Centropa

Centropa unterstützen

You might get more results by selecting All languages
Andere Sprachen

Travel

Sophie Hirn

Sophie Hirn
Wien
Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Februar 2003

Frau Dr. med. Sophie Hirn ist eine kleine, zarte Frau, die anfänglich etwas mißtrauisch mir gegenüber ist, aber nachdem ich sie davon überzeugt habe, dass ich keine Trickbetrügerin bin, sehr engagiert ihre Lebensgeschichte erzählt.

Sie erkundigt sich nach dem Interview bei ihren in England und den USA über Familienzusammenhänge, und wir stehen, solange ich an dem Interview arbeite, in engem telefonischen und E-Mail Kontakt.

Für sie ist es bis heute unfassbar, dass das Wichtigste, was sie in ihrem Leben besaß, ihre große und sehr warme Familie, zerstört wurde.

  • Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits hieß Joachim Engler, aber alle nannten ihn Heinrich und von seinen Kindern wurde er Heinerle genannt. Er müsste ungefähr in den 1850er-Jahren geboren worden sein und war zweimal verheiratet. Seine erste Frau starb im Kindbett. Wie sie hieß, weiß ich nicht.

Mit ihr hatte er zwei Kinder: Rosa und Albert. Seine zweite Frau, die Mutter meines Vaters, hieß Sophie Engler und war eine geborene Friedmann. Wahrscheinlich kam ihre Familie aus Polen. Nach der Großmutter Sophie wurde ich benannt. Sie hatte mit dem Großvater vier Kinder: Martha, Grete, Hans und meinen Vater Richard.

Die Großmutter starb in Wien zwischen 1900 und 1910, sie war erst 38 Jahre alt. Der Großvater lebte mit seinen sechs Kindern in Wien, im 2. Bezirk, in der Glockengasse 24. Ich kannte ihn nicht mehr, aber ich kenne das Haus in dem er gewohnt hatte, denn immer wenn wir vorbeigingen, sagte mein Vater: 'Hier bin ich groß geworden.' Was der Großvater von Beruf war, weiß ich nicht. Ich weiß auch nicht, ob er religiös war.

Die älteste Schwester meines Vaters war die Tante Rosa. Sie zog eigentlich alle Geschwister groß. Später heiratete sie Gustav Spitzer und sie bekamen eine Tochter, die Tilde hieß. Tante Rosas Mann starb vor 1938. Die Tochter Tilde heiratete Paul Fein. Ihren Sohn Gustl habe ich in Wien noch gekannt.

1938 oder 1939 emigrierten sie gemeinsam mit Tante Rosa zuerst nach Australien und dann nach Südamerika. Gustl Fein lebt in Südamerika, ist verheiratet und hat Kinder und Enkel. Tilde und Paul sind in Südamerika vor nicht vor allzu langer Zeit gestorben.

Onkel Albert Engler war Zahnarzt. Er und seine Frau Alice hatten eine Tochter Marianne. Albert und Alice wurden nach Theresienstadt deportiert und ermordet [Anm. Albert und Alice Engler wurden am 14.9.1942 aus Wien nach Maly Trostinec (heute: Weißrussland) deportiert und am 18.9.1942 ermordet. Quelle: DÖW Datenbank] Die Tochter Marianne emigrierte nach England und heiratete den Österreicher Kurt Curtis. Ihre Tochter Ruth ist mit George verheiratet.

Tante Martha wurde 1894 geboren und war mit Julius Mayer verheiratet. Onkel Julius war Arzt. Sie hatten einen Sohn Stefan. Die ganze Familie flüchtete vor dem Holocaust nach Amerika. Stefan heiratete in Amerika Uli, sie haben zwei Kinder, Gary und Monika. Ich glaube, meine Tante Martha und ihr Mann Julius Mayer starben nach kurzer Zeit in Amerika. Stefan und Uli leben, Stefan schrieb für seine Nachkommen seine Autobiographie, die er mir geschickt hat.

Tante Grete war mit Herrn Frischman verheiratet. Sie hatten eine Tochter Susi. Tante Grete und Susi emigrierten nach England. Tante Grete lebte in Manchester, Susi heiratete in England Walter Eisenberg, sie haben einen Sohn.

Onkel Hans war der jüngste Bruder meines Vaters und mit Tante Hulda verheiratet. Sie hatten einen Sohn Leopold. Onkel Hans und Tante Hulda flohen nach dem 1. September 1939 aus Österreich, da hatte der Krieg schon begonnen. Onkel Hans war von der Gestapo inhaftiert worden, und als er entlassen wurde, gab es kaum noch Möglichkeiten dem Holocaust zu entkommen, aber dann konnten sie noch nach China fliehen.

Wir hörten erst nach dem Krieg wieder von ihnen. Da wollten sie nach Amerika, aber auf dem Weg starb Onkel Hans. Tante Hulda blieb einige Zeit auf den Philippinen und schaffte es dann allein nach Amerika. Leopold überlebte den Holocaust in England bei einer Schwester seiner Mutter. Hulda starb vor nicht allzu langer Zeit in Amerika. Leopold heißt jetzt Lee, lebt in Boston, hat drei Söhne, die alle studiert haben und sehr erfolgreich sind, und er hat viele Enkelkinder.

Mein Vater hieß Dr. Richard Engler. Er wurde am 15. Mai 1891 in Wien geboren. Im September 1902 begann mein Vater am k u. k. Erzherzog Rainer Gymnasium in Wien in der ersten Klasse seine Gymnasialzeit, und im Juli 1910 wurde ihm sein Reifeprüfungszeugnis ausgestellt.

Er inskribierte an der Universität in Wien und wurde Rechtsanwalt. Beim Militär der k.u.k. 1 Armee war er Oberleutnant der Reserve. Sein Entlassungstag war der 15. Februar 1919 wegen Verwundungen und Erkrankungen: Beckendurchschuß links am 18. Oktober 1914 bei Przemysl [heute Polen]. Er bekam eine silberne Tapferkeitsmedaille zweiter Klasse; so steht es auf den Papieren, die ich besitze.

Mein Urgroßvater mütterlicherseits hieß Ludwig Winternitz. Er war der Erbauer des ersten Hauses in der Wallensteinstraße in Wien, im 20. Bezirk. Genehmigt wurde der Bau 1872, die Genehmigung zur Benützung des Hauses wurde im Oktober 1875 ausgestellt.

Das Haus gehört noch immer meiner Familie und ich lebe mit meinem Mann in der Wohnung meiner Urgroßeltern, Großeltern und meiner Eltern. Meine Mutter erzählte, als sie ein Kind war und zum Fenster rausschaute, konnte sie den Stephansdom sehen, weil in der Wallensteinstraße, außer dem Haus des Urgroßvaters nur kleine Häuschen und Gärten standen.

Mein Urgroßvater ließ auch in Kaltenleutgeben Häuser bauen. Das eine war der Ludwighof, wahrscheinlich nach ihm benannt und das andere Haus hieß Emilienhof, nach seiner Frau Emilie Mautner benannt. Mein Urgroßvater hatte einen berühmten Bruder, das war der Prof. Wilhelm Winternitz 2. Er besaß in Kaltenleutgeben eine Anstalt mit Kaltwasserheilungen und meine Mutter wurde nach einer Erkrankung in ihrer Jugend lange dort behandelt.

Mein Großvater hieß Paul Winternitz. Wann er geboren wurde, weiß ich nicht. Er lebte mit seiner Familie in Wien in der Wallensteinstraße, in dem Haus, das sein Vater hatte bauen lassen. Von Beruf war er Zuckerbäcker. Seine Zuckerbäckerei war teils im Haus, teils im Hof.

Jeden Morgen ging mein Großvater Paul vom Frühstückszimmer hinunter in seine Zuckerbäckerwerkstatt. Im Hof gab es auch einen Stall mit Pferden und Wagen, wahrscheinlich um die Zuckerbäckereien auszuliefern. Während des 1. Weltkrieges lebte im Hof auch eine Ziege. Die Ziege gab Milch, und als sie geschlachtet wurde, wollte niemand sie essen, denn:

'Man kann doch nicht jemanden essen, den man persönlich gekannt hat.' Noch immer existiert im Hof der Ring, an dem der Strick mit der Ziege befestigt war.

Der Großvater starb 1917, meine Mutter sagte oft, daß sie siebzehn Jahre alt war, als ihr Vater starb. Die Großmutter mußte nach dem Tod des Großvaters keine Not leiden, es waren die Häuser, und es war sicherlich auch genügend Geld da.

Die Urgroßmutter hieß Charlotte Raditz und war eine geborene Frankl. Sie wurde 1845 geboren und starb 1938. Ich habe sie gut gekannt. Sie lebte mit einer alten Haushälterin, dem Fräulein Sophie, in einer eleganten Wohnung in der Rosenbursenstraße. Sie hatte das Glück, eines natürlichen Todes zu sterben.

Ihre Töchter waren Vilma, Risa und Irene, meine Großmutter. Alle wurden in der ungarischen Stadt Tata geboren. Risa 1868, meine Großmutter 1869 und Vilma 1872. Vilma war mit Herrn Bachrach verheiratet. Sie hatten eine Tochter Lisl, die mit Franz Schnabel verheiratet war und die gemeinsam mit ihrem Sohn Walter vor dem Holocaust nach Amerika flüchteten.

Von Risa weiß ich, dass mit Herrn Mittler verheiratet war und sich viel um ihre Mutter gekümmert hat. Die drei alten Damen sind, soviel ich weiß, nachdem ihre Nachkommen ausgewandert waren, zusammengezogen und 1943 gemeinsam nach Theresienstadt deportiert worden [Anm.: Vilma Bachrach, Risa Mittler und Irene Winternitz wurden aus Wien I., Rosenbursenstraße 8/7 am 19.10.1941 in das Ghetto Litzmannstadt deportiert. Ouelle: DÖW-Datenbanbank].

Der Bruder meiner Urgroßmutter Charlotte Raditz hieß Wilhelm Renner. Er lebte in Ungarn und hatte 3 Kinder, Wilhelms Enkelin Inci war 1907 geboren und emigrierte 1956 aus Ungarn in die USA. Sie feierte ihren 92. Geburtstag in beeindruckender Weise in Wien im Prater am Riesenrad. Die Beziehungen meiner Mutter und meiner Großmutter zur ungarischen Verwandtschaft war in der Vorkriegszeit sehr eng.

Die Großeltern Winternitz hatten zwei Töchter: Meine Mutter Clara und ihre Schwester Helene. Helene war mindestens sechs Jahre älter als meine Mutter, die am 13. April 1900 in Wien geboren wurde. Meine Mutter und ihre Schwester Helene besuchten in Wien die Schule, zum Teil hatten sie aber auch Privatunterricht zu Hause. Beide beendeten die Schulzeit mit der Matura.

Tante Helene war verheiratet mit Ernst Goldberger. Sie lebten mit ihren Kindern Kinder Paul und Juliane im neunten Bezirk und besaßen ein Auto, als noch kein anderer ein Auto hatte. Ernst Goldberger muß im Handel tätig gewesen sein.

Meine Eltern lernten sich in Wien kennen und heirateten am 4. Juni 1923. Ich nehme an, sie lernten sich auf einem Fest kennen. Mein Vater arbeitete zu dieser Zeit schon als Rechtsanwalt.

  • Meine Kindheit

Ich wurde am 28. Juni 1929 in Wien geboren. Mein Vater besaß, solange ich denken kann, eine Rechtsanwaltskanzlei im vierten Bezirk. Unsere Familie wohnte zusammen mit der Großmutter im unserem Haus in der Wallensteinstraße. Als meine Tante Helene, die Schwester meiner Mutter heiratete, bekam sie eine Wohnung im neunten Bezirk, aber als meine Mutter heiratete, sagte meine Großmutter:

'Ihr bleibt's da, ist eh genug Platz in der großen Wohnung.' Meine Mutter war sehr temperamentvoll, sehr humorvoll und warmherzig. Ich glaube, meine Eltern haben sich sehr geliebt. Meine Mutter bedauerte aber immer, nie mit mir und meinem Vater ihr Leben gelebt zu haben. Die Großmutter hat immer bestimmt; meine Mutter hatte nichts zu reden. Sie durfte nicht einmal kochen, alles hat die Großmutter veranlaßt.

In den Wintermonaten wohnten wir in der Wallensteinstrasse, in den Sommermonaten waren wir in Kaltenleutgeben. Ich ging sogar in der Schulzeit im Frühjahr und im Herbst, je einen Monat, in Kaltenleutgeben in die Schule. Die Familie meiner Mutter und ihrer Schwester waren sehr viel zusammen, aber besonders häufig im Sommer, denn im Sommer wohnten wir Garten an Garten.

Im Emilienhof wohnten wir mit der Großmutter und im Ludwigshof, der zum großen Teil als Heilanstalt verwendet wurde, hatten die Goldbergers eine Wohnung. Wir Kinder waren wie Geschwister, spielten jeden Tag zusammen und gingen viel miteinander spazieren.

Paul ist acht Jahre älter als ich, und als er noch klein war, war er oft und sehr gern bei meiner Mutter, an der er sehr gehangen ist. Die beiden Väter, mein Vater und mein Onkel Ernst, fuhren jeden Tag nach Wien herein, und am Abend mit dem Zug wieder nach Kaltenleutgeben.

In Kaltenleutgeben gab es auch einen Tennisplatz, meine Mutter spielte gern Tennis. Sehr viele Freunde unserer Familien kamen aus Wien zu Besuch, und die Kinder von Verwandten waren oft länger zu Besuch. Meine Eltern kannten aber auch in Kaltenleutgeben sehr viele Leute; es war eine sehr schöne, lebhafte Zeit.

Meine Volksschule in Wien war in der Treustrasse. Ich wurde jeden Tag in die Schule gebracht, weil die Wallensteinstrasse allein zu überqueren gefährlich gewesen wäre. Meine Mutter war aus der Kultusgemeinde ausgetreten und trat 1935 wieder ein, denn damals konnte ein Kind nur in die Schule gehen, wenn es eine Religion hatte.

Fast die Hälfte der Kinder in meiner Klasse war jüdisch. Im Religionsunterricht in der Schule lernten wir die hebräische Schrift. Ich konnte die Schrift lesen, aber ich konnte nicht sagen, was es bedeutete. Wir gingen auch in den Tempel, aber der Unterricht ging nur bis zur dritten Klasse, dann kam der Hitler.

Juden oder Nichtjuden, das war mir egal, das hat mir nichts bedeutet. Das Mädchen, das meine beste Freundin wurde, war keine Jüdin, sie wohnte vis-à- vis. Wir winkten uns immer zu, bis sie dann einmal zu mir gebracht wurde, so dass wir miteinander spielen konnten.

Wir waren eine ganz bewußt jüdische Familie, aber wir waren nicht religiös. Allerdings fasteten meine Großmutter und auch meine Eltern zu Jom Kippur 3. Meine Familie feierte aber nicht Chanukka 4, sondern Weihnachten - ich hatte immer einen Weihnachtsbaum. Meine Mutter erzählte mir einmal, dass irgendwelche Onkel, Tanten oder Großonkeln Ostern und Pessach 5 gemeinsam an einem Tisch feierten.

Meine Großmutter hatte einmal in der Woche eine Bridgepartie in dem großen Speisezimmer - das war immer sehr heiter. Ich bin da oft hinein gegangen, weil sie soviel gelacht haben.

Mein Vater war Freimaurer und meine Großmutter hat sich überhaupt nicht um Politik gekümmert. Als das Frauenwahlrecht in Österreich [1919] eingeführt wurde, erzählte man sich, dass sie ins Wahllokal ging und sagte: 'Bitte, wo wählt man hier Christlich-Sozial?'

Mein Vater war mit mir sehr verbunden, und es tut mir jetzt sehr leid, dass ich so wenig über ihn weiß, über die Dinge, die ihn bewegt hatten.. Wenn ich krank war, saß er an meinem Bett, und er bemühte sich immer um meine Freunde und Freundinnen.

Er spielte mit uns, er holte mich aus der Schule ab und lud dabei meine ganze Schulklasse in die Konditorei ein. Einmal versprach er mir, am Faschingsdienstag für die ganze Klasse Faschingskrapfen in die Schule zu schicken, aber ich sollte nicht sagen, dass die Krapfen von meinem Papa sind.

Am Faschingsdienstag in der zehn Uhr Pause, kam einer von der Konditorei mit einem großen Tablett Faschingskrapfen. Die Lehrerin wußte sich nicht zu helfen und holte die Direktorin. Beide schauten sie die Faschingskrapfen an, aber dann wurden die Faschingskrapfen in der Klasse verteilt und gegessen.

Mein Cousin Stefan Mayer nahm in Amerika als zweiten Vornamen den Namen meines Vaters an und sagte, er habe das deshalb gemacht, weil ihm mein Vater so imponiert hatte.

Antisemitismus lernte ich in meiner Kindheit in Wien überhaupt nicht kennen, erst ab 1938. Ich wunderte mich, dass plötzlich Leute, mit denen wir immer höflich verkehrt hatten, sich von uns abwandten und nichts mehr mit uns zu tun haben wollten.

  • Während des Krieges

Mein Vater wurde im März 1938 verhaftet. Es wird in der Familie erzählt, dass im März 1938, als die Deutschen einmarschierten, ein Klient meines Vaters in die Tschechoslowakei flüchtete und meinem Vater gesagt habe, er habe noch einen Platz im Auto, die Grenzen seien offen, und er solle mitkommen.

Mein Vater soll gesagt haben: 'Ich kann doch nicht Frau und Kind hier allein zurück lassen. Wer wird denn mir etwas tun, ich habe ja nie jemandem etwas getan.' Kurze Zeit später wurde er als Jude und Freimaurer verhaftet.

Er wurde lange in Wien bei der Gestapo festgehalten. Dann sollte er unterschreiben, dass er innerhalb von kurzer Zeit Österreich verläßt. Da er die Unterschrift verweigerte, wurde er ins KZ Dachau deportiert. Nach einigen Monaten im KZ Dachau wurde er ins KZ Buchenwald deportiert.

In unserem Hof gab es eine Tischlerei, und nach dem Einmarsch der Deutschen kam der Besitzer dieser Tischlerei mit einer Holzhacke zu uns hinauf und bedrohte meine Mutter.

Am 11. November, in der Pogromnacht 6, drangen acht Männer in unsere Wohnung ein. Ich war mit der Großmutter allein, meine Mutter kam später nach Hause. Sie zerschlugen alle Gläser, alle Spiegel - alles. Ich ging dann einige Tage zu meiner Tante Hulda und dem Leopold, bis die Glasscherben halbwegs weggeräumt waren.

Ich mußte, wie alle jüdischen Kinder in eine jüdische Schule. Ich ging in eine Schule in der Castellezgasse. Es war keine richtige Lernstimmung dort, wir wurden immer weniger Schüler, eine fuhr nach Palästina, andere sind sonstwohin ausgewandert.

Wir sprachen viel untereinander und auch mit den Lehrern über Emigration. In dieser Zeit hatte ich einen sehr intensiven Religionsunterricht, und dadurch bekam ich das erste Mal eine Beziehung zur jüdischen Tradition, die uns sehr nahe gebracht wurde; wir feierten auch die jüdischen Feste. Über Purim 7 wurde uns viel erzählt.

Das hat mir sehr imponiert die ganze Geschichte von Esther und von Haman. Zu Purim 1938 schrieb ich ein ganz langes Gedicht. Zu Hause begannen wir, unter meinem Einfluß, ein traditionelles jüdisches Leben zu leben. Meine Großmutter kannte sich in der Tradition aus, und wir feierten dann auch den Seder, aber das war nur ein einziges Mal, und wir zündeten zu Chanukka Chanukka- Kerzen an.

Meine Tante Helene und Onkel Ernst hatten ein Kindermädchen, das war die Franzi. Sie hatte in unserem Haus im obersten Stock eine Wohnung. Die Franzi war der Familie sehr verbunden. Als der Hitler kam, durfte sie nicht mehr bei ihnen arbeiten, weil Arier nicht bei Juden arbeiten durften.

Als 1938 Tante Helene und Onkel Ernst zuerst in die Tschechoslowakei emigrierten, schmuggelte die Franzi den Schmuck meiner Tante zu ihnen in die Tschechoslowakei. Aber auch in der Tschechoslowakei konnten sie nicht bleiben, die Deutschen marschierten 1939 ein, und sie flüchteten weiter nach Amerika.

Onkel Ernst begann in Amerika als Broker zu arbeiten. Das war nicht leicht für ihn, weil sein Englisch zuerst noch sehr schlecht war. Er mußte Kunden besuchen und versuchte mit seinem furchtbar schlechten Englisch etwas zu verkaufen. Die Amerikaner hörten ihm aber jedes Mal geduldig zu, und dann sagten sie: 'Nein danke!' Onkel Ernst hat diese Form der Höflichkeit anfänglich sehr verblüfft.

Mein Cousin Paul war während des Krieges einige Zeit bei der US Army. Er heiratete eine französische Kanadierin und hat Zwillingstöchter. Juliane wurde zu Jane und heiratete in Amerika den Deutschen Albert Miller. Sie hat drei Söhne und vier Enkelkinder.

Als wir 1946 nach Wien zurückkamen, lebten wir monatelang in mit der Franzi, dem Kindermädchen, ihr in ihrer Zimmer-Küche-Kabinett Wohnung. Solange, bis wir eine eigene Wohnung bekamen. Sie war immer für die Familie da.

Ich hatte in der Zeit zwischen dem Einmarsch der Deutschen und meiner Emigration immer schreckliche Angst, wenn ich zum Beispiel mehrere Leute zusammen gehen hörte. Die sind ja andauernd marschiert! Ein Kollege meines Vaters, der aus dem KZ Buchenwald entlassen worden war, kam zu uns und sagte zu meiner Mutter: 'Ihr Mann ist sehr krank, vielleicht können Sie ihn herausholen.' Zu dieser Zeit entließen sie noch Häftlinge, der Befehl zur Vernichtung war noch nicht erteilt.

Meine Mutter versuchte, meinen Vater aus dem KZ zu holen. Das war sehr schwierig, sie war in Wien oft bei der Gestapo und fuhr sogar nach Berlin. Sie schaffte es, sie bekam einen Entlassungsschein für meinen Vater.

Ich erinnere mich, wie wir Sachen für die Emigration zusammen packten, sagte meine Mutter: 'Schau, wenn der Vati jetzt herauskommt, dann werden wir miteinander nach England oder sonst wohin fahren und da werden wir eine Wohnung haben, nur du und ich und der Vati, ist das nicht schön?'

Es kam nie so weit. Es war an einem Freitag, da stand sie vor dem KZ Buchenwald, das neben Weimar, der Stadt Goethes und Schillers liegt. Ihr wurde gesagt, sie soll Montag wiederkommen. Montag früh stand sie wieder vor dem KZ.

Mein Vater wer schwerkrank, er hatte eine Sepsis. Meine Mutter mietete ein Abteil im nächsten Zug nach Wien und brachte meinen Vater ins Rothschild- Spital [Jüdisches Krankenhaus]. Mein Vater wollte nicht, dass ich ihn in seinem schlechten Gesundheitszustand noch einmal sehe.

Wenige Tage später, am 6. Februar 1939, starb mein Vater im Alter von 48 Jahren in Wien. Er wurde verbrannt und seine Urne auf dem Zentralfriedhofs beigesetzt. Das ist nicht der jüdische Teil, zu dieser Zeit wurden dort aber viele Juden beigesetzt. Inzwischen ist dieser Teil des Friedhofs aufgelassen, und die Gräber sind in einem anderen Teil übersiedelt.

Meine Mutter bemühte sich verzweifelt um Einreisepapiere nach England und Amerika für uns. Dann schaffte sie es, mich mit einem Kindertransport nach England zu schicken - einige Kinder fuhren auch nach Palästina. Die Trennung von meiner Mutter war ganz schrecklich. Ich besitze die Briefe noch, die ich damals schrieb, das war ganz furchtbar!

Die Reise dauerte mehrere Tage. Wir waren eine Nacht in London und dann eine Nacht in Edinburgh [Schottland], allerdings war ich bei guten Bekannten in Edinburgh. Am nächsten Tag wurde ich am Bahnhof einer alten Dame übergeben. Ich war ganz allein und habe mich sehr gefürchtet.

Die alte Dame setzte mich in den Zug und stieg noch einmal aus, um mit meinen Verwandten zu sprechen. Dann stieg eine Dame ein, setzte sich mir vis-à- vis. Ich wusste nicht, ob das die alte Dame war und wurde noch nervöser. Die Dame zog eine Strickerei heraus und strickte. Aber sie stricken in England anders, sie hatte die Wolle am rechten Zeigefinger, und das war mir ganz unheimlich, und ich wurde immer ängstlicher, bis meine alte Dame einstieg.

Ich muß sagen, ich kann die zwei alten Damen, die mich aufnahmen, bis jetzt nicht genügend würdigen und nicht fassen, was sie für mich getan haben. Sie waren schon Pensionistinnen, hatten sich ein Haus an der Clyde-Küste gekauft und erfuhren, was den Juden passierte.

Da beschlossen sie, sie nehmen ein Kind zu sich. Sie fragten bei einer jüdischen Organisation, und da wurde ich ihnen vermittelt. Sie waren pensionierte Lehrerinnen und steckten ihre ganze Kraft in meine Weiterbildung. Ich war zwei Jahre bei ihnen, in dieser Zeit brachten sie mir Englisch, Französisch und Latein bei.

Auch in der Schule ist es mir sehr gut gegangen. Ich habe nie irgendeine Ausländerfeindlichkeit gespürt. Ich wurde wirklich akzeptiert, und jeder bemühte sich, mir zu helfen.

Meine Mutter kam im August 1939 nach Großbritannien, also ganz knapp vor dem Ausbruch des Krieges. Danach wäre sie verloren gewesen! Sie wurde dann fast zwei Jahre auf der Isle of Man interniert, weil die Engländer nach Ausbruch des Krieges die deutschen Staatsbürger, Österreich war ja von den Deutschen besetzt, als feindliche Ausländerin ansahen.

Zwei Tage sah ich meine Mutter, bevor sie interniert wurde, aber wir konnten uns ungehindert schreiben. Als sie entlassen wurde, kam sie nach Glasgow [Schottland] in meine Nähe. Zu Schulbeginn zog ich zu ihr nach Glasgow und ging dort in die Schule.

Solange wir in Glasgow lebten, besuchte ich die alten Damen jedes Wochenende, und als wir in Manchester lebten, war ich immer in den Ferien bei ihnen. Auch von Wien aus fuhr ich noch zweimal zu den alten Damen, und wir schrieben uns jede Woche. Aber sie starben bald, sie waren an die 90 Jahre alt.

  • Nach dem Krieg

Meine Mutter war sehr energisch und wollte nach dem Krieg wieder nach Wien zurück. Ich war in Manchester in einer österreichischen Jugendgruppe, im Young Austria 7, wo ich ganz stark beeinflußt wurde und nach dem Krieg nach Österreich zurück wollte, um ein neues Österreich aufzubauen.

Wien war sehr vom Krieg gezeichnet. Der Anfang war schwierig, aber wir wohnten doch bei der Franzi, dem ehemaligen Kindermädchen meiner Tante, und die war lieb und mütterlich. Aber wenn ich einen Fremden sah, dachte ich: Na, was hast du im Krieg in der Zeit gedacht und getan, warst du vielleicht Aufseher im KZ Buchenwald?

Das konnte man ja wirklich nicht sicher wissen! Schlechte Erfahrungen hatte ich keine, außer mit der Wohnung. Unsere Wohnung war arisiert. Es gab damals kein Wohnungsrückstellungsgesetz, also hatten wir keinen Anspruch auf die Wohnung.

Aber da unsere Wohnung immer die Hausherrenwohnung war und wir dann nach Jahren das Haus zurückbekamen, hatten wir auch Anspruch auf unsere Wohnung. Die Ariseure wohnten noch drin, sie mußten uns dann einen Teil der Wohnung abgetreten. Wir wohnten dann mit den Ariseuren zusammen, das war nicht angenehm, es zog sich Monate hin.

Meine Mutter fand viele alte Bekannte, sie fühlte sich in Wien sehr wohl. Sie arbeitete als Buchhändlerin bis 1960 in der Buchhandlung 'Das Internationale Buch' am Trattnerhof. Dann arbeitete sie in der Bezirksleitung der KPÖ, im 20. Bezirk. Die Kommunisten in Österreich waren die Einzigen, die wirklich gegen die Nazis waren.

Sie hatten schwere Verluste, das mußte man anerkennen. Als mein Vater im KZ war, war meine Mutter auch zu den Freimaurern gelaufen und hatte darum gebeten, daß man meinem Vater hilft. Aber die haben gesagt, sie könnten nichts machen. Auf die Freimaurer hat meine Mutter sehr geschimpft und gesagt, von denen hat man überhaupt nichts haben können.

Für mich war es schwierig. Ich war aus meinem Freundeskreis heraus gerissen, obwohl ich auch alte Bekannte in Wien gefunden hatte. Die Freundin, die vis-à-vis wohnte, der ich als Kind zugewinkt hatte, wurde wieder meine Freundin. Ich war gerade mit der Schule fertig, begann mit meinem Medizinstudium und hatte Probleme mit der Sprache.

Auch das Leben auf der Universität war ja ganz anders, als ich es gewohnt war. Ich bekam von der jüdischen Kultusgemeinde vom Joint 8 ein Stipendium, lernte Juden kennen und bin bis heute Mitglied der Kultusgemeinde. Ich war damals für das Stipendium dankbar und das, was mir damals zu Gute gekommen ist, soll der Kultusgemeinde jetzt auch zu Gute kommen.

Das erklärt, warum ich der Kultusgemeinde offiziell treu geblieben bin, obwohl ich zum jüdischen Glauben keine Beziehung habe. Die alten Damen in Schottland waren sehr fromme Presbyterianer und ich muß sagen, mir hat dieser Glaube sehr imponiert, und diese alten Damen lebten auch nach ihrem Glauben.

1952 war ich mit dem Studium fertig und bekam, das war eine Form der Wiedergutmachung, die es damals schon gab, sofort einen Turnusplatz.

Ich heiratete 1959 meinen Mann Dr. Albert Hirn. Er wurde am 6. September 1927 in Wien geboren. Er ist nicht jüdisch. Er studierte an der damaligen Hochschule für Bodenkultur und wurde Vermessungsingenieur. Wir haben drei Kinder: Meine Tochter Beate Annabelle wurde am 11. April 1960 in Wien geboren. Sie hat Medizin studiert und ist Ärztin.

Meine Tochter Irene Gertrude wurde am 29. März 1962 in Wien geboren. Sie ist Beamtin der Stadt Wien und mein Sohn Richard wurde am 26.März 1966 in Wien geboren. Er hat seinen Doktor an der Technischen Universität in Wien gemacht und arbeitet als Computerfachmann. Ich habe zwei Enkelkinder.

Meine Mutter starb am 28.August 1994. Sie wurde auch verbrannt und ihre Urne zu der meines Vaters gegeben.

Ich arbeitete die ganzen Jahre in Lainz, erst im Krankenhaus, dann im Pflegeheim. Ich bin Internistin und mein Spezialgebiet war die Diabetes. Ich war viele Jahre an der Stoffwechsel Abteilung, und als mein drittes Kind unterwegs war, wollte ich keine siebzehn Nachtdienste im Monat machen.

Da bin ich ins Pflegeheim gegangen. Es war schlimm, wenn ich sah, wie die alten Leute schon völlig dement im Bett lagen und jammerten und gar nichts mehr erfassten. Die alten Frauen, die da lagen, hatten ihre Männer und Söhne, die Männer im ersten Krieg, die Söhne im zweiten Krieg verloren.

Sie hatten immer gearbeitet und versucht, in Notzeiten die Familie zu erhalten. Sie lagen im bett, hatten keine Freude mehr am Leben weinten sie noch immer um ihre Kinder. Das war schrecklich. Und diese Frauen hatten daran geglaubt, dass es einen Gott gibt. Wenn der das zuläßt, was mir so ans Herz greift, dann ist es kein Gott.

  • Glossar

1 k. u. k: steht für 'kaiserlich und königlich' und ist die allgemein übliche Bezeichnung für staatliche Einrichtungen der österreichisch- ungarischen Monarchie, z.B.: k.u.k. Armee; k.u.k. Zoll; k.u.k. Hoflieferant....

2 Winternitz, Prof. Hofrat Dr. Wilhelm [1835-1917] trat nach seinen Studien bei der damaligen K&K Kriegsmarine als Korvettenarzt ein. Als bei einer Kreuzfahrt Typhus in Massenerkrankungen auftrat, machte er die Wahrnehmung, daß das Einschlagen der Erkrankten in feuchte Tücher mit kaltem Wasser wesentlich zum Erfolg beitrug.

Er studierte die Wasserheilkunde und wandte seine Methode für alle Krankheiten an und hatte große Erfolge zu verzeichnen. Er wurde 1881 außerordentlicher und 1898 ordentlicher Professor der Wiener Universität und somit Begründer der Wissenschaftlichen 'Hydrotherapie'. 1865 kommt es zur Eröffnung der 2. Kaltwasserheilanstalt Kaltenleutgebens durch Prof. Dr. Wilhelm Winternitz.

3 Jom Kippur: der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum. Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

4 Chanukka [hebr.: Weihe]: Das achttägige Chanukkafest erinnert an die Wiedereinweihung des Tempels in Jerusalem im Jahr 164 v. Chr. nach dem erfolgreichen Makkabäeraufstand gegen hellenisierte Juden und mazedonische Syrer. Die Makkabäer siegten und führten den jüdischen Tempeldienst wieder ein. Laut der Überlieferung fand sich Öl für nur einen Tag; durch ein Wunder hat das Licht jedoch acht Tage gebrannt, bis neues geweihtes Öl hergestellt worden war.

5 Pessach : Jüdisches Fest, erinnert an den Auszug des jüdischen Volkes aus Ägypten, welcher die 200 Jahre währende Knechtschaft beendete. Jegliche gesäuerte Speise [Chamez] ist verboten, und so wird ungesäuertes Brot [Mazza] verzehrt.

6 Pogromnacht, auch zynischerweise als Kristallnacht bezeichnete Nacht vom 9. zum 10. November 1938. Im Laufe dieser Nacht wurden 91 Juden ermordet, fast alle Synagogen sowie über 7000 jüdische Geschäfte im Deutschen Reich, wozu auch Österreich gehörte, zerstört und geplündert, Juden in ihren Wohnungen überfallen, gedemütigt, verhaftet und ermordet.

7 Young Austria: 1939 gegründete, kommunistisch geführte Jugendorganisation österreichischer Flüchtlinge in Großbritannien, hatte 1300 Mitglieder.

8 Joint: Kurzform für 'American Joint Distribution Committee' [Vereinigter amerikanischer Verteilungsausschuss]. Die Organisation betreute jüdische Opfer des Nazi-Regimes. Sie versorgte jüdische Institutionen in Wien mit Lebensmitteln sowie jüdische Überlebende aus den Konzentrationslagern. Außerdem wurden ein Suchdienst und eine Einwanderungsabteilung aufgebaut. Heimkehrer wurden ärztlich betreut.

Eva Dombrowski

Eva Dombrowski
Wien
Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Januar 2003

Frau Eva Dombrowski ist eine lebhafte, wenn sie lacht, mädchenhaft wirkende große und schlanke 74jährige Dame.

Eigentlich wollte sie mir kein Interview geben, denn die Erinnerungen an ihre Kindheit sind schön und zugleich sehr traurig.

Sie hatte eine wunderbare große Schwester, die sie sehr geliebt hat und die mit ihrer kleinen Tochter im Holocaust ermordet wurde. Je länger wir uns unterhalten, umso vertrauter wird die Atmosphäre.

Meine Familiengeschichte

Mein Name ist Eva Dombrowski. Ich wurde am 22. Mai 1928 in Wien geboren. Mein Großvater väterlicherseits hieß Farkas Mann. Die Großmutter Josefine war eine geborene Treuhaft. Sie lebten in dem kleinen ungarischen Dorf Boldogköujfalu, wo der Großvater eine Greisslerei besaß und, wie mein Vater erzählte, aus den fünf Büchern Mose, der Torah, unterrichtete.

Es war eine sehr arme Familie, aber die Großmutter las ihren Kindern immer viele Geschichten vor. Mein Vater ging später oft in die Bücherei und brachte immer braun eingepackte Bücher nach Hause. Im Jahre 1886 fuhr meine Großmutter zur Milleniumsausstellung nach Budapest. Das war natürlich ein großes Ereignis. Es wurde erzählt, als sie wieder zu Hause war, soll sie ihren Kindern den neuesten Schlager vorgesungen haben.

Die Großeltern hatten drei Söhne: Adolf, Hermann und meinen Vater, den jüngsten Sohn Jakob, den man aber in der Familie immer nur Jenö nannte. Er wurde am 8. August 1878 in Buldogköujfaly geboren.

Adolf Mann war Stationsvorsteher bei der ungarischen Eisenbahn. Er war verheiratet mit Sarah, Sari genannt, und sie hatte zwei Söhne, Laszlo und Josef. Adolf, später hat er sich Miklos genannt, wurde 1919 entlassen. Er überlebte den Holocaust mit seiner Familie in Ungarn.

Hermann wanderte im Alter von 17 Jahren nach Amerika aus und schrieb viele Briefe an seine Eltern und Geschwister. Er heiratete und hatte zwei Söhne.

Mein Großvater starb 1893, da war mein Vater gerade 15 Jahre alt war.

Die Großmutter verbrachte ihre letzten zwei Lebensjahre bei ihrem Sohn Adolf. Sie war schon alt und konnte schlecht gehen. Sie starb im Jahre 1914.

Die Großeltern mütterlicherseits stammten aus Frauenkirchen, das liegt im Burgenland. Der Großvater hieß Adolf, die Großmutter hieß Netti Topf. Netti war eine geborene Weiss. Ich weiß, dass meine Großmutter viele Geschwister hatte, die ich nicht kannte. Es gab aber eine Schwester, die hieß Sophie.

Irgendwann zogen meine Großeltern nach Wien, in die Taborstraße Nummer 28. Mein Großvater war Händler, aber ich weiß nicht, womit er handelte. Er war ein gläubiger Jude und in seiner Gemeinde sehr geachtet. Die Großeltern hatten sieben Kinder:

Theodor war nicht verheiratet und wurde im Holocaust ermordet.

Eduard war nicht verheiratet und wurde im Holocaust ermordet.

Risa wurde 1882 in Frauenkirchen geboren. Sie lebte bis zu ihrer Hochzeit mit Armin Donner in Wien. Dann zogen sie nach Ersekujvar [Nove Zamky, heute: Slowakei], wo ihr Mann einen Posten als Gutsverwalter hatte. Die Tochter Ilona wurde 1908 und der Sohn Jancsi wurde 1911 geboren.

Ilona lebte bei den Großeltern in Wien, besuchte die Mittelschule und arbeitete bis 1934 in einem Büro. Dann heiratete sie nach Budapest. Jancsi Donner starb 1939 an Tuberkulose. Armin Donner starb vor 1938, Risa Donner wurde deportiert.

Fanny Topf wurde 1884 in Frauenkirchen geboren und war nicht verheiratet. Sie hatte in Wien, in der Johannesgasse, einen Hutsalon. Da sie ihre alte Mutter während des Holocaust nicht allein lassen wollte, blieb sie in Wien und wurde 1942 deportiert und ermordet [Anmerkung: Topf Franziska geboren am 19.11.1883, wurde von Wien am 5.6.1942 nach Izbica deportiert und ermordet. Quelle: DÖW - Datenbank].

Arthur Topf wurde 1889 in Frauenkirchen geboren, war nicht verheiratet und arbeitete in Wien als Vertreter in der Lederbranche. Er lebte in der elterlichen Wohnung, emigrierte während des Holocaust nach Shanghai [China]. Er kam in den 1950er-Jahren nach Wien zurück. Das Klima in Shanghai und die Strapazen der Emigration hatten sein Herz geschädigt, er starb 1962 in Wien.

Gisela Topf wurde ungefähr 1890 in Frauenkirchen geboren. Sie heiratete Hermann Rosenzweig, die Ehe blieb aber kinderlos. Sie besaßen eine Seifenfabrik, die natürlich 1938 arisiert wurde. Auch Gisela und Hermann emigrierten nach Shanghai und kamen in den 1950er-Jahren nach Wien zurück. Sie erhielten nur eine geringe Wiedergutmachung und lebten in einer kleinen Gemeindewohnung. Sie starben Ende der 1950er-Jahre in Wien.

Meine Mutter, Lina Topf, wurde am 9.Januar 1894 in Wien geboren. Sie war die einzige der Geschwister, die in Wien geboren wurde.

Meine Großmutter Netti starb 1942 in Wien im jüdischen Altersheim.

Ich kann mich an meinen Großvater nicht erinnern, denn 1931, ich war drei Jahre alt, übersiedelten wir aus Wien nach Kosice [heute: Slowakei] und 1932, ein Jahr später, starb der Großvater in Wien.

Meine Mutter besuchte die Volksschule, Bürgerschule und eine Handelsschule. Als sie 16 Jahre alt war, arbeitete sie bereits in einem Büro, und mit 18 Jahren heiratete sie meinen Vater.

Mein Vater kam ungefähr im Alter von 20 Jahren nach Wien und war Untermieter in der Wohnung meiner Großeltern. Dadurch lernten sich meine Eltern kennen. Sie heirateten 1912 im 2. Bezirk im Großen Tempel in der Tempelgasse. Ich besitze noch die Hochzeitseinladung meiner Eltern, darauf steht:

Herr und Frau Adolf Topf erbitten sich die Ehre Ihrer Gegenwart zur Trauung Ihrer Tochter Lina mit Herrn Jakob Mann. Frau Josefine Mann erbittet sich die Ehre Ihrer Gegenwart zur Trauung ihres Sohnes Jakob mit Fräulein Lina Topf welche Sonntag den 8. September 1912 um 2 Uhr nachmittags im isr. Tempel, II. Tempelgasse stattfindet. Wien im Dezember 1912 Telegramm Adresse: Restauration Deuches, Wien II. Praterstraße 45

Bis zum I. Weltkrieg arbeitete mein Vater als Handelsvertreter für eine Textilfirma.

  • Meine Kindheit

Am 15. Februar 1914 wurde meine Schwester Lilly geboren. Als meine Schwester 2 ½ Jahre alt war, musste mein Vater in den I. Weltkrieg. Er war in Kaschau, slowakisch Kosice, im 34. Regiment der k.u.k. Armee 1, stationiert. Dort lernte er seinen späteren Geschäftspartner Herrn Heinrich Kreiss kennen; sie wurden Geschäftspartner und es verband sie seitdem eine lebenslange Freundschaft.

Nach Kriegsende beschlossen mein Vater und Herr Kreiss, eine Textilfirma in Kosice zu gründen. Wahrscheinlich waren die Bedingungen damals in Kosice gut. Meine Mutter blieb in Wien und mein Vater pendelte zwischen 1919 und 1931 zwischen Wien und Kosice. Ich wurde am 22. Mai 1928 in Wien geboren. 1931 übersiedelte dann die ganze Familie nach Kosice, wo wir bis zum Jahre 1942 lebten.

Mein Vater kam aus einer armen Familie, aber er und sein Freund, der Herr Kreis, arbeiteten sich hoch, und dann war er ein wohlhabender Mann in der Slowakei. Wir hatten eine schöne Wohnung, ein Kinderfräulein und eine Köchin.

Kosice war eine königliche Stadt. Es gab ein sehr schönes Theater und einen 700 Jahre alten, wunderschöner gotischer Dom. Das Kinderfräulein ging oft mit mir in den Dom. Mich hat alles fasziniert, der Geruch, die Statuen, die Orgel - alles. Seither habe ich eine sehr enge Beziehung zur Gotik.

Jeder hatte seinen Platz. Da war der Herr Apotheker, der Kaufmann und der Kinderarzt. Man ist Eislaufen gegangen und man ist am Nachmittag am Corso spazieren gegangen. Das war so in den kleinen Städten: Am Nachmittag, nach den Hausaufgaben, ging man auf dem Corso spazieren. Da sah man all die anderen und kaufte vielleicht ein Eis. Es war kein aufregendes, aber ein schönes, stabiles Leben.

Ich ging in Kosice vier Jahre in die jüdische Volksschule. Da war ein ganz normaler Volksschulunterricht, aber wir hatten in der Schule natürlich auch Religionsstunden, in denen wir die hebräischen Buchstaben lesen lernten.

Meine Schwester Lilly war 14 Jahre älter als ich. Sie war etwas Besonderes, sehr schön, charmant, intelligent - sie sprach perfekt englisch und französisch. Sie war sehr anziehend und dadurch überall der Mittelpunkt. Sie wurde bewundert und geliebt. Lilly arbeitete im Geschäft unseres Vaters, in der Textilhandlung en gros 'Kreiss und Mann'. 1935, im Alter von 21 Jahren, heiratete Lilly den Rechtsanwalt Dr. Alexander Grosswirth.

Ich war damals sechs Jahre alt. Die Hochzeit fand im Tempel statt, und ich war die Kranzdame. Ich trug ein rosa Taftkleid und war natürlich sehr stolz, denn ich war das einzige Kind der ersten Volksschulklasse, das einen Schwager hatte. Und was noch bedeutender war, ich war eine Schwägerin. Ich gab damit sehr an und sagte immer zu den Kindern: Mein Schwager war hier und mein Schwager war da.

Mein Schwager besaß in Kosice eine Kanzlei und meine Schwester und ihr Ehemann blieben nach der Hochzeit in Kosice. Aber meine Schwester hatte immer Sehnsucht nach Wien oder nach einer Großstadt, trotz der vielen Gesellschaften und des kulturellen Lebens in Kosice. Unser Bekanntenkreis bestand aus bürgerlichen jüdischen Familien.

Meine Eltern und ihre Freunde besuchten sich gegenseitig in den Wohnungen oder sie trafen sich am Abend im Kaffeehaus. Wir Kinder bekamen unsere Geburtstagsjausen, es ging uns gut. Das war eine Welt, die komplett vorbei ist.

An die Sederabende 2 kann ich mich noch gut erinnern. Ich sagte immer das 'Ma nishtana haleila haze' und ich weiß, dass zum Sederabend, wir immer noch irgendjemanden eingeladen hatten. Die Verwandten väterlicherseits lebten in Budapest, die Verwandten mütterlicherseits lebten in Wien. Sie kamen zu Besuch und wir besuchten sie, die Familie pflegte einen engen Kontakt miteinander. Aber zu den anderen hohen Feiertagen 3 wie Rosch Haschana 4 und Jom Kippur 5 war die Familie allein.

Nach vier Jahren Volksschule bestanden meine Eltern darauf, daß ich eine fünfte Volksschulklasse besuche, damit ich perfekt die ungarische Sprache lerne, bevor ich aufs Gymnasium gehe. Ich habe deshalb sehr geweint, aber sie ließen sich nicht umstimmen. Dadurch kam ich erst mit elf Jahren aufs Gymnasium.

Meine Schwester wurde schwanger und 1941 wurde ihre Tochter Julika geboren.

  • Während des Krieges

Im Jahre 1938, nach dem Einmarsch der Deutschen nach Österreich, sagte meine Schwester, die damals 24 Jahre alt war: 'Wir müssen weg aus Kosice, wir müssen weg aus Europa, das wird auch hierher kommen.' Wir lebten im Wohlstand in einem schönen Haus, hatten ein gutgehendes Geschäft und zuerst wurde über sie gelacht: 'Aber geh, aber geh...'

Dann kam Hitler immer näher, und meine Schwester wollte unbedingt weg und leitete alles in die Wege. Sie wollte nach England, aber der Krieg brach aus. Dann wollte sie nach Südamerika, aber ihr Mann konnte sich wegen seiner Mutter nicht so richtig entscheiden. Und als wir erkannten, was auf uns zukommt, war es zu spät.

1942 übersiedelten wir auf Betreiben meiner Schwester nach Budapest. Sie sagte, in einer Großstadt gibt es mehr Möglichkeiten unterzutauchen. Mein Vater hatte das Geschäft im Jahre 1941 schließen müssen, da gab es schon die Judengesetze 6, und mein Schwager war aus der Advokatenkammer entfernt worden.

In Budapest ging ich ins jüdische Gymnasium und integrierte mich schnell. Ich wurde ein Budapester Mädchen. Die Gefahr in Budapest bestand zu dieser Zeit darin, in ein Arbeitslager eingesperrt zu werden. Viele Juden kamen bei verschiedenen Aktionen ums Leben, aber die Deportationen blieben vorerst am Budapester Stadtrand stehen. Ich glaube Horty 7 hatte das bewirkt.

Wir besaßen in Kosice noch das Haus, und meine Schwester und ihr Mann blieben nach unserer Flucht nach Budapest dort gemeldet, weil Lilly dachte, das wäre eine gute Idee. Der Mitbewohner in unserem Haus wollte es aber in seinen Besitz bringen und zeigte sie und ihren Mann als Ghettoflüchtlinge an. Vier Stunden später kam ein Detektiv; meine Schwester und ihre Schwiegermutter wurden verhaftet. Mein Schwager wurde an diesem Tag zum Arbeitsdienst einberufen.

Mein Vater lief von Pontius zu Pilatus und konnte nichts erreichen. Sie wurde zusammen mit ihrem Töchterchen Julika und ihrer Schwiegermutter drei Tage später ins Kosicer Ghetto deportiert. Von dort wurden sie nach Auschwitz ins KZ deportiert und vergast. Meine Schwester war 30 Jahre alt. Mein Schwager überlebte den Krieg.

Meine Eltern und ich hatten Glück. Wir lebten in einem von Raoul Wallenberg 8 geschützten schwedischen Haus in Budapest und überstanden den Krieg. Es war eng, es war kalt, es war schmutzig, es gab wenig zu essen, aber wir haben überlebt.

Nach der Befreiung gingen wir in unsere Wohnung zurück. Meine Eltern sind nie über den Tod meiner Schwester und ihres Enkelkindes Julika hinweg gekommen.

  • Nach dem Krieg

Ich habe dann das Gymnasium fortgesetzt und im Jahre 1947 maturiert. 1949 zogen wir nach Wien. Meine Eltern waren in Wien Mitglieder in der jüdischen Kultusgemeinde. Ich wusste sofort, in Wien werde ich nicht bleiben.

Zuerst wollte ich eigentlich nach Israel, dann dachte ich aber, dass ich doch von der Welt noch nichts gesehen habe und schrieb an Verwandte in England, und sie schickten mir ein sogenanntes 'Domestic Permit'. Ich wurde de jure bei ihnen Hausangestellte, damit ich einreisen konnte.

Die ersten Monate war ich in Birmingham [England], wo eine liebe Cousine meiner Mutter mit ihrer Familie lebte, zu der ich bis heute eine sehr enge Beziehung habe. Aber ich wollte unbedingt nach London und begann in London mit einer Krankenschwesternausbildung, die ich mit dem Diplom abgeschlossen habe.

Danach absolvierte ich sechs Monate den ersten Teil der Hebammenausbildung, und dann war ich acht Monate im Operationssaal. Das alles fand in drei verschiedenen Krankenhäusern statt. Ich lebte sehr gern in London, wollte dann aber doch nach Israel, ich weiß selber nicht richtig warum.

Zuerst fuhr ich aber nach Wien, um dann weiter nach Israel zu fahren, aber mein Vater war sehr krank. Ich konnte deshalb nicht so einfach wegfahren. Zuerst wollte nach England zurück, aber ich blieb in Wien und arbeitete als Krankenschwester im Unfallkrankenhaus in der Webergasse und drei Monate im Hanusch Krankenhaus.

In der Zwischenzeit hatte ich meinen Mann kennen gelernt und blieb in Wien, was nicht meine Absicht war. Entweder wollte ich nach Israel oder zurück nach England. Aber bevor ich mich versehen hatte, war ich plötzlich verheiratet und blieb hier, und da picke ich bis heute.

Mein Mann Menasche wurde 1915 in Tarnow [Polen] geboren. Er hatte in Polen das Gymnasium besucht und eine Textilhochschule abgeschlossen. Das erste Jahr seiner Ausbildung als Textilingenieur verbrachte er in Brüssel, das zweite und dritte Jahr in Bielsko [Polen], wo er in einer großen Weberei, die Brühl hieß, Arbeit fand.

Einige Zeit arbeitete er auch auf russischem Gebiet in einer Textilfabrik. Er erzählte immer, sein Chef hätte ihn sehr geschätzt und oft gesagt, nach dem Krieg würde er ihn nach Moskau als Dozent mitnehmen wollen. Daraus wurde Gott sei Dank nichts. Die Familie meines Mannes hielt sehr stark zusammen. Seine Eltern, Lipka und Chaim Keller, der Bruder Henryk und die Schwester Ruth, die noch heute in Israel lebt, überlebten gemeinsam den Krieg in Polen.

Nach dem Krieg kamen sie nach Wien und waren die einzige aus Polen stammende Familie, die komplett überlebt hatte. Mein Schwiegervater war ein ganz besonderer Mensch - ein lieber alter Herr, meine Schwiegermutter war eine weise Frau. Sie kam aus einer polnischen Kleinstadt, war ohne große formale Bildung, aber sie war eine wirkliche Dame - und so sah sie auch aus.

Sie sprach nicht viel, aber sie sah und wusste alles - und sie hielt die Familie zusammen. Als der Krieg begann, war mein Mann 24 Jahre alt. Die Familie überlebte den Krieg mit falschen Papieren. Die falschen Papiere meines Mannes lauteten unter anderem auf die Namen Jan Bojan und Mieczyslaw Dobrowski.

Nachdem die Deutschen in Polen einmarschiert waren, lebte meine Schwiegermutter eine Zeitlang mit den Papieren einer polnischen Baronin, solche Papiere kann man nicht jedem verpassen. Das letzte Jahr vor Kriegsende verbrachten sie gemeinsam bei einer polnischen Bauernfamilie auf dem Dachboden. Zu dieser Familie haben wir bis heute Kontakt, und wir unterstützen sie finanziell. Wir haben sie in der Gedenkstätte Yad Vashem in Israel als Gerechte eintragen lassen; das waren wirklich Heilige. Sie hatten am Dachboden die ganze Familie und noch zwei Juden versteckt. Wenn sie verraten worden wären, wären sie auch alle ermordet worden.

In der Familie meines Mannes war die Religiosität noch wirklich vorhanden. Nicht, dass sie so viel taten, aber dort waren ein Sederabend und Rosch Haschana noch echt, das fühlte man einfach. Nach dem Tod der Schwiegereltern übernahmen mein Mann und ich, mein Mann war der älteste der Brüder, die Sederabende. Es war noch immer der Rahmen da, aber es waren doch eher die Äußerlichkeiten, es war nicht mehr so wie vorher.

Mein Mann kam 1945 nach Wien. Er behielt den Namen Mieczyslaw Dombrowski, wurde aber von allen, die ihn aus Polen kannten Janek genannt, aber Janek war auch ein falscher Name.

Im Oktober 1955 heirateten mein Mann und ich standesamtlich und im Seitenstetten Tempel [Anm.: Wiener Stadttempel in der Seitenstettengasse]. Ich trug ein weißes Kleid, es war eine schöne Hochzeit, und nach der Zeremonie gingen wir zum Dinner ins Palais Auersperg.

Meine Mutter und meine Schwiegereltern waren dabei, aber mein Vater erlebte es leider nicht mehr. Er starb am 27. Juli 1955 und wurde auf dem jüdischen Friedhof begraben. Das Vermögen war verloren gegangen, Geld war überhaupt nicht mehr da.

Meine Tochter Lilian wurde am 30. August 1957, mein Sohn Thomas am 29. Juni 1960 in Wien geboren.

Irgendwie verspürte ich immer den Drang in mir, noch irgendetwas zu studieren. Aber durch meine Kinder bin ich doch zu Hause geblieben, das hat mich aber nie wirklich gefreut. Ich arbeitete sogar einmal drei Monate bei IBM als Telefonistin, als ich es zu Hause nicht aushielt. Später arbeitete ich sieben Jahre lang im Büro meines Mannes, wir besaßen eine Weberei und Spinnerei.

Zu uns kamen eigentlich immer sehr viele Gäste aus Budapest, Polen, Israel, Amerika und England - es war immer viel los. Unsere Freunde waren jüdisch und nicht jüdisch. Wenn wir schon so ein zerstreutes Volk sind, sollten wir diese verwandtschaftlichen und freundschaftlichen Beziehungen pflegen.

Meine Kinder gingen in den jüdischen Religionsunterricht und interessierten sich immer für das Judentum. Sie interessierten sich auch für die Geschichte ihres Vaters, und er erzählte sie ihnen immer wieder. Sie wußten schon seit frühester Jugend über den Holocaust und auch über die Geschichte meiner Schwester Bescheid.

Da Ruth, die Schwester meines Mannes, im Jahre 1948 nach Israel ging, waren wir öfter in Israel auf Besuch und die Verwandtschaft aus Israel kam zu uns. Unser jüdisches Bewußtsein und der Staat Israel waren immer in uns.

Meine Tochter besuchte das Akademische Gymnasium in Wien und beendete die Wirtschaftsuniversität mit dem Magister. Nachdem sie das Studium beendet hatte, arbeitete sie kurze Zeit in Paris und ging dann nach Israel. Zuerst arbeitete sie in einer Bank, danach arbeitete sie im Büro einer pharmazeutischen Fabrik.

Dort lernte sie ihren zukünftigen Mann, einen Sabre [Anm.: in Israel Geborenen], kennen, und im Februar 1988 heirateten sie. Ich habe meinen Schwiegersohn sehr gern. Er ist Kinderarzt mit der Fachrichtung Kinderleukämie und Krebs, hat noch eine weitere Facharztausbildung und ist auch in der Grundlagenforschung tätig.

Sie haben zwei Kinder: Maya wurde 1990 und Jonathan wurde 1993 geboren. Von 1993 bis 2000 lebten meine Tochter und ihre Familie in Amerika. In Amerika arbeitete ihr Mann im National Institute of Health, jetzt arbeitet er in Israel in Tel Haschomer. Meine Tochter sagt immer, in Israel wird nie ein ruhiges Leben möglich sein, und sie wäre eigentlich gern in Amerika geblieben. Es ging ihnen dort sehr gut. Es waren verschiedene Gründe, warum sie beschlossen, wieder nach Israel zu gehen. Im August 2000 kamen sie zurück, kurz danach begann die zweite Intifada [Anm.: Aufstand der Palästinenser gegen Israel], ich glaube, sie hatten den letzten Koffer noch nicht ausgepackt. Weiß Gott wie sie sich entschieden hätten, wenn das ein Jahr früher geschehen wäre. Aber so ist es. Sie leben jetzt in Raanana, haben ein hübsches Haus, und die Kinder gehen in die Schule. Sie leben ihr alltägliches Leben und hoffen, dass es besser wird.

Mein Sohn Thomas besuchte auch das Akademische Gymnasium und studierte in Wien Musikwissenschaft und Judaistik. Er ist Doktor der Philosophie. Nach dem Studium arbeitete er einige Zeit als Musikkritiker beim Kurier, und seit 1989 ist er in der Computerbranche tätig.

Sowohl mein Sohn als auch meine Tochter waren die einzigen Juden in ihrer Klasse. Sie hatten einen ausschließlich christlichen Freundeskreis. Die guten Freundinnen meiner Tochter, die sie sofort trifft, wenn sie nach Wien kommt, sie sind in brieflichem und telephonischen Kontakt, auch mit mir. Mein Sohn hat zwei Freundeskreise, einen sehr großen jüdischen, aber er kommt auch regelmäßig mit seinen alten Schulkollegen zusammen.

Mein Sohn heiratete Eva Suschny, eine Jüdin. Sie ist Ärztin in Wien. Er hat drei Kinder, die in einem jüdischen Haushalt aufwachsen. Die beiden großen Mädchen gehen in den Haschomer Hatzair 9. Ich feiere mit der Familie bei mir den Sederabend und Rosch Haschana, auch die Schwiegereltern meines Sohnes sind dabei. Die Familie ist zusammen und den Kindern gefällt es.

Am 2. August 1988 starb meine Mutter in Wien. Sie wurde auf dem jüdischen Friedhof beerdigt.

Mein Mann starb im März 1989. Das war besonders tragisch, weil er zwei Monate vor der Geburt des ersten Enkelkindes gestorben ist. Das ist etwas, daß ich nicht überwinden kann. So manches andere auch nicht, aber das war dermaßen ungerecht!

Er wußte, daß unsere Enkeltochter im Kommen ist, die fünf Enkelkinder sind nacheinander gekommen. Mein Mann war ein ganz besonders guter Sohn, er hat sehr viel Gutes im Leben geleistet, denn er hat unter anderem auch sehr vielen Leuten so geholfen, dass niemand davon wusste.

Er hat das immer ganz diskret gemacht. Vieles habe auch ich erst durch Kondolenzbriefe erfahren. Auch während des Krieges hat er sehr vielen Leuten geholfen und kein Aufhebens darum gemacht. Er hätte wirklich diese Enkelkinder verdient.

Ich habe in Österreich keine antisemitischen Erfahrungen, aber ich weiß, dass der Antisemitismus unterschwellig da ist. Aber die wenigsten sind so eingestellt, dass sie einen wirklich umbringen wollen, und darum glaube ich nicht, dass mir als Jüdin in Österreich ernsthaft etwas passieren wird.

Mit einer Sache habe ich mich wirklich in meinem Leben abgefunden, das ist für mich a fact of life: Man hat uns Juden nirgends gern, hier nicht und woanders auch nicht. Das akzeptiere ich so, wie ich Tag und Nacht akzeptiere.

Ich persönlich empfinde eine Wurzellosigkeit. Ohne richtige Identität zu sein ist schwer, aber so ist es. Ich bin mit der ungarischen Sprache und Literatur sehr verwachsen; Lyrik bedeutet für mich bis heute ein ungarisches Gedicht. Ich fahre oft nach Budapest. Ich bin in der weitläufigen Habsburger Monarchie aufgewachsen, und ich lebe jetzt seit vielen Jahren in Wien - das prägt mich.

Aber ich bin keine Österreicherin, und ich bin keine Ungarin. Ich liebe England, ich habe fünf Jahre lang dort gelebt, und bin immer gern nach England gefahren - aber ich bin keine Engländerin. Ich weiß nicht, ob meine Kinder eine Heimat haben.

Ich kann mir vorstellen, wenn ich nach Amerika oder nach Kanada gegangen wäre und dort Kinder bekommen hätte, american girls and boys, canadian girls and boys, wäre das wahrscheinlich anders gewesen. Dann hätte es geheißen: Papa und Mama kommen aus Europa, aber das wäre sehr weit weg gewesen.

Zu Rosch Haschana gehe ich in den Tempel und höre mir den Shofar an. Das sind die Melodien meiner Kindheit, das 'Dazugehören' zum alten Klub.

  • Glossar:

1 k. u. k.: steht für ,kaiserlich und königlich' und ist die allgemein übliche Bezeichnung für staatliche Einrichtungen der österreichisch- ungarischen Monarchie, z.B.: k.u.k. Armee; k.u.k. Zoll; k.u.k. Hoflieferant....

2 Seder [hebr.: Ordnung]: wird als Kurzbezeichnung für den Sederabend verwendet. Der Sederabend ist der Auftakt des Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie (oder der Gemeinde) des Auszugs aus Ägypten gedacht.

3 [Die] Hohen Feiertage: Rosch Haschana [Neujahrsfest] und Jom Kippur [Versöhnungstag]

4 Rosch Haschana [heb.: Kopf des Jahres]: das jüdische Neujahrsfest. Rosch Haschana fällt nach dem jüdischen Kalender auf den 1. Tischri, der nach dem gregorianischen Kalender auf Ende September oder in die erste Hälfte des Oktobers fällt.

5 Jom Kippur: der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum. Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

6 Judengesetze: Bezeichnung für Gesetze, deren Ziel die Benachteiligung von Juden ist. Herausragende Bedeutung nehmen dabei die im Dritten Reich erlassenen Nürnberger Gesetze ein.

7 Horthy, Miklós [1868-1957] ungarischer Politiker und Admiral. Beseitigte 1919 die ungarische Räterepublik, 1920-44 Reichsverweser von Ungarn. Wurde nach Bemühungen um einen Sonderfrieden 1944 von den Deutschen gestürzt und inhaftiert, nach dem Krieg Exil in Portugal

8 Wallenberg, Raoul [1912-?]: 1944 schickte die schwedische Regierung Wallenberg nach Budapest, um Maßnahmen zur Rettung der dortigen Juden anzustreben. Wallenberg verteilte Schutzpässe und organisierte über 30 Schutzhäuser. Diese bildeten zusammen mit denen Spaniens u.a. ein internationales Ghetto, in dem sich etwa 30.000 Menschen befanden.

Zusammen mit anderen Diplomaten gelang es Wallenberg, diese Juden vor dem sicheren Tod zu bewahren. Wallenberg wurde 1945 von den Sowjets gefangengenommen und nach Moskau verschleppt. Laut Angaben der Sowjetunion ist Wallenberg 1947 in einem Moskauer Gefängnis gestorben

9 Haschomer Hatzair [hebr.: 'Der junge Wächter']: Erste Zionistische Jugendorganisation, entstand 1916 in Wien durch den Zusammenschluss von zwei jüdischen Jugendverbänden. Hauptziel war die Auswanderung nach Palästina und die Gründung von Kibbutzim. Aus den in Palästina aktiven Gruppen entstand 1936 die Sozialistische Liga, die sich 1948 mit der Achdut Haawoda zur Mapam [Vereinigte Arbeiterpartei] Zusammenschloss.

Júlia Scheiner

Életrajz

Marosvásárhelyen, ha valaki megemlítette a két világháború között Mestitz Juci nevét, a város nagy része tudta, kiről van szó. Mindenkinek a kedvence volt, aki ismerte, és ez ma sincs másképp. Kedves, barátságos, de semmiképpen nem tolakodó modorával hamar megszeretteti magát. Mindig és mindenhol barátokra akad, bárhova is menjen. Nem győzi mondani, hogy valójában nem érti, miért olyan kedvesek vele mindig az emberek. Szívesen mesél a régi dolgokról, és úgy tűnt, az emlékek már nem kavarják fel nagyon. Tágas, kétszobás lakásában szívesen eltársalog a vendégekkel. Még mindig jár nyaralni külföldre szakadt barátnőivel, amúgy fiatalosan megbeszélik, hogy itt az országban hol találkoznak, és együtt töltenek pár hetet. Jól beszél és ért franciául, olaszul, angolul, németül. Memóriája kitűnő, és nagyon szeret olvasni.

Az apai nagyapáról, Mestitz Mihályról nem tudok semmi mást, csak hogy szép öregember volt. Csehországból származott, egy Raudnitz nevű helységből [Ma ezt Roudnice nad Labemnek hívják. – A szerk.], 1830-ban született. Nem tudom, minek következtében jött el, de azt hiszem, nagyon fiatalon eljött onnan. Eredetileg Meřtitz volt a neve. Ő csak annyit változtatott a nevén, hogy a cseheknél a ř betűt s-nek mondják, és úgy látszik, hogy akkor a ř betűt s-nek írta, amikor idejött. Akkor itt osztrák–magyar világ volt. Nem tudok semmit róla, hogy milyen iskolákat végzett, vagy Marosvásárhelyen kívül még hol élt. Azt tudom, hogy 1850-ben már volt bútorüzlete a volt Szentgyörgy utca sarkán [ma Revolutiei utca, a város központjában van], Mestitz Mihály és fiai volt a neve. A gyerek, ugye, sose kérdi, csak amit hall, így én nem tudok sokat erről. 1869-től parkettagyárat, gőzfűrészt és gőzmalmot működtetett.

Jó kellett legyen az anyagi helyzetük, első bútoros volt itt Erdélyben. Modern gondolkodású valaki kellett legyen a nagyapám, mert reklámozta is a bútorüzletet. Császári és királyi udvari szállítók voltak. „Legolcsóbb bútor bevásárlási forrás, Erdély[ben a] legnagyobb. Mestitz Mihály és fiai bútorgyárosok: Marosvásárhely Széchenyi tér, Kolozsvár Unió utca. Csakis kitűnő minőségű árukat hoz forgalomba és azokért a legmesszebbmenő jótállást vállal. Mennyasszonyi kelengyék rendkívüli nagy raktára, perzsa szőnyegek óriási választékban.” Ez egy 1860–1870-es hirdetés, valaki megtalálta egy könyvben, és lefénymásolta nekem. Spanyolországban is, azt hiszem, Barcelonában, Bécsben és Pesten is megnyerték az aranydíjat, szóval a legnagyobb kitüntetést az ottani bútorkiállításokon.

Amikor mi megszülettünk, már csak három ház volt a család tulajdonában, de azt mondták, hogy Mestitzéknek huszonegy háza volt Marosvásárhelyen. Én úgy képzelem, hogy valószínűleg abba fektette nagyapám a pénzét, és mikor a bútorgyárat csinálta, akkor eladta őket. Nem tudom, honnan volt annyi pénze, de azt tudom, hogy a templomban egy márványtáblán ott van ő is azok között, akik adtak adományt, amikor csinálták a templomot. Még most is ott van a névtáblája az egyik padon. Abban az időben minden zsidó vallásos volt, de nem hiszem, hogy olyan nagyon vallásos lett volna a nagyapám. Mindegyik gyereke Marosvásárhelyen született. Apuka volt a nyolc gyereke közül a legkisebb, ő is fiatal volt, amikor az apja meghalt, nemigen mesélt róla. 1909-ben, három héttel a bátyám születése előtt meghalt a nagyapám.

Az apai nagymama, Mestitz Anna [született Fischer] nagyszebeni származású. Nem tudom, hányban ment ki Budapestre, valószínűleg miután nagyapa meghalt. Volt valami betegsége, és Pesten öngyilkos lett 1915-ben, de a család mindig hallgatott erről. Azzal, hogy a nagyapám meghalt, valahogy vége is volt a jólétnek, minden nehezebb lett.

Nyolc gyerek volt a családban, sok elment máshova: az egyik fiú Pestre, a másik lány Pestre, a másik lány Brassóba, a másik fiú Kolozsvárra, s ennek hozomány, annak hozomány. Itt nem maradtak csak hárman, aztán az a nagybátyám is elment Kolozsvárra, az is kikapta a részét, mindenki kikapta a részét. Így felaprózódott a vagyon, de viszont ment tovább az üzlet. Apuka testvérei nem voltak vallásosak, egyiküknél sem volt kóser háztartás.

A legidősebb testvér Mestitz Mór volt [Marosvásárhely, 1862 – Kolozsvár, 1938]. Szép ember volt és nagyon kedves. Orvosnak indult, de amikor másodéves volt, skizofrén lett, és nem tanulhatott tovább. Aztán megnősült, Schwartz Matildot vette feleségül. De nem érintkeztek vele a szülők, azt hiszem, nem volt elég előkelő a nő. Úgy tudom, hogy valami kasszásnő volt. Itt éltek Marosvásárhelyen, a Szentgyörgy utcában volt egy szép lakásuk. Apukával mindig jól voltak, a bútorüzlet irodája ott volt az üzletben, bejárt s azt csinált, amit akart, de semmit se dolgozott. Amióta emlékszem, sose dolgozott semmit. Időnként kitört rajta a [skizofrén] bolondság. Még a Bolyai utcában laktak, amikor egyszer kiállt meztelenül az ablakba hegedülni. (Móric bácsi ragyogóan hegedült, alapító tagja volt a marosvásárhelyi Szimfonikus Zenekarnak.) Akkor egy nap fogott egy kürtöt, ment végig a házon, és tülkölt bele, szóval ilyen marhaságokat csinált. Egy nap a fejébe vette, hogy elmegy Kolozsvárra. Hát nem volt mit csinálni, kivettek neki ott egy lakást, s átköltözött a feleségével Kolozsvárra. Azt tudom, hogy mikor elmentek Kolozsvárra, annyi pénzt kapott, hogy két házat vett ott. S akkor azt üzente apukának, hogy „Nem lesz gondod a gyerekeidre, mert én rájuk hagyom”, s aztán mindent a kolozsvári zsidó hitközségre hagyott. Már évek óta ott voltak, amikor elbolondította apukát, hogy jöjjön érte, mert ő el akar jönni, mert elválik a feleségétől. Nahát, apuka felment Kolozsvárra, s a végén egyedül jött vissza, hogy mégsem akar válni. Volt egy fogadott fiuk, az asszonynak az unokaöccse, egy Fehér János nevű, akiből Mestitz Fehér János lett. Még volt egy Mestitz János ezredes nagybátyám Pesten, és a Kolozsváron élő Mestitz Ferenc nagybátyám fia is János (Jancsi) volt. A két János nevében [mint ál-Mestitz János] egy csomó szélhámosságot csinált, a család nagyon fel volt háborodva, és aztán kitagadták.

Mestitz Ferenc [Marosvásárhely, 1864 – Kolozsvár, 1923] a második testvér volt. Ő is a bútorgyár társtulajdonosa volt, ő vezette a kolozsvári fiókcéget. Az Unió utcában volt a bútorüzlet. (A Fő tértől az a széles út, ami megy a Román Operához, az volt az Unió utca.) Amikor meghalt, akkor az egyik fia, Jancsi vezette az üzletet. A Ferenc nagybátyám feleségét, Friedmann Ilonát, aki Zilahon született 1873-ban – Ilonka nénit –, ismertem, ő később, 1946-ban halt meg Kolozsváron. Nem voltak vallásosak, nem volt kóser háztartásuk. Három gyerekük volt: György, Jancsi és Bözsi. György fia, aki textilmérnök lett, elvette később a református kórház igazgató-főorvosának a lányát, Filep Sárikát, aki iparművész volt [dr. Filep Gábor nemcsak kórházi igazgató-főorvos volt, hanem 1906-tól egy ideig Kolozs vármegye tiszti főorvosa is. – A szerk.]. Egy szép nap kimentek Bécsbe, és ott kibéreltek egy panziót a legjobb helyek egyikén, a Kärtnerstrasse sarkán. Nagyszerűen ment, azt hiszem, még emeletet is húztak rá. S aztán jöttek Németországból a hitleristák, és rengeteg irodaüzletet, szállodát meg panziót becsuktak. Györgyről nem tudták, hogy zsidó, az asszony keresztyén volt, és ő is ki volt már térve. Mikor kellettek az iratok a származásról, az unokabátyám hazajött azzal a kifogással, hogy iratokat csináltat, de közben meg volt beszélve, hogy a felesége eladja titokban a panziót, s valahol találkoznak. Többé nem mentek vissza Bécsbe. Hazajöttek, kitanultak háromféle mesterséget: szakácsságot, cukrászatot, és nem tudom, még mit, és kimentek Ausztráliába, s Sydney mellett valahol nyitottak egy másik házaspárral egy disznófarmot. Aztán azt eladták, és beköltöztek Sydney-be, vettek egy házat, és nyitottak egy édességüzletet. Jancsi, a testvére a Mestitz bútorüzlet fiókját vezette Kolozsváron, amit aztán önállósítottak, és az övéké lett. Jancsinak ikergyerekei voltak. A lányok Marosvásárhelyen végeztek az orvosin, akkor még magyar világ volt, és magyar egyetem. Molter Károlyéknál laktak, ahol volt egy kiadó szoba. Az egy utcában volt velünk, úgyhogy gyakran hívtuk őket ebédelni. Ella szüleinek [Szatmári Elláról, Jancsi feleségéről van szó. – A szerk.] volt Tusnádon panziójuk. Egyszer itt volt az édesanyja, s mondta anyukának, hogy miért nem küldenek el oda, egész biztos étvágyat fogok kapni a tusnádi levegőtől. El is mentem aztán, nagyon szép, kellemes fürdőhely volt. A panzióban két keresztény barátnőmmel laktam, az egyik később az unokabátyámnak, Mestitz Albert fiának, Ernőnek a felesége lett. Bözsi, Ferenc nagybátyám lánya férjhez ment egy félzsidó származásúhoz, és ott éltek Nagyváradon. A férfi az ottani sörgyárnak volt a cégvezetője.

Mestitz János nagybátyám [Marosvásárhely, 1865 – Budapest, 1929] a Ludovika katonaiskolában [lásd: Ludovika Akadémia] tanult Budapesten, kedélyes hangulatú valaki volt. Később Kassára nevezték ki mint tiszt és városparancsnok. A „dobrotiny” nemesi előnevet később kapta, az első világháború alatt az egyik csatában [Dobrotin Kosovo tartománybeli helység, a Scheiner Júlia által említett csata valószínűleg itt zajlott, és Mestitz János vitézségéért nemesi rangot kapott. A nemesi előnevek általában az illető születési helyét jelzik  – amennyiben született nemesről van szó –, vagy a helységet, amelyhez a nemesi rang megszerzése kapcsolódik. Ezúttal valószínűleg ez a második eset állt fenn. – A szerk.]. Jani bácsi, amikor megkapta ezt a nemességet, ki akarta terjeszteni az egész családra. Apuka fel volt háborodva, hogy minek nekünk nemesség, mert hát a Mestitzéket mindenki ismeri és tiszteli. Szóval nem kellett, és ez lett a vég. Ha megvan nekünk az 1940-es években ez a cím, akkor nem lettünk volna deportálva, de hát ki tudta ezt akkor? [Lásd: mentesítések Észak-Erdélyben.] Jani bácsi feleségét Kelen Ilonának hívták, azt hiszem, zsidó nő volt, de én nem ismertem, mert nem voltam még akkor Pesten, ahol éltek. Amikor Jani bácsi nyugdíjba akart menni mint ezredes, akkor felszólították, hogyha áttér kereszténynek, akkor egy ranggal feljebb kapja a nyugdíjat. Ő erre azt mondta, hogy ha ötvenhárom csata és tizenkét nagy katonai kitüntetés nem volt elég, akkor nem tér át. S igaza volt. Én egyetlenegyszer láttam, mikor először mentem Pestre. Azt hiszem, tizenhat éves voltam, és egyedül felmentem Pestre. A Grimm Panzióban szálltam meg, az ott volt a Vigadó mellett. Apám megmondta, hogy nincs telefonja, és írjak neki egy lapot. Másnap vagy harmadnap felszólt a portás, és mondta, hogy egy fiatalember keres, és menjek ki a társalgóba. Én kimentem, és kisült, hogy Jani bácsi az. Mondta, hogy mondják azt, hogy egy fiatalember keresi. Egy bűbájos ember volt. Fel kellett öltözzek, s el kellett menjek vele az Erzsébet térre, egy kávéházszerű teraszra, ahol együtt voltak a leszerelt tisztek. Elvitt, hogy bemutasson nekik, mert ezek voltak a barátai, és együtt voltunk estig. Egész biztos, hogy egy sem volt zsidó közülük. Még abban az évben történt, hogy leugrott egy villamosról, amikor az lassított egy megállónál, leesett, eltörte a lábát vagy valamijét, és akkor szepszist kapott és meghalt. Két gyereke volt: Ella és Viktor. Viktor jóképű ember volt, egészen olyan volt, mint apuka. Pesten éltek, egy óvóhelyen voltak a háború alatt, s mikor vége volt a háborúnak, és már ki lehetett menni az utcára, kiment ő is kicsit szellőzni [levegőzni], és lelőtték a Duna-parton. A felesége osztrák volt – nem hiszem, hogy zsidó származású lett volna –, a férje halála után vissza is ment Bécsbe. Ellát, a nagybátyám lányát már jól ismertem. Sokszor voltam náluk, amikor a magyar világban [1940–1944 között] már kezdtem járni Pestre. Volt két lánya. Az apai nagyanyám, miután egyedül maradt, ott élt velük [értsd: Mestitz János családjánál] Pesten.

Fekete Józsefné Mestitz Irén nagynénémnél [Marosvásárhely, 1873 – Budapest, 1941] is voltam ebéden, Pesten. Ő 1908-ban ment Pestre, de nem tudok semmit többet róla. Fekete Józsi bácsi, a férje mérnök volt, tanár és igazgató egy szakiskolában, ami a Kemény Zsigmond utcával szemben van. Mikor felszólították, hogyha kitér, felviszik a minisztériumba, ha nem, leteszik egy még kisebb helyre, ő kitért. 1908-ban Schwartzból átmagyarosította a nevét, az államtitkár vagy egy miniszter volt a „keresztapja”. Államtitkár lett a Művelődési Minisztériumnál [Fekete Józsefről az alábbiak olvashatók a Révai Nagy Lexikonban:  „gépészmérnök, szül. 1866. Maros-Vásárhelyen. Műegyetemi tanulmányait Budapesten és Zürichben végezte s 1888. gépészmérnöki oklevelet nyert. Működését a zürichi műegyetemen mint tanársegéd kezdte meg. 1894. a marosvásárhelyi állami fa- és fémipari szakiskolához igazgatóvá nevezték ki. 1908 óta a kereskedelmi minisztériumban mint iparoktatási kir. főigazgató működik. Az országos ipari és kereskedelmi oktatási tanács előadója. Nagy munkásságot fejt ki a hazai iparoktatás szervezése terén.” – A szerk.] Érdemeket szerzett, és megkapta a ‘náznánfalvi’ nemesi címet. Volt három gyerekük: Sándor, István és László. Sándor, a legidősebb orvos lett. Az Országos Stefánia Gyerekintézetnek [a Stefánia úti Állami Gyermekgyógyintézetnek] volt az igazgatója Budapesten, és harminckét éves korában öngyilkos lett. László eltűnt valahol Brazíliában a második világháború alatt. István meghalt tizenhat-tizenhét éves korában.

Mestitz Albert [Marosvásárhely, 1867 – Marosvásárhely, 1937] vezette a bútorgyár Fő téri bútorüzletét. Ott volt egy házunk, és ők benne laktak. Elvette egy másod-unokatestvérét, Mestitz Saroltát [Raudnitz, 1865 – Marosvásárhely, 1937] Csehországból. Albert bácsi elment oda üzleti ügyben, vagy nem tudom, miért, és ott ismerte meg, és beleszeretett. Szép és édes volt a nő, hát én mindennap felszaladtam hozzájuk, úgy imádtam. De soha nem tanult meg tisztességesen magyarul. Négy gyerekük lett, két lány és két fiú: Vilma, Paula, Sándor és Ernő. Sándor, a legnagyobb fiú, velünk együtt nőtt fel. Később Temesvárra került, de amikor Marosvásárhelyen magyar világ lett, hazajött. Együtt deportáltak el vele. Valahova Varsóba került. Amikor harcok voltak, reggel ki kellett vonuljanak, s őt otthagyták egy fejsebesüléssel. Mikor este vissza tudtak jönni, fel volt ott égetve minden. Ma sem tudom, hogy odaveszett-e, vagy elvitték valahova. A másik fiú, Ernő itt volt az üzletben az apjával, s feleségül vette az egyik keresztény barátnőmet. Vilma Medgyesre ment férjhez, Grünfeld Dezsőhöz, aki egy nagyon jó ember volt [Medgyes – Nagy-Küküllő vm.-ben lévő rendezett tanácsú város, amelynek 1891-ben 6800, 1910-ben 8600 lakosa volt (45% német, 32% román és 20% magyar volt, 45% protestáns, 13% római, 21% görög katolikus, 4% izraelita), 1920-ban pedig 10 100. A trianoni békekötéssel Romániához került. – A szerk.]. Jómódú, nagyon gazdag életet folytattak. Az egyik fiú tizennégy-tizenöt éves volt, mikor kiment Izraelbe [akkor: Palesztina]. Ez akkor volt, mikor két hajón vitték a gyerekeket, s az egyik hajó elsüllyedt. [1944 augusztusában 3 hajót indítottak útnak Izrael felé: a Morina, a  Mefküre és egy Bölbül nevű hajót. A Mefkürét elsüllyesztették. – A szerk.] Szerencsére ő a másik hajón volt. Eleinte egy kibucban volt, szerette ott. Három-négy év múlva a testvére utánament, ugyanabba a kibucba. Volt még egy lánya Albert bácsinak, Paula itt élt Marosvásárhelyen. Én tőle tanultam a kozmetikát, nagyon szép kozmetikája volt. Volt egy drogériája valakivel, s mikor látta, hogy a magyarok nem kontrollálják a munkát, fent az üzletben – pár lépcsőt kellett menni –, egy kicsi szobácskában szépen folytatta a kozmetikázást. Dolgozott mint drogérista [drogista], és voltak páciensei. Férjhez ment egy románhoz, Drădeţeanu Timuhoz, aki a munkainspektorátusnak [munkaellenőrzésnek] volt később a főnöke.

Mestitz Paula [Marosvásárhely, 1868 – Brassó, 1943] [Ő tehát az apa egyik testvére. – A szerk.] férjhez ment egy Mátyás József [Brassó, 1843 – Brassó, 1918] nevű nagyon jó módú emberhez, egy gabonakereskedőhöz, aki sokkal idősebb volt, mint Paula néni. Az öreg Mátyás Mátyásnak, a nagy orvosprofesszornak volt valami unokatestvére. (Mátyás Mátyásnak szanatóriuma volt Kolozsváron, amit aztán elvettek, és akkor idejött Marosvásárhelyre, s itt volt sebész. Úgy nézett ki, mint egy rosszul sikerült borbély, nem látszott rajta, hogy igazából mi a mestersége, de tüneményesen operált.) Én nem ismertem Mátyás Józsefet, valószínű, hogy brassói volt. Volt négy gyerekük: két fiú és két lány. Az Olgi nevű lánya hozzáment egy lengyel származású amerikai milliomoshoz. Nem akart hozzámenni, de két év múlva, mikor újból jelentkezett a pasas, akkor összemelegedtek. Gyönyörű volt Olgi. Hol Berlinben, hol Amerikában éltek. Telekspekuláns volt a férfi, és volt telke New Yorkban, Miamiban és Berlinben. Tizennégy blokkháza volt Berlinben, mikor Hitler elvette tőle. Átmentek Amerikába, és a második világháború után újra Berlinben telepedtek le. Aztán elváltak. Egyetlenegyszer találkoztam velük. Vagy tíz hónapra rá, miután összeházasodtak, itthon voltak, és én éppen Brassóban voltam egy barátnőmnél. Meg voltam híva Paula nénihez ebédre – aki akkor már egyedül élt –, közben aznapra meghívta valaki őket vendégségbe. De amikor megtudta az illető, hogy ki vagyok – apámat ismerte –, akkor mondta, hogy okvetlenül hívjanak meg engem is. Elmentünk, s valami fejedelmi ebéd volt, én akkor nagyon beteg is lettem, annyit ettem.

Mestitz Ignácról [Marosvásárhely, 1870 – Marosvásárhely, 1921] nem sokat tudok. Ott lakott velünk a Dózsa Györgyben, egy udvaron, ahol több kisebb-nagyobb ház, raktár, istálló meg kocsiszín is volt, egészen az irodáig. Ignác nem volt normális, de olyan csendes típus volt, mi nem is vettünk észre semmit, aztán egyszer megtudtuk, hogy meghalt, öngyilkos lett. Olyan nyolc, kilenc éves lehettem.

Mestitz Annát nem ismertem, mert 1871-ben, amikor született, még abban az évben meghalt.

Az anyai nagyapa László Albert volt, de rendesen Löwinger volt a neve, valószínűleg asszimilálódni akart, és megmagyarosította. László nagyapa 1857-ben született Martonoson [Bács-Bodrog vm.-i nagyközség volt, 1890-ben 5700 lakossal. Trianont követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.], Magyarországon, a nagymama, Spitz Hermina Makón, ugyancsak Magyarországon. A nagymama testvéreiről tudom, hogy egy húga Szegeden egy ügyvédnek lett a felesége. Az Andrássy úton lakott egy orvos bátyja, Bernát nagybácsi, és Olaszországban, Triesztben lakott egy másik bátyja. Ez egy bankigazgató volt, és a felesége egy másik igazgatónak a lánya volt, de őket nem ismertem személyesen. Volt egy fiuk, Pali, aki a Dreyfuss cégnél volt. Járt Franciaországba, Angliába, s kiküldték mint igazgatót Indiába. Később Londonban élt hindu feleségével.

László nagyapa iskolázott volt, és nagyon jól nevelt. Ő Palotailván a fűrészgyárban volt igazgató, nem volt saját gyára [Palotailva: Maros-Torda vármegyében lévő kis falu volt a Maros folyó mentén, 1600 főnyi lakossal 1910-ben. Volt egy gőzfűrésztelepe. Trianont követően Romániához került. – A szerk.]. És fakereskedő is volt. Soha nem kérdeztem, hogy a nagymamának mi volt a végzettsége, de nagyon ügyes volt. Nem tudom, hogy nagymamáék hol ismerkedtek meg, és hogy házasodtak össze. Felváltva Szegeden és Makón élhettek, mert János, anyuka bátyja és anyuka Szegeden született, Margit, a nővére és Erzsi, a húga meg Makón. Mindegyik gyerek között volt egypár év.

László János [Szeged, 1887 – Temesvár, 1982] könyvelő volt, és könyvelt Simi bácsinak, Deutsch Sámuelnek, Margit húga férjének. Nagyon sokáig volt fogságban [az első világháborúban], a fogságban lehetett tanulni nyelveket, beszélt oroszul, németül, franciául, olaszul. A jelenet, mikor megérkezett hozzánk, még előttem van. Tudta, hogy anyuka kinek a felesége és hol lakik, de hogy a szülei hol laknak, nem tudta. Egy reggel megjött, én éppen jöttem ki a fürdőszobából, és ott ültek a gyerekszobában az asztalnál: János és még egy katona, és anyukával beszélgettek. Éppen akkor érkeztek a fogságból. Jánosék a Kossuth Lajos utcában laktak egy darabig, majd elköltöztek Aradra és aztán Temesvárra. 1921-ben megnősült. Felesége Weisz Csilla [Nagyvárad, 1895 – Temesvár, 1984] háziasszony volt. Van egy lánya, László Éva, aki 1922-ben született Marosvásárhelyen, divatrajzoló lett, 1950-ben feleségül ment Donáth Istvánhoz, egy textilmérnökhöz, aki most hol Németországban, hol Ausztráliában lakik. [László Jánosnak] van egy unokája, Ingrid, aki tehetséges hegedűs volt, és Bukarestbe íratták be konzervatóriumba. Közben 1972-ben férjhez ment egy mérnökhöz, Arden Ervinhez, kimentek Izraelbe, és ott fejezte be a zeneiskolát. Aztán elváltak, s a férfi maradt Izraelben, ő meg Amerikába ment. Ő mindig Amerikába vágyott. Először a tel-avivi, majd a New York-i filharmóniában játszott, nagyon tehetséges hegedűs volt. 1979-ben vált el az első férjétől, és 1996-ban újra férjhez ment Becker Siegfriedhez, egy német sporttanárhoz. Ingrid ma fogorvos San Franciscóban.

László Margit [Makó, 1888 – Auschwitz, 1944] Marosvásárhelyen és Szászrégenben élt. A férje Simi, Deutsch Sámuel, textilmérnök [Deutsch Sámuel textilkereskedő volt. – A szerk.] volt [Szászrégen, 1879 – Auschwitz, 1944], aki Budapesten közgazdaságtant végzett [Valószínűleg a Kereskedelmi Akadémiát végezte el, amely szintjét tekintve középfokú oktatási intézmény volt. A századforduló tájékán, amikor Deutsch Sámuel föltehetően tanult, Magyarországon még nem folyt felsőfokú kereskedelmi oktatás. Lásd: kereskedelmi iskolák. – A szerk.], a Bernády-szobor előtt, a sarokházban volt egy textilüzlete, és Szászrégenben is volt egy üzlete [Szászrégen 30 km-re van Marosvásárhelytől. – A szerk.]. A szászrégenit vezette valaki, de aztán át kellett költözzenek Szászrégenbe, mert a pasas nem volt megbízható, nagyon csúnyán becsapta őket. 1909-ben volt az esküvőjük. Két fiuk volt: László [Szászrégen, 1910 – Migdal-Haemek, 1995] és Gyula [Marosvásárhely, 1918–2003].

László Erzsébetnek [Makó, 1903 – Tel-Aviv, 1987] elég hosszú volt az életútja. Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Aradon, Temesváron, és Izraelben, Bat-Jamban. A férje Léb Henrik [Bagota (Komárom vm.), 1900 – Tel-Aviv, 1984] földbirtokos és biztosítási ügynök volt. A férfi Marosvásárhelyre jött, itt ismerték meg egymást Erzsivel. 1924-ben házasodtak össze. A lányukat Verának hívták, 1926-ban született Marosvásárhelyen. Nem nagyon voltak vallásosak. Előbb Ratosnyán laktak [Ratosnya Maros-Torda vm.-i kisközség volt, a 20. század első évtizedeiben lakosainak száma az ezer főt sem érte el. – A szerk.]. A férfi fával foglalkozott a két világháború között. Volt két vagy három mozdonyuk, ami járta az erdőt, s azzal szállították le a fát. Szóval nagyban ment az üzlet. Onnan tudom ezt, hogy voltam nyaralni náluk, mikor még Ratosnyán laktak. Egypár évig ott laktak, aztán Kolozsvárra költöztek, majd Aradra, s onnan elkerültek Temesvárra. Erzsi folyton Marosvásárhelyre akart jönni, mikor magyar világ lett [1940-ben; lásd: második bécsi döntés], és Vera nem akarta semmiképp, mert akkor nagy volt a szerelem a későbbi urával. És milyen jól tették, hogy nem jöttek, mert őket nem deportálták. Másodéves volt Vera, amikor 1947-ben összeházasodtak a férjével, egy szemésszel, Schul Adalberttel. Az apját, Henriket, Bubinak becézték, s a Vera ura is Bubi volt: egyik volt a kicsi Bubi, s a másik a nagy. A fiatalok ki akartak menni Izraelbe. Erre a szülők is kimentek Izraelbe, mert ha az egyetlen gyerekük kimegy, akkor ők is kimentek. A férfinek kint volt a nővére, és ahhoz mentek először, amíg elhelyezkedtek. Bat-Jamban laktak, az Tel-Aviv egy része a tenger mellett, gyönyörű hely. Henrik épített aztán házat, ugyancsak valahol Tel-Avivban, és ott laktak. Verának van egy lánya, Schul Aviva, aki férjhez ment ott egy nagyon rendes román emberhez, és három lányuk van. Az egyik bent akart maradni a hadseregben, a másik most katona, a rendes szolgálatát csinálja, és a harmadik olyan tizenöt-tizenhat éves.

Az anyai nagyszülők nem voltak gazdagok, de mindenük megvolt. Megvolt a négyszobás lakás, megvolt a cseléd. Ha Erzsi ment egy bálra, mindig új ruhát kapott. László nagyapa a faüzemnél volt igazgató. Apuka akkor harminckét éves volt, és elment hozzájuk látogatóba. Anyuka éppen ült a lépcsőn a húgával, és nyaltak egy lábast, amiben a torta krémjét kavarták ki. Így látta meg először apuka. Nem is vette nagyon figyelembe, aztán egyszer mind a ketten meg voltak híva valahova, és nézte apuka, hogy milyen szép lába van. Aztán elhatározta, hogy megkéri, de nem nagyon akarták adni, mert hát másfél évvel volt idősebb a nővére, Margit, hogy először az menjen férjhez. Margitot akarták adni mindenképp, de apám nem akarta. Anyuka érettségizett, és tizennyolc évesen rögtön férjhez is ment. 1908-ban házasodtak össze, szabályszerűen, rabbi adta össze őket, nagyon szép esküvőjük [lásd: házasság, esküvői szertartás] lehetett.

Mestitz Mihály, a bátyám 1909-ben született Marosvásárhelyen, öt évvel volt idősebb, mint én. A születése előtt három héttel halt meg a nagyapám, ezért is lett ő Mihály, mint a nagyapám. Áldott rossz gyerek volt egészen tizennégy-tizenöt éves koráig. Kicsi gyerek korában beteges volt, és gyakran vitték Abbáziára [lásd: fürdő- és üdülőhelyek az Osztrák–Magyar Monarchiában], mielőtt mi megszülettünk volna. Nem jött helyre, s akkor anyukának az orvos nagybátyja – aki az Andrássy úton lakott, Pesten – azt mondta, hogy diófalevélben fürdesse naponta kétszer, és nézze csak meg, hogy meg fog erősödni. És így is lett.

Mestitz Klára [Marosvásárhely, 1911–1921], a nővérem, amikor meghalt, tíz és fél éves volt. Én akkor nyolc éves kellett legyek – 1913-ban születtem –, és érdekes, hogy Klárikára abszolút nem emlékszem. Skarlátot kapott, s utána szepszist, és abban halt meg.

Mi már hárman megvoltunk a gyerekek közül, és nemsokára jött az első világháború. Apám kint volt Galíciában mint honvédszázados-kapitány. Azért volt Galíciában, Lemberg környékére küldve, mert tizenegy fűrészt tett tönkre az ellenség, és tudták, hogy neki itthon fűrészgyára van és ért hozzá. Nekem a tüdőgyulladásom után az orvos javasolta a levegőváltozást. Nem tudom, kinek az ötlete volt ez a mai szemmel is képtelen ötlet, hogy menjünk oda. Valószínűleg apuka vágyódott utánunk. Küldött egy őrmestert, akivel László nagypapa, anyuka, én, a nővérem és Misi elmentünk apukához Galíciába levegőváltozásra. Háború közben egy ilyen utat megtenni szerintem nonszensz volt. Vonattal mentünk, rengeteget kellett váltani, és emlékszem, hogy összekötötték a kezünket, hogy nehogy szétszéledjünk. De Misi akkor is elszabadította magát, és úgy elment, hogy egy perccel a vonat indulása előtt került elő. Úgy volt, hogy csak egypár hónapig maradunk, közben ott maradtunk 1916-ig. Lembergtől nyolcvan kilométerre volt apukának az állomása, egy csomó ember fölött rendelkezett, akik dolgoztak neki. Sok tiszt is volt, és építettek, meg javították a fűrészeket. Bár én nem emlékszem, de egész biztos, hogy voltak más zsidó katonák is.

Mestitz István [Marosvásárhely, 1917/8–1920] öcsémet Pityunak hívtuk. Arra emlékszem, hogy egy vasárnap délután anyukánál zsúr volt, és ültek az asztal körül, és uzsonnáztak az emberek. A vendégek hozták a gyerekeket is, s azokkal mi lent játszottunk az udvaron a hóban, nagyon jól telt. Sorba ültettük a szánkóra a gyerekeket, s mikor Pityut feltettük, ő hátrazökkent, és a feje a sapkával együtt a hóba dőlt, és azt mondta, hogy milyen finom a hó. Akárhogy ültettük fel, ő rögtön visszafeküdt, nagyon tetszett, hogy milyen jó az, mikor a fejét húzzák a hóban. Mikor felmentünk, odament anyukához, s azt mondta, hogy úgy fáj a feje. Anyuka félretolta a széket, s a gyerek odahajtotta a fejét az ölébe. Akkor kapott egy agyhártyagyulladást, és belehalt három nap múlva.

Az orvos azt mondta, hogy nem fog lelkileg helyrejönni anyuka, ha nem szül még egy gyereket. Kegyelemből, rá egy évre, miután Pityu meghalt, 1921-ben megszületett Mestitz András. Éppen az ellentéte volt Misinek olyan tekintetben, hogy jónak született. Andris mindig szót fogadott, nem csinált soha problémát semmiből. Nyugodt, szép gyerek volt. (Ilyen a fia s az unokája is.)

Mi a Dózsa György utcában laktunk egy nagyon nagy udvaron. Ott volt a fűrészgyár, s ott volt a malom is. Az utca másik oldalán nem volt csak egyetlenegy ház. A Kemény Zsigmond utcától a Poklos patakig a terület mind a mienk volt, azokból adtak aztán el később. Még ott lakott az udvaron Ignác nagybátyám is. Ő nem volt egészen normális, és még egész fiatalon, hamar öngyilkos lett. Az egyik szomszédot, aki mellettünk az emeleten egy kisebb lakásban lakott, úgy hívta az egész ház, hogy Keresztmama – azt hiszem, zsidó volt. Alattunk egy zsidó család, Diamanstein Zsuzsának a nagyszülei laktak. (Zsuzsa is ott született a házban nálunk, és még mindig itt él Marosvásárhelyen, jó barátnőm. [A Centropa vele is készített interjút. – A szerk.]) Lent keresztények laktak.

Nagyon kellemes helyen laktunk, négy szoba volt és még egy kicsi szoba is, amiből csináltak Misinek egy külön szobát, mikor már nagyobb fiú lett. A folyosó végén volt ez a kicsi debaré [lomtár] szoba, azt kiürítették, és berendezték neki. Egy ágy volt ott, egy mosdó és egy íróasztal talán. De onnan nyílt ablak a gangra, és őurasága minden este kilógott, és elment. Anyámék nem tudták. Egyszer hazajöttek hamarabb, és rájöttek, hogy nincs otthon. Én tudtam a dolgokról. Emlékszem, hogy apám visszament az utcára, és valahol az Albino tér előtt talált rá, ölelgetett egy fát, mert olyan részeg volt, hogy nem tudott továbbmenni. Nagyon megszidták. Aztán megszűnt ez az aranykorszak.

A négy szobából az egyik volt férfiszoba – nem tudom, miért hívták így. Az volt az elegánsabb szoba, ahol a vendégeket fogadták, könyvszekrény meg effélék is voltak ott, később úgy mondták volna annak a szalonnak, hogy living room. Volt egy ebédlő, volt egy nagyon nagy sarokszoba, ami a hálószoba volt, és az én zongorám is ott volt. Aztán volt a gyerekszoba, meg már volt nekünk fürdőszobánk. Misi, a bátyám rossz volt, és mindig a fürdőszobába zárták be. Nem tudott kijönni, hát kiült az ablakba, és úgy elkezdett ordítani, hogy anyám megszégyellte, és behozta. Beteges volt, és mindent ráhagytak, ezért elromlott, nagyon rossz gyermek volt. Úgy tizenöt-tizenhat éves korában kezdte az apró kis titkait rám bízni, és látta, hogy nem mondom el, így én lettem a titoktartója. Aztán egész életünkben mindig külön leveleztünk. Mert ha ő például az apámék leveléhez tette be az énnekem címzett levelet, akkor azt sose olvasták el a szüleim. Mindenben nagyon becsületes emberek voltak a szüleim.

Volt nálunk szakácsnő, szobalány és azonkívül még volt valaki, aki jött mosni, vasalni, de ő csak akkor jött, amikor kellett. Emlékszem, a két cselédlány minden délután kézimunkázott, délelőtt megcsinálták a munkát, és délután nem volt mit csináljanak. Ők nem voltak zsidók. De a malomban is volt emberünk, oda lehetett a lányokat küldeni ezért meg azért. Apukáék mindig szász lányt vettek fel szobalánynak, mert azt akarták, hogy gyakoroljuk a németet. Volt eleinte nevelőnőnk is. Nekem nagy a gyanúm, hogy lehetett valami német nevelőnőm, aki rossz vagy komisz lehetett – pedig erre sose emlékszem –, mert amikor később már nagyobb lány voltam, és beszélgettünk ilyesmiről, mindig azt mondtam, hogy három dologtól félek: a németektől, a Kossuth Lajos utcától és a ráktól. Azért mondom, hogy valaki német komisz lehetett velem, mert akkor még nem tudtuk, hogy mit tesznek velünk. Valami megérzés volt. Voltak olyan félelmek, amiket éppen úgy nem tudtam megmagyarázni soha, mint ahogy nem tudtam a németektől való félelmemet sem megmagyarázni. (Egyébként most a Kossuth Lajos utcában lakom.)

Ahol laktunk, volt egy kert, ahol fű nem nőtt soha, mert a gyerekek mindig letaposták. Az utcának az összes gyereke oda jött játszani, mert ott olyan nagy tér volt. Apám fölszereltetett a kertbe mindenféle tornaeszközt: hintától kezdve mászórúdig minden volt. De én folyton zongoráztam, ez volt a kedvenc játékom, mindent, amit hallottam, lejátszottam. Úgy hétéves koromban beíratott apuka a konzervatóriumba, ami a Kultúrpalotában volt. Még most is előttem van, hogy fogta a nyakam, s úgy mentünk, szeretett úgy menni velem. Bevitt a tanárnőhöz, aki egy szász nő volt, valamilyen Leona. Csak két évben tanított, aztán más tanított, mert ő beteg lett, tüdőrákos. (Különben tizenegy évig tanultam a konzervatóriumban.)

Ahányszor egy gyerek beteg lett nálunk, a többit elpasszolták otthonról. Ilyenkor vagy Pauláéknál, vagy Margitéknál, vagy nagymamánál laktunk. László nagyanyám szép idős asszony volt, és nagyon jó volt, mindig csak békített, nagyon szerettük mi, gyerekek. Volt egy kis unokahúgunk, az Erzsi lánya, aki úgy nevezte, hogy Mamaka, s akkor mi is így hívtuk. Nem volt ateista, de vallásos sem. Például ünnepekkor, amikor a férfiak imádkoztak az asztalnál, neki mindig dolga volt a konyhában. Pedig mind a két nagynéném és mi is vittünk magunkkal cselédet [hogy segítsenek], és neki is ott volt a cselédlánya, de úgyis dolga volt, mert sokan voltunk, és fel kellett szolgálni – mondta. Én nem emlékszem, hogy a nagymamáéknak lettek volna barátaik, mindig a gyerekeikkel és az unokáikkal voltak.

A széderestét László nagymamáéknál ültük meg, és náluk tartottunk minden ünnepet, amíg élt a nagyapa. Ott voltak a nagymama gyerekei is, egyszóval a László család. Szépek és ünnepélyesek voltak ezek az alkalmak, olyan természetes volt. A legkisebb, Andris öcsém kérdezett a [széder]vacsoránál, de nem emlékszem, hogy ki vezette. Gyönyörűen terített asztalok voltak, kalács mindig volt, de a többi ételre nem emlékszem.

Nyaralni főleg Szovátára mentünk egy baráti házaspárral, s ott két hónapig, hat hétig üdültünk. Úgy mentünk, hogy apuka csak egy-két hétig volt velünk, s azután csak hétvégén jött ki. Kivettek egy villát, ahol négy szoba volt: egy-egy a szülőknek, egy-egy a három-három gyereknek. És mindegyik vitt egy lányt. Ők az üveges verandán aludtak és főztek, úgyhogy megvolt a teljes kényelem. Volt úgy, hogy a faluban laktunk, és a folyóval szemben, a másik parton volt Mária királynénak a villája [Mária királyné Ferdinand de Hohenzollern király felesége, az angol Viktória királynő unokája volt. A háború alatt a Román Vöröskereszt nagyasszonya volt, Ferdinand 1927-ben bekövetkezett halála után a kiskorú Carol mellett uralkodó háromtagú régenstanács tagja volt. Nagy tiszteletnek örvendett a nép körében. – A szerk.]. Délelőtt eljártunk a Medve-tóra fürödni, délután ott volt a patak, akkor minden ismerős oda járt. Délelőtt is együtt voltunk, délután is. Egy évben egyszer, ősszel mindig kellett menni Borszékre. Apukának mániája volt Borszék, imádta ott [Borszék Románia egyik legnevesebb borvíz-forrás vidéke. A borvíz egyfajta ásványvíz. – A szerk.]. Volt úgy, hogy Andris hat hetes volt, és elvitt apuka Borszékre. Elég hűvös volt. Volt úgy, hogy be kellett állítani kályhát a szobába. Mi nem szerettük Borszéket, mert nem lehetett fürödni [se tó, se folyó nem volt], de ott volt a szüleink barátainak a villája, s jól eljátszottuk az időt. Aztán később már ugye, az ember saját maga választotta a helyet, hogy hova ment. Akkor is jártam ki mindig Szovátára. Volt egy barátnőméknek, a Mátyáséknak, a Medve-tóval szemben egy egyemeletes villája. Ez egy nagy magyar villa volt, s mindig oda mentem lakni. Ragaszkodtam ahhoz, hogy fizessek. Nagyon kellemes volt. Később lebontották, és építettek oda egy szállodát.

Amikor még Erdély Monarchia volt, de később [1920-tól; lásd: trianoni békeszerződés], amikor Románia lett, akkor sem politizált a család. Soha nem hallottam azt, hogy apuka valamelyik párthoz tartozott volna. Különben apuka mindenben benne volt, nem volt olyan bank, ahol ne lett volna igazgatósági tag, iskola, aminek ne lett volna alelnöke vagy elnöke [Feltehetően nem iskoláról, hanem iskolaszékről van szó. – A szerk.], mindenben részt vett, és ha lehetett, mindenben segített. Ő beltag volt a fűrészmalomnál, a bútorgyárnál, a parkettagyárnál, de minden közös volt a Mestitzékkel. Azt tudom, hogy például anyuka a heti pénzt mindig a bútorüzletben kellett felvegye Albert bácsinál. A nagybátyám is és apuka is felvett bizonyos összeget, valószínű, hogy fizetésként. Jó volt a viszony a testvérek között, de azért inkább apámon múlott sok minden, mert ő egy nagyon jó természetű, áldott jó ember volt. Nagyon szép ember volt, kedves és udvarias, általában szerették. Érettségije volt, de továbbtanulásra nem nagyon ambicionálták, mert be kellett állnia a családi vállalkozásba. Nem hiszem, hogy járt volna héderbe, de az ünnepeket mindig megtartotta, úgy, ahogy elő volt írva. Olyankor mentek mindketten anyukával a neológ templomba. Ünnepkor nem lehetett lovas kocsin menni, mindig gyalog mentek. Nem voltunk ortodoxok, szombaton is dolgozott apuka, otthon nem volt kóser háztartás sem [lásd: szombati munkavégzés tilalma; étkezési törvények].

Az 1920-as évek elején háromszor felgyújtották a bútorgyárat a Dózsa György utcában, emlékszem, hogy még gyerekek voltunk. Akkor kezdtek szervezkedni a munkások. Abban az időben ez volt az első ipari vállalat Marosvásárhelyen, és valószínűleg nem utolsó szempont volt az, hogy zsidóé volt. Ott voltunk László nagymamánál, és onnan láttuk, hogy a kétlovas kocsi vágtat a sarkon, és nagyon izgatott minket, hogy miért. (Volt nekünk fekete és sárga színű lakkos lovas kocsink, volt két lovunk, autónk és teherautónk.) És akkor egyszer csak láttuk, hogy apuka és anyuka sietve elmennek a kocsival, s aztán hallottuk a szirénázást. Akkor égett le a gyár először. A baj az volt, hogy miután másodszor is felgyújtották, akkor még nem járt le az az idő, hogy be lehessen biztosítani harmadszor is, s akkor harmadszorra is felgyújtották, és leégett minden. Nem kaptak a biztosítótól semmit. Hogy egy munkás vagy ki gyújtotta fel, azt nem tudtuk meg soha.

Anyuka teljesen elvesztette a fejét, az öcsém, András akkor még karon ülő baba volt. Anyuka hazarohant, levetette az elegáns kabátját, a kalapját, vette az ékszerdobozt és a karjára Andris öcsémet, és futott ki a házból, hogy vigye Margit nénihez, a nővéréhez vagy a nagymamához – nem tudom pontosan, hogy hova. Útközben majdnem az összes ékszerek kiestek, mögötte egy irodakisasszony, ahogy kiestek, ő szedte fel anyukának. Anyuka ment, hogy a kocsival a gyerekeket mentse, mert nemcsak a gyár gyulladt ki, hanem az udvaron lévő más épületek is. A házra ügyelt a személyzet, már amennyire tudtak ügyelni, és ott voltak a tűzoltók. De akkor le volt teljesen apadva a Poklos patak [ami Marosvásárhely északkeleti részén folyik át, bele a Marosba], és nem volt víz. Az egész fiatalság ment segíteni. Akkor mi eladtuk a nagy lakást és az ottani dolgokat.

Szemben a Griviţa utcában építkeztek, egy vendéglős épített ott egy házat, és elment apukához, hogy hallotta, hogy keres lakást, és amennyiben hajlandó lenne odaköltözni az ő házába, úgy húzza fel a falakat, ahogy apuka akarja. Beleegyezett. A rákövetkező évben befejezték, s odaköltöztünk. De nem sokáig laktunk ott, mert átvételkor úgy tűnt, hogy jól ki van száradva a fal, de mégsem volt. Mi, gyerekek minden betegséget megkaptunk. András a bárányhimlőt, majd a kanyarót, én tőle a kanyarót. Apámék már két gyereket vesztettek el, érthető, hogy nagyon féltettek. Akkor a Köteles utcába költöztünk.

Minden, ami könyv volt, elolvastuk, és nagyon sokat olvastunk, apuka meg anyuka is. Először is megvolt az összes német és magyar klasszikus, gót betűkkel, díszkötésben [A gót betű a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.]. Mi főként magyarul olvastunk, a nagy magyar írókat. Mindig megbeszéltük, hogy most ezt olvasom vagy azt. Apuka olyan ember volt, akivel mindent meg lehetett beszélni. Nagyon okos, intelligens valaki volt. Vettek folyóiratokat is, biztos valami újságot is járattak, de arra nem emlékszem. Kimondottan vallási könyvet nem olvastunk. Az imakönyvek megvoltak, mert kellett, és az ünnepeket szigorúan megtartották.

Nem volt szabad olvasni romantikus könyveket, Beniczkynét meg ilyenszerűket. „Beniczkyné Bé pont Lenke”, úgy hívtuk, mert volt egy B és pont utána [Beniczkyné Bajza Lenke (1839–1905) – kora népszerű írónője volt, aki műveiben főleg a főúri és polgári szalonok világával foglalkozott. – A szerk.]. Amiket nem akarták, hogy olvassuk, azok mindig a könyvszekrény hátsó soraiba voltak téve. Este nem mentem ki, hanem inkább olvastam. A gyerekszobában csak nagy villany volt, és úgy olvastam azokat a könyveket, hogy előhalásztam, amiket nekünk nem volt szabad, és mikor jöttek haza a szülők – nagy kapualj volt –, hallottam, és mire bejöttek, addigra el is oltottam a lámpát. Megvártam, míg elcsendesednek, lefeküdnek, s utána leszálltam az ágyról, kinyitottam a kályha ajtaját, ami ott volt a szobámban, ott lefeküdtem hasra, s ott olvastam.

László nagyapa már 1926-ban meghalt, azután nagymama a lányához, Margitékhoz költözött. Ők a katolikus gimnáziummal szemben laktak, ami most Unirea líceum. Kábé tizenöt-tizenhat éves lehettem, tehát 1928 körül lehetett, mikor nekünk is lett rádiónk [Az elsők között lehettek, akiknek rádiójuk volt. Európában úgy nagyjából 1925–1926 körül indult meg a külső hangszóróval rendelkező készülékekkel a rádiózás. – A szerk.]. Kolozsvárról jött egy mérnök, aki felszerelte. A rádión „lovagolt” az egész család állandóan. László nagymamám, aki egy nagyon értelmes valaki volt, ő is éjjel-nappal a rádiót hallgatta. Mindig mindent tudott.

Apáméknak rengeteg zsidó barátjuk volt, és szerveztek nagy, hatvan-hetven személyes estélyeket, hol az egyik, hol a másik barátjánál, amiket otthon tartottak. Akkoriban nagyok voltak a lakások. Nem emlékszem, miket csináltak ilyenkor, vagy mi hol voltunk ezalatt. A vacsoránál biztos ott voltunk. Anyuka a zsidó klubba járt, ahova, azt hiszem, férfiak is mehettek. Minden héten egy bizonyos napon anyuka ment oda römizni, de kártyáztak is és beszélgettek. Apuka nem oda járt, mert már évekkel azelőtt megszokta, hogy a magyar kaszinóba járt. Jött a munkából estefelé, s egyenesen a kaszinóba ment. Ott kártyáztak, olvastak, beszélgettek. Nyáron a kaszinó átköltözött a tornakertbe, egy kicsit odébb, mint ahol most van a régi szülészet. Az egy nagyon kellemes teraszos hely volt, az ember délután vagy estefelé ment oda. Volt ott egy épület is, amit kivett bérbe egy tánctanár házaspár, akik Kolozsvárról jöttek, és ott vettünk táncórákat tőlük. Én vittem magammal Diamanstein Zsuzsának a nagybátyját, aki velünk egy házban lakott, s azt hiszem, a bátyám is járt táncolni. Később bankettek is voltak ott.

Ősszel kezdődtek a bálozások, minden szombaton a Kultúrpalota nagytermében állt a bál. Úgy volt, hogy volt egy előadás a színpadon, utána el volt tolva a terem szélére az összes szék, és lehetett táncolni. Nagyon sokat szerepeltem és nagyon sok helyen. Volt zsidó bál, polgári bál, Bethlen Kata-bál. Volt Kiss József-est, akkor díszmagyarban kellett megjelenni [A reformkorban, az 1830-as években az európai divat és a történelmi magyar viselet elemeinek fölhasználásával tervezett díszöltözék, melyet hivatalos politikai ünnepségek, bál, bankett stb. alkalmával viseltek. A női ruha a következőkből állt: szűk selyem- vagy bársonyderék, buggyos ujjú, csipke- vagy tülldíszítésű fehér ing, nyakkivágást szegélyező fodor, bő, esetleg uszályos szoknya, ráncolt kötény, kabát helyett bársonymente, stilizált magyaros sújtásokkal, a fejen párta vagy főkötő hosszú fátyollal. A férfi öltözék fekete stilizált magyaros sújtásokkal és vitézkötéssel díszített ruha volt, melyhez nem a szokványos nyakkendő, hanem a sajátos csokorra kötött, ún. Bocskai nyakkendő tartozott. – A szerk.]. Kiss József költő volt, de én azóta se hallottam soha a nevét [Kiss József zsidó származású asszimilált költő, 1843–1921, aki zsidó témákkal is foglalkozott műveiben. Az általa szerkesztett folyóirat, „A Hét” nagy hatással volt a későbbi „Nyugat” folyóiratra. – A szerk.]. Mikor voltam a Kiss József-esten, akkor már nagyobbacska lány voltam, egypár táncot táncolhattam én is, aztán a szolgálóval hazavitettek szépen. A szülők ott maradtak, ameddig kedvük volt. Volt Maros-bál a Maros vendéglőben, apukáék oda okvetlenül kellett menjenek. Bármilyen korosztály mehetett abba a bálba. Mikor már nagyleány voltam, és megkezdődött az egyetem, voltak diákok, akik zenéléssel kerestek pénzt, összeálltak, s zenekaruk volt. Például volt a kolozsvári Young Boy Band, abban mind úri fiúk játszottak. A Fő téren, ahol a kommunizmus ideje alatt a Pitik mozi volt, az a két világháború között a zsidó mozi volt. Mindenki így ismerte, hogy zsidó mozi, valószínű, mert egy zsidóé volt [Tulajdonképpen a Zsidó Kultúrházról van itt szó, ami a volt Progres mozi épülete volt (mellette a volt Pitik gyermekmozi), a mai Tipografiei, Nyomda utcában. 1928-ban épült a zsidó hitközség támogatásával művelődési célokra. Számos ünnepély, irodalmi, hitközségi összejövetel színhelye volt. Színpadán előadást tartott a iaşi-i és a vilnai jiddis színház is. Az épületben az 1930-as évektől filmszínház is működött, 1994-ig, amikor biliárdteremmé alakították át (Marosvásárhelyi Útikalauz, Impress), 2000. – A szerk.]. Estélyeket is rendeztek ott, voltak előadások: énekeltek, szavaltak, előadtak. A zsidó moziban mindenféle filmet vetítettek, nagyon gyakran jártunk oda. Volt úgy, hogy egy vasárnap például untuk magunkat, nem volt semmi programunk, és mind a két mozit megnéztük aznap: azt is, ami a zsidó moziban ment, s átmentünk a Bolyai utcába, a Transilvánia moziba, s ott is megnéztünk egy filmet. A két világháború között négy vagy öt mozi volt Marosvásárhelyen.

Mi, fiatalok nem ültünk be sehova, de anyámék – mikor nem voltak meghíva valahová, vagy minálunk nem volt vendég – beültek egy kávéházba, s kávét, fagylaltot, süteményt vettek. De a lényeg az volt, hogy kint ültek a levegőn, s szólt a zene. Két kávéház volt, az egyik a New York. Mindeniknek volt egy kinti terasza, és hol az egyik helyen szólt a zene, s mikor elhallgatott, megszólalt a másik helyen a zene. Közben pedig ültek az emberek a padokon, vagy sétáltak, randiztak, flörtöltek.

A Maros-gátnál volt egy kis víkendházunk. Apuka már nézte, hogy milyen idő van, hogy lehessen menni ki a gáthoz – meg volt bolondulva a helyért, nagyon szeretett oda járni. Nem főztünk ott, csak vittünk ki készételeket. Kamránk is volt, vágtak egy nyílást a házban, és ott volt a földben. Ebbe a lehajtható részbe lehetett az ételes tálakat tenni. A víkendház teteje egy szobányival továbbnyúlt, ahol már nem a ház fala, hanem oszlopok tartották. Alatta ebédeltünk, tehát teljes kényelemben voltunk. Volt két csónakunk, egy volt apáméknak, amit úgy hívtunk, hogy Döc-döc, mert apuka úgy hívta mindig anyukát, mikor állapotos volt. Volt az öcsémnek egy szkiffje, olyan egyszemélyes és kormányzós, hosszú keskeny csónak. Akkor nagyon jól éltünk. Mellettünk volt Ernő unokabátyámnak egy háza, egy cirkuszkocsi, amit átalakított, de a formáján nem változtatott, csak berendezte.

Én csak az első és második elemit jártam zsidó iskolában. Ide csak zsidók jártak, volt hébertanítás és vallásóra A harmadikat, negyediket a református iskolában jártam, és aztán az Unirea leánygimnáziumba adtak, román iskolába. Ott csináltam négy évet. Az Unirea nagyszerű iskola volt, remek volt az igazgató, és remekül igazgatta az iskolát. Azután volt egy ismerősünk, aki járt a Francia Intézetbe, a L’Archéba [Egy Franciaországból származó nő román férfihoz ment feleségül, Marosvásárhelyen telepedett le és alapított egy francia intézetet. – A szerk.], és apámék mindenképp akarták, hogy menjek oda. Én eleinte nagyon sírtam, nem akartam az istennek sem, mert az Unireában megvoltak a barátnőim, de aztán nagyon megszerettem az Intézetet is. Volt egy tanárnő, mademoiselle Breton, a másikra nem emlékszem, hogy hívták. Mindent franciául tanultunk, csak a német nyelvet tanultuk még. Azt hiszem, három román tanuló is volt, kereskedők gyerekei, a többi főként magyar és zsidó volt. A második év végén lejött a francia konzul Bukarestből, és két kitüntetést adott, az egyik az enyém volt.

Misi mindig orvos akart lenni. A Bolyai középiskolába járt, és volt két barátja, akikkel elemitől érettségiig egy padban ültek. Mind a három orvos akart lenni. Igen ám, de nem lehetett, mert apukának kellett valaki, aki majd egyszer átvegye a helyét. Ráadásul megbuktak az érettségin románból, huszonnyolcan voltak az osztályban, és huszonheten buktak. Tizenkilenc éves volt, mikor elküldte apuka Pestre egy évre, hogy tegye le az érettségit, mert a nagybátyám, Fekete József, aki államtitkár volt, épp érettségi biztos is volt abban az évben. Aztán egy évig Münchenben és egy évig Aradon volt egy bútorüzletben vagy -gyárban, nem is tudom. Huszonegy éves korában került ide vissza az üzletbe Ernőhöz, a nagybátyámhoz, s akkor azt mondta, hogy ő ezt nem csinálja egy életen keresztül: várja a vevőt, s akkor bepakolnak (akkoriban nem egy darab bútort adtak el, hanem két-három szobára való bútort). Misi mindenképpen orvos akart lenni, és huszonhárom éves volt már, mire apám végre beleegyezett, mikor látta, hogy nem fog beletörődni. De neki akkor magyar érettségije volt, s azzal nem lehetett román egyetemre menni. Volt itt egy fiú, aki volt már Olaszországban, s mesélt dolgokat. Akkor Misi elment Olaszországba. Öt év alatt lerakta a hat évet, de húzta az időt vagy nyolc évig, mondta, hogy a kórházban kell csinálni ezt meg azt, mert közben beleszeretett a sógornőmbe, aki akkor érettségizett.

Clara Malettinek hívják a sógornőmet, ő katolikus. Egy Bologna melletti kisvárosban volt patikus az apja, jómódú ember volt. Misi minden héten bérelt autót, s lement oda. Mondta apukának, hogy megszeretett egy lányt, és hogy elveszi. Apuka azt mondta, nem baj, ha nem zsidó [lásd: vegyes házasság], hogyha rendes családból való és rendes lány, kifogása ellene nincs, de jöjjön haza és érvényesítse a diplomáját, s aztán visszamegy. 1938-ban házasodtak össze Bolognában.

1939-ben Misi és Clara ideköltöztek Olaszországból Marosvásárhelyre. Mi pedig előzőleg elköltöztünk a Bolyai sarokkal szemben egy házba, a Csíki házba, az emeletre. Mivel az egy tágasabb lakás volt, így ők is odaköltözhettek. Akkor anyuka leküldött, és az egész társaságnak [a családnak] hozatott dögöt és hozzá valami italt. Sütöttek a Fő téren disznópecsenyét, amit úgy hívtak, hogy dög, ez volt az általános neve. Jobb nem kellett. Marosvásárhelyen a Fő tér vásártér volt. Ott volt a piac az 1930-as években. Csütörtökön biztos volt piac, és más napokon is volt. Nagyon sok minden volt, színes volt, és olyan természetes volt, hogy ott a vásár. Megvolt mindenkinek az ismerős kofánéja, és ott vásárolt általában. Mindenfélét árultak: csizmát, kézműves dolgokat, élelmiszert, szív alakú mézeskalácsot. Egy bizonyos órára minden elpucolódott, és ezért tiszta volt Marosvásárhely. Ahol most van a Divatház, ott volt egy átjáróutca. Aztán lehelyezték a vásárt a városháza mögé. Akkor még nem volt így beépítve a Fő tér, csak sima aszfalt és padok voltak. Minden este ment az ember korzózni a Fő térre, mindenki tudta, hogy hány órakor ki hol áll. Én is tudtam, hogy hol van kokettálni való, hol állnak azok a fiúk, akik nekem tetszenek. Az egész családdal sétáltunk.

Misi kezdett tanulni, és feljárt vizsgázni Kolozsvárra. Már csak három vizsgája volt, amikor jött a magyar világ [1940], és úgy elköltöztették az egyetemet, hogy fogalmunk se volt, hogy hol van. Nyolc hónap telt el, amíg megtudtuk, hogy az egész egyetemet Nagyszebenbe tették át. Szeben már Románia volt, s akkor lement oda, és folytatta a vizsgáit. Miután kész lett, beállt Marosvásárhelyen a szanatóriumban sebésznek, Czakó volt a tulajdonos. Akkor még nem volt klinika Marosvásárhelyen.

Andris, az öcsém remek jegyeket hozott haza az iskolából, de tulajdonképpen soha tanulni nem láttuk. Úgy látszik, figyelt, és felfogta mindjárt ott, az iskolában. Elvégezte a gimnáziumot, majd a kereskedelmi iskolába járt. A román kereskedelmi iskolában Andrisnak az osztályfőnökét Romulus Platonnak hívták, román ember volt. A diákok mind tudták, hogy nekem udvarol a tanár. Ő volt a Rómeó s én a Júlia – így csúfoltak. Mindig lesték, mikor Andris felelt, hogy vajon milyen jegyet kap, ezért aztán sose mert neki rendes jegyet adni a tanárja. Tizennyolc éves korában, mikor leérettségizett, apuka meghalt. Andris előzőleg felvételizett az orvosira, s hogy biztosra sikerüljön, románul felvételizett. Akik magyarul felvételiztek, azokat mind átengedték, ő meg románul felvételizett, őt nem engedték át. Akkor ő kellett vezesse az üzletet, mert nem volt más, a bátyám nem volt itthon. A bútorgyárunk már nem létezett akkor (megszűnt, amikor harmadszor is leégett), de Nagyszalontán s még nem tudom, hol, volt gyár, ami dolgozott nekünk, onnan hozták a bútorokat.

Tavasszal, még a román világban, volt egy rendelet, hogy bárki bárhol tanult, muszáj egy bizonyos vizsgát Bukarestben letegyen ahhoz, hogy nyithasson vállalkozást. S akkor el kellett menjek Bukarestbe vizsgázni. 1940 tavaszán nyitottam a Fő téren egy kozmetikát, és ősszel már bejöttek a magyarok. Egy kétemeletes házban volt a földszinten a kozmetika. Nagyon szép és tágas volt a hely, vajszínű volt a bútor, a vázák, a hamutartó és a függönyök pedig méregzöld. A bútort direkt csináltattuk, már nem emlékszem, hogy hol. Nagyon-nagyon ízléses, szép volt. Három ablak volt, de nem az utcára néztek, hanem egy gangra. Valaki mondta, hogy ő akar az első páciens lenni. Egyik nap a Fő téren láttam, s odamentem, s mondom, ha érdekel, ekkor és ekkor nyitom ki a kozmetikám. Másnap, mikor ebéd után felmentem, hogy kinyissam a kozmetikát, már állt egy ismeretlen vidéki fiatal pár a gangon, s várt. Nem tudták, hogy ők az elsők, később mondtam meg nekik. Ki volt téve a nevem, látták a kapun, hogy Mestitz Juci kozmetikus, és vártak. Kilenctől egyig és négytől hétig dolgoztam, de soha nem sikerült befejezni pontos órára, mindig többet maradtam. Nagyon sok volt a kliens. Persze a zsidók is szívesen jártak hozzám, de jött román, magyar és szász is, nem volt semmi különbség.

Az utca felől egy biztosító volt, s nagyon jóban voltunk a biztosító fiával, Gyurkával. Ő nem dolgozott ott, az apjáé volt a biztosítótársaság. Amikor vonultak be a magyar katonák, hívott az öreg, hogy jöjjünk, mert onnan nagyon jól lehet látni. Páran mentünk, a bátyám is éppen ott volt. Egyszer csak csengetnek az előszobában, és három magyarországi pasas és egy marosvásárhelyi asszony áll ott díszmagyarban. Akartak beszélni a tulajdonossal. Hát jött Farkas bácsi, a biztosítós, aki ugyancsak zsidó volt. Kérdik, hogy „Zsidók vannak-e itt?”. Mondja, hogy „Vannak, miért?”. Mondja a nő: „Nem szabad az ablakhoz menjenek, nem szabad kinézzenek.” Erre Farkas bácsi kitört, hogy ez az ő irodája, és annak engedi meg, hogy kinézzen az ablakon, akinek akarja. Nagyon odamondott a pasasnak. A nőnek, aki jó ismerősünk volt, nagyon kellemetlen volt. Biztos mondták, hogy jöjjön fel ezzel a pasassal, és nem volt mit tennie. Keresztény nő volt, de közben az ura zsidó származású volt, aki meghalt, és a lánya kint van Izraelben. Ez az első megnyilvánulás, ami történt, egy pofon volt nekünk. Persze továbbra is kinéztünk, s láttuk Horthyt, és láttuk a feleségét, de már elment a kedvünk az egésztől. Közben az apukám kapott egy meghívót hivatalosan a várostól, hogy jelenjen meg a tribünön sötét ruhában, Bocskai nyakkendőben és háborús kitüntetésekkel mint vendég, mint Marosvásárhely egyik közismert embere. Apuka is és mi is természetesnek vettük ezt, és apuka persze elment oda. Ő a tribünön volt ezalatt, nem tudta, hogy a zsidóknak nem szabad nézni. (A deportáláskor, mikor Farkas bácsi és Gyurka Mengele elé értek, akkor Gyurka azt mondta németül: „Szeretném, hogyha az édesapámmal mehetnék, hogy vigyázzak rá, mert nem egészséges.” „Szívesen, örömmel, tessék!” – s elgázosították mind a kettőt.)

Sándor [Mestitz Albert fia] hazajött Temesvárról, amikor Marosvásárhelyen magyar világ lett. Az első világháborúban a székely hadosztálynak volt a főhadnagya, s huszonkét évig nálunk volt eldugva az egyik kredenc ládájába a székely hadosztály zászlaja. Viszont mikor 1940-ben bejöttek ide a magyarok, az első nap mindenki kitette a magyar zászlót. Akkor előhalászták a zászlót – azt hiszem, még a hadsereg jelvénye is rajta volt –, s kitették a bútorüzletre. Akkor valami huligánok azt mondták: „Né, a zsidó milyen kopott zászlót tett ki” – lerántották, s eltűnt a zászló, nem kérdezte senki, hogy az milyen zászló. Ilyesmik történtek, amik ugye fájtak az embernek.

Egyformán jóban voltunk a román, magyar, német szomszédokkal. Mielőtt bejöttek a magyarok, volt egy román barátnőm, őt inkább sajnáltam és segítettem. Ott dolgozott a fináncoknál, s mindig panaszkodott, hogy milyen nehéz, mikor egy délután kétszer is vissza kell mennie a munkahelyére az állomástól, ahol lakott. Mondtam, hogy olyankor jöjjön fel, és ebédeljen nálunk. Adtam neki ruhát, harisnyát, táskát, cipőt, szóval nem voltam rossz hozzá. Mikor már tudtuk, hogy bejönnek a magyarok – nem emlékszem, honnan tudtuk, de ez már a levegőben volt –, mentem el a virágóránál, s jött szembe Tulica. Mondom neki: „Tulica, mi van veled? Napok óta nem is láttalak.” Azt mondja: „Csomagolok, megyek el.” Mondom: „Miért mész el? Itt vannak a szüleid, a testvéreid, itt van az állásod.” „Mert nem akarok kisebbség lenni.” Mondom: „Tulica, hát mi is kisebbség voltunk mostanáig, és ezután is az lesz mindenki, aki itt marad. Nem lett semmi baja senkinek attól, hogy kisebbség, most se lesz. Miért akarsz te elmenni?” Erre ő: „E altceva, cu voi jidani!” [Nektek, zsidrákoknak más a helyzetetek] – mondta a szemembe azok után. De nem úgy mondta, hogy evreii [zsidók], hanem „voi jidani” [ti, zsidrákok (románul)], olyan megvetően. Mondtam: „Ai dreptate” [igazad van] –  megfordultam, s otthagytam. Soha többet nem hívtam. Ő elment Medgyesre, és aztán később hallottam, férjhez ment, a hetedik hónapban volt, mikor meghalt a gyereke és ő is.

Apám nagyon szerette a magyar kaszinót, és mindig ment oda. Egyszer, már a magyar világban [A „magyar világban” itt alighanem arra utal, hogy Magyarországon ekkor már érvényben volt az első és a második zsidótörvény. Scheiner Júlia apja ugyanis a magyarok észak-erdélyi bevonulása után 3 héttel halt meg. – A szerk.] mikor be akart menni, akkor éppen jött ki egy ismerőse, az egyik törzstag, és mondta, hogy voltak benn valami magyarországiak, és fel voltak háborodva, hogy zsidók is járnak oda, és hogy hogy engedik meg. Erre apuka megfordult, és nem ment be. Úgy látszik, hogy híre terjedt, mert két vagy három nap múlva jött egy bizottság megkérni apukát, hogy menjen, és hogy hát miért nem megy, és hogy ne is adjon rá, hogy mit beszélnek. Apuka nem ment. Őt nagyon izgatta ez az „apróság”. Előzőleg, egy nap ment haza, és anyukának ki volt sírva a szeme. Addig faggatta, míg anyuka elmondta, hogy volt valaki, két megbízott nálunk, hogy mutassa meg, milyen készletei vannak (mert ugye, a zsidók mindent összevásárolnak és „felgyűjtenek” dolgokat), muszáj volt megmutatni nekik. A hang, ahogy beszéltek, s ahogy viselkedtek, anyuka nem volt szokva az ilyesmihez. Apuka nagyon felháborodott. Ilyen apróságok voltak akkor még csak, 1940-ben.

1940-ben, három héttel azután, hogy a magyarok bejöttek, apuka egyik este rosszul lett, és anyuka áthívta a szomszédban lakó orvost. Az azt mondta, hogy meg kell vizsgálni az EKG-val. Akkor az egész városban nem volt EKG, csak egy privát (nem zsidó) orvosnak, Hankónak. Mikor mi este jöttünk haza a sógornőmmel a moziból, nekünk is mondta anyuka, hogy rosszul lett, de apuka akkor ült és olvasott. Este tíz-tizenegy órakor, mikor a kórházból hazajött a bátyám, nemsokára apuka kapott egy görcsöt, egy szívinfarktust és meghalt. Mivel apuka volt a malomszövetség elnöke, s meghalt, összeálltak a malmosok, s mondták, hogy ne kelljen elmennie Andrisnak Szegedre vizsgázni, levizsgáztatták itt, Marosvásárhelyen, s adtak neki engedélyt, hogy ő működtethesse tovább a malmot. Egy szekér minden nap körbement a városon, és minden reggel összeszedte az emberektől a búzás zsákokat. Tudták már, hogy jönnek Mestitzéktől, odaadták a zsákot a búzával, amire rá volt írva, hogy kié. Nem is jutott eszünkbe, hogy valaki csalhat. Vitték a malomba, megőrölték, és mikor kész volt, mentek érte s elvették. Emlékszem, Andris mikor úgy volt, segített, ő is ment párszor elszállítani a zsákokkal a búzát.

Az 1940-es évek előtt, ha bementél egy üzletbe, és magyarul kérdeztél, mindenki tudott magyarul. Marosvásárhelyen nem volt sem a németek, sem a románok, sem a magyarok, sem a zsidók között soha ellentét. 1940 után kezdődtek az olyan apró dolgok, amik meg kellett volna mutassák azt, hogy mi vár ránk. Például bementünk a Transilvánia szállodába, ahol volt egy nyilvános telefon, mert a barátnőm telefonálni akart, hogy este jöjjenek fel hozzám még páran. Jött egy magyarországi pasas, egy pillanatig sem várt, hanem kinyitotta a fülkét, és azt mondta: „Elég volt már a zsidó dumából, menjen ki!” El lehet képzelni, hogy mit jelentett az ilyesmi. Akkor kimentünk, és elmondtuk az egyik barátunknak, akiről közhiedelem volt, hogy a világ leggyávább embere. Ő fogta magát, odament, és felelősségre vonta a pasast. Spéter Gézának hívták a barátunkat. Ugyanez a férfi, Géza, a vonaton, mikor vitték Auschwitzba, az ablakon felfeszítette a drótot, és kiugrott, mikor hajnalban látta, hogy sehol senki. Kiugrott, és ahogy elhúzott a vonat, a mező másik oldalán tele volt munkásokkal a hely. Köztük volt egy szabadságos csendőr. A többiek mind kérlelték, hogy „hagyd már békén ezt a szerencsétlen embert”, de ő azt mondta, hogy ha szabadságon van, ő akkor is csendőr, s elfogta, bevitte, megverték a talpát, s telefonált az állomásra, és megállították a vonatot, és visszatették rá. Ugyanő, kint a haláltáborban is, mikor kiválasztották őket, hogy majd elviszik a krematóriumba, akkor is felfeszített egy drótot, megszökött, és megmenekült. Marosvásárhelyen elvett egy keresztény nőt, Bucheld Évát, akitől aztán elvált. Ismét elvett valami pesti nőt, aztán attól is elvált, és akkor találkozott egy pesti újságírónővel, aki azt hiszem, rajzolt is, remek kis teremtés volt. Kimentek együtt Izraelbe.

Andrist 1942-ben beidézték munkaszolgálatra, behívták Máramarosszigetre. Ott volt egy család, ahova küldhettünk Andrisnak csomagot vagy levelet. A munkaszolgálatos fiúk jártak oda a családhoz, és elvették a dolgokat, amiket küldtünk. És Andris is, ha küldött levelet nekünk, a családnak adta át, és ők adták fel postán, tehát létezett egy ilyen lehetőség, hogy tartsuk a kapcsolatot. Onnan Mauthausenbe, majd Günskirchenbe vitték, koncentrációs táborba.

1943-ban éppen Budapesten voltam – minden évben voltam többször –, és akkor hallottam először, hogy szállítják le a zsidókat a vonatról. Arra nem is gondoltam, hogy én is úgy járnék, de gondoltam, azért jöjjek haza. A határ előtt bejöttek a csendőrök, és kérték az igazolványokat. Az embernek volt akkor vásárlási igazolványa, ilyen igazolvány, olyan igazolvány. Mondja, hogy minden rendben van, s elteszi az útlevelem. Mondom: „Miért teszi el az útlevelem?” „Azért, mert maga le fog szállni, ott majd megkapja az útlevelét.” Mondom: „Miért szálljak le, mikor minden rendben van?” Akkor már dühös voltam. Azt mondja: „Honnan tudjam én, hogy maga tényleg az, akit itt ír?” Mondom: „Hát ha nem hiszi, láttam, hogy a másik kupéban ül egy városi tanácsos Marosvásárhelyről, akivel apuka jól volt, átmegyek és áthívom.” Hát átmentem, és mondom neki: „Marci bácsi, tessék átjönni, mert komiszkodnak, le akarnak szállítani.” Az addig-addig húzta az időt, hogy kibújt alóla, nem akart jönni. Erre azt mondtam, köszönöm nagyon szépen, és otthagytam. Láttam, hogy mire megy ki a játék, ő nem volt zsidó, és nem akarta magát beleártani. Visszamentem, és nem volt mit csinálni, leszálltam. Egy hosszú-hosszú vonat volt, és nyolcan voltunk zsidók rajta, akiket leszállítottak. Emlékszem, egyvalaki ült az asztalfőn, és lassan nézegette az útleveleket. Mondom: „Az istenért, nézze meg hamarább, hát elmegy a vonatunk!” Azt mondja: „Az már most megy” – és tényleg elindult a vonat. Fel voltam háborodva, mert fárasztó volt az út. Kérdem: „A legközelebbi mikor megy?” „Holnap ilyenkor” – mondta a pasas. Akkor kimentem, és kezdtem gondolkozni, hogy ezek után nem megyek tovább vonattal, hanem lemegyek Nagyváradra [mivel ott van a határhoz közel], mert ott az unokatestvérem, Bözsike, Ferenc nagybátyámnak a lánya. Gondoltam, elmegyek egy szállodába, és aztán elmegyek hozzá, s két-három nap múlva megyek csak haza. Azt hittem, hogy addig megszűnik ez a dolog.

Nagyváradon elmentem a szállodába, kivettem egy szobát. Mikor rendbe hoztam magam, lejöttem, és elmentem a cukrászdába, ahol tudtam, hogy egy banktisztviselő barátom ott van minden nap. Gondoltam, ebben az időben egész biztos, hogy ott van, akartam tőle tanácsot kérni, valakivel meg akartam beszélni a történteket. Nagyon ki voltam borulva. Pont a szállodával átellenben volt a cukrászda. Bemegyek, s amíg vártam, hogy megkérdezzék, mit akarok rendelni, kinézek a teraszra. Pont előttem ült Kovács Pali, akit kerestem, ő egy zsidó fiú volt. Kimegyek, odamegyek az asztalához. Meglepődött: „Hogy kerül ide, Juci?” Mondom: „Kényszerleszállás.” Azt mondja: „Hogyhogy? Valami repülőről?” Mondom: „Nem repülőről, vonatról…”

Közben jött egy másik ismerősöm – keresztény volt –, akivel előzőleg együtt voltunk egy banketten, s azután mind [sokszor] írt nekem, de én nem válaszoltam, mert nem volt az én stílusom. Úgy láttam, benne van ezekben az ügyekben, és elmondtam neki is, mi történt. És azt mondta: „Juci, drága, én most írok magának egy névjegyet, s ha valahol valami kellemetlensége van, mutassa meg, s mindjárt rendben lesz.” Ebből láttam, hogy neki szava van. Még egy kicsit velünk maradt, aztán elment. Én megkértem Palit, hogy kísérjen el az unokatestvéremékhez. Elmentem oda, nagy szeretettel fogadtak, meghívtak, és még két vagy három napig ott maradtam. Akkor csomag nélkül, csak egy kisebb utazótáskával felültem a vonatra. A kofferomat postán küldtük el. Arra gondoltam, hogyha még valami ilyesmi történik, ne kelljen cipekedjek. Annyi volt a detektív az állomáson, jöttek-mentek, és figyelték az embereket. Én nagy nyugodtan úgy csináltam, mintha nem akarnék vonatra szállni, mintha csak úgy olvasnék, és oda se figyeltem. Bejött a vonat, vártam pár percig, s csak az utolsó percekben szálltam fel, s eljöttem Marosvásárhelyre. Nem volt kellemetlenségem aztán, és megjött a kofferom is, és minden benne volt, de ez egy olyan rossz momentum volt, amit nem lehet elfelejteni.

1944-ben, amikor már a csillag rajtunk volt [lásd: sárga csillag Magyarországon], nem mentem senkihez. Nem szívesen mentem az utcán, csak munkába és haza. A Szentgyörgy utcában (mindjárt ott az elején, ahol nemrég még a Maros néptáncegyüttes székhelye volt), a Református iskolában volt egy hathetes vöröskeresztes tanfolyam, amit egy orvos vezetett. Anyukának az volt a kívánsága, hogy én járjak, hogy sosem lehet tudni, tudjam ezt is. Megtanították az embert, mint egy ápolónőt. A Sáros utcán mentem le, mentem az iskolába, és találkoztam egy ismerősömmel, Bucher Évával. Kérdi: „Hová mész?” Mondom: „Megyek le a református iskolába, a tanfolyamra.” „Jövök veled, elkísérlek.” Mondom: „Nagyon szépen kérlek, Éva, ne gyere velem, itt van ez a csillag rajtam, nem akarok senkinek sem kellemetlenséget.” Keresztény volt, de az apja félig zsidó volt talán. Azt mondja: „De megyek!” Karon fogott, és úgy jött velem. Ezt nem felejtettem el neki.

Volt egy Metz nevű doktor, és azt mondja Misinek, a bátyámnak: „Én nem tudom elképzelni, hogy lesz például az, hogy találkozom veled, és nem tudom, hogy hogy köszönjek, hogy mit csináljak. Mindent előírnak. A legnagyobb bajban vagyok, nem tudom, hogy köszönjek.” Azt mondta Misi: „Tudod, mit? Ne köszönj egyáltalán!” – s otthagyta. Akkor az embereknek az önérzete nagyon meg volt sértve. Akkor már nem járt össze senki zsidó, még egymással sem.

Én 1944. május másodikán délután még a kozmetikában dolgoztam, és tudtam, hogy délután a zsidótanácsnál lesznek a németek vagy a magyarok, s akkor mondják ki, hogy mit kell betartani, s mit nem. S akkor azt mondták, hogy este kilenctől nem szabad kimenni. Én akkor egyenesen felmentem a szanatóriumba a bátyámhoz, s megmondtam neki. Hazamentem, s anyuka nem volt otthon, és emlékszem, hogy az asztalon ki volt téve két nagy skatulya, amibe a bátyám mindenféle orvosságot betett, amit ő kapott a gyáraktól. Pár nappal azelőtt a zsidó betegeket kirakták a kórházból, s az egyik épülő templomból csináltak kórházat. Akkor megkérték az embereket, hogy adakozzanak, ha tudnak egy ágyat, ágyneműt, egy szekrényt, orvosságot, akármit adni, ami kell a kórháznak. Ott voltak a betegek, és nem volt semmi. Misi összeszedte az orvosságait és odakészítette, ha jönnek érte, tudják elvinni. Én akkor kiraktam egyesével azokat az orvosságokat, és néztem, hogy mi volna, ha bevenne belőlük az ember, hogy ne tudjon már ezekről a dolgokról semmit. De nem ismertem ki magam az orvosságok között, mert nem nagyon szedtem. Hazajött anyuka, elmondtam neki a határozatokat, s mondtam, hogy én nem akarom ezt végigcsinálni, ki tudja, még mi minden lesz. Arra nem is gondoltunk, ami tényleg történt. Mondom: „Én meg akarok halni, és azt akarom, hogy együtt haljunk meg.” Azt mondta anyuka: „Nem, szívem, nem csináljuk, mert én Andrást még látni akarom.” Nem látta újra.

Május harmadikán jött egy szekér a másik sarokra, ott összeszedték a zsidókat. Volt ott egy család, s kérdezték tőlük, hogy nincs-e a közelben még zsidó. S mondták, de, van itt a másik házban. Csak mi ketten voltunk otthon anyukával. Mikor lejöttünk, akkor a földszinti ajtóban ott állt Csíki Annus néni, a Csíki Boldizsár nagyanyja, és sírt. A nyakamba esett, és azután az anyuka nyakába, és csókolt minket jobból-balról. Erre a csendőr rászólt, hogy „Na, ha olyan nagyon sajnálja őket, maga is jöhet!”. És aztán elmentünk azzal a szekérrel mi is. Mikor jött utánunk a kocsi, ami minket kellett volna elvigyen, mondták, hogy már elvittek, s ez nyugodtan megmaradhatott volna hazugságnak is. Nyugodtan elbújhattunk volna. Csíki néni el is bújtatott volna minden további nélkül, ha mi úgy akarjuk.

Nálunk az volt a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a bátyám itthon maradt. Misit nem tartóztatták le, mert aki 1940 előtt házasodott kereszténnyel, és méghozzá volt gyereke is, azt nem deportálták [lásd: mentesítések Észak-Erdélyben]. Egyszer, mikor a sógornőm a kislányával, Annával a tornakertben vagy valahol volt, hogy játsszon és levegőzzön, bementek hozzájuk. A cseléd nem akarta beengedni, hát bementek erőszakkal. Hiába mondta, hogy ez egy „kivételezett ház”, és nincs joguk, ők összeszedtek vagy négy kis szőnyeget és elmentek. Üthettük bottal a nyomukat, de sose néztünk utána, hogy ki volt. Amikor apuka meghalt, anyuka ragaszkodott ahhoz, hogy Misiék egy házban lakjanak velünk, s költözzenek fel az emeletre. Később tudtam meg, hogy a csendőr erőszakoskodott, hogy a bátyámék is menjenek, üljenek fel a szekérre. Nem tudott [vagy nem akart] olvasni, mert a bátyám odatett minden papírt elé, hogy nézze meg, hogy neki nem kell elmennie. A bátyám nem akart menni, erősködött, nem volt egy gyenge valaki, meg ott volt a felesége és a gyereke. A végén beleegyezett a csendőr. A bátyám tíz napig, két hétig el volt bújtatva, Csíki néniék bújtatták.

Minket anyukával kivittek a téglagyárba. Első éjjel a szabad ég alatt aludtunk. Tele volt a téglagyár. Az egyik jobban sírt és jajgatott, mint a másik. Mindenki otthagyta a megszokott életét. Azt hittük, hogy a legrosszabb esetben egy magyarországi táborba visznek. A legrosszabb álmunkban sem gondoltunk olyasmire, ami tényleg megtörtént… Semmit sem tudtunk… Semmit se csináltunk… Jobb volt nem gondolkozni… Élelem volt, de nem nagyon emlékszem, hogy mit ettünk, vagy hogy volt-e kedvünk egyáltalán enni. Már kezdtük úgy venni a dolgot, mint egy unalmas kirándulást, mint egy nemszeretem helyzetet. Egyszer csak kezdték bevinni az embereket a csendőrőrsre, és addig verték, míg kiverték belőlük, hogy hagytak-e valahol valami értéket. Volt velük egy ékszerész, aki mondta, hogy tudja, hogy ennek eladott ezt meg azt. Aki már bent volt, és akit vertek, arra mondta, hogy csak üssék, mert tudja, hogy vett ékszereket. (A háború után az illetőt le is tartóztatták, aztán kiment valahová külföldre.) Egy hónapra rá, június másodikán elvittek. Mi voltunk a második transzport, az első pár nappal azelőtt ment el.

Kivittek minket gyalog a marosvásárhelyi állomásra. Cipeltük a csomagokat, egy hátizsáknyit, amennyit engedtek, mert megmondták, hogy ebből ennyit, abból annyit lehet csak vinni. Hajtottak, hogy gyorsan, gyorsan, mert rettenetesen sürgős volt nekik. Mikor mentünk, az unokabátyám, Sándor, a Mestitz Albert fia, szerzett egy rudat, és rátette anyuka csomagját, és úgy vitték ketten, mert anyuka nem bírta. Bevagoníroztak egy marhavagonba, ahol hetvenkét ember volt. Négy napot, négy éjszakát utaztunk. Nem lehetett kimenni a vagonból, nem adtak be vizet, nem adtak be semmit. Néha egy-egy állomáson kinyitották az ajtót valamiért, de mindjárt be is csukták. Elég keserű volt maga az út: ülni ott a földön, mert hát a földön kuporogtunk.

Auschwitzban egy csomó borzalom fogadott. Először is lengyel férfiak szálltak fel csíkos ruhában a vagonokba, akik már ott dolgoztak, s ahol láttak gyereket, gyorsan odaszóltak az anyának, hogy menjenek külön a gyerektől. Ők már ugye tudták, hogy miért. Mi még nem tudtuk, és nem volt olyan anya, aki hajlandó volt elválni a gyerekétől. Előzőleg szóltak, hogy mindenki írja fel a hátizsákjára a nevét, hogy megkaphassuk aztán. Megvizsgálták a dolgokat, s akkor leszállítottak. Ma se tudom, hogy kerültem le abból a magas kocsiból. Rögtön ötös sorokba állítottak. Mikor elindult az ötös sor – a tisztek álltak Mengelével, az orvossal –, aki gyengébbnek, öregebbnek tűnt, azt félreállította Mengele balra [Csak feltételezés, hogy éppen Mengele szelektálta az embereket. – A szerk.]. Nekünk azt mondták, hogy az időseket és a gyerekeket autóval viszik a fürdőbe, mi gyalog megyünk. Még örvendtem, hogy anyámnak nem kell vinni a csomagját. Mikor anyuka odament, Mengele látta, hogy volt egy kis daganat a nyakán, amit nemegyszer meg akart anyuka operáltatni az öreg Mátyás Mátyással Kolozsváron. (De az orvos azt mondta: „Nem operálom, Ilonka, szívem, mert az csak szépséghiba, és egy nőnél sose lehet tudni, hogy a mirigyek mikor mit csinálnak.” És tényleg, anyukának semmi baja nem volt, csak annyi, hogy volt hőemelkedése tőle.) Egyszer csak azt veszem észre, hogy anyuka a barátnőm édesanyjával és egy hétéves kisfiúval, aki a mi sátrunkban volt a téglagyárban, távolodik el. Még csak nem is tudtunk elbúcsúzni. És akkor kérdeztem az egyik katonát, hogy hová viszik őket. Azt mondja, hogy őket autóval viszik a fürdőbe. Az egész rendszerük hazugságra volt épülve, mert ha nekünk akkor azt mondják, hogy „elvisszük őket és többet nem látjátok”, akkor egy csomó hisztizést kapnak. Így pedig mindenki örült. És akkor anyukáékat elvitték, minket meg elvittek a fürdőbe. Hát mind vártuk, hogy hol látjuk őket, de se akkor, se később nem láttuk.

Hét és fél hónapot voltam Auschwitzban. Elég vékony, csinos fehérnép voltam, és úgy látszik, nem voltam elég vékony, hogy krematóriumba vigyenek, de nem voltam elég erős se, hogy esetleg elvigyenek egy gyárba dolgozni. Egy idő után az egyik marosvásárhelyi nőt, nem tudom, kik, betették a Waschenraumba – ahol mosdottak az emberek, vagyis kellett volna mosakodjanak –, s engem is felvettek vele. Vagy másfél hónapig ott voltam a mosdónál. Vagy négyszázötven hely volt mosakodni, hosszú vályú volt, fölötte csap, s szép tiszta volt, pirosak voltak a téglák. Minden áldott nap felnyaltuk, hogy gyönyörű legyen, és soha nem szabadott senkit beengedni mosakodni, nehogy egy csepp víz a földre menjen, mert ha jönnek a németek, és meglátják, vége a világnak. Úgyhogy mi csak takarítottuk, s aztán mikor már egy kicsi csend lett, a főnökünk, aki minket felvett, ő sem volt ott a közelben, akkor megtehettük, hogy megmosakodunk.

Sok marosvásárhelyi zsidót Auschwitzban ismertem meg. Ott hallottam, hogy emlegették az apámat, s mondtam, hogy meghalt. „De mégis, mi lett?’ – kérdezték. Mondom: „Ha meghalt, akkor már nem mindegy?” „Volt két fiútestvére, és mi a foglalkozásuk?” – kérdezték tovább. Mondtam, hogy az egyik mészáros, a másik molnár. A bátyám, Misi sebész volt, s Andris megszerezte az engedélyt, hogy örökölhesse és vezesse a malmot. Egy gyáros, egy orvos vagy egy bankigazgató kellett legyen egy úri családban minden időben. És akkor mondtam volna azt, hogy apám tényleg gyáros volt, az egyik testvérem sebész, a másik meg malomtulajdonos?

Élelem vagy volt, vagy nem volt, az ember úgy evett, ahogy lehetett. Volt úgy, hogy hoztak ételt, de én nem jutottam hozzá. Vagy ha hozzájutottam volna, nem volt, amibe tegyem. Nem volt egy tányérom, nem volt egy kanalam, nem volt semmim. Az, akinek volt egy csészéje, az inkább elment háromszor-négyszer, mint hogy egyszer is kölcsönadja valakinek a sajátját. Az emberek egyáltalán nem voltak jók, mindenki az életéért küzdött. Aztán hozzájutottam egy kanálhoz, nem emlékszem, hogyan, aztán később lett egy csészém is. Mikor hozták a meleg kávét – mondanom sem kell, hogy milyen kávé volt –, nem lehetett hozzáférni a nagy edényhez, amiben hozták, olyan tömeg állt körülötte.

Egy nap valami történt a torkommal, a hangszalagjaimmal, alig tudtam beszélni. Másnap vagy harmadnap hallottuk, hogy az orvosnő a láger utcáján – mert ugye, miért ne az utcán – rendel. Odamentem és kérdeztem, mi segítene nekem. Jóindulatúan azt mondta, hogy okvetlenül minél több meleget kell egyek, mert különben elvesztem a beszélőképességemet egy életre. Gondolkoztam, hogy hol kapok én meleget, mikor úgy verekednek a kávéért, hogy nem lehet odajutni. Eszembe jutott, hogy volt ott egy lány, akit még otthon Marosvásárhelyen tanítottam kozmetikára, és nem is kellett érte fizessen, és tőle biztos fogok kapni, mert ő nagyobb ételadagot kap (valami pozíciója volt a foglyok között). Odamentem hozzá, és kértem, adjon nekem, mert azt mondta az orvosnő, meleget kell ennem. „Jaj, hát ma én is olyan keveset kaptam – mondta, s már meg akartam fordulni, mikor azt mondja –, de azért várjál, mert adok.” S akkor adott a csészémbe félig, neki egy kannával volt. Többet nem is mentem hozzá, és nem is mentem senkihez. Aztán elmúlt, és nem lett semmi bajom.

Abszolút nem féltünk a szelektálástól. Azt mondták (a szóbeszédben), hogy az ételbe tesznek valami nyugtatót, de mi azt gondoltuk, hogy mese, és nem hittük. De nem hittünk el mást se. Semmi rosszat nem akartunk elhinni addig, amíg be nem bizonyosodott, hogy tényleg úgy van. Később egy pesti barátnőmtől, aki a konyhán dolgozott, megtudtam, hogy valami port főztek az ételbe, mert annyi nő, hogy ne hisztizzen, az lehetetlen lett volna nyugtató nélkül. A németek ezt is kikalkulálták, mint ahogy mindent [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.]. Minden ki volt számítva, elő volt készítve, és tudták, hogy fognak reagálni az emberek.

Egy hétig kitettek utcát seperni. Emlékszem, ahogy sepertem, s az utcán álltak a vezetőnők és egymással beszélgettek, persze rám se bagóztak. Örült az ember, ha nem vették észre, mert ha igen, akkor örökké csak baj és büntetés lett belőle. S akkor eszembe jutott, hogy pár évvel azelőtt, mikor ültünk Budapesten a Margitszigeten egy főmérnök udvarlómmal, a közelben sepert egy férfi, szedte fel a faleveleket, és mi nem is figyeltünk rá, nem is törődtünk vele. Hát úgy volt ez a jelenet is, csak éppen fordítva. Ez egy apró semmiség, de megmaradt az emlékezetemben.

Aztán valami fonatokat kellett csináljunk műanyagból  meg szövetekből [Ez a műanyag lényegében pótanyag (Ersatz) lehetett, nem olyan műanyag, mint amiről napjainkban van szó, nem valami „modern” dolog. – A szerk.]. Úgy kellett fonni, hogy nagyon erősek legyenek. Mikor megvolt, akkor jött két szép nagy marha német, s próbálták feszíteni, hogy elég erős-e. Tudtam volna én olyat csinálni, hogy ők ne tudják szétszaggatni!? Szerencsére, hozzám nem jöttek, de volt, akinél elszakadt a fonat, s levetkőztették, és pucéran kirakták órákig állni a januári hidegben ott, a kapuban.

Egy idő után, a vége felé, odatettek valami francia nőkhöz, szintén valamit fonni. Hallottam, hogy ezek franciául beszélnek, de nem értek semmit. Fél nap múlva kértem franciául az ollót. Rám néz az egyik, s azt mondja: „Hát te beszélsz franciául?” Mondom: „Én azt hittem, hogy beszélek, de amióta titeket hallak, megállapítottam, hogy nem tudok franciául.” Eszembe jutott, hogy apuka mindig ugratott engem, mikor jöttem haza nyelvórákról, hogy „Beszélj a Mádámmal, használd a nyelveket, amit tanulsz, mert ki tudja, hogy akad-e még ember a világon, aki megérti amit mondasz”. Ezek a franciák elkezdtek nevetni, mert kisült, hogy mindenki – ki ahonnan jött – a saját argóját beszélte. Elkezdtünk beszélgetni franciául, s nagyon jól belejöttem.

Auschwitzból Birkenauba vittek. Ott sok-sok fabarakk volt. Valamikor lovakat tarthattak ott, mert a vaskarikák még ott voltak a falban. A barakkban, hosszan, volt egy fűtőtest, de soha nem volt fűtve, a legnagyobb télben sem. Egyáltalán nem volt meleg, és nem volt mivel takarózni.

Január tizennyolcadika után Ravensbrückbe vittek, ez legalább nem volt megsemmisítő tábor. Ravensbrückről egy orvosnő komiszsága jut az eszembe. Úgy érkeztem meg, hogy előzőleg ellopták a cipőmet, és kaptam valahonnan egy facipőt, ami sokkal nagyobb volt, mint a lábam, s azt valami ronggyal kibéleltem. A fagyban, hideg időben abban a nyitott cipőben jártam, és teljesen felsebezte a lábamat, csupa száraz seb volt rajta. Amikor megérkeztünk, boldogan hallottam, hogy muszáj mosakodni, és hogy van orvosnő, s lehet menni vizsgálatra. Lemostam jól a lábamat, s bementem az orvosnőhöz, hogy adjon valamit, ami hamarabb gyógyítja a sebet. Azt mondta, hogy ez nem seb a lábamon, hanem piszok. Fogott egy csipeszt, azzal megfogta a seb szélét, és lerántotta, úgyhogy a tiszta nyers hús maradt ott. Ravensbrückben nem csináltunk semmit azon kívül, hogy tetűt kerestünk a ruháinkon. Csak vagy négy hétig voltam ott. Arra is emlékszem, hogy négyen aludtunk egy ágyban – elképzelhető, hogy milyen „kövérek” voltunk, ha négyen elfértünk. Mellettem egy lengyel lány feküdt, s olyan szegényes volt a ruhám, hogy megsajnált, és mielőtt útnak indítottak volna megint, adott nekem egy pulóvert. Nekem nem volt addig tetűm.

Ezután Malchow-ba vittek, ami egy kisebb helység volt, nem messze tőle volt egy láger, ahová minket tettek. Amikor mentünk, a sok vigyorgó, nagyokat röhögő helybeli német ott állt az ablakban, és szórakoztak rajtunk, hogy minket visznek. Ahogy mi kinéztünk, szórakozhattak is. Átvittek a városkán, és aztán kimentünk az útra. Akik fogadtak minket a lágerben, megnézettek mindenkit, van-e tetűje. Kisült, hogy van tetűm. A pulóverben, amit a lengyel lánytól kaptam, volt tetű. És akkor félreállítottak mindenkit, akin találtak, de nem vittek semmilyen fürdőbe, hanem betettek egy barakkba egy csomó tetves közé. De sokkal rendesebb, emberibb volt a hangulat. Ez jut eszembe Malchow-ról. Amikor hoztak el onnan, akkor már a helybelieket is érintette a háború kimenete, már voltak üres házak, s aki ott volt, az is lehorgadt orral meg rosszkedvűen nézett minket. Akkor már nem volt meg a diadalmámor.

Útnak indítottak minket Magdeburg felé, de nem tudtuk, mi a végső állomás. Hat napig voltunk étel nélkül. Magdeburgban megállt a vonat, és átadtak egy levelet a nőnek, aki minket vitt. Abban valószínűleg az állt, hogy vissza kell vonulni, mert akkor már szorult a kapca, jöttek az amerikaiak és az oroszok. Emlékszem, az állomást már bombázták. Körülbelül száz méterre lehettünk az állomástól, és olyan gyönyörű volt [a fényjáték], hogyha csak nézni kellett volna… Nagyon szép volt a látvány, csak mi éppen mozdulni sem tudtunk, olyan szorosan ültünk a vagonban. Még a kezünket se tudtuk felemelni. Otthagytak minket, azt hiszem, azért, mert azt hitték, akkor nem fog az ellenség bombázni. Amikor elmúlt a bombázás, nemsokára elindult a vonat, és azután mentük egy csomót. Aztán leszállítottak és mentünk gyalog.

Útközben megharapta egy kutya a lábamat, és nem nagyon bírtam menni, meg fáradt is voltam. Egy jobb érzésű katona feltétetett a szekérre, ami az ő csomagjaikat vitte. Amikor megérkeztünk egy mezőhöz, ami körül volt kerítve kerítéssel, és még kapu is volt, akkor letettek a szekérből az első ott álldogáló csoporthoz. Azok addig gyalog mentek. Elkezdték mondani, hogy miért mentem oda, menjek el. Akkor csatlakoztam egy budapesti anyához, aki a lányával volt. Amikor tovább kellett menni, felszólítottak minket, hogy aki úgy érzi, hogy nem tud menni, az maradjon ott, mert jön egy teherautó, felveszik, s elviszik nem tudom, hová. A mesét már ismertük, de én ott akartam maradni, mert nagyon fájt a lábam. Azt akartam, hogy legyen már vége az egésznek. Ez az anya a lányával nem engedte. „Jössz! Karon fogsz engem, és el tudsz menni éppen úgy, mint mi.” Karon fogtam és úgy mentünk, de lassanként nehezemre esett a járás. Egyszer szólt a lány, hogy „Juci, ne húzza anyukát, menjünk egy vonalban”. Mikor aztán megint mondta a lány, akkor mondtam, hogy én most hátramaradok. Rájöttem, hogy úgy fogom csinálni, hogy szép lassan hátramaradok, és aztán mikor a menet végére érek, akkor már nem lesz ott senki. Amikor a végére értem, direkt összeestem, de odajött két német katona, és mondták németül, hogy „Los, weiter machen! Tovább csinálni!” – mindig ez volt az ő mottójuk. Nem akartam felkelni, de egy idő után felkeltem, mert felpiszkáltak. Mentem egypár lépést, és mondtam, hogy nem megyek tovább, lőjenek – egész biztos azért nem lőttek le, mert mondtam. És azért nem, mert tulajdonképpen már tudták, hogy a végén vannak az egész cirkusznak, a háborúnak. A következő faluban (nem tudom a nevét, hogy hívták) a katonák leadtak a polgármesternek. Aznap éjjel kint aludtam a polgármester házánál, a küszöbön. Másnap elvitt a falu szélére, és azt mondta, hogy onnan nyolc kilométerre van valami Numburg nevű város, és ott jelentkezzek a rendőrségen [Németország Thüringia tartományában van egy Numburg nevű város. – A szerk.].

Mentem, s mentem, kicsit olyan félálomban voltam, biztos nagy lázam lehetett. Egyszer lemásztam krumpliért a szántóföldre, és a fáradtságtól elaludtam. Amikor felébredtem, nem emlékeztem, melyik irányból jöttem, és merre tartottam. Én mindig fatalista voltam, elhatároztam, hogy elindulok egy irányba. Egy idő után leültem, s nem tudtam többet felállni. Volt a közelben egy német, s aztán jött öt másik ember is a közeli faluból. Azt hitték, hogy egy spion van ott leülve. Nem tudták, hogy én nem kémkedem, hanem vánszorgok. Azt mondták, álljak fel, s menjek. Hát nem tudtam sem felállni, sem menni. Próbáltak lábra állítani, de amikor látták, hogy esem össze, az egyik hozott egy kis kézi kocsit és abba beültettek – még volt párna is téve –, és ez a férfi hazavitt. De persze nem vitt be a lakásba, hanem a pajtába. Egy tábori ágyszerűt rendeztek nekem oda, szalmával volt kitömve, le volt takarva, tettek párnát, takarót s oda fektettek. A családjából mindenki hozott valamit enni, és én mindent megettem. Ez az én emberem el volt tűnve egy darabig, aztán egyszer csak megjelent, főzött közben lisztlevest, és hozott egy kétliteres tálban. Roppant ízlett nekem, mert az volt az első meleg étel, amit már nem tudom, mióta ettem. Másnap kitört rajtam a gyomormenés, mert egyszerre mindent megettem. Ott voltam, azt hiszem, úgy három hétig, de már az utolsó héten bevittek a lakásba, fürdettek, ruhát adtak. Nagyon rendesek voltak. A pasast úgy hívták, hogy Alex Brux. Nem tudom, mi volt a foglalkozása, de nem lehetett egy megbízható ember a németek szemében, mert kommunista volt. A pasas egy szekérkével bevitt egy nyolc kilométerre levő kórházba. A felesége és a gyereke is jött velünk.

Onnan egy másik kórházba kerültem, ahol flekktífuszos betegek voltak [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Kezdtek hasonló tüneteim lenni, mint nekik, s amikor kezdett a hajam marokkal hullni, akkor már tudtam, hogy baj van, megkaptam a tífuszt. Az volt a szerencsém a szerencsétlenségemben, hogy az orvos egy szatmári ember volt. A féltestvére, Widder Bandi, a patikus, a mi egyik legjobb barátunk volt Marosvásárhelyen. Az orvost Günter Nándinak hívták, és ismerte a családnevemet, mert amikor a féltestvérénél volt, és ott takarítottak, a székek fel voltak borítva az asztalra, s a fenekükön ott volt a bútorüzletünk neve: Mestitz Mihály és fiai. A kórházban nem volt se orvosság, se semmi, de orvosilag amit lehetett, megtett. Mindig adott nekem egy csomót a saját vitaminjából. Én persze megosztottam egy kicsi nővel, akivel jóban voltam. (Ő Pesten élt, varrónő volt az egyik szalonban, félig cseh származású volt.) Mi kérdeztük, hogy meddig maradunk ott, miért nem engednek már haza. A románok azt mondták, igaz, hogy Romániában vagyunk mostan [mármint Észak-Erdély a második világháború után ismét Románia fennhatósága alá került], de a magyarok hoztak el onnan, tehát vigyenek haza a magyarok. Akkor a magyarok azt mondták, igaz, hogy ők elhoztak, de most Románia van ott, tehát vigyenek haza a románok.

Volt ott egy cseh kapitány, aki elhatározta, hazaviszi a katonáit, és szerzett egy autóbuszt. Felajánlották, hogy hazavinnék, ha van még valaki cseh. Azt mondta a kicsi barátnőm, hogy ő azt fogja mondani, hogy Csehországba megy, de ő engem nem hagy el, s mondjam én is azt, hogy odavaló vagyok. Nem volt szép ilyet mondani, de az akkori körülmények között elég természetes volt, és semmi papírunk nem volt, amit kérhettek volna, hogy igazoljuk. Így bejelentettek engem is. Reggel kilenckor már bent ültünk a kocsiban, de mire bepakoltak s az adminisztrációs dolgokat befejezték, délután négy óra lett, s csak akkor indultunk. Amikor elhagytuk a német határt, én köptem egyet magam mellé, és hirtelen megállt az autóbusz. A félelem s az ijedelem, ami belénk volt már sulykolva, előjött bennem – gondoltam azért állt meg a kocsi, mert köptem. Kisült, azért állt meg, mert egy cseh professzor, aki velünk jött, beszédet akart mondani. Nem értettünk semmit a barátnőmmel, hogy mit mond, de sírtunk. Azután az egyik katona, akinek volt harmonikája, eljátszotta a cseh himnuszt. Egész Prágáig mentünk. Prágában körülbelül hat napig voltunk. Volt ott egy román repatriációs iroda, s valakitől megtudtam, hogy a bátyámat látták az olasz feleségével és a kislányával Marosvásárhelyen. Prágából egy agyonzsúfolt vonattal mentünk Pestre. Senki sem fizette a vonatjegyet, mi legalábbis nem fizettük. Csak úgy felültünk a vonatra, nem is kérte senki a jegyeket. Az emberek mentek haza a frontról, és nem lett volna miből fizetni. Némelyek először a vonat tetejére másztak, és onnan másztak be az ablakon. Hozzánk egy olyan orosz katona mászott be a tetőről, aki NKVD-s lehetett, valami orosz szekuritátés [lásd: VCSK (Cseka) – (O)GPU – NKVD – NKGB – MBG – MVD – KGB]. De nagyon rendes volt, leült közénk és beszélgettünk. Szerencsénkre megvédett a molesztáló orosz katonáktól.

Pesten kiderült, az öcsém azelőtt pár héttel ment haza. Ki volt jelölve egy iskola a Bethlen téren, ahol mindenkinek kellett jelentkezni, s tömegesen mentünk oda. Ott, amikor írták fel a nevem, azt mondja az egyik a másiknak: „Ugye, hogy ezen a néven ment már valaki haza?” Úgy tudtam meg, hogy Andris hazament, mert már szerepelt a listán. Kolozsvárig vonattal jöttünk, s amikor fel akartunk szállni egy másikra, jöttek a marosvásárhelyiek, és mondták, hogy ne menjünk a vonattal, mert Szászrégen felé kerül, menjünk inkább autóbusszal. Tudtam, hogy van hová hazamenni, van, aki várjon, és ez egy óriási dolog volt.

Egy olyan autóbusznak nevezett teherautóval jöttünk Marosvásárhelyig, aminek annyira magasan volt az ajtaja, hogy létrát kellett nekem állítsanak, hogy fel tudjak mászni. Kolozsváron egy ismerős figyelmeztetett, hogy ne a régi lakásunkba menjek vissza, ahonnan deportáltak, hanem a Köteles utcába. A deportálás után kiürültek a Köteles Sámuel utcai lakások. Mikor mi még nem voltunk itthon, a bátyám az idő alatt átköltözött a családjával a Köteles utcába egy másik lakásba, két házzal arrébb, ahol a családunk előzőleg lakott. A földszinten nyitott egy rendelőt, közben dolgozott a szanatóriumban is. 1945. július végére kerültem haza. Én egyike voltam azoknak a keveseknek, akik hazajöttek, és megtaláltam a testvéreimet. Anyámat sajnos nem találtam meg.

Elég sötét volt már, amikor megérkeztünk, és látom, hogy a házban, amit említettek, nyitva van az ablak, ég a lámpa, s hallom a füttyöt, amit nem használt senki, csak a bátyám, az öcsém és én. Ez egy olasz diákfütty volt, amit a bátyám importált nekünk, mi mindig azzal hívtuk egymást. Hallom a füttyöt és megállok, hallgatom, hogy mi van. Akkor hallom a sógornőm hangját az ablakból, kérdi az öcsémtől olaszul, hogy mi van. Azt mondja, hogy vártam Jucit, és nem jött. Kisült, hogy aznap ott vártak a szanatóriumnál, mert oda vitték fel az embereket, akik hazajöttek. Akkor én odamentem az ablak alá Andráshoz – ő nem is vett észre, de ahogy én kinéztem, nem is ismerhetett meg –, megfogtam a karját, s mondom: „Bona sera signore.” Rám nézett, s akkorát ordított, hogy azt hiszem, az egész utca kigyűlt. Clara majd kiesett az ablakon, és gyorsan ment, és nyitotta a kaput. Annamária, a kicsi lányuk azzal fogadott, hogy „Megjöttél? Én már vártalak holnap”. Azt akarta mondani, hogy tegnap. Clara akkor telefonált Misinek, a bátyámnak, kihívták egy operációról. „Valami fontos?” – kérdi. „Semmi különös, csak éppen Juci hazajött.” Na erre nagy ordítás, átadta rögtön az operációt, s jött haza. Emlékszem, egész éjjel meséltem s beszélgettünk, és nevettek, amikor mondtam, hogy valakinek azt mondtam a lágerben, hogy Misi mészáros és Andris molnár.

A koncentrációs táborban komiszak voltak Andrissal, éppen úgy, mint mindenhol, de volt, amikor már kicsit enyhült a helyzet, és volt olyan kisebb hely, ahol őt tették főnöknek. De sose hallottuk senkitől, akik vele voltak, hogy nem volt rendes ember. Andrisnak remek ötletei voltak mindig, és nagyon találékony ember volt. Mikor én 1945-ben találkoztam vele, olyan volt, mint egy malac, mert az amerikaiak szabadították fel. [Az amerikaiak feltáplálták a felszabadított deportáltakat.] Miután Andris hazajött, a Mestitz bútorüzlet, azt hiszem, még működött. A malom is megvolt az államosításig, 1948-ig, de másfél évre rá rekvirálták, Andris írta alá és adta át. A bútorüzletet 1949-ben rekvirálták [lásd: államosítás Romániában]. Akkor aztán valami más után kellett nézzen, amiből megél. Minden állásból kirakták, miután megtudták, hogy kinek a fia. De azután könyvelt, és mindenfélét kitalált. Először gyerekeknek fából játéklovakat csinált. Azután nem tudom, hogy az ő ötlete volt-e vagy egy könyvkötőé, hogy vállalatoknak rendezze az iratait, és azt be is kötötték. Mert rendszerint nem voltak rendezve az iratok úgy, ahogy kellett volna, és ez nekik nagyon bevált, egyik cég hívta a másik után. 1950-ben megnősült, elvette Kiss Júliát, aki református volt.

Amikor hazajöttem, rögtön megkezdtem a kozmetika mesterséget. A bútort, ami a kozmetikában volt, megkaptam, csak azon kívül mindent, ami mozgatható volt, elvittek. A bátyám elmondta, hogy a háború alatt telefonáltak, hogy betörték éjjel a kozmetika ablakát, s elvittek egy csomó mindent. Akkor ők lementek, s a cseléd, a bátyám és a sógornőm szekérrel hazahúzták a megmaradt dolgokat. És Misi csak mondta: „Jucikám, menj fel a második emeletre, ott van egypár üvegdolgod. Menj le a pincébe…, menj fel a padlásra…” Így előkerültek a dolgok, amiket hazahoztak. Az első perctől kezdve, ahogy hazajöttem, megnyitottam a kozmetikát a Fő téren, a régi helyemen, mert sikerült visszaszerezni a helyiséget. Nagyon szépen berendeztük, és érdekes módon nagyon jól ment. Arra már nem emlékszem, hogy kérdeztek-e Auschwitzról, de biztos érdeklődtek. Az államosítás után, miután elvették a helyiséget, átvittük a kozmetikai felszerelést a lakásunkba. Jó tágas volt az előszobánk, és oda betettünk egy széket. Akkor már nem volt sem segédem, sem inasom, és egyszerre egy klienst tudtam csak fogadni. 1960 után a Higiena szövetkezethez kerültem: minden fodrászszalon és kozmetika a Higienához tartozott akkor. Először a Bolyai utcában dolgoztam, ahol hat váltás volt délelőtt és ugyanannyi délután. Nem volt valami előnyös, hogy ilyen sokan vagyunk, ezért elosztották az alkalmazottakat, és áttettek a Kossuth utca elejére, ahol már csak hárman dolgoztunk egy váltásban. Aztán elkerültem a Divatházhoz, onnan mentem nyugdíjba 1974-ben.

Carlo, a Misi fia 1946-ban született. A bátyáméknak 1947-ben sikerült megkapniuk a papírokat, és végleg Bolognába, Olaszországba költöztek, Clara szüleihez, aztán a központban vettek egy nagyon szép házat. Az apósa patikája mögött csinált egy rendelőt, ott rendelt valameddig, de nem sebészkedhetett, amíg nem lett olasz állampolgár. Nagyon jól ment a rendelés. Aztán megtudta, hogy Bolognában nem vonatkoznak rá az olasz törvények, és a kórházban lehet sebészkedni. Aztán meggondolta, és abbahagyta a sebészetet, mert már olyan jól ment neki a belgyógyászat. Délelőtt dolgozott valahol, délután pedig a belgyógyászaton volt, a városháza épületében, az emeleten volt a rendelő. 1994-ben kapott egy infarktust és meghalt.

Schönbrunn Jenővel, az első férjemmel egy motorosbálon ismerkedtünk meg. Az öcsém nagy motoros volt, és benne volt a szervezőségben, s az Apolló vendéglő nagytermében rendezték a bált. Jenő odajött, és leült mellém. Volt már egypár légkör benne [be volt egy kicsit csípve], akkor jött haza az orosz fogságból. Nyolc évig volt fogságban valahol Ukrajnában. Ő marosvásárhelyi származású zsidó, nem sokat tudok a családjáról. A háború előtt fogtechnikumot végzett és dolgozott is. A fogságban rájött, hogyha tud oroszul, akkor jobb dolga lesz, és beiratkozott egy antifasiszta iskolába, amit ott tartottak. Milyenek az oroszok, hát azt mondták neki, hogy ha ő fogász, akkor fogorvos, s ha fogorvos, akkor orvos, s akkor az orvosokhoz tették egy kórház vezetőjének. Amikor hazajött a fogságból, beiratkozott volna rögtön a pártba – miután Oroszországban elvégezte az antifasiszta iskolát –, de nem vettek fel senkit a pártba, akkor be volt zárva a párt ajtaja. Kérte a marosvásárhelyi klinikán, hogy vegyék fel. Megmondták, hogy fel is veszik, csak Bukarestből kell kapni engedélyt.

Amikor találkoztunk Marosvásárhelyen, bolondult értem, de én rá se bagóztam. Örökké tele voltam virággal, az egyik még el sem hervadt, a másik már jött. Mikor programunk volt, jött velünk, de engem nem nagyon érdekelt. Egyszer a barátnőm hívott Kolozsvárra, és akkor elhatároztam, hogy átmegyek látogatóba Kolozsvárra. Jenő azt mondta, hallotta, hogy ott nem tudom, milyen verseny van, s jön ő is Kolozsvárra. S én nagy kedvesen azt mondtam, hogy „nem azért megyek Kolozsvárra, hogy veled legyek”. Mikor elmentem, kezdett bántani a dolog, és az alatt a tíz nap alatt nyakig beleestem Jenőbe.

1950-ben mi csak a városházán esküdtünk meg. Én előzőleg Temesváron voltam, és az alatt a hét alatt Jenőt háromszor hívták le Bukarestbe, hogy nehogy engem elvegyen feleségül, mert egy gyáros lánya voltam. Utoljára csak azért hívatták Bukarestbe, hogy megkérdezzék: „Te ai răzgîndit, tovarasul Schönbrunn?” [Meggondoltad magad, Schönbrunn elvtárs?] Azt mondja: „Nem.” Megmondták, hogy nem foglalkozhat az ifjúság nevelésével, ha engem elvesz. Titokban házasodtunk, elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, és megbeszéltük, hogy pénteken délben gyorsan összead, hogy ne tudjanak róla. „Ha én tudtam volna, hogy elveszlek – mondta viccesen –, akkor én nem segítettem volna eloltani a tüzet, amikor égett a gyár.” [Schönbrunn Jenő részt vett a tűzoltásban, amikor az 1920-as években a Mestitz bútorgyárat harmadszor is felgyújtották.]

Közben Jenő találkozott a párttitkárral, akiről nem tudta, hogy párttitkár, mert egy régi barátja volt. Nagy csókolózás, öröm, minden, s felrendelte a pasas – mikor hallotta, hogy még nem végleges az állása –, hogy addig beteszik a városi sportrészleghez sportvezetőnek. Úgy megszerette ott, mert ő mindig nagy sportember volt, hogy sokáig maradt a sportnál. Egy nap jött, hogy Bukarestbe kell gyűlésre mennie, nem volt senki, akit küldhettek volna, hát őt küldték. Olyan gyűlés volt, hogy ott döntötték el, hogy ha nem felelt meg valaki a kommunistáknak, azt kirúgták az állásából ott helyben, skandalum nélkül. Hazajött az uram, s azt mondta: „Valakiknek a családban az állása megszűnt.” Hát ő nem maradt állás nélkül, de Andrisék épp nyaraltak a tengeren, mire hazajöttek, Andrisnak már nem volt állása. A katonáknál volt könyvelő Andris, amikor kirakták. Jenőt lassan kiemelték, hogy a Voinţa sportklubot szervezze meg, és így lett belőle sportvezető. A sportirodaközpontban dolgozott, és ő vezette a Voinţa-pályát. És eltelt tíz vagy talán több év is, amíg ismét visszament a fogászatra.

Jenő abszolút nem volt vallásos. Lehet, hogy a családja az volt, de ő nem. Azt mindig megtettük, hogy elmentünk a nagyünnepekkor a templomba. A régi zsidó baráti kör megvolt, s lettek újak is, ezzel nem volt baj. Az 1950-es években biztos volt zsidó szervezet, csak mi nem tudtunk róla. Mi csak jól akartunk élni, és megmutatni elsősorban saját magunknak s az embereknek, hogy még élünk. Abszolút nem törődtem a politikával. Ha az ember nem is foglalkozott politikával, azt azért látta, hogy azáltal milyen életet van. A kommunizmus alatt nem volt könnyű életünk. Abszolút nem értettem egyet a kommunizmussal. Az, aki úgy nőtt fel, hogy minden lehetősége megvolt, mindene megvolt, mint nekem, az nem szerethette azt a kalodát, amibe bezárták, hogy most ezt kapod, és azt kapod, ezt nem csinálod, és azt nem csinálod, ezt szabad, és azt nem szabad. A nemzetiségi kérdést a kommunizmus nem kellett megoldja, mert Marosvásárhelyen nem volt soha probléma a nemzetiségek között, a második világháború előtt sem és azután sem. Arról szó sem volt, hogy külföldre menjek. Le kellett tagadni, ami idegen vonatkozású volt. Az életrajzomban, amit beadtam a párthoz, emlékszem, nem említettem semmi más idegen nyelvet, hogy tudnék a románon kívül, pedig tudtam angolul, franciául, németül és olaszul. Nem is szabadott idegen nyelvet tudni. Ha valaki volt Amerikában, az már egy rossz pont volt.

Auschwitz után nem bírtam gyereket kihordani, már hetedik hónapos voltam, amikor elvetéltem. Júlia, András felesége két hónap különbséggel volt állapotos Pocokkal. A gyerekük, Mestitz István, Pocok 1955-ben született, őt reformátusnak keresztelték, és annak tartja magát. Ő olyan, mintha egy kicsit az én gyerekem is lenne.

Ott laktunk a Köteles utcai négyszobás lakásban, mindenik szobában egy-egy család lakott. Az egyik szobában én laktam Jenővel, a másikban Andrisék, a harmadikban Deutsch Gyuláék – anyuka nővérének, Margitnak a fia a feleségével, a negyedikben pedig egy másik pár. Bubáék, ahogy Gyulát neveztük, közben építettek házat, s aztán elköltöztek. Amikor elköltöztek, András feleségének, Júliának az anyja költözött abba a szobába. A konyha közös volt, de mindenki külön főzött. Mindig valaki volt a soros: az egyik pucolta a kályhát, a másik mosogatott, s a harmadik főzött. Mindig csúfoltak, mert mikor mentem a konyhába, mondtam, hogy „Na most félre a kályhától, mert jövök én”. Például ha valaki ment ki vacsorázni vagy ebédelni, mondta: „Na, jösztök ti is?” Aki akart, az jött, aki nem, az maradt, de általában mindig együtt ettünk.

Mindig együtt ünnepeltük a születésnapokat, adtunk egymásnak ajándékokat is. A zsidó és a keresztény ünnepeket nem tartottuk. Egyedül karácsonykor, Pocok, az öcsém fia miatt állítottunk karácsonyfát. A kommunista ünnepeket egyáltalán nem ünnepeltük a kötelező utcai felvonuláson kívül. A május elsejét volt úgy, hogy megünnepeltük, de csak komédiázásból. Egyszer elmentünk Jenővel vacsorázni nem tudom, hova, és korábban jöttünk haza, és láttuk, hogy minden el van sötétítve, mindenki alszik már. Bejöttünk, és egyszer csak felgyúlt a villany, és kézen fogva bejöttek és körbetáncoltak minket, mint a bolondok. És közben énekelték, hogy „Föl, föl, ti rabjai a földnek…” [Ez a nemzetközi kommunista munkásmozgalom indulójának, az Internacionálénak az első sora. Az Internacionálét egy időben minden hivatalos, állami vagy pártünnepségen el kellett énekelniük a résztvevőknek. -- A szerk.]. Azért csinálták, mert ugrattak. Amikor leálltak, körülnéztünk, s láttuk, hogy a mi szobánk fel van díszítve. Hát majd meghaltunk a nevetéstől. Volt egy rökamié, egy vitrin és utána egy másik rökamié. Volt anyukának egy olyan horgolt kézimunkája, ami két galambot ábrázolt. Hát a két galamb fel volt téve a vitrin fölé, alatta piros papír, hogy jobban látszódjon. A vitrin előtt volt egy asztal, leterítve piros takaróval, és víz és pohár rajta, hogyha valaki beszédet mond, legyen. Én megágyaztam, mielőtt elmentünk volna, hogy ki tudja, milyen későn jövünk haza, s ne azután kelljen ágyazni. Az ágyon fel volt hajtva a paplan, és a lepedőn ezer gombostűvel feltűzve, piros papírból kivágva románul és magyarul, hogy „Éljen május 1!”. Ki voltak vágva a betűk is és a szám is, és betűzködték az ágyunkba. Még valami a párnán is volt. És pontosan ugyanaz volt a Jenő ágyán is. Ebből egy olyan mulatás lett, hogy reggel hatig mulattunk. Nagyon jól voltunk.

1960-ban egész egyszerűen elvették a lakást. Jöttek, az udvart nézték, aztán jöttek lakást nézni, és mondtam: „Miért nézik a lakást? Innen nem megy senki sehová.” De mintha nem is beszéltem volna – ez volt a dühítő az egészben, hogy semmibe vettek. Azok után, ami történt velem [a háborúban], én mégiscsak tartottam magam valaminek. Akkor megfogtam a pasas karját, s megráztam: „Tovarăşi, de aici nimeni nu pleacă” [Elvtársak, innen senki nem megy el]. Megrázta magát, mint a kutya, ha vizes, és egy szót se szólt. Én akkor nem tudtam, hogy egyike az öt embernek, közöttük a párttitkár és a másodpárttitkár, aki be akart költözni. Másnap, amikor jöttem haza, Jenő ült egy férfivel, akit már előzőleg láttam. A lakásért volt ott, és azt mondta, hogy „Hozok egy autót és elmegyünk, megmutatom, hogy mit vagyunk hajlandóak adni cserében ezért a lakásért. És mindenki, aki itt lakik, külön kap egy lakást”. Mutattak nekünk hat lakást, és mikor egyik se tetszett olyan nagyon, akkor mutatták az Arta [a Fő téri mozi] fölötti kétszoba-összkomfortos lakást, amiben még senki sem lakott, mert újonnan építették. Akkor este nagyon sokat gondolkoztunk Jenővel. 1960 tavaszán rúgtak ki a lakásunkból, Andrisék azon a tavaszon mentek el Bolognába, és azon a koratavaszon Jenőnek volt infarktusa. Beköltöztünk az új lakásba, de nekem olyan apró volt minden a nagy tágas lakások után.

Andris az 1950-es években kérte Olaszországba a kitelepedését. Mi úgy beszéltük meg Andrissal, hogy mi is elmegyünk, először odamegyünk a bátyámékhoz, és aztán meglátjuk. De mivel Andrisék hárman mentek, a gyerek megvolt már, s Misi apósáékhoz mentek, hát nem mehettünk egyszerre. 1960-ban megkapta a papírokat, és kimentek Bolognába. Az én uram nem akart menni, mert azt mondta, nyolc évig volt fogságban, s nem megy, eleget volt távol itthonról. Ezért maradtam én itthon, pedig mindenik barátnőm azt mondta, hogy én leszek az első, aki elmegyek.

Misi ott volt Bolognában, és Andrist mindennel ellátta: lakással várta. Vagy két hónap után Andris egy motorbicikligyárban kapott könyvelői állást, s ott megtalált egy olyan számítási hibát, amit két éve kerestek. Nagy megbecsülésben volt része, és jó pénzt kapott. Olaszországban akkor volt a hidegháború, és azt mondta, hogy nem marad ott. Nem maradt annál a cégnél, csak tíz hónapig, mert jelentkezett Amerikára és Kanadára, hogy bevándorolna. Azt mondta, amelyik hamarább jön, oda megy. Szerencsére Amerika jött hamarább. 1961-ben Minneapolisba mentek. Még most is könyvel, volt egy könyvelési irodája otthon. Dolgozott neki még két nő (nem voltak zsidók), akik járták a vállalatokat, és csak akkor mentek hozzá, ha valami sürgős volt. Júlia a zsidósághoz mindig tartott, inkább elment Andrissal a templomba, mikor Andris járt, viszont a református templomba nemigen ment. Aztán egy idő után nehezebb volt Andrisnak a járás, most már nem jár templomba.

Pocok tizennyolc vagy húsz éves volt, amikor itt volt látogatóban. Kezdett kérdezni valamit a családról, s én mondtam. „Várj egy kicsit” – mondta, s hozott papírt, ceruzát, és kezdett jegyezni. Kérdezett még egyet s még egyet, „Hogy milyen jó a memóriád” – mondta akkor. Mikor hazament, mutatta az apjának, s mondta, hogy utána kellene nézni, és meg kellene csinálni a családfát, hogy aztán az ő gyerekeinek legyen, de hát hol voltak akkor még neki gyerekei? Akkor Andris nyolc vagy kilenc évig gyűjtötte a nyers adatokat a nagycsalád minden tagjáról, például újsághirdetések útján is kutatott. Egy nagy albumot készített aztán a Mestitz és a László családról.

Én soha nem voltam tagja a pártnak és Jenő sem. Amikor hazajött, belépett volna, de akkor még nem lehetett, s utána találkozott velem, s akkor már nem ment. Az 1960–70-es években nálunk mindig az volt baj, hogy a származásom nem volt jó. Mindig a gyáros származásomat hozták elő, de aztán többnyire szemet hunytak fölötte. Jenő könnyed, roppant jó ember volt. Állandóan kellett az inspektorokkal jönnie-mennie, jöttek hozzánk vacsorázni. Egy fokkal jobb sorsunk volt, mint másnak. Pár évvel azelőtt mentem nyugdíjba, mielőtt az első uram meghalt. Még örültem, hogy nyugdíjban vagyok, mert Jenő elég beteg volt, ágyban volt állandóan, és legalább tudtam ápolni. A tüdejével volt baj, de nem szenvedett sokat, csak az utolsó nap. 1977-ben halt meg.

Scheiner Aladárt, a második férjemet nagyon rég ismertem. Én voltam Aladárnak a harmadik felesége. Róth Magda, Magdus egy úri, finom és nagyon édes asszony volt a második felesége. Ő Temesvárról származott, az apja vasúti mérnök volt. Ő is háromszor volt férjnél. Aladár a deportálás után vette feleségül, harminc évig voltak együtt. Előzőleg az unokabátyámnak, Mestitz Sándornak volt a felesége. Azt hiszem, Sándorért – akivel Temesváron ismerkedtek meg – vált el az első urától. Temesvárról Sándorral hazajöttek Marosvásárhelyre magyarnak lenni, s akkor eldeportáltak minket. Magdus visszajött, Sándor meg nem. Magdus is Auschwitzban „kezdte a karrierjét” a deportáláskor, nem tudom, aztán hova került. Utána hozzáment Aladárhoz. Magdus is 1977-ben halt meg, Jenő halála után hat héttel. Egyszer, amikor lementem ebédelni, útközben találkoztam Aladárral. „Hova mész?” Mondom: „Megyek ebédelni.” Azt mondja: „Jöhetek én is?” Sose felejtem el, ebéd után azt mondta nekem, hogy  ő nagyon jól tudja, hogy most nem aktuális, és nem szép, hogy ezt most mondja, de meg kell mondja, hogy amennyiben egyszer arra gondolok, hogy férjhez megyek, jussak neki eszébe. Fel voltam háborodva, hogy hogy lehet ilyent mondani, amikor nemrég halt meg az én férjem is meg az ő felesége is.

Amikor kitört az első világháború, akkor Aladár családja Pestre ment. Nem is tudom, hatan vagy heten voltak testvérek. Ő volt a legidősebb gyerek, ő ment mindent intézni a családnak, ő volt az egyetlen segítsége a szülőknek. Volt még más fiú is a családban, de egyikük sem volt olyan. Hogy hogy kerültek Pest után Marosvásárhelyre, azt nem tudom. A [második világ]háború után Gyergyóban volt fás, az volt Aladárnak a foglalkozása. Amikor bevonták az engedélyeket, tőle nem vonták meg, mert a munkások mellé álltak, azt mondták, hogy nagyon szigorú, de nagyon igazságos [Itt valószínűleg a magánvállalkozói engedélyről van szó, mivel az erdők átmentek állami tulajdonba, s ezután csak állami engedéllyel lehetett dolgozni. – A szerk.]. Őt munkaszolgálatra hívták be, hat évig volt fogságban. Munkaszolgálat után visszajött Marosvásárhelyre, és tizenhat helyen könyvelt egyszerre, nem tudom, hogy hol tanulta meg a könyvelést. Neki érettségije volt csak, de azt mondta, az apja jóformán azt se tudta, hogy milyen iskolába járt.

Az 1960-as években került a marosvásárhelyi hitközséghez, biztos már előtte volt valami kapcsolata a hitközséggel, ha őt hívták, hogy legyen az elnök. Aladár már elnök volt, mikor én 1978-ban hozzámentem. Húsz évig volt elnök. Nagyünnepekkor ő korábban ment el a templomba, én később mentem, de ez nem volt soha probléma. Aladár egyáltalán nem szólt bele, hogy vallásos vagyok-e vagy sem, ami nagyon jó volt, mert én nagyon gyenge eresztés voltam zsidó szempontból. Sosem volt kóser háztartásom, akkor sem, amikor ő a hitközségnek az elnöke volt. De Magdusnál se volt, az előző feleségénél. Az egyedüli dolog, amit csináltunk, hogy ünnepkor elmentünk templomba. Aladár természetesen többször ment, és azonkívül ott volt állandóan a hitközség irodájában. Hosszúnapkor [Jom Kipur] azért böjtöltünk. Dacára annak, hogy csak hetven évesig kell böjtölni, azután csak egy fél napot kell, az uram betartotta. Én is böjtöltem. Hosszúnapkor még a lágerben is kiböjtöltem. Hogy szidtak az ismerőseim, a barátaim – mert akkor véletlenül olyan lehetőség volt, hogy tudtunk enni –, hogy nem eleget böjtölünk, még most is böjtölök. Mondtam, hogy én böjtölök. Mikor hazajöttünk, akkor Andris öcsém az első ünnepen azt kérdezte, hogy „Te böjtölsz?”. „Igen – mondtam –, a szüleim emlékére mindig fogok böjtölni.” Azt mondta, hogy akkor ő is, különben nem böjtölt volna. Sőt az első uram, aki nemigen böjtölt, még ő is böjtölt, miután megismerkedtünk.

Amikor Aladár nyolcvan éves lett, 1984-ben, lemondott – én nem hagytam békét, hogy mondjon le. Ő volt az, aki Moses Rosen főrabbinál erősködött, hogy Sauber Bernát legyen az új elnök, mert ő volt az egyetlen, aki értett is ehhez [Jelenleg – 2002-ben – is Sauber Bernát a hitközség elnöke Marosvásárhelyen. A Centropa vele is készített interjút. – A szerk.]

A kommunizmus ideje alatt volt úgy, hogy senkinek nem volt pénze, az egész ház tartozott, egyik a másiknak, karácsony felé a fél város tartozott a másik fél városnak. Bár én jól kerestem a kozmetikával, mindig volt sok kliens. Az uramnak is volt rendes fizetése, később jó nyugdíja, az akkori viszonyokhoz képest jól éltünk, de általában nem volt az embereknek pénze.

Én az átlagemberekhez képest nagyon sokat jártam külföldre a kommunizmus alatt. Az első uram nem szeretett utazni, ezért az 1970-es években inkább egyedül utaztam. És így könnyebben megadták az engedélyt is [lásd: Románia – utazás (román állampolgárok külföldre, ill. külföldiek Romániába)]. De sohasem akkor adták, amikor kérted, hanem amikor nem is vártad volna. Legelőször 1968-ban Amerikában voltam, majd Olaszországban 1972-ben vagy 1975-ben. Azután összesen kilencszer voltam Olaszországban a kommunizmus alatt, ami óriási dolog volt. 1983-ban és 1989-ben már együtt voltunk Aladárral Amerikában, 1989-ben ott töltöttük a zsidó őszi ünnepeket az öcsémékkel. Kétszer vagy háromszor voltam Izraelben is, de nem tudom pontosan, hogy mikor. Itt az országban, Aladárral minden tavasszal elmentünk Félix-fürdőre, nagyon szerette azt a helyet [Félix-fürdő Románia nyugati részén található, közel Magyarország határához. A kommunizmus ideje alatt a magyarság erre a részre járt nyaralni, mert lehetett „lopni” a magyar tévéadást Magyarországról, nem lévén kisebbségi adás Romániában. – A szerk.]. Amikor legelőször mentünk, el sem tudtam képzelni, hogy mit fogok én ott csinálni, aztán úgy megszerettem, hogy utána már alig vártam, hogy menjünk. [Scheiner Júlia a férje halála után is rendszeresen visszajár a fürdőre, az alkalmazottak már jól ismerik.]

1989 [lásd: az 1989-es romániai forradalom] után az én életem olyan volt, mint azelőtt: nyugdíjas voltam. De persze mindenki nagyon örült a társaságunkban annak, ami történt – zsidó és vegyes baráti körünk volt. Az az igazság, hogy mindenki fellélegzett. Egyiknek se tetszett, hogy a kommunizmus alatt előre meghatározták, hogy hová lépsz, és hányat lépsz. De hát az ember csinálta, mert nem lehetett másképp, ha nem, akkor mindjárt jött a büntetés. Egyik uram sem volt párttag, és nem vettünk részt semmi politikai dologban.

Aladár kilencvenéves korában, 1994-ben halt meg. Akkor megkaptam a magyarországi jóvátételből az ő részét, mert ő Oroszországban volt fogságban [A magyar kormány 1990 után anyagi kárpótlást adott Erdélyben is mindazoknak, akik orosz hadifogságban voltak. – A szerk.]. Kaptam jóvátételt utána a munkaszolgálat miatt is. Amit én kaptam jóvátételt, az sokkal kevesebb volt.

Én mindig úgy éreztem, hogy nagyon szép életem volt. Általában barátságosak, kedvesek voltak hozzám az emberek. Otthon a szüleim nagyon szerettek, a testvéreimmel nagyon jól voltam, és mindenkivel jól voltam. Sose voltam az életben egyedül, mindig nagy család és sok barát volt körülöttem. Most meg arra várok, hogy telefonáljon a sógornőm Bolognából vagy az öcsém Amerikából. Az öcsém minden szombaton telefonál.

Julia (Juci) Scheiner

Juci Scheiner
Targu Mures
Romania
Interviewer: Ildiko Molnar
Date of interview: October 2002

If in the interwar period you mentioned the name Juci Mestitz in Marosvasarhely, the majority of the people knew whom you were talking about.

She was everybody's favorite and has been ever since. You can still feel her distinguished education by the way she dresses and behaves. She looks stylish and neat.

With her kind and friendly, but never overbearing manner she quickly makes everyone love her. Everywhere she goes, she always finds friends. She always says she can't understand why people are so nice to her. 

She loves to talk about the old days and it seems her memories don't upset her any longer. She gladly chats with her guests in her spacey two-bedroom apartment.

She still spends the summer holiday with her lady- friends who moved abroad. As if they were still young, they arrange where they should meet, and they spend a few weeks together.

Despite her age, Juci speaks and understands French, Italian, English and German well. She has an excellent memory and she loves reading.

  • Family background

Of my paternal grandfather, Mihaly Mestitz, I only know he was a good- looking old man. He was born in 1830 and was originally from Bohemia, from a town called Raudnitz. I don't know why he came here, but I believe he was very young at the time. His name was originally Mertitz. He changed it slightly because Czechs pronounce 'r' as 's', and it seems he wrote it with an 's' instead of an 'r' when he came here. At that time, it was the Austro- Hungarian Monarchy.

[Editor's note: The Austro-Hungarian Monarchy came into being in 1867. Before this date both the Czech lands and Transylvania belonged to the Habsburg Empire.] I don't know anything about his education, nor where he lived, apart from Marosvasarhely. I only know that in 1850 he had a furniture store on the corner of the street formerly called Szentgyorgy Street [currently Revolutiei Street, downtown]. The store was called Mestitz Mihaly es fiai [Mihaly Mestitz and Sons].

A child never asks about these things, you know, she only overhears them, so I don't know too much about these things. From 1869 he operated a floorboard factory, a steam sawmill and a steam mill.

They must have been financially well off, since he was the first furniture manufacturer in Transylvania. My grandfather had to be a very forward- thinking man, as he advertised his furniture store. They were suppliers to the royal court. 'The cheapest place to buy furniture, the biggest furniture factory in Transylvania, Mihaly Mestitz and Sons: Szecsenyi Square, Marosvasarhely, and Unio Street, Kolozsvar.

We only sell top quality products, and we provide the longest warrantee for them. Enormous supply of housewares, a wide range of Persian rugs.' This is an ad from 1860-1870. Someone found it in a book and photocopied it for me. They won the golden award, in any case the top award, at furniture exhibitions in Vienna, Budapest and in Spain, I think in Barcelona.

By the time I was born, our family only owned three houses, but some say the Mestitz family used to have 21 houses in Marosvasarhely. I believe my grandfather probably invested his money in real estate, and when he opened the furniture factory, he sold the houses. I don't know where he got all that money from, but I do know that his name is on the marble tablet by the synagogue, amongst the names of people who donated money to build it.

His mark is still visible on one of the benches. Back then all Jews observed religion, but I don't think my grandfather was all that religious. All his children were born in Marosvasarhely. My dad was the youngest child of eight, and he was still very young when his father died. He never really talked about him. My grandfather died in 1909, three weeks before my older brother was born.

My paternal grandmother, Anna Mestitz, nee Fisher, was originally from Nagyszeben. I don't know when she moved to Budapest, but probably after my grandfather died. She suffered from some kind of illness and committed suicide in Budapest in 1915. The family never talked about this though. When my grandfather died, the life of luxury came to an end, and everything became harder.

There were eight children in the family, and many moved out: one of the boys went to Budapest, as did one of the girls, another of the girls moved to Brasso, another of the boys to Kolozsvar, each of them with their respective dowry. Only three of them remained at home, but one day my uncle moved to Kolozsvar, with his share; everybody got his portion, thus the family fortune was split up, but the business went on. My dad's siblings weren't religious, none of them kept a kosher household.

My father's oldest brother, born in 1862, was called Mor Mestitz. He was a handsome and very kind man. He studied to be a doctor, but in the second year of his studies he became schizophrenic and had to drop out. Then he married Matild Schwartz. His parents broke off contact with them. I think they considered the woman too lowly.

As far as I know she was a cashier or something. They lived here in Marosvasarhely in a beautiful apartment on Szentgyorgy Street. He was always on good terms with my dad. The office was inside the furniture store and he used to come in and do whatever he wanted, but never did any actual work. As far as I can remember, he never worked.

Occasionally Uncle Mor's craziness [schizophrenia] broke out. They lived on Bolyai Street when one day he stood out naked in the window and played the violin. Uncle Mor was an outstanding violinist, and the founder of the Marosvasarhely Symphonic Orchestra. On another occasion he took a horn and began blowing it while walking up and down in the house. He used to do these kinds of crazy things. One day he just decided to move to Kolozsvar. There was nothing the family could do.

They rented an apartment in Kolozsvar, and he moved there with his wife. I know that when he went to Kolozsvar they gave him so much money that he bought two houses. Then he sent a message to my dad; 'Don't worry about your children, I will leave them the houses', but later he left everything to the Jewish community in Kolozsvar. They had been living there for several years when one day he asked my dad to come for him because he wanted to get away from there, he wanted to divorce his wife.

Well, my dad went to Kolozsvar for him, but in the end, he came back alone, because Uncle Mor decided he didn't want to divorce his wife after all. They adopted a boy, a nephew of his wife, Janos Feher, who became Janos Mestitz Feher. I had another relative, an uncle, colonel Janos Mestitz in Budapest, and the son of my uncle Ferenc Mestitz from Kolozsvar was also called Janos. He pulled lots of cons posing as one or the other Janos and my family was really disgusted by his actions, and eventually he was disowned. He died in Kolozsvar in 1938.

Ferenc Mestitz was the second oldest sibling. He was born in 1864. He was also the co-owner of the furniture factory, and was the manager of the branch in Kolozsvar. The furniture store was in Unio Street, the avenue by the main square that leads to the Romanian Opera House. When he died, one of his sons, Janos, took over the store.

I knew Uncle Ferenc's wife, Ilona Fridman, born in Zilah in 1873, - Auntie Ilonka. Ferenc died in Kolozsvar in 1923. She died later, in 1946, in Kolozsvar. They weren't religious Jews; she didn't keep a kosher household. They had three children: Gyorgy, Janos and Bozsi.

Gyorgy, who became a textile engineer, married the daughter of the senior consultant dentist of the hospital of the Protestant Church, Sarika Filep, a craftswoman. One day they moved to Vienna to run a guesthouse in one of the best locations, on the corner of Kaerntnerstrasse. Business was going very well, and I think they even added another level to it. But then came the Nazis from Germany, closing down a large number of offices, hotels and guesthouses.

They didn't know yet that Gyorgy was Jewish. His wife was Christian, and he had already converted to Christianity. When they requested his certificates of origin, Gyorgy came home saying that he needed to have those documents made, but he secretly arranged with his wife to sell the guesthouse and to meet somewhere.

They never returned to Vienna. They came home, learned three professions - cookery, confectionery, and another I don't know - and emigrated to Australia, where, together with another married couple, they opened a pig farm somewhere near Sydney. Later they sold the farm and moved to Sydney. They bought a house and opened a confectionery.

Gyorgy's brother, Janos, was the manager of the Mestitz furniture store's branch in Kolozsvar. Later the store became independent and they bought it. Janos had twins. The sisters graduated from medical school in Marosvasarhely. It was during the Hungarian era 1, and the university was Hungarian. They lived in Karoly Molter's house, where they rented a room. The house was on the same street as ours, so we often invited them over for lunch. Their mother, Ella Szathmari, still lives in Nagykanizsa and she must be at least 90 years old. Ella's parents had a guesthouse in Tusnad. Her mother visited here once and told my mother to send me there because she was certain that the air in Tusnad would do my appetite good. I went there after a while. It was a beautiful, pleasant spa. In the guesthouse, I lived with two of my Christian girlfriends; one of them later became the wife of Erno, the son of my uncle Albert Mestitz.

Bozsi, the daughter of my uncle Ferenc, got married to a gentleman of half- Jewish origin and lived in Nagyvarad. He managed the local brewery.

My uncle Janos Mestitz, born in 1865, attended the Ludovika Military School in Budapest. He was a jolly man. Later he was posted to Kassa [today Slovakia] as an officer and military commandant of the town. He was awarded the 'Dobrotiny' title of nobility later during a battle in World War I.

When he got this title, Uncle Janos wanted it to apply to the whole family. This made my dad real upset because he couldn't see why we needed a noble title when everybody already knew and respected the Mestitz family. Anyway, we didn't need it, and that's where it ended. If we had had this title in 1940, we wouldn't have been deported, but how were we supposed to know that then?

Uncle Janos' wife was called Ilona Kelen. I think she was Jewish, but I didn't know her because at that time I hadn't yet been to Budapest, where they lived. When Uncle Janos decided to retire as a colonel, he was told that if he converted to Christianity he would get the pension for the next rank up. He replied that if 53 battles and 12 high military decorations weren't enough, he wouldn't convert. And he was right.

  • Growing up 

I saw him only once, when I first went to Budapest. I think I was 16 and I went to Budapest by myself. I stayed at the Grimm Guesthouse. It was right beside the Vigado. My father told me that my uncle had no telephone so I should write him a postcard. On the second or third day of my stay the receptionist called and said that a young man was looking for me and I should go into the lounge. I did that and he turned out to be Uncle Janos. He had instructed them to say that it was a young man looking for me.

He was a charming man. I had to dress up and go with him to the terrace of a coffeehouse on Erzsebet Square, where a group of retired officers used to meet. He took me there to introduce me to them, because they were his friends, and we stayed together until nightfall. I'm quite certain that none of them were Jewish.

It happened the same year [in 1939] that Uncle Janos jumped off a tram while it was slowing down before a stop, fell down, broke his leg or something, got blood poisoning and died. He had two children: Ella and Viktor.

Viktor was a handsome man, resembling my father. They lived in Budapest, hiding in a shelter during the war. When the war was over and they could come out onto the street, he left the shelter to freshen up, but he was shot near the Danube. His wife was Austrian - I don't think she was Jewish - and after her husband died, she returned to Vienna.

I knew Ella, my uncle's daughter, very well. We visited them many times because during the Hungarian era I began visiting Budapest. She had two daughters. After my paternal grandmother was left a widow, she moved in with them.

I was invited to lunch in Budapest, at the house of Jozsef Fekete's wife, my aunt Iren Mestitz. Iren was born in 1873. She moved to Budapest in 1908, but I don't know anything else about her. She died in Budapest in 1941.

Uncle Jozsef Fekete, her husband, was an engineer, teacher and principal in a vocational college, opposite Zsigmond Kemeny Street. When they said that if he converted, he could be promoted to the ministry, but if he didn't he would be demoted to an inferior position, he accepted it.

In 1908 he Magyarized his name Schwartz [black in German] to Fekete [black in Hungarian]. His 'godfather' was the under-secretary or one of the ministers. He became an under-secretary at the Ministry of Education. His merits were rewarded with the 'Naznanfalvi' title of nobility. They had three children: Sandor, Istvan and Laszlo.

Sandor, the oldest one, became a doctor. He was the director of the National Stefania Institute of Pediatrics in Budapest and committed suicide when he was 32 years old. Istvan died at the age of 16 or 17, while Laszlo disappeared somewhere in Brazil.

Once, when I went to Budapest, Aunt Iren invited me for a cup of tea. I dressed up elegantly and we went together to Gellert, just the two of us. There were at least thirty tables arranged in a 'U' shape, and in the middle, there was a band playing.

We went to the end of the row of tables, to the back, to avoid that I would be asked to dance by anybody. [That's how Juci thought about her aunt's idea of where they should sit.] Then, on the way, Aunt Iren said she wanted to have a word with me. The previous day they had had some guests, I don't know who, the wife and daughter of a dignitary, I think.

After they left, Uncle Jozsef went to the bathroom and found some mascara there and asked whose garbage this was. Auntie Iren didn't want Uncle Jozsef to tell off her lady-friends, and told him it was all Juci's. And she asked me not to tell him - if by any chance he asked me - that the mascara wasn't mine. That's why she invited me for tea. This really hurt my feelings.

Albert Mestitz, born in 1867, managed the store of the furniture factory on the main square. The family had a house there and they lived in it. He married his second cousin, Sarolta Mestitz, born in 1865 came from Raudnitz, from Bohemia.

Uncle Albert went there on business or something, met her there and fell in love with her. She was pretty and cute, and I adored her so much that I visited them every day. However, she never learned to speak proper Hungarian. Albert died in 1937 in Marosvasarhely. They had four children, two boys and two girls: Sandor, Erno, Vilma and Paula.

Sandor, the oldest son, grew up with us. Later he moved to Temesvar, but when Marosvasarhely was returned to Hungary, he came home. We were deported together. He ended up somewhere in Warsaw. During the bombing they had to leave in the morning, and they left him there with a head injury.

When they could return in the evening, everything had burned down. I still don't know whether he perished or was taken away from there. The other son, Erno, worked here at the store with his father, and married one of my Christian girlfriends.

Vilma married Dezso Grunfeld from Medgyes, a very kind man. They lived a wealthy, very rich life. One of their sons was 14 or 15 when he emigrated to Palestine. This was when children were carried on two ships and one of them sunk.

[Editor's note: Three ships set off for Israel in August 1944: the Morina, Mefkure and Bolbul. Mefkure was sunk.] Fortunately he was on another ship. At first he lived in a kibbutz, and he loved it there. Three or four years later his brother followed him to the same kibbutz.

Uncle Albert had one more daughter, Paula. She lived here in Marosvasarhely. She had a very nice beauty salon and I learned beauty treatment from her. She co-owned a salon, and when she saw that she wasn't allowed to work upstairs in the shop, she continued her beauty treatment in a small room down a few stairs. She worked as a cosmetician and also had some clients. She married a Romanian, Timu Dradeteanu, who later became a quality control director.

Paula Mestitz, born in 1868, married a wealthy man called Jozsef Matyas, a corn trader, much older than Auntie Paula. He was related to the well-known professor Matyas Matyas. Matyas Matyas had a sanatorium in Kolozsvar, but this was later expropriated, and then he moved to Marosvasarhely, and worked as a surgeon.

He looked like a misfit barber, and didn't really look like someone of his occupation, however he was a phenomenal surgeon. I didn't get to know Jozsef Matyas; he was probably originally from Brasso. They had four children: Edith, Erno, Sandor and Olga.

Olga married an American millionaire of Polish origin. She didn't want to marry him, but after two years, when the guy showed up again, they really hit it off. Olga was beautiful. They lived alternately in Berlin and America. He was an estate speculator and had estates in New York, Miami and Berlin. He owned 14 blocks in Berlin at the time Hitler expropriated them. They went over to America, and after World War II they returned to Berlin and settled there.

Then they divorced. I only met them once. Some ten months after they got married they were here and I was just visiting a girlfriend in Brasso. Auntie Paula invited me for dinner - she was already living by herself - but in the meantime they had been invited somewhere else. When there they found out who I was - somebody there knew my father - they insisted on inviting me, too. We went there, and it was a royal feast. I even got sick from eating too much.

I don't know much about Ignac Mestitz. He was born in 1870. He lived in the same yard as we did on Dozsa Gyorgy Street. There were a number of various houses, warehouses, stables and coach-houses, and the office. Ignac wasn't quite right in the head, but he was the quiet type, so we never noticed anything. One day in 1921 we found out he had died, killed himself. I was eight or nine then.

I don't know anything about Anna Mestitz, because she died in the same year she was born, 1871.

Albert Laszlo was my maternal grandfather. Originally he was called Lowinger, but he probably wanted to assimilate and Magyarized his name. Grandfather Laszlo was born in 1857 in Martonos, Hungary, and my grandmother, Hermina Spitz in Mako, also in Hungary, in 1862.

Regarding my grandmother's siblings, I know that one of her younger sisters married a lawyer from Szeged. One of her brothers, Uncle Bernat, was a doctor and lived on Andrassy Street, and she had another brother who lived in Trieste, Italy. This one was a bank manager, and his wife was the daughter of another bank manager.

I didn't know them personally. They had a son, Pali, who worked at the Dreyfus Company. He used to go to France, England, and one day he was sent to India as manager. Later he lived in London with his Hindu wife.

Grandfather Laszlo was educated and very well brought up. He was the manager of the lumber mill in Palotailva, he didn't own a factory. He had also been a timber merchant. I never asked him about what my grandmother's qualifications had been, but she was very skilful. I don't know how they met and how they got married.

They had to be living alternately in Szeged and Mako because Janos, my mom's older brother and my mother, Ilona, were born in Szeged, while Margit, her older sister and Erzsebet, her younger sister were in Mako. A few years separated each of them.

Janos Laszlo was an accountant and did bookkeeping for Uncle Simi, Samuel Deutsch, the husband of Aunt Margit. Janos was a prisoner of war for a very long time [in World War I], but one could learn other languages there. He spoke Russian, German, French and Italian.

The scene when he arrived at our house is still very vivid in my memory. He knew to whom my mom was married and where they lived, but had no idea where his parents lived. One morning he arrived, I was just coming out of the bathroom, and there they were sitting at the table in the children's room, Janos and another soldier, and they were talking to my mom. They had just arrived back from captivity.

Janos' family lived on Kossuth Lajos Street for a while, then they moved to Arad, and later to Temesvar. He got married in 1921. His wife, Csilla Weisz was a housewife. They have a daughter, Eva Laszlo, born in Marosvasarhely in 1922, who became a fashion designer.

In 1950 she married Istvan Donath, a textile engineer, who lives in Germany and Australia. She has a granddaughter, Ingrid, who was a talented violinist, and they entered her in the Bucharest Academy of Music.

In the meantime, in 1972, she married an engineer, Ervin Arden, and they emigrated to Israel, where she finished her studies. Then they divorced, and Ervin remained in Israel, while she moved to America. She always wanted to live in America. She first played in the philharmonic orchestra from Tel-Aviv, then in the one from New York. She was a very talented violinist. She divorced her first husband in 1979, and in 1996 got married again, to Siegfried Becker, a German physical instructor. Today she is a dentist in San Francisco.

Margit Laszlo lived in Marosvasarhely and Szaszregen. Her husband Samuel Deutsch was a textile engineer. He studied economics in Budapest and got married in 1909. He owned a textile store in front of the Bernadi statue, in a corner house. He also had a store in Szaszregen. [Szaszregen is about 30 km from Marosvasarhely.]

The store in Szaszregen was managed by someone, but they had to move to Szaszregen, because the fellow wasn't reliable, and pulled a dirty trick on them. They had two sons: Laszlo and Gyula. Margit and her husband died in Auschwitz in 1944.

Erzsebet Laszlo had a fairly adventurous life. She lived in Marosvasarhely, Kolozsvar, Arad, Temesvar and Bat-Yam in Israel. Her husband, Henrik Leb was a landowner and insurance agent. He came to Marosvasarhely and met Erzsebet here.

They got married in 1924. Their daughter, Vera, was born in 1926 in Marosvasarhely. They weren't very religious. They first lived in Ratosnya. Between the wars he worked in the timber business. They had two or three locomotive engines that ran to and from the forest and carried timber.

Anyhow, the business went very well. I know this because I visited them in Ratosnya once during my summer holiday. They lived there for several years, then they moved to Kolozsvar, then to Arad, and to Temesvar.

Erzsebet wanted to come to Marosvasarhely during the Hungarian era, but Vera didn't want it by any means because she was head over heels in love with her future husband. And they were lucky not to come here because they weren't deported. In 1947, when Vera was a 2nd year student, she married an ophthalmologist called Adalbert Schul. They nicknamed her father Henrik, Bubi, but Vera's husband had the same nickname: so one of them was called little Bubi, the other big Bubi.

The youngsters wanted to emigrate to Israel. Their parents went with them to Israel, because, they said, if their only child emigrated, they would, too. The husband's older sister was already living there, and they moved in with her until they got a job.

They lived in Bat-Yam, a district of Tel Aviv near the sea, a beautiful place. Henrik then built a house, also somewhere in Tel Aviv, where they lived afterwards. Vera has a daughter, Aviva Schul, who married a very decent Romanian, and they have three children. One of them wanted to stay in the army, the other one is currently a soldier, doing his military service, and the third one is 15 or 16 years old.

My maternal grandparents weren't wealthy, but they had everything. They had a four-bedroom-apartment and a servant. If Erzsebet had to go to a ball, she always wore a new dress. Grandfather Laszlo was the manager of the timber mill. Dad was then 32 and visited them.

Mom was sitting on the stairs with her younger sister and they were licking a casserole dish in which they mixed the cream for a cake. It was the first time he saw her. He didn't pay much attention to her, then one day they were both invited somewhere and my dad noticed her beautiful legs.

Then he decided to propose to her, but they didn't want to let her go, because they first wanted to marry off her older sister Margit, who was one and a half years older. They wanted him to marry Margit, but my dad refused. Mom graduated from high- school and she got married as soon as she turned 18. They were married in a normal wedding by a rabbi. They must have had a beautiful wedding

Mihaly Mestitz, my older brother, whom we all called Misi, was born in 1909 in Marosvasarhely, and he was five years older than me. He was a very naughty child until he turned 14 or 15. When he was a little boy, he was sickly and often brought to Abbazia. This was before we were born. He didn't recover, and then mom's uncle - the one who lived on Andrassy Street in Budapest and was a doctor - told them to bathe him in walnut leaves twice a day as this would strengthen him. He was right.

Klara Mestitz, my older sister, was born in 1911 and died at the age of ten and a half. I must have been eight then - I was born in 1913 - and strangely, I don't remember her at all. She fell ill with scarlet fever, and then with blood poisoning, which killed her.

Three of us were already born when World War I broke out. My father went to Galicia as a captain. He was sent there, to the outskirts of Lemberg [today Ukraine], because the enemy had destroyed fourteen sawmills, and they knew he owned one here, and he had the proper competence.

After I recovered from pneumonia, the doctor recommended a change of air. I don't know whose idea it was to go there - looking at it today, it seems absurd. Probably my dad was longing for us. He sent a sergeant for us, and he took my grandfather Laszlo, my mom, me, my older sister and Misi to my dad's place in Galicia for a change of air. I think it was total nonsense to make such a venture during the war. We went there by train, and we had to change trains many times.

I remember that they tied us together by our hands in order to keep us together. Despite all this Misi still managed to free himself and he wandered so far away that when they managed to find him, it was just one minute before the train's departure. We planned to stay only for a few months, but we remained there until 1916. Dad was stationed 80 kilometers from Lemberg, and he had a lot of people under his command. There were many officers, and they were building, as well as repairing the sawmills. Although I don't remember, I'm quite sure there were other Jewish soldiers there, as well.

We called my younger brother Istvan Mestitz, who was born in 1917 or 1918, Pityu. I remember that on a Sunday afternoon my mom had a party, and the guests were sitting around the table and were having a meal. They brought their children along, and we were playing with them in the snow in the courtyard, having lots of fun. We put the kids on the sled one after the other, and when we put Pityu on it, he fell over with his head in the snow.

He had his cap on and he said how delicious the snow tasted. No matter how we put him on the sled, he instantly lay back in the snow, and said how much he liked it when his head was dragged in the snow. When we went inside, he went to mom saying his head hurt. She pushed the chair aside and he put his head in her lap. He fell ill with meningitis and died of it within three days.

The doctor said mom would never recover from that if she didn't give birth to another child. By the grace of God, one year after Pityu died, in 1921, Andras Mestitz was born. He was the opposite of Misi, meaning that he was born a good boy. Andras was always obedient, and never found anything too hard to do. He was a calm, beautiful child. By the way, his son and grandson are just like him.

We were living on Dozsa Gyorgy Street in a very large yard. The sawmill and the mill were also in this yard. On the other side of the street there was only one house. The estate between Kemeny Zsigmond Street and Poklos creek was all our property; later some parts of it were sold off.

Uncle Ignac was living in the same yard with us. He wasn't quite right in the head and committed suicide while he was still quite young. We had a neighbor living on the same floor as us, in a smaller apartment next door, and everybody called her Keresztmama [Godmother]. I think she was Jewish.

Below us there lived another Jewish family, the grandparents of Zsuzsa Diamanstein. Zsuzsa was born in that house. She still lives in Marosvasarhely, she is a friend of mine. A Christian family lived downstairs.

We lived in a very pleasant apartment, with four rooms plus a small room, which became Misi's room when he got older. This small lumber-room was at the end of the corridor. They cleared it out and furnished it for him. I think it had a bed, a washbowl and a desk. But it had a window that gave onto the outside corridor, and His Lordship sneaked out and went away every night.

My parents didn't know anything about this. One day they came home early and noticed he wasn't home. I knew all about his escapades. I remember that my father went back to the streets and found him somewhere around Albino Square. He was hugging a tree because he was so drunk he couldn't go further. He was given a good dressing down and his golden era came to an end.

One of the four rooms was the 'men's room'. I don't know why they called it that. It was the most elegant room; guests were entertained there, and it had a bookcase and things like that. Later they would have called it a drawing-room or living-room. We had a dining-room, a very big corner room which was a bedroom; my piano was there.

We also had a children's room and a bathroom. As I said, my brother Misi was a very naughty child, and they always locked him in the bathroom. He couldn't get out, so he stood out in the window and began screaming so loud that my mother was ashamed of him and let him back in. He was sickly, so they allowed him to do whatever he wanted, and that's why he became so mischievous.

When he was around 15 or 16 he started to entrust his secrets to me, and when he saw I didn't divulge anything, I became the keeper of his secrets. Later, throughout our lives, we always wrote separate letters, and if he enclosed a letter to me with one he wrote to our parents, they never read it. My parents were very honest people in every way.

We had a female cook, a housemaid and someone who came to do our laundry and to iron, but she only came when we needed her. I remember that the two servants did some needlework every afternoon because they finished their work in the morning and had nothing to do in the afternoon. They weren't Jewish. We also had a man in the mill, and we could send the servants there if we needed something. Dad always hired Saxon girls for housemaids, because he wanted us to practice German.

Initially we also had a governess. I suspect she was a bad or wicked German governess - although I don't remember anything like this - because later, when I grew up and talked about such things, I always said that I only feared three things: Germans, Kossuth Lajos Street [in Marosvasarhely] and cancer. I'm only saying that some German person must have been mean to me because we didn't know at that time, what they would do to us. It was a premonition. I had fears that I could never explain, such as my fear of the Germans. Besides, I'm living on Kossuth Lajos Street now.

Where we lived, there was a garden where the grass couldn't grow because the children always stamped it down. The kids who were living on that street all came there to play because there was so much space there. My father installed all kinds of gym equipment; it had everything from swings to climbing poles.

However, I always played the piano, that was my favorite 'toy', and I played everything I heard. When I was seven, dad enrolled me in the music academy, which was in the building of the Palace of Culture. I can still see him how he put his hand on my neck while we walked.

He liked to walk with me this way. He brought me to the teacher, a Saxon lady called Leona. She only taught me for two years, then someone else came, because she got sick; she had lung cancer. In any case, I studied 11 years at the Music Academy.

Whenever one of the children got sick, the others were sent away from home. On these occasions we stayed either at Aunt Paula's or Margit's, or at grandmother's. Grandmother Laszlo was a very beautiful and good old lady, she always tried to make peace between us, and we kids loved her very much. We had a little cousin, Erzsebet's daughter - she called her Mamaka - and so we called her that, too.

She was neither atheist, nor religious. For example, on holidays, when the men were praying at the table, she always found something to do in the kitchen. Even though both my aunts, and us too, brought the servants with us for help, and my grandmother also had a servant at home, she still had something to do because there were so many of us and we had to be served, as she used to say. I don't remember whether my grandparents had any friends, they spent their time with their children and grandchildren.

We celebrated the seder at my grandmother Laszlo's, and we spent every holiday there until my grandfather died. My grandmother's children were also there, in a word, the Laszlo family. These occasions were merry and festive, and it was all so natural. My youngest brother, Andras, was the one who asked the questions [the mah nishtanah] at the seder supper, but I don't remember who conducted the ritual. The tables were laid beautifully, we always had challah, but I don't remember what other meals we had.

We spent most of our summer holidays at Szovata, together with our friends, a young couple, and we stayed there six weeks or two months. Our father came with us only to stay a week or two, and then he only came for the weekends. We rented a villa with four rooms: one for each couple and the other two for three children each. Both couples brought along a housemaid. They slept on the glassed-in porch and they cooked, thus it was quite comfortable.

On several occasions we stayed in the village, and facing the river, on the other side, there was the villa of Queen Mary. On mornings we used to go to Medve Lake to bathe, and on afternoons to the creek, since all our friends used to go there. We were together in the mornings and afternoons, as well.

Once a year, in fall, we had to go to Borszek. Borszek was my dad's obsession, he adored the place. [Borszek is one of the most renowned regions of mineral water springs in Romania.] Once, when my brother Andras was six weeks old, dad took us to Borszek. It was quite cold there.

Occasionally we had to put a stove inside the room. We didn't like Borszek because there was no place to bathe [there is no lake or river there], but our parents' friends had a villa there and we spent the time playing. Later, of course, everybody could choose where to spend his or her holidays. I continued to go to Szovata.

Our girlfriends' family, the Matyas family, had a one-storied villa facing Medve Lake. It was a large Hungarian villa, and I used to stay there. I insisted on paying for my stay. It was really nice. Later it was demolished and a hotel was built there.

My family was never involved in politics, neither when Transylvania was still a monarchy [that is, when it belonged to the Austro-Hungarian Monarchy], nor later [after 1920, following the Trianon Peace Treaty] 2, nor when it became part of Romania. I never heard about dad being a member of any political parties.

Apart from that he was involved in everything, there was no bank where he wasn't on the board of directors, there was no school of which he wasn't a vice-president or president of the board; he always took part in everything and helped wherever he could. He was an associate at the sawmill, the furniture factory, the floorboard factory; the Mestitz family were involved in everything.

I know that, for instance, that my mom had to pick up his weekly pay from Uncle Albert in the furniture shop. My dad and uncle both picked up a certain sum of money, probably as wages. There was always a good relationship between the siblings, but a great deal depended on my father because he was a good-tempered, extremely kind man.

He was a very good- looking man, gentle and polite, and most people liked him. He graduated from high-school, but he was never really encouraged to study further because he had to be involved in the family business. I don't think he attended cheder, but he always observed the holidays according to the traditions. On these occasions he and my mom went to the Neolog 3 synagogue. On holidays going by horse and carriage wasn't allowed, so they went on foot. Our family wasn't Orthodox, so dad worked on Saturdays, and we didn't keep a kosher household.

In the early 1920s the furniture factory in Dozsa Gyorgy Street was set on fire three times; I remember we were still children. The workers began to organize themselves: probably not officially, but by their own accord, and I don't exclude the possibility that this was triggered by some sort of provocation. In those times this was the first industrial company in Marosvasarhely, and probably the fact that it was owned by a Jew was also a factor.

We were at Grandmother Laszlo's house when we saw the two-horse carriage racing along by the corner and we were very anxious about what could have happened. We had a black and a yellow varnished horse carriage, two horses, a car and a truck. And suddenly we saw dad and mom hurrying away with the car, and then we heard the sirens screaming. That was the first time the factory burned down. The problem after it was set on fire for the second time, was that there wasn't enough time to insure the factory again. When it was set on fire for the third time, everything burned down and the insurance company paid nothing. We never found out whether it was a worker or somebody else who set it on fire.

Mom completely lost her head, because my brother Andras was still a babe-in- arms. She rushed home, took off her elegant coat and her hat, grabbed her jewel-box, took Andras in her arms and ran out of the house to take him to Auntie Margit, her older sister, or to my grandmother - I don't know exactly where. On the way almost all of her jewelry fell out, but a young lady from the office followed her and picked everything up. Mom went by car to save the children because it wasn't only the factory that had caught fire, but also other buildings from the yard. The attendants protected the house as best as they could, and the fire fighters were also there. The water level in Poklos creek was very low, and there was no water. All the young people came there to help out. Afterwards we sold the big house and everything we had there.

On Grivita Street, a restaurateur was having a house built, and he came to dad saying that he'd heard he was looking for a place to live, and if my dad was willing to move into that house, the walls would be erected just as he wanted. Dad accepted. The house was finished the following year, and we moved in. We didn't stay too long because when we took it over, although it seemed like the walls were dry enough, it turned out they weren't. We kids, got all kinds of diseases. Andras got chicken pox, and then measles, which I caught from him. My parents had already lost two children, so their concern about us was justified. We moved then to Koteles Street.

We used to read every book that fell into our hands, and we read a great deal. So did my mom and dad. First of all we had all of the German and Hungarian classics, in Gothic print, and in special binding. We read mostly in Hungarian, the works of the great Hungarian writers. We always talked about what we were reading at the time. My dad was someone with whom you could discuss everything. He was a very bright, intelligent man. They used to buy periodicals, and they probably subscribed to a daily paper, but I don't remember which one. We didn't really read purely religious books. We had prayer books because we needed them since we strictly observed the holidays.

We weren't allowed to read romantic novels, like the ones Mrs. Beniczky wrote. We called her 'Lenke B dot Beniczky' because there was a B followed by a dot in her name. The books they didn't want us to read were always put in the back row on the bookcase. In the evenings I preferred reading to going out. We only had one central light in the children's room, so I used to pick out the books we weren't supposed to read, and when my parents arrived - there was a large gateway - I could hear them, and by the time they came in I had switched off the light. I waited until it was quiet again and they fell asleep, got out of my bed, opened the door of the stove that was in my room, laid prone in front of it and read there.

Grandfather Laszlo died in 1926, and my grandma moved in with her daughter, Margit. They were living opposite the Catholic grammar school, now called Unirea Lyceum. I was approximately 15 or 16, so it must have been around 1928, when we got a radio set. An engineer came from Kolozsvar to install it. We were all stuck to the radio all the time. Grandmother Laszlo, a very intelligent woman, listened to the radio day and night. She always knew everything.

My parents had many Jewish friends, and used to organize parties for 60-70 people at one or another of their friends' apartments. The apartments were big those days. I don't remember what they were doing, nor where we were during these parties. We were surely there for supper. Mom frequented the Jewish club, where I think men were allowed, too. Each week, on a specific day, she went there to play rummy. They used to play cards and chat. Dad didn't go there because he got used to going to the Hungarian casino years before. He came from work at the end of the day and went directly to the casino. They played cards, read and chatted. For the summer, the casino was moved to the gym-garden, just a little further away from the present old maternity ward. It was a very pleasant place with a terrace, people used to go there in the afternoons or the evenings. There was a building rented by a married dancing instructor couple who came from Kolozsvar. We took dancing lessons there. I brought along the uncle of Zsuzsa Diamanstein, who lived in the same house as us, and I believe my brother also took dancing lessons there. Later they organized banquets there.

The ball season started in fall, and every Saturday they organized a ball in the main hall of the Palace of Culture. It began with a performance on the stage, then the chairs were pushed aside so that there was room to dance. I performed many times and in many places. We had a Jewish ball, a civic ball, a Kata Bethlen ball. [Kata Bethlen was an 18th century countess and writer in Transylvania.] We organized Jozsef Kiss 4 evenings, where everyone had to show up wearing the Hungarian gala-dress. Jozsef Kiss was a poet, but I haven't heard of him ever since. When I first attended the Jozsef Kiss evening I was a fairly big girl, and they let me dance a few times, then sent me home with a servant. The parents stayed there for as long as they liked. There was the Maros ball in the Maros restaurant, and it was imperative for my parents to attend it. Everyone was invited.

When I was a big girl and the college years began, there were students who made money playing music, and formed bands. For instance, there was the Young Boy Band from Kolozsvar, made up only of upper-class students. On the main square, where the cinema called Pitik would later be, during the communist era, was a Jewish cinema in the interwar period. Everyone knew it as the Jewish cinema, probably because it was owned by a Jew. They also organized evening parties and performances there: singing, poetry readings and other performances. There were all kinds of movies shown in the Jewish cinema, and we went there quite often. There were times when there was nothing going on on Sunday afternoons and we were so bored, that we went to see both shows: we watched the movie running in the Jewish cinema, then we went over to Transilvania cinema on Bolyai Street to see another one. In the interwar period there were four or five cinemas in Marosvasarhely.

Young people like us never went to cafés, but my parents - when they weren't invited anywhere and had no guests over - went to a café and to have some coffee, ice-cream or cakes. What really mattered was that they got some fresh air and listened to some music. There were two cafés, one of them was called New York. Both had an outdoor terrace, and both had music, so when it stopped at one of them, it started at the other. People either sat on the benches, or they walked around, dated each other and flirted.

We had a small cabin by the dam on the Maros. Dad always checked the weather to see if we could go there - he was crazy about the place and loved going there. We didn't cook there, we just brought ready-cooked food with us. There was an underground storage room, a hole they cut inside the cabin floor. In this hole with a trap-door we put the containers of food. The roof of the cabin was longer than the cabin by the length of a room, and the outer part was supported by pillars.

We used to have lunch under this covered portion, so we had full comfort. We had two boats, one belonged to my parents; we called it Doc-Doc, like dad used to call mom when she was pregnant. My younger brother had a skiff, a one-man coxed, long and narrow boat. We were living a life of ease then. Next door my uncle Erno had a house, a caravan he converted: not the outside, he only furnished it.

There were always so many people coming and going. When we grew older, our parents allowed us to go there on our own, with our friends. As soon as we had some time off, we used to go to the Maros dam. There were only Jews in our group. We were there all the time and had lots of fun. One could go rowing up the Maros, and there were some islands one could go to.

I only attended the Jewish school in the 1st and 2nd grade of elementary school. Only Jewish children attended it, and we learned Hebrew and had religion classes there. In the third and 4th grade I attended the Protestant school. I don't remember why I didn't continue my studies in the Jewish school.

The Protestant school was in the long building on Szentgyorgy Street where not long ago the Maros group had its headquarters. The teacher was called Laszlo Kovacs, and he was a good, kind man, and we loved him very much. I loved that school very much. Before they went to the Protestant church they probably asked us whether we wanted to go or not, but all of us went there anyway. For religious lessons we went over to the Jewish school.

Then I was entered in the Unirea grammar school for girls, a Romanian school. I attended it for four years. This school was an exceptional one; it had an excellent principal who did an outstanding job. We had an acquaintance who attended the French Institute, called L'arché, and my parents insisted on enrolling me there.

Initially I cried a lot because I didn't want to go there, since my girlfriends were studying at Unirea school, but eventually I came to love the institute as well. We had a teacher called Mademoiselle Breton. I don't recall the other teacher's name. We learned everything in French, except for the German language. I think there were three Romanian students, children of merchants, the others were mostly Hungarian and Jewish. Towards the end of the 2nd year, the French consul from Bucharest paid us a visit and awarded two medals, one to me.

In the meantime, from the age of eight, I also took piano lessons at the Music Academy. I wanted to dedicate my life to playing the piano, because I was talented, but my fingers were too short. I practiced twice as much as the others. It should have taken 14 years to complete the Music Academy , but I did it in 12 years. Between the seventh and eighth year my teacher told me, 'Juci, you'll have to spend a year stretching your fingers.'Then, around 1935-1938, I gave piano lessons, and I had two or three students. Dad wouldn't let me have more, he only wanted me to learn how hard it is to earn money.

Misi always wanted to become a doctor. He attended Bolyai high-school and had two friends with whom he shared the same desk from elementary school to high-school graduation. They all wanted to become doctors. However, my dad needed someone to take over from him someday. Besides, they all failed the Romanian test at graduation.

There were 28 of them in the class, and 27 failed. My brother was 19 when my dad sent him for a year to Budapest to graduate, because my uncle, Jozsef Fekete, who was an under-secretary, was on the graduation committee that year.

Then he spent a year in Munich and another year in Arad in a furniture store or factory, I don't recall. When he was 21, he came back here to work in the store with my uncle Erno; in the end he said he wasn't willing to do this his entire life: waiting for customers, packing the commodities. In those days they were selling not just one piece of furniture at a time, but furniture for two or three rooms.

Misi wanted to become a doctor at any cost and he was 23 when my father eventually gave in, after he saw that his son would never give up. He graduated in Hungary, and that wasn't enough to enter a Romanian university. He met a guy here who had been to Italy, and he told him a few things. Misi then went to Italy. He completed the six years schooling in five. However, he managed to play for time for about eight years pretending that he had work to do in the hospital because he fell in love with my sister-in-law, who had just graduated from high-school.

Her name is Clara Maletti, and she's a Catholic. Her father, a wealthy man, was a pharmacist in a small town near Bologna. Misi rented a car every week and went there. He told dad that he had fallen in love with a girl and wanted to marry her. Dad said that he had no problem with her not being Jewish as long as she came from a decent family and was decent, but he told him to come home and validate his degree, and then he could go back. They got married in 1938 in Bologna.

Misi and Clara moved back from Italy to Marosvasarhely in 1939. Previously, we moved into a house facing the corner of Bolyai Street called Csiki House, in the upstairs apartment. It was a larger apartment, so they could move in with us. Then my mom sent out somebody to bring a beast and something to drink for the whole bunch [the family]. There was roast pork in the main square, and everybody just called it beast. We didn't need a better meal.

The main square of Marosvasarhely was a market-square. In the 1930s the marketplace was there. Thursday was market day, but the market was open on other days, too. You could find many things there, it was colorful and nobody ever thought the market should be anywhere else. Everybody had a favorite vendor and usually bought what they needed from her. One could find anything: boots, handcrafts, food or heart-shaped gingerbread. By a given hour everything was cleaned up because Marosvasarhely was a tidy city. Where you currently find the Fashion House there was a passage-way. The market was later relocated behind the city- hall. The main square wasn't developed like today, there was only plain asphalt and benches. In the evening, people could go and promenade on the main square, and everybody knew where the others were at any given time. I also knew where there was somebody to flirt with; where I could find the boys I really liked. The whole family went out for a walk.

Misi began his studies and went to Kolozsvar for exams. He only had three exams left when the Hungarian era came, and the university was relocated, and we had no idea where he was. After eight months we found out that the whole university had been moved to Szeben. Szeben belonged to Romania. He went there and completed his exams. After that he got hired at the sanatorium in Marosvasarhely as a surgeon. Czako was the owner. There was no clinic in Marosvasarhely at that time.

My younger brother Andras got good grades, although we had never seen him study. It seems that he paid attention and understood everything right there at school. He finished high-school and attended business school. His form-master at the Romanian business school was Romulus Platon, a Romanian gentleman. All the students knew that he was courting me. He was Romeo and I was Juliet - which is what they used to call us. They were always watching what grades he awarded to Andras, that's why he was afraid to give Andras the grades he deserved. When he graduated from high-school at 18, my dad died. He had already matriculated at medical school, and to be certain of success he took the exams in Romanian. The ones who took the exam in Hungarian, all succeeded, and those who took it in Romanian failed. So he had to manage the store, because there was nobody else to do that, since my older brother was away. We didn't have the furniture factory anymore, but there was a factory in Szalonta and another one, I don't know where, which worked for us and supplied us with furniture.

There was a decree in the Romanian era that only allowed people to open a business, if they passed a certain exam in Bucharest, regardless of where they had studied. So I had to go to Bucharest for that exam. In the spring of 1940 I opened a beauty salon in the main square, then, in fall, the Hungarians came in. The salon was on the ground floor of a three-storey house. It was a nice and very spacious location, the furniture was cream- colored, the vases, the ash-trays, and the drapes were dark green. We had custom furniture, but I don't know who made it. It was beautiful and very stylish. We had three windows, but they were not onto the street, but onto a courtyard. Someone told me she wanted to be my first customer. I saw her one day on the main square, went to her and told her that if she was still interested, the salon would open on such and such a day. On the next day, when after lunch I went to open the salon, there was a young provincial couple, unknown to me, already waiting in the walkway. They didn't know they were my first customers, I told them later. My name was displayed on the gate, they saw the notice 'Juci Mestitz Cosmetician' and waited for me. I worked from 9am to 1pm and from 4pm to 7pm, but I never managed to finish on time, I always had to stay late. I had many customers. The Jews liked to come here, of course, but I also had Romanian, Hungarian and Saxon patients, too, I made no distinction.

  • During the war

Looking onto the street there was an insurance company, and we were on very good terms with Gyurka, the insurer's son. He didn't work there, but the insurance company belonged to his father. When the Hungarian soldiers were marching in, the old man asked us to come over, because they had a better view. A few of us went over. My older brother was also there. Suddenly the bell rang in the anteroom. Three guys from Hungary and a local woman stood there in Hungarian gala-dress. They wanted to have a word with the owner. Well, uncle Farkas, the insurer, went there. He was Jewish. They asked him, 'Are there any Jews in here?' He said, 'Yes, there are, why?' The woman said, 'They are not allowed to go to the window, nor to watch'. Uncle Farkas lashed out saying that this was his office and he would allow anyone to look out of the window he wanted to. He told him off well. The woman, whom we knew very well, was really embarrassed. They probably told her to go with this guy and there was nothing she could do. She was a Christian, but her late husband was Jewish, and her daughter lives in Israel now.

This was the first manifestation of anti-Semitism, and it was a terrible slap in the face. We continued to watch though, and we saw Horthy 5 and his wife, but we had lost interest in the whole thing. In the meantime dad got an official invitation from the city-hall to the grandstand, and he had to wear a dark suit, a Bocskay tie [This tie expressed Hungarian national consciousness at the time.] and his war decorations. They invited him as a guest, as one of the prominent figures of Marosvasarhely. Dad, but also we, felt this was normal, and he honored the invitation, of course. While this was happening, he was in the grandstand and had no idea that the Jews weren't allowed to watch.

Sandor [the son of Albert Mestitz] returned home from Temesvar during the Hungarian era in Marosvasarhely. In World War I he was the first lieutenant of the Szekler division, whose flag we concealed for 22 years in a dresser- drawer. But when the Hungarians came in 1940, everybody hung out the Hungarian flag. We dug out that flag - I think it even had the ensign of the army on it - and hung it out on the furniture store, but some hooligans said 'Look at the Jew, what a ragged flag he's hung out' - they snatched it off and the flag disappeared. Nobody asked what flag it was. Such things were happening, and it was painful to watch.

We were on good terms with all of our Romanian, Hungarian and German neighbors. Before the Hungarians came, I had a Romanian girlfriend, I felt sorry for her and helped her. She worked at the revenue office and she complained all the time how hard it was for her to go to work twice in the same afternoon from the railway-station, where she lived. I told her to come and have lunch with us. I gave her clothes, stockings, hand-bags and shoes; in a word I was pretty good to her.

When we knew the Hungarians were coming - I don't remember how we knew it, but it was in the air - and when I passed by the floral clock, Tulica was coming towards me. I said to her, 'Tulica, what's up with you, I haven't seen you in days?' She said, 'I'm packing up, I'm leaving here.' I asked, 'Why are you going away? You have your parents, your brothers and sisters and a job here!' She said, 'Because I don't want to be a minority.' I replied, 'Tulica, we have been a minority until now, too, and everyone who stays will still be one. Nobody was hurt for being a minority, and it will stay like that. Why do you want to leave?' Then she said, 'E altceva, cu voi jidani! [It's different for you, kikes!]' - she said it to my face, after all I'd done for her. She didn't say 'evreii' [Jews], but 'voi jidani' [you kikes], contemptuously. I said, 'Ai dreptate [you are right]' - and I turned around, and left her. I never called her again. She moved to Medgyes and I later heard that she got married, and when she was seven months pregnant, she and her child both died.

My father really liked the Hungarian casino and he always went there. Once, in the Hungarian era, when he was walking in, he bumped into an acquaintance of his, a regular, who told him there were some people from Hungary there; they were really mad that Jews were allowed to go there, and they asked how it could be permitted, and so on. My dad turned around and didn't go in that time. It seems the rumor spread because two or three days later a committee came to ask dad to go in, and asked him why he wouldn't go there, and told him not to listen to what others say. But dad didn't go. Before this incident he once went home and found my mother with eyes red from crying. He insisted so much that my mom told him that two commissioners had visited us and asked her to show them the stocks - because Jews always 'gather' things, don't they? - and she had to show them everything. My mom wasn't used to the tone they were taking and to the way they behaved. My dad got really mad. There were only these kinds of 'minor incidents' back then in 1940.

In the same year, three weeks after the Hungarians came, dad felt ill, so mom called over the doctor from next door. He said that an ECG examination was necessary. In those days there was only one ECG in the whole city, and it belonged to a private, non-Jewish doctor called Hanko. When we came back from the cinema with my sister-in-law, mom told us that dad had got sick, but by then dad was sitting down and reading. Around 10 or 11pm, when my older brother got back from the hospital, dad had a cramp, a heart attack and then died.

Dad was the president of the mill association, and when he died, the grist- millers got together and decided not to send Andras to Szeged to take the exams, but they examined him here in Marosvasarhely, and gave him the permit to operate the mill. A carriage went from house to house to gather the sacks of wheat. Everybody knew the Mestitz family would send someone, and they gave him the sacks. Each sack had a tag with the name of the owner on it. The thought of being cheated never even crossed our minds. The sacks went to the mill, the wheat was ground, and when everything was ready, they delivered the flour. I remember Andras sometimes pitched in and helped to deliver the sacks.

Before the 1940s, if you walked into any store everybody spoke Hungarian. In Marosvasarhely there was never any friction between the Germans, Romanians, Jews and Hungarians. After 1940 there were some minor incidents that should have warned us about what the future had in store for us. For example, we went into Hotel Transilvania because there was a public phone booth and my girlfriend wanted to make some calls to invite some friends to my house for the evening. A guy from Hungary came, and without any hesitation he opened the door of the booth saying, 'Enough Jewish talk, get out of here!' You could imagine what these things meant to us. After we left the phone booth, we told one of our friends, who was thought to be the most cowardly man on earth, what had happened. He just went over to the man and taught him some manners. His name was Geza Speter.

When they were taken to Auschwitz, this Geza managed to break open the wire on the windows and jump out at dawn, when he saw that nobody was watching. He jumped out and as the train pulled away, he saw that the other side of the field was filled with workers. There was an off-duty gendarme among them. The others begged him to 'leave the poor man alone', but he said that even if he was off-duty, he was still a gendarme, so he arrested him, took him in, beat the soles of his feet and called the station; the train was stopped, and he was put back on it. In the death-camp, when selected to go to the incinerator, he managed again to break open the wire and escape. He married a Christian lady, Eva Bucheld in Marosvasarhely, but later they divorced. Then he married a lady from Budapest. He got divorced again, and finally he met a journalist from Budapest who I think was also an illustrator. She was a fine woman. They emigrated together to Israel.

In 1942 Andras was summoned to Maramarossziget for forced labor. There was a family there to whom we could send packages or letters for Andras. The guys from the forced labor used to pick up from them whatever we sent. Andras, when he wanted to send us a letter, gave it to the family and they mailed it to us, so we could keep in touch. He was taken to concentration camp in Mauthausen, then to another one in Gunskirchen.

In 1943 I was in Budapest - I used to go there several times a year - and it was then when I heard for the first time that Jews were being taken off the trains. I didn't think I could also be in that position, but I decided to come home anyway. Before we reached the border, the gendarmes came in requesting our documents. There were all kinds of documents, shopping certificates, and many other kinds of certificates. One gendarme told me everything was alright, but he kept my passport. I asked him, 'Why did you take away my passport?' He replied, 'Because you have to get off now and then your passport will be returned to you.' I said, 'Why should I get off when everything is alright?' I was very angry by then. He said, 'How should I know that you are who the documents say you are?' I said, 'If you don't believe it, in the other compartment I saw a city councilor from Marosvasarhely who used to be on good terms with my dad, I will call someone to prove it.' So I went to him and I said, 'Uncle Marci, please come with me, because they're messing around with me, and they want me to get off the train.' He stalled and backed out; he didn't want to come with me. Then I said, 'Thank you very much', and I left. I saw what it was all about: he wasn't Jewish and didn't want to get involved. I went back and there was nothing I could do, so I got off. It was a very long train and there were eight Jews on it who were forced to get off. I remember that a guy sat at the head of a table and slowly examined the passports. I said to him, 'For the love of God, please hurry, the train is about to depart!' He said, 'It's already moved off' - and indeed it was pulling away. I was mad because the trip had been very exhausting. I asked him, 'When is the next train?' 'At the same time tomorrow', the guy said. Then I left and decided not to continue my trip by train, but rather to go to Nagyvarad [it was near the border], because I had a cousin living there, Bozsi, the daughter of Uncle Ferenc. I thought I would go to a hotel and then visit her, and I decided to go home only after two or three days. I thought all this would stop by then.

In Nagyvarad I went to the hotel and took a room. When I got freshened up, I went to a coffee shop, where I knew my friend, a bank clerk, would be. I thought he'd be there for sure, and I wanted to ask him some advice, and I wanted to discuss with someone what had happened. I was very upset. The coffee shop was opposite the hotel. I walked in, and while I was waiting for my order to be taken, I glanced out at the terrace. There he was, sitting right in front of me. His name was Pali Kovacs, and he was a Jewish guy. I went to his table. He was very surprised, 'What brings you here, Juci?' 'Forced landing' I said. 'What do you mean?' he said, 'With an airplane?' 'No, not with a plane, from a train...'

In the meantime another of my acquaintances came there - he was a Christian, whom I had met at a party, and he kept writing letters to me, but I didn't reply because it wasn't my style. I thought he was familiar with these issues and told him what had happened. Then he said, 'Juci, my dear, I will write you a card, and if you ever encounter any problems, just show it and everything will be alright.' That convinced me that he was important. He hung out with us for a short while, but then he left. I asked Pali to come with me to my cousin's. I went there and they welcomed me. They invited me to stay there for another two or three days.

Then I got on the train without any luggage, only with a small hand-bag. I sent my trunk home by mail, because I thought that if I had to go through an incident like this again, I wouldn't have to lug my stuff around. The station was packed with detectives, walking up and down, watching people. I remained very calm and pretended I didn't want to get on the train, like I was just reading, and paying no attention to anything. The train came in, I waited for several minutes, and only got on with just a few minutes left, and came to Marosvasarhely. There were no further inconveniences, my trunk had arrived, and nothing was missing. But it was such a bad incident, that I couldn't forget.

In 1944, when we were already wearing the star [yellow star] 6, I didn't go anywhere. I was reluctant to walk on the street, I only went to work and back home. On Szent Gyorgy Street - in one of the first houses, where the Maros folk-dance group used to have its headquarters - in the Protestant school, a six-week red-cross course was organized, conducted by a doctor. Mom wanted me to attend it, because she said you never can tell when you might need it. They taught us to be nurses. I used to walk down Saros Street towards the school, and one day I met a friend, Eva Bucher. 'Where are you going?' she asked me. 'I'm going to the Protestant school, for the course,' I answered. 'I'll come with you,' she said. 'Please, Eva, don't come with me, I'm wearing this star, and I don't want to cause any inconvenience to anybody,' I explained. She was Christian, but her father might have been half-Jewish. She said, 'I'll come anyway!' She took me by the arm and came with me. I never forgot this.

There was a doctor called Metz who once told my brother Misi, 'I can't imagine what it will be like when we will meet, because I don't know how to greet you, how to behave! They regulate everything. I'm very confused, I don't even know how to greet you.' Misi answered, 'You know what? Don't talk to me at all!' - and left. In those days, people's pride was deeply wounded. By that time the Jews weren't going anywhere, not even to see other Jews.

On the afternoon of 2nd May 1944 I was working at the beauty salon and I knew that the Germans or the Hungarians would be at the Jewish council that afternoon to inform them of the rules they would have to obey. Then they said that it was forbidden to go out after 9pm. So I went directly to the sanatorium, to my brother, and told him that. Then I went home. Mom wasn't there and I remember that on the table there were two large boxes, containing the medication my brother used to receive from the manufacturers. Several days earlier the Jewish patients had been kicked out of the hospital, so they made a hospital out of a half-built church. Then they asked the people to donate, if they could, a bed, sheets, an armoire, medication, anything a hospital might need. The patients were there but nothing else. Misi gathered his medication and left them out, so when they came for them, they could take them away. I then put those medications one by one on the table and wondered what it would be like if I took them to forget about all these things. But I didn't know the medications since I very rarely took any. Mom came home and I told her what decrees had been established, and I said I didn't want to go through with this, 'Who knows what else awaits us?' We couldn't foresee what would really happen. I said, 'I want to die, and I want us to die together.' Mom said, 'No, my dear, we can't do that because I want to get to see Andras again.' But she never did.

On 3rd May a carriage arrived at the corner opposite, and gathered the Jews. There was a family there, and they had been asked whether there were any more Jews around. They said there were some in the other house. Only the two of us, mom and I, were at home. When we came downstairs, on the ground-floor entrance, we saw Annus Csiki, Boldizsar Csiki's grandmother, crying. She threw her arms around me, and then around mom and covered us with kisses. The gendarme told her, 'If you feel so sorry for them, you can come along!' And we were taken away on the carriage. When another carriage came for us, they said we had already been taken away, and this could easily have been a lie. We could have hidden easily. Auntie Csiki would have surely helped us, if we had asked her to.

The only good part about the whole thing was that my brother was left at home. Misi wasn't arrested because anyone who married a Christian before 1940 and also had a child, wasn't deported. Once, when my sister-in-law was with her little girl, Anna, in the park or somewhere where they could play and freshen up, someone came to their house. The servant didn't want to let them in, but they forced their way in. The servant told them in vain that the family was exempt from the law and they had no right to barge in; they took some four little rugs anyway and left. We never had a chance of finding them, so we never looked into it. When dad died, mom insisted on Misi and his family moving into our house, upstairs. Later I found out that the gendarme insisted on them getting on the carriage, as well. He couldn't [or wouldn't] read all the documents my brother presented him to prove to him they didn't have to go. My brother didn't want to go, he persevered, as he wasn't a weak person, and he had a wife and a child. The gendarme gave in eventually. My brother hid for ten days or two weeks, helped by the Csikis.

They took mom and me to the brick-yard. The first night we slept in the open air. The brick-yard was packed with people. People were crying and moaning everywhere. They had all left their normal lives behind. We thought we would, at worst, be taken to a Hungarian labor camp. Even in our worst nightmares we couldn't have imagined what was to come... We didn't know anything... We didn't do anything... It was better not to think... We had some food, but I don't really remember what we ate, or whether we had any appetite. We began to consider everything as a boring journey, an unwanted situation. Then they began taking people to the gendarmerie and beating them until they said where their valuables were. They had a jeweler there who told them he knew everyone who bought anything from him. When there was somebody there already taking a beating, he told the gendarmes to keep on beating him because he had bought some jewels from him. After the war the guy was arrested, then he emigrated somewhere. After a month, on 2nd June, they took us away. We were in the second group; the first had been taken away several days earlier.

They made us walk to the railway-station in Marosvasarhely. We had to carry the luggage we were allowed, no bigger than a backpack. They only let us take this much because they told us we were allowed to take only a little of this and that. They hurried us because everything was urgent for them. My cousin Sandor, Albert Mestitz's son, managed to get a pole, and put my mom's bags on it. They carried them together because she couldn't do it by herself. They put us in a boxcar, along with 72 other people. We traveled for four days and four nights. We weren't allowed to leave the truck, and they didn't give us any water, or anything else. At some stations they opened the car's door for some reason, but they closed it quickly. The trip itself was miserable: we had to squat on the floor because we had nowhere else to sit.

There were many horrible things we found in Auschwitz. First some Polish men in zebra suits got on the trucks. They had already been working there, and if they saw a child, they immediately told their mother to leave him or her. They already knew why, of course. We didn't know it yet, and there was no mother who would have agreed to leave her child. They first told us to write our names on our rucksacks, so we could get them later. They examined our things and took us off the train. I still don't know how I got off that high railcar. They immediately put us in lines of five. When a line started to walk - the officers stood there with Mengele, the doctor - and everyone who looked weaker or older was sent to the left side by Mengele. [Editor's note: It's only a presumption that Mengele himself selected people.]

They told us that the children and the elderly would be taken by car to the showers, while we had to walk. I was happy that mom wouldn't have to carry her bag. When mom went to him, Mengele saw that she had a small tumor on her neck, which she had several times asked to have removed by old Matyas Matyas from Kolozsvar. (But the doctor said: 'I won't do it, dear Ilonka, because it's just a small beauty mark and you never can tell what the glands of a woman are up to.' And, indeed, mom never had any problems because of it; she just had a mild fever from time to time.) Suddenly I noticed that mom, my girlfriend's mother and a seven-year old boy who lived in the same tent back in the brickyard, were going away. We didn't even have time to say goodbye. I asked a soldier where they were taking them. He said they were being taken to the showers by car. Their entire system was built on lies because if they had told us 'we are taking them away and you will never see them again', they would have had hysteria to face. This made everybody happy. So they took away mom and the others, and took us to the showers. We were just waiting to see them again somewhere, but it didn't happen; not then, nor later.

I spent seven and a half months in Auschwitz. I was a fairly slim, good- looking woman, but it seems I wasn't slim enough to be taken to the incinerator, nor strong enough to work in the factory. After a while a woman from Marosvasarhely was put to work in the wash-room - where people were washing up, that is, they should have been washing up - and I was sent there, as well. I worked there for about a month and a half. There were some 450 sinks for washing up, it was a long trough with faucets above. The bricks were red and it was very clean. We wiped it every single day so it looked perfect, and we were instructed to let nobody in to wash up, because if so much as a drop of water had fallen on the floor and the Germans had noticed it, it would have been the end of the world. So we were just cleaning it, and when we had some quiet moments, and our boss wasn't around, we cleaned ourselves up a bit.

I got acquainted with many Jews from Marosvasarhely in Auschwitz. I heard them mention my father's name, and I told them he had died. 'But how did it happen?' they asked. I said, 'Once he's dead, what difference does it make?' 'You had two brothers, what's with them?' they asked then. I told them that one was a butcher, and the other one a grist-miller. My older brother, Misi, was a surgeon and Andras got his permit to inherit and manage the mill. In those times in any upper-class family there had to be a manufacturer, a doctor or a bank manager. What was I supposed to do, tell them my father was a manufacturer, one of my brothers a surgeon and the other a mill owner? [Editor's note: Juci, modest as she is, didn't want to tell the ordinary people she was deported with, that she didn't belong to the poor working class, but to the upper-class.]

Sometimes we had food, but on other occasions we didn't, and we ate as and when we could. On several occasions they brought us food, but I didn't get to eat, or even if I could get any, I didn't have anything to put the food in. I had no plate, no spoon; I had nothing.

Those who had a cup preferred to eat three or four times rather then to lend it to someone else. People weren't nice at all, they had to fight for their lives. I finally got myself a spoon, but I don't know how, and later a cup, too. When they brought us hot coffee - I don't need to say what it was like - there were so many people around the large pot that there was no way through.

One day something happened to my throat, to my vocal chords. I could hardly talk. On the next day or the one after, we heard the female doctor was examining people in the main street of the camp. I went to her and asked what I should do. She kindly told me to eat more hot food because I might lose my voice for the rest of my life. I thought about where could I get something hot because people were killing each other for coffee.

I remembered that there was a girl whom I used to teach cosmetics for free back home in Marosvasarhely. She would surely get me something because she was getting a bigger ration of food. She had some sort of privileges amongst the prisoners. I went to her and asked her for some coffee because the doctor said I needed it. 'Oh, I got so little myself today,' she said, and I started to leave, 'but wait!' she continued -, 'I'll give you some of mine.' And she poured some coffee in my cup, filling it half-full. She had a whole pot. I never went to her again, nor to others. Then I got better and never felt any after-effects.

The selections didn't frighten us at all. The rumors ran that they put sedatives in our food, but we thought it was all a fairy-tale and didn't believe a thing. But there were other things we didn't believe. We wouldn't believe anything until it was proved to be true.

Later I heard from a girlfriend from Budapest, who was working in the kitchen, that they were putting some powder in the meals, because it would have been impossible to keep so many women quiet without sedatives. The Germans had anticipated this, as they had with everything. They anticipated and prepared everything, and they knew how people were going to react.

I was sent to sweep the streets for a week. I remember that as I was sweeping, the guards were standing there and chatting, and they didn't even notice me. One preferred not to be noticed, otherwise one could end up having problems or being punished.

Then I recalled the time I was sitting with one of my suitors, a chief engineer, several years earlier, on Marguerite Island, in Budapest. There was a man sweeping and picking up the fallen leaves, and we didn't pay any attention to him, we didn't really bother about him. This was the same scene, just the other way around. This was a minor thing really, but it stuck in my mind.

Then we had to do some weaving using plastic and fabric. We had to weave them to be very strong. When we finished, two really big German blockheads came in and stretched them to see whether they were strong enough. How could I have made something they couldn't tear apart?

Fortunately, they didn't come to me, but they managed to tear apart some ropes. If so, they stripped the unfortunate responsible and put her naked out in front of the door, in the January cold, for hours.

After a while, towards the end, they put me to work with French women. There I also had to do some weaving. I listened to them as they were speaking, but didn't understand a thing. After half a day I asked for some scissors in French. One of them looked at me and said, 'Do you speak French?' I said, 'I thought I spoke French, but since listening to you I found out I don't.' I recalled that dad used to tease me after I came home from language classes, 'Speak with the Madame, use the language you are learning because you never know whether you'll find anybody who understands you.' These French women began laughing, because it turned out they were all speaking the dialects of their own regions. From then on we talked in French, and I got on very well.

From Auschwitz we were taken to Birkenau. There were many wooden barracks there. They had probably been initially built for horses, because the stable fittings were still on the walls. Along the inside wall of the barracks there was a radiator, but it was never heated, not even on the coldest days. There was no heating at all, and there was nothing we could cover ourselves with.

After 18th January they took us to Ravensbruck. This at least wasn't a death-camp. Ravensbruck always reminds me of the rudeness of a female doctor. By the time we arrived there my shoes had been stolen, but I had managed to get some wooden shoes, much larger than my feet, so I lined them with rags. I had to wear those open shoes in the winter and they hurt my feet, which were all covered with sores. When we arrived there, I was happy to hear that we must wash up and we'd be able to see a doctor.

I washed my feet really clean and went to her for something to heal the sores more rapidly. She said those were not scabs, but dirt. She took a clip, grabbed my scab by its side and ripped it off, so the flesh was visible. We didn't do anything at Ravensbruck, apart from the time spent looking for lice on our own clothes. I only spent four weeks there. I even remember that we were sleeping four in a bed - you can imagine how 'fat' we must have been, if there was room for four of us. I slept beside a Polish girl, and my clothes looked so miserable she pitied me and gave me a sweater before they sent us off again. I had never had lice until then.

Then they took us Malchow, to a small town. [Malcwow was a sub-camp of the Ravensbruck concentration camp.] Not far from the town there was a camp. They took us there. While we were walking across the town, the local Germans stood at the window smirking and laughing, and had fun watching us. The way we looked, they had something to laugh about. After we got out of the town, we went onto the road. Those who received us in the camp examined everyone for lice. It turned out I had lice.

They had been on the sweater the Polish girl had given me. Then they separated everyone with lice, but instead of sending us to get washed, they put us in barracks with others who also had lice. The atmosphere was much more humane, though. That's what I remember about Malchow. When we were taken away from there, the locals had been affected by the course of the war; there were empty houses, and those who remained there looked at us with their heads bowed, depressed. The exultation had disappeared.

They sent us off to Magdeburg, but we didn't know where we would end up. We had no food for six days. The train stopped in Magdeburg and they handed a letter to a woman who was then in charge of us. The letter probably said that they had to retreat because they were really cornered as the Americans and Russians were closing in.

I remember that the station was bombed. We were some 100 meters from the station and it was beautiful [the play of light] - if only we had been there just to watch it... It was a beautiful sight, but the truck was so packed, we couldn't move. We couldn't even raise our hands.

They left us there because I guess they thought this way they wouldn't be bombed. Shortly after the bombings stopped, the train started off, and we traveled quite a while. Then we got off and continued on foot.

While walking a dog bit my leg, so I couldn't really walk, plus I was tired. One of the more decent soldiers put me on the carriage that was carrying their things. When we arrived at a field that was surrounded by a fence, and even had a gate, they took me off the carriage and sent me to the closest group standing by.

They began asking me why I had come to their group, and told me to go away. So I joined a mother from Budapest and her daughter. When we had to walk again, they told us that anyone who felt they couldn't go further should stay put because there was a truck coming to take them away somewhere. We knew the story all too well, but I still wanted to stay there because my leg was hurting very much. I wanted to put an end to everything.

This lady with her daughter wouldn't let me, 'You are coming with us! Take my arm and you'll be able to walk just like us.' I took her by the arm and walked, but after a while I felt it was too much for me. Then the girl told me, 'Juci, don't drag mom, let's walk in one line.' When she asked me the second time, I said I would fall behind. I figured I would slowly fall behind, and when I was the last one in the group, there would be nobody there.

I managed to do that and I collapsed on purpose, but two German soldiers came to me and told me in German, 'Los, weiter machen! Come on, keep it up!' - this had always been their motto. I didn't want to get up, but after a while I had to because they made me. I walked a few steps and then I said I wouldn't go any further, and told them to shoot me - I am sure they didn't shoot me, merely because I told them to do so. And because they knew the whole fuss, the war was coming to an end. In the next village - I don't know what it was called - the soldiers handed me over to the mayor.

That day I slept in the open air at the mayor's house, on the doorstep. Next day he took me to the outskirts of the village and told me that eight miles from there was some town called Nuremberg, and I should report to the police there.

I walked and walked, I was half-asleep, and I probably had a high fever. I walked onto a field to get some potatoes, but I was so tired that I fell asleep. When I woke up, I had no idea in which direction I was going or where I had come from. I've always been a fatalist, so I decided to start walking in one direction. After a while I sat down and couldn't get up anymore. There was a German man close by, and then another five men came from the nearby village.

They thought there was a spy sitting there. They didn't know that I wasn't spying, just crawling. They told me to get up and walk. But I wasn't able to stand up, let alone walk. They tried to put me back on my feet, but when they saw I kept collapsing again, one of them brought a small hand-cart and put me on it - there was even a pillow on it - and this man took me to his home. He didn't let me into his house, of course, but took me to the barn.

They made some kind of a camp-bed there, stuffed it with straw and covered it. They put a pillow and a blanket on top, and laid me there. Each member of his family brought me something to eat, and I ate everything. Then the man disappeared for a while, but then he suddenly showed up again later.

He cooked flour soup and brought me some in a two-liter pot. I thought it really delicious because it was the first hot meal I had for quite a while. The next day I got the runs because I had eaten too much. I stayed there for three weeks or so, but in the last week they let me into the house, washed me and gave me some clothes. They were really nice people. The guy was called Alex Brux. I don't know what he was doing for a living, but I don't think the Germans trusted him because he was a communist. This all took place in a village called Nischkau. The guy took me on a small carriage to a hospital eight kilometers from there. His wife and child came along.

From there I was taken to another hospital, where patients with spotted disease were treated. I began to show similar symptoms to theirs, and when my hair began falling out in clumps, I knew I had a problem, I had caught the disease. The only good thing was that the doctor was a man from Szatmarnemeti. His half-brother, Bandi Widder the pharmacist, was one of our best friends back in Marosvasarhely. His name was Nandi Gunter, and he knew my last name because when the chairs were upside down on the table as they were cleaning up at his half-brother's, there on the underside of the chairs was the name of our furniture store: Mestitz Mihaly and Sons.

There was no medicine in the hospital, nor anything else, but he did everything he could medically. He always gave me some of his own vitamins. I shared them, of course, with a little woman I was on good terms with. She lived in Budapest, she was a seamstress, and was of half-Czech origin. We asked how long we had to stay there, why wouldn't they let us go home?. The Romanians said that although my home was now on Romanian soil [that is, Northern Transylvania was again under Romanian ruling after WWII was over], the Hungarians were the ones who had taken us away, so they should bring us back. The Hungarians said that although they had taken us away, now we would have to go to Romania, so the Romanians should bring us home.

There was a Czech captain there who decided to take his soldiers home and he managed to get a bus. They offered to get anybody else Czech home. My little friend told me she would say she's going to the Czech Republic, but she wouldn't leave me, so she told me to say I'm Czech too. It wasn't a very nice thing to do, but in those conditions I think it was quite appropriate, and we had no documents we could show to prove it. Thus I was put on the list, too. We were on the bus by 9am already, but by the time they finished packing and arranged the administrative problems it was 4pm, and only then did we start off.

When we left the German border, I spat on the floor, and the bus suddenly stopped. The fear and frights we had lived through got to me - I thought we stopped because I had spat. It turned out it had stopped because a Czech professor, who was traveling with us, wanted to make a speech. We didn't understand a word he said, but we cried. After that, one of the soldiers, who had an accordion, played the Czech national anthem. We got off in Prague.

We stayed there for approximately six days. There was a Romanian repatriation office in Prague, and I found out that my brother had been seen in Marosvasarhely with his Italian wife and their daughter.

From Prague we went to Budapest on a fully packed train. Nobody paid for the tickets, at least we didn't. We just got on the train, and nobody asked for our tickets. People were going home from the front and they had nothing they could pay the fare with. Some of them first climbed on the top of the cars and got inside the train through the windows. A Russian soldier came into our compartment through the window. He was probably a member of the NKVD 7, some kind of Russian secret police. He was very kind though; he sat with us and talked to us. Fortunately he protected us from the insults of the Russian soldiers.

In Budapest it turned out that my younger brother had gone home several weeks earlier. There was a school in Bethlen Square were everybody had to register, and we went there in large groups. There, when they wrote my name, one of them said to the other, 'Wasn't there someone with the same name who already went home?' That's how I found out that Andras had gone home, he was already on that list. We came by train to Kolozsvar and when we wanted to get on, some guys from Marosvasarhely told us not to because it would go the other way around, through Szaszregen, and we should take the bus. I knew I had a home, and someone was waiting for me there, and that was fabulous.

We came to Marosvasarhely with a lorry they called a bus; its door was so high they had to put a ladder for me to be able to get on it. In Kolozsvar someone warned me not to go to our old house, from which they had deported us, but to the one on Koteles Street. After the deportations the houses on Koteles Street emptied. While we were still away, my older brother moved to Koteles Street into another house, two houses away from where our family had lived before. He opened a consulting room on the ground floor, and he continued to work at the sanatorium. I arrived home in late July 1945. I was amongst the few who came home and found their siblings. Unfortunately my mother wasn't there.

It was quite dark when we got there and I saw that in the house they mentioned the window was open, and the light was on, and I heard the sort of whistle only my two brothers and I used to have. This was an Italian student whistle my older brother 'imported' for us and we always used it to call each other. When I heard the whistle, I stopped and listened for what was going on. [It was Andras whistling under the window.] Then I heard the voice of my sister-in-law coming from the window, asking my brother in Italian what was happening. He said he had been waiting for Juci but she hadn't come. It turned out that he had waited for me at the sanatorium that day because those who came home were taken there. Then I went to Andras - he couldn't see me, but the way I looked, he couldn't possibly have recognized me - I took him by the arm and said, 'Buona sera signore'. He looked at me and screamed so loud that I think everybody in the whole street came out. Clara almost fell out the window and hurried to open the gate. When Anna, their daughter saw me, she said, 'You're back? I already waited for you tomorrow.' She meant to say yesterday.

Clara then phoned Misi, my older brother. He was called out of an operation. Is it something important? he asked. Nothing extraordinary, just that Juci came home. He too began screaming, handed over the operation and came home. I remember I related my story and talked with them all night long, and they laughed when I told them that back in the camp I told someone Misi was a butcher and Andras a grist-miller.

In the concentration camp they mistreated Andras, just like in any other camp, but when the situation eased up a little he was appointed as leader of a small group. But we never heard of him not being nice. Andras always had excellent ideas and was very inventive.

When I met him in 1945 he was podgy, because he had been set free by the Americans. [The Americans fed up the deported ones whom they set free.] When Andras came home the furniture store was still operating. The mill also kept on working for a year and a half until the nationalization 8 in 1948. Andras signed for it and handed it over. The furniture store was nationalized in 1949.

Then he had to look for something else to do in order to make a living. He was thrown out of every job he had when they found out who his father was. Then he did some accounting and anything that came along. At the beginning he made wooden toy-horses for the children. Then, and I don't know whether it was his or the bookbinder's idea, but they sorted and bound the documents of different companies. Because the documents weren't properly sorted and bound, it turned out to be a very profitable business, and companies were lining up for their services. In 1950 he married Julia Kiss, a Calvinist.

  • Post war

When I came home, I immediately continued my work as cosmetician. The furniture was still there, but everything they could move had been taken away. My older brother told me he received a call during the war that someone had broken into the salon and stolen a load of things. Then they went there, and the servant, my brother and my sister-in-law brought home what was left on a carriage. Misi said, 'Juci dear, go to the second floor, there are some of your glass things there.

Go into the basement ..., go to the loft....' And so I found all the things they'd carried home. From the first moment I arrived, I opened my beauty salon on the main square, in the same place it had been previously, because I managed to get it back. We furnished it very stylishly and strangely enough, it went very well. I don't remember if they asked me about Auschwitz, but they must have.

After the nationalization, when they took away the place, we brought the beauty treatment equipment home. Our lobby was quite large and we also put a chair there. At that time I had no assistant or apprentice and could only serve one customer at a time.

After 1960 I was hired by the Higiena co- operative society: in those days every hairdressing and beauty salon pertained to Higiena. First I worked on Bolyai Street, where there were six people both in the morning and the afternoon shift. It wasn't very profitable with that many workers, so they split the group and moved me to Kossuth Street, where we only worked three per shift. Then I was moved to the Fashion House, and retired from there in 1974.

Carlo, Misi's son, was born in 1946. In 1947 they managed to get the documents and moved away for good to Clara's parents in Bologna, Italy. They bought a beautiful house downtown. Misi's father-in-law built a consulting room behind his pharmacy, and he examined people there for a while, but Misi wasn't allowed to be a surgeon until he became an Italian citizen. He was doing very well.

Then he found out that the Italian laws didn't apply in Bologna, so he could have been a surgeon in hospital. But then he changed his mind and abandoned his career as a surgeon because he was doing so well as an internal specialist. In the mornings he used to work somewhere, while in the afternoons he worked at his practice inside the building of the city hall, upstairs. In 1994 he had a heart attack and died.

I met my first husband, Jeno Schonbrunn, at a motorcyclist ball. My younger brother was a big motorcycle fan, he really liked to ride them, and was amongst the organizers. It took place in the main hall of the Apollo restaurant. Jeno came to me and sat beside me. He had already had some rounds and was tipsy, he had just got back from Russian captivity. He'd been a prisoner for eight years somewhere in Ukraine. He was a Jew from Marosvasarhely, but I don't know much about his family.

Before the war he graduated from dental technician school and worked a while. While in captivity he discovered that if he spoke Russian, he would be treated better, so he entered a local anti-fascist school. The way the Russians are, they told him that if he was a dental technician, then he was a dentist, and if he was a dentist, then he was a doctor, so they put him in charge of a hospital.

When he came home, he would have joined the Party straightaway - since he finished the anti-fascist school - but nobody was admitted then, since the door of the Party was closed. He asked to be admitted to the hospital in Marosvasarhely. They told him they would, but that they had to obtain a permit from Bucharest.

When we met in Marosvasarhely he was crazy about me, but I didn't pay him any attention. He used to smother me in flowers all the time, the previous ones didn't even have time to fade before he brought me fresh ones. When we had something going on he always came along, but I wasn't very interested in him.

One day a girlfriend invited me to Kolozsvar, and I decided I would pay her a visit. Jeno told me he heard there was some race there, so he came along, too. Then I told him 'nicely', 'I'm not going to Kolozsvar to be with you.' When I went away I began to regret what I had said, and during those ten days I fell deeply in love with Jeno.

In 1950 we had our wedding but, only at the city hall. I had previously gone to Temesvar, and during that week he was called three times to Bucharest where they wanted to prevent him from marrying me, because I was the child of an industrialist. The last time he went there they only asked him, 'Te-ai razgandit, tovarasul Schonbrunn?' [Have you reconsidered, comrade Schonbrunn?'] He said no. They told him he couldn't continue to educate the youth if he married me. We got married in secret, we went to the registrar and agreed to go there on Friday at noon and get married quickly, so that nobody would know anything about it. 'If I had known I would marry you' - he used to joke - 'then I wouldn't have helped to put out the fire when the factory was burning.' [Jeno helped to put out the fire in the 1920s, when the Mestitz furniture factory was set on fire for the third time.]

In the meantime Jeno met the party secretary, but he was an old friend of his and Jeno didn't know he was a party secretary. After they greeted each other with kisses and much delight and all that, the guy told him - when he heard that his job wasn't secure yet - that they would make him Director of the Sports Department of the city.

He came to love it very much there because he always was a great sportsman, and he stayed there for a long time. One day he came to me saying he had to go to Bucharest to a meeting because there was nobody else they could send there, so he had to go. It was a meeting where they decided who were unwanted by the communists and fired them from their jobs on the spot, avoiding any scandal. When my husband came home he told me, 'Somebody in the family lost their job.' It wasn't him though, but Andras and his family.

They were on their summer holiday by the sea then, and when they came back they had no jobs anymore. When he was fired, Andras was working as an accountant for the army. Jeno was slowly advanced to organize the Vointa sports club, and he became a sports leader. He worked in the sports center downtown, and managed the Vointa sports center. He returned to the dental clinic only after another ten years or so.

Jeno wasn't religious at all. His family might have been religious, but not him. However, we always went to the synagogue on the high holidays. We still had our old Jewish friends, and we made some new friends, too, this wasn't a problem. I'm sure there was a Jewish community in the 1950s, but we had no knowledge of it. We only wanted to have a comfortable life and to prove especially to ourselves, but to the others, too, that we were alive.

I wasn't interested in politics at all. Even if you weren't interested in politics, you could see what kind of life it provided. Our life wasn't easy during the communist era. I totally disagreed with communism. Anybody who grew up having all the opportunities and everything I had, couldn't have liked the cage they were imprisoned in, being told what they could and couldn't have, what they could and couldn't do, and what was and wasn't allowed.

During the communist era there were no problems to be solved between the ethnic groups, because in Marosvasarhely there weren't any problems of that kind, either before, or after World War II. I didn't really consider emigrating. We had to renounce any foreign connections. I remember that in the résumé I handed in to the Party, I didn't mention speaking any other foreign languages, besides Romanian, although I spoke English, French, German and Italian. It wasn't a good thing to speak foreign languages. If someone had been to America, it was a black mark.

After Auschwitz I wasn't able to bear a child to full term; I was in the seventh month when I miscarried. Julia, Andras' wife was pregnant too, with a difference of two months between us, with Pocok. Their child, Istvan, but just called Pocok, was born in 1955. He was baptized a Calvinist, and considers himself a Calvinist. I feel as if he were my child, a little bit too.

We lived in our four-bedroom apartment on Koteles Street, each family in a separate room. I lived with Jeno in one of them, Andras and his family lived in another one, then there was Gyula Deutsch and his family - the son of mom's older sister, Margit - and in the last one, there was another couple.

Buba, as we called Gyula, built a house, and they moved in there. When they moved out, the mother of Andras' wife, Julia, moved into their room. We shared the kitchen, but everybody cooked for themselves. Each of us had their chores: one cleaned the stove, one washed the dishes and another cooked. They always made fun of me when I went into the kitchen, because I used to say, 'Everybody get away from the stove, it's my turn.' [Juci was joking that they should let her get to the stove.] For example, when someone wanted to have supper or lunch, they used to say, 'So, are you coming?' Anyone who wanted, went to eat, the rest didn't, but usually we all ate together.

Ilonka Vas, a woman from Szekelykal, used to come to our house to clean, and always brought us some eggs, or something. She convinced me to take part in the lottery. We told her we wouldn't give that much money - it cost 1700 lei - so four of us bought a ticket together: her, me and the wife and mother-in-law of my younger brother Andras .

In 1956 we won a German motorcycle. In Romania this was the first object one could win in the lottery, until then they had only given away money. In the same year I won two more times in the lottery, once 900 lei, and once 400 or 450 lei.

At the same time, Andras went to Bucharest to buy himself a small motorcycle, because he had no money for a big one. I remember he gathered all the money in the house, some 14,000 lei. He didn't find a motorcycle he liked, there were only big and used ones. In Segesvar, an acquaintance asked him, 'So, what do you say, your sister has won a motorcycle in the lottery!' He was so happy when he came home. He then bought the motorcycle from us, that is, he gave us some money for it.

We always celebrated birthdays together and used to give each other presents. However, we didn't observe the Jewish, nor the Christian holidays. Only at Christmas we put up a Christmas tree for the sake of the son of my brother, Pocok. We didn't celebrate any of the communist holidays, apart from the obligatory street processions. There were occasions when we celebrated 1st May, but we were only fooling around.

Once Jeno and I went out for supper somewhere and came home early. It was dark in the house, and we thought everybody was already asleep. When we came in, the light was suddenly turned on, and they came in hand in hand and started dancing around us, like fools. They were singing: 'Fol fol ti rabjai a foldnek...' ['Arise, ye starvelings, from your slumbers...', from the Socialist Internationale]. They only sang it to make fun of us.

When they stopped we looked around and saw our room had been decorated. We laughed our heads off. There was a couch there, a glass-case and, next to that, another couch. Mom had a price of crochet of two doves. The doves were placed above the glass-case, with a piece of red paper underneath, to highlight them. In front of the glass-case there was a table covered with a red blanket, with a jug of water and a glass on it, in case someone wanted to make a speech.

I had made the beds before we left because I didn't know when we would come home, and to spare us that effort. The quilt was tucked up on the bed, and pinned on to the sheet with a thousand stickpins, cut out of red paper: there was the phrase 'Long live 1st May' in Romanian and Hungarian. The letters and the numbers were all cut out and pinned on to the bedsheet. There was something on the pillow, too. The same thing was on Jeno's bed. This started off a party that lasted until 6 in the morning. We had a lot of fun.

In 1960 they simply took our apartment. They came, inspected the courtyard, then they wanted to come in and see the apartment. I said: 'Why are you looking at our place? Nobody is going anywhere from here.' But it was like talking to the wind - the most annoying thing was that they ignored me completely. After all I'd been through [during the war], I thought I was somebody.

Then I grabbed the guy's arm and shook him, 'Tovarasi, de aici nimeni nu pleaca' [Comrades, nobody will go away from here.]. He shook himself, like dogs do when they are wet, and said nothing. I didn't know that one of those five men wanted to move in - and the group included the party secretary and the deputy secretary.

Next day, when I came home, Jeno was sitting with a man I had already seen before. He was there for the house and said, 'I'll bring a car and take you to see what we are willing to give you in exchange for your apartment. And everybody who lives here will get a separate new home.'

They showed us six apartments, but none of them were to our liking. Then they showed us a full comfort two-bedroom apartment above Arta cinema [on the main square], which was empty and nobody lived there before, since it was newly built. That night Jeno and I gave the matter some thought.

In the spring of 1960 they threw us out of our home, and Andras' family emigrated to Bologna that spring. Jeno had a heart attack early that spring. We moved into our new home, but everything seemed very small to me, after all the big and spacious places I'd lived in before.

In the 1950s Andras requested to be allowed to emigrate to Italy. We agreed with Andras to go with them, initially to my older brother's place, and then we would have decided what to do next. As Andras' family already had four members - they already had two children - and they were going to Misi's father-in-law, we couldn't really go together. In 1960 he got permission and they emigrated to Bologna. My husband didn't want to go because, he said, he had already spent eight years in captivity and he didn't want to go; he had been away from home enough. That's how I stayed here, although all my girlfriends told me I would be the first one to go.

Misi was there in Bologna and provided everything for Andras: he prepared an apartment for them. After two months, Misi got a job at a motorcycle factory as an accountant, and found an error in the calculations they had been looking for, for two years. He was very appreciated and well-paid. In those days Italy was living through the cold war and so he said he didn't want to stay there.

He left the company after he had been there for ten months, because he registered to emigrate to America or Canada: he said he would go to whichever one gave him the answer sooner. Fortunately it was America. They moved to Minneapolis in 1961. He is still in accounting, and used to have an accounting office at home.

There were two non-Jewish female employees working for him who went from company to company and only came to him if there was something urgent. Julia always liked Jews, she preferred to go to the synagogue with Andras whenever he went, she didn't go to the Protestant church much. Later, when it was more difficult for Andras to walk, they stopped going at all.

Pocok was 18 or 20 when he came to visit me. He began asking some things about the family, and I started telling the stories. 'Just a minute', he said, then took a piece of paper, a pencil, and began making notes. He asked me question after question. 'What a good memory you have', he said.

When he went home, he showed everything to his father and Andras said they should look into it, and should draw up the family tree, because he wanted to do it for Pocok's children. Though he didn't have any yet.

Then Andras gathered the raw data about each member of the entire family for eight or nine years, and he even used newspaper ads in his search. Later, he made a big scrapbook about the Mestitz and Laszlo families.

I had never been a member of the Party and nor was Jeno. When he came home after the war he wanted to join it, but it wasn't possible yet, then he met me, and gave up the idea. In the 1960s and 70s we always had a problem with my suspect origins. They always brought up my industrialist background, though later they mostly ignored it. Jeno was an easygoing, very good man. He always had to fraternize with the inspectors, who came to our place for supper. We had a slightly better life than the rest. I retired just a few years before my first husband died. I was glad I retired, because Jeno was quite sick; he was in bed all the time and so I could take care of him. He had problems with his lungs, but he didn't suffer too much, only on his last day. He died in 1977.

I had known my second husband, Aladar Scheiner, for ages. I was Aladar's third wife. Magda Roth, Magdus, a distinguished, delicate and very sweet lady was his second wife. She was originally from Temesvar; her father worked as a railway engineer. She too was married three times.

Aladar married her after the deportations, and they lived together for 30 years. She was previously married to my cousin, Sandor Mestitz. I think she divorced her first husband for Sandor, whom she met in Temesvar. They came home to Marosvasarhely from Temesvar, so they could live as Hungarians, but then they deported all of us. Magdus returned, Sandor did not.

Magdus too 'began her career' in Auschwitz, though I don't know where they took her after that. Then she married Aladar. Magdus also died in 1977. Six weeks after Jeno's death, when I was going to have lunch, I met Aladar on the way. 'Where are you going?' I said, 'To have lunch.' Then he asked, 'Can I come with you?' I'll never forget that after lunch he said to me he knew very well, it wasn't the right time, nor very nice of him to say it, but he felt he had to tell me that if I ever thought of remarrying, to take him into consideration. I was shocked that he could come up with something like that only six weeks after my husband died and seven weeks after his wife passed away.

When World War I broke out, Aladar's family moved to Budapest. I don't know for sure if they were six or seven siblings. He was the oldest son and he arranged everything for the family, he was the only help for their parents. There were other boys in the family, but none of them were like him. I don't know how they came back from Budapest to Marosvasarhely. After the war Aladar worked as a timber merchant in Gyergyo. When the permits were withdrawn, he could keep his because the workers stood beside him saying he was demanding, but fair. He was summoned for forced labor and spent six years in captivity. After the forced labor he came back to Marosvasarhely and did accounting for 16 companies. I don't know where he learned accounting. He only graduated from high-school, and he said his father didn't even know which school he attended.

In the 1960s he was hired by the Jewish community of Marosvasarhely. He had probably had some previous ties with the community because they asked him to be the president. Aladar was already the president there when I married him in 1978.

He was president for twenty years. On high holidays he went earlier to the synagogue then I did, but this was never a problem. Aladar never bothered about me being religious or not, and this was a very good thing because I was very weak on Jewish issues. I never kept a kosher household, although he was the president of the Jewish community. But neither did Magdus, his previous wife. The only thing we did was that we went to the synagogue on holidays. Aladar, of course, had to go there more often, and he was at the community office all the time.

On Yom Kippur we fasted, though. Despite the fact that one only has to fast until the age of seventy, and after that only for half a day, my husband always observed it. I fasted, too. On Yom Kippur I fasted even while I was in the camp. And how my acquaintances and friends scolded me for it - saying, 'haven't we fasted enough? You have to fast now, too?' because then, by some chance, we actually had the opportunity to eat. I told them I would still fast.

After we came home, my brother Andras asked me on the first holiday, 'Are you fasting?' 'Yes,' I said, 'I will always fast in memory of my parents.' He said that he would fast too, then, otherwise he wouldn't have fasted at all. Furthermore, my first husband, who never really fasted, began fasting after we met.

When Aladar turned eighty, in 1984, he resigned - I insisted on him resigning. Then he persuaded Chief Rabbi Moses Rosen 9 to appoint Bernat Sauber as president because he was the only one who was competent. [Editor's note: In 2003 Bernat Sauber is still the president of the Jewish community in Marosvasarhely.]

During the communist era there were times when we didn't have any money, all of us owed each other some, and towards Christmas half of the city owed money to the other half. Still, I made good money with my cosmetic work, because I always had many customers. My husband too had a pretty good salary, then a decent pension, and we had a relatively good life, given the circumstances, when most of the people had no money at all.

During the communist era I traveled abroad quite a lot compared to the average citizen. My first husband didn't like to travel at all, so in the 1970s I traveled pretty much alone. And this way I could get a permit more easily. They never granted it when you requested it, but when you expected it the least. The first time I went to America in 1968, then to Italy in 1972 and 1975. I went to Italy nine times, which was quite amazing during the communist era. In 1983 and 1989 I went to America with Aladar, and in 1989 we spent the high holidays there at my brother's. I've been to Israel two or three times, but I don't remember exactly when.

At home, we went with Aladar to Felix spa each spring. He really loved this place. [Felix spa is in the western part of Romania, near the Hungarian border. During the communist era many local Hungarians went there to spend the summer holiday, because they could 'steal' the TV broadcast from Hungary, since there was no TV broadcast in Hungarian in Romania.] When we first went there, I couldn't imagine what I could do there, but I came to like the place so much that I couldn't wait to go there again. [Even after her husband died, Juci continues to go there, and the employees know her very well.]

Since 1989 [the Romanian Revolution of 1989] 10 my life hasn't really changed: I am retired. Of course, our community was very pleased with the events. I had Jewish friends but others, as well. The truth is that everybody was relieved. In the communist era nobody really liked to be told where to go and how many steps you are allowed to take. But one had to comply because if you didn't play along, you were instantly punished. Neither of my husbands was a party member, and we never took part in anything political.

Aladar died in 1994, at the age of 90. Then I received the reparations Hungary paid to him, because he had been imprisoned in Russia [Editor's note: after 1990 the Hungarian government compensated everyone who had been a prisoner of war in Russia.] Then I also received reparations for his forced labor years. The reparations payment for me was a far lesser amount.

I have always felt I've had a beautiful life. Most of the people were very friendly and nice to me. My parents loved me, I got along very well with my brothers and sisters and I am on good terms with everybody. All my life I've never been left alone, I had a big family and many friends. Now I'm waiting for a call from either my sister-in-law from Bologna, or my brother from America. He calls me every Saturday.

  • Glossary:

1 Hungarian era (1940-1944)

The expression Hungarian era refers to the period between 30 August 1940 - 15 October 1944 in Transylvania. As a result of the Trianon peace treaties in 1920 the eastern part of Hungary (Maramures, Partium, Banat, Transylvania) was annexed to Romania. Two million inhabitants of Hungarian nationality came under Romanian rule.

In the summer of 1940, under pressure from Berlin and Rome, the Romanian government agreed to return Northern Transylvania, where the majority of the Hungarians lived, to Hungary. The anti-Jewish laws introduced in 1938 and 1939 in Hungary were also applied in Northern Transylvania.

Following the German occupation of Hungary on 19th March 1944, Jews from Northern Transylvania were deported to and killed in concentration camps along with Jews from all over Hungary except for Budapest. Northern Transylvania belonged to Hungary until the fall of 1944, when the Soviet troops entered and introduced a regime of military administration that sustained local autonomy.

The military administration ended on 9th March 1945 when the Romanian administration was reintroduced in all the Western territories lost in 1940 - as a reward for the fact that Romania formed the first communist-led government in the region.

2 Trianon Peace Treaty

Trianon is a palace in Versailles where, as part of the Paris Peace Conference, the peace treaty was signed with Hungary on 4th June 1920. It was the official end of World War I for the countries concerned. The Trianon Peace Treaty validated the annexation of huge parts of pre-war Hungary by the states of Austria (the province of Burgenland) and Romania (Transylvania, and parts of Eastern Hungary).

The northern part of pre-war Hungary was attached to the newly created Czechoslovak state (Slovakia and Subcarpathia) while Croatia-Slavonia as well as parts of Southern Hungary (Voivodina, Baranja, Medjumurje and Prekmurje) were to the Kingdom of Serbs, Croats and Slovenians (later Yugoslavia).

Hungary lost 67.3% of its pre-war territory, including huge areas populated mostly or mainly by Hungarians, and 58.4% of its population. As a result approximately one third of the Hungarians became an - often oppressed - ethnic minority in some of the predominantly hostile neighboring countries. Trianon became the major point of reference of interwar nationalistic and anti-Semitic Hungarian regimes.

3 Neolog Jewry

Following a Congress in 1868/69 in Budapest, where the Jewish community was supposed to discuss several issues on which the opinion of the traditionalists and the modernizers differed and which aimed at uniting Hungarian Jews, Hungarian Jewry was officially split into to (later three) communities, which all built up their own national community network. The Neologs were the modernizers, who opposed the Orthodox on various questions.

4 Kiss, Jozsef (1843-1921)

One of the most important Hungarian Jewish poets. He was the first professed Jew who became famous as a Hungarian poet. His early poems followed the tradition of 19th-century Hungarian verse, although their heroes were assimilating Jews rather than Hungarian nobles and peasants. He broke new grounds with poems about social change, moral degeneration, and the breakdown of traditional Jewish family life.

In other poems he described the cruelty of economic life in the city. He was attracted by revolutionary ideas but he envisioned the revolution in the distant future and was shocked when the Hungarian Soviet Republic was established in Hungary in 1918. He did not support it any longer.

Anti- Semitism is a recurring motif in his poems. In 1890, with the backing of some friends, he launched a successful literary journal called A Het [the Week], and as its editor he gained a reputation as a leading figure in Hungarian literature.

5 Horthy, Miklos (1868-1957)

Regent of Hungary from 1920 to 1944. Relying on the conservative plutocrats and the great landowners and Christian middle classes, he maintained a right-wing regime in interwar Hungary. In foreign policy he tried to attain the revision of the Trianon peace treaty - on the basis of which two thirds of Hungary's territory were seceded after WWI - which led to Hungary entering WWII as an ally of Germany and Italy.

When the Germans occupied Hungary in March 1944, Horthy was forced to appoint as Prime Minister the former ambassador of Hungary in Berlin, who organized the deportations of Hungarian Jews.

On 15th October 1944 Horthy announced on the radio that he would ask the Allied Powers for truce. The leader of the extreme right-wing fascist Arrow Cross Party, Ferenc Szalasi, supported by the German army, took over power. Horthy was detained in Germany and was later liberated by American troops. He moved to Portugal in 1949 and died there in 1957.

6 Yellow star in Romania

On 8th July 1941, Hitler decided that all Jews from the age of 6 from the Eastern territories had to wear the Star of David, made of yellow cloth and sewed onto the left side of their clothes. The Romanian Ministry of Internal Affairs introduced this 'law' on 10th September 1941. Strangely enough, Marshal Antonescu made a decision on that very day ordering Jews not to wear the yellow star. Because of these contradicting orders, this 'law' was only implemented in a few counties in Bukovina and Bessarabia, and Jews there were forced to wear the yellow star.

7 NKVD

People's Committee of Internal Affairs; it took over from the GPU, the state security agency, in 1934.

8 Nationalization in Romania

The nationalization of industry and natural resources in Romania was laid down by the law of 11th June 1948. It was correlated with the forced collectivization of agriculture and the introduction of planned economy.

9 Rosen, Moses (1912-1994)

Chief Rabbi of Romania and the president of the Association of Jewish Religious Communities during communism.

10 Romanian Revolution of 1989

In December 1989, a revolt in Romania deposed the communist dictator Ceausescu. Anti-government violence started in Timisoara and spread to other cities. When army units joined the uprising, Ceausescu fled, but he was captured and executed on 25th December along with his wife.

A provisional government was established, with Ion Iliescu, a former Communist Party official, as president. In the elections of May 1990 Iliescu won the presidency and his party, the Democratic National Salvation Front, obtained an overwhelming majority in the legislature.

Erwin Landau

Erwin Landau
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Mai 2003 
Interviewer: Tanja Eckstein

Das erste Mal begegne ich Erwin Landau beim 'Tag der Offenen Tür' im Maimonides Zentrum [Jüdisches Alters - und Pflegeheim und Tagesstätte] in Wien, im 19. Bezirk. Er ist ein kleiner Mann mit vollem, grauem, gewelltem Haar. Er ist sofort einverstanden, mir ein Interview zu geben. Drei Wochen später, inzwischen war er in Israel, betrete ich seine kleine Wohnung im 16. Bezirk. Er sagt mir, dass er seit 20 Jahren allein lebt. Er ist ein guter Interviewpartner und erzählt sehr anschaulich seine Lebensgeschichte.

Erwin Landau starb 2011.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Meine Schulzeit
Während des Krieges
Flucht nach Shanghai
Nach dem Krieg
Glossar

Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits hieß Abraham Osias Landau. Seine Familie stammte aus Polen, aber ich glaube, er wurde in Österreich geboren. Das war im Jahre 1875. Mein Großvater war um sieben Jahre jünger als meine Großmutter. Die jüngste Schwester meines Vaters, Tante Laura, war nach dem Krieg bis zu ihrem Lebensende vor vier oder fünf Jahren oft in Wien, und sie sagte immer wieder: 'Dein Großvater, dein Papa und du, ihr seid alle gleich: vielseitig begabt und ihr habt Humor.' Tante Laura kannte alle drei Generationen.

Ich glaube, der Großvater war von Beruf Kaufmann und nicht sehr religiös. Er hatte in Polen viele Brüder und Schwestern. Als ich meine Tante Laura 1987 in London besuchte, lernte ich einen Landau kennen: 'Das ist dein Cousin', sagte sie. Die polnischen Landaus blieben bis zur Shoah in Polen, ein Teil der Familie schaffte es nach Amerika oder nach England zu fliehen. Einer von ihnen saß dann in London vor mir.

Meine Großmutter hieß Regina Landau. Sie wurde 1868 in Galizien, in Kolomea [heute Ukraine], geboren. Sie lebte in Wien im 2. Bezirk, ich glaube in der Großen Sperlgasse Nummer 21. Die Großmutter war sehr religiös: sie hielt den Schabbat 1 und aß nur koscher 2. Tante Grete, eine Schwester meines Vaters, hatte einen Moritz Apte geheiratet, und ich war dabei, als die Großmutter zu ihrem Schwiegersohn sagte: 'Du hast Schinken gegessen, deswegen hast du jetzt das Furunkel am Hals!' Sie sagte das auf jiddisch, denn jiddisch war ihre Muttersprache. Zu meinem Vater sagte sie einmal am Schabbat: 'Du räucherst, also geh hinaus.' Sie schmiss ihn einfach aus der Wohnung, denn am Schabbat durfte man in ihrem Haus nicht rauchen.

Meine Großmutter war zweimal verheiratet. Das erste Mal heiratete sie 1885, im Alter von 17 Jahren, wie alle ganz Religiösen der drei monotheistischen Religionen sehr jung heiraten. Die Töchter werden sehr jung verheiratet, und selbstverständlich mussten sie unberührt sein. Der Mann meiner Großmutter hieß Herr Bach, war ein Reisender und doppelt so alt wie sie. Kurz nach der Heirat übersiedelte das Ehepaar nach Wien. Alle Kinder der Großmutter wurden in Wien geboren. Zuerst die drei Bach Kinder, das war der Onkel David im Jahre 1886, die Tante Fanny im Jahre 1888 und die Tante Else im Jahre 1891.

Onkel David war Kaufmann. Er heiratete in schon etwas fortgeschrittenem Alter seine Frau Poldy. Kinder hatten sie keine. Als mein Vater sich selbständig gemacht hatte, arbeiteten mein Vater und Onkel David oft zusammen. Onkel David war das große Vorbild meines Vaters. Onkel David und Tante Poldy überlebten den Holocaust in Shanghai.

Tante Fanny heiratete Isidor Czaczkes, der Inhaber der großen Apotheke in der Nußdorferstraße, Ecke Währingerstraße, war. Tante Fanny war sehr religiös, sie kam ganz nach der Großmutter. Auch äußerlich war sie ihr sehr ähnlich.

Sie hatten zwei Kinder: Walter Czaczkes wurde 1919 geboren und Alfred Czaczkes wurde 1923 geboren. Walter ging in die Zwi Perez Chajes Schule [jüdische Schule] in Wien. 1938, er war gerade 19 Jahre alt, gewann er einen halbjährigen Aufenthalt in Palästina in einem Wettbewerb. Als die Deutschen im März 1938 in Österreich einmarschierten, war er in Palästina. Es gelang ihm, für seine Eltern und seinen Bruder Papiere zu besorgen, so dass sie zu ihm fahren konnten und gerettet waren.

Keiner der Czaczkes kam nach Wien zurück, alle blieben in Israel und lebten in Jerusalem. Walter studierte Medizin und wurde Facharzt für Nierenkrankheiten. Er heiratete eine Studienkollegin. Sie waren ein sehr verliebtes und glückliches Ehepaar, nur leider bekamen sie keine Kinder. Dann bekam sie Krebs und starb. Walter muss gewusst haben, dass er mit dem Herzen nicht mehr in Ordnung war. Er legte sich eines Tages nieder und wachte nicht mehr auf, da war er erst 65 Jahre alt. Sein Bruder Alfred Czaczkes wurde Jurist bei der Gemeinde in Jerusalem. Er hatte drei Söhne und acht oder neun Enkelkinder. Auch Alfred lebt nicht mehr. Tante Fanny und Onkel Isidor starben in den 1960er-Jahren in Jerusalem.

Tante Else, die jüngste Tochter meiner Großmutter mit Herrn Bach, heiratete einen gewissen Fleck. Herr Fleck war Kaufmann und sie hatten einen Sohn, der hieß Otto. Alle zusammen flüchteten nach Südamerika.

Meine Großmutter hatte die drei Kinder, und ihr Mann war nie da. Er machte ihr immer ein Kind und dann ging er wieder auf Reisen. Das Leben wurde für sie immer härter, und auch sie wurde immer härter. Sie war noch sehr jung, hatte drei Kinder und lebte in einem fremden Land. Als im Jahre 1891 Tante Else geboren wurde, schmiss sie ihren Mann, den Herrn Bach, einfach raus.

Ungefähr sieben Jahre später, sie war noch keine 30 Jahre alt, lernte sie meinen Großvater, den um sieben Jahre jüngeren Abraham Osias Landau, kennen. Auch mit meinem Großvater hatte sie drei Kinder. Mein Vater Max war der Älteste. Er wurde am 29. April 1899 in Wien geboren. Meine Tante Grete wurde 1901 geboren und der Jüngste, der Hermann, wurde 1904 geboren.

Onkel Hermann war ein Abenteurer und wanderte in den 1920er-Jahren nach Brasilien aus. Er heiratete in Rio eine Lilli Winokur. Mitte der 1930er- Jahre kamen sie zu einem Besuch nach Wien. Ich kann mich noch daran erinnern, die Familie wollte ihn überreden, in Wien zu bleiben. Aber ihm war Wien zu klein geworden, er brauchte 'Distanzen', so sagte er. Und sie fuhren nach Rio zurück. Als Hitler kam, holte er die Familie Fleck und seine Schwester Grete, mit Familie, nach Südamerika.

Tante Grete heiratete also den Onkel Moritz Apte, das hatte ich schon erzählt. Er war vor dem Holocaust ein hoher Angestellter der israelitischen Kultusgemeinde in Wien. Die Kultusgemeinde war damals groß, es lebten 180 000 Juden in Wien. Onkel Moritz war Angestellter in der Buchhaltung der Kultusgemeinde, und ich kann mich erinnern, dass er an einem Sonntag, ich war damals ungefähr sieben Jahre alt, sagte: 'Ich muss jetzt noch hinein, es ist zwar Sonntag, aber es fehlen mir zwei Groschen in der Kassa.' Ich sagte zu ihm: 'Onkel, dann nimm die zwei Groschen und gib sie hinein.' 'Nein, das geht nicht, das verstehst du noch nicht, in der Buchhaltung muss alles perfekt stimmen.' Die Tante und der Onkel hatten eine Tochter Trude, die 1926 geboren wurde. Ich weiß nicht, ob sie noch lebt. Zu den südamerikanischen Verwandten gibt es keine Verbindung mehr.

Mein Großvater Abraham Osias ist 1935, im Alter von 60 Jahren gestorben, aber da war er schon nicht mehr mit meiner Großmutter verheiratet. Er hatte sich von ihr scheiden lassen, weil sie sehr unzufrieden und schwierig war. Das muss während des 1. Weltkrieges, so um 1916 gewesen sein. Er heiratete dann seine Cousine, eine Maria Landau. Sie bekamen eine Tochter, meine Tante Laura. Tante Laura wurde an dem Tag geboren, an dem der Hermann, der jüngste Bruder meines Vaters, seine Bar Mitzwa 3 hatte, nämlich am 17. April 1917. Sie starb vor kurzer Zeit in England.

Tante Laura war 1938 einundzwanzig Jahre alt, ausgebildete Kindergärtnerin und fuhr nach England, um ihre englischen Sprachkenntnisse zu verbessern. Als Hitler nach Österreich einmarschierte, blieb sie in England und versuchte, ihre Großmütter, mütterlicherseits und väterlicherseits hinüberzuholen. Aber Maria Landau, die Mutter von Osias Abraham sagte: 'Einen alten Baum verpflanzt man nicht mehr,' und sie kam im Holocaust um. Beide Großmütter wurden ermordet.

Meine Mutter kam aus keiner jüdischen Familie. Mein Großvater mütterlicherseits hieß Karl Tebich. Er wurde 1865 in Wien geboren und war ein richtiger Proletarier vom alten Schlag. Die Großmutter, Sztarza war ihr Mädchenname, wurde 1867 oder 1868 geboren. Sie starb 1910 im Wochenbett und hinterließ ihm drei Kinder: meine Mutter Franziska, die 1903 geboren wurde, ihren Bruder Karl, der 1908 geboren wurde und ihren Bruder Fritz, der 1910 geboren wurde. Bei der Geburt vom Onkel Fritz starb die Mutter.

Als der Erste 1.Weltrieg begann, war meine Mutter elf Jahre alt. Ihr Vater wollte natürlich nicht einrücken, weil er die Kinder nicht allein lassen konnte. Aber 1916, der Krieg tobte schon zwei Jahre, sagte die Musterungskommission: 'Ihre Tochter ist alt genug, um auf die zwei kleineren Kinder aufzupassen.' Meine Mutter führte also mit dreizehn Jahren den Haushalt und passte auf ihre Geschwister auf. 'Das Schwerste in meinem Leben war, wie wir die vier Henderln [Hühner] abstechen mussten, damit wir etwas zu essen haben, denn sonst wären wir verhungert', sagte sie oft. Sie hatte durch den frühen Tod ihrer Mutter eine schlimme Kindheit und Jugend. Zum Glück kam der Vater 1918 unverletzt aus dem Krieg nach Hause.

Mein Vater war zu Beginn des 1.Weltkrieges 15 Jahre alt und wollte unbedingt etwas für sein Vaterland tun. Seine Mutter kam als junge Frau aus der Bukowina, und sie war in Wien gut aufgenommen worden, und auf diese Art und Weise wollte er sich bedanken. Sein Bruder David war um die Jahrhundertwende Berufssoldat geworden, und auch der sagte zu meinem Vater: 'Du bist doch ein junger Mann, bist schon 15 Jahre alt und kannst etwas tun.' Da meldete sich mein Vater freiwillig zur Armee. Natürlich wiesen sie ihn ab, aber ein Jahr später sagten sie: 'Wenn du unbedingt etwas tun willst junger Mann, dann kannst du in der Munitionsfabrik Wöllersdorf arbeiten.' Vor Kriegsende flog die Munitionsfabrik in die Luft, da gab es 30 oder 40 Tote und an die 100 Schwerverletzten - einer davon war mein Vater. Er lag monatelang im Spital zwischen Leben und Tod. Darum glaubte er auch, als der Hitler kam, dass ihm nichts passieren würde, denn er hatte doch sein Blut im 1.Weltkrieg gegeben.

Nach dem Krieg absolvierte mein Vater einen Buchhaltungskurs und kam mit siebzehn Jahren in einer Import - Exportfirma unter, in der er in der Buchhaltung arbeitete. Als ein Vertreter, das waren Schreibwarenimporteure, erkrankte, sprang mein Vater für ihn ein und wurde der Spitzenverkäufer in dieser Firma. In der Firma lernte er dann auch meine Mutter kennen. Meine Mutter hatte einen Schreibmaschinenkurs belegt und Anfang der 1920er-Jahre begann sie in dieser Firma als Schreibkraft zu arbeiten. Durch ihre schwere Kindheit war sie sehr selbständig und hatte sogar an einem Englischkurs teilgenommen.

Meine Eltern haben sich ineinander verliebt, und mein Vater sagte zu meiner Mutter, er wolle sie heiraten und sie antwortete: 'I muaß mit meim Voda redn [Ich muss mit meinem Vater reden].' Ihr Vater war Vorarbeiter in einer Lokomotivfabrik in Floridsdorf und ein fanatischer Kommunist. Auch er konnte nur im Dialekt sprechen. Meine Mutter ging zu ihrem Vater und sagte ihm, sie wolle gern einen jüdischen Mann heiraten, ob er einverstanden sei. Er war einverstanden, schon aus dem Grund, weil er wusste, dass sich der Pfarrer dann ärgern würde. Mein Vater ging zu seiner Mutter und fragte: 'Bist du einverstanden, dass ich sie heirate, wenn sie Jüdin wird?'

So konvertierte meine Mutter zum Judentum und wurde religiöser, als mein Vater es war. Denn obwohl mein Vater aus einem sehr religiösen Haus kam, war er selber überhaupt nicht religiös. Jeden Freitag, am Schabbat, zündete meine Mutter Kerzen, und wir feierten alle hohen Feiertage. Der Großvater starb ungefähr im Jahre 1935 und Onkel Karl, ein Bruder meiner Mutter, starb auch in den 1930er-Jahren. Onkel Fritz, der 1938 heiratete, übernahm den Posten seines Vaters in der Lokomotivfabrik. Er war ein lieber Kerl und suchte sich, weil die Lokomotivfabrik im Krieg Panzerteile erzeugte, dadurch wurde er aber nicht als Soldat eingezogen, eine andere Arbeit. Einige Monate vor Ende des Krieges wurde er doch noch eingezogen und kehrte nicht mehr zurück. Er hat eine Tochter Edith, die 1939 in Wien geboren wurde.

Später machte sich mein Vater selbständig und wurde Handelsvertreter für Schreibwaren, das ist mit ein Grund dafür, warum ich in die Büromaschinen Branche einstieg.

Meine Kindheit

Ich wurde am 22. Juli 1929 in Wien geboren. Es hat eine große Wohnungsnot in Wien geherrscht, und meine Eltern haben keine Wohnung gefunden. Darum habe ich die ersten eineinhalb Jahre bei Pflegeeltern in der Nähe von Schwechat gelebt. In dieser Zeit wohnten meine Eltern im 'Hotel Bayerischer Hof' in der Taborstraße. Dann haben sie eine Wohnung im 2. Bezirk gefunden, in der Stuwerstrasse 39. Die Wohnung war klein, sie bestand aus einem Zimmer, einer Küche und einem Kabinett [kleines Zimmer].

Meine Mutter wurde Hausfrau. Als sie noch keine Kinder hatte, ist sie sehr viel ins Theater und in die Oper gegangen, und je älter sie wurde, hat ihr Leben immer mehr aus dem Haushalt bestanden und den Kindern. Allerdings hat das zum großen Teil an meinem Vater gelegen - er war noch vom alten Schlag. 'Weißt du, warum ich die Mutti kennen gelernt habe' schwärmte er, 'sie hat so ein wunderbares Erdäpfelgulasch gemacht!' Meine Mutter konnte aus Nichts ein herrliches Essen zaubern, das gefiel meinem Vater. Sie wurde zur Hausfrau; kochen und die Reinigung des Fußbodens, das wurden ihre größten Leidenschaften.

Mein Vater hat gut verdient, aber er war nicht sehr fleißig. Er war immer zwei drei Monate unterwegs, und dann hat er es sich gut gehen lassen. Meiner Mutter hat er Kostgeld gegeben, und wenn er gut gelaunt war, sagte er: 'Hier ist etwas für dich, ein Taschengeld.' Mein Vater ist schon lange tot, aber gut benommen hat er sich meiner Mutter gegenüber nicht - das denke ich oft.

Als mein Vater selbständig wurde, arbeitete er anfangs mit Onkel David zusammen. Später hatte er einen Kompagnon. Der Kompagnon hatte ein großes, schweres Motorrad. Sie fuhren oft mit dem Motorrad auf Geschäftsreise, denn sie arbeiteten in ganz Europa und kamen bis nach England. Mein Vater war ein großer Feinschmecker - er wusste, wo die Küche gut war und wo nicht. 'In Holland kann man wunderbar frühstücken, aber die besten Suppen gibt es in Metz.'

Die beiden Geschäftspartner waren immer lange unterwegs. In Hamburg sahen sie einmal an einem Lokal 'Wiener Küche' stehen. Sie hatten schon so lange keine Wiener Schnitzel mehr gegessen und bestellten zwei. Die Schnitzel wurden serviert und schwammen in einer weißen Soße. Mein Vater fragte entsetzt: 'Was ist das?' 'Das ist ein Wiener Schnitzel', wurde ihm geantwortet. 'Neman´s dös und hauen´ses weg, des is ka Schnitzl [Nehmen sie das und werfen sie es weg, das ist kein Schnitzel]', sagte mein Vater empört.

Für mich war das Benehmen meines Vaters äußerst unangenehm: 'Herr Ober, da ist ein Ei drinnen, das ist nicht ganz frisch, nehmen sie das weg, das esse ich nicht.' Zu mir sagte mein Vater dann: 'Er bekommt anständig bezahlt, also muss er ein anständiges Essen liefern.'

Am 9. März 1931 ist mein Bruder Ernst Landau geboren.

Unsere Familie war viel zusammen, die Großmutter und alle Schwager und Schwägerinnen kamen zu uns, und wir gingen zu ihnen. Einmal ist die Tante Fanny gekommen und hat gesagt: 'Der Bua ist musikalisch, ich werde ihm eine kleine Geige kaufen.' Mein Vater hat mir die Geige übergeben und gesagt: 'Das ist von der Tante Fanny.' Sonst hat er aber nichts gesagt. Ich war erst fünf Jahre alt und habe gedacht, das sei ein Spielzeug und habe begonnen, die Geige zu zerlegen, um zu schauen, wie es drinnen ausschaut. Ein paar Monate später ist Tante Fanny wieder auf Besuch gekommen und hat gefragt: 'Lernt er brav Geige spielen?' Mein Vater sagte schuldbewusst: 'Nein, er hat sie zerlegt!' 'Na hast du ihm keinen Geigenunterricht geben lassen?' Daraufhin hat die Tante Fanny sehr geschimpft mit meinem Vater.

Unsere Nachbarn in der Stuwerstrasse waren lauter Juden. Der Glasermeister im Haus war ein ganz Religiöser mit einem langen Bart. Auch ein koscherer Fleischhauer mit einem weißen Bart wohnte ganz in unserer Nähe. Der Glasermeister hatte acht oder neun Kinder, der kleinste war der Maxi. Meine Mutter stellte einmal eine Kiste mit altem Spielzeug hinaus, und der Maxi durfte sich etwas aussuchen. Er glaubte, er sei im Traumland, er hatte so etwas noch nie gesehen, weil diese Familie bitter arm war.

Meine Schulzeit

Ich wurde so erzogen, dass ich stolz darauf bin, ein Jude zu sein. Mein Bruder und ich waren sehr behütet, wir durften nicht allein über die Gasse gehen. Als ich in die Schule in die Schönngasse, im 2. Bezirk, kam, brachte mich der Vater das erstemal hin. Vor der Schule war ein kleines Geschäft mit Schreibwaren. Eine alte Frau war die Inhaberin und mein Vater sagte zu mir: 'Wenn du etwas brauchst, ein Heft oder einen Radiergummi, dann kaufst du das hier bei dieser alten Dame.' Die alte Dame schloss mich in ihr Herz. Drei Jahre später kam der Hitler, und ich war gerade bei dieser Frau, als ein älterer Junge hereinkam und mich fragte: 'Bist a Jud?' Ich bejahte und platsch, gab er mir eine Ohrfeige. Da schrie die alte Dame: 'Du Lauser, woas haust den Klanen, i hau die a glei [Du Lausbub, warum haust du den Kleinen, ich hau dich auch gleich]!' Ich war wirklich stolz darauf ein Jude zu sein.

Seit Anfang der Volksschulzeit hatten wir Religionsunterricht. Ein paar Straßen weiter, in der Sebastian-Kneipp-Gasse, war eine jüdische Schule, da gingen die sieben jüdischen Kinder meiner Klasse ein - oder zweimal in der Woche zum Religionsunterricht. Wir lernten hebräisch lesen und ich besitze noch heute mein Gebetbuch aus dieser Zeit.

In der Schule hatten wir zuerst einen Lehrer, den Herrn Steiner, der war ein glühender Sozialist. Als die Nazis kamen wurde er über Nacht gegen einen Erznazi ausgetauscht. Wir sieben jüdischen Buben mussten dann in eine jüdische Schule im 2. Bezirk, in die Vorgartenstrasse, wechseln. Auf dem Nachhauseweg von dieser Schule kamen wir immer an unserer alten Schule vorbei, und da lauerten oft Kinder auf uns, um uns zu verprügeln. Ich hatte dann eine gute Idee: wenn ein Erwachsener vorbeiging, lief ich im gleichen Schritt neben ihm her, so dass man nicht wusste, ob ich zu dem gehöre. Dadurch wurde ich nicht mehr verprügelt.

Mein Mitschüler Ashkenasy ist schon in Südamerika gestorben. Als ich in der Kultusgemeinde arbeitete, ist ein älteres Ehepaar aus Südamerika gekommen: 'Wir heißen Ashkenasy', haben sich vorgestellt. 'Ashkenasi, so hat ein guter Mitschüler von mir geheißen.' 'In welcher Schule waren Sie?' 'In der Schönngasse.' 'Da war unser Neffe auch.' 'Was ist aus ihm geworden?' 'Mit 33 Jahren wurde er krank und ist gestorben.' Da brachte ich ihnen das Foto, das ich von meiner Volksschulklasse besitze, und sie haben es sich kopiert. Dunkelblum ist der Einzige, der noch in Wien lebt.

Während des Krieges

Als der Hitler kam, sagte mein Vater zuerst: 'Mir passiert nichts, ich habe doch mein Blut im Weltkrieg gegeben!' Dann wurde er verhaftet. Mein Vater war, wie auch mein Großvater und ich es bin, ein großer Witze Erzähler. An seinem Stammtisch im Lokal erzählte er immer Witze. Da wurden einige Tische zusammengestellt, und die Leute zerbogen sich vor Lachen.

Mein Vater war einer der Ersten, die verhaftet wurden, und er wartete auf den Abtransport ins KZ, als auf einmal einer seiner Zuhörer vom Stammtisch in der Uniform eines hohen Nazi kam: 'Ja Maxl, was machst du denn hier?' 'Ich bin Jude, ich werde jetzt ins KZ kommen', antwortete mein Vater. Der Nazi ließ meinen Vater einfach gehen. So rettete seine Witzerzählkunst ihm und unserer Familie das Leben.

Als er verhaftet wurde, verwandelte sich die Heimatliebe meines Vaters in glühenden Hass. Er verspürte fast einen pathologischen Hass auf Österreich und sagte: 'Wir bleiben nicht hier in diesem furchtbaren Land, in dem man, ohne etwas Schlechtes getan zu haben, verhaftet werden kann.' Nach Südamerika hätten wir durch den Onkel Hermann emigrieren können, aber da meinte mein Vater, da fahre er nicht hin, da würden ja nur Halbwilde leben. Er wollte nicht weit weggehen, also fuhren wir erst einmal nach Köln. Das war im Sommer 1938.

Wir haben für unsere Eigentumswohnung samt der Einrichtung 200 Mark von irgendeinem Nazi bekommen. Meine Mutter hat geweint und gesagt, schon die Einrichtung sei ein vielfacher Wert. 'San's froh, dass sie des kriegen, andere kriegen überhaupt nichts', hat der Nazi gesagt. Nachdem wir die Wohnung verkauft hatten, sind wir zum Zug gegangen und nach Köln gefahren - wir wollten über die Dreiländergrenze Luxemburg, Frankreich, Deutschland. Ein direktes Ziel hatten wir nicht. Ich war neun Jahre alt, mein Bruder war sieben Jahre alt. An der Grenze sagten die Beamten: 'Wir können Sie nicht rüberlassen, wir haben unsere Befehle.' Was hätten wir tun sollen? Wir fuhren zurück nach Wien und gingen auf die Kultusgemeinde, denn wir hatten ja keine Wohnung mehr. Die Kultusgemeinde gab uns eine kleine Wohnung in der Robertgasse, im 2. Bezirk, in der Nähe der Urania. Dort lebten wir einige Monate zusammen mit der Witwe des Großvaters, Tante Marie nannten wir sie. Sie hatte auch ihre Wohnung verloren und Angst, allein zu sein - sie war ja schon eine ältere Dame. Nach einigen Monaten erfuhr mein Vater im Kaffeehaus, dass man für Schanghai keine Affidavids 4 brauchte. Eigentlich wollte er immer nach Amerika, in das Gelobte Land, aber nun flüchteten wir nach Schanghai.

Flucht nach Shanghai

Die Reise begann im Februar 1939. Wir fuhren mit einem Zug nach Genua, verpassten das Schiff, fuhren mit dem Zug von Genua nach Neapel und in Neapel gingen wir auf unser Schiff. 1600 Leute waren auf dem Schiff. Ungefähr zwei Drittel waren aus Deutschland und ein Drittel aus Österreich. Die Deutschen und die Österreicher stritten sich ständig. Die Deutschen sagten den Österreichern, sie könnten nicht richtig deutsch sprechen, und die Österreicher sagten zu den Deutschen, sie seien Marmeladefresser. Wir Kinder konnten das nicht begreifen. Wir Kinder und Jugendlichen hatten keine Probleme damit, ob einer deutscher Jude oder österreichischer Jude war. Wir waren ungefähr sieben Buben im selben Alter. Zwei leben nicht mehr, Bobbi Klein, der Jüngste und mein Bruder, der Zweitjüngste. Drei Schiffe fuhren zwischen Schanghai und Italien hin und her, das ganze Jahr 1939 kamen Flüchtlinge in Shanghai an.

Zuerst haben wir in einem der ersten Hochhäuser Shanghais gewohnt. Es wurde in den 1920er- Jahren gebaut. Das Haus soll es heute noch geben, aber jetzt stehen viele Hochhäuser um unser Haus herum. Dann wohnten wir in Hongkew, einem Vorort von Schanghai. Dort hat man sehr billig gewohnt, und wir haben mit vielen Deutschen und Österreichern zusammen gelebt.

Mein Bruder und ich stritten als Kinder viel - wir waren uns sehr unähnlich. Er hat auch ganz anders ausgesehen als ich - er war groß und schlank - er war immer besonders schlank. In Schanghai hatte ich einen japanischen Judolehrer. Alles, was ich beim Judo gelernt habe, habe ich an meinem Bruder aus probiert, weil er viel schwächer war als ich. Später waren wir dann aber sehr eng miteinander verbunden.

Es haben sich viele zionistische Organisationen gegründet, und die bemühten sich sehr um die Jugend. Ich wurde Mitglied in der zionistischen Jugendbewegung Betar, die eine braune Uniform hatte. Als mich mein Vater das erste Mal in der Uniform gesehen hat, hat er gesagt: 'Das ist doch eine Naziuniform, was fällt dir ein?' Da habe ich ihm erklärt, dass die Organisation Betar schon vor den Nazis existiert hat.

Nach dem Krieg

Wir wurden alle Zionisten. 1947 begannen die Menschen in ihre Heimatländer zurückzufahren. Der Vater meines besten Freundes, Doktor Eberstark, war Arzt. Er ließ eine schöne Praxis zurück, weil er nach Hause wollte. Mein Vater aber sagte: 'Nicht einmal sterben will ich in Österreich!' Wenn wir in Shanghai Nachrichten über Bombardierungen in deutschen Städten hörten, sagte er: 'Wann bombardieren sie endlich Wien?' Er hatte so einen Hass auf sein vor dem Krieg so geliebtes Land und verwand nie, was man uns angetan hatte. Er träumte von Amerika, aber Amerika kam nicht in Frage, denn mein Bruder und ich wollten nach Palästina. So fuhren wir am 31. Dezember 1948, nach neun Jahren in Shanghai, nach Palästina.

Das Schiff musste um Afrika herumfahren, um nach Palästina zu gelangen, weil der Suez-Kanal gesperrt war. Zweimal legte das Schiff an Häfen an: die erste Station war Kapstadt, die zweite Station war Dakar in Westafrika. In Italien gingen wir auf ein anderes Schiff und kamen Anfang 1949 in Palästina an.

Meine Eltern und mein Bruder versuchten sich in Palästina irgendwie durchzuschlagen, und ich meldete mich zum Militär. Zuerst wollte ich zur Marine, das war unser aller Traum, die Marine. Aber meine Mama sagte: 'Du wirst da hingehen, wo du hingeschickt wirst,' und das waren die schweren Mörser im Norden des Landes.

Ich habe in Schanghai meine Matura gemacht, und mein Vater hatte gesagt: 'Medizin wirst du nicht studieren. Ich weiß, das ist dein Wunsch, aber du musst etwas Praktisches lernen, denn wir wissen nicht, wie lange wir hier bleiben müssen.' Da begann ich mit einer Elektrolehre. Ich lernte und arbeitete bei Elektrofirmen, bin aber manuell nicht besonders geschickt. Nach meiner Grundausbildung bei der Armee in Israel wurden wir gefragt, wer Armeebevollmächtigter für Gesundheit werden will. Das war mein Traum! Ich sagte sofort zu. Ich hatte eine gute Ausbildung und gehörte zu den drei Besten des Kurses. Die Besten wurden zu kleinen Armeeeinheiten geschickt, damit auch diese Einheiten einen eigenen Arzt hatten. Im Alter von 20 Jahren war ich für die Gesundheit von cirka 80 Leuten zuständig

Ich war im März 1949 in die israelische Armee eingetreten und blieb bis März 1951 beim Militär. Danach habe ich ein Jahr mit geistig Behinderten gearbeitet. Diese Arbeit wurde sehr gut bezahlt, und es ging mir gut. Ich hatte auch einen Freund, den Aron Kohn. Er war der Sohn von einem Schochet [Fleischhauer, der nach dem jüdischen Gesetz für koscheres Schlachten, schlachtet] in Jassi, in Rumänien. Wir waren gleichaltrig, seine Muttersprache war jiddisch, aber er sprach auch gut hebräisch. Wir hatten uns sehr angefreundet

Mein Vater konnte in Palästina nicht als Verkäufer arbeiten, da er kein Wort hebräisch gesprochen hat, aber er konnte sehr gut Schilder malen. Also wurde er Schildermaler. Die Leute wollten aber oft nicht den vorher ausgehandelten Preis für seine Schilder zahlen. Er verstand das nicht, er sprach die Sprache nicht, er vertrug das Klima nicht und bekam Herzbeschwerden. Meiner Mutter ist es gut gegangen, sie hatte keine Beschwerden. Da mein Vater unglücklich war, haben meine Eltern mit meinem Bruder Israel im Jahre 1950 verlassen und sind zurück gefahren nach Wien. Fluchend und schimpfend kam mein Vater zurück.

Ich bin 1952 mit einer Genehmigung des israelischen Militärs nach Österreich gefahren, weil mein Vater krank war. Auch wenn man nicht mehr beim Militär war, musste man einmal im Monat ein paar Tage Militärdienst leisten und einmal im Jahr einen Monat. Ich wurde ein Jahr davon befreit, weil ich gesagt habe, dass mein Vater sehr krank sei. Als er 1956 gestorben ist, bin ich nicht mehr nach Israel zurückgegangen. Ich wollte, aber ich konnte meine Mutter nicht allein lassen, obwohl mein Bruder auch in Wien war.

Ich dachte, wenn etwas mit meiner Mutter sein sollte, dann fahre ich nach Israel zurück. Ich traute mich aber auch nicht mehr zurück nach Israel, ich hatte Angst, denn ich hatte mich ja nur für ein Jahr vom Militär abgemeldet. Erst nach 25 Jahren, 1977, fuhr ich wieder nach Israel auf Besuch.

Mein Bruder hatte in Shanghai eine Fotografenausbildung gemacht und so wurde sein Hobby zum Beruf. Er hat in Wien im September 1953 geheiratet. Im Jänner wurde seine Tochter Lisi geboren, und ein Jahr später wurde der Fredi geboren. Nach acht oder neun Jahren ging die Ehe auseinander.

In Schanghai hatte er eine Freundin, da war er fast noch ein Kind. Sie war vier Jahre jünger als er. Sie hat Shanghai zur selben Zeit wie wir verlassen und in Israel in einem Kibbutz gelebt. Sie heiratete einen Mann, weil sie mit 16 ein Kind von ihm bekam. Aber geliebt hatte sie diesen Mann nie. Fast gleichzeitig mit meinem Bruder ließ sie sich scheiden, und sie haben wieder Kontakt zueinander aufgenommen. In den 1960er-Jahren ist mein Bruder nach Israel zurückgegangen und hat seine Jugendliebe Eva Avroschenko geheiratet, was nicht so einfach war, denn beide waren geschieden. Mein Bruder musste zu einer orthodoxen Eheberatung, aber dann durften sie heiraten. Sie lebten dann in Kiriat Ono. Als er nach Israel kam, hat er bei der Generalvertretung von Kodak gearbeitet. Die Firma wurde aus irgendeinem Grund aufgelöst, und er wurde Leiter in der Buchhandlung Steinmatzky. Steinmatzky hat viele Filialen, er arbeitete in Tel Aviv, in der Nähe eines Theaters.

Meine Ehefrau Eva Landau, geborene Fritz, wurde am 8. August 1929 in Wien geboren. Sie war keine Jüdin. Nach der Matura, 1947, studierte sie Zeitungswissenschaft und arbeitete dann als Volontärin für die Salzburger Nachrichten. 1950 erkrankte ihr Vater. Ursprünglich war er Kapitän, aber als er seine Frau, die die Tochter eines Generals war, heiratete, arbeitete er in der Creditanstalt [Bank]. Am Ende seiner Berufstätigkeit war er Leiter der Auslandsabteilung. Als er sehr krank wurde, organisierte er seiner Tochter einen Posten in der Nationalbank, wo meine Frau von 1950 bis 1981 arbeitete.

Im September 1953 haben wir geheiratet. Mit den Kindern ließen wir uns Zeit, wir wollten erst einmal finanziell halbwegs abgesichert sein. 1960 wurde Michael geboren. Im Alter von 33 Jahren bekam ich einen Herzinfarkt, und das veränderte mein Leben. Ich sollte mich nicht mehr anstrengen, und ich wurde sehr bescheiden. Meine Frau wollte einen zweiten Sohn, Daniel kam 1964 auf die Welt.

Ich habe zu dieser Zeit überlegt, wegen der Kinder jüdisch zu leben. Dann aber habe ich gedacht, es ist Heuchelei, wenn ich nur für die Kinder anfange Gebetsriemen zu legen. Aber ich schickte die Kinder, den Michael vor allem, zur Hakoah 5. Der frühere österreichische Meister im 100 Meter Brustschwimmen, war ein Hakoahner, der Herr Professor Paul Haber. Jetzt ist er der Präsident der Hakoah. Der Nachfolger von Haber über 100 Meter Brust war mein Sohn. Im ersten Jahr war er Zweiter, im zweiten Jahr wurde er Klubmeister. Michael war vielseitig interessiert. Ich hatte nicht Karriere gemacht, weil ich zu vielseitig war, mich interessierte alles, und ich konnte mich auf nichts festlegen.

Als ich meine Frau kennen gelernt habe, hat sie gesagt: 'Du willst Medizin studieren, also ich rate dir ab. Du warst 13 Jahre weg von zu Hause, und es gibt so viele Mediziner hier.' Da dachte ich, sie muss es wissen und wir entschieden uns für ein Studium an der Hochschule für Welthandel. Wir studierten beide Wirtschaftswerbung und schlossen gemeinsam das Studium ab.

Während des Studiums habe ich für die Amerikaner gearbeitet. Damals sprach ich noch fünf Sprachen: chinesisch, japanisch, französisch, hebräisch und englisch. Ich habe mir vorgestellt, mit dieser Ausbildung und den Sprachen könnte ich in einer Firma arbeiten, die weltweite Kontakte hat und ich mit meinen chinesischen und japanischen Sprachkenntnissen nach China und nach Japan geschickt werden würde.

Als mein Vater 1956 gestorben ist, habe ich vier Jahre als Vertreter in einer Büromaschinenfirma gearbeitet. Ich war Fachmann für besonders hochwertige Maschinen. Danach war ich Geschäftsführer für eine große Druckerei. Das war ein sehr altmodischer Betrieb, den es schon lange nicht mehr gibt, die Gebrüder Rosenbaum waren das. Administrationskenntnisse und Sprachkenntnisse waren wichtig, um den Export zu fördern, ich verdiente gut. Nach zweieinhalb Jahren habe ich einen Herzinfarkt bekommen. In meiner Familie sind fast alle an Herzversagen gestorben. Keiner hat das siebzigste Lebensjahr erreicht, außer mir.

Damals hat es sehr wenig Verständnis für Herzpatienten gegeben, und ich wurde entlassen. Ich habe mich dann mit Drucksachen selbständig gemacht - vor allem mit Weihnachtsbillets - und ein paar Jahre als Vertreter gearbeitet. Danach habe ich für die Encyclopedia Britannica gearbeitet und zwei Pokale bekommen, weil ich zweimal der beste Verkäufer war. Ein Jahr habe ich für Bernie Cornfeld gearbeitet. Bernie Cornfeld war der erste, der den Gedanken des Fonds publik machte und sich sehr um private Kunden bemühte. Ich habe ein Jahr lang Kunden gewonnen und dann ist Bernie Cornfeld mit dem Geld verschwunden. Ich hatte meine Freunde überredet einzusteigen, und aus Freundschaften wurden Feindschaften. Auch ich hatte fünftausend Dollar investiert.

Dann habe ich in der Zeitung der Israelitischen Kultusgemeinde gelesen, dass sie die Inseratenabteilung stark erweitern wollen. Ich habe mich für diesen Posten beworben, und 1970 begann ich mit meiner Arbeit in der Kultusgemeinde. Von 1970 bis 1975 habe ich die Inseratenabteilung vervierfacht und sie bis 1982 verwaltet.

Meine Mutter starb am 8. Januar 1976 in Wien.

Dr. Hodik wurde 1982 Geschäftsführer der Kultusgemeinde und hat mir das Friedhofswesen angeboten. Aber 1984 durfte ich nur noch halbtags arbeiten, weil die Kultusgemeinde sparen musste. Halbtags habe ich die Arbeit jedoch nicht geschafft, aber man hat mir die Stunden nicht mehr zurückgegeben. Ich habe mit Kündigung gedroht in dem Glauben, der Kultusgemeinde wichtig zu sein. Aber sie haben mich gehen lassen, und seit 1984 war ich arbeitslos.

Ich habe Arbeitslosenunterstützung bekommen. Mit 55 Jahren hatte ich kaum noch Chancen auf eine neue Arbeit, obwohl ich durch die Inseratenabteilung viele Firmen gekannt habe. Ich ließ mich gesundheitlich durchchecken und der Arzt hat mir geraten, da mein Herz nicht gesund war, in Pension zu gehen.

Meine Frau und ich haben lange Zeit eine gute Ehe geführt, aber meine Frau wurde krank, und wir haben begonnen zu streiten. Wir haben uns nicht scheiden gelassen, aber ich bin 1984 ausgezogen. Ich habe damals gedacht, das wäre nur für einige Monate, aber es war für immer. Meine Frau starb in Wien am 26. April 1999, sie war nicht einmal 70 Jahre alt.

Mein Sohn Michael hat zwei Doktorate. Er war Chemiker und das mit großer Begeisterung. Er hat 1988 promoviert, und ich habe gedacht, er wird Chemiker in einer großen Firma werden, doch dann hat er Theologie studiert, in Rom ein Stipendium bekommen, in Rom studiert und im Oktober 1992 ist er Priester geworden. Er hat noch in Kirchenrecht promoviert und ist seit 1995 Caritasdirektor der Erzdiozöse Wien.

Mein Sohn Daniel hat mit dem Medizinstudium begonnen und es hat ihm bis zu dem Tag gefallen, an dem man ihm einen Arm gereicht hat und gesagt hat, er soll den Ellbogen herausarbeiten. Da er sehr musikalisch ist, hat er dann die Musikhochschule besucht. Außerdem hat er an der Hochschule für Welthandel und an der Pädagogischen Akademie studiert. Er hat die Wiener Sängerknaben unterrichtet und ist mit ihnen durch die Welt gefahren. Heute arbeitet er in einer Privatschule und ist dort zuständig für alles, was mit Musik zu tun hat: Chorwesen, Instrumentenkunde und Gesang.

Ich gehe ab und zu ins Maimonides Zentrum, und ich gehe hin und wieder am Schabbat in den Tempel. Ich bin etwas religiöser geworden. Ich glaube, das hängt mit dem Alter zusammen. Ich kenne den Oberrabbiner Eisenberg, als ich nach Österreich zurückkam, war er genau zwei Jahre alt. Ab dem Jahr 1953 war ich immer wieder im Tempel. Ich interviewte ihn einmal, da war er 16 Jahre alt. Ich fragte ihn, ob er schon Pläne für die Zukunft habe, und er sagte, er wolle auch Rabbiner werden, wie sein Vater.

Zu den hohen Feiertagen bin ich immer im Tempel, da trage ich einen dunklen Anzug und habe die passende Stimmung. Ich faste zu Jom Kippur 6, ich habe immer gefastet, sogar im Militär.

Ich fahre fast jedes Jahr nach Israel. Mein Bruder ist vor vier Jahren gestorben, seine Frau Eva vor zwei Jahren. Aber Evas Tochter ist da, und sie hat drei Kinder - der Jüngste ist erst fünfzehn.

Mein Freundeskreis in Wien sind einfache, brave Menschen - Nichtjuden und Juden. Die meisten Leute in Österreich sind falsch und verlogen, und es gibt viele Antisemiten. Ich kann die Charaktere nicht leiden. Wenn ich das zu meiner Frau gesagt habe, war sie immer böse und sagte zu mir, ich sei doch selber ein Österreicher. Ja, das stimmt, ich bin ein Österreicher, aber ich bin, wenn auch teilweise gezwungenermaßen, in der Welt herumgekommen. Bis zum heutigen Tag bedaure ich, dass ich Israel verlassen habe.

Glossar

1 Schabbat [hebr

: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen. Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

2 Koscher [hebr

: rein, tauglich]: den jüdischen Speisegesetzen entsprechend.

3 Bar Mitzwa [od

Bar Mitzwa; aramäisch: Sohn des Gebots], ist die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen

4 Affidavit

Im anglo-amerikanischen Recht eine schriftliche eidesstattliche Erklärung zur Untermauerung einer Tatsachenbehauptung. Die Einwanderungsbehörden der USA verlangen die Beibringung von Affidavits, durch die sich Verwandte oder Bekannte verpflichten, notfalls für den Unterhalt des Immigranten aufzukommen.

5 Hakoah

Hakoah Wien ist ein 1909 gegründeter jüdischer Sportverein. Der Name ist hebräisch und bedeutet 'Kraft'. Bekannt wurde vor allem die Fußballmannschaft [gewann 1925 die österreichischer Meisterschaft]; der Verein brachte auch Ringer, Schwimmer und Wasserballer hervor, die internationale und olympische Titel für Österreich errangen. Nach dem Anschluss Österreichs 1938 an das Deutsche Reich wurden die Spielstätten beschlagnahmt und der Verein 1941 verboten.

6 Jom Kippur

der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum. Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

Stella Semenowsky

Stella Semenowsky
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Dezember 2002 
Name des Interviewer: Tanja Eckstein

Am Telefon glaubte ich, Stella Semenowsky wird eine komplizierte Interviewpartnerin werden, aber ich hatte mich geirrt. Sie empfing mich in ihrer schönen Innenstadtwohnung sehr herzlich und erzählte, zum Teil mit Unterstützung ihres Schwiegersohnes Tommy Smolka, der gerade geschäftlich in Wien zu Besuch war und sämtliche Familiendaten aus seinem Taschencomputer hervor zauberte, ihre Geschichte.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Rückkehr nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Meine Großeltern väterlicherseits hießen Josef und Tova Wachtel. Sie besaßen in der galizischen Stadt Rzeszow [heute Ukraine] eine Gastwirtschaft, auf jiddisch sagt man eine Schenk. Rzezsow ist eine wichtige Stadt, da kommen nämlich zwanzig Prozent aller jüdischen Witze her. Meine Großeltern waren orthodoxe Juden. Ihre Muttersprache war Jiddisch, sie sprachen aber auch polnisch. Die Wachtels waren arme Leute.

Mein Vater Norbert Wachtel, jiddisch Nuchem, wurde am 3. Juni 1882 in Podgusze bei Rzezsow geboren. Er hatte drei Schwestern und zwei Brüder. Die Söhne haben eigentlich nichts gelernt, sie lernten nur in der Jeschiwa 1.

Der älteste Sohn hieß Isaak Wachtel und war in erster Ehe mit Klara verheiratet. Er ist knapp nach dem 1. Weltkrieg nach Amerika gegangen. In Amerika hat er sich in Henry umbenannt. Sie hatten einen Sohn, der hieß Emil. Mein Onkel Isaak war Zahnarzt, hat aber auch politikwissenschaftliche Bücher geschrieben. Nach dem Tod seiner Frau Klara stiftete er in Jerusalem eine Kinderzahnklinik, die nach ihr benannt wurde. Die Klinik heißt heute noch so. Später heiratete er seine Assistentin Elisabeth. Sie hatten keine gemeinsamen Kinder. Onkel Isaak hat während des Holocaust Unmengen Affidavits 2 unterschrieben, und so seine Verwandten vor dem Tod gerettet, aber begegnen wollte er ihnen nicht. Ich glaube, er ist 90 Jahre alt geworden. Sein Sohn Emil hat in Kalifornien gelebt. Einer seiner Söhne war einmal in Wien. Er heißt Josef Wachtel wie mein Großvater.

Onkel Sigmund Wachtel war der Jüngste. Ich weiß nicht warum, aber alle haben ihn den meschiggenen [jidd: verrückt] Sigmund genannt. Er ist schon als Kind mit seinen Eltern nach Wien gekommen und hat die unbeliebte Tante Sofie geheiratet. Niemand hatte sie gern, auch nicht die Schwestern meines Vaters. Sie hatten einen Sohn, den Ernst. Nach 1938 sind sie mit Affidavits von Onkel Isaak nach New York emigriert. Onkel Sigmund ist dort dann ganz normal im Bett gestorben. Seine Frau Sofie ist erst vor ein paar Jahren in New York gestorben. Mein Cousin Ernst lebt in New Jersey mit seiner Frau Rose.

Die Tante Rosa Spiegel, geborene Wachtel, hatte eine Tochter Paula und einen Sohn. Der Sohn war im 1. Weltkrieg beim Militär. Nachher ist er an der Spanischen Grippe 3 gestorben. Paula war sehr oft bei uns zu Hause. Den Onkel habe ich nie gesehen. Meine Cousine Paula heiratete einen Herrn Heller. Sie arbeitete in Wien im Büro einer Speditionsfirma auf der Ringstraße und hatte ihn dort kennen gelernt. Sie hatten zwei Söhne. Am Tag des Einmarsches der Deutschen [1938] hat Tante Rosa stolz verkündet: 'Ich habe einen polnischen Pass, ich gehe nach Polen, dort wird mir nichts passieren.' Wir haben nie mehr etwas von ihr und ihrer Familie gehört.

Tante Gisela Kurz, geborene Wachtel, hatte eine Tochter Selma. Den Ehemann von Gisela habe ich nicht gekannt. Sie flüchteten vor dem Holocaust nach Peru. Tante Gisela wurde über hundert Jahre alt. Selma starb im Jahre 2002 in Wien.

Tante Anna, Hanja genannt, ist gleich nach dem Anschluss mit ihren beiden Töchtern nach Belgien geflüchtet. Alle drei sind ermordet worden.

Die Eltern meines Vaters sind ungefähr Anfang der 1920er-Jahre nach Wien gekommen, als ihre Kinder schon erwachsen waren. Mein Vater hat seine Eltern sehr geliebt und großzügig finanziert. In Wien wohnten die Großeltern mit Tante Rosa in einem Haus, das meinem Vater gehörte. Meine Großeltern starben um 1930 und sind auf dem Zentralfriedhof begraben.

Die Familien Wachtel waren untereinander furchtbar zerstritten. Ständig war einer mit einem anderen böse, und ich habe in meinem Leben die Tanten - bis auf eine - nicht öfter als zweimal gesehen.

Meine Großeltern mütterlicherseits, David und Lea Reicher, haben in Lemberg [Lwiw, heute Ukraine] gelebt. Ich glaube, auch ihre Eltern haben dort gelebt, aber sicher weiß ich es nicht. Sie waren sehr fromm und hatten sechs Kinder: drei Söhne - Isidor, Heinrich und Oswald und drei Töchter - Auguste, Anna und meine Mutter Fanny. Es soll auch noch andere Kinder gegeben haben, die jung gestorben sind. In Lemberg hatten die Großeltern auf dem Theaterplatz, einem sehr großen Platz, ein Geschäft mit Schneiderzubehör. Sie waren gutbürgerliche Juden und haben natürlich sämtliche Feiertage begangen. Den Schabbat 4 haben sie gefeiert. Jeden Freitagabend gab es ein großes Nachtmahl mit Kerzen. Mein Großvater ist auch jeden Freitagabend und an allen anderen Feiertagen in den Tempel gegangen. Ich weiß noch, dass der Großvater leuchtend blaue Augen hatte. Gott sei Dank sind sie rechtzeitig gestorben.

Onkel Isidor Reicher, der älteste Sohn, lebte in Lemberg und war mit Tante Mala verheiratet. Ihre Tochter hieß Erna. Den Namen von Ernas Mann weiß ich nicht. Sie hatten ein kleines Kind, und als die Deutschen Erna und ihr Kind abgeholt haben, haben sich Onkel Isidor und Tante Mala umgebracht.

Onkel Heinrich Reicher war mit Tante Fanny verheiratet. Heinrich hatte ein Geschäft in Lemberg. Sie hatten zwei Töchter: Else und Rosi. Else hat einen Herrn Streicher geheiratet und ist mit ihm nach Australien gegangen. Im Jahr 1939 kam sie mit ihren drei Kindern nach Lemberg, um ihre Eltern zu besuchen. Sie wurden alle umgebracht. Der Mann war in Australien geblieben und hat seine Frau und seine Kinder nie wieder gesehen. Rosi war im Ghetto Warschau 5 und bei den Partisanen. Sie hat damals ihren Mann kennen gelernt - beide haben den Krieg überlebt. Nach dem Krieg sind sie nach New York ausgewandert. Sie haben Kinder.

Onkel Oswald Reicher hat in Wien gelebt. Er hat seine Frau Elfriede ziemlich spät geheiratet. Sie war 20 Jahre jünger als er. Sie hatten einen Sohn und eine Tochter: Josef und Ruth. Alle sind vor dem Holocaust nach Palästina geflüchtet. Oswald ist ziemlich alt geworden und vor mindestens 20 Jahren in Tel Aviv gestorben. Tante Friedel lebt noch und ist fast 100 Jahre alt. Sie lebt in einem Elternheim in Bnei Brak [Anm.: Stadt in Israel] und ist sehr religiös. Ihr Sohn Josef ist auch ganz fromm geworden. Er lebt in Jerusalem und ist Leiter einer kleinen Gemeinde. Er hat einen Sohn und eine Tochter.

Tante Auguste Reicher war mit einem Jakov Korkes verheiratet und hatte drei Söhne: Lonek, Ludwig und Max. Onkel Jakov ist noch vor dem Einmarsch der Deutschen gestorben. Max ist schon als junger Mann, gleich nach dem Schulabschluss, nach Wien gekommen. Er hat eine Zeit lang in Wien gelebt und ist dann nach Palästina ausgewandert. Er lebte in Tel Aviv, kehrte aber nach dem Krieg nach Wien zurück, wo er dann ein Geschäft hatte. Ludwig floh 1938 auf abenteuerlichem Wege über Rumänien nach Palästina. Den Schmuck, den die Mutter ihm mitgegeben hatte, hat er geschluckt. Lonek blieb in Lemberg. Er wollte seine Mutter nicht allein in Lemberg zurücklassen. Beide wurden nie wieder gesehen.

Tante Anna Reicher, genannt Hanja, war mit Emil Benczer verheiratet. Sie sind ungefähr zur gleichen Zeit wie meine Eltern nach Wien gekommen und haben ein sehr großes Zubehörgeschäft besessen. Sie waren ziemlich vermögende Leute. Sie hatten einen Sohn Monek und eine Tochter Herta. Herta war verheiratet und ist mit ihrem Mann knapp vor 1938 nach Palästina ausgewandert. Monek ist in die Schweiz oder nach Holland emigriert und dann mit Frau und Tochter nach Amerika gegangen. Tante Hanja und Onkel Emil sind auch nach Palästina emigriert. Ich weiß nicht, wann sie gestorben sind.

Meine Mama hat Fanny Mathilde Reicher geheißen. Sie wurde am 29. April 1888 in Lemberg geboren. Sie hat meinen Vater im Jahr 1913 in Lemberg geheiratet. Als die Russen im 1. Weltkrieg [1914-1918] in Richtung Lemberg vorgestoßen sind, sind sie nach Wien geflüchtet.

Meine Mutter wurde von ihrer Familie sehr sekiert [Anm.: sekieren - wienerisch für ärgern], weil sie erst mit 28 Jahren geheiratet hat. Sie war die letzte der Schwestern, die geheiratet hat, ein 'spätes Mädchen', sozusagen. Das galt damals als Katastrophe. Im Alter von 14 Jahren hat sie im Geschäft ihres Vaters mitgearbeitet und Seidenstoffe, Bänder und Spitzen verkauft. Sie war sehr lernbegierig und traurig, dass sie nur so wenig lernen durfte. Ihre Muttersprache war Jiddisch, aber sie sprach auch Polnisch und ein sehr gutes Französisch. Alle ihre Schwestern haben mit 18, 19 oder 20 Jahre geheiratet, und sie war schon 28 Jahre alt. Das war damals ein beinahe schon 'greisenhaftes' Alter, und so hat man dann ihre Hochzeit arrangiert. Meine Eltern bekamen vier Töchter:

Meine Schwester Helene Thau, geborene Wachtel, wurde am 27. Oktober 1919 in Wien geboren. Helli ist vor 1 ½ Jahren hier in Wien gestorben. Sie hat den Krieg in New York überlebt, hat dort Sam Thau geheiratet und hat zwei Söhne: Kenny und Norman. Kenny lebt in Wien und ist Professor für Psychiatrie im Allgemeinen Krankenhaus. Norman lebt in Paris und ist Professor an der Sorbonne. Kenny hat eine Nicht-Jüdin geheiratet und hat zwei Kinder: Max ist ungefähr 4 ½ und Valery ist zwei Jahre alt.

Else Stock, jüdisch Noemi, geborene Wachtel, wurde in Wien am 9. Mai 1921 geboren. Sie ist mit einem Kindertransport 6 in einen Kibbutz 7 nach Palästina gekommen. Dort hat sie ihren Mann Ernst Stock kennen gelernt und geheiratet. Sie war bei den ATS [Anm.: Fraueneinheit in der britischen Armee] und hat Lastwagen und Ambulanzen gefahren. Ihr Mann war auch beim Militär. Sie haben einen Sohn und Zwillingsmädchen. Der Sohn lebt in Wien, ist verheiratet und hat eine Tochter. Er ist kaufmännischer Leiter der Wiener Ärztevereinigung. Eine Tochter ist in Cuneo bei Turin verheiratet und hat zwei Söhne, Luca und Ilja. Die zweite heißt Daphne, hat nicht geheiratet, lebt in Wien und ist Psychoanalytikerin.

Meine jüngste Schwester Blanka Horowitz wurde am 23. Juli 1924 in Wien geboren. Sie hat zwei Söhne und lebt in der Schweiz.

Meine Kindheit

Ich wurde am 13. August 1915 in Wien geboren. Wir haben in einer Dreizimmerwohnung in der Krummbaumgasse, am Karmelitermarkt, im 2. Bezirk, gewohnt. Meine Eltern hatten ein ganz großes Import-Exportgeschäft an der Ecke Marc-Aurel-Straße, Hoher Markt. Da ging es Stufen hinauf - uns hat die ganze Häuserfront gehört. Diese Ecke gibt es nicht mehr, sie wurde zerbombt. Deshalb schaut die Marc-Aurel-Straße heute auch ganz anders aus als damals. Anfangs war das Geschäft sehr groß, dann mussten meine Eltern jedoch Lokalitäten abgegeben; zum Schluss bestand es nur mehr aus einem Raum. Meinem Vater gehörte aber außerdem noch das Kleiderhaus 'Tip Top' auf der Mariahilferstraße, im 6. Bezirk, gleich neben dem berühmten Kaufhaus 'Herzmansky'.

Meine Mutter hat im Geschäft mitgearbeitet, und wir hatten Kindermädchen und eine Köchin. Ich kann mich auch erinnern, dass ich in einen Kindergarten mit großen weißen Türen gegangen bin.

Mama ist mit uns öfters nach Italien gefahren, Vater aber nie. Einen Sommer waren wir mit einer Kindergruppe in Grado [Italien]. Eine Wiener Ärztin hatte Kinder für die Ferien nach Italien gebracht. Dort haben wir in einem Kinderheim gelebt, was uns sehr gut gefallen hat.

Unsere Wohnung war in der Nähe der Sperlgasse, wo es bis heute eine Schule gibt. Als ich in die Schule kommen sollte, war mein Jahrgang überfüllt. Deshalb musste ich vier Jahre lang in die Volksschule in der Augartenstraße gehen. Nach der Volksschule war ich fürs Gymnasium in der Rahlgasse, im 6. Bezirk, angemeldet. Das war ein Gymnasium mit Latein und Griechisch. Aber Ende der vierten Klasse Volksschule bekam ich Scharlach. Mama hat mich nicht ins Spital gehen lassen und mich zu Hause gepflegt. Meine drei Schwestern hat sie mit den Großeltern nach Baden bei Wien geschickt. So bin ich krank zu Hause gelegen und habe den Aufnahmetermin ins Gymnasium versäumt. Wir Kinder hatten Klavierunterricht zu Hause, und da hat meine Mama sehr gejammert und sich bei unserer Klavierlehrerin ausgeweint. Die Klavierlehrerin hatte eine andere Schülerin, die in der Schwarzwaldschule 8 angemeldet war, und da hat meine Mama gemeint, ich könnte auch dorthin gehen. Das war dann ein großes Glück, denn die Schule hat mir sehr gefallen - ich war jeden Tag begeistert. In der Schwarzwaldschule habe ich auch meine Matura gemacht.

Meine Mutter war sehr fromm. Wir hatten einen koscheren Haushalt 9. Am Schabbat wurden Kerzen angezündet, und jeder Feiertag wurde festlich begangen. Wir hatten auch für uns reservierte Sitze im Leopoldstädter Tempel. Den Tempel gibt es nicht mehr, der wurde 1938 zerstört. Mein Vater war weniger fromm. Ihm hat es nichts ausgemacht, am Schabbes mit der Straßenbahn zu fahren, was meine Mutter nie gemacht hätte. Aber auf die Kerzen am Freitagabend hat er großen Wert gelegt. Als die Eltern meines Vaters wenige Jahre nacheinander gestorben sind, ist er Schiwe 10 gesessen und ein ganzes Jahr lang jeden Tag in den Tempel zum Beten gegangen. Aber ich denke, bei ihm war es mehr Tradition als Frömmigkeit. Mein Vater war mit Herzl 11 befreundet. Sie haben sich oft getroffen, und mein Vater war vom Zionismus sehr beeindruckt. Aber nach Palästina ist er nicht gegangen.

Da meine Mutter keine Söhne hatte, sondern nur Töchter, konnte sie keine Bar Mitzwah 12 vorbereiten. Darum hat ein Rebbe [Anm.: jiddisch für Rabbiner] vom polnischen Tempel - ich kann mich an seinen langen Bart erinnern - meiner Schwester Blanka und mir, ich war ungefähr elf Jahre alt, Hebräisch und ein bisschen Talmud 13 beigebracht. Meine anderen zwei Schwestern wollten nicht.

Meine Mutter war zumindest jedes Jahr einmal in Lemberg bei ihren Eltern, und die Tante Anna, die in Wien gewohnt hat, ist auch zu den Eltern gefahren.

Mein Vater war geschäftlich viel in der Tschechoslowakei und Polen unterwegs. Wir haben ihn nur selten gesehen, aber wir haben ihn vergöttert. Er hat sich sehr für Musik interessiert, war sehr musikalisch und hat mich ein paar Mal in die Oper mitgenommen. Die Mama ist eigentlich nie mitgegangen.

Mein Jugendfreund hieß Erich Goldschläger. Er hat in unserer Nähe gewohnt, und ich kann mich noch genau an seine Eltern erinnern. Als wir Kinder waren, sind wir an den Feiertagen immer im Tempel herumgelaufen, während die Erwachsenen gebetet haben. Sogar auf dem Dachboden waren wir. Erich Goldschläger hat später Medizin studiert. Er ist nach Palästina emigriert, und so lange ich in Israel war, waren wir sehr eng befreundet. Er hat dann in Beirut [Libanon] sein Studium zum Psychiater abgeschlossen. Er hat mich zu Betar 14 gebracht. Das war die Jabotinsky-Formation 15, eine zionistische Bewegung. Im Herbst 1933, nach der Matura, habe ich begonnen Medizin zu studieren.

Bei Betar habe ich meinen Mann, Julian Semenowsky und seinen Bruder Konstantin kennen gelernt. Einmal hat unsere Kwuzah [Anm.: hebr. für Gruppe] einen Ausflug nach Bratislava gemacht. Wir haben den letzten Zug nach Wien versäumt, und die Burschen und Mädchen haben sich in der Stadt in Lokalen verteilt. Einige sind am Bahnhof sitzen geblieben, um auf den Morgenzug zu warten, denn Geld für ein Hotel hatten wir nicht. Wir sind irgendwie ins Gespräch gekommen. Das war der Anfang zwischen meinem Mann und mir, diese Nacht am Bahnhof in Bratislava.

Mein Mann, Julian Semenowsky wurde am 23. Dezember 1911 [Anm.: 10. Dezember nach dem orthodoxen Kalender] in Odessa geboren. Seine Eltern Marc und Sonja Semenosky waren Werftbesitzer und sehr wohlhabend. Sein Bruder Konstantin, Kolja genannt, war ein Jahr älter als mein Mann. Die Familie war vor der russischen Armee nach Belgien geflüchtet, wo sie ein einige Jahre blieben. Dann kamen sie nach Wien, wo mein Schwiegervater eine Stelle als Handelsreisender für die Firma Lang bekam. Sie blieben in Wien, bis die Deutschen 1938 einmarschierten und sind dann zurück nach Belgien geflüchtet. Nach dem 2. Weltkrieg kamen sie zu uns nach Jerusalem.

Während des Krieges

1936 haben wir geheiratet. Mein Mann hat studiert, er hatte 1938 gerade sein Studium in Wien beendet und war von Beruf Dentist. Ich habe kurz aufgehört zu studieren und später wieder angefangen. Nach dem Anschluss 1938 musste ich das Studium abbrechen. Mein Mann war gerade 14 Tage in Wien. Er hatte bei der Heimwehr 16 eine hohe Funktion und hatte schreckliche Angst, dass alle Heimwehrleute sofort verhaften werden. So ist er zwei, drei Tage nach dem Einmarsch der Deutschen über die March, einen kleinen Fluss an der Grenze zur heutigen Slowakei, geschwommen. Mein Vater hat ihm dabei geholfen, denn er kannte Leute von den Donauschiffen. Einer von ihnen hat Marc bis zur March geführt und ihm gesagt: 'Da drüben ist die Tschechoslowakei, schwimm hinüber.' Als er aus dem Wasser gestiegen ist, wurde er angeschossen, und man hat ihn in Bratislava ins Gefängnis gesperrt. Ein tschechischer Zahnarzt-Kollege kannte einen Gefängniswärter, hat ihn bestochen und meinen Mann aus dem Gefängnis geholt. Ein tschechisch- jüdischer Kollege nahm ihn auf, der in Wien mit ihm an der Poliklinik gearbeitet hatte. Der hatte von illegalen Transporten nach Palästina gehört, die aus Griechenland weggehen sollten. Mein Mann ist mit der Bahn nach Athen gefahren und traf auf dem Bahnhof in Athen einen Freund aus Innsbruck. Sie hatten Hunger, aber kein Geld. Also sind sie zur jüdischen Gemeinde gegangen, wurden aber hinausgeschmissen. Die jüdische Gemeinde wollte prüfen, ob mein Mann wirklich jüdisch ist, und sie haben ihn aufgefordert, das 'Schma Israel' 17 zu sagen. Das hat er nicht gekonnt.

Dann ist meinem Mann die großartige Idee gekommen, zur weißrussischen Gemeinde zu gehen. Die haben ihn freudig aufgenommen, denn russisch konnte er ja. Sie haben ihnen zu essen gegeben, und am Hafen haben mein Mann und sein Freund dann das Schiff gefunden, das nach Palästina ging. Als sie dort ankamen, konnten sie nicht anlegen, weil die Engländer keine Juden herein gelassen haben. Aber sie sind dann bei Netanya [Anm.: Stadt in Israel] an Land geschwommen.

Ich bin mit einem illegalen Palästina-Transport aus Wien weggefahren. Wir wurden in Arnoldstein, an der italienischen Grenze, aufgehalten, weil das Schiff, das uns in Bari abholen sollte, nicht angekommen war. Die Italiener haben uns nicht herein gelassen, und so mussten wir auf der deutschen Seite bleiben. Der Zug ist drei Wochen an der Grenze gestanden - ohne Essen, ohne Trinken, ohne Toiletten. Aber das habe ich erst später erfahren. Nach ein paar Tagen ist mein Vater plötzlich am Bahnhof in Arnoldstein erschienen: Nachdem ich aus Wien weggefahren war, ist mein Zertifikat 18 nach Palästina gekommen. Mein Vater hat den ganzen Zug abgesucht, bis er mich gefunden hat. Daraufhin hat der Leiter des illegalen Transports gesagt: 'Da musst du jetzt aussteigen. Du gehörst nicht mehr zu uns.' So sind mein Vater und ich die ganze Nacht am Bahnhof gesessen. Obwohl es September war, war es nicht kalt. Die Bahnhofsbeamten haben uns Kaffee gebracht und waren furchtbar nett zu uns. In der Früh sind wir mit dem ersten Zug nach Wien zurückgefahren. Ich bin aufs Palästinaamt 19 gegangen, habe meine Papiere in Ordnung gebracht und bin dann ein paar Tage später legal nach Italien gefahren. Als ich Arnoldstein passierte, stand der Zug noch da. Die mussten dann zurück nach Wien und über die Donau nach Palästina.

Meine Schwester Helene ist zum Bruder meines Vaters nach Amerika geflüchtet.

Else ist mit einem illegalen Transport nach Palästina gekommen. Auch sie ist in Netanya in der Nacht heimlich vom Schiff ans Land geschwommen.

Blanka, die Jüngste, hat ganz großes Pech gehabt. Sie ist im November 1939 aus Wien mit einem Schiff die Donau hinunter gefahren. Das Schiff blieb in Jugoslawien liegen 20. Blanka wurde gerettet, denn sie war unter 18, und die 15-18jährigen wurden gerettet. Alle anderen wurden ermordet, auch ihr Freund. Die Männer wurden erschossen, die Frauen und Kinder in Lastwagen vergast.

Blanka hat dann in Palästina bei einer Schifffahrtsgesellschaft gearbeitet.

Auch meine Mutter ist mit einem illegalen Transport über die Donau nach Palästina gekommen. Das Schiff wurde von den Engländern aber gekapert, und die Flüchtlinge wurden im Anhaltelager Atlith, bei Haifa, eingesperrt. Von dort wurden sie mit einem Schiff nach Mauritius, im Indischen Ozean, deportiert. Meine Mutter kam dann 1945 nach Palästina.

Mein Vater hatte seine Frau und seine vier Töchter aus Wien weggeschickt, blieb aber selbst den ganzen Krieg über in einer Wohnung als U-Boot 21 versteckt. Die Wohnung war im 2. Bezirk, in einem seiner Häuser. Die Hausbesorgerin dieses Hauses hieß Frau Melzer. Ich weiß noch, dass meine Mutter sich vor dem Krieg immer aufgeregt hat, weil mein Vater die Hausbesorgerin per 'Gnädige Frau' angesprochen hat und ihr Weihnachten und Ostern Geschenke gebracht hat. Diese Frau Melzer hat vor die Tür zu einem Kabinett [Anm.: kleines Zimmer] in einer leeren Wohnung einen Kasten gestellt, so dass niemand sehen konnte, dass da noch ein Zimmer war, und sie hat meinen Vater mit Nahrung versorgt. Er hat aber sein Versteck von Zeit zu Zeit verlassen und ist in die Stadt gegangen, um 'Geschäfte' zu machen. Einmal - es war kurz vor Ende des Krieges - hat jemand meinen Vater in der Straßenbahn vor dem Parlament erkannt und geschrieen: 'Das ist ein Jud, der trägt keinen Stern!' Der Schaffner ließ die Straßenbahn anhalten und rief nach einem Polizisten. Der Polizist kam und zerrte meinen Vater auf die Straße. Nachdem die Straßenbahn weitergefahren war, sagte er zu meinem Vater: 'Jetzt schleich dich [Anm.: wienerisch für verschwinde], du Trottel.'

Mein Mann hat in Palästina sehr schnell Arbeit gefunden. Er arbeitete als Zahntechniker für zwei Zahnärzte, die er noch aus Wien gekannt hat. Der eine hieß Albert Shalit und war der Bruder eines sehr bekannten Schriftstellers. Er war bei der Civilian Guard [Anm.: britische Hilfspolizei]. Wenn man sechs Monate bei der Civilian Guard war, hat man die Staatsbürgerschaft bekommen.

Unser Freundeskreis in Palästina bestand zum großen Teil aus Österreichern und Deutschen. Die deutschen Juden in Palästina waren ungemein deutsch. Mein Mann ist sehr ungern ausgegangen, hat es aber geliebt, wenn möglichst viele Leute zu uns zu Besuch gekommen sind. In Jerusalem hab ich dann oft Kartoffelsalat für Freunde gemacht - österreichische und deutsche Juden- die unsere Gäste waren. Wir haben in Jerusalem gelebt, aber ich wollte immer nach Tel Aviv, weil Tel Aviv moderner war.

Als ich nach Palästina kam, habe ich bereits ein bisschen Hebräisch verstanden, gesprochen und geschrieben. Ich habe dann die Sprache sehr schnell erlernt. Mein Mann hat nie richtig Ivrit [Hebräisch] gelernt. Er hat zum Beispiel seine Patienten gefragt: 'jesch koew?', das heißt eigentlich 'gibt es tut weh?', und ist natürlich vollkommen falsch. Es tut mir heute noch weh, wenn ich das wiederhole. Er hatte kein Talent für Hebräisch. Aufgrund seiner Kindheit in Odessa hat er perfekt Französisch und Russisch gesprochen. Deutsch hatte er dann in Deutschland gelernt.

Vor der Geburt meines Kindes habe bei der britischen Armee in einem Büro der Royal Engineers [Pioniercorps] gearbeitet. Gleichzeitig war ich im Untergrund gegen die Briten tätig. Bei uns zu Hause fanden viele Versammlungen und Vorbereitungen für Aktionen statt. Ich habe mitgemacht, bis ich schwanger wurde. Dann haben sie gesagt, dass eine Frau mit einem Kind unzuverlässig ist. Als der Bauch zu sehen war, hat mein Vorgesetzter bei der Arbeit, ein britischer Oberst, gesagt, man könne nicht mit Soldaten arbeiten, wenn man ein Kind erwartet. Also musste ich auch meine Arbeit bei den Engländern aufgeben. Ein halbes Jahr vor Ende des Krieges wurde dann am 19. Oktober 1944 meine Tochter Dalia Charlotte geboren.

Rückkehr nach Wien

Meine Schwestern und ich hatten einen einzigen Grund nach Wien zurückzukehren. Meinem Vater gehörte ab 1947 das 'Hotel de France' am Ring, das seit 1945 ein Lazarett für französische Soldaten war. Mein Vater hatte versucht, die Franzosen herauszukriegen, aber es war ihm dann zuviel. So hat er seine vier Töchter mit ihren Ehemännern gerufen und jeder seiner Töchter einen Viertelanteil des Hotels geschenkt. Mein Schwager Ernst Stock, Elses Mann, den meine Schwester in Palästina kennen gelernt hatte, war in der Jewish Brigade 22, und er war der Erste, der nach Wien gekommen ist und meinen Vater getroffen hat. Meine Schwager Ernst Stock und Kurt Horowitz haben dann das Hotel geführt.

Ich wollte absolut nicht zurück nach Wien. Ich war glücklich in Israel und habe geheult, als ich nach Wien zurückgefahren bin. Ich habe sogar Freunde gebeten, meine Tochter bei sich zu behalten und nicht nach Wien zu lassen, damit ich nach Israel zurückkommen muss. Daraus ist dann aber nichts geworden.

Meiner Tochter, die damals elf Jahre alt war, haben wir erzählt, wir fahren nur für drei Monate nach Wien. Das wirft sie uns bis heute vor. Sie hat ja alles zurückgelassen: ihre Freunde, ihre Schulsachen und das Spielzeug. Und wir haben uns weggeschlichen, um von unseren Freunden nicht als Deserteure beschimpft zu werden.

Am 9. November 1957 ist mein Vater im Spital in der Pelikangasse gestorben. Er hatte ein Nierenleiden und Diabetes. Trotzdem er sehr viele Häuser gekauft und verkauft hatte, waren nach seinem Tod die Unterlagen nicht mehr auffindbar. Das war sehr merkwürdig.

Meine Mutter arbeitete nach dem Krieg in ihrem Konfektionsgeschäft 'Tip Top' in der Mariahilferstraße. Sie starb am 18. Juli 1971 in Baden bei Wien und wurde auf dem Wiener Zentralfriedhof am IV. Tor begraben.

Nach dem Krieg habe ich in Wien zwei Schulfreundinnen wiedergesehen. Eine war Kommunistin, also gegen die Nazis, mit der habe ich mich öfters getroffen. Aber dann hat sie irgendetwas gesagt, was mich geärgert hat, und ich habe sie nicht mehr getroffen. Die andere, die eindeutig für Hitler war, traf ich bei einer Zusammenkunft in meiner alten Schule. Man hatte mit Müh und Not ein paar Mädchen aus meinem Jahrgang gefunden. Dann gab es auch noch eine Ärztin, die ich einmal getroffen habe; die war sehr katholisch.

Ich bin nach dem Krieg fast gar nicht mehr in die Synagoge gegangen, aber meine Tochter ging zusammen mit meinen Eltern. Mein Vater hat nach dem Krieg die Renovierung des Tempels mitfinanziert.

Meine Tochter hat in Wien maturiert und an der Wirtschaftsuniversität studiert. Dann hat sie Thomas Gordon Smolka geheiratet. Ich bin glücklich darüber, ich habe einen Sohn dazu bekommen und drei Enkel: Alexander Marc [geboren 1965], Felix Albert [geboren 1967] und Ruth Merle [geboren 1971].

Als der Vater meines Schwiegersohns gestorben ist, sind sie nach England übersiedelt. Ich habe meine Tochter sehr oft in England besucht und sogar meinen kranken Mann mitgenommen.

1980 waren mein Mann und ich in Israel und haben seinen Bruder Konstantin besucht, der inzwischen auch schon gestorben ist. Einen Tag, bevor wir nach Hause fahren wollten, hat mein Mann einen Schlaganfall bekommen. Er war dann längere Zeit in einer Rehabilitationsklinik. Er war acht Jahre lang sehr krank, und ich habe ihn zu Hause gepflegt. Ich wollte ihn nicht in ein Heim geben. Im Jahre 1988 ist er gestorben.

Später haben meine Tochter und mein Schwiegersohn beschlossen, nach Amerika zu gehen. Jetzt habe ich schon fünf Urenkelkinder und ein sechstes ist unterwegs. Alexander Marc hat vier Kinder: Tevya Peter, Aviel Max, Michaela Fanny, und Johanna Miriam. Felix Albert, seine Frau heißt Daphna Ruth und ist eine geborene Guttmann, ist Vater der kleinen Rebekka Lotty, sie erwarten im März 2003 einen Buben.

Ich wollte eigentlich immer weg aus Wien, habe die Entscheidung aber immer hinausgeschoben. Ich hatte zwei Operationen, die ein Vermögen gekostet haben. Deshalb will mich keine Krankenkasse mehr versichern. Die letzten zehn Jahre waren ein dauerndes hin und her. Ich besuche meine Kinder in Amerika regelmäßig, anfangs lebten sie in New York, jetzt sind sie in Boca Raton in Florida. Ich war mir nicht sicher, ob ich zu meiner Familie nach Amerika gehen soll oder nicht.

In Österreich fühle ich mich fremd und nicht dazu gehörend, obwohl ich hier geboren bin und die Schule besucht habe. Ich habe kaum Kontakt mit Österreichern, und wenn, dann bleibe ich auf Distanz. Wenn ich Freunde habe, dann sind das Juden. Ich hätte nicht aus Israel zurückkommen dürfen, ich wäre in Israel sehr glücklich gewesen. Wann immer ich dort war, habe ich den halben Flug zurück geheult. Das war mein zu Hause - trotz der Lage, in der sich das Land befindet.

Zwei meiner Schwestern leben noch. Zu Blanka habe ich einen engen Kontakt, auch zu ihren Kindern. Sie leben in Straßburg [Frankreich] und sind sehr fromm. Die Söhne gehen nicht auf eine Universität, sondern in eine Jeschiwa. Als ich das letzte Mal zu Pessach 23 dort war, habe ich nicht bei ihnen gewohnt, weil sie mir einfach zu religiös sind.

Während vieler Jahre habe ich in Mauer bei Wien und in Hietzing [14. Bezirk] gewohnt. Seit einigen Monaten wohne ich wieder in der Wohnung, die mein Vater nach dem Krieg für meinen Mann und mich gefunden hatte. Damit bin ich sehr zufrieden. Ich gehe regelmäßig Bridge spielen und komme so unter Leute. Meine Mutter hat immer gesagt: Bridge ist die beste Altersversorgung. Manchmal lädt man zu sich ein - da muss man einen Tisch decken. Oder man spielt bei anderen - da muss man sich anziehen, sich frisieren und irgendwo hingehen. So kann man nicht zu Hause verkommen.

Glossar

1 Jeschiwa [Pl

Jeschiwot; hebr]: Talmudhochschule. Jeschiwot gab es schon zur Zeit des zweiten Tempels, als die Inhalte des Talmuds noch mündlich weitergegeben wurden.

2 Affidavit

Im anglo-amerikanischen Recht eine schriftliche eidesstattliche Erklärung zur Untermauerung einer Tatsachenbehauptung. Die Einwanderungsbehörden der USA verlangen die Beibringung von Affidavits, durch die sich Verwandte oder Bekannte verpflichten, notfalls für den Unterhalt des Immigranten aufzukommen.

3 Spanische Grippe

weltweite Pandemie, welche zwischen 1918 und 1920 mindestens 25 Millionen Todesopfer forderte. Eine Besonderheit der Spanischen Grippe war, dass ihr vor allem 20- bis 40-jährige Menschen erlagen.

4 Schabbat [hebr

: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen. Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

5 Ghetto Warschau

1940 von den Nationalsozialisten errichtet, war das größte Ghetto seiner Art. Hierher wurden insgesamt 500.000 Juden aus dem deutschen Reichsgebiet und anderen besetzten Ländern deportiert. Im Juli 1942 begann die Deportation in die Vernichtungslager. Am 19. April 1943 erhoben sich etwa 60000 Menschen im Ghetto. Die SS beschloss, das Ghetto zu vernichten und marschierte ein, stieß aber auf Widerstand. Letztendlich zündeten die Deutschen das Ghetto Haus für Haus an. Am 8.Mai 1943 besiegten sie die letzten 120 Kämpfer. Nur wenige konnten fliehen.

6 Kindertransport

Kurz vor Ausbruch des Zweiten Weltkriegs rief die britische Regierung eine Rettungsaktion ins Leben, um Kinder vor dem Nazi- Terror zu bewahren. Zehntausend größtenteils jüdische Kinder aus deutsch besetzten Gebieten wurden nach Großbritannien gebracht und von britischen Pflegeeltern aufgenommen.

7 Kibbutz [Pl

: Kibbutzim]: landwirtschaftliche Kollektivsiedlung in Palästina, bzw. Israel, die auf genossenschaftlichem Eigentum und gemeinschaftlicher Arbeit beruht.

8 Schwarzwaldschule

Von Eugenie Schwarzwald [geb. Nußbaum] gegründete reformpädagogisch ausgerichtete Schulanstalt. ,Die Schule muss versuchen, eine Künstlereigenschaft, die alle Kinder besitzen, die Vitalität, zu erwecken und zu erhalten.' [Eugenie Schwarzwald]. Schwarzwalds Reformideen bildeten die Grundlage für Otto Glöckels umfassende Schulreform nach 1918.

9 Koscher [hebr

: rein, tauglich]: den jüdischen Speisegesetzen entsprechend.

10 Schiwe od

Schiwa [jidd. bzw. hebr.: sieben]: jüdischer Brauch; bezeichnet die sieben strenge Tage der strengen Trauer nach dem Begräbnis eines nahen Angehörigen. Während der verlässt man das Haus nicht, trägt keine festen Schuhe und sitzt auf niedrigen Schemeln. Man soll nicht arbeiten und sich auch nicht mit dem Studium der Tora beschäftigen, weil das als eine Freude erachtet wird.

11 Herzl, Theodor (1860-1904)

jüdisch-österreichisch Schriftsteller, Publizist, Journalist und zionistischer Politiker. Als Korrespondent der Wiener Tageszeitung 'Neue Freie Presse' Zeuge des Prozesses gegen Alfred Dreyfuß schrieb er 1896 sein Buch 'Der Judenstaat', das wesentlich zur Gründung des Staates Israel beitrug. Herzl forcierte die Idee einer organisierten Emigration von Juden in einen eigenständigen Staat und initiierte den politischen Zionismus. 1897 auf dem 1. Zionistischen Weltkongress in Basel wurde Herzl zum Präsidenten der zionistischen Weltorganisation gewählt.

12 Bar Mitzwah [od

Bar Mizwa; aramäisch: Sohn des Gebots]: die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen.

13 Talmud

wörtl: Lehre; wichtigstes nachbiblisches Buch des Judentums, Gesetzeskodex.

14 Betar

revisionistische zionistische Jugendbewegung. Betar ist eine Abkürzung und steht für 'Brit Josef Trumpeldor'. Die Bewegung wurde im Jahr 1923 in Riga [Lettland] gegründet.

15 Jabotinsky, Wladimir Zeev [1880 - 1940]

zionistischer Politiker und Autor. Gründer der Jüdischen Legion im 1. Weltkrieg. Aufgrund von Differenzen mit Chaim Weizmann, dem Präsidenten der Zionistischen Welt- Organisation verließ er diese und gründete 1923 die Revisionistische Partei und deren Jugendbewegung Betar, die ideologischen Vorgänger der heutigen Likud-Partei.

16 Heimwehr

Zusammenschluss [in Österreich] verschiedener Selbstschutzverbände nach Ende des Ersten Weltkriegs. Wurde dann zum militärischen Arm des Christlichsozialen sowie des Deutschnationalen [Großdeutschen] Lagers als Gegengewicht zum Republikanischen Schutzbund. 1930 Bekenntnis zum Austrofaschismus. Im Ständestaat [1934-1938] erfüllte sie polizeiliche und sicherheitstechnische Aufgaben.

17 Schma Israel [hebr

Höre Israel]: Gebet - beinhaltet das zentrale Glaubensbekenntnis des Judentums: das Bekenntnis zur Einheit und Einzigkeit Gottes sowie mehrere zentrale Gebote des Judentums. Es wird von gläubigen Juden dreimal täglich gebetet.

18 Zertifikat

Einwanderungserlaubnis in das von Großbritannien verwaltete Mandatsgebiet Palästina.

19 Palästinaamt

gehörte der Jewish Agency organisierte bis zu seiner Schließung 1941 die Ausreise von Juden aus Nazi-Deutschland. Es verhalf etwa 50000 Menschen zur Auswanderung. Hatte anfangs gute Kontakte mit den Nazis, welche daran interessiert waren, daß möglichst viele Juden aus Deutschland emigrieren.

20 Kladovo

Kladovo ist ein serbisches Dorf an der Donau. Der 'Kladovo- Transport' ist der [misslungene] Versuch, über 1000 Juden von Bratislava aus über die Donau nach Palästina zu bringen und so zu retten. Das Schiff erreichte Kladovo und die Flüchtlinge blieben dort stecken. Nur etwa 200 Jugendlichen gelang es wenige Tage vor dem Überfall auf Jugoslawien [April 1941] nach Palästina zu entkommen.

21 U-Boot

Bezeichnung für Juden, welche versuchten, die Nazi-Zeit mit Hilfe einer gefälschten Identität zu überleben.

22 Jüdische Brigade [Jewish Brigade]

1943 aufgestellte ausschließlich jüdische Einheit von palästinensischen Juden innerhalb der britischen Armee. Bestand aus 5.000 Soldaten und wurde im September 1944 in Italien eingesetzt. Insgesamt dienten während des Krieges mehr als 30.000 palästinensische Juden in der britischen Armee.

23 Pessach

Feiertag am 1. Frühlingsvollmond, zur Erinnerung an die Befreiung aus der ägyptischen Sklaverei, auch als Fest der ungesäuerten Brote [Mazza] bezeichnet.

Irina Khokhlova

Irina Khokhlova 
St. Petersburg, 
Russia 
Interviewer: Mira Sokolova 

Family background

I was born in Leningrad in 1939. My great-grandfather was from Rogachev. His family name was Volokh. Some people say he lived to 106, others, to 116. My great-grandfather had three wives. Our family originates from his third marriage. He spoke Yiddish and was very religious. He was very willful and, in a way, harsh and authoritative. But he did all he could to give his children some education – not higher or intellectual education, but a vocational one.

For example, my grandfather Abram was a tailor, a very skillful tailor. He was born in Rogachev and later moved to Gomel. The name “Volokh” is very rare and means “alien.” You understand why “alien” – we are all aliens.

Grandfather Abram had a big family: five sons and two daughters. Grandmother was a housewife – she took care of her family. They knew and observed Jewish holidays. They mainly spoke Yiddish, but Russian and Byelorussian, as well. Grandfather used to wear European dress; he wore a tie and a neat suit. His manner of speech and behavior were very similar to those of Gorky. He was a short, thin, nimble man with a good sense of humor. He wore a small beard and a trimmed moustache. 

Grandmother was a stout, even massive, woman, 1½ times as tall as Grandfather. She wore European clothes and smoothly combed hair. Her name was Stysha. The children had Jewish names: the elder son, my father, was Chaim, then David, Nahum, Samuel and Boris. Their daughters were Fanya and Sara. They all got their primary education in a Jewish school – in cheder. Grandmother was the head of the family. Self-sufficient and high-handed, she could manage both her husband and the whole horde of children and grandchildren. Everybody obeyed her. 

On holidays they liked to drink and make the toast, “L’chaim,” but within limits. My grandparents and my father had a good ear for music and good voices. They often sang in Yiddish. Grandfather knew Hebrew; my father wrote him letters in this language. 

They lived in an ordinary wooden two-story house, which was surrounded by a garden. There were good yields of apples. But children are always children. They liked to explore neighbors’ gardens as well, for which they were often punished. They used to play tricks at school, too. Once their teacher’s beard was glued to his table when he fell asleep. 

My parents come from Belorussia. However, my mother, Roza Leikova, was born in Dnipropetrovsk, Ukraine. I do not know exactly why my grandfather took my grandmother there for a period of time. Unfortunately, I do not know anything about my mother’s parents except that her father, Moshe Leikov, owned a small ice cream and lemonade factory. Weather conditions were extremely unfavorable one year, and he went bankrupt and died soon. The family moved to Rogachev. Ida Leikova was my grandmother on my mother’s side. I only know her name; I have no information about where she was born, how she earned a living or her relatives.

My mother completed four years in a Russian school. And Father, who was born in Rogachev, completed six years of a Jewish school there. He could speak and write Hebrew, spoke Yiddish and Russian, but with a Jewish accent. Both were Komsomol members. Back then, drama circles were very popular. Father was in a Jewish drama society. Mother had a wonderful voice. She came to the same circle. They met there, most probably in 1928. He used to sing and she danced. Both were young and handsome, with beautiful voices. Mother had fallen in love, desperately. Father being so handsome, she had lots of competitors.

In 1930 my father joined the Party. As a member, he was sent to Leningrad to study in a workers’ faculty, where he could work and study simultaneously. Mother rushed after him to Leningrad. Her name was Sheine-Reize, according to her birth certificate, but she changed it to Roza Mikhailovna for her passport. She had to change her Jewish name to enter a musical college. She was a very good performer on a mandolin, played some violin, and they advised her to go to Leningrad with an authorization from the Komsomol. But on the way, there was a tragedy – she was robbed. The worst thing was that her Komsomol card had been stolen. Then, to lose your Komsomol card could lead even to a death penalty. So, she had to live incognito in Leningrad. Nothing was said about entering any musical school. That is why she went to Father, who stayed in a hostel as a student of the workers’ faculty. For one year, they had lived as husband and wife.

Growing up

In 1932 their marriage was registered in a state office. Although my father was a communist, they did not forget Jewish traditions. Secretly they observed every Jewish holiday: Pesach, Purim and others. Mother was a good cook: she baked matzah, and cooked kneidlach, stuffed fish, goose, etc. Father concealed his knowledge of Hebrew and Yiddish. He had a good position at that time – he was chairman of an industrial association, which would be equal to the director of a footwear factory now. He was also the secretary of a Party organization. That is why we lived well before the war.

We lived in a shared apartment, where one room was ours. The building was in Smolninsky district, 10 minutes’ walk from Smolny. As a Party activist with many awards, my father was expecting a separate flat in a new building behind Smolny Cathedral, on Smolninskaya Embankment. He took part in the construction of that building.

Our apartment was in a former inn, built before the Revolution. There were four rooms in the flat. Our family occupied one of them. It was 20 square meters. Mother and Father first lived by themselves, then in 1933 my sister was born, me in 1939, and my brother in 1946. So, there were five of us living in that room. The next two rooms were occupied by the family of a Jewish woman, Antseva. She did all she could to take revenge on us for taking the room vacated after the previous dweller died – she had her own pretensions. Another room was occupied by a Jewish lady, Katsnelson, who sort of adhered to neutral policies. The common kitchen was big – about 15 square meters. An oven, stuffed with firewood, took up one-third of it. In the 1950s, they disassembled it and installed a gas stove. There was a bathroom with firewood heater. But we didn’t use it, because there was another stove in the room. We didn’t have enough firewood for all of them. We used to go to the famous Mytninskiye bath house.

In 1953, they installed steam heating and began to supply hot water and we could use our own bathroom. The corridor was long and narrow. One toilet for four families. In the morning we all had to queue up. There was a telephone, but in the Antsevs’ room. Antsev was a lawyer, and his wife didn’t permit the telephone to be in the corridor and wouldn’t let the rest of us use it. 

We had some books, but not many. At that time, acquiring books was a problem. Of Jewish books, I remember that we had a pre-Revolution edition of “History of Jewish Settlement in Russia.” We had the traditional collection of that time: Gorky, Pushkin, Lermontov – but not a big one. Mother and Father were keen on reading. Between themselves they mainly spoke Russian. But when they didn’t want us to understand, they would shift to Yiddish. My elder sister somehow understood Yiddish naturally, from birth. I was too small and not that gifted. I couldn’t comprehend what they were talking about. 

There were no holidays as such before the war. You could go on holiday as a bonus for hard work. Father used those to go to Gomel to visit his parents, whom he helped a lot, and his brothers and sisters, whom he also helped. Financially, he was the most well-to-do of them all. He used to take us for trips to Peterhoff, Pushkin, Pavlovsk. We went to Strelna, on the coast of the Finnish Gulf. Back then, picnics were very popular, and whole collectives of enterprises went together. We suffered no privations, because Father, as a managing Party member, was given an extra of 300 rubles for food. We went to restaurants and ate well. 

Around 1939, 1940, we had a maid. But Mother could only stand her for half a year. Mother was a very orderly, scrupulous person and couldn’t bear any untidiness. That’s why she brought us up by herself.

Father served his term in the army with such military commanders as Tukhachevsky and Yakir. He was awarded honorary diplomas for military service. His photos were printed in the papers of that time. In 1941, he was drafted again for training in the courses of the Higher Commanding Staff. 

During the war

Mother and two of us children were caught by the war in our summerhouse in Strelna, a resort just outside Leningrad. I was born in Strelna, where my parents spent one of the summers. In June 1941, when the Germans occupied Ligovo and were very close to Strelna, my mother, me and my elder sister went rushing along Peterhoff highway to Leningrad. There were a few traitors in our column, also trying to reach the city. One of those spies attempted to join us. He offered Mother help with her sack containing our belongings. But she felt something wrong and refused his help. Later he had been caught and he turned out to be a spy. If – God forbid! – Mother would have handed him our sack, we would have been shot as the spy’s accomplices. We ran to Leningrad and reached the center, where we lived, on foot.

From September 8, 1941, the blockade had been officially declared in Leningrad. We had no food supplies, so we began starving very soon. Mother received 125 grams of bread for each of us. In winter, when she had to go out, she put a pot of live coals at our feet to keep us warm. That’s how we survived through that terrible winter of 1942. Mother spent half a day queuing for the so-called bread. In reality, it was mill cake with glue. She used to cut each 125-gram piece into 5 parts, giving us 25 grams at a time. I had an advantage before my sister – I used to lick off the tiny crumbs of bread from the small white paper after the bread was cut, then kiss Father’s picture that stood on the table and ask: “Daddy, please, give me some more crumbs!” When Mother was leaving, she would hide the bread in a wall clock that my sister couldn’t reach. She was 7. At night, she would wake up every time Mother attempted to get inside the clock and take her share of bread. My sister would follow her every move and Mother managed to cut a little out of her 125-gram piece for us. 

When we were absolutely exhausted and Mother realized that we would not survive the blockade – we started to swell from hunger, and Mother withered so that she looked like she was 60, rather than 30 – she ran into the secretary of the Smolninsky district Party Committee. He knew our father very well. Mother told him that Father was at the front, near Stalingrad. The following day Mother went to the Committee, presented all the awards Father received before the war and asked that our family be evacuated. To give the secretary his due, he helped us to draw up papers. 

Mother knew that it was not permitted to take children across Ladoga Lake, because the temperature fell to minus-40 degrees Celsius. People died and their frozen corpses arrived on the other side. She managed to exchange what she could save of her bread ration for spirit and vodka in a hospital. Spirit and vodka always have been hard currency in this country. She used them to entreat those who were in charge of evacuation. Thus, having left behind everything – except blankets and pillows in which Mother could wrap us – we climbed into a railway van and traveled to Ladoga in terrible conditions. Once there, we were plunged into an open truck. Mother had muffled us up into all those blankets, leaving but small holes for breathing. Our aunt, the wife of father’s younger brother, her small son and a 16-year-old nephew accompanied us. The elder boy was sick and couldn’t move, so they pulled him on a sled.

This is how we crossed Ladoga and then again we were plunged into cattle railway vans and taken to Borisova Griva. Because it was very cold and the vans were not heated, I caught chilblains on my hands and legs, and, forgive me, my buttocks, for everybody had upset stomachs and the children used to empty them right into the open doors. I suffer from those chilblains until now.

In Borisova Griva we stopped to eat and wash. The live skeletons washed themselves in one and the same banya. We had some soup. Many died; because they couldn’t resist the temptation of gobbling their dinners. Immediately their bowels were twisted and they died. Mother divided our dinners into parts and gave us the soup in teaspoons, saving our lives in this way. 

From Borisova Griva we planned to go to Stalingrad to join our father. But we received a coded letter from him saying that the climate there was too bad for children, which meant that the situation near Stalingrad had become critical with the Germans approaching the city. Mother grasped it all and we headed for the Altai region, Siberia, to the village of Bystry Istok.

We have moved out of Leningrad in late February 1942, and we arrived to Bystry Istok in May 1942. We were given a small room with a hall for two families there. Mother devoted herself to agriculture. She had planted potatoes on a 10-square meter spot of land. She had protected the potatoes with tomatoes, so we had tomatoes on top and potatoes underground. Our aunt was a bookkeeper at a local dairy factory. She brought buttermilk from work – the leftovers from butter-kneading. That saved us. I was so weak that all my body was swollen and had boils. The abscesses burst, exposing naked flesh. The situation was so bad that doctors said I wouldn’t live for two weeks longer. On top of that, I caught malaria. I was lucky that a nurse from Leningrad advised Mother to have her blood transfused to me. However, they couldn’t take more than one syringe of blood from my mother; the blood just didn’t drip. But when I had that little blood transfused to my body, I started to get better. I am very thankful to Mother, that nurse and everyone who saved my life – I nearly died four times. 

Before 1944 we lived with my aunt. One could return to Leningrad only upon an invitation from relatives. My aunt had a sister in Leningrad and received an invitation. We had to stay in Siberia, without any livelihood. 

After Stalingrad, my father’s regiment was sent to the Crimea, where a part of his battalion was defending the Dzhankoi bridge and the other part was sent to provide security for the participants of Yalta conference. The Dzhankoi railway bridge on Sivash Lake was exposed to airplane attacks and was strategically significant in the Crimea. It was guarded by the regiment 1177 of the antiaircraft troops, under my father’s command. Father was highly respected by the soldiers. Once, in a conversation, he mentioned that his family was near Barnaul. It turned out that one of the soldiers was born near the place; it was his home. There were many convicts among those soldiers, they used to serve at the very front line.

The soldier was in prison for 10 years before the war, so he had not seen his relatives for 10 years. He said to Father: “If you trust me, you will let me go and see my family and I will bring yours here.” Father, violating service regulations, had taken the risk – now I can tell it. He was the battalion’s commander of staff. He gave the soldier two weeks, never telling anybody anything. Only the battalion commander was informed. On New Year’s Eve the soldier left for Barnaul.

At the same time, a fortuneteller told mother that a military man would come and take her away. We believed every little thing then, and Mother was waiting for Father. December 21 is my sister’s birthday. Mother prepared spirits for that day and kept waiting. Around that date, at night, there came a knock on the door. Mother saw a military man through a door slit. She didn’t even notice that the man was about 2 meters tall, whereas Father was of medium height. She decided he was our father. She opened the door and saw a completely frozen man. It was Alexei, sent by Father.

He had walked more than 30 kilometers in minus-30 degrees. Those who had been to Siberia would know what kind of frosts there are there! He was running all the way from the station not to his own family, but to ours, to tell Mother to prepare for the journey, and that he would take us to Father. He was absolutely frost-bitten and he was lucky that Mother had the spirits. She rubbed him, she fed him, she warmed him. Having spent two days at our place and partly recovered, he ran to see his family. He handed Mother a letter in which Father warned her to be cautious with Alexei, who had been a convict in the past, and although he fought well, she had better be on alert.

Mother was afraid that Alexei would never come back. He promised to return on the second day, but he came back only on the third. He helped Mother pack and hired a horse sled. I don’t know how he managed to do it, or where he got the money. He helped us into the sled and ran aside all the way to Barnaul railway station in a blizzard.

Alexei was a cardsharper. He taught Mother to play cards and used her as a partner. Mother couldn’t say refuse; she was afraid of him. And he said: “Keep quiet! I’ll show you everything.” When Mother tried to talk back, he asked: “What? Do you have the money to feed the children? And I promised comrade Volokh to bring his family safe and sound. Besides, I want you to look decent when we come.” He beat the whole carriage. And when Mother attempted to rebel, he said that, had the other players earned their money in a fair way, they would never have played cards. “Just do what I’m telling you,” he used to order, and Mother, too, defeated the other players. 

In three weeks we arrived to Sivash. I remember that we arrived at night. A bearded man lifted me up. And Mother said he was my father. Later, Father used to say that fortune protected him, because he always had a curl of my hair with him, which he had cut from my head without my mother’s knowledge. He carried it in his chest pocket. We lived in an earth-house. The earth-house had all the inconveniences: no stove, metal beds, mice, rats, bugs, what not! It was about 500 meters from the antiaircraft regiment. We loved in this den until late March 1945.

Because of dampness I had caught pneumonia and pleurisy there. To save my life, soldiers, standing knee-deep in cold water, collected salt in Sivash Lake. They sold it, and medicines were bought for me. After a month, Father was allowed to move us into an ordinary village house. I was taken to Simpheropol for an X-ray to check my lungs. It was there that I saw my first film in a cinema. It was “Charlie’s Aunt” – I still remember clearly. I also was on a trolley there for the first time. 

When I recovered, I started to bring my father’s dinners to his detachment. I saw antiaircraft guns. By the middle of April 1945 father’s battalion was moved to Zaporozhye, the so-called “Brezhnev area.” It was there, on the bank of the Dniper, close to a metal plant being restored by captive Germans, that Father’s battalion was quartered. Again we lived in an earth-house. At high water, the dwelling often flooded. There was Khortitsa Island close by, with fruit bases on it. Barges hauled out fruit. Sometimes barges turned over and people used to pull the fruit from the river. Soldiers used to sail to Khortitsa to buy fruit.

They took Mother sometimes, passing her off as a hospital nurse. Young guys were hungry for fruit, but had no money. So, they made big pockets inside their overcoats. They would approach the island in a stolen boat – former criminals, they were used to it – loaded their rucksacks with fruit, weighed them and, meanwhile, put some in their pockets. And their pockets could hold more then their rucksacks. When they learned how much the fruit in the rucksacks cost, they started to bargain with the sellers and deliberately did not come to an agreement, dumped the stuff, and left with heaps of fruit in their pockets. That’s how they fed us – watermelons, apples, peaches, plums.

After the war

We celebrated Victory Day, May 9, 1945, in our dugout. But adventures were not over yet. On May 11, when the Germans started the offensive in the rear again, we received a coded telegram, and were very scared. It turned out that several captive German soldiers had fled from the construction site of the metal plant, not far from us. They committed a murder in a nearby village to get some clothing and documents. Guards used to stand watch around our earth-house whenever Father was on duty. Thank God, everything ended up well.

Later, Father was allowed to send us to Zaporozhye. A lieutenant Levchenko, who was born there, served in Father’s battalion, and he took us with him. In the fall of 1945 Father was dismissed from military service and we left Zaporozhye. Father was offered a position in the army, but he was a civilian by nature. We moved to Leningrad via Moscow. 

We returned to our old room in Smolninsky district. It was plundered, but unoccupied. The neighbor who wanted to get our room kept it for herself all through the blockade. She believed we were killed or died in evacuation. She took part in the robbery. We saw our dishes at her place. There was a rich collection of records and a gramophone – these we found in the yard-keeper’s room. Some things were found in the communal services office. A few things remained intact: wine glasses and mother’s embroidery patterns. The key broke when the thieves attempted to unlock the old pre-war buffet. The robbers might have been too weak to pull it out. That buffet survived along with an old wardrobe, a sofa and a few chairs. The rest was either burned or stolen. Other neighbors, the caretaker and the chief of communal services bureau, met us quite warmly. But not the lady who tried to get our room. Unfortunately, she, being a Jew, had showed the maximum possible hostility toward us.

I went to school in 1946. I’ll remember the name of my first teacher, Anna Andreievna Schmidt, all my life. She was an ordinary woman, but she was very close to my mother. I was a very weak “blockade child.” I was admitted to school on condition that if it was too hard for me, I’d be released from studies. I already was able to read and write, so I settled down and became a regular pupil. My favorite subjects were mathematics and physics. The tutors used to say I was “technically minded.” We had a very good physics teacher, Vanichev, who liked me because I was not afraid to experiment with electricity. I can’t say I was an excellent pupil. I was not, but I was a very gifted child. I just had no room for studying at home. There were three of us studying at the same table. My elder sister’s memory was weak after bombings. Mother wouldn’t let me get up from the table before I helped my brother with his mathematics. I was very pressed for time. Apart from school, I attended a geological circle in the Palace of Pioneers. I didn’t need any private tutoring, because school studies were easy for me. 

In 1950 our good acquaintance Rusetsky, a lawyer, came one night to warn us of danger. He took away all pre-war papers in which his father’s name had been mentioned. His father was a friend of our family. A year later Rusetsky was arrested and repressed. During the search, our address was found in his papers, and Father was summoned for interrogation to the Big House. Father was dismissed from his job. Only a half-year later, friends helped him to get the position of a footwear shop superintendent out of town somewhere. During the period he was jobless, the family had no means. We were regularly visited by shoemakers who had worked under my father. They helped us out financially. But it was not without their help that he took to wine. It was really a great misfortune for our family.

I had a Jewish friend, Slava Efraimovich, in school. Then I had no idea of nationalities – Russian or Jewish. I acquired the understanding after graduation. I was among the five best mathematicians in class. At the graduation ball, the mathematics teacher and then the physics teacher said I could contact them if I did not enter an institute. They could help arrange my further study. But I didn’t see why I wouldn’t enter. Everybody was always saying that I alone of the whole class certainly would be admitted to a higher institution. They didn’t say anything about my naiveté. 

Naturally, I was not admitted. I got an excellent mark at the first exam – written mathematics. But in oral mathematics I received “satisfactory,” having heard the following words behind my back: “Pluck this one. We’ve got enough of them already.” And then I understood what I was.

Because I wasn’t admitted to the Institute of Water Transport, my teacher helped me enter the Radiotechnical College in 1956, the so-called “protection department,” consisting of culture- and sports-minded students. That college sent me to the Sixth International Youth Festival in Moscow. I participated in gymnastics performances and I was the leader of our team. The costumes were very interesting; it is still considered a significant achievement. First, the girls would come out in blue tennis dresses and exercise with hoops. Suddenly, we would squat and boys would stand up. Then the boys would squat and we would rise, but in pink dresses! The stadium was stunned. We wore pink dresses were under the blue ones. When we squatted, we would unfasten snaps at our shoulders and the pink blouse and skirt would fall. The effect was extraordinary. I have an honorary diploma for that performance. We also went in for skiing, cycling, a little of everything. 

I was a member of the Komsomol, because all the roads were blocked outside of it. They were blocked anyway, but more so without the Komsomol. At that time, one was scared to death at the very thought of showing his religious interests or going to a synagogue, so I had been to one for the first time when I was a student, on Simchat Torah. That was around 1962. I instigated for the whole group to flee from the lectures, so all of us – Russians, Tartars, Ukrainians – went to the merry holiday of Simchat Torah.

After graduation from college in 1957 I was qualified as a draftsman and designer. The college directed me to work in a scientific research institute of the military industry where I received a pass with a second grade of secrecy. I found myself in a secret department. You can understand what relation one can have to Judaism having access to secrecy matters. For example, my brother had a pen pal in Czechoslovakia. That correspondence was discontinued because of me, as we learned later. I was engaged in public work. I was the leader of the sector of culture in our Komsomol organization. 

In the summer of 1958 I tried to enter two institutes at once: the North-West Polytechnical Institute, where I passed all examinations with good marks in July, and the Bonch-Bruevich Institute of Electrical Engineering. There I got excellent marks for all exams except Russian language. Some adventure was waiting for me there. I attended the preparatory course under my friend’s name. She was too lazy to study, and I wouldn’t be admitted because of my nationality. I did very well and they even wanted to admit me without examinations. But then I burst into tears and confessed that my family name was Volokh, rather than Gavrilkina. The professors said that had I confessed earlier, I would have been admitted without examinations. But I passed my exams to the evening department of radio communication and broadcasting. I studied in the Bonch-Bruevich Institute for two years. All of a sudden, during one examination session, my eyes failed due to acute astigmatism and I had to move to the external studies department. I graduated from the Institute in 1965, when I had a 9-month-old baby. Of 200 students admitted to the external studies department, only I graduated. And within the scheduled time, too. I took a half-year leave only once – to take care of my newborn baby. My daughter was born on April 6, 1965, and I had to defend my diploma in June. So, after nine months I had defended my diploma. 

Marriage life and children

I got married in 1963. I met my future husband in 1960 at a ball dedicated to the 8th of March holiday in the Palace of Culture named after Kirov. A drunken guy tried to pick me up. He was handsome, but I can’t stand drunks and just couldn’t get rid of him. When he invited me to dance, I just turned my back on him and danced with the first man I came across. I never even looked at his face and asked him to dance. The man was my future husband. He was thin, small, frail, but a Jew! Boris Yankelevich, as I learned later. About his surname he said, as a joke, that I wouldn’t ever guess what it was: Khokhlov. He courted me for three years. In the meantime, frankly, I had other admirers. But he proved to be insistent and won me with his attitude, intrinsic charm and ability to get tickets to any performance I would fancy. How on earth he managed to do it, I still don’t understand. In 1963 Jerry Scott, the singer, came to Leningrad for the first time and tickets were impossible to obtain, but still he did that, and that determined my fate. I did agree!

My husband was born in December 1937. His father, Yankel Khokhlov, born in 1905, lived in Ukraine in the village of Khokhlovka – hence their family name. I do not know anything about his mother. 

He worked in the same company, but in another department, in a laboratory. Later he had me transferred to his lab. He was a student of the Polytechnical Institute. He weighed a little over 40 kilograms then, one meter sixty three centimeters high. But the inherent charm, wits and sociability make him attractive to this day. 

Our daughter Elena knew that she was a Jew from childhood. She encountered everyday anti-Semitism in school. When she was in the eighth grade, the geography teacher, quite a respected person, delivered a lecture explaining that Jews didn’t take part in the Great Patriotic War. My daughter is a girl with principles, so she approached the teacher after the class and said that she didn’t agree; her grandfather, a Jew, fought all through the war in the front lines and had been at Stalingrad. The teacher said she hadn’t realized my daughter was Jewish. Then Lena asked: “And if you knew I was Jewish, would you have given that lecture?” The teacher said, “I would have sent you out of the classroom and given the lecture anyway – such was the order by the Party organization.”

My daughter was an excellent pupil, the best in her class. She had been threatened for this, and once she even received a classmate’s note saying that if she was going to do so well, they would beat her. I didn’t keep silent either. I read that note at a general meeting of parents and said that if a hair fell from the head of my daughter, I wouldn’t write petitions, I would just kill that child! Yes, I’ll make my own justice. They listened to me quietly. After that, my daughter didn’t have any problems in her class. 

To improve our living conditions, I used to go to the Malkov market and Sennaya Square, the meeting places for those who wanted to exchange their apartments. At last I managed to change our room for two rooms in a house, subject to general reconstruction a year later. Because we were Jewish, we, a family of four, were given a two-room apartment with adjacent rooms on the fifth floor in a house without a lift, in spite of the fact that my mother-in-law was 80.

Having finished school in 1982, my daughter entered the Leningrad Institute of Construction Engineering. She graduated in 1988 and was granted an honorary diploma. Her specialty is construction architecture. She worked in the “Promstroiproject” Institute. That was during perestroika. Many Jews were thinking of leaving the country. That’s why she, having married a Jewish boy Mark Korenblit, left with him for Israel in 1990.

As a loving mother, I was very upset. She left home for the first time in her life. Due to my “secret” job I couldn’t join them. When my bosses learned about my daughter’s departure, they lowered the secrecy grade of my whole laboratory, and I had a lot of trouble. They couldn’t simply dismiss me because I had the secret seal, which I could give back only after dismissal. I was treated badly, but I wouldn’t quit the job. I knew that if I did, I wouldn’t be able to get another. I only had only three years left to retirement. As a “blockade child,” I had the right to retire two years early, that is, when I was 53. In the end, they even had to promote me as a valuable executive. Having worked for 25 years at that enterprise, I retired in 1993. 

I was very happy when I heard of the fall of the Berlin Wall. My family and I realized that the Jewish wall also collapsed at that time – the wall separating the Soviet Union and Israel. This opened the way for us to get to know our “promised land.” Our circle of acquaintances became broader and included a lot of people who had been there. Lecturers began to disclose more truthful information about Israel. While the USSR had turned this country into a foul place in 80 years, Israel managed to transform deserts into flourishing gardens in 50. We have recovered our spirits. We attend performances dedicated to Jewish holidays. On Sukkot and Hanukah, we go to the synagogue. We enjoy Jewish music. With its sounds, my heart melts and my soul rejoices.

Rosa Kolevska

Rosa Kolevska
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Leontina Israel
Date of interview: December 2003


Rosa Kolevska lives in a quarter in Sofia close to one of the most beautiful parks of the city, Borisova Garden. She is a pensioner and lives alone in an attic apartment. One of her daughters lives with her family on the second floor of the same building. When I first went there, she came downstairs to meet me, as the entrance door was locked. This embarrassed me because she had to climb the stairs back up, which is quite tiresome for a woman of her age. At first sight Rosa Kolevska looks strict and cold, but in reality she is emotional and well disposed. Her room is full of family photos, mostly of her grandchildren. We carried out the interview on Saturdays and Sundays, when she had time to spare. During the week she has other obligations and occupations - she visits the Jewish organization and looks after her grandchildren.

I was born in 1929 in the city of Bourgas, where I used to live with my family till the age of three. My father's father Yako Cohen is from Aytos, but I don't know anything about his ancestors. Later they settled in Bourgas.

My grandmother Rosa Cohen, my father's mother, is from Bourgas. My parents and I used to live at her place after my birth. I remember her being very cheerful, kind and always joking. She was a brave woman! She coped with life on her own. My grandfather Yako Cohen had died very early leaving her a widow with six sons. She also had a daughter who died very young. She raised her children by herself. I don't know how she managed but she never complained. I suppose her elder sons worked and helped her.

My mother's kin is from Odrin. My grandfather on my mother's side, Meshulam Aroyo, comes from there. My maternal grandmother Evgenia Solomon Aroyo's parents were Solomon Behar and Mazaltov Behar. Solomon was born in 1860 and my great-grandmother in 1866. I know only that she was a little girl during the Ottoman yoke [see Ottoman Rule in Bulgaria] 1 and her family had already come to Bulgaria, but I have no idea when exactly.

My grandparents Evgenia and Meshulam were born in Sliven. I have wonderful memories of these grandparents of mine. I felt closer to my grandmother than to my mother. Unfortunately she passed away very early, in 1941. A photo album is the only thing I have from her and I still keep it, though it is already torn and the pictures have scattered, as a loving memory of her. She gave it to me as a present for my bat mitzvah. She was a very vivacious and courageous woman. Everybody loved her - my mother and me and all the other relatives. Besides she was a very intelligent woman; before her marriage she had worked as a teacher, which was a great merit in those times. Our family used to boast about this fact. You wouldn't have called her pretty, but she was a very nice and kind woman. A relative of ours, I cannot remember his name, used to come on a regular basis to ask for food. He was very poor, he wanted bread and yellow cheese and she never turned him down. Moreover she was never angry that such a small man would eat such an enormous amount of food. As a whole, my granny was more flexible than my mother and she got used to innovations more easily.

My grandfather Meshulam Aroyo was a very intelligent person too. He spoke several languages: in addition to Ladino and Bulgarian he also spoke French, Turkish and German. He did the correspondence of the local factory- owners. He cared a lot for his family as well as for the observation of the Jewish customs. My granny used to cook at home and I remember she used to prepare all kinds of cheese crackers and sweets traditional for every single Jewish holiday.

My grandpa had four brothers and one sister, all of them born in Sliven. His brother Isak was a trader. His wife's name was Bolisu. They had three children: Elia, Berta and Vitali. After the war [WWII] they left for Israel, where Isak remained till the end of his life. The second brother, Nissim, was also a trader. He lived in Plovdiv with his wife Rebecca and their children Berta, Marko and Eli. The third brother, Yakov, was also a trader and I remember that his second wife's name was Rashel. They had three children: Tsvi or Daniel, Sofi and Berta. Yakov died in Bulgaria, but I cannot remember the year. My grandfather's fourth brother, Iliya, was married to Mika. They had no children. They also lived in Israel. Their only sister Perla didn't work. Her father took care of her. She never got married.

I have a few memories of Bourgas, where we lived until I was three. At first we lived at my granny Rosa's place. I remember there was a large dining room there, in which a big lamp was on, but not an electrical one. My father had five brothers: Yeshua, Albert, Gaston, Leon and Yosif. They also lived in that house. Yeshua was married. I guess the daughters-in-law helped in keeping the household. They cleaned their own rooms first and then assisted their mother-in-law. I used to play with my oldest cousin Rosa; I used to call her Chechi, but I don't know why. My granny's house, in which we used to live, was actually rented. It seems that at that time people didn't really care so much about buying property. And not that they were poor. Only my uncle Leon did buy a house, which he sold when he left for Israel after the war [WWII]. I remember that later we lived at aunt Irina's place. She had a daughter, Lalka. The landlady loved my mother like her own child. Many years later, after I had graduated from university, I went to Bourgas and found the house. Aunt Irina was no longer alive, but I met with Lalka. This was in 1951. I don't know whether this house still exists today.

Yeshua used to sell flowers. His wife's name was Ester and she was from the town of Nova Zagora. They had two children: Yako and Rosa. Albert died young. His wife's name was also Ester, and she was from the city of Stara Zagora. They had two children: Lili, who died at the age of only six, and Rosa. The other brother, Leon, born in 1878, was a carter. His wife's name was Luna; she was from the town of Karnobat. Leon and Luna had two daughters: Rosa and Simha. My father's fifth brother Yosif's wife was called Mimi. She was from Plovdiv and I remember that she graduated from the French College 2. They also had two children: David and Rosa. Yosif was born in 1911 and died in 2002 in Israel, where he used to live. They also had a little sister who died very early. I don't know her name. All my father's brothers have a daughter named after their mother and my granny Rosa. I was also named after her. It was a family custom. My cousin Evgenia was named after my other granny, my mother's mother. Usually the child received the name of the grandfather or the grandmother after their death. In our family though my oldest cousin and I were both named after my granny Rosa when she was still alive because her sons respected her very much.

I don't remember a particularly Jewish neighborhood in Bourgas. It is true that a lot of Jews used to live on Bogoridi Street, some of whom I remember by name: tanti [aunt] Reina, uncle Mois; and there were several Assa families. Our house wasn't exactly on Bogoridi Street, but it was close. It was on a street parallel to Bogoridi Street. My father's brothers also rented lodgings in the center of Bourgas. My connection with Bourgas has never broken off. Although later we didn't live there any longer, I used to go there every summer, moreover I remember my mother taking me there as a little child in order to treat my rachitis.

I don't remember the synagogue of Bourgas, but I know there was one, as well as, most probably, a Jewish school.

In 1932 my parents and I moved to Sliven, because there was no work in Bourgas. There we first lived at my granny's place. There was a room made from bricks, built later than the rest of the house, and that was my parents' room. I remember a small and dark room, which later became our kitchen. There was also a little hall and another kitchen, albeit not a very nice one, with a dormer-window. That's how we lived before my sister Greta's birth. Later we rented lodgings at bai [an older fellow or uncle] Georgi's place. Later we rented another house at Bohor Navon's place. I remember his house was very close to my grandpa's place. One could enter it through a ladder from my parents' bedroom. That's how we went there, without going out into the street. We lived on the second floor of the house. The owner's two daughters and his son inhabited the first one. Bohor Navon had already passed away. There was a children's room, a bedroom, a dining-room, a large drawing-room, which we actually didn't use, as well as another room, which was very cold - most probably it was a northern one - and in which we used to store our food.

My mother, Berta Meshulam Aroyo, was born in Sliven in 1907. She studied in the Jewish school, which existed back then in Sliven, till the secondary school. Later she went to study in Rousse, in a Catholic college. She studied there for two years, and after that she returned to Sliven where she finished a Bulgarian school. She spoke French. She had learned it very quickly. Her father obliged her to write letters to him only in French, when she was a schoolgirl in Rousse. I have even seen such letters, written by mother in a very impressive handwriting. She spoke the language so brilliantly that almost 40 years later, in 1964, it happened so that some friends of ours from France visited us and they were really very impressed by her perfect French, which she hadn't spoken for many years. She was very clever, very studious. Sometimes she translated some articles for WIZO 3, but otherwise she wasn't an activist in such organizations. She was a good housewife and a good mother.

My father was quite a harsh man and my mother never had access to money. He used to buy everything, and the money he gave to her was always under control. Actually I didn't know my mother well as a child. I got to know her only when my father died in 1942. My mother had two brothers, Israel and Elia, and a sister, Matilda. Matilda had a twin brother who died very young. They were all born in Sliven. Israel was a trader - a carter. He had graduated from Robert College [a famous college in Istanbul]. His wife's name was Blanka. They had two children: Evgenia and Misho. Evgenia was named after our granny, my mother's mother, as well as after her father, and she resembled her in the courage she showed in everything. After the war [WWII] the family left for Israel. My uncle Israel died there in 1968.

My father, David Yako Cohen, was born in Aytos in 1898. I don't know what kind of education he had. He started working at a very early age. He was a very strict man and I was afraid of him. He never beat me, but every time he raised his voice, I was dying of fear. Actually I didn't know him. Now I realize that at the time of his death he was in fact quite a young man - only 44 years old. His friends were mostly Bulgarians: a watchmaker, a factory-owner, and a furniture manufacturer. My father was a very worldly person. He wasn't religious, but he insisted on all of us being at home for dinner. He never stayed in the tavern like most Bulgarians used to do. There were several Bulgarian families, with whom we kept very close friendly relations. We even taught them several Spanish words.

My father had a shop in Sliven, which he actually rented. We never owned anything. He used to sell maize and flour. He was a representative of the Big Bulgarian Mills [co-operation]. We were neither poor, nor rich. My father didn't work alone in that shop. I remember, for example, that there was a Turk, a carter, who used to help him. There were other representatives of the Bulgarian Mills in the town too; he wasn't the only one. My father was the soul of all the Jewish holidays we celebrated at home. He wasn't religious and we didn't even speak Ladino at home. Though Ladino was spoken both in my mother's and my father's families, we used to speak Bulgarian at home, and moreover, it was proper Bulgarian. For example, we never said 'chushmya', as some people in Sliven pronounce it, but we pronounced it correctly as 'cheshma'. [Editor's note: 'cheshma' means fountain.]

Before my parents got married, my mother's relatives had introduced her to some other 'candidates'. She was very beautiful! People used to call her 'Pretty Berta'. They arranged a meeting for her with a Romanian, but he wanted a very big dowry, which her parents couldn't provide. Later they also arranged other meetings. Finally she was introduced to my father. That's how they got married, without having a romantic relationship, but they both fell for each other instantly. They had a religious marriage, as was common for all Jews at that time.

I remember we had a gas lamp while we lived in Bourgas. Later, in Sliven, we also had a gas lamp, as the winters there were severe: strong winds blew and there were a lot of power cuts. Naturally we had running water as well. Even our toilet was within the house. There were both a toilet and a bathroom in the house, but it was still very unpleasant to go downstairs in wintertime. The bathroom was rather primitive - with a vessel, where the water was warmed up with firewood - but it looked like a bathroom anyway. At my grandfather's place there was a separate building, in which the dishes were washed and the laundry was washed in ashy water. Usually water was left to be warmed up by the sun, though this could also be done by means of firewood. There was a well in the yard. There was an underground river passing through the yard and unfortunately my uncle had built his house right over it. Even now this house is cold and wet. When I was a child I used to hear the river's ripple. Before the well was cemented they used to cool watermelons in there. They had always had cold water.

We had a yard with a lot of fruit-trees. We had quinces, several sorts of plums, apricots, apples and pears. Now there are fig trees also, but I cannot recall whether they were there when I was a child. In the neighboring yard there was an apricot-tree, whose branches rose even above the house. They used to tie swings for us there, so that we could seesaw. We also had vine with delicious grapes. My granny used to take care of the flowers - roses, gillyflower and many other kinds.

Sliven was an industrial town, which had an intensive cultural life. There was a theater and an opera house. There was a 'chitalishte' 4, 'Zora' [dawn], with quite a well-stocked library, several bookshops, banks and pharmacies. The streets were clean and tidy; the buildings had a nice architecture. Sliven was famous for its socks and textile factories, etc. The monument of Dobri Zhelyazkov, the first factory-owner was there. Sliven was a cultural center: Elisaveta Bagriana [Bulgarian poet, born in Sofia, studied in Sliven], Dobri Chintulov [Bulgarian poet, born in Sliven] and others lived there. I don't know the number of its population neither then, nor now.

I don't know how many Jews used to live there at that time, but I remember it was quite a large community. I don't recall a particularly Jewish quarter. I remember Dr. Israelov, a physician, the Alkala family, quite well off people, Mr. Kemalov, who had a bank and others. All Jews in the town were honest, decent and hard-working people. There were tinsmiths, merchants, doctors, dentists and bankers and there was also one shoemaker. There were several workers as well. We didn't purchase goods only from Jews, yet my granny, for instance, regularly bought textiles from a trader called Yomtov Geron. My granny told me that at the beginning, when she went for the first time to buy fabrics from him, she spoke in Bulgarian and everybody there spoke in Ladino. He had several Bulgarian girl-assistants, who had learned Ladino from him. And when my granny asked for the cloth in Bulgarian, he said in Ladino to his assistants to give her from the lower quality cloth, as she wasn't a regular customer. This was followed by such a great scandal that in the end the trader wondered where to hide.

My uncle Yako had also a textile shop and his assistant was also a Bulgarian, who also spoke Ladino. Some Jews in Sliven had small factories and workshops. There was a family, which had a blanket factory. Actually it was a workshop. There were also corn-chandlers, dairymen, teachers and tailors among the Jews. There was also a carter. He was one of the very few Jews who drank. There were also two Jews whom I found very disgusting. They wore awful clothes, they were unshaved, and they drank and spoke in an ugly manner. Nevertheless, in accordance with the Jewish religion our community supported them, as they had no money, but they usually spent the money in the tavern and they did absolutely nothing work-wise. There were also other poor Jews yet they worked in order to earn their living.

I remember the synagogue in Sliven unlike the one in Bourgas. Women usually sat upstairs together with the children, though they often chased us out, as we used to be very noisy. The yard was very large and we used to play a lot in there! A sukkah was regularly built there on Sukkot. There was a chazzan, but there was no rabbi. From time to time a thin, red-haired and poorly dressed man went about the streets. He was called shammash and his job was to invite people to go to the synagogue and to explain when the candles should be lit. The hakham was an extremely intelligent man, who had two wonderful sons and a wife, worthy of being the hakham's wife. Then another hakham came, who was quite unpleasant and his wife was uneducated. They subsisted on selling peach and apricot pits, which they soaked so that they wouldn't taste bitter. Frankly speaking they were a real disgrace for the Jewish clergy [community representatives]. The Jewish weddings were performed in the synagogue but not all of them. There were also people who performed the ritual at their homes in accordance with the Jewish traditions. I remember my uncle Israel's wedding, which was held at their home and there was something like a tent set up there.

There was a Jewish chitalishte in Sliven as well. My first memory from a visit to that community center is from 1939, when we were gathered for a talk about the destiny of Jews and the policy of Germany. It was a very nice place - we celebrated holidays there and organized performances. Once, for example, we staged how Rachel was married, that is how Eliezer went to take her as a wife for Isaac; I have already forgotten the name. Anyway, I was playing the bride. I burnt with shame then! Since I had to look like a bride I had put on a nightdress of my mother, but we hadn't taken into consideration that it was transparent. So, everybody laughed at me. We had to think of some kind of a lining ... We had various kinds of performances. We didn't have the intention of creating true art, but it was amusing indeed. Our life was nice then! There was a Maccabi 5 organization in Sliven as well. We were given lessons in singing and dancing. There was also Hashomer Hatzair 6, but I don't recall anything of it, as I was too young at that time.

We observed the kashrut at home, at least until the occupation, when it became impossible to choose what to eat because of the lack of food. I even remember that during the war [WWII], when I was forced to taste pork for the first time in my life, I became sick. It stank horribly but there was nothing else to eat. I gradually got used to it. We got supplies of kosher meat from the shops, where the chazzan used to go about and put a seal on some of the meat. We didn't have a shochet. The hakham slaughtered the hens and we brought them to him in order for him to examine the meat. If it looked good, we ate it, if it didn't we threw it away. We didn't have separate dishes for meat and dairy products. There were several families who observed the kashrut strictly. They even called Bulgarians to light the lamps at Sabbath.

Most of the Jewish holidays we celebrated at home, but sometimes we went to the synagogue. My grandpa went there. I remember him wearing a tallit, Tannakh but I don't recall him wearing a kippah. I also remember our rabbi wearing a big white hat with a pompon. As I said, my father was a worldly person; he wasn't religious. But that doesn't mean that we didn't celebrate the holidays. I don't remember us celebrating Sabbath, nor do I remember lighting candles. But I have memories of other holidays.

My favorite holiday was Purim. We made mavlach in various forms - scissors, hearts, etc. 'The tongue of Haman' was also baked on Purim. It was a sweetmeat like a fat biscuit in an oblong form, and at one of its ends there was an egg resembling the man's throat. 'Haman's hair' was also made - kadaif [a sweetmeat made of dry pastry threads, baked with butter and walnuts and soaked in syrup], as well as 'Haman's ears'. These kinds of 'Haman's ears' are not prepared everywhere. I have seen them made in the form of triangles, while in Sliven, Bourgas and probably in Yambol also, and in Stara Zagora some kinds of honeycombs were prepared that were pinched and resembled the shell of an ear. Once a competition was organized in the Jewish community center for best costume. Mine was made of stretchable paper. I was disguised as a snowdrop and I was convinced that I would win that competition. To my greatest disappointment some other girl with a Hungarian costume was awarded the prize. Actually the most original costumes belonged to Venis and Zhula, but they were the contest organizer's daughters and it wasn't proper for them to win.

We celebrated Rosh Hashanah, but also the New Year on 1st January. On Christmas came koledari [traditional Bulgarian Christmas custom, in which men called 'koledari' go about people's houses and sing songs as a good health wish] and sang songs to the maidens. We did not separate from the Bulgarians. To the right of my granny's house a Bulgarian family used to live - the family of baba [granny] Tsanka, who had a son and a daughter. We were very close to them. They had a fulling-mill. We used to exchange tidbits on every holiday with them - on Easter they brought us red-painted eggs [widespread Easter custom] and we gave them brown ones on Pesach.

For Pesach we always had matzah, which wasn't like the one that exists today but quite a bit rougher. Besides our mothers made pitas. We also made tishpishti [a Jewish sweetmeat with walnuts] and burmoelos 7. My mother didn't have separate dishes but before every holiday they were all boiled in ashy water in order to be cleaned.

For Fruitas 8, Tu bi-Shevat, we made special satin bags and filled them with fruits. There were carobs, peanuts, and almonds... All of us prepared them.

I don't recall a special custom for Chanukkah. On Yom Kippur we tried to do taanit [fast], but it almost never worked out, as it was also forbidden to drink water. The Bulgarian school always excused us when we celebrated the Jewish holidays, at which we were even allowed to stay at home. We didn't have any limitations. Sometimes, at the beginning of the lesson, I used to say a prayer, which none of the other children knew, only I knew it. This was in the Bulgarian school where we studied French. We knew Christian prayers in French, which I also said sometimes as I had learned them. I didn't have the feeling of betraying my own religion because we weren't religious at all.

My granny used to prepare a sweetmeat made of almonds with a very little quantity of flour and eggs. Those were cone-shaped pieces, with yolk spread on them, and an almond on top of each one. I ate such sweets when I was in Israel. We made kezadas - of borekas' pastry, round, we put fresh cheese and eggs in it, and then we browned it. It looked very beautiful. My mother and my granny used to prepare all kinds of delicacies. They took care of the household and looked after my sister and me. I didn't go to a kindergarten. There was one for the workers' children, as they didn't have the opportunity to stay at home the whole day. It was a common practice to have a maid at home. I have most wonderful memories of ours; we loved each other very much. I remember Radka, then Kina... At home they learned how to cook, to keep a household and clean. We took care of them; we bought them clothes and shoes. They were from villages near Sliven. We never treated them haughtily. Our relations were completely natural.

I had a happy and peaceful childhood. We played all kinds of games - 'kralio [king] - portalio [gate]', hide-and-seek, tag, 'handkerchief', 'ring', 'telephone' and many others. There was a large space in front of my granny's house and we used to play there, not in the street. I had a friend from the neighboring house. Her name was Katya and she wasn't Jewish. In the afternoon every child used to go out with a slice of bread with jam spread over it. We used to prepare everything at home. We made rechel [Turkish; boiled and condensed juice made of grape, sugar-cane, sugar-beat or pears, sometimes with pieces of pumpkin or fruits added] butter-dishes - strung up walnuts, which were several times dipped into a farina gruel, sugar and must. This resulted in 'sausages' that we used to cut. My granny also made something of rice, which she left in water in order to soften and then she prepared it.

My sister Greta was born in Sliven on 17th September 1933. I was very jealous of her. She was rather spoiled, because she was a very beautiful child with huge eyes, and people paid attention only to her. Once, I don't know how it happened, I was hit by a cart. Fortunately I wasn't wounded at all, but everyone got pretty scared. I remember I was lying on the ground and people were bustling around me, when I suddenly said: 'Come on, come on, I know you aren't worried that much about me!' It is the baby only that you love!' Later, when we grew up, my sister in return felt somehow neglected. There was probably nothing like that. My grandpa, for example, gave open preference to the youngest person in the family. He always loved the last-born child, and ignored all the rest.

I started my education in the Jewish school in Sliven. It was situated in a large building. I don't remember what there was on the first floor, but we were on the second floor - one teacher's room and two very big classrooms. We had two teachers - one in Ivrit and one in all the other subjects. We were four classes altogether, two in each one of the classrooms, but the teachers managed to teach us. At the end of the year inspectors came from the Ministry of Education in order to examine us, and we always got excellent marks. My mother had also studied in that school; she had learned Ivrit there. At that time school was until the 7th grade. Mrs. Ester was our teacher-of-everything and she was an amazing teacher! The other teacher, poor one, seemed to be quite ill and always nervous. She also taught us the Torah, songs, etc. which later helped me to freshen up my Ivrit and learn new things. I still recall these songs. My sister also studied in this school.

Our preparation in the Jewish school was so good that when we entered secondary school all of us were excellent students. I remember my literature teacher from this period - she was a good teacher, and there was another one, the geography teacher, whom we disliked. Then there was a young history teacher, with whom all schoolgirls were in love. In our singing classes we were taught to sing Rhodope Mountain songs; we also had a choir. The scariest teacher was the one in maths. Once during a term test my cousin asked me to give her a hint and the teacher saw me. In order to punish me he ordered me out of the classroom and gave me a poor mark. I have never felt so ashamed in my entire life! Although my uncle was a friend of his and asked him to test me, he didn't do it and gave me a four [that is C] at the end of the year. I suffered a lot then.

My favorite school subjects were Bulgarian, history and, later, in high school chemistry, perhaps because of the teacher. I also liked my history teacher; not everybody liked her. She was cold, yet very logical in terms of her teaching method. Everything was in its place; she wasn't emotional, yet she spoke convincingly. Later we had a teacher in drawing, whom all of my classmates used to adore and I solely disliked, because she used to speak like an actress, with a kind of pathos that didn't impress me. I didn't like maths and I didn't understand physics. I loved French. Initially my mother found me a teacher, who actually didn't teach me anything. Later I continued with a teacher, who had graduated in France. She taught me the basics, but I still couldn't speak the language. Many years after that, maybe in 1964 it happened so that we were in Zakopane, Poland, on some kind of holiday on an exchange basis, and there were Italians, Spaniards and French. With the latter I wanted to speak in French, yet it turned out that I couldn't. Then I started studying the language very hard with a teacher, whose mother was French. Well, I still don't know it perfectly, but I manage. I speak with few mistakes and read criminal novels.

My father died when I was 13. At that time my mother didn't have any education and she had nowhere to work. My uncles used to provide for her. It's not an easy thing to live at someone else's expense though and we did our best to save. All my friends got 'semanada' - pocket-money, which their parents used to give them per week. It wasn't that much, yet it was money anyway! I never got anything like that, not even when my father was alive, let alone after his death. I remember it was the big boom of Deanna Durbin [Hollywood actress and singer]. These were films with songs, dances, girls' favorite ones. Once after we had watched the film in the theater, my friends wanted to see it again. I had no money and one of the girls offered to pay for my ticket. And so it happened. Yet, their family wasn't like ours - they used to tell each other everything and she shared with her parents that she had bought my ticket. They in return told the widow, my mother. The ticket was 50 stotinki. I have no idea whether that was a big amount then or a small one, but I remember when everyone gathered around me scolding me. And what could I possibly do?! That film was so sweet, that one could watch it three or four times. Yet, it wasn't a custom for a fatherless girl to watch such films even once, and I, outrageously enough, had seen it twice. It was such a shame! Generally my relatives used to watch a lot over me. When my father was still alive, he sometimes used to come and get me when I was playing games in the street in broad daylight. When he died, my uncles kept watching over me like dragons.

Upon the beginning of the war we gradually stopped lessons at school and the school buildings were occupied for other purposes. As a result of this I suffered a lot of gaps in my high school education. We were given diplomas without actually deserving them, but what is to be done! It was no one's fault - neither the teachers' nor the students'! Practically we didn't have school lessons on a regular basis. We just went there and read. The 'nazified' brains of the teachers gave birth to sentences like: 'Look, the little Jew speaks Bulgarian better than you!', otherwise they didn't maltreat us. I've heard offensive words like 'chifuti' 9 or expressions like 'it's a Jewish affair', without anyone having the slightest idea what exactly it meant. Rumors were spread among Bulgarians that at Easter time Jews used to put a Christian child into a cask pricked all over with nails and rolled it down a slope, in order to supply themselves with blood for drinking [blood libel accusation]. Although such beliefs existed among Bulgarians, they were not widely spread.

The situation got worse when the Germans came and all 'Branniks' 10 and 'Legionaries' [see Bulgarian Legions] 11 emerged. Otherwise I had all kinds of friends - Bulgarians, Jews, an Armenian and a Turkish girl. Initially there wasn't any tension among us and the separation was somehow artificially created. During the war [WWII] there were plenty of hints and writings on the walls that provoked intolerance. When the laws against us started, an evening hour was introduced. Also, a quota for enrollment of Jewish students in high school was accepted - for example, three students were admitted to high school and the rest had to enroll in the technical school, and so on. Some of the Branniks even went beyond the limit and while watching the beautiful Jewish girls, used to say: 'I hate Jews but I love Jewish girls', which was quite an ugly thing to say. In accordance with the Law for the Protection of the Nation 12 my father was deprived of the right to own a shop, although he continued to work in it after the shop was transferred to another person. The same happened with my uncles, who used to have an electricity materials shop. During the war [WWII] they transferred it to one of their workers and after the war they didn't have problems regaining it. That is true: Jews weren't allowed to work in order to earn their living.

All my paternal and maternal uncles were in labor camps during the war, after 1942. My father died in 1942, before they were sent to camps. He was extremely sensitive about the attitude towards Jews. Wearing the yellow star was painful for him. [In Bulgaria yellow stars were like buttons, with two holes sewn on the lapel.] He was a worldly person, most of his friends were Bulgarian, and he couldn't take the humiliation.

I remember an interesting incident regarding these yellow stars. In order to travel to another town, we needed special permission. However, every summer I was used to travel to Bourgas, so I took off the badge, bought a ticket and went to visit my cousins there. Suddenly a higher police officer - a commandant or something like that in Sliven - came across me in the center of the town and recognized me. Anyway, I decided that I would lie to him and started inventing a story that I had a cousin in Sliven, who resembled me very much and that he was mistaking me for her. How could I possibly think that I would get away lying to him, even as a joke? It is true that my Bourgas cousin's name is Rosa Cohen, just like mine, but anyway... Then he took me to the police station, questioned me and I confessed. In the morning my maternal uncle came to take me home. This was one of the few adventures in my life. Most probably I did it not out of bravery, but out of stupidity.

During the war [WWII] I wasn't that young anymore, already about fifteen, and still I was very naive. As though I didn't realize what exactly was going on. Whether it was my mother who kept me aloof of everything, I don't know. I remember some incidents. There was a sweet shop in Sliven, whose owner was an Albanian. We loved to go there and have something sweet. During the war a sign appeared on its front door saying 'Entry forbidden for dogs and Jews!' My parents were well informed of what was happening on the front. Radio sets were forbidden for us, Jews, and they were jammed. Somehow my grandfather switched ours on and used to listen to it quite often, frequently exclaiming aloud, 'There is no logic!'

We knew about the existence of anti-fascist organizations in Bulgaria during the war, moreover many of the members of these organizations served their sentences in the Sliven prison, including Jews. I remember that even in the Jewish community center they explained to us what was happening to the Jews in other countries, but this information seemed distant to me. On 9th September [1944] 13 I was in Bourgas. I was working temporarily in a socks factory. People went out in the streets for a manifestation and all of them had put red ribbons on their clothes. I suppose that this day was more moving in Sliven, as the partisans had come down from the mountains and had liberated the political prisoners.



After I graduated from high school, I wanted to study chemistry at university; this was already after 9th September 1944. It was very interesting to me, but unfortunately it happened so that in the same summer I had to study for the exam, I went on a brigade 14 and something bit me there. My leg was swelling up, I had a temperature and that fever lasted for days. Finally they opened my wound, as there weren't any antiseptic medicines at that time. Only when I became a student I used to go to the Jewish hospital and the doctors there used to put some kind of powder in my wound, in order to heal it. Thus my presentation at the exam failed and I got 3,50 [lower than a good mark]. And how much I cried then! I didn't want to become a teacher, but gradually I began to love my job.

When I was accepted to study Russian philology, I came to live in Sofia and found a lodging. My mother stayed in Sliven. She finished accountant courses and started working as an accountant. Later she worked as a chairwoman of a co-operative, which dealt with the collection of waste textiles from the plants and recycled them into children clothes, pyjamas and toys. Mostly Jews worked there. My mother often traveled on business trips around the factories in order to buy textiles almost dirt-cheap. The first children clothes of my older daughter were just like that. I lived in a lodging at a Jewish family's place in Sofia.

I had a very difficult studentship. I didn't receive a grant because my mother had a certain income, although low. Anyway, I didn't tell her that I had no money. My older maternal uncle, who went to Israel and left some money to me, provided the only income I had. I allocated it and when I included the rent as well, it turned out that what was left for my daily portion of food was just enough for soup. I didn't have enough money to eat in the university canteen. Every day I visited the 'Bunch' restaurant and ordered soup there; the bread was for free. The waiter always asked me if I would like anything else, but I always sent him away.

The second year was much better and I used to live in a different way because I was already given a grant from the university. I remember once I broke my glasses and I had to sell my coupons for the week in order to buy myself a new pair of glasses. No one of the present-day students could ever imagine what it was like back then. Anyway, I didn't felt unhappy or unsatisfied; on the contrary, I was cheerful. It wasn't pleasant that I was constantly hungry, but it wasn't that hard. Clothes, shoes - everything I used to wear - were altered into new ones.

I graduated from university in 1951. I was immediately offered an appointment in Sofia as a 'model teacher', but I didn't have enough confidence. I wanted to go to Sliven, but another girl was sent there. Then I was appointed a teacher in Bourgas, at the Teacher's University, where I had to instruct future teachers. It was a hard job to do! Some of my students were older than me; I was only 22, and I had students aged 28 and 30.

I was already married at the time. I met my husband at university, when I was still a student. At the time I was in Bourgas, my husband worked in the former Soviet Union. I stayed in Bourgas until my older daughter was born, and then I moved to Sliven in order to wait for my husband's return. I had favorite students among the students. I remember one - Hristo was his name. He was a nice guy, blond, with light eyes; I've always liked fair people. I didn't want the others to suspect my attraction to him; therefore I always lessened his marks.

The fact that my husband was of different faith has never bothered me. The times were such that we didn't pay much attention to these things. As a student I had one or two Jewish 'candidates'. The first one was older than I was and my relatives had introduced me to him. He was some very distant relative of mine. There was another one from Plovdiv, of whom I remember only that his name was Yosif. He wooed me, used to take me to theater performances, but I was in love with a Serb. This, of course, happened before I got married. Once we met the Serb on our way to the theater. I put off Yosif, hoping that the Serb would like me. Nothing like that happened. I had another worshipper from Bourgas. I was still a student and he was five years older than I was. I must have felt flattered that he wooed me. We used to write letters to each other, but frankly speaking I didn't have any feelings for him whatsoever. Once he tried to kiss me, which disgusted me and I washed myself with water and something else, I cannot remember what. It was so repulsive! I was still a young girl after all! I don't know how I fell in love with my future husband, but it happened so. I didn't have any love affairs, only him.

My mother didn't oppose to the fact that my husband wasn't Jewish. The first time I took him to Sliven in order to introduce him to my family, my aunt's father had died and I was worried that it wasn't a proper moment, but she told me to bring him there. He even slept at her place, as our house was a very small one - we had just one small room and a small kitchen. Everybody liked him a lot and they continued to like him, until the divorce that is. However, my granny wasn't very pleased. Perhaps my grandpa shared her feelings, but he was a tactful person and he would have never said anything that might have hurt me. My husband was called Vassil Lambrev Kolevski. He was born in the village of Yavorovo on 6th March 1925. He graduated in Russian philology just like me. He is a professor; he used to be rector at VITIZ [Higher Institute of Theater and Film Arts, now NATFIZ, National Academy of Theater and Film Arts], and he is also a writer. He wrote five or six books, most of them on communist topics. He has two sisters, Penka and Vesselina, and a brother, Iliya.

My sister Greta finished her studies of Russian philology just like me. First she wanted to study biology, but later she took up philology. She was allocated to work in the village of Belovo. A cousin of ours introduced her to her future husband, and it seemed as though she married somehow deliberately, as she didn't want to stay in the province. Her marriage wasn't a happy one because they weren't a match. I still keep thinking that if she had been with somebody else and he had been with somebody else, both would have been happier. They have one son - Anri, born in 1959.

When my older daughter Natasha was born in 1953, I was 24 years old and I think I wasn't mature enough for motherhood. My husband was still in Moscow. Perhaps I've made a mistake being a young mother. In 1960, when our younger daughter Bisserka was born, I used to call her 'the little gift'. I was already longing to be a mother. Now it seems that I get along better with my older daughter, but I've always treated them in one and the same way. They are quite different from one another, they belong to different generations, but they love and understand each other. My older daughter was born in Sliven, and the younger one in Sofia.

Upon my husband's return from Moscow, we moved to Sofia and I began work as a teacher in the Ballet School. At that time it was a part of the Bulgarian Agrarian National Union House on Stamboliiski Street. We were on the 7th floor. As a whole, it wasn't good enough for a school. I remember several students, who were my favorites there. There was one, Katya, who was like a daughter to me. She didn't come from a good family, but she was an excellent student. And there was a boy, Petyo, who was also one of my favorites.

My daughters first studied in 56th School; later the older one finished 119th High School and the younger one 'Alexander Sergeevich Pushkin' Russian High School. Natasha studied for three years literature at Sofia University, but she wasn't happy with that. She wanted to study in VITIZ. Her father used to be its rector for while, but he wasn't among the favorites there. Nevertheless she passed the exams because the contest was anonymous. She finished Drama Critique with excellent marks. In my opinion she made great progress during the years when she studied literature. Before that she wasn't the best student. My older daughter worked for a while in a theater repertoire center at the Actor's Union, together with theater directors, translators and writers. Finally she was laid off because of staff reduction. She was unemployed for six years, yet she never stopped writing articles on theater. Currently she works in the Bulgarian Army Theater.

My younger daughter surprisingly enough said that she wanted to become a puppeteer. She had a speech impediment - she couldn't pronounce 'l' properly and she had to put in a lot of effort in order to overcome this deficiency. Then she applied for directing and she was accepted. She made a good presentation. I don't know why, but maybe in the third course her professor told her that she didn't have enough qualities to become a director and suggested to my daughter to change her specialty. And so, Bisserka graduated as a puppeteer. Upon her graduation she went to work in the Stara Zagora Theater. There she had an opportunity to pass the director's exam, and finally she did become a director. Now she works as such.

Although they are from a mixed marriage, my children feel Jewish. I acquainted them with the traditions as best as I could. My mother was offered retirement when she was only 50. I considered that it would be ugly to leave her alone in Sliven. Therefore I invited her to come and stay at our place in Sofia. Maybe it was a mistake on my side. My mother was the soul of the house. The children, my husband and I loved her very much. But practically she didn't have any self-dependence. Maybe she would have been much happier if she had remained in Sliven. As long as my mother was alive, our cuisine was a Jewish one. We didn't celebrate Sabbath, we didn't observe the kashrut. On Pesach we prepared 'Haman's ears' and bought matzah. We tried to follow the traditions. In Sofia my mother didn't work; she took care of the household, yet she was young and healthy and she could have continued working.

I got divorced in 1979. I retired in 1984. I didn't want to, but that's what the new director of my school suggested that I did. Then I started working as a lecturer in various higher institutes and that lasted until 1990. It was very nice. Students cannot be compared to pupils. They have a deeper interest and sometimes they even made me stay in the breaks in order to talk with me on different interesting topics. This is quite unlikely to happen among pupils. Moreover the 1980s were extremely exciting - the changes in Russia, Gorbachev 15, the books that had been banned or had been locked away in drawers, were finally published. Although I was divorced, I had enough money because I worked a lot.

The changes in 1989 [see 10th November 1989] 16, the fall of communism in Bulgaria, affected me financially. All prices rose and it became very difficult to get supplies of any kind of products. The situation was just like the one right before 9th September 1944.

I wanted very much to leave for Israel. I went there for the first time in 1979 together with my younger daughter Bisserka. My mother and my sister had already been there before. I liked it very much and I was very well accepted. I have many relatives there - my mother's brother and sister, my father's siblings and a lot of former classmates. During my first visit to Israel all Sliven-born fellow citizens gathered for a celebration. My strongest impressions from Israel were from that very first visit. My relatives invited me to stay there, but I couldn't. I wasn't ready; my divorce wasn't yet finalized. I wasn't mature enough for such a step. Later I did want to do so a lot, but I didn't dare go there all by myself. It was already too late! I am deeply sorry! I like life in Israel very much! Of course, there are unpleasant things there too, but I like even only inhaling the air there.

In 1964 my ex-husband and I bought the apartment inhabited now by my younger daughter and situated on the second floor of the same building, in which I live. Back then this area used to be very nice! Although it is still a calm residential quarter, at that time there were only little houses with lovely yards. It was very beautiful indeed! My husband used to take care of the garden, which we had in the backyard of the house. He used to grow tomatoes, raspberries, strawberries, beans and even potatoes. It was a nice period of my life! The children grew up in a calm atmosphere; they used to play in the yard. Later that ugly house was built next to ours, which finally hid the sun from the first floors of our living estate. In 1996 I went to Israel and upon my return the children had already prepared the attic, where they suggested me to move to. Before that I used to have a lodger from South Korea in there and that's how I managed to support the apartment, but she had already moved out. Moreover Bisserka was expecting her second child, Stefan, so I had to move out. I have already lived here [in the attic] for seven years. The only thing I dislike about it is that I have to climb so many stairs. In 2000 I had several heavy operations on my legs and they are hurting now. I even thought that I wouldn't be able to walk again, but I'm fine now.

My older daughter Natasha has a daughter, Bozhana, born in 1977, and a son, Valentin born in 1982, while Bisserka has a daughter, Ana-Maria, born in 1990 and a son, Stefan, born in 1996. They are all very smart kids. My oldest granddaughter lives abroad. The youngest grandchild, Stefcho [diminutive for Stefan] studies in the Jewish school. And, I have raised Ana-Maria almost by myself.

I visit the 'Health' club at the Jewish community center, as well as the 'Ladino' club and the 'Golden Age' club. Last year I went to the 'Health' club as well, but I couldn't visit it on a regular basis as my granddaughter often fell sick and I was looking after her. I don't go for lunch to the Jewish community center like many of the elderly people do, as I pick up Stefan from school. All in all, I have both obligations and amusements.

During the summer I hesitated a lot whether to go on an excursion to Bankya [a resort near Sofia], which was organized for us, but I finally decided against it. I'm an elderly person, I have certain habits, and I would be disturbed if they were to be broken. I know it would have been nice, but that was my decision. I cannot say that I have many friends in the Jewish community center -I rather have acquaintances, a cousin and a colleague, Reni Lidji, but they have been there for a very long time already, and it feels like there is a certain distance. But perhaps I'm only imaging this. Nevertheless, I like going there. I like traveling abroad also, and especially so to Israel. I have a cousin in Spain and I visited him there. It was wonderful! Before we got divorced my husband and I traveled to France, and after that I went there by myself.

Currently my sister lives in Israel, in Tel Aviv. After my mother's death Anri left for Israel and remained there. It seemed as though his decision to settle there was spontaneous and yet I think that he had made that decision before he left. Later my sister and her husband, who passed away shortly after as a result of a heart attack, also left. My sister didn't live very well in the beginning because she cherished the illusion that the state would take care of all her necessities, while in reality the social support she got was rather insufficient. Currently both she and my nephew are quite well off. He lives in Ramat Aviv and his mother is looking after his children.





Glossary


1 Ottoman Rule in Bulgaria: The territory of today's Bulgaria and most of South Eastern Europe was an integral part of the Ottoman Empire for about five hundred years, from the 14th century until 1878. During the 1877-78 Russian-Turkish War the Russians occupied the Bulgarian lands and brought about the independent Bulgarian state, which however left many Bulgarians outside its boundaries, mostly in areas still under Ottoman rule. The autonomous Ottoman province of Eastern Rumelia united with Bulgaria in 1885, and Bulgaria gained a small part of Macedonia (Pirin Macedonia) in the Balkan Wars (1912-13). However complete Bulgarian national unity was never achieved as many of the Bulgarians remained within the neighboring countries, such as in Greece (Aegean Thrace and Makedonia), Serbia (Macedonia and Eastern Serbia) and Romania (Dobrudzha).

2 French College: An elite Catholic college teaching French language and culture and subsidized by the French Carmelites. It was closed in 1944.

3 WIZO: Women's International Zionist Organization; a hundred year old organization with humanitarian purposes aiming at supporting Jewish women all over the world in the field of education, economics, science and culture. Currently the chairwoman of WIZO in Bulgaria is Ms. Alice Levi.

4 Chitalishte: literally 'a place to read'; a community and an institution for public enlightenment carrying a supply of books, holding discussions and lectures, performances etc. The first such organizations were set up during the period of the Bulgarian National Revival [18th-19th centuries] and were gradually transformed into cultural centers in Bulgaria. Unlike in the 1930s, when the chitalishte network could maintain its activities for the most part through its own income, today, as during the communist regime, they are mainly supported by the state. There are over 3,000 chitalishtes in Bulgaria today, although they have become less popular.

5 Maccabi World Union: International Jewish sports organization whose origins go back to the end of the 19th century. A growing number of young Eastern European Jews involved in Zionism felt that one essential prerequisite of the establishment of a national home in Palestine was the improvement of the physical condition and training of ghetto youth. In order to achieve this, gymnastics clubs were founded in many Eastern and Central European countries, which later came to be called Maccabi. The movement soon spread to more countries in Europe and to Palestine. The World Maccabi Union was formed in 1921. In less than two decades its membership was estimated at 200,000 with branches located in most countries of Europe and in Palestine, Australia, South America, South Africa, etc.

6 Hashomer Hatzair in Bulgaria: 'The Young Watchman'; A Zionist-socialist pioneering movement established in Bulgaria in 1932, Hashomer Hatzair trained youth for kibbutz life and set up kibbutzim in Palestine. During World War II, members were sent to Nazi-occupied areas and became leaders in Jewish resistance groups. After the war, Hashomer Hatzair was active in 'illegal' immigration to Palestine.

7 Burmoelos (or burmolikos, burlikus): A sweetmeat made from matzah, typical for Pesach. First, the matzah is put into water, then squashed and mixed with eggs. Balls are made from the mixture, they are fried and the result is something like donuts.

8 Fruitas: The popular name of the Tu bi-Shevat festival among the Bulgarian Jews.

9 Chifuti: Derogatory nickname for Jews in Bulgarian.

10 Brannik: Pro-fascist youth organization. It started functioning after the Law for the Protection of the Nation was passed in 1941 and the Bulgarian government forged its pro-German policy. The Branniks regularly maltreated Jews.

11 Bulgarian Legions: Union of the Bulgarian National Legions. Bulgarian fascist movement, established in 1930. Following the Italian model it aimed at building a corporate totalitarian state on the basis of military centralism. It was dismissed in 1944 after the communist take-over.

12 Law for the Protection of the Nation: A comprehensive anti-Jewish legislation in Bulgaria was introduced after the outbreak of World War II. The 'Law for the Protection of the Nation' was officially promulgated in January 1941. According to this law, Jews did not have the right to own shops and factories. Jews had to wear the distinctive yellow star; Jewish houses had to display a special sign identifying it as being Jewish; Jews were dismissed from all posts in schools and universities. The internment of Jews in certain designated towns was legalized and all Jews were expelled from Sofia in 1943. Jews were only allowed to go out into the streets for one or two hours a day. They were prohibited from using the main streets, from entering certain business establishments, and from attending places of entertainment. Their radios, automobiles, bicycles and other valuables were confiscated. From 1941 on Jewish males were sent to forced labor battalions and ordered to do extremely hard work in mountains, forests and road construction. In the Bulgarian-occupied Yugoslav (Macedonia) and Greek (Aegean Thrace) territories the Bulgarian army and administration introduced extreme measures. The Jews from these areas were deported to concentration camps, while the plans for the deportation of Jews from Bulgaria proper were halted by a protest movement launched by the vice-chairman of the Bulgarian Parliament.

13 9th September 1944: The day of the communist takeover in Bulgaria. In September 1944 the Soviet Union unexpectedly declared war on Bulgaria. On 9th September 1944 the Fatherland Front, a broad left-wing coalition, deposed the government. Although the communists were in the minority in the Fatherland Front, they were the driving force in forming the coalition, and their position was strengthened by the presence of the Red Army in Bulgaria.

14 Brigades: A form of socially useful labor, typical of communist times. Brigades were usually teams of young people who were assembled by the authorities to build new towns, roads, industrial plants, bridges, dams, etc. as well as for fruit-gathering, harvesting, etc. This labor, which would normally be classified as very hard, was unpaid. It was completely voluntary and, especially in the beginning, had a romantic ring for many young people. The town of Dimitrovgrad, named after Georgi Dimitrov - the leader of the Communist Party - was built entirely in this way.

15 Gorbachev, Mikhail (1931- ): Soviet political leader. Gorbachev joined the Communist Party in 1952 and gradually moved up in the party hierarchy. In 1970 he was elected to the Supreme Soviet of the USSR, where he remained until 1990. In 1980 he joined the politburo, and in 1985 he was appointed general secretary of the party. In 1986 he embarked on a comprehensive program of political, economic, and social liberalization under the slogans of glasnost (openness) and perestroika (restructuring). The government released political prisoners, allowed increased emigration, attacked corruption, and encouraged the critical reexamination of Soviet history. The Congress of People's Deputies, founded in 1989, voted to end the Communist Party's control over the government and elected Gorbachev executive president. Gorbachev dissolved the Communist Party and granted the Baltic states independence. Following the establishment of the Commonwealth of Independent States in 1991, he resigned as president. Since 1992, Gorbachev has headed international organizations.

16 10th November 1989: After 35 years of rule, Communist Party leader Todor Zhivkov was replaced by the hitherto Prime Minister Peter Mladenov who changed the Bulgarian Communist Party's name to Socialist Party. On 17th November 1989 Mladenov became head of state, as successor of Zhivkov. Massive opposition demonstrations in Sofia with hundreds of thousands of participants calling for democratic reforms followed from 18th November to December 1989. On 7th December the 'Union of Democratic Forces' (SDS) was formed consisting of different political organizations and groups.
 

Jemma Grinberg

Jemma Grinberg
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya

My name is Jemma Moiseyevna Grinberg. This is my maiden name. I have never been married. I was born in Astrakhan on 6 January 1930.

Family background
Growing up
During the War
After the War

Family background

My father's parents died before I was born. I know very little about my father's family. My father perished when I was 11 and there was nobody left who could tell me the history of his kinship. I know that they came from the village of Radzivillovo, Ukraine, located at the border with Poland. I also know that there were a few Jewish families living in this town and that there was a synagogue. There were Poles as well as Jews living in the town. They got along well and helped each other. My grandfather, father's father Leizer (Lazar) Grinberg was born around 1870 and my grandmother was a few years younger. I don't know my grandmother's name. My grandfather died in 1914. My grandmother lived a few years longer. I know that she died before the revolution of 1917.

My grandfather Leizer Grinberg was a shoemaker. The family was not very well off. They had six children they had to provide for. My grandmother, like all Jewish women of that time, was responsible for housekeeping. According to what my father's sister Rosa told us, my grandfather's family was religious. My grandfather and grandmother went to synagogue on holidays, and kept kosher. They celebrated the Sabbath and all the Jewish holidays: Pesach, YomKippur, Hanukkah, etc., but my father doesn't remember my grandmother and grandfather praying every day or fasting at all. They didn't force their children to pray or go to synagogue either, and almost all of them grew up as atheists. The boys studied at cheder. My grandfather and grandmother spoke Yiddish and all the children knew Yiddish, Ukrainian and Polish – the languages of communication in the town. All of my grandparents' children got a primary education, and then each of them went his own way.

When their oldest son, Yevsey, who was born around 1898, finished grammar school, he did not want to follow in his father's steps to become a shoemaker. He was a very educated and intelligent boy. After grammar school he went to Simferopol to stay with distant relatives. I don't have any information about what he was doing there. We have only a photo that he sent his mother from Simferopol in 1916 (grandfather Lazar had died before that). Like many others who came from poor families, Yevsey was enthusiastic about the October Revolution. He became a member of the Bolshevik Party and fought against the White Guards during the Civil War of 1913-1918. Yevsey's Party nickname was “Elegin,” and this soon became his last name. He was an outstanding Party activist, and a high Party official. From the mid-1930s Yevsey was Head of the Belaya Tserkov Party Committee. Belaya Tserkov is a district town not far from Kiev.

Yevsey had a daughter named Stella, who was born in 1930. Yevsey's wife died in childbirth in 1935. She suffered a hemorrhage resulting in the blood infection which killed her. Yevsey sent her to the Kremlin Hospital in Moscow, but the doctors there couldn't save her. Stella stayed with some distant relative of her mother's in Moscow and Yevsey returned to Belaya Tserkov. In 1938 when the repressions against the most outstanding Party and Soviet activists was at its height, Yevsey was accused of not revealing the names of enemies of the people, which prevented their delivery to the Soviet punitive authorities. Although he was 1st secretary of the party's town committee, they didn't allow him to attend the meeting, and closed the door in his face. Yevsey, realizing that he was going to be arrested, came home and shot himself. The farewell message he wrote to his daughter Stella on a photograph in which he appeared with her, read, “Don't believe anything bad about me. Continue on the road to communism.” (Editor's Note: In the mid-1930s Stalin launched a major campaign of political terror. The purges, arrests, and deportations to labor camps touched virtually every family. Untold numbers of party, industrial, and military leaders disappeared during the “Great Terror”. Indeed, between 1934 and 1938 two-thirds of the members of the 1934 Central Committee were sentenced and executed.)

Despite the violence and anarchy of his time, until his last moment Yevsey remained a devoted fighter for the cause of communism.

After Yevsey's death, his sister Rosa took her niece Stella to live with her, but Rosa couldn't afford to give Stella a higher education, so Stella worked as a nurse at a kindergarten and then as a shop assistant at a bookstore. She studied English and later made good use of it when she emigrated to the USA after losing both her husband and her only son. Her husband died from a coronary infarction while at work. He was a musician and was on tour in France in the 1970s when he fell ill and died. Her son received his education at the Kiev Institute of Culture. He was also a musician, and a very talented one. He died at home from epilepsy in 1996, when he was 42.

Rosa, born in 1899, lived a very humble life. She didn't have any opportunity for education. She worked as a janitor in a hospital until she retired with a miserable pension. She was not happy in her personal life. According to what she told me, she was in love with a young man whose name was Adolf, but I don't know whether he was a Jew or a German. He disappeared in the middle of the 1920s. Rosa couldn't forget her love and didn't want to have a romantic relationship with anybody else. She lived with Stella, her daughter. Adolf found Rosa in the mid-1970s. It turned out that he had been sent abroad as an intelligence officer and had not been allowed to say “good-bye” to her. By then, he had a family and children, but he always remembered Rosa and tried to find her as soon as he had the opportunity. Adolf supported her and Stella until Rosa died in the mid-1980s.

The next child in the family was Nehama, born around 1902. Nehama was called Ania at home. She completed her studies at a medical school and worked in the nursery room at the railway station in Kiev. Her husband, Boris Lensky (Lensky was his Party nickname), had been Yevsey's friend since the civil war. After the war he graduated from the Medical Institute and became a famous surgeon. Boris perished during WWII. Nehama and her daughter Regina were evacuated with us. After the war she returned to Kiev and lived with her daughter until her death in 1969. Regina died in 2001. Leonid, Nehama's older son, was also sent to the front during the war. The war changed his personality. He became withdrawn and lived alone.

The next sibling born into the family after my father was Leya, who was called Liza. Liza finished her studies at a pedagogical school and worked as a tutor at a hostel for laborers. She was single, but she has a daughter Tamara. Liza died in 1989 and Tamara, her daughter, now lives in Australia.

The youngest girl in the family, Fania, who was born in 1907, married Timofei Shybaev, a Russian who was the director of a big plant in Moscow. He was arrested in 1938. My father went to Moscow to meet with Vyshynsky to have Shybaev's case reviewed. Shybaev was subsequently released and the authorities apologized for their mistake, but forbade him to live in big cities. His family settled down in the village of Turbino, near Moscow, where Timofei worked as a Geography teacher at the local school. He became very nervous when he was not recruited during the first days of the war. He feared that the authorities did not believe he could be trusted to defend his Motherland. He even had a nervous breakdown. Then he was recruited into the Red Army and went through the war without one single wound. After the war he and Fania and their son Felix lived in Gorky. Fania and Timofei died in the mid-1970s.

My father Moisey Grinberg was born in 1903. After he finished his studies at cheder and then a Jewish primary school, he worked for some time in his father's shop, helping him repair shoes. In the early 1920s my father attended a trade union activist's school and for some time was involved in trade union activities. My father did not receive any special education, but he took a number of different courses and attended several workshops. He studied German and got a job as a German teacher at a school.

In 1925, my mother, Anna Deich, who, I would say, was an emancipated girl, saw a photo of my father while she was visiting his sister Rosa, her friend. Mother liked him a lot and wrote him a letter enclosing her address. They corresponded with one another through letters for a whole year before they met. Then, when they finally did meet, they fell in love with each other. In 1925 my father was arrested for some reason and was imprisoned for a few months. When he was released, my parents realized that they couldn't live without each other and got married. I mean, they just began to live together, because civil registration was considered to be a vestige of the past.

As for my mother's family, I only knew my grandmother, my mother's mother. My mother was born into the family of Shloime Deich. He had many children. My grandfather Shloime was born in 1865 in one of the Jewish towns in the province of Vinnitsa. My grandmother Rivka Leibovna Deich (maiden name Misserov) lived in Vinnitsa. After they got married my grandfather went to live with her and her family. In a few years they bought a house and my grandfather became a pharmacist. My grandfather Shloime was shot by bandits during the civil war (In the 1920s there were many anti-Semitic gangs in Ukraine. They killed Jews, robbed and burnt their houses, raped women and killed children.) The Bolsheviks expropriated his pharmacy and the family had to split, in order to find work and accommodation. They moved to Kiev.

My grandmother Rivka lived with the family of her son Aron. She was very religious and, although Aron and his family didn't believe in God, they respected my grandmother's faith and created conditions that allowed her to pray, observe Jewish traditions, and celebrate holidays. I saw my grandmother only once in 1936 when the whole family got together in Kiev to celebrate her 70th birthday anniversary. We were staying with Uncle Aron's family. I remember that when it was time for my grandmother's morning prayer she was to be left alone in the room. My older sister Regina was a self-willed girl and refused to leave the room. She told me later that she saw her grandmother reading her prayer from her prayer book. During the war my grandmother and Aron's family were evacuated to Perm. When they heard that the Germans had shot the parents and relatives of Aron's wife, Riva, along with other Jews in Rostov, my grandmother stopped believing in God. She exclaimed that God wouldn't have allowed this to happen. My grandmother also did something extraordinary. She wrote a will in Yiddish and hid it in the lining of her skirt. She told her children to strictly follow her Will after her death. My grandmother died in Perm in 1943 and it turned out that she had bequeathed her body to the medical institute because she wanted to serve people in this way. Her children did not dare to disobey her, and did as she had wished. About 30 years after the war, while my cousin was on a business trip in Perm, she found employees of this institute who remembered this unique occurrence. They gave her a preserved part of grandmother's body and my cousin buried what was left of my grandmother.

My mother's brothers and sisters were atheists, too. There were six of them, just like in my father's family. All of the children obtained a basic primary education, but they read a lot and were very educated and intelligent people. Polia, born around 1890, was the oldest. Before the war Polia, her husband, Israel, and her children, David and Fira, lived in Leningrad. During the war she was evacuated to Tashkent with her daughter Fira. Her older son David, who worked in mass media in Leningrad, stayed there and survived the blockade in Leningrad. Polia and Israel died in the evacuation. Fira returned to Leningrad after the war. David and Fira died some time ago.

The next child, Maria, was born in 1892. She was called Mutia at home. Maria made hats at home. Her husband, Efim German, was a very sick man, an epileptic. During the war Maria and Efim were evacuated to Kazan. Maria died in the early 1950s. Her older son Semyon (he was called Syunia at home) graduated from the Institute and was Chief Production Engineer at a Kiev plant. During the war he was involved in the evacuation of the plant and later worked in Kazan. His younger son, Lev, graduated from Kiev University and got married before the war. After the war he and his wife were lecturers at Kiev University. Lev lectured on history and his wife Sarra Frantsevna, a Jew, taught literature. In 1949 Lev and Sara were accused of cosmopolitism and fired. They moved to Perm. Lev defended his thesis on ancient history, and Sara defended her Ph.D. thesis on Russian literature in Perm. Lev died in 1989. Sara died some time later.

In 1895 my mother's only brother, Aron, was born. He went to cheder and that was all the education he got. But like all the other children, he studied on his own. He worked at a publishing house in Kiev without having obtained any special education in the field. During the war he was evacuated to Perm with his wife and mother. Aron died in 1978. Samuil and Naomi, his two children, became musicians. Samuil lived in Lvov for many years – he played the organ. He died in 1990. Naomi lives in Kiev.

The next child in the family was Bronia, born in 1898. Bronia worked as a clerk at a plant in Kiev – the same plant where her nephew Semyon worked. She was evacuated to Kazan with him. Bronia never married. She died in the mid-1970s.

My mother, Hana (Anna) Deich, who was born in 1900, was the first among the children to get an education at the Frebelev Institute, from which she graduated with a diploma allowing her to work with retarded children. Since childhood she had always been eager to get an education. This was not typical of Jewish girls, who were traditionally supposed to dedicate themselves to family life. In the 1920s education was free, and all children from proletariat families were admitted to educational institutions. So my mother had no problem gaining entrance into the institute and getting an education.

Her younger sister, Nelia, was born in 1904 and obtained a higher pedagogical education. She studied in Leningrad and then married Moisey Paniah, a Jew. Moisey was at the front during the war and Nelia and her sons, Victor and Alexandr, were evacuated to Kazan. Victor and Alexandr live in St.-Petersburg now. Nelia and Moisey died a long time ago.

My mother was a very progressive girl, and she “chose” a husband for herself, as she liked to joke. She was very much in love with her husband. She didn't hide her feelings and used to kiss and hug him in our presence. Only now have I come to understand how progressive her conduct was, considering that she was born into a provincial Jewish family. My father was very shy. He loved his wife dearly, but he was ashamed of her demonstrative emotions, especially when she expressed them in our presence.

Growing up

My parents didn't have an apartment until 1936, and they moved from one place to another. At first, my mother worked at the children's home for retarded children, but as soon as she got pregnant she quit that job. My older sister Regina was born in Kiev in 1927. I was born in Astrakhan, where my mother's younger sister Nelia and her husband Moisey were living. My first memories in life date from around 1933, when I was three years old and we lived in Sestroretsk near Leningrad. My mother was director of the children's home and my father worked in Leningrad. We had a nanny. Once, when she was not around, I decided to give medical treatment to one of my dolls, and put it very close to the stove. It started to burn, and so did I. I was on fire when my nanny came in. I spent several months in the hospital. Those are some of my earliest memories.

From 1935 we lived in Anapa, in the Caucasus. My sister was very sickly, and my parents were told to move to the seashore for a year. We rented a room there. Our landlady's name was Zhuk. I faced anti-Semitism there for the first time. The grown up son of our landlady called me and my sister “zhydovki” (kikes) whenever he saw us. Once, when we came back from the cinema we found our door lock covered in excrement. My father wasn't frightened, and sued our landlady's son for hooliganism. There was no law against ethnically based abuse at that time, but still the court sentenced Zhuk to one year in prison for hooliganism and anti-Semitism. After this court case, my father decided to leave Anapa, because this guy's friends were free and might have wanted to take revenge. We went to grandmother Riva's birthday celebration in Kiev and then to the village of Voronok, in the vicinity of Moscow. My father found a job as a German teacher for students in the senior classes, and my mother worked in the junior classes at the same and only Russian secondary village school. We received an apartment from the Department of Public Education. It was actually a 14 square meter room in a communal apartment, but we had our own dwelling for the first time. Our room was full of books. We lived there until the beginning of the war.

In 1937 I went to school. My sister was in the 3rd grade at this same school. There were Jewish children as well as children of other nationalities in my class. I remember my first teacher. She was a very nice Russian woman named Maria Vassilievna. She gave us our first lessons on internationalism. Yemelianov, my classmate, called me “zhydovka” once, and she told him to leave the classroom. Maria Vassilievna wanted to have him expelled from the school, but since this was the only school in the village, there was no other place he could go. The administration hushed up the incident, and nobody ever called me names again.

Although we knew that we were Jews, our parents tried to raise us without focusing on our ethnicity. Like any other children, we played the same games and didn't give a thought to who we were. We didn't know Yiddish, although our parents often spoke it. They didn't think it necessary to teach us Yiddish, or to tell us about the origin of the Jewish people, their history or religion. They also tried to suppress our interest in the Jewish issue, whenever we showed any. They realized that our life in the USSR would be easier if we were like everybody else. Just like any other Soviet children, we had no nationality or ethnicity. We celebrated only state holidays at home: the 1st of May, the October Revolution and the Commune of Paris days. My sister and I read a lot, attended events at literary and theatrical clubs, went in for sports, and loved volleyball. The celebration of any Jewish traditions or holidays was out of the question.

My parents weren't Party members, but they were real internationalists. When the war in Spain began and many Spanish children were taken to the Soviet Union, my mother, being so emotional, wanted to adopt a Spanish child. My sister Regina fell ill at that time and my mother regretted for many years that she couldn't adopt a Spanish child.

There was no talk about fascism in our family, although our parents and we knew about fascism in Europe. I remember seeing “The Oppengeim family” film (a German film made in the 1930s about the life and destruction of a Jewish family in fascist Germany) that we watched shortly before the war. Even after we had seen this film we tried to avoid any discussions about the negative attitudes of fascists toward the Jews. I guess, we were trying to spare one another from disturbing emotions.

During the War

I don't remember exactly how the war began. (editor's note: On 22 June 1941 at 5 o'clock in the morning, Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring war. This occurred in the beginning of the so-called Great Patriotic War) All I remember is that Nehama and her daughter Regina were spending that summer with us. A few weeks after the beginning of the war, the Germans started bombing the Scholkov Factory of Technical Fabrics, as this was a military facility to be destroyed. There were air raids and we taped crosses on the windows. Later, adults began to watch the roofs for firebombs. Once, our neighbor girl, Ellochka, came to tell us that there was a “little hare” in the sky. “Little hares” were German bombers. My father immediately sent us into the forest, hoping that there, we would survive the bombings. For some reason nobody thought about evacuating. We stayed in this village until the middle of October 1941. We heard rumors about what was going on in the occupied areas, and about Babiy Yar and the extermination of innocent Jewish people (Babi Yar is the site of the first mass shootings of the Jewish population that was done in the open by the Germans on September 29-30, 1941, in Kiev.)

Regina was panicking more than the others, and insisted on our evacuation. Our neighbors and we put our luggage on a cart and started moving east of town. After walking about 20 kilometers, we realized that we wouldn't make it, and returned. On the 16th and 17th of October, when Moscow was in a phase of siege, an uprising occurred in our village. The factory workers captured Chanov, the Director, and Semyonov, the Technical Director, rebelling against their order to blast the factory. The workers refused, voicing their argument that if they obeyed the order to blast the factory, they would no longer have a place to work and wouldn't be able to earn money to provide for their families. This was an emergency situation and from everybody's conduct it was clear what side of the argument people took. I remember hearing our neighbor Natasha, walking with her little son Gena, saying how good it was that the Germans were coming. I don't know what happened to her during the occupation.

At the end of October my father finally took us to the Northern railway station in Moscow. Aunt Fania and her son from Turbin were already there. The railway station was so crowded that we had to wait six days until we could leave. On the 1st of October, 1941, my father had received a subpoena to appear at the recruitment office on a certain date. The night before he was to go, my mother told him to go and stay with our acquaintances in Moscow so he could get a good night's sleep. My father obeyed and went there. On that very night we managed to get on a train that was leaving. We couldn't even say “good-bye” to my father. And we never saw him again. He perished in December 1941 in the battle for Moscow.

At first, when our trip began, we were all together on the train, with Fania and her son along with Nehama and her daughter, Regina. The railcars were overcrowded, and we had to take turns sleeping. The train was heading for the Urals. On the way, it was announced that we could also go to Tashkent. My mother decided that we should go somewhere where the climate was warm as we had no warm clothing with us, so our relatives went to Perm and we went to Tashkent. Perhaps it was a mistake, because we were alone there with no one to help us. We got off the train at night. Women and children mounted horse-driven carts and the rest were told to walk beside the carts. It was pouring rain and the horses got stuck in the clay and mud and couldn't pull the carts. We were told to get off the carts and walk. I shall never forget that terrible night, with our feet sinking in the clay and uncertainty ahead of us. Afterwards, I fell ill with a fever. My mother and I stayed in a small room so I could recover. After I got better, I went to work with the adults. We worked at the cotton plantation and as payment for our work received a bowl of balanda (some sort of soup made from whatever there was at hand). There was no bread, or any food at all. We were starving. My mother fell ill with tropical malaria and there were no medications to give her.

I remember that some Uzbek men started asking to get engaged to my sister and me. They believed that at 12 and 14 we were quite ripe for marriage. We were invited to the suitors' home and we accepted the invitation in order to have something to eat. We were sitting at the table eating delicious cake, stuffing ourselves as much as we could to make the meal last longer, while contemplating with anxiety the redemption to be paid for the fiancée, if you take my meaning.

My mother told the men that she was not opposing our getting married, but had to wait until her husband came back from the war so that she could ask his permission. We found ourselves in this type of situation several times, until finally, Mother realized that we had to leave this village because the suitors came to understand that the only reason we had accepted their invitation was to be able to get a decent meal. Our relatives from Perm and Kazan sent us some money for the trip, and we left for Kazan. We had to change trains several times. My mother was told that we couldn't buy tickets in Namanghan, unless she could bribe the director of the station. We wrapped money around a pile of paper, putting a bigger banknote on top, and gave this as our bribe. In exchange we received three tickets. Perhaps discovering our ruse, the director of the station notified the conductors of this, because someone wearing the railroad uniform approached us several times demanding money until Mama began shouting so that everyone would hear, “Stop demanding money from us! We already have our tickets.” Then he left us alone. We had only 34 rubles left. Someone told us that we could make a profit by buying salt and then selling it, so in Kuibyshev, leaving our mother to watch the luggage – her legs were so swollen that she couldn't walk - we went to the bazaar to sell the salt. We made a little money from our sale and moved on. In Kazan my mother's sister Nelia met us and immediately sent my mother to the hospital. The doctor there said that there was nothing he could do to help mother, but Nelia started selling all the clothes she had to buy food, and managed to cure Mama.

My sister and I hardly studied at all during the war. I went to school in Kazan. My sister Regina, however, didn't waste her time. She studied at home. She always had her textbooks with her. In 1944 she went to Moscow and gained admission into the Department of Political Economy of Moscow State University.

After the War

My mother worked as the director at the factory school in a small Tatar village of Amadysh not far from Kazan. After I finished the 8th grade I convinced my mother to move to Moscow. I was eager to continue my studies there. When we came to Moscow we didn't have a place to live – our house in Voronok had burned down, so for some time, we lived at the hostel with Regina. Later, Mama got a job assignment at the children's home in Repino, a village in the vicinity of Ivanovo. We didn't live there long. I went to my Aunt Fania in Gorky, and my mother went to Kiev. Mama got a position as director of the children's home in the village of Grebyonki near Kiev. I came to Kiev and went to school there in 1948. My mother and I didn't have a place to live. We rented a corner in a room and shared one bed. In 1949, twelve directors, all of them Jews, were fired, including my mother. Mama then found a job as a teacher at the kindergarten of the equipment plant.

After I graduated from school I submitted my documents to the Institute of Film Engineers. During the exams they asked me questions irrelevant to the school program, and put a “2” on my documents, a failing grade. The next year, I submitted my documents to the Silicate Institute. The admissions commission wrote “Jew” on my package in red pencil. Of course, I failed this time, too. ‘Understanding the road to the Institute was closed to me, instead, I gained admission to the Geology College. This was a very difficult profession, but I was admitted. After graduating from this college I chose the Far East for my job assignment. I was looking for romantic circumstances where I could be as far away as possible from Ukraine and any problems related to everyday routines, and I wanted to see something different. At first I lived in a room that I shared with some other people. This was during the time of the anti-Semitic “Doctors' Case,” and every evening I had to listen to what my neighbors were saying about Jews. (editor's note: Doctors' Case” - a set of accusations deliberately forged by Stalin's government and the KGB against Jewish doctors working at the Kremlin hospital, unjustly charging them with the murder of outstanding Bolsheviks. The “Case” was started in 1952, but was never concluded because Stalin died in 1953.)

They didn't know that I was a Jew. I don't know how they would have behaved if they had known. When the doctors were rehabilitated and the newspapers wrote about it, one of my roommates said, “Why reveal such a disgrace to the whole world? They should have released those people quietly so that nobody would know. They are zhydy and scumbags, anyway.” And at that moment I burst out and I told them everything I thought about the doctors' case and about anti-Semitism, that it was all a lie, and that they were mean and evil people if they could believe the propaganda rather than what they saw with their own eyes. As a result, our relationships were spoiled, though we had to continue to live together in that room for a long while.

After I had worked in the Far East for three and a half years, I returned to Kiev because my mother was not well. We didn't have a residential registration. (editor's note: Every individual in the USSR needed to have residential registration – a stamp in his or her passport with their permanent address. One couldn't find a job without such a stamp, or even travel within the country. To get such registration at somebody else's apartment one had to be a close relative. Besides, each tenant at an apartment needed to have at least 8 square meters of living space to be able to get registered. In this way the authorities restricted freedom of travel inside the country and kept everybody's whereabouts under control.)

We couldn't get registered in our relatives' apartments because they were not big enough. This situation continued for a long time until finally, I got registered. At that time, we did not observe any traditions or celebrate any Jewish holidays. We didn't have any opportunity to do so, and in any case, we didn't feel like having any celebrations. It seems to me now that there were no holidays at all during this period of my life.

For a long time I couldn't find a job. As soon as the bureaucratic officials in the Human Resources Department heard about my Jewish nationality, they told me that there was no vacancy and asked me to come back in a few months. Nobody had to tell me that the reason for their refusal was my nationality – no explanation was needed. I finally found a job at a laboratory in one of Kiev's plants. After I worked there for three years, I decided to enter the Polytechnic Institute. I had lengthy work experience and normally, should have had privileges. However, my boss didn't want to issue a recommendation letter for me to the higher educational institution. But this was after the 20th Party Congress , and we Jews were not so humble any more and were starting to stick up for ourselves. (At the 20th Congress of the Communist Party of the Soviet Union in 1956. Khruschev publicly debunked the cult of Stalin and lifted the veil of secrecy from what had been happening in the USSR during Stalin's leadership.)

I addressed the issue of the letter of recommendation to the director of the plant and called the conduct of my boss anti-Semitic. The director gave instructions to have a letter of recommendation issued for me. However, I never gained admission to the institute – they told me that my work experience was insufficient, though it was over three years long. I didn't try to enter the Institute another time. I worked at the plant until I retired from the position of Senior Production Engineer.

I had no personal life. Mama and I shared one room and a bed for many years. I couldn't even think of meeting a man and falling in love. I dedicated my life to working and to taking care of my mother. There wasn't much good in my life. My only holidays were my mother's and my relatives' birthdays. We sometimes went to the theater, but we spent most of our time in front of the TV, or reading. We didn't have enough space to invite guests, and we were not invited either. We received an apartment in 1974. My mother died in 1982. During the last years of her life Mamma wanted to move to Israel – she wanted us to go there. We got all the information we could about Israel from the mass media. I'm still sorry that I didn't have enough courage to leave. And considering my miserable income, I can't even dream of taking a trip to Israel.

My sister Regina is single, too. She lives alone in an apartment in Ivanovo. After she graduated from Moscow State University (the most prestigious higher educational institution in the former USSR) she grew fond of the theater and cinema and took a course for theatrical producers led by the famous producer of the Taganka Theater Lubimov. Regina founded a public theater in Ivanovo that became famous all over the Soviet Union. Great poets like Okudjava, Voznesensky, and Evtushenko came to visit her. A famous dissident poet, Alexandr Galich, and Vladimir Vysotsky were her friends. Now Regina is lonely and ill. Hesed supports her.

Only in recent years I have tried to celebrate Jewish holidays, read Jewish newspapers, or take part in the life of the Jewish community. I regret that I've come to identify myself as a Jew so late in life. However, I think that such is the common destiny of my generation.

Larisa Gorelova

City: St. Petersburg
Country: Russia
Interviewer: Alexandra Ulman
Date of interview: November 2002

In front of me is a woman with lively dark eyes; she is not very tall. 

Even after retirement she continues to lead an active life: she often goes to the theater, to classical concerts at the Philharmonic and to art exhibitions. 

Almost every minute of her life is scheduled, so it wasn't easy to make an appointment with her. 

A very important part in Larisa Borisovna's reminiscences is occupied by the analysis of her father's fate, who spent most of his life in prison; she has a great desire to tell his story rather than her own, as she thinks, she's led a rather common life. 

  • My family background

My name is Larisa Borisovna Gorelova. I was born in 1927 in Leningrad [today St. Petersburg]. My father's parents lived in Minsk, in Belarus. I lived in that town since my birth and until the Great Patriotic War 1. Prewar Minsk was a large city and the capital of the Belarusian Soviet Socialist Republic, a cultural and industrial center. The Belarusian Academy of Sciences and the Minsk State University were located in Minsk. Broad, spacious avenues in the center of the city were built up with new modern buildings, though there were wooden buildings on the outskirts of the city. During the Great Patriotic War Minsk was almost totally destroyed and after the war it was, one might say, constructed anew. I saw it when I visited the town on a business-trip many years later.

My paternal grandfather, Leib Oliker, was a tinsmith. He died when my father was six months old, in 1901. That's all I know about my paternal grandfather. My paternal grandmother, whose name I don't remember, had to raise three small children; she was hired by people to do hard work: she did the washing and cleaned their apartments. She did all she could do alone to raise her children: her elder son, whose name I can't remember, Peisakh-Elya and Ber, my father. Grandmother's elder son volunteered for the Red Army during the Civil War 2 and perished as a hero, defending Minsk. Her second son, Peisakh-Elya, was arrested in April 1920 by the Belopolsk gendarmerie and exiled to a Gulag camp 3. Upon his return he lived with his mother in Minsk. He must have perished in a ghetto during the Great Patriotic War. My father, Ber Leibovich Oliker, was the youngest, the third son of Grandmother and Grandfather Oliker. I know nothing else about my paternal grandparents, since I communicated very little with my father - he spent many years in the camps and later left my mother, besides, it wasn't our custom to ask about the past.

During the Civil War [1918-1920] Grandmother assisted the underground Komsomol 4 organization, of which her sons were members. I know that she kept and delivered prohibited literature and organized meetings for underground organization members in her apartment. Owing to that in the 1930s she obtained a personal pension upon the solicitation of the Central Komsomol Committee of Belarus. Grandmother was religious only until the Soviet Power came into force in 1917. She died in a ghetto in Belarus during the Great Patriotic War, but our family doesn't know the exact date.

My mother's father, Alter-Girsh Bunin, was born in 1876 in the town of Slutsk, which is located 100 kilometers to the south of Minsk in Belarus, in the Jewish pale 5 and studied in cheder. He wasn't an Orthodox Jew, didn't observe Sabbath, only celebrated Jewish holidays such as Chanukkah, Rosh Hashanah and Pesach, for which national meals were cooked at home. After Grandmother's death in 1931 the family forgot all Jewish holidays and celebrated only secular holidays, as all Soviet people did. Grandfather dressed as the petty bourgeoisie did, who his family belonged to: he wore a jacket and shirts with ties. He always had a small full beard. Grandfather was a very fair, kind and diligent man with a sense of self-esteem. Even neighbors came to him to settle some disputes of theirs.

My grandmother, Gita Bunina [nee Shapiro] was born in 1878 in Storobino in Belarus. She finished cheder 6, as a grown-up girl of 15 years of age, but later, by the 1900s she was already a mother of a big family and a housewife. She was a very merry and kind woman. She welcomed all distant and close relatives in her home. Her home was very hospitable, relatives came, friends visited, all of Grandmother's sisters, cousins, nephews came to stay, friends of her adolescent daughters came; guests were always seated at the table, even if they were unexpected, and were treated to the best food. The daughters' friends came, sang songs, danced, recited poems.

On big Jewish holidays, like Rosh Hashanah, Pesach and Purim Grandmother collected various delicious things at home and took them to poor families in Slutsk. She was a very beautiful, kind, loving and faithful mother and wife. She dressed like the petty bourgeoisie, not like Jews: she put on dresses, blouses and skirts. Grandmother didn't wear a wig, she had long hair and she braided it into a beautiful braid and placed it on the back of her head. She died in 1931 in Minsk during an operation on her kidneys at a rather young age - she was 53. She was buried in Minsk at the Jewish cemetery. When the Fascists occupied Minsk, her grave was destroyed, so she has been commemorated at Grandfather's, her husband's, grave, who died in 1949 in Leningrad. When Mother's sisters, Grandfather's daughters, put up a monument on his grave at the Jewish Preobrazhensky cemetery, Grandmother's name was included on the gravestone near Grandfather's.

The first child of my maternal grandparents was a boy, but he died in infancy. After that Grandmother gave birth to eight girls: Liber-Esther, Lyubov in her passport 7; Beilya, Berta in everyday life - my mother; Maria; Hanna, Anna in everyday life; Reizl, Rosa in everyday life; Matlya, Matilda in everyday life; Eshka, Esphir in everyday life; and Pasha, who was born 21 years after the first daughter was born. As they grew up, the Bunin sisters became assistants to their parents on the land and at home. They strove for education and read a lot at that time already; they learnt poems by heart and helped each other. The girls were accustomed to labor since their childhood; they got up early in the morning and went to work in the field. They almost had no toys, toys were considered luxury. Dresses and coats were bought cheap and durable, so that they would be worn by the younger daughters. Only Grandfather had a separate bed, all his daughters slept in twos and Grandmother slept with the youngest daughter. Various artistic troupes came to Slutsk from different towns, but the family very seldom went to the circus and theater, they were always busy with the household.

Grandfather Alter had a house, an old wooden one, rather stocky, but a house of his own. When he married my grandmother, he rented some land and was engaged in vegetable growing. They had, though not always, a horse, a cow and geese. In 1912 he bought out the land, about two hectares and continued to do vegetable gardening together with his daughters. All their family worked on the land and an average income was ensured. Their own land gave them food and saved them from starvation. They didn't have food in abundance, but they had enough: the staple food was bread, potatoes, vegetables, curdled milk, a piece of meat. They also had butter, eggs, chicken, white bread and sausage for holidays.

My grandparents' family belonged to the class of the petty bourgeoisie. Their family had no money, only debts. But the neighbors for some reason despised my grandparents, believing them to be rich. They didn't let them live quietly and composed denunciations against them. As a result Grandfather was expelled from the kolkhoz 8 and he kept his own household: cattle, geese, chicken and a vegetable garden. Since he was deprived of his right to vote, one of his daughters was expelled from the Party, of which she was a devoted member, and another one was expelled from university.

Grandfather was the favorite of the whole family and of his eight daughters; he spent a lot of strength and energy on their education. Berta, my mother, was the first to enter a gymnasium [high school]. Grandfather didn't agree to it at first, he thought that there wasn't enough funds for the education of all his daughters, and that it was unfair to give education only to one. However, Grandmother insisted and all their daughters obtained education at a gymnasium and at schools after the Revolution 9; later all obtained university education. Grandfather understood the benefit of education and was pleased with his daughters' success at gymnasium and when they graduated from university.

During the Soviet time, in 1929, Grandfather was dispossessed as a kulak 10 He worked in a kolkhoz and was dismissed from it as a kulak. After his wife died in 1931, he moved to his daughter Maria in Minsk, he stayed in evacuation in Kyrgyzstan with her and moved to Leningrad later. He died in 1949 and was buried at the Jewish Preobrazhensky cemetery in Leningrad, the memory of him is the most respectful and blessed.

My grandparents' elder daughter, Liber-Esther, Lyubov by passport, was born in 1900. When she grew up, she left for Warsaw [today Poland], where she nursed one of her aunt's children, I don't know exactly which aunt's. Then she came back and studied at the History Faculty of the Belarusian University and graduated from it in 1929. She married Georgy Zaitsev, a Jew, born in 1902. He studied at the Belarusian University and, as an undergraduate, was sent to the Institute of Red Professorate in Moscow to study at the Faculty of Economics and graduated from it in 1931. Lyubov went to Moscow together with him.

After graduation Georgy was assigned to party work in the Caucasus. At first he was a political department head, then he was transferred to the position of First Secretary at the district committee of the Communist Party in a small town. In 1937 he was arrested and in 1938 executed by shooting 11. At that time arrests of people, who held high party positions, were very frequent. Usually they were groundlessly accused of anti-Soviet activity. In 1937 Lyubov was also arrested; she worked as a teacher of Russian at that time. They had two sons, born in 1929 and 1934. When she was being driven in the mountains in an open truck to the prison, she managed to tear off a piece of her shirt and write a note, asking to help her children. That note fell into good hands and was sent to the right address in the town, where they lived. Kind people took her children to her sisters in Leningrad. She was in prison until 1939, but the court wasn't able to accuse her of anything, so she was released as there had been no crime committed.

She took her children from Leningrad and remained in the Caucasus before the war. When the war broke out and the Germans approached the Caucasus, she tried to get to the railroad on some cart, in order to get to Russia. The husband of one of her sisters, Boris, helped her. He brought her to the train and sent her to evacuation to Kyrgyzstan, where all our family lived already. After the war Lyubov worked as a teacher of Russian. She died in 1965. She was buried at the Jewish cemetery.

The elder son of Lyubov and Georgy Zaitsev, Vitaly, lived with his mother in the Caucasus. He entered the Ulyanov-Lenin 12 Electrical Engineering Institute in Leningrad, graduated from it and worked as an engineer for many years. Now he is retired. He met his wife-to-be, Maya Shapiro, a Jewess, in a line for tickets to the Philharmonic society in Leningrad. They have two children: son Sergey, who lives at present in the USA and daughter Galina, who lives in Petersburg.

The name of Lyubov and Georgy Zaitsev younger son is Sigrid. When his parents were repressed in the Caucasus, Lyubov's sister, Rosa, took him in and brought him to Kyrgyzstan, where she was assigned to work 13 after graduation from the First Medical Institute. He lived there with Rosa and her husband until his mother Lyubov was released from prison. Later he returned to the Caucasus with his mother and stayed with her during evacuation. He graduated from the Leningrad Electrical Engineering Institute. At present he lives in Moscow with his second wife. He has four sons, two from his first marriage and two from his second marriage. He still works at the All-Union Scientific Research Institute of Mechanics and Electrical Engineering as an engineer.

The second daughter was my mother, Beilya Bunina. The third daughter of my grandparents, Maria, born in 1905, entered the Law Faculty of the Belarusian University after the gymnasium and worked as a lawyer in Minsk before the Great Patriotic War. Later she was in evacuation in Kyrgyzstan. After the war she worked as a legal consultant in Glavleningradstroy, General Municipal Construction Administration, until her retirement. Maya [Maria] died in 1980 and was buried at the Jewish cemetery [in Leningrad]. Her husband, Meyer Bogin, a Jew, worked as an engineer and was repressed in 1937: he was accused of 'anti-Soviet activity,' as was the custom in those days, and executed by shooting in 1938. Their son, Artyom, born in 1932, an engineer, worked in Giprocement, the Scientific Research Institute of Cement Industry. He died in 1993 and was buried near his mother at the Jewish cemetery. Artyom had two children: Victor, a Mining Institute graduate and Tatiana, a Librarian Institute graduate.

The fourth daughter of my grandparents, Hanna, was born in 1907. She finished school and later the Faculty of Biology of the Minsk University in 1930. In the same year she married Solomon Kaplan, who graduated from the Leningrad Polytechnic Institute. He worked as an engineer all his life at various civil plants. He stayed in Leningrad during the blockade 14 and survived. He died in 1984 and was buried in Leningrad at the Jewish cemetery. They had two children. Galina was a German language interpreter, who also knew several other languages; she is now retired. Their son Ilya was born in 1945 after the war. He still works at the plant formerly named after Sverdlov. His wife Natalia is an engineer. They have two daughters, both graduated from the Polytechnic Institute and both married their fellow- students and both live in the USA. Both have children. Hanna worked as a librarian; she died in 2000 in St. Petersburg. She was buried at the Jewish cemetery.

The fifth daughter of my grandparents, Reizl, born in 1909, was the most beautiful in the family. She united all sisters around herself. After finishing school she graduated from the Medical Institute. She got married while at university. Her husband, David, perished during the siege of Leningrad. After graduation from the institute she was assigned to Kyrgyzstan, got married for the second time, to Nikolai Amurov. All family got together at their place during the Great Patriotic War. After the war Reizl worked as a doctor at the Railroad hospital, divorced Amurov and got married for the third time, to Boris Bely, also a doctor, but a veterinarian, with whom she lived for 25 years. He also survived the war; it caught him in Tallinn, in Estonia. He left for Russia on a ship and finished the war in Germany. Bely died in 1971. They had no children, and Reizl was a patroness of all her nephews and nieces. There were twelve of us. She died in 1989 in Leningrad and was buried at the Jewish cemetery.

The sixth daughter of my grandparents, Matlya, was born in 1912. After school she studied at the Librarian Institute, completed three years and quit the institute because of an illness. She worked as an elementary school teacher and a librarian. She married Boris Epstein, a Jew, a communication engineer. Boris was a Soviet Army officer, a communication engineer, during the Great Patriotic War and stayed in Leningrad during the siege, but left for business: he laid the line along Ladoga Lake, where the Life Road 15 lay; he also laid the communication line under Volga during the Stalingrad battle 16, and he finished the war in Germany. After the war he worked for a long time at the Scientific Research Institute of Communication. He made a lot of inventions and managed the development of communication equipment. He died in 2002 at the age of 90. Matilda died in 1987 and was buried at the Jewish cemetery in Leningrad. Their son, Yevgeny, born in 1935, works as a chief engineer at the river register for the North-Western Shipping Company. His daughter Yelena, an economist, works at the Navy Administration as an accountant.

The seventh daughter of my grandparents, Eshka, was born in 1915. She went to school after the Revolution of 1917, studied at a Jewish school and lived in Slutsk. After finishing school, she left for Leningrad, entered the Leningrad Institute of Fine Mechanics and Optics and graduated from it in 1938. She didn't manage to defend her diploma, as she was assigned to work in Kazan, when the Great Patriotic War broke out. After the war she returned to Leningrad and defended her diploma in 1945. She worked as a teacher in navy schools at the places of her husband's work; she taught engineering sciences. She worked at the Anti-aircraft school, the Navy school in Kronstadt [Kronstadt is a town on Kotlin island in the Finnish gulf, 10 km from the western coastal line of Leningrad] until her retirement age.

Her husband, Naum Fruman, born in 1915, was her fellow-student, but as an undergraduate, he was taken to the Navy Academy, from where he graduated as a navy officer in the field of shooting directing equipment. Right after graduation from the academy he was assigned to work in Tallinn. When the Great Patriotic War broke out, they managed to leave Estonia for Kronstadt with the last ship. Their ship was bombed en route and they were picked up by a Soviet ship which headed for the island. Thus they reached Kronstadt. After that Naum worked at the Artillery Administration during the war and was transferred after the war to Kronstadt as a chief engineer for the Repair plant, where he worked until the Doctors' Plot 17 started in 1953. In 1953 he was slandered in connection with the Doctors' Plot, demobilized and fired from the Kronstadt plant. He came to Leningrad and couldn't find a job for a rather long time. His classmates helped him find a position as principal designer in the 'Azimuth' company. He died in 1999.

Eshka and Naum's elder daughter, Galina, was born in 1939. She graduated from university and worked all her life as an engineer in the 'Azimuth' company. Her husband Roman Karpelson stayed in Leningrad with his parents during the war. His parents died during the siege and he was raised in a children's home. Roman graduated from the Mining Institute and worked as a geologist for a long time. They have two children. Their elder son Vadim is an engineer, he lives in Israel now. Their younger son Alexander graduated from university and is now the 'Kodak' company manager in St. Petersburg; he deals with photo and other type of printing. Eshka's son Leonid, born in 1948, graduated from the Bonch-Bruevich Electrical Engineering Institute and worked as an engineer in Petersburg. Now he lives in Boston in the USA. Eshka lives in St. Petersburg, she is 87 years old.

The youngest, eighth daughter of my grandparents, Pasha, was born in 1921. Her mother died, when Pasha was ten years old. Since then she lived with her elder sisters, who considered her their daughter. At first she lived with Berta, my mother, in Minsk and went to school there. Later, when she was a 7th grade pupil, she left for Leningrad, to her sisters' place, where she finished school and entered the Medical Institute. She managed to finish three years before the Great Patriotic War. In evacuation in Kyrgyzstan she finished the Kyrgyz Medical Institute at the end of the war and managed to serve in the army in Ukraine. During the war she married Yakov Umansky, who was killed at the frontline in 1944.

After the war she lived with her sister Berta in Brest where she married Ikheil Manevich, born in 1917. He graduated from the Medical Institute before the war and found himself at the frontline right after. He was a medical officer during the war and finished the war in Berlin. After the war, in 1947 he came to Brest, met Pasha, married her and they both left for Germany. In 1948 their elder son Gennady was born, who graduated from the Pulp and Paper Industry Institute in Leningrad and worked as an engineer in the field of pulp and paper combine construction. At present he lives in Germany. Their daughter, Faina, was born in 1952. She married Ilya Vikstein, who passed away in 1978. Faina and Gennady left for Germany at the beginning of the 1990s with their children, where Faina died in 1993. Pasha worked as a pediatrician for many years and died in 1997.

  • My parents

My mother, Beilya [Berta] Bunina, was born in 1902 in the town of Slutsk in Belarus. She was the second daughter in the family and helped her parents with the household and in the vegetable garden. She was Grandmother's right hand and helped to look after the younger children. She read a lot and was well-educated. She was the first to pave the way to education before the Revolution, as she decided to study in a gymnasium, not in cheder. Grandmother, unlike Grandfather, understood the necessity of her daughters' education, supported my mother and Mother finished a gymnasium in Slutsk. After that she moved to Minsk and entered the Minsk Public University, the Faculty of Economics, and graduated in 1925. She married my father, Ber Oliker, who had graduated from the Medical Institute in Minsk and worked as a surgeon. I don't know exactly how my parents met, but I know that they didn't celebrate their wedding, they just registered their marriage; it was a custom to do so in big cities. Mother found a job as an economist-planner at Gosplan [state economic planning institution] of Belarus. In 1927 I was born and in 1935 my brother Ernst was born.

My father, Ber Oliker, was born in 1901 in the town of Rogachev in Belarus. He was the youngest in his family and at the age of 13 became an apprentice at a private tailor shop. Difficult working conditions very soon destroyed his health and he had to leave the shop and become an apprentice at a private textiles store. In 1917, as a 16-year-old young man, he began to participate in the Revolutionary movement in Minsk. In 1918 during the Civil War, when Minsk was occupied by the Germans, he got acquainted with the members of an underground Bolshevik 18 committee. Thus he got to know the Party Charter of the Bolshevik Party and he was explained the objectives and tasks of the Bolshevik Party. Soon he began to receive minor assignments from the underground committee; in particular, he was assigned to conduct the work among the working youth regarding international education in accordance with the Bolshevik Party Charter.

After Minsk was liberated from the German occupation, in December 1918 he was selected to the organizational three 19 according to the convocation of the First Meeting of Working Youth for the purpose of organization and registration of the Komsomol organization in Minsk. He was elected member of the First Committee of the Minsk Komsomol Organization, among others, at the first organizational meeting of the working youth in December 1918. He joined the Red Army forces among one of the first Komsomol members, was enlisted to the Fourth Komsomol Company of the Minsk Guard regiment and fought against the White Guard 20 members to defend our native Minsk.

During the White-Polish occupation 21 of Belarus and Minsk, Father, among other Komsomol members, was left in Minsk to conduct underground work. They assisted the underground Party Committee in setting up the underground Komsomol organization and very often, risking their lives, performed important tasks of the underground Party Committee. The underground Party Committee and the underground Komsomol leaders were arrested by the White- Polish gendarmerie. After the arrest of the first underground Komsomol Committee, Father was elected Chairman of the Minsk underground Komsomol Committee.

At the beginning of April 1920 the White-Polish gendarmerie arrested him and other members of the underground Komsomol Committee. He was interrogated, tortured and tormented in the torture cell. Five of his front teeth were knocked out. As a result of torture he had to undergo two operations later, lost his hearing in his right ear and remained disabled for the rest of his life. He was court-martialed as the leader of the underground Komsomol Committee, and the court was supposed to pass a death sentence, but owing to the violent attack of the Red Army the court didn't manage to complete the trial. Father was awarded the Order of the Labor Red Standard of the Belarusian Soviet Socialist Republic for his active work during the Civil War against the White-Poles. He was the delegate of the III Congress of the Workers' and Peasants' Young League, where Vladimir Ilyich Lenin gave his famous historical speech about the tasks of the Young Communist League. After the Civil War Father finished the workers' faculty 22, after that he graduated from the Medical Institute and he became a surgeon and later the Deputy People's Commissar of Public Health of Belarus.

We had an intellectual Soviet family: my parents had university education and worked in their professional field; Father was a public party activist - unfortunately I was too small at that time to take interest in it, and later my father didn't tell me about it, so I can't give you more details - religion was out of the question 23. We lived in a small apartment in downtown Minsk. Father had a big library: mostly they were medical books, the Communist Party history, Russian classics, but it was all lost in the Great Patriotic War, because we left the city without any of our belongings.

In fall 1935 an exchange of documents was commenced in the Communist Party, connected with the beginning purge. Mass arrests and expulsions from the Party began. The incidence of these arrests couldn't but put Father on his guard, as he recalled that in 1932 Stalin's letter was published in the 'Proletarian Revolution' magazine about the Party's history falsification. In connection with Stalin's letter all historical books about the Party's history, which had been published before, were called into question. There was no literature in Belarus at that time about the history of the Party and Komsomol, there was only one book about the history of the Komsomol, and my father was one of its authors. Father knew that in case of absence of any other literature the book about the history of the Belarusian Komsomol would be the only target and he wasn't mistaken. On 29th April 1936 Father was arrested and forwarded to the Minsk prison. After that, within 15 months the investigation was carried out. As a result, he was dispatched to the Moscow court in Lefortovo [a district of Moscow], where within twelve minutes his sentence was announced to him - ten years of prison plus five years of deprivation of rights. Father expected that he would be sentenced to death and was even glad that he got a different verdict. From that moment years of wandering in prisons and exiles began.

Father's first prison was the Vologda prison. His second halting point was the Solovetsky monastery. Father stayed for two years in Solovetsky monastery without any work, without communication, without walks. He was allowed only to use the prison library. He read mainly medical literature. Once he was very much carried away with the 'History of Surgery' and he crossed his legs and leaned his elbow on his knee. The guard, who watched him through the crack in the door, entered the cell, hit him and sent him to the punishment cell. This continued until 1939.

In June 1939 some doctors, who worked in the sanitary department of the prison, were mobilized and it was decided to replace them with the imprisoned doctors. Thus Father was engaged in medical practice. In fall 1939 all prisoners were removed from the Solovetsky prison. After the Solovetsky islands he spent his camp life in Karelia, in Archangelsk region and Vorkuta region [north of Russia]. During the Great Patriotic War he worked as a doctor in the town of Medvezhegorsk, constantly asking to be let to the frontline, but, of course, his request wasn't satisfied. He lived like that until 1947. While in prison, he got acquainted with and started to live with a different woman, so he never returned to my mother.

In 1947, after ten years of imprisonment, he was released on probation. He understood perfectly that it wasn't for long, that he would be arrested again. He worked in Kyrgyzstan as a doctor until 1950. In 1950, 14 years after his first arrest and three years after his release, he was arrested for the second time by the bodies of the State Security Committee 24 in Kyrgyzstan and dispatched to the Krasnoyarsk territory, where after long waiting he was appointed as doctor to a village in Yenisey. After two years of exile, in 1952, Father was fired in connection with the beginning of the Doctors' Plot in Moscow and for three months he was waiting for his third arrest. Later the State Security Committee in Kyrgyzstan dispatched him to the Far North to Taymyr National District, where he worked until Stalin's death in 1953.

In December 1954 Father obtained a passport and felt himself to be a free man. He made up his mind to take the most extreme measures and began to write letters to the Communist Party Central Committee and to the Administration of the State Security Committee about his unfair imprisonment. In April 1956, two months after the Twentieth Party Congress 25, Father was rehabilitated 26 by the resolution of the Supreme Court of the USSR. He was allowed to move to Kyrgyzstan from the Far North, where he was rehabilitated in the Party and assigned to work in Minsk, Belarus, upon his own request. He worked in Minsk until 1967, at the Scientific Research Institute of Sanitary Hygiene as a doctor-research officer and wrote and published several scientific works. He died in Minsk in 1978.

When perestroika 27 started, in 1989 during the period of complete rehabilitation of the Gulag prisoners, the Military Board of the Supreme Court of the USSR informed me with a letter that my father had been groundlessly accused of having been a member of the counterrevolutionary trotskist 28 terrorist group in Minsk since 1935. Father didn't plead guilty during the preliminary investigation and in the judicial sitting.

  • Growing up in wartime

From this story one can see that I've seen little of my father, first he was mostly engaged with his public party work after his main work as a surgeon, and he came home very late. I was placed in a kindergarten early, because my parents had to work and they didn't hire any nannies or maids. Later I went to a Soviet high school, and in summer I stayed at children's summer camps 29 in the suburbs of Minsk. We also spent Mother's vacation in Leningrad, at her sisters' place.

I don't remember my childhood very well, my strongest impression was when I was nine, Father was put into prison and I became the daughter of an 'enemy of the people' 30. I still remember the feeling when everybody turned away from me, all neighbors, my classmates, my teachers. The mass repressions hadn't started yet at that time, and all actions of the authorities were accepted by the nation unconditionally. I have no friends left from my childhood; I made real friends only after the Great Patriotic War, as a student in Leningrad.

At the end of April 1936 my father was arrested based on a denunciation. After that Mother, having become a wife of an 'enemy of the people,' was left without a job with two children. However, with difficulty, afraid of persecutions, she managed to find a job as an economist at the bread-baking plant and worked there as an economist-planner until the Great Patriotic War broke out.

On the day the war was announced, 22nd June 1941, my younger brother Ernst stayed near Minsk at the summer camp of his kindergarten. Mother went to visit him, but being intimidated by repressions and persecutions, was afraid to bring him to the city. Only two days after the war had been announced, when we had to escape from Minsk, we left without my brother. He remained at the summer camp for several days, but the kindergarten director managed to load the kids onto some passing train and take them to Volga, where Mother's sister found him and later brought him to Kyrgyzstan, where we stayed in evacuation. My mother and I didn't spend a night at home since the war had been announced; we stayed every day in the bomb-shelter.

On 24th June when the town was on fire and many people left the bomb- shelter for the forest, Mother, Grandfather, Aunt Maria with her son and I also decided to leave with everybody. We walked for ten days under the bombs, accompanied by the planes' droning. We weren't let into any village, because the Germans spread leaflets, which said that those who give shelter to Jews would be shot. So we slept in ditches at night, covering ourselves with old coats. We didn't have any belongings. Soon we reached Mogilev, 200 kilometers east of Minsk, which was already empty, full of military people, since the Germans were approaching. The officers gave us food and showed us where the railroad station was, which still had a train with refugees. We managed to get onto the last train, leaving Mogilev. At first we were bombed on our way, but later we passed peaceful territory and soon came to the village of Zavoronezh in Tambov region and settled in an empty village house. We wrote letters to all our relatives in Leningrad, Kyrgyzstan and in the Caucasus, saying that we were alive and needed assistance.

By that time, in the summer of 1941 Mother's sister Rosa and her husband worked in Kyrgyzstan after graduation from the First Medical Institute. They immediately sent us some money and an invitation to come to their place, Bishkek station. Since Grandfather was old and sick, we were afraid to take him with us in such hot weather, so I went together with Mother and left Grandfather in that house in Zavoronezh. After long transfers on different trains we came to Bishkek, to Aunt Rosa and her second husband, Nikolai Amurov. Mother immediately found a job as an economist at the railroad, but from the very first minute understood that she couldn't allow herself to be intimidated as the wife of an 'enemy of the people,' so she wrote in the questionnaire that she had been a widow since 1936. Mother worked as an economist-planner during the evacuation at the Railroad Administration in Kyrgyzstan.

In October 1941 all our relatives from Leningrad came to visit us in Kyrgyzstan: Aunt Maria, Aunt Hanna and Aunt Pasha. Eshka had her preliminary diploma practical work in Kazan, so she and her daughter joined us later. All husbands of my mother's sisters served in the army and stayed in besieged Leningrad during the blockade. Only Aunt Hanna's husband, Solomon Kaplan, was a civil engineer and worked at a plant during the blockade.

There were eighteen people in the two-room apartment of my aunt Rosa: the eight Bunin sisters, their eight children, Grandfather, who came later, and a distant relative of one of my aunts, who kept our household. We lived in harmony like that during the whole war, helping each other. All children went to school. That's all I remember about wartime.

Starting from 1944, at the end of the war, my aunts began to receive invitations from their husbands and returned to Leningrad. In 1945 Mother was assigned to work in liberated areas, in the town of Brest [today Belarus], where she worked as head of the planning department of railroad restaurants until her retirement age in 1959.

My brother Ernst lived with our mother while he was a schoolboy. In 1952 he moved to Leningrad, where I lived, and entered the Cinematographic Engineers Institute. After graduation he worked at the Leningrad 'Sevkabel' plant as an engineer, and at the Scientific Research Institute of Radio Equipment, where he still works.

In August 1944 I received an invitation from my uncle, came to Leningrad and in September entered the Ulyanov-Lenin Electrical Engineering Institute. That same year, after the siege of Leningrad was lifted, educational institutions started to work again and there were quite a lot of applicants. However, I passed easily. There were no expressions of anti- Semitism, the Great Patriotic War was on and people were united against the Germans, everybody forgot about the Jews both at common and political levels.

I witnessed the end of the Great Patriotic War in May 1945 in Leningrad. I was a witness to the return of Klodt's horses - the famous sculptures on Anichkov Bridge on Nevsky Prospekt, the main street in Leningrad. People, who survived the siege, very much despised those, who had been evacuated, regardless of where the person had escaped from the Germans, and where he/she came back from after the victory 31; it was considered that all who returned were those who had fled from the siege. In stores and everywhere people spoke contemptuously about the evacuated. I lived on Mayakovskogo Street in downtown Leningrad and there was a store nearby, on Nekrasova Street, where people bought food with their ration cards 32. My relatives lived in Kronstadt and I lived in Leningrad, alone in their own separate apartment. All events of my student life took place on Mayakovskogo Street.

  • Post-war

As a student I spent my holidays at my mother's place in Brest. I met my husband-to-be, Grigory Gorelov, a Jew, there. He lived there with his parents. They were doctors and as well as my mother, had been assigned to work in a liberated district, in Brest. They were a very nice family of intellectuals. I don't remember anything else about my husband's parents. No one introduced us to each other on purpose; we met by accident at a dancing pavilion and liked each other at once. We spent those holidays together as well as all following ones. We had a very good time together, we were students. Our relations were difficult owing to the fact that we lived in different cities. But we wrote letters to each other very often.

In 1949 my husband graduated from the Polytechnic Institute in Minsk and I graduated from the Electrical Engineering Institute in Leningrad. He came to Leningrad for his preliminary diploma practical work and in June 1949 we got married. I thought that we were just good friends, that is why his proposal to marry him caught me unawares. However, I agreed immediately. On that day we both went to work, and while we talked, he, as if among other things, made me a proposal. I took up his intonation and on our way to work we dropped by the ZAGS [Civilian Registry Office Department] and wrote an application. We didn't have any celebration, we simply registered our marriage. I was dressed very commonly, ordinarily, and my friend, the only guest at our registration, was dressed very beautifully, that is why the ZAGS official addressed her all the time, as if she were the bride. It was very funny, and I remembered it for the rest of my life. In the evening of that day we went to the theater together to watch the Moscow Arts Academic Theater performance.

After the defense of his diploma Grigory got an assignment to work in Leningrad at the Sverdlov plant. We lived here until 1951, when he was enlisted to the Red Army Forces, since the Navy required personnel. In 1951 our daughter Alla was born. In 1953 we moved to Tallinn, where my husband served as a navy officer at that time. My husband worked at the navy plant in Tallinn up to 1957, and in 1957 he was transferred to work in the Polish People's Republic, the town of Svinemuende, the USSR navy base. I joined him with my daughter a little later. We lived there until 1960. In 1958 I temporarily moved to Brest to give birth to our son, Yevgeny. I didn't want a foreign country to be written in his birth certificate, as we lived in the Soviet Union.

In 1960, before my husband was demobilized, I returned to my mother in Leningrad, who moved there in 1959 from Brest after she had retired. I found a job at the Scientific Research Institute of Radio Equipment, where I worked for 23 years until my retirement. There were never any conflicts at my work place because of my Jewish identity. At the end of 1960 my husband was demobilized under the Order of Khrushchev 33 about the reduction of the Army. He returned to Leningrad, got an apartment here, found a job as an engineer at the Design Institute and worked there until his death in 1995; he was buried at the Jewish cemetery in St. Petersburg. My mother lived with us. She died in 1986 and was buried at the Jewish cemetery as well.

In the course of the Doctors' Plot and the 'campaign against cosmopolitans' 34 all doctors in our family suffered a lot, as the attitude to them at work changed, there was no elementary respect. This happened both to managers and colleagues; all the rest suffered too, there were a lot of doctors in our family, but no one was fired. Stalin's death in a sense liberated all of the Bunin sisters.

I didn't like Stalin from the moment I understood what had been done to my father. My mother and all the elder Bunins, my aunts, understood perfectly, what kind of oriental-despotic state we happened to live in. After the husbands of the three elder Bunin sisters were arrested in 1937, all their illusions immediately changed into precise understanding of what really happened in Stalin's time. Everything they dreamed about in their youth, everything they strove for, a real life of equal rights, lost its true sense. When Stalin died, someone of the younger sisters tried to cry, but the elder sister Reizl [Rosa] said, 'It won't get any worse, such a despot should have died long ago.'

On 10th March 1953, the day of Stalin's funeral, I worked at the central plant laboratory of the 'Novator' plant located on Obvodny Canal. No one worked on that day, everybody listened to the funeral broadcast and watched, who cried more. A colleague of mine and I had not a single tear in our eyes, so we had to turn away to the window. I wet my finger with my own saliva in order to imitate tears on my cheeks. My friend saw it and began to laugh, but managed to hold it back. Suddenly the USSR anthem started to play and some optimistic program began, conducted by, I think, Molotov 35, who said that Stalin was dead, but life went on.

After the war all of my mother's sisters got together in Leningrad and lived a very friendly life. They were all united by blood, by their age, by their common childhood, by their views upon life, by business and common friends. They very often gathered in each other's houses for birthday celebrations, for secular holidays, sometimes without any reason. For some time one of the sisters even arranged family gatherings each Saturday at her place, so that everybody would see each other more often, not only on holidays. It was a joint lunch and everybody came with their families, just to communicate. The sisters went to the theater together, read the same books and the 'Novy Mir,' 'Znamya,' 'Druzhba narodov' magazines, popular periodicals at that time, exchanged them between themselves. They were interested in everything that happened around them. As they grew old, they even spent vacations together at their summer houses 36. For me it was a real clan, where I felt calm and certain that if anything bad happened to me, I would be protected by them. The same applied to all other nephews and nieces.

I was always surrounded by friends and admirers, but my best friends were always my friends from the institute, with whom I still keep in touch; at the age of 60, they are all women of Jewish blood and we are all very close.

When I raised my children, no Jewish traditions were observed in our family, besides, neither me, nor my husband knew about them, we were raised in such a time. My children knew that they were Jews and they were never ashamed of it, though sometimes they faced anti-Semitism at school demonstrated by their class-mates.

My daughter Alla came to Leningrad from Poland earlier in order to go to school, both to the ordinary and music school, so she lived with her grandmother, my mother. She went to the music school, she had a talent. After finishing the music school she entered a school attached to the Conservatory and finished it. By that time she had already married Alexander Baboshkin, in 1970, and they had a son, Andrey. Several years later, she entered a university and graduated from the Department of Choir Conductors. She still works as a ballet concertmaster.

When Alla married Alexander, he was a student. He graduated from the VTUZ 37 attached to the Leningrad Metal Plant and he still works as a teacher in that institute. He is a candidate of science 38 and is now working on his doctoral thesis. My elder grandson, Andrey, born in 1973, graduated from VTUZ, just like his father and at present works as a sales manager, selling Volvo cars. He has a wife, Lena Krylova, and a son, Vitaly, who is now four months old. My second granddaughter, Natasha [Natalya], born in 1983, finished a school with profound study of English and now is a student of the Cultural College, the Faculty of Tourism Organization.

My son Yevgeny graduated from the Faculty of Philology of the Hertzen Pedagogical Institute, served in the army and began to work as a school teacher. When his son Vassily was born, they were short on finances and Zhenya [Yevgeny] started to work as a street-car driver, having finished special courses. He still works as a driver. His wife, Olga Belyayeva, also graduated from the Faculty of Philology of the Pedagogical Institute and has been working as a teacher of the Russian language and Russian literature at school for many years. My grandson Vasya [Vassily] is an 11th grade student in a high school.

A lot of my relatives went to live abroad after the break-up of the Soviet Union, fortunately, there was nothing to be afraid of in the 1990s 39, so our relations weren't interrupted, we keep in touch - but, of course, only by post or rare phone calls, I've never been abroad. Since I can't afford it, and I never paid close attention to the political events in Israel. Today I lead a pretty active life, but a secular one: I don't celebrate Jewish holidays or attend the synagogue. I get some help and presents on holidays from 'Hesed' 40 and I am grateful for it.

  • Glossary

1 Great Patriotic War

On 22nd June 1941 at 5 o'clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring war. This was the beginning of the so-called Great Patriotic War. The German blitzkrieg, known as Operation Barbarossa, nearly succeeded in breaking the Soviet Union in the months that followed. Caught unprepared, the Soviet forces lost whole armies and vast quantities of equipment to the German onslaught in the first weeks of the war. By November 1941 the German army had seized the Ukrainian Republic, besieged Leningrad, the Soviet Union's second largest city, and threatened Moscow itself. The war ended for the Soviet Union on 9th May 1945.

2 Civil War (1918-1920)

The Civil War between the Reds (the Bolsheviks) and the Whites (the anti-Bolsheviks), which broke out in early 1918, ravaged Russia until 1920. The Whites represented all shades of anti- communist groups - Russian army units from World War I, led by anti- Bolshevik officers, by anti-Bolshevik volunteers and some Mensheviks and Social Revolutionaries. Several of their leaders favored setting up a military dictatorship, but few were outspoken tsarists. Atrocities were committed throughout the Civil War by both sides. The Civil War ended with Bolshevik military victory, thanks to the lack of cooperation among the various White commanders and to the reorganization of the Red forces after Trotsky became commissar for war. It was won, however, only at the price of immense sacrifice; by 1920 Russia was ruined and devastated. In 1920 industrial production was reduced to 14% and agriculture to 50% as compared to 1913.

3 Gulag

The Soviet system of forced labor camps in the remote regions of Siberia and the Far North, which was first established in 1919. However, it was not until the early 1930s that there was a significant number of inmates in the camps. By 1934 the Gulag, or the Main Directorate for Corrective Labor Camps, then under the Cheka's successor organization the NKVD, had several million inmates. The prisoners included murderers, thieves, and other common criminals, along with political and religious dissenters. The Gulag camps made significant contributions to the Soviet economy during the rule of Stalin. Conditions in the camps were extremely harsh. After Stalin died in 1953, the population of the camps was reduced significantly, and conditions for the inmates improved somewhat.

4 Komsomol

Communist youth political organization created in 1918. The task of the Komsomol was to spread of the ideas of communism and involve the worker and peasant youth in building the Soviet Union. The Komsomol also aimed at giving a communist upbringing by involving the worker youth in the political struggle, supplemented by theoretical education. The Komsomol was more popular than the Communist Party because with its aim of education people could accept uninitiated young proletarians, whereas party members had to have at least a minimal political qualification.

5 Jewish Pale of Settlement

Certain provinces in the Russian Empire were designated for permanent Jewish residence and the Jewish population was only allowed to live in these areas. The Pale was first established by a decree by Catherine II in 1791. The regulation was in force until the Russian Revolution of 1917, although the limits of the Pale were modified several times. The Pale stretched from the Baltic Sea to the Black Sea, and 94% of the total Jewish population of Russia, almost 5 million people, lived there. The overwhelming majority of the Jews lived in the towns and shtetls of the Pale. Certain privileged groups of Jews, such as certain merchants, university graduates and craftsmen working in certain branches, were granted to live outside the borders of the Pale of Settlement permanently.

6 Cheder for girls

Model cheders were set up in Russia where girls studied reading and writing.

7 Common name

Russified or Russian first names used by Jews in everyday life and adopted in official documents. The Russification of first names was one of the manifestations of the assimilation of Russian Jews at the turn of the 19th and 20th century. In some cases only the spelling and pronunciation of Jewish names was russified (e.g. Isaac instead of Yitskhak; Boris instead of Borukh), while in other cases traditional Jewish names were replaced by similarly sounding Russian names (e.g. Eugenia instead of Ghita; Yury instead of Yuda). When state anti-Semitism intensified in the USSR at the end of the 1940s, most Jewish parents stopped giving their children traditional Jewish names to avoid discrimination.

8 Kolkhoz

In the Soviet Union the policy of gradual and voluntary collectivization of agriculture was adopted in 1927 to encourage food production while freeing labor and capital for industrial development. In 1929, with only 4% of farms in kolkhozes, Stalin ordered the confiscation of peasants' land, tools, and animals; the kolkhoz replaced the family farm.

9 Russian Revolution of 1917

Revolution in which the tsarist regime was overthrown in the Russian Empire and, under Lenin, was replaced by the Bolshevik rule. The two phases of the Revolution were: February Revolution, which came about due to food and fuel shortages during World War I, and during which the tsar abdicated and a provisional government took over. The second phase took place in the form of a coup led by Lenin in October/November (October Revolution) and saw the seizure of power by the Bolsheviks.

10 Kulaks

In the Soviet Union the majority of wealthy peasants that refused to join collective farms and give their grain and property to Soviet power were called kulaks, declared enemies of the people and exterminated in the 1930s.

11 Great Terror (1934-1938)

During the Great Terror, or Great Purges, which included the notorious show trials of Stalin's former Bolshevik opponents in 1936-1938 and reached its peak in 1937 and 1938, millions of innocent Soviet citizens were sent off to labor camps or killed in prison. The major targets of the Great Terror were communists. Over half of the people who were arrested were members of the party at the time of their arrest. The armed forces, the Communist Party, and the government in general were purged of all allegedly dissident persons; the victims were generally sentenced to death or to long terms of hard labor. Much of the purge was carried out in secret, and only a few cases were tried in public 'show trials'. By the time the terror subsided in 1939, Stalin had managed to bring both the Party and the public to a state of complete submission to his rule. Soviet society was so atomized and the people so fearful of reprisals that mass arrests were no longer necessary. Stalin ruled as absolute dictator of the Soviet Union until his death in March 1953.

12 Vladimir Ilyich Lenin (Ulyanov) (1879, Simbirsk, now Ulyanovsk - 1924, Gorki near Moscow) - the founder of Bolshevism, leader of the October Revolution of 1917 in Russia; initiator and first Head of the Soviet state

The maternal grandfather of Lenin (Ulyanov), doctor Blank, was a Jew, who converted to Christianity. Lenin was an absolute opponent of anti-Semitism in any of its expressions, which could be seen from his political decisions, articles and speeches. There were many persons of Jewish origin among his associates and personal friends. However, the political ideology, developed by him, did not consider Jews as a separate nation and regarded their assimilation as an inevitable and progressive event. After Lenin died, these views served as basis for elimination of traditional Jewish culture in the USSR.

13 Mandatory job assignment in the USSR

Graduates of higher educational institutions had to complete a mandatory 2-year job assignment issued by the institution from which they graduated. After finishing this assignment young people were allowed to get employment at their discretion in any town or organization.

14 Blockade of Leningrad

On September 8, 1941 the Germans fully encircled Leningrad and its siege began. It lasted until January 27, 1944. The blockade meant incredible hardships and privations for the population of the town. Hundreds of thousands died from hunger, cold and diseases during the almost 900 days of the blockade.

15 'Road of Life' - during the Great Patriotic War the only transport road across Ladoga Lake (in the navigation periods - across water, across ice in winter), which connected the besieged Leningrad with the country within the period between September 1941 and March 1943

16 Stalingrad Battle

17th July 1942 - 2nd February 1943. The South- Western and Don Fronts stopped the advance of German armies in the vicinity of Stalingrad. On 19th and 20th November 1942 the Soviet troops undertook an offensive and encircled 22 German divisions (330,000 people) and eliminated them. On 31st January 1943 the remains of the 6th German army headed by General Field Marshal Paulus surrendered (91,000 people). The victory in the Stalingrad battle was of huge political, strategic and international significance.

17 Doctors' Plot

The Doctors' Plot was an alleged conspiracy of a group of Moscow doctors to murder leading government and party officials. In January 1953, the Soviet press reported that nine doctors, six of whom were Jewish, had been arrested and confessed their guilt. As Stalin died in March 1953, the trial never took place. The official paper of the Party, the Pravda, later announced that the charges against the doctors were false and their confessions obtained by torture. This case was one of the worst anti-Semitic incidents during Stalin's reign. In his secret speech at the Twentieth Party Congress in 1956 Khrushchev stated that Stalin wanted to use the Plot to purge the top Soviet leadership.

18 Bolsheviks

Members of the movement led by Lenin. The name 'Bolshevik' was coined in 1903 and denoted the group that emerged in elections to the key bodies in the Social Democratic Party (SDPRR) considering itself in the majority (Rus. bolshynstvo) within the party. It dubbed its opponents the minority (Rus. menshynstvo, the Mensheviks). Until 1906 the two groups formed one party. The Bolsheviks first gained popularity and support in society during the 1905-07 Revolution. During the February Revolution in 1917 the Bolsheviks were initially in the opposition to the Menshevik and SR ('Sotsialrevolyutsionyery', Socialist Revolutionaries) delegates who controlled the Soviets (councils). When Lenin returned from emigration (16 April) they proclaimed his program of action (the April theses) and under the slogan 'All power to the Soviets' began to Bolshevize the Soviets and prepare for a proletariat revolution. Agitation proceeded on a vast scale, especially in the army. The Bolsheviks set about creating their own armed forces, the Red Guard. Having overthrown the Provisional Government, they created a government with the support of the II Congress of Soviets (the October Revolution), to which they admitted some left-wing SRs in order to gain the support of the peasantry. In 1952 the Bolshevik party was renamed the Communist Party of the Soviet Union.

19 Organizational Three

the Soviet political system was being developed within the conditions of the Civil War (1918-1920), thus its institutions were of emergency, non- constitution character for a long time. Such 'threes' meant to be bodies of non-judicial punishment of 'Revolution enemies,' were formed in provinces, districts, towns, as part of local Emergency Commissions (EC) aimed at control over counter-revolution, sabotage, and banditry. They passed a lot of death sentences without any judicial or legislative proceedings, based on the 'class feeling.' This practice of mass repressions and non-judicial punishment remained during all years of Stalin's power. Besides, the top local power was called the 'three,' as it consisted of the chairman of the Communist Party Committee, the local Soviet chairman and the head of the local body of the EC/GPU/OGPU/NKVD. They headed the local Party-economic active group, controlled all the information, directed to the superior authorities, and were absolute hosts of all local life.

20 Whites (White Army)

Counter-revolutionary armed forces that fought against the Bolsheviks during the Russian Civil War. The White forces were very heterogeneous: They included monarchists and liberals - supporters of the Constituent Assembly and the tsar. Nationalist and anti-Semitic attitude was very common among rank-and-file members of the white movement, and expressed in both their propaganda material and in the organization of pogroms against Jews. White Army slogans were patriotic. The Whites were united by hatred towards the Bolsheviks and the desire to restore a 'one and inseparable' Russia. The main forces of the White Army were defeated by the Red Army at the end of 1920.

21 White-Polish occupation

the Polish army occupied significant parts of Ukraine and Poland during the initial period of the Soviet-Polish war of 1920. Polish soldiers were noted for their cruel attitude to the Jewish population. They performed pogroms, robberies and mass rapes of women. The Soviet propaganda called them 'white Poles.' The Red Army launched a counter-offensive and reached Warsaw suburbs, but suffered a defeat on the banks of the Vistula River. According to the Riga Peace Treaty of 1921 the territory of Western Ukraine and Western Belarus were affiliated to Poland. That border existed until September 1939, when as a result of Molotov- Ribbentrop pact, regions with prevalence of Ukrainian and Belarusian population were annexed to the Soviet Union.

22 Rabfak (Rabochiy Fakultet - Workers' Faculty in Russian)

Established by the Soviet power usually at colleges or universities, these were educational institutions for young people without secondary education. Many of them worked beside studying. Graduates of Rabfaks had an opportunity to enter university without exams.

23 Struggle against religion

The 1930s was a time of anti-religion struggle in the USSR. In those years it was not safe to go to synagogue or to church. Places of worship, statues of saints, etc. were removed; rabbis, Orthodox and Roman Catholic priests disappeared behind KGB walls.

24 KGB

The KGB or Committee for State Security was the main Soviet external security and intelligence agency, as well as the main secret police agency from 1954 to 1991.

25 Twentieth Party Congress

At the Twentieth Congress of the Communist Party of the Soviet Union in 1956 Khrushchev publicly debunked the cult of Stalin and lifted the veil of secrecy from what had happened in the USSR during Stalin's leadership.

26 Rehabilitation in the Soviet Union

Many people who had been arrested, disappeared or killed during the Stalinist era were rehabilitated after the 20th Congress of the Communist Party of the Soviet Union in 1956, where Khrushchev publicly debunked the cult of Stalin and lifted the veil of secrecy from what had happened in the USSR during Stalin's leadership. It was only after the official rehabilitation that people learnt for the first time what had happened to their relatives as information on arrested people had not been disclosed before.

27 Perestroika (Russian for restructuring)

Soviet economic and social policy of the late 1980s, associated with the name of Soviet politician Mikhail Gorbachev. The term designated the attempts to transform the stagnant, inefficient command economy of the Soviet Union into a decentralized, market-oriented economy. Industrial managers and local government and party officials were granted greater autonomy, and open elections were introduced in an attempt to democratize the Communist Party organization. By 1991, perestroika was declining and was soon eclipsed by the dissolution of the USSR.

28 Trotsky, Lev Davidovich (born Bronshtein) (1879-1940)

Russian revolutionary, one of the leaders of the October Revolution of 1917, an outstanding figure of the communist movement and a theorist of Marxism. Trotsky participated in the social-democratic movement from 1894 and supported the idea of the unification of Bolsheviks and Mensheviks from 1906. In 1905 he developed the idea of the 'permanent revolution'. He was one of the leaders of the October Revolution and a founder of the Red Army. He widely applied repressive measures to support the discipline and 'bring everything into revolutionary order' at the front and the home front. The intense struggle with Stalin for the leadership ended with Trotsky's defeat. In 1924 his views were declared petty-bourgeois deviation. In 1927 he was expelled from the Communist Party, and exiled to Kazakhstan, and in 1929 abroad. He lived in Turkey, Norway and then Mexico. He excoriated Stalin's regime as a bureaucratic degeneration of the proletarian power. He was murdered in Mexico by an agent of Soviet special services on Stalin's order.

29 All-Union pioneer organization

a communist organization for teenagers between 10 and 15 years old (cf: boy-/ girlscouts in the US). The organization aimed at educating the young generation in accordance with the communist ideals, preparing pioneers to become members of the Komsomol and later the Communist Party. In the Soviet Union, all teenagers were pioneers.

30 Enemy of the people

Soviet official term; euphemism used for real or assumed political opposition.

31 Victory Day in Russia (9th May)

National holiday to commemorate the defeat of Nazi Germany and the end of World War II and honor the Soviets who died in the war.

32 Card system

The food card system regulating the distribution of food and industrial products was introduced in the USSR in 1929 due to extreme deficit of consumer goods and food. The system was cancelled in 1931. In 1941, food cards were reintroduced to keep records, distribute and regulate food supplies to the population. The card system covered main food products such as bread, meat, oil, sugar, salt, cereals, etc. The rations varied depending on which social group one belonged to, and what kind of work one did. Workers in the heavy industry and defense enterprises received a daily ration of 800 g (miners - 1 kg) of bread per person; workers in other industries 600 g. Non-manual workers received 400 or 500 g based on the significance of their enterprise, and children 400 g. However, the card system only covered industrial workers and residents of towns while villagers never had any provisions of this kind. The card system was abolished in 1947.

33 Khrushchev, Nikita (1894-1971)

Soviet communist leader. After Stalin's death in 1953, he became first secretary of the Central Committee, in effect the head of the Communist Party of the USSR. In 1956, during the 20th Party Congress, Khrushchev took an unprecedented step and denounced Stalin and his methods. He was deposed as premier and party head in October 1964. In 1966 he was dropped from the Party's Central Committee.

34 Campaign against 'cosmopolitans'

The campaign against 'cosmopolitans', i.e. Jews, was initiated in articles in the central organs of the Communist Party in 1949. The campaign was directed primarily at the Jewish intelligentsia and it was the first public attack on Soviet Jews as Jews. 'Cosmopolitans' writers were accused of hating the Russian people, of supporting Zionism, etc. Many Yiddish writers as well as the leaders of the Jewish Anti-Fascist Committee were arrested in November 1948 on charges that they maintained ties with Zionism and with American 'imperialism'. They were executed secretly in 1952. The anti-Semitic Doctors' Plot was launched in January 1953. A wave of anti-Semitism spread through the USSR. Jews were removed from their positions, and rumors of an imminent mass deportation of Jews to the eastern part of the USSR began to spread. Stalin's death in March 1953 put an end to the campaign against 'cosmopolitans'.

35 Molotov, V

P. (1890-1986): Statesman and member of the Communist Party leadership. From 1939, Minister of Foreign Affairs. On 22nd June 1941 he announced the German attack on the USSR on the radio. He and Eden also worked out the percentages agreement after the war, about Soviet and western spheres of influence in the new Europe.

36 Dacha

country house, consisting of small huts and little plots of lands. The Soviet authorities came to the decision to allow this activity to the Soviet people to support themselves. The majority of urban citizens grow vegetables and fruit in their small gardens to make preserves for winter.

37 VTUZ plant

system of higher education, the core of which was harmonious connection of education with production. The VTUZ was a specialized higher educational institution, which trained specialists based on orders made out by enterprises.

38 Soviet/Russian doctorate degrees

Graduate school in the Soviet Union (aspirantura, or ordinatura for medical students), which usually took about 3 years and resulted in a dissertation. Students who passed were awarded a 'kandidat nauk' (lit. candidate of sciences) degree. If a person wanted to proceed with his or her research, the next step would be to apply for a doctorate degree (doktarontura). To be awarded a doctorate degree, the person had to be involved in the academia, publish consistently, and write an original dissertation. In the end he/she would be awarded a 'doctor nauk' (lit. doctor of sciences) degree.

39 Keep in touch with relatives abroad

The authorities could arrest an individual corresponding with his/her relatives abroad and charge him/her with espionage, send them to concentration camp or even sentence them to death.

40 Hesed

Meaning care and mercy in Hebrew, Hesed stands for the charity organization founded by Amos Avgar in the early 20th century. Supported by Claims Conference and Joint Hesed helps for Jews in need to have a decent life despite hard economic conditions and encourages development of their self-identity. Hesed provides a number of services aimed at supporting the needs of all, and particularly elderly members of the society. The major social services include: work in the center facilities (information, advertisement of the center activities, foreign ties and free lease of medical equipment); services at homes (care and help at home, food products delivery, delivery of hot meals, minor repairs); work in the community (clubs, meals together, day-time polyclinic, medical and legal consultations); service for volunteers (training programs). The Hesed centers have inspired a real revolution in the Jewish life in the Former Soviet Union countries. People have seen and sensed the rebirth of the Jewish traditions of humanism. Currently over eighty Hesed centers exist in the FSU countries. Their activities cover the Jewish population of over eight hundred settlements.

Márkus Klára

Életrajz

Márkus Klára alacsony, sovány, kissé púpos asszony. Nagyon kedves és jó kedélyű, túl van a kilencvenedik életévén. A lányával és annak férjével lakik egy családi ház emeletén, a földszinten pedig a fia él a családjával. Klári néni a házból csak nagyon ritkán jár ki. Külön szobája van, de leginkább a szobájából nyíló beüvegezett, világos erkélyen szeret üldögélni. Kedvelt időtöltése a keresztrejtvényfejtés és az olvasás, mind magyar, mind német nyelvű könyveket láttam a kezében, és nem mulasztja el megnézni a „Fiatal és nyugtalan” című szappanopera egyetlen részét sem. 

Az apai nagyapám, Kaufmann Jakab az 1830-as években születhetett Nagykárolyban. Ő pont akkor halt meg, mikor én születtem, ezért róla csak azt tudom, hogy fűszeráru nagykereskedése volt Nagykárolyban, a Kaufmann Jakab és fia cég. A cég abban a házban volt, amelyikben mi is laktunk Nagykárolyban, annak idején a Deák Ferenc tér 10. szám volt, a főtéren, a kastéllyal szemben. A kastélyban a Károlyi grófok éltek annak idején, míg el nem vették a kastélyt [az államosításkor]. Én már nem emlékszem rájuk, lehet, hogy amikor egész kicsi voltam, még voltak ott, csak azt tudom, hogy az egyik grófnak tetszett az én nagynéném, a Kaufmann Mariska. [A nagykárolyi kastély most múzeum. – A szerk.] A ház, ahol laktunk, még mindig megvan, azt már én adtam el, mikor ide jöttem, Máramarosszigetre.

Kaufmann Jakabnak a testvére volt Kaufmann Adolf és Kaufmann Ignác. Kaufmann Adolfnak földje volt, vagy ki tudja, mi volt, öröklött vagyonok. De Adolf nem volt diplomás, szóval nem volt ügyvéd, az biztos. Neki a gyereke volt Annus, Sanyi és Imre. Annus Antal Istvánné volt, a férje ügyvéd volt Nagykárolyban. Volt egy fia, Antal Pali és egy lánya, Antal Zsófi, aki lett Spicc Lászlóné. Kaufmann Sanyi az ivott nagyon, de gyönyörűen zongorázott. Jómódúak voltak, úgy látszik, hogy nem kellett dolgozni menjen. És Kaufmann Imre az fogorvos volt. Kaufmann Ignác leszármazottja volt Kaufmann Bandi [Nem derül ki, hogy Endre, Andor vagy esetleg András volt-e a keresztneve. – A szerk.], aki Nagykárolyba visszajött még a deportálás után, de aztán nem tudom, mi lett vele, kiment [kivándorolt] vagy nem tudom. Bandinak volt még egy testvére, Pali. És volt még egy Kaufmann Ignác, aki Nagykárolyban lakott, már nem tudom, pontosan kinek volt a fia, de egy kicsikét, azt hiszem, valami hiányzott az agyából. Olyan csendes bolond volt.

Apámnak volt egy unokatestvére, Kaufmann Gyula [Tehát ő is a nagyapa valamelyik testvérének volt a fia. – A szerk.]. Az ő lánya volt Kaufmann Erzsi, úgyhogy én Erzsivel csak második unokatestvér voltam. Ennek az Erzsinek volt a férje Achile Fălticineanu, aki aktív tiszt volt a román hadseregben, ők Bukarestben laktak. Mihály [román] királynak volt valami szerencsétlensége, amikor gyerek volt, beleesett a tengerbe, vagy lehet, hogy valami tóba, nem emlékszem, de ez a Fălticineanu beugrott, és kihozta, megmentette. Aztán előléptették, az nagy szó volt akkor, beugrani valamibe, felöltözve, minden, hogy ő kimentse a trónörököst. Egyik se ment, ő ment egyedül, a zsidó. Két lánya volt Fălticineanunak, nem tudom, hogy nem Nóri volt-e a nagyobbik, és a kicsi Ani.

Lujza néni, Cukor Lajosné is édes unokatestvére volt az édesapámnak, de ő, azt hiszem, a nagymama, Braun Hani részéről. Hogy milyen Lujza, nem tudom. Nem tudom, hogy csak a Lujza néni révén lettünk rokonok, vagy külön a Cukor is rokon volt. Cukor Lajos orvos volt, jaj de drága egy ember volt, Istenem! És azt hiszem, ő az anyám részéről is rokon volt. Lajos bácsinak volt még egy testvére, Márton, annak is volt lánya, ezek mind Magyarországra mentek. Az amerikai Cukor György az nekünk rokon, az ő családja is Nagyszőlősről vándorolt ki vagy honnan [George Dewey Cukor (New York, 1899 – Los Angeles, 1983) – filmrendező, magyar zsidó emigráns család (Viktor és Helén Cukor) gyermeke, ismertebb filmjei: „David Copperfield” (1935), „The Philadelphia Story” (1940), „Gaslight” (1944), „Adam's Rib” (1949), „A Star Is Born” (1954), „Rich and Famous” (1981). Megkapta a legjobb rendező Oscar-díjat a „My Fair Lady” (1964) című filmjéért. – A szerk.]. Anyunak egyszer volt egy nikotinmérgezése, mert cigarettázott annak idején, és rögtön Lajos bácsit hívtuk, hát orvos ugyebár, rokon. És akkor jött a felesége is, nem engedte Lajos bácsit egyedül, pláne, hogy rokonhoz hívták, és Lujza néni annyira sietett, hogy a kalapját fordítva tette fel. Kalap nélkül nem jöhetett az urával, ugyebár, este tíz órakor, késő volt már. Ilyen emlékek! Fordítva vette fel a kalapját. És a német kisasszonyunk röhögött, hogy Lujza néni fordítva vette fel a kalapot. Régen egy orvosnak a felesége az minden lében kanál volt. A Lujza néni gyerekei voltak: Elluska, Irénke és Pista. Ellus süketnéma volt, Irénke nem tudom, hogy hol is volt, kinél volt férjnél. Pista orvos volt, amikor én kislány voltam, még Pesten volt. És úgy, ahogy most emlékszem, parkinsonos volt, mert mindig reszketett a feje. De gyönyörű szép ember volt, egy magas, jó kinézésű. És egy nagyon szép felesége volt, a Lenke néni, gyönyörű felesége volt.

Az apai nagyapám felesége Braun Hani volt, az 1840-es években született. Ott lakott abban a házban, amit aztán mi örököltünk, szóval ahol mi is laktunk. Kapisont hordott – ez nem kendő, keményebb, de nem is kalap, úgy mondták, hogy kapison – ami eltakarta az egész haját, és lejött a fülére. Zárt ruhái voltak és mindig feketék, én úgy emlékszem, hogy fekete, sötét volt. Ő nem főzött, mert volt szakácsné és szobalány, még az ő életében jómódúak voltak, akkor még volt a „Kaufmann Jakab és fia” cég. Nagymama az 1920-as évek végén halt meg, Nagykárolyban van eltemetve a zsidó temetőben.

Az édesapámnak volt egy csomó testvére: Rezsinke, Gizella, Mariska és Ignác. A legidősebb Rezsinke volt, Róna Jakabné. Cegléden éltek, volt három gyermeke: Róna Pista, Ilus és Inci, aki Amerikába ment férjhez, és valószínűleg ott is halt meg.

Rezsike után Gizella következett, Kandel Móricné, ő is Ceglédre ment férjhez, nagyon jóban voltunk velük. Négy lánya volt: Rózsika, Kati, Magdi és Boris, az [Boris] Dunapentelén volt férjnél [Dunapentele – nagyközség Fejér vm.-ben (ma: Dunaújváros); 1891-ben 3600, az 1910-es népszámlálás idején 3900, 1920-ban 4200 főnyi lakossal. – A szerk.]. Rózsika, Taub Imréné volt a legidősebb. Taubék [Alsó]Szoporon laktak, az Szilágy megyében van [Alsószopor – kisközség volt Szilágy vm. Tasnádi járásában, 1891-ben, 1900-ban 1300, 1910-ben 1500 román és magyar lakossal. Trianont követően Romániához került, ma Supuru de Jos, jelenleg Szatmár megyéhez tartozik. – A szerk.], ők malmosok voltak. Taubék hárman voltak testvérek: Taub Imre, Taub Miska és Taub Endre, Endre volt a legkisebbik. Taub Imrének tehát Kandel Rózsika volt a felesége, az ő fiuk volt Saci [Sándor], aki visszajött a [II. világ]háború után Szoporra, de öngyilkos lett. Elvitték szegényt a Securitátéra, merthogy olyan gazdag ember volt, egy csomót örökölt, ott nagyon megverték, és miután kiengedték, öngyilkos lett. Borzalmas, milyen idők voltak [a kommunizmus ideje alatt], borzasztó. Taub Miskának a felesége Fischer Etus volt, két gyerekük volt, az egyik deportálva volt, és meghalt, a másik, Taub Laci meg kiment Amerikába vagy hova az unokatestvérével, Fischer Lacival. Ez a Fischer Laci Fischer Gyulának, a Fischer Etus testvérének volt a fia [Ők nem rokonok, csak az egyik Taubnak volt a felesége Fischer lány, és Taubék is csak beházasodás útján lettek rokonok Kaufmannékkal. – A szerk.]. Fischerék királydaróciak [ma Craidorolţ] voltak.

Mariska Kaufmann Dávidné volt, ő Kaufmann lány is volt, és Kaufmann-né lett a férje után is, de nem volt rokona a férje. Mariska néni gazdag volt, de a legolcsóbb csokoládét hozta mindig. Fűszerboltjuk volt Szatmárnémetiben, de óriási nagy, és az alatt volt egy óriási nagy pince. Egy óriási nagy üzlethelyiségük és egy óriási nagy kertjük volt, a másik utcáig nyúlt ki a kert. Nagyon gazdagok voltak! Egyszer ez a Mariska néni ott volt nálunk [Nagy]Károlyban, és ott volt egy Fermann Majsi nevű ember, akinek az volt a ticje, hogy folyton cvinkkerolt [pislogott] a szemével. És a nagynéném azt hitte, hogy neki kacsintgat, ki akar kezdeni vele, és megkérdezte: „Mondja, mit akar?” Jaj, [milyen emlékek]! Mariska néniéknek volt egy fiuk, Jenőke, akinek a felesége, Margitka mindig azt mondta: „Jenőke, akiből Jenő sose lesz.” Egy könnyelmű, léha ember volt, nagyon szerette a nőket. Két fiuk volt, Bandi és a Laci. Laci meghalt Oroszországban, munkaszolgálatos volt. Bandi az kint van Ausztráliában, ő megmenekült, talán még él, fiatalabb volt nálam. Nem tudok semmit róla, mert ez a Bandi olyan zsugori volt, mindig félt, hogy valamit adni kell. Az első feleségét deportálták, ő nem jött vissza, még egyszer megnősült, és avval ment ki Ausztráliába. Nem tudom, aztán mi lett a házukkal, ott van a Heim János utcában Szatmáron [Szatmárnémetiben]. Hogy Bandi visszajött, gondolom, ő likvidált meg minden, mert nem voltunk csak két örökös, ő meg én. De én nem aspiráltam a szatmári vagyonra.

Mariska néni után következett az apám, és a legkisebb volt Ignác, Náci, aki ott élt Nagykárolyban, voltak gyerekei, de azokra már nem emlékszem.

Az apám, Kaufmann József Nagykárolyban született 1870-ben. Kereskedelmi iskolát végzett Nagykárolyban, és ő vette át az apja cégét. 1905-ben nősült, összehozott parti volt, nagyon sok volt akkoriban a házasságközvetítő, ezzel direkt foglalkoztak emberek, úgy hívták őket zsidóul, hogy sáthen [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Anyu jómódú volt, tudom, hogy egy nagy pénzbeli hozományt kapott. Azért ment férjhez, merthogy nagyapának nőügyei voltak, mostohát hozott a házhoz. Biztosan volt [a szülőknek] vallásos esküvőjük, biztosan.

Schöngut Jakab anyai nagyapám csernovici volt, de elszöktek, mikor ott zsidóüldözés volt. Pocakos volt, kis körszakálla volt, de már ezüstös, mikor én emlékszem rá, akkor már idős volt. Nagyon rendes, vallásos zsidó volt, de nagyon okos. Kalap mindig volt a fején, de egy furcsa kalap volt – filcből csinálták akkor a kalapokat –, kicsi, nem olyan rendes férfikalap. A ruházata rendes volt, nem járt kaftánban vagy ilyesmi, mert nem volt olyan vallásos [Azaz nem volt haszid. Kaftánt Magyarországon, ill. Erdélyben a 20. században a haszidok viseltek. – A szerk.]. A neológ templomba járt. Péksége volt Máramarosszigeten, amit aztán az egyik fia, Schöngut Imre vett át. Abban a házban laktak, ahol a Schöngut-pékség is volt, az udvaron volt egy ötszobás lakás, elöl meg az emelet. Az ötszobás lakásban lakott nagyapa, és fent lakott Schöngut Imre a feleségével és a három gyerekkel.

Nagymamát, Sternberg Jozefint én nem ismertem már, mert mikor anyu férjhez ment, már akkor a nagymama nem élt. Máramarosszigeten született, testvére volt Pali bácsi, Sternberg Pál, egy öreg, kicsi, vékony kis ember, Máramarosszigeten lakott, nem volt felesége, és Sternberg Jancsi, ő is Máramarosszigeten élt, neki se volt családja. Akkor volt Berta néni Nagyszőlősön, akinek szintén volt két lánya, a Rózsi és még egy. Elza, Mimi és Zsófi is három Sternberg lány volt, a nagymama valamelyik testvére volt az apjuk, itt [Máramaros]Szigeten éltek, csak azután elkerültek Magyarországra, már azt nem tudom, hogy, mindenesetre innen elmentek. Mimi szegény az meg volt bénulva vagy mi volt vele, úgy emlékszem, hogy nem tudott járni, valami baja volt, nem tudom, mi. Csak arra emlékszem, hogy Mimivel találkoztunk, amikor én gyerek voltam, és oda akartam menni, hogy megcsókoljam, és anyu úgy félrehúzott. Ki tudja, hogy mi baja lehetett, hogy nem akarta, hogy megcsókoljam, vagy hogy ő engemet. De ez a Mimi egy nagyon finom, úri teremtés volt.

Nagymamának epeköve volt, Karlsbadba ment kezeltetni, és ott halt meg 1905-ben, inoperábilis volt, óriási köve volt. Itt, Máramarosszigeten van eltemetve a zsidó temetőben. Rögtön miután meghalt nagymama, már nem tudom, hogy kit vett oda nagyapa, mindenesetre voltak nőügyei, amiért anyuka 1905-ben férjhez ment. Aztán amikor én már emlékszem, volt nagyapának egy német kisasszonya, fräulein Ida, akivel együtt élt. Ida kisasszony azelőtt a házvezetőnő volt. Nem vette feleségül, mert mindig mint Kóni Ida szerepelt. De egész utolsó napjáig vele élt nagyapa, és Ida őt ápolta. Tudom, aztán adtak valami végkielégítést Ida kisasszonynak, valami ilyesmi. De ez egy nagyon rendes nő volt, németül beszélt, Schöngut nagyapa is németül beszélt vele, az volt az anyanyelvük. A zsidók abban az időben mind tudtak németül. Nagytata 1931-ben halt meg Máramarosszigeten.

Schöngut nagyapáéknak öt gyerekük volt: Schöngut Sándor, Schöngut Emil, az anyám, Ernő és a legkisebb, Imre. Schöngut Sándornak ügynöki irodája volt Máramarosszigeten, ilyen kijáró volt, szóval üzleteket csinált, összehozott embereket. De borzasztó becsületes volt, korrekt. A felesége volt Gitta néni, és volt két gyerekük, a Klári és a Laci. Klári egyidős volt a nővéremmel, négy évvel volt idősebb nálam, ő volt a nagy Klári, én voltam a kis Klári. Ő doktor Grossmann Sándorné lett Szatmáron [Szatmárnémetiben]. Laci két évvel volt idősebb nálam, Párizsban végezte az orvosi egyetemet, aztán ott is maradt, Montpelier-ben lett orvos, neki egy festőművésznő volt a felesége, Gross Erzsi.

Dr. Schöngut Emil Pesten volt ügyvéd, a felesége, Heller Vilma, meghalt vakbélgyulladásban, amikor a kisebbik lánya kilenc hónapos volt. Emil bácsit belelőtték a Dunába 1944-ben [lásd: zsidók Dunába lövése]. Két lányuk volt, Jutka és Ági. Jutka fiatalon meghalt, a szívbillentyűjével volt baj. Ági, Grossné még él Pesten, már rég nem hallottam róla, pedig mindig szokott telefonálni.

Dr. Schöngut Ernő orvos volt, ő is Pesten élt, feleségül vette Bérczi Gizit, a nagy Bérczi kézimunkaüzlet [Bérczi D. Sándor kézimunkaüzlet] tulajdonosának a lányát.

Schöngut Imre, a legkisebbik nagybátyám vette át a pékséget. A nagybátyáim közül ő volt vallásos. A felesége Szmuk Berta volt, és három gyerekük volt, Zsófi, Öcsi és Sanyika. Sanyika volt a legkisebb, ő meghalt Auschwitzban gyerekként, Zsófi és Öcsi megmenekült, a máramarosszigeti rokonok közül csak ők ketten jöttek vissza a deportálásból. Zsófi fiatalabb nálam vagy nyolc-tíz évvel, a második világháború után férjhez ment, úgy vette el őt Berger Cáli, hogy azt hitte… [jó partit csinál], de közben mindenüket elvették az államosításkor, és maradtak pucér fenékkel. Ők kimentek Izraelbe. Van egy fiuk, Imi, akinek van egy felesége. De mikor kint voltak Viktorék [Márkus Klára fia], nem akarta fogadni Viktort meg a fiát, mert gondolom én, hogy egy olyan idegbaja lehet a nőnek, a feleségének. Öcsinek, Schöngut Lázárnak a felesége Lili, és ott van Nomika és Kobi. Kobi meg van nősülve, és van három gyereke. Nominak volt egy általános vérmérgezése gyerekkorában, amiből kifolyólag rövidebb lett az egyik keze meg az egyik lába, úgyhogy sántít. De nagyon édes gyerek volt. Férjhez ment, a férje is mozgássérült, ő is sántít.

Az édesanyám, Rózika Máramarosszigeten született 1885-ben. Anyunak volt négy elemije, hat felsőbb leányiskolája [lásd: leányiskolák], és utána egy évre kiküldték Bécsbe, egy iskolába, „Hochschule” [felső iskola] vagy mi volt, hogy tanulja a nyelvet. Az akkor nagy dolog volt! Anyukám perfekt beszélt németül és magyarul, de románul nem bírt megtanulni. Egy jóság volt, csupa szív. Ha valaki elkért tőle valamit, azt odaadta. Nem számított, hogy aztán nekünk nem lesz, mindenkinek adott. Habár nem voltunk gazdagok, mert már le voltunk szegényedve, de olyan nem volt, hogy valaki bejöjjön hozzánk, és ne kapjon enni, vagy nem tudom, mit. Régebben úgy volt, hogy a fodrásznő ment mindennap haza a nőkhöz, és csinálta a frizurákat. Anyuhoz is járt mindennap egy fodrásznő, úgy hívták, hogy Goldberger Lilike, s mi gyerekek úgy csúfoltuk, Goldberger Dilike. Akkor még hosszú haja volt anyunak, és azt be kellett fonni, és kontyba rakni, mikor hogy.

Édesapámra nem emlékszem, mert meghalt 1917 augusztusában, szívbajban, én akkor csak három éves voltam. Régebben a hordókat egy hosszú, kétágú fasínen gurították le a pincébe, és egy hordó ráesett a szívére. Felvitték Pestre, ott halt meg, de hazahozták vonaton. Tudom, hogy érckoporsóban van eltemetve Nagykárolyban, csak abban lehetett szállítani, hogy hermetikusan le legyen zárva. Nehéz élete volt édesanyámnak, 1917-ben három gyerekkel özvegyen maradt, akkor ott volt egy üzletvezető, az elvezette az egész üzletet.

Anyuka nem akart férjhez menni, de nagyapa mindig ment Bécsbe, és ott találkozott egy bécsi emberrel, Erdős Istvánnal, aki egy olyan „hochstapler”, egy olyan vagány volt, és nagyapa el volt ragadtatva, mert olyan jó dumája volt. Úgyhogy anyunak egész egyszerűen hozzá kellett mennie, hogy az aztán teljesen tönkretegye. Akkor még nekünk megvolt a fűszerüzlet, a „Kaufmann Jakab és fia” cég, csakhogy aztán ez a bécsi ember mindennek a nyakára hágott. Az egész céget eladta, elherdálta az egész vagyont, s olajra lépett utána. Úgy mentünk tönkre, hogy ez az Erdős István küldött a volt feleségének meg a lányának mindent – Erdős Ilusnak volt az apja, aki színésznő lett –, és kifosztotta a mi kis vagyonkánkat. S egyszer csak észrevettük, hogy már nincs semmink sem, az üzlet se, semmi, mert mindennek a nyakára hágott. Akkor aztán totál szegények lettünk, én olyan öt-hat éves lehettem, nem emlékszem, hogy iskolába jártam volna. Csak annyi volt, hogy a família nagyon jó volt, és hogy megvolt a ház, amiben laktunk. Az adósságot Schöngut nagyapa fizette ki, így maradt meg a házunk [Nagy]Károlyban. És maradtunk minden nélkül. Zsidó tragédia. Anyuka rövidesen el is vált. Utána a nagybátyáim, Schöngut Ernő és Schöngut Emil segítettek, küldtek minden hónapban száz pengőt vagy mennyit.

A házunk egy hosszú-hosszú ház volt. Kívül voltak az üzlethelyiségek, ide csak kívülről lehetett bemenni. Miután a „Kaufmann Jakab és fia” cég tönkrement, az üzlethelyiséget kiadtuk bérbe. Volt egy szőrmés, Károlyi Károly, aki bérelte. Utána, a szőrmés után volt rögtön egy másik üzlet, egy kisebb, ami a nagyobbik nővéremé volt, mielőtt férjhez ment, a Hattyú áruház. Harisnyát, kesztyűt meg ilyesmiket árultak. Közben a nővérem férjhez ment Szatmárra [Szatmérnémetibe], akkor aztán ez megszűnt, és akkor ki lett adva, már azt se tudom, hogy kinek. Egy másik bérlő Gózner volt, neki férfi rövidáruüzlete volt a Hattyú áruházzal egy időben. Volt két fia, az egyik meghalt fiatalon, a másik Eli, Elek, orvos volt. Ugyancsak kint az üzlethelyiségben volt a Kefes Olga férje, aki ékszerész volt.

A lakás belül volt, az udvar egyik oldalán. Három szobánk volt, konyha és fürdőszobahely. Nem volt felszerelve, de aztán csináltatott szegény anyu egy nagy kádat bádogból, és mellette volt egy kicsi kazánszerűség, ott melegítettük a vizet fával. Lila hálószobánk volt, halványlila, vastag selymes anyagból volt a két függöny, az ágytakaró, minden. Gyönyörű volt!

Az udvar másik oldalán, az üzletek után voltak a fáskamrák, mindegyik üzletnek volt egy fáskamrája. Utána volt egy kárpitos műhely, felette volt a szénapad [szénapadlás], a szénapadnak az oldalában volt a klozet, a két sötét vécé, ahol nem volt se ablak, semmi, de volt villany. Csak vécégödör, pöcegödör volt benne, mindig jöttek, ürítették, na de nem gyakran, és fából voltak a széles ülők. Aztán anyu megcsináltatta cementből a gödröt, de hogy miért?  Mi is oda jártunk, mert nem volt rendes vécénk. És aztán az már nagy szó volt, amikor anyu oda előre csináltatott egy másik, külön vécét, az már világosabb volt. Azon az oldalon volt még a cselédlakás, cselédszoba és a műhelyek. Volt Kepecs Miklósnak [a műhelye], aki órás volt. Akkor volt egy másik, akinek a felesége Kler Sári volt, Schreiner vagy hogy hívták szegény fejét, szegénynek az arca tele volt kiütésekkel, dudorokkal, amik himlő után maradtak. Borzalmas volt! Ő mindenfélét árult, elektromos dolgokat, villanykörtéket, de kerékpárokat meg hozzávalókat is árult, az üzlete kint volt, de tudott javítani is, bent volt az udvaron a műhelye. Az udvaron volt a szemüveges Kukinak a műhelye is, aki bicikliket, gépeket javított. Ő aztán eltűnt valahova, nem tudom, hova. Volt egy sánta felesége, de jóérzésűek, becsületesek voltak. És volt egy suszter is, Roth, meg egy kárpitos, Schwartz Károly. Mind nagyon rendesek voltak. Egyszerű emberek, de becsületesek. A műhelyek után volt a mi konyhánk meg a spájz, és jött aztán a fényképészeti műterem. A műteremnek egy óriási nagy üvegfala volt. Ez eredetileg az üzletnek a vége volt, a fényképész, aki odajött, alakította át műteremmé. Két pincéje volt az üzletnek, de nem volt a két pince egyben, és betonozva voltak, nem földesek. Egy pince elöl, és egy pince hátul, ahol lett a műteremnek a sötétkamrája, az alatt is volt egy pince.

Egy óriási kapunk volt fából, beépített, hogy nem lehetett belátni. Hogy még több házbért kapjunk, Schreiner csinált egy üzletet a bejáratnál, és akkor a kapu megkisebbedett, fél kapu lett. És most is úgy van, fél kapuval. Az udvar ki volt kövezve egész végig nagy, de nem egyforma kövekkel, hanem olyan összevisszaságban volt kikövezve. Mikor még én ott voltam, akkor is úgy volt. És középen volt egy nagy-nagy kerek grupp [virágcsoport ültetve], az egyik oldalán, ahol volt a műterem, ott volt egy akácfa, és a másik oldalán volt egy vadgesztenyefa. Volt egy tyúkketrec is az udvaron, és abban volt mindig csirke, öreg tyúk, kacsa, liba – mondjuk, amikor volt liba, de mi nem nagyon vettünk libát, az nekünk sok volt, mert csak nők voltunk [a családban]. Mindenre világosan emlékszem! És nem merek [vissza]menni már, pedig nagyon szeretnék még egyszer elmenni Nagykárolyba. Sorin, az unokám mondta, elvisz, de nem merek menni, és kész. Mit hívjam ki a sorsot? Örülök mindnek, amennyi vagyok.

Juliska, egy zsidó lány volt a házvezetőnő, és voltak cselédek is mellette, szakácsné és szobalány. Miután tönkrementünk, Juliskát férjhez adtuk Királydarócra Stark Elekhez, csak hogy szabaduljunk tőle. De őneki nem kellett fizetni, ő valahogy úgy volt, mintha a nagymamának a nevelt lánya lett volna, de cselédnek használta. Ez a Juliska olyan mindenes volt, de nagyon rendes volt, nagyon szeretett minket. Amíg megvolt az üzlet, volt ott egy kiszolgálólány, azt is Juliskának hívták, egy nagyon drága teremtés volt, és mi elneveztük őt Boltikának, mert a boltban szolgált ki, Túrócziné [lett], annak megvannak a leszármazottai most Nagykárolyban. Ő keresztény volt, de akkor a zsidók és a keresztények nagyon jóban voltak. Akkor volt egy öreg-öreg szakácsné, Schiff néni, úgy hívták. A fia az első háborúban elvesztette a lábát, úgyhogy bottal járt. Schiff néni főzött, de aztán már nem volt, hogy miből fizessük, és akkor ő elment.

Ameddig a második férje anyámnak tönkre nem tett, kocsis is volt. Volt egy lovunk, úgy hívták, Sárga. Sárga színű volt, és sárga színű volt a kocsi is. Nagyon érdekes kocsi volt, nem egy bricska, hanem jó kényelmes nagy kocsi volt. A főülésen ketten ülhettek, legfeljebb még egy kisgyerek ölben, és szemben volt egy másik [ülés], úgy hívták, kisülés, ott ültek a kisebb gyerekek, [például] én. És elöl volt a bak, ahol ült Miklós, a kocsis. „Miklósz, Miklósz” – így mondta ő a nevét, Oroszországból jött, az első világháborúkor nagyon sok orosz maradt ott [Nagykárolyban], és aztán megtanult magyarul, ott nősült meg, [Nagy]Károlyban.

De anyu mindig tartott még egy cselédet is. Úgy, amilyen szegények voltunk, de volt cseléd. A cselédnek, Terinek volt külön egy szobája ott az udvaron. Volt egy férfi, akivel együtt lakott, már nem tudom, hogy hívták, de egy borzalmas ember volt, folyton csak püfölte Terit. Annyi püfföt kapott Teri, amennyi beléfért, és mindig tűrt neki.

Egy német kisasszony volt nálunk tizennégy évig. Otilia Passonnak hívták, volt vagy három fiútestvére. Katowicei volt az apja, Ludwig Passon, mozdonyvezető volt. Oti egy drága teremtés volt. Szőke volt, de hidrogénezte, mert eredetileg barna haja volt. Németül beszéltek velünk annak idején. De aztán ő megtanult perfekt magyarul, és akkor magyarul beszéltünk az egész házban. Ő mindent csinált [a háztartásban]. Nagyon vallásos, római katolikus volt, nem létezett, hogy vasárnap ne menjen a misére. Egyszer elment, de túl szűk volt a cipője, szorította, és elájult. A drága! Mert olyan kokett akart maradni, és vett egy kis szűk cipőt. Elájult a templomban! Felpofozták, persze biztos sántítva jött haza, vagy hozta a cipőt a kezében, ezt már nem tudom, de tudom, hogy nagy szenzáció volt, hogy Oti elájult a templomban. És aztán anyuka férjhez adta ide, Máramarosszigetre egy Valian Sándor nevű idősebb emberhez, aki sérvkötőkészítő volt, nagyapának készített egy sérvkötőt, úgy ismerte meg. De egy becsületes, egy rendes ember volt. 1930 karácsonyakor ment Oti férjhez, mikor már én ide kerültem a hatodik és hetedikbe, 1931–32-ben, akkor ő már itt volt, Máramarosszigeten. Meghaltak mind a ketten, itt van a sírjuk.

Az idősebbik nővérem, Anci [Kaufmann Anna] 1906. szeptember tizenegyedikén született. Nagyon rendes, komoly teremtés volt. Egyszer szegény kapott egy borzasztó kiütést az arcára, hogy mitől, nem tudni. Akkor felment Pestre vagy hat hónapra, tizenöt éves lehetett, ott kikezelték. Először egy nagybátyámnál lakott, Schöngut Ernőnél, az orvosnál, de aztán a felesége nem engedte, borzasztó féltékeny volt rá, mert nagyon jó viszony volt nagybácsi és unokahúg között, egy igazi rokoni viszony. És őnagysága ezt félreértette, hogy mennyire szereti Ernő bácsi Ancit. Pedig nem úgy szerette, annál egy sokkal korrektebb ember volt, de hát milyenek a nők, féltik [a férjüket]. Úgyhogy vett ki szobát aztán a nővérem. Közben Pesten kitanulta a fűzőséget [fűzőkészítést] – régebben a nők fűzőt hordtak. Aztán hazajött, fűzőket varrt, még ment is valamennyire, aztán kiment a divatból, de utána csinált melltartókat. Nagyon ügyes volt. Még megvan a varrógép, Neumann ipari gép, amelyiken dolgozott. Remekül megy, csak hát én már nem használom. Részletre vettük annak idején. Haj, kínlódás volt az élet! De visszatérült az ára, mert gyönyörűen dolgozott, gyönyörű munkája volt, jöttek házhoz a nők, és méretre varrt.

Anci 1935. április hetedikén ment férjhez, összehozott parti volt [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Fuchs Bertalannak hívták a férjét, vasúti tiszt volt, szatmári [Szatmárnémeti] születésű. A szülei Szatmárnémetiben laktak, és Bertinek volt egy nővére Pesten, Fábián Gyuláné, egy mérnöknek a felesége, akinek nagyon tragikus élete volt, mert volt egy hatéves kislánya, aki leukémiában meghalt. Nagyon rendes volt ez a Lili, amikor én Pestre kerültem, odamentem hozzá, adott enni, pénz nélkül [ingyen], pedig szegény volt. De én is szegény voltam. A nővéreméknek délelőtt volt a polgári, és délután vagy egy órakor volt az egyházi esküvőjük, mert aznap délután valamikor ment már a vonat, elmentek nászútra Debrecenbe. A vallásos esküvőjük otthon volt, baldachint hoztak ki a házhoz, négy lábon volt, bordó bársony, arannyal átszőve [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Nagyon egyszerűen zajlott le az egész, csak a rabbi volt jelen, a sakter és a közvetlen rokonok, a Berti szülei és mi. Utána kellett adni egy ebédet otthon. Esküvő után Szatmáron [Szatmárnémetiben] vettünk Ancinak házat a Jókai úton, a tisztviselőtelepen, a két Budapesten élő nagybátyám [Schöngut Emil és Schöngut Ernő] fizette. Mindent a nagybátyámék fedeztek, nagyon rendesek voltak. A nővérem dolgozott az után is, hogy férjhez ment. Egyelőre otthon voltak, Nagykárolyban, amíg megvették a szatmár[német]i házat, csak azután költöztek át Szatmárnémetibe. Majd Krajovába [Craiova, Dolj megyében van, a 19–20. század fordulóján 45 400, 1915-ben már 52 000 lakossal. – A szerk.] költöztek, mert a sógorom oda lett helyezve. Nagyon szépen éltek, a sógorom korrekt, becsületes, nagyon rendes volt. A kislányuk 1937. szeptember huszonkettedikén született. Gyönyörű volt! Barnásvörös, selymes szálú haja volt. De gyönyörű szép haja volt! A feje tetején rolniban volt a haja, az édesanyja mosás után becsavarta papírba, hogy tudjon aludni, hogy ne legyen kemény, és reggel, amikor kivette, az állt. 1940-ben, amikor újra Magyarország lett itt [lásd: második bécsi döntés], akkor siettek haza, és visszajöttek Nagykárolyba. Bár maradtak volna Krajovában! Ha ők akkor ott maradnak, akkor… [túlélik a deportálást].

A kisebbik nővérem, Manyi [Kaufmann Margit] 1910. június huszonhatodikán született. A nővéremnek volt egy keresztény fiú udvarlója, Fluch Micu, Fluch Miklós. Egy aranyos, szőke fiú volt, egy elszegényedett úri, dzsentri családból származott. Egy úrigyerek volt, Istenem, de bájos! Volt egy lánytestvére, Fluch Irén, Pécsiné – neki volt egy lánya, Kati, de borzasztó csúnya volt szegényke –, és a legidősebb fiútestvért már nem tudom, hogy hívták, az futóbajnok volt. Járt haza is, a házhoz, Micu, ilyenkor hozott virágot. Emlékszem, csináltak a többiek, a barátok egy verset, hogy „Manyi, Micu szeme ragyog”. Mert látták, hogy nagyon szeretik egymást. Abban a társaságban volt Niedermann Feri, Niedermann Pisti is, ezek az én tanító nénimnek, Irénke néninek voltak a fiai. Pisti talán nem, de Feri az idősebb volt a nővéreméknél. Feri volt az idősebb, az nagyon okos volt, író lett. Pisti is egy okos gyerek volt, és szép, vele még a háború után mintha találkoztam volna, ott volt [Nagy]Károlyban, és aztán átment Szatmárra [Szatmárnémetibe]. Pisti is író vagy valami hasonló lett. Szóval, nagy koponyák voltak [A Niedermann fiúkról: apjuk, N. Sámuel (Munkács, 1866 – Nagykároly, 1943) könyvelő, anyjuk N.-né Baján Irén (Felsőbalog, 1871 – Nagykároly, 1937) tanítónő volt, a helyi Izraelita Nőegylet elnöke. Niedermann Ferenc 1909-ben született Nagykárolyban, Nemes Ferenc néven a „Brassói Lapok” kolozsvári tudósítója volt; 1934-ben megjelent egy kisregénye („Elemista voltam”). Élettársával, Pálffy Lili újságírónővel együtt deportálták (Pálffy Lili – akire nem vonatkoztak a zsidótörvények – gázkamrában halt meg, Niedermann Ferencet pedig egy két tábor közötti halálmenetben, 1944-ben agyonlőtték). Niedermann István 1910-ben született Nagykárolyban, 1954-ig a legváltozatosabb foglalkozásokat űzte (közben 1944-ben munkaszolgálatos volt Romániában, Vajdahunyad környékén, s bár egy alkalommal még a sírját is megásatták vele, túlélte a holokausztot – több mint negyven tagú családjából csak feleségével másodmagával maradt életben), végül kikötött a színészetnél. A nagybányai, majd a színház Szatmárnémetibe való költözésétől a szatmári Állami Magyar Színház művésze. 1954–1975 között Nádai István néven száznál több fő- és epizódszerepben játszott, nevét beírta Erdély színháztörténetébe. 1990-ben nyugdíjazták. 1995-ben hunyt el Szatmárnémetiben. – A szerk.].

A korzó volt akkor a szórakozás, ott találkoztak az emberek, mindenki kijárt szombaton és vasárnap délben tizenkettőkor. Én még akkor kicsi voltam. De nem olyan kicsi, azért a kapuba kiálltam, és néztem a korzót, ott ment előttünk. Én a kapuban álltam, de a testvéreim azok mentek korzózni. Glaszékesztyűt hordtak akkoriban, finom bőrből, nem olyan volt, mint a lakk, de olyan sima. Bőr volt, valódi bőr volt [A glaszékesztyű finom, tompa fényű kecske- vagy juhbőrből készült. – A szerk.]. És aztán kalap nélkül kimenni egy vasárnap délelőtt a korzóra, mikor jönnek ki [az emberek] a katolikus templomból meg a református templomból! Zsidó, keresztény akkor korzózott. A szombat is meg volt tartva, nagyon tartották a keresztények a szombatot, akkor is volt korzó [Márkus Klára arra utal, hogy a keresztények tiszteletben tartották a zsidó ünnepeket, így a szombatot is. – A szerk.]. Akkor találkoztak, és szemeztek ugyebár, kokettáltak egymással.

Abban az időben [az 1920–1930-as években] nem volt az, hogy te zsidó vagy, te keresztény, ilyesmi. Az olyan természetes volt, hogy Manyi Micuval volt. De nem úgy, hogy együtt éltek volna, nem, Micu annál sokkal finomabb volt. Az is természetes volt, mondjuk, hogy a mészárszékben megvettük azt a disznóhúst. Vagy például ha egy keresztény levágott egy disznót, akkor az küldött kóstolót. Akkor mi Purimkor tésztát küldtünk nekik, nagyon soknak küldtünk. A Fluch család aztán elköltözött Magyarországra, amikor bejöttek a románok [A trianoni békeszerződést követő időszakban, 1920 után], mert a románok nem foglalkoztatták a magyarokat, Micu se tudott elhelyezkedni. De hát az olyan egy siralom volt, amikor elmentek! Nagy sírás volt. Nagyon szerette Micu Manyit, és Manyi Micut. Mi lett velük, nem tudom.

Manyi olyan tizennyolc-tizenkilenc éves korában megtanult fényképezni. Ott az udvaron volt egy Friedrich Schmidt nevű fényképész, nála kezdte. Schmidt egy nagyon rendes ember volt. A felesége úgy hívta, Fritzl. Borzasztóan ivott a felesége is, egy német nő volt, de ivott, mint a kefekötő. Schmidt meghalt hirtelen, szegény, és a felesége elment Prágába, a húgához. Utána Koziárszky vette át a fényképészeti műhelyt. Koziárszky az meg olyan bolondos volt, egy olyan bohém, de nagyon korrekt volt, egy úriember. Nem volt nekünk annyi pénzünk, hogy vegyünk Manyinak fényképezőgépet, szegény emberek voltunk. Fényképezett, retusált a nővérem, jártak a főnökkel esküvőkre, mindenféle alkalmakra is fényképezni. Akkor még olyan régifajta fényképezőgép volt, amelyik fekete kendővel volt letakarva, és lábon állt, lemezeket tettek be, arra fényképeztek. Voltak segédjei is a fényképésznek, fiatal fiúk, Töröknek hívták az egyiket, aki cipelte a felszerelést, adogatott. A műterem külső [udvarra néző] fala tiszta üvegből volt, ahogy bementünk, jobbra volt a sötétkamra, ahol előhívtak, és balra volt maga a műterem, volt bent egy nagy-nagy fehér háttér, ami előtt fényképeztek, és voltak asztalok is, ahol a segédek retusáltak. De nagyon rendes emberek voltak [a fényképészek], nem használták ki, és adtak neki rendesen fizetést. És avval segített minket, szegény nővérem, ahelyett, hogy ő felélte volna, vagy vett volna magának ruhát vagy valamit. Beadta a háztartásba.

A kisebbik nővérem házassága is összehozott parti volt, 1935 szeptemberében ment férjhez. Az ő férje, Moskovits Andor (Bandi) tisztviselő volt egy fatelepen Marosvásárhely mellett, Lunca Bradului-on [magyarul: Palotailva]. Az nagy szó volt akkor, egy tisztviselő! Tasnádi születésű volt, volt egy nővére, aki férjhez ment Magyarországra egy keresztényhez, Bárány Bubihoz [Tasnád – nagyközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 3700, 1910-ben 5000 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal). Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Úgy emlékszem, Budapesten laktak, de nekik nem volt gyerekük. A Manyiék esküvője is rendesen, zsidó módra zajlott, a baldachin alatt, mint az idősebbik nővéremé. Azt is a nagybátyámék fedezték, mert nekünk honnan lett volna pénzünk, tíz embert összehozni? A zsidóknál úgy van, hogy tíz embert kell összehívni, úgy hívják ezt, minján, minden imádsághoz, a házasságkötéshez is. És akkor ezt a tíz embert is meg kellett vendégelni. Manyiék nem sokat éltek együtt, felbomlott a házasságuk. Nem volt veszekedés, semmi, csak egész egyszerűen nem szerették egymást. Szóval, biztos volt valami köztük, ami nem stimmelt. Utána visszakerült a nővérem Nagykárolyba, és tovább fényképészkedett.

Mindegyik nővérem igazságszerető, becsületes volt. Nem voltak vidámak, inkább komolyak voltak, mert az élet megtanította őket a komolyságra. Négy év elemije volt mind a két nővéremnek, a zsidó iskolába jártak, és négy év gimnáziumuk [A hétosztályos gimnáziumból – Romániában akkoriban hét osztályos volt a gimnázium. – A szerk.], ők nem érettségiztek. De művelték magukat, németül beszéltek szépen, franciául, úgyhogy az általános műveltségük megvolt. Volt otthon zongoránk, anyu is és a két nővérem is szépen zongorázott. A nagyobbik az énekelt és zongorázott, a Manyi nővérem csak zongorázott, de gyönyörűen. Csak én nem akartam, mert utáltam a tanárnőt, Dudus kisasszonyt, Jakobovits Júliának hívták. Nem szerettem, mert mindig heccelt engem, kisgyerek voltam, hogy a fiúk meg ez meg az, és ez nekem nem tetszett. És akkor abbahagytam sajnos a zongorázást, így nem tudok én zongorázni, mert nem volt szimpatikus a tanárnő. Egy idősebb nő volt, egy nagyon úri teremtés, de nagyon egzaltált. Olyan művészi frizurája is volt, rövid és bozótos, sötétbarna. Az arca is különleges volt, szóval látszott, hogy valami művészféle. Manyi járt vizsgázni a szatmár[német]i zeneiskolába Bendinerhez, aki az iskola igazgatója volt, de csak vagy két évben, nem fejezte be.

Én, Márkus Klára, tulajdonképpen 1913. december harmincegyedikén születtem, de 1914. január elsejére vagyok bejelentve, egy éjszakával nyertem egy évet. Játékaink nagyon nem voltak, inkább rongybabáink voltak, nem voltunk elkényeztetve, hát a család nem volt gazdag, és örültünk, hogyha megvan a mindennapi.

Amikor kicsi voltam, nem nagyon jöttünk Máramarosszigetre, csak azután kezdtünk el összejárni a családdal. Nyaranta jöttünk, mert a Schöngut nagyapa itt volt. És anyu jött minden évben az édesanyja sírjához. Már nem emlékszem, mennyi időre, de nem voltunk sokat. Mi az egyik nagybátyámnál voltunk, Schöngut Imrénél, akinek volt a péksége, és minden évben kaptunk két zsák lisztet, nekünk ennyi jutott a pékségből. Ebből sütöttünk kenyeret otthon, vagy elvittük a lisztet egy pékségbe [Nagy]Károlyban, a Wesselényi utcába, és ott süttettük a kenyeret, emlékszem, nagy-nagy kenyerek voltak.

A nővérem, Anci, Ceglédre járt nyaralni az unokatestvérekhez. Nagyon tartottuk a rokoni kapcsolatokat. Ott hízott meg, mert mikor ettek, mindig kiküldték valamiért: „Eridj, hozd be a konyhából ezt!” „Eridj csak, hozzál egy kanalat, hozzál ezt vagy azt.” És közben raktak a tányérjára. Ő, szegény, azt hitte, még mindig ugyanaz, és [csak] evett, és úgy meghízott, hogy borzasztó. És nevettek rajta, mert ő nem vette észre, hogy neki mindig raktak a tányérjára. Nagyon kövéren jött haza. Én nem jártam hozzájuk, mert ezek idősebbek voltak, mint én, Magdi nyolc évvel, ő volt egyidős a nővéremmel, Kati még idősebb volt.

Emlékszem, Mária királynő Ferdinánddal járt egyszer Nagykárolyban. [Mária királynő Ferdinand de Hohenzollern román király felesége, az angol Viktória királynő unokája. Az I. világháború alatt a Román Vöröskereszt nagyasszonya, Ferdinand 1927-ben bekövetkezett halála után a kiskorú fia, Carol mellett uralkodó háromtagú régenstanács tagja. Nagy tiszteletnek örvendett a nép körében. – A szerk.] Ott jöttek keresztül, Ferdinánd olyan király volt, hogy járta az országot, és nagyon népszerű volt, nagyon szerették. Sokkal idősebb volt, mint Mária. Mária az országáért mindent megcsinált, nagy diplomatákkal jóban volt, szegény, csak azért, hogy az országát mentse. És azon kívül is szerette a férfiakat Mária. Nagyon szép volt. Gyönyörű szép volt, gyönyörű szőke haja volt, óriási nagy szőke konttyal. És kocsival mentek, mi ott álltunk az árok szélén, és néztük, öt-hat éves lehettem. Nagyon népszerűek voltak.

Nagykárolyban nagyon sok zsidó volt, de inkább egy magyar város volt, és a zsidók is el voltak magyarosodva [Az 1910-es népszámlálás idején a lakosok 98%-ának magyar volt az anyanyelve, a 16 078 főnyi lakos közül 216 fő volt román és 63 német. – A szerk.]. A svábok megint más volt, de a zsidók azok nagyon asszimilálódtak, nem beszéltek jiddisül, magyar volt az anyanyelvük. Az ortodoxok is magyarul beszéltek otthon, csak a Teitelbaum család beszélt jiddisül [lásd: Teitelbaum dinasztia; Teitelbaum Joel volt 1926–1934 között a rabbi Nagykárolyban, majd a szatmári haszid közösség vallási vezetője lett. – A szerk.]. Voltak a parókások, az ortodoxok, azok nagyon vallásosak voltak, voltak a héjasok, akik vallásosak voltak, de nem vettek fel parókát, és voltak a neológok, mint mi is [A héjas elnevezés onnan ered, hogy volt haja a nőknek, azaz hajasok; Márkus Klára nem hallott ilyen megnevezésről máshol, csak Nagykárolyban. – A szerk.].

A héjasok civilizáltabbak és felvilágosultabbak voltak. Ezek olyan fél-ortodoxok voltak, a nők meghagyhatták a hajukat – hosszú hajuk volt természetesen –, szóval ezek nem voltak olyan nagyon vallásosak, mint az ortodoxok, de vallásosabbak voltak, mint a neológok. A férfiak nem hordtak kaftánt, rendesen öltözködtek, csak volt egy bizonyos fekete kalapjuk, kicsi karimával, amit mindig viseltek. Imaházba hét közben reggel s este, pénteken délután és szombaton kétszer, reggel és este jártak. A héjasok közé tartozott a Roth família, egy gazdag kereskedőcsalád volt, nagyon rendes, kimondhatatlanul becsületes család.

A neológok csak pénteken és szombaton mentek a templomba, azok egész más felfogásúak voltak. A neológok között is voltak, akik csak kósert ettek [lásd: kóser háztartás; étkezési törvények], de a legtöbbjük nem tartotta úgy a vallást, csak mondjuk, mint mi, nagyünnepeken mentünk a templomba, de különösebben nem tartottuk. Az öltözködésük rendes volt, európai, mint mindenkinek. A neológ nők közül azok, akik vallásosabbak voltak, valódi csipkekendőt hordtak, drága, brüsszeli csipkéből, már akinek volt pénze. Ez hosszú és széles volt, és vagy megkötötték, vagy csak úgy magukra vették. Nagyünnepekkor fehér csipkekendő volt, de volt, akinek nem csipke volt, mondjuk, aki szegényebb volt. Anyunak is volt csipkekendője. Az ortodoxok azok állandóan sötét kendőt, parókát viseltek, a nőknek leborotválták a hajukat, és parókát viseltek, és a paróka mellett még a fejükre is vettek kendőt. A nők ruházatában az volt a különbség, hogy a vallásosak, akár a héjasok, akár az ortodoxok, csak hosszú ujjú és magas nyakú hosszú ruhát viselhettek, csak a neológok viselhettek rövid ujjú ruhát.

Három zsinagóga volt [A Magyar Zsidó Lexikon szerint két zsinagóga volt Nagykárolyban, az egyik 1870-ben épült, amikor még csak egyetlen, az 1869-ben statusquo alapra helyezkedett hitközség volt a városban; az anyahitközségből 1881-ben kivált ortodox hitközség 1901-ben építette föl zsinagógáját, és volt még három imaháza (beszmedres / beszemedres). – A szerk.]. Az egyik volt az ortodox templom – amelyik most is megvan mint emlékmű –, akik oda jártak, azok voltak a nagyon vallásosak. A másik volt a miénk, a neológ, ahol dr. Schönfeld Lázár volt a főrabbi. Volt egy csomó gyereke, s volt egy kövér felesége. Ez volt a nagyobb zsinagóga, a neológ. Nagyon szép, nagy, fent emeletes volt, ott ültek a nők, és fonott rács volt fent. Az ortodoxoknál fából volt ez a rács, de a neológoknál műanyagból volt, és jobban át lehetett látni rajta. És volt egy imaházuk a héjasoknak, ott már nem emlékszem, ki volt a rabbi.

Az ortodoxoknak egy Teitelbaum volt a rabbijuk, a [máramaros]szigeti Teitelbaumnak a fia. Teitelbaum Joelnek hívták, és úgy mondták neki, Jajris. Egy nagyon komoly és nagyon vallásos család volt. Két lánya volt, Hánele és Ruhala. Hánele volt a nagy, férjhez ment, és nem volt gyereke, nagyon vallásosak voltak, és akartak, de nem volt gyerek. A másikat, a kicsit, tizenhét éves korában férjhez adták egy Teitelbaumhoz, egy unokatestvéréhez, mert azok nagyon gyorsan mentek férjhez, állapotos lett, és méhen kívüli volt a terhessége, de mivelhogy nagyon vallásosak voltak, nem ment orvoshoz, és meghalt szegény. Emlékszem arra, mikor jöttek [mikor Teitelbaumék beköltöztek Nagykárolyba], olyan érdekes volt, mert nagy-nagy elánnal jöttek, rendes lovas kocsival, amelyiknek volt fedele, de nem volt felhúzva, s már az is boldog volt, aki meg tudta fogni azt a kocsit, amiben Teitelbaum ült, olyan nagy szentnek tartották. Nagyon vallásos volt. Teitelbaumhoz mentek az emberek tanácsért, akár üzleti, akár más, az életben kért tanácsért. Borzasztóan okos volt. És úgy megszívlelték, amit ő mondott, az szent volt. A neológ rabbival már nem volt ilyen. Az nem volt olyan nagyon szent, de az is nagyon rendes volt, és okos volt, és adott tanácsot, és azok is mind beváltak, de Teitelbaum egy olyan csodarabbi volt [lásd: caddik; haszidizmus]. Nagyon sok keresztény is járt hozzá, mindenkit fogadott, akkor nem úgy volt [mint most], egy szent rabbit azt úgy respektálták. Bóhereket – akikből majd rabbik lesznek – is tartott, tizenöt meg húsz embert, és azok mindennap ott is ebédeltek. Teitelbaum és a hívei, a nagyon vallásosak, azok hosszú kaftánban jártak [lásd: haszid öltözék], sárga szőrmés fejfedőt hordtak [strájmli], nyestből – nekik nem volt szabad csak valódi szőrmét viselni. A nőknek pedig parókájuk volt, leborotválták a hajukat, és még kendőt is kötöttek a fejükre, de csak sötét kendőt.

Külön fürdőjük volt a neológoknak és az ortodoxoknak, a héjasok is a neológ mikvébe jártak. Az ortodoxoknál az volt a különbség, hogy volt ott valaki, aki lenyomta a víz alá háromszor azt, aki bement, és ott fürdött. De csak az ortodoxoknál volt ez a szokás. Én nem jártam egyik fürdőbe sem, anyám se volt, a nővéreim se, mert mi mindig otthon mosakodtunk. A férfiaknak volt fontos ez a rituális fürdés, nekik kellett minden héten menni, péntek délután. Meg régebben kevés embernek volt otthon fürdőszobája, oda jártak mosakodni. [A mikvében való alámerülésnek természetesen nem a higiéniai, hanem a rituális megtisztulás a célja. Nőknél a rituális megtisztuláshoz a menstruáció végétől hét ún. tiszta napnak kell eltelnie, napnyugtától a hetedik nap nyugtáig, és a hetedik nap napszállta előtt kell fölkeresni a mikvét. – A szerk.] Külön kádak is voltak, az drágább volt, és volt egy nagy közös medence mindkét fürdőben.

Megfértünk, és békesség volt, nem volt nagy rivalizálás [a zsidók között]. És mindenféle vallás nagyon jóban volt Nagykárolyban. Voltak római katolikusok, reformátusok, ortodoxok – az oroszok, volt direkt orosz [görögkeleti] templom – és görög katolikusok. Volt egy német kisasszony nálunk, aki mindig vasárnap ment a misére, és az természetes volt, hogy megy az ő templomába, nemhogy ne engedjük vagy ilyesmi. Voltak például keresztények, akik hosszúnapkor [Jom Kipur] jöttek a zsidó templomba, mert azt mondták, hogy az nekik jó pont az Isten előtt, hogyha jönnek. Mondták az ő imájukat, de respektálták a más vallást.

Mi csak akkor mentünk a zsinagógába, mikor volt a mázkir. A mázkir az, amit a zsidók imádkoznak a halottért. Az én apám meghalt 1917-ben Pesten szívbajban, és akkor olyan nagy kultusz volt, szóval isten őrizz, hogy az ember ne menjen a mázkirra, az olyan szent dolog volt. Minden nagyünnepkor van, Jom Kipurkor van, húsvétkor [Pészah] van, és minden ünnepen van [A három zarándokünnepen: Pészahkor, Sávuotkor, Szukotkor, valamint Jom Kipurkor mondanak a meghaltak emlékére imát. – A szerk.]. A nőknek nem kell menni [a zsinagógába]. Van, aki nagyon vallásos nő, és megy, de a férfiaknak kell péntek este és szombaton délelőtt. És szombat délután volt a hávdoli [hávdálá], amikor kimegy a szombat. Csak arra emlékszem, hogy volt egy tál, amiben volt valami víz, abba bemártották a kezüket, és tettek mindenkinek vizet a fejére, áldást mondtak, otthon, ahol volt férfi, mert ha nem volt férfi, akkor az nem volt érvényes. Én már arra nem emlékszem, hogy az apám csinálta – akkor még túl kicsi voltam –, de valaki csinálta, nem tudom, ki. Ez volt a rituális szombat este. [Haszid környezetben elterjedt szokásról van szó. A hávdálá-gyertyát nem fújják el, hanem a hávdálá-borból öntenek rá, hogy elaludjon. A lecsöpögő bort tányérba gyűjtik, majd belemártják az ujjukat, és megnedvesítik (többnyire) a halántékukat, a szemüket és a zsebüket, jó „szimánokat” (jeleket) gyűjtendő az elkövetkező hétre. A szem megnedvesítése a szemmel veréstől és a szembajtól véd, a halántéké vagy a homloké a jó gondolatokat hivatott előhívni, a zseb megkenése pedig a pénzügyek pozitív befolyásolására való. Közben ezt mondják: „szimán tov, mázel tov”. (A hávdálát egyébként nemcsak borral lehet csinálni, hanem más olyan itallal is, amelynek a fogyasztása föltehetően élvezettel jár – akkor ezzel az itallal oltják el a gyertyát.) Vízzel nem szokás hávdálát csinálni, mert a vízivás háláhikus szempontból szükségletkielégítésnek minősül, nem pedig élvezetnek. Ha az interjúalany valóban jól emlékszik arra, hogy náluk vízzel öntötték le a gyertyát, akkor arról lehet szó, hogy náluk csak azt a motívumot őrizték meg, hogy a gyertyát nem szabad elfújni, mert az elviszi a szerencsét, és a fújást elkerülendő, öntötték le vízzel. – A szerk.]

Anyumék úgy indultak, hogy kóserek voltak, de aztán az idők folyamán ez lemaradt, miután leszegényedtünk. Nem vágtunk disznót, de nem volt az, hogy ne együnk kolbászt, mondjuk. Disznóhúst is vettünk, mert akkor a disznóhús olcsóbb volt, mint a marhahús. Ünnepekkor volt a levesben vagy grízgaluska, vagy laska, vékony laska, nem olyan vastag, vékony laska volt. Húsleves volt, az mindig volt ünnepeken. Volt a köménymagleves, voltak falcslevesek, rendszerint húsleves volt. Nagyon régen csináltunk mi is csólentet, de aztán már nem. Azt cserépedénybe kellett tenni, és abban volt a kugli, ami abból állt: tojás, liszt, és az bele volt téve a fazékba, és el kellett vinni a pékhez, csak annak volt jó íze. Zsidó volt a pék, sőt a péksegédek is. Pénteken délután elvitték az edényeket, akkorra bemelegítették a kemencét – óriási kemence volt, mint a pékségekben –, és az másnapig megcsinálódott [megfőtt], másnap kellett menni utána. Pénteken csak a csólentek voltak ott, vittek oda neológok és ortodoxok is, pénteken-szombaton nem sütöttek mást. De hogyha mi már nem voltunk kóserek, akkor a hitközségi elöljáróság rendelete alapján a pék nem vette be a mi csólentes edényünket, úgyhogy ez elmaradt. Húsvétkor [Pészah] pászkát sütöttek a pékségben. De volt a gépi pászka is, ami most is van Izraelben, és volt a másik pászka, ami vastagabb volt, az sima volt, és sötétebb lisztből volt. A héjasok meg a vallásos zsidók nem ették ezt a kész pászkát, amit gyárban csináltak, hanem süttettek a pékségben szintén keletlen tésztából [A „héjasok meg a vallásos zsidók” – Nagykárolyban ez utóbbiak alighanem haszidok voltak – valószínűleg smire maceszt süttettek Pészahra. – A szerk.]. Mi megtartottuk a zsidó húsvétot, de csak a zsidó pászkával, amiben nincsen élesztő. És olyankor mi küldtünk pászkát a keresztényeknek. Már úgy várták! Mikor vittük nekik a pászkát: „Jaj, de jó, hogy hoztátok, jaj, de jó!” Én nem szeretem a pászkát, hát annak semmi íze. És mégis, hogy a keresztények miért szeretik, azt nem tudom. Réges-régen, amikor én még egész kicsi voltam, akkor volt külön edény Pészahkor, le kellett hozni, a padon [padláson] tartották külön –  tudom, hogy vitték az edényeket. Húsvétkor mindig lehozták, és felvitték a másikat. És amikor elment a nyolc nap, akkor újra felvitték oda, és lehozták a másikat. A lisztet meg a lisztféléket eladták, de csak a legközelebbinek, a cselédségnek, akik ott voltak a családban. Egy illuzórikus [jelképes] összegért adtuk el, és aztán a duplájáért vettük vissza [Márkus Klára a homecolás egy formájára utal, amikor a házban lévő homecos termékeket jelképesen vagy a szó szoros értelmében eladják egy nem zsidónak, Pészah után pedig visszakapják vagy visszavásárolhatják. Lásd még: szerződés a homec eladásáról. – A szerk.].

Azt hiszem, Purim előtt volt a kápóre, amikor egy tyúkot kell a fej felett megforgatni – a nőknek tyúk kell, a férfiaknak kakas [Márkus Klára emlékezete csal, Jom Kipur előtti reggelen szokták a kápóresz engesztelő áldozati rituálét elvégezni. – A szerk.]. A kápóre az áldozat, azért csinálják, hogy ez legyen a bűnökért az áldozat, ez a tyúk [vagy a kakas]. Ezt még csináltuk, mikor gyerek voltam, bent a konyhában. De hát én gyerek voltam, én féltem, és akkor segítettek nekem, ugyebár. Én kellett tartsam, de azért ott volt édesanyám, segített. Közben kellett valamit mondani, hogy „Ez legyen értem az áldozat…”, de zsidóul, nem emlékszem én már rá. És a tyúkot el kellett vinni mindig a sakterhez.

Purimkor a felnőttek is fel voltak öltözve mindenféle ruhákba, maskarába. És Purimkor az volt a szokás, hogy küldtünk tálakat [tele süteménnyel] az ismerősöknek, főleg a keresztényeknek, annyira számítottak arra, hogy Purim van, és hát mindenkinek volt egy olyan jó keresztény barátja – és mi is kaptunk [lásd: sláchmónesz]. Ilyenkor az a szokás, hogy többféle tésztát kell sütni. Száraz torták voltak, csokoládés meg sárga tészta keverve. Akkor volt a pusszerli, a rámás pusszerli, hát az nagyon finom volt. Azt úgy kell csinálni, hogy a tojás fehérjét fel kell verni habnak, aztán bele a sárgáját, a cukrot, lisztet, akkor kicsire kiszaggatni, laposra, és megsütni. Azért hívták rámás pusszerlinek, mert csinált maga körül rámát. De nagyon finom volt, omlott a szájban széjjel!

A keresztény húsvétkor ők [a keresztények] küldtek nekünk egy kis finom tésztát [süteményt], diós-mákosat porlós tésztából. Az kötelező volt. Kinyújtották a tésztát, rátették a tölteléket, és feltekerték. De nem kalács, ez sütőporral volt, és nem élesztővel. A nővéreimhez jöttek locsolni, a locsolódás az egy nagy dolog volt [A locsolkodás mára már kihalófélben lévő népszokás: a szokásnak ősi termékenységvarázsló, tisztító hatást tulajdonítottak, ezért volt a lányok, asszonyok megöntözése. A locsolkodás húsvét másnapján, húsvéthétfőn zajlik. – A szerk.]. Parfümmel jártak, és a lányok fejére finoman tettek belőle. A parasztok meg a cselédség az vederrel kapta [a vizet]. Piros tojást kellett csináljunk – amikor volt pénzünk –, ha jön valaki, az szégyen volt, hogy ne adjunk valamit.

Mi zsidó létünkre nagyon tartottuk otthon a karácsonyt is, főleg a német kisasszony miatt, mert irtó vallásos volt. Meg Nagykárolyban a zsidóság úgy volt, hogy a keresztények tartották a zsidó ünnepet, és a zsidók tartották éppen úgy a keresztényekét. Hát nálunk egy karácsony az olyan angyali volt, annyi odaadás volt benne! Az valami gyönyörűség volt! Díszítettünk karácsonyfát, a végén már csak egy kicsi karácsonyfát csináltunk, pénzünk nem volt nagyra. Szaloncukrot meg ezüstös diót tettünk rá, de hát olyan picike volt, hogy nem fért sok. Mindig volt személyzet, és adott ajándékot anyu mindig nekik, mikor mire volt szükség, egy-egy harisnyát, egy blúzt, szvettert. De mi [gyerekek] nem kaptunk ajándékot karácsonykor, mert szegények voltunk, és elég volt, hogy a cselédségnek tudtunk adni. Karácsony idejében is fontos volt a diós-mákos, porlós tésztából.

A négy elemit zsidó iskolában végeztem, a neológban, az ortodoxoknak külön volt ortodox iskolájuk, és a héjasoknak is volt elemi iskolájuk. De utána [azaz elemi után] már nem volt zsidó iskola, csak a zsidó gimnázium Nagyváradon [lásd: zsidó iskolaügy Romániában a két világháború között]. A zsidó iskolában biztosan voltunk legalább olyan tizenöten egy osztályban, vegyesen fiúk, lányok. A [latin] ábécét mi magyarul tanultuk, és tanultunk egy-egy imát héberül, mondjuk, a reggeli imát, de azután már, úgy emlékszem, hogy románul volt az ima. Reggel elmondtuk az iskolában a reggeli imát, és délben, mikor kijöttünk, akkor is volt egy ima. Az első osztályban Niedermanné Irén néni, egy nagyon bájos tanítónőm volt. Aztán volt Riesenbach a tanító, az már a harmadik vagy negyedik osztálytól. Tőle körmösöket kaptunk, ha nem tudtuk a leckét, ha nem ültünk rendesen, vagy akármi rosszat csináltunk [A körmösnél össze kellett zárni az ujjakat, és úgy vertek rá pálcával a gyerekek ujjhegyére, körmére. – A szerk.]. A pálcájával adott egy körmöst, de hát az óriási szégyen volt! Azon kívül volt Lisszer tanító bácsi, akinek volt egy lánya, Lisszer Jolán, és volt egy másik [tanító], Fürt, annak is volt egy lánya, Fürt Irén. Ez a két lány nagyon jó barátnő volt. Az elemiben még volt egy Dávidovits Aliz nevű osztálytársam, egy nagyon drága kis finom teremtés. Aztán nem tudom, mi lett vele. Nagyon-nagyon elszéledtünk.

Ötödik osztálytól [az első gimnáziumi évtől] románul tanultunk minden tantárgyat, és tanultunk nyelveket, németet és franciát. Egy nagyszerű tanárnőnk volt románból és franciából, Naom Cornelia, a férjének le volt vágva a lába, harcolt az első világháborúban. A földrajz- és történelem-tanárnő Fekete Aurelia volt. Ez két remek tanárnő volt. Már nem tudom, melyik osztályban történelemből volt egy vékony kis könyvünk, Pop Aliseanu volt a szerkesztője, tetszett nekem ez név. Akkor Románia történelmét tanították, ahogy én emlékszem.

Aztán egy évet jártam magánúton, mert akkor nem volt gimnázium Nagykárolyban [Nagykárolyban 1725 és 1923 között piarista főgimnázium működött. Nem ismeretes, mi lett a gimnázium sorsa. – A szerk.]. Ranedzaynak hívták a magántanárt, magyar volt, de úgy utáltam szegényt, és azért nem akartam tanulni. Egy olyan nagy kövér ember volt, és cvikkere volt. Pedig nem volt szigorú, hát magántanár volt, és örült, hogyha voltak órái. És csak vizsgázni mentem be Szatmárra [Szatmárnémetibe], már nem tudom, melyik gimnáziumba. Több tanár volt, aki vizsgáztatott, de volt egy tanárnő, úgy hívták, hogy Niehtung. Roppant szigorú volt, ő vizsgáztatott egy tantárgyból, már nem tudom, melyikből. Aztán bejöttem [Máramaros]Szigetre, a hatodik és a hetedik gimnáziumot itt jártam a Domniţa Ileanában, és itt is érettségiztem 1932-ben. De akkor egy érettségi, hát az óriási volt. Elsősorban nagyon kevesen jutottak odáig, azonkívül nagyon nehéz volt, szóval komoly iskolázottsága volt, akinek érettségije volt, hát az komoly diploma volt. Én még hét – vagyis összesen tizenegy – osztállyal, végeztem, én még úgy érettségiztem [lásd: oktatási reformok a két világháború közötti romániai oktatásban]. Amikor Máramarosszigetre kerültem a gimnáziumba, akkor Sándor bácsiéknál laktam két évet, anyunak a bátyjánál. Laci akkor már Párizsban volt. A Rózsa utcában volt egy négyszobás, fürdőszobás házuk, most is megvan a ház. Nagy szó volt abban az időben a fürdőszoba. [Máramaros]Sziget tetszett nekem, mert itt volt a család, és tartottak engemet, nagyon rendesek voltak. Nem nagyon jártunk mi akkor templomba, én nem emlékszem, a gyerekek nem, csak a férfiak mentek templomba, a nők nem nagyon jártak, csak nagyünnepeken. De hittanórára én is jártam, a [máramaros]szigeti neológ rabbi, doktor Danczig Sámuel tartotta. Nem tudom, hogy hol végezte az egyetemet, de rabbi iskolát is végzett, és doktor Danczig volt ő [doktori titulusa volt]. Egy úr volt, felvilágosodott. Kis kecskeszakálla volt, ahogy emlékszem. Mindig ott volt a kis kapedli a fején, az mindig volt [„Danzig Samu, rabbi, szül. Vágvecsén 1878. Pozsonyban és a Majna melletti Frankfurtban a rabbiiskola növendéke volt, aztán a frankfurti egyetemen a bölcsészeti fakultást végezte. Később Máramarosszigeten működött, mint a szefárd hitközség főrabbija” (Zsidó Lexikon). Danzig Sámuel Benjámin 1906–1944 között volt a máramarosszigeti neológ (szefárd) közösség rabbija (The Heart Remembers. Jewish Sziget, ed. by Association of Former Szigetian in Izrael, Havazelet Press, 2003). – A szerk.].

Miután leérettségiztem, visszamentem Nagykárolyba, és ott voltam állásban. Egy biztosítótársaságnál, a Generalinál dolgoztam, írógépeltem. A főnök Roth volt, egy zsidó. Házat, életet, mindent lehetett biztosítani már akkor is. Aztán elkerültem Pestre, amikor visszacsatolták Észak-Erdélyt Magyarországhoz 1940-ben [lásd: második bécsi döntés], mert a biztosítótársaság tönkrement, és Nagykárolyban nem volt semmi kilátás. Elmentem először egy ernyőgyárba – a nagybátyám jó barátai voltak az ernyőgyár tulajdonosai – mint munkásnő. És szegény anyumék még küldtek fel nekem csomagot, ők, a semmiből. Haj, Istenem! Kivettem szobát, a nagynéném, Schöngut Ernőné nem fogadott volna be semmi szín alatt se. A Teréz körút 50. szám alatt laktam, Berliner Áron zsidó tanítóéknál béreltem szobát. Rendesek, becsületesek voltak, a felesége sokkal fiatalabb volt, mint az ember. Aztán már itt se lehetett lakni, mert nem esett bele a gettóba, és akkor átköltöztem a Hársfa utca 57-be egy barátnőmhöz, Margitkához, aki Nagykárolyban volt társalkodónő egy rokonomnál, dr. Cukor Lajosnénál. Ez a ház a gettóban volt, sárga csillagos ház volt először. Az ernyőgyárból már kijöttem, mert akkor már zsidókat kitettek [lásd: zsidótörvények Magyarországon], még volt a fizetésből valamennyi, abból éltem. Az utcára öt óráig lehetett kimenni az elején [lásd: kijárási tilalom Budapesten]. Szörnyű egy világ volt, szörnyű! Már a gettósítás előtt a zsidóknak nem adták ki a leveleket, anyukáék a nagybátyám cselédjének – aki keresztény volt – a nevére küldték a leveleket, és az adta át nekem. A háború után, mikor visszajöttem, Berlinerék megvoltak, tőlük kaptam meg a leveleket.

Édesanyám, Anci nővérem a férjével és kislányukkal és a másik nővérem is Nagykárolyban mentek gettóba. A Wesselényi utcában volt Nagykárolyban a gettó. Van egy levelem, amit édesanyám írt május negyedikén, amikor beköltöztették őket a gettóba: „Drágám, most jött meg a lapod, ma költözünk. Tegnap is írtunk, ne haragudj, de nem bírtam írni. Írjál csak röviden, és te is értesítve leszel hogylétünkről. Isten áldjon, nagyon sokszor csókolunk.” Drága! A másik oldalára a lapnak a nővérem írt: „Drága szívem, tegnap is írtam neked. Az ismerőseink már elköltöztek, a mai nap folyamán mi is megyünk, ahogy lehet megint írok. Olga fog írni. Vigyázz magadra, írjál Olgának. Csókolunk.” Olga ez Ménesi Jánosné volt, a fényképésznek a felesége. De ő is fényképésznő volt. Nagyon rendesek voltak, magyar keresztény emberek, de nagyon rendesek. Mertz volt a férje eredetileg, de magyarosította a nevét Ménesire a [második világ]háború után. Ő bérelte a fényképészeti műhelyt Koziárszky után, „Kelet fényképészeti műterem”-nek nevezték akkor. Ez az Olga írt aztán nekem, pedig milyen rizikó volt! Ezek megérdemelnének minden jót, nagyon rendesek voltak. Május tizenharmadikán azt írja: „Klárikám, ma vagonírozták őket csukott teherkocsikba. Talán Szatmárra viszik őket. Biztosat nem tudok. Élelmük az útra volt.”  „Fognak ők írni magának, azt üzenték. Írni nem tudok, fáj az agyam is, nemcsak a lelkem. Beszélni szeretnék magával, de mikor? Írjon azért ezután is nekem, én is fogok. Ha Jancsi meggyógyul, akkor felkeresi magát, mint írtam is már.” Jancsi volt a férje. „Itt üres a város, és nyomott a hangulat. Szerető csókkal, Olga” És milyen rizikó volt, hogy ő írt nekem! Drága jó emberek!

Elvitték őket Szatmárra [Szatmárnémetibe], és Szatmárról [Szatmárnémetiből] már deportálták Auschwitzba. Ki volt ez tervezve, sajnos. Nagyon ritka volt az, aki fel volt mentve [lásd: mentesítések Észak-Erdélyben]. [Nagy]Károlyban egyetlenegy volt, egy Erstein Zoli nevezetű, aki útlevelekkel foglalkozott, aki kivételezett volt, de hogy miért, nem tudom. Szégyenfoltja Európának! A sógorom mesélte, mikor deportálták, ezt kérdezte Marika az édesanyjától: „Mért vagyunk mi zsidók?” Akkor még egy vagonban vitték őket [Azaz amikor a nagykárolyi gettóból a szatmárnémeti gettóba szállították a zsidókat. Innen Márkus Klára sógora – a kislány édesapja – már nem ment velük együtt Auschwitzba, mert kiemelték a gettóból, és elvitték munkaszolgálatra. Szatmárnémetiből 1944. május 19-én, 22-én, 26-án, 29-én, 30-án és június 1-jén deportálták a zsidókat, összesen 18 857 személyt. – A szerk.].

Anyáméktól egy lapot kaptam még Budapestre, de azt már a tábor vezetősége küldte. Ők [anyámék] írtak, hogy „Jól vagyunk”, meg nem tudom, mi…, és akkor rátették, hogy Waldsee, hogy félrevezessék az embereket, hogy gondolják, hogy nekik ott jó dolguk van. Ez a levél már sajnos nincs meg. Aztán még Olga írt egyet 1944. október másodikán. „Klárikám, keltezetlen lapot vettem ma magától.” Nem írtam rá dátumot. „Mikor írta, nem tudom. Hogy nem írok, megírtam az okokat. De írtam mégis egy hosszú levelet, nem jött felelet. Manyiékról ma sem tudok semmit, bármennyire szeretném tudni.” Nagyon rendes emberek! Hát, ilyen emberek ma nincsenek! Igaz hívő katolikusok voltak, nagyon hittek Istenben. „Férjem katona, hogy hol, nem tudom.” Ezek voltak azok, akik azt a kis rongyunkat is, ami volt, visszaadták – mikor visszajöttem, nekem. Keresztények voltak, két gyerekük volt, Judit és Imrus, hál’ Istennek ők élnek, Szatmáron vannak, de a szüleik már nem élnek.

Engem 1944 őszén vittek el Pestről. Először Dachauba vittek, az volt az elosztó, ott nem dolgoztunk, onnan vittek aztán el munkatáborokba: Ravensbrück, Spandau-Berlin, Oranienburg, Sachsenhausen [Spandauban, Berlin egyik külvárosában egy hatalmas börtön volt, amely ez idő tájt munkatáborként működött, az ide deportáltak egy, a tábortól néhány kilométerre lévő hadiüzemben dolgoztak. – A szerk.]. Arra emlékszem még, hogy akkor, mikor minket már akartak izélni [elgázosítani], bevittek [a gázkamrába], és ott fogyott el a gáz. Egy nő bejött, és azt mondta: „Es ist schön! Es gibt kein Gas mehr” [Magyarul: „Na, szép! Elfogyott a gáz.”]. Muníciógyárban dolgoztunk. Volt egy nagyon rendes ember, egy öreg, a mester, az titokban hozott nekem talán kenyeret vagy mit. Nem kenyeret, mit hozott nekem, Istenem? Tudom, hogy hozott, de titkokban csúsztatta. Voltak köztük is rendesek. Én Sachsenhausenban szabadultam. Bejöttek az oroszok, de mi olyanok voltunk, mint az állatok, nem is tudtunk magunkról, el voltunk kábítva, utólag tudtam meg, hogy brómot adtak a németek folyamatosan, teába, mindenbe tettek, attól elmúlt a menstruáció is, és az embereket megnyugtatta, nem volt, amiben kételkedjünk vagy amin gondolkodjunk. És amikor a brómnak elmúlt a hatása, ocsúdtunk fel, hogy mi történt. De akkor se tudtuk, hogy mi volt, nem emlékeztünk [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.].

Én mondtam, hogy haza akarok menni, és akkor bevagoníroztak [vonattal jöttünk haza]. Először Pesten voltam, mert ott volt az unokahúgom, Ági, ő nem volt deportálva, mert iratai voltak, de ezt nem mondta nekem, titkolta még a háború után is. Aztán 1945. szeptember tizenegyedikén értem haza [Nagy]Károlyba. Nem akartam elhinni a realitást, én egy álomvilágban éltem, nem tudtam elképzelni, hogy mindez lehet. Azért mentem haza, mert meg voltam győződve, hogy ott találom a családot. Ilyesmire nem is gondoltam, hogy ilyesmi Európa kellős közepén lehet, egy ilyen holokauszt. Annyiszor gondolok erre, hogy Európa kellős közepén hogy lehetett ilyesmit csinálni, embereket meggyilkolni azért, mert zsidó vagy mert cigány. Ez borzasztó! És hiába mondják, hogy meg kell bocsátani, nem lehet. Nekem, aki itt vagyok, visszajöttem, családot alapítottam, de nekem őértük [a családomért] nem szabad megbocsátani. Azt nem lehet megbocsátani, amit velük tettek, gázkamrában elégetni egészséges embereket… ezt nem lehet felfogni. Most már minden mindegy, őket visszahozni nem lehet, és mégis azt mondom, hogy onnan vigyáztak rám. Ez nem a hit, hanem egész egyszerűen éreztem.

Mindent elhordtak a házból. Gyönyörű bútorunk volt, mahagóni ebédlő, egy fehér lányszoba és egy drapp háló – állítólag azt az oroszok vitték el. Mikor én hazajöttem, már nem volt semmi, tiszta üres volt a ház. A szomszédok nem nagyon szerették, hogy én hazajöttem, mindegyik lopott onnan, amit bírt. Látszott rajtuk, hogy nem örültek nekem, azt hitték, hogy visszakövetelem a dolgokat. De nem tudtam én, mit ki vitt el. De volt az a Ménesi család, akik nagyon rendesek voltak, az ékszereket visszaadták, amit nem adtak be anyuék a Sváb Bankba – ide kellett a zsidók leadják az ékszereiket a deportálás előtt –, és náluk hagytak.

Az idősebbik nővéremnek a férje, Fuchs Berci jött egyedül haza a családból. A gettóból a sógoromat elvitték munkaszolgálatra, elszakadt a családtól. A háború után egyből el akart venni feleségül, de én azt mondtam, hogy nem tudok a testvérem volt férjéhez menni. És akkor ő megnősült, elvett egy [nálam] idősebb nőt, szóval vele egykorút, annak volt egy fia, és én meg lejöttem ide, [Máramaros]Szigetre, mert megtudtam, hogy itt vannak az unokatestvéreim, Schöngut Zsófi és Öcsi [Márkus Klára anyai nagybátyjának, Schöngut Imrének a gyermekeiről van szó. – A szerk.]. És akkor én lejöttem ide, hozzájuk. Ők örültek az elején, hogy visszajöttem, de aztán amikor kértem az anyu részét, akkor azt mondták, hogy nagyapa mindig segítette anyut, mikor özvegyasszony volt, úgyhogy ők nem akartak nekem semmit se adni.

Egy délután elmentünk doktor Berger Dórihoz, ő volt a sógornője Zsófinak, az unokatestvéremnek. És ott volt a [jövendőbeli] férjem. Ahogy meglátott, megtetszettem neki, és egy hét alatt össze is házasodtunk, 1946. március tizenötödikén. Ez volt a mese [a története az ismerkedésnek]. Volt vallásos esküvőnk is, rabbival, de hát akkor nekem nem volt menyasszonyi ruhám vagy valami, honnan lett volna. Még fehér fátylam se volt, hanem egy színes selyemkendővel takartam le a fejem, mert ez szokás a zsidóknál. A férjemnek is volt egy ruhája, amiben járt minden nap. Amikor visszajöttünk, neki sem volt semmije se, nekem se volt semmim se, hát hogy lehettünk mi felöltözve? Úgy, ahogy voltunk, és csak hozták azt a hüpát [hüpe], a baldachint, és itt valahol az udvaron volt. És kész volt. Nem volt egy ebéd se, semmi, akkor nem úgy volt, örültünk, hogy élünk, hogy van a mi részünkre ennivaló.

Én úgy jöttem haza, hogy gondoltam, hátha találok valakit. Közben idejöttem, férjhez mentem, és a férjem nem is akart hallani az elmenésről [Izraelbe vagy külföldre]. És akkor így itt ragadtunk. A máramarosszigeti unokahúgom, Schöngut Zsófi és az unokaöcsém, Schöngut Öcsi, Lázár kint van Izraelben a családjával. Ahogy lehetett, mentek. Azt hiszem, 1956-ban ment mindegyik. Pont hosszúnapkor, Jom Kipurkor kiszaladt mindenki a templomból, mindenki iratkozott, és csinálta az aktákat. Nem törődtek a hosszúnappal, hogy ünnep van vagy valami, csak „Menni, menni!”, az egész társaság kiment a templomból, és mentek a rendőrségre iratkozni [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után].

Egyszer voltam csak Izraelben, egyedül, 1971-ben hat hétig. Az unokatestvéreimnél, Zsófinál és Öcsinél voltam. Diplomája egyiknek se volt, se Öcsinek, se Zsófinak, se Cálinak [Zsófi férjének], se Lilinek [Öcsi feleségének]. Lili, azt hiszem, háztartási alkalmazott volt valahol, főzött, Zsófi az nem dolgozott, az mindig kifogta magának, hogy ne dolgozzon, dolgozott a férje. Csak Haifában voltam, nem vittek engem Jeruzsálembe, mert szegények voltak ők is. Ott voltam, és nem láttam Jeruzsálemet például. Hát akkor még egy olyan kezdetleges állam volt, és nem voltam elragadtatva. Mindenki kínlódott azért ottan. Csak annyi, hogy szabadok voltak, de nagyon kínlódtak ott az emberek, nagyon szerényen éltek. Az borzasztó, hogy mi volt, szóval olyan nagy volt az egyszerűség és a csend. Mindenki félt az araboktól. Mindenki félt, féltette az életét, annyira voltunk, hogy féltünk kimenni az utcára, például. Szóval nem volt egy kis dolog az sem, Izrael. Hát most nem tudom, biztos már másképp van.

A férjem, Márkus Endre 1901-ben született Máragyulafalván, ide tartozott Aknasugatag [Máragyulafalva – (korábban Gyulafalva), kisközség volt Máramaros vm.-ben (15 km-re Máramarosszigettől), 1891-ben 1500, 1910-ben 1800 nagyrészt román és német lakossal. Trianon után Romániához került, ma Giuleşti. Aknasugatag (ma: Ocna Şugatag) – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1910-ben 1800 főnyi magyar lakossal (járási szolgabírói hivatal, csendőrőrs, posta, vasútállomás). – A szerk.]. Az apját Móricnak hívták, orvos volt, harminckét éves volt, mikor a férjem született. Sőt, az ő apja – szóval a férjemnek a nagyapja – is orvos volt, ő a Dunán túl volt, de hogy melyik városban, nem tudom. A férjem édesanyja, Geiger Sarolta, Sári huszonnégy éves volt mikor a férjem született, ő budapesti volt, egy dunántúli rabbinak, Seufeldnek volt a leszármazottja. De Aknasugatagon éltek, a férjem apja ott kapott állást, körorvos volt, majd beköltöztek Máramarosszigetre, és már innen voltak deportálva. Egy húga volt a férjemnek, Babának hívták, de különben Elisabeth volt a neve. Lengyelországba ment férjhez, nem tudom, hogy hol, meglátta az ember Babát, és megtetszett neki, azt hiszem, Varsóban laktak. Volt egy gyerekük, Katherina, Kati, aki kint született, és ott is pusztultak el Lengyelországban a deportáláskor.

A férjem is orvos lett, urológus, ő Bécsben végezte az egyetemet, egy évig volt még Bécsben mint orvos, aztán hazajött, és Máramarosszigeten telepedett le. Az uram úgy szabadult meg, hogy három évig kint volt munkaszolgálaton, 1942-től 1945-ig, egész a Donig eljutott. Amikor visszajött, az oroszok laktak a lakásában, de őt is beengedték. Volt egy orosz tiszt, aki orvos volt, és így mint két orvos, nagyon jóban lettek. Ez az orvos együtt élt egy nővel, akit Margarettának hívtak, és aki zsidó volt. Aztán azoknak el kellett menni, és így kaptuk vissza a házat. Közben, miután az oroszok elmentek, beköltözött az emeletre egy Kárpáti nevezetű, aki SS-legény volt. A háború után bolondnak nyilváníttatta magát, vagy valami ilyesmi volt, és úgy úszta meg, de SS volt. Én már itt találtam, amikor ideköltöztem a férjemhez, és nagyon disznó volt, mert folyton ütötte a padlót, csak hogy minket zavarjon. Nagy antiszemita volt. Mi kerültük, de ő kötözködött, ugye. Magyar létére nagy németnek adta ki magát, aztán ki is mentek Németországba. Utána már nem volt itten más, a családé maradt az egész ház. Aztán államosították a kommunisták, mert hát a férjem intellektuel volt, és aztán nehezen, sok cécó után kaptuk csak vissza, ha jól tudom, tán 1952-ben.

Az uram az öregek házában [idősek otthona] volt igazgató, én pedig a gyerekek házában voltam gépírónő. Egy nagyon rendes könyvelőnő volt ott a főnöknő, Bilaniucné Elena, Lena. Egy nagyon rendes teremtés, még most is mindig jár ide hozzám, sokkal fiatalabb, hetvennégy éves, de úgy néz ki, mint egy húsz éves. Még most is festi a haját, és egy ránc nincs rajta, semmi. Az igazgató nagyon rendes volt, habár vasgárdista volt [lásd: Vasgárda], de hát tizenhat-tizenhét éves korában volt vasgárdista, mit tudta ő, akkor könnyű volt mindenkit odaverbuválni. Csak ezért szegényt mindenki lenézte, hogy vasgárdista volt. Különben egy rendes, aranyos, egy jó ember volt, a felesége megvan és a két gyereke. Aztán 1947. január hetedikén meglett a Babika, utána megint visszamentem dolgozni, és ott voltam 1952-ig, akkor született Viktor, a fiam, február tizenhatodikán. De én utána is bementem, és állásban voltam. 1987-ben jöttem nyugdíjba.

A kommunizmus egy olyan furcsa dolog volt, mert kommunistának vallották magukat, de azért ott is voltak stábok és séfek, akik vezettek, tehát volt kasztkülönbség. Én is voltam párttag, ott, ahol állásban voltam, ott kötelező volt, hogy mindenki legyen párttag, hogy aztán legyen kit kirúgni mint burzsujt [lásd: párttisztogatás Romániában]. Amikor a férjemet kirúgták nem tudom, hányban, akkor engem is kirúgtak, mert orvosnak voltam a felesége, akinek nemcsak az apja volt orvos, hanem a nagyapja is, aki a Dunántúlon lakott, úgyhogy egy jó família volt, előkelő volt a származása. De én olyan boldog voltam! Olyan primitívek voltak azok az emberek, azok a régi kommunisták! Olyan primitívek voltak, hogy az nem igaz! Azt hitték, hogy mindenki, akinek van egy diplomája, az nekik ellenség. Orvos, hát az csak burzsuj lehet. Mikor a férjemet kitették a pártból, leváltották, de azért állásban maradt ugyanott, az öregek házában. De tönkretették, az idegei mind megmentek, mert féltünk. Éjjel nem aludtunk, és néztük, hogy mikor jön a szekus autó [lásd: Securitate]. Emlékszem, egyik éjjel itt ment el, megállt a harmadik háznál, már nem emlékszem, ki lakott ott, és azokat mind vitték. És az uramat azért nem vitték el, mert orvos volt.

A karácsonyt tartottuk itthon, amikor a gyerekek kicsik voltak, egy kicsike kis karácsonyfát csináltam, mert egyszer csak hazajött Babika, azt mondja: „Hát mindenkinek van karácsonyfája, hozott a Jézuska karácsonyfát, mindenkinek, csak nekem nem.” És akkor csináltam. Itt az udvaron egy csomó gyerek volt. Laktak Márficsék, Glidék, Herskovitsné, de keresztény volt mind, és ezeknél mind volt karácsonyfa. Nem járt a férjem locsolni húsvétkor, kommunizmus volt, és akkor ezeket nem nagyon lehetett, csak titokban, ha jött valaki vagy ilyesmi. És énhozzám nem jöhetett senki se, mert a férjem olyan féltékeny volt, hogy nehogy valaki rám nézzen. Ha jöttek hozzánk, akkor ha nagyon muszáj volt, visszaadtuk azt a vizitet, de nem nagyon volt akkor olyan társadalmi élet, mert az már annak számított, hogy burzsuj, ugye. Színház nem volt [Máramarosszigeten], mozi volt, de mi nem jártunk. Ahhoz képest, hogy orvos volt a férjem, alig volt nekünk egypár lejünk. Szegények voltunk. És énnekem állásba kellett menni. Nyaralni se jártunk, esetleg egyszer vagy kétszer, ha kint voltunk Aknasugatagon életünkben [Aknasugatagon sósfürdő van. – A szerk.]. Minden pénzbe került, és mi olyan kispénzűek voltunk…

Miután férjhez mentem, se voltunk túl fanatikusak. Normálisak voltunk. A kóserságot nem tartottam, nem tartottam fontosnak, hisz olyan minimális anyagiak voltak, hogy örültünk, hogyha van mit enni, nemhogy zsidó étel vagy keresztény étel. A nagy zsidó ünnepeket megtartottunk. De pénteken este a férjem nem ment templomba, én se gyújtottam gyertyát, csak az esküvőmön kellett gyertyát gyújtani, azóta se [lásd: szombat; gyertyagyújtás]. Én nem tartottam ezeket, és sajnos a lányomat meg a fiamat sem neveltem úgy. Viktort elküldtük a hájderba [héder], és mikor hazajött, nem akart ezt enni, nem akart azt, csak kósert, meg így, meg úgy, ezt nem szabad, meg azt nem szabad, és akkor többet nem küldtem. Én nem tudtam hinni ezekben a dolgokban, nem szeretem a kötődést, valamihez ragaszkodni, ami elmúlt eszméknek a [maradványa]. Ezek csak szokások. A hitközséghez nem nagyon jártam, mert nem nagyon volt nekem időm, én sose voltam az a nagy vallásos. A férjem járt, ő volt hitközségi elnök is a második világháború után egy ideig.

A lányom, Babika [Márkus Marianna] Iaşi-ba ment egyetemre, fogorvosit végzett. Azért ment Iaşi-ba, mert akkor nehéz volt bejutni egyetemre, és itt volt még egypár zsidó kislány, akik akartak menni, Itu, Éva és még volt egypár. És akkor sorsot húztak, és kinek mi jutott. Babikának jutott Jászvásár, a másiknak Kolozsvár jutott, a harmadiknak Bukarest. Jászvásárban ismerte meg a férjét, ott is tartották az esküvőt a jászvásári templomban [zsinagógában]. A férje jászvásári születésű, eredetileg Burah Harinak hívták, de felvette a lányom nevét. Babika nem akarta elhagyni a nevét, merthogy ez egy olyan tradíció, hát a dédnagyapa is Márkus volt, Viktornak úgyis Márkus a neve, a fiamnak, és akkor így lett Hari is Márkus. [Márkus Hari most a hitközségi elnök Máramarosszigeten. – A szerk.] Egy gyerekük van, Sorin, 1971. augusztus huszadikán született. Orvos Nagykárolyban. Van egy dédunokám, a Sorin kislánya, Karin. Ő 1998. január tizenhetedikén született, most ment iskolába. Az édesanyjával lakik Romanban [Románia, Neamţ megye], mert Sorinék elváltak.

A fiam [Márkus Viktor] felesége Moldovan Ileana, ő román. Van egy fiuk, Alfred Lior, 1986. augusztus huszonnegyedikén született, most fog érettségizni. Gyönyörű gyerek, és egy roppant jóság, egy csendes, az a légynek nem árt. Ők is itt laknak a házban, a földszinten.

A férjem 1987. február tizenegyedikén halt meg, itt, Máramarosszigeten van eltemetve. Aztán én ide felköltöztem az emeletre, és a fiamnak lett a lenti lakás. Csak a lányom nem akart lejönni lakni, és akkor én azt mondtam, mégiscsak jobb, ha a lányommal vagyok, mint a menyemmel. Most a vallást úgy tartjuk, hogy disznóhúst már nem eszünk, akkor mondjuk, a húsra nem teszünk tejfelt, a húsost és a tejest nem keverjük [lásd: étkezési törvények]. De különösebben, ahogy csinálják nálunk a streng [szigorú] kóser zsidóknál, úgy nem. Imádkozni csak úgy szoktam, ahogy én csinálom az imádságot, nem [mondok bizonyos imákat]. A zsidó imádságok közül tudom az áldást a kenyérre és a borra. A Miatyánkot azt tudom magyarul, románul, franciául [Miatyánk (Pater noster) –  a kereszténységnek, az összes keresztény felekezetnek legszentebb imája. Az Újszövetség szerint maga Jézus tanította meg rá az apostolokat. Szerepel – bár némileg más-más formában – Máté és Lukács evangéliumában egyaránt. – A szerk.]. Van egy kis Szent Antal képem, kaptam a barátnőmtől, és azt azóta is tartom a fényképeim között [Páduai Szent Antal (1195–1231) – sokat tett a Ferenc-rend elterjesztéséért. Mint a bajba jutottak és a szegények istápolója, egyike a legnépszerűbb szenteknek.  – A szerk.].

Blum Zoltán

Blum Zoltán
Szamosújvár
Románia
Az interjút készítette: Cosmina Paul
Az interjúkészítés ideje: 2005. július

Blum Zoltán az egyetlen szamosújvári zsidó, aki túlélte a holokausztot.

Ő gondozza a városban fennmaradt zsinagógát, a zsidó ünnepekkor pedig a közeli zsidó hitközségekhez, Désre, Kolozsvárra utazik. 

Feleségével egy közepes nagyságú házban laknak egy, az örmény templomhoz, Szamosújvár legfontosabb történelmi műemlékéhez közeli utcában. 

A ház még nincs teljesen befejezve; a helyiségek és a kert díszítése és kialakítása egyszerű; nyáron Blum úr és felesége a verandán emlékezéssel töltik idejüket… 

  • Életrajz

Az édesapám felőli nagyapámat nem ismertem, csak annyit tudok, hogy Blumnak hívták. Beszélt zsidóul [jiddisül]. De hadd mondjak valamit: Erdélynek ezen a részén minden zsidó beszélt jiddisül. De azon a nyelven beszéltek, amilyet beszélt az, akivel dolguk volt.

A magyarokkal magyarul, a románokkal románul beszéltek, mert ilyen volt a foglalkozásuk. Azaz a zsidók tisztelték az idegeneket; így mondják: „Légy jó zsidó, de tiszteld az országot, amelyikben élsz.” Azaz tiszteld a román nyelvet is. Minden gyerek román iskolába járt.

Szóval tisztelték az országot, amelyikben éltek. Úgyhogy otthon jiddisül beszéltek, házon kívül pedig annak a nyelvét, aki mellett éltek, a szomszédokét és így tovább. A nagyapám vallásos volt, de nem volt bigott. Nem volt szakállas, modern volt, ahogy ma nevezik. Itt van eltemetve, egy közeli faluban, Bálványosváralján, a zsidó temetőben [Bálványosváralja – kisközség volt Szolnok-Doboka vm..-ben, 25 km-re Szamosújvártól.

1900-ban is, 1910-ben is 1700 magyar lakossal. Trianon után Romániához került (Unguraş). – A szerk.]. Voltunk a sírjánál; édesapám hozott egy követ, amit a sírjára tett. Én körülbelül hét-nyolc éves lehettem, tehát 1934-35-ben volt. Csak ennyire emlékszem.

Az édesapám édesanyját úgy hívták, hogy Scheindl Blum. Blum volt nagyapa után, a Scheindl pedig azt jelenti, hogy szép, inkább csinoska. Beszélt zsidóul, de tudott magyarul és románul is. Csak kósert evett. Vallásos volt, parókát viselt. Őt ismertem, de kisgyerek voltam, úgy négy-öt éves, csak arra emlékszem, hogy vezettem ki a nagymamát a kertbe, mert ő már nem látott valami jól.

Tehát 1932-33 körül halt meg, és itt van eltemetve, a [szamosújvári] zsidó temetőben. De mi ördöngösfüzesiek voltunk [Ördöngösfüzes – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 6 km-re Szamosújvártól, 1910-ben 1600 magyar és román lakossal. Trianon után Romániához került (Fizeşul Gherlei). – A szerk.], onnan hoztuk ide, Szamosújvárra, mert itt lakott Blum Tibor [a nagymama egyik fia, Blum Zoltán édesapjának a testvére].

Édesapámnak három testvére volt. Az egyik Szamosújváron lakott, őt úgy hívták, hogy Blum Tibor, de nem tudom, hol született. A zsidó nevére sem emlékszem. Szövetáru-kereskedése volt itt, Szamosújváron. A felesége zsidó volt. Öt gyereke volt.

Az egyik volt Beri, Ber jiddisül, így szerepelt a papírjain is; a második volt Zalman, Leibének hívják, a harmadik pedig Mendl volt a jiddis nevén, azaz Jenő, és volt még két lánya, akiknek már nem emlékszem a nevére. Tibor gyerekei közül Beri, Mendi és Leibi maradt életben.

A második testvére Blum József volt, a zsidó neve Iosef. Egy kis faluban lakott, Szamosszentmiklóson, az szintén Kolozs megyében, Szamosújvártól körülbelül harminc kilométernyire van egy völgyben. Sokat beszélt románul, mert román faluban lakott [Szamosszentmiklós –  kisközség volt Kolozs vm.-ben, Szamosújvártól 36 km-re, 1910-ben 400 főnyi román lakossal.

Trianon után Romániához került (Sănnicoară). – A szerk.]. Kereskedéssel foglalkozott, gyarmatárut tartott a boltjában, ahogy annak idején mondták [Gyarmatáru: fűszerüzletben árult, egzotikus országokból importált élelmiszercikkek, pl. bors, tea, kakaó stb. – A szerk.].

Volt felesége, és volt egy gyereke, Lajos, románul Ludovic, így szerepelt az iratain is, Ludovic [jiddisül Ludvik], és még egy gyereke, aki Aradon élt. Szintén fiú volt, de nem jut eszembe a neve. Volt még egy lánya, akit Vilmának hívtak. Ez a deportálás előtt volt. József gyerekei közül kettőt deportáltak, Lajost és Vilmát, ők túlélték. Józsefet elvitték munkára [azaz: behívták munkaszolgálatosnak] még a deportálás előtt.

A harmadik testvért úgy hívták, hogy Blum Martin. Nagyon vallásos volt, és csak jiddisül beszéltünk vele. Jobban mondva Mordechai volt a neve jiddisül, románul ez Martin. Nem volt gyereke, és nem is volt megnősülve. Ördöngösfüzesen élt. Kereskedő volt. 

Otthon mindenki jiddisül beszélt, kint meg románul és magyarul. Mindegyiket deportálták, és egyikük sem jött vissza. Ide gyűjtötték össze őket, a [szamosújvári] téglagyárba. Még csak annyit tudok mesélni, hogy együtt voltunk a szamosújvári téglagyárban, a kolozsvári téglagyárban, és aztán Auschwitzba deportáltak.

Ott aztán elveszítettük egymást.Az édesapámat úgy hívták, hogy Blum Móric, a zsidó neve Moshe Iankef volt. De Moishének szólították, a Moishe jiddisül van. 1888-ban született. Nem emlékszem a hónapra, és az évet sem tudtam, hanem később találtam meg nagy nehezen az iratok között [Blum Zoltán a szülők származására vonatkozó iratokra utal, amelyekre a második világháború után volt szüksége. – A szerk.].

Gyerek voltam, és a szüleim nem beszéltek előttünk olyasmikről, hogy mikor születtek meg ilyesmik… Volt egyéb dolguk, de engem, miután hazajöttem a deportálásból, érdekelt ez a dolog. Nem tartották meg a születésnapokat, akkoriban az emberek foglaltak voltak, nem úgy volt, mint most. Talán egy kisebb gyerekét megünnepelték, de az embereknek sok dolguk volt, hogy legyen, amiből a család megéljen.

Az édesapám Bálványosváralján születhetett, mert a nagyapám oda van eltemetve, de nem tudom pontosan, hol. Nem viselt szakállt, de nem borotválkozott – a zsidóknak ez tilos –, hanem nyírta a szakállát. Volt egy speciális gépe, és volt valami porszerűség, amiből tett a szakállára, egy fakéssel pedig húzta lefele [lásd még: razol].

Tehát nem volt szakállas, modern volt. Édesapám nem viselt kipát, de mindig volt kalap a fején. Elvégezte a hédert, mert minden zsidó gyerek a héderbe járt. Ott tanulják meg az imákat. Akármennyire szegények voltak a szülők, a hédert elvégezték, főként régen, mert ott tanulják meg a reggeli, az esti imákat, úgymond megismerik a vallást.

A héder mellett édesapám elvégezte az állami iskolát. Az első világháború alatt katona volt, de nem tudom, hogy hol, mert akkor Osztrák–Magyar Monarchia volt. Élt ő Budatelke mellett is valahol [Budatelke – kisközség volt Kolozs vm.-ben, 57 km-re Szamosújvártól, 1910-ben 1200 román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került (Budeşţi). – A szerk.]. Édesapám ott intéző volt, de hogy kinél, nem tudom; mindenesetre nem gyárban, hanem valami parasztnál egy gazdaságban. Utána költözött Ördöngösfüzesre.

Nem tudom, hogy ismerkedtek meg és házasodtak össze a szüleim. Annyit tudok, hogy szükségem volt iratokra a háború után onnan, Budatelkéről. Ott ismerkedett meg édesanyám édesapámmal, és összeházasodtak. De ők soha nem mesélték ezt el.

Az édesanyám felőli nagyapámat talán Salamon Gáspárnak hívták. Nem emlékszem semmire az édesanyám felőli nagyszüleimről, mert ők más faluban laktak, Budatelkén, ez Beszterce-Naszód megyében van [Az 1910-es adatokat tartalmazó Magyar Helységnév-azonosító Szótár szerint Budatelke Kolozs vm.-ben volt. – A szerk.]. Úgy rémlik, hogy gazdálkodással foglalkoztak, mert mondta édesanyám, hogy volt ott földje. Az édesanyám édesanyját nem ismertem.

Édesanyámat Blum Bertának hívták, lánykori neve Salamon Berta. 1888-ban született Budatelkén. Azt hiszem, hogy nagymamám [az apai nagymama] és édesanyám is viselt parókát; mióta én megszülettem, és mióta tudom, mi az, hogy ember, édesanyám parókát viselt. És fejkendőt viselt az ágyban. Az édesanyám vallásos volt.

A tyúkot a sakternél vágattuk, és ha ő ideiglenesen hiányzott, eljöttünk Szamosújvárra, ott vágattunk, és csak kósert ettünk. Édesanyám jó háziasszony volt. Például falun az asszonyok nem tudtak süteményeket készíteni, főként tortát nem, és az édesanyámhoz jöttek.

Édesanyámnak nagy kályhája [sparhelt] volt, mert sokan voltunk, és így édesanyám sütött nekik. Otthonról csak a tojást, a lisztet és az olajat hozták, és édesanyám mindent elkészített a mi edényünkben. De sütött süteményt és tortát esküvőkre is. A fánkra és a csörögére emlékszem.

Édesanyám töltött libát: megvette a paraszttól és megtöltötte. Látta valaha, hogyan töltik a libát? Megfogják, leteszik a kukoricát a földre, az egyik kézzel kinyitják a száját és a másikkal tömik. Most már van olyan gép, amely tömi a libákat. Egyszer csak levágta a libát, és a májat félretette, nem ettünk meg mindent egyszerre.

Volt egy parasztasszony, aki szintén libákat töltött, és a liba fulladozott. A szemek bekerültek a légcsőbe, ahol a levegő is jár. Szegény édesanyám értett hozzá: leült, leterített egy rongyot, és megkereste a szemet, amikor megtalálta, kihúzta. Így mondták: „Megyünk Blumnéhoz, mert fullad meg a liba.”

Nekünk, zsidóknak nem szabad levágni a tyúkot. Miután a sakter levágta, édesanyám hazavitte és megtépte kézzel, majd egy kicsit megperzselte, ha maradt még valami rajta. A tollakat összegyűjtötte. Télen aztán édesanyám szervezett kalákát, így mondják.

Télen eljött minden asszony a faluból, függetlenül attól, hogy román, magyar volt, voltak cigányok is. Mert akkoriban a cigányoknak is volt mesterségük, kályhások voltak, kályhákat készítettek, mentek aratni. Szóval kalákát tartott, és készített nekik édesanyám édes égetett bort, édes pálinkának hívták, likőrrel és égetett cukorral.

És hozománynak való tollút téptek. Ugyanis azokba a párnákba nem került bele a tollú szára, csak a pihét tették bele. A pihét zsákokban tartották. Azokat tette az ágyra, és este, amikor feküdtünk le, levette onnan. A párnahuzatokat pedig a szekrényben tartotta. Csak akkor húzták fel a huzatot, amikor a lány férjhez ment. Amikor deportáltak minket, volt két zsákunk, körülbelül hatvan kilósak. Egy zsák körülbelül harminc kiló volt. Minden ottmaradt, odaveszett.

A testvéreim sorban: a legnagyobb Blum Máté, jiddisül Mayer, 1917-ben született. A következő fiútestvérem Blum Ernő, héberül Gershun, volt egy zeneszerző is, [George] Gershwin hasonló nevű. 1919-ben született. Majd Blum Margaréta, a nővérem, akit Malvinnak szólítottak, ő 1921-ben született. Utána következik Blum Jenő, 1925-ben született. Utána születtem én, én voltam a legkisebb.

A nevem Blum Zoltán. Ezzel a névvel születtem. A héber nevem Sloimer Zalman – a szüleim adtak nekem zsidó, héber nevet [A brít mila szertartásra és a névadásra utal. – A szerk.]. Így neveztek el a szüleim: Zalman, a Zoltán alapján. Magyarul sokan Zolinak szólítanak, de természetesen minden iratomon Zoltán szerepel. 1927-ben születtem Ördöngösfüzesen, október tizedikén.

Miután én megszülettem, a szüleink nem sokat beszélgettek, annyira lefoglalták őket a gondjaik. Volt ugyanis egy kis boltjuk, de nem volt annyi nyereségük, hogy fenntarthassák a családot. Földjük, ilyesmijük nem volt. Régebben az volt a törvény – én ezt a háború után tanultam meg, gyerekként nem tudtam erről –, hogy a zsidók nem birtokolhattak földterületet nem tudom, melyik vajda idejében, de elnyerték a jogot, hogy egy ország állampolgárai legyenek [lásd: zsidó emancipáció az Osztrák–Magyar Monarchiában és Romániában]. Őszintén megmondom, én erről nem olvastam, hanem hallomásból tudom, hogy a zsidóknak ezért nem lehettek földjeik. Ezért mondanám, hogy arról beszélnek, hogy a zsidóknak van pénzük, mert kereskednek, de arról senki nem beszél, hogy miért kereskedők. Mert nem volt [földjük], amiből megéljenek. Érti? Ez volt a helyzet.

A szüleimnek volt ott boltjuk, kocsmát nyitottak – régebben a kisvendéglőt kocsmának nevezték –, és nem volt semmi vagyonunk. Ebből élt a család. Amikor elvitték Auschwitzba, édesapámnak volt egy vastag füzete, amelyben fel voltak jegyezve mások tartozásai. Annyi tartozás volt, majdnem annyi, mint a bolt értéke. A bolt a házban működött. Volt négy szoba, kettő volt a mienk [azaz, ahol laktak], egyikben volt a bolt, és a másikban a kocsma. És volt még egy kis nyári konyha. Volt udvarunk és kertünk is. Édesanyám foglalkozott a kerttel. Termesztett paradicsomot, uborkát, amire szükségünk volt. Szegények voltak. Gyalog jártak.

A szüleim túl jó emberek voltak. Jók, igazán jók. Rendkívül vallásosak voltak ilyen szempontból [a táplálkozást illetően]. Játszottam a parasztgyerekekkel: „Menj csak, de gyümölcsön kívül semmit nem eszel” [lásd: étkezési törvények]. Eljártam a parasztokhoz a gyerekekkel játszani, és csak gyümölcsöt ettem, otthon pedig kósert. Mindenféle edényeink voltak: tejes, húsos, és középen volt – úgy nevezték – a párve [lásd: páros / parve edény; páros ételek]. A párve a vizeskancsó, a vizesvödör, a vizesvödörből tehettünk a tejhez, a húshoz is, de a tejesből nem tehettünk a húsoshoz, nem… ez a vallás. Nem ehetünk disznóhúst, mert a zsidók nem esznek meg semmit, aminek a patája nincs megvágva, és nem kérődzik. A teve például kérődzik, de a patája nincs megvágva – csak hogy egy példát mondjak. És mi nem eszünk vért, nem úgy van, hogy levágod a szárnyast, és máris sütheted. Hazaviszed, beteszed hideg vízbe, majd sós vízbe, aztán újra hideg vízbe, hogy az kihúzza belőle a vért [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. Amint tudják, a véreret eltávolítják a húsból. Ezért nálunk, ahol én éltem, nem ették meg az állat, a marha hátsó részét, mert a mészárosok nem tudták eltávolítani az ereket. Csak az elülső részét ettük meg. Volt egy vicc is: „Miért nem eszik meg a zsidók az állat hátsó részét? Mert az állat könnyített magán, és egy keresztény kereszthez dörgölőzött.” Azért volt ez így, mert nem voltak szakértők. Izraelben például megeszik a hátsó részét is, vannak szakértők, akik el tudják távolítani a vérereket [A marha hátsó feléből nem az ereket nem tudták egyes helyeken szakszerűen eltávolítani, hanem az ún. ülőideget. Lásd: négylábúak kóser részei. – A szerk.].

A szüleim nem voltak bigottak. Mit jelent a bigottság: szakáll, paróka viselését, ahogy mondják; mi táleszt viselünk. Kipát viseltünk. Mit tehetett szegény édesanyám, vallásos volt, és ha szalmakalapot vettünk – mert ugye, mint a többi gyerek, kérdeztük: „Miért nincs nekünk is szalmakalapunk?” –, szóval vett nekünk az édesanyánk szalmakalapot, és belevarrt egy szövetdarabot a belsejébe, hogy legyen valami a fejünkön. Mint egy kipa, csak be volt varrva a belsejébe. És jártunk kántálni a falusi gyerekekkel, szegény édesanyám pedig mondta: „Menjetek, de semmit se egyetek. És ne vegyetek kalácsot sem, semmit, csak az almát fogadjátok el. És a diót.” Úgyhogy csak almát és diót fogadtunk el. És húsvétkor semmit sem ettünk a parasztoknál. Most, öregkoromban csodálkozom, hogy hát nem ettünk soha szalonnát titokban, pedig parasztok voltak a barátaink. Azt mondták, nem szabad, és nem ettünk. Egész életemben, míg haza nem jöttem [a deportálásból], nem ettem szalonnát. Teljes szívemből tiszteltem a hagyományt. Megtartottam a böjtöt.

Ünnepekkor tyúkot vágtunk. Purimkor nem volt olyan nagy felhajtás, mint manapság. Elmentünk a templomba [az imaházba], édesanyám sütött egy kis kalácsot, vett tejet a faluban, és készített egy kis vajat, a gyerekek kedvéért azon volt, hogy legyen minden. Főként ennivaló. A ruházatra nem ügyeltek olyan nagyon, ha valami folt került rá, édesanyám kimosta… de az ételre igen. A vallás úgy tartja, hogy vétek, ha nincs mit enni ünnepkor, mert ha nincs mit enned, nem áll oda az eszed a „Mi Urunk”-ra, mert arra gondolsz: „Mit egyek?” Ördöngösfüzesen nem volt zsinagóga, csak imaház volt. Függetlenül attól, hogy milyen ház, nem szabad legyen benne semmilyen fekvőhely, sem szekrény vagy ilyesmi. Csak asztal és szék lehet benne, semmi egyéb. Volt egy ház, nem a zsidóké volt, hanem bérbe adták, nem lakott ott senki. Most már semmi sincs ott. A törvény azt mondja: „A lakatlan házat le kell rombolni.” És ez érvényes a zsinagógára is, így mondja a vallás, és másik templomot sem szabad benne létrehozni [Blum Zoltán gyakran idéz fel közmondásokat és szólásokat a román vagy zsidó folklórból, amelyek hitelességét nem tudjuk ellenőrizni. – A szerk.].

Gyerekkoromban eljártunk látogatóba a nagybátyáimhoz. Emlékszem, hogy főként a nagyünnepek előtt hoztak el ide, Szamosújvárra. Elhoztak a zsidó fürdőbe [mikve] Ros Hasóne [Ros Hásáná] és Jom Kipur előtt. Ördöngösfüzesen nem volt zsidó fürdő, és a nagyünnepek előtt Szamosújvárra mentünk. És még akkor hoztak el, amikor új ruhát csináltattak a szabónál. Ilyenkor benéztünk édesanyámmal a nagybátyámhoz, de máskor nem jöttünk, mert akkoriban nem volt szabad jönni-menni. Szombatonként csak otthon mosakodtunk [A péntek este kezdődő szombat megünnepléséről van szó. – A szerk.]. Minden ünnepkor mindannyian összegyűltünk az asztalnál. Mert akármennyire szegény legyen is egy zsidó, ünnepkor kell hogy legyen étele. És ilyenkor tiszta abroszt vettünk elő, egész héten nem, de szombaton igen, és édesanyám kitett két gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Meggyújtottuk a gyertyákat, és elmondtuk: „Mi Urunk…” [A Báruch Átá imára utal, amelyet gyertyagyújtáskor kell mondani. – A szerk.].

Gyerekkoromban bizonyos mértékig megbélyegzett voltam, mert zsidó vagyok, de mégis a parasztgyerekekkel jártam iskolába. A hét osztályt a következőképpen végeztem el: hat osztályt végeztem románokkal és még egyet magyarokkal [1940-től, a „Magyar idők” (1940–44)” kezdetétől]. A zsidó iskolába is jártam, ahol a zsidó vallásról tanultam, az iskolát hédernek nevezik. Tehát így volt: reggel a szüleink hat óra körül ébresztettek. Emlékszem, hogy tett édesanyám valamit a tarisznyánkba, és mentünk a héderbe. Ott megismerkedtünk a vallással, azaz megtanultuk az imákat, megtanultunk héberül írni és olvasni. Mi már csak olvasni tanultunk meg. Körülbelül három éves lehettem. Onnan egy ideig az óvodába mentem, míg még kicsi voltam, majd elkezdtem az iskolát. Reggel elmondtuk az imákat, és onnan mentem a román iskolába, a román iskolából hazamentem, ebédeltem, játszottam egy keveset, majd újra elmentem a zsidó iskolába. Ott a Talmud Tórát tanulmányoztuk stb. Az imák, amiket megtanultunk, a vallás gyakorlásáról szóltak. Megtanultuk az imákat, amelyeket reggel, este, a kenyér megkezdése, kézmosás előtt kell mondani… Minden mozzanathoz tartozik egy imádság. És ott tanultam meg a „Miatyánk”-at – nálunk úgy van, „Shema Israel” [lásd: Smá Jiszráel; A Miatyánk (Pater noster) az összes keresztény felekezet legszentebb imája. Az Újszövetség szerint maga Jézus tanította meg rá az apostolokat. Szerepel – bár némileg más-más formában – Máté és Lukács evangéliumában egyaránt. – A szerk.]. És ott tanultunk meg olvasni. Szegény öregek és akik minket tanítottak, nagyon nagy hibát követtek el. Nálunk az imádságok héberül vannak, de zsidóul, jiddisül beszélünk. Ez különbség. Tehát azt mondtam, „Shema Israel”, de ez héberül van, vagy héberül tanultuk a hétről szóló perikópát a Tórából, de zsidóul mondtuk [A tanulók bibliai héber nyelven olvastak, de jiddisül magyarázták és beszélték meg a szöveget. A görög eredetű perikópa szóval a vasárnapra és ünnepnapra rendelt ószövetségi és újszövetségi részt illetik a keresztény egyházakban. Blum Zoltán valószínűleg a hetiszakaszra (szidrá) utal. – A szerk.]. És a tanító lefordította héberre. Nagyon nehéz volt nekünk. De nem jöttünk rá. A családban viszont jiddisül beszéltünk, az imát héberül mondtuk. Mindez addig volt így, amíg deportáltak minket.

Nem nagyon emlékszem a bár micvóra, de azt tudom, hogy előtte megtanultuk, hogy hogyan tegyük fel az imaszíjat és a táleszt a hátunkra, és megtanultuk az imát. Ördöngösfüzesen tartottuk, mert volt tíz férfi [lásd: minján], és meg lehetett tartani.

1938–39-ben a Goga–Cuza-kormány volt hatalmon. A román állami iskolában csak egyetlen tanár volt, aki kötekedett a testvéremmel, a többiek nem. Calugaru volt a neve, odavalósi volt, a mi falunkból való [azaz ördöngösfüzesi]. Vallásosak voltunk, és nem akartuk feladni a szombatot, úgyhogy benyomta a testvérem, Eugen fejét a kályhába. Én nagyon rossz gyerek, nagyon gyenge tanuló voltam, de a testvéreim mind elsők voltak. A zsidók valahogyan mindig is elutasítással szembesültek. Ez így volt már az őseink idejében is. Ha húsvétkor esik, azt mondják: „Esik, mert zsidó ünnep van.” Érti? És mindig a zsidók voltak a hibásak. És mindig a zsidók hagytak alább, nem avatkoztak bele a politikába, nem vitatkoztak, tisztelték [mások vallását]. Mert tisztelniük kellett mások vallását, mert azok a vásárlóik voltak. Érti? Aztán 1940-ben bejöttek a magyarok [lásd: második bécsi döntés]. Őszintén szólva nem jöttünk rá, hogy mi történik: mi azt vártuk, hogy megszabaduljunk valamitől [azaz a román kormány alatt elszenvedett zaklatásoktól]. De míg arra vártunk, hogy a dolgok jóra forduljanak, csak még rosszabb következett. Úgyhogy nem jöttünk rá, mi történik.

Irigyek voltak a zsidókra, mert a zsidók elsők voltak, mert mindenki azt mondja, hogy a zsidók okosabbak. Rákényszerültek arra, hogy okosabbak legyenek, mert különben éhen haltak volna. Muszáj volt tanulniuk, hogy valami váljék belőlük. Körülbelül tíz százalékuk ügyvéd, orvos vagy professzor volt. A többi nyolcvan-kilencven százalék munkás volt, cipész, szíjgyártó, szűcs, vagy kereskedett. Van itt egy falu, Szentmárton, ahol zsidó földművesek éltek, de ők, hogy mondjam, más zsidóknak termeltek. Ugyanis egy [nem zsidó] paraszt a sajtot olyan edényben készíti, amelybe a szalonnát is beleteszi. Ezért voltak zsidók, akik kóser sajtot készítettek, és ők, a tiszta szívű, vallásos zsidók más zsidóknak árultak. Ezek az árusok máramarosi zsidók voltak, juhászok. Voltak zsidók, akik fonott kosarakkal járták a falvakat, kékítőt árultak – amikor az asszonyok mosnak, kékítőt használnak, hogy a ruha szebb és illatos legyen. És ki is lúgozzák a ruhát, nem azért, hogy hófehér legyen, hanem hogy kékes legyen. És járták ezek a zsidók a falvakat…

El kell mondanom, hogy voltak olyanok, akik alig tudtak megélni, a parasztság szegény volt. Én ezt nem tanultam, én ezt megéltem. Volt, aki bejött a boltba, és mondta: „Adjon négy szem cukrot – kockacukrot –, adok érte egy tojást.” Vagy bement a mészárszékbe, és kért egy font húst. Egy font kétszázötven gramm hús volt [A font általánosan elterjedt régi súlymérték volt, amelynek nagysága, ha csekély eltéréssel is, de vidékenként változott. Magyarországon általában 56 dkg tett ki 1 fontot. – A szerk.]. Nem kilóra kérték, mert az emberek szegények voltak. Vagy bejött egy ember, és azt mondta: „Adjon hitelbe szombat estig, mert megyek fát vágni Szamosújvárra.” Fát vágott, gyalog járt, bocskorban, és szombat este megjött: „Blum úr, mennyivel tartozom?” – de tudta, szegény, hogy mennyivel jön. Ördöngösfüzesen nyolc zsidó család volt: Blum Móric, Hiller Herman, Weiss, Feuerstein Zsigmond, Deutsch Rozika, Baumel, Ábrahám Szeren, Feuerstein Lajos.

A parasztságtól az öltözetünk különböztetett meg minket. A parasztok háziszőttest viseltek, akárcsak mint ma. Az utolsó időkben, körülbelül 1943-tól édesanyám is elkezdett szőni, mert nem volt pénze, hogy a boltból vásároljon. A cipőt vagy bakancsot elvittük a cipészhez, hogy foltozza meg. Mondtuk édesapánknak: „Elszakadt.” „Hát menj, és foltoztasd meg újra.” És amint lejárt a húsvét, mindenki levette a ruháját, hosszú inget vett föl, de alsónemű nélkül, nem úgy, mint ma. Mindenki mezítláb és hosszú ingben. Ennyi. Csak ünnepekkor viseltünk cipőt. Mezítláb mentünk játszani a parasztgyerekekkel ki a határba. A szüleim szintén egyszerűen öltözködtek. Mert nem volt miből másképp. De zsidó módra öltöztek. Vastagabb ruhákat hordtak, nyáron vékonyabbakat.

Mindegyik testvérem hét osztályt végzett Ördöngösfüzesen [lásd: oktatási reformok a két világháború között Romániában]. Máté később elvégezte a kereskedelmi inasiskolát Szamosújváron, azt hiszem, öt éves volt. Egy másik zsidónak volt egy vasüzlete, ahogy ma nevezik, és ő azt mondta: „Édes fiam, menj haza, mert nem tudok mihez kezdeni veled”, ugyanis elvették az üzletét. Úgyhogy hazajött.

A szüleimnek 1943-ig volt boltjuk. 1943-ban nehéz idők kezdődtek… Mi történt? A boltban, ahogy ez akkoriban szokás volt, mindent lehetett kapni: dohányárut, szeszesitalt, petróleumot, pamutot, cukrot stb., mindent, amire a parasztnak szüksége volt. De az állam monopolizálni kezdett mindent, a dohányárut, a szeszesitalt, mindezeket elvette az állam, és már nem volt szabad árulni. Folyton korlátozásokat vezettek be. Végül csak cukorka, kevés liszt maradt a boltban, de hát ebből nem tudta a család előteremteni a megélhetést. Nagyon nehéz volt. Nekem most megvan a kis házam, és csak a nyugdíjamból élek, de a nyugdíjam most többet ér, mint amennyiből akkor éltünk. Ha csak az élelmet megvették, már nem volt miből árut hozzanak, ruhát kellett vásárolni a gyerekeknek, kettőt fel kellett öltöztetni, mert dolgozni mentek [vagyis behívták őket munkaszolgálatra], nem állami és nem katonai ruhákban. Azaz ruhát és kis csomagot kellett biztosítani, emellett otthon még három gyerek és a szülők. Nagyon-nagyon nehéz volt, elmondhatatlanul nehéz. Nagyon nehéz megmagyarázni, az ilyesmit át kell élni, csak akkor lehet elhinni, hogy igaz. Szóval ez történt 1943-ban a bolttal.

1943 után sárga csillagot viseltünk. Hát igen. Amikor román, magyar stb. gyerekek között voltunk, szégyelltük magunkat. Nem mondhatom, hogy ujjal mutattak volna ránk, nem bántottak, nem. Nem vertek meg. Az egyetlen problémát a magyarokkal kapcsolatban a leventék okozták [lásd: levente-mozgalom]. Ha a leventék közé mentek, nekünk oda nem szabadott mennünk. Ezek a leventék sapkát viseltek, mi a megszokott ruhánkat és sapkánkat viseltük. Vagy a paphoz vittek el dolgozni, vagy a levente parancsnokokhoz. A házukhoz mentünk, és odatettek, hogy együnk valamit. De ott is volt egy pap – leventeparancsnok volt ő is, a felesége rendkívül becsületes volt –, aki azt mondta: „Menjetek dolgotokra.” És volt még egy jegyző, akihez jártunk, aki odatett minket a kertet takarítani. Az igazság az, hogy nem mondhatom, hogy csúnyán viselkedett volna, de meg voltunk bélyegezve. Mátét és Ernőt 1942-ben és 1943-ban besorozták, vagyis elvitték dolgozni a magyarokhoz kényszermunkára [munkaszolgálatra], így mondták. Az otthoni ruhájukban.

Miután a bátyáimat, Mátét és Ernőt elvitték kényszermunkára, én és a kisebbik bátyám, Jenő szekerekkel dolgoztunk. Mivel a férfiakat elvitték dolgozni [munkaszolgálatba], csak az asszonyok maradtak otthon a gyerekekkel. Így én és a testvérem jártunk az otthon maradt zsidókhoz, akiknek volt lovas szekerük, és kölcsönöztük. Hogy miért jártunk szekérrel? Mert a magyarok gázmetánt kerestek itt. A románoknak volt itt gázuk Sármáson [Románul Sarmas; jelenleg Maros megyei település, akkoriban a terület román fennhatóság alatt maradt, tehát nem csatolták Magyarországhoz a második bécsi döntés értelmében. – A szerk.], és ők [a magyarok] ezen a részen keresték a gázt, mert a határ itt volt Vasasszentgotthárdon [Románul Sucutard, ma Kolozs megyében van. – A szerk.] és a tónál. És a határon innen gázt kerestek. Akkoriban szén segítségével keresték. A szénbányákból vonattal szállították ide, Szamosújvárra a szenet, és mi innen szállítottuk a szekerekkel. Ezt megfizették. Mi is kaptunk, és a szekeret kölcsönadó zsidó családok is kaptak egy kis pénzt.

Aztán érezni lehetett valamit [a deportálás előtt], de édesanyám azt mondta: „Elvisznek dolgozni, hamar véget ér a háború, és jövünk haza.” A legkisebb voltam a családban, tizenhat éves voltam. Ki gondolta volna, hogy mit jelent a deportálás? Szóval édesanyám és édesapám egymás közt jiddisül azt beszélték, hogy „Elmegyünk dolgozni, és amikor véget ér a háború, hazajövünk”. Szegény édesanyám, ilyesmire számított…

És egy reggel, 1944-ben felkeltünk, én egy zsidó családhoz akartam menni, a testvérem egy másikhoz. Ezek a családok a központtól távolabb laktak, mi a község másik végében laktunk, a főúton. És amint otthonról a központ fele tartottunk, ahol a polgármesteri hivatal volt, amint a hídon átjöttünk – tiszta májusi reggel volt –, behívtak a polgármesteri hivatalba. Két magyar csendőr és a polgármester volt bent. Azt mondják: „Jöjjenek be.” A bátyám, Jenő két évvel idősebb volt... Én nem értettem. Azt mondták: „A törvény nevében le vannak tartóztatva.” Nem tudtam, mit jelent ez a szó, „letartóztatva”, hogy „le vannak tartóztatva”. Soha nem voltam még letartóztatva. Mi körülbelül itt laktunk, itt pedig, a román ortodox templomnál volt egy nagyon szegény zsidó, aki agyagedényeket árult vásárokban. Szóval itt volt a polgármesteri hivatal, itt laktunk mi, itt pedig az a szegény zsidó. Amott pedig más zsidók laktak [Blum Zoltán Ördöngösfüzes térképén mutatja, hol laktak a zsidók. – A szerk.]. Innen [a polgármesteri hivataltól] már nem engedtek haza, elvittek ehhez a zsidóhoz [aki a román ortodox templom mellett lakott] a csendőrökkel és a polgármesterrel együtt. Ennek a zsidónak volt egy lova és egy szekere, feltették a családját, négy vagy öt gyereket, majd hazavittek, hogy válogassuk ki a ruháinkat.

Szegény szüleim már tudták, mert már küldtek katonákat a házakhoz, úgyhogy amikor én a polgármesteri hivataltól ide mentem [a szegény zsidó házához], itt [vagyis náluk otthon] a leventék jártak, és mire hazaértünk, a ház már körbe volt véve. Bementünk, és édesanyám azt mondta: „Végy még egy rend ruhát magadra.” Magamhoz vettem egy rend ruhát, és még egy rend ruhát magamra vettem. Édesapám magához vett egy kis kenyeret, mert nem tudom, hány kilóig szabad volt, egy párnát vagy valami ilyesmit, már nem tudom. A szekerek már kint várakoztak. Nekünk nem volt szekerünk, egy magyar ember szekerét hozták oda nekünk. A többi zsidónak majdnem mindnek volt szekere.

Feltettek a szekérre, és elvittek a szamosújvári téglagyárba. Az összes szekér visszament. Minden egyéb a házban maradt, ruha, bútor, ami volt, mind ott maradt. A szüleimtől elvették a következőket: édesapámtól az eljegyzési gyűrűt, édesanyámtól a fülbevalóit, a nővéremtől… még otthon [vagyis a szamosújvári gettóban] elvették. A hely körül volt véve csendőrökkel. Nem emlékszem, két vagy három hetet voltunk ott, talán csak kettőt. Barakkokban laktunk, ahol a téglát készítik, nyitott barakkokban, csak épp tető volt, és mindenkinek az volt, amit magával hozott. Képzelje el, az egész megyéből, minden Szamosújvárhoz tartozó községből két-három vagy akár öt család. Körülbelül hétezer szamosújvári és környékbeli zsidó gyerekekkel és mindennel együtt.

Egy napon jött egy rendelet, és már nem volt szabad semmit sem magunkkal vinnünk, még azt sem, amit odavitt édesanyám, párnát, semmit. Összeszedtek, és egyenesen a kolozsvári téglagyárba hoztak. Vonattal vittek, zárt vagonokban, még az ablakokat is beszögezték. A kolozsvári téglagyárba vittek. Ugyan láttam, hogy mit tesznek, de nem fogtam fel, kisgyerek voltam, utána fogtam fel: „Vajon miért tették ezt?” Őszintén mondom… Körülbelül két hetet voltunk ott, de már nem voltak napok, nem voltak órák, csak bajok voltak. Zokogás hallatszott, mindenki sírt. Volt, aki imádkozott, a rabbik és a vallásosabbak. De a többiek… Isten bocsássa meg, de azt mondták, hogy Isten nem létezik többé. Ha ilyesmi megtörténik… érti? A téglagyárban tüzes vassal égették meg az emberek lábát, hogy mondják meg, hol az arany. A falusiaknak nem, de ott voltak azok, akiknek nagyobb üzletük volt, gazdagabbak voltak. Tudja, milyen az élet, egyesek meggazdagodnak stb. A szüleimet sem bántották, mert tudták, mert ők számon tartották, hogy ki szegény. Senki sem jött segíteni, enni adni, mert csendőrök voltak ott. Ezek mesék, asszonyom [Blum Zoltán vélhetően azokra utal, akik arról mesélnek, hogy milyen sokat segítették a zsidókat ebben a helyzetben. – A szerk.]. Tudja, hogy van ez, a háború után sokan bátrak. Akadt egy-kettő, de a kilencven százalékuk nem volt az. Mi történt? Egyrészt féltek, másrészt voltak, akik mondták: „Minek mégy? Hagyd a fenébe.” Kétféle ember van ezen a világon: jó ember és rossz ember. Amikor deportáltak minket, voltak, akik azt mondták: „Hadd menjenek.” Mások pedig: „Szegények, vajon a gyerekek…” Érti? Függetlenül a vallástól, hogy román, magyar, cigány, német stb. volt.

Kolozsvártól Auschwitzig szintén vonattal vittek. Bevagoníroztak minket. Elnézést, de még az sem volt, amibe a szükségünket elvégezhettük volna. Vizünk sem volt, semmi. A gyerekek sírtak a vagonokban, az édesanyáknak nem volt tejük, nem volt mit enni. Ha az öregek meghaltak, egymásra tették őket – én nem tettem őket, mert még kisgyerek voltam –, halomba, hogy nekünk több helyünk legyen. Láttam, de nem tudtam. Érti? Aztán Auschwitzban leszálltunk. Az egész családom ott volt… Leszálltunk a vagonokról, és ott mintha kézzel intettek volna: te ide, te oda. Nekem és a bátyámnak, Jenőnek intettek, hogy erre a felére, édesanyám és a nővérem máshová került [lásd: szelektálás]. Nem tudom, hogy mi történt édesanyámmal és a nővéremmel, de mások mondták, hogy őket is dolgozni vitték, tehát nem vitték őket azonnal kivégezni. Így kerültem az Auschwitz-Birkenau munkatáborba.

Ott lenyírtak, elvették a ruháinkat, meg kellett fürödnünk, tetováltak. Elvesztettem a nevemet, nem volt már nevünk, rám van tetoválva: „Auschwitz 10919” [mutatja a bal karján a tetoválást]. Ott a nevek eltűntek… Auschwitz mellett van egy gyár, amely akkoriban épült, oda kerültem, a neve IG-Farben Industrie [Birkenauban a tábor mellett volt az IG Farbennek egy hatalmas épülő gyára, az IG Farbenindustrie-konszern. Ők építették föl Auschwitz mellett a Buna-Werke szintetikus gumi- és benzingyárat, ahol sok fogoly dolgozott. Az IG Farben nem csak egy gyárat üzemeltetett. A legnagyobb IG Farben létesítményben, Monowitzban (Auschwitz III) 1945 januárjában körülbelül 10 ezren dolgoztak. – A szerk.]. Ott dolgoztam; úgy tudom, a gyárat úgy nevezik, hogy Buna. Huszonkétezer ember dolgozott ott, heftling, úgy hívtak minket, foglyok. Mellettünk amerikai foglyok voltak, akik kiszöktek a repülőkből, vagy akiket a fronton fogtak el. Nem tudom, hány ezren voltak, dolgoztak, de máshol. Nekik meghagyták a ruháikat. De messziről kicsit láttuk őket, nem voltunk együtt, mert nem lehetetett.

Reggel kaptunk valami kávéfélét, úgy hívták legalábbis, de nem tudom, mi volt, valami pótlék, és egy darab kenyeret, ami nem tudom, miből volt, de rossz kenyér volt. Tudja, hogy készül a kenyér, lisztbe mártják, hogy ne essen szét, nos, ott fűrészporba mártották. Azt a kenyeret elosztották négy személy között. Kaptunk még marmeládot, szintetikusnak nevezik. És még kaptunk valami „wurstnak” nevezett pasztaféleséget, maradékokból készítették. Nem húsból készült. És valami répaféleséget, amit a szarvasmarhának adnak, nem olyat, amiből a cukor készül – ezt délben. Este ismét egyfajta levest adtak, de nem annyit, amennyit szerettünk volna. Volt mérték a mérőkanálon, és mindenkinek azzal mértek. A tányér pedig nem tányér volt, hanem bádoglábas, és várni kellett, amíg valaki befejezi az evést. Az étellel együtt hozták a lábasokat. Egyesek hozták az ételt, és mások a tányérokat. Evett ötven vagy száz, tudom is én, és miután azok ettek, odaadták az edényeket másoknak. Állatok voltunk ott, kérem. Mindenki az volt, csakhogy életben maradjon. És amikor megkaptuk a kenyeret, így fogtuk, mert jöhetett valaki, és elvehette. Olyanok voltunk, mint az állatok.

Reggel és este megszámoltak minket. Ha a huszonkétezer emberből egy is hiányzott, tudták. Vagy meghalt, vagy ott kellett lennie. Reggel négykor vagy ötkor ébresztettek, mert kezdődött a kivonulás a lágerből. Amíg mindenki kiment, tíz óra volt. Reggel barakkonként számoltak meg, azaz az egyes számú barakk kiment a blokkfelelőssel az élen az appellre. Őszintén, nem emlékszem, hányas számú barakkban voltam. Azt tudom, hogy a barakkfelelős politikai fogoly volt. Ezt a számot a Dávid-csillaggal a mellünkön viseltük. Az övé egy piros és egy sárga háromszög volt, amely Dávid-csillagot formázott. A nadrágra is rá volt varrva a számmal együtt [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = Tschechen). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték; zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt a szellemi fogyatékosok, alkoholisták, a megrögzött „munkakerülők” és az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok, és két, Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. A megfordított piros háromszög egy sárga fölött, Dávid-csillag formában zsidó politikai foglyot jelölt. Számos jelölés és kombináció létezett. – A szerk.].

A számlálást végzők vezették a létszámot. Egy SS számolt utána. Miután a C blokk felelőse befejezte a számlálást – az ételt a barakkban fogyasztottuk el –, mindenki felsorakozott munkacsoportok szerint. A csoportvezetők voltak a kápók. Nekik zöld háromszögük volt, bűnözők voltak. A németek kihozták őket a börtönökből, elvitték a lágerekbe, és mindegyikükből parancsnokokat csináltak. Ezek között voltak jók, voltak rosszak stb. Ezt tudtam: „Hundert und fünf und fünfzig”, százötvenöt – ez volt a munkacsoportom. A számlálás után a barakkfelelős kiadta a parancsot, és zeneszóra vonultunk ki, úgy könnyebb volt. A kapunál újra megszámoltak. Egy kápóval az élen vonultunk ki végül dolgozni.

Az új gyár építésén dolgoztunk. Reggeltől dolgoztunk, már nem számoltuk az órákat. Volt köztük egy jelentési rendszer. A németek mondták: „Most ez és ez a csoport induljon.” Bejövetelkor és kimenetelkor is. Kiadták a parancsot, csak akkor mehettél haza [vissza a táborba], amikor rád került a sor. Nem volt messze a gyár, körülbelül másfél kilométerre. Gyalog mentünk. Ott egyesek az építkezésen dolgoztak, mások másutt. [Nemrég] volt egy vitám a gázzal kapcsolatban. Láttam a tévében a bukaresti gázrobbantást. És eszembe jutottak a csövek. Ahol én dolgoztam, betonalapot öntöttünk a földbe, keskeny sávon és hosszú távolságra, több kilométeren keresztül. Oda is feltehetően csöveket akartak lefektetni, mint egy finomítóban, pontosan úgy. Úgy képzelem, hogy azt akarták. A gyár szélén volt, utána még volt vagy két kilométer. Több csoport volt. Az egész gyár körbe volt kerítve szögesdróttal, minden ötven-száz méteren volt egy őr, a kerítésbe áram volt vezetve. Olyan volt, mint a lágerben. Hiába mondták egyesek, hogy meg lehet szökni. A lágerben újabb szögesdrótok voltak. Áram volt vezetve a szögesdrótba, tehát nem lehetett elszökni. Inkább azok próbálkoztak, akik elvesztették a bátorságukat; ha nem haltak meg, lelőtte őket fentről az őr, amikor az első szögesdrótkerítéshez közelítettek. Volt egy rész, amin nem lehetett továbbmenni. Volt ott egy halálfej, amelyen azt írta, „Achtung!”. Utána következett a szögesdrót, majd egy kerítés és még egy kerítés… mind áramosítva voltak. Ez alacsonyabb, az magasabb, az még magasabb volt, kint pedig ott volt az őr is.

Sokan voltunk a barakkban. Úgy hiszem, hogy legalább háromszáz ember volt egy barakkban. Három sor ágy volt, úgy feküdtünk, mint a heringek. Ha egy megfordult, mindenkinek meg kellett fordulni. Szalma volt letéve, egy takaró lent és egy fent, ennyi. Nem volt mindenkinek külön ágya. Három sor volt. Időnként olyan sokan voltunk, hogy zertlagert [zeltlager] használtak. Ez olyan sátort jelentett, mint amilyenek ma a katonai sátrak. Körülbelül húsz ember fért el bennük. Isten ments, aki felülre került, mert a sátorban a levegő felforrósodott. De folyton érkeztek a transzportok, már nem fértünk. Őszintén szólva, nem tudom, hogy miért hoztak ki a barakkból, és küldtek át [a sátorba], talán mert a barakkokba újonnan jötteket tettek be helyettünk. Minket már megszámoltak, kitanítottak, már ismertük a parancsokat. Jött a blockführer: „Mindenki utánam. Mostantól itt fognak aludni.”

A lágerben együtt voltam a testvéremmel, egymás mellett aludtunk. Én tizenkilenc, ő húsz éves volt. Az én számom 10919, az övé 10920 volt. Szép fiú volt. Annyit mondhatok, hogy a testvéremmel voltam, de a többire nem emlékszem. Mi történt? Baleset történt a kezemmel [a jobb kéz mutatóujjával]. Volt ott egyfajta kórház – de aki nagyon le volt gyengülve, azt megölték. Nekik munkaképes emberek kellettek. Ugyanis az IG-Farben meghatározott összeget fizetett az SS-nek minden munkás után. Jelentették, hogy van huszonkétezer ember, ők adtak ezeknek az SS-eknek nem tudom, mennyi pénzt, szóval ez egyfajta vásár volt. Hogy ne öljenek meg mindenkit egyszerre, mert kellettek ugye emberek a munkához, létrehoztak ott egyfajta kórházat. Emlékszem egy kolozsvári orvosra, Királynak hívták. Odavittek, és egy gumicsövet húzott át itt [az ujjamon], amivel kitisztította a gennyet. A lágerbeli emberek kapcsán ez az, amire emlékszem.

Ilyen volt ez a lidércnyomásos élet. Én is elmondhatom, hogy a világ szégyene volt, kérem. Megértem, ha fegyverrel a kezemben megjelenek, és le akarlak lőni, te megvéded magad, és lelősz te engem, nem igaz? De ott, gondolja csak el, öregek, csecsemők, kisgyerekek, tízéves gyerekek… bedugni őket oda és megölni, elgázosítani és elégetni őket. Hogyan szereztünk tudomást a gázosításról? Amikor mi odaérkeztünk, már 1939 és 1940 óta voltak ott zsidók és nem zsidók, lengyelek. Mi, akiknek még volt erőnk, mind siránkoztunk, ők pedig mondták: „Miért sírtok annyit? Hiszen eddig ti otthon mind ehettetek és jól éltetek.” (Mert tudja, mi a szokás a zsidóknál: ünnepekkor kell hogy legyen bár leves, valami, mert ugye vétek, ha ünnepkor nincs mit enni. Mert ha nincs, nem figyelsz oda az imádságra, csak az evésen jár az eszed. Így tartja a vallás.) „Mi 1939–40 óta élünk így. Majd rájössz te, amikor meglátod a füstöt a kéményben.” Zsidóul [jiddisül] is beszéltünk velük, mert beszéltek jiddisül; nem én álltam velük szóba, mert én gyerek voltam.

Aztán amikor elkezdtek az emberek lefogyni, egymás között „muzulmánoknak” neveztük magunkat [A kiéheztetett, csontig lesoványo¬dott, kólikás hasmenéstől, tífusztól és más betegségektől meggyötört, legyengült, ki¬merült élő halott foglyokat eredetileg őrzőik nevezték „muzulmánoknak” (Muselmann). – A szerk.]. Minden héten volt ellenőrzés, ugráltatták az embereket. Mindenféle trükköt bevetettek, azt mondták, hogy elviszik őket, hogy kicsit helyrejöjjenek. De megmondták nekünk a lengyelek, hogy ezeket elgázosítják, elmesélték, hogy viszik ezeket a legyengült embereket a krematóriumba. Később rájöttünk, és kérdezgettük őket: „Mikor találkozunk a szüleinkkel?” Ők pedig mondták: „Ne aggódjatok, bekövetkezik majd.” Ők tudták, szegények. Már nem számítottunk embereknek, akik nem voltak képesek semmire, azokat elgázosították, elégették… Csak a németek tették ezt meg, hogy víz helyett gázt bocsátottak emberekre. Mi történt? A fürdőben nekünk megengedték a vizet, de nekik, szegényeknek a gázt engedték meg. Voltak, akik jártak arrafelé, és elmesélték, én nem voltam ott, azt mesélték, hogy ahogy jött lefele a gáz, érintkezésbe lépett a nedvességgel, és akkor hatott. És az emberek kezdtek leesni. A félelemtől elkezdtek ide-oda rohangálni, de be voltak zárva. Végül ottmaradtak mindannyian egymáson, meghalva.

Szintén közülünk válogattak jobb erőben levő embereket, akikből egy Sonderkommandónak nevezett csapatot hoztak létre; nem tudom, honnan ered a kifejezés [A Sonderkommando speciális alakulat, „a halál emberei”, a koncentrációs táborokban a deportáltak elgázosításával és elégetésével, a gázkamrák és a krematóriumok működtetésével foglalkoztak. Négy hónapig látták el funkciójukat, ezután őket is elgázosította az új speciális alakulat. – A szerk.]. Ez a Sonderkommando más lágerbe volt bezárva, abba, ahol a krematóriumok voltak. Ők mentek be, és fogókkal, feszítővasakkal választották szét és hozták ki a holttesteket, mert mind egymás hegyén-hátán voltak, érti, ugye. A Sonderkommando így volt felosztva: egyesek a gázkamrából hozták ki a holttesteket, egyesek hajat nyírtak, mások az aranyfogakat húzták ki, voltak, akik a ruhákat szedték össze, az ékszereket, ha maradt még, a bakancsokat. Mindegyiknek megvolt a maga mestersége. A Sonderkommando tagjait is háromhavonta vagy hathavonta megölték. Őszintén megmondom az igazat: én nem voltam ott, nem láttam, de volt, aki ott dolgozott, és elmagyarázta nekem, miután kiszabadultunk a lágerből.

A gyárban [1945.] január tizenöt-tizenhatodikáig dolgoztunk, nem is tudom pontosan, meddig; mások mondták utólag, hogy tizenötödike-huszadika között lehetett. Utána nagyon nehéz volt. Már nem adtak semmit enni. Mendl [azaz legfiatalabb bátyja, Blum Jenő] és én 1945-ig együtt voltunk a lágerben. Amikor elváltunk a szüleinktől, mindketten a lágerben maradtunk. 1945-ig voltunk együtt, [a végén] elveszítettük egymást. Amikor az oroszok behatoltak Lengyelországba, elkezdték kiüresíteni Auschwitz-Birkenaut – az én munkatáboromat Bunának hívták –, elkezdtek minket hajtani, mint ahogy a marhákat terelik ezrével. Az őrök mellettünk. És nem tudom, mi történt az úton; mindenki csak előre nézett. Elveszítettük egymást. Érti? És soha többé nem találtuk meg egymást újra. Ez 1945 januárjában történt. Tudom, hogy télen kezdtek el hajtani minket, mint a marhákat, és így jutottunk Mauthausenbe.

Mauthausenbe, Ausztriába vittek minket. Gyalog és vonattal. Nem volt mihez kezdjenek velünk, közeledtek az amerikaiak. Nem tudom pontosan, meddig, talán egy hónapig voltam Mauthausenben, de már nem dolgoztunk. Ott tartottak minket étlen stb. Jöttek mások is, sokan érkeztek munkáscsapatokkal, mint a testvéreim. A második testvéremet, Gershunt a magyarok elvitték dolgozni valahova Ukrajnába [vagyis munkaszolgálatos volt]. Mauthausenben találkoztunk, nem tudom, hogyan. De már nem ismert meg, nem volt magánál. Hogy is fejezzem ki – haldokolt. Nem ismert fel. Mondták neki mások: „Nézd, ott a testvéred!” De már nem volt kivel... Aztán Blum Lajos unokatestvérem felismert. Ő kényszermunkán volt, ő volt az, aki megfogta a kezemet, és vitt. Ugyanis én le akartam ülni, mert már nem tudtam járni, és ő biztatott: „Gyere, gyere.” Aki leült, azt lelőtték.

Bejártuk egész Ausztriát, van egy város, Wels. Ott volt egy nagy erdő. Hogy is mondjam – már nem voltunk magunknál. Huszonegy kiló voltam [mielőtt az amerikaiak felszabadították]. Ott, abban az erdőben el akartak pusztítani, meg akartak ölni, mert már nem volt mihez kezdjenek velünk. És ott fogtak el az amerikaiak. Ez 1945. május ötödikén-hatodikán volt. Az amerikaiak betettek egy kaszárnyába, amelyet átalakítottak kórházzá. Be voltunk oda zsúfolva, őrszemek vigyáztak arra, hogy senki ne mehessen se ki, se be. Az orvosok összegyűjtötték azokat, akiket megtaláltak. Mi történt? Nagyon sokan, akiknek még volt erejük, mentek házakhoz. Az osztrákok adtak nekik ennivalót, sokat ettek, és így meghaltak, érti? Az amerikaiak bezártak oda, és adagolták az élelmet. Függetlenül attól, hogy gyilkos volt-e vagy…, ha orvos volt, mellénk tették. Kötelezték őket. Német, osztrák, magyar, román, cigány, akárki értett egy kicsit az orvosláshoz, mellénk tették. Egyfajta diétás ételt kezdtek adni nekünk. A kémszolgálat mindenről tudott [Blum Zoltán azokra az információkra utal, amelyekkel más államok rendelkeztek a haláltáborokról és a munkatáborokról, a bánásmódról, amelynek a rabok ki voltak téve. – A szerk.]. Rizspelyhet adtak, azzal kezdték. Októberig voltam kórházban. Már nem volt velem a testvérem. Meghalt utána [a mauthauseni találkozás után]. Mind meghaltak. Már nem találtam őket meg. Miután vége volt, huszonöt kiló voltam [a hazatérés előtt, az amerikaiak által biztosított táplálás után].

A kórházban kérdezték, hogy ki hova akar menni. Az amerikai és angol hadseregben voltak zsidók, Dávid-csillagot viseltek, és jöttek közénk: „Ki akar Izraelbe menni?” Én gyerekként és mások is mondtuk: „Mi haza akarunk menni, hátha megtaláljuk a családunkat.” Egy napon őszintén megkérdezték, hogy ki hova akar menni, és mi egypáran azt válaszoltuk, hogy Magyarországra, mert mi még úgy tudtuk [A második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély a deportáláskor Magyarországhoz tartozott. – A szerk.]. Megkaptuk az útlevelet. Elhoztak Magyarországra, Budapest közelébe; ott egyik felén az amerikaiak, másik felén az oroszok voltak. Az amerikaiak elvittek a Dunáig. A híd le volt bombázva; letettek, és gyalog mentünk át egy pontonhídon. Budapesten volt egy szervezet [Blum Zoltán az American Joint Distribution Committee által finanszírozott Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságra (DEGOB) utal, amely a lágerből visszatért személyeket segítette a hazajutásban. A központ a Bethlen tér 2. szám alatt volt. – A szerk.]. Nem laktam Budapesten, mert elkezdtek járni a vonatok. Egy unokatestvéremmel voltam, Blum Józseffel és egy Deutsch Géza nevűvel, aki nem volt rokonunk. Így jöttünk haza, Ördöngösfüzesre.

Ördöngösfüzesen nem mindenki mehetett a saját házába, mert nem volt már ott semmi, érti? A mi házunkban három család lakott. A polgármesteri hivatal utalta ki számukra a lakást. A testvérem, Máté már otthon volt, hamarabb hazaért. Tulajdonképpen a testvérem ment oda elsőként, de nem lakott ott, mert nem volt ott semmi [bútorzat]. Mindazok, akik korábban hazaértek – a testvérem, Máté, Feuerstein Lajos és Ábrahám Emánuel, a testvérem kollégája – együtt voltak kényszermunkán [munkaszolgálatban], 1942-ben vitték el őket az otthoni ruhájukban –, nem mehettek haza a saját otthonukba; egy házban gyűltek össze, és elkezdtek dolgozni. A testvérem nyitott egy kis boltot, Feuerstein Lajos egy kis mészárszéket, elkezdett bárányt vágni. Tudja, hogy van ez falun, de nagy állatot nem vágott. Ebből éltek. Mind abban a házban gyűltünk össze.

Senki nem segített semmivel. Külső segítség sem érkezett. Volt aztán a Joint, 1947 körül. Ruhát hoztak, élelmet nem. A Joint amerikai szervezet. De rólunk, falusiakról senki nem tudott [Azaz magukra voltak utalva, nem részesültek szervezett támogatásban, mint ahogy az a városokban rendszerint történt, ahol megalakult pl. a Fiatal Zsidók Szervezete. – A szerk.]. Semmit nem találtunk meg a dolgainkból a házban, ahol azelőtt laktunk. Mert mi történt: aki hatalmon volt, mindent elvitt a házból, ami jó állapotban volt: bútort, ruhát – szegény anyám, régen egy lánynak kellett legyen hozománya –, takarókat, párnákat, tudom is én, még mit. Elosztották egymás között. A polgármester, a csendőr... Érti? Ami maradt, az utolsó hordót is eladták a szegényeknek, árverést rendeztek. Nem volt senki, akihez mehettünk volna. Most nekünk kellett kicsit rossznak lennünk, ahogy mások voltak velünk. A házat azért visszakaptuk. A testvérem szerezte vissza.

A testvérem, miután visszaszerezte a szülői házat és boltot nyitott, szövetáruval kereskedett. Miután hazatért, megházasodott, 1946-ban. A feleségét Miriamnak hívták. Ő is zsidó volt. Kolozsvári volt, vallásos. Született egy gyermekük, Iankef – úgy hívták, mint az édesapámat, azaz a nagyapját. A kommunizmusban újrakezdődött a kutakodás, hogy „Ki vagy?”, „Miféle vagy?”. (Az édesapám kereskedő volt, a kommunizmusban pedig ezt nem nézték jó szemmel.) Máté felbosszankodott, kérvényt adott be, és 1949-ben elment Izraelbe. Nagyon nehéz idők voltak, amikor elment, nem volt repülő, hajóval ment. Amikor elmentek, már megvolt a gyerek. Izraelben több helyen lakott, földműves volt egy mosavban. Az utolsó lakhelye Akkóban volt [Izraeli város, földközi-tengeri kikötő Haifa és Naharija között. – A szerk.]. Ott halt meg 2002-ben; a felesége két évvel korábban halt meg.

A kommunizmus alatt, függetlenül attól, hogy zsidó voltál-e, aki nem volt katona, annak el kellett mennie dolgozni [A szocializmus évtizedei alatt az, aki visszautasította a katonai szolgálatot, köteles volt közösségi munkát végezni. – A szerk.]. Voltak zsidók, akik dolgozni mentek. Én azt mondtam: „A fene egye meg, újra ingyen dolgozzak?” Megkérdezték: „Akarsz katona lenni?” Én meg igent mondtam. Két évig voltam katona, 1949–50-ben. 1951-ben jöttem haza. Nem akartam lapátolni, ahogy akkoriban mondták. Amikor 1949-ben Máté elment a családjával, én a katonaságnál voltam. Én akkor nem próbáltam elmenni. Lehet, hogyha vele vagyok, és ő biztat, elmentem volna.

Maradtam; leszereltem, hazajöttem, Feuerstein Lajos mészárosnál laktam. Miután elment a testvérem, a ház üres volt, Lajos pedig még nem vándorolt ki, hozzá jöttem haza… Jól kijöttünk egymással. Jóval idősebb volt. Volt felesége és kisgyereke, a feleségét úgy hívták, hogy Feuerstein Regina, a kisfiút pedig Emilnek, őket megölték a lágerben. A feleségétől kölcsönöztem volt a szekeret, amivel dolgoztam [a deportálás előtt], mivel Lajost elvitték kényszermunkára [munkaszolgálatba]. 1965-ben ő is elment Izraelbe, én pedig maradtam.

A feleségemet a következőképpen ismertem meg: mire elvégeztem a katonaságot, már nem voltak zsidó lányok. Mondjak valamit: régen szégyen volt, ha egy paraszt egy zsidónak udvarolt, de fordítva is szégyen volt. Megtörtént időnként, de nagyon ritka volt, hogy egy zsidó kereszténnyel házasodjon. Én pedig azt mondtam magamban, így sem lehet, hogy egész életemben egyedül éljek. És megismertem a feleségemet… A neve Rozália, a lánykori neve Hideg. 1933. szeptember tizenhatodikán született, Ördöngösfüzesen. Az anyanyelve magyar. A feleségem nagybátyja a szomszédom volt. Először udvaroltam neki. Jobban megismertem, és megkérdeztem: „Akarsz a feleségem lenni?” Beleegyezett. Házias természetű volt. Nem volt semmink. A mesterségemből kifolyólag jól, elegánsan öltözködtem, de vagyonom nem volt. Mondtam a feleségemnek: „Nézz rám, nincsen semmim. Csak a szülői ház maradt rám, más semmim sincsen.” Ő is szegény volt. Két szegény találkozott. Elmentünk a polgármesteri hivatalba; nem tartottunk vallásos esküvőt, mert a zsidóknál tilos. 1952-ben házasodtunk össze. Ötvenhárom éve vagyunk házasok.

Nem akartunk elmenni Izraelbe. Nagyon sok zsidó kivándorolt. Lajos is – az unokatestvérem József felől [Blum Józsefről, apja testvéréről van szó. – A szerk.] – elment. Folyamatosan mentek el. Mert mi történt: a zsidók mind kereskedéssel foglalkoztak. És látták, hogy a kereskedelemben krízishelyzet áll elő. Ha, isten ments, valaki hazavitte a kenyeret, és más panaszkodott, hogy nem jutott kenyér: „A zsidó a hibás.” Érti? Ezért kezdte mindegyikünk úgy érezni, hogy nincs itt számunkra hely. Egyesek a gyerekek miatt maradtak, mások pedig pont a gyerekek miatt mentek el. Ráadásul ha a gyerekek vegyes házasságokat kötnek, elvesztődik… mert nagyon sok zsidó őrizte meg a vallását [A vallásukat megtartó zsidók erkölcsi kötelességüknek érezték az kivándorlást Izraelbe, mert így elkerülhették a vegyes házasságokat. – A szerk.]. Én egyedül maradtam. Kérem, én nem mentem el. Ez minden. Hogy mondjam… Nincs értelme erről beszélni. Addig nem szabadott még temetkezni sem a temetőbe [eltemetni egy nem zsidót a zsidó temetőbe], de a rabbinátus törvényt hozott az olyan esetekre, mint én és a feleségem, akik régóta együtt élünk [hogy mégis lehessen]. A zsidók számára ezek szigorú dolgok. Ha annyiban hagyják, eltűnik a vallás. Nem azt akarom mondani, hogy én vagyok a nagy hazafi vagy ilyesmi, mert én is csak egy hét osztályt végzett falusi gyerek vagyok, de azt mondom: mennyi vallás eltűnt, ez pedig még mindig létezik. Szétszórva a teljes földkerekségen.

1962-ig lovas szekerem volt. Szekeresként jártam. Nyitottam egy mészárszéket is, de már nem szabadott saját szakállamra dolgozni, mindent elvett az állam [lásd: államosítás Romániában]. Úgyhogy lovas szekérrel dolgoztam. A parasztoktól időnként lehetett még venni bárányt. Levágtam, megvettem a bőrét. Én adtam le az államnak. A parasztnak pedig a hivatalos árat fizettem ki. Teljesítettem a tervet, százötven bőrt is hoztam. Vasárnap levágtam a juhokat, és hétfő reggel leadtam a bőröket. Aztán úgy láttam, már nem megy a szekerezés, mert kezdtek megjelenni az autók. Utána is állami munkahelyem volt, az út- és hídépítésnél dolgoztam. Ez a terület is átkerült az állam tulajdonába 1948-ban. Már nem volt mit dolgoznom falun, elhagytam a szekeret. Elmondtam az embereknek, mi a helyzet, és mondták, hogy van egy hely a szalámigyárban, két fiú vonul be a hadseregbe. Úgyhogy felvettek szakképzetlen munkásnak. Ez 1959-ben volt. Nem volt képzettségem. Csak hét osztályt végeztem, és miután visszajöttem [a háború után], már nem tanultam tovább. Amikor ideköltöztünk, már a gyárban dolgoztam. 1959 és 1962 között kerékpárral ingáztam, az út nem volt leaszfaltozva. Gyerekkoromban sem voltak aszfaltozott utak. Szamosújváron sem, ott kockakövekkel voltak kirakva. Elkezdtem a szalámigyárban dolgozni, és elegem lett az ingázásból, este későig dolgoztunk, éjjel tizenegykor, tizenkettőkor, sőt egykor mentem haza. Ezért 1962-ben Szamosújvárra költöztünk. Eladtuk a füzesi családi házat, és megvettük ezt a házat. Már fel volt építve, de úgy költöztünk be, hogy nem volt ablak, ajtó sem. Az egyik szobába tettünk ablakot, és így laktunk három évig, amíg elkészült teljesen a ház. Nem volt pénzünk, egyszerű munkás voltam… Körülbelül húsz évig dolgoztam a szalámigyárban.

Aztán az történt, hogy volt egy állami húsfeldolgozó, akkoriban szövetkezet volt. A szövetkezetnél volt egy munkás, szintén magyar volt, és el kellett mennie – feliratkozott, hogy kivándorolhasson Izraelbe. Miután feliratkozott, ott kellett hagynia az irodai munkát, ez az ember ugyanis már ügyintéző volt. A vágóhídra ment dolgozni. A főnök egyedül maradt, szüksége volt segítségre. A főnök megkérdezte attól, aki elment: „Kit hozzak erre a helyre?” Ő pedig azt válaszolta: „Dolgozik a vágóhídnál, a szalámigyárban egy zsidó.” Én végeztem a dolgom, egyszerű munkás voltam. Ő pedig azt mondta: „Ez az ember alkalmas lenne.” Mert mi történt? Itt nemcsak kétkezi munka volt, hanem ügyintézés is. Árut kellett küldeni a vendéglőknek, a tiszti étkezdéknek, a párthoz… Nagy volt a felelősség. Az itteni főnök elment az irodára [a szalámigyárba]. Az irodának kapcsolata volt a párttal. Én semmiről sem tudtam. De az volt a szabály, hogy az ügyviteli iroda felel azért, akit felvesz. Elhatározta, hogy elmegy a párthoz, és engedélyt kér, hogy a szalámigyártól átengedjenek ide. Először megkérdezte: „Akarsz velem dolgozni?” Itt nyolc órát kellett dolgozni, a régi helyen tíz, tizenkét órát. Mert ott nem igazán órarend szerint dolgoztunk, hanem ameddig befejeztük. Jóváhagyták. Úgyhogy áthelyeztek ide, itt aztán harminckét évig dolgoztam. A kulcsok nálam voltak, de nem én voltam a főnök. Mennyire megbízott bennem… Az udvarban volt még egy szövetkezet, mosoda és tisztító. 1991-ben mentem nyugdíjba.

Soha nem voltak problémáim a munkahelyen amiatt, hogy zsidó vagyok, vagy azért, mert van egy testvérem Izraelben. Én egyszerű munkás voltam. Ha funkcionárius lettem volna, vagy párttag… Most nincs is semmi problémám, mert éppen ellenkezőleg, nem tartózkodtam attól, hogy zsidónak szólítsanak. Mondták a kollégáim: „Jön a zsidó.” Soha nem haragudtam meg. Azt mondtam: „Igen, igaz, zsidó vagyok.” Tréfából mondták rám, hogy zsidó. Egyáltalán nem volt negatív kicsengése. Voltak kollégáim, akiknek elmeséltem, mi történt [a háború és a deportálás alatt]. Voltak, akik megkértek, hogy meséljek, amikor volt egy kis szabadidőm.

„Nagyon nehéz zsidónak lenni” [Jiddis szólás, amelyet Blum Zoltán gyakran használ. A kijelentés magyarázatára mondja el a következő történetet zsidók sorsáról. – A szerk.]. Volt itt egy zsidó, úgy hívták, Stein Béla. A deportálás előtt nyomdász volt. Az édesapja kóser sajtot készített, voltak zsidó munkásai, akik megfejték a juhokat. A zsidóknak készített kóser sajtot. Ezt a zsidót deportálták, és ketten maradtak: az egyik a földet művelte, a másik ügyvéd volt. Az apa nem jött, az anya nem jött, a testvérek nem jöttek haza. Ez a kettő visszajött. A deportálás után a paraszt elment az ügyvéddel, hogy szerezzék vissza a földet. Ez 1945 körül volt. 1946-ig visszaszerezték a földet és a házat. Elkezdett juhokat gyűjteni, szerzett lovakat, szekereket, úgy nézett ki, mint egy fiákeres. És jött 1948, kikiáltották kuláknak, elvették minden vagyonát, és elvitték dolgozni a csatornához. Akit nem deportáltak a magyarok és a németek, azt deportálták a kommunisták. A csatornához vitték [A Duna–Fekete-tenger Csatorna építését 1949-ben kezdték el, az ott dolgozók nagy része politikai fogoly volt a kommunista börtönökből. A munkálatokat 1955-ben félbeszakították, csak 1975-ben kezdték újra, és 1984-ben fejezték be. A csatorna összeköti a Dunát (Cernavodă várostól délre indul) a Fekete-tengerrel (Konstancától délre ér a tengerpartra), a hajóutat Konstancáig szinte 400 km-rel rövidíti meg (Lásd még: http://en.wikipedia.org/wiki/Danube-Black_Sea_Canal). – A szerk.]. Ki tudja, hogyan, valaki közbelépett Amerikából, elbocsátották, és elment Izraelbe. Érti? Valaki befolyásával.

Még hoztak így ki zsidókat a börtönből. Volt még egy Désen, marhakereskedő volt. Nem tudom, milyen ostobaságot követett el, bezárták. De még marhakereskedő korában ismert egy saktert, aki kóser húst adott el a vágóhídról. Amikor kommunizmus lett, elmenekült Amerikába. Ott elment a követségre, és kihozatta a kereskedőt. A kereskedő mindezt csak akkor tudta meg, amikor már odaért. Mennyi rendkívüli dolog történt…

Egy szegényebb paraszt szebben élt, mint mi. Megette a kis puliszkáját, bocskorban járt. Senki nem kérdezte tőle, hova megy, honnan jön. A zsidót folyton kérdezték. Volt az első világháború előtt Magyarországon, a Tiszántúlon egy per [Blum Zoltán a tiszaeszlári perre utal. – A szerk.], ott elhangzott, hogy a zsidók vérrel készítik a pászkát. Ezt a mesét mondták már őseink idejében is. Vagy volt például a Dreyfus-ügy. Nekem mint zsidónak ezek fájdalmas dolgok. De az, hogy megölték a szüleinket és a testvéreinket, az szégyen az emberiségre. Ezt, bármilyen jót tegyenek velem, bármit is adjanak, nem, én ezt nem tudom megbocsátani. Vagyis megbocsát az ember, de a szívében nem felejt. Vannak más vallásúak, baptisták stb., akik próbálnak téríteni. No de jó emberek, ha az édesanyám, az édesapám, akik fent vannak az égben, tudnák, hogy én áttérek egy más hitre, húszezerszer fordulnának meg… A zsidóknál úgy van, hogyha anyád zsidónak szült, halálodig zsidó maradsz. Hiába térsz át katolikusnak, ugyanis a zsidók közül is egyesek áttérnek. És az is lehetetlen, hogy egy románból zsidó legyen. Annak kell lenned, aminek születtél. Cigánynak születtél, legyél cigány, zsidónak születtél, legyél zsidó stb. Azt mondtam a lányomnak: te így mondd: az apám zsidó, az anyám magyar. Ha elhiszik, jó, ha szidnak, jó, ha átkoznak, úgy is jó.

Itt, Szamosújváron voltak zsidó, magyar és román barátaim is. A zsidókkal főként Purimkor jártunk össze, amikor süteményes tálat szokás küldeni. Amikor gyerek voltam, jártam a süteményekkel, inkább, mint a háború után. A bajok után meggyengült a vallás. De egy rabbi azt mondta: „Mindebben a rosszban ne az Istent keressétek, keressétek az embert. Mert mindez az ember műve” [A holokausztmegemlékezéseken gyakori mondás, föltehetően Liviu Beristől származó idézet, aki transznisztriai túlélő, a Romániai Holokauszt Túlélők Egyesületének az alelnöke. – A szerk.].

Zsidóként mindig is kissé félénk, visszahúzódó voltam. Játszottam más gyerekekkel, de ha nekem kellett a tanító vagy a pópa házába elmennem, féltem. Azt hiszem, ez születésemtől így volt. A kommunizmus alatt újra csak félős voltam. Reméltem-e, hogy majd jobb lesz? Hogy hittem-e ezt? Amikor visszajöttem, senki nem várt tárt karokkal. Volt, aki azt mondta: „Ó, a szegény, megjött, adjunk neki egy darab kenyeret.” De voltak olyanok is, akik azt mondták: „A fenébe, nem maradhatott volna ott?” Ezért mondom, hogy ezen a világon kétféle ember van: jó ember és rossz ember. Én ezt átéltem, és ma is ezt látom. Emellett én gyáva voltam. A háború után senkit nem vettem elő: „Ki vitte el a kályhát? Ki vitte el a konyhabútort? Ki vitte el a vödröt?” Egyáltalán senkit nem vontam kérdőre. Csak a testvérem talált valakinél egy mérleget, amely a boltunkból származott – tudja, milyenek voltak régen a mérlegek, akkoriban egy mérleg érték volt. Az az ember nem akarta visszaadni, míg végül a polgármester elé került az ügy, és vissza kellett adnia.

A testvérem sem politizált. Egyáltalán nem. Ezért ment el. Mondjak valamit: nem törődtem a kommunizmussal, semmivel sem törődtem. Tudtam, hogy mi a munkám, azt elvégeztem, kaptam érte fizetést, és kész. Mindenesetre a kommunizmust nem így képzelték el, diktatúrában. Egyfajta szocializmust akartak. Az azt jelenti, hogyha valakinek száz hektár földje vagy egy gyára van, nekem mint munkásnak legyen jogom azt mondani: „Uram, ne egy lejt adjon, adjon ötöt, mert annyit érdemlek.” Ez volt a szocializmus. Akaratom ellenére voltam tagja az Ifjúmunkás Szövetségnek, és jól jött. Talán egyszer-kétszer voltam gyűlésen, nem szólaltam meg, aztán elvittek katonának. A katonaságnál betettek az oktatóképzőbe. Ez 1949-ben volt, amikor könnyedén nevezték ki az embereket tiszteknek. Akinek jó volt a származása, a brassói tisztiiskolába vitték. Az én származásom fele részben jó, fele részben rossz volt. Ugyanis megkérdezték: „Ki vagy?” „Blum Zoltán” „Mi vagy?” „Zsidó.” „A szülők vagyona?” „Semmi.” Ez jó volt. „A szülők foglalkozása?” „Kereskedő.” Ez nem volt jó. „Vannak-e rokonai külföldön?” „Egy testvérem Izraelben.” Ez sem volt jó. El akartak küldeni a tisztiiskolába, de nem akartam. Bekerültem az oktatóképzőbe. Ott megkérdezték „Ki vagy? A bizonyítványod?” „Otthon.” „Írj haza, hogy hozzák el.” Parancsnok voltam a lövészeknél, három ágyút irányítottam.

Jó és rossz dolgokat egyaránt mesélek. Mivel én munkás vagyok, ma el tudná-e végezni a lányom a kibernetikát Bukarestben? Annak idején elment otthonról a zsebpénzzel, amit tőlem kapott, és visszahozta, mert volt ösztöndíja. Minden hónapban egyszer hazajött, a szamosfalvi [kolozsvári] repülőtéren vártam. Kérdezem: ez ma is lehetséges lenne? Én négy-öt rendszert megéltem: a háború előtt voltak a románok, voltak a magyarok, a háború után kommunizmus volt, most pedig… Mindegyik rendszerben vannak jó, és vannak rossz dolgok. Apropó, a kommunizmus bevezetése: ha nem nyomultak volna errefele az oroszok, hol lennénk most mindannyian? A kemencében. Érti? Nem a rendszert kell elítélni, hanem az embert, aki rosszat tesz. Aki jót tesz, azt dicsérd, csókolj neki kezet, aki rosszat tesz, azt el kell távolítani. Azaz mindenben van jó is, rossz is.

Van egy lányunk, aki 1955-ben született, Bertának hívják. Gazdasági kibernetikát végzett Bukarestben. De nem lett zsidó, mert a zsidóknál a zsidó anya után leszel zsidó, ha az anya nem zsidó, a gyermeke sem az. Az iskolába, ahova járt, úgy írták be, hogy zsidó. Most Nagyváradon él, ott dolgozik. A férjét Ferencnek hívják. Ő is vegyes – van benne román és magyar vér is. A férje után a neve Marian. Van munkahelyük, de nincs vagyonuk. A lányom is zsidónak tartja magát. Van egy fia, Péter, most végezte el az egyetemet. Ő is gazdaságtant tanult, mint az édesanyja. Úgy nevelték, mint az anyját, aki mondta neki: „Tudd, hogy a nagyapa zsidó.”

Mondjak még valamit a deportálás és „a népek legnagyobbika” kapcsán. Voltak papok, akik azt mondták: „Mit tesztek ti ezekkel az emberekkel?” De olyanok is, akik azt mondták: „Vigyétek, mert nem a mi vallásunkat követik.” Ezért mondom, hogy a vallás nagyon nagy dolog. Ami a lelkedben van, az a vallásod. Én a hét osztályommal mondom ezt, mert én ezt megéltem. Tisztelni kell az embert. A tízparancsolatot. Megmondom önnek, ha egy parasztnak meghal az apja, az anyja, nekik van sírjuk, hát oda megy. De te, zsidóként hova mégy? Az egekbe? Elpusztították, elégették őket… Ez hihetetlen barbárság. Mit lehet tenni?

Miután visszajöttem [a deportálásból], nem tartottam be minden vallási előírást. Őszintén megmondom, az étellel kapcsolatban sem tartottam be. De az ünnepeket megtartom, tudom, hogy a szombat a zsidóké, minden ünnepet, a Purimot, a Pészáhot, a Jom Kipurt, a Ros Hásónét. Amikor visszajöttem, nem volt elég zsidó Ördöngösfüzesen, csak Szamosújváron, így oda jártam. De tudja, annyi baj után már nem tartottam… Tudtam, hogy szombat van, de dolgoztam… vétkeztem. Mondtam kádist a szüleim után. Ma én vagyok az egyetlen zsidó Szamosújváron, és nagyünnepekkor feltétlenül elmegyek vagy Désre, vagy Kolozsvárra. A böjtöt megtartom.

  • loading ...