar wurde bereits bombardiert. Es gab nichts mehr zu essen, es war auch nichts mehr zu organisieren.

• Nach dem Krieg

Die Russen haben uns befreit, der Krieg war zu Ende. Eine Woche waren wir mit Zügen unterwegs nach Budapest. Wir sind umsonst gefahren, und da wir kein Geld hatten, gab es immer wieder Ausspeisungen auf den Bahnhöfen.

In Budapest habe ich dann mit Zipora und Kathi in der Rozsa Utca Schule geschlafen, dort hat man auch Essen bekommen, wenn man sich Besteck organisiert hatte.

Von dort hat mich die Kathi zu ihrer Tante mitgenommen. Ich bin dann mit der Bahn nach Munkács gefahren, ohne zu wissen, dass diese Karpaten schon Ukraine sind.

Ich mußte mich dann zum Arbeitsdienst melden. Der Stiefvater meiner Freundin Susi Bernstein, der Arzt war, hat mir aber eine Bestätigung geschrieben, dass ich krank sei. Und eines Tages, um fünf Uhr in der Früh, läutete es an der Tür: Zwei russische Soldaten standen da und wollten mich mitnehmen. Ich hatte aber das Papier von Doktor Meisels, habe es ihnen gezeigt und das hat mich gerettet. 

Die Leute in Munkács waren gehässig und schlecht, und Juden waren auch keine mehr dort. Zuerst habe ich mit meinem Onkel Ignaz, seiner Frau Serena und dem älteren Sohn Gyuszi zusammengewohnt. Sie sind dann aber nach Deutschland gegangen, wo Gyuszi erfolgreich studiert hat. Dann ist er mit einem guten Stipendium nach Amerika gegangen.

Seine Eltern sind ihm gefolgt. Als die Leute, die in unsere Wohnung gezogen waren, wieder ausgezogen sind, natürlich haben sie dann alles mitgenommen, habe ich wieder zu Hause gewohnt. Mein Bruder ist einige Monate nach mir zurückgekommen. Wir hatten bei vier Familien Sachen hinterlegt, und nur von einer habe ich etwas zurückbekommen.

Alle anderen haben gesagt, die Russen hätten es gestohlen. Das war mir aber dann egal, ich hatte soviel verloren, das hat mich auch nicht mehr interessiert. Aber ich habe gesehen, wie schlecht diese Leute waren und wie es ihnen gefallen hat, was mit uns Juden passiert war. Ich habe immer gespürt, dass es ihnen Leid tat, das wir zurückgekommen sind.

Ich bin dann mit meiner Tante Berta, die in Munkács war, weil sie auf den Friedhof gegangen ist, nach Humene, in die Tschechoslowakei gezogen. Ich fuhr im Zug, und prompt kamen zwei Russen, und ich sollte ihnen meine Bewilligung zeigen, dass ich die Sowjetunion, zu der ja die Ukraine gehörte, verlassen darf. Ich habe ihnen dann mein Anmeldeformular für den Arbeitsdienst hingehalten.

Das war ein Riesenpapier mit vier oder fünf Stempeln. Ich glaube, die haben nicht lesen können. Die haben nur die Stempel gesehen und gesagt, es sei gut. Wenn ich dieses Papier nicht gehabt hätte, wäre ich in Sibirien gelandet.

Mein Bruder war zu der Zeit in Prag und hat versucht, sich ein Geschäft aufzubauen. Er hat dann mit unserem Cousin Jenö ein Geschäft mit Importwaren in Karlsbad eröffnet. Ich bin zu meinem Bruder nach Karlsbad gezogen und habe in einem Damenmodegeschäft gearbeitet.

Da habe ich fast nichts verdient, aber mein Bruder hat für mich gesorgt. Ich glaube, mein Bruder hätte studiert, wenn er nicht für mich verantwortlich gewesen wäre. Ob er dann erfolgreicher gewesen wäre, weiß ich nicht.

Im Hotel Pupp habe ich dann meinen Mann Maximilian Grünberger kennen gelernt. Er war geschäftlich in Prag und ist manchmal, am Wochenende, nach Karlsbad gekommen. So sind wir uns begegnet.

Er ist dann öfter gekommen und 1947 haben wir in Prag, im koscheren Restaurant Groß, auf der Terrasse unter der Chuppa 17, geheiratet.

Mein Bruder und der Schuli [Salomon] Weiss, ein Freund aus Munkács, der später nach Israel ausgewandert ist, waren unsere Trauzeugen. Es waren ungefähr 25 Gäste, der Bruder meines Mannes, mein Bruder, unser Cousin Jenö und einige Freunde.

Mein Mann war 15 Jahre älter als ich und hatte im Krieg seine Frau und seine zwei Kinder verloren. Er war erst im ungarischen Arbeitslager Sarospatak und dann im KZ Mauthausen. Er hatte sieben Brüder, aber nur zwei haben überlebt: Der Älteste hieß Izso und hat überlebt, weil er vor dem Krieg nach Amerika ausgewandert war.

In Amerika hat er sich dann Greenberg genannt. Sein Bruder Jenö hatte bis 1939 in Bratislava Medizin studiert und hat dann mit seiner Frau Aranka und den Töchtern Vera und Eva bis 1963 als Augenarzt in Prag gelebt. Dann ist er mit seiner Familie nach Israel emigriert und hat in Netanyia auch als Augenarzt gearbeitet.

Die Eltern meines Mannes, Josef Grünberger und Esther, geborene Schwarz, waren auch im KZ umgekommen. Sie hatten in Lekard gewohnt, wo auch mein Mann aufgewachsen ist. Mein Mann, den ich immer Miksa nannte, wurde 1929 für drei Jahre zum Militär eingezogen.

In der Tschechoslowakei waren auch Juden für den Wehrdienst tauglich. Vor dem Krieg besaß er in Uzhorod [heute Ukraine] ein Geschäft für Getreidehandel und er hat Dreschmaschinen ausgeliehen. Nebenbei hatte er noch mit Rapsöl gehandelt. Nach dem Krieg haben er und sein Bruder Jenö den Namen auf Horsky geändert. Viele Juden haben damals ihre Namen tschechisiert.

In der Tschechoslowakei haben die Kommunisten durch einen Staatsstreich 1948 die Regierung übernommen. Mein Bruder hat sein Geschäft aufgeben müssen, ist nach Brüssel gegangen und von dort nach Kanada emigriert. Zuerst hat er in Montreal als Angestellter gearbeitet.

Dann hat er sich in Quebec City mit Alteisen selbstständig gemacht. Er hat sortiert und Recycling gemacht. Er war mit Libuse verheiratet und hatte drei Kinder, Andre, Anni und George. 1991, kurz bevor er gestorben ist, habe ich ihn dort noch besucht.

Ende der 1940er-Jahre war mein Mann gerade in Belgien. Ich bin dann aus der Tschechoslowakei zu ihm nach Belgien geflüchtet, obwohl ich einen Pass hatte. Aber man hat bei den Kommunisten nicht gewusst, ob der Pass gültig ist. Wir hatten einen Bekannten, der ein rumänischer Diplomat mit einem riesigen diplomatischen Wagen war.

Er hat mich mitgenommen als seine Frau, mit dem Pass seiner Frau. Wir sind aus Prag so weggefahren, dass wir an der Grenze waren, solange es noch dunkel war. Er hat gesagt, ich soll so tun, als würde ich schlafen. Die Kommunisten damals haben sehr stark kontrolliert, aber sie haben nur in den Wagen und in den Kofferraum hineingeschaut, und dann durften wir weiter.

Mein Mann und ich haben dann in Brüssel gelebt. Es war eine wunderschöne, sehr reiche Stadt - da war während des Krieges fast nichts kaputtgegangen. Ich bin oft im Kaffeehaus auf der Terrasse gesessen und hab die mir die Leute angeschaut.

Am 16. März 1949 ist in Brüssel meine erste Tochter, Anne-Marie, geboren, wobei die Namensgebung eine eigene Geschichte ist: Ich wollte sie Monique Aimée, nach der französischen Schauspielerin Anouk Aimée nennen und habe meinem Mann den Namen für die Anmeldung im Rathaus aufgeschrieben.

Unterwegs hat er aber einen Freund, den Pityu, getroffen, der gemeint hat: ‚Das ist doch kein Name, nenn sie Anne-Marie nach meiner Freundin, die ist ein tolles Mädchen.’ Meinem Mann war es egal, und so wurde sie als Anne-Marie eingetragen. Wir haben sie sowieso immer nur Cica, was auf Ungarisch Kätzchen heißt, genannt. Also, so schlimm war es dann doch nicht.

Wir konnten nicht in Belgien bleiben, man hatte zur damaligen Zeit für Flüchtlinge überhaupt nichts organisiert. Die wollten immer, dass die Leute nach Deutschland gehen. Man musste ständig Geld bezahlen, damit das Visum verlängert wird. Trotzdem lebten wir von 1948 bis 1953 in Belgien.

Mein Mann hat wenig Geschäfte machen können, und so haben wir dort von Bargeld gelebt, aber das wurde langsam immer weniger. Wir haben überlegt, nach Amerika oder sonst wohin zu gehen. Dann haben wir gehört, dass wir österreichische Staatsbürger werden könnten. Wir waren staatenlos, hatten keine Papiere und keine Rechte. So sind wir nach Wien gekommen, haben uns erkundigt und sind geblieben.

Wir haben in der Jasomirgottstraße ein Textilgeschäft aufgemacht und sind dann zum Rudolfsplatz Nummer 5 übersiedelt. Da haben wir Textilien von einem Freund aus Amerika importiert. Ich habe mit meinem Mann zusammen gearbeitet, bis ich am 1. August 1959 meine zweite Tochter Viviane Daniela geboren habe. Sie wird von uns allen Dani genannt.

Mein Mann wollte immer einen Sohn, aber das wurde ihm erst von der Cica, die den Erwin Javor geheiratet hat, erfüllt. Erst kam am 21. Juni 1973 unsere Enkelin Nicole zur Welt und dann wurde 16 Monate später, am 17. Oktober 1974 der Marcel geboren.

Endlich ein Mann in der Familie, denn die Dani hat mit ihrem Mann Ben Segenreich auch zwei Mädchen: Die Timna, die 1992 geboren wurde und die Noa, die 1995 geboren wurde. Die zwei hat mein Mann gar nicht mehr erlebt, weil er schon 1986 gestorben ist. Die Dani ist in den 1980er-Jahren nach Israel ausgewandert, deswegen haben die Enkel israelische Namen. 

Mein Mann hat das Lokal dann an den Wittmann verkauft, der neben uns ein Geschäft mit Bettzeug hatte.

Ich war jetzt in Dresden [Deutschland]. Dresden wurde von den Amerikanern im Februar 1945 total zerstört. Ich frage mich immer: Warum haben die Amerikaner und die Engländer alles bombardiert, nur nicht die Schienen, die nach Auschwitz geführt haben?

Dann hätten die Juden nicht mehr nach Auschwitz deportiert werden können. Ich verstehe das bis heute nicht. Die Amerikaner hatten viele Jahre die Möglichkeit, die Schienen nach Auschwitz zu bombardieren.

Sie haben sehr genau gewusst, was dort passiert. Sie haben ja sogar Juden, die sich nach Amerika retten wollten, zurückgeschickt. Niemand wollte die Juden, bis zum heutigen Tag will man sie nicht.

Heute hab ich eine Sendung im Radio gehört. Henryk Broder 18, hat gesagt, dass der 3. Weltkrieg eigentlich schon begonnen hat, nämlich am 11. September 2001 19. Das ist sehr erschreckend. Ich fahre regelmäßig nach Israel zu meiner Tochter Dani und ihrer Familie.

Wenn man sich den Atlas nimmt und anschaut wie groß ganz Israel ist und wie viele arabische Länder neben Israel sind, kann man Angst bekommen.

Ich verbringe fast jeden Shabbes bei meiner Tochter Cica und den Enkelkindern und spiele mehrere Male in der Woche Bridge. Gott sei Dank geht es mir gesundheitlich so gut, dass ich mein Leben ohne fremde Hilfe führen kann.

Ich habe mich in allen Familien Angelegenheiten auf meinen Bruder Gyuszi verlassen. Jetzt, wo ich versuche diese Geschichte zu erzählen, muss ich immer wieder sagen: ‚Mein Bruder hätte das gewusst’, aber leider kann ich ihn nicht mehr fragen.

• Glossar

1 Schiwe- Sitzen: Othodoxe Juden sitzen nach dem Tod eines nahen Verwandten sieben Tage Schiwe und sagen täglich ein Jahr Kaddisch [Jüdisches Gebet zur Lobpreisung Gottes. Das Kaddisch wird auch zum Totengedenken gesprochen].

2 Scheitl [Scheitel]: Die von orthodox-jüdischen Frauen getragene Perücke.

3 KZ Auschwitz-Birkenau: In Auschwitz [poln. Oświęcim], etwa 60 Kilometer westlich von Krakau, befand sich der größte Komplex von deutschen Konzentrationslagern und ein Vernichtungslager während des Nationalsozialismus. Dort wurden insgesamt mehr als 1,3 Millionen Menschen aus ganz Europa deportiert.

Davon wurden hier geschätzte 1,1 Millionen Menschen ermordet, eine Million davon Juden. Etwa 900.000 der Deportierten wurden direkt nach ihrer Ankunft in die Gaskammern geschickt oder erschossen. Weitere 200.000 Menschen starben durch Krankheit, Unterernährung, schwerste Misshandlungen, medizinische Versuche oder Vergasung.

4 Schabbat, jidd. Schabbes [hebr.: Ruhepause]: Der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten.

Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen. Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

5 Bar Mitzwa: [od. Bar Mizwa; aramäisch: Sohn des Gebots], ist die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen.

6 Mikve - das rituelle Bad, das mit mayim chaim [‚lebendiges’, nicht-stehendes Wasser] gefüllt ist, hat für die meisten Jüdinnen und Juden heute etwas Rätselhaftes. Denn über die Mikve spricht man nicht. Das gilt zumindest, sofern man sie erstens ausschließlich als Instrument ehelicher Reinheit versteht - und sie zweitens überwiegend mit der Frau in Verbindung bringt.

Denn in tsniouth [Zurückhaltung, Verbergen] soll sich die jüdische Frau üben - dazu gehört auch, dass sie über ihre Sexualität nicht spricht. Wenn sie aber erklärt, sie gehe in die Mikve - noch dazu, wenn sie nicht verheiratet ist! - gesteht sie indirekt ein, eine solche zu haben. Daher das diskrete Schweigen über die uralte Tradition.

7 Chassid, Pl. Chassidim [hebr: ‚der Fromme‘]: Anhänger des Chassidismus, einer mystisch-religiösen jüdischen Bewegung, die im 18. Jahrhundert in Polen entstand.
Neben dem Torastudium rücken im Chassidismus das persönliche oder gemeinschaftliche religiöse Erleben - in Gebet, Liedern und Tänzen - und die ekstatische Begeisterung ins Zentrum.

8 Mizwe: Für einen Guten Zweck

9 Haschomer Hatzair [hebr.: ‚Der junge Wächter‘]: Erste Zionistische Jugendorganisation, entstand 1916 in Wien durch den Zusammenschluss von zwei jüdischen Jugendverbänden. Hauptziel war die Auswanderung nach Palästina und die Gründung von Kibbutzim.

Aus den in Palästina aktiven Gruppen entstand 1936 die Sozialistische Liga, die sich 1948 mit der Achdut Haawoda zur Mapam [Vereinigte Arbeiterpartei] zusammenschloss.

10 Betar: revisionistische zionistische Jugendbewegung. Betar ist eine Abkürzung und steht für ‚Brit Josef Trumpeldor‘. Die Bewegung wurde im Jahr 1923 in Riga [Lettland] gegründet.

11 Henlein, Konrad [1898 bis 1945]: Sudetendeutscher Politiker, späterer Nationalsozialist und SS-Obergruppenführer.

12 Purim: Freudenfest, das an die Errettung des jüdischen Volkes aus drohender Gefahr in der persischen Diaspora erinnert.

Nach der Überlieferung versuchte Haman, der höchste Regierungsbeamte des persischen Königs, die gesamten Juden im Perserreich auszurotten. Der [jüdischen] Königin Ester gelang es jedoch, den König von den unlauteren Absichten Hamans zu überzeugen und so die Juden zu retten.

13 Tefillin: lederne ‚Gebetskapseln‘, die im jüdischen Gebet an der Stirn und am linken Arm getragen werden und Texte aus der Torah enthalten.

14 Ungarnaufstand: Im Ungarischen Volksaufstand versuchten die Ungarn im Oktober 1956, sich von der sowjetischen Unterdrückung zu befreien. Er begann am 23. Oktober 1956 mit einer Großdemonstration in Budapest und endete am 4. November 1956 durch den Einmarsch der Roten Armee.

15 Cheder [hebr:Zimmer]: die Bezeichnung für die traditionellen Schulen, wie sie bis Beginn des 20. Jahrhunderts im osteuropäischen Schtetl üblich waren.

Der Unterricht fand im Haus des Lehrers statt, der von der jüdischen Gemeinde bzw. einer Gruppe von Eltern finanziert wurde, und war in der Regel nur Jungen zugänglich. Der Unterricht fand in kleinen Gruppen mit Jungen verschiedener Altersgruppen statt.

16 Mikve - das rituelle Bad, das mit mayim chaim [‚lebendiges’, nicht-stehendes Wasser] gefüllt ist, hat für die meisten Jüdinnen und Juden heute etwas Rätselhaftes. Denn über die Mikve spricht man nicht. Das gilt zumindest, sofern man sie erstens ausschließlich als Instrument ehelicher Reinheit versteht - und sie zweitens überwiegend mit der Frau in Verbindung bringt.

Denn in tsniouth [Zurückhaltung, Verbergen] soll sich die jüdische Frau üben - dazu gehört auch, dass sie über ihre Sexualität nicht spricht. Wenn sie aber erklärt, sie gehe in die Mikve - noch dazu, wenn sie nicht verheiratet ist! - gesteht sie indirekt ein, eine solche zu haben. Daher das diskrete Schweigen über die uralte Tradition.

17 Chuppe [jidd.; hebr.: Chuppa]: der Traubaldachin bei einer jüdischen Hochzeit – bedeutet das „Dach über dem Kopf“ und besagt, das ein Haus gegründet wird.

18 Broder, Henryk - deutscher Journalist und Schriftsteller, entstammt einer polnisch-jüdischen Familie. Broder schrieb mehrere Bücher über das deutsch-jüdische Verhältnis und über Antisemitismus und Antiamerikanismus in der deutschen Gesellschaft. Broder betrachtet den Antizionismus als eine Form des Antisemitismus.

19 Die Terroranschläge am 11. September 2001 - auch Anschläge vom 11. September genannt - waren eine Reihe von Selbstmordanschlägen auf zivile und militärische Gebäude in den USA, die vom islamistischen Terrornetzwerk Al Kaida geplant, koordiniert und ausgeführt wurden.

Irene Steiner
Sittendorf/NÖ
Österreich
Datum des Interviews: August 2002
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Irene Steiner ist ein große, schlanke Frau mit vollem grauem Haar, der man durch ihre jugendliche Figur ihr Alter nicht ansieht. Ihren Traum, Tänzerin zu werden, hat sie sich durch den Krieg nicht erfüllen können, aber sie wurde eine großartige Tanzlehrerin und hat sich sogar ihre eigene Tanzschule geschaffen. Ihre ältere Tochter hat ihren Traum verwirklicht und wurde Tänzerin. Irene Steiner hat ein Haus gebaut und besitzt ein Pferd, mit dem sie dreimal in der Woche ausreitet. Sie ist trotzdem keine glückliche Frau. Einmal heimatlos geworden, hat sie nie wieder so etwas wie ein ‚zu Hause’ gefunden. 

Mein Großvater väterlicherseits, Julius Georg Hänsel, wurde enterbt, weil er eine Jüdin geheiratet hatte, und zwar eine Schauspielerin namens Rosa Therese Link. Die jüdische Familie Link kam aus Ungarn, sie waren Schustermeister. Meine Großmutter hatte eine Schwester, Antonia Link, die am 5. Februar 1853 in Budapest geboren wurde, Soubrette war und am ‚Theater in der Josefstadt’ oder im ‚Theater an der Wien’ aktiv war. Über sie habe ich im Theatermuseum einiges gefunden. Sie ist am 31. Mai.1931 in Wien gestorben.

Die Ehe der Grosseltern war für die damalige Zeit eine Mesalliance. Die Großmutter war eine äußerst zugeknöpfte Dame. Ich meine das auch wörtlch. Es gibt Fotos von ihr, ganz in schwarz, geknöpfelt bis zum Kinn. Mein Vater, Julius Paul Hänsel, wurde am 10. August 1884 in Dresden geboren. Er hatte zwei Schwestern: Hilde von Stremieczny, geborene Hänsel und Gerda Wemmers, geborene Hänsel, und er hatte einen Bruder Ernst Hänsel, der sich als junger Mann das Leben genommen hatte. Hilde hatte einen Sohn Heinz und eine Tochter Gertraud.

Meine Urgroßeltern mütterlicherseits besaßen in Dresden irgendwo ein großes Wäschegeschäft.
Sie beschäftigten vor sehr langer Zeit einen jüdischen Lehrling aus einer holländischen Familie. Dieser Bursche hat die Tochter meiner Urgroßeltern geheiratet. Das waren dann die Polak-Daniels. Eine Tochter dieser Familie war meine Großmutter, Charlotte Sarah Klemperer, geborene Polak Daniels. Sie wurde am 3. September 1866 in Dresden geboren. Ihr Mann, mein Großvater, Leon Klemperer, wurde am 13. August 1855 in Prag geboren. Er gehörte zu der bekannten Familie Klemperer, die ursprünglich aus Prag kam.

Die Familie mütterlicherseits war eine sehr große Familie, unter denen es Wohlhabende und Ärmere gab. Meine Großmutter, die wir als Kinder ‚Modderle’ nannten, ich weiß nicht warum, Mutterle meinten wir wahrscheinlich, war eine sehr liebe und sehr gescheite Frau. Sie konnte viele Sprachen und ist im hohen Alter, also damals war ein hohes Alter zwischen 60 und 70 Jahren, dritter Klasse noch nach Italien gereist, einen Wunsch nachzuholen, den sie in ihrem Familienleben versäumt hatte. Eines ihrer sechs Kinder, die alle sehr gescheit waren, vier Knaben und zwei Mädchen, war meine Mutter. Alle haben sie in Dresden gewohnt. Meine Mutter war das drittälteste Kind. Meine Onkel waren lustige Leute. Bis zur Nazizeit hatten wir immer einen sehr engen Kontakt zu ihnen, sie lebten fast alle in Sachsen [Deutschland] - in Dresden, in Leipzig, in Chemnitz.

Wolfgang, der älteste der Geschwister, war ein mathematisches Genie. Er hat ganz spät noch, nach dem Krieg, das Ehrendoktorat der Universität Wien bekommen. Er hatte in Wien an der Technischen Universität studiert und eine entfernte Verwandte geheiratet, als er nach Europa auf Besuch kam.
Arthur war Bankangestellter und lebte mit seiner Familie in Prag. Er floh bei Hitlers Einmarsch nach Ecuador.
Josef war Psychiater, lebte in Chemnitz, floh nach Palästina und ging nach dem Krieg wieder nach Deutschland zurück.

Hellmuth war Rechtsanwalt, lebte in Chemnitz und floh über Spanien nach Ecuador.
Ruth ist als junges Mädchen an TBC gestorben.

Meine Mutter, Mathilde Klemperer, wurde am 9. September 1894 in Dresden geboren und von ihren Brüdern immer Gänsepapst genannt, weil sie die Horde angeführt hat. Meine Mutter lebte in Dresden. Einer der Klemperer war Gründer der ‚Dresdner Bank’ und dort Direktor.

Meine Großmutter war sehr fromm. Ich glaube, die Grosseltern haben koscher 1 gelebt. Mein Vater hat meine Mutter in Dresden am Tennisplatz kennen gelernt. Die Heirat war eine schwierige Angelegenheit, weil der Rabbiner es zuerst nicht erlaubte, die Hänsels waren ja Christen. Die Mutter meines Vaters war zwar Jüdin, der Vater war Christ und mein Vater war christlich erogen worden. Meine Mutter musste den Rabbiner um Erlaubnis bitten und ihm versprechen, ihre Kinder jüdisch zu erziehen.

Mein Vater war Chemiker, Doktor der Philosophie und Doktor der Freien Künste. Er war zehn Jahre älter als meine Mutter. Sein Vater, ursprünglich Kaufmann, hat in der damaligen Tschechoslowakei, damals Österreich-Ungarn, jetzt Tschechien, eine Zementfabrik mitbegründet. Das war eine Aktiengesellschaft, die später von der Königshofer Zementfabrik aufgekauft wurde. In dieser Fabrik war mein Vater Direktor, deshalb hatte er Chemie studieren müssen. Eigentlich wollte er Geschichtsprofessor sein. Ich habe noch Tagebücher von meinem Vater, nur so kleine Auszüge, schwer zu entziffern. Er schreibt, seine Mutter hätte ihm geraten, er solle eine tüchtige Frau heiraten, die gut kochen kann und Kinder bekommt. Er aber wollte eine Frau, die ihm geistig ebenbürtig ist. Seine Jugend war schwierig, er war ein komplizierter Mensch, aber er hat meine Mutter angebetet. Sie wiederum war recht spröde, was man von allen Klemperers sagen kann. Das liegt in der Familie.

Mein Vater ist also nach Tschischkowitz gezogen. Das ist ein Ort im heutigen Tschechien, der in der Nähe von Lobositz liegt. Die größere Stadt war Leitmeritz, ganz in der Nähe von Theresienstadt. Drei Jahre hat er auf dem Fabrikgelände mit der Mutter zusammen gewohnt, dort hat sie uns Kinder bekommen.

Meine Schwester Marietherese wurde am 11. Januar 1918 geboren. Sie ist sanft und blond gewesen, und ich war schwarz und schlimm. Ich wurde am 13. Februar 1921 in Tschischkowitz geboren. Mein Vater hat dann nach seinen Plänen ein Haus bauen lassen, wunderschön am Hang gelegen, mit einem riesigen Park. Wenn man heute mit der Bahn vorbeifährt, sieht man noch das Haus. Als die Fabrik von der Königshofer Zementfabrik aufgekauft wurde, musste mein Vater teilweise nach Prag übersiedeln und ist immer nur am Wochenende ins Haus gekommen.
Mutter hat sich um die Kinder und den Haushalt gekümmert, das Personal waren: eine Köchin, zwei Stubenmädchen, die Hausmeister-, und eine Gärtnerfamilie. Wir wohnten im ersten Stock dieses riesigen Hauses. Es hatte neun Zimmer und einen großen Gang mit Flügeltüren, mehrere Badezimmer, eine riesige Küche mit einer Vorküche, Vorräume und Garderoben. Im Parterre, teils Halbkeller, wohnten der Hausmeister und Gärtner mit ihren Familien. Dort waren auch die Waschküche und der Heizraum für die großen Zentralheizungsöfen, die mit Koks geheizt wurden. Über uns, im oberen Stockwerk, lebte meines Vaters Schwester mit ihrer Familie. Sie hieß Gerda, war mit einem Ex-Offizier verheiratet, den mein Vater in der Fabrik als Bürochef untergebracht hatte.

Meine Schwester und ich wurden die ganze Volksschulzeit lang privat unterrichtet. Die Lehrerin vom Bezirk kam einmal die Woche und erteilte uns Unterricht. Klavier spielen lernen war selbstverständlich und Französisch lernen war selbstverständlich. Kontakt zu anderen Kindern hatten wir überhaupt nicht. Der gesellschaftliche Kontakt meiner Eltern bewegte sich zwischen den Direktoren der Fabriken, die in weitem Umkreis des einmaligen Böhmens dort angesiedelt waren. Es gab viele Familien darunter aus der Prager jüdischen Gesellschaft. Ich bin immer sehr einsam gewesen als Kind. Mein Spielgefährte war der Sohn des Gärtners. Mit dem bin ich auf Bäume gekraxelt. Das deutsche Leitmeritzer Gymnasium zu besuchen, war für uns standesgemäß. Ich bin dort anderthalb Jahre hingegangen.

Wir lebten gut, wir hatten alles, was man sich wünschen kann! Obwohl mein Vater Direktor für Werbung war, haben wir nie irgendwas davon bemerkt, gehört oder gesehen - er hat sich eher mit anderen Dingen beschäftigt. Er hat zum Beispiel Bilder und Antiquitäten gesammelt. Viele Reisen haben meine Eltern gemacht in dieser Zeit, zum Beispiel nach Ägypten. In Dresden waren wir auch, aber nicht so oft. Die Familie aus Dresden ist eher zu uns gekommen. Wir waren mit unserer Mutter und dem Kinderfräulein dreimal in Österreich im Urlaub - zweimal in Velden, einmal in Strobl. Das war die typische Sommerfrische. Für uns war das wundervoll zu schwimmen im See. 

Doch dann kam der Börsenkrach, ich glaube es war im Jahr 1928, Vater verlor sein Geld.

Mein Vater hätte längst die tschechische Staatsbürgerschaft haben können, aber er wollte das nicht, er wollte Deutscher bleiben. Alles, was Deutsch war, war großartig. Er hat, trotz seines Humanismus, einen großen Fehler begangen: Er war total antitschechisch eingestellt. Die Tschechen waren für ihn dreckig und dumm. Dabei waren sie gar nicht dumm, im Gegenteil! Leitmeritz, Lobositz und Tschischkowitz, dieser Teil der Tschechoslowakei war Sudetendeutsch. Dort sprach man überall Deutsch, Tschechisch war nur obligat. Die einzige schlechte Note, die uns mein Vater gestattete, war in Tschechisch. Ich weiß nicht, wieso er trotz seiner humanitären Einstellung so antitschechisch war. Noch dazu war er Humanist und Paneuropäer und hat mit Coudenhove-Calerghi 2 zusammen die Paneuropa-Bewegung 3 ins Leben gerufen.

Als ich zwölf Jahre alt war, das war 1932/33, hat mein Vater seinen Kontrakt verloren. Sein Zehn-Jahresvertrag mit der Fabrik wurde nicht erneuert. Seine Tschechenfeindlichkeit hat sicher dazu beigetragen, dass er seinen Posten verloren hat. Der Vertrag war abgelaufen, der riesige Haushalt wurde aufgelöst, verkauft, die wertvollsten Gegenstände verpackt.

Mein Vater wollte nach Berlin, um Patentanwalt zu werden. Das war 1933, als Hitler Reichskanzler in Deutschland wurde. Damals hat man gesagt: Ach, das wird nicht so schlimm! Mutter hat sich schnell noch taufen lassen, als wir vom Ariertum erfahren haben. Wir sind nach Berlin gezogen, in die Hundekehlestraße in Dahlem [Stadtteil in Berlin]. Meine Eltern haben ein Stockwerk in einer kleinen Villa gemietet. Unser ganzes Zeug passte nicht hinein, unsere Möbel waren ja viel zu groß. Meine Mutter ist dann mit uns von Schule zu Schule gegangen, denn keiner hat uns genommen, weil sie schon den Ariernachweis verlangt haben. Auf einmal waren wir dreiviertel Juden.

Unsere jüdischen Onkel aus Dresden sind in die Tschechoslowakei geflohen. Onkel Arthur ist nach Prag und später über Barcelona [Spanien] nach Ecuador ausgewandert, Onkel Josef flüchtete aus Chemnitz nach Palästina. Er war lange Zeit Schiffsarzt, und Onkel Hellmuth flüchtete auch aus Chemnitz nach Ecuador. Der Wolfgang Klemperer war bereits in Amerika. Das hätte eine Warnung für uns sein können. Trotzdem sind wir nach Berlin übersiedelt. Mutter hat sich meinem Vater untergeordnet. Zum Glück waren wir Auslandsdeutsche. In Berlin wollte mein Vater Assistent bei einem Patentanwalt werden, das hat aber nicht funktioniert. Und wir sind weiter von Schule zu Schule gewandert und haben gebettelt, dass man uns aufnimmt. Die ‚Nürnberger Gesetze’ 4 waren bereits in Vorbereitung. Zum Schluss wurden wir in eine jüdische Privatschule gesteckt. Die Kinder dort waren undiszipliniert und vorlaut, für uns war das völlig fremd. Dann hat man uns doch, Dank des fortschrittlichen Direktors, ins Lycee aufgenommen.

Nach drei Monaten wird man ansässig in einem Land, also hätten wir uns polizeilich anmelden müssen. Die Eltern haben immer sehr nette Reisebekanntschaften gemacht, eine davon war ein Schweizer Ehepaar. Sie haben mit meinen Eltern telefoniert und gesagt, dass wir sofort aus Deutschland heraus sollen und sie uns helfen werden. So haben wir alles stehen und liegen lassen und sind in die Schweiz gefahren. Wir hatten kein Geld mehr. Mein Vater hat sich noch den ‚Stürmer’ 5 gekauft, nur um durch die Grenze zu kommen. Das ging aber noch ganz anstandslos, weil wir ja Auslandsdeutsche waren. Dann haben wir in der Schweiz, in Basel, dahin vegetiert.

Es gab kein zu Hause mehr. Meine Schwester und ich wurden in einer Pension für alte Leute untergebracht. Für uns halbe Kinder war das Leben zwischen meist debilen Menschen schwer. Wir hockten in der Pension. Zusammen haben wir ein Spottlied gedichtet auf diese alten Frauen, so wie wir das früher mit unserem Onkel getan hatten oder über alle möglichen Leute. Die Stubenmädchen haben es gefunden und sich darüber amüsiert, aber die Oberin war wütend. Das war ein Krach, schrecklich! Man hat uns fast hinausgeschmissen. Die Möbel aus unserer Wohnung in Berlin sind sukzessive in die Schweiz auf ein Lager nachgekommen. Wir waren ja in Berlin noch nicht einmal eingerichtet, vieles war noch in Kisten.

Vater war gewohnt in großem Stil zu leben, er tobte bei geringstem Anlass, wusste sich und uns nicht zu helfen. Die Mutter war unser ein und alles, der Vater nur gefürchtet. Er ist aus der Schweiz dann noch zu Thomas Mann 6 an die Cote d'Azur gefahren, um sich Rat zu holen. Meine Mutter hatte seinerzeit in einer Lungenheilanstalt Katja Manns Bekanntschaft gemacht. Mein Vater, literarisch sehr gebildet, unsere Wände bedeckende Bibliothek befand sich irgendwo in Kisten, hat selber geschrieben und sich auch im Prager Literaturkreis betätigt. Er hatte auch vor, eine Weltgeschichte zu schreiben, hat es aber nicht geschafft, denn er ist sehr früh gestorben. Dann wurde unser Vater krank und musste mit einer Venenentzündung ins Spital. Man hat ihm Blutegel angesetzt im Spital. Noch heute sind sie mir in schwarzem Ekel in Erinnerung. Meine Mutter war beschäftigt mit dem Vater und seiner Krankheit und sonst mit gar nichts.

Die Töchterschule in Basel begann mit ihrem Schuljahr im Herbst, in Deutschland hatte der Unterricht im Frühjahr begonnen. Wir bekamen ständig Nachhilfestunden. Ich habe das gehasst: Latein, Mathematik, ein halbes Jahr zu früh, ein halbes Jahr zu wenig. Am verworrensten war Französisch, das wir von unserer Französischmademoiselle gelernt haben - für Berlin war es brillant, für die Schweiz war es eine Katastrophe.

Ich bin sehr gerne Schi gefahren und konnte mit der Schule einen Schiausflug machen, das war ein neues Erlebnis. Auch im Rhein sind wir im Sommer über die Strudel geschwommen - das war auch gut. In der Schule, es war gegen Weihnachten, hatten wir einen Musiklehrer. Das ‚Männlein’ wurde er genannt. Er war klein, ich glaube, er hatte einen Schnauzbart, und er war ein Nazi. Er hat uns über Weihnachten aufgegeben einen Choral auswendig zu lernen, den wir im Notenheft aufgeschrieben hatten. Ich habe das brav und artig gemacht. Ich liebe Musik, bin auch musikalisch, und ich konnte das nachsingen. Wir hatten in der Pension sogar ein Klavier, aber ich konnte den Choral nach den Noten singen - es hat mir großen Spaß gemacht. Nach den Weihnachtsferien kamen wir zurück in die Schule, wir waren drei Emigrantenkinder in dieser Klasse. Da holte sich der Professor die Emigrantenkinder, sie waren leider stock-unmusikalisch! Die Erste stand auf und brachte nur falsche Töne heraus. Die Zweite versuchte es gar nicht erst, und dann zeigte er auf mich. Ich bin aufgestanden und hab das vorgesungen - ganz langsam, Note für Note. Alles war richtig! Ich hatte ihn sozusagen besiegt. Das war ein Triumph gegen diesen Kerl, der uns blamieren wollte. Die Klasse hat den Atem angehalten, was da jetzt passieren wird, aber er hat sich nur abgewendet.

Im August 1933 waren wir in die Schweiz gekommen, im Februar 1934 gingen wir nach England. Mein Vater hatte immer solche ‚guten’ Berater, die ihm gesagt haben, komm dahin, komm dorthin. Er hat das alles gemacht. Wir konnten kein Englisch. Wir hatten geschwind noch ein paar Nachhilfestunden in der Schweiz: the grass is green und how do you do? Die Eltern haben in London ein kleines Haus gemietet, und meine Schwester und ich wurden in eine englische Schule gesteckt. Es war Frühjahr, und da wir die Sprache nicht beherrschten, wurden wir ein Jahr zurückgestuft. Es war eine kleine Privatschule ‚The Gables’. Wir trugen Schuluniformen mit Krawatte und Hut. Die Schulfarben waren ‚kackerlbraun’, das mich an die Hitlerhosen erinnert hat. Die ersten 14 Tage waren wir im Internat. Ich war todunglücklich. Wir waren geheizte Räume gewöhnt, es hat geregnet und war kalt und feucht. Ich hatte Frostblasen an den Händen. Die Betten waren Hängematten - wie früher einmal im Spital - schmal und durchhängend. Gewöhnlich haben meine Schwester und ich uns nicht vertragen, aber in dem gemeinsamen Leid haben wir zusammen gesessen und haben geheult.

Das ist aber auch vorüber gegangen. Die Eltern haben die Sachen aus der Schweiz kommen lassen. Dann sind die Möbel gekommen, aber in das kleine Haus hat nicht viel hereingepasst. Leider war vieles zu groß, aber alles war heilig für die Eltern. Die ganzen schönen Möbel, Intarsien usw., ein schreckliches Unglück, wenn man ein Wasserglas verschüttet hat. Aber es war halt eine Art Zuhause und hatte einen hübschen Garten mit einem Gärtner.

In der Schule haben wir Englisch gelernt. Bei Kindern geht das ja sehr schnell, wir haben bald besser gesprochen als die Eltern. Zu uns sind dann die Nachbarn zu Besuch gekommen, in England ist das so Brauch. Es klopft, und als neue Nachbarn wurden wir zum Tee gebeten. Die Mutter war wieder Mitglied im Tennisklub, doch es war alles nur Schein. Wir Kinder haben alles mitgemacht, was unsere Eltern wollten. Für die normalen Extras war kein Geld da, und wir konnten uns extra Fächer wie Klavier spielen, rhythmisches Tanzen nicht mehr leisten. Das war für uns unbezahlbar. Meine Eltern taten aber so, als hätten wir Geld. Vor allem mein Vater hat versucht, den gewohnten Standart zu halten. Für mich wirkte das als eine Art Angeberei.

Mein Vater hatte eine Firma mit einem englischen Partner gegründet. Er erfand einen Kübel, in dem man den Mopp ausquetschen kann. Das gibt es jetzt in allen Supermärkten. Das hat er damals vor 50 Jahren in England versucht zu vertreiben, aber er war kein Geschäftsmann. Der Eimer war aus Blech, Plastik gab es damals noch nicht und viel zu schwer. Er fand keinen Absatz. Immer, wenn ich heute diese Kübel sehe, denk ich mir: armer Vater. Dann hatten wir kein Geld mehr, den Haushalt weiterzuführen. Meine Schwester und ich wurden nach St. Paul‘s, einer großen öffentlichen Schule in London, geschickt.

Mein Vater wurde wieder krank. Er hatte eine Herzklappenentzündung, was aber damals niemand erkannt hat. Er ist als Auslandsdeutscher halb legal wieder nach Deutschland gefahren und von einem Spital zum anderen gewandert. Meine Mutter ist mit ihm gefahren, das Haus in London wurde aufgelöst. Ich wurde bei einer Reisebekanntschaft der Eltern, einem kinderlosen Ehepaar, untergebracht. Ich sollte noch in England einen Schulabschluss erreichen.

Ich hatte in der kleinen Privatschule ‚The Gables’eine Freundin, sie hieß Eleanor. Die Familie kam aus Dänemark. Sie hatten sich ein riesiges Haus gebaut, das hat mich sehr an Tschischkowitz erinnerte. Eleanor und ich wollten zusammen ins Internat. Die Lynns waren eine sehr nette große Familie, die fünf Kinder hatten. Sie haben mich auf Wunsch meiner Eltern ins Lyzeum nach Malvern [Stadt in England] mitgeschickt. Malvern war eine ganz typisch englische Lehranstalt, eine Schulstadt. Aber ich war in der Familie immer das fünfte Rad am Wagen, weil sie mit ihren eigenen Sachen genug zu schaffen hatten. Es waren eineinhalb Jahre im Internat bis zum School Certificate. Meine Bildung war nicht großartig, aber ich bin eigentlich ganz gerne das letzte Jahr in die Schule gegangen, da hatte ich endlich Ruh.

Meine Schwester hatte in St. Paul‘s maturiert und war auf Maturareise zu unserem Onkel nach Amerika gefahren. Danach war sie in Leipzig in einer Sekretärinnenschule, dann ging sie nach London.

Da meine Eltern wieder in Deutschland waren, konnten sie das Geld, das auf einem Sperrkonto gelegen ist, verbrauchen. Zu dieser Zeit war das Leben in Deutschland noch nicht so schlimm für die Juden. Wir waren ja auch immer noch Auslandsdeutsche. Es war das Jahr 1936. Wir hatten, um uns zu revanchieren, Eleanor in den Schulferien in den Schwarzwald eingeladen. Meine Eltern hatten dort ein kleines wunderschönes Urlaubshäuschen gemietet, ganz oben am Berg, und meine Mutter lebte dort. Wir sind in den Weihnachtsferien mit Schiausrüstung hingefahren, aber dann war kein Schnee. Und seither war Eleanor bös auf mich, ich habe niemals herausgefunden, warum.

Mein Vater war im Spital, und ist er am 23. Mai 1937 in Frankfurt gestorben. Meine Mutter ist nach seinem Tod nach Prag gegangen, dort lebte noch einer ihrer Brüder. Er hat ihr eine kleine Rente verschafft von der Königshofer Zementfabrik. Sie war minimal, und Mutter war gar nicht dazu berechtigt, aber es war eine winzige Existenz. Ich bin von England 1937, nach meiner Matura, zu meiner Mutter nach Prag gefahren. Wir sind bei einer Witwe, mit deren Familie wir von früher her eng befreundet waren, untergekrochen.

Meine Tante Grete hatte drei Töchter, die jüngste ging in eine Musikschule in Hellerau - Laxenburg bei Wien. Das war eine Schule, die sich aus der Dalcroze Methode 7 entwickelt hat und von einer bekannten Kunstschule der Tänzerin Valerie Kratina 8 in Laxenburg bei Wien gelehrt wurde. Das war eine Schule für Gymnastik, Musik und Tanz, die man mit einem Diplom als Lehrer, Tänzer oder Musiker abgeschlossen hat. In diese Schule wollte auch ich. In Tschischkoviz hatten meine Schwester und ich ein Kinderfräulein, das eine dieser modernen Körperbildungsmethoden beherrschte, und die uns die Methode beigebracht hatte. So waren wir eigentlich sportlich gut trainiert. Das ist dann auch mein Beruf geworden - viel zu spät natürlich.
Eine Schülerin der Schule in Hellerau-Laxenburg bei Wien hatte sich in Prag ein eigenes Institut aufgebaut. Dahin bin ich gegangen und habe Bewegungslehre und Musik studiert. Das war eine Kombination aus Gymnastik und Tanz. Die junge Frau, die die Gymnastikschule leitete, hat uns Schülerinnen wie ihre Kinder betreut, es waren ja auch lauter junge Mädchen. Sie war Jüdin und ist später nach Amerika ausgewandert.

Meine Schwester lebte in England und ist von einer englischen Familie adoptiert worden. Dadurch bekam sie Arbeitserlaubnis. 1938 marschierte Hitler ins Sudetenland [heute Tschechien] ein. Da hieß es für uns zusammenpacken und schnell weg. Ich kann mich noch erinnern, wie die Deutschen in die Tschechoslowakei einmarschiert sind. Die Tschechen wollten sich wehren. Um fünf Uhr in der Früh hingen Massen von Menschen in Trauben an den Straßenbahnen. Sie wollten zum Militär, um gegen Hitler zu kämpfen und das Land verteidigen. Doch plötzlich wurde alles abgeblasen. München 9, das war schrecklich! Nun hat es geheißen: Nichts wie raus! Wir hatten noch englische Permits 10, meine Schwester hat uns geholfen zurück nach England zu flüchten. Das war im Dezember 1938. Diese anderthalb Jahre in Prag waren die schönste Zeit meines Lebens.

Wir sind nach London gegangen. Die Frau der Familie, die meine Schwester adoptiert hatte, führte eine Pension, in der wir ein Zimmer mieten konnten. Wir hatten ein wenig Geld vom Verkauf unserer Sachen. Die Bücher, die Restmöbel, die noch in England geblieben waren, hatten wir bei Familien untergestellt. Einen ganz kleinen Teil hat meine Mutter später nach Amerika retten können.

Jetzt waren wir richtige Emigranten, Flüchtlinge! Nach London kamen viele verschiedene Emigranten. Auch eine Schwester der Prager Gymnastiklehrerin war dabei. Sie war verheiratet mit einem hohen kommunistischen Funktionär. Sie haben uns beraten bezüglich diverser Flüchtlingshilfen. Wir sind dann als Krankenschwestern in ein orthopädisches Spital eingetreten, einer der wenigen Berufe für Ausländer, die erlaubt waren. Wir dachten, das wäre wenigstens ein Beruf, der der Körperbildung nahe steht. Ich wäre so gern nach Hellerau gegangen, hätte dort Tanz erlebt. Aber das war ja ausradiert aus meinem Leben.

Für Kranke pflegen bin ich nicht besonders geeignet. Außerdem herrschte in diesem Spital eine ausgeprägte Hackordnung. Es waren viele Kinder mit Knochentuberkulose und anderen zusätzlichen Gebrechen im Spital. Bei einem Kind steckte ich mich mit Scharlach an und wurde in ein Infektionsspital überstellt. Als mich der Krankenwagen vom Infektionsspital gesund zurück brachte, wurde mir gesagt, ich muss sofort meinen Urlaub antreten. Ich darf jetzt nicht ins Zimmer zurück. Ich hatte aber nichts anderes. Ich hatte einen großen Koffer, der war in dem Schwesternzimmer. Und da hab ich so eine Wut bekommen - ich hatte kein Geld, ich hatte keine Bleibe, ich hatte gar nichts. Das war der Oberschwester aber total egal. Die Oberschwester hat mich einfach auf die Straße gesetzt. Ich wusste nicht, wohin. Ich hab den Koffer geschnappt und bin zurück in die Pension nach London gefahren, wo meine Mutter noch wohnte.

Meine Schwester, bereits englische Staatsbürgerin und als Fremdsprachensekretärin angestellt, hat mir einen Posten bei einem jüdischen Arzt als Assistentin verschafft. Nun bin ich ganz hoffnungslos schlecht, was Büroarbeit anbelangt. Der Arzt hatte sehr viel Geduld mit mir, obwohl die Briefe, die er mir diktierte, voller Rechtschreibfehler waren. Ich bin dann mit meiner Freundin zusammengezogen. Sie war auch aus dem Spital hinausgeflogen, weil nach Kriegsbeginn im September 1939, ausländische Schwestern als feindliche Ausländer nicht mehr arbeiten durften. Das Spital wurde zum Heeresspital umfunktioniert, wir waren spionageverdächtig.

In London gab es sehr viele Emigranten aus der Kommunistischen Partei Österreichs und viele Juden. Sie haben dort eine sehr starke Bewegung aufgebaut, das ‚Free Austrian Movement’ 11, mit einer gut organisierten Jugendbewegung. Diese Organisation hat uns praktisch das Zuhause ersetzt. ‚Young Austria’ 13, so hieß die Jugendorganisation, war im Grunde genommen ein äußerst streng organisierter illegaler kommunistischer Jugendverband - von der Symphatisantengruppe bis zum Zentralkomitee. Es wurde meiner Meinung nach ein riesiger Fehler gemacht - und zwar bewusst - weil nach dem Krieg der Kommunismus in Österreich aufbaut werden sollte. Man hat nämlich die jungen Leute davon abgehalten, ordentliche Berufe zu erlernen, weil das Studium in den Augen der Funktionäre Zeitvergeudung war. Es hat uns nach dem Krieg jegliche Qualifikation, jede Berufsausbildung gefehlt. Wir waren nichts und hatten nichts. Und wenn wir alle ordentliche Berufe gehabt hätten, so wäre die Rückkehr nach dem Krieg in das zerstörte Europa sicher leichter gewesen.

Noch am Anfang des Krieges haben die Engländer Government Trainings Centers eröffnet, als Einschulung für den War Effort [Überraschungsangriff]. Ich habe dort Feinmechanik gelernt, ich habe immer gern gebastelt. Nach der Schulung kam ich in eine Fabrik und wurde sofort Shop Steward, als Kommunist musste man aktiv sein. Ich habe mich dort organisiert. Ich war auch im ‚Young Austria’ sehr aktiv, kam in eine ‚Sympathisantenzelle’, und danach bin ich in die KPÖ [Kommunistische Partei Österreichs] aufgenommen worden.

Eigentlich ging es mir gut trotz Krieg und Bomben. Erstens war ich beschäftigt, zweitens habe ich dort Plakate gemalt, im Chor gesungen und englische Vorträge gehalten über Österreich, obwohl ich überhaupt nie dort gewesen war. Aber es gab Material, das ich studiert habe. Jeden Abend waren Sitzungen, Versammlungen oder Proben. Jeder hat gelernt, mit Menschen umzugehen.

Die Gymnastiklehrerin aus Prag hatte ihren Neffen Georg in Wien. Georg war aus Wien nach London geflüchtet, lernte meine Schwester dort kennen, ist aber dann weiter nach Amerika emigriert. Er kam mit der US Armee zurück und hat meine Schwester geheiratet. Sie wurden mit der amerikanischen Besatzungsmacht in Deutschland stationiert. Das war bereits gegen Ende des Krieges. Meine Schwester ist mit ihrem Mann nach Amerika gezogen, und sie haben auch unsere Mutter mitgenommen und ihr eine Gouvernantenstelle bei einer Familie verschafft. Sie hat den Kindern sämtliche Opern erzählt, die sie kannte, je gruseliger desto besser. Diese Familie war rührend nett, und die Kinder haben sie sehr lieb gehabt. Meine Mutter war ja ursprünglich Kindergärtnerin. Diese Familie hat ihr dann einen Kindergarten eingerichtet. Und sie hat mit 60 Jahren begonnen, diesen zu führen. Mutter war dort sehr beliebt zwecks ihrer ‚teutschen’ Disziplin [Schuhe wechseln] zur Zeit der antiautoritären Phase. Die Leute haben die Kinder gern zu ihr geschickt. Meine Mutter starb 1986 in Amerika. Meine Schwester besuche ich regelmäßig in Amerika.

Nach Ende des Krieges konnte ich als Hilfs-Gymnastiklehrerin und Hilfs-Turnlehrerin in öffentlichen englischen Schulen arbeiten, Aber das Wichtigste war für mich, nach Österreich zu kommen. Ich wollte ja den Kommunismus aufbauen, und ich hatte viele Österreicher kennen gelernt. Also bin ich nach Wien gereist. Damit ich Österreicherin werde, habe ich meinen Freund geheiratet. Ich war keine ausgebildete Lehrerin, aber Lehrerinnen wurde die Einreise nach Europa, als gesuchter Beruf, erlaubt. Nicht jeder hat gleich die Einreisebewilligung bekommen.

Wien wirkte wie eine kalte Dusche, weil die ins Ausland geflüchteten Kommunisten absolut nicht beliebt waren. Wir wurden hier nicht sehr freudig empfangen. Mein Mann und ich sind bei einem Onkel und einer Tante meines Mannes untergekommen. Es war Nachkriegszeit, vieles war zerbombt, und es gab sehr viele Wanzen. Die muss man einmal in seinem Leben erlebt haben.

Unser erster Weg war zur Zentrale der kommunistischen Jugendbewegung. Dort hat man uns schief angeschaut, weil wir diejenigen waren, die angeblich zuwenig gelitten hatten. Wir hatten den Krieg von der anderen Seite miterlebt. Es gab wenig zu essen, und sie fühlten sich als Opfer. Keiner wollte ein Nazi gewesen sein. Und das ist so geblieben - die ganze Zeit - so lange wir hier jetzt leben.

Ich hatte einen Hintergedanken bei dem ‚nach Österreich kommen’, und das war Hellerau-Laxenburg. Wie ich da so auf der Straße gegangen bin, hab ich an einer Litfasssäule ein Plakat gesehen über Rosalia Kladek, der Leiterin der Tanzabteilung im Konservatorium. Es war eine Werbung für das Studium, das ich in Prag begonnen hatte. Das war mein Traum, das habe ich immer machen wollen. Ich bin ins Konservatorium gegangen und habe Tanz studiert. Natürlich war ich schon viel zu alt dafür. Doch das Lehrdiplom war ein Ausweg. Wir waren alle zu alt und hatten unsere Hoffnungen im Krieg begraben. Aber ich konnte unterrichten! Ich war eine gute Lehrerin und hab mir meine eigene Privatschule aufgebaut. Da war natürlich viel dazwischen, auch die ganze kommunistische Arbeit, die ich noch immer gemacht habe.

Ich ließ mich von meinem Mann scheiden, weil er irgendwelche Betrügereien begangen hatte, aber man hat mich aus der Partei ausgeschlossen. Das war für mich entsetzlich! Ich war ganz verloren, man verlor quasi seine Familie. Alle die Leute, die einen dann meiden, weil man ein Klassenfeind geworden ist. Ich hab Freunde aus England damals aufgesucht. Nachher hat man mich doch wieder aufgenommen - 1952 wurde ich ausgeschlossen, 1953 wurde der Ausschluss wieder rückgängig gemacht.

Während meines Studiums am Wiener Konservatorium zur Tanzpädagogin, habe ich mich im Verband der Volkskunstgruppen mit einer von der KPÖ ins Leben gerufenen Sammelgruppe künstlerisch betätigen können. Wir hatten damals die russischen Ensembles vor Augen, die wirklich Großartiges leisteten. Ich hab nicht gleich das Studium beendet am Konservatorium. Ich habe noch lange Zeit im Verband der Volksgruppen Kunstgruppen geleitet. Das war eine sehr interessante Arbeit, vor allen Dingen mit der Kremser Gruppe. Ihre Rundtänze waren bühnenreif -   ohne Kitsch auf die Bühne zu bringen. Es war ein guter Erfolg, und es waren schöne Arbeiten.

Meinen jetzigen Mann habe ich in der Partei kennen gelernt. Er ist aus Santo Domingo [Dominikanische Republik] ein Jahr nach mir nach Wien zurückgekommen. Als es mit meinem ersten Mann schief ging, da ist er da gewesen.

Ich habe meine Privatschule begonnen und ausgebaut, hab meine zwei Töchter geboren und bin nur mehr im Privatleben tätig geblieben. Und dann ist der Umsturz 12 gekommen, zu erst Tito 13, dann Stalin 14, wir haben uns von der Kommunistischen Partei distanziert. Tito war der Anfang, da haben wir gezweifelt und uns gefragt, wieso, warum, weshalb?

Meine Mutter und meine Schwester lebten in Amerika und ich wollte sie wieder sehen, aber ich durfte nicht. Damals hat man noch ansuchen müssen um ein Einreisevisum. Es wurde abgelehnt, weil ich Mitglied einer kommunistischen Partei war. Ich habe den Fragebogen in der Botschaft der USA ehrlich ausgefüllt, denn ich hab mich nicht getraut zu lügen. Ich habe mich dann für meine Mutter entschieden und bin offiziell aus der KPÖ ausgetreten.

Die Arbeit mit meinen Schulen war eigentlich sehr fruchtbar. Ich habe sehr schöne Choreografien gemacht, und es war künstlerisch für mich erfolgreich.

Das Leben in Österreich ist noch immer kein Zuhause. Ich hab kein Zuhause. Ich weiß gar nicht, wie das ist, ein Zuhause. Ich hab meine Leute in London, in Amerika, überall. Ich bin zu meiner Mutter oder zu meiner Schwester nach Amerika gefahren, zu meiner Tochter nach London oder Israel. Ich hab mich sofort reingefunden, ich weiß, wie eine Küche ausschaut, ich weiß, wie man einkaufen geht. Ich kann mich überall dreinfinden.

Wehmut gibt es, Heimat gibt es nicht für mich, obwohl ich mir ein Haus selber gebaut habe. Ich bin kein Stadtmensch, ich hab’s gerne in der Natur draußen. Eine Zeit lang, wie die Kinder noch da waren und ich alles aufgebaut habe, fühlte ich mich mehr zu Hause. Aber ich bin drauf gekommen, bei mir ist es irgendwie so, man schafft etwas, man macht etwas fertig, man hat das Bedürfnis, das zu tun. Aber irgendwie geht’s mir auch schon auf die Nerven.

Waldheim war natürlich eine ziemlich schlimme Zeit, weil der Antisemitismus so offen wurde.
Meine Töchter interessieren sich für das Judentum. Die Monika lebt mit ihren Kindern traditionell jüdisch in England, auch Anneliese ist eine bewusste Jüdin, und ich wundere mich darüber.

Glossar

1 Koscher [hebr.: rein, tauglich]: den jüdischen Speisegesetzen entsprechend.

2 Coudenhove-Kalergi, Richard Nikolaus [1894 - 1972] gründete 1923 in Wien die Paneuropa-Bewegung und gab ab 1924 eine gleichnamige Zeitschrift heraus. Coudenhove-Kalergi emigrierte 1938 in die Schweiz, dann in die USA. 1940 Professor in New York; 1923-72 Präsident der Paneuropa-Union, ab 1947 Generalsekretär der Europäischen Parlamentarier-Union.

3 Paneuropabewegung: 1923 gründete R. N. Coudenhove-Kalergi in Wien die Paneuropabewegung mit dem Ziel der Vereinigung der Staaten Europas.

4 Nürnberger Gesetze: am 15. September 1935 vom Reichstag auf dem 7. Reichsparteitag der NSDAP in Nürnberg einstimmig beschlossene Gesetze, mit denen die Nationalsozialisten eine juristische Grundlage für ihre antisemitische Ideologie schufen. Mit dem Anschluss Österreichs an das Deutsche Reich traten sie auch dort in Kraft.

5 Stürmer: 1923 gegründete antisemitische Wochenzeitung

6 Mann, Thomas [1875-1955], deutscher Schriftsteller, erhielt 1929 den Nobelpreis für Literatur. Als politischer Essayist repräsentierte er die Hinwendung des Wilhelminischen Bürgertums zur Weimarer Republik und wurde, insbesondere in seinen Radioansprachen Deutsche Hörer! die er aus dem amerikanischen Exil senden ließ, zu einem wortmächtigen Gegner des Nationalsozialismus.

7 Jaques-Dalcroze, Emile [1865 -1950] Komponist, Musikpädagoge. Schöpfer der rhythmisch-musikalischen Erziehung; Schüler von A. Bruckner in Wien. Gründete 1911 in Hellerau bei Dresden die "Bildungsanstalt für Musik und Rhythmus" [1925 nach Laxenburg verlegt], 1914 ein Institut in Genf [weitere Jaques-Dalcroze-Institute in Berlin, Stockholm, Barcelona, London und Paris]; 1926 wurde die internationale Vereinigung der Professoren der Jaques-Dalcroze-Methode gegründet.

8 Kratina, Valerie[1892-1983] Tänzerin, Choreographin, Tanzpädagogin, Ballettmeisterin

9 Münchener Abkommen: wurde am 29. September von den Regierungschefs Großbritanniens, Frankreichs, Italiens und Deutschlands unterzeichnet und sollte die ‚Sudetenkrise‘ lösen. Unter Vermittlung Mussolinis – und in Abwesenheit eines Vertreters der Tschechoslowakei – gaben London und Paris ihre Zustimmung zum Anschluß des Sudetenlandes an das Deutsche Reich.

10 Permit [engl.: Erlaubnis]: Visum, Einreisegenehmigung

11 Free Austrian Movement [Freie Österreichische Bewegung]: Erste repräsentative
politische Vertretung der Exil-Österreicher in Großbritannien; im November 1941 gegründet. Als Dachorganisation von 37 Vereinigungen wirkte das von Kommunisten dominierte Movement bis Kriegsende als politische Gesamtvertretung. Wichtigste Aufgabe war die Organisierung des militärischen und zivilen Einsatzes der österreichischen Flüchtlinge gegen
Nazi-Deutschland.

12 Umsturz: Jugoslawien ging nach dem Zweiten Weltkrieg einen eigenen Weg zum Sozialismus. Dieser so genannte Titoismus brachte das Land in Gegensatz zu den sowjetischen Hegemoniebestrebungen und führte 1948 zum Bruch zwischen Tito und Stalin. Die Auseinandersetzung wurde mit erbitterter Härte geführt. Stalin versuchte vergeblich, die jugoslawische Partei gegen Tito aufzuhetzen und drohte ihm mit Mord. Die Einladung Stalins, in Moskau die Differenzen „freundschaftlich“ zu besprechen, lehnte Tito folglich ab. Am 29. November 1949 riefen die Kominform-Mitglieder offen zum Sturz von Tito auf.

13 Tito [Josip Broz, 1892 – 1980] Jugoslawischer Politiker. Als Broz 1934 Mitglied des Politbüros der Kommunistischen Partei Jugoslawiens wurde und in den politischen Untergrund ging, nahm er das Pseudonym Tito an. Tito führte im 2. Weltkrieg die kommunistischen Partisanen im Kampf gegen die deutschen Besatzer. Nach dem Krieg wurde er zunächst Ministerpräsident und schließlich Staatspräsident, ein Amt, das er bis zu seinem Tod bekleidete.

14 Stalin, Josef geb. als Josef Wissarionowitsch Dschugaschwili [1879-1953], sowjetischer Politiker. Seit 1922 war er Generalsekretär des Zentralkomites der Kommunistischen Partei der Sowjetunion [KPdSU], seit 1941 Vorsitzender des Rates der Volkskomissare, seit 1946 Vorsitzender des Ministerrats und in den Jahren 1941 bis 1945 Oberster Befehlshaber der Roten Armee. Nachdem er sich im Machtkampf innerhalb der KPdSU durchgesetzt hatte, behielt er diese Ämter bis zum Tod 1953, Mit der beginnenden ‚Entstalinisierung’ wird das Prinzip der Alleinherrschaft zugunsten einer Kollektivführung der Partei eingeschränkt. Außerdem werden Verbrechen aus der Stalin-Zeit veröffentlicht und verurteilt.