Travel

Otto Simko
Bratislava
Slovak Republic
Interviewer: Zuzana Slobodnikova
Date of interview: February - March 2005

Otto Simko is a man in the best years of his life, and is fully enjoying his "golden age". He actively engages in sports activities, devotes time to his hobbies and lives a rich cultural life. Within his family circle and the company of his grandchildren, he now with just a smile on his face reminisces about the many hard times in his life. He recalls what was beautiful and good. His family, friends and those close to him. Even though he's already lost many of them, they still hold a place in his heart. Many of the events in his life are moving and sad, but time has already healed these wounds. Even though they can never be completely forgotten.

Family background">Family background

My name is Otto Simko. I'm the son of Artur and Irena Simko. My name is unusual for a Jewish family [Jews living on Slovak territory before World War II had mostly German surnames, which is closely tied to the reforms of Jozef II 1 - Editor's note], which is why I decided to investigate its origins. I pondered where it could possibly originate, and came upon one thing. During the time of Austro-Hungary, my great-grandfather lived in Halic [Halic: later Galicia, is a historical territory in today's southeastern Poland and northwest Ukraine. During the years 1772 - 1918 it belonged to Austro-Hungary - Editor's note]. This means that the name Simko is probably of Polish origin. But it's quite possible that my great- grandfather changed his original Jewish name in Halic, because the name Simko isn't Jewish. According to documents that I have, my great- grandfather must have spoken German, as back then our name, Simko, was written Schimko and was written in German Schwabacher [also called Gothic, or black-letter script].

My grandfather, Albert Simko, was born in 1866 in the town of Rajcany. He had a pub in a small village named Dolne Chlebany, today it's in the Topolcany district. It was a typically Jewish pub, together with a small store. My grandparents were married on 25th August 1891. I don't know much about Grandpa Simko. I remember that he used to give me candies, just little details like that. I know that he spoke German, Hungarian and of course Slovak. My grandfather was a kulak 2. He had 40 hectares of land in Dolne Chlebany, in Rajcany and I don't know where else. I also know that my grandfather annually sent two wagons of hops to Munich.

My grandma, Malvina Simkova, nee Löwyova, was born on 11th June 1871 in Trencin. Someone remembered that her grandfather, or great-grandfather was a famous rabbi. But who it was, I have no idea. From this one can deduce that in those days these members of my family were Orthodox Jews 3 [Neolog communities 4 in Slovakia began appearing only after the Budapest Congress in the years 1868/69 - Editor's note]. I had very good experiences with my grandma. After my grandfather died she lived with us. Grandma even also brought up my daughter, Dasa. She was a very wise woman. People from all around used to always come to her for advice. Malvinéni [Hungarian: Aunt Malvina - Editor's note] was a concept. When she was 95, she was drinking beer in Zelezna Studnicka [Zelezna Studnicka: a recreational region near Bratislava - Editor's note] and someone said "Grandma, that's a beautiful age to be." She said: "What? That's a beautiful age?! Eighty, that was beautiful!". So I'm sticking to that, and when I was 80, I said to myself that this is that beautiful age that my grandma mentioned. She was of small stature, poor and those kind of people live a long time. She had gray hair. Beautiful smiling eyes. Her eyes, shone, laughed. She radiated well-being and wisdom. She had no schooling. She was a housewife from the farm. She had natural intelligence and that's what gave her personality character. Grandma Malvina died at the age of 100, on 19th May 1971, and is buried in Slavicie Udolie in Bratislava. Up to the war, Grandma was an Orthodox Jewess. After the war, no longer.

The Braun family is from my mother's branch of the family. My grandparents were named Vilmos [in Slovak Viliam] Braun and Cecilia Braunova. My grandfather on my mother's side was born in the town of Dolna Lehota, in 1850. He owned a café in Nitra. The popular Braun Café was very well known in this city. The café was located in the center of Nitra, beside the then Theater of Andrej Bagar. Unfortunately it's been since town down. They were enlarging the town square, so they leveled it. I don't remember my grandfather, he died in Nitra in 1920. That one I never knew. My grandma, Cili [Cecilia], her I remember well. She and her husband had eleven children. I think that two of them died right after birth. What my grandmother's maiden name was, that I don't know. I only know that she was originally from Nitra. She was born in 1856 and died, in 1936, in her hometown of Nitra.

The most characteristic for the whole family was Vilmos Braun. I've even got a book, named Nevet a Nyitra - Usmievava Nitra [in Hungarian and Slovak: Smiling Nitra], that contains all the anecdotes about Vilmos Braun. There are a lot of them. They're anecdotes typical of small-town café life during peacetime [during the time of the First Czechoslovak Republic 5 - Editor's note], when people had no worries. They amused themselves by playing tricks on each other and were happy when they successfully pulled off some mischievous prank.

One of the anecdotes about the Brauns says that Grandma Cili always asked: "Mikor jöttel haza? When did you come home? "I was already home at one." She didn't believe him and said to herself: "I'll get the better of you." She lay down in bed crosswise. He'll have to wake her up when he comes home at night...! In the morning Grandma wakes up, and Vilmos is fast asleep beside her. Or there was this ad in Hungarian. At night a bed during the day a 'fotel'. That's this type of folding bed. And he wrote a letter to the factory. Please sirs, I'm a café owner, I work at night and sleep during the day. Do you also have something that's a 'fotel' at night, and a bed during the day? It's full of these stories. Vilmos had a beautiful watch. "Mr. Schlessinger, I'll give this watch to you." "But why?" "My only condition is that you've always got to tell me the time. When I ask you, when I won't have a watch. You'll tell me." Schlessinger knew that something was up. But he took the watch. Vilmos let him wait for two days, after all, he had a spare watch. The third day, at 1:00 a.m., his servant is banging on Schlessinger's window: "Mr. Braun wants to know what time it is.' So by then Schlessinger knew what the deal was. That's the Braun family.

Of Cecilia and Vilmos's children, Aladar now occurs to me. He died along with this whole family in Sobibor 6. His wife Sarika as well as the children, basically the whole family died. Aladar was an extremely interesting person. At home he at first began to raise rabbits. Then he rented out a spa - Ganovce, near Poprad, and recruited children from Budapest, and also from all of Slovakia, advertising it as being in the Tatras [High Tatras: mountain range in northern Slovakia. The highest peak is Gerlachovsky Peak (2,644 m) - Editor's note]. Children from Budapest arrived there, having been sent to the Tatras by their parents. But they never saw the Tatras. Ganovce was three kilometers from Poprad [Poprad: the biggest town in the foothills of the High Tatras, with a population of 54,098 - Editor's note]. But Aladar was so clever, that he knew how to deal with them and keep them there. In the end everyone was satisfied. I also used to go there together with my brother every summer.

Here's one interesting incident with Aladar, so you can get to know the Braun nature. There was a Mr. Pazmandy in Nitra, a well-known man. He was this "degenerate' member of the upper class, simply put, a little loopy. Once Pazmandy arrived in Ganovce with his coach, or car, I don't exactly know any more. He arrived with a fishing rod. When Aladar saw him, he said to himself: "Holy moly, how in the world will I get rid of him?!" and asked him: "Pazmandy, why are you here?" "Well, I've come to catch some fish." "And what's the fishing rod for?" "I've come to fish, haven't I?" "Mr. Pazmandy, here in Ganovce we catch fish in a completely different way.' "And how, Mr. Braun?" "Well, you need an alarm clock and an axe." "And how's that?" "You put the alarm clock on the shore, and when a fish comes to have a look what time it is, you hit it on the head." To this he replied: "Sir, you have insulted me!" He turned around and offended went home. That's the Braun nature.

I'd also mention the black sheep of the family. This was Eugen Braun, a musical clown. The way it sounds. A typical musical clown, with a little violin and lots of instruments. He used to perform in circuses in Belgrade, Budapest, Sofia - all over the Balkans. A big black sheep of the family. A clown. But he was hugely successful. The king of the southern Slavs, Petar II 7 even invited him to his court. What he did is that he arrived with a large violin, broke it, and took out of it a small violin. Otherwise he also had a cello. But he didn't want to carry it around any more, and so he gave it to me, and I then had to learn to play the cello, because of him. His clown nickname was Kvak [Quack]. Because he used to perform with a trained duck. The duck was trained so that he'd put it down beside him. He'd play and the duck would quack in time, when he wanted. How he did it, I have no idea, but he had huge success with that duck. Once a terrible thing happened. He sent the duck home, and Grandma Cili slaughtered it. That was a huge catastrophe. Now, I don't want to wrong her, whether she killed it on purpose or not. But a clown for a son didn't sit well with her.

I remember, this was already in the time of the Slovak State 8. At the time Eugen was living in Romania. He said that he'd like to come home, and Grandma wrote him don't come, as things are bad for Jews here. Despite that he came. He was home for three weeks and died. He died a natural death in the hospital. As if he'd felt that he'd die and needed to say goodbye to his family. That might have been in 1942, right when the transports were taking place. He might have been about 44 or 45 years old at the time.

Another of my mother's brothers was Artur. He lived in Bratislava, in the Manderlak [Manderlak or Manderla Tower: considered to be the first so- called skyscraper in Bratislava, and in Slovakia. It was built in 1935 according to the designs of Rudolf Manderla, after whom it is named. It has 11 floors and for a long time was the tallest residential building in Bratislava - Editor's note]. He worked as a clerk for some insurance company. Later, after the war, he lived in New Zealand. Before he died, he managed to return home. He died on the plane on the way back to New Zealand. It was as if both Artur and Eugen both felt their end drawing near, and came to say home to say goodbye. Artur's son was in the English army, and after the war [World War II] the moved to New Zealand.

My mother's oldest sister was Matilnéni, alias Matilda. Matilnéni had two husbands. Her first husband was Juraj Weiss. Her first son with this husband was Kliment. After the war he was hounded by the StB 9. He died tragically, as the StB came to his apartment in Cukrova Street in Bratislava. He didn't want them to arrest him, and so he jumped out of the fourth floor. He committed suicide. Matilda's second son, Ondrej, who we called Bandi, Weiss was a musician. He used to play in cafés. He died during the Holocaust, in the gas. He was one very merry boy. See, a typical Braun. He didn't have any children. The third son, Ludovit Klein, was already from my Aunt Matilda's second marriage. He lived in Munich. He died a natural death. He survived the war in Hungary. Later he emigrated in Lima, and then to Munich. Matilnéni died of cancer, already before the Holocaust, in Nitra.

The most tragic fate was that of Serena Braunova. Sczemcinéni [Hungarian: Aunt Sczemci]. She married a man by the name of Bela Szilagyi. Bela Szilagyi was a very respected Nitra lawyer during the times of a mayor named Mojto [Frantisek Mojto]. He died already before the war, in 1937. Serena was the richest of my mother's siblings. After her husband's death she owned fields and properties in the city and its surroundings. But later, riches cost her her life. Someone told her to sell her properties, that it would save her from deportation. But as soon as she sold them - for a symbolic price, of course, they immediately put her on a transport, with the comment 'return undesirable'. Serena and Bela had no children.

Lajos [Ludovit Braun] survived the Holocaust using Aryan papers in Liptovsky Hradok, as a journalist, under the name Ludovit Bran. He kept on writing, he even published some articles, mainly a Hungarian paper. I think the paper was named Reggel. In Nitra he had a stationery store by the name of Palas. He didn't start a family, he lived with his wife, Aranka. They didn't have any children. After the war he died of cancer. Aranka then lived in Nitra in a retirement home. She died of natural causes.

The next was Hugo. He later ran the Braun Café after his grandfather. He's also illustrated in that book, Usmevava Nitra. Of course there are also some anecdotes in about him. He was in hiding during the war, but I don't know where. He died after the Holocaust of natural causes. He married before the war, and had a son, Viliam. His nickname is Bubi. Bubi lives in Munich.

Rezso, Rudolf, they called Cigi, because he was like a gypsy, completely black [from Cigan, the Slovak word for Gypsy]. I've got this impression that Grandma Cili must have had him with some Gypsy [the interviewee said it as a joke - Editor's note]. He was an amazing guy! He was very intelligent. In fact, during the war he saved me. My family, the Simkos - that is, my grandma, brother, father, mother and I, were in a camp in Vyhne. Before Vyhne we were in the Zilina collection camp. Rezso was still free. He made us a fake baptism certificate. So that we'd been converted [to Christianity] before 1938. I'd never in my life seen a priest, and neither had my family. Anyways, those who'd had themselves converted before 1938 were supposed to go to the Vyhne camp 10. It was for those in mixed marriages and Jews who'd converted before 1938. And Rezso brought a piece of paper to Zilina, that my father had been converted in 1938, so they didn't send us to the gas in the Auschwitz concentration camp, but to Vyhne. Basically, he saved us. He himself didn't manage to save himself. They then caught him in the second batch 11 and in 1944 he died.

All the Brauns had a high school education, with a natural intelligence and capable of surviving and knowing how to get ahead in life. In a word a typical vital family... Unfortunately not all of them managed to survive the horrors of the war.

My father, Artur Simko, was born in Dolne Chlebany on 31st August 1892. He's the son of Malvina and Albert Simko. He studied in Budapest. That's also this little curiosity. Jews were usually faithful to the regime that was in power at the time. Back then it was Austro-Hungary. My father was somewhat of an exception, he didn't fit into the usual Jewish stereotype. He got into Slovak society, and was a pan-Slavist 12. Sometimes he even had problems because of it, as my grandma, his mother told me that once some people came to see her and said to her: "If you don't do something about that Artur of yours, if you don't rein him in, we'll have to put him in jail." Actually, he was a dissident even back than. A Slovak against Hungarians. That's really quite atypical among Jews. In 1922 my father Artur married my mother Irena, nee Braunova. How they met and where the marriage took place, that I don't know anything about.

My mother, Irena, is of course one of the daughters of Viliam and Cecilia Braun. She was born in 1897 in Nitra. They called her Csibi. No one knew her by any other name than Csibinéni. Csibe, which means chick, that's from Hungarian. Because she was this typical little chick, merry and chipper. My mother was amazing. Unfortunately she got cancer. Just the year before she died, we'd still been skating and skiing together. In 1953 she died suddenly in Zilina of cancer.

After their marriage, my father and mother moved to Topolcany. After Grandpa died, Grandma moved in with us, and became a matter-of-fact part of our family. At first my father made a living as a lawyer, but this profession didn't make him very much, as a barrister he want bankrupt. And mainly because others were charging fifty crowns an hour, and he charged ten. He was also an extremely fair person. Not very suited for the world as it was back then. Well, because he didn't succeed as a lawyer, he became a judge. They then transferred him in this job from place to place. When I was 3 years old we had to move from Topolcany to Nove Zamky. So as a three- year-old I moved to Nove Zamky. But after three years we again moved. This time to Nitra. They'd transferred my father there, and our entire family, including Grandma, had to move again. In Nitra my father worked as a judicial advisor. I don't remember much from Topolcany or Nove Zamky any more. But Nitra was my entire childhood. My mother liked to dress nicely and fashionably, and I've even got photos. My father was a judge and also dressed well.

In Nitra we had a four-room apartment. My parents had the bedroom, my grandmother and I shared a room. Another room was this fancy one, and one was a normal one. We had it very nicely furnished. Wooden furniture from the beginning of the 20th Century, leather armchairs, a dining table with chairs, a piano. They were these elegant things. I've got them to this day. We had an exceptionally large library. All this belonged to the standard our household was at. We also had a grand piano. My mother played the piano and, later so did I. I still play to this day. I can't read music, but I know how to play. Though I did take music lessons for about two years, I didn't learn much, because I hated the teacher. We had only a few things that were typically Jewish. A Chanukkah candelabra, that we definitely had. I don't know if there was a mezuzah [Mezuzah: a box for parchment that's fastened on the right side of gates and doors in Jewish households - Editor's note] on the door. We only used the candelabra during Chanukkah [Chanukkah - the Festival of Lights, also commemorates the rebellion of the Maccabees and the re-consecration of the Temple in Jerusalem - Editor's note]. Mother would play the piano and we'd sing. Though we weren't Orthodox, we cooked kosher 3. At least Grandma tried to keep it up. There'd always be barches, shoulet and other Jewish foods. On Friday we roasted a goose. First would come liver with cracklings, then on Saturday the drumsticks and on Sunday we'd have the breasts. This is exactly the way it went every week. At home we observed virtually all the holidays. There was seder [Seder: a term expressing a home service and a requisite ritual on the first night of the Passover holiday - Editor's note], Pesach [Pesach or Passover: commemorates the Israelites leaving Egyptian captivity, and is characterized by many regulations and customs. The main is the prohibition on eating anything leavened - Editor's note]. For Sukkot [Sukkot: the Festival of Tents. A singularly festive atmosphere dominates during the entire week that this holiday takes place, where the most important things is being in a sukkah - Editor's note]. My favorite was Pesach, and I also remember seder. So, for example, my grandfather kept his café open both on Friday and Saturday [The Sabbath: during the Sabbath, 39 main work activities are forbidden, from which the prohibition if others stems. Among the forbidden activities is for example "the manipulation of money" - Editor's note]. I've got this impression that he was also Neolog. For sure they weren't Orthodox, when he had his café open on Saturday, and accepted money. Not only the Jewish population visited the café. The gentry also visited it, small-town bon vivants.

Growing up">Growing up

I spent practically my entire childhood in Nitra. Very often we'd go to Zobor [Zobor: a hill by the city of Nitra (height above sea level 588 m), in the Tribec mountain range - Editor's note], both with friends and with my family. I know every corner of it there. I spent all my free time there. In the summer we'd go biking there, in the winter skiing. I always liked sports. I spent a lot of my free time doing sporting activities. At home we had a ping-pong table in the courtyard. My brother and I would often play table tennis. In those days there were two places to swim in Nitra, so we used to go swimming.

When I was 13 I had a bar mitzvah [Bar mitzvah: "son of the commandments", a Jewish boy that has reached the age of 13. A ceremony in which a boy is proclaimed to be bar mitzvah; from this time onwards he must obey all commandments prescribed by the Torah - Editor's note]. I know that I had to study with a cantor. I wasn't very good at singing, that was very bad, but I suffered through it and then some children that my parents had invited to our place came for the party. I don't think that I got a gift as such. I had only the party. My brother also had a bar mitzvah. Both of us had it in the Neolog synagogue in Nitra with Rabbi Schweiger.

My father was a judge. We didn't go hungry, but neither were we rich. I know that my father's monthly salary was 1200 crowns [in 1929, it was decreed by law that one Czechoslovak crown (Kc) was equal in value to 44.58 mg of gold - Editor's note]. That was a lot, but not again that huge an amount. The only one in the family back then to have a car was Serena Szilagyi. We also had one permanent household helper, besides the one that took care of us children. She took care of the household, cooked and did the shopping. She lived with us. I also know that she used to get 20 crowns a month.

Aunt Serena once paid for our vacation in Yugoslavia. That I remember, that she took my mother, brother plus one lady who took care of us children on vacation. We had this woman in our household that took care of us. We were in Crikvenica, by the sea. At that time I was about 7, my brother 3 years younger. I've got the feeling that Aunt Szilagyi also helped us financially. My mother was this entertaining type. I remember that when we were in Yugoslavia, below deck there was a piano, she was playing the piano and having fun, and I started crying. She was very disappointed that she couldn't play the piano. She felt good when she played. They were dancing there and I began crying and then she had to take me and leave. My mother was this entertaining type of person. She always liked to have fun, she and my father would also go to New Year's parties and I'd always wait to see what they'd bring me, what sort of balloons and confetti and things like that.

I've talked about my parents and grandparents, and we didn't get to my brother yet. Well, I wasn't a good student. My brother Ivan was always getting top marks. A much better student than I. He was very talented, and wanted to be a doctor, he was a great kid. He was born in 1927 and in 1944 he died. He was only 17 at the time. He was still this child that was growing up. This is what happened to him. You see, he was always very bold. We didn't look like Jews. He was hiding out in Nitra on Zobor and someone gave him away. Then he was in the Sered work camp 14 and before the deportations he hid in a pile of sawdust. But they found him, and then, when they were transporting them in a train to one of the concentration camps, he was apparently sawing his way out of one of the wagons. He wanted to jump out of the wagon while they were still transporting them. He tried to save his own life right up to the last moment. Unfortunately he didn't manage to. After that I didn't hear anything more about my brother.

As I've mentioned, my father was already a pan-Slavist during the time of Austro-Hungary. Then after the front, after World War I, also atypical for a Jew in Topolcany, in Koruna, he founded the Slovak National Council [Slovak National Council: the name of several high-level organs of various types during the history of Slovakia. See also 15 - Editor's note]. Koruna was the most elegant place there, a café. There were lots of Jews and Hungarians in high functions in Hungary, who were saying goodbye to Austro-Hungary and were still singing the Hungarian anthem. In the "next room over" my father was founding the Slovak National Council. My father's entire tendency was pro-Slovak, I'd say. For example, when during the war they wanted us to save ourselves from the Holocaust in Hungary, my father was against it. That was one line. The second line was social democracy [Czechoslovak Socially Democratic Labor Party - Editor's note]. He was on good terms with the minister of justice, Deder 16. My father was probably the only leftist judge in the region. It wasn't usual for judges. They were all national socialists, in short they were in the "butcher parties", they weren't in leftist parties. My father was this solo player, this black sheep. During the First Republic the Social Democrats were very active. I know that we used to go to the Social Democrats' Labor House. It was called the Labor Physical Education Union. The on the basis of this I became a shomer [a member of the Hashomer Hatzair movement. See also 17 - Editor's note]. A shomer was the closest thing to those leftists.

During the Slovak National Uprising 18 my father represented to city of Nitra at the unification congress of the Social Democrats and the Communists. That was the line, completely clear-cut, that my father took. My mother was apolitical. She couldn't care less one way or the other. She had completely different interests. And this Czechoslovak patriotism of our father's was also passed on to my brother and me. I remember composing poems about Stefanik 19. And even today, I can still recite that poem that I wrote as a schoolboy on October 28th [the anniversary of the creation of the First Czechoslovak Republic - Editor's note]. I pasted tricolors all over my chair, and recited on that chair. I still have that chair. That Czechoslovak patriotism was very strong in our family.

My father was so respected that people tried not to express any anti-Jewish comments or indications in front of him. They had to try hard. My father was the first to begin with the People's Courts 20 after World War II. It was this satisfaction for him. Nitra was the first district in the republic and my father was the first judge who began trials with Fascists and Guardists 21. For example the Guardist Gombarcik, he convicted him and I even saw his execution. He was a person who had regular murders on his conscience. Then, when the National Court ended with big trials like Tiso 22 and Mach 23, my father became the chairman of the National Court in Bratislava. He judged people like Tido Jozef Gaspar 24 and Karmasin 25, the local German boss. He also judged Wisliceny 26 - Eichmann's advisor in Slovakia!

Despite the fact that we had never hidden our Jewish origins, by our name and the way we looked people mostly didn't recognize it. In Nitra our whole family also attended synagogue, yet we didn't belong to that part of the population against whom others would have some sort of objections to. Somehow they considered our family to be good Slovaks and one of them. So in the pre-war period we never felt any anti-Semitism. We also had friends and acquaintances from mixed society, both Jews and non-Jews. So it was actually this kind of assimilation, in the good sense of the word. Certain religious customs were preserved, the Jewish identity remained. But it never came across as repellent for the surrounding population. So they accepted our family without any problems. I can say that this time was without any expressions of anti-Semitism whatsoever. The breaking point didn't come until later, at school.

The principal of the people's school 27 was Feher. An exceptionally intelligent man, who kept the school at a very high standard. Unfortunately that school building is also a sad symbol for me, because Jews were concentrated in this school in Parovce before transports from in and around Nitra. From there and the through the train station began the road to the gas. So that school actually has two faces for me. One in the fact that I attended it and had very good adventures and experiences. A few years later it was a collection point for Jews.

The first time I traveled by train it was under these peculiar circumstances. It was in people's school. President Masaryk 28 was passing through Zbehy, probably to Topolcany [Kastiel in Topolcany was the summer home of president Tomas Garrigue Masaryk - Editor's note]. Principal Feher took our class to Zbehy by train. At the trains station in Zbehy we were waving to Masaryk, and at the time Bechyne [Bechyne, Rudolf (1881 - 1948): Czech journalist and publicist, Czechoslovak socially democratic politician - Editor's note] was the minister of transport, and we were waving to him as well. It was this agitprop trip. Nitra wasn't on the main railway track. Zbehy were a railway nodal point and so we went to greet Masaryk from Nitra to Zbehy. That was my first train experience. amplified by Masaryk in the train that we were waving at. In my days people's school had five grades. I did four of them, and from fourth grade of people's school I went into high school. The building of the high school was multi- story with a large courtyard.

Before the war the Nitra Jewish community might have had several thousand people [official sources state that in the period before World War II, the Jewish community in Nita was composed of 4,363 people. According to many contemporaries of the time, the number of Jewish inhabitants in the city was higher - Editor's note]. Nitra Jews were mostly concentrated in the city quarter of Parovce, which was the former ghetto. Here there was also the famous Nitra yeshiva [The Nitra yeshiva led by a rabbi named Michael Dov Weissmandl and students that had survived the Holocaust moved in 1946 to the USA, where it exists to this day under the name Yeshiva of Nitra Rabbinical College - Editor's note]. Basically it was poor people living in Parovce. The higher and middle class lived in the center of town. Parovce was mainly very neglected old buildings, the old ghetto. There was also a mikveh [ritual bath - Editor's note] in Nitra. But we didn't go there. I don't even know where exactly it was.

When I reminisce about school days, I can't say much about high school. It doesn't have so much to do with school subjects as that at that time the nationalists were beginning to show their teeth. Those were the main experiences from high school. There were about six Jews in our class, and already there you could feel this certain, you couldn't yet call it anti- Semitism, but this certain tension. Anti-Semitism didn't rear its head until one Sudeten German 29 began teaching us, in 'tercie' [third year], I think. He came to teach Slovak, but he was a German. He was explicitly against us. He asked me: "What do you speak at home?" I said: "Slovak". "You don't speak Slovak, you definitely speak Hungarian!" and he began whacking me over the head with a newspaper. It was already obvious.

But it was in 'kvinta' [fifth year] that the main turning point came. That was in 1939. When the Slovak State already existed. Back then the following happened. We were six Jews in the class, two girls and four boys. In the morning we came to class, and written on the blackboard was the title: Jews! Then followed a long litany of all that we'd caused the Slovak nation and the conclusion "and thus we've designated the following places for you." Originally we'd each been sitting somewhere else, and suddenly they designated that we all sit together. Mendlik, our homeroom teacher, arrived. He was a Czech, and when he saw what was on the blackboard, he became extremely upset. He went to see the principal. He told him that he'd no longer be the home room teach for that class. He protested against it. Most of our high school professors were Czechs. This Mendlik taught us geography. So that's more or less how it started with that school in 1939.

During the war">During the war

I ended school in 'kvinta', in 1939. I was still allowed to attend school for one more year. I could have done 'sexta' [sixth year] but I decided for hakhsharah 30. So I went to hakhsharah, intending to aliyah to the Palestine. The hakhsharah was in the town of Radvan near Banska Bystrica [the town of Radvan was annexed by the city of Banska Bystrica and became one of its city wards - Editor's note]. I was there for one year, and absolved many jobs there. Since then I'm very good at making shoes. So I was a shoemaker. Before that I studied to be a bookbinder, so I also know how to bind books. By the way, later, in the Vyhne camp, I worked in a bagmaking workshop. There we sewed wallets and all sorts of things. I finally graduated from hakhsharah, but I didn't go to the Palestine. At the time it wasn't that organized yet and I myself decided not to go anywhere. Though I was prepared, I was supposed to first go to Denmark. I've got this large crate that was supposed to serve as a suitcase. I've still got it stored away in the cellar. In the end nothing came of it. So I stayed in Slovakia. The first guardian angel saved me when they came for me to our apartment in Nitra in 1942. Back then the non-family transports were going. It was the very first one. So they came to Seminarska Street, where we lived, for me as well. But luckily I was in Jur [Svaty Jur] at the time. We were digging a canal on the Sur River. So my father told the person that had come for me: "Otto Simko isn't here. He's working in Jur." And in this way I actually avoided deportation. That was the first guardian angel.

Once the Gestapo and the Guardists burst into Jur. It was nighttime and we were all sleeping in barracks. They came with the words: "Schweine! Hunde! Ausstehen!" [in German: Swine! Dogs! Get up!]. It was at night, and we got up. They had a list, and took boys away to the transport. At the time I wasn't on their list. But it was a sign for me that I couldn't stay in Jur any more. So I left there and returned back home, to Nitra. By then I wasn't on the list there anymore, so this is how I got through that first danger of the transports. But then, there was this thing, that they took my father to jail, to Ilava! Not as a Jew, but as a social democrat! As a political prisoner to Ilava. The transported my mother, brother and me to a collection camp in Zilina, intending to send us to Auschwitz or to one of the other German concentration camps. But they transferred my father from Ilava, to Zilina as well. That was a horrible meeting! He didn't know that we were there. And when he saw us there, that was very moving both for him and for us. For two months I was in Zilina with my entire family. Then my mother's brother, Rezso, brought a fake baptism certificate. In it, it stood that my father had been converted before 1938, and on the basis of that our entire family went to the Vyhne camp. We were actually the first transport that went through that gate not into cattle cars, but into passenger trains, which then took us to Bzenice, which is the station before Vyhne. Vyhne doesn't have its own station. From there they took us on buses to the Vyhne labor camp. In Vyhne I worked in a bagmaking workshop, where I learned to make wallets, briefcases and similar things.

An interesting thing was when we came from the collection camp, from Zilina, to the Vyhne labor camp. The head of the Jewish camp had us line up, and said in German: "You were all converted before 1938." To this one voice: "Not me, not me!" Everyone stood in shock, wondering who was shouting that. It was a proletarian from Bratislava, Willy Kohn. A notorious Bratislava character. He also got into the Vyhne camp, but not because he'd been converted, but because he had an Aryan wife. Because they were also sending people from mixed marriages there. "I got Aryan wife! I got Aryan wife!" You see, Willy didn't speak Slovak well. He was a Presporker [Prespork, or Pressburg - the German name for Bratislava - Editor's note] and didn't speak Slovak. To that was this first funny incident, gallows humor.

Vyhne was known for having a boss, Gindl, who had this specialty, when someone did something, he got 25 on the whipping horse. He had a whipping horse set up there. A certain Guardist named Ondra used to give out 25 blows. He had this little boat and we called him the little brigadier. But Gindl was then let go, and Leitner arrived. He was a soldier, and he was much more decent. After his arrival the conditions in the camp got a bit better. We were in the Vyhne labor camp for ten months. Then my father got a departmental exception. Back then the minister of justice was a certain Fritz [Dr. Gejza Fritz]. He arranged for him to be employed in Trstena. He was responsible for the Grundbuch [in German: land register - Editor's note]. Polish towns that had fallen under the Slovak State needed to arrange some things in the land registry, and they put him there because of that. We were very glad to be able to leave.

But here's the way it was. Back then the transports weren't running anymore. It was this in-between time. When the transports had ended, and the next ones hadn't started yet. Those who were out, were afraid that they'd take them to Sered, Novaky or to Vyhne, but those who were already in a camp, they were content, because the transports were no longer running. But that Damocles' sword [metaphorically speaking, a symbol of ever-present danger - Editor's note] was still hanging over us. So in that sense it was good that we could leave that camp early. Otherwise, I've got this very interesting document from that camp. I think it's the only one, because labor camps didn't issue documents. The Jewish camp leadership, namely Mr. Wildmann, issued it to me. I had asked him for confirmation that I'd been in that camp. The confirmation sounds typically thought through in a Jewish fashion: "According to legal regulations. We cannot issue you a report regarding your employment in our Jewish labor camp, although during your stay from 18th October1942 to 31st August 1943 you proved very satisfactory in our bagmaking workshop." They gave me a confirmation that says that they can't issue me a confirmation, although you from, to... in a word, I loved that idea. So I'm the only one to have a confirmation from that camp.

From Vyhne I went home, to Nitra. But the times were uncertain. I decided to get a job using so-called Aryan papers. I had a fake birth certificate, on which I didn't even have to change my name. With these papers I got a job as a bookbinder at the Hlavis Company in Liptovsky Mikulas. I went there alone, without my parents and that's where I was when the uprising 17 came along. So I immediately volunteered for the uprising and was a member of the 9th Liptov Partisan Division, in the Liptov Mountains. One thing has remained in my memory above all. There were five Jews in our division. We also slept in one tent, and everyone knew that we were Jews. We felt great during all the missions, as we felt this satisfaction, that now we had rifles in hand. We were no longer persecuted. Now we were equal. In short it was this feeling of amazing rebirth of your own person and also self-confidence.

The most powerful feeling was when one of my Jewish friends, Gabi Eichler, now he's in Israel and is named Gabi Oren, who was the boldest of us all. He was in the town of Vitalisovce at the time. The rest of us were in Zdiarska Dolina [the Zdiar Valley], in a cabin. In Vitalisovce he captured a German officer, and brought him to us in the cabin in Zdiarska Dolina. After a detailed interrogation it was ascertained that he was a guard from Dachau 31, a member of the SS. The result couldn't be anything other than execution. As partisans we couldn't take prisoners along with us. Execution as decided on, and the political commissar, Galica, picked two Jewish boys, me and another one, for the execution. Galica went with us as well. We went with that German up above the cabin, a little ways off, and there we told him to get undressed. We still needed his uniform. I even tried to explain to him in German why he had to die. He reacted: "I know what's going to happen to me. I'm still loyal to Hitler. I don't regret anything. Not even from the concentration camp, what I've done, with Jews. That was my belief, that it's right." In short, he felt to be a member of the SS up to the last moment. He didn't want to regret anything. Of course, for me it was then easier, and even that shot came out easier. I'd never shot anyone from such a close distance before. I shot a person who really did deserve it, when you think about it. Well, and later I almost paid the price for that execution.

Later our partisan division, at the Zdiar cabin, was scattered by the Germans and we had to retreat across the hills to Rohac. One of the Jewish boys, Janko Pressburger, was wounded. Now he lives in the town of Ber Sheva, in Israel. Two of us carried him through the mountains. We lost our unit. We were then hiding out in Pribilina, and I went to Liptovsky Mikulas dressed as a civilian. I knew that the director of the hospital there, Droppa, hid partisans and Jews by pretending that they were patients. My task was to get our wounded friend into the hospital there. Well, in Liptovsky Mikulas I was caught by a Guardist by the name of Kruzliak. He checked my ID, but my papers weren't in order. He began asking questions, who I was, what I was. I had to pull down my pants in front of him. When he saw that I was circumcised, they threw me in jail right away. I was locked up in the local jail. When in the meantime the Germans arrived in Zdiarska Dolina, they exhumed that executed German. In the jail they were investigating what had actually happened, who had done it. Someone gave away the fact that I'd been in that partisan division that had executed him. So they investigated me in connection with the execution. I of course knew that if it came out, I'd be dead. I denied ever having been there. That I'd never even been a partisan and didn't know about it and so on. The beat me a lot, and wanted to get it out of me by force. But at this time my German helped me a lot. One SS soldier said to my interrogator, who was called Barnabas Magat: "I'm not sure about that little guy." By the little guy he of course meant me. They didn't know that I understood German. His doubts about my guilt buoyed me and despite a heavy beating I kept denying it.

In jail it was scabies that helped save me, when I think about it. Because I got scabies, and when the Red Cross arrived, they decided that I have to go to the hospital for treatment. Two militiamen led me at bayonet-point to the hospital for treatment. I told the nurse, when she wanted to take my clothes: "Leave my clothes here. I want to escape. And please, prolong the treatment for as long as possible." That was in December of 1944. So the militiamen waited for me in front of the washroom, and I opened the window and hightailed it away from the hospital. Then I got to Nitra and hid out there in the Mr. Truska's cellar. The way it was, was that I went to see one acquaintance that knew that my father had been a social democrat before. He sent me to another place, and from there they again sent me on. Until finally that Truska took me in. He had a bunker in the cellar, and there were about ten Jews there. All Orthodox Jews. I arrived there, everyone there had a beard, and the first thing they asked me was what was up with the rabbi. But I didn't know what was up with the rabbi.

My father was also in the mountains from the start of the uprising. My mother and grandma were in hiding in Nitra. My brother was also in Nitra in the beginning, but they then took him away. My mother and grandma were saved. They were hidden in the same place. I knew where they were hiding out. I knew that they were alive. We didn't know about my father, just like we didn't know about my brother's further fate. So liberation was actually this bittersweet affair. My father returned. But we were waiting for my brother. That was the worst disappointment.

Post-war">Post-war

Luckily we were able to return to our old apartment. We discovered that the Germans had had a casino in our apartment. The furniture was there, but the neighbors had looted everything else. But the apartment was there, and that was enough for us. We had someplace to come back to. Then also many of those that were returning lived with us, as we were the only ones who had at least some sort of haven. We had enough to be able to live. As soon as we returned to the apartment, I went down to look in the cellar. There were about fifteen people hiding there, because just then they were bombing the city. I was an excellent shelter from the bombing. Well, they were completely horrified when they saw me, because many of them had the things that had been taken from our place. But back then I didn't care about things. I know very well that they were very horrified that I'd returned.

But basically no one took an openly negative stance towards us. My father's position in Nitra was such that no one dared to in some way show some sort of hate, or something similar. Right away he was a people's judge in Nitra. When the people's court began to hold sessions, they didn't want to start anything with us. We also weren't out for revenge. What was important to us was for my brother to return. But that didn't happen. So that's how we survived the war. I had to graduate from high school by taking an accelerated program in Bratislava. After the front I moved to Bratislava. I didn't have anything in common with Nitra anymore. My father and mother stayed in Nitra along with Grandma. Only I was in Bratislava, studying. My father became the chairman of the Regional Court in Zilina. So my parents moved from Nitra to Zilina. In time my father became the chairman of the Regional Court in Bratislava. in 1953 my mother died of cancer, and is buried in Zilina at the Jewish cemetery. She had a proper Jewish funeral.

The Slansky trials 32 didn't affect my father in any special fashion. But something worse affected him. The justice minister was one very well known Jew, by the name of Reis. He was Gottwald's 33 good friend, a Communist. My father was the chairman of the Regional Court in Zilina, and this Reis stripped him of his position of chairman and designated a different person, a worker cadre, who started working there as the chairman of the Regional Court. Back then it wounded my father very much.

After arriving in Bratislava I finished high school by taking an accelerated program, and registered at Comenius University in Bratislava, at the Faculty of Law. So I was a law student. From 1945 to 1949. I got a break, because as a partisan I was credited with one year, or two semesters. So I studied law for only four years. Otherwise, studying law consisted of going to lectures. Some went, some didn't, you just had to pass the exams. I rented a place with two other classmates. Well, and then I finished my studies. Then I got a job at the Commission of Social Affairs. Later, already as a doctor of law, in the legal department. So I was there, but later I then led the education division at the Labor Commission. That lasted until the 'Slanskiade' [the Slansky affair].

Well, then there was that sort of intermezzo, that the Slanskiade had arrived. Suddenly I was working as a lathe operator in Martin. That was in the year 1951. Then I was a teacher in a home for apprentices, as they needed me there. Later I also worked as a 'labcor', or labor correspondent. As a worker I wrote various contributions for Prace 34. As a labcor they sent me for schooling, the fact that I was just by the way already a doctor of law didn't trouble them. But as a labcor, pretty please, I did well and they accepted me onto the staff of the daily paper Smena 35. In 1954 I started working in the offices of Smena in Bratislava. At first I worked in the labor department, then later mainly in the foreign department. I didn't have anything to do with law anymore. Law didn't come in handy until they threw me off the staff of the paper, after Party screenings. In 1971, a couple of years after the arrival of the "brotherly armies" 36, I was thrown off the staff.

Finally I got a job as a company lawyer in one construction company in Bratislava. It was named Staving. Here it finally came in handy that I had studied law. I was a company lawyer, I used to go to meetings. I represented the company against employees. But it always ended well, because I always came to an agreement with the employee. He either withdrew his claim, or we came to some other agreement. I actually worked in Staving up until retirement. I was about 60 when I began working and retired. In retirement I again began writing for newspapers. After the war I never met up with anti-Semitism again. I think that in this respect I've got good experiences, I never had problems of this type.

Before the war I was a Neolog, a normal thing. After liberation, very many Jews, including me, saw a certain solution in leftism, Communism. So I don't have a relationship to Judaism through religion. Which is typical for people of my type, a common fate, past. All this brought me to Judaism, in that now I'm quite active in the B'nai Brith and Hidden Child organizations. So there I found myself. I entered the Jewish religious community in Bratislava about two years ago [i.e. in 2004 - Editor's note]. Even before that I participated in all events, but didn't formally join the community. But then I felt a summons, that I must fulfill this formality as well. Even though with me it has nothing to do with religion.

I'll mention my personal life after the Holocaust only very briefly. Back in those days there used to be company vacations to Bulgaria. From the Labor Commission I also want on vacation to Bulgaria. There I met my wife. She was a medical lab technician in the Tatras, in a sanatorium. For a long time nothing happened, but then it ended up with us getting married. She was named Matilda Podobnikova. She was from the Gemer [region], from a little village named Lubovnik. She was from a family with many children, there were six or seven of them. Her first name was officially Matilda, but everyone called her Mata. They then combined it with the famous Mata Hari [real name: Zelle, Margaretha Geertruida (1876 - 1917): a notorious dancer and courtesan. During World War I she was convicted of espionage and executed - Editor's note] and everyone called her Harina, Harnika or Hari. She wasn't Jewish. No one in her entire family was Jewish. Despite my origins, there wasn't even a pinch, not even a hint of some verbal slip, that they objected to my being a Jew! That was something amazing, as far as their relationship to Jews went. I really did find a family where it played absolutely no role.

Matilda and I were married in 1954 in Bratislava. Just at city hall. She worked in the Tatras, even when we were married. I worked for the paper in Bratislava. Then Matilda came to live in Bratislava. At first we lived in hotels, we didn't get an apartment until later. In the meantime my father and grandma moved here. They rented a place, finally they came to an agreement with the owner, and bought the apartment from him. My wife and I lived there with our little daughter who'd been born in the meantime, with my father and my grandmother. My wife died in 1996. She was five years older than me.

My wife and I had one daughter. She was born exactly two years after our wedding in 1956, and we named her Dasa. Dasa wasn't brought up in the spirit of Jewish traditions. She knows who her father is, and what fate befell his entire family. My wife and I didn't observe any Jewish customs. We had a normal household. I continued to be inclined towards Judaism, but only alone. I didn't lead my daughter to it.

My grandma died at the age of 100. That was in 1971, and that was a period when she couldn't have a Jewish funeral, and is buried in Slavicie Udolie. My grandmother, who would have deserved it the most, didn't have a Jewish wedding. My father died in 1976, also here in Bratislava. He also had a civil funeral, and his ashes are scattered over the scattering meadow of the crematorium in Bratislava.

Because I'd been thrown off the staff of Smena, they didn't want to accept my daughter into university. She wanted to be a pharmacist. So at first she went to Prague, into a so-called zeroth year. Then they just barely accepted her into mechanical engineering, but she was there only a half semester. They then accepted her to the Faculty of Chemistry, where she was for about six semesters, but she said that she wouldn't work. so they finally gave her Russian and Bulgarian at university. There she even completed a doctorate and worked on Russian-Slovak and Bulgarian-Slovak dictionaries at the Language Sciences Institute. Currently she's working with schola ludus [schola ludus: a civic society whose main goal is the support and systematic development of lifelong, informal education, mainly in the sphere of natural sciences, the support of scholastic education in the sphere of general scientific and technical literacy - Editor's note], that's this one organization where they educate children in physics and chemistry.

Her husband is the actor Petr Simun from the Astorka Theater. Recently I attended one amazing performance, Eve of Retirement. It's a symphony of acting, playing in it were Kronerova, Simun and Furkova. Though there were only three actors on stage, but it was worth it! It's all on a Jewish theme. The play is very successful. My daughter has two children. My grandson is named Palko [Pavol] and my granddaughter Barborka [Barbora]. We see each other almost every day. They come here, then I go see them. In short, as if we lived together.

In retirement I make use of my free time and enjoy life. Four times a week I go swimming, which is a good thing. I inherited these sports activities of mine from my mother. She also had an all-around talent for sports. Until recently I also used to go skating. Of course, I also devote myself to cultural events. I have enough time, so I try to use it to the fullest. For suffering during the Holocaust, I get compensation monthly, and also something from the Claims Conference. But I've got to say, that given my modest lifestyle, I don't have these types of problems.

Glossary">Glossary

Vladimir Tarskiy is a short man. He is sharp, chatty and cheerful. He lives in a two-bedroom apartment in Konkovo, a suburb of Moscow. His wife Anna died in 2003. Vladimir is a hospitable and friendly host. His apartment is furnished with furniture from the early 1960s. He has many books on technical subjects and fiction. He was willing to give us an interview and he fondly told us the story of his family.

My family background

Growing up

During the war

After the war

Glossary

My family background

Unfortunately, I know very little about the relatives of my father Leonid Tarskiy, or Emmanuel Sokolovskiy, which was his real name. My father was actively involved in the revolutionary communist movement. Leonid Tarskiy was his pseudonym. His documents indicating this name were issued to him at the time, when the Communist Party was in the underground and was persecuted by the tsarist authorities. In the early 1920s this became his name for the rest of his life, and he was called that at home and at work, and it was given in his documents.

My parents weren’t officially married, and my father lived separately from us. He left Moscow for the Far East and later moved to Voronezh [about 450 km south of Moscow]. My father came from the family of the Sokolovskiys. All I know about his father is that his name was Lev Sokolovskiy and that he lived in the town of Nikolaev [about 400 km south of Kiev]. His children were also born there. When they grew up, they got involved in revolutionary activities and left their home. I don’t know anything about my paternal grandmother whatsoever.

My father had an older brother and two sisters. His brother Ilia Sokolovskiy was born in Nikolaev in the 1880s. He became a journalist and wrote popular articles for Odessa newspapers under the pseudonym of Sedoy. My father’s older sister Alexandra was born in the 1870s. She was actively involved in underground revolutionary activities. She became Trotsky’s 1 wife in the 1890s. According to my mother, my father didn’t speak well of Trotsky. Probably the reason was that he left his sister with two children. Also, the shadow of Trotsky probably fell on him as well as his brother Ilia and his sister Alexandra who all perished in the Gulag 2 during the period of Stalin’s arrests [the so-called Great Terror] 3. They were blamed of relations with Trotsky, who was in disgrace, and sent to the Gulag.

Recently my relatives in Israel came across a magazine in which they published the memories of a former prisoner of the Gulag in Russian. She witnessed how Sedoy perished. He was exhausted and weak, and his convoy stabbed him with their bayonets. During the Great Patriotic War 4 Stalin issued an order for all prisoners to be taken away from German occupation to the East. They were exhausted and fell dying, and their convoy finished them with bayonets. Regretfully, I don’t know anything about my father’s sister Maria.

My father also got involved in revolutionary activities when he was young. As I mentioned before, Tarskiy was his pseudonym and later it became his surname, as well as mine. My father’s older brother Ilia provided money for my father to finish a Humanitarian Faculty in Switzerland. At the age of 22 he was elected a member of the Central Committee of the Communist Party of Ukraine at the 1st and 2nd Congresses of the Communist Party of the Bolsheviks of Ukraine and the Central Committee sent him to Odessa 5 [about 450 km south of Kiev] to organize the Bolshevik underground to struggle against Denikin 6. My father became a Bolshevik journalist. He supervised the ‘Odesskiy communist’ newspaper publications. Later my father was chief editor of the ‘Knigonosha’, a popular magazine in Odessa in the 1920s.

I know more about my mother’s relatives. Her paternal grandfather Reb Boruch der Magid Roshal lived in the town of Shklov. [Editor’s note: Names like Reb Boruch der Magid Roshal were typical Jewish names in the 19th century. There was a common belief that if the angel of death would come for Boruch, he would not find him, but Magid and vice versa. The name was believed to guard a person from troubles.] I don’t know when my great-grandfather was born, but he died in 1890. I read about him in the biography of my uncle Victor, an amazing and extraordinary person. He wrote his autobiography in 1904. I read that in his childhood he was under the influence of his grandfather, ‘a preacher by profession, a man with patriarchal appearance, deeply religious and with an inexhaustible sense of humor’.

I don’t know anything about his wife, my great-grandmother, unfortunately. The parents of my grandmother were Gersh and Nehama, nee Vermel, Tseitlin. They must have come from Shklov as well. This is all I know about them. According to the family legend, my mother’s father changed his surname to Rabinovich to avoid mobilization to the army. This was the surname of some childless relatives who adopted him fictitiously [at that time the only sons in families were not subject to military service]. My grandfather’s first name was Honon Yankel. He was a quiet man. He read a lot and helped his wife who owned a store. He often went on business trips. When he was at home, he worked in the store, always hiding his books under the counter from his enraged wife. He was born in Shklov in 1850 and died in Odessa in 1907. He was buried in the Jewish cemetery. His wife, Maria Rabinovich, nee Tseitlina, owned a store in Odessa. She was a very busy woman and had to take care of her family. My grandmother was born in 1857 and died in Moscow in 1932. She was cremated and buried in Donskoy cemetery. Later all the deceased of the Rabinovich clan were buried there.

My mother’s parents had twelve children. The older children were born in Shklov. After my grandfather died in 1907, the family moved to Odessa. All children finished grammar school and were educated and intelligent people. My mother Yeva Lyulkina, nee Rabinovich, was the last child in the family. Her Jewish name was Hava. She was born in 1899. My grandmother owned a big store of household goods, but her children made a different choice in their life. All the older children got involved in revolutionary activities, traveled a lot and were taken to prisons. All of their friends and comrades found shelter in the house. The younger children, Rosa [Jewish name Rachil], Sophia [Jewish name Sarrah] and my mother Yeva were supposed to take care of their older sister and brothers and their comrades, when they were behind bars. The younger children were called Sonechka, Rosochka and Yevochka in the family. They sent or delivered parcels to their brothers and sisters and their comrades in jails.

My grandmother often went on business trips. While she was away, the younger children packed goods from her store and took some cash keeping it a secret from her. My mother’s brother Victor was born in 1882. He finished a Realschule 7 in Odessa and began to work as a propagandist of the committee of social democrats. He was arrested and put in Odessa prison. He took part in a hunger strike, was taken to jail in Voronezh and exiled to eastern Siberia. He participated in a riot in a transit prison and was sentenced to 20 years of forced labor in a camp. In January 1905 Victor escaped through a mine to Paris where he became a professional revolutionary. His life was like an adventure story. Several times he traveled to Russia illegally, was arrested but escaped again. He lived in London, Argentina, Australia and Africa. After [the Russian Revolution of] 1917 8 he returned to Russia through Japan. On his way back to Russia he managed to force Chinese officials to sign a protocol of reassignment of the Chinese Eastern Railroad to Russia. [Editor’s note: the railroad in North Eastern China, from Manchuria station through Kharbin to the Far East and Port Arthur, built by Russia in 1987-1903. Under the Russian-Chinese Treaty of 1924 it was recognized as a commercial enterprise to be managed jointly by China and Russia].

Although he didn’t have a higher education, Victor spoke several European languages. During the Soviet rule he was assistant Vice-President of the Academy of Sciences for the publication of the Big Soviet Encyclopedia. Later he worked as a diplomat in Latin America and China. Mayakovsky 9 was his friend. He accompanied the poet on his trip to Mexico. I remember him to be a merry and kind person telling lots of jokes. He was just called Vitka in the family. He died in 1934.

My mother’s brother Philip, called Fishka in the family, was not so accessible. He was born in 1885. He was a trade representative in the Soviet Embassy in London, traveled to Moscow and stayed in a suite in the Metropol Hotel. Later he was deputy minister of foreign trade and deputy minister of forestry. He vanished in the Gulag camps in 1937.

My mother’s sister Cipora, born around 1880, was a professional revolutionary. The tsarist police exiled her to the town of Ust-Sysolsk [about 1,200 km north of Moscow], where she died in 1913.

In 1920 or 1921 the family moved to Moscow. Grandmother Maria Rabinovich lived with her daughter Rosa till she died in 1932. I often stayed with them, when my parents took me there. I remember my grandmother well. She had a sound mind and a sense of humor till her last days. She never made the impression of an old and decrepit person. Being a real Odessite she used to repeat with the typical sense of humor that these people have: ‘As much as I know, it doesn’t hurt me’. The family was very close and its members always supported each other. The older brothers, Victor and Philip, gave Sophia and Rosa money to buy a cooperative apartment in 1933. Our relatives and friends used to have gatherings in this apartment in Odessa. The doors were always kept open for visitors. Later, when our family got into trouble, we found shelter in this apartment. My cousin Marianna, Aunt Sophia’s daughter, and my sister Inga, her daughter Anna and grandson Zhenia live in this apartment now.

My stepfather, Veniamin Lyulkin, was also an open, cheerful and hospitable person. I rarely communicated with him, though. Veniamin was quick and kind. He was a high-level official in the field of agriculture and grain stocks. My mother had two children from her first marriage: my sister Victoria, born in 1922, and I, born in 1925. Veniamin Lyulkin was the father of our younger sister Inga, born in 1931.

I don’t know where or how my parents met, but I guess that they came together through their revolutionary activities. Of course, Jewish traditions were out of the question. They were atheists. I was born in 1925. My early childhood was happy and untroubled. My mother, father, my sister and I lived in a big house in the center of Moscow. This building used to house a hotel in the early 20th century. In 1925 our family moved into two rooms of an eight-bedroom communal apartment 10 where the owner of the hotel had lived before the Revolution.

Growing up

My sister and I stayed with our nanny Polia, a young pretty girl from Riazan region. She adored me, as my older members of the family told me later. I was a quiet, agreeable and nice child. I didn’t cause anyone any trouble and was everybody’s darling. My nanny took me for walks. I particularly liked the bus stop near our house, where bright red English ‘Lowland’ buses with shining copper rails stopped. They looked like sailors starting on their journey. I envied the happy passengers going on their long tours. I was passionately fond of traveling when I grew up.

After my father moved to Voronezh he corresponded with my sister and me sending us cards with short letters written on the back, giving us instructions regarding studies and the list of books he was sending to Moscow. In summer 1932 I started kindergarten. This kindergarten took the children on trips to the seashore. I remember a Black Sea Fleet squadron with a battleship and cruisers in the sea, a boat cruise and a meeting with Red army troopers for who we gave a concert. When in 1929 our stepfather joined the family, we moved to his big three-bedroom apartment on Gorky Street in the center of Moscow. My kind and strong stepfather was quite an agreeable replacement of my father for me. I went to the Russian school near our house. My school life till the 6th grade could be described with my mother’s saying: ‘Quiet successes and noisy conduct’. I was a naughty and lazy idler. I was a pioneer [see All-union pioneer organization] 11 like everybody else and blindly believed in communist ideas.

In the late 1930s our family faced a number of disasters. My father became the first victim. He was deputy chief of the political department of the South-Eastern Railroad and executive editor of the ‘Vperyod’ [‘Go forward’] communist newspaper. On 13th May 1937 he was sentenced to ten years in prison for ‘anti-Soviet propaganda and illegal possession of weapons’. According to the information of the chief information center of the Ministry of Home Affairs of the RF, my father ‘died in prison on 10th January 1938; location unknown’.

The next victim was my stepfather, sentenced to ten years in prison on 16th July 1937 for ‘sabotage and participation in the anti-Soviet Trotskist organization’. In September my mother was notified on the ‘compaction of her living conditions due to her husband’s arrest’. My mother submitted a claim to the court referring to her having three children. On 3rd November official representatives made their appearance in our apartment with a search and arrest warrant. A Special Council of the NKVD 12 USSR sentenced my mother to ‘eight years in penitentiary camps as a member of the family of an enemy of the people’ 13. My mother was taken away that same night.

My sisters Victoria and Inga, the younger one was five years old, and I, eleven years old, were taken to a transit home for orphaned children - that we became all of a sudden despite our parents living - at the Holy Danilov Monastery in the center of Moscow. We got a wash in the shower, they took our fingerprints and photographs en face and profile, as if we were adult criminals. We were provided sufficient food and had clean bed sheets, but we weren’t allowed to leave the monastery. The walls around the Monastery were stuffed with broken glass. We were horrified waiting for them to send us to a children’s home, because we knew that my sisters and I would end up in different children’s homes in different towns and would be given different names and never be able to find each other again. Twice a day our tutors arranged ‘lessons of political education’ for the children of enemies of the people, taking us through a crowd of whistling and hooting local stray children: ‘Look at the saboteurs and traitors of their Motherland! Death to spies’. Our aunt Sophia saved us. She managed to obtain guardianship of the three of us. She took us to her home and told us that our father had been sentenced to ten years in prison without the right to correspond with us. From the talks in the children’s home I already knew that it meant the death penalty. She also told us that our mother had been sentenced to eight years in camps on the charges of being a non-informer.

Aunt Sophia had her own daughter, Marianna, born in 1932. The family never mentioned the father of the girl. Sophia worked as an economist in an office, but she couldn’t manage to support four children and aunt Rosa helped her. We went to school. Many of my classmates’ parents had been arrested as well. It was not appreciated to talk about it, and we felt very lonely. When the war in Spain [see Spanish Civil War] 14 began, the schoolchildren began to dream to fight on the side of the republicans. I was no different. ‘It’s important to go abroad’, I thought naively remembering exciting stories that uncle Victor had told us. The radio broadcast merry songs: ‘We live merrily today and tomorrow will be even better…’ And our situation was that our aunts worked so very hard to feed four children.

So, there was a firm decision taken to go to Spain. I was responsible for buying bread for the family. I saved some change each time till I had enough to buy a train ticket to Rzhev. I plotted the route: the nearest was the Latvian border, from there I would get to the sea, take a boat to France and then cross the border to Spain. I drew the route on the map of Europe; this map is still kept in my files in the Ministry of Home Affairs archives. For the case I would be captured by the opposite side in Spain I had typed a pile of anti-Soviet flyers on our typewriter at home. So I took a train to Rzhev from where several international trains were going to Riga.

I got to Rzhev [about 200 km west of Moscow] and managed to get into an international railcar. It was empty and all doors to the compartments, but one, were locked. My heart was pounding. I got into this compartment: there were rolled mattresses on the third bench and I hid behind them. I woke up from the noise of slamming doors: a frontier man and the conductor were inspecting the railcar. They didn’t notice me and the border was crossed easily. So all I had to do was stay quiet till the train reached Riga [about 680 km west of Moscow]; it was like a sentence to ten years in prison to wait that long. At the first stop I got out of the railcar and into an empty barrel without a bottom to spend the night. A janitor discovered me and took me to the local police who put me back on the train to transfer me to the transportation and road department of the Rzhev NKVD office.

They searched me and discovered a compass, a map and the flyers with the false slogans of the Soviet power, about the absence of freedom and lines for bread. ‘Who gave you these, boy and where were you going to take this anti-Soviet stuff?’ ‘I wrote them myself’. I spent the first month in a cell of t 4х1.5 meters and about 2.5 meters high. There was a bed attached to the wall, a stool and a bulb over a small window with a wooden shield outside. Later I learned that this shield was called a ‘muzzle’ in prisoners’ jargon. It was tightly adjusted to the wall from the outside leaving only a palm-wide slit on top through which the prisoners saw a piece of sky. There was not even a table or a toilet in the cell. The latter became the cause of my first conflict. According to the procedures for bull pens there was a schedule for going to the toilet to be followed by the convoy, while I believed that I could go to the toilet whenever I wished. I knocked on the door, but they didn’t let me out. I complained to a supervisor who explained the procedure to me. I got along well with my guards. They were young guys who were probably serving their mandatory army term. They didn’t bother me with interrogations and came to my cell twice a week.

All I saw was my cell, the toilet, corridors and the interrogation room. There was also a small yard where I could walk and three to four other prisoners were walking as well. There was a wall surrounding the yard on two sides, and on the two other sides there was a high fence with several rows of barbed wire on top of it. There was a tower and a guard with a rifle on it in the corner of the yard. There was a radio on a post outside, and at night I could listen to the news. Once it announced that the republicans had been defeated, and this made me upset more than my personal problems.

Two investigation officers were conducting my case. I refused to tell them my name or home address, but my aunt Sophia’s request helped the investigation to discover my address. My restless aunt addressed the Holy Danilov Monastery where I had been in 1937 after my mother’s arrest. The omnipresent organs helped her to find me in Rzhev where she arrived immediately. The investigation was over. I was sentenced under Article 58 items 1а – treason, 10 – anti-Soviet agitation and 84 – crossing the state border.

I was then taken to a common cell. It was a dim cell with a ray of light coming from the narrow slit between he wall and the ‘muzzle’. The window was in the upper part of the wall, and prisoners could only see the sky standing on the table pressing their faces tightly to the window niche. This was forbidden by prison rules and was punished by sending one to a punishment cell. I met my co-prisoners, got attached to them and close to some others. I told them about the events in the world and in the country.

The prison in Rzhev was built in the tsarist time. There were large numbers of inscriptions on all kinds of subjects on its brown and red walls. There were two rows of plank beds by the walls on two sides of the cell. There was a toilet in one corner, and the table was in the brightest part of the cell by the window. There was an electric bulb attached to the ceiling above the window opening, in a glass cowl and protected with thick wire grid. There were twelve prisoners in the cell sentenced for anti-Soviet propaganda. One was the former assistant people’s commissar of the food industry. He was an intelligent older man. He taught us English and Arabic.

There were ridiculous circumstances under which people were taken to prison. One young aviation technician after the 1st May parade of 1938, for which he prepared air planes for the flight over the Red Square on Stalin’s order – and there were 1000 planes involved – told his comrades that he had been invited to a banquet in the Kremlin where he had a shot with Voroshylov 14. As a proof, he showed them a card with a portrait of the people’s commissar signed: ‘My companion for a drink and snack. Klim Voroshylov.’ He actually bought this card and signed it himself. He was reported on immediately, arrested and sentenced to three years in prison for ‘political hooliganism’.

There was also an older blacksmith who had been a cavalry man during World War I. Somebody also reported on him. The investigation officers beat him demanding to confess of having served in intelligence. The blacksmith, who was used to fights in his village, endured it and kept silent. He actually didn’t seem to understand what they wanted from him. We spent time playing chess which was also forbidden. We made chess from bread painting the white ones with toothpowder. To make the board, we wiped tobacco ash onto the table and then made black cells on it. I was once sent to a punishment cell for playing chess, when the chief of jail broke into our cell catching me playing chess and ordered the guards to take me to the punishment cell for gross violation of the rules of conduct.

I was taken to a small 2х1.5 meter stone hole with a ventilation opening under the ceiling. There were many curses inscribed on the walls. There were sewage remains on the concrete floor. The guard said, ‘Don’t knock – nobody will hear’. My body gradually got sweaty. I felt giddy and dizzy. There was no toilet or stool in the cell. My fellow prisoners demanded at this time that the ‘teenager’ was taken back to his cell. Perhaps, this helped or for other reasons four hours later I was taken back. We also used to hum songs. Prisoners knew many songs. Songs cheered us up, quieting us and helping to get adjusted to one another mitigating the dislike that appeared among prisoners from time to time. My investigation officers didn’t bother me and I even forgot that they were still there.

One day in early June the guard opened the door and said: ‘Tarskiy, get your belongings and come out’. I was taken to a special black car with steel bars commonly called ‘voronok’ [derived from ‘Varon’, raven in Russian, and means bringing trouble]. I was taken to a room where there was an officer whom I had never seen before. He offered me a seat and read the sentence of the special council of the NKVD USSR [extra-judicial punitive body within the NKVD authorized to issue sentences without a trial or attorney. In 1939 it was acknowledged to be illegal and its sentences became ineffective]: ‘The defendant charged under Article 58-10 part 1 and 84 of the CC of the RSFSR Tarskiy V.L. should be set free with the inclusion of the term of punishment into the term of his stay in the bull pen’. They asked me to sign under my obligation not to disclose the circumstances and materials of my case, gave me a ticket to Moscow and took me to the railway station in a car.

I returned home, and half a year later my stepfather, Veniamin Lyulkin, was released from prison. It turned out that Stalin needed to have strategic food stocks made while my stepfather and a number of best experts in bread stocks were in prison. He issued an order to discharge them. My stepfather began to pull strings in Moscow for my mother’s release: ‘She is in prison due to me, and I have been found innocent. Let her free’. However, my mother was only discharged on 21st December 1940. We didn’t get our apartment in Moscow back. There was our big family of eight living in my aunt Sophia and Rosa’s apartment.

There was always the atmosphere of love in this apartment. The sisters Rosa, Sophia and Yeva loved and supported each other, and my mother was grateful to her sisters that they rescued her children. My mother lost apartment and belongings, but at least the children were doing all right. My stepfather became the head of this big family. He loved all of us. When he saw me thin with my head shaved, he demanded my certificate of release and burned it. ‘That’s it! Nobody knows about the jail. Don’t tell anybody and live your life as a free person’.

In the 1960s I, a veteran of the war and former intelligence sergeant, addressed the KGB 15 with a request for review of my case. The officers there were surprised: ‘What do you mean, citizen! You crossed the Soviet border, didn’t you? You did. This means, you are still a state criminal and you are not subject to rehabilitation 16’. Many years later, on 18th October 1991, the law of the RSFSR [Russian Soviet Federative Socialist Republic], ‘Rehabilitation of the victims of political repression’, was issued canceling all verdicts of the ‘Special Council of the NKVD’, and the ‘council’ itself was recognized as illegal. On 23rd June 1993 I finally received a certificate of rehabilitation.

After I was released I went to the 6th grade of another school. I had smartened up in jail and became the best pupil of this school. I had excellent marks only in the 6th and 7th grades. Then I decided to enter a technical communications school. They admitted me without exams and nobody knew about my past and my parents’ sentences.

On Sunday 22nd June 1941 only my mother and I were at home, when the radio broadcast with a tragic voice of the announcer: ‘Listen to an important news’. Then Molotov 17 spoke. As it happened, the war had begun and bombs were falling. I was 16 and had a passport when the war began. Fire protection groups were formed. In the first month of the war we patrolled the roofs in Moscow installing barrels with water, bags of sand and big long tongs to fight the fire bombs. There was an air raid on 22nd July 1941. The Germans made a tactical mistake. There were markets under glass roofs near railway stations in Moscow and the railway stations were camouflaged. So they dropped bombs on those glass roofs, but the stations were intact.

We saw German planes targeted by our ground artillery and were happy when their planes were hit. Later there were bombings every day. Fire bombs broke through the roofs and stuck in the attics. We grabbed them with tongs and threw them into barrels with water. We saw big fires. Soon a direction for the evacuation of the children from Moscow was issued. My sisters Victoria and Inga, my cousin Marianna, my mother and I and my aunts Sophia and Rachil evacuated to the town of Naberezhniye Chelny [about 900 km east of Moscow]. There was a big grain elevator in the town, and my stepfather had acquaintances who worked there. He made arrangements for the children to stay in the kindergarten and the adults to be accommodated in local houses.

I hated to evacuate, but my family convinced me to do so since I was the only man with a whole bunch of children and women. We sailed there by boat and I stayed with machine operators all the time. When we arrived at Naberezhniye Chelny, I went to look for a job and was sent to an equipment yard in a big kolkhoz 18 where I worked as a scale operator and later, when tractor operators went to the army, their foreman trained me to operate tractors and I became a tractor operator. I was very strong. My mother and my aunts went to work, and Inga, Victoria and Marianna were in boarding school. We didn’t starve.

After the harvest I went to work as an electrician at the grain elevator and later went to a course of agricultural mechanics. I was sent to work in a kolkhoz. I fixed a vehicle and wanted to drive it, but I didn’t get permission and the work I had to do seemed dull to me. On the way to Naberezhniye Chelny I got interested in the work of boat motor operators. I quit the kolkhoz and went to work on the ‘Zhemchuzhina’ [‘Pearl’] boat, the biggest freight and passenger boat in the Volga-Kama basin.

I worked in 3x1 shifts: working one shift and resting the two following shifts. I was a stoker working from 12 midnight till 4am. At four I was replaced and fell asleep on the dark iron floor right where I was. It felt as if I had just lied down when they were pushing me to get back to work. We sailed up and down the Kama and Volga. As the front line was approaching Stalingrad [about 900 km from Moscow] in 1942 the ‘Zhemchuzhina’ was used for the needs of the front for the transportation of ammunition and the wounded. The Volga was not as wide as it is now and the Germans blocked it by dropping mines. There were barges and towboats exploding on them. Later I got to know that there was Stalin’s order to leave 10 percent of the crew on a damaged ship and the remaining staff was to join the marines.

During the war

Once our boat bumped into a mine and I was assigned to the marines. I was 17. We were trained to manage rifles. I was wounded in my first battle and taken to hospital. From there I was sent to the Ordzhonikidze motorcyclist school in the town of Minusinsk [about 3,400 km east of Moscow], but they didn’t admit me after they got to know about my family and sent me back to the frontline. However, the military registry office authorized me to find out, if there were students in this school who wished to go to the front before they finished the course of training. I stayed there for some time looking for the strongest young men. I had meals in the cafeteria of this school. The food was miserable: a big bowl of boiled water with potato peels, bread crumbs and food fat made from kerosene and oil, and mashed potatoes for the 2nd course. The volunteers received their rationed food and we went to the front line.

Our destination point was near Smolensk [about 350 km west of Moscow] and from there I was sent to the Omsk infantry school where I failed for the same reason of my family history. Finally I joined Novosibirsk reserve infantry division 21 training infantry sergeants. I liked it there. I wrote for a newspaper about our commanding officers. I was promoted to the rank of a private first class. I was praised for my performance in this school. They even sent my mother a letter of gratitude for raising a good son. We were accommodated in big earth huts for 200 tenants. There was a forest nearby. We exercised drills and mine firing. I then joined the Komsomol 19, and became a Komsomol battalion organizer. I wrote articles for a district newspaper.

Then we headed to the front as a marching battalion. We stayed longer in Novosibirsk [about 2,800 km east of Moscow]. We were thirsty. I took a bucket to fetch some water, but when I ran back – there was no train. I saw the train some 50 meters away and ran after it. I caught up with the last railcar and jumped into the tambour. It was autumn, cold wind and snow falling. I was freezing. I put down the bucket trying to get myself warmer. When the train stopped, I ran to an open platform, and on the next stop I ran to our railcar. I jumped on the footboard, but I couldn’t lift my arm to knock and knocked with my head instead. The others dragged me inside and gave me half a glass of pure spirit and I felt my ears getting warmer.

For the first time we realized that we were moving to the front at Bologoye station [about 200 km west of Moscow]. There was hell at this station. It must have been bombed severely: there were twisted rails and turned over locomotives. We moved on. At night we got off the train in Toropetz [about 400 km west of Moscow], and marched to infantry division 71 of the Baltic Front. I was assigned to the division intelligence. Later I served in intelligence units of different divisions and fronts throughout the war. I had to catch prisoners for interrogation, identify a junction between the wings of armies, identify the front line and set up communications with partisans.

We were in the northeastern part of Belarus, in the vicinity of Nevel [about 450 km south of St. Petersburg]. There were partisans in the middle of swamps to which Germans couldn’t get access. We delivered directions, and weapons and ammunition to partisans. We sometimes got directions to capture a prisoner for interrogation, but at times it just happened so that we did. Once we were ordered to identify and bring together the flanks of a division, when we captured a prisoner. This German trooper either got lost or had no idea where he was going. When he saw about eight of us he raised his hands shouting ‘Hitler kaput’. This was a common statement when they surrendered.

We went on tasks in our military uniforms, but left all documents and awards. To capture a prisoner for interrogation we went in two groups: one capture group and one cover group. I was big and strong. Once a German trooper stabbed me in my neck with his knife. I stabbed him to death and we didn’t capture a prisoner that time. It took us one, two or even three days to capture a prisoner since we also had to identify access to capture one at night. We had to find one or two German troopers because if there were more of them they would start firing at us and this would mean the end. Germans were very cautious guarding their positions at night. When we bumped into one German he was afraid of starting fire and so were we. He feared that if he started making a noise we would kill him, and we were afraid of attracting attention. When German troopers realized there was a group of us they usually surrendered. I have another scar on my hip: by another German who tried to stab me in my stomach.

Our division advanced to Nevel. The Soviet troops started their advance to break through the blockade of Leningrad 20, and our division was ordered to attack from the north of Nevel to distract Germans and make it impossible for them to provide additional troops to the Leningrad Front. We suffered significant losses, but we had to demonstrate a massive attack and all division staff including accountants and intelligence troopers were distributed to infantry regiments. I was assistant platoon commander. After an artillery preparation we advanced across the Lithuanian border to the town of Pustoska [about 400 south of Leningrad]. I was with a ‘Dehtiaryov infantry’ machine gun. My friend Semyon Narovlianskiy perished in this battle, and I was wounded: both my hands were shot through during an attack.

I left the battle field and was taken to a hospital in Nevel. The doctor decided to amputate my hand. She was a dentist by profession. An old assistant doctor saved my hand. He was telling the doctor to save the 17-year old guy’s hand and wrote to my mother, who rushed to where I was. She wanted them to send me to Moscow. My sister Victoria talked to her co-student who was the daughter of a general, chief of medical service of a hospital in Moscow. My mother obtained a letter of permission to take me to Moscow. A doctor in this hospital performed surgery on my hand. At that time my mother received a letter from my military unit. They informed her that I was awarded a medal, the number of the medal and that the medal and a certificate were sent to the department of awards. My mother was very happy. This was my first award.

After the hospital I was sent back to the front line. I was assigned an intelligence trooper to the operations unit of a Guard Mine Firing Unit. The intelligence troopers were to identify the coordinates of German troops. There were Katyusha units at quite a distance from where we were at the front line. We also served as communication troopers. There were no radios, but wiring units and when the wire got damaged we were to find the breakage. Once I was wounded in my right shoulder trying to fix a communication line. In total I served two weeks in the Guard Mine Firing Unit. I had to stay about a month and a half in a hospital near the front line. I was wounded in January and in late March or early April I was back to the front, in the 17th Guard division.

This was the period of preparation to the ‘Bagration’ operation for the liberation of Belarus. This was the 3rd Belarusian Front. There were big battles near Vitebsk [about 450 km west of Moscow]. At times divisions dispersed several kilometers away from one another, and there were swamps between them, and then intelligence troopers were to find the flanks to take them together. Following this order we got into treble firing of two our divisions and one German. I was severely wounded there. After the hospital I was sent back to the front. This was already the year of 1944. I had to catch up with our troops. I got to Orsha [about 550 km from Moscow], and the front line was in the vicinity of Minsk [about 720 km from Moscow], and there were no trains moving in this direction. There were trains full of the military from hospitals going back to the front in Orsha.

All of a sudden a passenger train stopped at the station. It was heading to Minsk. There were officers and generals in the train and we climbed the roofs of the railcars. The commander of the station couldn’t allow people to be on the roof. He came to the platform with his men armed with machine guns ordering us to clear the roof. Nobody listened to him. Everybody was eager to go to the front, when all of a sudden a general got off the train and shot his gun into the air demanding for the commander to make his appearance: ‘How much longer can we be here? I’m going to command a division. If the train doesn’t move in five minutes I shall shoot you and inform the commandment that I’ve done it on grounds of sabotage’. The commandant waved his hand and the train moved on. We arrived in Minsk sitting on the roof of the train.

The railway station had recently been cleared of Germans, and there were ashes and ruins around. In the commandant office we were told to move on since the Third Belarusian Front was in Lithuania. In my effort to catch up with my troops I walked across Lithuania as far as Eastern Prussia. The military heading to the front line from hospitals had certificates for rationed food or hot meals that they could receive in special provision centers on their way. In Eastern Prussia, where I arrived, was detached fighting anti-tank artillery brigade 47 of the reserve of the chief commandment. Its commanding officer was captain Chemeris, a nice, but weird, person. He tested me, but since I had studied artillery, I knew all kinds of details, including targeting and identification of coordinates. He liked me so much that he appointed me commanding officer of a platoon.

We served side by side with him till the victory over Germany and later in Japan. Our task was to identify the targets and coordinates. Since this was anti-tank artillery with direct targeting our observation point was located beside the front line positions of infantry where we performed our tasks. At first there were inert battles in Eastern Prussia. Our brigade participated in a few breakthroughs. We were making the way for infantry marching ahead. We took the firing positions on tank risk direction locations. When intelligence units advised us that there were tanks accumulated in the rear of German troops we moved in that direction, deployed there waiting. If there was an order to go into action, we did.

Once, when we were deployed near the Lithuanian-German border, Captain Chemeris called for me. He always had unusual ideas. This time he ordered me to go to the rear of the Germans and hide in a haystack unnoticed by the Germans. When the Germans started on their tank attack, we were to set all haystacks on fire and return to our unit. In this way the tanks were to be seen in the light of burning haystacks and we could shoot at them easily. My soldier and I looked at each other. We had no idea how we could manage this. Where would we go in the background of burning haystacks? However, this was an order and we went on. We discovered a spot in the lowland where there were no Germans and where we could crawl into their rear. We crawled to haystacks and stayed there overnight, but there was no attack that night. We stayed in those haystacks for another day till we could manage to go back to our positions in the dark. The commanding officer praised us.

Then fierce efforts to liquidate the Eastern-Prussian grouping were taken. Our brigade joined a tank army. We broke through the front line with the tanks. A tank is a noticeable target and we were to neutralize the weapon emplacement to enable the tanks to attack. For these actions and the storming attacks on two towns our army received appreciation of Stalin twice. There were fierce battles in this direction. We witnessed how General Cherniakhovskiy, Commander of the 3rd Belarusian Front, was lethally wounded in a small town cleared from the Germans who retreated into a small forest on a hill in the north. Thus the town was in their full view. Our attack was delayed. Cherniakhovskiy was a very energetic man, the youngest Commander of the Front. A column of vehicles with the Commander of the Front drove to the headquarters. The staff rushed outside, the Germans saw it and shot Cherniakhovskiy.

Marshal Vasilevskiy replaced him. He was chief of general staff before. We, soldiers, sensed the difference. Perhaps, German troops were exhausted from previous battles or Vasilevskiy was more skilled than the previous commander, but German troops began to fall apart. They were encircled and eliminated without significant losses or hysterical battles. The front promptly advanced to the Baltic Sea. The Eastern-Prussian grouping of Germans was cut into two parts.

I need to mention an episode that hasn’t been recorded in military history. Konigsberg [today Kaliningrad, Russia] was encircled twice. The first time, and we participated in it, was a breakthrough to Zalmanskiy peninsula. We advanced to the sea west of Konigsberg cutting it from Pilau where the Germans had several tank units. They attacked, captured many prisoners and came back to Konigsberg. I need to mention here that while our aviation bombed military facilities and utilities, the Americans and British raged on cluster bombings of the towns that were to belong to us after the war. They destroyed Dresden this way and bombed Konigsberg. We were in a town near Koningsberg before Germans repositioned themselves in Konigsberg. The allies didn’t drop bombs on this town and all German elite took shelter in it.

When we came into this town, there were civilians in it. We had never met any before. Peaceful citizens usually left the towns before we entered there, but here we broke into a living German organism. I didn’t care about women then. Besides, nobody raped my wife or killed my children, but there were older soldiers who had information that their wives had been raped by the Germans or their wives and children had been killed. They began to take revenge on German women. I don’t think there were more than 20 percent of the German women left who weren’t raped in this town. The soldiers destroyed and ruined everything. I saw them throwing down a grand piano listening to its clinking. It didn’t occur to them that it would be all ours in the end. They burned everything. They sensed the victory. If they had saved every house on our territory because it was ours, there, on the German land, they wreaked vengeance on Germans. ‘Let’s set this house on fire and I will get warm nearby.’

I remember our troops seizing a railway station where there were trains with valuables that Germans had taken to this station. There were a few railcars with Swiss watches. Our soldiers took five to ten watches each. I didn’t need a watch, so I took a box full of Zeiss binoculars and stereo tubes with periscope features. These were valuable trophies for my intelligence activities. While we were in this town, we didn’t know what was happening in the rear, and at this time Germans troops broke back to Konigsberg. We were ordered to move in the assigned direction, when we bumped into a commandant’s platoon. ‘Who are you?’. We began to explain that we were from the frontline observation point and that we had got the order to return to our unit. They took us to the commandant office to clarify the circumstances and put us into a cellar with cupboards full of delicious food. There was silver tableware on the table in the middle of the cellar. This had probably been a hotel or a café before.

We took to drinking and eating, when we heard some noise and cracking sounds upstairs. The door opened and our commanding officer and the commandant came in. He pretended to speak in a threatening voice ‘What are you doing here? Eating? The battery is fighting and you are fooling around here? Rush to the battery location!’ We were sorry to leave the spot, but moved to the position of the battery. By the way, we left there on time since the Germans went on their attack: their two groupings that we had split before united and they occupied Konigsberg and the town where we had stayed before.

There were many battles and attacks before we broke through to the sea and proceeded to Konigsberg and fought it back in April. For the attack on Konigsberg I was awarded the Order of the Red Star 22. Then there was the Zalmanskiy peninsula and fortress Pilau. This was a historical fortress. There were huge marine cannons there. During our attack on Konigsberg we had an inconvenient position to support our infantry. We couldn’t see the positions of the enemy. Our commander ordered me to move onto the territory of the enemy and shoot air rockets in the direction of the positions that were to be destroyed. There was an artillery preparation and Germans were hiding away. I went on this task with my radio operator.

After fulfilling the task we hardly managed to escape from there. Later this radio operator perished. I usually went on my intelligence tasks with a radio operator. Three of my radio operators perished during the war. One was hit by a mine and smashed to pieces, there were no remains left to bury; another operator perished in the tank brigade near Pilau. This battle was called ‘Landing troops on armor’. I was sitting on the tank beside my radio operator to send messages about our whereabouts, when a shell exploded near us. He was killed and I just fell off and wasn’t even wounded. He was a skilled carpenter. When a soldier had been killed before, this man made him a coffin and a grave pillar with a star. He said back then, ‘Here we bury him while there will be nobody to make a decent burial for me’, and indeed it happened so. I put him aside, we threw stones over him, marked the spot on the map and moved on to Konigsberg.

I didn’t have any fear during the attack. I was young and had no children. Besides, I had been in the war for some time. I used to feel fear in Belarus and in Smolensk region during bombings and air raids, when we were defenseless. There were bombs falling on you and the soil hitting you from all around. It wasn’t just fear, it was the feeling of hopelessness, when you look for a hiding, but there is none. An attack is different. When I had been wounded in my hands I felt like running forward and tearing everything apart with my teeth, though I couldn’t even hold weapons. Any of us felt the same. We attacked shouting ‘Hurrah! There! Go forward!’, or advanced in silence. When we came closer when we could see Germans we began to shout to scare them and it worked: they left their trenches retreating – it was scaring when a brutal crowd moved on them. I joined the Party at the front. My father was a dedicated communist. I became a traitor of the motherland for struggling for communist ideas. I was absorbed in them. I joined the Party for ideal considerations.

They write in books that the infantry received vodka before attacks. We didn’t. In winter we got our daily rates regardless of attacks. We always had almost a canister of vodka in our intelligence platoon. Our sergeants were smart. They submitted requests for a ration for 50 people before a battle and after the battle there were about 20 survivors and there were always sufficient quantities of vodka available, but I don’t remember any drinking excesses. Well, we could drink 200 grams instead of the standard 100. There was the tradition to drop awards in the mess tin to ‘wash it out’.

The war in Eastern Prussia was over in April. We moved to the seashore. We stayed in a nice resort town: gorgeous houses, furnished and vacant. There were still battles near Berlin, but we liquidated all Germans in Eastern Prussia. I was under arrest on Victory Day 23. We felt like the war was over for us, even though there were battles near Berlin or Vienna – this was far from where we were. It lasted about two days, when we were told that we were to attend mandatory political classes. In the morning my commanding officer gave me the schedule. We had been on battlefields, when now we had to attend a class with the title ‘Sleep and security’. My platoon and I went to a forest, took off our boots and leg wrappings and relaxed on the grass. However, we were intelligence troopers and we watched around to be on the alert.

On the 2nd day of training an inspector arrived from the general staff office. I noticed somebody approaching us, looked at my watch - it was the time for a three-minute break according to the schedule. I approached the inspector to explain that we were having a class and then there was a break. ‘Why don’t you order ‘Attention?’ I explained that this order wasn’t supposed to be given during a break and there was loud snoring around. Formally they couldn’t forward any charges, but they still gave me three days of house arrest. This happened on 8th to 9th May 1945. This was a punishment for officers. There were no guards, but I wasn’t supposed to leave the house.

I was taken to a nice house, my guys brought wine and food there. I was eating, when I heard shooting. There were even heavy cannons shooting and air rockets. My commander came running in. ‘Why are you sitting here? It’s the victory; that supersedes everything!’ I had a box full of German air rockets on my vehicle. I opened it to shoot color rockets. Basically, we celebrated the victory. A few days later we were ordered to relocate to Konigsberg for a parade of the garrison. Marshal Vasilevskiy received it. I was a leading singer in the regiment. We sang naughty songs: ‘when a gypsy man threw a gypsy woman onto a bench’. Our commanders and we liked these songs a lot. Then we were taken to Mongolia by train.

I didn’t know much about what the Germans did to Jews during the war. We knew that they exterminated prisoners, as a rule, and that there were death camps. In the army I had ‘Russian’ indicated in my documents since if God forbid I would have got in captivity, everybody knew it was sure death, but we didn’t know any details about the camps, crematoria, six million of killed old people and children. [Being a Jew meant being surely destined to death in case they were captured, and for a Russian there was still hope to survive.] Nationality didn’t matter in the army. Personal values mattered. There was a mixture of nationalities in our units. Everybody was aware I was a Jew wherever I served, but there was no segregation in this regard. It was only after the war that anti-Jewish attitude on a large scale appeared. There were many Jews at the front. All boys in our family who came of the recruitment age were at the front. My two cousin brothers perished: one near Stalingrad and the other one near Moscow.

I had several wounds, seven of them severe, during the war. I was wounded in my shoulder three times, one splinter wounded me in the abdominal cavity, I still have 20 splinters in my head, talocrural and in the shoulder, but in general, I was lucky and young, and the wounds healed fast. They healed and I still run around today or pretend to be running around. 

I have orders and medals. I have 22 governmental awards in total. There were awards for combat actions. I received an Order of the Great Patriotic War, 2nd class after we repelled a tank attack in Eastern Prussia. [Editor’s note: established 20th May 1942. These orders were awarded to officers and men of the Soviet army, navy, and to partisans for personal courage and bravery as well as to those who contributed to the success of an operation. The 2nd class award was issued over 1,028,000 times.] I also have an Order of the Red Star 22 for Konigsberg and two medals for combat service. [Editor’s note: established 17th October 1938. This medal was awarded for a person’s contribution to the success of a combat mission and for the enhancement of the combat readiness of the military units. The silver medal with the inscription ‘For distinguished service in battle’ over a saber crossed with a rifle. The medal was awarded over 5,000,000 times.] And I have a Mongolian order for the defeat of Japanese troops.

The trip from Konigsberg across the victorious country to Japan took us a whole month. How we were met! There were flowers thrown at us, people were meeting their liberators at stations and in towns. They were happy that we had won and that this horrific war was over and brought flowers to meet the trains from the front, in which the military were returning home. We passed villages where there was nothing left and they were throwing us carrots. Tears filled our eyes: people didn’t have anything, but shared the last things they had with us. In Darasun [about 4,500 km east of Moscow] we got off and walked across Buriatia and Mongolia to Choybalsan [about 5,000 km east of Moscow]. We encamped in Mongolia. There was general staff of the Zabaikalskiy front. We were told lies during our trip. We were told that we were taken for reformation, and that we needed to take everything we could from Prussia since at the place we were heading to we were to dig earth huts. We loaded wood, a grand piano and even vehicles; everything we could. We didn’t know where we were going.

Before our departure a high official from the political department started his fable about correspondence with relatives. I wrote my mother every day from the front and the field mail operated well, but this queer man told us to not drop our letters in mail boxes at stations, but hand them to field mail reps.

Our commanding officer didn’t want us to write about our destination. My mother all of a sudden received my letter from Konigsberg saying that I was alive and healthy and would come home soon, while she hadn’t received a letter from me in three months. No letters that we took to the field mail office had been sent. Later censors thoroughly checked my letters from Choybalsan crossing out any mention of my whereabouts. However, knowing the Russian characters, I mentioned the name of the town five to six times in a letter. They crossed it out at the beginning and at the end of the letter, but missed the middle part. Our commanding officers got married during the trip. We had a grand piano with us and there were girls joining us on our way. We sang and danced. When we approached the border with Mongolia, we were told that only the military, but not their girlfriends would be allowed across the border. When we arrived in Mongolia, it turned out that Mongolians paid one horse for a binocular.

They could see a rider at quite a distance through the binocular. We didn’t need a horse, so we traded a binocular for money and bought alcohol. We were in Choybalsan for about a month. Troops for the attack on Japan were gathered there. We were in the reserve of the Zabaykalskiy Front and were waiting for the declaration of war. There was one army protecting our borders located in Mongolia throughout the war. When we arrived this army moved to the border, and we became a front line reserve. I admired the fortifications that the army made with a few stories, the passages in the sand, shelters, and everything was skillfully camouflaged.

The war with Japan 23 lasted three months. On 10th August Japan capitulated. On 3rd September I received a medal for the victory over Japan. We struggled against Japan on the territory of China. We actually had no combat actions. There was major Japanese resistance in the direction of Vladivistok where they held strong, but what could they do here with the open steppe and a tank army attacking? We had all cannons and heavy artillery with us in Eastern Mongolia. Of course, we had losses. There’s even a monument to those who perished in the Far East - there were about 15 of them. This happened at the time, when the 11th army alone lost over 10,000 during the attack on Konigsberg. The Japanese were very scared of getting captured by Mongolians. They were so wild. They didn’t give food to prisoners. And they threw a loop around their neck, riding their horses and the prisoners were running behind.

Our troops didn’t torture prisoners. There were Japanese officers supervising Japanese captives, and our troops even left their cold weapons with them. There were only our guards watching that our soldiers didn’t rob the Japanese captives. The Japanese had watches that became trophies. I knew that Americans had dropped an atomic bomb on Japan, but this was somewhere far away from me. We actually didn’t read newspapers and had no idea about how deadly dangerous nuclear weapons were. There were no such celebrations like there had been after the victory over Germany. There was triumph that it was so easy to destroy a big empire. There was no immediate demobilization, but I got lucky. There was an order issued saying that military who had three or more wounds were subject to immediate demobilization, and I had seven.

After the war

After the war with Japan we were grouped based on the locations we came from and sent home by trains. The trains were slow and I was eager to get home as soon as possible. I changed for a courier train to Moscow. I was rich when I came to Moscow. The money that I brought with me lasted in the family for quite some time. I had shoes and clothes and received cards. [Editor’s note: the card system was introduced to directly regulate food supplies to the population by food and industrial product rates. There were cards for workers, non-manual employees and dependents in the USSR. Food products were distributed per food cards or coupons. There was nothing in stores to buy for money. Food cards were issued at work, in colleges or in social services.] We were paid at the front, but we hardly ever spent this money. Before going to the East we received bags of money: there was guard and field money, in Germany we were paid in occupational marks, and in Mongolia we received tugriks. In Manchuria we received Chang Kay Shi Chinese dollars. In Moscow I exchanged these currencies to rubles.

My family was happy that I was back home. We lived in the apartment where my aunts Rosa and Sophia accommodated us. My friends and my sister's friends, the former exiles who had no place to live and our relatives always found shelter in this apartment. There is the friendly atmosphere surrounding anybody who comes into this apartment. I decided to go to college, but first I had to obtain a secondary school certificate. I had finished seven years at school. I passed school exams for three years. This was 1947 when specialists for atomic energy studies were in great demand. I entered the Engineering and Physics Faculty of Moscow Applied Physics College. Right upon my admission the period of exclusion of Jews from science began: the campaign against cosmopolitans 24. I remember Professor Landa, who had organized this college, was fired. Professor Haikin, an outstanding mechanic theoretician quit his job.

I studied well and made reports in our mathematics club. I was a head student of the course. When we were in our third year of studies students began to obtain permits to do sensitive work. I was invited to the special department where they told me that they could not allow me access to secrets due to my name. I had too many sins according to their thinking. My father having been arrested as an enemy of the people and I having being in prison and probably my Jewish identity also played its role. I went to study in the Moscow Machine Instrumental College [STANKIN], the faculty of machines and technology of the foundry production. This was one of the few higher educational institutions where Jews were admitted. There were many Jewish lecturers and students. As a result, there were such good results, that graduates from STANKIN were in great demand. Our students’ life was wonderful. It was easier for me to study there. It took me one or two hours to prepare for exams. I went in for tourism and mountain climbing. In winter I guided groups of skiers to Moscow region. I was head man in the group, editor of the wall newspaper and chairman of the tourism and mountain climbing club. I organized many tours, became master of sports in tourism and traveled to the Far North in the country. I was a reliable leader. There were no accidents in my groups and I was often invited to supervise training in the Caucasus and Altay. 

In 1949 my mother died after being severely ill. My mother wasn’t a public person. She never joined the party or any public activities. She liked everybody, supported and helped all. One of my strong impressions was that during my mother’s funeral: the hall of the crematorium was overcrowded, many people grieved after my mother. This was the kind of person she was. My stepfather Veniamin Lyulkin lived with us for a long time and was the head of the family. He worked in the ministry of bread products where he was deputy chief of department of acceptance and placement of bread. In 1952 he remarried, received a new apartment and moved there with his wife, but he continued to be a friend of the family. He died of a heart attack in 1960. Aunt Rosa had fracture of the femoral neck and was bedridden ever since. She died in 1963. Aunt Sophia got blind in the late 1950s, but she kept her sense of humor and nice attitude. She lived wrapped in Marianna and her nephews’ care and love. She died in 1989. My sisters Victoria and Inga, my cousin sister Marianna and I have always been friends.

My older sister Victoria finished Moscow Polygraphist College and married Vladimir Zaitsev, a nice Russian guy, in 1946. She worked as an editor and a librarian. Her daughter’s name is Yekaterina. Victoria died in 1996. My sister Inga graduated from the Geographical Faculty of Moscow University. She worked as a geographer, married Igor Kontsebovskiy, also a Russian guy, and they live in harmony. She has two daughters: Yelena and Anna. She raises her grandson Yevgeniy, Anna’s son.

The time of receiving mandatory job assignments 25 was coming close. I spent a lot of time with public activities, had all excellent marks, was editor of the faculty newspaper, a veteran of the war, a member of the party and I assisted the dean’s office to eliminate lost hours in our studies. I believed I had all grounds to expect a good job assignment, but I was the last one to be called into the room. The meeting was chaired by the deputy minister of machine tool construction. He was a foundry man. Many years later I did joint work with him, and then he explained: ‘Look, I had directions of the district party committee regarding all job assignments. It didn’t matter what I knew or wanted. Everything was directed’. To cut this long story short: I was told that there were no vacancies in Moscow, though I was aware that the director of the scientific research institute of the foundry machine building [NIILITMASH] had forwarded a request for my assignment to his institute. I was assigned to work in Kolomna [a small town 50 km from Moscow], at the biggest plant of heavy machines. I realized it didn’t make any sense to complain. When I came to the ministry to obtain a letter of assignment, they told me that the plant had refused to employ me. So they sent me to the Klinskiy, about 100 km from Moscow, to a machine repair plant, the last enterprise in the lists of our Ministry. They didn’t know what a wonderful gift they prepared for me.

I went to the plant. Its director was a former foundry man. He appointed me chief of laboratory. This was good for a graduate since the others were just the lowest rate engineers in their scientific research institutes. This happened to be a nice job for all ‘outcasts’ that later developed into the best chief designers. There were literally trains of machines shipped to our plant under the reparation terms [from the beaten countries] and we restored them. I dealt with the best machines in the world. Soon I became supervisor of the foundry shop and then was chief of laboratory and supervisor at the same time. The director of the plant was a drunkard, but he was a great foundry specialist and we got along well. There is a German saying about the foundry men: ‘It’s a bad metal that doesn’t pour and the foundry man who doesn’t drink’.

Once we decided to celebrate my promotion. I went to buy more vodka in the café at the railway station. I bought two bottles. This was fall 1953, when there was amnesty and many criminals were released in Klin. [Editor’s note: After Stalin had died in March 1953 he was succeeded by Nikita Khrushchev 26 as First Secretary of the Central Committee of the Communist Party of the Soviet Union. The new leadership declared an amnesty for some serving prison sentences for criminal offences, announced price cuts, and relaxed the restrictions on private plots. De-Stalinization also put an end to the role of large-scale forced labor in the economy.] When I was going back, two men caught up with me. One of them took a knife out of his pocket demanding my coat from me. I grabbed a bottle and gave one of them a hard blow in his temple. He fell to the ground and another criminal ran away. The blow was so hard that even the bottle broke. I happened to be attacked by the criminals who had been released from jail. I killed one of them. The militia proved that I was defending myself and the case ended well for me. They found the knife with the criminal’s fingerprints on it at the scene of crime. However, about two weeks later the captain of the militia office notified me that there was a gang of criminals in Klin planning to wreak vengeance and it would be better for me to leave town.

At that period there was an order issued by the government to send industrial engineers to kolkhozes and equipment yards. I wrote a letter to the central party committee informing them that I was ready to go to any distant kolkhoz and they assigned me to an equipment yard in Tajikistan. I worked there for four years. Then the equipment yards were closed. My wound on the hip opened and I was taking medical treatment in Moscow, when the director of NIILITMASH, who had known me since I was a student, offered me a job. I worked there from 1957 to 1996. There were many Jewish employees working in this institute. During the period of the suppression of Jews the NIILITMASH was allowed to employ Jews. This institute gathered such a brilliant team of designers that this industry, which was underdeveloped before, reached an internationally recognized level in the Soviet Union.

When I was employed there was one vacancy for a senior engineer. It was a lower position against my previous positions, but I agreed to take it. I finally got a chance to deal in the science that I had studied in college. Before the end of two years I was promoted to supervisor of a group, then chief of the laboratory, and then I won the competition for the position of chief of department and in this position I worked till I retired. I liked this job: firstly, I returned to Moscow and secondly, I got to work in science after I returned from a Tajik field. Actually, I reached the highest qualifications in my profession.

There were five laboratories in my department, about 50 people in each of them, I wrote manuals and other scientific books. My industry people still remember me and make agreements for writing books with me. There were different laboratories. There were international jobs related to specialization of cooperation of the production of foundry equipment. My department dealt in economics, specialization of cooperation and new equipment. We studied the best international practices and published recommendations about development of new equipment. Our department determined work directions for our institute and industry. I had serious scientific research works at the institute at the beginning of my career. There were several dissertations based on my ideas defended in the institute [see Soviet/Russian doctorate degrees] 27. Over 250 of my works were published, translated into foreign languages and published abroad. I didn’t want to defend a dissertation. I earned sufficient money: I had my salary of chief of the department and lectured on foundry discipline in two higher educational institutions.

In the late 1980s the new era began when we stepped into capitalism in its wild form. There were all kinds of conflicts with the new management of the institute since I didn’t agree with its financial policies. Our customers paid for the contracts completed by my department, and the managers took this money. I got so sick and tired of it that I quit my job at the institute in 1996 and retired. I have agreements that I execute through the association of foundry experts, and I get paid for this work. These are research works on sales markets in Russia or in the world for the products of the foundry industry and the cost of foundry products. Besides, I write manuals for foundry students.

I met my wife, Anna Tarskaya, nee Shamrai, on a hiking tour in 1952, when I worked as a senior instructor for tourists. I had high skills in orientation and azimuth orientation. I was 27 then. I looked well, was a strong and quick young man. I had finished college and was chief of laboratory. I was chief of the whole tourist hiking base and I chose the prettiest girls and the strongest young men for my group. I liked my future wife Anna. She was a small, pretty slim girl, but very quick and business-like. We saw each other for a year until 1953, when I had to leave Moscow for Tajikistan. When I returned I thought Anna had forgotten me, though I remembered her. Anna was Russian, but nationality didn’t matter to me. I called her and we met and began to see each other again. Then we got married in 1957. There was a big joyous wedding to which Anna’s friends and my relatives and friends came, but of course, there were no Jewish or Russian traditions observed.

Anna’s family came from Kaluga province. Her grandfather, a poor villager from Vinnitsa province, moved to Kaluga province with his family in the late 19th century where he bought a plot of land. Though his successors joined a kolkhoz after the Revolution of 1917, and Anna’s mother was a milkmaid there, they were still declared kulaks 28, and thus subject to dispossession. They escaped to Moscow. Anna’s father and mother went to work at the plant of rubber products ‘Kauchuk’.

There were five children in the family: Tatiana, Maria, Ivan, Pyotr, and the oldest Anna, born in 1925. Her mother had no education, but she was a wise woman and helped her children to get a higher education, although Anna couldn’t get a higher education because of the war. Anna’s mother worked in the metallization of rubber and was awarded orders for her performance. Anna worked at the bullet plant during the war. This was terrible work: they worked on the conveyor placing bullets into cases. Every day another girl lost her finger in an accident. Anna was accurate and hardworking. The NKVD office noticed her and sent her to a course of typewriting, stenography and German. She finished the course with honors and spoke fluent German. She was sent to Germany on an intelligence task at the end of the war. She worked for an organization purchasing and shipping out documentation and consumables of missile equipment. Their organization was disclosed and she saved them from execution by writing an explanatory note that those were outdated documents that had been shipped and lost. In Germany she worked for the Soviet Military administration and they didn’t dismiss her for a long time as they were interested in her knowledge of all German office and bureaucratic rules. She returned to Russia in 1947. In Moscow she was chief of department 1 [secret] in an academic institute and later she became human resource manager. My parents and hers didn’t mind that I was a Jew and she was Russian.

Her sister Tatiana is also married to a Jewish man. We lived many years together, but there were never any signs of anti-Semitic expressions or displeasure. We were one wonderful family. My family was happy about my marriage. He finally got married! There was no question of whether I had a Jewish or a Russian wife. What kind of Jews were we?! I’ve already mentioned that nine out of twelve children of my grandmother were in exile. They were internationalists. There was no Russian or Jewish spirit in our family. We didn’t teach our daughter Jewish traditions and she didn’t identify herself as a Jew.

At first we rented an apartment. Then my stepfather received an apartment and remarried. Anna and I moved into his wife’s room. Soon my wife received an apartment from her institute. This is where I live now. In 1960 our daughter Natasha was born. She grew up a cheerful and quick girl. She studied well. At school she was chess champion. When she was small we rented a dacha [cottage] near Moscow and later we spent vacations in recreation centers. I often went to the Crimea or the Caucasus as an instructor of tourism and mountaineering. The organizers of these trainings paid for my trips. My wife and I like traveling across the country. We took many tours. Now, as an invalid of the war, I receive tickets to stay in health centers. Last summer I flew to Vladivistok, to the division in which I served during the war. This year I want to go to Kamchatka to look at geysers. I had friends who worked for foreign companies that I worked with. They invited me to visit them. I traveled to Norway and Germany. I made a tour to Italy and traveled all over the country. We had many friends at work. We often got together and visited each other.

My wife and I lived in harmony. After finishing school she went to study in Moscow College of Fine Chemical Technology. She studied in the evening department and went to work at daytime. After finishing the college she went to work at the academic institute. She worked well and was going to defend a dissertation of candidate of sciences when perestroika 29 began. She began to receive a very low salary at the institute. Our daughter already had two children. Natasha works in the business department of the Tax Police Fund. I’ve never asked her how much she earns, but since she goes abroad with her children twice a year, and they have nice furniture and computers at home, and everything is super, I believe she earns all right. Natasha got married in 1980. Her husband, Alexandr Kurilenko is a chemist, a military, worked in the space industry and was responsible for fueling missiles. Recently he retired in the rank of colonel. He is Ukrainian, but his mother is half-Ukrainian and half-Jewish.

My grandchildren are a mixture of Russian-Ukrainian-Jewish blood. My granddaughter Maya is a 4th-year student of the psychology department of the Jewish University. She is now working on a thesis on Jewish subjects. She studies Hebrew, the history of Jewish people and knows all Jewish traditions, though they don’t celebrate Jewish holidays at home. The Jewry has returned to my granddaughter. My grandson Misha is a 3rd-year student in college.

In 1999 my wife fell ill with rectum cancer. She lived three more years after the surgery, but then she had metastasis. She had another surgery, got weaker, lost her ability to speak and orientation. She died in hospital in 2001. I buried her in the Hovanskoye town cemetery in Moscow.

Basically, I’m positive about perestroika, but what kind of perestroika is this? This is just a many-year destruction of the country’s industry, that’s how I call this period. I am an economist. I wouldn’t want to say that everything was fine during the Soviet power, but when Kosygin was in power, there was discipline. [Editor’s note: Kosygin, Aleksey (1904-1980): state and party leader 1961-1964, 1st deputy chairman of the council of ministers, 1964-1980 chairman of the council of ministers USSR.] There was a five-year plan 29, and he never allowed a single kopeck for anything beyond this plan. If a ministry wanted the construction of something they were to provide documents to prove that they stopped constructing another facility. Although, in my opinion, there were huge amounts spent on defense that they might have given away to the people.

When the USSR broke up, the industry went down to 10 per cent of the Soviet period. The industry was destroyed and where were they supposed to take the money? There might have been a tough economy and it might have been wrong during the Stalin rule, but there was iron discipline. Within five years after the war the level of production exceeded the prewar levels. Now it’s been ten years since perestroika [editors note: Perestroika started in 1985, after Gorbachev came to power], and the Russian President Mr. Putin tells us that industry has increased by 10%. I feel ashamed to hear this – I would spit into his eyes. Ten per cent of what? Of the 10% that it was dumped to in the 1990s? There are many grave mistakes made just because of misunderstanding the situation. The power allowed certain manufacturers to make big money, and the working class and working people became miserably poor.

When Jews got their state in 1948, I felt very proud. I perceive this state as a part of myself, I’m proud of the military successes of the Jewish people, but I’ve never strived to go there [Israel]. Just to go there on a visit maybe, but nothing else. I’m a Jew. I was born to a Jewish family. Before the Great Patriotic War I identified myself as just a Soviet person. There were children from Brazil, Latvia and Germany in my class. There was never an issue of nationality. I’ve never kept my Jewish identity a secret.

Before receiving my first passport at the age of 16, I wrote in my application form that I was a Jew. After I returned from the army there was reregistration. The militia asked me while looking into my old documents why it was written that I was Russian, when I was a Jew by my passport. I said that they had to register me as a Jew. I felt patriotic about my people at the moment and believed I had no right to reject my belonging to the nation. I grew more conscious and restored my nationality in my documents. Since Jews were suppressed in their rights I believed that I didn’t have to play tricks and hide away. Even if I don’t know Yiddish or Hebrew, the Old Testament or Jewish laws, by my nature and in essence I identify myself as a Jew.

My roots are in Russia, I was educated here, I worked in this country on many jobs and positions: as stoker, tractor operator, sewing cotton… I was an honored mechanic of the republic and I worked 40 years to support the foundry machine building. I struggled for this land. Foreign countries still believe me to be the greatest expert in foundry equipment; I have 22 governmental awards from this country. I don’t think Israel to be my state. I’m a citizen of Russia.

Glossary

Alena Munkova 
Prague 
Czech Republic 
Interviewer: Zuzana Strouhova 
Date of interview: October 2005-March 2006

Mrs. Alena Munkova, née Synkova, was born in 1926 in Prague into the family of dentist Emil Synek, who was politically and professionally active, and his brother Karel was head of a well-known publishing house and bookstore in Prague, which he took over from his father, Adolf Synek. When Alena Munkova-Synkova was ending Grade One, her mother died of cancer. Her father remarried, but his second wife also died of cancer five years later. Right before the ban on mixed marriages 1, her father married for a third time. Because Emil Synek was protected by this marriage, the first to be summoned for transport to a concentration camp was Mrs. Munkova's older brother, Jiri, who didn't report for transport, and survived the war in hiding. Mrs. Munkova was summoned some time later. She left for Terezin 2, where she was protected from further transport to Auschwitz by the fact that she was considered to be a half-breed. After the war she returned to Prague, where she lived for some time with her stepmother, who had also survived the war, even though she was arrested by the Gestapo along with Mrs. Munkova's father, apparently on the basis of some denunciation, and both ended up in a concentration camp. Her father, however, died in Auschwitz. She graduated from the Faculty of Journalism at the University of Political and Social Sciences, and started working on animated films at Barrandov [a well-known film studio in Prague], from where she was however thrown out due to her Jewish origins. But after several detours she finally returned to film, and until retirement worked as a dramaturge in animated and puppet films. Today she lives in Prague with her husband, Jiri Munk, an architect, and is still very active.

Family background

My paternal grandfather was named Adolf Synek. He was born on 1st November 1871. According to records at the Jewish community in Prague, it was in Mitrovice, in German written Mitrovitz. But I don't know, translated into Czech it could be Mlada Vozice, by Tabor. All the Syneks were from southern Bohemia, from around Tabor. I came across this publication that came out not long ago, about old companies from this region, where there were lots of Syneks. It was probably this regional name there. Grandpa's brother Bohumil, however, wrote it with an 'i,' which was most likely a question of birth certificates. When I retired I also had a problem with it, because some of my documents have an ''' and others a 'y.' As far as I know, my father's grandparents were from Mlada Vozice, but I don't know anything more about them. They probably weren't big landowners, I'd say that more likely they were agricultural workers or merchants. I don't know, I'd be guessing. Grandpa died on 20th January 1943 in Terezin, where he went on 20th November 1942.

My grandfather definitely didn't have a university education, he was a tradesman, and apparently had studied somewhere in Vienna. But his mother tongue was Czech. He then worked his entire life as a book-seller and publisher, the two were usually connected back then. He became famous by having the monopoly on Hasek's Schweik 3. Then he had this edition named 'Minor Works of Major Authors' or something like that, which were classics, beginning with Thomas Mann and ending with I don't know who. [Mann, Thomas (1875 - 1955): German writer, philanthropist and essayist, awarded the Nobel Prize for Literature in 1929.] I don't know how Grandpa came by that publishing house, but it was in the city ward of Prague 7, on Letna, on Janovskeho Street, which I think is still named that. I remember going to visit him as a small child. The bookstore was down on the ground floor, so I would always stand on the windowsill, and he'd always take me down off the window.

Uncle Karel then took over the publishing house, sometime in 1936, and moved it all to Vodickova Street. It's the store opposite the street named V Jame. Besides the publishing house and bookstore, there was also this so- called 'Karel Synek's Children's Corner,' where there were some toys, too.

My grandfather had two brothers, Bohumil and Rudolf. Bohumil Sinek was born on 19th October 1872, and on 10th July 1942 went to Terezin. He died in Treblinka, but when, I don't know. Rudolf Synek was born on 5th January 1876, and on 25th April 1942 went into the transport, and they took him to Warsaw. I never heard of anything going to Warsaw before. To Lodz 4, there yes, those went in 1941. But this is what it says in the records at the Jewish community [in Prague]. With a cross, that he died there. No one knows when, but probably in 1943. If he left for there already in April 1942, then he couldn't have survived longer than that.

All I know about his brothers is that they were probably members of the wealthier class, because Bohumil owned at least one building, which I was then supposed to inherit. This was because Bohumil didn't have children of his own. But there was probably more than one building. I remember that he lived on the corner of what was back then named Sanitrova Street. But the building he owned was somewhere else, on Bilkova Street.

I also remember that I was in that building when the funeral of T.G. Masaryk 5 was taking place. You see, the funeral procession was going to pass by there, so about fifty of us gathered there, from my point of view a huge number of people, there was all sorts of food served, and we watched. It was apparently all relatives, who I hadn't even known existed. I was about eight or nine years old at the time. Back then I had this feeling that those people didn't even have jobs. On the other hand, they were already older men, so I don't know. Perhaps they were some local businessmen, I don't know, I'd be making it up.

I don't know what Rudolf did. All I remember is that he had a large mustache. He had two daughters, Marta and Irma. Her [Irma's] husband was named Iltis, and after the war he was in charge of a magazine at the Jewish community. They had a daughter, Ruth. But then they divorced and Irma and Ruth moved away to Chile. And then I found out by chance, and it's not that long ago, that they both died in Israel. That they had moved, I don't know when and why, from Chile to Israel. After many long years, apparently. Marta was still here in Prague after the war, but I don't know anything at all about her. Suddenly she wasn't there anymore, most likely she died.

My grandmother was named Terezie, her maiden name was Löfflerova, and she was from somewhere in Slovakia. I don't know anything about her parents. But they probably weren't overly wealthy, because she went to Vienna to work as a servant. But that's just my hypothesis. Her education was most likely a basic one. She met Grandpa in Vienna, where she was working as a servant. That's where they probably got married, because my father, Emil Synek, was born there, but relatively soon they moved to Czechoslovakia.

She died in 1939 in a mental institution. Her sister and their mother were also mentally ill, so I've got this good family medical history. I don't know exactly what she had, back then they probably didn't classify things. Maybe it was some sort of dementia or something like that. I myself, as a ten-year-old, saw visible signs of lack of concentration and distance from reality in her. And I know that she had a horrible clutter in this large embroidered bag that ladies carried back then. So there were already some seeds of schizophrenia or some nervous disease there. Otherwise she was exceptionally kind and affectionate, and saw herself in her grandchildren, as it usually is with grannies.

She's buried at the new Jewish cemetery in Prague, I've found this out only recently. At that time they weren't burying people at the old cemetery much anymore. But she doesn't have a tombstone, because in 1939 that was already forbidden. I'm going to have to have one made. Whether she herself lived in some Jewish fashion, that I don't know, we didn't talk about things like that at home at all.

The Synek family was completely assimilated. It's true that I didn't see my grandfather's brothers, Rudolf and Bohumil, so there I don't know. As far as Grandpa Adolf goes, I don't at all remember there being anything, him celebrating some holidays, although both we and Grandpa lived on Letna, close to each other, so I would most likely have noticed something. But I don't remember anything like that. All I know is that my father, who was very liberal, had me 'liberated' from religion classes, because he wanted, as he later told me, for me to one day choose for myself. But by me that was a mistake, because it belongs to one's education. And I remember that they kept it a secret from my grandfather. That apparently he'd have been upset, so obviously there were at least some traditions there. What's more, his two sons, both my father and my uncle Karel, married Christian women. With my uncle it was his first wife, with my father not until the second and third.

My grandfather on my mother's side was named Bohumil Steiner. He was born in 1871 in Kovansko, Nymburk region. But back then it fell under Kolin. He lived in Kolin, where he was in the textile business, I remember the store. He died on 20th October 1932, a year before the death of my mother, his daughter Marie. Probably in Kolin, because somewhere I had some documents about what Grandma had paid the funeral service, and that was all in Kolin. So he's most likely got to be somewhere in the old Jewish cemetery in Kolin.

My grandmother on my mother's side was named Hermina, née Fialova. She was born on 10th August 1869, so she was two years older than Grandpa, which was very unusual back then. On the contrary, men used to be for example twenty years older. I've also got a younger husband, so I'm continuing the 'tradition.' After Grandpa died, my grandmother moved with my mother's sister, Anna, from Kolin to Prague.

Exactly when I'm not sure, but it probably took a while for them to wind down the store. Because Grandpa had a textile store in Kolin, in this little street close to the town square. I remember that the entrance was right on the street, and in the courtyard there - it's as if I saw it in front of me even now - there were cobblestones, that had grass growing up between them. Back then, as a child, I was very interested as to why there was grass growing up between the cobblestones there. A colorful impression like that stays with you your whole life.

My grandmother and Aunt Anna also had some little store in Prague, in Smichov, but they went bankrupt right away. They then had it in Zizkov [a quarter of Prague], and again went bankrupt. I guess they weren't good at it, my grandmother had probably never done it. She died sometime during the war, most likely in 1942. I don't know if she had any siblings. I later lost contact with them, because after my first mother died, my father remarried, and although that second mother of mine was very kind, she was afraid of me having contact with that original family. But I used to go to Zizkov around once a year anyways. I remember that they lived at 5 Milicova Street. But as soon as I walked in, my grandmother would start weeping, because as soon as she'd see me, she'd right away feel sad that her daughter had died. I remember her as being very slight, this proper grandma, delicate. But that's probably a bit of a fabrication after all those years.

I remember my grandfather being very tall, and my grandma small. My mother and aunt were also relatively small, I probably inherited it from them. But Grandpa Steiner, he was tall. So at least my brother, Jiri, isn't such a shrimp. I used to envy him that a lot. But on the other hand, I've got my grandfather's eyes, their shape, setting, look, color. Our father had grey eyes, Mother was dark-eyed, but I've got quite intensely blue eyes after Grandpa. Genes are genes.

As far as my mother's parent's religiousness goes, there I don't remember anything. We used to go see Grandpa, I remember him playing with me and I used to get fabric scraps from him. And I know that Grandpa used to take my brother Jiri, who was five years older than I, with him to the fair, where he always used to display his wares. But I don't remember them celebrating any holidays, for example.

My father, Emil Synek, was born in Vienna, as I've mentioned, on 1st June 1894. He apprenticed as a dental technician, and then took some exams, so he was a dentist. He studied to be a dental technician and lab technician, and then wrote some exams, so he was a dentist. Which means that he could pull teeth and in general do everything on the level of a dental surgeon. He had his own large dental practice on Letna. He was also very active on the dental panel, and lectured and I don't know what all else. He was very active in his profession, and was always educating himself and studying dozens of professional magazines. I think that he was one of the first ones here to have an X-ray machine. I remember that it was from Siemens, that company supplied it to us from Germany. But he wasn't a physician, he was a dentist.

By the way, he was very popular, because he used to fix teeth for the Sparta soccer team 6 for free. It was in general characteristic of him that he fixed a lot of people's teeth for free, when they didn't have money. He used to say that he'd make it up on the rich ones. These days he wouldn't be able to exist, he'd go out of business within a year. He had a strong sense of social responsibility, which was common in rich Jewish families.

My father was in the army during World War I, but he never told us where and for how long. But I do know for sure that he told us that he was in uniform in 1918, when Austrian emblems were being torn down. That revolution in 1918 was a big experience for him. But he probably didn't spend much time in the army, because he was wounded in some way. Even though who knows how it was, because my father was quite dead set against war, he'd always been an anti-militarist.

My father had one brother, Karel. He was somewhat younger, I think he was born sometime around 1896. He married Vlasta, née Kolarova. She apprenticed as a dental technician at my father's where she met my uncle. Vlasta wasn't Jewish, so my uncle would have survived the war thanks to that mixed marriage, but they divorced because of property. Probably in 1940 or 1941. My aunt was probably afraid to live with a Jew. I wouldn't say that it was only for the sake of appearances, because after that they didn't live together anymore. I think that my uncle then lived with his father, but I don't know exactly. He used to come to our place for lunch. Already before his departure for Terezin, my uncle had open tuberculosis - I remember that we always used to wash all the dishes with permanganate - and he died of this disease in Terezin, in 1943.

Karel and Vlasta had two daughters, René and Milena. René is a year younger than I, she was born on 23rd September 1927. I remember that when we were in public school, we'd always walk to school together, because they also lived on Letna. René then married Igor Korolkov, who was from a Russian émigré family, and after the war they moved to Holland together. She's still alive, in Amsterdam, and her husband died two years ago. Before moving away, René was a seamstress by trade, and then studied at the Faculty of Philosophy, but didn't finish. In Amsterdam she then had a large fashion studio with many employees, where they used to make higher-quality clothing.

The second daughter, Milena, married name Kuthejlova, was born in January 1937, I think. She graduated from economics at university and worked in television, where she worked as an editor for magazines about TV programs. I think that she's perhaps still there now, as a retiree - she's eleven years younger than I - and works in the library. I don't know exactly.

My cousins didn't go onto the transport during the war, because they were half-breeds. Few people know that according to the Nuremberg Laws 7, the year 1935 was a defining line for children from mixed families. Children that were born before 1935 and weren't registered at the Jewish community, which both my cousins weren't - this also shows how religiously inclined our family was - were therefore so-called Aryan half-breeds. Children born before 1935 who were registered at the Jewish community were so-called Jewish half-breeds. And children that were born after 1935 were Jewish half- breeds, whether they were registered or not. I know this because I myself was considered to also be a half-breed, which saved my life. As far as religion goes, as I've indicated, Uncle Karel didn't live in any particularly Jewish fashion, he didn't observe anything at all. I don't know how deeply he felt his Jewish origin, but the Germans then made sure of reminding him of it.

We of course saw my uncle's family, the family stuck together. I also used to see my cousin René quite often. My father was at one time in the Zinvnostenska Party 8, because he was for the middle of the road as a matter of principle, and his brother, Karel, apparently used to try to convince him to vote for the National Socialists. But I don't know how it ended up. My father was perhaps even active in that Zivnostenska Party within the scope of Prague 7, but I don't know anything exact. He was also very active on the Board of Dentistry, where he used to lecture and perhaps even had some sort of function, I don't know what kind.

My father was in general very sociable, quite often he'd go out in the evening, to cafés and so on. Within the scope of these groups, as an eleven- year-old, I used to play in some theater and used to attend Sokol 9. There I also had my first conflict, when they yelled 'Jewess' at me. My father was active in the Czech-Jewish Association 10, assimilated Jews that identified with the Czech nation. They published the Rozvoj weekly, which my father subscribed to.

My mother was named Marie, née Steinerova. She was born on 9th August 1898 in Kolin - she was four years younger than my father - and died before the war, in 1933, of cancer. As I then found out, her father had also died of cancer, a year before her.

How did she and my father meet? I don't know, my mother was from Kolin and my father from Prague, but back then couples apparently used to meet through all sorts of matchmakers, and it was said - don't take this completely seriously - that my father needed a rich bride so that he could start his dental practice. Up till then my mother had been at home, as was right and proper for young ladies back then. She definitely didn't have any sort of university education, but she played the piano beautifully. She was quite a melancholic, and used to play for days on end. I don't have any idea what sort of high school education she had either. Maybe someone used to come and give her piano lessons. That would have been appropriate for that social class. Young ladies knew how to cook, sew and play the piano.

I don't even know what her religious inclinations were like, I was six when she died - it was at the end of Grade One - she'd already been ill for the last two years.

My mother had one sister, named Anna Schwelbova. She was born on 10th December 1904. She was married about three times, and with one of her husbands, some Neumann, she had a son, Zdenek, who was two years older than I. I think that Neumann, but that I'm not sure of, maybe it was Schwelba, was a barber or hairdresser, something like that. Anna, her son and her mother, my grandmother Hermina Steinerova, went onto the transport already at the beginning of 1942, and maybe didn't even go through Terezin, but straight away somewhere further on. I think that they died somewhere in Poland.

Growing up

My name is Alena Munkova, and I was born on 24th September 1926. I was born in Prague, and besides Terezin, I've never lived anywhere else. I've got one brother, who was born in 1921. He was born on 26th November. His real name is Jiri Synek, but he's known by his artistic name of Frantisek Listopad [Listopad, Frantisek (b. 1921): real name Jiri Synek, Czech poet and writer of prose]. I'm giving his artistic name, because he's quite popular under his pseudonym abroad as well as here. He's had several books published, and also does theater.

My parents had one more child, born before me, but it soon died. So I don't have any other siblings, not even step-siblings. Because my father married two more times, but didn't have any children with any of those women, and neither did they have any children from previous marriages. They were divorced and childless when they married him.

My childhood is much interwoven with Letna, where I lived. I really was rooted in that sidewalk there. The way they say a person has roots in land, here it was the sidewalk, with its paving stones. I knew all the store owners on Letna, I used to run to the park there, and to Stromovka [Park]. And the loss of that place where you grew up - and certainly it's different for everyone - can't be renewed again. A person pretends a bit, but it's gone. After the war I did return to Letna, but everything was different. But to this day, when I walk by Letna, I feel a twinge. To this day, I smell that aroma, what it smelled like there. I remember colors a lot, and smells perhaps even more. I think that childhood forms a person, whether he wants it or not. Or also deforms.

So before the war, Letna was my whole life. I've got this memory of our apartment building's courtyard. It's still there, No. 1, we were on the ground floor, on the corner. Back then it was Belcrediho Avenue, now it's Milady Horakove, if I'm not mistaken. Then they made it into a bank, and now I think there's a KFC there. From bad to worse. Back then, when you entered the building, and I even think that the doors are still almost the same, in horrible condition, there on the end of this L-shaped hallway, was the entrance to our apartment. But on the other side, right after the apartment door, was another door, which led into the waiting room and into the clinic. So the entire ground floor was divided among my father's dental practice and our apartment.

Then there was of course a courtyard, where I used to play. People used to hang carpets there, there were these two small trees, and it was all quite grimy. And on the ground floor of the building there was a man with a junk shop, named Andrle. He was a mysterious figure, and I never had the courage to go down into the basement. By the way, back then those apartments had toilets in the hall, not in the apartments. But the toilet was of course only ours.

I don't remember us having a maidservant in that first era, because my mother was at home, and there was a building caretaker there who used to do things, and someone also used to come over and do the laundry. So maybe there was some sort of help, some sort of cleaners and so on. My memories of that are of course very foggy by now. But a servant as such wouldn't even have had anyplace to live there.

Before I started going to school I was at home, but from what I've been told, my older brother Jiri attended French nursery school that last year before he went to school. But I remember being in Brevnov with my mother, and I even know about where the staircase was that she used to lead me up to dance school. I was five at the time. In one of those dance schools for little children I was even supposedly supposed to play a part in some theater, back then it was the German Theater, which today is the State Opera beside the main train station. But my father forbade it, that he didn't want me to grow up to be in the theater. Despite his being such a liberal, something conservative inside him reared its head. I remember being terribly sad because of that. I guess my mother didn't succeed in forcing the issue, or didn't want to, I don't know.

I don't remember any family vacations or trips, that's already quite foggy, maybe my brother would remember, he is five years older, after all. All I remember are the trips to Grandpa's in Kolin.

Then I started Grade One. From this time I remember that an apprentice from my father's lab used to come get me after school. I would always come with untied shoelaces, so he'd always tie them for me. I've got a very strong memory of this. The apprentice would kneel and tie my shoes. That's quite cute. I don't know if we always had gym class, or why I didn't have them tied. But back then people wore lace-up ankle boots, not sandals. I think that by then my mother was quite ill, and so no one was really taking care of me much. That it's the result of there being no one to tell me: 'You've got to tie them yourself.' That's why I'm talking about it, not because of those shoes. That I was actually a bit of an outsider, not on purpose, but because of the situation that existed in our family.

But that was given by the fact that our mother was dying, and I think that the cancer lingered on quite long. I remember being in some room, in some dining room, and my mother is lying in the next room, and Grandma Hermina, who'd come for a visit is with her, and my mother is weeping horribly. They didn't know that I was listening. And my mother is saying, 'What will become of the children, what will become of the children?' And Grandma is consoling her.

That was a horrible experience for me. For one, I didn't want them to know that I could hear it, and then, for a child, suddenly something opens up in front of you, you don't even know its exact scope, because the words aren't completely filled with content, but despite that you know that it's something terrible. That it's something horrible, unjust, cruel, something that you can't defend yourself against. That was a very terribly strong moment for me at such a tender age. I was six then. Later I even wrote this poem about it. I also remember how horrible it seemed to me when then our teacher announced it to the class, and said, 'Your poor classmate's...' It was awful. Even though she probably thought that that was all right, she didn't know how else to react. You can't judge that at all.

By the way, that teacher was named Helena Tumova, and she was an old maid, because during the First Republic 11 teachers were usually single, unmarried women. I remember her being very strict, but everything that I know how to do, I know from those first years when she taught us. Everything that I know in Czech, I know from her. It was a perfect foundation.

I don't remember what went on after my mother's death, it's a blank spot for me. All I remember is us moving to another apartment. This is because our father remarried, but that second wife also died of cancer five years later. That must have been something insane for my father, an absolute train wreck. I was twelve, so it was most likely in 1937 or 1938. That wife was named Marta, née Polakova, then Erbenova, and Synkova after my father. So she was once divorced. She was also a dentist, so they obviously probably met through work. She was a Protestant, from a Protestant family, but that didn't play a role at all. I never had any conflicts with her, she was great. Then when she became seriously ill, I used to sit with her a lot, because by then I was already eleven or twelve.

I remember that my brother refused to call her Mommy, and called her Marta. He rebelled. Well, he was in the full bloom of puberty at the time. There were frightful conflicts because of it, but our father didn't break him. I myself called her Mom. Not Mommy, but Mom. I didn't have any inhibitions in my relationship with her, but I was a little bit afraid of her. She was large and dark, and was relatively, as people from a Protestant environment are, or were, strict and high-minded. Something like that was present in her.

What's more, she was no longer all that young, and it was hard for her to relate to children. With me it still somewhat worked, but she probably never found a way to have a relationship with my brother. She herself had no children, and was an independent, emancipated woman - back then there weren't many women studying medicine either - so I'm convinced, that is, it's my deduction, but for sure a correct one, that it was a problem for her to marry a man with two children. And what's more with a son in puberty and rebellious. For sure our father was also troubled by that situation.

As I've said, my second mother was also a dentist. Our original apartment became her clinic; we created a large waiting room and laboratory there, where she worked on teeth. We had several employees in the laboratory. We moved to what was at the time Belskeho Avenue, now I think it's called Ulice Dukelskych Hrdinu [Dukla Heroes Street], into a modern four-room apartment with all conveniences. There my brother and I already had a children's room, there was also a large dining room, a den, my parents' bedroom and of course a kitchen and a room for the maid, which we had at the time.

We had a maid for a long time, when the second mother died, she was still there. We called her Fanca, I know that she was from Boskovice, by Brno, in Moravia. There were probably quite a few Moravian girls working as servants, and I know that they were treated quite well. With what she made working for us, Fanca for example built a house in Dablice.

The parents of my second mother, Marta, lived in the village of Kluky, by Podebrady. We used to go visit them often, almost every Sunday, because my father loved cars. Every little while we had a new car. I'd say that we were more or less middle class. We didn't own buildings, our father didn't want that. But we always had cars, every three years a new car. Our parents probably used to go on decent holidays, even though I don't even know how much they made a year. They would often go to the Tatras [High Tatras: a mountain range in Slovakia].

But my father always said that he didn't save money. Which was the right thing to do. He used to say that for a country's economy to function, money has to circulate. That was his motto. An absolutely modern way of thinking. And he also used to say as a joke that he wanted someone to marry me out of love and not for money. Back then people used to save up for girls' dowries. And he did the right thing, because he enjoyed his money. Then we lost everything anyways. He also equipped his dental practice with the latest. Had one of the first X-ray machines from Siemens.

I also remember my second mother's siblings. She had two brothers and one sister. I even know that one of her brothers was a university professor, Polak, and that at one time he lectured in Bratislava. I don't know his first name. The other one, also named Polak of course, was the director of some sugar refinery somewhere near Prague. Her sister lived in Podebrady; she was named Karla, was married or perhaps divorced, and was some sort of public servant. The siblings used to get together in Kluky, because the family was quite spread out. There were also perhaps some cousins, I don't know exactly any more.

In Kluky they had a beautiful garden, by this larger country house. From there I've got very intense memories of a garden full of flowers, of course with a swing and so on. We used to go to various nearby farms for fresh eggs... I remember these large, beautiful, grand farms, at least they seemed to be big to me. Apparently people used to bring food from there to Prague, and at the Prague city limits there was then a so-called customs checkpoint. Police, basically. And when you brought in food, you had to pay a tax. Which of course no one ever paid. I know how people would talk about for example having a couple of eggs with them, and said, 'I have nothing,' and everyone that used to bring in things then were terribly pleased that they'd brought in a couple of eggs. But it was more of a sport than anything else, just for fun.

I also remember - Grandpa and Grandma had a maid, I guess they weren't that poor - and she'd always go with me to the nearest forest, where there were dogs' graves. Apparently left by some local nobility, that I don't know. It was on the way out of Kluky, but not towards Prague, nor towards Podebrady, but on the other side. Before you get to Podebrady, there's a large graveyard there, then a turnoff towards Kluky, and if you took that turnoff and continued on, there were big forests there. And that's where those graves were. And not just one, several of them. Those dogs also had names there. For a kid it was an attraction. Back then it wasn't common, perhaps with the exception of some nobility and counts, to bury dogs. And these graves must have dated back to Austrian times.

Besides trips to Kluky to visit my second mother's parents, I also used to go to a guesthouse during the summer holidays, which was in Doksy. I was supposed to learn German there, but because it was all Czech children there, besides the German teachers, we spoke only Czech. It was by Mach's Lake, so I've got beautiful memories of Mach's Lake, where at the age of nine, when I was there, I probably learned to swim a bit, but I don't exactly know any more.

One summer vacation, I might have been nine, ten or perhaps eleven, we were in a different guesthouse, in Nadejkov, which is in southern Bohemia, whose owners were relatives of my first mother, by the name of Seger. They had a farm in Nadejkov, and during the summer there was some sort of camp set up there, where my brother and I were invited. Mrs. Segerova was probably my mother's cousin. They had two sons, one was older by about two years and the other by about four, one was named Milan and they called the second one Hansi, as he was named Jan.

I met Milan after the war during one reunion of children from Terezin. We were both amazed that we had survived. At that time he was already living in Israel, where he married Eva Diamantova, whom I remember from Terezin. It hasn't been so long ago that their son contacted me. He was terribly glad, and said, 'Finally I'll find out something about the Steiners again.' But I'll tell you, that I didn't have the feeling that he's some sort of relative of mine, by which I mean to say that it's not true that a person right away feels some sort of emotions. He'd already been born in Israel, and even though he speaks Czech, it very much depends on where a person grows up. Even though I'm always very afraid to succumb to some sort of false sentimentality, so I hold back from such feelings.

I have memories from the beginning of the war, and they're still quite sharp, because I wasn't brought up in the spirit of some sort of Jewish consciousness, and so it was something new for me at the time. Besides that, I was in puberty. Suddenly came this blow from nowhere, in the sense that the war was actually the beginning of a feeling, at first not completely conscious, but then of course more and more an intensely conscious feeling, that I didn't belong in the society that I lived in. They threw us out of school 12; we weren't allowed to continue. One prohibition followed another, I don't know exactly from what date. My father, who you could say was emotionally unstable, was breaking down more and more. I was suddenly in a situation where I began to be afraid of people.

The first impact was already before the war, when some little girl in Sokol yelled 'Jew' at me. I had no idea what she was going on about. We were an absolutely assimilated family, but it didn't come about through some specific aim, it came about due to our way of life. In my view it's very important that as long as people acted naturally, everything flowed from their way of life. Not that they said to themselves: 'I'll be this, or that.' Today there's a bit of a tendency for people to pretend, and not think enough. But that generation back then, and today it's seen as an attitude that's a bit naive in some respects, was convinced that their way of life was right, and that that's the way they should behave.

With the beginning of the war, I was alerted to the fact that people were watching us. Likely they were also the people across from us in the building - back then all the buildings in Letna had superintendents. They were usually from the poorer classes, although not all of them. As it's always been, envy also began. One prohibition after another was inflicted upon us, and suddenly I heard that we had to have a big 'J,' for 'Jude,' in our identification, that we can walk only in certain streets, and on streetcars ride only in the back car. To this day I always get on the first car, that's in my subconscious, and it's been a long time already.

As a Jewish family, we also had food coupons that were then in use designated with a big 'J.' We had smaller rations and could shop only during certain hours. Some shopkeepers used to bring my father groceries, as he was after all well-known and liked in Letna. I myself witnessed how surprised they were. 'Mr. Synek, those Jewish laws apply to you?' It was something incomprehensible for me. Here, during the First Republic, people didn't reflect on things so much as to say about someone that he was or wasn't a Jew. In a smaller town, or in Moravia and Slovakia, perhaps that was something completely different. I'm only talking about my experience.

I remember that a prohibition, or a bylaw came out - it was one of the first Nuremberg Laws - that the word jew had to be written with a capital J. That was something that I didn't understand at all anymore, I only understood that it was supposed to be pejorative. It had never been written like that before. I haven't accepted it to this day, here jew with a big J is used all the time, though I've asked in my articles for it to not be that way. Because I think that it's very, very wrong, because from that stem other things. Everyone uses only a capital J, but that's nationality, not religion, and why is it always taken as a nationality? [Editor's note: In the Czech language, jew in a religious context is written with a small "j," and Jew in the context of nationality with a capital "J."] It can't be used constantly.

In 1934 there was some sort of census, well, so a few people identified themselves as being of Jewish nationality, so then a capital J. Even the state is Israel, not Jew. And another thing, on our report cards, we had Israeli written for our religion, not Jewish. Or 'of Moses.' I'm very insulted by it, and I think that it supports anti-Semitism. It supports the notion that we're somehow isolating ourselves. Due to this I had big conflicts at the Prague community, even with Rabbi Sidon, with whom I'm otherwise on a first-name basis, as we were once co-workers. [Sidon, Karol Efraim (b. 1942): from 1992 Prague and national rabbi.] He knows it, and knows my opinions. The community also issues everything with a capital J, and that's quite important. Some would say, don't make a fuss, little j, big J, but that's not true. Big things are composed of small ones.

On top of it all, my father's dental practice was endangered, but then he got permission for only Jewish clientele, and thus I was able to work as his assistant. At that time everything had to be given away, musical instruments, pets, and as a dentist my father had gold. Well, I think that then he wasn't allowed to work with gold anymore, there were various substitutes. Then he could only do fillings, because he had to let the lab workers go, and only Mr. Porges remained, who was Jewish, and who went on one of the first transports. So then my father had no one left there, he had to do everything himself, and so could at most do fillings, but certainly not some sort of complicated prosthetic work.

I was helping him out, so I didn't go for any lessons anywhere like other Jewish children did, which I didn't find out until after the war. Maybe when they then met up and played together, it gave them strength. And that they had a bit of fun, even in the worst times there's fun, after all. But I didn't have any, I was in complete isolation. After I stopped attending school, my girlfriends from school of course never came by, people were afraid to associate with us. And that's something that I took very hard. My resistance manifested itself by my going about without a star 13. It made my father crazy and fearful, unfortunately I never got the chance to apologize to him. It was only later that I realized what he went through with us children.

Of all the prohibitions, the thing that bothered me the most was that we weren't allowed to go to school, and that the normal course of things was interrupted. It's not so much about the studies, but about the fact that you were suddenly deleted from society. You couldn't go to the movies, nothing. I didn't even mind the shopping, but the fact that I didn't have the possibilities other girls had. I didn't even have a substitute in another collective.

I remember how once my father arranged a visit - I think that it was somewhere in Dlouha Avenue, even that the people were named the Aschermanns, but of that I'm not sure - during some afternoon when people from Jewish families gathered. I went there, but it was completely foreign to me. I guess I was supposed to get to know someone there, but I was completely... well, I wasn't able to. Likely some patient of my father's saw me and said, 'Why don't you send your daughter, we're having a get- together.' I don't know, maybe it was someone's birthday. I don't know, I just remember that it made me all grouchy, and no one ever got me out anywhere again.

It was also back then during the war that my big complex began, because I said to myself that I don't belong among Jews, that I simply don't belong. My puberty played a role in this too. I wanted to be like other people, and it even went as far as me reproaching my father for my first mother also being Jewish, that I would have at least been only half and half. Later I regretted this terribly. Well, my father tried, explained, he was never angry with me, and was very calm. He tried to explain to me that it's not anything bad, and that when the war ends, everything will be different. I remember him telling me, 'The star you have to wear now, later you'll wear it as a badge of honor, it'll be like when the legionnaires returned from World War I.' He was deeply mistaken. Deeply. But thanks to this big complex, which I really felt intensely, I actually saved my own life.

Luckily, during the war my third mother lived with us, Anna Mandova, who married my father just before the prohibition of mixed marriages, so she put herself at great risk. What's more, her relatives tried to talk her out of it, understandably from fear for her future existence. She of course wasn't Jewish, but a Catholic, utterly tolerant. Overall, she was excellent, kind. According to me, a true angel. She'd loved my father for years; he used to care for her teeth, as a patient. My father was a very - so in this I'm not like him - handsome man, who didn't at all look Jewish. She was born on 9th March 1897 in Kolc, near Slany. She worked as a seamstress. She sewed normally, like people did at home, as well as for the Rosenbaum company. That was this large company where she apprenticed, and she was the first fabric cutter there. So she was a lady that knew what she was doing.

At the time when things were getting worse and worse, by then they were writing about my father in 'Aryan Struggle' - that was this seditious rag - and stars were being worn, he had some patients that were named the Kristliks, a husband and wife. They were faithful Christians, perhaps Catholics. They used to invite my father along with that third wife of his to this outdoor café somewhere in Holesovice, so that he'd be outside, and he'd walk around there with his star covered up, and they knew about it and weren't afraid. From Letna to Holesovice, that was actually the same quarter, and my father was very well-known, so it was a risk.

This couple had such an influence on him that he began to engross himself in the Bible. He read both the Old and the New Testament, and had the Bible on his nightstand. In those last years it apparently helped him very much. What exactly he read from it, I don't know, but he needed some faith, and in that case it doesn't matter which one. It's a question of a spiritual crisis, and he was of a less stable nature. He was very sensitive, very sociable and on the other hand used to have depressions. That was all caused by the way of life during that time. I think that in order to last it out, he needed to believe in something. I don't think that his Christian wives played any role in his affinity to the Bible. Neither of them was religious, I don't remember them going to church. My father even had a baptismal certificate, it was issued to me and obviously him too by the priest at Strossmayer Square. Back then we thought that it would help, but it was of course useless.

But only a handful of people helped Jews. I'm not accusing anyone, I'm stating facts. And when I then add it up, all that had its role in the fact that those people then had a harder time standing up to the hardships that followed. Up till then my father had been extremely sociable, he was a successful dentist and sometimes even lectured about it, and was constantly studying it. So that he'd constantly get better and better at it, so he devoted himself to it scientifically as well. Now, suddenly, when everything was supposed to come together and bear fruit, everything collapsed. Of course, he was marked by the deaths of those two wives of his. My childhood was influenced by those deaths as well.

Suddenly the fact that we were Jewish was an issue. No one had concerned themselves with it before. No one had even known that my father was a Jew, he had nothing Jewish in his appearance, and even the name is Czech. In fact, when he first remarried, he also married a dentist, a non-Jew, who however looked a bit Jewish, so his patients would say to him, 'Why, Mr. Synek, you've married a Jewish woman?' Not until right before the occupation, when papers like 'Arijsky boj' [Aryan Struggle, a magazine put out by the Czech fascist movement Vlakja (Flag)], then we were. Suddenly my father was 'That Synek Jew.'

At that time we were living under great tension. There was constant tension in our home, because not once, but several times someone rang at our door - I remember for example one Czech policeman, who was apparently high- ranking, who walked through our apartment and pointed out paintings that my father then had to give him. Besides this, we were always afraid of Germans and of informers, because in the newspaper belonging to the Vlajka movement 14, that was this Czech fascist rag, there were various denunciatory articles about my father. Like why is it that Mr. Synek is fixing teeth, and so on. So we lived in fear and tension, and you can say that my father was a nervous type, and that it of course rubbed off on me.

I turned to books for some sort of consolation, and already back then I was writing these little verses, I was 13, 14 at the time. I read only poetry. I read prose only a bit. I was very influenced by literature, maybe even of a somewhat exclusive type, especially for my age, which my brother, who was five years older, used to give to me. During those times all he was doing was reading, he was as opposed to me very single-minded and was gathering knowledge. For him it was also actually his future profession. He concerned himself with words, and so did I, but in a different way. He was an example for me, but of course we also fought. He used to scare me at night in that children's room, with lights and so on. So sometimes I hated him. But he influenced my reading, and with my affinity for poetry I was then this insufficiently realistic person. My thoughts were influenced by a certain dream factor, the non-acceptance of reality. This conflict was very, very strong in me.

I was very influenced by what I read, for example already when I was very young I read Pitigrilli [Segre, Dino (1893 - 1975): pseudonym Pitigrilli, Italian author]. I know that a scene when some woman was receiving her lover in a coffin had a great effect on me. To this day I don't know what it was called. I'd really like to read it again. And then there was the famous book by the Italian author Amicis [Amicis, Edmondo De (1846 - 1908): Italian writer and journalist], 'Heart' it was called, and it contained stories over which I wept many evenings and nights, because they were terribly sad and beautiful. I'd like to read that one again too, for one. There was for example one story, 'Sardinian Drummer,' about how during some war they shot a 12-year-old little boy, who crossed some terribly high mountains in Italy, I don't know where exactly, to find his mother, who had cancer and had been transported to the other end of Italy. I was completely kaput from that.

Then I was influenced, for example, by reading classical Czech literature, beginning with Nemcova 15. I liked it all, Jirasek for example [Jirasek, Alois (1851 - 1930): Czech writer and dramatist]. To this day I think that by making him compulsory school reading, they've discredited him. Those classical authors knew their craft, there's magnificent use of words there. I remember that the only book that I took with me to Terezin was Macha 16, his 'Maj' [May]. Nothing else. I liked it very much.

Back then it was in general a little different. In my youth, though after the war already, it was in fashion to read Dostoevsky 17 and carry the book so that others would see it. Now it's music. That's about something completely different. Back then that didn't exist at all, when you wanted to come across as an intellectual, you had to know literature. Right after the end of the war, I was already reading 'The Castle' by Franz Kafka 18, published by Manes in 1936-1937, and was very influenced by it, even though I didn't understand it very much.

My father was also a big reader, but certainly not of poetry. He read Pritomnost 19 magazine, which was edited by Peroutka 20, that was really for intellectual readers. It was a monthly with a beautiful yellow cover. I remember the way the cover looked to this day. When during the war we weren't allowed to go out anywhere in the evening, our father used to read to us. Well, there was no TV. I remember that he was reading the novel 'Katrin vojakem' and 'Katrin svet hori,' which was about World War I. It was dramatic. He'd read us a bit after supper, and we'd sit quietly. He used to do that mainly after the death of our second mother, because he was terribly depressed, lonely.

We used to subscribe to a lot of books from the ELC, a modern European literary club. [European Literary Club: was created in 1935 on the initiative of the publishing businessman Bohumil Janda (1900 - 1982) and his brother Ladislav Janda (1898 - 1984).] Besides Pritomnost, he also subscribed to other papers, Rozvoj, which was a paper that belonged to the Czech-Jew Association. We used to get those papers, but I didn't read them, not Pritomnost either. I wasn't at all interested in that, because they were political, and let's say partially philosophical and cultural articles.

During the war

In 1942 my brother got a summons to the transport. Alone of course, because our father was protected by his marriage to a non-Jew. But he didn't get on, and left a letter that he'd committed suicide. Then very uncomfortable situations followed, because we were in contact with him and I was the connection. Either I or my stepmother would bring him things that he needed. It was so terribly risky. Everything was full of fear and risks. I think that that atmosphere of fear molded me for the remainder of my life. From that time I've never been far from states of anxiety. I don't want to say depressions, that's a strong word. They were more like states of anxiety. Fear of the unknown.

Later I realized that it predestined me to this, basically constant, mild misunderstanding with the world as such. To questions why I am, why do I do this and why do people do that. It's this feeling that I can't communicate what I'm feeling anyways. Basically not to anybody. And that I have to come to terms with that constant misunderstanding.

I've got this incident, completely abstract, just to explain it more closely. In that apartment on Letna, where I lived, to get to the room where I slept, you had to cross from this large room where we used to have supper, through this quite large front hall. The light switch for that hallway was completely on the other side. So that I had to cross it in darkness. To this day I've still got an intense memory of sitting there and being unable to go to bed. No one knew about it, I of course didn't tell my father about it. I remember that I exerted all my energy, or strength - it's more of a symbol, what I'm saying now - to walk through that dark hall. When I entered the children's room and turned on the light, I was completely exhausted. I think that this extreme exhaustion from that journey, which today in my reminiscences is so short, but back then seemed unimaginably long to me, is a symbol of my entire life.

This fear-filled period lasted up to December 1942, when I myself was summoned to the transport. That's when I saw my father for the last time, he had completely collapsed, because there was nothing he could do. Even before that he had been living under terrible tension, in terrible fear, and then suddenly... For him I was a little girl, even though I wasn't all that little any more. Certainly he also blamed himself for everything. Because he was so extremely just, so absolutely humanistically inclined and he idealized the world - even though back then it was still possible, today I don't idealize it anymore, and I don't think I'm alone - that he still believed that it wasn't possible for Czechoslovakia to be gone and for the Czechoslovak state to not care for its citizens.

There was this one incident that took place, that after the Anschluss 21, after the annexation of Austria, some distant cousin of his arrived in Prague, who was then continuing further on. He was at our place, and telling us about the horrors that were taking place there. Well, and when that cousin left, my father said, 'That's not possible. He must be crazy, he needs to go to a mental institution.' He didn't believe it, he didn't want to believe it. He wasn't alone in that, it must have been utterly horrible for those people back then, that powerlessness. What's more, back then a man was still the head of the family, who takes care of his family members. That has changed a bit, after all.

You see, before the war I had had the possibility of emigrating, but my father didn't let me go. When I was very small, when that first mother of mine was ill, I had had a nanny, Miss Saskova. This Miss Saskova, that was around 1939, left for England to work as a nanny for some family, also some dentist. She apparently liked me in some fashion, and so came to see my father, that she could take me with her and that I'd learn a trade there. My father said that it was out of the question.

I remember that even later there was always talk of emigration around us, but we didn't have any contacts, it was said that certain Jewish families had a lot of money and information, so they had at least some possibility of emigrating. Often it was a question of money. I don't know anything exact about it, just that very few people got an affidavit. They may have had one promised, for example, but then it never happened. I know that the Petchka family was terribly rich. They even transported out all of their employees, an entire train. But I'm convinced that even if someone had offered my father something, he'd have turned him down.

We for example didn't even know about Winton's 22 activities, how he transported out Jewish children. We didn't find out about it at all. It's true that we weren't in very close contact with the Prague Jewish community. But maybe it wasn't just because of that. We were recorded there. Jews, for example, used to get summons, while they were still in Prague, for the clearing away of snow. Well, that we used to get every little while. My father and brother. That was so humiliating, you'd be shoveling snow, wearing a star, and on top of that people would be yelling things at you. It was always terribly difficult to get out of it. It was a so-called compulsory labor. So we were in the records.

I expected the transport, I knew that it would come, and was afraid. When I then got the summons, I knew that I had to go, that I couldn't do what my brother had done. For a week before they took us away, we were in a so- called quarantine at Veletrzni Palace [The Trade Fair Palace, a Modernist 1920s exhibition hall]. I knew that my father was only a few buildings over, but with that star he couldn't even come see me. But he sent someone, because through some guard I got a box of candy with a letter.

The conditions were quite bad for us in the Veletrzni Palace. I ended up with a fever from it all. At that time an excellent person took care of me there, Gustav Schorsch, who unfortunately never returned. By complete chance, he had the number next to mine. The transport was named 'Ck,' and I had number 333; I guess the threes were 'lucky.' When you entered the quarantine, there were mattresses arranged there according to those numbers. Schorsch saw me there, that I was alone and crying. He helped me very much during that week before they transported us away, and also the whole time in Terezin, until they sent him further on.

When he knew that I was sick, or that something was wrong, he'd always come to check on me. He used to put on plays there, gave lectures, and in general was culturally active. He was a lot older than I was, nine years. He'd already graduated from high school, and as a student had already acted on the stage. He was the founder of Theater 99 on Narodni Avenue. He was an exceptional stage talent.

After the war a book about him came out, 'Nevyuctovan zustava zivot.' After the revolution 23, in the 1990s, I among other things also wrote a script about him. The film exists, and was shown on TV. Unfortunately I was only able to use interviews with other people, his photographs exist, but there was little authentic material, except for some plays he'd dramatized. They've even been put on at the National Theater. He was an exceptional person, a lot of people reminisced about him, his former classmates and so on.

I don't exactly know what went on with my father after my departure. I think that someone there helped him, that someone from those Letna residents, either from his former patients or the businessmen there, used to go to see him. All the business owners there knew each other. I think that my father must have had contact with someone, because during that year that I was in Terezin, he managed to smuggle through a letter, apparently via the Czech policemen that guarded us in Terezin. I've got it hidden away to this day. It's beautiful, full of hints. He wrote 'Jirina is all right,' that was my brother, Jirka. Contact with my brother was then apparently maintained by our stepmother. But both she and my father were arrested about a year after me. He had the dental practice right up to his arrest. Then there was apparently some German there, because after the war all the equipment was still there. When we returned, my stepmother rented it out via a so-called widow's law.

In Terezin I wasn't all alone anymore, some sort of society formed there. The people there were in the same situation. When I arrived there, we were in the so-called shloiska, which is a quarantine. [Editor's note: the Hamburg barracks, so-called shloiska, likely from the German 'Schleuse': women's accommodations, and from 1943 especially for Dutch prisoners. At the same time the main transport dispatch location.] We had to report there, and precisely because of the horrible complex of mine that I was something different, I reported that I was a half-breed. I had no idea that this had been the first transport that had contained half-breeds, otherwise I would have been found out, and I wouldn't be sitting here now. It was a completely irrational thing. It seems like I've made it up, but that's really how it was.

After some time in Terezin I was put in the children's home. There were children from about 11 or 12 upwards there, up to about 15 or 16, I think. I don't know exactly. I was among the oldest ones there. Younger children were with their parents. For example, my husband, who's younger than I, was with his mother. Children that had arrived in Terezin with their parents were also in the children's home; I was more of an exception, I mean that I had arrived alone. But my uncle, my father's brother, was already there. He was lying there in this hospital room where people with tuberculosis were. I used to go see him occasionally. My father's father was in Terezin at that time. He died very early on, and then my uncle as well. That was in 1943. I didn't have any other relatives there.

In Terezin I became friends with Vera, back then Bendova, who was also a half-breed, but a real one. We were bunkmates - there were triple bunk beds, and we slept up on the top bunk together. She was the only one who knew the truth about me; I had to tell someone what the case was with me. Always, when I was summoned - half-breeds used to be summoned to the headquarters - neither of us slept. We're of course in touch to this day. She lives in Olten, Switzerland, where I went to visit her after the revolution.

As a half-breed I was allowed to stay in Terezin; it protected me from further transport. And my best friend as well. Of the people in our room - we lived in No. 29 in L410 - mostly everyone else were transported further on. And some returned after the war, and some didn't. Plus when Brundibar 24 was being put on there, new children had to be recruited to replace the ones that had been transported away. I myself never played in Brundibar, as I never knew how to sing.

We then tried to put on a play by Klicpera with Schorsch. But mainly I wrote. These trifles, various poems. Mostly they involved reminiscences, for example about a girlfriend that had remained in Prague, or laments over what I had lost. There were all these sentimental things, with tendencies towards romantic expressions. Not long ago there was a reunion of girls from Terezin, and they said, 'Listen, we were always thinking about food, and you were writing poems. We used to say to ourselves that you aren't normal.'

I of course also experienced love in Terezin. And not just once. I think that I fell in love there at least five times. I never counted the times, and I always also soon got over it. It never lasted very long for me, which was still the case long after the war. I perhaps stuck out a bit in Terezin; I was completely blond and blue-eyed. Maybe it also says something about that period, it was sometimes for only a couple of days, but intense.

However, there were one or two stronger relationships. Not one of them returned. One was named Jiri Kummermann. That boy, though he was 17, was already composing. I've still got some notes, some fragments, hidden away to this day. His mother, a former dancer, was also there; she didn't return either. Because I knew that I'd probably stay in Terezin, I had some of his notes with me. But after the war I gave them to his relatives. I guess that the relationship was quite intensive, because long after 1945 I still thought that he might appear.

Then there was Karel Stadler, who I knew from Prague, because he was a friend of my brother's. An exceptionally educated boy. He was about four, five years older, while the musician was the same age as I. So I was impressed by him, and felt embarrassed, that I was completely dumb compared to him. I wasn't the only one to fall in love there. Of course, during the day we couldn't see each other much, but curfew wasn't until after 8pm, so we could still be outside in the evening.

Terezin was an amazing education for me. First of all, I wouldn't be the person I am now, but that's normal. But mainly I was introduced to values there that I would never have had the chance to know. For example what friendship can do for a person, but not only that. How important the influence of art is. There, the people that had come to Terezin, and they were professors, artists, all of them truly tried to convey what they knew. There's no way that could happen in a normal situation. In Terezin everything was extreme, it wasn't a normal situation there. That's of course hindsight, back then I couldn't have realized it.

We lived through extreme situations there. For one, there was the fear of further transport. No one knew when he'd have to leave, and where to. Even though no one of our generation of course wanted to at all allow the fact that it could be the end. Almost to the end of the war, I didn't know that the gas chambers existed. That was because I was in Terezin. Maybe someone there knew it, but I think that most of them didn't. Not until 1945, when people were returning.

Understandably, we also had fun in Terezin. And those love affairs. Everything was experienced intensely, because there you couldn't count on having time. I think that whether you're an adolescent, or 20 or even 50 years old, that's a very unusual situation. There you didn't at all have the feeling that time was uselessly running between your fingers. The intensity of the time was also given by the fact that we were hungry. Everything was intense. I never experienced such intensity before, or since then. Everything that those children were doing there, either they were drawing something, or writing, was full-on. The entire leadership tried to do as much as possible for them. Because in their view the only ones that had a chance of survival were the children, or the young people. In the end it wasn't like that, but even so, they tried.

I don't know if some country, or some group, some small nation, does in a normal situation as much as was done back then in those extreme times in Terezin. Back then, everything was at stake. It was also necessary to help the adults as well as the young people, to make them aware of the fact that they have to watch themselves so that they won't decline morally. All that was terribly important. You had to preserve the feeling that you're not in some hole.

The question, why did I return and not someone else, this feeling of guilt, we've probably all got it. That's been reflected upon many times already. I of course don't have an answer to it, and you can't even feel guilty. But I think that the percentage of those best ones that didn't return is very high. You also don't know what those children would have become. Certainly there were many talented people there, and with that experience, that intensity that I've talked about, everything was amplified even more.

What do the people that survived have in common? I don't have a definite answer to that. I think that the majority of the people that returned are today much more tolerant than people without this experience. But it of course also depended on what sort of way of life you ended up in. That also molded you. If you remained completely alone, or if at least a bit of your family remained. Its way of thinking and intellectual position. Life itself.

There are all sorts of people. Lots of them moved away as well, and those, when they come here, are also completely different. But there is something there, some sort of common fate. Not that we're extremely close, but there is something there that I can easily and immediately identify with. With someone who didn't go through it, I'd have to do a huge amount of explaining to give them an idea what it's about. Here I don't have to. There's no doubt that we have a common experience, which binds us. It's hard to say, maybe we're connected by some sort of reappraisal of values. A larger degree of tolerance, that for sure.

Of course, there are some individuals that don't fit the pattern, but even now, when I meet with people, it's clear to me from the first moment who is a survivor. I also think, though maybe I'm fooling myself, that those that survived won't succumb to concerning themselves only with economic matters. I think that they're a little less susceptible to the influence of today's way of life. That they're a little more themselves. There is, after all, something there, some experience that sets them apart. If I was to summarize what my stay in the concentration camp took from me, it took my past. That severing of the past, that's something I have to come to terms with.

We were terribly looking forward to returning home. But of course there was no place to return to. I suddenly didn't know what to do. How to live, why at all, and mainly there was no one to turn to for advice. My brother, who also survived, didn't pay much attention to me, he had enough of his own cares and worries. He was running all over the place, they were already starting up a newspaper and he was given an important editorial position, head of the cultural section. They got what was then a German paper, Mlada Fronta 25, and he was basically a founder. He was 23, and J. Horec, later the editor-in-chief, was I think 24. [Horec, Jaromir (b. 1921): popular Czech poet, writer, journalist and publicist] He had absolutely no time for me. I remember that back then after I had returned, I went to report to something like the people's committee of the time, I don't know what it was called anymore, because I needed identification. There they gave me two pieces of underwear, panties and some sort of nightie, and about five handkerchiefs.

My father didn't survive the war, he died in 1944 in Auschwitz. I've got two dates. One is in February, the other is in May, no one knows for sure. They arrested him in the fall of 1943, he passed through Karlovo namesti [Charles Square], where he was interrogated, through the Small Fortress 26 to Auschwitz; he didn't go on a normal transport. He was most likely arrested because of my brother. My stepmother was also arrested, but she returned after the war. But she also didn't know why they actually arrested them. It's quite likely that they were denounced by someone. She passed through the Ravensbrück 27 and Barth concentration camps. [Barth: camp that fell under the Ravensbrück concentration camp] She didn't return until somewhat later, not until the end of June 1945, and was seriously ill.

Post-war

After the war, I supported my mother as much as possible; after all, it was thanks to her that I saved my life, because they didn't know that she wasn't my true mother. If that would have been uncovered, it would have been the end. She died when she was 85, that would be sometime in 1983, because she was born in 1898. She was hit by a streetcar; she became disoriented and the streetcar hit her in the head.

By the way, I've found out that in the Pinkas synagogue, where the names of the dead from the concentration camps are, there is also my brother's name. [Editor's note: during the years 1992 - 1996, 80,000 names of Czech and Moravian Jewish who had died at the hands of the Nazis were written by hand on the walls of the synagogue.] Like as if he was dead. As I've said, when he got the summons to the transport, he left behind a letter that he'd committed suicide, and disappeared. In the register he's listed as being dead. Well, there's nothing we can do about it now, it's there. According to one tradition, that mean's he'll live a long life.

Other mistakes occurred as well. For example, my father was arrested, he didn't go by transport, but nevertheless also ended up in a concentration camp, and didn't return. But he's not in the Terezin book. [Editor's note: the Terezin Memorial Book contains the names of Jewish victims of Nazi deportations from Bohemia and Moravia during the years 1941 - 1945.] I don't know if his name was added later, I haven't tried to find out. I told Mr. Karny, who put that book together with his wife, that he's not in there, but that he also died in Auschwitz. There are other similar cases, people that didn't go via the normal transports, but were arrested or disappeared like my brother.

At first I lived with my brother, who got an apartment on Letna, and then, when my stepmother returned, we moved into the apartment where the dental clinic had been. But nothing except for the dental equipment remained there. Back then, when I returned from Terezin, I was, above all, hungry. My mother had relatives here, a sister who was very kind, and I used to go to their place in Smichov for lunch. They fed me from what they had for themselves. It seems strange, but I don't think that there was any sort of organization to take care of those people that had returned. It never occurred to me at all to go to the Jewish community. Maybe I should have gone there, they would definitely have given me advice. After all, there was some assistance here, as I found out later, from America 28. Some applications for compensation were being submitted. Well, I didn't know anything about it, and got nothing. Not until now, after the revolution, that which everyone has.

For about the first two years, until I got my bearings, I really didn't know how I should behave. I knew that you should say hello to people, and what I should say when I enter a shop, but I couldn't at all grasp other people's way of thinking. They were all foreign to me. I had no idea how they thought, why for example they would do something they did. I always wanted to know the reasons for people's behavior.

For example, my aunt, the one that had divorced my uncle because of that publishing house, wasn't Jewish and survived the war. After the war she was in charge of the bookshop that belonged to that publishing house. She offered me a job selling books there. So I worked there for some time. Then she told me, 'Your waist isn't slim enough, I'll buy you a corset.' I couldn't grasp it at all. Why I should be selling books there, and why she was going to buy it for me. I should have asked her, why would you buy this or that for me, or why should I be selling books here? I'm sure she would have explained it to me. But I didn't ask her.

Or another example. There were some girls from Terezin on Letna, and they pulled me into the Youth Union 29. Again, I used to go there, and didn't at all know why I was even there. There were many things that I didn't get back then, not until I met a girl my own age, whose father was a dentist, a colleague of my father's. Dr. Vanecek. He invited me over to their place, and gave me money. That Vera was the only one to say, 'You've got to go to school.' If it hadn't been for her, I would have said to hell with everything. But even she had to explain to me why I had to go to school, and even so I didn't completely understand. Maybe I was completely neglected, or maybe more likely, lonely. I think that it was due to loneliness. And yet later in life, I was a sociable person and not an introvert. But all too late. But back then I was definitely a complete introvert. I think it's a consequence of that what I've talked about, that severing of bonds with the past.

Luckily, several relatives gradually appeared who also helped me. For example my first mother's cousin, who had a list of people whom Anna, my first mother's sister, had hidden things with. He made the rounds of those people with me, who for the most part didn't want to return anything. I experienced this very unpleasant situation, when they'd say, 'Oh my, you've returned!' I don't even feel like talking about it. What's more, that's common knowledge. As far as school goes, they explained to me that I had to arrange a stipend. From a financial standpoint, our life after the war was very bad indeed. In the end I was only able to finish my studies thanks to that stipend, which I got as a war orphan. Back then I was being paid by the War Reparations Office. I think that it was in Karlin [a Prague city quarter]. Without that money, I wouldn't even have had money for a slice of bread.

My brother had managed to graduate from Jirasek High School before the war, and after the war he registered at the Faculty of Philosophy. In 1947 he was sent by the then Ministry of Culture to Paris, where he published a weekly about Central Europe named 'Parallele Cinquante,' Fiftieth Parallel. He was supposed to return right after February 30, he was there for one year. But he emigrated and remained abroad. But he was here secretly, and thanks to my boyfriend at the time, the artist Jiri Hejna, whom I was with for a long time, we changed the stamp on his passport with the use of some plaster. So he got out once February had already passed.

I began attending university in the spring of 1946, when it was actually first being reopened. I picked the Faculty of Journalism at the University of Political and Social Sciences. It was composed of three faculties: political, social and journalistic. This school was also intended for future diplomats, that is, the political and social faculties, not the journalistic one. Already as an adolescent I had written poems, and during the war as well. Besides movement, dance, my strongest interest was literature, so that meant that it had to be some school where you worked with words. I imagined that afterwards I could perhaps live in some foreign city and be a correspondent. In Paris, for example. Stupid me. The faculty of journalism was something new. I've got this impression that it didn't exist during the First Republic, but I'm not sure. It was probably possible to study journalism someplace else, that I don't exactly know. But for me it was a novelty. Plus I knew that there they wouldn't require me to know Latin. I was afraid that even in that Faculty of Philosophy, I'd feel the lack Latin, or perhaps Greek.

I actually finished my high school as part of that faculty. Back then that was possible. This school had a solely practical focus. There was a lot of economics and law, something from all fields. I don't know if that was good, but to me it seemed a lot more doable, because I was missing entire years of education. I thought that I had a better chance of managing it. There was no problem getting into the faculty, everyone that registered could attend. Back then older people registered too, who for example hadn't been able to study during the war. But there was a lot of filtering out. Few people finished all four years plus a thesis. Those people perhaps went for a more practical life, or they didn't like it.

I was finished in the winter of 1949. The biggest problems didn't start cropping up until 1950. I don't remember exactly how the professors were being replaced. Those of them that were orthodox Marxists of course began to work their way up. For example Ladislav Stoll, who was then very orthodox and I think that he ruined a lot of people's lives. [Stoll, Ladislav (1902 - 1981): Czech Marxist critic] He was a big ideologue in the sphere of culture. He was influential in all areas of culture, and I'm sure that he also collaborated with various ministries, and so on. On the other hand, several professors emigrated. For example Professor Machotka left for America. [Machotka, Otakar (1899 - 1970): Czech sociologist]

Originally it had been interesting at that faculty, four political parties were represented equally amongst the professors. So that it would be balanced. Then of course the hammer fell, and those people started leaving, Social Democrats and so on. There was also a lady there that taught social manners, who was later jailed for many years. We used to call her Alca Palca, but her name was Palkoskova. She was from this very rich Prague family. We used to make fun of that social manners class, but she was right, unfortunately social manners have fallen by the wayside. People today don't know how to behave. For psychology there was Prof. Tardy, I don't remember his first name anymore. He immigrated to Switzerland. What's strange is that they gave us an 'Ing.' degree, meaning that I'm an engineer. That's because we had economics, but that's nonsense, they were following the Soviet model.

After finishing school, in 1950 I started working in feature films at Barrandov [a famous film studio in Prague], where they wanted students, in the so-called lectorate. It was this first sieve, where themes were sent. There were about five of us there. Anyways, I'm amazed that they gave me a job there. But I had an excellent boss there, I've never had one like that since. He taught me a lot, how would I put it, about literary creations for film. He was named Ing. Karel Smrz, in general a film pioneer, from back during the First Republic, a founder of Czech film. [Smrz, Karel (1897 - 1953): Czech film historian, publicist and dramaturge]

There I became friends with, among others, Hana Zantovska, a translator and excellent lady, who died two years ago. [Zantovska, Hana (1921 - 2004): translator, poet and writer] She was an expert translator from English, and a poet. During that time I also got to know many other people, luckily that circle included people like the author Josef Jedlicka [Jedlicka, Josef (1927 - 1990): Czech writer of prose and essayist], Jan Zabrana [Zabrana, Jan (1931 - 1984): Czech poet and translator] or the painter Mikulas Medek [Medek, Mikulas (1926 - 1974): Czech painter]. Thanks to these people, I got out of that isolation I was in after my return. It was really good, and some friendships have also lasted until today. For example the writer Jaroslav Putik [Putik, Jaroslav (b. 1923): Czech writer of prose], we see each other, the philosopher Ivan Dubsky [Dubsky, Ivan (b. 1926): Czech philosopher] is also a friend of mine from that time. Some have unfortunately already died. But thanks to all these people, I finally began to really live.

I'd only been at the lectorate for about a year and a half, when they threw me out. The 1950s were beginning, and when they threw me out for being unreliable - at the time it was Jiri Hajek [Hajek, Jiri (1919 - 1994): Czech literary and theater critic], who was later in charge of Plamen [Plamen; monthly literary magazine. Jiri Hajek was the magazine's editor-in- chief from1959 - 1968], not the minister, but the literary critic, a very passionate one - the reason they gave me was that they didn't have anything against me personally, but that I was unreliable because I was Jewish.

At that time I really had no money at all, and that stepmother of mine was so badly off that my friends, the Jedlickas, supported me. They used to give me money, though Manka Jedlickova was still finishing medicine, and Josef Jedlicka, who was at the Faculty of Philosophy, was kicked out when they were doing background checks. He was the first one that they did a show trial with. He was accused of being a Trotskyist.

There are so many people of this type that I used to associate with at that time, that I won't even name them all to you. They were excellent. I was even asked to write about them, but I don't want to write anything like that, because I'm not sure whether my memory is good enough. If I can't write something exact, I won't write anything. I can write about some impressions, I've got something filed away, but I wouldn't want to change history due to my faulty memory. That's something that I can't stand.

The 1950s were hard. The Slansky trials 31, and then I also had big problems because of my brother, who had remained abroad. I had no idea what sort of interminable problems would result from that. I was repeatedly interrogated because of it. I remember that when they came for me, I had no idea what was going on. At that time I began to again experience these unpleasant, depressive states. Fear of the future. I began to be afraid. I experienced a very strong sense of fear, even though that shouldn't happen in one's youth. My conflicts were never caused by my own behavior.

I myself didn't want to emigrate. I was in Paris in 1948, but I didn't want to stay there. Maybe under different circumstances. It was complicated, and I also thought that I'd be able to leave again. No one was able to imagine - maybe someone older, who was also based in politics, but back then I was still very naive - that I wouldn't be able to go there again in another couple of years, say.

It wasn't until later, in 1968, when we had a three year old daughter, did I think about emigration, but my husband was afraid of it. One of the reasons was that nowhere is there as beautiful a city as Prague. So dramatic, in an architectural sense. Because my husband is an architect. For my part, I wasn't able to imagine not using Czech. Not as my livelihood, but that which I had inclinations toward, to that miscommunication, would be even worse. Not that I wouldn't learn the language, at that time I could more or less speak English, that I would have learned. German for sure. But I think that the loss of your mother tongue is terrible. And not only for people that work with it. A few years ago, my brother gave some lectures here at the Faculty of Philosophy, where he said that emigrants, because they couldn't speak the language properly, had to being making a living with images. In television. That was a very interesting notion.

My brother originally lived in Paris with his girlfriend, who had helped him hide from the Gestapo during the war. A lot of people helped him back then. And some of them also paid for it by being arrested. But he broke up with her after some time. Later he met a young lady from Porto there, from Portugal. That was his first wife, she was named Julieta and they had twins together. When there was the danger of revolution in France, they left for Portugal together. There we met for the first time in 20 years, in 1968 32, during the Novotny 33 period. At that time I was allowed to go there.

He lives in Lisbon now, he learned Portuguese the same as French back then, because he's got quite a talent for languages. In Portugal, besides giving lectures in Slavic Studies, he was then at a theater and film school, and was also the director of the National Theater in Lisbon. He published one book after another, and to this day directs operas, all sorts of things. Despite already being quite old, he's so terribly active, that I think that when he once stops, he'll immediately die. He probably can't be without it. When you look at it objectively, he's exceptionally educated, exceptionally hard-working, exceptionally capable and exceptionally egocentric. How else would he have accomplished what he's accomplished? That's a case of extreme egocentricity that is concentrated on its work.

Already even before he emigrated, he'd had five books published here, then abroad as well, and now again after the revolution. He never returned here [permanently] from abroad, he wouldn't be able to live here. But he occasionally comes to visit. He collaborates with local theaters as a director and advisor, and his books of poetry and prose are published in the Czech Republic. After the war he got an award from President E. Benes 34 for illegal activities, and in the 1990s he got an award from President V. Havel 35 for propagating our culture abroad.

That extreme egocentricity of his bothers me a lot, but in my old age I've realized that that's the key to him. He's not alone. It's not possible for people who have accomplished something to be different. For them their work is the center of the universe, and everyone else is there to serve them. He was always a strong personality, which I've never been. He never had to walk through that dark hallway. He really is exceptionally educated and clever, and looks great. He had several women - all Portuguese, mostly from his field - and several children. He's got six children of his own, and two by marriage. His youngest child is nine, and my brother will be 85 this November. Not one of his wives was of Jewish origin. He doesn't deny that he's Jewish in any fashion, but neither does he show it off. He never lived in a Jewish manner, not one little bit. We weren't brought up that way.

For a long time after being fired from Barrandov, about two years, I couldn't find a job; they wouldn't even vet me for working in a factory. Those were hard times, but I survived it all, and finally I ended up back in film. Prior to that I worked for some time for the Nase Vojsko [Our Army] publishing house, but when my background was again exposed, I again had to leave.

I returned to film sometime in 1954 with the help of a classmate of mine from the faculty, because she was Z. Nejedly's secretary. [Nejedly, Zdenek (1878 - 1962): Czech historian, musicologist and critic, publicist and politician] Basically it couldn't happen normally. At first I worked in the film library. That was on Klimentska Street, but it belonged under Central Czech Film. There I put together these yearbooks. What had been done, what films had been made, and so on. It of course bored me immensely. But then I got into the press department of the Central Film Lending Office on Narodni Avenue. And in 1963 I left there to do dramaturgy for animated and puppet films.

In the beginning we were located at Klarov, where the metro [station] is now. There was a pavilion there, which they tore down. Then we were at Barrandov. I stayed there until the end, until I retired, and enjoyed it very much. I also worked past retirement quite a while. I think that I retired the year of the revolution, when I was already 63. But even after that I would occasionally do something there. I worked in dramaturgy, and then also began to write things for children. There you could after all do lots of things, it wasn't under such strict political surveillance, even though we also had problems. I even got some sort of reprimand, because we adapted some text by Skvorecky into animated form. [Skvorecky, Josef (b 1924): Czech writer of prose, essayist and translator] He was also one of my friends, by the way.

I was married twice. My first husband was named Josef Till, an architect. He was born in 1924. I don't even know any more how we met. We were married in 1955, and I was with him for four years. We had no children. My first husband was good and kind, but drank. That was the main reason for our divorce. He's still alive, and we still have a good relationship. What's interesting is that his mother was a Russian woman that his father had brought home with him as a legionnaire during World War I. I didn't realize until afterwards that there's always this affinity to people that aren't completely normal, the same as I was never completely normal. I was Jewish and he was half Russian. In the beginning you don't even know it, you don't find out until later, that he's also different.

When I married for a second time in 1963, I married a Jew. But again I didn't know back then that he'd lived through what I had. It didn't occur to me that he could also be a Jew, he doesn't look it at all. But I think that the common experience then probably connected us. Those feelings of alienation that accompany a person, we didn't have to explain that to each other. We understood each other.

My second husband is named Jiri Munk. He's younger than I am, he was born in Brandys nad Labem on 2nd November 1932. We met through my first husband, they worked together. His father was Adolf Munk, a lawyer, and his mother was named Olga, née Nachodova. She was also from a lawyer's family, the practice apparently belonged to her father, but I don't know that for certain. I do know that she had a sister, and when they somehow lost their mother early on, some aunt brought them up. I think that perhaps they observed some of the High Holidays there in Brandys.

My husband's family could have emigrated too; I think that they applied for an affidavit and were supposed to go to Rhodesia, to southern Africa. I think it's maybe called Zimbabwe these days. His grandfather was a farmer, very successful; though he was a Jew, he was successful in pig farming. He was an expert that was known far and wide. As far as I know, at that time Rhodesia was the only country accepting people, and they were accepting only farmers. You also had to have some money. I think that they did send some money, quite a large sum, and the Germans confiscated it for the so- called emigrant fund. They said that they'd use that money to move the Jews to Madagascar, and the Czechs to Patagonia. The few people that did emigrate were rich, they had information and some contacts.

I think that they went to Terezin on the Hradec Kralove transport sometime in January 1943, a month after me. My husband's father was shutting down the local Jewish community in Brandys, and taking care of everything, so everyone in the family went into the transport a month later than other people in Brandys. Which was also lucky for them, because the previous transport, the one that everyone from Brandys left on, kept going onwards, to Poland. I dare say that almost no one from that one returned.

In Terezin, little children lived with their mothers, and older ones with their fathers. My husband's mother worked with mica in war manufacture, which is why she remained in Terezin and thus protected her youngest child, my husband. My husband's father unfortunately went onwards from Terezin along with my husband's brother, Viktor. His father didn't return, he died in Auschwitz. Viktor did, but was in terrible shape. Alas, he died a few years ago.

My husband's sister, Helena, got married in Terezin during the war - that had to be renewed in some fashion after the war - and this marriage saved her life. Her husband, Rudolf Kovanic, was on one of the first transports; they put the ghetto together, and were then protected. At the end of the war, several dozen young married couples were picked out, who were exchanged into Switzerland. There they shut them up in another camp. They were of course allowed out only once the war was over, some vehicle from what was then Czechoslovakia came for them.

My husband's brother, Viktor, had an exceptional talent for art. He studied at UMPRUM [Academy of Arts, Architecture and Design in Prague] or at another art school. But some sort of student revolt took place there. Everyone took it back, except for him, and from that time he isolated himself and despite being very talented, all he did was make some sort of stickers here near Prague. Not until years later, only after his death - he died of skin cancer - did I succeed in putting on a big exhibition of his work, in the Spanish Synagogue. He was really a fantastic painter. The exhibition got a lot of publicity. They wrote about it in 'Revolver Revue' 36, for example. But while he was still alive, he didn't want to allow any exhibitions, nor to sell anything. He gave his pictures to his siblings, on various occasions. We've got a few of them at home. He married very late in life because he was ill for a long time. His wife was named Jitka. They lived by Karlovy Vary 37, where he did all sorts of work, but then packaged trumpets. He didn't live in any particularly religious fashion.

My husband was also talented, in his case it was musically. Already in Grade One they were attempting to convince his parents to do something with it. But even though his mother returned from the concentration camp, she had never been on her own, and suddenly here she was, alone with her children; she was incapable of doing anything, though she was around 50. It was horrible. My husband graduated from architecture, the same as my first husband. As a joke, I say that I stayed with that profession. For years he worked as an architect, but now he doesn't want to anymore. He was an expert on chain stores, and wrote a book about it. He mainly wanted to concern himself with historical buildings, but he never got to. At that time there was actually no real architecture being done, it was Socialist Realism. Now, after the revolution, when he could have started, it was so corrupt that he wouldn't have lasted. Bribes, everything is based on bribes.

I remember 1989 very well. It was freezing cold, and I was going with [people from] Barrandov, with animated film, to Wenceslaus Square with keys. [Editor's note: during the Velvet Revolution, people symbolically expressed their dissatisfaction with the Communist regime by jingling their keys during demonstrations.] We were naive, absolutely naive. We didn't realize that people can't change. The people remained the same. I soon got over my enthusiasm. It declined, but it of course had to decline, because as far as morality goes, it had been declining since 1939. There was no other option, that moral downhill coast is long-term.

After the revolution, we had problems with restitutions. In 1948, I was supposed to have part of an inheritance left by Bohumil Sinek, the brother of my grandfather Adolf Synek. Many relatives didn't survive the war, and some that emigrated gave up their inheritances. At that time after the war, we agreed to put it in my cousin Milena's name because of inheritance tax, as she was the only one that was a minor, and didn't have to pay the tax. I myself didn't have any money to pay the tax. But after the revolution, she claimed the entire building - and it's a large property, a large building at 11 Bilkova Street, four stories, with a store below -in the restitutions.

It wasn't an issue of thousands, but many millions. I of course have no witness to our agreement. So now at least I don't have to worry what to do with the money. I'm not the type of person that knows how to handle it. The devil take it. But I did then send her a message that she's the one that's going to have to live with her conscience. My brother could of course have sued her, but he was abroad after the war, and hadn't given anything up, but he also said the hell with it. But it's something that I can't understand, as far as morality goes.

My husband and I had only one child, our daughter Hana. She was born on 24th June 1965. So she had an old mommy. For a long time, I didn't want children, but they talked me into it. She studied physical education at the Faculty of Education. She had to take Russian as her minor, and when the revolution took place, everyone said to hell with it. People say they don't like Russian, but that's stupid. Once day it'll be needed. She then finished psychology at the Faculty of Philosophy, but educational, not the clinical kind. Well, it's basically useless. She finished school, and is trying to live as a freelancer, but it's a problem.

She made a film, about this forgotten figure from the First Republic, the artist Robert Guttmann [Guttmann, Robert (1880 - 1942): a noted Prague painter and Zionist; died in the Lodz ghetto]. She found some paintings and something about him, there was a fair bit of it, and though she also directed it and didn't have any experience, it wasn't bad. She also wrote a nice script about Uncle Viktor, because there's a lot of information about him too. What's more, they also did an interview with him so there's also text. But it needed support from the state cinematography fund. We tried to get it three times, but to no end.

She also did some book covers - they were quite inventive - but in general it's bad, she doesn't have too many possibilities. She's not in some team, and it's impossible to do on your own. Among other things, she recently turned 40, and that's old already. She tried to find work, but that's out of the question. Why would they take her, when they can take a 20-year-old, whom they'll give half the salary? She could go teach immediately. But she said that she'd rather be homeless than be a teacher.

She has no children, but has a dog that she loves very much. I don't think that she is even able to have kids. She's very sociable, and looks very young. People often address her informally. I think that my states of anxiety have unfortunately been passed to my child as well. She's very unstable. I think that the second and sometimes even the third generation of those that were imprisoned during the war is marked in this way. They're always extreme in some manner. They're either extremely active and assertive, or the opposite extreme. But I'm judging only from the few people around me that I know.

I was in Israel with this one travel agency, it was an excellent trip. The itinerary included both Jewish and Christian historical sites, otherwise I wouldn't have gone with them, because I want to see as much as possible. Jerusalem made an amazing impression on me. A beautiful city, you can smell the history there, is how I might put it. When I first arrived there, it seemed to me that everything there was too white. But then I suddenly saw that it belonged there. Apparently it's even a regulation passed by the mayor, that whatever is being built has to be white.

As far as emotions go, what made the biggest impression on me was the desert. I liked it very much. Shadows in the desert. That made an artistic impression on me. And we were just driving through it, this was just what I saw out of the bus window.

I went there together with my husband for eight days, which of course isn't that long. There were two people from Prague there, one was for modern Israel, he was even a dentist by profession, basically an enthusiast. He knew everything. The second tour guide was for historical things. Then there was a third one, a local Israeli, who took care of organizational matters. The travel agency is named Ars Viva, it's a travel agency for artists and architects, we've traveled with them several times already. They do a lot of museum tours, it's aimed more at the artistic side of things. Those people don't go around shopping.

I liked it in Israel very much. Maybe I'll go there again to have another look, I know some people there who I was with during the war, but no one closer than that. We saw very little of Tel Aviv, we didn't have enough time left, but I don't think that's a big loss, it's a modern city. We weren't in those hotels by the sea either, there wasn't time for that. We spent a whole three days in Jerusalem, and we even lived in a hotel in the old part. There we were, among other places, in the beautiful Museum of Modern Art. They've got statues installed outside, which you don't see very often. And all the things they've got there, I couldn't even fathom it all. South America, Australia. Amazing.

As far as the political situation goes, I'm absolutely skeptical. I don't think that it can be resolved in some way. I think that today I'm living in a world where unfortunately nothing can be resolved. I don't know, the older I am, the less questions I have answers for. I'd like it for them to live there side by side in some decent fashion, but I fear that it's not possible. When Israel was created, I didn't even know about it. I was in completely different circles. Just a little bit got through to me during the Six-Day-War 38.

I never thought about emigrating to Israel at all, God forbid. I'd die without that Czech countryside. Czechs will of course get used to everything, that's a second truth, but what it's like for them, that's a third truth. I for one love Prague, even though it's ruined, but it's a part of my childhood and youth. Then I love our country's countryside, it's beautiful, varied, you'll find everything here.

Right now, the only thing that bothers me is that everything is more and more superficial. Or uncultured. Everyone wants to be well off, or better, that's a normal reaction, but alas the most shallow, primitive outlook is used, and everything is about consumerism. I'm simply a person of the 20th century, not the 21st. I can't erase that from myself. The 20th century marked us, I for example am at odds with technology. That point of view of ours is simply different. Just like I laughed at my grandfather when he talked about Austro-Hungary and about World War I. We thought he was making it up.

I myself never concerned myself with faith, for me it wasn't an issue, which probably isn't common. According to me it's an anachronism, the way that Jewish orthodoxy manifests itself is an anachronism. Those 640 prohibitions or how many there are. [Mitzvah: religious regulation or commandment that a Jew is obliged to fulfill. According to Talmudic tradition, there are 613 commandments in all, 248 positive ones and 365 negative ones.] Then what most bothers me is the position of women, which for me is absolutely demeaning. But if someone accepts it like that, then it's all right. But this is what would repel me the most. But it would repel me from other religions as well. This really is an anachronism, even though they say that thanks to this it's survived. But I'm not so sure about that. Abroad there are even female rabbis, in America. Here they'd have a fit.

About four years ago we succeeded in having a survey done at the Jewish community. It was done by an agency specializing in this. The goal of the survey was to find out what the community's members think its direction should be. Whether orthodox or not, and what their wishes are. There were of course more questions than just that. The results of the survey were 80 percent liberally thinking people and 20 percent orthodox ones. What do you think happened? Nothing. They steamrollered them. That 20 percent completely steamrollered the 80 percent.

According to me, faith is a philosophical question, it doesn't relate only to Judaism. And that's something I don't think I have resolved to this day. Faith is a gift, and I didn't get it. So it doesn't mean that I condemn it. On the contrary, I think that maybe those people's lives are easier, I don't know. When I found out something about Buddhism, if that can even be considered a religion, that's the only one that's sympathetic. But I don't know if it's like that in practice. But if it helps someone, that's fine. Subconsciously, some sort of searching is of course in everyone, and it doesn't matter what it's called. Certainly everyone asks themselves questions about the meaning of life, more or less deep ones.

After the war it never even occurred to me to go to the Jewish community. Not until later, when I needed some confirmation, probably that I had been in the transport. Back then, I ran into one very distant relative there, some Dr. Iltis, who was in charge of the Jewish magazine at the time. When he saw me, he said, 'Hey, you used to write poems.' He was this slight little man, he led me around some offices there, and was saying, 'Look, there's this child here.' Well, I was already 19 or so. I remember going into a room full of birth registers, where they were looking for some information so they could give me that confirmation. It depressed me terribly. It was all dark there. I just took the document and never returned there. Back then in 1950 my tendency was more to pretend that I didn't belong there at all.

When I retired it was after the revolution, so I had the feeling that I should maybe help those surviving Jews in some way. I was under the impression, and I was probably right, that the survivors would often be in a situation where they wouldn't be able to communicate with neither the middle nor the younger generation. And that it's necessary to explain something. Actually, in their own way it was the media that forced me into it, because they did interviews with me on this subject. I also paid some sort of debt of mine when I wrote a script about Gustav Schorsch, who helped me very much back then in Terezin. [Schorsch, Gustav (1918 - 1945): Czech stage director of Jewish origin. Shot in January 1945 during the liquidation of the Fürstengrube concentration camp.] I was glad that it could be done.

So I had to penetrate that Jewish environment. But I myself am secularized, I can't do anything about that, and also don't know why I should suddenly put on a false front, just because it's suddenly in fashion. I am first and foremost a citizen of the Czech Republic, and then by chance, thanks to Hitler, I was put into some other pigeonhole. I think that any sort of extreme direction leads to a certain undemocratic manifestation, and to restricting others. That basically often elicits in me such an exaggerated reaction that I don't want to let myself be classified anywhere, and that I want to be independent. It leads to a certain aloneness and loneliness. When you don't want to belong anywhere, you have to come to terms with yourself. I'm not too successful at that.

Recently, about a year ago, some Austrian was coming here, a writer, and did some interviews with me. The most important thing in that interview is the motto that I haven't come to terms, and never will. Even though I know that things can't be changed. Maybe it's a childish rebellion, but it expresses my attitude.

I had unpleasant experiences with anti-Semitism. Right after the war, I went to register with the Political Prisoners' Association. They didn't accept me, that they don't accept Jews. That it wasn't resistance activity. Then, people didn't want to return things that my father had hidden in places before the war. Then, when they were throwing me out of Barrandov. At that time they said that they didn't have anything against me, but that Jewish origin...that apparently I was unreliable.

During those worst times in my life, what helped me a lot was practicing expressive dance with Jarmila Kröschlova [Kröschlova, Jarmila (1893 - 1983): Czech dancer, choreographer and teacher]. Sometimes a person has to stop, concentrate and relax. The way it began was that after the war my brother was living with the dancer Rene Zachovalova, who had helped him during the war. She was in Jarmila Kröschlova's dance group. Rene brought me there, but I attended for only a short time, because you had to pay, and I didn't have money. So it took a while before I was able to return again, but with small interruptions I've been attending to this day. Sometimes I also teach. But it's just my hobby, not a profession.

Jarmila Kröschlova was excellent, she taught movement to all the actors at the conservatory. She lived a long time; when she died she was over 90. She was even allowed to teach privately, even though that was forbidden in the 1950s. She taught actors and we also used to go to her. But her dance group wasn't together any more. I managed to see Dvorak's [Dvorak, Antonin (1841 - 1904): Czech composer] Slavonic Dances, soon after the war, where she was still dancing. By then she was well over 50. She was a beautiful woman, tall. And she wrote books on theory that by me are the best in Europe. One is named 'O pohybu' [On Movement] and another 'Nauka o tanci' [Dance Theory].

We, as her posthumous children, rent a dance hall from the Popular School of Art on Dittrichova Street, below Karlovo namesti [Charles Square], once a week for two hours in the morning, because the children attend in the afternoon. Several students of long years attend. Of all those people, three of us have remained that can teach a bit, which is Eva Vyskocilova, the wife of Ivan Vyskocil [Vyskocil, Ivan (b. 1929): Czech dramatist, writer of prose and actor], the writer, then Mila Babicka and I. On Tuesday we have two hours in a row, and around ten people usually come, these 'old ladies.' But if you saw it, it's like waving a magic wand, when they put those T-shirts on. You can see on them that all their lives they've been doing things. Really. And then we go for coffee.

We've known each other for ages. Teaching is terribly interesting, I love to watch them sometimes. The body speaks, that's amazing, even the way you move your hand, and from that movement of theirs I can read a whole bunch of things. Everyone moves a little differently, and also someone grasps it better, and that sense in their body awakens more easily for them. That what we're practicing now is basically relaxation, these gymnastics, for example everything that you can do with your shoulder joint. So that you're aware of it.

I've got to say, that many times movement saved me from deep depression. And that it gave me more than all words, even more than all literature. When you start moving, you refresh yourself a bit, and it cleanses a bit. Jarmila Kröschlova's maxim, when I summarize it with one very superficial sentence, was for a person to get movement in tune with thoughts. This way you get into balance, you relax, and in that moment you forget that you exist. I think that it's horrible when a person can't move anymore. Horrible. I've got this one friend, a philosopher, who now just sits and lies there. He's got willpower, he writes, publishes books, but nevertheless it's terrible. I'm very grateful to Jarmila Kröschlova. And I'm not alone.

What to add: after the end of the war and my studies, and various reversals of fortune and tribulations during the time of totality, my absorption with words manifested itself in dramaturgy, scriptwriting and journalistic work. Besides the book 'Motyli tady neziji' [Butterflies Don't Live Here], which features the drawings and poems of the imprisoned children of Terezin, 1942 - 1945, and was translated into many languages, which contains my poems, often inspiring musicians and authors of programs about the Holocaust, I wrote - later primarily with my husband Jiri Munk - script treatments for children's animated serials, which are often broadcast on TV. Later also for short animated films and several documentaries. Recently my husband and I have had two children's books published, about dog cartoon characters, Staflik and Spageta. I can't count how many films I've done the dramaturgy for.

Further enumeration of my various activities isn't important, because at the end of all activity, a person asks himself the question of their relevance. Did I at least partly preserve my father's legacy? My mother's legacy, whom I missed so much, and who luckily didn't live to see the horrific war years? More and more questions without answers pile up around me. So only one difficult effort remains. To come to terms.

Glossary

Életrajz

Vázsonyi János a Vázsonyi család történetén keresztül a magyar zsidóság újkori történetét jobban ismerte, mint a témával foglalkozó történészek. A magyar történelem nagy alakjairól pontosan tudta ki, hol, mit csinált, mit mondott, hogyan viselkedett, és milyen ember volt valójában. A család nemzedékről nemzedékre sodródott a különböző társadalmi osztályok és ideológiák között. A rabbi ükapa vallásos falusi életéből a dédapák már a nagypolgári fővárosi világban jutottak érvényesülési lehetőséghez. A nagyapák nemzedéke a magyar liberalizmust képviselő demokrata kispolgárság politikai életének meghatározó alakjaivá léptek elő, az apák a kommünben, a fiúk a mindezeket meghazudtoló cionista mozgalmakban vettek részt. Vázsonyi János életét a második világháború és a kommunista diktatúra mozgástere behatárolta, de szorgalmával és kitartásával képes volt megőrizni családja becsületét. Zenész élete mellett tevékenyen vett részt az ifjúság képzésében és nevelésében. Lakása szerény, zenei pályafutását és irodalmi érdeklődését eláruló második kerületi otthon, ahol haláláig fogadta növendékeit. 2005 decemberében, utolsó beszélgetésünket követően unokaöccse értesített haláláról.

A Vázsonyi család egy viszonylag híres család. Sok kiemelkedő tagja volt. De meg kell mondjam, hogy ez számomra azért nem jelentett sokat, mert a tapasztalatom az volt, hogy általában a családokon belül mindig vannak kiemelkedő személyiségek és kevésbé kiemelkedők. A Weiszfeld család volt az apai ág. Weiszfeld Dávid 1796-ban született Banán, egy királyi birtokon [Bana a későbbi Komárom vm. egyik községe volt. – A szerk.]. Az apai ágról volt ő az ükapám. Ez volt az a rabbi és dáján, akinek született tizenhat gyereke, hat lánya és tíz fia volt. Ezek közül akadt egy csomó rabbi. Például a kapolcsi rabbi volt a Weiszfeld Ignác, a másodszülött fia, és az elsőszülött fiából is rabbi lett. Weiszfeld Dávid élete tekintélyesebb részét Csabrendeken [Zala vm.] töltötte, ott volt rabbi meg dáján. 1848. Elul huszonhetedikén (szeptember 25.) halt meg, ha jól emlékszem. Tulajdonképpen az egész család ezen a környéken lakott. Csabrendek, Sümeg, Zalaszentgrót, Tótvázsony. Csabrendeken megtaláltam az ükapám sírját, sőt még az apósa sírját is megtaláltam. A Vázsonyi nevet Vázsonyi Vilmos, Weiszfeld Dávid unokája, a Polgári Demokrata Párt alapítója vette fel 1896-ban. Akkor Vázsonyi Vilmos testvérei és unokatestvérei közül körülbelül hatan felvették a Vázsonyi nevet. Volt egy cipész ág, akik akkor nem magyarosítottak. Ők azt mondták, hogy nekik nagyon jó az a név, amit II. Józseftől kaptak [lásd: zsidó vezetéknevek]. A Weiszfeld Dávid fia, Adolf elvette egy viszonylag módos szappanfőzőnek a lányát. A faluvégi dögkútból kihalászták a disznókat meg a bedobált állatokat, lenyúzták, és azoknak a zsírjából főzték a szappant. Lúgot adtak hozzá, és csinálták ezeket a házi szappanokat. A faluba nem engedték be őket, mert olyan büdös volt a szappanfőző műhely, hogy azt kilométeres körzetben el kellett kerülni. Annyira nem tudott megélni ez a Weiszfeld Dávid, hogy szatócsboltot, ilyen mindenes boltot nyitott, és idővel a saját rabbi állásáról leköszönt, mert abból egyszerűen nem tudta a gyerekeit tartani, nevelni. Dáján ugye maradt, a sírkövön fel van tüntetve, de azt hiszem, az 1840-es években ő átadta valami szegről-végről rokonának a csabrendeki rabbinátust, aminek akkor volt öt-hatszáz tagja. Csabrendek egy koldusközség volt, és ma is egy roppant szegény hely. A Bach-korszakban nem sok jó nézett ki az ottani zsidóságnak, és ehhez jött még az a tragikus tőzsdekrach, ami borzasztó következményekkel járt. Például különféle járványokkal. Ezek azért nem köztudottak, mert Magyarországon a hivatalos politika, a Ferenc József-i kort egyértelműen boldog békeidőnek nevezi, mert 1867-től 1914-ig Magyarország területén semmilyen háború nem volt. De azért ez nem volt egy teljesen problémamentes korszak, mert óriási beruházások voltak, és ezeket a gazdasági világválság rettenetesen befolyásolta, aminek iszonyatos következményei voltak. Tulajdonképpen Magyarország nem ipari, hanem agrárállam volt, ami meglehetősen ki volt szolgáltatva a nála iparilag és pénzügyileg is fejlettebb Ausztriának. Akkor a vidéki zsidóság egy része az éhezés és a pogromok elől fel kellett hogy meneküljön Pestre.

A Weiszfeld család Csabrendekről az 1860-as évek kezdetével megnyílt új lehetőségek idején ment el [1860-tól, a császári pátens szerint lehetővé vált a zsidók szabad ingatlanszerzése, szabad költözködése, ipar és kereskedelem szabad gyakorlása. – A szerk.]. A provizórium idején tehát beköltöztek Sümegre [Provizóriumnak az 1861-től 1867-ig fennálló kormányzatot nevezték, melyet az abszolutizmus előzött meg, és az alkotmány helyreállítása követett. – A szerk.]. Sümeg akkor már egy nagyobb hely volt [Sümeg – járásszékhely nagyközség volt, (akkoriban) Zala vm.-ben, 1891-ben 5400 főnyi lakossal. – A szerk.]. És ott nagyobb is lett a hitközség, több volt a lehetőség a megélhetésre. Sümegen Weiszfeld Adolf [Ő a dédapa-generációhoz tartozik, Vázsonyi János dédapjának a bátyja volt. – A szerk.] alapította az első zsidó hitközséget, zsinagógát építettek, és felekezeti iskolát alapítottak. Az Adolf akkorra már, 1850-re vagy 1852-re befejezte a tanítóképzőt Sopronban, de ő sem tudott mint tanító elhelyezkedni, hanem először neki is valamilyen szatócsüzlete volt. És később, a kiegyezés kora felé [lásd: 1867-es kiegyezés] kezdett kicsit javulni a gazdasági helyzet, és akkor tudott mint tanító elhelyezkedni Sümegen. Amikor Weiszfeld Adolf utolsó gyereke, Vilmos született 1868-ban, addigra már volt akkora gazdasági ereje az ottani hitközségnek, hogy tudtak iskolát tartani és üzemeltetni, mert addig nem állami feladat volt az iskoláknak a fönntartása [A tanítási szabadság elvének értelmében – amely az 1868-as népiskolai törvény sarkalatos pontja volt –  1868 után sem volt kizárólagos állami feladat az iskolafenntartás: az iskolaállítás és -fenntartás joga ugyanúgy megillette a hitfelekezeteket, a községeket és az egyes állampolgárokat, mint az államot. Lásd: a népiskolai közoktatásról szóló törvény. – A szerk.]. Csak 1867 után következett be, hogy valamiféle apró segélyt kaptak, mint maguk az állami iskolák is. És tulajdonképpen a kiegyezésnek a legsúlyosabb fiaskója az volt, hogy bár a kiegyezési törvény kötelezővé tette volna, hogy a nyolcelemis kötelező népoktatást megvalósítsák, de az kézen-közön elsikkadt [Az 1868. évi népiskolai törvény nem rendelkezett nyolcosztályos kötelező népoktatásról. Ez majd csak az 1920-as évek végén merül föl az ismétlőiskolák kudarca miatt, de az erről szóló törvényjavaslatot csak 1940-ben terjesztette a parlament elé Hóman Bálint. Lásd: elemi iskola / népiskola. – A szerk.]. Adolf és családja Sümegen laktak több mint tíz éven keresztül, majd Sümegről feljöttek Pestre a 1873-as tőzsdekrach után [„1873: az első igazi magyarországi tőzsdekrach éve. Május 9-ét írtak, amikor a bécsi tőzsdén kitört a »nagy krach«. Néhány óra alatt elérte a pesti börzét. … A pénzvilágon 1872-ben óriási bank- és takarékpénztár-alapítási (gründolási) láz lett úrrá. Feltételezték, hogy a gazdaság fellendül. Ezt a később alaptalannak bizonyult várakozást kihasználva seregnyi új céget alapítottak (»svindlialapítások«), s részvényeiket méregdrágán dobták piacra. A válság első fuvallatára azonban kártyavárként omlottak össze a szédelgésre alapított cégek. A válság néhány hét alatt hetvenhat pénzintézetet tüntetett el egyszer és mindenkorra a föld színéről” (Kurtánné Vadászlaki Ilona – Kurtán Lajos: A tőzsdekrach, eletestudomany/archiv/1998/9818/diak/gazd/gazd.html). – A szerk.]. A családból két ág jött fel 1874-ben Budapestre, Weiszfeld Dávid rabbi két fia, Weiszfeld Vilmos és a bátyja, Weiszfeld Adolf és a családjuk. Később csatlakozott Weiszfeld Károly két cipész fia, Vilmos és Miksa és ezek családjai. Azt hiszem, néhány kisiparos maradt lent, cipészek, szabók, ilyenek. Igen nagy szegénységben éltek.

A Weiszfeld Adolf volt a tulajdonképpeni családfő a testvérek között, olyannyira, hogy a testvérek azt vették el, akiket nekik ő kiszemelt. És gondolom, a Weiszfeld Adolfról sokat tudhatnak, mert a Weiszfeld Adolfnak volt ugye a két híres fia, az egyik a Vázsonyi Vilmos, aki nagyon híres politikus volt, a másik annak a bátyja, a Jenő, akiről meg kell mondjam, hogy az sem Jenő volt, hanem eredetileg Jakab. Amikor egyetemre került, akkori miniszteri engedéllyel felvette a Jenő nevet. A Vázsonyi Jenő államtitkár volt, MÁV-elnök volt. Szóval eléggé tekintélyes ember [Vázsonyi Jenő (1864–1940) – gépészmérnök, a MÁV elnöke. A gépészmérnöki oklevél megszerzése után az államvasutak alkalmazásába lépett. 1906-tól vasúti és hajózási főfelügyelő, 1914-től MÁV-igazgató. Az I. világháború alatt a szénügyek kormánybiztosa volt, 1918-tól államtitkári címmel a MÁV elnök-igazgatója (1919-ben, a proletárdiktatúra alatt elmozdították állásából). Vezetése alatt kezdték meg az államvasutak vonalainak villamosítását. Alapított és szerkesztett több műszaki és szaklapot („Mozdonyvezetők Lapja”, „Gépkezelők Lapja”, „Balesetbiztosítás és Munkásvédelem”), és írt néhány munkásvédelmi könyvet. Visszavonulása után is szakirodalmi téren tevékenykedett. 1916-ban udvari tanácsos lett. Szerepe volt a főváros utcai világításának korszerűsítésében is. Hosszú időn át a BESZKÁRT igazgatósági tagja volt. – A szerk.].

Az én dédapám, Weiszfeld Vilmos volt a tizenkettedik gyereke a Weiszfeld Dávidnak. Ők feljöttek ide Pestre 1874 körül. A dédapám egy falusi szabó volt, akiből itt, Pesten egy jól menő szabász lett. Vesztére, mert akkor már főleg dirigált, és főleg ivott, mint a gödény. Ennek a Wilhelm Weiszfeldnek, vagyis Weiszfeld Vilmosnak – Weiszfeld Vilmost ezen a néven anyakönyvezték, mert a kiegyezés előtt az akkori törvények értelmében a hivatalos nyelv a német volt [Magyarországon soha nem volt hivatalos nyelv a német, az azonban elképzelhető, hogy szülőhelyén a „hivatal” németül vezette az anyakönyvet. Lásd: magyar nyelv. – A szerk., aki Rendeken született 1837-ben [Csabrendekről, más néven Sümeg-Rendekről van szó. – A szerk.], és meghalt Pesten, 1903-ban, szintén volt egy sereg fia. A legidősebb volt a Weiszfeld Dávid Dezső, aki egyszerre született egy lánnyal, aztán született a Zsiga, a Mihály, Róza és utolsó előttinek a Jakab nevű nagyapám. A nagyapám olyan nyolc éves lehetett, amikor fölkerült Pestre. Azt onnét tudom, mert azt elmondta, hogy elvitték őt itt egy pesti iskolába, ahol is nem magyar nyelven folyt a tanítás, és ők egy árva betűt sem tudtak németül, úgyhogy a tanító úgy mutatta be őt meg a testvéreit, hogy itt van ’zwei ungarische Burschen’ – két magyar gyerek. Nem tudtak egy árva szót sem németül, úgyhogy hónapokba tellett, míg fölcsíptek egy-két német szót. Ugyanis Pesten nemigen voltak magyar iskolák abban az időben. Akármilyen hihetetlen [Ha a nagyapa nyolcéves korában került föl Pestre, ez 1878 körül lehetett. Az elemi iskolai oktatás általában természetesen magyar nyelven folyt, de nem tudható, milyen iskolába íratták őket. Az izraelita felekezeti iskolák tanítási nyelve is általában a magyar volt. Budapesten mindenképpen. Valószínű azonban az is, hogy a német és zsidó származású pesti polgárság tartott fenn német nyelvű elemi iskolákat is.– A szerk.]. Na most még egy gyerek volt, aki viszont elég hamar meghalt. Az Arnold volt a legkisebb gyereke a dédapámnak, az 1876-tól 1894-ig élt.

Ez egy erősen vallásos család volt. Amikor még Csabrendeken voltak, addig a Sulhán Áruh szerint éltek. Amikor felkerültek Pestre, ez teljesen föllazult. Akkor ők olyan neológ zsidó életet éltek. Akkor még nagyjából tartották az ünnepeket, időnként elmentek templomba, de ez fokról fokra halványult. Különösképpen akkor halványult, amikor egyre jobban belekapcsolódtak a magyar közéletbe, és ugye hiába volt a Vázsonyi Vilmos apja, az Adolf a Hevra Kadisának az egyik aktív elnöke, maga Vázsonyi Vilmos szökőévben egyszer ment el a zsinagógába. A család tökéletesen asszimiláns család lett.

Az apai ágon a nagymama egy híres pálinkafőzőnek és italáru nagykereskedőnek volt a lánya, a Trencsinernek. Volt neki több pálinkafőző üzeme. Két lánya volt, az egyik volt az Ida, a másik volt a Paula. Az Idát elvette a nagyapámnak a bátyja, a Zsiga, a Paula pedig feleségül ment az én nagyapámhoz. Az én véleményem az, hogy az édesapám szüleit tulajdonképpen a Dezső bácsi hozta össze, mert a Dezső bácsinak volt a barátja a Trencsiner. A nagymama és a nagypapa, ha jól emlékszem 1896-ban házasodott össze. Zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás].

Ha jól emlékszem, a nagyapámnak négy polgárija [lásd: polgári iskola] volt összesen. És akkor tanulta a szakmát, mert akkor az volt a divat. A nagymama hasonlóképpen polgári iskolát végzett. Abban az időben csoda volt, hogy azt elvégezték. Nem nagyon iskolázták a lányokat. A feleségem anyja egy igazán dúsgazdag családnak volt a leszármazottja – a Wolfner család egyik ágából származott, és zseniális matematikus volt. De nem engedték még érettségizni sem… Jó családból való lány menjen férjhez. Nem engedték meg, pedig minden eszköz, lehetőség meglett volna, hogy a lányukat egyetemre járassák. Akkor az nem volt divat [Vázsonyi János feleségének édesanyja a 19–20. század fordulóján születhetett. Az első magasabb színvonalú nőnevelést biztosító intézmény a Felsőbb nép és polgári iskolai tanítónőképző volt, melyet 1872-ben hoztak létre; 1909 óta voltak felső kereskedelmi leányiskolák is, és 1895-ben királyi rendelet jelent meg arról, hogy az egyetemek bölcsészeti (filozófiai) és orvosi karára, valamint gyógyszerészeti tanfolyamaira nők is beiratkozhatnak, ha mint magántanulók a fiúgimnáziumokban magánvizsgát, illetőleg magánérettségit tesznek. Mindez elsősorban nyilván azoknak a nőknek volt vonzó, akik kenyérkereső pályára kívántak lépni. Lásd részletesebben: nők a középfokú és a felsőoktatásban. – A szerk.].

A nagyapám eredetileg, ha jól tudom, papírkereskedő volt, aztán, amikor elvette a Trencsiner lányt, az apósa, Trencsiner Jakab szerette volna, ha jól megy nekik, és berendezte neki Budapest akkori legnagyobb textil-nagykereskedését, amivel aztán a nagyapám csődbement. Aztán Dezső, nagyapám legidősebb bátyja hozzásegítette nagyapámat ahhoz, hogy a papírszakmában újra el tudjon helyezkedni, és aztán végig a papírszakmában maradt. Dezső bácsi a Fővárosi Nyomdának [alapítva 1893] volt az igazgatója, és tőlem a második utcasarkon lévő Nyúl utcában halt meg. Nagyon szép villája volt, nagyon módos, befolyásos úriember volt a Dezső bácsi. Egy nagyon ismert fia volt doktor Vázsonyi (Pataj) Miklós – a Pataj az egy keresztnév –, 1904-ben született és 1945-ben, valószínűleg a munkaszolgálatban meghalt. És ennek két fia volt: a Vázsonyi Gábor, az 1929-ben született, és a másik volt a Bálint. Ő 1936-ban született, ő zongorista, aki előbb Svájcba ment ki, aztán Amerikába. Bálint 2003 januárjában halt meg. Nagy hódolója volt a Dohnányi Ernőnek, neki volt az egyik utolsó tanítványa [Vázsonyi Bálint (1936–2003) – zongoraművész, zenepedagógus, zenei író, publicista. Tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán kezdte. 12 évesen már nyilvános hangversenyen játszott. Az 1956-os forradalom után emigrált, 1959-ben az Egyesült Államokban telepedett le. Tanulmányait Floridában, Dohnányi Ernőnél folytatta, aki kivándorlását is segítette; később professzorának első életrajzírója lett (Dohnányi Ernő. Budapest: Zeneműkiadó, 1971). Az Indiana Egyetem professzora, a New World School of the Arts (Miami) zenei fakultásának dékánja. Zongora mesterkurzusokat vezetett a Harvard és a Yale Egyetemen, valamint a New England-i konzervatóriumban (Forrás: „Muzsika”, 2003. 3. szám; Dohnányi Ernő (1877–1960) – zongoraművész, karmester és zeneszerző, 1905-től a berlini Zeneművészeti Főiskola zongoratanára volt, 1916-tól a budapesti Zeneakadémia zongoratanára, 1919–20-ban igazgatója, 1920-tól a budapesti Filmharmóniai Társaság elnökkarnagya. 1928-tól 1943-ig a zeneszerzés és zongoraosztályok professzora volt a Zeneművészeti Főiskolán, 1934-től pedig az intézet fő-zeneigazgatója is. 1945-től Nyugaton, 1949-től az Egyesült Államokban élt. – A szerk.]
A nagymama és a nagypapa meglehetős jómódban éltek, mivel a Trencsinereknek komoly vagyonuk volt. Pesten laktak, a Kálvin tér környékén. Saját házuk volt. Nagy házuk volt. Azt nem tudom megmondani, hogy hány szobás volt ez a ház, de hogy jómódban éltek, az bizonyos. Aztán egy kertes házban, Újpesten. Újpestnek volt akkor egy ilyen villanegyede. Addig, amíg jól ment. Aztán amikor jött az anyagi gond, akkor azt eladták, és akkor kerültek be a Frangepán utcába. A nagyapám akkor már messze nem abban az anyagi helyzetben volt, mint az 1920-as évek előtt, mert a háború után volt egy súlyos gazdasági válság 1920 és 1926 között, és az őt anyagilag tönkretette. Akkor ő kénytelen volt a saját üzletét bezárni, és máshoz elmenni alkalmazottnak. A nagymama meg nem dolgozott. Rengeteg gyerek volt. Ennyi gyerek mellett hogyan dolgozott volna!

Kilenc gyerek volt, és ebből nyolc nagyjából felnőtt, és volt olyan, aki a közelmúltban halt csak meg. A Feri, aki kitelepült Izraelbe, olyan négy-öt éve halt meg. Ő 1906-ban született, és kilencven éven túl élt. 1998-ban [családfa: 1997] halt meg. Ők Tamirra hebraizáltak. Szóval elég jó kort élt meg. Ő Izraelben van eltemetve. Az Imre 1898-ban született, egy évvel apám után, de 1945-ben Welsben meghalt mint munkaszolgálatos [Az ausztriai Welsben működött a mauthauseni koncentrációs tábor közel 60 altáborának egyike. – A szerk.]. Tífuszban. A Szidike 1900-ban született, és 1928-ban [családfa: 1920] halt meg, az István 1902-ben született, és 1986-ban halt meg. A BESZKART-nak volt az egyik vezetője. A Vilmos fiatalon halt meg, hét évesen [A családfa szerint 1905-ben született, és 1908-ban halt meg. – A szerk.]. A Laci 1908-ban született [családfa: 1909], és 1922-ben [családfa: 1928] halt meg balesetben. A Lili (Lívia) 1911-ben született, és 1980-ban [családfa: 1981] halt meg az Egyesült Államokban. Az ő férje Tihanyi Kálmán volt, és van egy lányuk, Katalin, aki 1936 körül született Berlinben [Tihanyi Kálmán (Üzbég /Nyitra vm./, 1897 – Budapest, 1947) – mérnök, feltaláló. Legfontosabb találmányai a korszerű televízió alapelvére és fölépítésére vonatkoztak. 1926-ban szabadalmazta teljesen elektronikus televizió-rendszerét, és 1928-ban kapott szabadalmat katódsugaras képbontója, azaz televíziója. 1929-től már a televízió-irányítású légvédelmen dolgozott, majd az angol Légügyi Minisztérium részére elkészítette egy robotrepülőgép prototípusát. 1940-ig kidolgozott egy 5–8 km hatótávolságúra tervezett ultrahangsugárzó készüléket is (www.hpo.hu/feltalalok/tihanyi.html). „A háború évei alatt Budapesten éltek, és Kálmán a fiatal Horthy István kormányzóhelyettes baráti köréhez tartozott. A német megszállást követően letartóztatták, és fél évet ült a Margit körúti fegyházban, ahonnan csak 1944 szeptemberében a Lakatos-kormány alatt került ki. A Dunai Repülőgépgyárban dolgozott, ahol sok munkaszolgálatos neki köszönhette a megmenekülését, ezért csukták le. A nyilas uralom alatt bujkált, a felszabadulást követően pedig rövidesen meghalt” – Vázsonyi Sándor közlése). (2001-ben az UNESCO beiktatta Tihanyi 1926-os szabadalmi bejelentésének iratait azon egyetemes jelentőséggel bíró dokumentumok közé, amelyeket, mintegy szellemi világörökségként jegyez a Memory of the World (Világ Emlékezete) elnevezésű programjában (http://hu.wikipedia.org/wiki/Tihanyi_K). – A szerk.]. A Dezső 1917-ben született, ő volt a legkisebb és ő 1998-ban [családfa: 1996] halt meg.

A Vázsonyi nagyszüleim nagyon gyenge társasági életet éltek. A nagyapám a terézvárosi demokrata körbe járt föl. A nagyanyám időnként, amikor lehetősége volt, színházba ment. Az operát szerette, a zenét szerette. A baráti körük hasonlóan polgári, sőt nem is igazán polgári, hanem inkább kispolgári volt, a kispolgári, kiskereskedői vagy kisalkalmazotti rétegből került ki. Akadtak persze közöttük orvosok is és ügyvédek, emlékszem egy sereg ilyenre.

A nagyszüleim nyomasztó családi szituációban éltek. Más karaktere volt a nagyapámnak, mint a nagyanyámnak. A nagyapám egy teljesen más személyiség volt, mint a nagyanyám. A nagyapám egy mozgékony, életvidám, nagyon tehetséges matematikus volt. Egy fejszámoló volt a nagyapám. Ha megkérdezte a Weiszfeld Jakabot, hogy Kóbikám, mennyi kétszázhetvennyolcnak a köbgyöke, úgy megmondta, hogy még a számológép is lassabban mondta meg. Ha megkértem, hogy mondja meg, mennyi tizenháromezerszer kétszáznegyven, azt is megmondta. Rávágta, és utána kiszámíttatta velem papíron. Ilyen adottsága volt. Valószínűleg ezzel bűvölte el a szerencsétlen Trencsinert, aki azt hitte, hogy megfogta az Isten lábát, hogy egy ilyen számolózsenihez adja a lányát, csak azt felejtette el, hogy a nagyapámat a számtan, ez a vele született, öröklött tulajdonsága egyáltalán nem izgatta. Nagyapámat a jó társaság izgatta, a klub, ahol verte a blattot. Ez izgatta. És emlékszem, a nagyapámnak volt egy jelmondata. Kérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen mit tart az élet céljának. „Jancsikám – azt mondja, engem nagyon szeretett –, okos ember úgy él, mint egy király, és meghal, mint egy koldus.” Hát ebben benne van a nagyapámnak az egész mentalitása. Ezzel szemben a nagymama egy polgári családnak egy egyáltalán nem bohém tagja volt, ahol megszokták azt, hogy mindennek megvan a gazdasági alapja, mindenre figyelni kell.

Amikor én a Vázsonyi nagyszüleimet megismertem, semmiféle nyoma nem volt annak, hogy nekik valami közük lenne a zsidósághoz. Ugye én voltam a legjobban meglepve, amikor megtudtam, hogy a nagyapámnak a nagyapja rabbi volt és dáján. Én teljesen meg voltam rökönyödve, meg kell hogy mondjam. Ez egy teljesen asszimilálódott család volt, csak azért nem tértek ki, mert adtak magukra, hogy nem lesznek hitehagyottak.

Nekem a Vázsonyi családdal kapcsolatban nem voltak pozitív emlékeim. Szemben, mondjuk, a Vilmos családjával, ahol azért kiegyensúlyozottabb, polgáribb volt a légkör. A Vázsonyi Vilmosnak tulajdonképpen igaz, hogy egyetlen gyereke volt, a János. Vázsonyi János, aki ugye a Demokrata Pártnak lett az apja után az elnöke, és 1944-ben halt meg, nem, 1945-ben a hannoveri amerikai katonai kórházban [Vázsonyi János (Budapest, 1900 – Hannover, 1945) – ügyvéd, liberális polgári politikus, országgyűlési képviselő. 1918-ban az októberi forradalom idején apjával együtt Münchenbe, majd Svájcba emigrált. 1920-ban Bécsbe költözött, a Keleti Akadémián tanult, emellett több svájci, müncheni lap tudósítója. 1921-ben hazatért Budapestre, bekapcsolódott a Nemzeti Demokrata Párt tevékenységébe. 1925-ben jogi doktorátust szerzett, és apja ügyvédi irodájában dolgozott. 1930-ban megszervezte az Ifjú Demokraták Országos Szövetségét, majd apja után a Nemzeti Demokrata Párt és a Központi Demokrata Kör elnöke. Tagja volt Budapest törvényhatósági bizottságának. 1944. március 19-én a Gestapo letartóztatta, és Dachauba deportálta (Magyar Életrajzi Lexikon). 1945 szeptemberében egy hannoveri katonai kórházban halt meg (s nem New Yorkban, mint forrásunk állítja). – A szerk.]. Hát más. Nekem tulajdonképpen igazán az eszményem az anyai nagyapámnak a családja volt.

Az anyai nagyapám egy rendkívül érdekes és fura famíliából való. A származása eléggé kétes. Az volt a furcsa, hogy a rokonságukban stájer parasztok voltak. Például a nagyapám családjának volt egy ága, akik takácsok voltak Ausztriában, de a család már be volt jegyezve a hitközségbe. A nagyapám egy meglehetősen szegény családnak volt az ötödik vagy hatodik gyereke. A Keller Samu dédapám 1830-ban született Dunaszerdahelyen. Fiatalon költözött fel Budapestre, és itt pincér volt. Itt, Pesten házasodott meg, majd négy gyerekkel özvegyen maradt. Ezután vette el Fischer Fánikát, aki cseléd volt Pesten. Fischer Fáni Kisbábon született 1843-ban, Nyitra megyében egy szegény zsidó családban. Nekik hat közös gyerekük született, de kettő közülük már gyerekkorban meghalt. Nagyapám a harmadik gyerek volt. A nagyapámék a Szerecsen utca 72-ben – ma a Paulay Ede utca – laktak, egy pincében. A nagyapám zsidó elemibe járt, és utána rögtön beadták címfestőnek. Nagyon tehetséges volt. Már gyerekkorában annyira tudott rajzolni, hogy mondják, hogy öt-hat éves korában bárkit le tudott rajzolni, ha módja volt rá. Én magam is láttam. De a nagyapám szerencsétlen volt. A címfestő karrierje összesen három hónapig tartott. El voltak bűvölve, mert sokkal jobban rajzolt, mint a mester. Nem is lett volna semmi baj, csak egyszer a mester rábízta a műhelyt, mert elment valahova. És a nagyapám mesélte, hogy egyszer ki kellett valahova szaladnia az illemhelyre, és vett egy kartont, és kirakta az ajtóra, hogy „Bitte warten, kommt sofort”. Csak az volt a baj, hogy nem tudott helyesen írni, és a ’kommt’-ot egy m-mel írta, és még két helyesírási hiba volt. És visszajött a mester, és látta, és kérdezte, hogy ki írta ezt. Mondta, hogy ő. És akkor rájött a mester, hogy ez a gyerek nem tud helyesen írni. Na most címfestő helyesírás nélkül! Azonnal kirúgta. És akkor, azt hiszem, még járt két évet, és akkor adták be egy veszprémi fényképészhez fényképészinasnak. Nem zsidó fényképésznél tanult, mert zsidó fényképészek akkor még nemigen voltak Magyarországon. Ott lent szabadult, és akkor feljött Pestre.

A nagyanyám egy jómódú ortodox famíliának a tagja volt. A Reich Mór dédapám iskolatulajdonos és iskolaigazgató volt, és a Trefort Ágostonnak volt a jó barátja, aki mikor a [a dédapa] saját iskolájával és kollégiumával a tőzsdekrach után csődbe ment [Föltehetően az 1873-as tőzsdekrachról van szó. – A szerk.], akkor kinevezte Reich Mórt a kiskunfélegyházi állami gimnázium élére iskolaigazgatónak [Trefort Ágoston (1817–1888) – publicista, miniszter, az MTA tagja, 1885-től elnöke, Jogi tanulmányok és külföldi utazások után főleg a bank- és vasútügy, valamint a városok reformjának kérdéseivel foglalkozott. 1848 előtt élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki a „Pesti Hírlap”-ban. Az 1843–44-i országgyűlésen Zólyom város követe. 1848-ban földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi államtitkár. Eötvös Józseffel távozott külföldre, 1850-től visszavonultan élt csabacsüdi birtokán, 1860-ban Békés vm. alispánja lett, 1861-ben országgyűlési képviselő. A kiegyezés idején a Deák-párt tagja. 1872-től haláláig vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1876-tól 1878-ig földművelés-, ipar- és kereskedelem-ügyi miniszter is. Számos művelődéspolitikai intézkedést hozott a közép- és felsőfokú oktatás fejlesztése ügyében. Sokat tett a rabbiképző felállítása érdekében (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. A Reich dédapámnak a második házasságából születtek azok a gyerekek, akiket én ismertem, a nagyanyám és a testvérei. A nagyanyám volt a legidősebb, Artúr volt utána, Lajos (Alajos) és Kamilla. A Reich dédapámnak első házasságából pedig volt két gyereke. Az egyik a Milcsike volt, a másik az Adolf. Korán meghalt a dédapám, mert szívbajos volt, és akkor elég nehéz anyagi helyzetbe kerültek, mert hát ott volt öt-hat gyerek, és hiába volt ő igazgató, a nyugdíjból elég nehéz volt öt-hat gyereket nevelni. A család a dédapa halála után jött föl Pestre Kiskunfélegyházáról. És itt Pesten pont a Szerecsen utca 26-os házban vettek ki lakást a második emeleten, ahol a pincében laktak a nagyapámék. A nagyanyám is zsidó elemi iskolába járt. Aztán a nagyanyámat a dédapám taníttatni akarta. Nagyon szerette volna tanárnak, de a nagyanyám rettenetesen utálta az iskolai munkát. Kiváló tanuló volt végig, és jól beszélt három nyelvet, de ő varrni akart. Pesten egy elég jó helyen szabadult mint varrónő, és aztán amikor úgy adta a sors, akkor ő abból meg is élt.

A család persze nem nagyon volt elbűvölve attól, hogy a művelt, okos polgárlány, Reich Etelka Elvira pont a pincelakó gyerekével esik szerelembe. De meg kell hogy mondjam, hogy egy mintaházasság volt. 1895-ben házasodtak össze. Azután elköltöztek a Holló utcába, majd később, 1903-tól visszaköltöztek a Szerecsen utca 33-ba, ahol együtt laktak a sógoraival, és a nagyanyám volt a család feje. Akkor a nagyapám tulajdonképpen már felszabadult fényképészsegéd volt. Nagyon jó fényképész volt, és ha nem volt fényképész, grafikából élt. Akkor a fényképészet egy életveszélyes szakma volt. Ugyanis a fényképészeknek maguknak kellett kivágni az üveglemezt, és a kezükkel, illetve egy spatnival kellett rákenni az ezüstbromidot a fényérzékeny papírra, ami hat-nyolc olyan, a bőrön átható mérget tartalmazott, ami miatt nagyon rövid életűek voltak a fényképészek. A nagyapám ekcémát kapott, és tizenegy évig nem csinálhatta a szakmáját. Amikor összeházasodott a nagyanyámmal, alig született meg az első gyerekük, a Marcika 1896-ban, egy évre rá kijött rajta az ekcéma, és eltiltották a szakmától. Amikor a nagyapámon kijött az ekcéma, akkor a nagyanyám elment színházakhoz öltöztető szabónak. A Király Színháznak és a Bonbonnière Kabarénak volt az öltöztető szabója [Király Színház – 1903-ban nyitott (Budapest hetedik színháza volt), Beöthy László igazgatásával és a „Rákosi-dinasztia” (Beöthy édesanyja, Rákosi Szidi, valamint a nagybátyja, a Budapesti Hírlap főszerkesztő-tulajdonosa, Rákosi Jenő és a nagynénik: Csepreghyné Rákosi Ida, illetve Evváné Rákosi Márta) tőkéjével s Rákosi Szidi színiiskolájának egykori növendékével, Fedák Sárival mint vezető színésszel. A színház műsorán főleg operettek szerepeltek. A Király Színház 1939-ben zárta be kapuit (de Beöthy már 1924-ben lemondott a színház vezetéséről) (Alpár Ágnes írása nyomán, Népszabadság, 2003. november 6.); Az első igazi pesti kabaré, a Fővárosi Cabaret Bonbonnière 1907-ben nyílt meg a Teréz körút 28. szám alatt, Kondor Ernő színész vezetésével. Itt lépett először színpadra ugyanebben az évben Nagy Endre, a magyar kabaré sajátos műfajának, a konferansznak a megteremtője. A kabaré 1910-ig működött (Magyar Színházművészeti Lexikon). – A szerk.]. A színházban olyan nyolc-tíz évig volt.

A nagyapám tizenegy évig csak rajzolt, rajzolt. Akkor grafikákból élt, de a grafikából nem volt könnyű megélni. Különféle helyeken adta el a grafikákat. Eladta hírlapoknál – hírlapi grafikát csinált –, meg csinált nagyvállalatoknak tasakrajzokat, nagyon szépeket. Egy-kettő még megvan nekem ezekből a grafikákból. És akkor sikerült kigyógyulnia, mert volt akkor egy kiváló bőrgyógyász, egy egyetemi tanár, aki kigyógyította, és vissza tudott menni a szakmába. Egy igen jó fényképészműhelyben dolgozott, és akkor a sógorainak már ment annyira, hogy tudtak neki kölcsönt adni, és megnyitotta  a saját műtermét a Krisztinavárosban. A Krisztina körút 32-ben nyitotta az első üzletét. Úgy hívták, hogy Elektra. Azért nevezték Elektrának, mert ez volt akkor Budapesten az első olyan fényképészet, ahol éjjel-nappal lehetett felvételeket csinálni, mert nagyon korszerű elektromos világítás volt. Neki voltak ilyen fényképész-technikai találmányai, aminek a következménye az volt, hogy első osztályú képeket tudott a közönségnek nyújtani egytized árért. A legjobb fényképész tudott csinálni egy portrét öt koronáért, ő ennél sokkal jobbat tudott két koronáért csinálni [Magyarországon 1892 és 1926 között a korona volt a fizetőeszköz, 1927-től pedig a pengő váltotta föl a koronát. – A  szerk.]. Ennek az lett a következménye, hogy az Elektránál csak úgy lehetett fényképet csináltatni, portrét vagy bármit, hogy bement a tisztelt vevő, és ott volt egy nagy album, és előjegyezték, hogy mikorra jöhet. És reggel hét órától este hétig megállás nélkül, időnként éjfélig ment a munka. Úgyhogy hihetetlenül fellendült neki.

A nagyapámnak tizennégy fényképtechnikai találmánya volt bejegyezve, az utolsót, aminek a család elfelejtette meghosszabbítani a szabadalmi díját, a Kodak gyár lopta el. A Kodaknak van egy olyan fényképezőgépe, hogy elkattintja a gépet, és alul kijön a kép. Én ezt először 1939-ben, a hűvösvölgyi kisházban láttam a nagyapámnál. És emlékszem, akkor kimentünk vele Vácra, ott volt a Kodaknak egy gyára. Ebből lett később a Forte gyár [Az 1880-as években alapított KODAK Ltd. magyarországi fotópapírgyára 1922-ben nyitotta meg kapuit Vácott. A második világháború alatt a gyárat (első osztályú hadiüzem volt) fölmérhetetlen veszteség érte (1944 decemberében bombatámadás érte, előtte pedig a németek a késztermék nagy részét és a berendezések egy részét elvitték). 1947 júniusában a KODAK a gyárat eladta a Magyar Általános Hitelbanknak. A gyár FORTE Fotokémiai Ipar Rt. néven folytatta a termelést 1947-től. 1948 elején, a bankok államosításával együtt a FORTE Rt. is nemzeti vállalattá alakult, és 1948. április 28-án a Forte Fotokémiai Ipar Vállalat nevet kapta. – A szerk.]. És ott alkudozott a nagyapám az eladásán ennek a találmánynak, de az az igazság, hogy a nagyapám kiváló kémikus, csodálatos grafikus volt, de a számtan nem volt az erőssége, és azon háborodott fel, hogy a Kodakék ígértek neki akkor ötvenezer dollárt és fél százalékot az üzleti forgalomból. Ez a fél százalék annyira felháborította, hogy hiába magyarázta neki az apám, hogy ez a fél százalék több, mint amit magának kifizetnek, ő azt mondta, hogy azért nem adom. Még a mérnök is csodálkozott, és kérdezte, hogy melyik egyetemen végzett, mert többet tudott kémiából, mint a Kodaknak a főmérnöke. A Keller nagyapám tulajdonképpen 1913-ra már milliomos volt. Attól kezdve a nagyanyám bent trónolt az üzletben, és ő vezette a naplót és a pénztárt. A nagyapám üzletében Pest legjobb segédjei dolgoztak, csupa olyan, mindegyikből mester lett. A Hatschek, a híres fényképész nála volt első segéd [Valószínűleg Hatschek Emilről van szó, aki később Farkas Bélával társulva megalapította a HAFA céget, amely  az 1930–1944 között számos filmtechnikai kézikönyvet és szakkönyvet adott ki, üzleteikben pedig fototechnikai eszközöket árusítottak. – A szerk.].

A nagypapám nem volt katona, mert olyan fényképész volt, akihez a Herczeg Ferenctől kezdve a Huberman Boriszlávig, a hegedűművészig és a József főhercegig mindenki bejárt [Herczeg Ferenc (1863–1954) – író, újságíró („Budapesti Hírlap”, „Új Idők”, „Az Újság”, „Magyar Figyelő”), 1896-tól két cikluson át országgyűlési képviselő (Magyar Életrajzi Lexikon);  Bronisław Huberman (1882–1947) – lengyel származású hegedűművész, 11 éves korától szerepelt Európa és az Egyesült Államok nagy koncerttermeiben, kora egyik legjelentősebb szólistája volt. 1933-tól a második világháború kitöréséig Palesztinában élt, ő alapította meg az Izraeli Filharmonikus Zenekar elődjét, a Palesztin Szimfonikus Zenekart 1936-ban. Svájcban halt meg. – A szerk.]. A József főherceg például udvari fotósának akarta megtenni. És a nagyapám hajlott is rá, de amikor kiderült, hogy a József főherceg pornográf képeket kíván vele csináltatni, akkor valahogy kivágta magát ettől a feladattól, mert nem nagyon tartotta összeegyeztethetőnek. A nagypapa a József főhercegnek köszönhette azt, hogy nem került be a hadseregbe [József főherceg (1872–1962) – tábornagy, kormányzó, az MTA tagja, József nádor unokája. IV. Károly, az utolsó magyar király 1918. október 27-én kinevezte homo regiusnak, azaz a király helyettesének. 1918. október 31-én a tömeg követelésére Károlyi Mihály grófot miniszterelnökké nevezte ki, és hűségnyilatkozatot tett a Nemzeti Tanácsnak. Miután Horthyt kormányzóvá választották, mellé állt. 1929-től a Kisfaludy Társaság tagja. Az MTA elnöke 1936-tól 1945-ig, a felsőház tagja 1927–44-ben. A nyilas hatalomátvétel után hűséget esküdött Szálasinak. 1945 után Nyugatra távozott. – A szerk.]. Mert amikor a József főhercegnek mondta, hogy be kell vonulni, akkor a József főherceg mondta: „Maga nem fog bevonulni, Keller!” és akkor bement sorozásra, és ránéztek: „Ja, Keller? Untauglich [alkalmatlan (német)].” És akkor odaírták németül, hogy katonailag teljesen alkalmatlan, korai aggságban szenved. Ez akkor egy orvosi meghatározás volt. A nagyanyám nem értette, mi az, hogy korai aggság, hát nem volt az ő férje agg! És akkor elment a háziorvosához, és az mondta, hogy „Örüljön neki, Kellerné, nem kell, hogy a férje kimenjen a frontra”. „De hát mi az, hogy korai aggság?” És azt mondja: „Az semmi, az azt jelenti, hogy a papa már nem egy igazi férfi, nem kell legalább vigyázni.” A nagymama ennek aztán roppantul megörült, és csak akkor kezdett rájönni, hogy a dolog valahol nem stimmel, amikor másállapotba került a Bandival. És akkor elment Pest egyik legismertebb nőgyógyászához, és mondta, hogy baj van. És az azt mondja: „Hány éves maga, Kellerné?” „Negyvenhárom.” „A férje bevonult?” „Nem vonult be, korai aggság.” „Á – mondja –, akkor klimax.” És megállapította, hogy ez a kezdődő klimax. Kimarad. A nagymamám megnyugodott, és amikor a klimax a hatodik hónapban elkezdte rugdosni a hasát, akkor jött rá, hogy valami nincs egészen rendben, nincs minden úgy, ahogy az orvos mondja. És akkor fölment megint, és az orvos megállapította, hogy olyan öt hónapos terhes. A nagyanyám – mondják – annyira felháborodott, hogy majdnem a haját tépte a doktornak mérgében. „Mit fognak a lányaim ehhez szólni?” Úgyhogy a vége az lett, hogy a Földes – úgy hívták ezt a nőgyógyászt – vidékre költözött, annyira megijedt a nagyanyám mérgétől.

A nagyszüleimnek öt gyerekük volt. A Marci született 1896-ban, a Bözsi született 1898-ban, anyám született 1900-ban, és 1901-ben vagy 1902-ben a Rózsi. A legkisebb fiú, a Bandi 1917-ben született, de a nagyanyám ezt egész életében restellte. Akkor már a legkisebb lánya is tizennégy-tizenöt éves volt, és abban az időben az, hogy egy negyvenhárom éves nő szült, az képtelenség volt. Abban a korban ez nem létezett.

Amikor a nagyszüleim jómódba kerültek, akkor elköltöztek Krisztinába. A Krisztina körút 32-ben volt a műterem, és a 34-ben, az első emeleten volt egy három-négy szobás lakásuk. Ha a nagyapám spekulált volna, vagy hallgatott volna a bankár rokonságra, akkor nyugodtan megvehetett volna négy-öt bérházat 1917–18-ban. De hát a nagyapám nem tudott spekulálni. Személyzetet tartottak, amíg jól ment nekik. Mindig volt háztartási alkalmazott [lásd: cseléd], vidéki lányok. Én még emlékszem a Mariannra. Mindenes lányt tartottak, takarítónőt, ilyesmit. De a nagyanyám nem tartott szakácsnőt. Nevelőnő sem volt. A gyerekeket a nagymama nevelte. A Krisztinában laktak egészen 1926-ig. És akkor 1926-ban vagy 1928-ban, a pengőre való áttérés meg a harmincas évek gazdasági válságában [lásd: 1929-es gazdasági világválság] a nagyapám már beteg is volt, becsukták az Elektrát [1927. január 1-jétől váltotta föl a koronát a pengő, 12 500 papírkoronáért adtak egy pengőt. – A szerk.]. Azt hiszem, 1928-ban csukták be. És akkor ő már eléggé beteg ember volt, mert tízéves korától egy robotember volt, aki reggel ötkor felkelt, és este tízig dolgozott. És ez egészen addig tartott, amíg a krisztinavárosi üzletét be nem csukták.

A nagyapámnak [Pest]Hidegkúton maradt egy háza – a [pest]hidegkúti Várhegyen, az most is megvan különben –, és oda költöztek ki [Pesthidegkút – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm. Pomázi járásában, 1920-ban 4200 lakossal, a 20. század első évtizedeiben keletkezett villatelepekkel (Remetekertváros, Szögliget, Széphalom stb.). – A szerk.]. A ház mellett egy ötszáz négyszögöles kert volt két szántóval. [Pest]Hidegkúton nem volt víz, villany. Nagyapámnak azért tetszett meg, mert nagyon szép volt a kilátás a Várhegyről az egész budai hegyvidékre. A Várhegyen összesen egy tucat ház volt. Ma a Várhegyre nem lehet fölmenni, mert annyi ház van. Ha én fölmentem, és kinéztem a kisház ablakán, akkor leláttam a Remetei útig. Nem volt előttünk semmi sem, csak a kukoricás és néhány gyümölcsfa. És a szomszédságunkban talán volt hat-nyolc embernek háza. Mindenkit ismertem a Várhegyen. Az volt a szerencséje a nagyapámnak, hogy neki volt a Várhegyen egyedül egy forráskútja. A kút a hegy közepén volt, és ott volt egy forrás hat méter mélyen, és mindig nagyon jó vize volt, finom karsztvíz. Egyre kevesebb volt a víz, és kérdezte a szomszédot, a Schmidtet, hogy mit csináljon, mert alig van már víz.  Ajánlották, hogy az ófaluból ki kell hívni a kútmestert. Kijött a kútmester, mondja: „Ja, kitisztítom én! Annyi vize lesz, hogy csuda!” Ki is tisztította, és többé nem is volt víz a kútban, mert kiszedte a vízzáró agyagréteget, és a forrásvíz lement ötven-hetven méter mélyre, mert az ott tiszta mészkőszikla. És akkor az volt a helyzet, hogy a nagyapám majd megőrült a méregtől, és akkor a kutat kimélyítette, csinált egy olyan tizennyolc méteres ciszternát, amiben aztán esővizet fogtak föl, de attól kezdve aztán el kellett gyalogolni valahová két kilométerre, ott volt egy kézi nyomós kút. Ivóvizet onnan kellett hozni vödörben. Persze elemlámpa volt, ez volt az egész villanyvilágítás ebben az időszakban.

A nagyapám ezt úgy rendezte be, hogy neki volt egy nyári műterme kint a Nagyréten. Oda lement, amikor május elseje volt vagy más ünnep, amikor odament több ezer ember. És hát ott is sorban álltak fényképért. Május elsején előfordult, hogy a nagyapám háromezer-ötszáz felvételt csinált. Nyolc-tíz vasárnap alatt megkereste mindazt, ami neki egy évre kellett. A Nagyréten, akik ott voltak, mind a nagyapám barátai voltak. Ugyanis a Nagyrétet ő fedezte föl, mint nyári üzletet. Ő csábította oda annak idején a Kemény Henriket, Kemény Henrik bábosnak az apját. Ott volt először a Keménynek bábszínháza a nagyapám mellett [Kemény-család – vásári bábjátékosok. Egy 1897. január 26-án, Budapesten kelt irat szerint a Galíciából érkezett Korngut Salamon (185?–1930) előadásokat tarthat a fő- és székváros kivételével. Kemény Salamon a század végétől az 1920-as évekig cirkuszigazgató, bűvész és bábszínház-tulajdonos volt. 1912-ben fiával, az Amerikából hazatért Kemény Henrikkel (?–1945) megalapította a Columbia Magyar Mechanikai Színházat, amely azonban alig egy esztendő után tönkrement. 1920-ban a Fehérvári úton nyitottak színházat, majd 1926-ban id. Kemény Henrik végleg letelepedett a Népligetben (más források /Wikipédia/ szerint 1926-ban a Hűvösvölgyi Nagyréten emeltek új bábosbódét). A szemtanúk beszámolója szerint id. Kemény Henrik kivételes erejű bábjátékos volt, kiváló komédiás, virtuóz marionettista. Az 1930-as években hivatalosan Paprika Jancsi lett a fő figurájuk neve. Id. Kemény Henrik 1945-ben eltűnt. Fia, ifj. Kemény Henrik (sz. 1925) lépett az örökébe. Népligeti színházát 1953-ban államosították, majd bezárták. Ettől kezdve az Állami Bábszínházban lépett föl, majd a hatvanas évek elejétől önállóan tevékenykedett, eredeti, hagyományos formájukban játszotta a család Vitéz László darabjait. Főbb alakításai: Vitéz László kalandjai, Hakapeszi Maki, Süsü sárkány, Furfangos Frigyes, Gyufa Gyuri, Sakk Matyi (Forrás: Magyar Színházművészeti Lexikon; Wikipédia). – A szerk.]. Akkor oda csábította a barátját, a Balázst, aki pincér volt egy nagy étteremben, és mondta neki, hogy ad neki kölcsönt, hogy nyisson egy nyári kerthelyiséget. És az annyira bejött a Balázsnak, hogy három vendéglőt tudott csinálni, egyet a Hűvösvölgyi végállomásnál, egyet a Nagyréten és egyet itt, a Rózsakertnél. És emlékszem, a Balázs, valahányszor találkoztak, mindig annyira rajongott a nagyapámért. Mindig mondta: „Lipót, ameddig én élek, te mindig annyiszor jössz be sörözni, amennyiszer akarsz, és azt eszel, amit akarsz.” Tulajdonképpen az egész falu, aki ott kint volt, azokat mind ő vitte oda.

A nagyapámnak egész [Pest]Hidegkút a barátja volt. Olyan nyíltszívű, barátkozó ember volt. A barátai kilencven százalékban svábok voltak. A nagyapámnak az anyanyelve nem magyar volt, hanem német. A nagyanyám kedvéért tanult meg magyarul. Német anyanyelvű volt, de csodálatosan megtanult magyarul. Voltak zsidó barátai, de mivel egy koldus családból jött, a zsidó barátai még csak nem is zsidó középosztálybeliek, hanem zsidó prolik voltak. A Keller nagyszüleim nem igazán éltek zsidó életet. A nagyanyám tartotta volna, de a nagyapám nem. Egy zsidó proli családban nem tartották. Nagyobb ünnepeket tartottak. A Ros Hásánát tartották, amennyire tudom, időnként a szédert is megtartották. A Jom Kipurt megtartották. Káporót [lásd: kápóresz] is csináltak annak idején. És persze zsidó esküvőjük volt, de azt nem tudom megmondani, melyik zsinagógában. Budapesten tulajdonképpen a zsidó hagyományokat az ortodoxia őrizte. A nagymama egy ortodox családból jött, de ő meg férjhez ment egy kis proligyerekhez, aki ugye mit hozott otthonról? Semmit. A nagymama testvérei, a Reich fiúk, erőteljesen őrizték a zsidó hagyományt. Rendszeresen jártak minden pénteken, szombaton templomba, kóserek voltak [lásd: étkezési törvények]. Ők zsidóként éltek. A nagymama szerintem azért tudott elszakadni ettől a világtól, mert nagyon megtalálta a párját a nagyapámban, és messzemenőkig, mindenféle kompromisszummal fenntartotta azt a meleg családi légkört, ami volt.

A Reichek soha nem tekintették igazán rokonuknak a nagyapámat. Az nagyon furcsa volt, amikor a nagyanyám testvérei találkoztak a nagyapámmal, nem azt mondták, hogy Lipót, hanem Keller úr. Tartották a kapcsolatot, de ő Keller úr volt. Három lépés. Nem a nagyapám nem akarta a kapcsolatot tartani, de hát a Reichek nem felejtették el, hogy a nagyapám annak a pincelakó prolinak volt a gyereke. Hiába volt, hogy a nagyapám százszor többet olvasott, műveltebb, mint bármelyik Reich, de azt nem felejtették el neki. Nekem a családi ideálomat a nagyapámék jelentették, nem az apámék családja. Ez egy harmonikus, vidám, a gyerekeket maximálisan humanista szellemben nevelő família volt. A nagyapám haláláig olvasott. Hetvenéves korában halt meg, tüdőrákban. Heinét vittem be neki a halála előtt, az volt a kedves költője. És teli volt az ágy környéke könyvekkel. Nem olyan volt, mint a többi Keller fiú vagy lány, mert azok aztán soha nem vettek könyvet a kezükbe. Ő egy kivétel volt a Keller famíliában, meg kell hogy mondjam. Volt ugyan egy testvére, akit eléggé szerettem, a Simon, a bátyja. Nagyon aranyos volt, csak hát egész más. Ő nyomdász volt, meg szedő, korrektor. Az is értelmes volt, de azért nem is közelítette emberileg a nagyapámat.

A nagyapám egy egészen fantasztikus figura volt. Ezermester volt, mindent meg tudott csinálni. És tündéri személyiség volt. Én azóta sem ismertem hozzá foghatót. A nagymama meg? Nem tudom, ismeri-e a pszichológiát. Van a Jungnak ez a meghatározása, hogy introvertált–extrovertált. A nagyapám egy teljesen extrovertált személyiség volt, majdnem olyan, mint egy jó színész. Nagyon tudott az emberekkel bánni. Hallatlanul. A gyerekeivel is. A nagyanyám meg pont az ellenkezője volt, egy teljesen introvertált személyiség. De kettejük közül a nagyanyám volt az erősebb. A nagyapám úgy érezte, hogy megfogta az Isten lábát, hogy egy ilyen csodálatos nőt, mint a nagyanyám elvett. Anyusnak mindenben igaza volt. Egy csodálatos emberpár volt a nagyapám és a nagyanyám. Soha senkinek jobb házasságot és harmonikusabb életet nem kívánok, mint az övéké volt. A görög mitológiának voltak ők az eszményi házaspárja. Szenzációsan éltek, mint Philemon és Baucis [Philemon és Baucis, a kisázsiai Frígia népeinek mondáiban szereplő öreg házaspár, a házastársi hűség jelképe. – A szerk.].

Az édesanyám, Keller Izabella 1900. január ötödikén született Budapesten, és 1988. november tizennegyedikén halt meg. Nyolcvannyolc éves volt, amikor meghalt. Ő hasonlított legjobban a nagyapámra. Extrovertált, nagyon tehetséges személy volt az anyám. Az a helyzet, hogy tarkabarka élete volt anyámnak. Álom gyerekkora volt, mert olyan családban élt, ahol a férj és a feleség úgy éltek, mint a mesebeli házasok. Ezért voltak annyira összetartók maguk a testvérek is, a Keller gyerekek. Ha jól tudom, óvodába nem jártak, mert volt már akkor mindig valaki, aki őket sétáltatta. Alkalmazott már volt, jómódban voltak. Az alkalmazott nem nevelte a gyerekeket, hanem csak sétáltatta, ha a nagyanyám nem ért rá az üzlet miatt vagy más miatt. Amikor elkezdtek iskolába járni, helyi iskolába jártak ottan, Budán. Az anyám, amikor cseperedett, akkor már a nagyapám jóvoltából elég jómódúak voltak, úgyhogy anyám jó iskolákba tudott járni. Az elemi iskolát, ha jól emlékszem, a Személynök [ma: Balassi Bálint] utcai fővárosi elemiben végezte. Ez nem zsidó iskola, hanem állami. A tanító nénijével, aki még első osztályban tanította, a Szemkeő nénivel megismerkedtem, és el volt anyámtól bűvölve még évek múlva is. Azt mondta, hogy ő volt a legtehetségesebb tanítványa.  Az anyámat a négy elemi után beíratták a skót missziós iskolába [lásd: Skót egyház]. Nem tudom, soha nem jöttem rá, hogy miért oda íratták. Oda járt a Vörösmarty utcába, ott volt a skót misszió iskolája. Befejezte a polgárit, és aztán általános volt, hogy most valami mást kell csinálnia. Ő szeretett volna gimnáziumban tanulni tovább, de a Reichek nagyon ellenezték. A Reichéknél az volt, hogy a lányok lehetőleg ne tanuljanak, menjenek férjhez. Anyám viszont nem akart férjhez menni, hanem tanulni akart. Úgyhogy magánúton tanult. A saját zsebpénzét vetette be. Szerencsére rendkívül nagy zsebpénze volt anyámnak. Elmondta, hogy minden hónapban a nagyapámtól kapott háromszáz koronát. A korona mai árfolyama kábé ezerszeres. Szóval ez volt a zsebpénze. Ebből ő egyrészt fedezte a magántanulását, másrészt pedig elverte.

Előbb gimnáziumba járt, aztán járt Színiakadémiára, egészen addig, amíg az egyik nagybácsi rá nem jött, hogy Színiakadémiára jár, és megfenyegette, hogyha még egyszer meglátja a Színiakadémia környékén, akkor lelövi. Mert nálunk csak tisztességes lányok nőttek föl – mondta. Anyám gyerekkorában, amikor a nagyanyám még bejárt a Király Színházba meg a másikba, a Bonbonnière kabaréba öltöztető szabónak, nagyon jó színészeket ismert meg. Egy sereg jobbnál jobb színészt. Nem beszélve arról, hogy a nagyapámnak az első segédje például az első üzletében a Rátkai Márton volt [Rátkai Márton (1881–1951) – színész, pályájának meghatározó éveit (több részletben) a Király Színházban töltötte mint táncoskomikus, de más színházakban és külföldön (USA, Bécs) is vendégszerepelt. Művészetének igazi területe az operett volt ugyan, de az 1930-as évektől egyre sűrűbben vállalt prózai jellemszerepeket. 1947-től haláláig a Nemzeti Színház tagja, a Színművészeti Főiskola tanára volt (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. Fényképészsegéd volt. Istentelen fényképészsegéd volt, de viszont nagyszerű mókamester. Úgyhogy a nagyapám beszélte rá annak idején, hogy menjen a Rózsahegyihez, és végezzen színiiskolát. És ezért a nagyapám minden bemutatóra kapott két potyajegyet a Rátkai Mártontól, amíg élt [Forrásaink szerint Rátkai Márton a Színművészeti Akadémián végzett 1903-ban. Az iskola a Színművészeti Főiskola elődje volt. 1865-ben alapították az állami felügyelet alá tartozó Országos Színészeti Tanodát, amely 1885-től az Országos Színésziskola, az 1887–88-as tanévtől az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia nevet viselte. 1893-ig drámai színészek és operaénekesek képzését egyaránt ellátta, ekkor az utóbbit a Zeneakadémia vette át, és az intézmény Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia néven önállósult (Rózsahegyi a maga iskoláját csak 1909-ben nyitotta meg) (Magyar Színházművészeti Lexikon). – A szerk.]. Anyám végül a színiiskolát a Reich nagybácsik miatt otthagyta. És akkor a bátyja bevitte a Galilei Körbe, és a Galilei körnek lelkes látogatója lett nagyanyám és nagyapám legnagyobb bánatára. Ez volt a gyerekükben az első csalódás. A bátyjával, a Marcival együtt kezdett el odajárni. A Marci volt a nagypapám elsőszülött fia, aki mintatanuló volt, mindent jelesre csinált. Amellett a Marci egy barom erős pali volt, százkilencven magas, nagy atléta, valami kilenc-tíz aranyérem tulajdonosa. Én hatvankilenc évesen ismertem meg, de olyan fogása volt a kezének, hogy a vasat eltörte volna. Aztán a Marcinak 1915-ben be kellett vonulnia, mert akkor már tizenkilenc éves volt. 1915-től 1919-ig volt frontkatona. Anyám a Galilei körben mindent csinált, amire a tanára, Kelen Jolán megkérte. A Kelen család a magyar munkásmozgalom kiemelkedő szereplője volt. A Kelen József az első kommünben népbiztos lett [Kelen József (1892–1939) – elektromérnök, a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) egyik alapítója. A Tanácsköztársaság alatt a szociális termelés népbiztosa volt, életfogytiglani fegyházra ítélték, 1922-ben fogolycsere révén került ki a Szovjetunióba. Magas állást töltött be, majd a törvénysértések áldozata lett. – A szerk.]. A felesége pedig a Galilei Körből szintén a magyar kommunista pártnak lett az egyik főszervezője [Kelen Jolán (Kelen Józsefné, szül. Fried Jolán) (Munkács, 1891 – Budapest, 1979) – kereskedelmi iskolai tanár (1910–1918), az antimilitarista mozgalomban való részvétele miatt tanári állásától megfosztották. A Tanácsköztársaság alatt a Közoktatásügyi Népbiztosság Gyermekszociális osztályának vezetője volt. 1919 őszén Bécsbe emigrált, 1922-ben Moszkvába került (főiskolai tanár, szerkesztő). Közben 1926-tól 1931-ig Berlinben a Szovjetunió kereskedelmi képviseletének tisztviselője. 1954-ben tért haza; az MSZMP Párttörténeti Intézetének munkatársa volt. – A szerk.]. A Kelennek a testvére volt a Korvin Ottó [(1894–1919) – a KMP egyik alapítója, a Tanácsköztársaság alatt a belügyi népbiztosság politikai osztályának volt a vezetője, megszervezte a tanácshatalom védelmi apparátusát, irányította a forradalmi terrort. – A szerk.]. A Kelen Jolán néni óriási hatással volt az anyámra. Ha jól emlékszem, franciára tanította. De rendkívüli személyiség volt a Jolán néni. Őt még én is ismertem. Teljesen a Jolán néni hatása alá került.

Az anyám a Galilei Körben azt csinálta, amit akkor a többi diák: az anyagaikat, a sajtótermékeiket terjesztette, és mindenben részt vett, amiben lehetett. Teljes vállszélességben belevetették magukat a Galilei Kör politikai tevékenységébe, üdvözlői és előmozdítói voltak a Károlyi-féle polgári forradalomnak A Kommünben [lásd: Tanácsköztársaság] nem vállalt semmilyen szerepet, mert akkor összesen tizennyolc éves volt, de utána annál lelkesebben vett részt mindenben. Amennyire én tudom, az itteni pártnak egyik illegális aktivistája lett, aki a Vörös Segélynek dolgozott, amikor én kisgyerek voltam, Martos Flórával [Martos Flóra (1897–1938) – vegyész. 1918-ban lépett be az SZDP-be, melynek balszárnyához tartozott. A Tanácsköztársaság idején a gyermekbarát mozgalomban tevékenykedett. A Tanácsköztársaság bukása után az internáltak megsegítésében vett részt, majd kapcsolatba került az illegális kommunista mozgalommal. 1927-ben a Vörös Segélyt szervezte, majd vezette. Többször letartóztatták (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. A bátyjának, Marcinak pedig el kellett menekülnie Magyarországról 1919-ben, mert a Vörös Hadseregnek volt az egyik vezető tisztje [A Magyar Vörös Hadseregről, a Tanácsköztársaság fegyveres erejéről  van szó, amelynek felállítását 1919. március 22-én rendelték el, augusztus 6-án pedig feloszlatták. – A szerk.]. Előbb Csehszlovákiába [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] került, akkor bekerült az Internacionáléba és a kommunista úttörőszövetségnek  lett egyik funkcionáriusa, aztán kikerült az Egyesült Államokba. Ott kitanulta az ácsszakmát, bekerült egy óriási bútorgyárba, és ott is szakszervezetet szervezett. A nagyapám ezt azért nem értette, mert a nagyapám abszolút egy proligyerek volt, és nem hitt semmiféle kommunista elvet. Nem hitt ilyenekben. Teljesen le volt döbbenve, hogy a gyerekei közül pont az elsőszülött fia és a legkedvesebb lánya, aki olyan, mint ő, ilyenekbe belekeveredik.

Az anyám zsidósághoz való viszonya azért volt laza, mert ő már fővárosi iskolában kezdte, a skót missziós iskolában folytatta, és a skót missziós iskolában – különben sok zsidó kispolgári lány járt oda – a református lelkészek igyekeztek kitéríteni őket. A skót missziós iskolának az volt az érdekessége, hogy nagyon sok kitért, áttért zsidó lelkész dolgozott ott. Ez annak a folyamatnak a része, hogy itt a zsidóság tekintélyes része nagyon erősen asszimilálódott. Túlságosan asszimilálódtak. Az anyám tizenhárom-tizennégy éves koráig volt, hogy járt zsinagógába, rendszerint anyai nagybátyjaival, a Lajoskával és az Artúrral. Aztán persze később már nem járt. Amikor az én bár micvóm volt, eljött. Az anyám, miután a nagyanyám egy darabig tartotta a Ros Hásánát és a nagyobb ünnepeket, sokkal többet őrzött meg a zsidóságból, mint apám. Apám szinte semmit.

A Vázsonyi nagyszüleim nagyon kevéssé nevelték zsidónak a gyerekeket. Az volt a törekvés, amennyire lehet, asszimilálódni. Magyarrá válni szokásban, mindenben. Épp csak ki nem tértek. A Vázsonyi család azért távolodott el ennyire a zsidóságtól, mert megszédítette őket az a lehetőség, amit a korabeli Magyarország fölkínált. Azt hitték, hogy a liberalizmus és a polgári egyenlőség távlatokat jelent a zsidóság számára. A magyar zsidóság ezért olyan mértékben asszimilálódott, ahogy Európa semelyik zsidósága sem. Nagyon nehéz magyarázatot találni, és megérteni, hogy egy mélyen vallásos rabbinak a tizenhat gyerekéből négy-öt rabbi lesz, a többi pedig hol tartja a vallását, hol nem. Lehet, hogy ott a családban nem jelentett akkora örömet a vallás gyakorlása, mint amennyit kellett volna, hogy jelentsen. Ha jól tudom, az egyik nagybátyám, a Pista, apámnak az egyik öccse áttért református hitre, de szerintem azért, hogy a BESZKÁRT-hoz fölvegyék. Máshogy nem is vették volna föl. Annak idején a Vázsonyi Vilmosnak az egyik nagy tette az volt, hogy ő hozta létre az úgynevezett első államosított vállalatokat. Tehát a három közúti vasúttársaságot ő vette fővárosi tulajdonba. Ő hozta létre az Elektromos Műveket [1893-tól két magánvállalat, a Budapesti Általános Villamossági Részvénytársaság (BÁV Rt.) és a Magyar Villamossági Részvénytársulat (MV Rt.) mint részvénytársaság gondoskodott a budapesti áramszolgáltatásról. 1914-ben a két áramszolgáltató vállalat egyesítésével megalakult Budapest Székesfőváros Elektromos Művei (BSzEM). A vállalatot 1918–1950 között a Fővárosi Tanács irányította. Ezekben az években a vállalat berendezéseit jelentős mértékben gyarapította, gazdaságosabbá tette és korszerűsítette. E munka eredményeként vált Budapest Székesfőváros Elektromos Művei a főváros legnagyobb önálló vagyonú vállalatává. – A szerk.]. De az 1930-as években zsidót már nem vettek föl a BESZKÁRT-hoz. A Dezsőék, a Weiszfeld fiúk még nagyjából tartották a vallást. Még a nagyapámnál is előfordult, hogy Ros Hásáná után volt az a kaporó [kápóresz] azzal a kakassal és tyúkkal, és azt még velem is csinálta, érdekes módon, apám. Érdekes módon, apám, aki teljesen ateista volt, ezt még tartotta. Hogy miért, az rejtély előttem.

Apám 1897. május tizennegyedikén született. Ő volt a Vázsonyi nagyapám elsőszülöttje. Két lány- és hat fiútestvére volt. Háztartási alkalmazottak apám gyerekkorában még voltak, ilyen vegyesen, szlovák, német, akiket Pesten lehetett akkor találni. De apámnak nevelőnője már nem volt. Nem is lehetett apámat nagyon nevelni, nagyon nehéz fiú volt. Apám gyerekkora viharos gyerekkor volt, mert állítólag a legrosszabb gyerek volt, akit Pesten föl lehetett fedezni. Hihetetlen komisz gyerek volt, azt mondják. Mivel sokan voltak, nagyon nehéz volt ellenőrizni a gyerekeket. Azt tudom, hogy az apám otthon is nagyon sok rossz fát tett a tűzre. Ezt legalábbis a nagynénjétől tudom, az Ida nénit még ismertem, és őrzök is egy olyan fényképet, ami az apámnak a turpisságát megörökítette. Az apámat nagyon rendesen, tisztességesen iskolázták. Először Újpesten járt iskolába, aztán a Munkácsy Mihály gimnáziumba íratták be, ahonnan az év közepén kicsapták, éspedig a hittanórán tanúsított kibírhatatlan magatartása miatt [Munkácsy Mihály gimnázium nem volt. Minden bizonnyal az 1909-től a Munkácsy utcában működő állami főgimnáziumról, a Kölcsey gimnázium elődjéről van szó. Az iskoláról a későbbiekben még lesz szó. – A szerk.]. Bohóckodott állandóan, a korabeli papok vagy hitoktatók pedig nem nagyon tűrték, hogy a hittanórán valaki bohóckodjon. Ennek aztán az lett a következménye, hogy állandóak voltak a súrlódások. Vagy mert megdobálta a tanárt, vagy valamit mindig elkövetett. Az utolsó nagy tette az volt, hogy húsvét tájékán, amikor azt hiszem, egybeesett a húsvét a Pészahhal, akkor vett a terézvárosi búcsún egy kereplőt, és a hittanórára bevitte a kereplőt, és amikor a pap bácsi elkezdett beszélni, akkor elkezdte a kereplőt csavarni. És amikor odament, hogy elvegye tőle, akkor az apám bebújt a padok alá, és az osztály legnagyobb megdöbbenésére mindaddig használta a kereplőt a padok alatt, amíg a pedellus és az igazgató segítségével valahogy ki nem vonszolták.

Akkor nagyapám beíratta apámat a Vas utcai kereskedelmi középiskolába, ahol aztán érettségizett [Az 1908-ban alapított Vas utcai felső kereskedelmi (teljes nevén Gróf Széchenyi István Felső Kereskedelmi Iskola) a negyedik ilyen iskola volt Budapesten. A cél az volt, hogy „a kereskedő pályára készülő tanulóknak a nélkülözhetetlen általános műveltséget megadják, s egyúttal jövendő pályájukon szükséges szakismeretekben részesítsék”. Az új, a polgári iskolára épülő képzési forma hamar népszerűvé vált. Az első években bérlakásokban folyt a tanítás, a Lajta Béla tervezte épület 1913-ban készült el. – A szerk.]. A Vas utcai kereskedelmi az ország egyik legnívósabb iskolája volt érdekes módon. Csak az volt a pech, hogy a tanári kar, ami egy eléggé magas színvonalon lévő tanári kar volt, döntő többsége szélsőbalra húzott. Tehát ez egy olyan furcsa dolog, hogy a Vas utcai kereskedelmi iskolának egy csomó akadémikus meg tudós tanára is volt, és a népbiztosoknak több mint a fele onnan került ki. A Kelen József például, meg a Korvin rokonsága mind onnan került ki. Amikor apám letette az érettségit ott, akkor volt a Polgári Demokrata Párt Magyarországon a legerősebb. Vázsonyi Vilmos tekintélyének a csúcspontján volt, mert akkor volt az, amikor a kormány ellenében pert nyert, megvédte a Désy Zoltánt, szóval látszott, hogy rövidesen miniszter lesz, és akkor törölték az apámnak a fegyelmi büntetését [Désy Zoltán függetlenségi párti képviselő 1912-ben Európa legnagyobb panamistájának nevezve, azzal vádolta meg Lukács László munkapárti miniszterelnököt, hogy 1910-ben, pénzügyminiszterként 4,8 millió koronát juttatott közpénzből a Nemzeti Munkapárt választási kasszájába. A törvényszék 1913. június 8-án Désyt fölmentette a nyilvános rágalmazás vádja alól, a Lukács-kormány pedig még aznap lemondott. – A szerk.]. Úgyhogy az apámnak lehetővé tették azt, hogy a kereskedelmi érettségi után 1916-ban különbözetivel letegye a gimnáziumi érettségit.

Aztán Vilmos bácsi – aki nagyon szerette apámat – rábeszélésére apám a jogra járt. Apám az apjával elég nehezen jött ki, de a Vázsonyi családdal nagyon jó volt a kapcsolata. A Vázsonyi Vilmos kifejezetten szerette, úgy tekintette, mint a saját fiát. Azért akarta jogásznak. És az apám is rajongva szerette a Vilmost. Annyira szerette, hogy amikor én megszülettem, akkor levélben kérte a Vilmost, aki akkor már Badenben volt, elvállalja-e azt, hogy ő lesz a koma. Mert ugye a brit milára mindig kellett egy koma [Koma (szándák / kvatter) –  az a személy, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. A koma feladatot vállal a gyermek további sorsának irányításában, segítésében (ezért is emlegetik az interjúalanyok gyakran „keresztapaként”).  – A szerk.]. És úgy volt, hogyha a Vilmos hazajön, akkor ő lesz a koma. De aztán ebből nem lett semmi, mert Vilmos bácsi akkor már a bádeni szanatóriumban feküdt, és május huszonkilencedikén meg is halt. Ezért lett a fia, a János az apámnak a komája. Ezért lettem én János. Apám, azt hiszem, 1917-ig járt a jogra, mert be kellett volna vonulnia a frontra. Be is hívták, de akkor már volt annyi befolyása a Demokrata Pártnak, hogy apámat, amikor átesett az alaki kiképzésen, a Fővárosi Közúti Vasúttársasághoz rendelték honi szolgálatra mint katonát. Tehát nem került a frontra, hanem odakerült a katonai parancsnok mellé. A katonai parancsnok pedig nagyon unta őt, és a Sándor Pál szolgálatára rendelte be. A Sándor Pál volt akkor a Fővárosi Közúti Vasúttársaság főrészvényese, igazgatója volt és parlamenti képviselő [Sándor Pál (Hódmezővásárhely, 1860– ?) – 1901-től országgyűlési képviselő. Drezdában és Budapesten tanult, kereskedelmi akadémiai érettségit tett, tőzsdetanácsos volt, a székesfővárosi törvényhatósági bizottságnak, a budapesti kereskedelmi és iparkamarának, az országos tarifabizottságnak, valamint a statisztikai értékmegállapító bizottságnak a tagja. Az országos kereskedelmi és iparcsarnok másodelnöke volt. Tagja volt a közgazdasági bizottságnak (Magyar Országgyűlési Almanach az 1901–1906. évi országgyűlésről). Elnöke volt az egyesült lipótvárosi polgári körnek. „Nagy érdemeket szerzett az ország kereskedőinek szervezésével, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés létrejötte nagyrészt az ő agitácziójának köszönhető. 1901-ben és 1905-ben szabadelvűpárti programmal a budapesti V. kerület képviselőjévé választotta” (Uo., 1906–1911.). – A szerk.]. A Vázsonyi Vilmossal elég jó viszonyban volt. Szóval ott volt ő katona egészen 1918-ig, illetve a Sándor Pálnak volt a személyi titkára. 

Az anyám és az apám még a háború előtt ismerkedtek meg, de akkor még nem úgy nézett ki, hogy az anyám valaha összekerül vele. Anyámnak akkor volt egy vőlegénye, Megyeri Krausz Howard Olivér, aki 1922-ig volt a vőlegénye, aztán a spanyolnátha elvitte [A spanyolnátha volt a 20. század első nagy járványa, 1918–1919-ben 20–21 millió áldozata volt. (Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben). – A szerk.]. Ő is zsidó volt. Az apámnak kilátása sem volt arra, hogy az anyámat akár csak elvegye. Anyám elmondása szerint az állatkertben ismerkedtek meg apámmal tizenhárom évesen – persze akkor még nem volt vőlegénye, az csak tizenhét éves korában lett –, ahová az anyám, szokása szerint ötven barátnőjével ment ki. Általában mindig egy csapat lánnyal járt, mindig rengeteg barátnője volt. Ott szembetalálkozott a Marci bandájával, amibe az apám épp akkor belesodródott, mert épp akkor került a Vas utcai kereskedelmibe. Az apám hozzácsapódott, mert az apám respektálta a nagyon erős fickókat. Amikor összeakadtak a Marcival, kérdezte, hogy ki ez a srác, aki veled van. Hát – azt mondja – ez a Vázsonyi, nagy csirkefogó, nem érdemes rá szót sem vesztegetni. És akkor azt mondja az Editke mögötte – emlékszem az Editkére, a Holstedterre –, „Kiugrik a szeme, úgy néz téged!” – mármint az apám. Azt mondja: „Hadd nézzen, az lesz a férjem!” – mondja az anyám fennhangon, amire az egész társaság elkezd röhögni. Ezt az anyám jópofaságból mondta, abszolút. És mit tesz Isten! Persze a Marcinak a Krausz Howard Olivér is a barátja volt. Úgy ismerkedtek meg, hogy az Olivér nem nagyon tudott magyarul, amikor Pestre kerültek, mert kint született az Egyesült Államokban. És ugye jobban beszélt angolul, mint magyarul. A Marci pedig lelkesen tanulta az angolt, mert igyekezett menősködni a társaságban. Anyám is nagyon szerette a nyelveket. Németül nagyon jól beszélt, angolul gyengébben. Aztán azért is lépett vele kapcsolatba. Meg anyám egy rendkívüli szép nő volt. Csodaszép lány volt. Szerintem a legszebb volt a három Keller lány közül, bár őt okosnak mondták. Ő volt az okos. A hivatalos szépség a nővére volt. Egész más típus volt, az apjára hasonlított.

Szóval az apám bent volt a baráti társaságban. És akkor egy időben az apámat a Marci becsábította a Galilei Körbe. Ott is találkoztak, de az anyám életében csak az 1920-as években, a Howard halála után kezdett szerepet játszani. Az apám is a Marci hatására kezdett a Galilei Körbe járni. De azt titkolta, restellte, a Vilmos bácsinak nem merte elmondani sose, ugyanis a Vilmos bácsi egy meggyőződéses antibolsevista volt, aki a kommunistákat becsukatta mint igazságügyi miniszter, és tűzzel-vassal irtotta, amennyire lehetett. Nem értett egyet magával az eszmével sem, és minden forradalomnak ellensége volt. Viszont velejéig kispolgár volt, demokrata volt, és azt mondta, hogy meg kell védeni a kisembert. Aztán persze megtudta, hogy apám a Galilei Körbe jár. Az apám a háború után átment a Műegyetemre, és a Műegyetemen elkezdte szervezni az Általános Mérnökök Szakszervezetét, hogy a Marcinak meg a haveroknak tessen. És annak az lett a következménye, bár egyebet nem csinált, mint ilyen szakszervezeti szervező lett, hogy vérdíjat tűztek ki a Műegyetemen a fejére. És akkor figyelmeztették a barátai, akikkel együtt járt a mérnöki karra, hogy „Tibor, ne menj be, mert vérdíjat tűztek ki a fejedre!”. Az apám meg bement. A különítmény [lásd: fehérterror] elkapta, félholtra verték, és elmentek bedobni a Ferenc József hídról [ma: Szabadság híd] a Dunába. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy ez a Vázsonyi Vilmos rokona, és aztán úgy gondolták, hogy mégse dobják a Dunába, kivették a zsebéből az utcakövet, és bevitték a Fővezérségre. A Fővezérség a Gellért Szállóban volt [Itt rendezte be ideiglenesen Horthy a főhadiszállását, miután bevonult Budapestre. – A szerk.]. A Gellért Szálló pincéjében pedig politikai foglyokat és túszokat tartottak, és oda bedobták az egyik rácsos rekeszbe az apámat. És olyan szerencséje volt, hogy az egyik foglár annyira részeg volt, hogy mellécsukta a zárat. Ezt apám rögtön észrevette, és a folyosórendszeren át, egy ilyen kisablakon át ki tudott bújni, és el tudott menekülni a hegyen át. Akkor a nagyapámnak már megvolt a [pest]hidegkúti háza, és oda menekült ki, és ott elbújt. Egy hónapig ott bujkált. Egy hónap múlva az anyja meglátogatta, de nem ismerte meg a saját fiát, mert olyan állapotban volt. Körülégették a nyakát, borzasztó dolgokat csináltak vele. Ez 1919-ben volt. Akkor segítettek neki, és tudott emigrálni Bécsbe.

Bécsben, a cipőgyáros Weiszfeldnél húzta meg magát, és közben a Vilmos bácsi meg emigrációba kényszerült Badenbe, és ott apám megkereste a Vilmos bácsit, és a Vilmos bácsi akkor nemcsak hogy megbocsátotta a ballépését, hanem még hozzásegítette, hogy a bécsi egyetemen tudjon tanulni. Az apám a tanulmányait tulajdonképpen a bécsi műegyetemen fejezte be. Mérnök lett, de mérnökként nem tudott elhelyezkedni, mert nem nosztrifikálták a diplomáját. 1928-ig kilenc esetben kérte az egyetemen, hogy nosztrifikálják a diplomáját. Az utolsót 1927-ben Oltay Károly utasította el [Oltay Károly (1881–1955) – mérnök, műegyetemi tanár, az MTA l. tagja (1918–49) volt. 1927-ben létrehozta a Magyar Geodéziai Intézetet, amelynek tudományos működését ő vezette. Több, széles körben használatos geodéziai mérőműszer szerkesztője volt (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. Politikailag nem találták indokoltnak, hogy a bécsi diplomáját nosztrifikálják. Tulajdonképpen az ő diplomáját csak 1946–47-ben nosztrifikálták, és az első mérnöki állását csak jóval a második világháború után, 1950-ben kapta meg. Apám 1922-ben jött haza, és azonnal rendőri felügyelet alá helyezték [A rendőri felügyelet minden bizonnyal akkor is azt jelentette, hogy meghatározott időpontok között köteles volt otthonában tartózkodni, a lakóhely-változtatást bejelenteni, és meghatározott időpontokban a rendőrségen jelentkezni. Esetleg eltilthatták bizonyos nyilvános helyek vagy alkalmak látogatásától is. – A szerk.]. Hogy nem internálták, az csak azért volt, mert mégsem merték a Vilmosnak az öcsikéjét internálni. Azért jött haza, mert úgy érezte, hogy neki a mozgalomban nem volt része, és nyugodtan hazajöhet. A Marcinak volt része, az anyámnak volt része, de neki nem volt része. Ő csak egy szerencsétlen zsidó volt, aki belekeveredett valamibe, amiben semmiféle politikai része nem volt. Baloldali volt persze, de polgári demokrata, nem kommunista. Nem ugyanazok a fogalmak. És ezt már nagyon nehéz embereknek megmagyarázni. Nagyon nagy különbségek voltak a baloldalon is. A nagyszülők nem voltak elragadtatva. Ez volt az életüknek az első nagy pofonja, hogy az ő gyerekeik ilyenbe keveredtek bele. Nem ebben hittek, nem ebben nevelték őket.

Amikor apám hazajött Bécsből, utána került közelebbi kapcsolatba az édesanyámmal. Az anyám akkor eléggé le volt törve, mert szerette a Krausz Howardot. A Krauszéknak ugye az volt az aranyos sorsuk, hogy ők is tönkrementek a nagy gazdasági világválság idején, 1930-ban, úgyhogy végül beköltöztek abba az alapítványi kereskedők menházába, amit ők alapítottak [1938–1948 között működött a Budapesti Kereskedők Menháza. – A szerk.]. Az anyám engem sokszor vitt el oda, azért tudom, hogy ez így volt. Úgyhogy az apám, mivel anyám mindig tetszett neki, megragadta az alkalmat, amikor látta, hogy az anyám maga maradt, és akkor sokkal többet keringett körülötte, mint a többiek. Az apám aztán különféle helyeken dolgozott, de a szakmáját nem gyakorolhatta. Abban reménykedett, hogy majd nosztrifikálják a diplomáját, és a szakmában tud elhelyezkedni. Anyám kitanulta a fényképészetet, kapott fényképészsegédi oklevelet, dolgozott az apjánál, de dolgozott egy csomó más helyen. De az anyám nem hagyott föl a munkásmozgalmi kapcsolataival. Járt a munkás színjátszókhoz, szóval ez végigkísérte anyám életét [„Az illegális KMP közvetlen vagy közvetett irányításával működő … színjátszó csoportok egy része nemcsak legális, hanem illegális előadásokat is tartott. A csoportok és személyek is rendszeresen változtatták működésük színterét. Az illegális előadásokra csak ismert, megbízható embereket hívtak, s a rajtaütés elhárítása végett csak kevés, könnyen szétszedhető-összerakható díszletet használtak, jelmezt alig. Őrséget állítottak, s ha hívatlan  személy érkezett, a színjátszók és a közönség az asztalok köré ült, mintha csak szokásos összejövetelről volna szó. A munkásmozgalom balszárnyához tartozó emberek számára szinte kultikus szerepe volt ezeknek az előadásoknak: azonosságtudatukat erősítette. … E mozgalomban élt a legelevenebben egy autonóm munkáskultúra kialakításának szándéka, s ennek megfelelően továbbéltek benne a »weimari«,  »proletkultos« stílus szimbólumrendszerei, a Brecht-féle  »elidegenítési« módszer. Műsoraik: színdarabok, színdarabrészletek (pl. Ernst Toller, Hauptmann, Gorkij műveiből), élő újság, pantomim, szavalókórus, ének- és mozgáskórusok és ezek kombinációi, dramatizált versek, élőkép, színpadi törvényszék, jelenetek a 100%, a Társadalmi Szemle, a Szocializmus című folyóiratok cikkei nyomán. … A színhelyek többnyire munkásotthonok, szakszervezeti helyiségek, a gödi Duna-parti üdülőtelep, időnként … a Zeneakadémia kisterme” (Kovalcsik József: A kultúra csarnokai, II., 253–254. oldal, Művelődéskutató Intézet, Budapest, 1986). – A szerk.]. Apám és anyám 1924-ben házasodtak össze. Nem tudom, hogy zsidó esküvőjük [lásd: házasság, esküvői szertartás ] volt-e. Azt tudom, hogy nekem brit milám volt [lásd: körülmetélés]. Anyám teljesen összeomlott ettől. Az apám akarta mindenáron. Az apám sokkal inkább polgári maradt, mint az anyám, aki egy biztosabb polgári háttérben nőtt föl. Az anyámat annyira megrázta ez a brit milá, hogy az öcsémet már nem engedte. Azt mondta, hogy akkor inkább elválik. De ez nem vallásellenesség vagy a kommunista dolgok miatt volt, hanem rettenetesen odavolt a csecsemőkért. Nem tudta elviselni egy babának a szenvedését. Anyám, aki kommunista mozgalmi ember volt, hitt is meg nem is Istenben. Hát ez úgy van, hogy a gyerekkori emlékei alapján istenhívő volt, de igyekezett ezt annullálni. Minket olyanfajta általános vallásos szellemben nevelt, ami egyáltalán nem árulta el, hogy neki bármiféle köze lenne a munkásmozgalomhoz. Olyan internacionális vallásosság. A szokások mentek, a Ros Hásáná éppúgy műsoron volt, mint a Mikulás. Karácsonyt nem tartottak, de Mikulást mindig. Pészahot sem tartottak soha. Nincs józan magyarázata ennek. 

A szüleimnek nagyon széles baráti körük volt. Egyrészt a volt iskolatársak nagyszámban, az apámnak a kereskedelmi iskolában, az egyetemen. Számtalan barátjuk volt. Ismertek és kevésbé ismertek. A Pécsi lányok a baráti körbe tartoztak. A Pécsi Eszter volt Magyarország első betonstatikusa [Pécsi Eszter (1899–1975) – építész, statikus, szerkezettervező. Fischer József építőművész felesége. Ő volt az első nő Magyarországon, aki mérnöki diplomát kapott. 1920–1930 között Budapest egyik ismert mérnöki irodáját vezette, ahol többek között Hajós Alfréd margitszigeti fedett uszodájának csuklós vasbetoníveit, a bánhidai centrálé turbinaalapjait tervezte. A CIAM (Congres Internationaux d'Architecture Moderne) magyar csoportja csaknem minden tagjának statikusa, Molnár Farkas és Fischer József épületeit ő konstruálta. 1949-től állami tervezőirodák munkatársa. A tervezőirodák átszervezésekor a KGMTI-hez (Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervező Irodája) került, melynek főstatikusaként működött 1956-ig. 1957-ben külföldre ment, 1958-ban New Yorkba költözött, ahol az egyik nagy statikai irodában helyezkedett el. – A szerk.]. A Madách téren van az a gyönyörű, idomtéglás nagy épület, ilyen betonkoszorú alatt lehet átmenni a Madách térre, azt a Pécsi Eszter csinálta. Meg a férje, a Fischer Józsi, az volt a Közmunka Tanács elnöke, az is az apámék baráti körébe tartozott [Fischer József (1901–1995) – építész, politikus, a CIAM magyar csoportjának egyik vezetője volt, 1945–48 között a Közmunkatanács elnöke, az 1956-os forradalom idején az SZDP egyik újjászervezője, november 2-tól a harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere. 1959-ben elbocsátották addigi állásából a Budapesti Városépítési Tervező Vállalattól, ezután kivándorlási kérelmet nyújtott be, de hét és fél évig várt az útlevélre. 1965-ben kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba. 1969-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, több tervezőcégnél dolgozott, és tagja lett a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa (CIAM) magyar csoportjának. 1978-ban hazatért. Közmunkatanács (Fővárosi Közmunkák Tanácsa) 1870–1948 között működő testület, amely a fővárosi középítkezések előkészítését és hatósági ellenőrzését látta el, és állást foglalt különféle városrendezési kérdésekben. – A szerk.]. A baráti körnek nagy része zsidó volt, de voltak szép számmal nem zsidók is, vagy olyanok, akik már vegyes házasságban éltek. Például anyámnak volt barátnője a Kissné, a Bébike. A Bébi egy ortodox családnak a lánya volt, akit a papa kiházasított, de azzal annyira nem jött ki, hogy otthagyta. És akkor férjhez ment egy katonatiszthez, a Kiss Ernőhöz, aki az aradi kivégzett katonatisztnek [Kiss Ernő honvéd altábornagy (1799 vagy 1800–1849)] volt a dédunokája. Igen ám, de a Horthy hadseregben egy tiszt csak úgy nősülhetett, ha arra a hadsereg engedélyt adott. És zsidó lányt elvenni, arra nem adtak engedélyt. Úgyhogy a Kiss Ernő lemondott a főhadnagyi állásáról –  ludovikás tiszt volt különben –, és elvette a Bébit a lányával együtt, mert az ékszerésztől volt egy kislánya, és elment portásnak a Filmintézetbe. Roppant jó ember volt a Kiss Ernő, és csodálatos rádiótechnikus. Aztán nagyon sok híresebb ember. Pásztor Béla, a költő [Pásztor Béla (1908–1943) – költő. A jogi doktorátus megszerzése után, hosszú időn át magántisztviselő volt, közben kitanulta a pékmesterséget is. Versei a „Nyugat”-ban, a „Népszavá”-ban és a „Szép Szó”-ban jelentek meg. Munkaszolgálatosként halt meg az ukrajnai fronton (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.], Tikáts bácsi, a Szépművészeti Múzeum restaurátora [Tikáts Adolf (1872–?) – festő, grafikus, restaurátor. – A szerk.]. Az én gyerekkoromban ez volt a baráti kör.

Színházba, operába nem nagyon jártak, mert iszonyú körülmények közé kerültek az 1930-as években, a világgazdasági válságkor. Amikor már jobban ment, akkor előfordult, hogy mentek színházba, operába, de az igazság az, hogy apám nem volt nagy zenekedvelő. Az anyám nagyon szerette a zenét. Az anyai nagyszüleim szerették a zenét, a Vázsonyiak a zene iránt teljesen közömbösek voltak. Az apám, mondjuk, magyar nótákat meg kabarédalokat szeretett, de komolyzenét semmit. A színház sem nagyon érdekelte. Az apám egész más beállítottságú volt. Az apámnak elsősorban jogi érdeklődése volt, és másodsorban mérnöki.

Az 1930-as évek elején a szüleim nagyon nehéz körülmények közé kerültek. A bankok sorra bezártak, apám állás nélküli lett. Aztán az egyik munkahelyről a másikra vádlizott, mindent végigcsinált, aminek semmi köze nem volt a mérnöki munkához. Hol volt állása, hol nem volt. Ugye megszüntették 1928-ban a rendőri felügyeletét, de akkor mindenfélével kellett próbálkoznia, hogy megéljenek. Ez idő alatt az 1920-as évektől a 1930-as évekig anyám egyrészt dolgozott a Szent István Gyárban az áruforgalmi osztályon a Tószeghy-Freundnak [Az 1892-ben alakult Kőbányai Polgári Serfőző Rt. (ügyvezető igazgatója Tószeghy-Freund Vilmos, majd Tószeghy-Freund Emil volt) 1916-ban alapította a Szent István Tápszerművek Rt.-t állati és növényi eredetű tápszerek gyártására, a söripar melléktermékeinek feldolgozása és hasznosítása céljából. Fő profilja a maláta- és pótkávégyártás volt. A SZIT 1922-ben beolvadt az alapító vállalatba, és ezzel létrejött a Kőbányai Polgári Serfőző és Szent István Tápszerművek Rt., amely a Dreher–Haggenmacher Első Magyar Részvényserfőzde Rt. mellett a söripar második nagyvállalata lett. – A szerk.]. Aztán amikor apámnak már jobban ment, akkor a nagyapámnak segített kint, a Nagyréten. Akkor az összes Keller gyerek kint dolgozott. Sok munka volt. Tulajdonképpen volt, hogy csak az ő pénzkeresetére lehetett számítani.

Közben megszülettek a gyerekek. Anyámnak 1924 őszén született az első gyereke, a Márta, aki talán egy évet sem élt meg, mert egyéves kora előtt, 1925 tavaszán meghalt. Én 1926. április huszonhetedikén születtem, az öcsém, Vázsonyi Pál Tamás 1928-ban született, és van egy húgom, Vázsonyi Ibolya Julianna, aki csak később, 1938 májusában született. Nekünk akkor volt egy lakásunk a Váci út 155-ben. Ez egy fővárosi kezelésű lakóháztömb volt, főleg városi tisztviselőknek meg fővárosi alkalmazottaknak csinálták, és az apámék 1930-ban kaptak ott lakást.  Innen 1932-ben költöztettek ki bennünket, mert az apám egy héttel később adta fel a lakbért, mint kellett volna, mert akkor jött be a pénze, és míg távol voltak, kijöttek, és kirakták az egész családot a hóba. Amikor kiköltöztettek minket, először a Vázsonyi nagyapámékhoz kerültünk, a Frangepán utcába. Az egész család oda ment. Tél volt, december, nem volt sok lehetőség. Oda került az egész család, de én nagyon rosszul tűrtem az ottani légkört, valószínűleg azért – bár ma már nem tudom pontosan rekonstruálni –, mert nyilvánvalóan nekem más volt a természetem, mint az ott élőknek. Eléggé érzékeny gyerek voltam, eléggé befelé forduló. Nem éreztem jól magam ott náluk. És valószínűleg az is lehetett az oka, hogy elég sokan laktak ott abban a lakásban. Abban az időben a Frangepán utcában lakott a nagyanyám, a nagyapám, a Lili, a Feri, a Dezső mint gyerek, és akkor odaköltöztünk mi, négyen, és az már a lakás méreteit messze meghaladta. Ez egy kétszoba-hallos lakás volt.

Anyám fölmérte, hogy ebből nem lesz jó, és akkor kivittek engem [Pest]Hidegkútra, a nagyapámhoz. A testvéremet is kivitték, csak az volt a helyzet, hogy a nagyapám, érdekes módon, az unokáival szemben eléggé tartózkodó volt, és nem nagyon szerette, hogy az unokák ott vannak körülötte. Én voltam az egyetlen. Úgyhogy, amikor az anyám kijött két hét múlva vagy három hét múlva látogatóba, akkor azt mondta a nagyapám, hogy engem boldogan vállal, de az öcsémet nem. De ebben az is lehetett, hogy az öcsém eléggé erőteljesen az apám alaptermészetét hozta, aki egy tűzrőlpattant személyiség volt, akit elég nehéz volt kontrollálni, ha egyáltalán lehetett kontrollálni, és akkor a nagyapám már eléggé beteg volt, és attól félt, hogy mit tudom én, beleesik a kútba, a ciszternába, mert a Palitól minden kitellett. Olyan rosszcsont gyerek volt, szegényke. Akkor én voltam olyan hat vagy hét. De én már előtte két évig is volt úgy, hogy ott voltam. Mert úgy volt, hogy hol volt lakás, hol nem volt lakás. És volt, hogy amikor a nagyapámék nem laktak kint, [Pest]Hidegkúton, hanem itt bent, a Krisztinában, addig az anyámék volt, hogy kint laktak [Pest]Hidegkúton, a kisházban. Szóval ez egy eléggé kalandos időszak volt. Én tíz-tizenegy éves koromig a nagyszüleimnél voltam. Nekem nagyszerű életem volt a nagyapámnál. Erdők, hegyek, egy teljesen tiszta levegőjű hely. Soha nem szóltak, hogy vegyek cipőt. Ha akartam cipőt venni, cipőt vettem, ha nem akartam, nem vettem. Az ötszáz négyszögöl kertben voltak remek gyümölcsfák. Emlékszem, amikor a ház előtt volt két szederfa, és érett a szeder, akkor amíg ott legelni lehetett, én legeltem. És mindezért csak annyit kellett csinálni, hogy néha segíteni kellett, ha úgy esett jól nekem, mert még erre sem kértek meg. Általában a ház körül segítettem. Itt nem volt villany, időnként elapadt a kút, akkor el kellett menni hetedhét határba ivóvízért. A nagyszülők tartottak tyúkot, kacsát, meg volt ugyan egy kecske is, de az nem sokáig élvezhette az életet, mert állítólag, amikor kicsi gyerek voltam, akkor a kecske engem többször fölöklelt. Úgyhogy a kecskére én már csak mint szőnyegre emlékszem, amit az ágyam elé raktak.

Meg kell mondjam, amíg én az anyáméknál voltam, egyik torokgyulladásból és egyik középfülgyulladásból a másikba estem. Amíg a nagyapáméknál éltem, azt sem tudtam, mi a nátha. Se nátha, semmi, tökéletesen egészséges gyerek voltam. Egyszer nem voltam beteg a nagyszüleimnél. Apámékhoz beköltöztem, azonnal kezdődtek a problémák. Kevés barátom volt. Voltak barátaim azért, ilyen hozzám hasonló különcök. Mert különc voltam tulajdonképpen mint gyerek. Én általában idősebbekkel barátkoztam. A saját korosztályomból kevés barátom volt. Elsősorban a barátom a nagyanyámnak a későn született fia, a Bandi volt, aki nálam kilenc évvel volt idősebb. Annál jobb testvért nem lehetett elképzelni. Egy rendkívül aranyos, igazi jó testvér volt, szegényke. A házba jártak [pest]hidegkúti svábok, akik közel és távol laktak. Az ő gyerekeikkel barátkoztam. Elég könnyen tanultam, és a sváb dialektust elég jól beszéltem mint gyerek, így nem volt társalgási problémám. A pesti iskolákban nekem kevés barátom volt. Abban, hogy általában az idősebbekhez húztam, nyilvánvalóan az játszhatott szerepet, hogy bizonyos szellemi képességeim már nagyon korán megvoltak, mert örököltem anyámtól, hogy hihetetlen gyorsan tudtam tanulni.

Én szinte minden évben másutt jártam iskolába. Ugyanis az anyám nemigen tudta kiheverni az elsőszülött lányának az elvesztését. Nagyon aranyos kislány volt, de nyolc hónapos korában elvesztette. Ennek az volt a következménye, hogy engem agyonféltett. És az öcsémet is. És ennek az lett a következménye, hogy olyan szegények voltak, mint a templom egere, de nem akartak beíratni engem a Gyöngyösi úti iskolába, mert ez a Tripolisz volt [A Tripolisz Angyalföld egyik, rossz közbiztonságáról elhíresült városrésze volt a Váci út mentén, amely egyesek szerint egy korabeli kocsmáról (Kocsma a Tripoliszhoz) kapta a nevét, mások szerint a tripoliszi háborúról, az olaszok 1930-as afrikai hadjáratáról, ugyanis akkoriban épült be a terület. – A szerk.]. Ez az Angyalföld legsötétebb része volt. Nyomortanyák, ahol csak az a városi háztömb volt lakásnak nevezhető. Körös-körül bádogházak, nyomortanyák. Az iskolában a gyerekeknek a háromnegyed része tetves volt rendszeresen, úgyhogy az anyám engem nagyon féltett oda íratni, mert attól félt, hogy esetleg hazajövök cipő nélkül. És akkor beírattak, emlékszem, elsőnek egy elég drága magániskolába – hogy honnan teremtették elő a pénzt, azt én nem tudom, de az első osztályt a Sziklás-féle magániskolában jártam. Tulajdonképpen engem itt avattak fiúvá. Volt egy kardos tanító néni, a Tekla néni, aki behívatta anyámat, és közölte, hogy nem tűr meg az osztályban, ha nem fiúfrizurával megyek. Vannak ilyen képeim, hogy hatalmas szép szőke lobonccal sétáltam. Tiszta lányfrizurám volt. Aztán anyám zokogva elvitt engem egy borbélyhoz, és levágatta a hajamat. Ennek az évnek a decemberében lakoltattak ki minket. Ugye a következő évben én már nem a Sziklás-féle magániskolába jártam, hanem a [pest]hidegkúti Kossuth Lajos utcai Klebelsberg istállóba, négytantermes istállóba. Aztán nem is fejeztem be ott az évet, mert közben a nagyapámat megoperálták. Akkor bevittek engem anyám egy barátnőjéhez, a Bébikéhez a Kékgolyó utcába, aki elvállalt engem, és ennek következtében én a Városmajor utcai iskolába jártam. Szóval évente más iskolába jártam. Meg kell mondjam, hogy ezeket harmadikig egész jól viseltem. Én egy eléggé zárkózott gyerek voltam, nem nagyon rázott meg az iskolaváltás, mert nehezen teremtettem kapcsolatokat általában. Az megrázott, amikor a nagyapámtól be kellett hogy jöjjek, mert a nagyszüleimet nagyon szerettem.

Apám aztán beíratott a Kölcsey Gimnáziumba, mert neki jó emlékei voltak arról a gimnáziumról, mert az első két évben oda járt, és csak a harmadik évben íratták át Újpestre, ahol aztán kicsapták [A Kölcsey elődjének tekinthető állami főgimnáziumot az 1898/99-es tanévben alapították, iskolaépület híján azonban még évekig más fővárosi iskolában, ill. bérelt épületben folyt az oktatás. A saját iskolaépület 1909-re készült el Körössy Albert Kálmán (1869–1955) tervezésében. 1914 és 1916 között az épületben a "Magyar Királyi Munkácsy Utcai Hadikórház", 1916–1919 között a "Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal Utókezelő Gyógyintézete" működött. 1924-ben az iskola reálgimnáziummá alakult át: a latin és a modern nyelvek mellett a mennyiségtan és a természettudományos tárgyak kaptak nagyobb hangsúlyt. Németet a második, franciát az ötödik osztálytól kezdtek tanítani. 1925/26-tól bevezették az olaszt, s csökkentették a francia oktatását. Az 1930-as években, Hóman miniszteri működése idején (Hóman 1932-től volt vallás- és közoktatásügyi miniszter) az iskola reálgimnáziumból gimnázium lett (a latint ismét 8 évig oktatták, a németet a harmadik osztálytól). – A szerk.]. A Kölcseynek 1936-ban olyan tantestülete volt, hogyha azt mondom, hogy enyhén szólva szélsőjobboldali volt a tantestület döntő többsége, akkor nagyon finoman fogalmazok. Abban az időben énnekem volt egy kitérőm. Akkor már két-három éve hegedültem, de ahányszor a nagyapám közelébe kerültem, akkor én valahogy mindig inkább azt csináltam, aminek a nagyapám örült. Nagyapámnak nagyon tetszettek a rajzaim. Nagyon jó rajzoló voltam, jól tudtam figurákat csinálni, faragni, és úgy éreztem, hogy ez az igazi, mert a nagyapámnak ez tetszik. És ennek az lett a következménye, hogy volt egy ifjúsági pályázata az Epreskertnek [A magasabb szintű művészképzés megteremtésére a 19. század utolsó évtizedeiben életre hívott I. és II. számú Festészeti Mesteriskola, valamint a Szobrászati Mesteriskola létesítésével egyidejűleg a főváros a Sugárút mellett, az ún. Epreskertben kijelölte egy művészkolónia helyét is, és szorgalmazta neves művészek letelepedését. A magyar képzőművészet jeles alkotói indultak innen útjukra, vagy készítették alkotásaikat az Epreskertet körbeölelő műtermes villákban. A mesteriskolák vezetőinek (Benczúr Gyulának, Lotz Károlynak és Stróbl Alajosnak) epreskerti műterme kizárólag az oktatás szolgálatában állt, ahol a művészjelöltek együtt dolgoztak a mesterrel. – A szerk.]. Az Epreskert kihozott negyedik elemistáknak meg elsős gimnazistáknak egy pályázatot, és én ezt megnyertem. És olyan sikerem volt vele, hogy külön miniszteri engedéllyel engem fölvettek mint csodagyereket. Ennek az lett a következménye, hogy alig gyakoroltam valamit. Abbahagytam a hegedűt, amit nyolc-kilenc éves koromban kezdtem. És elkövettem azt a könnyelműséget, hogy odamentem a rajztanáromhoz, hogy megyek az Epreskertbe. „Tud róla az igazgató úr, hogy fölvettek?” Láttam, hogy nem tetszett neki, de azt nem tudtam, hogy mi lesz a következménye. És az lett a következménye, hogy engem ebben a gimnáziumban félévben két tárgyból buktattak meg. Az egyik volt a rajz, a másik volt a testnevelés. Az apám azért fölkapta a fejét, amikor látta, hogy nekem rajzból van elégtelen, és bement az igazgatóhoz – úgy hívták, hogy Resch Aurél –, és azt mondta, hogy ő mindent megértett volna, ha engem latinból vagy matekból meghúznak, de hogy rajzból, amikor a Képzőművészeti Főiskolára kivételezetten fölvettek az ő engedélyükkel! Lehívták a tanárt, a Szalayt, és megkérdezték tőle, hogy miért buktatott meg. A következőt válaszolta: „Igen, rajzolni nagyon jól rajzol, de a kereteket a rajztáblán hol két és fél centiméterre, hol három centiméterre csinálja.” Ezért buktatott meg. Aztán később megtudtam, hogy a Szalay tanár úr tizennyolc éven át próbált az Epreskertbe felvételt nyerni, és sose vették föl. És ez a szélsőjobboldali nézet, amit a tanári kar képviselt, úgy nyilvánult meg, hogy vágták a zsidó srácokat, ahogy lehetett. Gyötörték. Ha volt egy-két olyan zsidó gyerek, akit nem gyötörtek, mondjuk, volt a Nagy szabónak üzlete, és a fél tanári kart felruházta potyán, annak nem volt semmi baja. De a többit, annak megmérgezték az életét. Rossz osztályzatok, igazságtalan értékelés. A Kölcseyben kábé hat-nyolc százaléka volt a diákoknak zsidó, de a diákok között jó volt a kapcsolat. Abban az időben, 1936-ban még nem volt élénk az antiszemitizmus az osztályon belül. Tulajdonképpen volt ugyan egy nyilaspárt, a Meskó Zoltánnak a pártja, de annak nem volt igazi terrénuma [A nemzetiszocializmus zászlóbontása a Meskó Zoltán alapította Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspárt megalakításához köthető (1932. június); a nyilasok mint politikai tényező pedig már az 1930-as évek közepe táján megjelentek. Lásd: nyilasok. – A szerk.]. Nem volt tömegpárt. Aztán az apám belátta, hogy tűrhetetlenek ott az állapotok. Ha valaki ilyen hülyeségeket beszél, mint a Szalay! És a Szalayn kívül volt az a tornatanár, akiről aztán kiderült, hogy az egyik állása a Német Birodalmi Iskolában volt, a másik állása meg Kölcseyben. A Német Birodalmi Iskola a Damjanich utcában volt. Szóval ő már a náci pártnak volt az egyik helyi tagja [Lehet, hogy a tornatanár nyilas érzelmű volt, de ez nem minősíti a Német Birodalmi Iskolát. Idézzük Kornai János szavait: „Kiváló tudású, tapasztalt és türelmes tanárok tanítottak bennünket. Abban a nyolc évben, amit ott töltöttem, nem hallottam az iskolai órán egyetlen antiszemita hangot sem. … Iskolánk barátságos sziget volt nemcsak a német nácivilág tengerében, hanem a közvetlen környezetet alkotó magyar iskolai életben is, amely akkor már érezhetően tolódott el a Hitler-barát szellemiség irányába” (Kornai János: A gondolat erejével, Osiris, Budapest, 2005, 28. oldal). – A szerk.]. Apámnak aztán eszébe jutott, hogy miken ment keresztül, és belátta, hogy jobb, ha én nem oda járok.

Második félévtől kezdve átírattak a Zsidó Gimnáziumba. Nekem nehéz volt ott beilleszkedni, mert nem volt vallásos nevelésem, és a Zsidó Gimnáziumban akkor megvolt a vallási különállás. Voltak ugye a neológok, és voltak az ortodoxok. Az ortodoxok mély megvetéssel kezelték azokat a kollégákat, akik neológok voltak. Az igazgatót kifejezetten megvetették. A Goldberger volt akkor ott az igazgató [Goldberger Salamon (1879–1945) – „1902-ben szerzett diplomát mint Kármán Mór és Waldapfel János tanítványa. Tanított a hitközség árvaházának polgári iskolájában, 1919-től első tanára lett az újonnan létesített fiúgimnáziumnak, 1921-ben igazgatóhelyettese, 1922–1940-ig igazgatója az iskolának, amely az ő életművének tekinthető. Vezetése alatt fejlődött a fiúgimnázium az ország egyik legjobb tanintézetévé. A … nagy nyelvtudással (német, angol, héber, görög, latin) rendelkező, szaktárgyain [matematikát oktatott] kívül a zsidó irodalomban is jól képzett kitűnő szakember a hagyományokhoz ragaszkodó zsidó életet élt” (Felkai László: A budapesti zsidó fiú- és leánygimnázium története, Budapest, 1991, 102. oldal). – A szerk.], és a Bernáth Miklós volt a rabbi. A Bernáth Miklós nagyon sokat segített nekem. Neki köszönhettem, hogy zökkenőmentesen tudtam beilleszkedni. A Zsidó Gimnáziumban többnyire olyan gyerekek voltak, akiknek ilyen vagy olyan formában volt vallási előéletük. Én meg még a héber betűket sem ismertem. Én akkor gőzerővel nekiláttam a tanulásnak – mert akkor azok az élmények értek a Kölcseyben –, és beléptem a Cionista Szövetségbe [lásd: Magyar Cionista Szövetség], igaz, az apám tudta nélkül. A Hanoár Hacioninak [lásd: Hanoár Hacioni Magyarországon] lettem a tagja tizenkét évesen, ami akkor a Vörösmarty utca és az Andrássy sarkán lévő épületben volt. A cionistákkal a Keller Bandi révén kerültem kapcsolatba. A Bandi már akkor cionista volt. Azt nem tudom, hogy ő hogyan került kapcsolatba a cionistákkal, de ő idősebb volt nálam kilenc évvel, és nyilvánvalóan sokkal több élményben volt része, mármint az antiszemita Magyarországon, mint nekem. Aztán amikor elmondtam neki a saját élményeimet, akkor engem elvitt oda, és énbelőlem pillanatok alatt lelkes cionista lett. Én nem sokáig voltam a Hanoár Hacioni tagja, hanem átléptem a Dror Habonimba – az ilyen szocdem irányzat volt –, aztán utóbb a Makkabi Hacioninak voltam a tagja, amelynek az ideológusa a Ber Borochow volt [Makkabi Hacioni nevű szervezetnek nem tudtunk a nyomára bukkanni. De mint később említette, a Makkabi Hacairnak volt a tagja. Ez egy baloldali cionista ifjúsági szervezet volt, amely Magyarországon az 1930-as évek második felében jelent meg, főleg a felsőfokú tanintézményekben (Országos Izraelita Tanítóképző Intézet, Rabbiképző Intézet). A háború után is erős szervezet volt. – A szerk.]. Az egy ilyen bundos pali [A Bund (a Litvániai, Lengyelországi, Oroszországi Össz-zsidó Munkásszövetség – más néven: Általános Zsidó Munkásszövetség – rövid neve) 1897-ben alakult munkáspárt, amely „nemcsak a munkások érdekvédelmében lépett fel, hanem kulturális és nemzetiségi jogokat is követelt, s 1904-től kezdve egyik bölcsője lett a cionista mozgalomnak” – írta Kovács István a „Kortárs” 2006. májusi számában; Ber Borochow (1881–1917) a Minszkben 1905-ben alapított cionista szocialista párt, a  Robotnicy Syjonu nevű zsidó munkáspárt („Poalej Syjon”, Cion Munkásai) teoretikusa volt. A zsidó szocialisták a cionizmust a burzsoá nacionalizmusra adott válasznak tekintették. Borochow ideológiája egyfajta szintézis volt a nacionalizmus és a marxizmus között (server.hagalil.com/s2/zion-info/borochov/borochov.htm). A pártot azt követően alapították, hogy a Bund 1901-ben elutasította a cionizmust. – A szerk.]. Ezek jelentettek nekem abban az időben szellemi táplálékot. De az apámnak nem mertem elmondani, mert a Vázsonyi családban a cionizmus egyenlő volt a legnagyobb erkölcstelenséggel. Ugye a Vázsonyi Vilmosnak az egyik első nagy tette, a recepció megvalósítása volt, és ő arra alapozta az egész elképzeléseit, hogy a zsidóság nem nép, hanem felekezet [Az 1867. évi XVII., ún. emancipációs törvény a keresztényekkel azonos jogállást biztosított a zsidó lakosságnak, az 1895-ben életbe lépett ún. recepciós törvény pedig kimondta az izraelita felekezetnek a történelmi keresztény egyházakkal való egyenlőségét. – A szerk.]. Ő becsületesen kitartott a zsidó vallása mellett, de elsősorban magyar hazafi volt. És az apám is, aki Vilmos bácsinak a kedvence volt, tűzzel-vassal ellene volt. Teljesen le volt döbbenve, amikor megtudta, hogy én hova járok. Kábé egy évvel az után vagy valamivel később derült ki, hogy a cionistákhoz járok, és teljesen kétségbe volt esve. Úgy derült ki, hogy feltűnt az apámnak, hogy én milyen sok héber anyagot meg héber nyelvkönyveket bújok állandóan. Mert én belevetettem magam. Azt nem gondolta, hogy az iskolából való anyag, mert a Zsidó Gimnáziumban nem volt cionizmus, sőt, a cionizmust a Zsidó Gimnáziumban is üldözték, akármilyen furcsa is ez. A gimnázium tanári kara egyáltalán nem volt cionista, mint ahogy a Talmud-Tóra tanfolyamon tanító Widder Salamon is meggyőződéses anticionista volt [Widder Salamon (1880–1951) – tanár, héber nyelvész, irodalomtörténész. 1919–1947 között a zsidó fiúgimnáziumban német–magyar tanár, számos publikációja jelent meg a héber nyelv és irodalom témakörben. Élete utolsó évét Izraelben töltötte. – A szerk.]. A Widder Salamonnak volt egy kisöccse, akit úgy hívtak, hogy Giszkalay János. Giszkalay János Izrael egyik legnagyobb költője volt, az én koromban nagyon jó, szép héber verseket írt. És emlékszem, a mozgalom révén a kezembe került a Giszkalay János első kötete, és nagyon büszkén – mert nagyon tetszett némely költemény – meg is tanultam kettőt, és az egyik Talmud-Tóra tanfolyamon, gondoltam, a Widder Salamon örül annak, hogy az ő öcsikéje milyen remek ember, és látta nálam azt a héber kiadványt, belenézett és azt mondja: „Mit olvasol, te! Ilyen szemetet?” Teljesen paff voltam, hogy valaki Talmud-Tórát tanít, és ezt mondja a saját rokonának a sikeres költeményére [Giszkalay János (1888 /1886?/ – 1951), eredeti nevén Widder Dávid – író, költő, műfordító, egyik alapítója volt az „Új Kelet” című, 1918-ban indított zsidó politikai heti-, később napilapnak Kolozsvárott. Szerkesztője volt a „Kézirat” c. magyar nyelvű zsidó szépirodalmi és társadalmi folyóiratnak (1934–1936). Verses kötetei („Támár” /1924/ „Gus Chalav látomása” /1925/), elbeszélései, regényei és fordításai jelentek meg Kolozsvárott. Még a második világháború előtt kivándorolt Palesztinába. – A szerk.]. A gimnáziumban csak kevesen voltunk cionisták. A harminchat tagú osztályból szinte senki. Hülyének is néztek minket. Az apám akkor kezdett gyanakodni, amikor nekem a bár micvómon megjelentek olyan személyiségek, akikről tudta, hogy cionisták. Akkor rájött arra, hogy valami nem stimmelhet körülöttem. Amikor kiderült, hogy cionista körbe keveredtem, rettenetesen letolt engem. Az mondta, hogy épeszű ember ilyen társaságba nem keveredik. De már nem tudott befolyásolni. Egy tizenhárom éves gyerek már nehezen befolyásolható még az apja révén is. Én akkor már szent meggyőződéssel vallottam, hogy a zsidó problémára egyedül a cionizmus a megoldás. De köztem és apám között sose került kenyértörésre sor, mert annyira nem volt rossz a családi légkör. Másrészt én anyámat annyira szerettem, hogy az anyám befolyása volt, hogy ne legyen ebből kenyértörés.

És én mélységesen vallásos gyerek lettem. Lehet, hogy az apám volt az oka ennek. Az apám teljesen magán kívül volt ettől. Az apám tulajdonképpen egy ateista ember volt, a kamaszoknak meg van egy ilyen szembenállásuk az apjukkal. Én voltam az egész családban, aki követtem a zsidó hagyományokat. A zsidó ünnepeket mindig megünnepeltem. Az úgy nézett ki, hogy az öreg Kertész [dr. Kertész Ármin (1879–1945) – 21 évig tanított a zsidó gimnáziumban, kimagaslóan képzett klasszika-filológus volt. – A szerk.], az osztályfőnököm mindig szerzett egy olyan vallásos családot, amelyik meghívott széderestére meg erre meg arra. Mert nálunk szédereste nem volt. Én mindent megtartottam. Jártam templomba, táleszt és tfilint raktam, imádkoztam minden nap. A sábeszt  [lásd: szombat] is megtartottam. Mindent. De kósert nekem nem volt módom enni. Hol ettem volna kósert, mikor az anyáméknál nem tartottak kóser konyhát?! A Keller nagyanyám ugyan általában libákat vágott le, de kóser konyhát ők sem tartottak. De nekem egyáltalán nem is voltak alapjaim arra, hogy ez feltűnjön. Én tizenkét éves koromig alig ettem húst. Utáltam a húst, a Keller nagyapám legnagyobb bánatára, aki meg csak húst hússal evett. Húsleves, húsfőzelék. Krumplit nem lehetett neki adni. Valószínűleg az lehetett az oka, hogy ő gyerekkorában annyit éhezett. Úgyhogy a nagyanyám általában elég sok húst csinált, de én azokból nem nagyon ettem. Aztán kamaszkoromtól kezdve valami megváltozott, és attól kezdve kezdtem rákapni a húsra.

A testvérem soha nem lett vallásos. Ő mással volt elfoglalva. Őt kizárólag a matematika érdekelte. Tőle aztán az lehetett, amit akartak. Fütyült mindenre, csak a matematika érdekelte. Ő anyámékkal maradt, bekerült polgáriba [lásd: polgári iskola], és elektrotechnikus lett, mert akkor már nem volt sok értelme, hogy gimnáziumban taníttassák. De nagyszerű számoló volt. Örökölte a Vázsonyi nagyapámnak azt az adottságát, hogyha megkérdezték tőle, hogy mennyi háromszáz-hatvanháromezernek a köbgyöke, akkor gyorsabban mondta meg, mint a számítógép. Úgyhogy ő volt annak idején a közértpénztárosok réme. Mert azok ütögették be, és akkor ő elvette a számolót, és megmondta, hogy ebben nyolc hiba van. Az Erdős Pál matematikus a Palinak volt nagyon jó barátja, vele mindig órákat töltött [Erdős Pál (1913–1996) – matematikus. 1934-ben végezte el a Műegyetemet (olyan csoporttársak között, mint Turán Pál, Gallai Tibor, Szekeres György, Vázsonyi Endre [ma: Andrew Weiszfeld (Vázsonyi) – a University of San Francisco professzora], Alpár László, Grünwald Géza és Lázár Dezső), Fejér Lipótnál doktorált. 1938-tól az Egyesült Államokban élt, de egy idő után gyakran látogatott Magyarországra. 1956-tól az MTA levelező, 1962-től rendes tagja (az MTA-n kívül még számos akadémiának volt a tagja szerte a világon), és 1983-ban megkapta a Wolf-díjat is. A hatvanas években állandó állást kapott a Matematikai Kutatóintézetben. A köréje csoportosuló tehetséges fiatalok révén pedig kivirágzott és világszerte ismertté vált a magyar kombinatorikai és halmazelméleti iskola. – A szerk.].

A gimnáziumban nekem már nagyon sok barátom volt, de akkor meg már semmi szabadidőm nem volt a világon. A barátaimmal rendszerint a sportkörben akadtam össze. Tizenkét éves koromtól jártam a VAC-ba [VAC – Vívó és Atlétikai Club, az egyetlen magyarországi zsidó sportegyesület. 1906-ban alapította a cionista egyetemisták szövetsége, a Makkabea. Az egyesület elsősorban zsidó fiataloknak kívánt sportolási lehetőséget teremteni, de a részvétel nem volt korlátozva. A klub alapítója dr. Dömény Lajos ügyvéd, cionista vezető volt. – A szerk.]. A Dückstein Zoltán volt akkor a VAC elnöke. Ő volt a VAC egyik alapítója. Olimpiai bajnok volt, tornász, a felesége meg profi teniszező. Nagyon aranyos volt az egész család [Dückstein Zoltán (Budapest, 1894 – Tel-Aviv, 1962) – tornatanár. 1920-ban Zsoldos Andorral újjászervezte a Vívó és Atlétikai Clubot (VAC). 1928-ban, 1932-ben és 1936-ban a magyar olimpiai tornászcsapat hivatalos vezetője és versenybírája, 1930-ban és 1934-ben a torna világbajnokságokon a magyar válogatott hivatalos vezetője, tolmácsa és versenybírája. 1944-ig a VAC kézilabda, kosárlabda és torna vezető edzője és sportigazgatója. 1945-től 1948-ig a Testnevelés Főiskola (TF) tanára, az első kézilabda szakkönyv szerzője. 1948-ban a magyar olimpiai tornászcsapat vezetője. 1951-ben kivándorolt Izraelbe. – A szerk.]. A VAC-ban elsősorban kosaraztam. És tulajdonképpen az első nevelői állásomat a Dücksteinnek köszönhettem, aki szervezett annak idején nyári diáktáborokat, jómódú, ojser [jiddis: ’gazdag’] zsidó gyerekeknek, és abban engem alkalmazott mint ifi nevelőt. Az nagyon jó volt, mert ingyen nyaraltam. Én aztán a háború után is végig sportoltam. Amikor lehetett, én mindig sportoltam. És elég sokat szerepeltem. Anyámnak ugyanis meggyőződése volt, hogy nekem mindig szerepelni kell. Visszatértem a hegedűhöz. Ugye volt ez a képzőművészeti kiruccanásom, ahol többek között a Medgyessy Feri bácsihoz kerültem egy évre mint szobrásznövendék [Medgyessy Ferenc (1881–1958) – szobrász, a két világháború között kisplasztikák mellett több monumentális szobrot és síremléket alkotott, 1930-ban a debreceni Déri Múzeum elé allegorikus szobrokat mintázott, amelyekkel a párizsi világkiállításon Grand Prix-t nyert. Számos köztéri szobor és dombormű alkotója (Székesfehérvárott török–magyar csatajelenetet ábrázoló dombormű, a Gellérthegyen a Gellért-kút domborműve, Jelky András emlékműve Baján, Szt. István lovas szobra Győrött, Petőfi-emlékszobor, Móricz-szobor Debrecenben, Kaposvárott Rippl-Rónai-szobor stb.). – A szerk.]. Akkor a Feri bácsi rájött, hogy nem vagyok az igazi, és átraktak a Krivátsy Szűts Miklóshoz [Krivátsy Szűts Miklós (1898–1982) – szobrász, festő. A Szolnoki Művésztelepen élt és alkotott. 1924-től 1940-ig magán festőiskolát (Városmajori Művésztelep) tartott fenn és vezetett. – A szerk.]. Nem hiszem, hogy ismeri. Ismert szobrász volt akkor. Ő is az iskolán tanított. És a Krivátsy végleg meggyőzött arról, hogy ez egy félreértés volt, az én kitérésem. Főleg a nagyapámnak a hatása volt. De a nagyapám közben meghalt [1942], úgyhogy visszatértem a hangszerhez. Aztán az apáméknak 1936–38-ban kezdtek az anyagi viszonyai úgy-ahogy rendeződni. Addig egyik lakásból a másikba mentek. Akkor megindult egy konjunktúra. Az apám kitanulta a papírszakmát a Klein Vilmos cégénél, de amikor jöttek az első zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], a Klein Vilmos nem tarthatta őt, és akkor önállósította magát. Akkor az anyámnak volt egy gyerekkori barátnője, akinek a bátyja meg az apámnak volt a kereskedelmi iskolában nagyon jó barátja. A Mariska elvállalta, hogy kivesz iparigazolványt, mert az apám nem kapott volna, és létrehozott egy üzletet a Népszínház utcában. Az apám ott egy nagykereskedést tudott csinálni, papíráru meg írószer. Az egy elég nagy üzlet volt, egy nagy raktár. És abban a pillanatban, hogy apám önállósodott, mindazt a tudást, amit fölhalmozott az évek folyamán, hasznosítani tudta. Úgyhogy pillanatok alatt kialakult egy elég nagy üzlet. Három-négy teherkocsinyi papírbálát szállítottak különféle nagyvállalatokhoz. Én be is voltam fogva az iskola alatt. Én nagyon korán be lettem fogva munkára. A bálakocsit kellett felpakolni, aztán kipakolni az árut a teherautóra vagy a szekérre, vagy amire szánták. Akkor az apámnak jól ment. Jelentősen megjavultak az anyagi viszonyaik. A Laky Adolf utcában laktunk, ahol most a Zsidó Gimnázium [Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskola – A szerk.] is van. Azon a fertályon laktunk egy villában, egy két-három szobás lakásban. Aztán átköltöztünk a Hungária körútra, én onnan vonultam be munkaszolgálatra 1944-ben.

1944. március tizenkilencedikén, amikor a németek bevonultak, mi már a Hungária körúton laktunk. Azt én tudom, hogy a német bevonulás napján – vasárnapi napra esett – éppen moziban voltam a szívem szerelmével. Pontosan emlékszem, melyik moziban voltam, és amikor hazamentem, tudtam meg gyakorlatilag, hogy megtörtént a német bevonulás. A családot tragikusan érintette, mert a család egy részét a Gestapo azonnal elvitte. A Vázsonyi Jánost meg az összes politikailag nyilvántartott tagokat letartóztatták a szociáldemokratákkal együtt. A bejövetel után az volt, hogy ezeket azonnal letartóztatták. Nem rögtön vitték őket el, de aztán pillanatok alatt kivitték őket az országból. Akkor vitték el a Buchinger Manót [Buchinger Manó (1875–1953) – szociáldemokrata politikus. 1905-ben mint a jobboldal egyik képviselője az SZDP központi titkára lett. Hosszú ideig képviselte az SZDP-t a II. Internacionáléban. A „Népszava” munkatársa, a „Szocializmus” cikkírója, az SZDP jobboldali szárnyához tartozott. A Tanácsköztársaság kikiáltásakor visszavonult a politikától, és kilépett a pártvezetőségből. 1919. augusztusában ismét a párt titkára lett, de 1920. februárjában Bécsbe emigrált, ahonnan 1929-ben tért haza, 1931-től 1944 márciusáig az SZDP országgyűlési képviselője, centrista (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.], a Peyert [lásd: Peyer Károly]. A Vázsonyi Jánost is azért vitték el, mert ugyan ő 1938–39-ig országgyűlési képviselő volt, de utána aktív részese volt annak az úgynevezett „békemozgalomnak”, amit a Bajcsy-Zsilinszkyvel meg a baloldaliakkal csináltak. Na most volt olyan baloldali, aki megúszta, de a többség nem úszta meg. Aztán jöttek a különféle megszorító rendelkezések, és júniusban be kellett vonulni. Apámnak Vácra kellett bevonulnia, nekem június másodikán Hangonyba [Borsod vm.] kellett bevonulni munkaszolgálatra. Ez az időszak tulajdonképpen változatos volt annyiban, hogy hol munkaszolgálaton voltam, hol az anyám jóvoltából hamis papírokkal a Magyar Királyi Honvédségnek voltam tagja. Anyám szerzett hamis papírokat. Akkor derült ki tulajdonképpen, hogy anyámnak van mozgalmi összeköttetése. A munkaszolgálat alól nem tudott felmentetni, de amikor hazakerültem munkaszolgálatból, az anyám már nem engedett vissza. Hangonyba vittek először, utána a kecskeméti reptérre, ahol bérbe adtak a Todt szervezetnek. Nekünk kellett építeni a kifutópályát. Akkor onnan átszállították az egész társulatot Abonyba. Minket aztán elvittek a szőnyegbombázások idején Szolnokra, hogy szabadítsuk ki a pályaudvaron rekedt háromszáznegyven vagont [Szolnokot és a szolnoki pályaudvart 1944. június 2-án érte súlyos légitámadás. – A szerk.]. Ez szeptember közepén volt. Ott aztán bekövetkeztek az októberi napok, amikor már nyilvánvaló volt, hogy nem nagyon tudják tartani Szolnokot, mert az oroszok már Szajolban voltak, meg a románok átkeltek a reptérre. A repteret megszállták. Tulajdonképpen akkor, ha az oroszok nagyon nekidurálják magukat, pillanatok alatt elfoglalják Szolnokot, de ők különféle okoknál fogva pihentek. Úgyhogy minket elvontattak megint vissza Abonyba, és én akkor nagyon fura helyzetbe kerültem, mert leszakadtam egy baleset folytán a századtól. Amikor hazakerültem, a Rákosrendezőről hazavádliztam nagy keservesen, az anyám nem engedett többé vissza.

A deportálások még nem fejeződtek be, de azok a vidéki zsidókat sújtották elsősorban. A pesti zsidósággal egyelőre még az volt a helyzet, hogy akkor kezdődött meg az úgynevezett zsidó házak kialakítása [lásd: csillagos házak].

Tehát én például a Hungária körútról vonultam be Hangonyba, de amire október nyolcadikán hazakerültem, a családom a Dózsa György út 17-ben lakott egy kijelölt zsidó házban, amiből később pápai védett ház lett [A Vatikán 2500 fő részére adott menlevelet. Lásd: védett házak. – A szerk.]. Persze semmit a világon nem jelentett, csak annyit, hogy a nyilasok rögtön azt rabolták ki, a pápai védett házat. Ott semmisült meg apáméknak az egész könyvtára, amit oda mentettek. Mert abban a lakásban tartotta a tizennegyedik kerületi pártszolgálat vezetője az esküvőjét valamelyik szépséggel, és tüzet raktak a lakásban a könyvekből. Anyám nagyon sokat tudott a vidéki zsidóság deportálásáról. Mindent tudott tulajdonképpen. Elmondta, és én is tudtam. A cionisták révén én is sok mindent tudtam. És nekem különösebb meglepetést nem okozott az Endre László-féle bagázs, mert ezekről én már régen tudtam. A Kovarcz Emil nekem nem volt újdonság [Kovarcz Emil (1899–1946) – nyilas politikus, katonatiszt. 1939¬–40-ben nyilas programmal országgyűlési képviselő, a Nyilaskeresztes Párt országos szervezés-vezetője (1938–41), részt vett a Dohány utcai zsinagóga elleni merényletben, amelyért a honvédtörvényszék elítélte, de ő Németországba szökött. A német megszállás után hazatért, és újra a Nyilaskeresztes Párt egyik vezetője lett. A nyilas hatalomátvétel egyik szervezője volt, majd tárca nélküli miniszter lett. 1946-ban mint háborús és népellenes bűnöst kivégezték.  – A szerk.]. Az apámat a Somogyi Béla tanította [Somogyi Béla (1868–1920) – tanító, újságíró. Felsővisón volt állami tanító, majd 1897-ben Budapestre került, és a „Népszava” munkatársa, majd 1897– 98-ban szerkesztője volt nyolc hónapig. Utána egy kültelki iskolában jutott tanítói álláshoz. Közben megszerezte a tanári képesítést is, reál-, majd kereskedelmi iskolában tanított. 1905-től a napilappá átalakult „Népszava” belső munkatársa. Ugyanekkor megindította a tanítók szervezkedését, majd 1906-ban lapjukat, az „Új Korszak”-ot, amelyet maga szerkesztett. A Károlyi-kormányban közoktatásügyi államtitkár. A Tanácsköztársaság idején elvi fenntartásai miatt nem vállalt szerepet. A Tanácsköztársaság bukása után a „Népszava” felelős szerkesztője. A fehérterrort támadó cikkei miatt az Ostenburg-különítmény tisztjei elhurcolták, és társával, Bacsó Bélával együtt meggyilkolták, holttestüket a Dunába dobták (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. Az apámnak az egyik szerelme a Somogyi Bélának a lánya volt, aki később Hatvany Lajosné lett [Hatvany Lajos (1880–1961) – író, irodalomtörténész, kritikus. Harmadik felesége Somogyi Jolán (1903–1991) volt. – A szerk. ]. Az apám nagyon jól tudta, hogy mi történt a Somogyi Bélával, és azt is tudta, hogy kik végezték ki. Többek között a Kovarcz Emil volt az egyik gyilkosa, a későbbi nyilas miniszter. Én ezeket mind tudtam. És ezért vagyok én teljesen…, a mai napig nem értem az apámat, hogy ezeket ő mind tudta, pontosan tudta, hogy milyen förtelmes maga a rendszer, de nem tudta levonni a konzekvenciákat.

Én nem voltam egy percig sem gettóban. Október nyolcadikán betegen kerültem haza anyámhoz, mert egy éjszakát egy vagon alatt töltöttem mélységes álomban, és részegen. Nagyon meg voltam fázva, úgyhogy anyám kúrált engem. És nem engedett vissza, mert beteg voltam, de aztán amikor megtudta, hogy az egész századot Németországba viszik, akkor meg pláne nem engedett vissza. A nyilas puccsot [lásd: nyilas hatalomátvétel] én odahaza éltem át. [A családfához fölhasznált iratok szerint munkaszolgálatát némileg másképp, más időpontokban töltötte le, mint ahogy erről mesél: a 101/301 munkaszázaddal először Hangonyban volt, 1944. június 2 – október 4. között (talán innen vitték őket Abonyba, ill. Szolnokra a lebombázott vasúti pályaudvaron romeltakarítási munkát végezni, de valószínűleg nem szeptemberben, hanem korábban, a nyár folyamán); a Szálasi hatalomátvételt valóban tölthette otthonában, de utána még egyszer behívták munkaszolgálatra: 1944. október 28 – november 6. között Kecskeméten, majd a Csepeli Szabadkikötőben volt. Ez után kerülhetett haza, és bujkált hamis papírokkal. – A szerk.]

Nekem voltak hamis papírjaim, azzal tudtuk átvészelni. A papírokat még a szolnoki szőnyegbombázáskor szereztem. Szolnokon, amikor a szőnyegbombázások voltak, volt egy sereg olyan vagon, amiben menekültek voltak. Na most az egyik ilyen vagon bent díszelgett egy bombakráterben, és a bombakráterben töméntelen irat úszkált. Többek között például a jászárokszállási nyilas körzetvezetőnek az egész családi okmánytára ott volt, amit én kihalásztam. Úgy hívták, hogy Úti Béla. Megláttam, és gondoltam, hogy valamire még jó lesz. Nekem aztán Úti Béla papírjaival volt illegális lakásom novemberben. A baj csak akkor kezdődött, amikor engem mint Úti Bélát vittek föl a Royal Szállóba. Ott volt a Számonkérő Széknek kirendeltsége [A Nemzeti Számonkérő Szék 1944. október 23-án fölállított, a korábbi kormányok szerepét vizsgáló speciális nyilas bíróság volt. – A szerk.]. Az én hibám volt, hogy felvittek. Nem voltam elég körültekintő. Kedvem szottyant egy savanyú tüdőre, és mivel tudtam, hogy az Erzsébet sörözőben kiváló savanyú tüdőt lehet enni, az apámmal beültem oda. Addigra már az apám is meglépett a munkaszolgálatból. Ő anyám barátnője férjének a papírjaival dekkolt. Mert más már nem volt akkor. Az apám teljesen le volt törve a gondolattól, de érdekes módon, akkorra már annyira megtört, hogy nem mondott ellent. Nekem a táskámban volt egy revolver és ötven darab születési bizonyítvány blanketta. Ezzel csak egy hülye ül be oda, ahol szemközt van a Számonkérő Szék. Bejöttek nyilas járőrök, és megkérdezték, hogy leülhetnek-e az asztalunkhoz. Én azt mondtam, nem. És akkor, hogy igazolja magát. Mondom, tessék. Odaadtam a hamis papíromat. „Gyanús az egész. Fölviszünk ide, utánanézünk a papírodnak.” Blandér pofával odaadtam a táskát az apámnak, és mondtam neki: „Fogja, Weckinger bácsi, mindjárt jövök.” Hát a mindjártból nem lett mindjárt, de az apámnak meg volt annyi esze, hogy azonnal olajra lépett. Engem meg fölvittek oda. November huszadika táján volt, azt hiszem. A baj ott kezdődött, hogy a Royal Szállóban volt két jászárokszállási, és azt mondták: „Ez? Ez nem az Úti Béla!” Úgyhogy azonnal intézkedtek, hogy vigyenek át a Teleki térre [A Teleki tér 4–10-ben (az egykori Antiszemita Párt egyik gyülekezőhelyének – Teleki tér 8 – szomszédságában) volt egy nyilas gyűjtőház, 1944 őszén ide vitték be az utcán elfogott, lakásokból kirángatott zsidókat. – A szerk.]. Ott volt egy internáló, illetőleg egy fogda, ahonnan általában a Duna-partra szokták kísérni az embereket [lásd: zsidók Dunába lövése]. Engem oda vittek be mindjárt délután. Aztán amikor a Duna felé kísértek, én a Nemzeti Színháznál, a Blaha Lujza téren meglógtam.

Akkor igyekeztem különféle papírokat szerezni. Szereztem svájci menlevelet a Vadász utcából [lásd: Üvegház; svájci diplomaták embermentő tevékenysége]. De a schutzpass semmit nem ért a világon. Meg se próbáltunk bemenni a Szent István parki védett házakba. Nem volt érdemes. Akkor már tisztában voltunk azzal, hogy egyetlenegy értelmes dolog van: valahol kivenni egy lakást más néven, és illegálisan élni. Én eléggé föl is készültem erre. Volt formális állásom egy ismerősnél a Carbonil nevű vegyipari üzemben. Az ott volt a Thököly úton. Úgyhogy bejelentkeztem a Murányi utca 50. szám alá egész más név alatt, és ott éltem meg tulajdonképpen a felszabadulást. Az anyáméknak pedig az Elemér utca 34-ben volt egy albérletük. A testvéremet, aki akkor még csak tizenhat éves volt, a Sztehlo páternél [lásd: Sztehlo Gábor] helyezték el. A húgom pedig, mivel őt anyám skót missziós iskolába járatta, elég élénk összeköttetésben állt egy csomó református lelkésszel. Például az Esze Tamás az egy jó családi barát volt. Az Esze Tamás akkor a Szabadság téren volt lelkész. Ők segítették anyámat ahhoz, hogy a húgomat fönt a várban egy diakonissza zárdába helyezzék. Az öcsémet meg a Sztehlónak valamelyik otthonába rakták be. Azt hiszem, Hűvösvölgyben volt neki valamilyen otthona. Tehát ők ott voltak. És őket csak 1945 márciusában lehetett előkeríteni, mert addig híd nem volt, közlekedés nem volt. Úgyhogy anyám átjönni sem tudott Budára. Nem volt min átjönni, egyetlen híd nem létezett [lásd: pontonhidak].

A szüleim rettenetes dolgokon mentek keresztül már 1944 előtt is. Én azon csodálkozom a mai napig, hogy az apámék itt maradtak. Az apámnak számtalan pere volt, amiben vesztes volt, az 1930-as évekig feketelistás volt [Az állam szempontjából megbízhatatlan személyekről készült lista (Teleki Pál kormányzása alatt hozott 1921. évi III. törvény, az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről). – A szerk.]. Utána kezdett neki menni, de utána meg valahányszor valami szélsőjobboldali akció volt Magyarországon, az mindig a zsidókon csattant. Ez egy kilátástalan ország volt az 1930–40-es években. Amikor bekerültem a cionista mozgalomba, olyan dolgokat tudtam meg a náci Németországról… Akkor már a cionisták elég jól látták a helyzetet, hiszen elég jók voltak az információik. De az itteni zsidóságot ez nem érdekelte. Az anyámnak a húga, a Rózsi egy Würzburger nevű osztrák kocsmároshoz ment feleségül, akinek kapcsolatai voltak az ottani szocdemmel. Abban a pillanatban, amikor jött az Anschluss, internálták őket. Lágerbe kerültek, a férjét félholtra verték, a Rózsi meg szaladgált jobbra-balra, és valahogy kisütötte, hogy van rokonság az Egyesült Államokban, a Korach család. A Marcinak, anyám bátyjának a felesége Guttmann-Korach lány volt. A Marcinak elég jó állása volt Amerikában a Korachéknál. Chicagóban volt egy nagy bútorárugyáruk, ami akkor Amerika egyik legnagyobb gyára volt, abban volt a Marci üzemvezető. És a Marci kikönyörögte a Korachnál a Rózsiéknak az affidavitot [Affidavit – (közjegyző előtt) esküvel megerősített írásos nyilatkozat (Webster’s Online Dictionary). – A szerk.], és így ki tudtak menni az Egyesült Államokba. Amikor az első zsidótörvény volt [lásd: zsidótörvények Magyarországon], könyörögtem az apámnak, hogy kérje meg az Egyesült Államok-beli rokonságot, hogy nekünk is küldjenek affidavitot, addig, amíg lehet. De az apám nem akart látni. Mindig azt mondta, hogy jogállam. Milyen jogállam?! Hát nem tapasztalta napról napra, hogy ez minden, csak nem jogállam?! Az én okos és művelt apám behívta anyámat, és azt mondta: „Jöjjön, Bella fiam, hallgassa meg ezt a gyereket! Már megint sok ponyvaregényt, Rejtő Jenőt olvasott!” Így reagálta le, amit én elmondtam Dachauról, meg ami volt.

Az anyám jobban látta tulajdonképpen, hogy mennyire nem jogállam ez. Mindennapos téma volt köztem és az apám közt. Állandóan vitáztunk. Az anyám ebbe nem szólt bele. Az anyám mással volt elfoglalva. Nyakig benne volt a magyar illegális munkásmozgalomban, és a Vörös Segélynek dolgozott. Még az apám sem tudta, hogy mennyire benne van. Az anyám nagyon óvatos volt. Az anyám egy egész más világban élt. Az itteni illegális pártnak mások voltak az elképzelései a dolgok megváltozásáról. Ők abban reménykedtek, hogy Magyarországon nem következhet be az a fajta náci rendszer, ami Németországban vagy Ausztriában. Az illegális kommunista mozgalom eleve cionistaellenes volt. Anyám hallgatott. Hallgatólag tudomásul vette, hogy a fia ilyen vagy olyan, de nem akart több bajt szerezni nekem, mint amennyi az apámmal volt. Diplomatikusan kimaradt ezekből a dolgokból. Azt, hogy az anyám milyen munkát végzett, én csak 1945 után tudtam meg. Hogy állandóan a saját életét kockáztatta egy olyan ügyért, amiért épp ésszel én nem kockáztattam volna az életemet. Aztán az 1939–40-es évek körül, amikor javult a szüleim anyagi helyzete a zsidótörvények dacára, anyagilag nem volt annyira érezhető a zsidóellenesség, és ezért nem tudtak észhez térni, és azért itt a cionistáknak soha nem volt semmilyen szava. Rákényszerültek arra, hogy önállósodjanak, és kiskapukon keresztül érvényesüljenek, és ez avval a megtévesztő hatással járt, hogy nem vették észre, hogy ez csak egy csapda. Pedig csak az ostobák nem látták, hogy mi fog bekövetkezni. Amikor bekövetkezett a német megszállás, nekem a cionista mozgalommal minden kapcsolatom megszakadt. Mert itt szétverték az egész cionista mozgalmat [lásd: Magyar Cionista Szövetség]. Például a Komolyt meg is ölték, és az ismeretségi körnek a tekintélyes részét vagy elkapták és kiirtották, vagy valahová eltüntették [lásd: Komoly Ottó]. Ha talán én a Hasomér Hacairhoz tartozom, akkor jobb esélyem lett volna. De a Dror Habonim gyenge szervezet volt. A Kasztnerről pedig a legtöbb rosszat tudom csak, amit ember valaha hallott [lásd: Kasztner-csoport; Kasztner-vonat]. Nem tudom ellenőrizni, de megvallom őszintén, amikor hallottam, hogy lelőtték, akkor nem voltam nagyon meglepve [Kasztnert 1957-ben, Izraelben, a mai napig tisztázatlan körülmények között a nyílt utcán lelőtték. – A szerk.]. Én csak másodkézből ismertem az ő tevékenységét, nem közvetlenül. Tudniillik a Jenő bácsinak volt egy fia, úgy hívták, hogy doktor Vázsonyi Endre [Vázsonyi Endre (1906–1986) – újságíró, műfordító, kritikus. A 1926–1941 között az „Újság” c. napilap színházi kritikusa, tárca- és vezércikkírója volt. 1945–1948 között Budapest Székesfőváros Irodalmi Intézetének igazgatója volt. 1948–49-ben a Franklin Kiadót vezette. 1954–1964 között a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó gyermekkönyv-lektorátusának vezetője volt. 1964-ben feleségével, Dégh Linda etnográfussal elhagyta az országot. Bloomingtonban az Indiana Egyetemen h. tanszékvezető, nyelvészeti tudományos kutató volt (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. Vázsonyi Endre a Zsidó Tanácsnak volt az egyik tagja, és neki nem volt a Kasztnerről nagyon jó véleménye. Azt mondta, hogy nagyon sok furcsaság fűződik az ő mentőtevékenységéhez. A Vázsonyi Endre később az ifjúsági kiadó, a Móra Ferenc Kiadó igazgatója lett. Ő tulajdonképpen ügyvéd volt eredetileg, amíg az apja élt, ő irodalommal csak stikában foglalkozott, mert az apja, kezdve azon, hogy megházasította, előírta, hogy mit csináljon. Az Endre egy nagyon jámbor és szelíd fiú volt, és nem mert az apjával soha szembeszállni. De abban a pillanatban, amikor az apja meghalt, fölhagyott az ügyvédszakmával, és teljes gőzzel csak az irodalomnak élt. Ő fordította le a legtöbb Verne-regényt magyarra. Ortutay Gyula volt neki jó barátja, és ő szerzett neki Rockefeller ösztöndíjat, és azzal ment ki.

Az én szűk családom, tehát apám, anyám, testvéreim egy az egyben mindenki túlélte a holokausztot. Ez egy óriási véletlen. A Vázsonyi családból és a Reichek közül viszont elég sok elpusztult. A Rácz Artúrnak az egyetlen fia a Kárpátokban pusztult el mint munkaszolgálatos. Lőtt fejsebbel hozták haza. A Vázsonyi fiúk közül az Imrét és a Pistát kivitték Welsig [Az ausztriai Welsben munkatábor volt, amely a mauthauseni koncentrációs táborhoz tartozott. – A szerk.]. Őket Welsben szabadították föl, azt hiszem, az amerikaiak. De addigra az Imre már belehalt a kiütéses tífuszba. A Vázsonyi nagyapámat a csendőrök elhurcolták, és valahol a Bécsi út tájékán lőhették valamelyik árokba. Ez úgy történt, hogy kiment a nyugdíjáért, és lejárt a zsidóknak kijáró időszak, és a csendőrök leszedték a villamosról, és elvitték. A Bandi, anyám öccse hazakerült Borból. Ő Borban volt munkaszolgálatos utoljára. Rettentő rossz állapotban került haza. Az apám testvérei közül még a Pista került haza, rossz állapotban, de hazakerült. A Dezső, a legkisebb rendkívül kalandos körülmények között került haza. Neki 1936-ban be kellett bevonulnia a kecskeméti tüzérséghez. Különféle visszacsatolásokban részt vett mint katona, de mindig, mikor le kellett volna szerelnie, jött valami új esemény. Egyszer a Felvidék, egyszer édes Erdély [lásd: első bécsi döntés, második bécsi döntés]. Mindig valami volt. Mire ezekből kiszabadult volna, behívták munkaszolgálatra, és lekerült a szegedi élelmezési raktárba. Végül kivitték Németországba, és Bajorországban szabadult föl. Akkor gyalog hazaindult. Ez volt 1945, azt hiszem, májusában. Két bajtársával jött gyalog, és az egyik osztrák városban a polgármester bűntudatánál fogva, valami jóságot akart gyakorolni, és vendégül látta a volt muszosokat. És látta, hogy milyen rongyosak, kivitte őket, és ott volt egy SS katonai raktár, és abból adott nekik köpenyt. Levágták róluk a jelvényt, de hát az SS köpeny volt. Ebben szépen elérkezett Győrig, s a győri állomáson leszállt a vonatról, hogy iszik egy korty vizet, hóna alatt a batyujával. Akkor befutott Németországból egy hadifogolyvonat, ahol éppen SS-eket fuvaroztak a Szovjetunió újjáépítésére. A hullákat kidobálták a vagonokból, de létszámnak kellett lenni. Ugye az orosz hadseregben nagy volt a fegyelem. Létszám, az létszám. Körülnéztek létszám után, és éppen kapóra jött Dezső, mert Dezsőn német egyenruha volt, úgyhogy pillanatok alatt a barátaival együtt az SS-ben találta magát, és mint hadifoglyot kivitték a Szovjetunióba. Hogy ott mit élt át, csak amikor hazajött, mesélte el. Az egy rémregény. Mi már rég azt hittük, hogy nincs életben, és egyszer csak beállított Dezsőke. Mert a Szovjetunióban is őröltek a hivatal malmai, és küldtek egy rabbit, hogy ellenőrizze, tényleg zsidó-e. És ellenőrizték. Levetkőztették pucérra, és rájöttek arra, hogy megvolt nyolcnapos korában az Ábrahám szövetségébe fölvevés [azaz a körülmetélés], és kérték, hogy mondjon el egy imát. Hát ő már imára nem nagyon emlékezett, de a Smá Jiszráelt el tudta mondani. Abban a percben kivitték, és aztán egy fél év múlva hazapasszították. Így ő is hazakerült.

A felszabadulás után visszakerült az egész család a Dózsa György út 17-be. A húgom lakik most abban a lakásban, ahol mi laktunk. Ez a német megszállás idején egy zsidó ház volt [vatikáni védett ház volt]. A mi lakásunk egy háromszoba-hallos, száznégy vagy száztíz négyzetméteres nagy lakás volt, abba költöztettek be minden szobájába egy-egy családot. Tehát négy-öt-hat ember lakott egy szobában. Annak a lakásnak az eredeti tulajdonosa tulajdonképpen egy olimpiai vívónak volt az apósa. Azt is megölték. Annak az apósáé volt a ház, de különben ott keresztény úriemberek laktak. Például a Berta István lakott abban a lakásban, amibe minket költöztettek. A Rádió karmestere volt. Pontosan tudom, mert aztán visszajött, amikor egyedül maradtunk a lakásban. 1945 tavaszán megjelent a Berta István, és összetett kezekkel könyörgött az anyámnak, hogy engedje meg, hogy megnézze, amit ottfelejtett. A lakásban akkor mi maradtunk ott egyedül, a többiek visszaköltöztek a saját lakásukba. Mi a saját lakásunkba, a Hungária körútra azért nem költöztünk vissza, mert nem volt semmi értelme.  Semmink nem maradt ott, és mások laktak benne. Itt viszont egyedül maradtunk, mert a lakótársak mind elköltöztek. De ez a Dózsa György úti lakás is majdnem félig ki volt égve, a három szoba közül csak egy volt lakható. A ház tulajdonosa, a Vajda – az is zsidó volt – visszajött, és kiadta nekünk bérbe. Az egész ház az övé volt. Akkor még visszakapta. Csak 1948-ban államosították [A házingatlanokat 1952-ben államosították. Lásd: államosítás Magyarországon. – A szerk.]. Ebben a házban lakott különben a Latabár család is, alattunk egy emelettel. A Latyi meg a mamája meg a fia meg a lánya [Latabárok – a színészdinasztia kilenc tagját tartja számon a magyar színháztörténet. A legemlékezetesebb színészi pályafutás id. Latabár Árpád (1878–1951) és fiai, ifj. Latabár Árpád (1903–1961) és Latabár Kálmán (1902–1970) nevéhez fűződik. – A szerk.].
1947–48-ban úgy volt, hogy alijázom. Akkor már a Makkabi Hacairnak voltam a tagja. A Makkabi Hacairhoz úgy kerültem, hogy én a Dror Habonimot kerestem [Dror Habonim – 1939-ben két baloldali cionista ifjúsági szervezet, a Dror és a Hechaluc Hacair egyesült Magyarországon. 1944. január elején pedig a Dror-Hechaluc-Hacair és a Habonim lépett egységre. A mozgalom 1946 februárjáig Dror-Habonim néven működött (Magyarországi Cionista Szövetség, „Cionista ABC, cionista.hu/kifejezesek.htm). – A szerk.], és a Makkabi Hacairt találtam. Ez annak a zűrzavaros időszaknak a terméke volt. Nem azt találta az ember mindig, amit keresett. Miután közben hazajött a Bandi Borból, és belépett a Makkabi Hacairba, boldogan mentem utána, mert hát ahova a Bandi lép…! És ott sajnos az a pech ért, hogy beválasztottak a Makkabi Hacair vezetőségébe. Talán ha nem választanak be a vezetőségébe, alijáztam volna. De nekem félelmeim támadtak az alijától. Megbíztak a hachsaráknak a vezetésével. A kelenvölgyi hachsarát például én vezettem. A hachsara olyan ipari üzem volt tulajdonképpen, ahol deportálásból, Auschwitzból meg különféle helyekről visszatért szerencsétlen sorstársak készültek föl az alijára. A hachsarának a fő profilja ruhaipari tevékenység volt. Konfekcióárukat állítottak elő, ami konfekcióárukat nekem alkalmam volt megfelelően értékesíteni. Úgyhogy én, mondjuk, ebből a szempontból értékes hachsaravezető voltam. De az volt a helyzet, hogy ugye nekem ilyenformán a mozgalom összes anyagi dolgában részt kellett vennem. Pontosan tudtam, hogy mi pénz mire megy el. Én abban az időben teljesen, bigottan Vázsonyi maradtam abban, hogy a közpénznek csak a köz javára szabad fordulnia. Mert meg kell hogy mondjam, a Vázsonyi Vilmos ilyen volt egész életében. Soha saját családjára nem fordította a közpénzt. Ez a szellem valamennyire a Vázsonyi családban rám ragadt, hiába lettem cionista. Itt a mozgalmon belül volt egy vezető réteg. Olyan kitűnőségek vezették, mint a Révész Perec, a Joint gyermekosztályának az igazgatója, aki a kényelmes feleségének otthon két háztartási alkalmazottat is tartott [Perec (Peretz) Révész (Révész László) (sz. 1926) – az 1940-es évek elején menekült Magyarországra Szlovákiából, bekapcsolódott a Mentőbizottság munkájába. A háború után az Országos Zsidó Segítő Bizottságban a gyermekosztályt vezette. Ezekben az években a cionisták egyik legfontosabb tevékenysége gyermekotthonok létesítése volt az árván maradt gyerekek számára. Mindegyik cionista irányzat szervezett ilyen otthonokat a Joint pénzügyi támogatásával. Révész (aki a Makkabi Hacairnak volt a tagja) ennek a munkának volt az egyik irányítója. – A szerk.]. Én azon akadtam ki, és ott rúgtam össze a patkót velük, hogy az igényelt közpénzből a feleségének egy harmadik alkalmazottat akartak felvenni, és én ettől teljesen bepipultam, és azt mondtam: „Ha én hajkurászom a srácokat arra, hogy napi tíz órát a varrógéppel dolgozzanak, mi a fészkes fenének kell a feleségednek még egy alkalmazott?!” Ma már tudom, hogy ez egy gyerekség volt, de én ezt akkor így láttam. Ez volt az oka annak, hogy én összekülönböztem velük, és én úgy éreztem, hogy nem mindenben szavahihetők. Mást mondanak az embereknek, másként élnek, és mást tesznek. Énnekem akkor nem volt politikai gyakorlatom, nem tudtam, hogy ez általában így szokott lenni. Ma már tudom, hogy így van. És akkor gyanakodni kezdtem, hogy ha ígérik, hogy majd érvényesülni fogok mint haluc a hangszeremmel, ez mégsem így lesz egészen. Úgyhogy könnyű szívvel engedtem anyámnak, aki akkor már évek óta máson sem sírt, mint hogy miért akarok én alijázni, miért nem jó nekem itt.
1947-ig azért nem mentem ki, mert megpróbáltam letenni az érettségit, szerezni legalább valamilyen kenyérkereseti lehetőséget. Az apám egyszerűen nem volt hajlandó egy fillérrel sem támogatni az én törekvéseimet. Apámnak az volt a véleménye, hogy vagy elmegyek a Műegyetemre, és leszek mérnök, de hangszer…! Mi az, hogy hangszer?! Csak a bolondok foglalkoznak hangszerrel. Miután eltökélt szándékom volt, hogy ha törik, ha szakad, én a hangszerről nem mondok le, nekem kellett valami után nézni. Közben bekerültem a Gordon Makkabi Hacairba [Az 1946 körül létezett egy „Gordonia Macabi Hacair Cionista-Szocialista Ifjúsági Mozgalom Magyarországon” nevű szervezet, néhány brosúrát is kiadott], és volt időszak, amikor emiatt nem is otthon laktam, hanem kinn, Kelenvölgyben. Egy villában volt elhelyezve a hachsara, és én egy szobában voltam. Én a mai napig szégyellem magam, hogy óriási csalódást okoztam a Bandinak, amikor megmondtam neki: „Te, én nem fogok alijázni.” Hosszú éveken keresztül nem tudták megérteni, se ő, se az unokahúgom, a Magdus, aki most volt itt Magyarországon látogatóban Izraelből. Hosszú évek teltek el, amíg megemésztették az én pálfordulásomat, amiben sok minden szerepet játszott. Én egy rendkívül gyanakvó és bizalmatlan ember voltam. Könnyen feltámadt bennem a gyanakvás mindennel kapcsolatban. Mit lehessen tudni? Valamikor az osztályban volt egy csúfnevem. Úgy hívtak, hogy Fabius Cunctator [Fabius Maximus diktátor a második pun háborúban (i. e. 200–197) kapta a Cunctator, azaz „Halogató” nevet a  Hannibál kifárasztására alkalmazott halogató taktikája miatt. – A szerk.]. Tanították a pun háborút a gimnáziumban, és ott a pun háborúban, a másodikban, szerepelt egy diktátor Rómában, akit azért választottak meg, hogy a Hannibált valahogy semlegesíteni tudják. És ez egy olyan pali volt, aki tudta nagyon jól, hogy a római légiók nincsenek abban az állapotban, hogy megütközzenek Hannibállal, tehát ide-oda vonulgatott, húzta-halasztotta a dolgot, és kifárasztotta Hannibált véglegesen. Évekig én voltam a Fabius Cunctator. Ez egy fogyatékosság. Ez a természetem tántorított vissza tulajdonképpen az alijától. Ezután a cionista mozgalommal semmilyen kapcsolatom nem maradt. Teljesen elszakadtam tőle. Meg időm sem volt.

A gimnáziumot csak 1946-ban tudtam befejezni. Akkor érettségiztem, és utána, hogy ne függjek az apámtól, és mennél hamarább kenyér legyen a kezemben, beiratkoztam az Országos Izraelita Tanítóképző Intézetbe, és egy év után megkaptam a tanítói oklevelemet. Aztán meg 1945-re én már annyira tudtam hegedülni, hogy felvételiztem a Zeneművészeti Akadémiának az első osztályába, de a főigazgató behívatott, és azt mondta: „Miért akar maga az elsőbe járni, amikor maga az egész elsős anyagot tudja! Tizennyolc éves, és akkor nyer egy évet.” És olyan hülye voltam, hogy boldogan vettem, hogy fölvesz engem a második osztályba. És fölvettek másodikba, de azzal a feltétellel, hogy leteszem az első évfolyamnak az összes kötelező tárgyát. Ez azt jelentette, hogy nekem mindenből kétszer annyi kötelező tárgy jutott, mint egy normális embernek. Hát ez csodálatos év volt. El lehet képzelni, milyen évem volt az első. A tanítóképző befejezése után, 1947-ben az Eötvös utcai hitközségi eleminek lettem a második osztályos tanító bácsija, és dolgoztam még a gyermekvédelemnél. Egy évig tanítottam második osztályt, akkor rájöttek arra, hogy nekem már a képesítésem alapján megvan az énektanári képesítésem, úgyhogy beosztottak a Wesselényi utcába éneket tanítani. Onnan év közben átpasszoltak a már államosított Abonyi utcai volt hitközségi iskolába oroszt tanítani.

1947-ben én már a Zeneakadémia mellett jártam a Pázmány Péter, később Eötvös Lóránd egyetemre. A Zeneakadémiát 1951-ben, a magyar–orosz nyelv és irodalom tanári szakot 1952-ben végeztem el. Nem azért tanultam ennyit, mert én buzgómócsing voltam, hanem egyszerűen nem volt semmilyen biztosíték, hogy akár zenekari állást kapok, akár más állást kapok. Mert akkoriban, 1945 és 1948 között még minden bizonytalan volt. Aztán 1948-ban kiagyalták, amikor volt a rendszerváltás [lásd: a fordulat éve], hogy a Szovjetunió példájára megszüntetik az egyetemen a kétszakos képzést. Akkor én magyar–angol szakra jártam. Behívtak a tanulmányi osztályra, és mondták, hogy a két szak közül, amit felvettem, egyet le kell adjak. Nem voltam elbűvölve tőle, mert úgy gondoltam, hogy egy ilyen országban rontja az elhelyezkedési esélyeimet az, ha én csak egyszakos vagyok. Mert kinek kell egy gimnáziumban egy egyszakos? Akkor nem kellett. Se általános iskolában. A tanulmányi osztály vezetője látta rajtam, hogy nekem ez nem tetszik, és mondta, hogy van egy esély: ha fölveszem az [Egyetemi] Orosz Intézetben az orosz nyelvet, akkor minden oké, tarthatom. És így lettem magyar–angol helyett magyar–orosz szakos. Ott 1952-ben kaptam a diplomámat.

Mire megkaptam a diplomámat, addigra tehát áthelyeztek az államosított Abonyi utcai Zsidó Gimnáziumba. Akkor még működött itt a zsidó lánygimnázium, a Zsoldos vezetése alatt [Zsoldos Jenő (1896–1972) – irodalomtörténész, nyelvész, 1920-tól a Pesti Izraelita Hitközség leánygimnáziumának (később Anna Frank Gimnázium) tanára, 1939–1965 között igazgatója. 30 éven át állandó munkatársa volt a „Magyar Nyelvőr”-nek, főleg szótártörténeti dolgozatokat publikált, a reformkor nyelvével és a munkásmozgalom szókincsének kutatásával foglalkozott. – A szerk.]. Rettenetesen meg voltak szorulva, mert bevezették az orosz nyelvet, és nem volt egyetlen orosztanár sem. Úgyhogy én akkor kaptam egy szerződést a Gellért Endrétől – akkor ő volt a szakfelügyelője a hitközségnek –, és tanítottam a zsidó leánygimnáziumban pár évig oroszt [Gellért Endre (1917–1977) – 1939-ben szerzett tanári diplomát Budapesten. A német megszállás előtt a lengyel és szlovák menekültek bujtatásában segédkezett, a német megszállás alatt pedig az Üvegházban vett részt a zsidómentő munkában (hamis papírok készítése és eljuttatása a csillagos házakba stb.). A felszabadulás után a budapesti hitközség oktatási részlegének vezetőjeként (manager of the Education Department of the Jewish Community in Budapest) biztosította, hogy a cionizmus szelleme és a héber nyelvoktatás fennmaradjon a zsidó tanintézményekben. 1950–55 között tisztviselő volt az izraeli követségen. 1955-ben alijázott (www.thepartizans.org/member_eng_frame.asp?id=1771&cat=com). – A szerk.]. 1949 áprilisában raktak az Abonyi utcai iskolába, év közben. Tanítottam én ugyan az oroszt a lánygimnáziumban, de azért tudtam, hogy órákon belül abba fogom hagyni. Akkor már tudtam, hogy el fogok helyezkedni zenekarban, mint ahogy el is tudtam a Fővárosi Zenekarban helyezkedni  [A Magyar Állami Hangversenyzenekar elődjéről, a Bor Dezső által alapított Székesfővárosi Zenekarról van szó, amely 1939-ben vált hivatásos zenekarrá, miután 16 éven át (természetesen magasan képzett zenészekből álló) amatőr zenekarként működött. (A Magyar Állami Hangversenyzenekar nevet 1952-ben kapta.) – A szerk.]. De sajnos aztán összeakadtam a tanulmányi osztály vezetőjével, a Keresztesi Fricivel, aki addig nem szállt le a buszról, amíg meg nem esketett, hogy bemegyek, és leteszem az államvizsgát. Úgyhogy egy éven belül letettem az orosz nyelvvizsgát is, és abból is lett egy diplomám. Én nagyrészt az iskolában csak zenét és oroszt tanítottam. Vallást nem. Az én vallásosságom, attól kezdve, hogy az apámtól elszakadtam, meg leszámoltam azzal, hogy alijázok, megszűnt.

Az apámék a felszabadulás után javuló életkörülmények közé kerültek. Lényegesen jobbak voltak az életkörülményeik, mint előtte. Az apámnak olyan szerencséje volt, hogy a Népszínház utcai üzlet majdnem teljes egészében ép maradt. Még a raktárt se törték fel. Ennek az lett a következménye, hogy a raktárban például volt huszonöt tábla üveg, úgyhogy nekünk volt az első betáblázott kirakatunk, és a Dózsa György út 17. lakásainak többségét abból az üzletből vágták be. Úgyhogy 1948-ig ez az üzlet még funkcionált. Aztán az apám jól látta, hogy ez már tovább nem megy [lásd: államosítás Magyarországon], és közben megszerezte a nosztrifikálását, és akkor már a szakmája felé orientált. Fölszámolták az üzletet. Apámnak sikerült végre, harminc év után a szakmájában elhelyezkedni. Kicsit későn, de el tudott helyezkedni. Az anyám meg nagy tüzesen, végre nem illegális kommunistaként, hanem a párt harcos tagjaként, elkezdte szervezni a Nőszövetséget [lásd: Magyar Nők Demokratikus Szövetsége]. Egyik alapítója volt az itteni Nőszövetségnek, és mint ilyet, berakták őt az Egyenruházati Vállalathoz [Egyenruházati és Felszerelési N. V.] gazdasági-szociális vezetőnek. Tehát őhozzá tartozott a konyha meg az úgynevezett munkásjóléti intézmények. A baj csak az volt, hogy az Apró Antalnak a sógora volt ott a párttitkár [lásd: függetlenített funkcionáriusok], és miután az kivételes elbánást kívánt, azt kívánta, hogy neki fölhozzák az ebédjét, külön főzzenek [Apró Antal (1913–1994) – politikus, miniszter. A SZOT főtitkára (1948–1951), a Minisztertanács elnökhelyettese (1953–1956), majd miniszterelnök-helyettes (1957–1971). Az MSZMP KB tagja (1956–1988), a PB tagja (1956–1980), az országgyűlés elnöke (1971–1984). – A szerk.]. Anyám meg: „Mit fognak itt külön főzni, majd zabálod azt, amit a többiek!” Ez elég volt ahhoz, hogy följelentették anyámékat. A koncepció az volt, hogy az anyámék üzérkednek meg feketéznek. Házkutatást tartottak, ahol megtalálták azt a fegyvert, amit én már rég elfelejtettem.

Az életem legelső állása 1946-ban a fővárosi gyermekvédelemnél volt. Akkor a fővárosi gyermekvédelemnek az igazgatója a néhai Nemes Lipót volt [Nemes Lipót (1886–1960) – pedagógus. 1911-től polgári iskolai tanárként működött, 1912-ben a Gyermektanulmányi Társaság titkára lett. A Tanácsköztársaság idején az Iskolai Gyermekvédelmi Központ vezetésével bízták meg. 1920 után pedagógiai tevékenységének felhagyására kényszerült, de folytatta gyermekvédelmi irodalmi munkásságát. 1945 után a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédelmi Központ megszervezésén munkálkodott, majd általános iskolában tanított. – A szerk.]. Én ugyanabba a pszichológiai társaságba jártam, amibe ő, az Individuálpszichológiai Társaságnak [Magyar Individuálpszichológiai Egyesület, 1927-ben alakult, az 1940-es évek végén beszüntette a tevékenységét. – A szerk.] voltam a tagja. A Hermina úton volt a gyűjtő, a volt Róheim-villában [Hermina út 45.] gyűjtötték össze azokat a gyerekeket, akiket össze kellett gyűjteni. Volt ott tizennégy-tizenöt éves gyilkos, egypár tolvaj, szóval válogatott társulat. És nekem az volt a feladatom, hogy ezeket le kellett vinni – mert Pesten nem lehetett 1946-ban az élelmezésüket biztosítani –, le kellett vinni őket Szőregre. Szőregen volt egy kastélygyermekotthon. Azt kérdezi tőlem a Lipi bácsi: „Van fegyvered?” „Fegyver? – mondom –, fegyver?” „Te bolond vagy! Azért mert jó sportoló vagy, ezek hátulról leszúrnak! Azonnal mész, és kiveszel egy fegyvert!” Adott egy cédulát, be kellett menni a rendőrkapitányságra, adtak egy fegyvert, lepecsételték az engedélyt. És akkor hazavittem a fegyvert, kipróbáltam, és utána visszapakoltam a viaszosvászonba, és betettem anyáméknál a spejz valamelyik polcára, és teljesen elfelejtettem, hogy az nekem van. Telt-múlt az idő, 1950-ben volt ez a házkutatás anyámnál, megtalálták a fegyvert. „Kié a fegyver?” Mondta az anyám, hogy a fiamé. „Hol az engedélye?!” „Biztos a fiamnál.” Már akkor nős voltam, itt laktam Budán. Rögtön jöttek át, és kérdezték: „Engedély?” Mondom: „Tudja Isten! Hogy került ez elő?” Nem is tudtam. „Itt mi kérdezünk!” – mondta. Előkerestem az engedélyt. Akkor az volt, hogy a fegyvertartási engedélyt minden évben le kellett a kibocsátó hatóságon pecsételtetni. Nekem 1947 óta egyetlen pecsétem sem volt. Tehát volt egy lejárt fegyverviselési engedélyem. Azonnal bevittek. Fegyverrejtegetés volt ellenem a vád, a szüleim ellen meg üzérkedés. Abban az időben egy ilyen hasznavehető sorozatlövő fegyvernél akasztófa járt vagy legalábbis életfogytiglan. Nekem akkor született az első gyerekem. Éppen végeztem a főiskolával, a Zeneművészeti Főiskolán volt hat órám mint adjunktusnak. Nagyon büszkén jöttem haza, hogy alig végzek, már állásom van. De itthon már vártak, és bevittek.

Először a Fő utcába, de ott nem volt hely. Utána átvittek a Markóba. Ott is zsúfolt volt a ház. Úgyhogy a foglár azt mondta, hogy megint egy poloskát hoztak! Úgy hívták a politikaiakat, hogy poloska. Azt mondja: „Vigye el valahova, tüntesse el a szemem elől!” És a szerencsétlen foglár berakott engem a csövesek közé, igaz, hogy a csövesek között is volt három párttitkár. Egy kétszemélyes cellában voltunk tizenketten. Telt-múlt az idő, és szépen sorra került a tárgyalás, és az életben vannak szerencsés pillanatok. A szüleimmel együtt egy olyan büntető bíróhoz kerültem, doktor Sárkány Miklóshoz, akinek a papája a Vázsonyi Vilmosnak volt a jobbkeze a Polgári Demokrata Pártban, és végtelenül tisztelte a Vázsonyi Vilmosnak még az emlékét is. És mondta: „Kivizsgálom, Vázsonyi elvtárs az ügyét, bízhat bennem.” Ki is vizsgálta. Megállapította, hogy egy koncepciós per. Megállapította, hogy volt fegyverviselési engedélyem, tehát nem vagyok rejtegető. És mert jól képzett jogász volt, az én végzésemben az volt, hogy jóllehet a fegyverrejtegetés nem igazolódott be, de van a fegyverrejtegetési törvénynek egy olyan passzusa, amelyik kimondja, hogyha valaki a családjánál vagy körülményeinél fogva feltételezhetően nem tartozott soha a jobboldalhoz, vagyis a magyar forradalmi baloldal célkitűzéseit támogatta, akkor ez nem bűncselekmény, csak vétség. Az akasztófától menekültem meg. Elkobozta a fegyvert, és megúsztam ezt az ügyet. Egy hónapi vizsgálati fogság után tíz kilóval könnyebben kijöttem.

A szüleim is megúszták. Az apám a per lezárása után visszakapta a mérnöki állását. A Kohó- és Gépipari Minisztériumnak volt az egyik beruházási vezetője mint mérnök, de már nem a tervezőmérnökit kapta vissza, hanem az úgynevezett beruházási osztályon lett az egyik vezető, amit nagyon nem szeretett. Ő a szakmáját szerette volna csinálni, ott pedig csak arról volt szó, hogy a beruházási osztályhoz benyújtják a terveket, és neki el kell bírálni a terveket. Ez a világ legunalmasabb munkája. És rengeteg baja lett belőle. Ő lelkiismeretesen végignézett minden tervet, de annak az lett a következménye, hogy soha nem tudták a terveket teljesíteni. Mert ő fölfedezte a tervekben, hogy mik a mérnöki, műszaki hibák. Aztán később egyszerűen nem bírta, meg őt sem bírták, és eljött. És hatvanhárom éves korában rákban meghalt.

Az anyámat kizárták a pártból. Ez az anyámnak volt rettenetes, egy életen át a mozgalmat szolgálta, és aztán rá kellett jönnie, hogy a dolgok nem azok, aminek látszanak. Kezdetben az anyám a Rákosiban nagyon bízott. De aztán, amikor átesett ezeken a koncepciós pereken, akkor rájött, hogy a Rákosi csak egy báb. Azt sem tartotta nagy szerencsének, hogy zsidó származásúak. A Gerő (Singer) Ernő [lásd: Gerő Ernő] például az apámnak a gimnáziumban osztálytársa volt. Az Illés Béla az apámnak mindaddig jó barátja volt, amíg a Vázsonyi Vilmosnak volt a személyi titkára [Illés Béla (1895–1974) – Kossuth-díjas író. Prózaírói életművének nagy része a munkásmozgalomhoz vagy a második világháború tematikájához kapcsolódik. Részt vett az 1918–1919-es mozgalmakban; a kommün bukása után Bécsbe emigrált. 1923-ban Moszkvába ment, és a Szovjet Írószövetség egyik titkára lett, 1925–1936 között a proletárírók világszervezetének a főtitkára volt, 1937-ben kizárták a szovjet kommunista pártból. Magyarországra a Vörös Hadsereg őrnagyaként tért vissza, 1949-ben pedig alezredesként szerelt le. Részt vett a sematikus irodalompolitika kialakításában. 1950–1956 között az Irodalmi Újság főszerkesztője volt, 1956 szeptemberében a reformszellemű írószövetségi közgyűlés leváltotta. A forradalom leverése után tagja lett a Kádár-kormány mellett hitet tevő Irodalmi Tanácsnak. Érdekes módon, nem lehet nyomára bukkanni annak, hogy Illés Béla Vázsonyi személyi titkára volt. Nem tudjuk, ki retusálta ki ezt a mozzanatot az életéből.-A Szerk. ] És amikor visszajöttek ide, akkor nem akarta az apámat megismerni. A Vörös Hadsereg őrnagyaként jött vissza, ő írta a „Vígszínházi csata” című memoárt [Budapest, Révai  kiadó, 1951 – A szerk.]. Ő volt a Vörös Hadsereg itteni lapjának a főszerkesztője. De persze ő avval nem dicsekedett, hogy annak idején az antibolsevista Vázsonyi Vilmosnak volt a személyi titkára. Az anyám aztán a legkülönfélébb helyeken dolgozott. Dolgozott szövetkezetekben, aztán egyrészt volt kereskedelmi gyakorlata, másrészt volt egy fényképészsegédi oklevele. És közben folyton harcolt azért, hogy visszavegyék a pártba. Mert borzasztónak tartotta, hogy őt kizárták. És a sors úgy hozta, hogy – ha jól emlékszem – 1956 után apám egyszer elment a Rácz Fürdőbe fürödni, és ott összeakadt a Kiss Károllyal [Kiss Károly (1903–1983) – politikus, bőripari munkás. Illegális kommunista tevékenységért 1944-ig 9 évet töltött börtönben és internálótáborokban. 1946-tól haláláig magas állami és párttisztségek betöltője volt. – A szerk.]. Valamikor ők együtt laktak Angyalföldön, a feleségével az anyám jóban volt. Ott a medencében összeakadtak, és elbeszélgettek, és az apám elmondta, hogy az anyámnak mennyire fáj, hogy kizárták. A Kiss Károly azt mondta, hogy utánanéz, és azt hiszem, két hét múlva az anyámat rehabilitálták minden további nélkül [Kiss ezekben az években az MSZMP KB tagja, egy időben titkára és a PB tagja volt, tagja, majd helyettes elnöke volt az Elnöki Tanácsnak stb. – A szerk.]. Senki se tudta ugyan megmondani, hogy miért zárták ki. Úgyhogy, ha jól emlékszem, az anyámat 1958-59-ben visszavették a pártba, és megint nagyon boldog volt.

Tüzesen bekapcsolódott megint a nőmozgalomba, de a lelkesedése egyre jobban alábbhagyott. Mert közben hazakerült a tanárnője, a Jolán néni [Kelen Jolán] a Szovjetunióból, és amit mesélt [Kelen Jolán 1954-ben tért haza. – A szerk.]! Hát elég elgondolkoztató dolgokon mentek ők keresztül [Férje, Kelen József 1939-ben „a törvénytelenségek áldozata lett”. – A szerk.]. Az anyám egészen az 1970-es évekig elkötelezett maradt a mozgalomhoz, amikor sikerült teljesen kiábrándulnia. De amikor kiábrándult a mozgalomból, a vallásossághoz nem tért vissza. Hetvenéves korban a vallásossághoz visszatérni nehéz. A valláshoz való viszonya is oldódott az idők folyamán. Emlékszem, hogy a nagyanyám temetésénél voltak komplikációk, mert ugye az anyám nem tudta, mit fognak szólni az elvtársak, ha egyházi temetés lesz. Mert az anyám egyházi temetést akart. Ez az 1960-as években volt. Szóval nem voltak ezek olyan egyszerű ügyek. Az anyám meghalt 1988-ban, és egy nagyon kedves fiatal, most már főrabbi jött ki a temetésére, és szabályos egyházi temetést kapott. Az nem igaz, hogy akadályozták az embereket abban, hogy a vallásukat gyakorolják, mert nem így volt.

Az első feleségem Ozorai Marianna volt, egy nagyon ismert, dúsgazdag családnak a leánya. Ozora [  Nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 4300, 1910-ben 4600, 1920-ban 4700 lakossal. – A szerk.] környékéről kerültek föl, de Ozorán még úgy hívták őket, hogy Kaufmann. A Kaufmann-nak voltak fiai. A legkisebb volt az én apósom, a Sándor. Ő kezdetben az építőipari szakmában dolgozott, de aztán végül is az övé lett a pestlőrinci téglagyár, és még egypár építőipari nagyvállalatnak volt a tulajdonosa és az igazgatója. 1932-ben ment nyugdíjba. Kétezer-négyszázötven pengő volt a nyugdíja. Akkor volt az a sláger Budapesten, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”. A másik Kaufmann, a Guszti bácsi Székesfehérváron székelt, mert valami kilenc gépmalma volt. Az egyik legnagyobb malmos volt az országban. Legszegényebb volt az utolsó előtti gyerek, az jogász volt, a Pick gyárnak volt a jogtanácsosa Szegeden [Pick Márk terménykereskedő 1869-ben alapította boltját, a Pick Szalámigyár elődjét. A gyár 1934-ben fiának, Pick Jenőnek a tulajdonába került. 1948-ban államosították (Szegedi Szalámigyár). – A szerk.]. És volt még egy mérnök, a Vízműveknek a főmérnöke. Én, ha nem jön a háború, és nem vesztik el mindenüket, akkor nyilván a feleségem közelébe se mehettem volna, mert szerintem a Vázsonyi családot ők tiszta szívből utálták. Már csak azért is utálhatták, mert a feleségemnek az édesanyja meg a Wolfner családnak volt a leszármazottja, báró Wolfneré. Annak a Wolfnernek, aki báróságot kapott Ferenc Józseftől, és 1916-ban több tízezer koronával támogatta a Munkapártot, Tisza István pártjának a pártkasszáját, hogy minél kevesebb demokrata képviselő kerüljön be a parlamentbe. Őt ugyan nem vették föl rögtön az egyetemre 1942-ben a zsidótörvények miatt, de 1943-ban már fölvették a Pázmány Péter Tudományegyetemre minden további nélkül. És azt az egy évi szenvedést úgy húzta ki, hogy a Rotschild Kláránál volt bejelentve, és tanult női szabás-varrást [Rotschild Klára (1903–1976) – divattervező, apja, Rotschild Ábrahám női divatszalonjában tanult, 1934-ben Clara-szalon néven önálló szalont nyitott a Váci utcában, 1945 után állami alkalmazottként az államosított Clara Szalon művészeti vezetője volt. A harmincas évektől haláláig a magyar divatélet irányítója volt. – A szerk.]. Ő volt a belváros legelitebb divatszalonja. Ő ott kitanulta a szakmát, egy év után megkapta a segédlevelet, amit szépen betett egy tokba. Ilyen oklevél kevés volt, mint neki. Utána fölvették az egyetemre, német–angol szakra 1943-ban. Engem biztos nem vettek volna föl. A Wolfner–Ozorai család gyermekét fölvették. Pedig zsidó volt. Nem ugyanazok a törvények vonatkoztak rájuk, a gazdag, anyagilag független, vezetői gárdához tartozó zsidókra, mint a kispolgárokra, pláne a proli zsidókra. A bíróságok sem egyformán ítélték meg. Ugye én végig élveztem ennek a rohadék Bakynak [lásd: Baky László] a vallomását. Elmondta, hogy a „kormányzó őfőméltóságánál” volt, fölrendelték őket, hogy a zsidókat deportálják, és akkor a „főméltóságú úr” elmagyarázta nekik, hogy kétféle zsidó van. Egyik a jó hazafi. Ezekhez tartozott a Goldberger, akivel alsózni járt, meg a Vida Jenő [Vida Jenő (1872–1945) – nagytőkés, iparvállalati vezérigazgató. A kereskedelmi akadémia elvégzése után a Leipziger-féle szeszgyárhoz kerül, ahol 1897-től cégvezető, majd igazgató volt. 1914-től a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK) vezérigazgatója. A századfordulón felszámolás előtt álló MÁK-ot átszervezte, és hatalmas iparvállalattá fejlesztette. Jelentős tőkét fordított az I. világháború után fölfedezett dunántúli bauxittelepek föltárására és a bauxit hazai földolgozására. Szoros kapcsolatok fűzték a Magyar Általános Hitelbankhoz, az Alumíniumérc Bánya és Ipar Rt.-hez és sok más iparvállalathoz. 1927-től a felsőház tagja volt. Magyarország német megszállása után a németek elhurcolták, és Auschwitzba deportálták. – A szerk.]. Vegye úgy, hogy ezek jó magyar hazafiak.

A feleségemmel akkor ismerkedtem meg, amikor engem áthelyeztek az Abonyi utcai iskolába, év közben. Ugyan ő már korábban tanította a húgomat, az Ibolyát, de én csak az Abonyi utcában ismerkedtem meg vele, 1949 áprilisában. Ő ott angolt tanított.  És jellemző, én egy olyan pali voltam, aki elég nehezen teremtettem kapcsolatokat, fiúkkal is, de lányokkal még nehezebben, és keményen elhatároztam, hogy nekem végleges kapcsolatom csak olyan nővel lesz, akit legalább három éve ismerek, mert biztos, ami biztos. Ilyen hülyén, mert az ember beszámíthatatlan ebben a korban, 1949 áprilisában, tizenvalahányadikán megismerkedtünk, és július huszonnegyedikén elvettem feleségül. Nem volt zsidó esküvő. Arra a Marika nem volt hajlandó. Ők egyáltalán nem voltak vallásosak, meg az 1950-es években ez nem volt divatos. A házasságunk első három hónapja azzal telt, hogy építkeztem. A haverjaimmal építettem egy házat. És 1950. szeptember másodikán megszületett a Márta lányom. A feleségemmel a házasságom egy jól induló házasság volt. A bajok később következtek egyrészt abból, hogy ő nálam négy évvel idősebb volt, másrészt, hogy ő tulajdonképpen egy egész más társadalmi környezetből került ki, mint én. Más drótra járt az esze. Ez millióegy dologban megnyilvánult. Például én terveztem két gyereket. Úgy éreztem, hogy az én anyagi helyzetem meg az adósságtenger, amit elvállaltam, az két gyerekre elég. Amikor megismerkedtünk, megkérdezte, hogy én hogyan képzelem el, hány gyerekünk lesz. Mondtam, úgy képzelem, hogy kettő. „Ó, kis csacsi!” – mondta. „Miért, te hogy képzeled?” „Nekem legalább tizenkettő kell.” Mondtam: „Milyen jó humora van az én feleségemnek, ha komolyan gondolja!”

Amikor 1950-ben megszületett a Márta, 1951-ben a Judit és 1953-ban világra jött a Sanyi, rájöttem, hogy ha én nem fogok valamit csinálni, akkor meg sem állunk tizenkét gyerekig. No de azt el kell tartani, nem? Tulajdonképpen neki az élete, amikor hozzám jött, anyagilag kezdett hasonlítani ahhoz, amit az apja idejében ért el. Azt persze nem érte el, de nagyjából helyreállt a lakás, renoválták a bútorokat, minden a megszokottá vált. Magyarán mondva, egy kicsit visszaállította a lánykori életét, ha nem is azokkal az anyagi feltételekkel. Ez megerősítette az amúgy is rendkívüli kemény elhatározottságát a dolgokban. Először is ő egy született szereplő volt. A húgomék imádták őt az osztályban. Egész fantasztikus varázsa volt. Amellett, hogy elég csípős nyelve volt, nemigen láttam tanárt, akit annyira imádtak, mint őt. Nagyon jól tudott kapcsolatokat teremteni gyerekekkel. Sajnos a deportálás azért nem múlt el fölötte nyomtalanul. Mert őt is deportálták 1944 novemberében, Berlintől északra, Ravensbrückbe. Innen vitték át Penigbe, ami Chemnitz mellett van, ahol egy föld alatti repülőgépgyárban dolgoztatták [A foglyokat a penigi Max Gerhart repülőgép-alkatrész gyárban dolgoztatták. – A szerk.]. Amikor az amerikai és orosz csapatok közeledtek, az egész tábort – akik még mozgathatók voltak – gyalogmenetben Csehországba vitték. Mellőle lőtték le egyik unokatestvérét, a Guszti bácsinak a nála egy évvel vagy két évvel fiatalabb lányát. A Guszti bácsinak volt még egy lánya, aki a felszabadulás után egy katonai kórházban halt meg.

Marianna Kdynében [Akkor Neugedein, ma Dél-Csehországban van. – A szerk.] szabadult fel. Szóval borzalmakon ment keresztül. Ő aztán hazajött, és volt talán negyven kiló. Nem is volt emberi formája. A Mariannának a háború előtt már volt egy vőlegénye, a Bach professzornak a fia. Ez a Bach Közép-Európa legkiválóbb endokrinológusa volt, doktor Bach Imre [(1895–1966) – endokrinológus. A háború előtt a szegedi egyetemen, majd a belgyógyászati diagnosztikai klinikán tevékenykedett. A háború után a budapesti Péterfy Sándor utcai kórház endokrinológiai belosztályának főorvosa. Az endokrinológiai társaság egyik alapítója, a londoni Royal Society of Medicine választott tagja volt. – A szerk.]. Ő is zsidó származású volt. Európai hírű kiválóság volt, több tudományos társaságnak a tagja. A Bach fiát valahol a soproni határnál lőtték egy tömegsírba. A Bach egyik érdeme az volt, hogy segítette a Mariannát talpra állni. Mi voltunk az eszményi házaspár.

A barátainkkal általában úgy találkoztunk, hogy eljártak hozzánk, és mi is jártunk hozzájuk. Ezek a találkozások kétfélék voltak. Vagy szakmai találkozások voltak, mert elég sok muzsikussal és elég sok nyelvésszel volt dolgunk, vagy pedig nyaralásban voltunk együtt. Amikor én a nyomorékoknál voltam az 1950-es években, mellékállásban – a Nyomorékok Intézetének volt Lepencén egy hatalmas üdülője –, ott kaptam egy szobát családostól egy hónapig minden nyáron. Mert az igazgató is jó barátom volt, a Reichard József, és mindig úgy volt, hogy vele együtt mentünk le nyaralni [Reichard József (1903–1977) – orvos, ortopédsebész szakorvos. A klasszikus gyermekortopédia terén új módszereket dolgozott ki korai kezelés és korai műtétek elvégzésére. A háború előtt a Szabolcs utcai kórházban és a Nyomorék Gyermekek Kórháza és Otthonában dolgozott. A háború után a Semmelweis Orvostudományi Egyetem gyermekklinikáján  működött, és 1951–1971 között a Nyomorék Gyermekek Állami Kórházának főorvosa volt. – A szerk.]. Én azért is tartottam meg a tanári állást, és azért mentem át színházhoz, mert az azt jelentette, hogy van két hónap, amit gyakorlatilag a családra lehet fordítani. A családdal számtalan helyre jártunk kirándulni. Az ország majdnem minden pontján voltunk. Sopronban, a Balaton mellett. Üdülőkben voltunk, de volt, amikor ismerősnél voltunk. Talán a Zemplén-hegység volt, ami kimaradt. Egyébként mindenütt. A feleségem kezdetben lelkesen járt velem. Én mozgékony ember voltam, szerettem sportolni, szerettem evezni. De ő a kirándulásból azt élvezte, hogyha mit tudom én, egy olyan helyre mentünk, ahol szamóca volt, mert ott legelni lehetett a szamócát. Egyébként a kirándulás csak idegesítette. Öt kilométer után leült, és egy tapodtat nem ment tovább. Aztán ahogy romlott az állapota, lemaradt. Úgyhogy a gyerekekkel jártam. Aztán sorrendben legelőször lemaradt a Judit. Tizenkét éves volt, amikor lemaradt, aztán lemaradt a Márta. Tizenöt éves volt, amikor lemaradt. Sanyi fiam tizenhat éves korig járt velem mindenhova.

A barátaink többnyire zsidók voltak. Egy részük mélyen vallásos volt, de ezek, főleg a zsidó gimnáziumi kolléganőim szétszóródtak. A Magda például már 1954-ben férjhez ment egy angliai rabbihoz. A többiek meg lelkes kommunista párttagok voltak. Ez egy eléggé heterogén társulat volt. A munkahelyükön, a Zsidó Gimnáziumban fontos volt, hogy zsidók vagyunk, mert ha például én nem lettem volna zsidó, gondolom, a Gellért Endre nem nevezett volna ki tanárnak. Szóval a zsidóságunk nem volt probléma. Aztán meg azért nem volt probléma, mert én jórészt egyik zenekarból a másik zenekarba kerültem, meg zenetanári állásom volt, és ez egy teljesen más terület, aminek semmi köze nem volt a zsidósághoz. Persze mindenkiről tudtuk, ki zsidó, ki nem zsidó, de abban az időben ez nem volt egy igazi probléma. Főleg nem a zenekarban. A zenekar, a zene olyan pálya, ahol ez nem nagyon számít. A feleségem maradt a gimnáziumnál, később a Kossuth Közgazdasági Technikumban tanított angolt, és ott meg pláne nem volt ennek jelentősége. Ott is voltak zsidók. Azért az antiszemitizmust a háború után is lehetett érezni, de ez a háború után abban nyilvánult meg, hogy magyar közintézménynél állásba nagyon hosszú ideig nehéz volt egy zsidónak bejutni. 1947–48-ig szinte reménytelen volt. Kivéve, ha belépett a pártba, akkor igen. De ez régen is különben így volt, mert a Horthy-érában is úgy nézett ki, hogy a pártok között osztották ki az állami állásokat. Én meg nem léptem be – anyám legnagyobb bánatára – egyetlen pártba sem. Állandóan győzködtek. A munkahelyemen nem találkoztam antiszemitizmussal, mert ahol én dolgoztam 1951-től, a Budai Marczibányi téri Zeneiskolában, ott nagyon sok zsidó volt. A Fővárosi Zeneiskola Szervezetnek az igazgatónője zsidó volt [A Fővárosi Zeneiskola Szervezet 1952-ben alakult meg, miután a fővárosban működő zeneiskolákat államosították (főigazgatója Irsai Vera volt). 12 zeneiskolát működtetett, ahol hangszeres tanítás és énektanítás folyt. A szervezetet 1968-ban megszüntették, és tanácsi fenntartású, kerületi állami zeneiskolákat hoztak létre. – A szerk.]. A tizenkét zeneiskola-igazgató közül tíz volt zsidó. Hát hogy érezhettem volna ott antiszemitizmust? Az lett volna a furcsa, ha én nem vagyok zsidó! De a Városmajor utcai Zenei Általánosban, ahova a fiam is járt, már érezhető volt az antiszemitizmus. Ott érezni lehetett, amikor tanári összejövetel volt. De engem ezek sem érintettek, mert én egy annyira közismerten asszimiláns zsidó család sarja voltam, hogy én ezekből szinte a testületeken belül semmit nem éreztem. Énnekem ilyen szempontból szerencsém volt. A hétköznapokban persze folyton lehetett érezni, mert volt ilyen. És ma is van.

Az Operába 1956 szeptemberében kerültem. Akkor még kezdő voltam, és nekem millió bajom volt, mire az ember egy zenekari munkába belerázódik, mert én addig színházi zenekarnál sose dolgoztam. Még 1957 nyaráig tanítottam a nyomorékoknál tíz órában. Akkor végre letudtam azt, többé nem tanítottam oroszt. Tehát volt nekem ez az operaházi állásom, volt egy zenetanári állásom, mellette a Hajduval szórakoztam szabadidőmben, hogy kinyomozzam, hogy mik voltak az ellenforradalom okai és körülményei. 1957-ben egy bizottságban a Hajdu Tiborral azt a megbízatást kaptam, hogy foglalkozzak az ötvenhatos események okaival, és én olyan hülye voltam, hogy elvállaltam. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy olyan kiváló emberrel, mint a Hajdu Tibor, európai hírű tudós, történész, együtt dolgozhatok [Hajdu Tibor (sz. 1930) – 1949–1966 között a Munkásmozgalmi Intézet, az Országos Levéltár és a Párttörténeti Intézet levéltárosa, majd a Párttörténeti Intézet tudományos főmunkatársa volt. 1975-től az MTA Történettudományi Intézetében tudományos főmunkatárs, osztályvezető. Az 1956-os forradalom alatt önkéntes ügyelőszolgálatot teljesített a pártközpontban. – A szerk.]. Abban az időben nem voltam ismeretlen az egyetemi körökben. Érvényesülni tudtam volna más vonalon is, mint a zenei pálya. A Sőtér István ott akart tartani maga mellett az egyetemen [Sőtér István (1913–1988) – író, irodalomtörténész, az MTA tagja, a hatkötetes magyar irodalomtörténet főszerkesztője. A háború előtt az Eötvös Kollégium francia előadója és könyvtárosa volt, majd a budapesti Egyetemi Könyvtárban dolgozott, a háború alatt közgazdasági pályán folytatta munkásságát. 1948 után a szegedi egyetemen tanított, majd az ELTE-n lett tanszékvezető tanár. 1957-től nyugdíjba vonulásáig az MTA Irodalomtörténeti Intézetének igazgatója volt. 1960 és 1969 között a Magyar Pen Club, 1970 és 1973 között az International Comparative Literature Association elnöke volt. – A szerk.]. Jó viszonyom volt egy csomó emberrel. Becsülték azt, amit tudok. A Hajdu Tiborral ki is nyomoztunk mindent nagyon lelkiismeretesen, és megírtuk nyolcvan oldalban. Hát a mai eszemmel azt kell hogy mondjam, hogy szerencsém volt, hogy élve megúsztam. Ugyanis ezt a nyolcvan oldalt soha nem adták ki, elsüllyedt a süllyesztőben. Mi annak idején megállapítottuk, hogy az ötvenhatos forradalmat Moszkvából tervezték meg, és az itteni pártfunkcionáriusokkal és a politikai ellenzék egypár tagjával valósították meg. Igen áttetsző politikai okokból vették tervbe, és tulajdonképpen – amit soha nem fognak elmondani – a Rákosinak a bukását is az okozta, hogy ódzkodott annak az orosz tervnek a személyes végrehajtásától, amire őt kötelezni akarták. Ez egy megtervezett ügy volt. Az a szomorú, hogy Magyarországon ezt el lehetett játszani. Az ötvenhatos forradalom azért nem ért teljesen váratlanul, mert én láttam, hogy itt valami nem stimmel. És feltámadtak olyan elemek, amikről az ember azt hitte volna, hogy már régen a süllyesztőben vannak. Jobboldali elemek, meg az egész, ami itt folyt. Ötvenhatban hihetetlen antiszemita hullám öntötte el Magyarországot. A röpcédulákon meg ezeken a nyalókákon, amiket kiragasztottak, ezek voltak: „Nem jutsz el Auschwitzig!” Nem véletlen, hogy annyi zsidó futott ki 1956-ban Magyarországról. És akkor én, anyám legnagyobb bánatára, fölvettem a kapcsolatot a Würzburgerékkel meg a Marciékkal, és januárban meg is kaptam az amerikai effidevitet [affidavitot]. De sajnos a nejem nem akart elmenni innen. Amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen a nejem nem hajlandó elmenni, akkor minden erőmmel azon voltam, hogy fölhasználhassanak engem mint tolmácsot – mert jól beszéltem angolul, jól beszéltem oroszul. Tolmácsoltam is sokat. Nem láttam más megoldást: vagy elmenni, vagy megpróbálni a normális életet visszavarázsolni. A másik ugye az volt, hogy én ekkor már az Állami Operaháznál voltam egy fél éve.

Az Operából 1963-ban mentem el, és utána mentem az Operettszínházba. Az Operettszínházban huszonhárom évet dolgoztam. Az Operettből csak 1985-ben jöttem el, és átmentem a nagykovácsi alapítványi zeneiskolába, mert ott jóval magasabb volt a fizetés, mint a zenekarnál. Innen mentem aztán nyugdíjba, de ott még most is tanítok. Aztán meg sokat jártam külföldön. Athénben kábé négy nyarat dolgoztam mint zenész. Aztán a Szovjetunióban is voltam majdnem egy évnyit. Hegedültem. Egy csomó helyen játszottam ott is. Legmesszebb Novoszibirszk volt, ahova eljutottam. Keleten Novoszibirszk, nyugaton Pétervár. És amellett még az a szerencsém is volt, hogy még nyelvi problémám sem volt, mert elég jól beszéltem az oroszt akkor. De rengeteg államban jártam, tulajdonképpen azt kellene felsorolnom, hol nem jártam. Nem jártam Franciaországban, nem jártam Spanyolországban, nem jártam Lengyelországban, és a balti államokban sem jártam. Norvégiában sem jártam. Az összes többi európai országban játszottam. A szakmám ilyen volt, hogy kellett járni. Sajnos az nem az igazi, amikor az ember dolgozni jár valahova, de azért volt tapasztalata az embernek munka közben is. És én azon igyekeztem, hogy ahol dolgoztam, ott minél inkább meg tudjanak érteni. Rendelkezésemre állt az angol, a német, amikor Görögországban voltam, akkor emlékszem, hogy hónapokig tanultam a görögöt.

A második feleségem Halmy Eszter. Ő 1935. november hetedikén született Budapesten, és ő még él. 1968 szeptemberében ismerkedtünk meg, és 1969. december harmincegyedikén vettem el. Ő egy régi református papcsaládnak a teljesen ateistává vált tagja. Igyekezték hittanra járatni, és igyekezték vallásos, református nevelésben részesíteni. Saját bevallása szerint nyolcéves korában jutott el odáig, hogy az imádságát úgy fejezte be, hogy bocsánatot kért a Jézuskától előre, amikor már egyáltalán nem fog benne hinni. Nekem nem volt furcsa, hogy ő nem zsidó, és számára sem, hogy én zsidó vagyok. Az első férje is zsidó volt. A feleségemet a második kerületi, Mártírok úti zeneiskolába helyezték, ahol én is tanítottam az egyik állásomban. Akkor ő már özvegyasszony volt másfél éve. Neki akkor volt egy kilenc-tíz éves lánya, az Ancsa, aki Áginál egy évvel volt idősebb. Ők elég sokat voltak együtt, és elég jó is volt a viszonyuk. Nekem tulajdonképpen, amikor másodszor megnősültem, már csak két kisgyerekem volt. Az egyik volt az Ági, aki akkor nyolc éves volt, a többiek már mind nagyok voltak. Érettségizettek, vagy éppen érettségizők. A volt feleségemmel a kapcsolat rettenetesen megromlott, dacára annak, hogy ő előbb férjhez ment, mint én elvettem az Esztert. Ő már 1969 nyarán férjhez ment. Ő zsidóhoz ment férjhez. Nem tudom, hogy ez fontos szempont volt-e neki vagy nem.

Az első feleségemmel éltem húsz évet, ezzel a feleségemmel harmincöt-harminchat éve vagyok ismeretségben. Ővele a szellemi közösségem jobban alakult, mint az első feleségemmel. Mert egyrészt muzsikus ő is. Kiváló karvezető volt. Huszonkét éves korában ő már a Hangversenyzenekart vezényelte. Tehát ilyen csodagyerekként indult, és színjeles oklevéllel végezte a Zeneművészeti Főiskolát, utánam tíz-tizenkét évvel. Az ízlésünk is hasonló volt, mert én is a komolyzenére építettem az életemet, ő meg pláne. Az első feleségemmel a helyzet az volt, hogy ő elfogadta ugyan, hogy hegedülök, de ő tiszta szívből utálta a komolyzenét. Sose fogom elfelejteni, milyen sikere volt vele, amikor egy operaházi díszelőadáson ott ült az igazgatói páholyban, és amikor pianón játszott a zenekar, egyetlen hangos horkolást lehetett hallani. Az én feleségem volt, aki édesen horkolt. Amikor fölcsattant a basszus, akkor fölriadt. Az operát utálta. Imádta az operettet, amit viszont én utáltam. El nem tudtam képzelni, hogy valaha én az operettben játsszak! Az Eszternek az irodalmi érdeklődése is hasonló volt. Az első feleségem kiváló nyelvész volt, nem mindennapi nyelvzseni. Nagyszerűen beszélte a németet, jobban talán, mint a született németek, és kiválóan beszélte az angolt. Én Voltaire-t szerettem, Csehovot szerettem. Ő halálra unta ezeket. Hallatlan különbségek voltak közöttünk, de nem ez volt a baj. A baj az volt, hogy más környezetből került ki, és amiben valaki tizennyolc-húsz évig él, azt már nemigen lehet megváltoztatni, még, ha akarja is. Nekem is borzasztó nehéz lenne kiheverni a gyerekkoromat, meg azokat a megszokásokat, amiket élek.

Nekem az 1950-es évektől a vallással már szinte semmi kapcsolatom nem volt. Az utolsó vallási élményem a zsidó leánygimnáziumhoz fűződik. 1950-ben ott tanítottam oroszt, és ott még volt valamifajta vallási élet. Ünnepeket sem tartottam. És meg kell mondjam, hogy bár az első feleségem viszonylag hagyománytisztelő családból való volt, de ők sem tartottak különösebben ünnepeket. A vallásosságom csökkenésében az apámtól való eltávolodás, a cionizmustól való elfordulás és Scheiber Sándor is szerepet játszott. Akármilyen furcsa, doktor Scheiber Sándornak nagyon jelentős része volt ebben. Egy fantasztikus műveltségű tudós volt, aki nem csak a judaisztikában volt jártas mint rabbi, hanem az ország egyik legkiválóbb irodalmára volt, és néprajzi vonatkozásban is egy egészen kivételes képességű ember volt. Úgyhogy például ő a vallási szokások mindegyikének elmagyarázta a néprajzi eredetét, néprajzi vonatkozását. Pontosan megtanította, miben különböznek a latin, illetve az európai szertartások a keleti népek szertartásaitól. Ennek egyenes következménye volt, hogy számomra a vallási dolgok kedvesek maradtak, de egyre inkább néprajzi érdekességgé váltak. Tehát azok, amik eddig a szívemhez szóltak, néprajzi érdekességekké váltak. Ez is elősegítette azt, hogy nem jelentett nekem annyit már a tálesz és a tfilin, mint tizennyolc éves koromban jelentett. De a gyerekeim mindig tudták, hogy ők zsidók. Így nőttek fel. A holokausztról is tudtak. Tudták, hogy az anyjuk deportált volt. Nem volt ez titok. De egyébként ez az időszak Magyarországon egy langyos víz időszak volt. Főleg a Kádár-éra [lásd: Kádár-korszak]. Féltékenyen vigyáztak arra, hogy semmiféle ilyen dolog ne éleződjön ki. Amíg együtt volt a család, nem emlékszem, hogy különösebben tartottunk volna ünnepeket. Időnként a Hanukát tartottuk, mert én a Hanukát nagyon szerettem. Az egy vidám ünnep volt, a trenderlinek megvolt a maga bája. Ugyanakkor megtartottuk a Mikulást is, mert azt az iskolában megtartották. Semmiféle különösebb vallási nevelésük a gyerekeknek nem volt.

És lásson csodát, a lányom, az Ági kóser konyhát vezet, amit még a vőm sem csinált. Az Ágnes ortodox módra él Jeruzsálemben. Az Ági minden nevelést megkapott, csak vallásost nem. Jelenleg pedig olyan ortodoxok, hogy a nászasszonyom kétségbe van miattuk esve. A nászasszonyom, a kitűnő matematikus, Turánné Sós Vera. A Turán Pál Kossuth- és Széchenyi-díjas matematikus. A Sós család vallásosak voltak is meg nem is. A lányok tartották a vallást, a Sós bácsi az kevésbé. De hogy az én lányom a Sulhán Áruh szerint él és neveli a négy gyerekét, én nem képzeltem volna. A mai napig nem értem, hogy hogyan. Ő az egyik meglepetésem, de nem csak nekem, hanem magának a nászomnak is meglepetés a fia. Mert ha valaki felhagy a matematikus pályával harmincéves korában, és áttér a judaisztikára meg az arabisztikára, az kicsit váratlan. A gyerekek közül aztán a Márta lett még vallásos a mostani skót férjével, aki már áttért a zsidóságra. Rendszeresen járnak zsinagógába, a pali tanult héberül, meg kint jártak Izraelben az unokatestvéremnél, aki megállapította, hogy milyen jól beszéli a George a hébert, az ivritet. A Scotland Yardnak volt a főhadnagya. Ezek megmagyarázhatatlan dolgok, de nagyon aranyosak. Amíg a Márta az első férjével élt, addig a vallásnak nyoma se volt, mert az első férje egy régi angol katolikus családnak a sarja volt, de azért magyar zsidó volt az anyja. Egyetlen lányuk született. Ők Angliában éltek. Ez egy bigott katolikus család volt, a nászomnak a két testvéréből két apáca lett. Tehát egy ilyen família volt. A vőmet meg a testvérét a legszigorúbb jezsuita kollégiumba íratták be, a legjobba, a legdrágábba, és ez olyan eredményes volt, hogy a vőm először ateista lett, utána buddhista, és messziről kikerült minden katolikus templomot. Az apósának egyetlen kifogása volt a Mártával kapcsolatban, hogy állami iskolába íratták a gyereket. Mert nagyon rossz véleménye volt az angol állami iskolákról. A Judit nem tartja a vallást, annak egy technikus férje van, aki most taxizik. Zsidó születésű, de teljesen beasszimilálódott zsidó. Az unokáim közül összesen csak egy jár zsidó iskolába, a Lauderbe, de általában már nem tartják a zsidó szokásokat. Igazán csak az Ágiék vallásosak. 

A rendszerváltáskor a gyerekeim már mind nagyok voltak, és a saját lábukon álltak. 1988-ban, 1990-ben minden gyerekem már felnőtt. Leszámítva a Jancsit, aki akkor volt húsz éves. De már a Jancsi is járt a főiskolára, szaxofon tanszakra, számtalan helyen szerepelt már akkor, mert nagyszerűen fújt, és kiváló képességei vannak. A Sanyi fiam meg a Vágóhídnak volt a vezetője. A Márta lányom már húsz éve kint élt Londonban. A Judit lányom is már tulajdonképpen teljesen révben volt a gyerekeivel együtt. Az Ági 1990-ben volt huszonkilenc éves. Akkor került be egyetemre. Itt végzett az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, angol–orosz szakon. És akkor kiküldték, azt hiszem, egy évre vagy fél évre, nem tudom már, Moszkvába vagy Leningrádba tanulni. Aztán kint volt Angliában két évig. Már akkor a nővére, a Márta London egyik legnagyobb kerületének volt a vezetője. Hivatalnok volt.

A rendszerváltás utáni Magyarországról politikailag nem is szeretek gondolkozni. Szerencsétlen országnak érzem Magyarországot. A gazdasági helyzetet meg gyakorlatilag úgy értékelem, hogy sikerült a kapitalista rendszert a legrosszabb formájában visszaállítani. Ami szomorú, hogy antiszemitizmus ma is van. Én az antiszemitizmust, mióta az eszemet tudom, mindig érzékeltem. Most is érzékelem. Nem ugyanolyan formában. Átalakulóban van az antiszemitizmus. Az antiszemitizmusban a nagy fordulatot tulajdonképpen Izrael Állam megalakulása jelentette. Úgyhogy ez az antiszemitizmus, ami most van, tartalmában nem is hasonlít ahhoz, ami az én gyerekkoromban, illetőleg 1945-ig volt. Tudniillik a zsidóságnak az a tragikus helyzete, ami abból adódott, hogy gazdátlan nép volt, gyakorlatilag megszűnt. Sajnos elég szomorú, hogy a zsidóság csak a huszadik században jutott el idáig. Amikor rendszerváltozás volt, én tisztában voltam, hogy a rendszerváltozás nem fogja automatikusan megváltoztatni az embereket. Mint ahogy be is következett. Hiába volt itt rendszerváltozás, pontosan ugyanazok a disznóságok folynak, amik folytak a Horthy-érában, meg folytak a Kádár-érában. Nekem a rendszerváltásáról igen rossz véleményem volt, mert azt láttam, hogy ugyanaz a tragédia éri az országot, ami utoljára 1526-ban érte. Csak azzal a nagy különbséggel, hogy akkor itt volt a török, volt mire hivatkozni, hogy miért történnek a bajok. De a rendszerváltáskor az következett be, hogy az oroszok, ha nem is dalolva, de önként kimentek. Itt maradt egy ország, amelynek fejlett ipara, kiváló mezőgazdasága volt – Európa egyik legfejlettebb mezőgazdasága, majdnem akkora ipara volt, mint az osztrákoknak vagy a jugóknak –, és pillanatok alatt elkótyavetyélték. Tönkretettek mindent bagóért. De az én életemre ezek a dolgok tulajdonképpen már semmilyen hatással nem voltak, mert én 1988-ban elmentem nyugdíjba. A pesterzsébeti iskolától nyugdíjaztak. 1985-ben felmondtam a Fővárosi Operett zenekaránál, és elmentem egy pesterzsébeti barátomnak az iskolájába, ahol pontosan annyit kerestem egy helyen, amennyit addig két helyen kerestem meg. Ennek következtében én viszonylag elviselhető nyugdíjat kaptam.

A viszonyom a zsidósághoz a rendszerváltás után nem változott meg. A cionizmussal ugye szakítottam, de azt egy percig sem vitattam, hogy más megoldás lenne, mint hogy legyen egy zsidó állam. Ez a meggyőződésem, hogy még mindig az egyedüli, tulajdonképpeni normális megoldás. Mert semmilyen deklarált jog nem tudja pótolni egy meglévő államnak a tekintélyét vagy nemzetközi befolyását. És ugye kinn él Izraelben a lányom, kint él az unokahúgom, csomó rokonom, a legkedvesebb nagybátyám. Amikor megnyílt az alkalom, akkor kimentem Izraelbe két alkalommal. 1990-ben voltam kint utoljára. Nekem isteni dolgom volt akkor még. Az unokahúgomnál voltam. Ez az unokahúgom elég hosszú ideig volt a Golda Meirnek a személyi titkára. Utána bekerült a Pénzügyminisztériumba, és a Pénzügyminisztériumnak volt az osztályvezetője, amikor én még kint voltam 1990-ben, és 1996-ban ment onnan nyugdíjba. Tulajdonképpen nekem rendkívül jó dolgom volt, mert kimentem, és mindent megnézhettem, mindenhova elmehettem. Válogathattam, hogy melyik sráccal – mert van neki két fia és egy lánya. Akkor már mindegyik felnőtt volt. A lánya tanítónő volt valahol, a veje a hadseregben dolgozott, a Cahal tagja volt. Az idősebbik fia az El-Alnak [az izraeli légitársaság] volt az egyik osztályvezetője. Most meg már az Ágiék is kint élnek. Nem alijáztak, csak kint vannak. Szerződést kaptak, és éltek azzal a lehetőséggel, hogy kettős állampolgárok lesznek, magyar és izraeli. Amíg nem voltak az unokák, addig mondtam, Isten neki. De amióta az unokáim vannak, azóta nem vagyok ennyire nyugodt, mert azzal tisztában vagyok, hogy Izrael államban a belátható ötszáz éven belül igazi békesség nem lesz. Az is nagy szó, ami most van.

Az én életemben a visszatérés a zsidó gyökerekhez azért nem történt meg élesen, mert lélekben nem távolodtam el annyira a zsidóságtól. Kritikával nézem ma is a zsidó népnek a viselt dolgait, de megértéssel. Ma már ott tartok, hogy tisztában vagyok vele, minden népnek vannak erényei, és vannak fogyatékosságai. És erről a nép nem is nagyon tehet. És ma már pontosan tudom, hogy nem véletlen, hogy a zsidóknál a sálom [héber: ’béke’] a köszöntés. Ebből van a legkevesebb. Nem távolodtam el, de nem is kerültem közelebb. Van egy bizonyos távolság, amit betartottam, és minden dolgot kicsit a külső szemlélő szemüvegén át nézek. Zsinagógába azért mostanában egyre gyakrabban elmegyek. Kénytelen vagyok, mert a vőm rendszeresen itt szokott az öregek otthonában rabbiskodni, amikor hazajönnek. Akkor kikerülhetetlen dolog, hogy minden ünnepkor ott legyek. És péntek esténként is. És hogy milyen a mai zsidóság helyzete? Van egyáltalán zsidóság? És lesz? Mert én azt látom, ahogy az öregek kihalnak, szép lassan gyakorlatilag megszűnik. A fiatalok vagy elmennek Izraelbe, vagy máshova, mert itt miféle gazdasági kilátásaik lesznek? Előbb vagy utóbb ugyanaz az állapot bekövetkezik, ami Lengyelországban. Lengyelországban a zsidóság tulajdonképpen már nem is létezik. Antiszemitizmus még van, de zsidók nincsenek. Magyarországon ma az antiszemitizmus nem kenyérkérdés. Itt a régi pártállamból öröklött antiszemitizmus van: Izrael az imperializmus része. Nem ugyanaz az antiszemitizmus, mint amit én átéltem. Ennek semmi köze ahhoz. Megváltozott a zsidóknak a közjogi helyzete azáltal, hogy létezik egy állam. Alapvetően megváltozott. És ez egy kétségtelen óriási eredmény. Ebből a szempontból Izrael államnak óriási a jelentősége.

Én még ma is aktívan élem a hétköznapjaimat. Tanítok hetente kétszer. Járok hetente háromszor tornászni. Amíg tudom, csinálom, mert úgy érzem, így meg tudom az agyi frissességemet őrizni. Ha ezekkel leállok, az azt jelenti, hogy az agyam is le fog állni előbb-utóbb. És ez az, amitől a legjobban tartok, legnagyobb tragédiának azt tartom, ha valakinél az agy áll le. Annak az életnek már semmilyen értelme nincs. És rengeteg könyvem van. Mindent elolvasok, illetőleg megpróbálkozom mindennel, és valamit el tudok olvasni. A család, amikor lehetőség van, akkor összejön. Nyáron mindig. A nyaraim általában eléggé zűrzavarosak, mert megérkezik az Ági a gyerekeivel, megérkezik a Márta a lányával, előkerül a Judit is, mert ugye ott is vannak gyerekek. A gyerekek magyarul beszélnek egymással, leszámítva az angliai unokámat, aki csak káromkodni tud magyarul, de azt is angol dialektusban csinálja.

Richard Kohn
Wien
Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Oktober 2003

Ich erfuhr von meinem ehemaligen Interviewpartner Aron Neumann über Richard Kohn. Sie waren einander in der Tagesstätte des Maimonideszentrums, dem jüdischen Seniorenheim, begegnet und Freunde geworden. Herr Kohn wohnte während der Zeit meines Interviews mit seiner Tochter Rita, deren Ehemann und drei Enkelkindern, ein Enkelsohn ist schwer behindert, in Wien - Stammersdorf, einem Teil des 21. Bezirks. Richard Kohn sitzt im Rollstuhl und freut sich, seine Lebensgeschichte erzählen zu können. Später bezieht er ein sehr schönes Zimmer im Maimonides-Seniorenheim im 19. Bezirk, in der Bauernfeldgasse, ganz nahe dem Haus, in dem seine Geschichte beginnt.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg
Glossar

Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits hieß Jacob Kohn. Er wurde im Jahre 1856, wahrscheinlich in Wien, geboren. Über Geschwister meines Großvaters weiß ich nichts. Er besaß im Stadtbezirk Döbling, in der Hardtgasse, eine kleine Schlosserei.
Meine Großmutter väterlicherseits hieß Caroline Kohn und war eine geborene Schwartz. Ich weiß weder, wo meine Großmutter geboren wurde, noch ob sie Geschwister hatte.
Die Großeltern hatten sieben Kinder, vier Söhne und drei Töchter: Adolf, Emanuel, Theodor und Alfred, meinen Vater, Teresa, Resi genannt, Rosa und Adele, die ich merkwürdigerweise nur unter dem Namen Ida kannte.
Wir wohnten mit den Großeltern zusammen in einer Wohnung. Die Großmutter kümmerte sich um die Familie und erledigte die Hausarbeiten. Bereits im Jahre 1923 starb sie, da war ich gerade drei Jahre alt. Trotzdem erinnere mich an sie als eine warmherzige Großmutter.

Meinen Großvater habe ich sehr gut gekannt. Bis zu seinem Tode, im Jahre 1929, wohnte er mit uns, und meine Mutter kümmerte sich um ihn. Er wurde 73 Jahre alt, das war in dieser Zeit ein hohes Alter. Seine Werkstatt hatte der Großvater meinem Vater übergeben. Der Großvater war ein strenger, unnahbarer Mensch. Er lächelte kaum und verstand keine Witze. Immer las er Zeitungen und dachte sehr viel nach. Er beschäftigte sich nie mit mir, wie man sich mit einem Kind beschäftigt, aber ich respektierte ihn, und ich hatte ihn sogar lieb. Vielleicht deswegen, weil er mir viele, sehr kluge Antworten auf meine Fragen gab.

Mein Onkel Adolf Kolm, er hatte seinen Namen Kohn in Kolm geändert, wurde 1895 geboren. Er war Chauffeur beim Gerngross [Kaufhaus in Wien] und mit Tante Teresa, einer Christin, verheiratet. Sie hatten einen Sohn Hans. Onkel Adolf war ein begeisterter Kommunist. Mein Onkel überlebte den Holocaust in Shanghai. Tante Teresa und ihr Sohn Hans überlebten den Krieg in Wien. Nach dem Krieg kam Onkel Adolf nach Wien zurück. Teresa hatte die vielen Jahre auf ihn gewartet. Er hatte sieben Jahre in Shanghai gelebt, war dort an Malaria erkrankt und herzkrank. Er starb am 5. Juni 1970 in Wien und liegt am vierten Tor, auf dem Zentralfriedhof, begraben. Hans starb vor langer Zeit.

Onkel Emanuel Kolm, auch er hatte sich von Kohn in Kolm umbenannt, war Ingenieur und arbeitete mit Metall. In zweiter Ehe war er mit Tante Sofie, die am 9. September 1886 geboren wurde, Pianistin war und am Konservatorium in Wien lehrte, verheiratet. Tante Sofie war Jüdin, aber seine erste Frau war keine Jüdin. Sie hatten einen Sohn Friedrich, der 1910 geboren wurde. Mit seiner zweiten Frau, der Tante Sofie, hatte er eine Tochter Eva, die 1924 geboren wurde. Onkel Emanuel war auch Kommunist, aber er war auch ein Funktionär in der Israelitischen Kultusgemeinde. Meine Cousine Eva entkam rechtzeitig dem Holocaust mit einem Kindertransport 1 nach England. Sie lebt heute in London, hat mit ihrem ersten Mann Cyril Erik Williams, der 1909 in Kalkutta geboren wurde, zwei Töchter, Rebekka Williams, die mit Aharon Avner aus Tel Aviv verheiratet ist und Ruth Alexandra Williams, die ledig ist. Alle leben in London. Eva war nach dem Tod ihres ersten Mannes noch einmal verheiratet, aber auch ihr zweiter Mann Giogio lebt nicht mehr. Friedrich, heute Frederik Ludwig Kolm lebt mit seinen Söhnen Claude und Cary Kolm in den USA, in Los Angeles. Onkel Emanuel und Tante Sofie überlebten den Holocaust in einem KZ, ich weiß aber nicht in welchem. Onkel Emanuel starb am 9. November 1951 in Wien und Tante Sofie am 3. November 1986 im jüdischen Altersheim in Wien. Sie wurde 100 Jahre alt.

Onkel Theodor Kohn war mit Tante Gisela verheiratet. Tante Gisela war keine Jüdin. Onkel Theodor starb bereits im Februar 1924. Sie hatten drei Kinder, Gretl, Lotte und Ludwig. Alle überlebten den Holocaust. Nach dem Krieg hatte ich noch kurzfristig Kontakt zu Gretl, die mit einem Albert, Bertl, verheiratet war. Ich erfuhr, dass Lottes Mann Gießer in einer Fabrik in Atzgersdorf war und dass Ludwig Kriminalist war. Dann riss der Kontakt ab, und ich weiß nicht einmal, ob es Nachkommen gibt.

Tante Adele, die komischerweise nur Ida genannt wurde, war mit Hieronymus Herzog, einem Bahnhofsvorsteher, verheiratet. Sie wohnte im 14. Bezirk, in Hietzing, und war schon in jungen Jahren Witwe. Sie lebte von der Witwenpension. Einmal in der Woche, bis zu ihrem Tod, besuchte sie uns in Döbling. Sie gab mir dann oft Unterricht in französischer Sprache. Selber kinderlos, liebte sie uns Kinder sehr. Sie starb im April 1932 an einer Vergiftung, mehr weiß ich nicht.

Tante Rosa Kohn war mit Josef Somlo verheiratet. Rosa und ihr Mann hatten zwei Töchter, eine wurde Häschen genannt, mehr weiß ich nicht. Ich habe die Tante Rosa ein einziges Mal gesehen, den Onkel Josef sah ich nie. Die Tante Rosa war sehr reich. Ich kann mich erinnern, dass sie nach Wien kam, meiner Schwester eine goldene Halskette mitbrachte, und mir gab sie zehn Schilling. Oh, das war viel Geld, ein Lehrjunge bekam drei Schillinge in der Woche. Ich weiß gar nicht mehr, was ich mit dem Geld gemacht habe. Ich wusste, dass Josef Somlo ein Filmproduzent in Berlin war, aber mehr wusste ich nicht. Jetzt weiß ich, dass Josef Somlo ein sehr erfolgreicher Filmproduzent in Berlin war. Hermann Fellsner und Josef Somlo gehörte die Produktionsgesellschaft' Felsom-Film GmbH Fellner & Somlo, Berlin'. Es entstanden unter anderem im Jahre 1931 die Spielfilme 'Drei Tage Liebe' mit Hans Albers und Käthe Dorsch in den Hauptrollen und 1932 'Mädchen zum Heiraten' mit Wolf-Albach Retty. Nach der Machtergreifung Hitlers in Deutschland im Jahre 1933, emigrierten sie nach England. Bereits ab 1939 produzierte mein Onkel in Großbritannien wieder Filme. Ich habe aber nie wieder von Tante Rosa und Onkel Josef und ihren Töchtern gehört.

Tante Teresa war mit dem Filmproduzenten Albert Heymsen verheiratet. Auch sie lebten in Berlin, hatten aber keine Kinder. Ich hatte geglaubt der Onkel Somlo und der Onkel Heymsen wären Kompagnons gewesen, aber ich weiß das nicht. Auch sie emigrierten nach England. Nach dem Krieg hatte ich noch Kontakt mit meiner Tante Teresa. Sie hatte ihren Unmut vor dem Krieg Ausdruck gegeben, dass ich in Hirschbach als Jugendlicher eine nichtjüdische Freundin hatte, und als ich meine Frau heiratete, schrieb sie mir in einem Brief: 'Mit großen Freuden höre ich, dass du eine Jüdin geheiratet hast.' Leider weiß ich überhaupt nicht, was aus meiner Tante und ihrem Mann wurde.

Mein Vater Alfred Kohn wurde am 19. September 1886 in Wien geboren.

Der Großvater mütterlicherseits hieß Theodor Augusta. Er war nicht jüdisch. Der Großvater war Theatermaler in Wien. Der Vater meiner Großmutter Sofie liegt auf dem jüdischen Friedhof in Zwettl begraben. Meine Großmutter Sofie Augusta, geborene Herlinger, wurde im Waldviertel, in der Nähe von Zwettl bei Gmünd, eventuell in Hirschbach geboren, wo ihre Familie ein kleines Geschäft besaß. Als meine Großeltern heirateten, hatte meine Großmutter bereits einen Sohn, der Robert Herlinger hieß und am 16. Mai 1894 in Wien nicht ehelich geboren war.

Die Großeltern lebten im 18. Bezirk in einer Zweizimmerwohnung. Meine Großmutter bekam noch zwei Kinder, meine Mutter Franziska Kohn, geborene Augusta, geboren am 12. November 1898 und ihren Bruder Friedrich Augusta, geboren am 21. Juni 1900. Bereits im Jahre 1905 oder 1906 starb mein Großvater Theodor an einer Vergiftung. Es hieß, er habe oft an seinem Pinsel geleckt und starb durch eine giftige Farbe.

Meine Großmutter war sehr wichtig für mich, ich habe sie sehr geliebt. Da der Großvater so früh gestorben ist, war es schwer für die Großmutter, ihre Kinder aufzuziehen. Sie lebten in ziemlicher Armut. Die Großmutter lebte immer in ihrer kleinen Wohnung zusammen mit ihren Söhnen und der Ehefrau ihres Sohnes Fritz, die Frida hieß. In dem großen Zimmer wohnten Fritz und Frida, in dem ganz kleinen Zimmer wohnte sie mit ihrem Sohn Robert, der nicht verheiratet war, und ich glaube, eine zeitlang als Heizer in einem Hotel arbeitete.

Frida war eine fromme Jüdin, und es war das einzige Mal, dass ich eine jüdische Hochzeit erlebte. Als sie heirateten war ich vielleicht zehn oder zwölf Jahre alt. Die Hochzeit fand im Währinger Tempel statt. Ich kann mich schon nicht mehr erinnern, ich weiß nur, der Oberrabbiner Dr. David Feuchtwang traute sie. Tante Fritzi wurde sie genannt und weil ihre ganze Familie fromm war, brachte mein Onkel eine Mesusa 2 an der Wohnungstür an.

Meine Großmutter war eine sehr fleißige Frau. Sie arbeitete in der Garderobe im Konzerthaus, wo jetzt meine jüngere Enkelin und mein Enkel arbeiten. Sie verdienen sich dort ihr Taschengeld, aber für die Großmutter war das damals der Hauptverdienst. Onkel Friedrich war Verkäufer in einem Stoffgeschäft irgendwo am Stephansplatz. Ich glaube drei, vier Jahre bevor die Faschisten kamen, wurde er, wegen dem Konkurs seines Unternehmers, arbeitslos. Onkel Friedrich wurde nach dem Einmarsch der Deutschen zum Arbeitsdienst kommandiert und am 20. Oktober 1939 von Wien nach Nisko 3 deportiert. In Nisko musste er, um nicht von den Deutschen erschossen zu werden, in einen Wald nach Russland fliehen. Seine Frau Frida wurde am 6. Mai 1942 von Wien nach Maly Trostinec 4 deportiert und ermordet. Onkel Robert Augusta wurde am 23. November 1941, zusammen mit meiner Großmutter Sofie, ihrer Schwester Julie Schulz, meiner Mutter, meinem Vater, meiner damals 16jährigen Schwester Hildegard und meinem damals erst sechsjährigen kleinen Bruder Erich von Wien nach Kowno 5 deportiert und alle wurden in Kowno am 29. November ermordet.

Wie und wo sich meine Eltern kennerlernten, weiß ich nicht. Da ich am 18. September 1920 geboren wurde, nehme ich an, dass meine Eltern 1919 heirateten. Ob meine Eltern im Tempel heirateten, weiß ich nicht.

Meine Kindheit

Meine Mutter hatte an einer Fachschule Näherin gelernt, arbeitete zu Hause als Näherin und kümmerte sich um den Haushalt. Solange die Großmutter Kohn lebte, half sie ihr dabei und sie kümmerte sich um mich. In einen Kindergarten bin ich nie gegangen. Jedes Jahr im Sommer fuhr ich für drei Monate zusammen mit meiner Großmutter Sofie nach Hirschbach ins Waldviertel. Für einen Monat kam auch meine Mutter hinaus, die andere Zeit musste sie sich um den Haushalt kümmern, weil mein Vater sie brauchte. Er arbeitete in der Schlosserei, und sie hat gekocht und die Wäsche gewaschen. Jedes Jahr kam mein Vater für zwei Tage nach Hirschbach. Dann ging er sehr viel spazieren, ruhte sich aus und ich habe wenig von ihm gesehen.

Die Großmutter hatte in Hirschbach eine alte Freundin, das war die Frau Pscheid. Bei dieser Frau Pscheid wohnten wir während der Ferien. Im Haus gab es kein elektrisches Licht, da gab es nur Petroleumlampen. Ich besitze eine Petroleumlampe, die ist hundert Jahre alt und ein Andenken an meine Großmutter. Die hat mir die Enkelin von Frau Pscheid gebracht. Als ich in die Schule kam, bat meine Mutter jedes Mal den Direktor meiner Schule, mich einige Zeit vom Unterricht freizustellen, weil die Ferien keine drei Monate lang waren, und nie hatte er etwas dagegen. Wahrscheinlich deshalb nicht, weil ich nicht so schlecht lernte, also etwas besser als andere Kinder.

Ich war an den kleinen Ort in Hirschbach sehr gebunden. Dort lebten 700 Einwohner. Die meisten waren arme Bauern. Die mussten schwer arbeiten, reden konnte man mit denen nicht, dafür hatten sie keine Zeit. Die Kinder mussten den Eltern helfen, das war ein hartes Leben. Pferde besaßen vielleicht drei, vier Bauern. Die Wagen wurden von den Kühen gezogen und wenn ein Bauer ein Pferd besaß, galt er dort als wohlhabend. Einem Baron von Fischer gehörte ein Wald und eigentlich durfte man da nicht hinein, aber dort gab es wunderbare Schwammerln. Natürlich trauten sich viele nicht hinein, aber wir Jungens habe immer die Schwammerln gestohlen. Ich war mit den Jungen sehr befreundet und ging sogar oft mit ihnen in die Kirche. Die Jungens gingen alle in der Früh in die Kirche, und ich wollte nicht allein bleiben. Einmal, ich war ein ganz kleiner Knirps, schlief ich in der letzten Reihe ein und fiel schlafend aus der Bank. Da begann ich natürlich schrecklich an zu schreien und das während der Messe. Man rief meine Großmutter, und sie trug mich hinaus.

Meine Schwester Hildegard war fünf Jahre jünger als ich. Sie wurde am 9. April 1925 in Wien geboren.

Unsere Wohnung bestand aus zwei Zimmern und einem großen Vorzimmer. In einem Zimmer wohnten meine Mutter, mein Vater und ich und ab der Geburt meiner Schwester, auch meine Schwester. Im anderen Zimmer wohnte bis zu seinem Tod der Großvater. Das Waschbecken und die Wasserleitung waren am Gang, wo sich die Nachbarn trafen und tratschten. Die Toilette war in der Wohnung, aber es war kein WC. Manches Mal, was nicht angenehm war, je nach Wetter, roch es nicht gut in der Wohnung. Der Staub aus den Decken wurde auf die Gasse geklopft.

Ich will nicht sagen, dass ich ein ausgezeichneter Schüler war. Mathematik und Physik hatte ich nicht gern, aber in den Gegenständen Geografie, Geschichte und Biologie war ich immer ausgezeichnet, das hat mir gefallen. Aber in den Gegenständen, die mir nicht gefielen, war ich zufrieden, wenn ich einen Zweier oder Dreier bekam. Der Deutschunterreicht gefiel mir auch sehr gut. Ich kann noch immer ohne Fehler schreiben, genauso gut, wie in der russischen Sprache.

Wenn der Pfarrer den Religionsunterricht für die katholischen Kinder abhielt, in meiner Klasse waren wir drei jüdische Kinder und zwei protestantische Kinder, gingen wir fünf während des Unterrichts spazieren. Einmal hatte ich eine vielleicht nicht so gute Idee. Aber ich wollte nur einen Scherz machen. Ich wusste, dass die Mädchen dem Pfarrer immer nach dem Unterricht die Tür aufmachen und sich, während er das Klassenzimmer verlässt, vor ihm verbeugen. Also hielt ich die Tür von außen zu. Und als man von innen an der Tür riss, ließ ich los. Die Tür ging auf und der Pfarrer saß auf dem Boden. Er war ein großer und etwas dicker Mann. Er stand auf, putzte sich ab und schaute mich mit wütenden Augen an. Dann lief er zum Direktor. Der Direktor kam zu mir und gab mir eine Einladung für meine Eltern. Mein Vater ging hin und als ich an dem Nachmittag nach Hause kam, hörte ich meinen Vater in der Küche lachen. Er erzählte die Geschichte meiner Mutter und lachte. Und mir fiel ein Stein vom Herzen, weil mein Vater sehr streng zu mir war, aber dieser grobe Scherz gefiel ihm.

Mein Schulfreund Konrad, mit dem ich viele Jahre in einer Bank saß, war der Sohn eines Kommunisten und Konrad war in der kommunistischen Jugendbewegung. Mein Vater war damals noch Sozialdemokrat und ich noch ein sozialdemokratischer Jugendlicher. Konrad lachte oft über uns: 'Ihr nennt's euch Rote, ihr seit doch keine Roten, wir sind Rote.'

Meine Mutter liebte ich sehr, sie war eine sehr liebe Frau und sie war eine gute Hausfrau. Überall wurde sie geachtet. Sie hatte zu vielen Leuten freundschaftliche Beziehungen. Meinen Vater sah ich selten. Er arbeitete tagsüber und kam abends müde nach Hause. Manches Mal gab er mir einen guten Klaps, wenn ich mich nicht richtig benahm. Aber es war sehr schwer für mich, mich richtig zu benehmen, oft habe ich etwas gesagt, was ich gar nicht wollte, und er hatte dafür überhaupt kein Verständnis. Mein Vater sprach nur von der Politik. Zuerst war er Sozialdemokrat, ein verbissener, und dann, nach dem Putsch im Februar 1934, wurde er Kommunist. Ich war zuerst ein illegaler jugendlicher Sozialdemokrat und dann ein illegaler kommunistischer Jugendlicher. Ich verteilte Zeitungen und nahm an Demonstrationen teil.

Meine Schwester Hildegard war ein Mädchen, deshalb war ich weit von ihr entfernt. Ich war noch zu jung, um zu verstehen, und ich ahnte nicht, wie wenig Zeit wir miteinander verbringen durften. Meine Schwester war ein eher ruhiges, nachdenkliches Kind. Beim Einmarsch der Deutschen im Jahre 1938 war sie dreizehn Jahre alt und erlebte in der Schule den offenen aggressiven Antisemitismus. Das war schrecklich für sie, und sie versuchte, alles für sich zu behalten und zog sich sehr in sich zurück. Als ich in die Schule ging, erlebte ich keinen Antisemitismus, und nach dem Einmarsch der Deutschen war meine Schulzeit bereits beendet.

Für Kultur fehlte in meiner Familie das Geld. Wir mussten mit der Wirtschaftskrise sehr schwer kämpfen. Für uns war Essen wichtiger als Kultur. Aber ich ging mit meiner Mutter ins Kino. Mein Vater hatte gern einen guten Wein, sogar meine Großmutter trank manchmal ein Gläschen Wein, aber das war alles. Klassische Musik oder Opern hörte ich nie in meiner Kindheit. Wir besaßen auch kein Radio, aber ein Grammophon mit Schallplatten. Der Vater hatte das Grammophon bei einem Lotto gewonnen. Jetzt habe ich großes Interesse an schönen Opern. Aber es gibt Opern, die mir nicht gefallen, zum Beispiel 'Eugen Onegin'. Es sind manche Sachen von Mozart, die mir nicht gefallen, die sind sehr langweilig, sogar die 'Zauberflöte' ist für mich nichts. Ich liebe italienische Opern und klassische Musik.

Mein Bruder Erich wurde am 18. März 1934 in Wien geboren. Er war ein Nachkömmling und wurde von allen geliebt. Er war ein sehr schöner kleiner Junge mit blonden Locken. Meine Mutter war so glücklich und mein Vater drohte uns sogar, dass wir ja immer gut auf ihn aufpassen sollten. Ich war ja schon 15 Jahre alt, als er geboren wurde, aber sonntags, wenn ich frei hatte, ging ich gern mit ihm und meiner Schwester in den Park. Die Leute blieben stehen und schauten ihn an, weil er so ein schöner und lieber Junge war. Ich kann nicht verstehen, dass man so ein Kind umgebracht hat, nur weil er Jude war. Ich kann und will mir seine letzten Minuten nicht vorstellen. Ich kann bis heute nicht verstehen, dass man meine Eltern und meine Geschwister erschossen hat. Mein Vater war immer so ein Optimist. Er glaubte, wenn Hitler kommt wird das Leben für die Juden schwer werden. Wir lasen auch über die Judenverfolgung in Deutschland, aber auch wenn mein Vater kein Optimist gewesen wäre, wo sollten wir denn hin? Niemand wollte uns und wir waren arme Leute.

Ich muss sagen, dass ein Großteil meiner Familie, so auch meine Eltern, überhaupt nicht religiös war. Ich ging nur innerhalb des Religionsunterrichts in den Tempel; wir hatten ja jede Woche einmal zwei Stunden Unterricht. Deswegen war ich im Tempel jede Woche, aber im Gottesdienst war ich niemals. Es hat mich auch nicht interessiert, ich wurde eben nicht religiös erzogen.

Meine Großeltern wurden am Döblinger Friedhof begraben, und ich hörte von Theodor Herzl 6 und ich war an seinem Grab. Ich wunderte mich, warum man Steine auf seinen Grabstein legt. Und ich sah Juden dort, orthodoxe Juden. Damals hörte ich, dass es einen Zionismus gibt und dass irgendwo die Juden richtig zusammen in einem Land leben und einen eigenen Staat gründen sollten. Mir gefiel diese Idee gut. Das war noch vor 1938. Später erführ ich, dass Herzl nach Israel überführt worden war.

Nach der Schule machte ich eine Schlosserlehre bei meinem Vater, aber einmal in der Woche musste ich in eine Berufsschule um Stenografie, Korrespondenzen und Buchhaltung zu lernen. Anfangs beschäftigte mein Vater drei Arbeiter, dann zwei und dann arbeiteten nur mehr wir zwei in der Schlosserei. Es ging den Menschen wirtschaftlich sehr schlecht, und sie hofften, der Hitler würde ihnen Arbeit geben, wie er es versprach; Arbeit und Brot bringen. Besonders die Arbeiter hofften auf den Hitler.

Ich hatte nur einen jüdischen Freund, der hieß Paul Operer. Er wohnte auch in Döbling, und er war der Sohn des Besitzers eines kleinen Kaffeehauses. Seine Mutter kam aus Polen, der Vater war ein Wiener. Die Familie war ganz komisch. Sie waren Nudisten und liefen mit dem Paul immer nackt in der Lobau herum. Paul zeigte mir Fotografien, da waren sie nackt zu sehen. Na gut, jeder spinnt eben ein bisschen, die waren Nudisten und mein Vater und zwei seiner Brüder waren Kommunisten. Pauls Familie bereitete sich rechtzeitig darauf vor, nach Amerika zu fliehen, und sie lernten Englisch. Daran kann ich mich noch erinnern. Ich habe keine Ahnung, was aus Paul wurde.

Während des Krieges

Nach dem Einmarsch wurden die Juden aus ihren Geschäften geworfen, und man nahm ihnen alles weg. Auf einmal gab es Wohnungen und Arbeitsplätze für die Nichtjuden. In Österreich waren damals ungefähr 200 000 Juden. Und fast alles wurde geraubt, die Geschäfte wurden geplündert und Juden wurden zum Freiwild erklärt.

Ein blinder Nazi warf uns aus unserer Wohnung. Er lebte bei uns als Untermieter, gab einen Bericht ab, und binnen drei Monaten mussten wir weg. Mein Vater hatte einen Ausweis, dass er Kriegsteilnehmer [1. Weltkrieg 1914- 1918] war, und er besaß einen Brief von einem Offizier, dem er das Leben während eines Gasangriffs der Italiener gerettet hatte. Deshalb durften wir noch drei Monate in unserer Wohnung bleiben. Dann fanden wir eine Wohnung in der Peter Jordan Straße Nummer 19, eine ehemalige Schneiderei, die sich im Keller befand. In dieser Wohnung wohnten dann meine Eltern, meine Geschwister und ich, meine Großmutter mit ihrer Schwester und mein Onkel Robert Herlinger, der aber nicht durchgängig zu Hause war, weil er zum Arbeitsdienst eingezogen war.

In der Pogromnacht 7, am 10. November, 1938 holten die SS Leute meinen Vater und mich aus unserer Wohnung. Wir wurden in die Wachstube der Polizei gebracht. In der Wachstube waren schon viele Juden versammelt. Von dort wurden wir in die Bauernfeldgasse zum Tempel geführt und dort bekamen wir Hacken und Stangen aus Eisen, und dann mussten wir alles demolieren. Es waren alte Juden, die sehr fromm waren dabei, die sehr weinten.

Nach einigen Tagen ließ man meinen Vater und mich nach Hause gehen. Die Lebensmittel waren knapp, die Wohnsituation sehr beengt und so beschloss ich, wodurch ich davon erfahren habe weiß ich nicht mehr, mich auf die Ausreise nach Palästina vorzubereiten und auf Hachschara 8 zu gehen.

Anfang März 1939 ging ich auf Hachschara nach Fischamend, aber nach ungefähr drei Monaten wurde die Gruppe unter Aufsicht der SS nach Niedersdorf gebracht. Ein SS Mann tat sich besonders hervor und beschimpfte uns während der Fahrt als Saujuden. In Niedersdorf mussten wir Zwangsarbeit leisten. Ich arbeitete auf dem Feld, schleppte Säcke mit 60 Kilo Getreide zu einer Mühle, lud Zuckerrüben am Bahnhof aus, denn im Ort war eine Zuckerfabrik. Die Arbeit war sehr schwer. Man hatte uns alle Papiere und alles Geld weggenommen. Eines Tages erfuhren wir durch die jüdische Gemeinde über eine in Polen entstehende jüdische Kolonie. Ich setzte mich mit meinem Vater in Verbindung und bat ihn um seine Zustimmung, am Entstehen der Jüdischen Kolonie mitzuarbeiten und er willigte ein.

Ich durfte nach Wien fahren, konnte mich von meiner Familie verabschieden, musste mich aber sofort, ich glaube, auf der Polizei melden. Ich war sehr hoffnungsvoll und sagte zu meinen Eltern: 'Wenn es mir gut geht, schreibe ich euch, dass es mir sehr gut geht. Wenn ich schreibe, dass es mir gut geht, heißt das, es geht mir schlecht.' Mein Vater bekam durch meinen Onkel Emanuel, der ja Funktionär bei der israelitischen Kultusgemeinde war die Erlaubnis, mich in Wien zum Bahnhof zu begleiten. Auch die Vorsteher der israelitischen Kultusgemeinde waren am Bahnhof. Von welchem Bahnhof wir losfuhren, weiß ich nicht mehr. Wir verabschiedeten uns voneinander, und das erste Mal in meinem Leben sah ich meinen Vater gefühlvoll, ich sah eine Träne.

Der Zug wurde von SS Männern mit Gewehren bewacht. Wir fuhren mehr als einen Tag. Wir durften nie unseren Waggon verlassen. Es war schon kalt, es war im Oktober 1939. Deutschland hatte Polen schon überfallen und der 2. Weltkrieg hatte begonnen.

Auf dem Gebiet im eroberten Polen ließen die Deutschen ein Lager bauen. Als wir ankamen, wurden wir vom Lagerleiter, der auf einem Pferd saß, angeschrieen: 'Maurer, Schlosser, Tischler, Spengler auf die linke Seite, Juristen, Ärzte, Musiker, Journalisten auf die rechten Seite. Nachdem wir unsere Positionen eingenommen hatten, sagte er zu den Intellektuellen: 'Wer sich in fünf Minuten noch in Schussweite befindet, wird erschossen.' Er begann zu zählen. Die Menschen ließen ihr Gepäck stehen, viele hatten ihre wertvollsten Dinge eingepackt und begannen zu laufen. Sie liefen zu dem nahe gelegenen Wald.

Wir, die Arbeiter, wurden ins Lager geführt. Es war noch nicht fertig, aber überall war Stacheldraht. Das Lager befand sich östlich von Nisko, am Fluss San. Die Stadt Nisko konnten wir nicht sehen. Wir schliefen in einer Scheune mit Heu. Es war kalt, und wir gruben uns tief ins Heu. Ich traf sogar Bekannte aus Wien, es waren die Brüder Kurt und Erich Stein aus dem 2. Bezirk. Ich war früher auch bei ihnen zu Hause, das waren sehr arme Kerle. Der Vater war Jude, der gestorben war, und die Mutter war Katholikin. Sie hatten sich auch freiwillig gemeldet, um nach Nisko zu fahren.

Am Morgen gab es für uns nicht einmal die Möglichkeit, uns zu waschen. Sofort begann die Arbeit. Das Bauen von Baracken fand unter Aufsicht von SS Männer statt. Sie schrieen und behandelten uns sehr schlecht. In der Früh wurden wir geweckt, standen in einer Reihe und bekamen einen schwarzen Feigenkaffee und schwarzes Brot, das war alles. Mittags gab es Suppe mit Brot. Einmal gab es sogar etwas Fleischiges, das waren Gedärme, aber für uns war das ein Feiertag.

Ursprünglich gab es über den Fluss eine Brücke, aber die war zerstört. Unsere Aufgabe bestand auch darin, ein Floss mit Kriegsmaterial für den Angriff auf die Sowjetunion, zum Beispiel kleine Panzerautos, die unter Decken lagerten, von einem Ufer zum anderen zu ziehen. Auf jeder Seite zogen 15 Gefangene das Floss hinüber und herüber. Das war sehr schwer. Die Gegend dort war schrecklich. Es gab fast überhaupt keine Wege. Wenn es regnete, konnte man nicht nur nicht mehr fahren, sondern auch nicht gehen.

Im Lager hatte uns ein Pole gesagt, es seien 75 km bis zur russischen Grenze. Eines Tages hatten wir am äußersten Rand des Lagers zu tun. Wir mussten Baumstämme schleppen, und ich und ein deutscher Kommunist nutzten die Gelegenheit, in den Wald hinein zu laufen. Zuerst war er mir verdächtig, aber dann gewöhnte ich mich an ihn, er war ein ganz guter Kerl. Es gab im Lager zwei Hunde und vor denen hatte ich große Angst. Das waren wahrscheinlich die schrecklichsten Minuten in meinem Leben. Wir liefen und liefen, was sehr schwer war, weil soviel Kot auf den Wegen lag, aber andererseits beruhigte es mich, denn durch den Kot konnten die Hunde uns nicht so leicht finden.

Es ging schon auf den Abend zu, und es wurde dunkel, das hat uns geholfen. Wir liefen in Richtung Sowjetunion, in den Teil, der vor 1918 Galizien war. Wir liefen und liefen und es wurde Nacht, und wir kamen in eine kleine finstere Stadt. Wir wussten nicht, wohin wir gehen sollten, da sahen wir einen Tempel. Ich dachte, wenn hier ein Tempel steht, wohnen daneben bestimmt Juden, die müsste man fragen. Wir klopften ganz leise. Und dann sahen wir durchs Fenster ein Petroleumlicht. Plötzlich hörten wir eine ängstliche Stimme, die fragte: Kto tam [Wer ist dort]? 'Machen Sie bitte auf, lassen Sie uns bitte herein.' Er sagte auf Jiddisch:

'Nein, nein, wer seint ihr?' Ich antwortete: 'Wir sind Juden aus dem Lager.' Er hatte Angst, er glaubte mir nicht, weil ich nicht jiddisch sprechen konnte, aber nach einiger Zeit öffnete er die Tür. Er war ein orthodoxer Jude mit einem Bart, und er stand zitternd mit der Petroleumlampe vor uns. Ich sagte zu ihm: 'Haben Sie keine Angst, wir sind Juden! Wir sind aus dem Lager geflohen.' Da es keine Lagerkleidung gegeben hatte, trugen wir unsere Zivilbekleidung. Er ließ uns herein, und ich erzählte ihm alles. Er hörte mir genau zu und verstand. Dann brachte er ein sehr großes Stück Brot und etwas Honig. Wir aßen mit großem Appetit. Er wollte wissen, was wir vorhätten, und ich sagte, wir wollten nach Russland. 'Hier ist Russland', sagte er. Es war das Gebiet Polens, das die Sowjetunion durch den Hitler-Stalin-Pakt 9 im Sommer 1939 erobert hatte.

In derselben Nacht brachte er uns zu einem Polen, der in der nächsten Nacht einen Juden mit seiner Mutter zur Grenze führen sollte. Die Mutter war schwerkrank, sie lag auf dem Pferdewagen, und er war ein großer Jude mit einer Kippa auf dem Kopf. Wir sprachen miteinander und er erzählte, dass ein ganzer Zug mit Deutschen in die Luft geflogen sei. Er sagte: 'Das ist Emes.' Ich verstand ihn nicht. Jetzt verstehe ich jiddisch und etwas hebräisch. Emes heißt: Es ist wahr, es ist wirklich wahr!

Am nächsten Tag, in der Früh, sagte der Pole, der Jude übersetzte für uns, dass nicht weit entfernt ein kleiner Bach sei und auf der anderen Seite des Baches schon das Territorium der Sowjetunion. Es war ein Wald, ein sehr dichter Wald mit Gebüsch. Wir gingen neben dem Pferdewagen. Der Pole bekam von dem Juden Geld, aber wir hatten kein Geld. Der Jude schleppte seine kranke Mutter, und wir verabschiedeten und trennten uns. Wir gingen und wollten einen Bach überqueren, auf einmal sahen wir auf einer Erhöhung russische Soldaten. Sie saßen auf Pferden, und einer hielt das Gewehr auf uns und sagte: 'Dawai iditje nasad!' Das waren die ersten russischen Wörter, die ich hörte. Das heißt: Schnell geht zurück! Wir verstanden: wenn wir weiter gehen, werden wir erschossen. Wir gingen zurück, was sollten wir machen? Als es dunkel wurde, wir hatten nichts zu essen und waren sehr hungrig, gingen wir wieder los. Schön langsam, schön langsam!

Wir trafen einen alten und einen jungen Mann, die trugen eine Hacke und eine Säge und wollten von uns Geld, damit sie uns über den Bach bringen. Wir hatten kein Geld, und sie ließen uns stehen. Nach ungefähr 20 Minuten begegneten wir zwei deutschen Soldaten. Die schrieen: 'Halt, wer da?' Wir blieben stehen. 'Wer seid ihr?' Ich sagte: 'Juden!' 'Woher kommt ihr?' Ich sagte nicht, dass wir aus dem Lager geflohen waren, sondern: 'Aus Wien!' Einer war Österreicher und fragte: 'Sag mal, ist Wien noch ganz?' 'Ja, Wien ist noch ganz' sagte ich, aber ich wusste ja gar nichts über Wien seit ich nicht mehr dort war. 'Meine Mutter wohnt nämlich in Wien. Wohin geht ihr?' 'Zum Nachbarn' antwortete ich. 'Also geht,' sagte er 'aber wenn ihr zurück kommt, werden wir auf euch schießen.' Wir gingen durch den Bach. Am Rand war hohes Schilf. Wir krochen durch das Schilf, kamen hinaus, kletterten die Böschung hinauf. Auf einmal sahen wir sechs Rotarmisten, die Patrouille mit dem Bajonett liefen. Wir warfen uns hin und warteten eine halbe Stunde. Wir waren ganz nass, und wir froren furchtbar. Als sie weg waren, liefen wir in den Wald.

Der Deutsche war mir sehr dankbar, gab mir die Hand und sagte: 'Ich gratuliere dir! Wir sind in Russland!' Wir kamen zu einem kleinen Dorf mit drei, vier Holzhütten. In den Hütten wohnten Menschen, die waren so furchtbar arm, so etwas hatte ich noch nie gesehen. Ich sagte nur: 'Schlafen!' Einer brachte uns in eine Scheune mit Stroh und Heu. Unsere Sachen wurden nicht trocken, und wir zitterten die ganze Nacht. Am nächsten Tag bekamen wir Brot und Molke. Uns schmeckte das sehr gut, so hungrig waren wir. Dann gingen wir weiter. Die Sonne schien und wärmte uns ein bisschen.

Wir waren frei! Da kamen zwei Juden mit Gewehren. Sie trugen Hüte mit roten Bändern. Einer sagte uns in gebrochenem Deutsch: 'Seid herzlich Willkommen! Ihr seid in Sowjetrussland!' Aber er warnte uns auch vor den russischen Soldaten, weil wir illegal die Grenze passiert hatten. Wir kamen zu einem Markt, dort waren Ukrainer, Polen und Juden. Man kaufte und verkaufte. Wir halfen einer alten Jüdin Kartoffeln nach Hause bringen, die sie gekauft hatte, und sie lud uns zu Tee und Gebäck ein. Wir durften bei ihr übernachten. Sie hatte keine Angst vor uns, und wir waren ihr sehr dankbar. Am nächsten Tag gab sie uns Brot auf den Weg, und wir gingen mit anderen Leuten zusammen in eine Stadt, und fuhren mit dem völlig überfüllten Zug nach Lemberg.

Lemberg war die Zentralstelle für alle Flüchtlinge. Lemberg hatte ursprünglich 360 000 Einwohner, und als ich dort lebte, waren es 1 ½ Millionen. Wir kamen am Abend des 11. November 1939 in Lemberg an und setzten uns auf eine Bank. Leise und bedächtig fiel Schnee, es war sehr schön. Ein Milizionär führte uns in eine Schule, Menschen lagen auf der Erde und schliefen. Wir übernachteten dort und bekamen Läuse. Ungefähr zwei Monate schlief ich dort. Jede Woche wurden wir zur Entlausung geführt, aber das war sinnlos, solange wir dort schliefen. Außerdem zogen wir nach der Entlausung wieder unsere schmutzigen Sachen an.

Mein Onkel Friedrich Augusta, der Bruder meiner Mutter, wurde nach dem Einmarsch der Deutschen in Wien zum Arbeitsdienst eingezogen. Am 20. Oktober 1939, also noch vor mir, fuhr er nach Nisko, wovon ich aber nichts wusste. Er gehörte zu den Intellektuellen, die in den Wald getrieben wurden. Nachdem er sich nach Lemberg durchgeschlagen hatte, lebte er in einem Keller mit einem jüdischen Zahnarzt aus Wien, einem jüdischen Ingenieur aus Wien und einem jüdischen Jugendlichen aus dem Burgenland. Sie schliefen auf Strohsäcken. Es war ein sehr großer Zufall, dass wir uns in Lemberg begegneten.

Mein Onkel verkaufte chirurgische Geräte an Ärzte. Ich weiß nicht, wo er die her hatte, ich weiß auch nicht, ob er wusste, dass er das nicht durfte, denn die Sowjetregierung behauptete, für jeden Arbeit zu haben, und wer keine Arbeit hatte, bekam Schwierigkeiten. Aber eigenständiges Kaufen und Verkaufen war verboten. Als ich meinem Onkel begegnete, nahm er mich sofort mit zu sich in den Keller, und so war ich der Fünfte der dort Schlafenden. Er sagte mir, dass, falls ihm einmal etwas passieren würde, er ein klein wenig Geld gespart hätte, das liege in einem Etui zusammen mit seinem Stammbaum, der ihm nichts genutzt hatte. Nach einigen Monaten, die wir zusammen verbrachten, wurde er von der russischen Polizei verhaftet und mit ihm alle, die in dem Keller wohnten. Ich war nicht da, als mein Onkel und die anderen Bewohner des Kellers verhaftet wurden. Ich konnte noch das Etui mit dem Geld und dem Stammbaum retten, aber meinen Onkel sah ich nie wieder und niemand weiß, wie und wo sein Leben endete.

Ich hatte unbedingt arbeiten wollen und intensiv gesucht, aber eine Frau, die deutsch konnte, sagte zu mir, dass sie mir keine Arbeit geben dürfe, weil ich kein Sowjetbürger sei. Aber dann wollte sie wissen, was ich kann. Ich sagte, ich sei Schlosser. Sie hätten mich brauchen können, aber sie durften mich nicht nehmen. Ein Pole, ein Herr Finster, Pani Finster, wie er genannt wurde, nahm mich trotzdem. Er fuhr mit mir zu einem Pferdestall, in dem 24 Pferde standen. Auf Hachschara hatte ich mit Pferden gearbeitet, und nun war es meine Arbeit, die Pferde zu betreuen. Ich putzte jeden Tag 24 Pferde. Die Fuhrmänner waren sehr dankbar, sie konnten eine Stunde länger schlafen, und jeder brachte mir Essen, Kleidung oder Zigaretten. Sie waren mit mir zufrieden, ich putzte die Pferde und schmierte ihre Hufe. Nach der Verhaftung meines Onkels und der anderen Bewohner des Kellers, blieb ich im Stall und schlief im Futtertrog. Mit einem Pferd befreundete ich mich. Es war ein Wallach, der Nuri hieß und sehr zärtlich war. Ich sprach mit ihm deutsch, kratzte ihn, und er küsste mich auf die Ohren.

Natürlich musste ich mich vor der Geheimen Staatspolizei, dem NKWD, verstecken. Es gab Razzien auf den Strassen, sie fingen die Leute, und wer illegal in Lemberg lebte, kam ins Lager, und in den Lagern war es furchtbar. Die Menschen, die zum Beispiel aus Nisko verjagt wurden, wurden zum Teil von Räubern beraubt, die bereits im Wald auf sie warteten, und dann wurden sie in Lemberg von der russischen Polizei gefangen. Ich hatte gesehen, wie man die Juden fing, wie sie flohen in die Häuser, um sich zu verstecken und wie die Polizei die Häuser untersuchte und sie herausholte. Bei den Russen ging das schnell, die hatten auch keine Gefühle, so wie die Gestapo. Auf dem Bahnhof in Lemberg standen schon die Viehwaggons bereit, und so wie die Deutschen die Juden in die Vernichtungslager transportierten, transportierten die Russen die Juden in die Arbeitslager, in die Gulags 10. Überall litten die Juden!

Ich arbeitete drei Monate und schlief mit den Pferden im Stall, aber dann wurde ich Schmiedgehilfe. Der Schmied war ein Ukrainer. Er sprach perfekt jiddisch, weil seine Frau Jüdin war. Ich sprach mit ihm deutsch, er mit mir jiddisch. Er war mit meiner Arbeit sehr zufrieden. Ich bekam vom Schmied sogar ein kleines Gehalt, und ich war glücklich. Aber nach wie vor schlief ich im Pferdestall, weil auch in der Schmiede die Polizei auftauchte, um illegale Ausländer zu verhaften. Und dann kam ein Kunde, der sehr einflussreich war. Er war der Chef einer großen Firma, und damals bereits Besitzer einiger Autos. Er besaß auch Pferde, die er bei dem Schmied beschlagen ließ. Er sah mir beim arbeiten zu, sprach mit dem Schmied auf Russisch, und der Schmied forderte mich auf, mit dem Kunden zu fahren. Die Kutsche hielt vor dem Gebäude der Geheimen Staatspolizei. Der Chef der Firma hatte sehr gute Beziehungen zum höchsten Leiter des ganzen Gebietes, und ich bekam einen Zettel, der an Stelle eines Passes für mich ausgestellt wurde. Ich war frei und brauchte keine Angst mehr zu haben.

Ich blieb in Lemberg und bekam bald einen Pass mit meiner Fotografie. In dem Pass stand, dass ich in Wien geboren wurde und der Pass in Lemberg ausgestellt worden war. Nachdem ich das Papier hatte, bot ein Arbeiter mir einen Schlafplatz an. Der war ein Nachtwächter. Ich wohnte bei ihm und seiner Frau, gab ihnen Geld und wurde bekocht. Alles war wunderbar. Ich bekam ein besseres Gehalt, und ich konnte mir sogar einen Anzug und einen Hut kaufen. Ein normales Leben begann für mich, ich hatte eine Freundin und ging tanzen. Meine Freundin war ein polnisches Mädchen, die Fridja hieß. Sie war keine Jüdin. Ich fand das Leben dort sehr interessant, es war international und mir fehlte die jüdische Tradition nicht, weil ich nicht mit ihr aufgewachsen war, obwohl ich immer sagte, dass ich Jude bin, immer im Vorhinein. Damals sah ich gar nicht jüdisch aus, erst als ich schon über fünfzig Jahre alt war, veränderte sich mein Gesicht, und ich sah plötzlich sehr jüdisch aus. Insgesamt lebte ich 1 ½ Jahre in Lemberg.

An einem Sonntag hörten wir in der Nacht Panzer rollen. Die ganze Straße bebte. Ich hatte Samstagnacht das Mädchen nach Hause geführt und stand bis um zwei Uhr mit ihr am Tor. Dann ging ich nach Hause. Um vier Uhr weckte mich die Hausfrau und sagte: 'Entweder es ist ein Manöver oder es ist Krieg!'

Ich sah die Panzer und die Soldaten, ging aber trotzdem zur Arbeit. Der Schmied forderte mich auf, auf einem Lastwagen in die Stadtmitte zu fahren um zu erfahren, was los sei. Während der Fahrt sah ich auf einmal, wie der Himmel vor Flugzeugen dunkel wurde. Dann fielen die Bomben. Ich befand mich genau unter den Flugzeugen. Ich sah eine zerbombte Kirche und ein zerbombtes Postamt, nur noch die Hälften standen da. Plötzlich zitterte der Boden, und einige hundert Meter von mir entfernt war ein großes Loch. Ich hielt mir die Ohren zu bis ein Mann mir auf die Schulter klopfte und sagte, dass alles vorbei sei. Was ich sah, war furchtbar! Die Drahtseile der Straßenbahn hingen herunter, sehr viel war zerstört. Tote sah ich nicht. Als ich zurück auf meine Arbeitsstelle kam, wussten alle schon: Es ist Krieg! Diese Nacht ging ich nicht in mein Quartier. In der Früh hörte ich, dass die Deutschen schon in Lemberg sind.

Ein Ukrainer bot mir an, mit ihm und seiner Tochter zu fliehen. Ich hatte keine Zeit, irgendetwas mitzunehmen, ich floh so, wie ich war. Wir flohen mit einem Pferdefuhrwerk, auf einmal pfiffen Kugeln an uns vorbei. Ein Westukrainer, das waren furchtbare Leute, sie trugen Hüte mit Federn, schoss auf uns. Als unser Wagen kaputt ging, spannten wir die Pferde aus und spannten sie vor einen Wagen, der neben einem Haus stand.

Wir kamen zur früheren Grenze des ehemaligen Galizien nach Russland. Eine Wache sah in meinem Pass, dass ich Österreicher bin. Somit war ich ein feindlicher Ausländer, und sie ließen mich nicht durch die Grenze. Der Ukrainer und seine Tochter durften weiter fahren, ich blieb allein.

Zwei Nächte schlief ich bei einem Chassiden 11. Der hatte aber Angst mich wegen der russischen Behörden zu sich nach Hause zu nehmen, weil ich ein Flüchtling war. Ich schlief im Heustall, es war warm, denn es war Sommer. Als ich mich am nächsten Tag nach Brot anstellte, standen ungefähr hundert Leute vor mir. Drei russische Flugzeuge kamen geflogen, und ich sah deutlich das SSSR auf ihrem Rumpf geschrieben. Plötzlich begannen sie, das kleine Städtchen zu bombardieren. Das waren Deutsche, die die Flugzeuge erobert hatten. Als die erste Bombe herunter fiel, gab es einen Krach, und mehr als die Hälfte der Leute lief weg. Als die zweite Bombe fiel, liefen fast alle weg, aber ich ging ins Geschäft. Die Verkäufer waren auch weg, und ich nahm mir Brot. Als ich hinaus lief, fiel die dritte Bombe. Ich setzte mich auf eine Wiese und begann das Brot zu essen. Diese Nacht schlief ich in einem Tempel. Der Rabbiner sperrte mich und andere Flüchtlinge im Tempel ein, wir waren ungefähr zehn Leute. Ich verteilte mein Brot und aß selbst auch noch einmal.

Am nächsten Tag hörte ich, dass die Deutschen Lemberg eingenommen hatten und näher kamen. Natürlich hatte ich große Angst, was wird sein? Plötzlich öffneten die Russen die Grenze für alle Flüchtenden. An der Grenze verlor ich den Stammbaum von Onkel Fritz. Ich muss ihn aus Versehen heraus gezogen haben, und er fiel zu Boden. Als ich die Grenze bereits überquert hatte, kam plötzlich ein russischer Soldat auf einem Motorrad gefahren. Er zeigte mir den Stammbaum und fragte, ob ich ihn verloren hätte, aber auf dem Stammbaum waren Stempel mit Hakenkreuz und ich verneinte. Also war der Stammbaum für immer verloren.

Ich schloss mich einer Gruppe von flüchtenden Polen und Juden an. Auf jedem Bahnhof gab es kostenloses Essen. Das hatten die Russen sehr gut organisiert. Mit Emaillekübeln trug man gute russische Suppen und Brot zu den Zügen, und jeder durfte essen, soviel er wollte. Ich wusste nicht, wohin der Zug fuhr, aber es war egal, ich wollte weg, nur weg, weit weg von den Deutschen. Dann hieß es, es wäre gut nach Kuibyschew [heute Samara: Russland] an der Wolga zu fahren, dort gäbe es Arbeit. Einer sagte, man solle nicht nach Kuibyschew fahren, dort wäre es sehr kalt. Wir fuhren in Viehwagen, auf Plattformen der Züge, und mit Zügen, auf denen ganze Betriebe aus den Grenzgebieten vor den Deutschen gerettet wurden, zum Beispiel Stahlgießereien. Bevor die Deutschen das Land eroberten, wurden auch die Felder angezündet. Das Korn war schon reif, es wäre eine gute Ernte geworden. Die Deutschen wollten bis zum Ural. Darum mussten die wichtigen Werke evakuiert werden. Hinter dem Ural wurden die Werke wieder aufgebaut. Ich schlief zum Beispiel auf einer Drehbank oder in einer Kiste. Es war auch sehr kalt in den Nächten, ich besaß nur meine Sommerkleidung, die ich am Körper trug. Als wir in Kiew ankamen, es war noch warm, schlief ich im Park. Kiew wurde bombardiert und im Park fühlte ich mich am sichersten. Man sagte, im Park ist es sicherer, weil die Bombe in der Erde verschwindet. Die Bomber in der Luft zu sehen, war unheimlich.

Am nächsten Tag fuhren wir nach Donbass [Ukraine]. Ein deutscher Flieger beschoss den Zug mit einem Maschinengewehr. Der Zug blieb stecken und es gab Verwundete und Tote, darunter auch Kinder. Wir beerdigten die Toten und die Verwundeten verließen den Zug an der nächsten Station. Nach einigen Stationen hielten wir an einem Bahnhof und ich ging auf Wassersuche. Plötzlich gab es eine solche Explosion, dass mittags um 12 Uhr das Licht verschwand; man sah die Sonne nicht mehr. Von meinem Zug blieben nur Skelette übrig.

Zwei Kilometer weiter stand ein anderer Zug, und mit dem fuhren wir nach Astrachan [heute: Russland] an der Wolga. In Astrachan an der Wolga fand ich Arbeit als Gehilfe eines Schmiedes. Er war Georgier, ich war Österreicher. Wir arbeiteten gut zusammen. Das Schmieden ist eine internationale Sprache mit dem Hammer. Ich arbeitete dort knapp zwei Monate, dann kam ein Polizist, verhaftete mich und setzte mich in ein kleines Motorboot, in dem schon ein Wolgadeutscher 12 saß. Er hieß Friedrich, war aus Leningrad und sprach deutsch, richtiges Deutsch. Aber wir durften nicht deutsch miteinander reden. Das Motorboot brachte uns zu einem Hafen am Kaspischen Meer. Ich erfuhr, dass alle Deutschen aufgefordert worden waren, innerhalb weniger Tage die Wolgadeutsche Republik zu verlassen, die auch sofort aufgelöst wurde. Die Wolgadeutschen wurden nach Kasachstan und Sibirien deportiert. Sie galten als nicht vertrauenswürdig.

Wir fuhren bis Kasachstan. Kasachen erwarteten uns mit Pferdewagen. Dann fuhren wir einige Tage, ich weiß nicht mehr wie viele, durch die Wüste. Ohne Ende ist das Russland! Irgendwann tauchten Jurten [zeltartige Behausung] auf. Wir wollten mit den Kasachen sprechen, aber die sprachen weder deutsch noch russisch. Dann fuhren wir in ein Hochland. Kasachstan war in etliche große Gebiete eingeteilt, und die großen Gebiete sind in kleine Gebiete eingeteilt, die sich autonom verwalteten. Die Leute dort waren fast alle Kasachen. Es gab nur einige Russen, aber viele Wolgadeutsche. Der Sekretär der Kommunistischen Partei war natürlich ein Russe. Der Chef der Polizei war ein Kasache, ein hoher, großer Kasache. Der lud mich gleich ein und wollte wissen, woher ich käme. Dann nahm er mir meinen Pass weg.

Es war Winter, und es war kalt. Ich war umgeben von ärmlichen Hütten, ich war sehr mager, hatte nicht genug zu essen und habe gefroren. Im Winter fiel das Thermometer dort auf Minus 50 Grad, ich befand mich neben der chinesischen Grenze. Ich bekam gleich Arbeit als Schlosser und wohnte bei einer Frau mit ihrem Sohn in einem Holzhaus. Der Mann der Frau war zur Armee eingezogen. Im Vorzimmer schliefen ein Ungar, ein deutsches Mädchen, die nur ein Auge hatte und ich, jeder in einer Ecke auf einem Strohsack. Vom Brunnen holte man das Wasser, es war gutes Wasser.

Dann zog ich zu einem Wolgadeutschen und seiner Familie. Essen gab es nicht, das musste ich mir selbst besorgen. Ich bekam jeden Tag ein halbes Kilo Brot, mehr nicht. Für die Arbeit bekamen wir ein wenig Geld, aber es gab kein Geschäft, wo man hätte etwas kaufen können. Vielleicht gab es doch ein Geschäft, aber ich konnte mir sowieso nichts leisten. Ich besaß nur zerfetzte Schuhe, aber man hatte mir Filzstiefel geschenkt. Alles was ich am Körper trug, war mir geschenkt worden.

Noch während des Winters rief man mich in die Armee. Da ich keine Papiere hatte, bekam ich Militärpapiere. Dort waren Russen und Koreaner, warum die dort waren, weiß ich nicht. Es wurde geschrieen: 'Stillgestanden!' Alle standen und ich hatte die Hände in den Taschen, es war kalt und ich besaß keine Handschuhe. Der Offizier schrie mich an: 'Kannst du nicht russisch?' Sagte ich: 'Nein!' Er schickte mich weg. Darüber war ich sehr glücklich. Zweimal insgesamt wurde ich einberufen und jedes Mal wieder weggeschickt. Acht Monate war ich in diesem Nest.

Es kam der lang ersehnte Frühling. Mir wurde warm, sogar ums Herz. Ich hatte mich mit einem Mädchen bekannt gemacht, einer Russin, und sie brachte mir manchmal etwas Hirse und manchmal etwas Fleisch. Im Sommer wurde ich das dritte Mal, zusammen mit etlichen Russen und vielen Deutsche einberufen. Sogar von der Arbeit wurden sie beurlaubt, um an die Front zu gehen. Und man wusste wieder nicht, was man mit mir machen sollte. Ich war kein Deutscher, also hätte ich mit den Russen an die Front gehen müssen. Aber ich war ein Ausländer. Man schickte mich hin und her, weil die Russen zu mir Ausländer kein Vertrauen hatten. Endlich blieb ich bei den Deutschen. Die Russen wurden mit Lastwagen zu dem Fluss Irtysch gefahren und wir 'Deutschen' gingen 30 Kilometer zu Fuß.

Spät abends kamen wir in Krasnojarsk [heute: Russland] an, wo wir etwas zu essen bekamen; Brot und Rübenmarmelade. Ich aß soviel ich konnte und trank heißes Wasser dazu. Danach mussten wir ein Schiff mit Hirse und Maissäcken beladen. Bekommen haben wir dafür nichts, obwohl man es uns versprochen hatte. Dann fuhren wir auf einem Schiff in eine Stadt, die Ust-Kamenogorsk [heute: Kasachstan] heißt. Wir mussten einen ganzen Monat Steine hacken und Steine tragen. Es wurde das Fundament einer Glasfabrik gebaut. Wir bekamen gutes Essen, sogar Fleisch, und wenn man etwas schwindelte, konnte man zweimal essen. Meine letzten, schon zerrissenen Schuhe gingen vollständig im Steinbruch kaputt. Wir verdienten ein bisschen Geld. Da ich vorher, in dem kasachischen Dorf, viele Zündholzschachteln gekauft hatte und Zündhölzer sehr begehrt waren, tauschte ich dort Zündhölzer gegen Wurst. Die Wurst bestand aus verschiedenen Innereien, aber das war völlig egal. Für eine Schachtel Zündhölzer bekam ich ein großes Stück Wurst. Das war sehr wichtig und half mir sehr.

Dann ging es mit dem Schiff weiter und wir kamen in die Stadt Semipalatinsk [Kaschstan]. Dort waren wir etliche Tage. Und dann kamen wir in die Hauptstadt vom Altai, und man sagte: Liebe Genossen! Einerseits braucht die Armee Soldaten, andererseits brauchen wir Kohlen, um Stahl für Kanonen zu gießen. Ihr werdet alle nach Karaganda gebracht. Da sind Kohlenbergwerke, und dort werdet ihr in den Kohlenbergwerken arbeiten. Es war eine Zwangsarbeit, wir sind nicht gefragt worden.

Es waren noch zwei Juden mit mir zusammen. Einer war aus Litauen, und woher der andere kam, weiß ich nicht. So kam ich in die Stadt Karaganda. Die ganze Stadt bestand aus Baracken und Hütten. Man schlug vier Pfosten ein, vernagelte sie mit dünnem Holz und verschmierte alles mit Lehm. Die erste Nacht schlief ich in einer Baracke, die ein Büro war, auf dem Bretterboden.

Den nächsten Tag führte man mich mit der Eisenbahn eine Station, und dort wurden wir bei Leuten zum Schlafen eingeteilt, was denen nicht sehr gefiel. Aber sie konnten nichts gegen die Macht der Partei machen. Aber dort blieb ich nur eine Nacht, weil mich die Wanzen zerbissen haben. Am nächsten Tag bin ich zur Kohlengrube gegangen, ich war froh darüber, weil ich endlich eine Arbeitsstelle haben wollte. Es gefiel mir in der Kohlengrube, ich war mager, aber stark.

Mein Problem war, dass ich keine Schlafstelle hatte. Nach der Arbeit bin ich in den Raum geklettert, in dem sich die Arbeiter in der Früh versammelten haben, um den Tag zu besprechen. Dort habe ich geschlafen. Ich nahm meine Brotration für den Tag und für den nächsten Tag mit, und am Morgen war mein Brot weg. Zwei Tage hatte ich nichts zu essen. Die russische Sprache konnte ich nicht, aber etwas kasachisch hatte ich bereits gelernt. Einen Monat quälte ich mich, schlief irgendwo. Dann bekam ich ein Bett in einer Baracke, wo bereits zehn Leute schliefen. Ich habe jeden Tag etwas von meiner Ration Brot verkauft, und das Geld für Schuhe gespart, denn mein eines Paar war zerfetzt. Pantoffeln mit Holzsohlen bekamen wir umsonst. Aber man konnte ja nicht gehen mit diesen Pantoffeln, das war furchtbar. In einem Monat hatte ich das Geld für die Schuhe zusammen.

Eines Tages kam ich in der Nacht nach Hause, ich hatte die zweite Schicht. Wir bekamen zweimal am Tag im Speiseraum das Essen, eine Suppe, manchmal auch Lebertran. Danach bin ich schlafen gegangen, und als ich aufgewacht bin, waren meine Schuhe weg. Ich wollte aber keinen Fehler machen, denn wenn ich nicht zur Arbeit gegangen wäre oder mich verspätet hätte, hätte ich 200 Gramm Brot weniger bekommen. So bin ich barfuss in zur Kohlengrube gegangen. Unser Leiter hat gesehen, dass ich barfuss war und hat mich mit einem Zettel zu seiner Frau geschickt, die mir ein paar Schuhe gab. Er war ein großartiger Mensch und ich hatte ihn sehr gern. Er war Russe, seine Frau war Jüdin. So arbeitete ich täglich im Bergbau, und dann kam das Ende des Krieges.

Ich lernte meine Frau Bella Tischler kennen. Sie war ein jüdisches Mädchen aus der Ukraine, aus dem Ort Kamenez Podolski. 1924 war sie in der Ukraine geboren. Ihre Familie war sehr arm und sie war nur fünf Jahr in eine jüdische Schule gegangen.

Ihre Mutter hieß Hannah, ihr Vater hieß Chaim Tischler. Der Vater besaß einen kleinen Laden. Dann aber wurde er krank und verlor den Laden. Die Mutter war hilflos, denn meine Frau hatte sechs Geschwister, drei Schwestern und vier Brüder. Die Schwestern meiner Frau hießen Sarah und Genia und die Brüder hießen Grischa, Josef, Menasche, und wie der vierte Bruder hieß, habe ich vergessen, der war der Jüngste. Ein kleines Stückchen Brot haben sie teilen müssen. Der Vater hat leere Flaschen gesammelt, damit er Brot kaufen konnte. Als während des Krieges die jungen Leute aufgerufen wurden Schützengräben zu graben und die Deutschen den Ort angegriffen hatten, lief sie davon. Sie kam bis nach Taschkent. Ihre Eltern und ihre Geschwister wurden von den Deutschen erschossen - neben der Stadt gibt es ein Massengrab. Die älteste Schwester Genia, verheiratete Pawlotskaja, überlebte den Krieg. Sie hatte vier Kinder, aber ihr jüngstes Kind starb vor Hunger in ihren Armen. Drei Kinder konnte sie retten: Nina, verheiratete Biermann, Dora, verheiratete Luzenko und Shenja, verheiratete Hopka leben in Israel. Genia starb in der Ukraine. 1959 war ich in der Ukraine, aber da, wo sich das Massengrab befindet, war ein Militärlager, und ich durfte nicht dorthin.

Nach dem Krieg

Als ich Anfang März 1946 in der Kohlengrube meinen Fuß verlor, kam Bella nach der Operation ins Krankenhaus, auch sie hat im Kohlenbergbau gearbeitet, denn auch Frauen mussten im Kohlenbergbau arbeiten. Sie sagte zu mir: 'Du brauchst dich nicht fürchten, wenn du aus dem Krankenhaus entlassen wirst, kommst du gleich zu mir.' Bella schlief in einem Durchgangszimmer, hatte dort ihr eigenes Bett, der Besitzer der Hütte war nett zu mir.

Meinen Pass, der mir in Lemberg ausgestellt worden war, hatte mir der Kasache, der Polizeikommissar in dem ersten Ort in Kasachstan, wo ich als Schlosser gearbeitet hatte, abgenommen. Als ich in der Kohlengrube arbeitete, las ich auf einmal einen Befehl: Wer keinen Pass hat, bringt zwei Fotos und drei Rubel und bekommt einen Pass. Da bin ich hingegangen, bezahlte drei Rubel, gab zwei Fotos und dann sagte man - das war dort so eine Ordnung - solange man arbeitet, bekomme man den Pass nicht in die Hand. Als ich den Fuß verlor, bekam ich meine Dokumente, auch den Pass. Aber der Pass war befristet, jedes halbe Jahr musste er verlängert werden. Solange ich gearbeitet hatte, hatte ich damit nichts zu tun. Aber nun musste ich mich selber darum kümmern, die Frist war schon abgelaufen. Ich bekam einen anderen Pass. Meine Freundin war schwanger, und ich wollte sie heiraten, aber ohne Pass ging das nicht. Am 18. September 1946 habe ich einen sowjetischen Pass bekommen, und sofort meine Freundin geheiratet.

An einen Rabbiner und eine jüdische Hochzeit war gar nicht zu denken. Ich hatte als Ausländer sowieso keine Rechte. Niemand gratulierte uns, nicht einmal die Frau, die uns traute, also uns als Ehepaar registrierte, denn mehr war das nicht. Das war eine Zeit, in der es viele Tränen in der Sowjetunion gab. 27 Millionen Sowjetbürger waren im 2. Weltkrieg ums Leben gekommen. Das ist so furchtbar, und es geht weit über unsere Vorstellungskraft hinaus. Wir hatten kein Geld, aber auch wenn wir Geld gehabt hätten, man hat kaum etwas kaufen können, weil es nichts gab. Wir bauten uns eine Hütte aus Lehm. Balken wurden in die Erde geschlagen, und die Balken wurden miteinander durch dünnes Holz verbunden. Sogar Nägel waren zu teuer. Dann wurde das alles mit Lehm verschmiert. In ein Loch, das wir in die Erde gegraben hatten, mussten wir mit den Füssen so lange trampeln, bis der Lehmboden weich wurde und man ihn verschmieren konnte. Wenn der Lehm dann getrocknet war, wurde die Hütte mit Kalk geweißt. Innen war ein Zimmer, das durch eine kleine Mauer abgeteilt wurde, damit wir auch eine Küche hatten.

Fenster und Türen bestellten wir bei einem Tischler. In der Küche wurde ein Kohleherd geheizt und so wurde die Hütte warm. Die Kohlen haben wir uns einfach genommen. Wir waren sehr arm, das Leben war sehr schwer. Alle hatten so wenig zu essen und ich glaube, die deutschen Kriegsgefangenen waren besser ernährt als wir.

Unsere Tochter Nina wurde 1947 geboren und unsere Tochter Rita wurde 1952 geboren. Nach der Geburt unserer zweiten Tochter schrieb ich nach Österreich: Ich bin österreichischer Staatsbürger, ich möchte nach Österreich zurückkehren! Bitte schicken Sie mir einen österreichischen Reisepass. Es dauerte nicht lange, und ich bekam aus Österreich meinen Pass. Mit meinem Pass ging ich zu den Behörden und sagte: 'Ich will nach Haus fahren!' 'Wohin?' 'Nach Österreich!' 'Du willst aber viel! Du hast doch einen Sowjetpass, also bist du ein sowjetischer Staatsbürger!' Sag ich: 'Nein, ich hab die sowjetische Staatsbürgerschaft nicht angenommen!' 'Aber du hast doch den Pass bekommen!' Ich bejahte. Daraufhin nahmen sie mir meinen russischen Pass weg, nach Österreich ließen sie mich nicht fahren, und ich war wieder Ausländer. Jetzt musste ich jeden Monat stempeln gehen und durfte die Stadt nicht verlassen.

Nach Karaganda sind nur Leute auf Befehl Stalins gekommen: Deutsche, Tschetschenen, Inguschen, die fast so wie die Tschetschenen sind, viele Tscherkessen usw. Stalin hatte Angst vor denen, sie waren Feinde der Russen und wollten Souveränität, eigene Republiken. Hitler ließ Flugblätter abwerfen, darauf wurde ihnen ihre Souveränität versprochen. Die meisten dieser Leute kamen durch Stalin in die Lager, in die Gulags, wo sehr viele umgekommen sind. Aber auch Verbrecher, die gesessen hatten, kamen nach Karaganda in die Verbannung. Mein Nachbar konnte ohne weiteres ein Ukrainer sein, der während des Krieges Juden erschlagen hatte. Aber auch viele Intellektuelle, Professoren und Wissenschaftler, die Stalin als Gegner seiner Macht verurteilt hatte, lebten dort; auch sie waren in die Verbannung nach Karaganda geschickt worden.

1952 kam es zum Ärzteprozess in Russland. Es wurden elf Ärzte verhaftet, alles Juden, denen vorgeworfen wurde, sie hätten Stalin ermorden wollen. Das war schlecht für die Juden. Man schrieb überall: 'Schlagt die Juden, rettet Russland!' Jidow, das ist auf ukrainisch Jude. Aber der Russe, wenn er 'Jid' sagt, ist das eine Kränkung, ein sehr ordinärer Ausdruck für den Juden. Meine Frau ging in ein Geschäft hinein und die Verkäuferin sagte: 'Was machst du denn hier, du willst Lebensmittel kaufen? Für dich Jüdin gibt es nichts.' Das passierte ihr mehrere Male. Die Juden erlebten viel Schlimmes in dieser Zeit. Aber der Sekretär der Partei trat auf und sagte: 'Wenn man ein Brot mit Schimmel hat, schneidet man den Schimmel heraus, aber wirft nicht das ganze Brot weg.' Er war ein Freund der Juden.

Stalin starb am 5. März 1953. Die Zeit unter Chruschtschow 13 hieß die 'Zeit der Erwärmung' in Russland. Er entließ alle politischen Gefangenen, weil er sagte, es gäbe in der Sowjetunion keine Feinde des Kommunismus mehr, jeder hätte eingesehen, dass der Kommunismus die beste Lebensform für die Menschen sei. Er rehabilitierte auch die jüdischen Ärzte, alle waren unschuldig. Der Direktor von unserem Kohlenbergwerk war Jude. Er lud daraufhin alle Schichtleiter ein und trank mit ihnen Wein, sonst nahm er nie einen Schluck Wein. Ich erinnere mich, manche Leute schämten sich, uns in die Augen zu schauen. Antisemitismus habe ich nur in der Zeit des Ärzteprozesses 14 erlebt.

Ich habe in der Kohlengrube gearbeitet, aber nicht mehr unter Tage. Ein anderer Offizier, der meinen Pass abstempelte, nach wie vor jeden Monat. Er war Russe und sagte eines Tages: 'Ich will Ihnen ehrlich sagen: Nach Österreich kommen Sie sowieso nicht. Man wird Sie nicht hinaus lassen. Ich rate Ihnen, nehmen Sie die sowjetische Staatsbürgerschaft an. Sie werden ein besseres Leben haben, sie werden eine bessere Arbeit bekommen. Jetzt bekommen Sie Groschen, aber wenn man Vertrauen zu Ihnen hat, werden Sie ein besseres Leben haben.' Das habe ich mit meiner Frau besprochen und sie hat gesagt: 'Weißt du, du bist hier vogelfrei, aber wenn du eine Staatsbürgerschaft bekommst, wirst du eine bessere Arbeit bekommen, und wir werden mehr Geld haben, und wir können etwas besser leben. Nach Österreich lassen sie dich sowieso nicht.' Einen Monat später habe ich meinen Antrag auf Staatsbürgerschaft eingereicht. Ich brauchte Bürgen, aber das war für mich kein Problem, ich kannte viele Menschen, und ich war sehr beliebt.

Jeden Monat gab es einen Zirkel, ein kleiner Kurs mit dem Sekretär der Parteiorganisation unserer Kohlengrube. Die Genossen der Partei wurden geschult. Viele waren nicht sehr gebildet, sie hatten nur vier oder fünf Jahre eine Schule besucht und wenn einer das Technikum beendet hatte, dann konnte er schon Direktor werden. Ich war kein Parteimitglied, aber ich besuchte diese Schulungen, denn ich wollte die russische Sprache hören und lernen. Russisch war ja die Hauptsprache, nur zu Hause sprachen die Kasachen kasachisch.

Ich ging zu den Kursen und dann wurde ich sogar ein Vortragender. Ich sprach über viele Dinge, über die internationale Lage, darüber warum Österreich neutral ist, und ich erzählte über Wien. Man wollte mich sogar in die Partei aufnehmen. Ich hatte russische Zeitungen, die 'Volksstimme', das war oder ist die kommunistische Tageszeitung aus Wien und die 'Berliner Zeitung' aus der DDR. Ohne Zeitungen kann ich nicht leben. Vom Parteisekretär bekam ich ein Empfehlungsschreiben und nach einem halben Jahr war ich russischer Staatsbürger. Ich habe daraufhin meinen österreichischen Pass nach Österreich zurückgeschickt und geschrieben: 'Leider kann ich den Pass nicht benützen, weil man mich nicht heraus lässt.' Das war im Jahre 1953. Jahrzehnte später half mir der Pass dann aber sehr.

Nachdem ich die sowjetische Staatsbürgerschaft erhalten hatte, sagte der Parteisekretär zu mir, er hätte eine andere Arbeit für mich, und ich wurde Leiter eines Kulturklubs. Im Kulturklub wurde getanzt, gesungen und politische Propaganda für den Kommunismus gemacht. Also habe ich auch viel lügen müssen. Aber unsere Kumpel aus dem Kohlengebiet kamen mit ihren Frauen zum Tanz, und das Leben dort war sehr hart, und im Kulturklub hatten sie ein wenig Abwechslung. Der Klub hieß 'Klub der Arbeiter' und ich habe diese Arbeit sehr gern gemacht. Ich hatte sehr guten Kontakt zu den Leuten, und sie fragten mich viele Dinge, weil ich klüger war. Ich organisierte eine gute Unterhaltung. Die Zeitungen schrieben über meine Arbeit im Klub, und ich wurde sehr gelobt. Nach Stalins Tod im Jahre 1953 durften wir sogar Tango und andere westlichen Tänze tanzen, was vorher verboten war. Niemand hat mich angegriffen, weil ich Jude bin. Alle haben es gewusst, weil ich es nie verschwiegen habe. Ein jüdisches Leben lebten wir aber nicht, das wäre gar nicht möglich gewesen.

Lange Zeit lebten wir unter Tschetschenen. Das sind wilde Leute. Man muss ihnen zeigen, dass man sie akzeptiert, und man darf nicht zeigen, dass man sie fürchtet. Feige Männer werden von ihnen verachtet. Ich habe gesehen, wie sie Hochzeiten feiern. Ich hab auch gesehen, wie einer auf den anderen mit einem Messer losgegangen ist. Die können den andern erstechen, wie man Schweine schlachtet. Wenn die in Wut sind, ist alles egal. Es sind Leute, die ihre Schwester erstechen, ihre frühere Frau erstechen, wenn sie glauben, einen Grund dafür zu haben. Ich habe viele solche Sachen gesehen.

Nachdem endlich unter Chruschtschow die Hütten, in denen wir sehr armselig hausen mussten abgerissen wurden und Häuser gebaut wurden, bekamen wir eine Zweizimmerwohnung.

Meine Frau war die ersten Jahre bei unseren zwei Töchtern. Nach fünf Jahren wurde ich zum Parteisekretär der Stadt geladen. Man lobte meine Arbeit, und ich wurde zum Leiter von 27 Lichtspieltheatern in 27 Orten ernannt. Ich wollte das nicht, aber ich musste die neue Arbeit annehmen. Bis zu meiner Pension blieb ich auf diesem Posten. Ich bekam einen Dienstwagen, einen Jeep mit Chauffeur, obwohl ich als Invalide 1959 ein Auto bekommen hatte. Der Chauffeur fuhr mich den ganzen Tag von einem Ort zum anderen, ich war ein 'großer Herr'. Also war ich nicht umsonst Bürger des Sowjetstaates geworden. Durch meine Position bekam auch meine Frau eine gute Arbeit in einem Lebensmittelgeschäft als Verkäuferin. Das war eine große Sache, weil wir nun alle Lebensmittel zu Hause hatten. Ich bekam jeden Tag Fleisch und was ich wollte: Tee, Kaffee - das hatten wir dann alles in unserem Keller. Das war ein gutes Leben. Als unsere ältere Tochter Nina ihren Mann Valeri Budzew heiratete, konnten wir ihnen schon helfen, weil ihr Mann noch studiert hat. Nina war schon Buchhalterin. Valeri beendete sein Mathematik - und Physikstudium und arbeitet heute in Israel als Physiker und Mathematiker. Unsere Tochter Rita beendete eine Hochschule, sie ist Diplomingenieur für Maschinenbau und ihr Mann Viktor ist Technologe. Meine Töchter haben je fünf Kinder.

Durch die österreichische kommunistische Tageszeitung 'Volksstimme' hatte ich zwei Briefmarkenfreunde in Österreich, einen in Wien und einen in Linz. Einmal fragte mich der Wiener Briefmarkenfreund, ob ich ihn besuchen will. Natürlich wollte ich ihn besuchen, und er schickte mir eine Einladung. Damit ging ich zu den Behörden und die sagten: 'Das gibt es gar nicht. Sie können nicht nach Österreich fahren.' Als Sowjetbürger konnte ich natürlich in der Sowjetunion herumreisen. Ich war sogar zweimal kostenlos in einen Kurort. Meine Frau und ich machten am Schwarzen Meer Urlaub, wir waren auf der Krim, aber wir durften nicht ins Ausland, nicht ins sozialistische und erst recht nicht ins kapitalistische Ausland. Ich schrieb meinem Briefmarkenfreund über die Absage. Daraufhin schrieb er dem damaligen österreichischen Bundespräsidenten Doktor Rudolf Kirchschläger. Zufällig kam Doktor Kirchschläger nach fünf Monaten nach Moskau zu Besuch. Auf einmal bekam ich Bescheid, ich soll mich noch einmal auf der Dienststelle melden. 'Was wollen Sie denn in Österreich machen', wurde ich gefragt. 'Ich will mich am Grab meiner Verwandten verbeugen. Ich will schauen, wie es in meiner alten Heimat aussieht, Österreich ist ein schönes Land', habe ich gesagt.

Ich musste dann ins Ministerium für Innere Angelegenheiten. Sie wollten wissen, wie meine Verwandten heißen, und ich schrieb alles auf. Nach einer Woche musste ich mit meiner Frau noch einmal ins Ministerium, und wir bekamen die Erlaubnis, nach Wien zu fahren. 'Hören Sie', sagte der Beamte, 'wenn Sie dort bleiben wollen, sagen Sie es gleich, dann muss ich andere Papiere ausfüllen.' Wenn ich das gesagt hätte, hätte er meine Papiere gleich zerrissen, aber ich wollte ja gar nicht in Österreich bleiben. Dann wollte er mir erklären, wie ich mich in Österreich zu benehmen habe. Ich sagte: 'Haben Sie keine Angst, ich weiß, wie man sich in Österreich benimmt.' 'Und noch etwas', sagte er, 'sagen Sie nichts Schlechtes über die Sowjetunion!' Das hatte ich sowieso nicht vor, denn ich hatte mich an das Leben bereits angepasst.

Meine Frau und ich mussten zuerst nach Moskau in die österreichische Botschaft. Aber niemand wollte uns sagen, wo sich in Moskau die österreichische Botschaft befand. Daraufhin übernachteten wir in einem Hotel, was nicht so einfach war, denn es war schwer in Moskau als Inländer ein Zimmer zu bekommen. Aber als ich sagte, ich fahr nach Österreich, und bin auch fast ein Österreicher, außerdem ein Invalide, bekamen wir ein Zimmer. Am nächsten Morgen rief ich im Ministerium für ausländische Angelegenheiten an und die sagten, sie könnten mir die Adresse der Botschaft nicht mitteilen. Meine Frau war sehr aufgeregt, aber dann hielten wir ein Taxi auf der Strasse an. Der Fahrer kannte die Adresse und fuhr mit uns zur Botschaft. Vor der Botschaft in einer Hütte stand ein Uniformierter.

Der österreichische Botschaftssekretär hat sich dann rührend um uns gekümmert. Er übergab uns die Papiere mit der Bitte, ihn nach unserem Fahrkartenkauf noch einmal zu kontaktieren, ob alles geklappt hätte. Das haben wir auch getan. Im Zug haben wir einen hohen Offizier kennen gelernt, der sich meine Lebensgeschichte anhörte, fast einen Liter Wodka getrunken hat, sehr fröhlich wurde und sagte: 'Hoffentlich werden euch diese Schweine in Österreich nicht beleidigen! Das sind Kapitalisten, da muss man vorsichtig sein.' Dann haben wir einige Botschaftsangehörige aus der russischen Botschaft in Wien kennen gelernt, die uns ihren Zigarettenrauch ins Gesicht geblasen haben, weil sie glaubten, wir seien jüdische Dissidenten. Nachdem der hohe Offizier alles klärte, fuhren wir unbehelligt nach Wien.

Wien! Mein Herz schlug schneller. Im Jahre 1939 musste ich Wien verlassen, und nun war das Jahr 1984. Es war Weihnachten, überall waren Lichter. Am Bahnhof erwarteten uns mein Briefmarkenfreund mit seiner Frau, die Enkeltochter von Frau Pscheid, mit der ich in Hirschbach gespielt hatte, und ihr Mann. Noch auf dem Bahnhof gingen wir in ein Lokal und tranken ein bisschen Wein. Dann fuhren wir mit einem Taxi zu meinem noch unbekannten Wiener Briefmarkenfreund, wo wir die ersten Tage wohnten. Er war ursprünglich Kroate, hatte aber nach dem Krieg in Argentinien, Spanien, Italien und Uruguay gelebt. Ich weiß nicht genau, in welchem Jahr er nach Österreich kam.

Kaum waren wir angekommen, sagte er, er hätte für uns ein Treffen in einem Restaurant mit seinem Freund, dessen Frau gerade gestorben sei, arrangiert. Am nächsten Tag fuhren wir mit dem Taxi zu diesem Restaurant. Der Freund hatte eine große Narbe im Gesicht und stechende Augen, aber er war sehr nett. Er zeigte mir ein Familien Fotoalbum und dann sagte er: 'Ich möchte eine Erinnerung an unser Treffen hier, ich möchte Ihre Unterschrift.' Das gefiel mir nicht und ich habe gefragt: 'Was heißt, meine Unterschrift?' Er wollte meine Unterschrift auf ein leeres Blatt Papier. Ich dachte, was ist denn das? Vielleicht ist es genau das, wovor mich die Mitarbeiter des Ministeriums zu Hause gewarnt hatten? 'Was soll ich schreiben? Ein kleines Gedichtchen', habe ich ihn gefragt. 'Nein, nein, nur die Unterschrift als Andenken', sagte er. Ich wusste nicht, wie ich aus dieser Sache herauskommen sollte. Ich konnte ja nicht einfach aufstehen und gehen. Also blieb ich sitzen, der Freund hat immer mehr getrunken und gab auch mir immer mehr zu trinken. Dann habe ich plötzlich gesagt: 'Mir ist schlecht. Ich hab ein schlechtes Herz und brauche meine Spritze, die liegt zu Hause in meinem Zimmer.' Meine Frau hat einen Schreck bekommen, aber ich habe ihr zugeflüstert, dass alles in Ordnung ist. Durch die Begegnung mit dem Herrn im Restaurant habe ich mich in Wien nicht mehr gut gefühlt. Ich war ängstlich und hatte das Gefühl, beobachtet zu werden.

Mein Briefmarkenfreund hat ständig mit mir über den Kommunismus diskutieren wollen. Das wollte ich nicht, denn manche Sachen waren doch im Sozialismus nicht so schlecht. Es stimmt, Stalin hat sein eigenes Volk umgebracht, der Hitler andere Völker. Aber darüber wollte ich nicht diskutieren, ich begann mich fremd zu fühlen und war verkrampft. Dann habe ich mit meinem anderen Briefmarkenfreund in Linz telefoniert. Er verstand sofort, dass es mir in Wien nicht sehr gut geht, und kam am nächsten Tag aus Linz nach Wien, um meine Frau und mich zu sich zu holen. Er war schon in Pension, hatte eine kleine, aber sehr schöne Wohnung und dort fühlten wir uns sehr wohl.

Dann besuchten wir Hirschbach im Waldviertel. Das ist der Ort, wo ich jedes Jahr im Sommer, in meiner Kindheit, drei Monate mit meiner Großmutter verbracht habe. Da habe ich meine alte Freundin wieder getroffen. Das war schön. Ich habe auch ihren Mann kennen gelernt, der war bei der Waffen SS. Ich habe auch ein bisschen über mein Leben erzählt. An einem Nachmittag kam viel Besuch, und der Freund der Tochter schimpfte ständig über die Kommunisten. Für mich war das nicht schön, ich hatte versprochen nichts Schlechtes zu sagen, und ich habe nichts Schlechtes über den Kommunismus gesagt. Ich wusste, dass viel nicht in Ordnung ist, aber ich habe nicht einmal über den Kommunismus geschimpft.

Ich traf meinen alten Freund, der während des Krieges Aufklärungsflieger im Norden der Sowjetunion war. Er hat mir erzählt, er hätte nie geschossen. Ich hab ihm gesagt: 'Weißt du, jeder der im Krieg war, hat nicht geschossen. Alle liefen nur mit ihren Fäusten hin und her, aber keiner hat geschossen! Er sagte: 'Ich sag dir ehrlich, ich hab nicht geschossen, und wir wussten an der Front auch nichts über die Gräueltaten der Nazis.' Ich kann das glauben oder ich kann es nicht glauben, aber sollte ich denen böse sein?

Sie kümmerten sich sehr lieb um uns und als ich später, wieder in Karaganda, im Krankenhaus lag, bekam ich ein Telegramm aus der Steiermark: 'Es tut uns leid, dass du im Krankenhaus bist, wir wünschen dir gute Besserung.' Als meine Frau starb, bekam ich 70 Euro für Blumen für ihr Grab.

Im Maimonides Heim, dem jüdischen Altersheim in Wien, im 19. Bezirk, lebte 1984 noch meine Tante Sofie, die Frau von meinem Onkel Emanuel, der schon 1951 in Wien gestorben war. Tante Sofie wurde 1985, es war Anfang 1985, als ich sie besuchte, 99 Jahre alt. Als wir uns nach 45 Jahren begegneten, umarmten wir uns und weinten. Sie konnte nicht verstehen, dass ich neben ihr stand. Ich habe dann einen Freund aus meiner Kinderzeit getroffen, der war immer gegen die Nazis. Er wurde Professor und ist Verfasser vieler wissenschaftlicher Werke. Dann hatte ich noch viele nette Begegnungen, und es ging mir dann so gut, dass ich bei der russischen Botschaft in Wien um eine Verlängerung unserer Visa bat, und sie auch bekam. Tante Sofie hoffte auf ein Wiedersehen zu ihrem 100. Geburtstag, aber man ließ mich nicht fahren und so sahen wir uns nicht wieder. Sie starb einige Monate nach ihrem 100. Geburtstag.

Ich wollte meine alte Wohnung noch einmal sehen und sie auch meiner Frau zu zeigen. Die Familie, die in meiner Wohnung wohnte, war sehr nett und sie erzählten, dass sie die Wohnung von einem blinden Mann gekauft hätten, also von unserem Ariseur. Ich wandte mich mit Briefen an den Bürgermeister mit der Bitte, mir die Wohnung zurück zu geben. Ich schrieb, ich will zurück nach Wien und die Wohnung hat man schließlich meiner Familie gestohlen, aber ich habe eine Absage bekommen. Wenigstens konnte ich meiner Frau zeigen, wo ich gewohnt hatte. Auf dem Döblinger Friedhof hatte ich Angst, ich würde das Grab meiner Familie nicht finden, weil ich schon viel vergessen hatte, aber ich fand es. In dem Grab liegen meine Großeltern Kohn, mein Onkel Hieronymus und meine Tante Adele Herzog und mein Onkel Emanuel Kolm. Alle liegen zusammen in einem Grab. 1986 kam auch Tante Sofie dazu, aber das wusste ich noch nicht.

Ich bekam viel Gastfreundschaft zu spüren, und ich war sehr dankbar, aber ich fühlte mich nicht wie zu Hause, ich war ein Fremder in Österreich geworden. Mein 'zu Hause' war in Karaganda. Da hatte ich meine Freunde, da lebten meine Töchter. Trotzdem dachte ich über eine Übersiedlung nach Österreich nach, obwohl ich das Gefühl hatte, nie aus der Sowjetunion herauszukommen.

In Karaganda musste ich vielen Leuten erzählen, was ich erlebt hatte. Direktoren von verschiedenen Werken, sogar ein Direktor von einer Bank wollten von mir wissen, wie es in Österreich war. Sie interessierten sich alle dafür, wie man im Ausland lebt. Ich habe ohne große Ausdrücke der Bewunderung erzählt, aber eines sagte ich: 'Das Telefon ist bei ihnen besser als bei uns.' Kurze Zeit nach meiner Rückkehr aus Österreich wurde ich vom Ministerium des Inneren eingeladen. Zwei vom KGB 15 wollten in meine 'Seele' sehen, so ungefähr drückten sie sich aus. Sie wollten über verschiedene Leute etwas erfahren, aber sie wussten sowieso alles. Mich hatte nämlich ein Nachbar ziemlich ausgefragt und denen alles erzählt. Dann haben sie mich um meine Hilfe gebeten. Ich sollte andere Menschen bespitzeln, über Unzufriedenheiten berichten. Und ich sollte von allen Briefen, die mir aus Österreich geschickt wurden, Übersetzungen ins Russische machen und ihnen geben. Also übersetzte ich alle Briefe.

Nach dem zehnten Brief sagten sie, ich soll sämtliche Originale bringen. Dann verglichen sie, ob ich die Briefe richtig übersetzt hatte. Unsere Nachbarn bekamen einen Abhörapparat. Wenn ich den Hörer meines Telefons abnahm, begann bei denen ein Tonband alles aufzunehmen. Es gibt ein russisches Sprichwort: Vertrauen ist gut, Kontrolle ist besser.

Die politische Situation in der Sowjetunion veränderte sich. Gorbatschow wurde im Oktober 1988 Vorsitzender des Präsidiums des Obersten Sowjet und wir durften wieder nach Österreich.

Wir bekamen wieder eine Einladung von meinem Briefmarkenfreund aus Wien. Wir haben wieder bei ihm gewohnt, und dieses Mal fuhren wir 14 Tage in die Steiermark und drei Tage nach Hirschbach. Meine Ansichten über den Sozialismus veränderten sich, ich war nicht mehr so ein Patriot wie vorher. Und als ich in Österreich auf Besuch war, konnte ich schon zugeben: Ja, die haben Recht, die haben auch Recht. Als wir zurückkamen, interessierte sich schon kaum noch jemand für unsere Erlebnisse in Österreich, und der KGB ließ mich auch in Ruhe. Dann fuhr ich noch einmal zusammen mit meinem Schwiegersohn nach Österreich. Meine Frau war krank, sie litt an Parkinson. Wien gefiel auch meinem Schwiegersohn sehr gut. Ich schrieb an den österreichischen Präsidenten, mit der Bitte, um Anerkennung meiner österreichischen Staatsbürgerschaft, aber das klappte nicht.

Das Leben wurde immer schwerer in Russland, ich wollte weg. Es gab nur eine offene Tür: Israel! Und so gingen wir nach Israel, aber ich wollte auch nach Israel. Zuerst allerdings fuhr meine ältere Tochter mit ihrem Mann und ihren fünf Kindern. Einige Zeit danach, im Jahre 1993, fuhren meine Frau und ich nach Israel. Meine Tochter wohnte in der Hauptstadt des Golan, in Kazrin, und so zogen wir auch nach Kazrin. Kazrin ist eine schöne Stadt, und die reinste Stadt in Israel.

Israel hat uns sehr geholfen. Meine Frau und ich haben sofort eine Dreizimmerwohnung bekommen. Wir haben zu viert in Karaganda in einer kleinen Zweizimmerwohnung gelebt, Israel gab mir und meiner Frau eine große Dreizimmerwohnung mit einem sehr großen Vorzimmer. Als Pensionist brauchten wir nur ein zehntel des Mietpreises zu bezahlen. Wir bekamen eine kleine Pension, aber ich bekam auch eine Pension aus Österreich. Außerdem gab uns der Staat Israel zu Anfang Geld und viele Vergünstigungen.

Ich habe sehr schnell Bekanntschaften geschlossen, Juden unter Juden, das ist kein Problem. Man geht irgendwo hin, oder man sitzt auf einer Bank zusammen, und schon beginnen die Gespräche: 'Von wo sind Sie?' 'Aus Karaganda!' 'Oh, dort hab ich einen Verwandten, der wohnt da und da.' Ich hab jetzt noch Freunde in Israel, die ich anrufe. Es ging mir gut. Leider habe ich nie richtig hebräisch gelernt. Drei Monate lernte ich im Ulpan 16 hebräisch. Dann musste ich ins Krankenhaus und wurde operiert. Endlich konnte ich wieder aufstehen, und ich dachte daran weiter zu lernen, wurde ich auf einem Auge fast blind. Ich hatte einen grauen Star, den musste man heraus schneiden. Nach einem Monat konnte ich wieder gut sehen, da fing das andere Auge an. Ich musste noch einmal operiert werden. Dann war ich durch die Krankheit meiner Frau sehr belastet. Sie konnte nur noch mit dem Gehstuhl gehen, und ich musste ihr bei allem helfen. Aber wir bekamen vom Staat umsonst zwei Pflegerinnen. Das ist eine sehr große Sache, was die machen in Israel, das gefällt mir. Dann hatte ich eine Herzoperation, ich bekam zwei Bypässe und eine künstliche Herzklappe.

Einige sephardische Juden mochten uns russische Juden nicht. Die russischen Juden hatten gute Schulen absolviert und konnten in gute Berufe einsteigen. Dadurch hatten viele Angst, ihre Arbeit zu verlieren. In Russland nannte man uns Juden, in Israel waren wir die Russen. Aber in unserer kleinen Stadt war es sehr angenehm, die Hälfte der Einwohner waren russische Juden, dadurch hatte ich keine Sprachprobleme. Und wenn ich jiddisch hörte, verstand ich es auch und konnte mitreden. Wir waren auch einmal in einem Kibbuz, dort wurde nur deutsch gesprochen.

Nach einiger Zeit kamen auch meine jüngere Tochter mit ihrem Mann und ihren fünf Kinder nach Israel. Und weil mein Enkelsohn krank [Down Syndrom] ist, bekamen sie auch sofort eine sehr gute Wohnung. Er ging in eine Schule, lernte sogar reiten und durfte Tiere füttern.

Im Jahre 1995 kam der österreichische Bundeskanzler Franz Vranitzky nach Israel, gestand die Schuld Österreichs am Holocaust ein und wandte sich als erster Bundeskanzler Österreichs nach dem Holocaust an die österreichischen Juden. Jeder vertriebene frühere Staatsbürger Österreichs sollte den Anspruch auf die Staatsbürgerschaft Österreichs haben. Ich bekam einen großen Schein und reichte den Antrag in der österreichischen Botschaft in Tel Aviv ein. Mein Antrag wurde mit der Begründung abgelehnt, ich hätte eine russische Frau und russische Töchter.

Mein Enkel Sergej hatte in Israel zum zweiten Mal eine Universität absolviert und keine Hoffnung auf eine Arbeit. Er wollte mit seiner Schwester Olga und seiner Freundin zusammen nach Wien fahren und in Wien noch einmal eine Universität besuchen, das war im Jahre 2001. Das klappte und sie gingen nach Wien. Sie wohnten bei Frau Barbara Trimmel, einer Priesterin der evangelischen Kirche. Frau Trimmel half auch mir, als ich nach Wien kam. Meiner Frau ging es schlecht in Israel, sie vertrug die Hitze nicht, und mich zog Wien magisch an - es ist eben doch meine Heimat. Ich fuhr nach Wien und im Rathaus bestätigte ein Beamter mein Recht auf die österreichische Staatsbürgerschaft, weil ich ja nicht wirklich freiwillig eine andere Staatsbürgerschaft angenommen hatte.

Mein Enkelsohn Sergej bereitete alles vor, fand eine Wohnung für uns, denn auch meine jüngere Tochter, seine Mutter, mit ihrem Mann und den noch in Israel lebenden Kindern, Shenja und Andrej zogen nach Wien. Mein Enkel Alexander lebt in Chicago. Im Jahre 2002 übersiedelten wir nach Wien. Wir wohnen in einer Wohnung zu sechst am Rande Wiens, im 21. Bezirk, in Stammersdorf. So hatte ich mir das gewünscht, ich wollte in die Natur. Aber ich will doch in das jüdische Altersheim übersiedeln. Es ist schwer für die anderen, einen alten Mann im Rollstuhl zu betreuen. Jetzt bin ich ein oder zweimal in der Woche dort im Tagesheim.

Meine österreichische Staatsbürgerschaft bekam ich nicht sofort, aber ESRA 17 half mir dabei. Ich hatte Glück, man fand meinen Pass, den ich 1953 zurück geschickt hatte. Meine Frau wurde automatisch auch Staatsbürgerin, leider nur für drei Monate. Nach drei Monaten in Wien ist sie gestorben, und ich musste sie begraben.

Mein kranker Enkelsohn Shenja wird jeden Morgen mit dem Auto in Stammersdorf abgeholt und in eine betreute Werkstätte geführt. Er ist der Schlechteste dort, aber er führt sich sehr gut dort auf. Mein jüngster Enkel Andrej ist 16 Jahre alt und geht auf das Zwi Perez Chajes Gymnasium, das ist das jüdische Gymnasium.

Meine Enkeltochter Olga lernt schon das dritte Jahr Deutsch. Meine ältere Tochter Nina lebt mit ihrem Mann und den Kindern in Israel. Ihr Mann hat eine gute Arbeit, er ist ein großartiger Physiker und Mathematiker. Meine Enkeltochter Eva ist in Israel mit einem russischen Juden verheiratet. Alle beide arbeiten, sie hat die Universität beendet. Mein Enkelsohn Jakob promoviert in zwei Jahren. Er lebt in Tel Aviv und ist verheiratet. Meine Enkelin Margarita ist mit einem Musiker verheiratet. Seine Mutter Rina war im Ulpan meine Hebräischlehrerin. Sie leben jetzt in Amerika. Meine Enkeltochter Inga ist verheiratet und hat ein Kind. Ihr Mann Eli, ein sephardischer Jude, betreibt mit seinem Bruder zusammen ein Lebensmittelgeschäft in Kazrin. Inga spricht russisch, hebräisch, englisch, holländisch und fast deutsch. Mascha, die jüngste Enkeltochter, kam vor kurzem aus der israelischen Armee zurück. Sieben meiner Enkelkinder haben in Israel den Armeedienst absolviert. Mascha will zu ihrer Schwester Margarita nach Amerika fahren, weil sie keine Arbeit findet. Es ist eine schwere Zeit in Israel, besonders für die jungen Leute.

In Kazrin sah ich selten jemanden mit einer Kippa herumlaufen, weil die Leute entweder ihren Glauben verloren haben oder in Russland nie die Gelegenheit hatten, ihre Religion zu erlernen und auszuüben. Natürlich achte ich die gläubigen Juden, aber ich kann nicht gläubig sein. Ich lese die jüdischen Zeitungen 'Die Gemeinde' und 'David' von Anfang bis zum Ende. Da bleibt nichts übrig, alles lese ich, alles interessiert mich. Ich habe einen großen Nachholbedarf.

Wenn ich im Tagesheim des Maimonides Zentrum frühstücke oder Mittag esse, gibt es manchmal Diskussionen, weil ich ohne Kopfbedeckung bin. Einige Juden essen mit den Hüten, ich nicht. Sie gaben mir eine Kippa, aber ich lehne es aber ab, beim Essen eine Kippa zu tragen. Daraufhin wurde gesagt: 'Sie sind kein Jude!' Hab ich gesagt: 'Ich bin Jude - von den Sohlen angefangen bis zum Hinterkopf, bin ich ein reiner Jude. Aber ich bin nicht religiös. Mein Volk ist das jüdische Volk, und niemals hab ich mich davon abgewandt, und niemals werde ich mich davon abwenden.

Glossar

Manfred Wonsch
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Juli 2002
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Ich sehe Manfred Wonsch das erste Mal bei ESRA 1, denn er besucht dort regelmäßig das Kaffeehaus. Oft sind seine 9jährigen Zwillingsenkeltöchter, die er sehr liebt, dabei oder sie holen ihren Großvater ab. Ein Traum würde für ihn in Erfüllung gehen, dürften sie die jüdische Schule besuchen. Es wird ihnen aber verwehrt, weil ihre Mutter nach halachischem Gesetz 2 keine Jüdin ist. Herr Wonsch ist sofort bereit, mir ein Interview zu geben und bemüht sich sehr engagiert, mir weitere Interviewpartner zu vermitteln. Er empfängt mich wenig später in seiner Wohnung im 14. Bezirk und erzählt mir seine Lebensgeschichte.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Rückkehr nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Otto Liebling, der Sohn meiner Großtante Lilli, lebt noch heute in Amerika. Ich stehe mit ihm in Verbindung. Er hat mir die ganze Ahnengalerie unserer Familie geschickt, weil ich ihm erklärt habe, dass ich in Österreich der letzte männliche lebende Wonsch bin. Er hat gesagt, in Amerika gibt es noch zwei Gruppen der Wonschs. Er wollte wissen, ob der Urgroßvater Geschwister hatte. Mein Urgroßvater wurde 1856 in Polen geboren, hieß Isaak Wonsch und war Rechtsanwalt. Ob er Geschwister hatte, konnte ich nicht herausfinden. Meine Urgroßmutter hieß Wilma. Sie hatten drei Söhne und eine Tochter. Mein Großvater, Oskar Wonsch, wurde am 11. März 1879 in Polen geboren. Von seinen Brüdern Adolf und Willi und seiner Schwester Lilli Liebling, geborene Wonsch, weiß ich die Geburtsdaten nicht.

Die Urgroßeltern kamen am Anfang des 20. Jahrhunderts nach Wien. Auch mein Großvater, meine Großmutter und die Geschwister meines Großvaters sind nach Wien übersiedelt. Sie haben ein perfektes Deutsch gesprochen. Meine Urgroßmutter starb 1923 oder 1924 in Wien. Sie liegt auf dem Zentralfriedhof am 4. Tor begraben.

Mein Großvater hat sich nach dem 1. Weltkrieg, mit 38 Jahren, eine Existenz aufgebaut, man könnte sogar sagen, er hat sich ein kleines Imperium in Wien aufgebaut. Eigentlich war er gelernter Zuckerbäcker. Er war musikalisch, kannte viele Lieder und hat sehr gut gesungen - auch Opernarien. Ich glaube, er hatte eine Verbindung zu einer polnischen Opernsängerin. Er hat fünf Sprachen gesprochen: Deutsch, Polnisch, Englisch, Italienisch und Französisch.. In Wien besaß er zwei Geschäfte mit Textilien und zwölf Ratenhändlern, heute sagt man Vertreter dazu. Die Ratenhändler sind in Wohnungen gegangen, haben die Ware angepriesen, und die Leute konnten in kleinen Raten zahlen.

Die Großeltern waren nicht reich, aber sie waren wohlhabend. Sie hatten ein schönes gutbürgerliches Leben. Sie besaßen ein Haus im 21. Bezirk, in der Jenneweingasse und ein Haus. Gewohnt haben sie in einer Wohnung im 20. Bezirk, in der Kluckygasse Nummer 1. Die Wohnung bestand aus einem kleinen Vorzimmer, zwei Kabinetten und einer Küche. Sie war sehr schön eingerichtet.

Meine Großmutter, Helene Wonsch, geborene Felder, wurde am 14. April 1874 in Wien geboren. Ihr jüdischer Name war Scheije. Sie war um fünf Jahre älter als mein Großvater. Die Großmutter war sehr gläubig. Sie war so gläubig, dass sie nicht nur zu Pessach 3, sondern das ganze Jahr die Türschnallen überzogen hat. In der Küche war milchig und fleischig getrennt. Wenn eine Fliege im Zimmer war, hat sie die nie erschlagen, sie hat sie oft zwanzig Minuten lang gejagt - bis sie draußen war. Sie war eine kluge Frau, hatte eine herrliche Ausstrahlung und herrliche Aussprüche. Einer davon ist mir bis heute geblieben, sie hat immer gesagt: Am Anfang bedenke immer das Ende! Das ist richtig, das habe ich an meine Enkeltöchter weitergegeben. Wenn man etwas macht, dann nicht gleich und spontan, sondern: zuerst sollte man überlegen und dann handeln oder sprechen. Meine Großmutter war sehr krank und mein Großvater war ein großer, starker Mann. Sie hat zu ihm gesagt: 'Ich sag dir was, ich kann dir keine Frau mehr sein. Ich bin klug, ich weiß, du bist ein rüstiger Mann, du brauchst noch eine Frau. Mein Großvater hat Bekanntschaften gehabt, mit einer oder zwei Damen hatte er Beziehungen, das hat meine Großmutter gewusst, und sie hat es toleriert.

Meine Großeltern väterlicherseits hatten zwei Söhne. Mein Onkel Maximilian wurde 1904 in Wien geboren und mein Vater Eduard wurde am 16. Juni 1910 in Wien geboren.

Meine Großeltern mütterlicherseits waren nicht jüdisch. Meine Großmutter hieß Karoline Wilcek, sie starb 1934. Ihren Geburtsnamen kenne ich nicht. Der Großvater hieß Franz Wilcek. Er wurde ungefähr 1876 in Oberungarn [heute Slowakei] geboren. Er arbeitete in Wien in einer Lokomotivfabrik im 9. Bezirk. Meine Mutter Miriam wurde am 3. Juni 1912 in Wien geboren.

Mein Vater ist im 20. Bezirk in die Bürgerschule gegangen. Er war ein ausgesprochen guter Schüler, hat alle Gegenstände mit 'sehr gut' absolviert. Zwei Noten - hat er immer gesagt - sind ihm geschenkt worden: Zeichnen und Turnen. In allen anderen Gegenständen war er überragend. Nach der Schule bekam er eine kaufmännische Ausbildung. Er liebte die Heurigen und Heurigenlieder und ging gern in Operetten. Er hat auch jeden Komponisten und Textdichter gekannt: das war bei ihm ganz enorm.

Meine Eltern wohnten beide in der Kluckygasse, mein Vater auf Nummer eins, meine Mutter auf Nummer acht. Sie kannten sich schon als Jugendliche. Als mein Vater 18 Jahre alt war, war meine Mutter 16. Da hat mein Vater meine Mutter nach Deutschland entführt, und sie haben einige Zeit zusammen in Berlin gelebt. Auf beiden Seiten gab es Widerstände gegen die Beziehung

1928 ist meine Mutter zum Judentum übergetreten. Der Widerstand gegen die Heirat meiner Eltern war von der mütterlichen Seite gravierender, als von der väterlichen Seite. Die Eltern meiner Mutter waren Antisemiten. Die waren entsetzt darüber, dass sie einen Juden heiraten wollte, aber meine Mutter hat sich damals schon über das alles hinweggesetzt.

Meine Kindheit

Geheiratet haben meine Eltern 1931, da war meine Mutter schon in anderen Umständen mit meinem Bruder. Mein Bruder Rudolf, sein jüdischer Name war Ruven, wurde am 22. März.1932 geboren. Ich wurde am 8. Juni 1933 in Wien geboren, mein jüdischer Name ist Mordechai. Wir wurden beide beschnitten, waren in der Kultusgemeinde gemeldet und wurden jüdisch erzogen.

Der Umgang zu den Großeltern mütterlicherseits war nicht sehr intensiv. Wir haben schon als Kinder gespürt, dass wir für sie nicht vollwertig waren. Ich war sehr oft bei meinen Großeltern väterlicherseits. Meine Eltern hatten wenig Zeit, mein Bruder war sogar wochenlang bei einer Pflegedame untergebracht. Wir wurden verteilt, weil die elterliche Wohnung nicht sehr groß war.

Meine Großeltern mussten 1938 in eine größere Wohnung in der Klosterneuburgerstrasse. Dort lebten dann vier Familien zusammen, die von dort abtransportiert wurden. Herr Klammfeld, einer, der mit ihnen zusammen dort gewohnt hatte, starb 1999. Ich kann mich an die Wohnung, in die sie einquartiert wurden, erinnern und daran, dass sie ein Vogelhaus mit einem Hansi hatten, und mein Bruder und ich haben mit dem Hansi immer gespielt haben. Mein Großvater hätte sich retten können, aber er wollte meine Großmutter nicht allein lassen. 1942 wurden sie nach Theresienstadt deportiert, und sie sind beide umgekommen. Sie sind verhungert, sie blieben sogar in Theresienstadt koscher 4. Seine zwei Häuser hatte der Großvater 1938 jeweils einem der Ratenhändler, die für ihn gearbeitet hatten, überlassen. Auch Truhen mit Wertgegenständen sollten sie für ihn aufheben.

Mein Urgroßvater starb 1938. Er wurde 84 Jahre alt. Seine einzige Tochter Lilli hatte die Gestapo geholt. In vier Tagen im Augarten haben sie Lilli so zugerichtet, dass ihn, wie sie entlassen worden ist und an der Tür geläutet hat, der Schlag getroffen hat. Er hat seine eigene Tochter nicht wieder erkannt. Dadurch hat er sich glücklicherweise, muss man heute sagen, das ganze Leid erspart.

Während des Krieges

Wie der Hitler 1938 in Österreich einmarschiert ist, haben wir in der Wallensteinstrasse gewohnt. Gegenüber war ein Caféhaus. Das war das Stammkaffee meines Vaters. Eines Tages sind Gestapoleute gekommen und haben gerufen: 'Alle Juden raus!' Mein Vater hat zum Ober gesagt: 'Karl, wir spielen Poker', ist seelenruhig sitzen geblieben und hat mit dem Ober Karten gespielt. Er hat Polizisten gekannt, einer hatte ihn sogar gewarnt: 'Eddie, verschwinde, wir haben für Ostern einen Haftbefehl für dich.' Aber wie es bei den meisten Wiener Juden war, hat auch mein Vater das nicht geglaubt - auch mein Großvater hatte das nicht geglaubt. Die Großeltern wollten in Wien bleiben. Der Großvater und seine beiden Brüder waren im 1. Weltkrieg hoch dekorierte Leute, und die haben halt geglaubt, dass ihnen nichts passieren kann.

Am Ostersonntag hat es geläutet. Mein Vater wurde verhaftet und nach Deutschland, ins KZ Dachau, gebracht. Das waren die ersten Transporte, Hermann Leopoldi 5 war auch dabei. Meine Mutter hat gesagt, sie sei eine geborene Christin und dadurch hatte sie gewisse Vorteile. Sie wollte einen Pass für sich und uns Kinder, aber im Pass war das 'J' für Jude eingestempelt.

Meine Mutter kam dann auf eine gute Idee. Sie hat Kakao über den Pass geschüttet, die Seite herausgerissen und ist weinend aufs Magistrat gegangen. Sie hat gesagt, sie will mit uns nach Prag fahren, zu ihren Verwandten, aber: 'Mein kleiner Bub hat das heraus gerissen, ich bin verzweifelt!' Die haben einen neuen Pass ausgestellt, und der 'J' Stempel war so schwach, dass man ihn ziemlich leicht entfernen konnte. Dann ist meine Mutter zum Morzinplatz 6 gegangen und hat dort behauptet, sie lasse sich von dem Juden scheiden, aber nur unter der Bedingung, dass man ihn aus dem KZ entlässt.

Der Bruder meines Vaters war 1937 nach Amerika gegangen, der hatte das schon irgendwie geahnt. Dadurch, dass er kinderlos geblieben war, hat er uns immer unterstützt. Er hat in Amerika ganz klein angefangen, hat in einem Kleidergeschäft gearbeitet und nichts anderes gemacht, als Kleiderhaken auf die Stangen zu hängen. Er hat sich dann aber raufgearbeitet und ein sehr gutes Leben geführt.

Meine Mutter ist mit uns im Oktober 1938 nach Prag gefahren und Ende 1939 über Brünn zurück nach Wien, weil die Deutschen die Tschechoslowakei überfallen haben. Sie hatte kein Geld mehr und wusste nicht mehr, wohin. Da ist sie mit uns wieder nach Wien gekommen. Mein Vater war inzwischen entlassen und auch in Wien. Er hat gesagt: 'Nur nicht in den Osten, das werden wir alle nicht überleben. Wir müssen schauen, dass wir irgendwie in den Süden kommen.' Wir hatten keine Wohnung mehr und waren dann getrennt versteckt. Ich glaube, wir waren auch kurze Zeit bei der Familie meiner Mutter. Mein Vater hat dann gemeint, dass wir schauen müssen, dass wir nach Jugoslawien hinunter kommen.

Wir schafften es mit großen Hindernissen nach Zagreb. Dann kamen die Deutschen und die Italiener auch dorthin. Mein Vater hatte von den Großeltern Geld und einen Brillantring bekommen. In Zagreb hatten wir zwei Mal in der Woche die Gestapo in der Wohnung. Sie haben oft die Juden stundenlang ins Klo eingesperrt, um in Ruhe Geld oder Wertsachen zu stehlen. Mein Vater hat seinen Rasierpinsel aufgedreht, den Brillantring hinein gegeben, ihn dann wieder zugedreht und voller Rasierschaum stehen lassen. Das Geld hatte er im Koffergriff. Er hat den Griff ruiniert, hat das Geld dann mit Schnüren umwickelt, dass es wieder ein Griff wurde und gesagt: 'Sie werden es jeden Tag in der Hand haben, aber sie werden das Geld nicht bekommen.' Sie haben es wirklich nicht gefunden. Mein Bruder und ich hatten oft große Angst, und wir haben uns aneinander geklammert. Wir hatten auch Angst, dass die Deutschen nach Zagreb kommen und das Wasser vergiften.

Dann hat es geheißen, die Juden müssen sich anmelden. Mein Vater, meine Mutter und ich sind gegangen, mein Bruder ist in der Wohnung zurückgeblieben. Dort hat man uns gleich eingesperrt. Mein Bruder wurde dann bei Bekannten versteckt, aber er hat nicht gewusst, wo wir sind. Meinen Vater haben sie von dort in ein Lager gebracht. Er hatte eine Thermoskanne, die durfte er bei sich tragen. Das Geld hat er in einem Präservativ versteckt, es in die Thermoskanne geschoben und hat dann Wasser hineingegossen. Während einer günstigen Gelegenheit im Lager hat er die Thermosflasche zerschlagen, hat die Ustascha [Anm.: kroatische Faschisten] bestochen und konnte fliehen. Das war sein Glück. Ein paar Tage später haben wir in der Zeitung gelesen, dass in dem Lager alle erschossen worden sind.

Ich war in einer Männerzelle mit achtzehn Leuten. Ein Mann, er war schlank, rothaarig und hatte Sommersprossen, war sehr lustig. Er hat in der Zelle den Clown gespielt. Einmal, in der Früh, hat er sich an einem Balken erhängt, dabei hatte er alle Eingesperrten so aufgemuntert. Ich war acht Jahre alt und werde das nie vergessen. Meine Mutter wurde nach einem Monat entlassen; ich war am längsten eingesperrt.

Als wir wieder zusammen waren, hat mein Vater gesagt, dass wir wieder flüchten müssen. Wir sind nach Ljubljana [heute Slowenien] gefahren, da waren die Italiener, und die haben uns nach Oberitalien geschafft und interniert. Das haben sie Confino Libero, freie Internierung, genannt. Da haben wir einen Raum im damaligen faschistischen Parteisekretariat bekommen.

Nach einer Woche stellte sich heraus, dass sie geglaubt hatten, wir seien Deutsche. Ein Capitano, der Deutsch und Italienisch gesprochen hat, hat uns dann hinaus geworfen und uns ein ganz kleines Quartier gegeben. Wir durften die Ortschaft nicht verlassen, aber eines Tages ist mein Vater, der die Internierung nicht ausgehalten hat, mit meiner Mutter nach Ferrara gefahren, und am Bahnhof wurden sie verhaftet. Mein Bruder und ich sind allein zurück geblieben. Wir waren ein dreiviertel Jahr ohne unsere Eltern. Wir haben lange Zeit nicht gewusst, wo unsere Eltern sind. Betteln sind wir gegangen. Mein Bruder hat im Gemeindehaus auf die Fahrräder aufgepasst und dafür Geld gekriegt. Neben uns war ein Haus, da war ein Kino drin und da bin ich hingegangen und habe beim Umspulen der Filmen geholfen. Dafür habe ich etwas Geld dafür bekommen.

Der faschistische Parteisekretär war meinen Eltern zugetan und hat sich eine Zeitlang um uns gekümmert. Aber er bekam Angst vor Schwierigkeiten und hat sich dann nicht mehr um uns gekümmert. Aber die Köchin der Gendarmerie dort hat uns immer etwas zugesteckt. Ohne die Italiener hätten wir das alles nicht überlebt. Mein Bruder hat dort seinen zehnten Geburtstag gehabt, da hat er gesagt: 'Ich wünsche mir, dass ich eine Zigarette rauchen kann.' Er bekam eine Zigarette, und ihm ist schlecht geworden. Er war ganz weiß im Gesicht, so dass ich als Jüngerer mir große Sorgen um ihn gemacht habe. Er hat sich dann niedergelegt und war nicht mehr ansprechbar, aber er ist trotzdem Raucher geworden, und ich bin es erst mit meinem einunddreißigsten Lebensjahr geworden.

Nach etwa einem dreiviertel Jahr kam ein italienischer Faschist mit der Order uns abzuholen. Der Faschist hat gesagt, er müsse uns im Lager Ferramonti di Tarsia abliefern. Das Lager befand sich in Kalabrien, in der Nähe von Cosenza. Wir mussten durch ganz Italien. In Rom hat er uns bei seiner Familie nächtigen lassen. In seinem Zimmer, auf seinem Schreibtisch, standen zwei Bilder: eines von Hitler und eines von Mussolini. Er hat zwei Klappbetten für uns aufgestellt, und bevor wir noch ins Zimmer gegangen sind, hat er die Bilder umgedreht. In der Früh hat sich heraus gestellt, dass seine Mutter sehr katholisch war und sein Bruder Kommunist, wie es eben in Italien in den Familien üblich war. Er war Soldat und hat seinen Dienst machen müssen. Die zweite Station war Neapel, und da hat er uns noch die Sehenswürdigkeiten der Stadt gezeigt. In Neapel haben wir mit ihm zusammen einen anderen Faschisten, einen Österreicher, getroffen. Der war höchstens zwanzig Jahre alt. Er ist auf uns zugekommen, hat uns gestreichelt, uns abgeküsst, hat uns riesige Pfirsiche gegeben und hat gesagt: 'Für mich seid ihr keine Juden, für mich seid ihr ein Stück Heimat.' Das war so menschlich, ich werde es nie vergessen.

Im KZ Ferramonti di Tarsia waren auch unsere Eltern. Wir wurden in anderen Baracken als unsere Eltern untergebracht. Wir waren 20 bis 25 Kinder im Lager, die sich irgendwie haben durchschlagen müssen. Wir waren aus allen Nationen. Der bekannte Jazzmusiker Oskar Klein war auch in dem Lager eingesperrt. Ein Deutscher Jude aus Würzburg hat uns Religion gelehrt. Eines Tages hat man Säcke aus dem Lager getragen. Wir haben nicht gewusst, was in den Säcken ist. Es waren Leichen, und eine davon war unser Lehrer aus Würzburg. Er ist einfach gestorben. Er war ein sehr großer staatlicher Mann mit einer Vollglatze, aber ein sehr lustiger Kerl. Vielleicht hat er sich umgebracht, oder es war die Hitze. Es gab nur zwei Brunnen, da konnte man die Hand nicht unter das Wasser halten, so heiß war es.

Appell war immer um fünf in der Früh vor den Baracken. Da hat natürlich jeder erscheinen müssen. Wer krank war, war sehr schlecht dran. Die Bewacher waren immer ein Italiener und ein deutscher SS Mann. Der Italiener hatte in der Patronentasche keine Patronen, sondern ein paar Oliven und altes Brot. Er hat es uns immer hingeschmissen, aber wenn es der Deutsche rechtzeitig gesehen hat, ist er sofort mit seinen Füßen drauf gestanden, dann haben wir nichts bekommen. Wir Kinder haben relativ gut italienisch gesprochen und der Italiener hat immer gesagt: 'Wann wird dieser verdammte Krieg endlich zu Ende sein? Das ewige Morden und die armen Kinder.' Der SS Mann hat gefragt: 'Was hat er gesagt', da habe ich geantwortet: 'Heute Nacht wird es wahrscheinlich regnen, aber Morgen wird es wahrscheinlich wieder relativ heiß werden.' So habe ich damals schon reagieren müssen.

Dann haben die Luftkämpfe begonnen. Die Deutschen waren in den Bergen, haben Flugzeuge beschossen. Die ganze Glut ist zu uns runtergekommen. Ich bin einmal bei den Luftkämpfen am Fuß verletzt worden.

Mitte Juli 1943 war die Invasion der Alliierten auf Sizilien, und im Herbst 1943 war Italien vom Faschismus befreit. Die Italiener wechselten die Seite und kämpften nun mit den alliierten Truppen gegen Hitler. Das Lager wurde befreit, und ich habe den ersten Farbigen in meinem Leben gesehen. Ich war elf Jahre alt und unterernährt. Ich konnte mit eigener Kraft gar nicht mehr gehen, sie haben mich mit einem Wagerl geführt. Die Amerikaner haben Dosen mit Lebensmitteln verteilt, aber wir haben sie nicht gegessen. Manche haben sich drüber gestürzt, und denen ist es nachher noch schlechter gegangen. Der Stacheldrahtzaum wurde abmontiert, und es wurde gesagt, dass es in Rom ein Auffanglager gibt. Das war Cinecitan und da habe ich dann Professor Mutstein, einen lieben Freund, der auch in Wien lebt, getroffen. Er hat eine Tanzschule geführt und ist bis vor zwei Jahren in der ersten Reihe beim Opernball mitgegangen. In dem Lager in Rom haben wir bis Oktober 1945 gelebt. Dann hat mein Vater gesagt: 'Wir müssen schauen, dass wir nach Wien kommen.' Wir sind von Rom nach Wien drei Wochen unterwegs gewesen. Mit Fuhrwerken sind wir gereist, auch mit Zügen. Manchmal wurden wir auch von Autos mitgenommen. Als wir auf österreichischem Gebiet waren, haben die Russen in Judenburg den Zug nach Wien zwei Stunden für uns aufgehalten.

Rückkehr nach Wien

In Wien haben wir gesehen, dass das Haus der Großeltern teilweise zerbombt war. In dem Haus, in dem meine Mutter aufgewachsen war, hat noch die Familie meiner Mutter gelebt. Ein Stockwerk über der Wohnung der Großeltern war eine ehemals jüdische Wohnung. Die Familie, die diese Wohnung arisiert hatte, hieß Zettel. Sie waren stramme Nazis. Mein Vater war zwar nicht kräftig, aber mein Vater hat sich ein paar Leute geholt und zu den Zettels gesagt: 'Ihr wisst, was ihr mit uns gemacht habt. Wir geben euch mehr Zeit, als ihr uns gegeben habt: in einer Woche verschwindet ihr aus der Wohnung.' Wir haben dann die Wohnung bekommen. Die Möbel der jüdischen Familie, die ermordet worden war, standen noch drin.

Aus meiner Familie wurden 18 Menschen getötet. Der Bruder meines Großvaters, Adolf Wonsch, hat als U-Boot in Wien überlebt. Er war mit einer Christin verheiratet. Mein Großonkel war Oberteilherrichter für Schuhe. Sein Chef war ein großer Nazi, und dieser Nazi hat ihn am Tag zur Arbeit geholt und nachts hat mein Onkel in seinem Versteck geschlafen. Die ganzen Jahre hat er nachts in einem Schrank geschlafen. Sein Chef hat gewusst, dass er Jude ist. 1945 wurde dem Chef meines Großonkels ein Prozess gemacht, und mein Großonkel hat für ihn ausgesagt. Mein Großonkel Adolf war ein Urwiener. Er hat zum Beispiel gesagt: 'Willst du einen Misthaufen?' Misthaufen war Eierkognak mit einem Spritzer fein gemahlenem Kaffee drauf. Das ist ein Traum, das war sein Misthaufen. Er war, wie man sagt, ein richtiger Feinschmecker. Mein Vater war ihm am ähnlichsten, die Leute haben immer geglaubt, mein Vater ist sein Sohn.

Mein Großonkel Willi war Schlosser. Er hat dadurch Theresienstadt überlebt und noch 25 Jahre für die Kultusgemeinde gearbeitet. Meine Großtante Lilli wurde in Majdanek [KZ und Vernichtungslager in Polen] ermordet.

Als wir wieder in Wien waren, war ich zwölf Jahre alt. Mein Bruder und ich hatten bis dahin keine Schule besuchen können. Da haben wir dann eine altersentsprechende Aufnahmeprüfung gemacht. Mein Bruder kam in die dritte Klasse der Hauptschule und ich in die zweite Klasse der Hauptschule im 20. Bezirk, in der Staudingergasse.

Mein Vater war ein bewusster Jude. Er hat Sederabende 7 für uns gehalten und ging mit uns in den Tempel. Da ich so unterernährt war, habe ich gleich für sechs Monate einen Aufenthalt in der Schweiz bekommen. Ich kam zu jüdischen Pflegeeltern nach St. Gallen. Da war ich in einer Villa, in der haben zwei Parteien gewohnt. Meine Pflegeeltern waren damals schon sehr betagte Leute. Der Mann war schon über sechzig Jahre alt, er hat in den Provinzen Geschäfte mit Herrenkleidung gemacht, die Frau war Mitte Fünfzig. Am Anfang hatte ich Heimweh nach der Familie, aber das waren höchstens vierzehn Tage, denn sie waren sehr lieb zu mir. Der Mann war strenggläubig, sie hat nur mitgetan. Sie hatte in der Loggia, unter dem Sofa, einen Schinken und wenn er nicht da war, haben wir von dem Schinken gegessen. Er war sehr beliebt und angesehen und in die Kreise sehr vermögender Juden integriert. Sie haben mich auch eingekleidet, Hemden und Seidenanzüge habe ich bekommen. In der Schweiz habe ich meine Bar Mitzwah 8 gehabt. Von Wien bin ich mit einem jämmerlichen kleinen Koffer weggefahren und zurück bin ich mit vier riesengroßen Koffern gekommen. Sie waren mit mir in die schönsten Gebiete gefahren und haben mir viel gezeigt - es war eine herrliche Zeit.

Die Schule in Wien war dann natürlich eine Katastrophe, denn mein Deutsch war sehr schlecht. Mein Glück war, dass man sich seine Note durch ein Referat ausbessern konnte. Ich hatte einen Lehrer, der hat sich damit gebrüstet, wie viele Juden er in Russland liquidiert hat. Diesen Lehrer hatte ich in Musik, Geschichte und Deutsch. In Musik hat er mich gefragt, was das für eine Note sei, habe ich gesagt: 'Ein Kontrapunkt kann es ja sicher nicht sein!' Die ganze Klasse hat gelacht obwohl sie nicht gewusst hat, was gemeint war. Ich wusste auch nur, dass es in der Harmonielehre diesen Begriff gibt. Er hat mir eine Ohrfeige gegeben. Da bin ich zu ihm nach vorn gegangen und habe ihm eine zurückgegeben. Mein Vater hatte nämlich gesagt: hauen darf uns keiner mehr nach dem, was wir erlebt haben. Der Direktor wurde gerufen, der ein Lehrer meines Vaters gewesen war, und zu meiner Zeit dann schon kurz vor der Pensionierung. Er kam in die Klasse hinein und schrie: 'Eine furchtbare Klasse, was soll ich machen?' Da habe ich gesagt, weil in der Klasse ein Harmonium stand: 'Herr Direktor, spielen Sie doch Harmonium!' 'Was soll ich?' Er hat sich umgedreht, hat sich vor Lachen nicht mehr halten können und hat eine Stunde lang auf dem Harmonium gespielt. Der Lehrer, der mich geschlagen hatte wurde versetzt.

Mit zwölf Jahren habe ich schon geschaut, wo ich Geld her bekommen kann. Da gab es in der Wallensteinstrasse ein kleines Geschäft mit lauter 'Schmonzes': Broschen, Pomaden, alte Bilderrahmen. Ich bin hineingegangen, habe mir Vaseline gekauft mit einem Duftwasser und übergroße Broschen. Am Sachsenplatz war die russische Kommandantur. In der russischen Armee waren sehr viele Russinnen. Ich bin hingegangen und hab ihnen all diese Sachen verkauft. Oft habe ich nur zehn Schillinge verdient, aber für mich war das sehr viel Geld. Zwei Monate ist das gut gegangen, und dann haben sie mich erwischt. Ich musste zur Kommandantur die Stiegen hinauf gehen und kam dann in einen großen Raum. Da stand der größte Tisch, den ich je gesehen habe. So einen großen Tisch hatte ich überhaupt noch nie vorher gesehen! Und dahinter war ein hoher Stuhl, da saß ein Russe mit einem Bart. Er hat mit der Hand so gedeutet, ich soll nach vorn kommen und ich bin immer schrittweise einen Meter vorgegangen und bin dann stehen geblieben. Und er hat wieder gedeutet: ich wurde immer zittriger, bis ich dann vor ihm gestanden bin. Ich hatte große Angst! Aber dann sagte er: 'Von wo kommst du, Jingerle?' Er war ein Jude. Von da an durfte ich jede Woche ein, zwei Mal zu ihm kommen, und er gab mir schwarzes Kümmelbrot und ein, zwei Dosen Cornedbeef. Das ging einige Monate so, bis er woanders hin versetzt wurde.

Mein Bruder ist in der Schule zu mir gekommen und hat gesagt: 'Die da oben haben mich gehau', und ich habe gesagt: 'Ich komme rauf', bin rauf und habe dem eine geklebt, dass der zu Boden gefallen ist. Ich war klein, schmächtig und flink, und die Kinder hatten vor mir Respekt.

Mein Vater war ein gebrochener Mann, er war krank und konnte nicht mehr arbeiten. Er war ja von Beruf Kaufmann, aber sein Hobby war Jus. Er hat sämtliche Paragraphen auswendig gekannt, so dass sogar mancher Anwalt mit dem Kopf geschüttelt und gesagt hat, er müsse selber erst einmal nachschauen. Nach dem Krieg hat mein Vater Nichtigkeitsbeschwerden für manche Leute verfasst, das waren oft sechsundzwanzig bis dreißig Seiten mit der Maschine geschrieben, alle Paragraphen waren angeführt. Mein Vater hatte das studiert, aber halt nicht auf der Hochschule, sondern er hatte sich das aus Büchern angeeignet.

Wenn mich in der Stadt ein Betrunkener um ein paar Schilling angebettelt hat, und meine Mutter war dabei, hat sie ihm zwanzig Schilling gegeben. Ich habe immer gesagt: 'Mama, warum machst du das? Der vertrinkt das doch wieder!' Da hat sie gesagt: 'Schau, Fredy, wenn das sein Leben ist, dann lass ihn.' Meine Mutter hat überall geholfen. Meine Mutter hat sogar jeden Monat Futter für Vögel gekauft.

Mein Bruder hat dann eine Lehre als Automechaniker begonnen, und ich habe mir gesagt, wenn er Automechaniker ist, sollte ich was machen, was mit Metall zu tun hat. Ich habe mich bei der Danubia AG gemeldet, die war in der Krottenbachstrasse, im 19. Bezirk. Bei der Aufnahmeprüfung musste ich schreiben und rechnen. Bei meinen Schulnoten, dachte ich, wird das die reinste Katastrophe. Aber wie ein Wunder, es hat tadellos funktioniert. Ich habe sogar Wurzel ziehen können, obwohl ich Wurzel ziehen nur vom Zahnarzt kannte! Und ein Mann hat zu mir gesagt: 'Kleiner, du kannst bei uns anfangen, du wirst aufgenommen, aber nicht in der Werkstatt, sondern im Konstruktionsbüro.' Das war mir unheimlich! Ich habe mir dann eine Stelle als Schneiderlehrling gesucht, denn im Lager, wenn ich mir was zerrissen hatte, habe ich mir das komischerweise zusammen flicken können. Das hat mir auch Spaß gemacht.

Mit fünfzehn Jahren habe ich mich zur Hakoah 9 gemeldet und war dann in der Sektion für Leichtathletik. Unser Leiter war Martin Vogel. Wir haben drei - bis vier Mal in der Woche trainiert, das war für uns ein Elixier. Wir sind nie auf die Idee gekommen, dass wir nicht kommen, dass wir schwänzen. Wir hatten einmal ein Ländermatch Österreich gegen Ungarn. Wir sind sehr schnell gelaufen, und da es damals leider noch keine Blechdosen gegeben hat, hat das Publikum mit Bierflaschen nach uns geworfen. Aber wir sind nicht aus Angst so schnell gelaufen, sondern weil wir ihnen zeigen wollten: Wir Juden können auch laufen. Zitternd bin ich in der Staffel dann zweiter geworden.

Dann mussten wir uns bei den österreichischen Jugendmeisterschaften für die Maccabiade in Israel qualifizieren. Ich bin beim Hochsprung zweiter geworden. Der Burgschauspieler Attila Hörbiger, der Mann von der Paula Wessely, der sich in der Nazizeit nicht ganz einwandfrei verhalten hat, hat mir die Silbermedaille überreicht. Das war ein Triumph für mich. Ich habe dann in Israel gespielt und habe mir den kleinen Finger gebrochen. Die alten Hakoaner, die Fußballmannschaft, die damals in Israel lebten, haben uns riesig bewirtet. Sie waren wie eine richtige Familie, es war so, wie es heute mit den Hakoanern ist, wir sind nicht nur Freunde, wir sind wie Brüder!

Wir haben in Israel einen Kibbutz besucht, und ich habe ein Mädchen kennen gelernt. Wir sind spazieren gegangen, und ungefähr drei Meter hinter uns ist ein Soldat gegangen, damit nichts passiert. Wir haben uns dann auf eine Bank gesetzt. Der Soldat saß etwas entfernt hinter uns, und auf einmal höre ich eine Stimme von hinten: 'Bua, i hoab di jetz g´hört, dein ganzen Schmäh, i könnt di abbusserln, i bin a aus da Brigittenau! Und i bin oba schon vor fünfzehn Jahren herkumen.' Das war auch so ein herrliches Erlebnis, wir haben so gelacht! Wären meine Eltern nicht in Wien gewesen, wäre ich in Israel geblieben.

Mein Bruder ist relativ rasch ausgezogen. Er war ein kräftiger Bursche, er hat mit achtzehn Jahren einundachtzig Kilo gewogen. Er ist 1951 mit seiner Frau nach Israel, nach Haifa, gegangen. Ihre Tochter haben sie in Wien bei der Großmutter gelassen, teilweise hat sie auch bei meinen Eltern gelebt. Mein Bruder war über vier Jahre in der Armee. Er war ein Genie als Mechaniker. Alles, was er gemacht hat, war besonders gut. Er hat in einer Autobasis gearbeitet und war dort Werksmeister. Nach sieben Jahren sind sie aus Israel zurückgekommen, und die Ehe ist auseinander gegangen. Mein Bruder war ein Weltverbesserer, er hat wieder geheiratet und wieder die falsche Frau. Während seiner zweiten Ehe hat mein Bruder alle Schulprüfungen nachgemacht und in der Abendmittelschule am Henriettenplatz, im 15. Bezirk, die Matura gemacht. Auf der Universität hat er in Publizistik und in Philosophie den zweifachen Doktor gemacht. Er ist mit 47 Jahren gestorben, ich glaube, einen unnatürlichen Tod. Ich bin bis zum Oberstaatsanwalt gegangen und wollte Klarheit - eine Obduktion. Der Oberstaatsanwalt sagte zu mir: 'Herr Wonsch, Sie wissen besser als ich, dass es das bei den Juden normalerweise nicht gibt. Wenn es nicht Einhundert Prozent nachweisbar ist, ist es mit sehr großen Kosten und Unannehmlichkeiten verbunden. Wie Sie mir das schildern, würde ich sagen, es bleibt Ihnen überlassen.' Aber dann wollte ich das meinem Bruder nicht antun.

Ich bin mit knapp siebzehn Jahren aus der elterlichen Wohnung ausgezogen. Obwohl ich bis zum Tod meiner Eltern ein inniges Verhältnis zu ihnen gehabt habe, wollte ich doch selbständig sein, ich wollte es irgendwie allein schaffen! Ich bin zu Walter Blau gezogen. Er hatte Vis a Vis dem Franz- Josefs-Bahnhof im 1.Stock eine große Wohnung. Ich hatte eine Küche, die ich nicht gebraucht habe, weil ich bis heute nicht kochen kann oder nicht will, ein Zimmer mit Bad und Telefon. Dafür habe ich 350 Schilling bezahlt.

In der Gewerbeschule war ich Vorzugsschüler. Sie haben mir ein halbes Jahr geschenkt. Mit 19 ½ Jahren habe ich schon die Schneidermeisterprüfung gemacht und war der jüngste Schneidermeister in Österreich. Das stand sogar in den Zeitungen. Das war mir aber zu wenig, und darum habe ich damals beim Bundespräsidenten Körner um einen Dispens angesucht. Diesen Dispens hat er mir gewährt, damit ich in meinem Alter schon selbständig sein kann. Es gab auch noch andere Hindernisse. Man konnte sich nicht einfach auf einen Standplatz stellen, man musste die anderen Schneider im Umkreis fragen, ob sie gestatten, dass man sich in ihrer Nähe niederlässt. Dadurch habe ich in einem Stock gearbeitet - in ganz einem kleinen Laden. Ich hatte sehr großen Erfolg mit sehr großem Einsatz und mit sehr viel Arbeit. Ich habe jahrelang für den Hermann Teller, für seine Modeschauen, gearbeitet. Auf der Landstrasse hatte er ein sehr großes Kleiderhaus. Er ist mit siebenundneunzig Jahren gestorben und liegt am jüdischen Friedhof.

Mein Vater war eigentlich mehr mit unserer Mutter verbunden, das war bis zum Schluss so. Ich habe sie in den späteren Jahren finanziell unterstützt, obwohl es mir auch nicht sehr gut gegangen ist. Ich habe sehr viel gearbeitet und habe immer ans Lager gedacht. Ich hatte immer gesagt: Wenn ich das Lager überlebe, möchte ich wie ein kleiner Kaiser auf zwei, drei weißen Kissen schlafen. Ich habe viele gute Freunde, unter anderem auch Ärzte. Einer hat gesagt: 'Manfred, du sollst flach liegen. Du weißt, dass es für deine Gesundheit besser ist.' Ich bin 15 Jahre auf einem rosaroten Kissen gelegen - ein Traum wurde zerstört.

Ich habe das erste Mal mit 21 Jahren geheiratet. Meine erste Frau war um neun Jahre älter, eine Dame aus einem Haus, in dem Juden nicht erwünscht waren. Meine Schwiegermutter hatte gesagt: 'Was, den Juden willst du heiraten?' Die Ehe war acht Jahre sehr glücklich, unsere Tochter Gabriele wurde am 19. Mai.1958 geboren. Solange etwas schön ist, soll man es behalten und dann soll man sich trennen. Das habe ich eingehalten.

Meine zweite Frau war neun Jahre jünger als ich. Ihr Vater hat gesagt: 'Wir haben dir unsere Tochter gegeben, weil den Juden so viel angetan worden ist.' Da habe ich gefragt: 'Also ist sie das Opferlamm!' 'Jüdische Bankerts ziehe ich aber nicht auf', hat er dann gesagt. Er war schwerster Alkoholiker. Meine Tochter Judith wurde 1970, Daniela 1974 geboren.

An dem Tag, als meine Judith fünf Jahre alt wurde, kam ich aus der Werkstatt, und die Familie meiner Frau war schon in der Wohnung. Sie haben gefeiert. Mein damaliger Schwager hat gesagt: 'Na, im KZ kann es ja nicht so schlecht gewesen sein, sonst würdest du nicht mehr leben!' Ich war übermüdet und war es schon nach etlichen solcher Jahre satt, bin aufgestanden wie bei einer Verhandlung und habe gesagt: 'So ihr christkatholisches Gesindel, verschwindet, sonst gibt es ein Unglück, sonst haue ich mit der Flasche einem jedem von euch eine am Schädel.' Nach acht Tagen hat meine Frau gesagt: 'Manfred, ich habe dich einmal sehr geliebt, aber ich habe mich für meine Eltern entschieden.' Es war vielleicht in dem Moment mein Todesurteil, aber ich habe es akzeptiert.

Ich habe bei den Scheidungen nur gesagt: 'Ich verzichte auf alles, auch auf die Wohnung. Ich habe nicht einmal meine Anzüge mitgenommen. Aber ich wollte jederzeit das Besuchsrecht für meine Kinder. Ich wollte sie so oft wie möglich sehen. Das haben sie mir genehmigt. Die Kinder waren sehr viel bei mir.

Meine dritte Gattin, die Sissi, habe ich dann später in der Oper kennen gelernt. Zuerst war sie die Tante für meine Kinder, und jetzt ist sie die Oma für die Enkelkinder. Sissis Mutter hat mich viele Jahre beleidigt. Jetzt ist sie einundneunzig Jahre alt, und froh, dass ich ihr über die Stiegen helfe.

Als ich als Verkaufschef in einen Geschäft gearbeitet habe, hatte ich einmal einen größeren Geschäftsabschluss mit einem Ehepaar. Der Mann hat zu mir gesagt: 'Wir haben meinem Sohn ein Auto von einem Juden gekauft und was glauben Sie, wie lange wir gebraucht haben, ihm ein bisschen was abzuhandeln. Mit den Juden ist es so schwer, ein Geschäft zu machen!' Da habe ich den fertigen Vertrag vor ihr und vor ihrem Mann, der ein pensionierter Direktor war, zerrissen. Sie ist ganz blass geworden und hat gesagt: "Sind sie vielleicht auch...' Da habe ich gesagt: 'Ja, ich bin auch und Sie kriegen keinen Staubsauger, sie kriegen nichts von mir!' Solche Erlebnisse habe ich heute nicht mehr, weil ich zu meinem 60. Geburtstag gesagt habe: 'Keine neuen Freundschaften!' Ich habe fünf Freunde, auf die kann ich mich todsicher verlassen, die leben so wie ich.

Ich gehe in den Tempel, aber ich gehe nicht ständig, nicht regelmäßig. Ich bin traditionell, ich halte die Feiertage, und feiere mit meinen Freunden gemeinsam. Ich gehe jede Woche ins jüdische Altersheim, besuche und betreue dort alte Leute.

Der Bruder meines Vaters, Onkel Max, hatte Heimweh nach der Stadt Wien und nach der Oper. Er war 15 Jahre nach dem Krieg das erste Mal wieder in Wien. Wir haben uns in der Oper getroffen, und wir hatten genau denselben Geschmack, waren total auf einer Linie, und dann hat er gesagt: 'Du Freddy, ich habe ja gar nicht gewusst, dass du auch so ein begeisterter Opernbesucher bist.' Ich bin so oft die Stufen zum Opernsaal hinauf gegangen, dass ich eigentlich schon am Mond sein müsste. Nach acht Tagen hat mein Onkel gesagt: 'Furchtbar dieses Land, eine Katastrophe, wegen euch bin ich her gekommen, aber jetzt muss ich wieder zurückfahren.' Da hatte er wieder Heimweh nach Amerika. Er hat in den letzten Jahren in Miami Beach gelebt und kam dann noch einmal, das war 1978. Das war nur ein kurzer Besuch, und das war dann der Abschied für immer. Ich habe meinen Vater und seinen Bruder im Stadtpark fotografiert und ich habe da schon gewusst, dass ist das letzte Bild, was ich von ihnen haben werde. Lange, sehr lange ist es her!

Mein Vater hatte Kontakte zu Sängern und Musikern. Kurz vor seinem Tod hat er sich das Lied 'Schwalbe Gruß' von Johann Schrammel gewünscht. Das ist ein so schweres Lied und da hat einer gesagt: 'Du, Edi, sei mir nicht böse, aber die Musiker sind so schlecht, ein anderes Mal.' Es kam aber nie mehr zu einem anderen Mal. Die ganze Verwandtschaft, die noch übrig war, war böse auf mich, weil ich am offenen Grab meines Vaters dieses Lied von Franz Schuh, einem wunderbaren Heurigenliedsänger, hab singen lassen. Ich habe gesagt, dass ich das verantworten kann, weil das sein letzter Wunsch war. Er hatte es sich nicht für seine Beerdigung gewünscht, aber das war sein letzter Wunsch, und den habe ich ihm erfüllt. Der Schammes am Friedhof war ein Russe, der hat mir nach Monaten gesagt: 'Wonsch, das hat Schule gemacht.' 'Was', habe ich gefragt. 'Es waren schon vier Levein [Begräbnisse], und man hat gespielt Musik.' 'Siehst du, da habe ich nach Jahrtausenden mit der Tradition gebrochen', habe ich gesagt.

Meine Mutter ist 1984 gestorben. Seither fahre ich nicht einmal mehr durch den 20.Bezirk.

Meine Töchter sind nach dem Gesetz keine Jüdinnen. Judith wollte übertreten. Sie ist 1 ½ Jahre in den Religionsunterricht gegangen. Dann hat sie eine Prüfung gemacht, aber sie hat gesagt, dass sie nicht ausschließlich koscher leben kann. Wir essen kein Schweinefleisch, aber wir gehen oft essen, wir sind oft eingeladen. Soll sie ihn anlügen, soll sie ihm sagen, sie werde koscher leben und macht es dann nicht? Das ist ja dann schon die erste Sünde! Man hat sie nicht aufgenommen. Ihr wurde auch vorgeworfen, dass sie zu wenig in den Tempel geht. Ich denke, es ist auch nicht so notwendig, dass man so oft in den Tempel geht; wenn einer nebbich auf Golles ist [in sehr arger Bedrängnis], soll man ihm beistehen. Aber total, das war auch ein Spruch meiner Großeltern und meines Vaters. Ich war eine Zeit lang so verbittert, das ich nur mehr geflucht habe.

Ich bin nur wegen meiner Eltern nach Wien zurückgekommen, jetzt kann ich Wien wegen meiner Kinder und Enkelkinder nicht verlassen. Wenn ich mir die Enkerl mitnehmen könnte, wäre ich sofort weg. Ich würde entweder nach Italien oder nach Israel gehen, sonst gibt es für mich keine Alternative.

Glossar

Paul Back 
Vienna 
Austria 
Date of interview: July 2002 
Interviewer: Tanja Eckstein 

Paul Back just turned 76 years old and I admire his zest for life, his curiosity about everything that interests him, which is really a wide spectrum.

He loves the music from various people, countries, and continents, is interested in politics and history as much as he is in art and architecture, venerates the old and the modern, travels to large cities with as much passion as to smaller regions, loves sitting in coffee houses and chatting,watching films, and meeting people.

Sometime you can get the creeps when he tells you about the distances he covers in a day: twice a day he travels from Floridsdorf [21st district], where he lives with his wife Jutta, into the city center and back; even a much younger person would be reluctant to do this.

Paul Back works several hours once a week in the Austrian Resistance documentation archive. It was a pleasure to interview him.

• My Family History
• My Childhood
• During the War
• After the War

My Family History

My mother’s side of the family comes from Zalozce [today Ukraine], a small town in Galicia located on the outskirts of the Habsburg Monarchy, close to the better-known cities of Kolomea and Brody. I know next to nothing about my great-grandparents. But it’s likely that the parents of my grandmother, Pessie Feder, who was born on 16 September 1872 to Leib and Dobrisch Muehlgrom, were also from Zalozce, where many Jews had lived back then. It’s possible I could have learned more, if only I had been interested early enough. But now it’s a little late. I only know about my grandparents. 

My grandfather’s name was Salomon Feder. He died of the Spanish flu in Vienna in 1918. I never met him but there is a family photo from Zalozce, and I know a few stories about him. He wasn’t a strictly religious person, but he was traditional and always wore a kippah [religious head covering], but no peyos [sidelocks].

From family stories I know that he spoke multiple languages, and, although he was an orphan – or maybe because of that – traveled a lot in his youth. He was, for example, in the Holy Land, Palestine.

My grandfather was a watchmaker by trade, but my grandparents owned a bookshop where you could also purchase school and stationary supplies. He was a man of great esteem in Zalozce. He was the village’s district representative and directed the public health insurance company. The pastor and the teacher were frequent guests at my grandparent’s, and they played cards together.

My grandmother gave birth to fifteen children, ten of whom lived. I don’t know what the five children died of. It was probably due to the hygienic conditions back then. All the children were raised traditionally. I don’t think they had a particularly destitute life, but I don’t think you can get rich with so many children.

My Aunt Lea, the eldest of the siblings, was born in 1896. Interestingly, the name of the midwife is also on my Aunt Lea’s birth certificate; her name was Sabine Feder. I was assured that there was absolutely no familial relation to the midwife; but I doubt this. My uunts Regina and Rosa, my Uncle Izchak, my mother, Maria – her Jewish name was Miriam – and my uncles Simon, Hermann, and Leon were all born in Zalozce.

There weren’t just Jews and Poles living in Galicia, but also many Ukrainians, who they called Ruthenians. It was a real mixture of people. My mother could speak a little Polish and also knew a few Ruthenian songs.

She and her sisters went to a general school. They spoke German at home, but it was definitely German with Yiddish expressions. German language and culture stood in the foreground. It is characteristic of many Jews in Poland or Galicia not trapped in the Orthodox milieu that they tended to be close to German or Austrian culture.

As a result, my family didn’t have any great difficulties when they moved to Vienna later. You could hear that some of my uncles and aunts weren’t born in Vienna, but with the younger ones, like my mother, I don’t think you could pick out anything.

When the First World War broke out in 1914, Jewish life changed in that region. The war was devastating, both personally and for the area as a whole. The theatre of war changed a few times. The Russian troops would advance, and then it was the Cossacks, and at another time it would be the Austro-Hungarian Army.

It went back and forth until my family fled in 1916. My grandfather, Salomon, had a sister in Vienna. Her name was Mina Blaustein. She lived at Obere Donau-Strasse 9 and had two children, Irma and Eduard. I can’t remember Mina’s husband at all. But I know that Irma and Eduard fled to South America after the German invasion of Austria.

In 1916 my grandparents and their eight children left their home and, in 1917, arrived in Vienna. During the escape in 1916, which lasted a year, my Aunt Klara was born. My Aunt Berta was then born in Vienna in 1918. It was very difficult in Vienna with so many children; they were actually penniless.

My grandparent’s apartment was in a block of flats in the 20th district, at Perinet-Gasse 2. Perinet-Gasse is a very short street; two buildings stand on the right side of the street and two buildings stand on the left side, which leads to Gauss-Platz and Augarten Park. That was my grandmother’s first and last accommodation. However, in the final days before her deportation she lived in the 2nd district at Holland-Strasse 12.

The building on Perinet-Gasse was built at the end of the 19th century, so it was maybe 20 years old when my grandparents moved in with their nine children. Many apartments back then were one-room apartments. That apartment had a room, a kitchen, and a small room without sanitary facilities. The water and toilet were in the hall. It’s possible that they were supported by charity organizations. There were organizations in Vienna that helped people through the worst.

My grandfather died of the Spanish flu in 1918, one year after their arrival in Vienna. He was a victim of this epidemic, which killed around 40 million people worldwide in 1918 and 1919.

The older children, Lea and my mother, who were born at the turn of the century, were almost grown-up and soon left home, married and started their own families. They didn’t live far from their mother. There were still six children at home and so the family scraped by. The children started working as soon as they could and supported their mother.

My grandmother tried to maintain a traditional household after grandfather’s death. That wasn’t always easy, because it was hard to keep it up, given the physical conditions in such a small apartment with so many children. She tried to keep milk and meat products separate, even though that wasn’t easy, as they needed to use the separate dishes and cutlery. She wasn’t able to keep the household one hundred percent kosher, but pork never came into the house!

She celebrated Shabbat. She lit candles and there was always challah – Shabbat bread – on the table. It also smelled different, but it was a very special smell. The apartment was scrubbed and made to shine – something she kept up all those years.

Once a year on the High Holidays, on Rosh Hashanah [Jewish New Year] and Yom Kippur [Jewish day of atonement; most important Jewish holiday], my grandmother went to the temple on Klucky-Gasse, but otherwise didn’t go to services. My mother’s older siblings also lived traditionally, the young ones not so much. My mother Miriam was exactly in the middle.

The younger ones didn’t say anything against religion, since they had a lot of respect for their mother – but they couldn’t make much of it anymore. For example, the older siblings fasted with my grandmother on Yom Kippur. The younger siblings, who no longer lived traditionally, gathered in the small room and ate secretly. I saw it myself and know that grandmother knew as well, but generously looked the other way.

My grandmother remained alone after grandfather’s death, even though she wasn’t old when he died. She also had no opportunities to find another partner. It might have been different in a small town, since there surely would have been some sort of Shadchan, a matchmaker, who would have found a husband for my grandmother. In order to feed her children, my grandmother sewed entrails for sausages on the sewing machine. Plastic wasn’t around yet.

Lea – or Lona, as they called her later – my mother’s eldest sister, soon married a young man, Heinrich Seliger, who worked for the Jewish Community and was responsible for the temple in Waehring, in the 18th district. They had a son, Friedrich, who they called Fritz, and lived in Ottakring [16th district] in a nice middle-class building and lived peaceably with the other residents. They lived very traditionally with a strict kosher household and were involved with Jewish institutions. The family jokingly called Lona the rebbezin [the rabbi’s wife].

The cantor of the Jewish community was always coming and going from their place. The neighbors accepted it and they got along well with one another. Fritz fled to Palestine in 1938 and joined the British Army. My Uncle Heinrich worked for the social division starting in 1938 and, starting in late 1941, sent parcels to people who were deported to Theresienstadt.

They survived the Nazi years in Vienna, but needed to be in hiding for a while. After the war, my mother’s sister Lona immigrated to Israel where Fritz was living. Her husband Heinrich remained in Vienna for a year and then followed them.

Lona ran a small restaurant in the village of Zikhron Ya’akov. That was a large village. Today it’s a town. After the death of her husband, who never felt at home in Israel, she lived in a small house on the property of a distant relative in Pardes Hanna, and had a nice life there. She died in 1978.

My Aunt Regina married Mr. Leser Tocker. They lived very close to my grandmother in a small apartment near the Brigittenau Bridge. They had two children: Friedrich, who they called Fredi and who goes by Shlomo in Israel, and Kurt, the younger son. Fredi went to the Jewish Chajes School in the 20th district, on Staudinger-Gasse. They lived under very modest conditions. Leser Tocker worked with his brothers, who had a leatherwear shop on Gauss-Platz. He wasn’t an associate; instead he remained his brother’s employee the whole time.

I sometimes went with my Aunt Regina and her children on summer holiday near Klosterneuburg. We stayed on a farm with a beautiful garden. Sometimes even Fritz, my Aunt Lea’s son, was there. Last year I was there with Fred, who’s now called Shlomo. That was a lovely reminder.

In 1939 Aunt Regina and her family fled illegally down the Danube River to Palestine. There they also lived in Zikhron Ya’akov. Leser found work in a wine cellar. He worked for many years in this wine cellar. Aunt Regina worked as a chef in a large guesthouse. Their sons still live in Israel. They were in Vienna not too long ago to trace their family. The older son was recently invited by the city of Vienna.

In the 1920s my Aunt Rosa met an American tourist named Morris Vogel.  He was half-blind and came to Vienna for treatment. In 1930 or 1931 she moved with him to the United States. He wasn’t actually capable of regular work and I don’t know how he made his living in the United States. Aunt Rosa was very energetic. She did numerous jobs, she was also a very funny person and never lost her sense-of-humor and wit, despite her difficult life. When she had to, she also sung professionally at weddings.

There was a place in New York State where Jews went on their summer holidays. She performed in hotels there, singing or telling jokes. That’s how she eked out a living. After the war she often came to visit us in Israel. Her son Norman was a dental technician and musician, and was in a band for many years. Now he lives in Miami. I don’t know him; he’s not in touch with anyone in the family.

Uncle Izchak was a trained watchmaker and had a small shop in Vienna on Kaiser-Strasse with watches and jewelry. He lived with wife Zilli, née Tuerkisch, in the 9th district. They had a daughter, Ruth, who’s my age. In 1939 they fled to Australia. At first they lived in the country and Izu worked as a farmhand. Then they went to Sydney and Uncle opened a small shop with watches, jewelry, and electric appliances. When my Uncle Simon arrived in Sydney they worked in the shop together. I met Ruth in Australia, but she never came back to Vienna. She had a son and a daughter, Graham and Robyn. Robyn studied medicine and was often in Vienna for conferences. Now she works in complementary medicine.

My Uncle Simon was a trained electrician and had a radio and electronics shop in Vienna. He had no children. He and his non-Jewish wife Kitty were able to flee to Shanghai. When the Japanese bombed Shanghai he was injured by a piece of shrapnel. After the war he went to Australia. He and Kitty got divorced after the war and she went to Melbourne. He got remarried and then worked with Izu in this shop for jewelry and electric appliances. Now he’s over 90 years old and lives in a small house with his second wife near Sydney. They don’t have much contact with the rest of the family.

My Uncle Hermann was born 20 October 1906. He was a goldsmith. In the 1930s he married Toni, who was born 30 March 1910. I can’t remember the wedding any more, but I have a wedding photo. I can’t remember any wedding celebrations within the family. They took an illegal transport to Israel and went along the Danube in the direction of the Danube estuary. The ship got stuck in Yugoslavia and they were murdered. In 1940 we received another postcard from Uncle Hermann and Aunt Toni, where they wrote,

“My dears! We received your letter and read it with great delight. Currently we are in the fortunate position to be able to announce that we are already on the first day on the way to you. With God’s help and a little luck we hope to be there in a few weeks. If the Lord God would help our relatives out of hell, we would be perfectly happy.  What is Pauli doing and why hasn’t Maxl [Paul Back’s stepfather Max] written about it? I will get the answer myself. If you want, Maxl, you can look around for a job for me. Regards and kisses to you all, from your Hermann. I’m very anxious and have travel nerves, greetings and kisses, your Toni.”

My Uncle Leon – he was called Lonek – was a ceramicist. He worked at the well-known company Goldscheider, a ceramic and porcelain manufacturer in Vienna. The Goldscheiders were a Jewish family. They fled to the USA after the German invasion of Austria, and founded another company there. Descendants of this family still live in the USA today. Lonek fled to Sweden after the Anschluss. There he owned a model foundry for sculptors. He was also artistically engaged and made his own models, but his main occupation was model casting.

He married Elfi Wachsmann, the granddaughter of the Austrian operetta composer Leo Fall. They didn’t have any children. Uncle Leon was a very fun-loving, happy, and funny man, and his wife is still mourning him. Every year in May she comes to Vienna for a few days to eat asparagus [traditional seasonal dish] or for honors for her grandfather. 

My Aunt Klara was born in 1916. She worked in a tailors shop and lived with my grandmother. In 1938 she married Karl Hillebrand with the intention of going with him to Palestine to live on a kibbutz. She was a Zionist and active in Hashomer Hatzair. Klara went with Karl to Palestine, lived on a kibbutz, and in 1940 or 1941 had a daughter, Ofira, but they didn’t stay together. Klara and Karl got divorced and she moved to Zikhron Ya’akov where my Aunt Tedina and later my Aunt Lona were living. She lived there with her daughter and met her eventual husband, Arpad Green.

Uncle Arpad was an electrician. He was from Bruenn and was a hardworking man and always complained about the “Society of Farmers,” which is what he called the founding fathers of the place, who had come to Palestine in the 19th century from Romania. They were terrible cheapskates and always owed him money, so that he practiacally had to work for them for free.

In 1956 the family left Israel and went to Australia, where his daughters Josefa and Nitza were born. Arpad worked as an electrician in a shipyard. Klara first worked in a tailors shop, then she became a housewife. Today they both live in a old age home in Sydney. Ofira is married to Peter Singer from Vienna. They had a small textile print shop where they manufactured labels for clothes. Those are those little tags that say what the article of clothing is made from and how to wash it.

They have two children. Josefa is married to John, who worked for Australian television. They have a son, Alexander. Josefa and John are writing a book about China’s sacred mountains. They were in Vienna in the 70s. Nitza is married to Max Siano from Romania. He is self-employed in the fashion industry and Nitza works for the Bank Clerk Union. They have no children. They visited Vienna in the 80s.

My youngest aunt is Berta. She married Fred Steiner before fleeing the Nazis. I don’t know anything more about him. They fled to France together and from France made it to the USA. He was immediately drafted into the US Army and after the war they moved to California. They converted to Christianity. I think to the Anglican Church.

Her husband left her and she remained alone with two children, Susan and Robert. Then she worked as a doctor’s receptionist for many years and saw the family through as best she could. She got remarried to a American named Nanke and then later got divorced again. Berta’s son Robert was a baker and died a few years ago in a motorcycle accident in the USA.

Today Aunt Berta lives with her daughter Susan in London. Susan worked in a church mission in South Africa for many years. When she went to London and began working as a journalist, she was already sick. She suffers from a very rare illness. There were years where she could only lie in bed. She developed a muscle weakness during the illness. Despite that she has continued working as a journalist and writes for an ecclesial newspaper. Both were in Vienna a few times; Berta was invited by the Jewish Welcome Service.

My mother Miriam was born in Zalozce in March 1902. Later she made herself out to be younger. I don’t remember why she did that, but I do believe 1902 is the correct year.

My mother’s family and friends called her Miriandl or Mali. I don’t know why, since her name isn’t Amalie. But she was Mali anyway. She married my father Leo Hochbaum, a bank clerk, on 10 March 1926 in the 18th district, on Schopenhauer-Gasse. Leo Hochbaum was born on 31 March 1903 in Bielitz [Today Bielsko-Biala in Poland]. His father’s name was Salomon Hochbaum and his mother was called Ester. She was born Marek.

After they were married they moved to an apartment in Erdberg, that’s in Vienna’s 3rd district.

• My Childhood

I was born on 10 July 1926.

My mother was a very fun-loving person. She had friends and acquaintances and frequently went out. I assume she met my father at some party. The area we lived in was mostly working class. Workers and artisans lived there; Jews as well, but few. Strangely, save one photo of my father, I have almost no memories of him. I also have no memories of his family.

My father had a sister in Poland; her name was Selma. She was never in Vienna, at least not during my time, and no one kept in touch as far as I know. I can only remember that an uncle was mentioned. I met him once; he worked for the federal railway. His name was Uncle Julius and he lived in Vienna. I think he was my father’s uncle.

My father was a calm and sensible person, but he was a gambler. He spent little time at home or with his family. Maybe he cared about his family, I don’t know. It was no accident that, in 1936, my mother got divorced from him after ten years of marriage. After we left Austria I never heard from him again and couldn’t find out where he was murdered.

My family probably went to the opera frequently, since my mother loved operas and operettas and knew many arias by heart.

My mother had a fairly large group of friends. It was a very diverse group of people, indlucing the Jewish Back family living in the building next door. The family was from Slovakia, from Nitra. But Max Back, who became a good friend of my mother’s, was born in Vienna on 03 December 1905. She went out with him often and and his sisters would look after me. Slowly he took on the role of my father. He was often at our place and went out with us. I thus had a very sheltered life, despite my parents’ divorce.

That was the time of the construction boom. New buildings were being built nearby. Just around the corner a large block of council flats was built  - the Rabenhof – which was renovated just a few years ago. My future father, Max Back, had three sisters, Hermine, Marie – who was called Mizzi – and Hertha, as well as a brother, Arpad.

Hermine was an office worker at the Schenker transport company in Vienna and married Siegfried Samuel. Siegfried was a public servant, first in Vienna and then later in Haifa. They were Zionists and went to Palestine in the early 1930s where they had a daughter, Naomi. Hermine never came back to Vienna and died in the early 1970s.

Herta married a non-Jewish officer and lived with him in Salzburg, where he was stationed. In 1938 he divorced her. She survived the concentration camp Ebensee. In a Displaced Persons Camp she met a Greek Jew from Thessaloniki – a pastry chef who had lost his whole family – and immigrated to Haifa with him. Her husband died very early and afterwards she married a man from Vienna, Fritz Weiner. Herta died in the early 1980s, but returned once to Vienna before that.

Mizzi Back stayed in Vienna with her mother, Regina Back. Both were deported and murdered in 1942. I never met the brother, Arpad Back, who was born in 1909. He didn’t live and home and nobody spoke of him. I do know that he was murderd during an attempt to flee to Palestine along the Danube.

We moved a few times in Vienna and I attended grammar school on Stroh-Gasse, in the 3rd district. There must have been several Jewish students in my class, but I can only recall one name: a boy called Menasse. I can’t remember any anti-Semitism during this time. I wasn’t especially bad in school, but I didn’t really like going.

I wasn’t a street kid, but a real family kid. There were many possibilites for amusement in the neighborhood. There were restaurants and guesthouses with popular events, and I’d take my mother along whenever I could. My mother’s siblings and their families always stayed in touch. We often met up and went on excusrions in the area outside of Vienna, especially to the Vienna Woods.

Almost all of my playmates were part of the family: Fredi – Kurti was still too little –Ruthi, and Fritzl. We often visted our relatives. Some, like Aunt Lea, Aunt Rosa, Aunt Regina, and Unle Izu were strictly kosher. Some were less strict. My mother wasn’t kosher at all. She didn’t care.

The Civil War in 1934 was a dramatic event, although I wasn’t really aware of it at the time. Our friend, Max Back, was with the Vienna Police until 1934 and also in the Schutzbund [paramilitary organization].  Max Back was very stressed during the Civil War. He even needed lay low for a while and eventually lost his job. You could hear fighting everywhere, even people from our circle of friends were involved.

Like many others in 1934, Max Back was became unemployed but found work with the Zionist organization Hechalutz. He would go with groups of young people to the surrounding countryside outside Vienna and mentor those preparing for aliyah [Jewish immigration to Palestine] to Palestine. They called these courses hachshara [preparing for life in Palestine/Israel] and they were a requirement for agricultural work in Palestine, whether in a kibbutz or in other areas. Max Back’s work helped us get a travel visa for Palestine later.

My mother rented a tiny parfumery in the 2nd district on Lilienbrunn-Gasse, where I often went after school. There was a small salesroom where I always sat around. I went to school on Spel-Gasse back then. The parfumery wasn’t doing very well, apparently, since my mother gave it up after a while and started working for the Goldscheider ceramics and porcelain manufacturers, where her brother Leon had been working. She stayed there until the Nazi invasion.

After my father moved out of the apartment, my mother and I moved to my grandmother’s on Perinet-Gasse. Besides my grandmother, three of my mother’s siblings lived in the small apartment – Aunt Berta, Aunt Klara, and Uncle Leon.

I was ten years old when I started attending the Unterberger High School on Unterberger-Gasse in the 20th district, near Augarten part. There were a lot of Jewish students in my class, but I can only recall the name Kaplan. I played soccer at school and once a week I went to the Vindobona Cinema on Wallenstein-Strasse and watched wild west films and such things.

Otherwise I was with my family. I wasn’t in any youth organizations. Instead there were family gatherings. My mother’s friend Mizzi had a garden plot where she spent a lot of time, and my mother often took me to Mizzi’s.

My mother stayed in touch with Max Beck. I rarely saw my father, until all trace of him disppeared. It’s very unfortunate, but you can’t project onto the past what you know today.

My grandmother was the center of the family. She had a lot to deal with and always had her hands full. It was probably her difficult life that made her tough. She wasn’t very affectionate and couldn’t play favorites. She didn’t reveal her emotions. She was a very rough person, which made an impression, since she couldn’t otherwise have been assertive with so many children. 

We lived there and were very happy, despite the cramped living conditions. The religious and non-religious aunts and uncles got along. You just didn’t bring up religion and so put it aside. We lived peacefully with eachother at my grandmother’s until the Nazi invasion.

• During the War

On 12 March 1938 I saw airplanes black out the sky, a whole host of airplanes, real squadrons.

First off, the Nazis wanted to demonstrate their power and secondly, they actually had things to transport make themselves at home. You began seeing people in uniform and boys in Hitler Youth shirts walking around. They were Austrians – the Germans weren’t in Vienna yet. They didn’t come directly to Vienna, since they were initially delayed by people cheering them on along the way. The Wehrmacht curried favor with the Viennese by offering food – with a field kitchen on Heldenplatz.

My grandmother’s apartment became a sort of family news center. The family was following the situation and, at first, didn’t panic. They became restless only much later, when the sanctions against the Jews were proclaimed, or when actions began, like street sweeps, harassment, and verbal abuse. You began hearing of people being kicked, or attacked, or that someone was taken away. But people were still deluding themselves. People knew it was bad, but didn’t know how bad it would get.

One of the few sanctions that got under my skin, because I was directly affected by it, were the signs on park benches that were written with “only for Ayrans” or “not for Jews.” I often went for walks with my mother or with my cousins and we used those parks and played there. And all of a sudden we weren’t allowed to sit on the benches any more.

I was very impressed by the uniforms. Even as a child – even before the Nazis came – I would run to the Ministry of War on Stubenring because once a week there was a changing of the guard there with taps. I really liked the marching music. It was a bit threatening when the Germans marched in, but the uniformed soldiers came through with a band, which I found very impressive. I really liked it and ran after them enthusiastically.

They had to discontinue the Hachshara courses. Max Back was then given other work within the Jewish Community and even he was attacked and beaten one day. I think that happened on Seitenstetten-Gasse in front of the temple. Back then there were young people who really enjoyed going on rampages. There were prayer houses just around the corner from my grandmother’s apartment – I didn’t know that there had been serious attacks there. The Hitler Youth and League of German Girls (BDM) had been bustling about in the area.

There were changes at school. New teachers came. A Sudeten-German – actually the only Nazi I can remember – taught geography and made it no secret that he was a Nazi. Not that he attacked us or went after us personally, he just didn’t hide his ideology. He immediately hung up the new maps. But there were also other teachers! Our math teacher always comforted us and said that this horror wouldn’t last long. That was Mr. Rotter – later he disappeared. But we also disappeared – we were separated from the remaining students and had to go to so-called “Israelite Classes.”

There is a book today about those classes at the school on Unterberger-Gasse. My name is also included – I could see my credentials. These days there are very engaged teachers that address this era and even assist with exhibits. At my school you can see an impressive exhibit about the Jewish students there during the Nazi era. They invited all the former students from all over the world – the ones they could still find!

First there were these “Israelite Classes” and then they were suddenly gone and there were “Jew Schools.” Jewish students were concentrated in very few schools. I went to one of those schools for a time. I didn’t learn anything there, since, in our minds, we were already gone, and could only think about getting away. Those who could, tried to get out of Austria. 

People knew they couldn’t stay – they already knew this after the first arrests.  Then you would keep hearing: “So and so was arrested and so and so was arrested and beaten,” and you heard the word “concentration camp”! If you could, you left the country. So of course no one was thinking about studying, grades, and report cards at school anymore.

There were then two weddings in our family. Aunt Klara married Hillebrand and shortly thereafter fled with him Palestine, to Eretz Israel. Aunt Berta married Steiner. Both made their way to France illegally, were caught at some point, then went back to France again, and from there fled to America.

We needed a certificate for Palestine. This sort of terminology began appearing all of a sudden. For example, if you wanted to go to America, you didn’t need a visa, but rather an affidavit. Terms were showing up that you never heard before. These affidavits were guarantees to the state that the person fleeing was financially secure.

Some person needed to deposit a certain sum of money or else prove that they would account for the immigrant. Getting these papers was very time-consuming and thus the reason why many older or less mobile people were unable to flee. They said to the younger people, “Go in the meantime, we’ll come afterwards.”

By that point they couldn’t! Everything hinged upon this affidavit, death or life! We had a radio, since the family was very musical. But listening made us more depressed – because of the victory announcements or the grandiose speeches from the Germans.

My mother didn’t see any other option for us but emigration and so attended a retraining course for hairdressing. There were many of these kinds of courses set up especially to train people in careers that would help them find work in a new country. Though she never ended up practicing the trade.

One 27 June 1938, my mother married Max Back in the rabbinate on Seitenstetten-Gasse. Some time later – because of Max’s work for the Jewish Community – we received certificates of entry for Palestine.

Aunt Klara and Aunt Berta were already gone. I don’t know if Uncle Lonek was already gone; its possible he was just about to leave. He was able to get to Sweden. After my mother got married we moved for a few months into an apartment not too far away – Wallenstein-Platz I think. My newly wed mother probably wanted to be alone with Max Back.

In March 1939 we could leave once and for all. The last days in Vienna were very unpleasant, very menacing. Many Jews had things taken from them – though not us, since we didn’t have anything to take. I repressed all of that and didn’t speak of it again. My parents probably talked about it when they were with Yekkes [Term in Israel for German Jews] or others from Vienna in Israel.

My grandmother was supposed to go the USA. Aunt Rosa, who was living there, was supposed to take care of it. That didn’t work out. Looking back on it, if we had properly understood the situation, more would have been done to help grandmother.

The British Mandate in Palestine didn’t want to mess with the Arab world any loner. There was the so-called “White Paper,” which was enacted in the 1930s. Due to pressure from Arab organizations, entry to Palestine was very restricted for Jews and there were great difficulties.

Soon after we left for Palestine it was no longer possible to get there legally. Back then there was the “Aliyah Aleph” – legal entry into Palestine – and “Aliyah Bet” – the illegal way, which was very dangerous. There were organizations that organized this.

Those immigrating to Palestine from Vienna or Austria left legally or half-legally with toleration from authorities that got a piece of the pie. There were organizations that were set up by the Nazi authorities and they pocketed a lot of money this way. But seen from the English side, these transports were illegal.

We left from Vienna Suedbahnhof station and traveled through Southern Italy to Bari. It was a wonderful journey. The new smells and impressions: it was an adventure for me, just like the new uniforms in Vienna were an adventure. In Bari we boarded a troop transporter that was taking Italian soldiers to Abyssinia – today Ethiopia – and wasn’t built for civilians, but touched at the harbor in Haifa.

The ship was overcrowded with refugees and we were placed in bunks in the ship’s hold. We traveled for a few days – it was very cramped, so enjoying the voyage was out of the question. There was an Italian crew on board that was very nice to us. I was ill for most of the boat trip. But I also ate on board. There was Italian food: spaghetti, rice, and a lot of tomatoes – that was all new for us back than. The days of the popular Wiener schnitzel were over!

The only real port in Palestine was Haifa. Earlier there had been the port in Jaffa, but not for passenger ships. From the ship we went first to a transit camp; it was called Machane Olim, new emigrants’ camp. It was a British Army camp and part of it was the Machane Olim. We were taken there from the harbor.

We rode on a truck and beside us were oranges being transported to packinghouses – harvest must have still been in full swing. A smell, indelible, that was my first impression! It was March – so the most beautiful time of the year. All these new smells had started in Italy, but they were much stronger here.

We were housed in barracks in the camp, but not for long. Hermine Samuel, Max Back’s younger sister who had immigrated to Palestine in the early 1930s, tracked us down and, with all her experience, was able to help us. She arranged a small apartment for us that we could afford. I don’t know where we got the money.

Today there are many kinds of fruits and vegetables in Israel that weren’t around back then. But there was always a large quantity of oranges available that weren’t sold by the piece or kilo, but rather by the sack. That was really the cheapest way. The kitchen was a simple kitchen. We had chickens and so we had eggs, and my father, Max Back, also had rabbits. But I can’t remember ever having eaten a rabbit.

Since my parents didn’t know how things would turn out, I had the opportunity to live with farmers in a village for a while. The village was a moshav [A type of cooperative agricultural community] called Nahalal. It was arranged in a circle, with a large water container and a tower in the center. They kept guard in the tower.

Many people who became prominent figures in Israel lived here, like the family of Moshe Dayan. The old-established farmers were primarily Russians. There was also a group of young people from Vienna who belonged together and had their own life there. They were older than I was – sometimes I was with them because I didn’t have a relationship with the family of the farmer I was living with. I had to work a lot, which was a new experience for me. All in all it was very good – you gather new perspectives and learn to do something with your hands. 

There was also a small, very modest synagogue there. I prepared for my Bar Mitzvah there – there were even religious people there that helped me out and stood by my side. My mother came for my Bar Mitzvah and brought a sweet treat for me. I stayed a few months in the moshav and then went back to Haifa.

A lot of people got work with the British Military back then. Later I was also working for the military. My father got work as a tailor with the British naval installation, as he was a trained tailor. He didn’t earn very much, but it more or less sufficed. Later he became an auxiliary police officer for the English. This troop was deployed to protect Jewish settlements and worked officially with Jewish self-defense groups before the state of Israel was founded. The uniforms originated from the time of Turkish rule and were worn by Arabs as well as Jews.

We moved into another apartment up on the mountain in a suburb of Haifa called Neve Sha’anan. The apartment was in a very interesting building that no longer exists. It belonged to an Arab who built it in the style of the homes of rich Arabs, the large landowners or Effendis. It had a central hall with small rooms that branched off of it.

No one lived in the hall, but one family occupied each of the small surrounding rooms. It was like a huge shared apartment. Besides the room that was part of the main house, we also had a kitchen and toilet; there was also water.

I slept in the kitchen. Out neighbors were Germans, a Pole, and a Rumanian. I went to an elementary school until I was fifteen – I had to first learn the language. I was the only new arrival in my class, but the children and teacher made it easy for me, so that I was able to learn well. Vienna was gone and forgotten. I was overtaken by so many new impressions – a new language, new smells, everything was new.

My parents often went dancing. There was a small square in our neighborhood where they put on records once or twice a week. People met there and danced. They danced to hits from England that, back then, were modern. But they also danced the tango. The English also came to enjoy themselves. We kids always looked on with curiosity.

In those days the men mainly wore khaki clothes – short pants, long pants, shirts – everything was made of khaki fabric. It didn’t necessarily have anything to do with the military; it was just very common. The community was entirely oriented towards the kibbutz movement. The kibbutz was the ethical paradigm, which also manifested itself in the clothing.

But the war also came to Palestine. Italian airplanes made it to Haifa and were shot down there. You could sense the war somehow. General Rommel was relatively close by.

After school I worked for some time for an electrician, a Yekke. The Yekkes busied themselves with stamp collecting. He spent hours with his stamp buddies. It was very strange. There were a lot of those types, especially among the Yekkes! They probably cultivated these hobbies back in Germany as well. They were also big concertgoers.

I worked for some years in the British Army in an automobile workshop. That later became my career. There I came into contact with people who agreed with me politically, since even as a child I had read a lot of books, like Jack London and Maxim Gorki. Figures you’d find in these books suddenly appeared at my place of work. I became a very politically conscious person and a member of the communist youth movement in Israel, the Brit Hanoar ha Kommunisti. My parents weren’t all too delighted, but that didn’t stop me.

• After the War

In 1945/46 there was already a movement for the founding of an independent Israeli state. It started with actions and demonstrations for free immigration. There was a lot of pressure after the war once the scale of the destruction became known and many Jews wanted to get into the country, but were sent back because the English wanted to limit free immigration.

There was already a state within a state with Jewish institutions – they called it “Medina baderech,” which when translated means “a state becoming.” But people wanted a completely autonomous Jewish state. When the English knew that their days were numbered, they began acting wilder and wilder with arrests, shootings, and house searches.

By the time the state of Israel was founded I was already with the ghost army, as we were already mobilized and organized even before there was a state and army. When the state was founded in 1948 we were already in the middle of war. The Arab population was not too delighted, but they had a lot of trouble getting themselves organized.

I had contact with Arabs because I was working from 1946-48 for an oil company that had workshops in Haifa. There were Arabs working there as well. I was in the workers’ council with Arab colleagues. There were some that followed the propaganda calls from the Arab leadership and fled in May 1948, after the state of Israel was founded.

Many fled helter-skelter. We arrived in apartments where there was still warm food sitting on the table. The ones who fled and never returned are still refugees to this day. Or else they are no longer refugees, but still talk about their hometown of Haifa. Good, I can understand that people dwell in childhood dreams, in memories. It was a tragedy – and that what the Arabs call it as well: a catastrophe. I don’t know what Israel would have looked like if they had all stayed.

We didn’t know anything about my grandmother who had stayed in Vienna. We only learned about her fate after the war. She was thrown out of the apartment where she had spent 20 years of her life. Then she lived in one of these collective apartments in Vienna’s 2nd district and from there she was deported: first to Theresienstadt and then to Treblinka, where she was murdered.

I can’t remember ever having spoken about going back to Austria. Maybe people talked about how life in Vienna was, that they went to the Prater, or about what they saw or who they met. Those were stories and anecdotes about a past life in Vienna.

Among many immigrants there was a great language barrier between parents and children. Even my parents could only speak very basic Hebrew, and couldn’t even use it properly. They primarily moved around in circles with their linguistic options – within a group of friends made up of people who spoke German. They stewed in their own juices throughout the years. It was somewhat better through me, but not by much, because I could speak German and so spoke to them in German.

But through my brother, Yoram, who was born 27 January 1940, their vocabulary became richer. But of course they held onto the German language, exchanged German literature and German newspapers. They even held onto Austrian cuisine. My mother cooked rissoles, fried schnitzel – even from camel meat – and made pancakes and dumplings.

My father Max Back died of angina in 1957. He smoked a lot and his life wasn’t easy.

After military service I began working in a bookstore in Haifa. They sold, among other things, Soviet literature, an area that had always interested me. I worked in the bookstore for fifteen years. Between 1963 and 1966 – always for about half the year – I was in the GDR [German Democratic Republic – East Germany].

I spent a total of a year and half there and met my wife in Berlin. At the time the Israeli Communist Party had sent me there for a training course. That was the first time in decades that I was in Europe. Vienna was just a pale memory for me.

When I was there I never hid they fact that I was Jew from Israel, but I also never paraded it around. Whoever wanted to know, could find out! I wasn’t the only one from Israel in the GDR, there were quite a few of us and we saw things as they were in the GDR and didn’t want to sugarcoat anything. I didn’t implicitly approve of everything in the GDR, but it was a time of relative openness; there were critical tendencies. In 1966 I even worked a good half a year in a Russian bookstore: “The International Book.” The bookstore was in the center of East Berlin, near the former West Berlin border crossing Checkpoint Charlie. Customers came into the shop who were interested in Russian books and LPs.

My wife Jutta and I were married in East Berlin, in Koepenick City Hall. Then we had to wait a year until she could come with me to Israel. Jutta came in August 1967. My mother had already passed away in early March 1967 and was never able to meet my wife.

Jutta came to Israel in 1967 as the Six Day War had come to an end, but at a time when the state of war still prevailed. She arrived to the airport in full darkness. I was still with the military, so the husband of a work colleague picked her up from the airport.

We settled in, she met the relatives, integrated herself, learned the language. In 1968 I distanced myself from my earlier political movement to a significant degree. There were national and international reasons for this: The Soviet Union’s position toward Israel in 1967 during the war, as well as the Soviet Union’s position toward efforts in Czechoslovakia to lead a more liberal and democratic life. This, along with many other reasons, moved me, as well as many others, to bid farewell to the Communist movement.

A war-like situation continued after the Six Day War. There was the War of Attrition between Israel and Egypt, which lasted for years and touched every citizen, as everyone had to do their auxiliary service in the army each year. In 1973 Egypt attempted to storm the Suez Canal and Sinai Peninsula, along with recapturing the Gaza Strip. This “Yom Kippur War” took the whole country by complete surprise.

People couldn’t grasp that the Israeli secret service and the military in particular had totally failed. It concerned me, because I was riled up by the outbreak of war, particularly during the peaceful atmosphere of Yom Kippur, and said to my wife, “Now listen to me, I am old, and I’d like this war to be my last war in Israel.”

In 1975 I had the possibility to get work, a possibility I saw through contact with a bookstore in Vienna.

It honestly wasn’t easy for us. I left behind my childhood, my youth, a good part of my life, as well as my brother Yoram, family and friends. It wasn’t easy for Jutta either. She was in Israel for eight years and had become fond of it. She had found her bearings, felt at home. We weren’t leaving for economic reasons either.

I didn’t get Austrian citizenship automatically. The fact that I had been born in Vienna didn’t automatically help me obtain citizenship. It’s established that back then, in 1938, the state of Austria was no longer, so people didn’t have to take responsibility. There was probably the right of domicile, but I didn’t have that.

There was a certificate of family origin from my father, meaning from Back, but I wasn’t his natural son. But for five years I was able to live well without Austrian citizenship and, when I did receive citizenship in 1980, this chapter came to a close.

I have never regretted going to Vienna. Unfortunately developments in Israel confirmed my assumptions. Here in Austria I see myself as a person who needs to take a stand, whether on antidemocratic measures, or on dangerous developments like right-wing radicalism or neo-Nazism. I don’t just have opinions on these matters – I have also been an active participant in the struggle.

My son Robert was born on 8 July 1977. He attended the school of tourism and enjoys visiting relatives in Israel. We are close with my brother Yoram and his family. Yoram is a technician at the famous Technion in Haifa. He paints, dives, and makes art with metal. Lately he’s taken a greater interest in family history.

He visits us in Vienna at least once or twice a year. He has three children. Mor works in food service in Tel Aviv. The daughter, Merav, works in an office, and the youngest, Avidan, studies psychology. My wife and I still have our apartment in Haifa and we go to Israel once a year. But I am very critical of the developments in the country. But Israel is, and remains, my home.

Paul Back
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Juli 2002 Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Paul Back ist gerade 76 Jahre alt geworden und ich bewundere seine Begeisterung am Leben, seine Neugier auf alles, was ihn interessiert und das ist ein wirklich breites Spektrum.

Er liebt die Musik verschiedenster Völker, Länder und Kontinente, ist an Politik und Geschichte genauso interessiert wie an Kunst und Architektur, bewundert Altes und Modernes,

bereist mit echter Leidenschaft Großstädte ebenso wie ländliche Gebiete, liebt es im Kaffeehaus zu sitzen und zu plaudern, Filme anzusehen und Menschen kennen zu lernen.

Manchmal wird einem unheimlich, wenn er erzählt, welche Entfernungen er an einem einzigen Tag zurücklegt: 
zweimal Floridsdorf [21. Bezirk], wo er mit seiner Frau Jutta lebt, in die Innenstadt und zurück; manch wesentlich Jüngerer würde davor zurückschrecken.

Paul Back arbeitet einmal in der Woche für einige Stunden im Dokumentationsarchiv des Österreichischen Widerstandes und es war ein Vergnügen, ihn zu interviewen.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Meine Familie mütterlicherseits stammt aus Zalozce [heute: Ukraine], einem kleinen Ort in Galizien, der sich am Rande der Habsburger Monarchie in der Nähe der bekannteren Städte Kolomea und Brody befindet. Über meine Urgroßeltern weiß ich so gut wie gar nichts, aber die Eltern meiner Großmutter Pessie Feder, Tochter des Leib und der Dobrisch Mühlgrom, die am 16. September 1872 geboren wurde, dürften auch aus dem Ort Zalozce gewesen sein, in dem damals sicherlich viele Juden lebten.

Möglicherweise hätte ich mehr in Erfahrung bringen können, wenn ich mich rechzeitig dafür interessiert hätte. Aber nun ist es ein bisschen spät. Ich weiß nur noch etwas über meine Großeltern.

Mein Großvater hieß Salomon Feder. Er starb 1918 in Wien an der Spanischen Grippe und ich habe ihn nie kennen gelernt. Aber es existiert ein Familienfoto aus Zalozce und ich weiß einiges aus Erzählungen über ihn. Er war kein streng religiöser, sondern eher ein traditioneller Mensch, trug immer eine Kipa [religiöse Kopfbedeckung], hatte aber keine Pejes [Schläfenlocken].

Aus Erzählungen der Familie weiß ich, dass er mehrere Sprachen sprach und, obwohl er ein Waisenkind war, oder auch vielleicht gerade deshalb, in jüngeren Jahren viel gereist war. Er war zum Beispiel auch im Heiligen Land Palästina.

Der erlernte Beruf meines Großvaters war Uhrmacher, aber meine Großeltern besaßen ein Büchergeschäft, in dem man auch Schulbedarf und Schreibwaren kaufen konnte. In Zalozce war er ein sehr angesehener Mann. Er war Abgeordneter des Dorfes in der Kreisstadt und leitete die Krankenkassa. Der Pfarrer und der Lehrer waren oft Gäste der Großeltern, und sie spielten Karten miteinander.

Meine Großmutter hat fünfzehn Kinder geboren, davon blieben zehn am Leben. Woran die fünf Kinder gestorben sind, weiß ich nicht; wahrscheinlich an den damaligen hygienischen Verhältnissen. Alle Kinder wurden traditionell erzogen. Ich glaube, sie führten kein besonders armseliges Leben, aber ich denke, mit so vielen Kindern konnte man sicher nicht reich werden.

Meine Tante Lea, die Älteste der Geschwister, wurde 1896 geboren. Interessanterweise scheint auf dem Geburtsschein meiner Tante Lea auch der Name der Hebamme auf, sie hieß Sabine Feder. Mir wurde versichert, dass keinerlei verwandtschaftliche Beziehungen zu der Hebamme bestanden, was ich aber anzweifle. In Zalozce wurden geboren: Meine Tanten Regina und Rosa, mein Onkel Izchak, meine Mutter Maria - jüdisch Miriam -, meine Onkel Simon, Hermann und Leon.

In Galizien lebten nicht nur Juden und Polen, es gab auch viele Ukrainer, die man damals Ruthenen nannte, es war ein richtiges Völkergemisch. Meine Mutter konnte ein bisschen polnisch sprechen und kannte auch ein paar ruthenische Lieder.

Sie und ihre Geschwister sind auf eine allgemeine Schule gegangen. Zuhause sprach man eher deutsch, es war aber sicherlich ein deutsch mit jiddischen Ausdrücken. Die deutsche Sprache und Kultur stand aber eindeutig im Vordergrund. Es ist bezeichnend für viele Juden, die in Polen oder Galizien nicht im orthodoxen Milieu verhaftet waren, dass sie eher der deutschen beziehungsweise der österreichischen Kultur nahe standen.

Infolgedessen hatte meine Familie dann auch keine größeren Schwierigkeiten, als sie später nach Wien kam. Bei einigen meiner Onkel und Tanten konnte man hören, dass sie nicht in Wien geboren waren, aber bei den Jüngeren, wie bei meiner Mutter, glaube ich kaum, dass man da etwas heraus hören konnte.

Als 1914 der 1.Weltkrieg ausbrach, veränderte sich das Leben der Juden in dieser Region. Der Krieg war verheerend, persönlich und für die ganze Gegend. Der Kriegsschauplatz wechselte einige Male. Einmal waren die russischen Truppen im Vormarsch, dann waren die Kosaken da, und ein anderes Mal das österreichisch-ungarische Heer.

Es ging hin und her, bis meine Familie 1916 die Flucht antrat. Mein Großvater Salomon hatte in Wien eine Schwester, sie hieß Mina Blaustein. Sie wohnte in der Oberen Donaustrasse Nummer 9, hatte zwei Kinder, Irma und Eduard. An den Ehemann der Mina kann ich mich überhaupt nicht erinnern, aber ich weiß, dass Irma und Eduard, nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich, nach Südamerika geflohen sind.

Meine Großeltern und ihre acht Kinder verließen 1916 ihre Heimat und kamen 1917 in Wien an. Während der Flucht, die ein Jahr dauerte, wurde 1916 meine Tante Klara geboren. Meine Tante Berta kam 1918 bereits in Wien auf die Welt. Es war sehr schwer in Wien mit den vielen Kindern, und eigentlich waren sie mittellos.

Die Wohnung meiner Großeltern war in einem Zinshaus im 20. Bezirk, in der Perinetgasse 2. Die Perinetgasse ist eine sehr kurze Gasse, zwei Häuser stehen auf der rechten Seite und zwei Häuser auf der linken Seite der Gasse, die zum Gaußplatz und zum Augarten führt. Das war die erste Unterkunft meiner Großmutter und die letzte. Allerdings lebte sie ihre allerletzte Zeit in Wien, vor ihrer Deportation, im 2. Bezirk, in der Hollandstrasse 12.

Das Haus in der Perinetgasse wurde gegen Ende des 19. Jahrhunderts erbaut, also war es vielleicht zwanzig Jahre alt, als meine Großeltern mit ihren neun Kindern dort einzogen. Viele Wohnungen waren damals Einzimmerwohnungen, auch diese Wohnung war eine Zimmer-Küche-Kabinett- Wohnung ohne sanitäre Einrichtungen; Wasser und Toilette befanden sich am Gang. Möglicherweise wurden sie und ihre Kinder von karitativen Einrichtungen unterstützt. Es gab Organisationen in Wien, die über das Schlimmste hinweghalfen.

Mein Großvater starb 1918, ein Jahr, nachdem sie in Wien angekommen waren, an der Spanischen Grippe. Er wurde eines der Opfer der Epidemie, die 1918 und 1919 weltweit ungefähr 40 Millionen Menschen tötete.

Die älteren Kinder, Lea und meine Mutter, und die, die um die Jahrhundertwende geboren worden waren, waren schon fast erwachsen und verließen bald das Haus, heirateten und gründeten eigene Familien. Sie lebten nicht weit entfernt von der Wohnung ihrer Mutter. Es blieben noch sechs Kinder zu Hause und so hat sich die Familie schlecht und recht über Wasser gehalten. Die Kinder sind, sobald sie konnten, arbeiten gegangen und haben ihre Mutter unterstützt.

Meine Großmutter bemühte sich nach dem Tod des Großvaters weiterhin einen traditionellen Haushalt zu führen. Das war nicht immer leicht, weil sich das schon durch die physischen Gegebenheiten in einer so kleinen Wohnung mit vielen Kindern schwer aufrechterhalten lässt.

Sie versuchte milchiges und fleischiges [Dies geht auf die Bestimmung zurück: 'Du sollst das Böcklein nicht in der Milch seiner Mutter zubereiten.'] auseinander zu halten, obwohl das nicht einfach war, weil man getrenntes Geschirr und Besteck braucht. Trotzdem es ihr nicht gelang, den Haushalt hundertprozentig koscher zu führen, kam aber Schweinefleisch sicher nicht ins Haus!

Den Schabbat gestaltete sie feierlich. Es wurden Kerzen auf Leuchtern entzündet, es kam immer eine Challe [jüdische Festbrot in Zopfform], ein Schabbatbrot, auf den Tisch. Es roch auch anders, ein ganz besonderer Geruch war das.

Diese kleine Wohnung wurde geschrubbt und auf Hochglanz gebracht, das wurde all die Jahre beibehalten. Einmal im Jahr, zu den hohen Feiertagen, zu Rosch Haschanah [Jüdisches Neujahr] und zu Jom Kippur [jüdische Versöhnungstag; wichtigste Feiertag der Juden] ging meine Großmutter in den Tempel in der Klucky Gasse, aber sonst nicht. Die älteren Geschwister meiner Mutter lebten auch traditionell, die jüngeren kaum noch. Meine Mutter Miriam war genau in der Mitte.

Die Jüngeren sagten nichts gegen die Religion, denn vor ihrer Mutter hatten sie großen Respekt, aber sie machten sich eben nichts mehr daraus. Zum Beispiel fasteten am Jom Kippur die älteren Geschwister mit meiner Großmutter. Die jüngeren Geschwister, die nicht mehr traditionell lebten, versammelten sich im Kabinett und aßen heimlich. Ich habe das selber gesehen, und ich weiß, dass auch die Großmutter das wusste, die Augen davor aber großzügig verschloss.

Meine Großmutter blieb nach dem Tod des Großvaters allein, obwohl sie noch nicht alt war, als er starb. Es gab ja auch keine Gelegenheiten für sie, einen neuen Partner zu finden. In einem Städtchen wäre es vielleicht anders gewesen, da hätte man sicher schon irgendeinen Schadchen, einem Heiratsvermittler, geschickt, und es hätte sich sicher auch ein Mann für meine Großmutter gefunden. Um ihre Kinder zu ernähren, hat meine Großmutter auf der Nähmaschine Gedärme für Würste genäht. Plastik gab es ja noch nicht.

Lea, die älteste Schwester meiner Mutter, oder Lona, wie sie später genannt wurde, heiratete bald einen jungen Mann, den Heinrich Seliger, der in der Kultusgemeinde arbeitete und verantwortlich für den Tempel in Währing, im 18. Bezirk, war.

Sie hatten einen Sohn, den Friedrich, Fritz genannt und wohnten in Ottakring [16. Bezirk] in einem gutbürgerlichen Haus und lebten in gutem Einvernehmen mit den anderen Hausbewohnern. Sie lebten sehr traditionell mit streng koscherem Haushalt und engen Beziehungen zu jüdischen Einrichtungen. Lona wurde von der Familie scherzhaft die Rebbezin [Frau des Rabbiners] genannt.

Der Kantor der jüdischen Gemeinde ging bei ihnen ein und aus. Die Nachbarn haben das akzeptiert, und sie haben einen sehr guten Umgang miteinander gepflegt. Fritz flüchtete 1938 nach Palästina und trat dort der britischen Armee bei.

Mein Onkel Heinrich arbeitete ab 1938 im sozialen Bereich und schickte ab Ende des Jahres 1941 Pakete an Menschen, die nach Theresienstadt deportiert worden waren. Sie überlebten die Nazijahre in Wien, mussten sich aber eine Zeit lang verstecken.

Nach dem Krieg emigrierte die Schwester meiner Mutter, die Lona, nach Israel, wo ihr Sohn Fritz lebte. Ihr Mann Heinrich blieb noch ein Jahr in Wien und folgte ihr dann nach. Lona führte ein kleines Lokal in dem Dorf Sichron Yaakow. Das war ein größeres Dorf, heute ist es eine Kleinstadt.

Nach dem Tod ihres Mannes, der sich in Israel nie zu Hause gefühlt hatte, lebte sie in Pardess Channah auf dem Grundstück entfernter Verwandter in einem kleinen Haus und hatte ein gutes Leben dort. Sie starb 1978.

Meine Tante Regina heiratete den Herrn Leser Tocker. Sie wohnten ganz in der Nähe meiner Großmutter in einer kleinen Wohnung bei der Brigittenauer Brücke. Sie hatten zwei Kinder, Friedrich, Fredi genannt, in Israel heißt er Schlomo, und Kurt, den jüngeren Sohn. Fredi ging in das jüdische Chajes- Gymnasium im 20. Bezirk, in der Staudingergasse.

Sie lebten in sehr bescheidenen Verhältnissen. Leser Tocker arbeitete mit seinen Brüdern, die ein Lederwarengeschäft mit Lederverarbeitung am Gaußplatz hatten. Er war aber nicht Teilhaber, sondern die ganzen Jahre hindurch nur ein Angestellter seiner Brüder.

Mit meiner Tante Regina und ihren Kindern war ich einige Male auf Sommerfrische in der Nähe von Klosterneuburg. Wir haben dort auf einem Bauernhof mit einem schönen Garten gewohnt. Auch Fritz, der Sohn meiner Tante Lea, war manchmal dabei. Vergangenes Jahr war ich mit Fred, der heute Schlomo heißt, dort. Das war eine schöne Erinnerung.

Tante Regina und ihre Familie flüchteten 1939 auf illegalem Weg die Donau herunter nach Palästina. Dort lebten auch sie in Sichron Yaakow. Leser fand in einer Weinkellerei Arbeit. Viele Jahre hindurch hat er in dieser Weinkellerei gearbeitet, Tante Regina hat als Köchin in einer großen Pension gearbeitet. Die Söhne leben noch in Israel, waren vor nicht all zu langer Zeit in Wien und gingen den Spuren ihrer Familie nach. Der ältere Sohn wurde kürzlich von der Stadt Wien eingeladen.

Meine Tante Rosa lernte in den 1920er Jahren einen amerikanischen Touristen kennen, er hieß Morris Vogel. Er war halb blind nach Wien gekommen, um sich behandeln zu lassen. Im Jahre 1930 oder 1931 zog sie mit ihm in die Vereinigten Staaten. Er war eigentlich zu keiner geregelten Arbeit fähig und ich weiß nicht, wovon er in den Vereinigten Staaten lebte.

Tante Rosa war sehr tatkräftig. Sie verrichtete unzählige Arbeiten, sie war auch eine sehr witzige Person, und sie verlor trotz ihres schwierigen Lebens niemals ihren Humor und ihren Mutterwitz.

Wenn es sein musste, hat sie auch gesungen, professionell, bei Hochzeiten. Es gab im Staate New York einen Ort, wo die Juden hingefahren sind auf Sommerfrische. Dort ist sie in Hotels aufgetreten, hat gesungen oder hat Witze erzählt. So schlug sie sich recht und schlecht durchs Leben. Sie hat uns nach dem Krieg oft in Israel besucht.

Ihr Sohn Norman war Zahntechniker und Musiker und hatte jahrelang eine Band. Er lebt jetzt in Miami. Ich kenne ihn nicht, er hatte zu keinem von meiner Familie Kontakt.

Onkel Izchak hatte den Beruf des Uhrmachers erlernt und hatte in Wien einen kleinen Laden in der Kaiserstrasse mit Uhren und Schmuck. Seine Frau Zilli, geborene Türkisch, und er haben im 9. Bezirk gewohnt. Sie hatten eine Tochter Ruth, die in meinem Alter ist. Im Jahre 1939 flüchteten sie nach Australien.

Zuerst lebten sie am Land und Izu arbeitete als Landarbeiter. Dann gingen sie nach Sydney und der Onkel eröffnete einen kleinen Laden mit Uhren, Schmuck und elektrischen Geräten. Als mein Onkel Simon nach Sydney kam, arbeiteten sie gemeinsam in dem Geschäft.

Ruth habe ich in Australien getroffen, aber in Wien war sie nie wieder. Sie hat einen Sohn und eine Tochter, Graham und Robyn. Robyn hat Medizin studiert und war oft auf Kongressen in Wien. Jetzt beschäftigt sie sich mit Komplementärmedizin.

Mein Onkel Simon war gelernter Elektriker und besaß in Wien ein Radio- und Elektrikgeschäft. Er hatte keine Kinder. Ihm und seiner nichtjüdischen Frau Kitty ist die Flucht nach Shanghai gelungen. Als die Japaner Shanghai bombardierten, hat er einen Splitter abbekommen. Nach Kriegsende ging er nach Australien.

Kitty und er ließen sich nach dem Krieg scheiden und sie ging nach Melbourne. Er hat noch einmal geheiratet und arbeitete dann mit Izu gemeinsam in dessen Geschäft für Schmuck und Elektrogeräte. Er ist jetzt über neunzig Jahre alt und lebt mit seiner zweiten Frau in der Nähe von Sydney in einem Häuschen. Sie haben nicht allzu viel Kontakt mit dem Rest der Familie.

Mein Onkel Hermann wurde am 20. Oktober 1906 geboren. Er war Goldschmied. Er hat in den 1930er Jahren die Toni, die am 30.März 1910 geboren war, geheiratet. Ich kann mich an die Hochzeit nicht erinnern, aber ich besitze ein Hochzeitsfoto.

An Hochzeitsfeiern innerhalb der Familie kann ich mich überhaupt nicht erinnern. Sie waren mit einem illegalen Transport 1 nach Eretz Israel auf der Donau Richtung Donaumündung unterwegs. Der Transport blieb dann aber in Jugoslawien stecken, und sie wurden ermordet.

Wir erhielten 1940 vom Onkel Hermann und der Tante Toni noch eine Postkarte, auf der sie schrieben: 'Meine Lieben! Wir haben Euren Brief erhalten und mit viel Freude gelesen. Derzeit sind wir in der glücklichen Lage Euch mitteilen zu können, dass wir bereits den ersten Tag unterwegs zu Euch sind.

Mit Gottes Hilfe und etwas Glück hoffen wir in einigen Wochen bei Euch zu sein. Wenn uns noch der Herrgott helfen würde, dass unsere Angehörigen die Hölle verlassen könnten, so würden wir restlos glücklich sein. Was macht Pauli und warum hat der tepperte Maxl [Anm: Paul Back´s Stiefvater Max] nicht dazugeschrieben? Doch werde ich mir diese Antwort persönlich holen. Wenn Du willst Maxl, so kannst Du Dich um eine Beschäftigung für mich umsehen. Viele Grüße und Küsse an Euch alle Von Euerem Hermann Bin sehr nervös und habe Reisefieber Grüße und Küsse Eure Toni'

Mein Onkel Leon, er wurde Lonek genannt, war Keramiker. Er arbeitete in der bekannten Firma Goldscheider, einer Keramik- und Porzellanmanufaktur in Wien. Die Goldscheiders waren eine jüdische Familie, die nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich in die USA geflohen ist und dort wieder einen Betrieb gegründet haben.

Nachfahren dieser Familie leben noch heute in den USA. Lonek ist nach dem 'Anschluss' nach Schweden geflohen. Er besaß dort eine Modellgießerei für Bildhauer. Er war auch künstlerisch tätig und hat selber modelliert, aber seine Hauptarbeit war die Modellgießerei.

Er heiratete Elfi Wachsmann, die Enkelin des österreichischen Operettenkomponisten Komponisten Leo Fall 2. Sie haben keine Kinder. Onkel Leon war ein sehr lebenslustiger, fröhlicher und witziger Mensch und seine Frau trauert noch heute um ihn. Jedes Jahr kommt sie im Mai für einige Tage nach Wien zum Spargelessen oder zu Ehrungen ihres Großvaters.

Meine Tante Klara wurde 1916 geboren. Sie arbeitete in einer Schneiderei, lebte bei meiner Großmutter und heiratete 1938 Karl Hillebrand in der Absicht, mit ihm nach Palästina zu fahren, um dort in einem Kibbutz zu leben. Sie war Zionistin und im Haschomer Hatzair 3 aktiv.

Klara ging mit dem Karl nach Palästina, sie lebten in einem Kibbutz, ein Mädchen kam 1940 oder 1941 zur Welt, die Ofira, aber sie blieben nicht zusammen. Klara ließ sich von Karl scheiden und zog nach Sichron Yaakow, wo bereits meine Tante Regina lebte und nachher noch meine Tante Lona dazu kam. Sie lebte dort mit ihrer Tochter und lernte ihren späteren Mann Arpad Green kennen.

Onkel Arpad war ein Elektriker. Er kam aus Brünn, war ein arbeitsamer Mann, und schimpfte immer auf die 'Gesellschaft der Bauern', wie er die Gründerväter des Ortes, die aus Rumänien im19. Jahrhundert nach Palästina gekommen waren, nannte. Diese waren nämlich schreckliche Geizhälse und blieben ihm immer Geld schuldig, so dass er fast umsonst für sie arbeiten musste.

Im Jahre 1956 verließ die Familie Israel und ging nach Australien. Dort wurden die Töchter Josefa und Nitza geboren. Arpad arbeitete als Elektriker auf einer Werft. Klara arbeitete zuerst in einer Schneiderei, dann aber wurde sie Hausfrau. Beide leben heute in Sydney in einem Elternheim.

Ofira ist verheiratet mit Peter Singer aus Wien. Sie besaßen eine kleine Stoffdruckerei in der sie Etiketten für Kleidung herstellten. Das sind diese Schildchen, auf denen steht, woraus das Kleidungsstück besteht und wie man es waschen soll. Sie haben zwei Kinder.

Josefa ist mit John verheiratet, der im australischen Fernsehen arbeitete. Sie haben einen Sohn, Alexander. Josefa und John schreiben derzeit ein Buch über Chinas heilige Berge. Sie waren in den 1970er Jahren in Wien. Nitza ist mit Max Siano aus Rumänien verheiratet. Er arbeitet als Selbständiger in der Modebranche und Nitza arbeitet für die Bankbeamten Gewerkschaft. Sie haben keine Kinder und sie besuchten Wien in den 80er Jahren.

Meine jüngste Tante ist Berta. Sie heiratete noch vor ihrer Flucht vor den Nazis Fred Steiner, über den ich nichts Näheres weiß. Gemeinsam flohen sie nach Frankreich, und von Frankreich gelangten sie in die USA. Er wurde sofort in die US-Armee eingezogen, und nach dem Krieg zogen sie nach Kalifornien.

Sie konvertierten zum Christentum. Ich glaube, zur anglikanischen Kirche. Ihr Mann verließ sie und sie blieb mit zwei Kindern, Susan und Robert, allein. Sie arbeitete dann viele Jahre als Arzthelferin und brachte die Familie, so gut es ging, durch. Sie heiratete noch einmal, einen Amerikaner namens Nanke, und ließ sich dann später wieder scheiden. Bertas Sohn Robert war Bäcker und starb vor einigen Jahren bei einem Motorradunfall in den USA.

Heute lebt Tante Berta mit ihrer Tochter Susan in London. Susan arbeitete mehrere Jahre in Südafrika, und zwar in kirchlicher Mission im sozialen Bereich. Als sie nach London ging und dort begann, als Journalistin zu arbeiten, war sie bereits krank. Sie leidet unter einer ganz seltenen Krankheit. Es gab schon Jahre, in denen sie nur im Bett liegen konnte.

Während der Krankheit entwickelt sich eine Muskelschwäche. Trotzdem ist sie weiter als Journalistin tätig und schreibt für eine kirchliche Zeitung. Beide waren einige Male in Wien, Berta auch auf Einladung des Jewish Welcome Service 4.

Meine Mutter Miriam wurde im März 1902 in Zalozce geboren. Sie machte sich später um mehrere Jahre jünger. Warum sie das tat, entzieht sich meiner Kenntnis, meines Erachtens jedoch ist das Jahr 1902 das richtige.

Meine Mutter wurde von der Familie und Freunden Miriandl oder Mali genannt, warum weiß ich nicht, denn sie hieß ja nicht Amalie, aber sie war eben die Mali. Sie heiratete meinen Vater Leo Hochbaum, der Bankbeamter war, am 10. März 1926 im 18. Bezirk, in der Schopenhauergasse.

Leo Hochbaum war am 31.März 1903 in Bielitz [heute: Bielsko-Bia?a in Polen] geboren. Sein Vater hieß Salomon Hochbaum und seine Mutter Ester. Sie war eine geborene Marek. Nach der Heirat zogen meine Eltern in eine Wohnung nach Erdberg, das ist im 3. Wiener Gemeindebezirk.

• Meine Kindheit

Ich wurde am 10. Juli 1926 geboren.

Meine Mutter war ein sehr lebenslustiger Mensch. Sie hatte Freundinnen und Bekannte und ging oft aus und ich nehme an, dass sie in irgendeiner Gesellschaft meinen Vater kennen gelernt hat. Die Gegend, in der wir lebten, war eher proletarisch. Arbeiter und Handwerker lebten dort, auch Juden, aber eher wenige. Seltsamerweise habe ich außer einem Foto von meinem Vater kaum irgendwelche Erinnerungen.

Auch an seine Familie habe ich keine Erinnerungen. Mein Vater hatte eine Schwester in Polen, Selma hieß sie. Die war niemals in Wien, zumindest nicht zu meiner Zeit, es wurden auch keinerlei Kontakte gepflegt, zumindest weiß ich nicht davon. Ich kann mich nur erinnern, dass ein Onkel erwähnt wurde, den ich einmal getroffen habe, der war bei der Bundesbahn. Er hieß Onkel Julius und lebte in Wien. Ich glaube, er war ein Onkel meines Vaters.

Mein Vater war ein ruhiger und sensibler Mensch, war aber dem Spiel verfallen, hat sich kaum zu Hause aufgehalten und sich viel zu wenig mit seiner Familie beschäftigt. Vielleicht sorgte er für die Familie, ich weiß es nicht. So ist kein Zufall, dass sich meine Mutter im Jahre 1936, nach zehn Jahren Ehe, scheiden ließ. Nachdem wir Österreich verlassen hatten, habe ich nie wieder etwas von ihm gehört und auch nicht in Erfahrung bringen können, wo er ermordet wurde.

Meine Familie ging wahrscheinlich oft in die Oper, denn meine Mutter liebte Opern und Operetten und kannte viele Opernarien auswendig.

Meine Mutter hatte einen ziemlich großen Bekanntenkreis. Da waren die verschiedenartigsten Leute und da war auch die jüdische Familie Back, die im Haus nebenan gewohnt hat.

Die Familie war aus der Slowakei, aus Nitra, aber Max Back, der ein guter Freund meiner Mutter wurde, war am 3. Dezember 1905 bereits in Wien geboren. Sie ging sehr oft mit ihm aus und dann kümmerten sich seine Schwestern um mich. Langsam nahm er die Stelle meines leiblichen Vaters ein: er war sehr oft bei uns und ging mit uns gemeinsam aus. So führte ich trotz der Scheidung meiner Eltern ein sehr behütetes Leben.

Es war die Zeit eines Baubooms. In der Nähe wurden neue Häuser gebaut, gleich um die Ecke entstand ein sehr großer Gemeindebau, der Rabenhof, der erst vor wenigen Jahren saniert worden ist. Mein zukünftiger Vater Max Back hatte drei Schwestern, Hermine, Marie - genannt Mizzi - und Herta und einen Bruder Arpad.

Hermine war Büroangestellte bei der Transportfirma Schenker in Wien und heiratete Siegfried Samuel. Siegfried war Beamter, zuerst in Wien und später auch in Haifa. Sie gingen Anfang der 1930ger Jahre als Zionisten nach Palästina und hatten eine Tochter Naomi. Hermine war nie mehr in Wien und starb in den frühen 1970er Jahren.

Herta heiratete einen nichtjüdischen Offizier und lebte mit ihm in Salzburg, wo er stationiert war. 1938 ließ er sich von ihr scheiden. Sie überlebte das KZ Ebensee, lernte in einem DP-Lager 5 einen jüdischen Griechen aus Saloniki, einen Konditor, der seine ganze Familie verloren hatte, kennen, und emigrierte mit ihm 1949 nach Haifa. Ihr Mann starb sehr früh und danach heiratete sie in Haifa einen Wiener, den Fritz Weiner. Herta starb in den frühen 1980er Jahren, war aber vorher noch einmal in Wien.

Mizzi Back blieb in Wien bei der Mutter Regina Back, beide wurden 1942 deportiert und ermordet. Den Bruder Arpad Back, der 1909 geboren wurde, habe ich nie kennen gelernt. Er wohnte nicht zu Hause und es wurde nicht über ihn gesprochen. Ich weiß aber, dass er beim Versuch, über die Donau nach Palästina zu flüchten, ermordet wurde.

Wir zogen in Wien einige Male um und die Volksschule besuchte ich in der Strohgasse, im 3. Bezirk. Ich nehme an, dass mehrere jüdische Kinder in meine Klasse gingen, aber ich kann mich nur an einen Namen erinnern, Menasse hieß der Junge. An Antisemitismus in dieser Zeit kann ich mich nicht erinnern. Ich war nicht besonders schlecht in der Schule, ging aber nicht besonders gern hin.

Ich war kein Straßenkind, sondern ein richtiges Familienkind. In der näheren Umgebung gab es Möglichkeiten zur Unterhaltung, es gab Restaurants und Gasthäuser mit volkstümlichen Veranstaltungen und wenn es irgendwie ging, nahm mich meine Mutter mit. Die Geschwister meiner Mutter und ihre Familien pflegten immer engen Kontakt miteinander.

Wir trafen uns oft und unternahmen viele Ausflüge in die Umgebung Wiens, vor allem in den Wienerwald. Meine Spielkameraden gehörten auch fast alle zur Familie, das war der Fredi - der Kurti war noch zu klein - die Ruthi, und der Fritzl. Wir haben die Verwandten oft besucht. Manche, wie Tante Lea, Tante Rosa, Tante Regina und Onkel Izu haben streng koscher gelebt, manche weniger streng, meine Mutter gar nicht. Die hat sich um nichts geschert.

Ein einschneidendes Erlebnis war der Bürgerkrieg im Jahr 1934 6, obwohl es mir damals nicht so bewusst war. Unser Freund, der Max Back, war bis 1934 bei der Wiener Polizei und außerdem war er im Schutzbund 7 organisiert. Zur Zeit des Bürgerkriegs war Max Back sehr beansprucht, musste auch eine Zeit lang untertauchen und verlor letztendlich seinen Job. Man hörte ja überall, dass Kämpfe waren, und auch Leute aus unserem Bekanntenkreis waren involviert.

Wie viele andere auch wurde Max Back 1934 arbeitslos, bekam aber Arbeit in der zionistischen Organisation Hechalutz. Er fuhr mit jungen Leuten in die Umgebung Wiens und betreute Gruppen von Jugendlichen, die sich auf die Alijah nach Eretz Israel [jüdische Einwanderung nach Palästina] vorbereiteten.

Diese Kurse nannte man Hachschara' [Tauglichmachung' für ein Leben in Palästina/Israel], und sie waren Voraussetzung für die landwirtschaftliche Arbeit in Palästina, entweder in einen Kibbutz oder in anderen Bereichen. Diese Tätigkeit des Max Back hat uns später geholfen, noch ein Einreisevisum nach Palästina zu bekommen.

Meine Mutter hatte eine winzige Parfümerie im zweiten Bezirk gemietet, in der Lilienbrunngasse, und dort hielt ich mich oft nach der Schule auf. Da war ein kleiner Verkaufsraum, in dem ich immer hockte. Zur Schule ging ich damals in die Sperlgasse.

Anscheinend ging diese Parfümerie nicht besonders gut, denn nach einiger Zeit gab meine Mutter sie wieder auf und arbeitete in der Firma Goldscheider, der Keramik- und Porzellanmanufaktur, in der ihr Bruder Leon schon seit Jahren arbeitete. Dort blieb sie bis zum Einmarsch der Nazis.

Nachdem mein Vater aus der gemeinsamen Wohnung ausgezogen war, zog meine Mutter mit mir in die Perinetgasse, zu meiner Großmutter. In dieser Einzimmer-Kabinett-Wohnung wohnten außer meiner Großmutter zu dieser Zeit noch drei Geschwister meiner Mutter, Tante Berta, Tante Klara und Onkel Leon.

Ich war damals zehn Jahre alt und wurde dann auch gleich ins Unterbergergymnasium in der Unterbergergasse im 20. Bezirk, nahe dem Augarten, eingeschult. In meiner Klasse gab es viele jüdische Schüler, aber ich erinnere mich nur an den Namen Kaplan.

Ich spielte Fußball im Rahmen der Schule, einmal in der Woche ging ich ins Vindobona-Kino in der Wallensteinstrasse und sah mir Wildwestfilme und dergleichen an. Ansonsten war ich mit meiner Familie zusammen. Ich war in keiner Jugendorganisation. Deren Platz nahmen für mich die Familientreffen ein. Eine Freundin meiner Mutter, die Mizzi, hatte einen Schrebergarten, in dem sie sich sehr oft aufhielt, und meine Mutter ging mit mir häufig zur Mizzi.

Der Kontakt meiner Mutter zum Max Back blieb weiterhin aufrecht. Meinen Vater sah ich selten, bis sich seine Spuren ganz verliefen. Das ist sehr bedauerlich, aber was man heute weiß, kann man nicht auf damals projizieren.

Meine Großmutter war das Zentrum der Familie. Sie hatte viel zu bewältigen und immer alle Hände voll zu tun. Sie war wahrscheinlich durch ihr schweres Leben hart geworden, war nicht sehr zärtlich, und sie durfte ja auch niemanden bevorzugen; sie hat ihre Gefühle nicht gezeigt.

Sie war eine eher spröde Person, aber gerade das hat imponiert, sonst hätte sie sich nicht durchsetzten können bei so vielen Kindern. Wir lebten dort, und trotz der beengten Verhältnisse waren wir glücklich. Die religiösen Tanten und Onkel und die nichtreligiösen Tanten und Onkel verstanden sich sehr gut. Dem Thema Religion ging man einfach aus dem Weg und klammerte es aus. So lebten wir bis zum Einmarsch der Nazis friedlich miteinander bei meiner Großmutter.

• Während des Krieges

Am 12. März 1938 sah ich Flugzeuge, jede Menge Flugzeuge, richtige Staffeln, die den Himmel verdunkelten.

Erstens wollten die Nazis ihre Macht demonstrieren und zweitens hatten sie wirklich Sachen zu transportieren, um sich hier breit zu machen. Da sah man schon die Leute in Uniformen und Jungen in HJ-Hemden herumlaufen. Das waren Österreicher, die Deutschen waren noch nicht in Wien.

Sie sind ja nicht schnurstracks nach Wien gekommen, denn sie wurden zuerst aufgehalten von den Menschen, die ihnen am Weg zugejubelt haben. Als erstes hat sich die Wehrmacht bei den Wienern mit Essen angebiedert, mit Gulaschkanonen am Heldenplatz.

Die Wohnung meiner Großmutter wurde zu einer Art familiäres Nachrichtenzentrum. Die Familie verfolgte die Situation ständig und zuerst brach keine Panik aus. Erst viel später wurden sie unruhig, als Maßnahmen gegen Juden verlautbart wurden oder als Aktionen gestartet wurden wie Straßenwäschereien, Belästigungen und Anpöbelungen.

Man hörte, da hat einer einen Tritt bekommen, da wurde jemand angegriffen oder jemand weggebracht, aber da machte man sich wahrscheinlich auch noch Illusionen. Man wusste, dass es arg ist, aber wusste nicht, wie arg es werden würde.

Eine der wenigen Maßnahmen, die mir unter die Haut gegangen sind, weil sie mich direkt betroffen haben, waren die Schilder auf den Parkbänken, auf denen stand 'Nur für Arier' oder 'Nicht für Juden'. Ich bin oft spazieren gegangen mit meiner Mutter oder mit meinen Cousins, und wir haben die Parks benutzt und dort gespielt. Auf einmal durften wir nicht mehr auf den Bänken sitzen.

Ich war von den Uniformen sehr beeindruckt und bin schon als Kind oft, noch vor den Nazis, zum Kriegsministerium am Stubenring gelaufen, weil es dort einmal in der Woche eine Wachablöse mit Zapfenstreich gab. Diese Marschmusik hatte ich gern, das hat mir gefallen. Als die Deutschen einmarschierten, war das schon etwas bedrohlich, aber da waren Uniformierte, die mit Musikcorps herumzogen, das hat mich sehr beeindruckt und mir gefallen, da bin ich begeistert hinterhergelaufen.

Die Hachschara-Kurse mussten aufgegeben werden. Max Back hat sich dann anderweitig in der Kultusgemeinde betätigt und auch er wurde eines Tages attackiert und geschlagen. Ich glaube, das geschah in der Seitenstettengasse vor dem Tempel.

Es gab damals genug Leute, die mit Vergnügen herum gewütet haben. Gleich um die Ecke der Wohnung meiner Großmutter gab es Bethäuser, aber mir ist nicht bekannt, dass es dort zu ernsten Übergriffen gekommen wäre. Die HJ 8 und der BDM 9 sind aber in der Gegend herumgeschwirrt.

In der Schule gab es Veränderungen, es kamen neue Lehrer. Ein Sudetendeutscher, eigentlich der einzige Nazi, der mir in Erinnerung ist, hat Geographie unterrichtet und kein Hehl daraus gemacht, dass er Nazi ist. Nicht, dass er uns attackiert oder persönlich angegriffen hätte, er hat nur kein Hehl aus seiner Ideologie gemacht. Der hat gleich die neuen Landkarten aufgehängt. Aber es gab auch andere Lehrer! Unser Mathematiklehrer hat uns immer Mut zugesprochen und gesagt, dass dieser Spuk nicht lange dauern wird.

Den hatten wir vorher schon, das war der Herr Rotter, er ist nachher verschwunden. Wir sind aber nachher auch verschwunden, wir sind getrennt worden von den übrigen Schülern, wir mussten in so genannte 'Israelitische Klassen', da gibt es heute ein eigenes Buch über die in der Schule in der Unterbergergasse. Mein Name ist auch darunter, ich konnte meine Zeugnisse sehen.

Es gibt heutzutage sehr engagierte Lehrer, die sich um diese Zeit kümmern und auch Ausstellungen betreuen. In meiner Schule kann man eine beeindruckende Ausstellung über die jüdischen Schüler dieser Schule in der Nazizeit sehen. Sie haben alle ehemaligen jüdischen Schüler aus der ganzen Welt eingeladen, die noch zu finden waren! Zuerst gab es diese 'Israelitischen Klassen', dann plötzlich gab es diese Klassen nicht mehr, und es gab 'Judenschulen'.

Die jüdischen Schüler wurden in ganz wenigen Schulen konzentriert. Ich war eine Zeit lang in so einer Schule. Gelernt habe ich dort nichts, denn wir waren ja schon mit einem Fuß weg und dachten nur noch an das Wegfahren. Wer konnte, versuchte aus Österreich herauszukommen. Man wusste, dass man nicht bleiben konnte, schon nach den ersten Verhaftungen wusste man das. Dann hörte man nur noch: 'Der wurde verhaftet und der wurde verhaftet und geschlagen' und man hörte das Wort 'Konzentrationslager'! Wer konnte, verließ das Land. Da dachte natürlich in der Schule kaum mehr einer an Lernen, Noten und Zeugnisse.

In unserer Familie gab es dann zwei Hochzeiten. Tante Klara heiratete den Hillebrand und ist bald danach mit ihm nach Palästina, nach Eretz Israel, geflohen. Tante Berta heiratete den Steiner. Beide sind auf illegalem Weg nach Frankreich gelangt, irgendwann gefasst worden, sind noch einmal nach Frankreich und von dort aus nach Amerika geflüchtet.

Für Palästina benötigten wir ein Zertifikat. Damals tauchten plötzlich solche Begriffe auf. Zum Beispiel benötigte man, wenn man nach Amerika wollte, nicht ein Visum, sondern ein Affidavit. Da tauchten Begriffe auf, die man vorher nie gehört hatte und auch später nicht mehr.

Diese Affidavits waren Garantien gegenüber dem Staat, dass der Geflohene finanziell abgesichert war. Es musste von einer Person eine bestimmte Summe hinterlegt werden oder auf alle Fälle bewiesen werden, dass für den Immigranten aufgekommen wird.

Diese Papiere zu besorgen war sehr zeitaufwendig und deshalb auch der Grund dafür, dass weniger beweglichen oder älteren Leuten die Flucht oft nicht mehr gelang. Sie sagten den jüngeren: 'Fahrt ihr derweil, wir kommen dann nach.' Und dann ist nichts mehr gegangen! Alles hing von diesem Affidavit ab, Tod oder Leben! Wir besaßen ein Radio, denn die Familie war ja sehr musikalisch. Das Zuhören hat uns noch niedergeschlagener gemacht - wegen der Siegesmeldungen und dem großspurigen Gerede der Deutschen.

Meine Mutter hat keine andere Möglichkeit für uns gesehen als die Emigration, und deshalb an einem Umschulungskurs zur Friseuse teilgenommen. Von diesen Kursen gab es verschiedene, und sie waren extra dafür eingerichtet, Menschen in Berufe einzuschulen, die es erleichtern sollten, in dem neuen Land Arbeit zu finden. Sie hat aber später nie den Beruf ausgeübt.

Am 27. Juni 1938 vermählte sich meine Mutter mit Max Back im Rabbinat in der Seitenstettengasse. Etwas später bekamen wir - aufgrund der Arbeit von Max für die Kultusgemeinde - Zertifikate für die Einreise nach Palästina.

Tante Klara war schon weg und Tante Berta ebenfalls. Ich weiß nicht, ob der Onkel Lonek schon weg war, möglicherweise war er gerade im Begriff wegzugehen. Er konnte jedenfalls nach Schweden ausreisen. Nach der Heirat meiner Mutter sind wir noch für einige Monate in eine nicht weit entfernt gelegene Wohnung, ich glaube, am Wallensteinplatz, gezogen. Meine frisch vermählte Mutter wollte wahrscheinlich mit Max Back allein sein.

Im März 1939 konnten wir dann endgültig weg. Die letzte Zeit in Wien war sehr unangenehm, sehr bedrohlich. Es wurden vielen Juden Sachen weggenommen, uns nicht, denn wir hatten nichts, was man uns hätte wegnehmen können. Das habe ich alles verdrängt, nicht mehr darüber gesprochen. Meine Eltern haben wahrscheinlich darüber gesprochen, als sie in Israel mit 'Jeckes' [Anm: Bezeichnung in Israel für deutsche Juden] oder Wienern zusammen waren.

Meine Großmutter sollte in die USA fahren. Tante Rosa, die dort lebte, sollte dafür sorgen. Das hat nicht funktioniert. Aus heutiger Sicht, wenn man die Lage richtig gesehen hätte, hätte man mehr für die Großmutter getan.

Die britische Mandatsmacht in Palästina wollte es sich nicht mit der arabischen Welt anlegen. Es gab das so genannte 'Weißbuch', das in den 1930er Jahren beschlossen wurde. Auf Druck arabischer Organisationen war die Einreise für Juden nach Palästina sehr beschränkt und es gab große Schwierigkeiten. Bald nachdem wir nach Palästina fuhren, gab es überhaupt keine Möglichkeiten mehr, auf legalem Weg dorthin zu gelangen.

So gab es damals die 'Aliah Alef', die legale Einreise nach Palästina, und die 'Aliah Beth', die illegale, die mit großen Gefahren verbunden war. Es gab Organisation, die diese organisierten. Wien oder Österreich verließen die Palästina-Emigranten legal oder halblegal, nämlich mit Duldung der "mitnaschenden" Behörden. Es gab Organisationen, die von den Nazibehörden aufgestellt wurden und auf diese Weise viel Geld kassierten. Von der englischen Seite her waren diese Transporte aber illegal.

Wir fuhren vom Südbahnhof über Venedig nach Süditalien, nach Bari. Das war eine herrliche Reise. Von Bari ist mir bis heute eine wunderschöne Palmenallee in herrlicher Erinnerung. Die fremden Gerüche, die neuen Eindrücke; für mich war das ein Abenteuer, genauso wie die neuen Uniformen in Wien ein Abenteuer waren.

In Bari bestiegen wir einen Truppentransporter, der italienische Soldaten nach Abessinien, dem heutigen Äthiopien, brachte und nicht für Zivilpersonen gebaut war, aber den Hafen in Haifa anlief. Das Schiff war überfüllt mit Flüchtenden, und wir waren in Kojen im Schiffsbauch untergebracht.

Wir waren einige Tage unterwegs, es war sehr eng, und davon, die Schiffsreise zu genießen, konnte nicht die Rede sein. Auf dem Schiff gab es eine italienische Crew, die zu uns sehr nett war. Meistens war mir von der Schiffsfahrt schlecht. Aber ich habe auch auf dem Schiff gegessen. Das war italienisches Essen: Spagetti, Reis und viele Tomaten - alles war fremd für uns damals. Vorbei war es mit den geliebten Wiener Schnitzerln!

Der einzige richtige Hafen in Palästina war Haifa. Es gab noch von früheren Zeiten den Hafen in Jaffa, aber nicht für Personenschiffe. Vom Schiff kamen wir zuerst in ein Übergangslager, Machane Olim, Neueinwandererlager, hieß das.

Es war noch zugleich ein Lager der britischen Armee und ein Teil davon war das Machane Olim. Vom Hafen sind wir dahin gebracht worden. Wir fuhren auf Lastwagen und neben uns wurden Orangen - die Ernte dürfte noch im vollen Gange gewesen sein - in Packhäuser transportiert. Ein Geruch, unauslöschlich, das war der erste Eindruck! Es war im März, also die schönste Zeit des Jahres. All diese neuen Gerüche, es hat schon in Italien angefangen, aber dort waren sie noch stärker.

Im Lager waren wir in Baracken untergebracht, aber nicht für lange. Hermine Samuel, die jüngere Schwester vom Max Back, die in den frühen 1930er Jahren nach Palästina ausgewandert war, hatte uns ausfindig gemacht und uns mit ihrer Erfahrung geholfen. Sie hat uns eine kleine Wohnung besorgt, die wir uns leisten konnten. Ich weiß aber nicht, woher wir das Geld genommen haben.

Es gibt heute in Israel viele Obst und Gemüsesorten, die es damals noch nicht gab. Orangen hatte man aber jede Menge zur Verfügung, die wurden nicht stückweise und nicht kiloweise, sondern gleich Sackweise gekauft. Das war wirklich das billigste. Die Küche war eher eine einfache Küche. Wir hatten dann Hühner und dadurch Eier und mein Vater, der Max Back, hatte auch Karnickel. Ich kann mich aber nicht erinnern, dass wir jemals ein Karnickel gegessen hätten.

Da meine Eltern noch nicht wussten, wie es weiter gehen soll, hatte ich die Möglichkeit, einige Zeit in einem Dorf bei Bauern zu leben. Das Dorf war ein Moschaw [Prinzip: keine Beschäftigung von außenstehenden Hilfskräften, gegenseitige Hilfe und Kooperation beim Absatz der Produkte sowie beim Erwerb von Produktionsmitteln] namens Nahalal. Es war kreisrund angelegt, in der Mitte stand ein großer Wasserbehälter und ein Turm. Auf diesem Turm wurde Wache gehalten.

Im Ort lebten viele Prominente des späteren Israels, zum Beispiel die Familie von Moshe Dayan 10. Die alteingesessenen Bauern waren hauptsächlich Russen. Es gab auch eine Gruppe Jugendliche aus Wien, die zusammengehörten und dort ihr eigenes Leben lebten.

Sie waren älter als ich, ich war manchmal bei ihnen, weil ich keine Beziehung zur Familie des Bauern hatte, bei dem ich wohnte. Ich musste viel arbeiten, das war für mich eine neue Erfahrung. Letztendlich war es ganz gut, man gewinnt Einblicke und lernt, etwas in der Hand zu halten.

In diesem Ort gab es auch eine kleine, sehr bescheidene Synagoge. Für meine Bar Mitzwah bereitete ich mich dort vor, es gab sogar einen Religiösen da, der mir half und mir zur Seite stand. Zu meiner Bar Mitzwah kam meine Mutter angereist, sie hatte mir auch etwas Süßes mitgebracht, aber das war es auch schon. In dem Moschaw blieb ich einige Monate und dann ging ich zurück nach Haifa.

Viele bekamen damals Arbeit beim britischen Militär, auch ich habe später für das Militär gearbeitet. Mein Vater hatte bei einer Einrichtung der Britischen Navy als Schneider Arbeit bekommen, denn er war gelernter Schneider. Er verdiente dort nicht viel, aber es ging einigermaßen. Später wurde er Hilfspolizist bei den Engländern.

Diese Truppe wurde zum Schutz jüdischer Siedlungen eingesetzt und arbeitete vor der Gründung des Staates Israel mit jüdischen Selbstverteidigungstruppen offiziell zusammen. Die Uniformen stammten aus der Zeit der türkischen Herrschaft und wurden von Arabern wie Juden getragen.

Wir zogen in eine andere Wohnung, hinauf auf den Berg, in den Vorort von Haifa, der Neveh Sha'anan hieß. Die Wohnung war in einem sehr interessanten Haus, das nicht mehr existiert. Es gehörte einem Araber, der es im Stil der Häuser der reichen Araber, der Großgrundbesitzer oder Effendis, gebaut hatte.

Es hatte eine zentrale Halle, von der aus kleine Räume abgingen. Die Halle war nicht bewohnt, aber die kleinen Räume ringsum waren von je einer Familie bewohnt. Das war wie eine riesige Gemeinschaftswohnung. Wir hatten dann noch außer diesem Zimmer, das zum Festhaus gehörte, die Küche und eine Toilette; Wasser war auch da.

Ich schlief in der Küche. Unsere Nachbarn waren Deutsche, ein Pole und ein Rumäne. Ich ging in eine Grundschule bis zu meinem fünfzehnten Lebensjahr, ich musste ja auch erst einmal die Sprache erlernen. In meiner Klasse war ich der einzige Neuankömmling, aber die Kinder und Lehrer haben es mir leicht gemacht, und dadurch habe ich auch gut gelernt. Wien war für mich vorbei und vergessen. Da waren so viele neue Eindrücke, die auf mich eingestürmt sind, neue Sprache, neue Gerüche, alles war neu.

Meine Eltern sind oft tanzen gegangen. In unserer Wohngegend gab es einen kleinen Platz, wo ein bis zwei Mal in der Woche Schallplatten aufgelegt wurden. Die Leute trafen sich und tanzten und man konnte auch dabei sitzen. Es wurde nach Schlagern getanzt, die aus England kamen und damals modern waren, aber auch Tango wurde getanzt. Es kamen auch Engländer, um sich zu vergnügen. Wir Kinder schauten immer neugierig zu.

Die Männer trugen zu der Zeit hauptsächlich Khakikleidung, kurze Hosen, lange Hosen, Hemden, alles aus Khakistoff. Das hatte nicht unbedingt etwas mit Militär zu tun, es war einfach sehr verbreitet. Die Gesellschaft war ganz auf die Kibbutzbewegung ausgerichtet. Der Kibbutz war das ethische Vorbild und das drückte sich auch in der Kleidung aus.

Aber der Krieg kam auch zu uns nach Palästina. Italienische Flugzeuge kamen bis nach Haifa, wurden auch dort abgeschossen. Irgendwie spürte man den Krieg, General Rommel 11 war ja relativ nahe.

Nach der Schule habe ich eine Zeitlang bei einem Elektriker gearbeitet, einem Jecke. Die Jeckes haben sich sehr viel mit Briefmarken sammeln beschäftigt, der ist stundenlang bei seinen Briefmarkenkumpels gewesen, das war ganz eigenartig. Es gab viele solche, gerade unter den Jeckes! Diese Hobbys hatten sie wahrscheinlich schon in Deutschland gepflegt, sie waren auch die großen Konzertbesucher.

In der britischen Armee habe ich dann einige Jahre als Elektriker in den Kfz-Werkstätten gearbeitet. Das wurde später auch mein Beruf. Ich kam dort in Kontakt mit Menschen, die mir auch politisch zusagten, weil ich schon als Kind viele Bücher gelesen hatte, zum Beispiel Jack London und Maxim Gorki.

Solche Gestalten wie in diesen Büchern tauchten auf einmal bei meinem Arbeitsplatz auf. Ich wurde ein politisch sehr bewusster Mensch und Mitglied der Kommunistischen Jugendbewegung in Israel, der Brit ha Noar ha Kommunisti. Meine Eltern waren darüber gar nicht entzückt, aber das konnte mich davon nicht abhalten. 

• Nach dem Krieg

In den Jahren 1945/46 gab es schon eine Bewegung für die Gründung des selbständigen Staates Israel. In erster Linie begann es mit Aktionen und Demonstrationen für die freie Einwanderung. Der Druck war besonders groß nach dem Krieg, als man das ganze Ausmaß der Vernichtung erfuhr und viele Juden das Land erreichen wollten, aber zurückgeschickt wurden, weil die Engländer die freie Einwanderung begrenzen wollten.

Es gab eigentlich schon einen Staat im Staat mit jüdischen Institutionen, man nannte es 'Medina baderech', das bedeutet übersetzt 'Ein Staat im Werden'. Aber man wollte einen vollständig selbständigen jüdischen Staat. Als die Engländer wussten, dass ihre Tage gezählt sind, gebärdeten sie sich immer wilder mit Verhaftungen, Schiessereien, Hausdurchsuchungen.

Als der Staat Israel gegründet wurde, befand ich mich bereits in der israelischen Geisterarmee, weil wir schon eingezogen und organisiert waren, noch bevor es den Staat gab und noch bevor es die Armee gab. Als der Staat 1948 gegründet wurde, waren wir schon mitten im Krieg. Die arabische Bevölkerung war nicht entzückt, aber sie hatte große Schwierigkeiten, sich zu organisieren.

Ich hatte Kontakt zu Arabern, weil ich von 1946-1948 in einer Ölgesellschaft, die in Haifa Werkstätten hatte, gearbeitet habe. Da waren auch Araber angestellt. Ich war dort auch im Betriebsrat zusammen mit arabischen Kollegen. Es gab welche, die den Propagandaaufrufen seitens der arabischen Führung folgten und im Mai 1948, nach Gründung des Staates Israel, flüchteten.

Viele flohen Hals über Kopf. Wir sind in Wohnungen gekommen, wo das warme Essen noch auf dem Tisch stand. Die damals geflüchtet und nicht wieder zurückgekommen sind, sind heute noch Flüchtlinge. Oder sie sind keine Flüchtlinge mehr, aber reden noch immer von ihrer Heimat Haifa.

Gut, ich kann verstehen, ein Mensch hängt seinen Kinderträumen nach, seinen Erinnerungen. Es war eine Tragödie, und so nennen die Araber das ja auch: eine Katastrophe. Ich weiß nicht, wie der Staat Israel ausgesehen hätte, wenn alle geblieben wären.

Wir wussten nichts über die Großmutter, die in Wien geblieben war. Nach dem Krieg erfuhren wir ihr Schicksal. Sie wurde aus der Wohnung geworfen, in der sie 20 Jahre ihres Lebens verbracht hatte. Sie lebte dann in einer dieser Sammelwohnungen im 2. Wiener Gemeindebezirk, und von dort aus wurde sie zuerst nach Theresienstadt und dann nach Treblinka deportiert und dort ermordet.

Ich kann ich mich nicht erinnern, dass wir jemals darüber gesprochen hätten, nach Österreich zurück zu gehen. Man sprach vielleicht darüber, wie das Leben in Wien war, dass man in den Prater gegangen ist, oder was man gesehen hatte oder mit wem man zusammen gekommen war. Das waren Geschichten oder Anekdoten über das Leben damals in Wien.

Zwischen Eltern und Kindern gab es bei vielen Emigranten eine große Sprachbarriere. Auch meine Eltern haben nur ein sehr elementares Hebräisch gesprochen, und auch dieses kaum richtig angewendet. Sie haben sich hauptsächlich im Kreise ihrer sprachlichen Möglichkeiten bewegt, in einem Freundeskreis aus Menschen, die Deutsch sprachen. Sie haben all die Jahre hindurch im eigenen Saft geschmort.

Etwas besser wurde es durch mich, aber nicht sehr, weil ich ja Deutsch konnte und mit ihnen auch Deutsch sprach. Aber durch meinen Bruder Yoram, der am 27. Januar 1940 geboren wurde, wurde ihr Wortschatz reicher. Man blieb natürlich trotzdem bei der deutschen Sprache, tauschte unter sich deutsche Literatur und deutsche Zeitungen. Auch die österreichische Küche, die ist geblieben. Meine Mutter kochte faschierte Laberln, briet Schnitzel, auch von Kamelfleisch, machte Palatschinken und Knödel.

Mein Vater Max Back starb 1957 an Angina pectoris. Er hat sehr viel geraucht und sein Leben war nicht einfach.

Nach dem Militärdienst habe ich in einer Buchhandlung in Haifa zu arbeiten begonnen. Diese verkaufte unter Anderem sowjetische Literatur, ein Gebiet, das mich schon immer interessiert hatte. In der Buchhandlung habe ich fünfzehn Jahre lang gearbeitet. Zwischen 1963 bis 1966, immer für etwa ein halbes Jahr, war ich in der DDR.

Ich hielt mich insgesamt eineinhalb Jahre dort auf und lernte meine Frau in Berlin kennen. Ich war damals von der israelischen Kommunistischen Partei zu einem Lehrgang geschickt worden. Für mich war es das erste Mal nach Jahrzehnten, dass ich in Europa war. Wien war für mich nur eine blasse Erinnerung.

Ich habe dort nie verheimlicht, dass ich ein Jude aus Israel bin, habe es aber auch nicht wie eine Fahne vor mir her getragen. Wer es wissen wollte, konnte es wissen! Ich war nicht der Einzige aus Israel dort in der DDR, wir waren mehrere, und wir haben die Dinge in der DDR gesehen, wie sie waren und wollten auch nichts beschönigen. Ich habe in der DDR nicht alles vorbehaltlos gut geheißen, aber es war gerade eine Periode der relativen Offenheit, es gab kritische Ansätze.

Ich arbeitete sogar 1966 ein gutes halbes Jahr lang in der russischen Buchhandlung 'Das internationale Buch'. Die Buchhandlung lag im Zentrum Ostberlins, nahe des Grenzübergangs zu dem damaligen Westberlin Checkpoint Charly. In die Buchhandlung kamen Kunden, die an russischen Büchern und Schallplatten interessiert waren.

Meine Frau Jutta und ich heirateten in Ostberlin, im Rathaus Köpenick. Dann mussten wir noch ein Jahr warten, bis sie zu mir nach Israel durfte. Im August 1967 kam Jutta. Meine Mutter war Anfang März 1967 gestorben und konnte meine Frau nicht mehr kennen lernen.

Jutta kam nach Israel, als der 'Sechs-Tage-Krieg' 12 1967 zu Ende war, aber noch Kriegszustand herrschte. Sie kam auf dem Flughafen an, als völlige Dunkelheit herrschte. Ich war noch beim Militär, der Mann einer Arbeitskollegin holte sie vom Flughafen ab.

Wir etablierten uns dann, sie lernte die Verwandten kennen, integrierte sich, lernte die Sprache. Im Jahre 1968 entfernte ich mich von meiner ursprünglichen politischen Bewegung im verstärkten Maße. Es gab nationale und internationale Gründe dafür:

Die Einstellung der Sowjetunion zu Israel im Jahre 1967 während des Krieges, auch die Einstellung der Sowjetunion zu den Bestrebungen in der Tschechoslowakei, ein etwas liberaleres demokratisches Leben zu führen. Diese und noch verschiedene andere Gründe, haben mich und eine ganz Reihe anderer Leute bewogen, der kommunistischen Bewegung Ade zu sagen.

Nach dem 'Sechs-Tage-Krieg' gab es immer wieder kriegsähnliche Situationen. Es gab den jahrelangen Zermürbungskrieg zwischen Israel und Ägypten, der jeden Bürger betraf, weil man jedes Jahr seinen Reservedienst bei der Armee verrichten musste.

1973 unternahm Ägypten den Versuch, den Suezkanal zu stürmen und die Sinai-Halbinsel, inklusive den Gaza-Streifen zurückzuerobern. Dieser 'Jom Kippur-Krieg' 13 überraschte das ganze Land vollständig. Man war darauf absolut nicht gefasst, der israelische Geheimdienst und insbesondere der militärische Geheimdienst haben total versagt.

Persönlich betraf es mich, da ich, aufgewühlt durch den Ausbruch des Krieges ausgerechnet in der friedlichen Feiertagsatmosphäre eines Jom Kippur meiner Frau sagte: 'Jetzt hör mal gut zu, ich bin schon so alt geworden, ich möchte, dass dieser Krieg mein letzter Krieg in Israel gewesen ist.'

1975 ergab sich dann eine Möglichkeit, weil ich durch Kontakte mit einer Buchhandlung in Wien die Möglichkeit sah, eine Arbeit zu bekommen.

Es fiel uns wahrlich nicht leicht. Meine Kindheit, meine Jugend, einen guten Teil meines Lebens, auch meinen Bruder Yoram und Familie, Bekannte und Freunde ließ ich hinter mir. Jutta fiel es auch nicht leicht. Sie war acht Jahre in Israel, die hatten es ihr angetan. Sie fand sich zurecht, sie hatte sich sehr wohl gefühlt und aus wirtschaftlichen Erwägungen sind wir ja auch nicht weg.

Ich bekam nicht automatisch die österreichische Staatsbürgerschaft. Die Tatsache, dass ich in Wien geboren bin, verhalf mir nicht automatisch zur Erlangung der Staatsbürgerschaft. Es ist ja bekannt, dass es damals, 1938, den Staat Österreich nicht mehr gegeben hatte und so konnte man die Hände in Unschuld waschen.

Es gab das Heimatrecht wahrscheinlich, ich hatte keines. Von meinem Vater, das heißt vom Back, existierte ein Heimatschein, aber ich war ja nicht sein leiblicher Sohn. Ich konnte aber ganz gut fünf Jahre lang ohne österreichische Staatsbürgerschaft leben und mit der Staatsbürgerschaft, die ich im Jahre 1980 erhielt, war dieses Kapitel abgeschlossen.

Ich habe nie bereut, nach Wien gegangen zu sein. Die Entwicklungen in Israel haben bestätigt, dass ich leider im Recht mit meiner Annahme war. Hier in Österreich sehe ich mich als Mensch, der Stellung nehmen muss, sei es zu antidemokratischen Maßnahmen, sei es zu gefährlichen Entwicklungen wie Rechtsradikalismus oder Neonazismus, und dazu habe ich nicht immer nur Meinungen gehabt, sondern habe mich aktiv an der Bekämpfung beteiligt.

Mein Sohn Robert wurde am 8. Juli 1977 geboren. Er besucht die Tourismusschule, fährt nicht oft, aber gern seine Verwandten in Israel besuchen. Engen Kontakt haben wir zu meinem Bruder Yoram und seiner Familie. Yoram ist Techniker am berühmten Technion in Haifa, er malt, er taucht und arbeitet künstlerisch mit Metall. In letzter Zeit interessiert er sich verstärkt für die Familiengeschichte. Mindestens ein bis zweimal im Jahr kommt er uns in Wien besuchen.

Er hat drei Kinder, Mor arbeitet in Tel Aviv in der Gastronomie, die Tochter Merav arbeitet in einem Büro und der Jüngste, Avidan, studiert Psychologie. Meine Frau und ich besitzen noch unsere Wohnung in Haifa, wir fahren einmal im Jahr nach Israel, aber ich sehe die Entwicklung des Landes sehr kritisch. Trotzdem ist und bleibt Israel meine Heimat.

• Glossar:

Susanne Zahradnik
Wien
Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Januar 2003

Susanne Zahradnik wohnt in einem alten Wiener Mietshaus, ganz in der Nähe des Gürtels. Sie erfuhr durch einen Bekannten in Prag vom Institut Centropa in Wien und stellte sich für ein Interview zur Verfügung. Sie ist eine große, jung wirkende, sehr freundliche Frau, die seit 1985, dem Tod ihres dritten Mannes, allein lebt. Frau Zahradnik hat sich auf das Interview sehr gut vorbereitet, viele Daten und Fotos herausgesucht.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
In Theresienstadt
Nach dem Krieg

Meine Familiengeschichte

Mein Name ist Susanne Zahradnik. Meine Großmutter mütterlicherseits Hermine Levray, geborene Kohn, war Jüdin, und da sie meinen Großvater Gustav Levray liebte, wollte sie ihn heiraten und konvertierte zum Christentum. Meine Mutter heiratete meinen Vater Ernst Adler, einen Juden aus Preßburg. Wir lebten in Preßburg und waren eine glückliche Familie. Komischerweise immer, wenn ich an die glücklichen Zeiten denke, muß ich weinen.

Mein Urgroßvater väterlicherseits, David Adler, wurde 1812 geboren. Er war akademischer Graveur, Medailleur und Bildhauer und kam 1847 aus Dunaszerdahely, das war ein kleiner Ort in der Mittelslowakei, nach Bratislava. Im Jahre 1848 gründete er in Bratislava, in der Venturgasse 15, seinen wirklich namhaften Betrieb. Er war sehr angesehen und beeinflußte viele Jahre das künstlerische Treiben in Bratislava. In seiner Todesanzeige aus dem Jahre 1884 steht: Todesfall. Heute Morgens 7 Uhr starb nach langem schmerzhaftem Leiden der akademische Graveur D. Adler im 72. Lebensjahre. Der Verstorbene war in seinem Fache einer der geschicktesten und gesuchtesten Geschäftsleute in Pressburg und erfreute sich infolge seines tadellosen Charakters der allgemeinen Achtung.

Nach seinem Tod im Jahre 1884 übernahm mein Großvater Eduard Adler den Betrieb. Der Großvater hatte drei Schwestern und einen Bruder.
Seine Schwester Betty Adler heiratete einen Herrn Spielmann.

Seine Schwester Mathilde Adler heiratete Leo Fisch. Sie lebten in Pressburg und Leo Fisch arbeitete als Vertreter. Diese Familie war sehr religiös. Sie hatten eine Tochter Rosa, die lebte in Brünn und hatte zwei Kinder: Desider und Elisabeth. Desider hatte eine Tochter Eva, die in England lebt. Elisabeth hatte einen Sohn Stefan, der in der Schweiz überlebte und einen Sohn Peter, der in Basel lebt. Die andere Tochter hieß Irene, lebte in Prag und war mit Dr. Peter Wertheimer verheiratet. Sie hatten zwei wunderschöne Töchter, Judith und Hanni. Sehr viele aus dieser Familie wurden ermordet: Mathilde, Leo, Rosa, Desider, Elisabeth, Irene, Dr. Peter Wertheimer, Judith und Hanni.

Seine Schwester Julie Adler heiratete einen Herrn Obernbreit. Sie hatten zwei Söhne, Peter und Georg.

Sein Bruder Heinrich Adler war Arzt in Wien, der Sohn Friedrich Adler war Stadthauptmann in Wien. Bei meinem Onkel Fritz, so wurde er genannt, übernachteten wir manchmal, wenn wir uns einige Tage in Wien aufhielten. Ich kann mich erinnern, wir gingen in Wien in die Oper, aber meist waren es reine Familienbesuche. Friedrichs Sohn hieß Robert Adler. Er emigrierte in die USA und lebt dort 92jährig als Robert Attler.

Mein Großvater Eduard Adler wurde um das Jahr 1860 in Pressburg geboren. Er heiratete am 13. November 1887 im Tempel der Israelitischen Religionsgemeinde in der Kisfaludgasse meine Großmutter Etelka Ehrenwald, Tochter des Bauholzhändlers Ehrenwald. Etelka Ehrenwald wurde 1868 in Bratislava geboren. Sie starb im Kindbett, als mein Vater, Ernst Adler, am 28.8.1888 in Pressburg geboren wurde. Das war neun Monate nach ihrer Hochzeit, mein Vater muß in der Hochzeitsnacht gezeugt worden sein.
Mein Großvater heiratete nach dem Tod seiner Frau deren Schwester Gisela Ehrenwald. Etelka und Gisela hatte einen Bruder der Hermann Ehrenwald hieß. Er hatte drei Söhne, Josef, Ludwig, und Fritz.

Ludwig Ehrenwald besaß eine Holzhandlung und hatte einen Sohn Ferry. Ferry Ehrenwald war mit Anna, einer Christin, verheiratet. Er wurde 1944 deportiert, obwohl die Mischehen geschützt waren. Er ist nie zurück gekommen. Sein Sohn Paul Ehrenwald wurde 1935 geboren. Er hat den Krieg überlebt und lebt in Bratislava.

Fritz war nie verheiratet, lebte in Fiume, damals Italien, heute heißt die Stadt Rijeka und gehört zu Kroatien. Ich weiß nur, daß sie ein sehr schönes Familienleben hatten. Sie wohnten in Bratislava, in der Bozena Nemcova Straße, in der Villa Gisela. Das Haus existiert heute noch in gutem Zustand.

Josef Ehrenwald war Baumeister und magyarisierte seinen Namen. Er hieß dann Josef Erdely. Er heiratete seine Nichte Rosa Adler, die Schwester meines Vaters.
Ob mein Großvater das Haus für seine Frau Gisela bauen ließ und es deshalb diesen Namen trägt, das weiß ich nicht, aber ich weiß, das es das Haus noch immer gibt.

Angeblich kam mein Großvater künstlerisch an den Urgroßvater nicht heran. Meine Großeltern habe ich leider nicht kennengelernt, mein Großvater starb 1920, in dem Jahr, in dem ich geboren wurde und die Großmutter starb schon viel früher.

Mein Vater hatte drei Stiefschwestern, Rosa, Margit und Elsa.

An die Tante Elsa Vas, geborene Adler, kann ich mich nicht mehr erinnern. Sie war sehr krank, litt an Depressionen, und ich glaube, als ich acht Jahre alt war, starb sie. Sie war verheiratet mit Fredy Vas, die Ehe war kinderlos. Sie war Hausfrau und ihr Mann war Kabarettist in Wien am Naschmarkt. Tante Elsa starb 1928 in Purkersdorf, Onkel Fredy starb Anfang der 30er Jahre.

Die Tante Rosa wurde 1896 in Pressburg geboren. Sie heiratete ihren Onkel, den Baumeister Josef Erdely. Sie hatten zwei Töchter, Maria und Anna. Meine Tante Rosa war Hausfrau und starb 1942 in Pressburg, wahrscheinlich an Darmkrebs. Der Onkel Josef wurde im Winter 1944 deportiert und ermordet. Maria und Anna flüchteten nach Ungarn und arbeiteten dort zuerst als Gärtnerinnen. Dann mußten sie in ein Lager, überlebten aber beide den Holocaust. Maria heiratete Franz Kurzmann. Sie bekamen eine Tochter Elisabeth und lebten in Wien. Sie ließ sich in den 50er Jahren scheiden und heiratete 1958 Victor Varga. Beide leben in Wien. Anna studierte nach dem Krieg in Prag Chemie, wurde Ingenieur und heiratete Herrn Feigenbaum, der seinen Namen später in Fabry änderte. Sie starb 1998 in Prag an Krebs.

Die Tante Margit Adler war zweimal verheiratet. Ihr erster Mann hieß Friedrich Schwitzer und ihr zweiter Mann Eugen Keßler. Sie hatten keine Kinder und lebten in Budapest. Eugen Keßler war Hautarzt, er starb 1936. Tante Margit war Kosmetikerin und starb 1976.

Meine Großeltern mütterlicherseits hießen Levray, der Urgroßvater kam aus Frankreich. Mein Großvater Gustav wurde am 26.7.1854 in Windisch-Feistritz geboren. Windisch-Feistritz war damals Österreich, denn mein französischer Urgroßvater Auguste Levray war Offizier und wurde immer versetzt.

Den Großvater Gustav Martin Levray kannte ich nicht mehr, er starb am 7.3.1920 in Pressburg, da war meine Mutter hochschwanger und das war schrecklich, denn sie hat ihn heiß geliebt. Er arbeitete als Stationsvorsteher bei der Bahn. Er hatte zwei Schwestern, Emma und Angelika. Angelika starb in jungen Jahren. Emma lebte in Graz und starb in Amsterdam.

Meine Mutter erzählte, daß ihr Vater nicht erlaubte, daß sie und ihre Schwester Französisch lernen, weil er glaubte, es sei zuviel für die armen Kinder, Ungarisch in der Schule und Deutsch zu Hause mit der Mutter. Meine Mutter ärgerte sich später darüber, sie hätte gern auch noch Französisch gekonnt. Mein Großvater war perfekt im Französischen, denn es gab Briefe von ihm, geschrieben in französischer Sprache. Ich weiß, daß er einmal zu Fuß von Innsbruck nach Wien ging. Das hat mich sehr beeindruckt. Kleine Strecken fuhr er mit der Bahn, aber die größte Strecke legte er zu Fuß zurück. Zu der Zeit war er noch nicht verheiratete. Geheiratet haben meine Großeltern in Pressburg in der Dreifaltigkeitskirche.

Meine Großmutter hieß Hermine, war eine geborene Kohn und wurde am 24.8.1877 in Wien geboren. Sie ließ hat sich ihrem zukünftigen Mann zu Liebe taufen, weil der Großvater Levray kein Jude war. Die Großmutter hatte zwei Brüder und drei Schwestern, die waren alle jüdisch.

Den Onkel Albert Kohn habe ich gekannt. Wir haben ihn oft in Wien besucht und bei ihm im 2. Bezirk in der Unteren Donaustraße gewohnt. Er hatte zwei Töchter Käthe und Friederike, die ungefähr 10 bis 15 Jahre älter waren als meine Schwester und ich. Onkel Albert war Witwer, die Töchter emigrierten in die USA, wo sie irgendwann starben. Was aus Onkel Albert wurde, weiß ich nicht.

Den Onkel Moritz Kohn, den habe ich nicht gekannt, ich weiß nur, daß er in Wien Schauspieler war. Ich weiß nicht, in welchem Theater er gespielt hat. Er ist sehr jung gestorben.

Die Tante Charlotte Kohn hatte einen Herrn Kommen geheiratet. Sie war oft in Pressburg. Sie wurde in Auschwitz ermordet [Anmerkung: Charlotte Kommen geb.13.5.1864, deportiert am 12.3.1941 von Wien nach Lagow-Opatow, DÖW. Namentliche Erfassung der Holocaustopfer].

Tante Amalie Kohn war verheiratet mit Herrn Link. Herr Link war Christ, sie hatten einen Sohn Viktor, der in Brünn lebte. Tante Amalie war durch ihren Mann geschützt. Viktor zog nach dem Krieg nach Villach, seine Tochter lebt in Tübingen.

Die Tante Regine lebte in Basel, deren Tochter hieß Käthe, die kannte ich nicht.

Meine Mutter hieß Katharina Adler, geborene Levray und wurde am 2.5.1895 in Köbölkut geboren. Sie besuchte die Handelsschule und arbeitete vor ihrer Heirat mit meinem Vater in einer Bank. Ihre Muttersprache war Deutsch.

Eine Schwester meiner Mutter hieß Wilma und wurde am 4.6.1894 geboren. Sie war Beamtin in einer Molkerei und heiratete Kalman Varady, der von Geburt Jude war, aber zum Katholizismus übertrat. Sie hatten einen Sohn Georg. Sie überlebten den Krieg in Budapest, Georg wurde Bankbeamter und Tante Wilma starb am 5.6.1976.

Meine Mutter ging mit meiner Tante Rosa Adler, der Schwester meines Vaters, zusammen in die Handelsakademie, sie waren beste Freundinnen. Sie arbeiteten nach der Handelsakademie sogar zusammen in einer Bank. Dadurch war meine Mutter sehr oft im Adler-Haus eingeladen und lernte dort meinen Vater kennen. Das war eine große Liebe! Sie musizierten zusammen, mein Vater spielte Geige, meine Mutter spielte Klavier. Bei einer Arie von Bizet hat meine Mutter sich in meinen Vater verliebt. Sie heirateten am 24.5.1918 in Pressburg.

Meine Kindheit

Ich wurde am 16.5.1920 geboren und meine Schwester Dr. Martha Kralowa, geborene Adler, am 28.8.1921. Wir wurden nicht getauft, das hat meine Mutter nicht erlaubt, weil mein Vater Jude war und die Mutter meiner Mutter eine getaufte Jüdin war.
Wir wohnten mit der Tante Rosa, ihrem Mann Josef und den Töchtern Maria und Anna in einem Haus zusammen. Wir vier Mädchen wuchsen zusammen auf. Zuerst wohnten wir in der Bozena Nemcova Straße und 1928 übersiedelten wir in eine Villa, die mein Onkel, der Baumeister Josef Erderly gebaut hatte. Unsere Familie wohnte im ersten Stock und die Tante, der Onkel und unsere Cousinen wohnten im zweiten Stock. Wir waren immer zusammen, wir waren eine große Familie. Das Haus hatte einen großen Garten und wir feierten alle Feste zusammen. Bei uns gab es jede Woche Hausmusik. Es wurde , jeden Samstag Quartett gespielt. Meine Schwester war gerade 14 Jahre alt, da konnte sie schon die "Kleine Nachtmusik" spielen. Auch ich bekam Klavierunterricht, gab dann aber auf, weil ich sah, daß meine Schwester sehr begabt war und ich nicht.

Ich kann mich erinnern, daß wir uns einmal am Versöhnungstag [Anmerkung: Yom Kippur] im Garten zurückhalten mußten, um keine Nüsse zu essen, denn da mußten wir fasten. Nach Sonnenuntergang gab es immer ein großes Abendessen mit Gans und Fächertorte, die mit Marmelade, Apfelmuß, Nuß und Mohn zubereitet wurde.
Pesach haben wir allein gefeiert. Meine Mutter hat das sehr schön gemacht.

Meine Eltern waren sehr ernste Menschen, sie waren nicht sehr fröhlich. Sie haben sehr viel gesungen und es gab sehr viel Musik in unserem Haus, aber sie waren ernste Menschen. Wir wurden aber überhaupt nicht streng erzogen. Mein Vater war ein hundertprozentiger Freigeist. Er las und schrieb viel, zum Beispiel für die Pressburger Zeitungen Musikkritiken. Die Musik war sehr wichtig für ihn. Wir gingen oft in die Oper und nach der Aufführung sprach man darüber. Wir hatten ein wunderschönes zu Hause.

Die Großmutter war ganz anders. Sie war immer fröhlich, brachte uns manchmal harmlose zweideutige Lieder bei, sang viel Operetten, die es bei uns zu Hause nicht zu hören gab, weil mein Vater nur die klassische Musik liebte. Gern spielte mein Vater mit uns das Lexikon Spiel, er schlug das Lexikon auf und sagte: "Hier sehe ich Giuseppe Verdi, was hat er komponiert?" Unsere musikalische Bildung war sehr wichtig für ihn, und ich sehe heute, wie wichtig das auch jetzt noch für uns ist.

Wir hatten sehr viel Personal, meinen Eltern ging es sehr gut. Mein Vater hatte einen sehr guten Ruf als Graveur, er war auch in Ungarn bekannt. Die Familie Esterhazy [Anmerkung: Ungarische Adelsfamilie] ließ 24 Gläser und Pokale mit ihrem Familienwappen von meinem Vater gravieren. Das hat natürlich viel Geld eingebracht.. Es war ein kleines Geschäft und hinter dem Geschäft befand sich die Werkstatt. Er hatte zwei Angestellte, aber graviert hat nur er. Er hat aber auch Stampiglien [Stempel] gehabt.

Meine Schwester und ich gingen in die evangelische Volksschule und in den jüdischen Religionsunterricht.
Später besuchten wir das deutsche Staatsrealgymnasium und auch dort bekamen wir jüdischen Religionsunterricht. Im Gymnasium waren wir dreizehn jüdische Kinder in der Klasse. Antisemitismus lernte ich in dieser Zeit überhaupt nicht kennen. 1936 traten wir dem jüdischen Sportverein "Bar Kochba" bei. Dieser Sportverein wurde 1897 gegründet und war jüdisch-national. Meine Schwester und ich waren im Schwimmverein, aber wir haben dort auch Lieder gelernt. Einige Jugendliche sagten, sie wollten nach Palästina, aber Zionismus war nicht vordergründig im Verein. Meine Schwester besitzt ihr Schwimmtrikot noch heute. Im Jahre 1937 oder 1938 gewann "Bar Kochba" die Schwimmeisterschaften in der Tschechoslowakei.
Ich maturierte im Jahre 1938. Mit einigen meiner Klassenkameraden, jüdischen und christlichen treffe ich mich noch ein Mal in Monat.

Während des Krieges

1939 warf man uns eine Petarde, das ist eine kleine Knallbombe, in den Keller. Da sagte mein Vater: "Kinder, ihr müßt weg, aber Mama und ich bleiben hier." Meine Schwester hatte Glück, sie bewarb sich als Krankenschwester in England und bekam die Einreise. Sie emigrierte am 28. August 1939, das ist ihr Geburtstag.

Ich wollte keine Krankenschwester sein, aber vielleicht mit Kindern arbeiten. Das wurde abgelehnt, also blieb ich in Pressburg. Damals hatten meine Schwester und ich nicht ein so enges Verhältnis zueinander, aber jetzt hat sich das verändert. Jetzt haben wir nur noch uns zwei und eine Cousine. Sonst haben wir eigentlich niemanden mehr.
Ich blieb mit den Eltern, der Tante Rosa, meinen Cousinen Maria und Anna Erdely und der Großmutter Hermine in der Villa in Pressburg.

Die Familie meines Vaters mußte auf alle Fälle weg. Wir hätten noch bleiben können, weil ein Teil des Hauses auf den Namen meiner Mutter geschrieben war. Dann wurde unsere Villa arisiert, und die Deutsche Luftwacht zog ein.

Wir zogen in eine Wohnung um. Auf der Universität besuchte ich einen Kurs für praktisches Französisch, legte eine Prüfung ab, danach besuchte ich einen Nähkurs, dann einen Konditoreikurs. Ich dachte, ich könnte das brauchen, Bonbons und kleine Bäckereien herstellen.

Ich glaube meine Eltern hatten keine Angst, sie sahen die Gefahr nicht. Mein Vater baute 1937 ein Haus und sagte, daran kann ich mich genau erinnern: "So, jetzt habe ich für meine Enkelkinder ausgesorgt", wie in dem Buch von Stefan Zweig "Die Welt von Gestern", da kommen fast die gleichen Worte vor.

Im Jahre 1941 durften Juden nicht mehr in Pressburg leben, sie mußten in Kleinstädte übersiedeln. Wir zogen nach Nove Mesto nad Vahom. Unsere Großmutter blieb in Pressburg, sie hatte eine kleine hübsche Wohnung in dem neu gebauten Haus meines Vaters, und sie hat geglaubt, sie ist getauft, ihr kann nichts passieren. Dann wunderte sie sich, als die Gestapo kam und sie abholte, meine arme Großmutter.
In Nove Mesto nad Vahom hatten wir eine kleine Wohnung, Zimmer, Küche und Badezimmer zur Untermiete.
Die Tante Rosa mit ihrem Mann und den zwei Töchtern hatten auch in Nove Mesto nad Vahom eine Untermietwohnung.

Ich wollte eigentlich überhaupt nicht arbeiten, aber ich gab dann doch Volksschulkindern Deutschunterricht. Freunde redeten mir ein, ich solle mich taufen lassen, das würde mir helfen, also ließ ich mich taufen.
In Nove Mesto nad Vahom lernte ich meinen ersten Mann kennen. Er war ein slowakischer getaufter Jude und hieß Jan Tauber. Seine Mutter war eine sehr bekannte Gesellschaftsdame meine Mutter spielte bei ihr Bridge. Wir lebten zu dieser Zeit mehr oder weniger normal.

Schlimm wurde es, als im März 1942 die ersten Mädchentransporte nach Auschwitz weggingen. Wir dachten, die Mädchen würden in Polen arbeiten. Natürlich hörte man dann wenig von ihnen. Wir waren völlig ahnungslos und völlig naiv, obwohl eine alte Tante, eine Schwester meines Großvaters, bereits vor 1942 nach Polen deportiert wurde. Sie schrieb uns noch und wir schickten ihr Lebensmittel. Mein Gott, sie war damals schon 75 oder 78 Jahre alt, wir haben nichts mehr von ihr gehört.

In Nove Mesto nad Vahom mußte ich den gelben Stern tragen und hielt beim Gehen immer meine Tasche so vor den gelben Stern, daß er verdeckt war. Ein slowakischer Nazi brüllte mich einmal an, ich solle die Tasche sofort herunter nehmen. Als ich nach Hause kam, hatte ich Fieber und bekam Diphtherie. Wahrscheinlich war das mein Glück, weil ich nicht mehr ausgehen konnte. Und dann wurde ich notgetauft.

Meine Eltern blieben in Nove Mesto nad Vahom, ich heiratete Jan Tauber, den ich dort kennen gelernt hatte und zog mit ihm nach Pressburg in eine Untermietwohnung. Er rückte sogar in die slowakische Armee ein, denn er hatte ein Dokument, das besagte, er sei ein Mischling. Ein Christ hatte geschworen, daß er sein Vater sei. Es gab brave Menschen, denn schließlich und endlich war Nove Mesto nad Vahom ein kleiner Ort und man redete darüber. Dadurch hatte mein Mann einen offiziellen Mischlingsausweis. Und mit Geld und guten Worten habe ich dann auch einen Mischlingsausweis bekommen. Letzten Endes hat mir der Ausweis aber nicht viel genützt.

So langsam bekam ich Angst. Ich besorgte mir falsche Papiere unter dem Namen Maria Luzova und wurde Kindermädchen bei einem sehr bekannten Arzt. Zu diesem Arzt kam sogar der Innenminister Sano Mach zu Besuch. Das war schrecklich für mich, aber ich wurde nach ½ Jahr gekündigt. Dann besorgte ich mir einen anderen Ausweis auf den Namen Eva Gallova. Eines Nachts, das war 1944, kam die Gestapo in unsere Wohnung. Ich war bis zum Hals zugedeckt und habe schrecklich gezittert. Aber der Ausweis war gut und sie sind wieder weg gegangen.
Einmal sah ich eine alte Schulkollegin auf der Straße, da bin ich auf die andere Seite. Ich hatte gefärbte Haare, meine Haare waren ursprünglich rot und ich hatte sie dunkelbraun gefärbt, man erkannte mich nicht sofort.

1944 war der slowakische Partisanen-Aufstand und da wurde keine Mischehe und auch keine Mischlinge mehr geschont. Der Onkel Josef Erderly war Baumeister und zuerst geschützt, weil er wirtschaftlich wichtig war. Aber 1944 wurde auch er deportiert und ermordet.

1945 wurden wir alle zur Gestapo in Bratislava gebracht: Meine Eltern, meine Großmutter und ich. Mein Mann wurde viel später verhaftet, der war ihnen entwischt. Zu mir haben sie gesagt: "Was? Sie wollen mir einreden, daß Sie keine Jüdin sind?" Ich hatte gesagt, mein Großvater sei Christ. Ich hörte, wie sie meine Mutter fragten, wo ich sei. Sie wußte nicht, daß sie mich auch schon gefangen hatten und sie wollte es ihnen natürlich nicht sagen, da haben sie meine Mutter geschlagen. Als ich meinen Vater sah, hätte ich ihn fast nicht erkannt, er trug einen Schnurrbart und bildete sich ein, man würde dadurch nicht erkennen, daß er Jude sei. Blöd waren wir, man kann sich gar nicht vorstellen, wie blöd wir waren.

In Theresienstadt

Sie brachten uns alle nach Sered, da war ein Konzentrationslager, da mußten wir schwer arbeiten. Dort waren wir vielleicht vier Wochen und dann wurden wir nach Theresienstadt deportiert. In Theresienstadt waren wir die letzten 2½ Monate vor der Befreiung. Zu dieser Zeit wurden keine Gefangenen mehr aus Theresienstadt nach Auschwitz deportiert und vergast. Es kamen Leute vom Roten Kreuz und haben das Lager kontrolliert. Ich hatte Glück, ich wurde Kinderbetreuerin, wir hatten sogar Leintücher. Ich habe erst nach der Befreiung von den Deportationen, über das KZ Auschwitz und die Ermordung der Juden erfahren.

Wir hatten uns sogar eingebildet, Theresienstadt sei gar nicht so schlimm gewesen. Die Russen haben uns befreit. Sie waren sehr lieb und haben uns Zuckerln [Anm. Bonbons] hingeworfen. Und dann kamen die Transporte mit den halb verhungerten Menschen aus den KZs, das war fürchterlich. Es waren Ungarn, Deutsche, Tschechoslowaken, ganz gemischt. Sie haben fast nichts erzählt, sie waren fast keine Menschen mehr. Sie wurden in Theresienstadt erst einmal betreut. Man hat uns gesagt: "Werft ihnen kein Brot zu, sie werden sich gegenseitig töten, um das Brot zu bekommen."

Meine Schwester war in England und hatte keine Nachricht von uns. Sie arbeitete als Krankenschwester und meldete sich freiwillig nach Theresienstadt, obwohl dort Flecktyphus war. Sie hatte keine Ahnung, daß wir dort waren. Sie wollte nur nach Hause und uns suchen. Wir waren aber zu dieser Zeit schon nicht mehr in Theresienstadt, wir waren schon befreit.
Meine Schwester Martha betreute in Theresienstadt all diese traurigen Gestalten. Ich sage immer, mit dem ersten Flugzeug ist der Benesch gekommen, der ehemalige Präsident der Tschechoslowakei, mit dem zweiten Flugzeug ist die Martha gekommen.
1948 kam der Kommunismus und meine Ehe mit Jan Tauber ging auseinander. Allerdings muß ich sagen, daß diese Ehe vorher auch schon nicht gut war.

Meine Schwester und meine Eltern verkauften die Villa und wohnten mit meiner Schwester in dem Zinshaus, das mein Vater 1937 für "seine Enkel" gebaut hatte. Mein Vater bekam seine Werkstatt nicht zurück, auch keine Wiedergutmachung. Er arbeitete noch einige Jahre mit anderen Graveuren in einer Werkstatt, und meine Eltern versuchten ein normales Leben zu leben. Sie fuhren in den Urlaub zum Beispiel 1948 nach Luhacovice in Mähren. Meine Großmutter Hermine Levray, geborene Kohn, starb im Jahre 1947 in Bratislava. Meine Schwester studierte in Bratislava Psychologie und arbeitete als Psychologin.

Ich trat nach dem Krieg aus der katholischen Religion aus.

Nach dem Krieg

Mein geschiedener Mann Jan Tauber hatte einen Freund in Guatemala, der ihm ein Visum verschaffte. Er wollte nicht in der Tschechoslowakei bleiben, weil er ein großes Mundwerk hatte und gegen den Kommunismus war, da hätte man ihn eingesperrt. Er sagte, wenn er in Guatemala sei, solle ich zu ihm kommen. Aber man gab mir keinen Paß. Ein lieber Advokat, den wir sehr gut kannten sagte: "Da gibt es nur eines. Du läßt Dich scheiden und heiratest irgend einen Ausländer." Das habe ich dann auch getan. Ich heiratete pro forma einen Holländer, das mußte man bezahlen und außerdem mußte man unterschreiben, daß, wenn man in Holland sei, sich nach drei Jahren wieder scheiden lasse. Das war 1948. Ich arbeitete zwei Jahre in Holland als Dienstmädchen. Im dritten Jahr war ich schon Wirtschafterin, habe holländisch gesprochen und war schon wieder geschieden.

Mein Mann bombardierte mich mit Briefen. Ich solle nach Guatemala kommen, er hätte sich geändert und er liebe mich. Ich ließ mich überreden und fuhr 1952 nach Guatemala, leider!

Er war dort mit einer Einheimischen liiert und die sagten, wenn er sie nicht heiratet, müsse er das Land verlassen. Ich begann in einer österreichischen Import-Export-Firma zu arbeiten. Ich lernte ganz schnell aus einem Handelsbuch Englisch - Französisch und war dort für die Korrespondenz zuständig. Dann besuchte ich einen Kurs auf der Universität als Bibliothekarin, damit ich die Aufenthaltsbewilligung bekäme.

Nach einigen Jahren lernte ich meinen zweiten Mann, Gilbert Letellier kennen. Er war aus Frankreich und in Orleans geboren. Ich fiel auf ihn rein, weil er so gebildet war, ich mag gebildete, höfliche Menschen sehr. Eigentlich war er Journalist und ich weiß nicht, warum er in Guatemala lebte. Er hatte eine kleine Farm gekauft, wieder verkauft und zu meiner Zeit war er Gutsinspektor. Acht Jahre waren wir in Guatemala zusammen. 1962 flog ich von Guatemala nach Wien und ließ mich scheiden. Meine Cousine Maria, die in Wien lebt, sagte: "Du wirst doch nicht nach Bratislava in den Kommunismus gehen, bleib' lieber hier." Mein Mann blieb in Guatemala und ich habe mir hier von ihm scheiden lassen.

Zuerst bekam ich eine Stelle als Sekretärin und dann als Directrice in einer Pension. Die Eigentümer der Pension waren Juden, dort blieb ich 16 Jahre, die Arbeit hat mir sehr gut gefallen. Da habe ich natürlich auch vieles neu lernen müssen, ich hatte keine Ahnung von Lohnverrechnung und solchen Sachen.

In Wien habe ich keinen Freundeskreis, ich habe meinen Freundeskreis eher in Bratislava. Das sind hauptsächlich Juden, die ich noch vor dem Krieg kannte, aber auch später kennengelernt habe.

Eine Bekannte war auch in Theresienstadt, Steiner heißt sie, sie besitzt in Bratislava ein sehr großes und gutes Bücherantiquariat. Sie kam aus Theresienstadt 1945 nach Pressburg zurück und alle ihre Verwandten waren ermordet, die Brüder, die Eltern, sie hat niemanden mehr gehabt. Jetzt hat sie sich an meine Schwester angeschlossen und sie sind sehr befreundet. Mein dritter Mann, Otto Zahradnik, wurde 1914 in Wien geboren. Nur mein erster Mann war jüdisch. Otto Zahradnik studierte Philosophie und Naturwissenschaften und arbeitete als Mittelschulprofessor für Naturwissenschaften. Er hatte ein Faible für Botanik und das hatte ich auch, das ist mein Hobby.

Durch mein Leben spreche ich sieben Sprachen, Französisch, Slovakisch, Ungarisch, Holländisch, Spanisch und Englisch.

Ich besitze eine Sammlung Blumenbriefmarken. Früher hatte ich den Haushalt, ich habe gekocht, gewaschen, gebügelt und sogar gebastelt und gemalt, jetzt bin ich faul.

Im Jahre 1983 trafen sich auf Initiative von Herr Weinmann aus Wien, einem ehemaligen Mitglied des Vereins "Bar Kochba" 125 ehemalige Mitglieder diese Sportvereins, die in aller Welt verstreut leben. Herr Weinmann gab dann eine Zeitschrift heraus und 1994 sagte er: "Jetzt habe ich das schon so lange gemacht, ich habe genug, ich bin müde und ich bin krank." Da sagten meine Schwester, die in Bratislava wohnt, sie ist geschieden und lebt auch allein, und ich, das kann man nicht aufgeben, das muß weitergemacht werden, weil wir ehemaligen Mitglieder in Verbindung bleiben müssen. Und so machen wir das seit 1994, alle drei Monate stellen wir eine Zeitschrift her. Unlängst hatten wir 25jähriges Jubiläum, wir haben schon 25 Zeitschriften herausgebracht. Meine Schwester und ich sind sehr viel zusammen, ich besuche sie in Bratislava, oder sie besucht mich in Wien

Die ehemaligen Mitglieder von "Bar Kochba" treffen sich alle zwei, drei Monate. Die vorletzten zwei Jahre trafen wir uns in Israel, in Shavei Zion, das ist in der Nähe von Akko, und es war dort sehr schön. Zu den letzten Treffen kamen ungefähr 30 Leute . Es sind jetzt noch insgesamt 65 Personen in 14 Länder und fünf Kontinenten. Aber das letzte Mal, im Juli 2002, haben wir uns in Trencianske Teplice, das ist ein sehr hübscher Badeort getroffen, leider waren wir nur vierzehn Leute. Die aus Amerika und Kanada haben sich nicht in ein Flugzeug getraut. Es kamen vier aus Israel, einer aus England, und eine aus der Schweiz und die anderen aus Tschechien und der Slowakei.

Ich war schon vier Mal in Israel. Ich habe dort sehr gute Freunde und fühle mich in Israel sehr gut. In Israel, in Ramat Hasharon, lebt auch mein Jugendfreund Fritz Steiner, den hätte ich heiraten sollen, da ist der Hitler dazwischen gekommen. Er ist jetzt schon 84 Jahre alt. Fritz Steiner war mit seiner Frau und mit seinem Sohn auch schon einige Male in Wien. Dem Sohn habe ich das erste Mal Wien gezeigt, da war er 17 Jahre alt, und da hat er immer gefragt: "Was ist das für ein Palais?" Und da habe ich gesagt: "Das ist kein Palais, das ist ein ganz gewöhnliches Bürgerhaus."

Wir schicken unsere Zeitung nach Tel Aviv, nach München, nach Florida und nach Schweden. Und wenn wir uns treffen, nennen wir das die "Bar Kochbiaden". Und dann gibt es die Mini-Bar-Kochbiaden und die Mini-Mini-Bar Kochbiaden. Vor zwei Wochen traf ich eine Münchnerin, das ist schon eine Mini-Mini-Bar Kochbiade.

Wir haben sie alle zusammen gebracht und sie loben uns sehr und sagen, ohne die "Bar Kochbiaden" würden wir auseinander fallen. Wir sind im ständigen Kontakt miteinander, aus Los Angeles ruft oft einer an, aus Nahariya ruft mich einer fast täglich an, Herr Weinmann, der mit der Zeitschrift begonnen hatte, ruft mich auch fast jeden Tag an. So ist man nicht allein, das sind richtige Freundschaften.

Életrajz

Hochman Tibor a feleségével, Valentyinával Ungvár egyik új lakónegyedében, egy nyolcemeletes házgyári épület kétszobás lakásában él. A házat az 1970-es évek végén húzták föl, a lakás berendezése is ezekből az időkből való, a bútorok ennek megfelelően kissé kopottasak, megviseltek, de kényelmesek, tiszták, meglátszik rajtuk a gondoskodás. Az ajtón belépve azonnal szembeötlik a lakást szinte teljesen elborító szobanövényözön. Cserepes virágok mindenütt, a polcokon, a padlón, az ablakpárkányokon. Hochman Tibor kimondottan hórihorgas, igazi atlétatermet, amelyet az eltelt évek súlya nem roppantott meg, a legszívesebben farmernadrágot és pulóvert visel. Dús, göndör haja van, itt-ott már őszül egy kicsit, szeme azonban tisztán, fiatalosan ragyog. Szűkszavú, lényegre törően fejezi ki magát, de szeret tréfálkozni.

Az apai nagyszüleim Kárpátalján, Munkácson éltek. Azt nem tudom, hogy ott is születtek-e, de az biztos, hogy mindketten, nagyapám is és nagyanyám is Kárpátaljáról származtak. Nagyapámat Hochman Dávidnak hívták, a magyar nevére nem emlékszem. Nagyanyám nevét sem tudom fölidézni. A szüleimmel együtt csak úgy szólítottuk: nagymama, a gyermekei pedig egyszerűen csak mamának hívták. Nem tudom, mikor születtek. A nagypapa sakter volt, a nagyanyám nem járt munkába, háziasszony volt.

Munkácsot jelentős részben zsidók lakták, számarányuk elérte, talán meg is haladta az ötven százalékot. A város két utcájában, a Zsidó utcában és a Dankó utcában csak zsidók éltek. A városközpontban máshol vegyesen laktak zsidók, magyarok, csehek, ukránok és cigányok. A Zsidó utca elején állt egy nagy zsinagóga meg egy mikve. Ebben az utcában volt a halpiac is, és volt jó néhány kóser hentes is az utcában. Munkácson sok zsinagóga volt, a pontos számot nem tudom, úgy húsz körül. A nagy központi zsinagóga rabbija a haszid Spira Lázár rebbe volt. Munkácsot tartották a haszidizmus központjának, a haszidoknak saját zsinagógájuk és héderük volt a városban. A Dankó utcában volt egy óriási haszid oktatóközpont, szinte egy kisebbfajta város, volt benne egy tágas héder és jesiva is.

Munkácson működött néhány cionista szervezet. A cionisták és a haszidok folytonos ideológiai háborúban álltak egymással. A haszidok abban hittek, hogy eljön a Messiás, aki az Ígéret Földjére, Izraelbe vezeti a zsidókat. Azt vallották, hogy nem kell semmit sem tenni, csak imádkozni, és várni a Messiás eljövetelét. A cionistáknak mindenféle szervezeteik voltak a gyerekek és fiatalok számára, hogy sportoljanak, megerősödjenek, olyan szakmákat tanuljanak ki, amelyekre Izraelben is szükség van, és így fölkészüljenek az utazásra. Munkácson volt egy világi zsidó gimnázium, amit a cionisták működtettek. A tanítás nyelve a héber volt, de a héderben alkalmazott gyakorlattal szemben itt az izraeli hétköznapi életben használt, modern hébert tanították, emellett ebben a gimnáziumban állították ki a város legjobb futballcsapatát. A vallást csak érintőlegesen, felszínesen tanulmányozták, és ez bizony nagyon zavarta a rabbikat.

A munkácsi zsidók a legkülönfélébb mesterségeket űzték. A kézművesek, mesteremberek javarésze zsidó volt. A kereskedelemben is meghatározó volt a szerepük. Volt néhány zsidó üzlet a külvárosban is, de azok sábát idején nem nyitottak ki, és ehhez a nem zsidó származású helybéliek is alkalmazkodtak, úgyhogy péntek délig elintézték a bevásárlást, ilyenkor két-három napra előre megvették azt, amire szükségük volt. No és ott voltak még a zsidó értelmiségiek, orvosok, tanárok, jogászok. Munkácson nem volt antiszemitizmus, sem az osztrák–magyar, sem a csehszlovák fennhatóság idején.

A nagyszüleim nyolc gyermeket neveltek, négy fiút és négy lányt. Apám volt a legidősebb, Ignácnak hívták, a zsidó neve Jichák volt. 1898-ban született. A testvérei születési dátumára nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy nem volt köztük jelentős korkülönbség, másfél, legfeljebb két év. Apám után két fiú, Áron és Salamon következett (Salamon zsidó neve Smuel volt), majd a négy leánytestvér, Frida, Fáni, Rézsi (Rejsl) és Eszter. A legkisebb testvére József volt, az ő zsidó neve Joszif.

A nagyszüleim vallásos emberek voltak. Nagyapám nem növesztett pajeszt, gondosan nyírt, nem túl nagy szakálla volt. Nem úgy öltözködött, mint a fekete ruhás haszidok, többnyire hétköznapi viseletben járt [lásd: zsido oltozkodesi szabalyok]. A nagyanyám – legalábbis szerintem – túlzásba vitte a vallásosságot. Parókát hordott, hosszú, nyakig begombolt, sötét ruhákat viselt. Szabadidejében mindig imádkozott. Otthon természetesen mindig megtartották a sábátot meg a zsidó ünnepeket. Az apai nagyszüleim házában többnyire jiddisül beszéltek, magyarul csak ritkán.

Nem tudom, hogy apámat és a testvéreit beadták-e a héderbe, egyáltalán, fogalmam sincs róla, hogy milyen iskolába jártak. Úgy gondolom, hogy a fiúk a héderben tanultak, akkoriban ilyen vallásos szülőknél nem lehetett ez másként. Emellett persze elvégezték az általános iskolát is [lásd: iskolarendszer Csehszlovákiában a két háború között]. Hogy aztán apám a későbbiekben tanult-e még valahol, azt már nem tudom. Nem emlékszem arra, hogy mesélt volna a gyerekkoráról vagy a fiatalságáról, ő is ugyanolyan hallgatag természetű volt, mint a nagyapám. Apám gépész volt a munkácsi erőműben, a nagy, dízelüzemű áramfejlesztőket javította, felügyelte. Gondolom, ehhez a munkához kellett valamilyen szakképesítést szereznie.

Amikorra már vissza tudok emlékezni, apám testvérei részben már családos emberek voltak, és elköltöztek a szülői házból. A lányok közül Frida és Fáni nem ment férjhez, Áron és József pedig nem nősült meg, akkoriban még ők is a nagyszüleimmel éltek.

Áron nagybátyám egy ruházati boltban dolgozott eladóként. Gyerekkora óta volt valamilyen krónikus betegsége, nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy nem nősült meg, és a szüleivel élt. Salamon saját hentesüzletet nyitott. A boltban volt egy kicsinyke földolgozó részleg, ahol kóser kolbászt és virslit készítettek. Ebben a részlegben hárman dolgoztak. Salamon egy munkácsi zsidó lányt vett feleségül, akinek a nevére nem emlékszem. A felesége az esküvő után a háztartást vezette. Két gyermekük született. József nagybátyám egy háztartási boltban helyezkedett el, eladóként. Frida nem dolgozott, a nagyanyámnak segített a ház körül. Fáni varrónő volt, otthon varrt megrendelésre. Rézsi férjhez ment, a férje nevére már nem emlékszem, volt neki egy cukrászüzlete. Miután összeházasodtak, Rézsi besegített a boltban, merthogy nagyon jól tudott sütni. Eszter is férjhez ment egy Szerencsi nevű magyarhoz. Nem tudom, hogy a nagyszüleim mit szóltak ahhoz, hogy a lányuk egy gojt választott, de úgy emlékszem, jó viszonyban voltak egymással. Eszter lánya most nyolcvan éves, és Munkácson él.

Az apám és a testvérei nem voltak annyira vallásosak, mint a szüleik. Valamennyire mindannyian tiszteletben tartották a vallási előírásokat, és megtartották a zsidó hagyományokat, de inkább a szülők miatt. A zsinagógába csak Jom Kipurkor mentek el. Nagyapám nem erőltette a dolgot, de nagyanyám ragaszkodott hozzá.

Anyám családjáról csak annyit tudok, hogy Munkácson éltek. Anyám szüleit nem ismertem, jóval a születésem előtt meghaltak. A családnevük Berhida volt, de másra nem emlékszem. Anyámat Eszternek hívták, 1899-ben született, Munkácson. Egy fiú- és két leánytestvére volt. Nem tudom, hogy a testvérei mikor születtek, úgy rémlik, hogy anyám volt a legfiatalabb. A bátyját Jákobnak hívták, az egyik nővérét Fridának, a másik nővére nevére nem emlékszem. Anyám és a családja életéről jóformán semmit sem tudok. Azt tudom, hogy nagyon szép lányok voltak, Frida 1912-ben még egy párizsi szépségversenyt is megnyert.

Viszont sok történet keringett a családban Jákob nagybátyám háborús hőstetteiről. Jákob az első világháborúban a magyar hadseregben harcolt, és hősként tért haza, rengeteg kitüntetést kapott. De már nem emlékszem a történetekre, csak arra, hogy gyerekkoromban a testvéremmel gyakran hallgattuk csillogó szemekkel a történeteit. Anyám mindkét nővére férjhez ment, azután pedig a háztartásukat vezették. Jákob egy húsüzemben kapott munkát, anyám pedig a férjhezmeneteléig varrónőként dolgozott egy háznál.

A szüleim megismerkedéséről nem tudok semmit. Esküvőjüket szigorúan a zsidó hagyományok szerint tartották meg, akkoriban ez nem is lehetett másképp. Apámnak nem volt saját háza, ezért az esküvő után a szüleim egy bérelt lakásba költöztek. 1944-ig éltünk abban a lakásban, amely egy földszintes épület egyik felét foglalta el. Szoba-konyhás lakás volt, meg volt egy kamrának használt kisebb helyiség.

Hárman voltunk testvérek, az idősebbik fivérem, Miklós 1924-ben született. A zsidó neve Azril Majer volt. Én 1928-ban születtem, magyar nevem Tibor, zsidó nevem Jiszrael, Adalbert öcsém meg 1934-ben jött a világra. A zsidó nevére már nem emlékszem. A családban mindenki a magyar nevét használta. A zsidó hagyománynak megfelelően körülmetéltek minket, de lehet, hogy ezt csak apám szüleinek megnyugtatására tették.

Otthon magyarul beszéltünk. Ha a szüleink azt akarták, hogy mi, gyerekek, ne értsük, miről beszélgetnek, átváltottak jiddisre. Minket egyébként nem tanítottak jiddisül beszélni. A gyerekkori pajtásaim között szép számmal akadtak nem zsidó származásúak, ebben persze nem volt különösebb megfontolás, a véletlen hozta úgy, hogy az utcánkban csak egy vagy két zsidó család lakott, de az ottani gyerekek nem a mi korosztályunkhoz tartoztak, a velem egykorú utcabéli fiúk pedig nem voltak zsidók. Ha eljött hozzánk a nagymamám, gyakran korholta anyámat, hogy miért engedi, hogy goj gyerekekkel barátkozzam, de anyám kitartott amellett, hogy a gyerek olyan helyen játsszon, hogy az ablakon kinézve szemmel lehessen tartani. Arról, hogy más utcába járjunk játszani, szó sem lehetett.

Sem anyám, sem apám lánytestvérei és sógornői nem viseltek parókát, és nem fedték be a fejüket. Anyámnak nagyon szép kalapjai voltak, de ez inkább a divatnak és nem a vallásnak szólt. Anyám évente csak egyszer, Jom Kipur idején kötött fejkendőt. Gyönyörű, gesztenyebarna haja volt, és csinos frizurát viselt, emellett szerette az illatszereket és az ékszereket. Mindig divatosan öltözködött, ha a rövid szoknya volt divatban, rövid szoknyát viselt, szerette a világos ruhákat – különösen nyáron –, és magas sarkú cipőben járt. Apám szintén divatos holmikat viselt: öltöny, színes ing, nyakkendő vagy csokornyakkendő, kalap.

Most, hogy így fölidézem a múltat, kezdem úgy látni, hogy otthon elég sok zsidó hagyományt követtünk, de – hogy is mondjam – amolyan rövidített program szerint, nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget ezeknek a dolgoknak. Anyám például mindig fölkészült a sábátra, sütött ünnepi kalácsot, elkészítette az ételeket. Péntek este gyertyát gyújtott, de a sábát köszöntése ezzel be is fejeződött minálunk. Apám szombatonként dolgozott, vasárnaponként pihent. Ilyenkor csak egyetlen brigád tartott ügyeletet a munkahelyén, de ha történt valamilyen rendkívüli dolog, apámat vasárnap is behívhatták dolgozni apámat vasárnap is behívhatták dolgozni, hiszen ez az erőmű látta el árammal az egész várost. Akkoriban igen nagy becsben tartották, ha valaki állami alkalmazásban állt, apám esetében is ez volt a helyzet, éppen ezért nem kockáztathatta meg, hogy a zsidó hagyományok szerint megtartott sábát miatt esetleg elveszítse a munkahelyét. Úgyhogy sábátkor nálunk is égtek a gyertyák, volt ünnepi kalács az asztalon, de ettől eltekintve, a vacsora olyan volt, mint máskor, senki sem mondott áldást az ételre, senki sem imádkozott. Másnap pedig senki sem gondolt arra, hogy tiszteletben tartsa az ilyenkor szokásos tilalmakat, hogy ne dolgozzon semmit [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Mi, gyerekek legfeljebb annak örültünk, hogy nem kell leckét írnunk, de ez volt az egyetlen könnyebbség.

Pészah idején, közvetlenül az ünnep előtt előszedtük a külön erre a célra tartogatott edényeket, amelyek egyébként egész évben a padláson pihentek, a hétköznapokon használt konyhai holmikat pedig erre az időre fölvittük a padlásra. Anyám az ünnep idején kizárólag a Pészahra félretett edényeket használta, ezeken a napokon kenyér nem volt otthon, helyette minden nap maceszt ettünk, amit anyám előre beszerzett. Egyébként minden úgy ment, mint a hétköznapokon. A széderestét nem ültük meg. Hanuka ünnepén anyám minden este meggyújtott egy gyertyát a gyertyatartóban, Ros Hásáná idején pedig mindig volt méz és alma az asztalon. Úgy gondolom, hogy a szüleim nem valamiféle belső indíttatásból tartották tiszteletben ezeket a szokásokat, hanem a nagymama miatt. Nagyanyámat ismerve, úgy hiszem, hogy az anyám azért igyekezett legalább a külsőségeket fenntartani, mert nem akarta, hogy az esetleg betoppanó nagymama szemrehányásokkal illesse, ezekből ugyanis bőven kijutott volna, ha váratlanul beállít, és úgy találja, hogy valami hiányzik az asztalról, valami nincs rendben az ünnepi készülődésben. A család többi nőtagja is anyám példáját követte, így nagyanyám a külsőségek hiányát nem vethette a szemükre, a részletekbe pedig már nem látott bele.

A Jom Kipur volt az egyetlen zsidó ünnep, amelyet családunkban a szokásoknak, az előírásoknak megfelelően tartottunk meg. Az ünnep előestéjén elvégeztük a kápóresz szertartást, ehhez anyám magának fehér tyúkot, apámnak és nekünk, fiúknak fehér kakast vásárolt. A madarunkat óvatosan körbe kellett forgatni, miközben azt ismételgettük, hogy „Vidd el az én bűneimet…”. Hogy aztán mi lett velük, nem tudom, elképzelhető, hogy a lábasban végezték. Jom Kipur előestéjén anyám kiadós vacsorát készített. Enni csak az első esti csillag feljövetelekor lehetett, azután pedig egynapos böjt következett. Mi, gyerekek nem böjtöltünk, a felnőttek azonban szigorúan betartották a szabályokat. Emlékszem, ahogy nagyapám bezörgetett hozzánk Jom Kipur előestéjén, és szigorú hangon azt mondta apámnak, „Holnap légy a zsinagógában”. Másnap a szüleink elmentek a zsinagógába, és ott töltötték az egész napot, csak akkor indultak haza, amikor az égen fölbukkantak az első esti csillagok. A böjt ekkor ért véget, ezt követően már lehetett enni.

Amikor hat éves lettem, beírattak az iskolába. Ez egy cseh iskola volt, és a bátyám, Miklós is oda járt. Az osztályunkban volt még néhány zsidó gyerek, a tanárokkal és a diáktársainkkal jó volt a viszonyunk. A cseh fennhatóság idején nem éledt fel az antiszemitizmus, éppen ellenkezőleg, a csehek mindenfajta módon támogatták a zsidókat. Jó tanuló voltam, bár nem voltam különösebben szorgalmas. Élénk, mozgékony kölyökként jobban szerettem az utcán játszani a barátaimmal, mint otthon, a könyvek fölött görnyedni. A játszótársaim között egyaránt voltak zsidók és nem zsidó származásúak, nem tettünk különbséget, egyszerűen csak barátkoztunk egymással. Énekeltem az iskola kórusában, fölléptünk az iskolai ünnepségeken.

Amikor elsős lettem, apám a héderbe is beadott. Két hét után úgy határoztam, hogy elegem van az egészből. Minden bizonnyal ez volt életem első önálló döntése. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy héderbe járjak, de apám azt mondta, hogy semmi értelme kényszeríteni, abból semmi jó nem származik. Emlékszem, azt mondta anyámnak: „Majd csak elboldogul valahogy az életben a héder nélkül is.” A nagyanyámat persze fölizgatta a dolog, azzal vádolta a szüleimet, hogy gojt neveltek belőlem, de később elcsitultak a kedélyek, és nem kellett visszamennem. A bátyám, Miklós viszont járt a héderbe.

A cseh iskolában három osztályt sikerült befejeznem. 1938-ban Kárpátalja Magyarország fennhatósága alá került, amit Munkács lakossága nyugodtan fogadott [Ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalját 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. Sokan, akik még az osztrák–magyar időkben születtek, és éltek Kárpátalján, úgy gondolták, hogy a magyarok alatt is rendben mennek majd a dolgok. Az idősebb nemzedékhez tartozók többsége, akik felnőttként élték meg a csehszlovák fennhatóság húsz esztendejét, nem tanult meg csehül, mindig is magyarul beszéltek, ahogy mi is. Apám, állami alkalmazottként köteles volt jól elsajátítani a cseh nyelvet, anyám azonban legfeljebb ha néhány szót tudott.

A negyedik osztályt már magyar iskolában kezdtem meg. Egy évvel azután hogy Kárpátalját Magyarországhoz csatolták, még nem érzékeltük az antiszemitizmus erősödését. 1939-től aztán érvénybe léptek a zsidótörvények, de az antiszemitizmus csak állami szinten jelent meg, a hétköznapi életben nem érzékeltük [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Az elsők között lépett életbe az a törvény, amely kimondta, hogy tilos zsidó üzletekben vásárolni. A tulajdonosoknak át kellett ruházniuk az üzletük tulajdonjogát nem zsidó személyekre, de jogukban állt ugyanabban a boltban munkát vállalni. A későbbiekben aztán sorra került a többi zsidó tulajdon is, a gyárak, műhelyek. Ha a zsidó tulajdonos késlekedett az átruházással, akkor az állam mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül kisajátította az üzletét. A zsidókat kitiltották a felsőoktatási intézményekből, nem teljesíthettek fegyveres katonai szolgálatot, ehelyett munkaszolgálatos zászlóaljakba sorozták be őket.

Apám csak úgy kerülte el a munkaszolgálatot, hogy jól képzett szakemberként állami alkalmazásban állt. A magyaroknak egyszerűbb volt megtartani apámat nagy felelősséggel járó munkahelyén, mintsem gyorsan kitanítani és a helyére rakni valami tapasztalatlan újoncot. 1939-ben, betegségben meghalt Áron nagybátyám, Munkácson. Nem emlékszem a temetésére, de mivel a szülei temettették el, gondolom, hagyományos zsidó szertartás volt. Apám másik bátyját, Salamont és öccsét, Józsefet 1941-ben behívták munkaszolgálatra. Salamon a fronton megbetegedett tífuszban. A járvány akkortájt olyan erővel dühöngött, hogy Munkácson kialakítottak egy fertőző betegeket kezelő kórházat a frontról érkezők fogadására és ellátására. Salamont 1943-ban szállították Munkácsra, ahol hamarosan meghalt a kórházban. József 1944-ben, munkaszolgálatosként halt meg, valahol Jugoszláviában [Föltehetően a Délvidéken, munkaszolgálatosként. – A szerk.]. Apám Rézsi nevű leánytestvérének és anyám Frida nevű testvérének férje sem tért haza a munkaszolgálatból.

Az iskola befejezését követően a bátyám, Miklós nem folytathatta a tanulmányait. Olyan idők jártak, hogy apám a fizetéséből nem tudott eltartani öt embert. A magyarok 1941-ben bevezették a jegyrendszert az élelmiszerekre, a zsidók csökkentett fejadagokat kaptak [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1950). A Közellátási Minisztérium 1944. május 1-jén kelt 108.500. K. M. számú rendelete szabályozta a zsidók élelmiszer-ellátását. A rendelet meghatározta a zsidóknak járó fejadagokat – például fejenként és hetenként 10 dkg hús, havonként 30 dkg cukor és 30 dkg étolaj járt. A zsidók közellátási szelvényívet nem kaphattak, a már kiosztott íveket 1944. május 3-ig vissza kellett szolgáltatni. A rendelet végrehajtásával kapcsolatos jegyek előállításáról és szétosztásáról a Közellátási Minisztériumnak, illetve a községi elöljáróságnak kellett gondoskodnia. – A szerk.]. A piacon minden nagyon drága volt. Miklós beállt tanulónak egy szabómesterhez. 1942-ben én is befejeztem az iskolát, és kénytelen voltam munka után nézni. Egy lakatosmesterhez szegődtem el tanoncnak, egy év tanulás után pedig munkába álltam a mester műhelyében. Ekkor 1943-mat írtunk.

1943-ban a zsidókat arra kötelezték, hogy sárga csillagot viseljenek a felsőruházatuk mellkasi és hátulsó részén [A rendeletet 1944. március 31-én hozták, a mellkas bal oldali részén kellett a sárga csillagot viselni. Lásd: sárga csillag Magyarországon. – A szerk.]. Sárga csillag nélkül nem lehetett kilépni az utcára, bármelyik arra járó magyar katona helyben agyonlőhette az embert, még csak be sem kellett kísérnie a parancsnokságra a szabályszegőt. Munkácson 1944 tavaszán jelölték ki a gettót. A Zsidó és a Dankó utcát körbekerítették szögesdróttal, a város zsidóságát pedig kötelezték arra, hogy odaköltözzenek. Az emberek csak élelmet és néhány holmit vihettek magukkal. Nagy volt a zsúfoltság. Ahol korábban legföljebb egy család élt, most minden szobára jutott egy család, néha több is. Menet közben kiderült, hogy az eredetileg kijelölt gettó túl kicsi ahhoz, hogy minden munkácsi zsidót befogadjon. Ekkor alakították ki a második gettót, az elsőként lekerített rész szomszédságában. Mindkét gettót kerítéssel vették körül. A gettót tilos volt elhagyni, és a két rész között is tilos volt az átjárás. Az őrséget magyar csendőrök adták. Az egyes gettórészeken belül szabadon lehetett mozogni az épületek között, azt nem tiltották meg. A gettóban velünk voltak apám szülei, a két hajadon leánytestvére, Frida és Fáni, anyám bátyja Jákob és a leánytestvére, Frida. Később megtudtam, hogy a magyarok sok, az első világháborúban kitüntetett zsidót nem költöztettek gettóba, és nem vittek koncentrációs táborba, de ez Magyarországon volt így, Kárpátalján viszont nem kivételeztek senkivel. Apám családos leánytestvérei, Rézsi és Eszter a másik gettóban voltak.

Már néhány hete ott voltunk a gettóban, amikor a kapunál kitűztek egy hirdetményt, hogy mindenki vegyen magához élelmet, szedje össze a holmiját, és készüljön föl az útra. Ungvárra vittek minket, a téglagyárba. A gyár igen nagy területen helyezkedett el, ott gyűjtötték össze az ungvári és a Kárpátalja többi részéből kitelepített zsidókat. Ideszállítottak minden zsidót az adott településről, és a szabad ég alatt, a gyár udvarán jelöltek ki számukra egy területet, városonként, falvanként osztották fel a térséget. A gyárban több, már régóta nem üzemelő, korábban téglaszárításra használt épület állt. A falak átnedvesedtek, a padlózatot téglatörmelék borította. Szellőzés nem volt, így nem lehetett bennük megmaradni. Voltak még valami építményféleségek, mindössze három oldalfal, tető nélkül. Az emberek ezekben próbálták meg elvackolni, egy kicsit fölmelegíteni magukat, de nem sokra mentek, a szinte folyamatosan zuhogó eső ellen a csupasz falak nem nyújtottak védelmet. Mégis, sokan úgy érezhették, hogy az építmény valamiféle menedékként szolgál.

A gettóban ételt nem kaptunk. Azt ettük, amit magunkkal vittünk, de a készletek gyorsan kimerültek. Időről időre fölbukkant néhány ungvári lakos, aki a kerítésen át ennivalót dobott be hozzánk. Voltak, akik az ismerőseiket, barátaikat akarták így támogatni, és akadtak köztük olyanok is, akiket fölháborított az, ahogyan a zsidókkal bántak, és egyszerűen csak segíteni próbáltak. A gettóból munkára vitték ki az embereket. Néhány brigád azt a feladatot kapta, hogy magyar csendőrök vezetésével kutassa át a zsidók által elhagyott házakat, és válogassa szét az ott talált holmikat, külön a ruhákat, külön a bútorokat, a képeket és így tovább. A szortírozás követően a holmik raktárba kerültek.

Körülbelül tíz napot töltöttünk az ungvári gettóban. A téglagyár mellett futott egy vasúti szárnyvonal. Amikor a gyár még működött, ezen vitték el a kész téglákat, illetve ezen szállították a nyersanyagot. 1944 áprilisában marhavagonok gördültek a téglagyárhoz, azokba a kocsikba szállítottak fel minket. Lefekvésről szó sem lehetett, éppen csak annyi helyünk volt, hogy nagy nehezen leüljünk a padlóra. A vagon közepén, a padlón egy fedetlen lyuk tátongott, azon keresztül tudtuk elvégezni a dolgunkat, mindenki szeme láttára. Élelmet, vizet nem kaptunk. Nem emlékszem arra, hogy mennyi ideig tartott az utazás, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Tudtuk, hogy koncentrációs táborba visznek minket, a munkácsi gettóban már korábban keringtek híresztelések a táborokról. Azt viszont egyikünk sem tudta, hogy ezek megsemmisítő táborok. Azt hittük, hogy kényszermunkatelepekről van szó, valami olyasmiről, mint a munkaszolgálat.

[Randolph L. Braham szerint Munkácson két gettót hoztak létre: „A hozzávetőlegesen 13 000 munkácsi zsidót április 18-án parancsolták a gettóba. A gettó a város zsidónegyedében létesült: a Latorca, a Dankó, a Kálvin, a Töltés, a Zrínyi, a Munkácsi, a Szent Márton, a Mikes Kelemen, a Csokoli, a Zenész és a Malom utca tartozott hozzá”, a másik gettót pedig a Sajovits-téglagyárban állították föl kb. 14 000 falusi zsidó számára (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat /Wilmington, Blackburn Inc. é. n. /1981/, 1. kötet, 428. oldal). Braham szerint Munkácsról két részletben deportálták a zsidókat: először a Sajovits-téglagyárból (május 15-ig ez a művelet befejeződött), majd helyükre költöztették a munkácsi zsidókat, akiket május 19. és május 24. között deportáltak kilenc szerelvénnyel. Braham nem említi, hogy a munkácsiakat átszállították volna Ungvárra. Elképzelhető, hogy Hochman Tibort ezen a ponton megcsalja az emlékezete, és nem az ungvári téglagyárba  vitték át őket, hanem a városi gettóból kivitték a Sajovits-téglagyárba. De természetesen még az is lehetséges, hogy valamilyen okból egy részüket átszállították Ungvárra. Az Ungváron összegyűjtött kb. 18 000 embert a Moskovits-téglagyárban és a Glück-fatelepen zsúfolták össze, majd május 17. és május 31. között, öt transzportban deportálták Auschwitzba. – A szerk.]

Korán reggel érkeztünk meg Auschwitzba. A vagonok ajtajánál géppisztolyos német katonák álltak, mellettük fehérköpenyes alakok, valószínűleg orvosok. Az emberek egyesével, libasorban hagyták el a vagonokat. Azonnal megkezdődött a válogatás, külön az öregek, külön a kisgyermekes nők, külön a fiatalok, külön a középkorú férfiak. Majdnem tizenhat éves voltam, erős, jó felépítésű fiú. Engem és Miklós bátyámat elválasztottak a szüleinktől. Őket és az öcsémet beállították egy menetoszlopba, amelyet géppisztolyos német katonák felügyeltek. Estig maradtunk Auschwitzban, akkor ismét bevagoníroztak minket, és átszállítottak a katowicei táborba. Ez volt Auschwitz munkatábora. A bátyám másik lágerbe került [Föltehetően mindketten valamelyik gleiwitzi munkatáborba kerültek. Gleiwitz – lengyel nevén: Gliwice – Katowice tőszomszédságában volt. – A szerk.]. Akkor még semmit sem tudtam a hozzám közelállók sorsáról. Nem tudtam azt sem, hogy a szüleimet, Adalbert öcsémet, apám szüleit, anyám Jákob nevű testvérét, aztán a nővérét – az ő nevére nem emlékszem –, annak férjét és gyermekeit már akkor beterelték a gázkamrába, amikor arra vártam, hogy bevagonírozzanak, és Auschwitzból Katowicébe vigyenek. A gázkamrában halt meg apám nővérei közül Frida és Fáni, aztán Rézsi, Rézsi férje [Korábban azt állította, hogy Rézsi férje munkaszolgálatosként halt meg. – A szerk.] és gyermekei, valamint Eszter és gyermekei [Eszter férje nem volt zsidó, az interjúkészítés időpontjában 80 év körüli lánya még élt. Végül is nem tudni, Eszter mikor és hol halt meg. – A szerk.]. A koncentrációs tábort csak anyám leánytestvére, Frida élte túl. Frida gyönyörű nő volt, és úgy látszik, megszánták, nem küldték gázkamrába, ott dolgozott valahol. A gyermekei viszont meghaltak. A háborút követően Frida súlyos betegen visszatért Munkácsra, ahol 1949-ben meghalt.

Katowicében deszkafalú barakkokban helyeztek el minket. Keskeny, emeletes fapriccsen aludtunk, amelyen alig fért el az ember. Nagyon nagy barakkok voltak, így nem tudnám pontosan megmondani, hogy hányan lehettünk egy épületben – talán úgy ötszázan. A zsidók voltak a legtöbben, de akadtak ott lengyelek, csehek, szlovákok, osztrákok és más országokból érkezett rabok is. Leginkább a magyarokkal és a csehekkel érintkeztem, hiszen mindkét nyelvet jól beszéltem. Minden barakkban volt egy barakkparancsnok, akit a láger vezetése nevezett ki a foglyok közül. A tábort géppisztolyos német katonák őrizték, idomított kutyákkal. Mivel ez munkatábor volt, a németeknek nem állt érdekében, hogy éheztessenek minket, így ugyanis nem tudtunk volna rendesen dolgozni. Napjában háromszor kaptunk enni: reggel adtak egy bögre pótkávét kenyérrel, napközben ebédszünetünk volt, és akkor a táborból hoztak enni, este, miután visszatértünk a lágerbe, kását és egy kis levest löktek elénk. Ágyneműnk és párnánk persze nem volt, csak egy takarónk. Reggeli után mindennap fölsorakoztattak minket, és alakzatban vonultunk dolgozni. Katowicét is, akárcsak a többi lengyel várost, súlyosan megrongálták a bombázások. Szinte az egész város romokban hevert. Mi romot takarítottunk. Az ép téglákat különválogattuk és gúlába raktuk, a törmeléket saroglyákkal összegyűjtöttük, és fölkupacoltuk. Aztán teherautók jöttek, azokat kellett megpakolnunk a sittel. Így haladtunk utcáról utcára, amennyire lehetett, eltakarítottuk a romot a városban, takarítottunk. A szerszámokat, lapátokat a táborban kaptuk meg, cipeltünk mindent a munkába, aztán meg vissza a lágerbe. Pihenőnap nem volt, számolatlanul múltak a napok és a hónapok.

1945 januárjában megindult a szovjet és az amerikai csapatok támadása, közeledett a front Auschwitzhoz. Menetoszlopba állítottak minket, és fölfegyverzett konvoj kíséretében áthajtottak a mauthauseni koncentrációs táborba. Útközben nem kaptunk sem enni, sem inni. Ötezren indultunk el Katowicéből, de Mauthausenba már kevesebb mint ezren érkeztünk meg. Sokan éhen haltak az úton. Aki meg olyan gyönge volt, hogy már nem tudott továbbmenni, azt a fegyveres kísérők agyonlőtték, odamentek hozzá, és pisztollyal főbe lőtték. A holttesteket ledobálták az út mellé, hogy ne zavarják a menetet. Az oszlop végén haladt egy brigád, amelynek az volt a feladata, hogy eltemesse a halottakat. Később már nem temették el az áldozatokat. Borzasztó hideg január volt. Rabruhában voltunk, de azt megengedték, hogy a vállunkra terítsük a pokrócunkat. Volt úgy, hogy a puszta földön aludtunk, néha betereltek minket egy elhagyott istállóba vagy pajtába. Előfordult, hogy az emberek éjszaka szó szerint halálra fagytak.

Mauthausenban már nem dolgoztunk. Néha persze jöttek az őrök, és elvittek néhány rabot udvart takarítani. De rendszeres munkára már nem hajtottak ki bennünket. Napjában egyszer kaptunk enni, többnyire félig rohadt céklából készített kotyvalékot adtak. Kenyér nem volt. Szinte egész idő alatt a priccseken hevertünk a fűtetlen barakkokban. Itt is nagyon sok barakk volt, az egyikben angol hadifoglyokat őriztek. Velük sem bántak sokkal jobban. Havonta egyszer kaphattak élelmiszercsomagot, de nekik sem adtak sokkal jobb ételt, mint nekünk. A mi barakkjainkban naponta hullottak az emberek. Ki a betegségtől, ki a kimerültségtől. Tudtuk, hogy a front egyre közeledik, és hamarosan vége a háborúnak. A lágerben olyan szóbeszéd terjedt el, hogy a németek, mielőtt elvonulnak, minden foglyot megölnek. Szökésre nem gondoltunk. Az őrtornyokban ott álltak a fegyveresek, akik habozás nélkül lőttek, még akkor is, ha valaki nem az engedélyezett időben lépett ki a barakkból. A láger területén farkaskutyák rohangáltak, rávetették magukat az emberre, lerántották a földre, és darabokra tépték. Túl gyöngék lettünk volna ahhoz, hogy messzire jussunk, és ezzel valamennyien tisztában voltunk. A hidegtől reszketve feküdtünk a priccseken, teljesen elgyengültünk, tudtuk, hogy a halál elkerülhetetlen. Vagy az éhség, vagy az őrség végez velünk. Aztán beköszöntött 1945. május nyolcadika. Azon a reggelen az amerikai hadsereg egységei bevonultak a táborba. Ez a nap hozta meg számunkra a fölszabadulást [Pár nappal korábban, 1945. május 3-án szabadult föl Mauthausen. – A szerk.].

Nagyon legyengültem, úgyhogy azonnal kórházba vittek, a Bécs környéki Hörschingbe. Volt ott egy nagy reptér, és ahhoz tartozott a kórház. Két hónapot töltöttem ott. Ez alatt az idő alatt meggyógyítottak, föltápláltak. Az amerikaiak a kórházban összeírták, hogy ki honnan érkezett, és hol akarja folytatni az életét. Bármelyik országot választhattuk. Arra próbáltak rávenni minket, hogy válasszuk az Egyesült Államokat. Azt ígérték, hogy segítenek lakást meg munkát szerezni, támogatják a továbbtanulásunkat. Akkor még nem tudtam, hogy a németek csaknem az egész családomat kiirtották. Arról álmodoztam, hogy hazatérve megölelem az enyéimet, találkozom a barátaimmal. Amikor kezdték összeállítani a listákat, bejelentkeztem, hogy csehszlovák állampolgár vagyok, kárpátaljai lakos, és közöltem, hogy haza akarok menni Kárpátaljára. A listát összeállító amerikai tiszttől megtudtam, hogy Kárpátalja már nem tartozik Csehszlovákiához, átadták a Szovjetuniónak. A Szovjetunióról nagyon keveset tudtam. Azzal tisztában voltam, hogy ez az ország vállalta a háború legsúlyosabb terheit, hogy keményen küzdött a fasizmus ellen – ennyi, ami persze nem volt túl sok. De hát én Kárpátaljára akartam menni, és bíztam abban, hogy otthon nem változtak a dolgok. Kitartottam az eredeti elképzelésem mellett. Volt ott még néhány ember, aki szintén Kárpátaljára akart utazni. Elvittek minket Budapestre, és átadtak orosz tiszteknek. Megkaptuk az úti okmányainkat, meg kaptunk egy kis elemózsiát az útra. Néhány napot Budapesten tölthettünk. Elhatároztam, hogy elmegyek fürdőbe. Fürdés előtt beadtam a ruhámat és a fehérneműmet a mosodába. Megfürödtem, kijöttem, de a ruháimra még várni kellett. Ülök ott pucéran, csak egy törülközőt tekertem magam köré, és vártam, hogy hozzák a tiszta göncömet. Akkor lépett be az ajtón a bátyám, Miklós. Nagyon lefogyott, megváltozott, de azonnal megismertük egymást. Nem tudtunk betelni a beszélgetéssel, és egy pillanatra sem mertünk elválni egymástól. Együtt utaztunk haza.

1945 júliusában érkeztünk meg Munkácsra. Addigra már sok zsidó visszatért a táborokból, köztük anyám nővére, Frida. Tőle tudtuk meg, hogy mi történt a családunkkal. A koncentrációs tábor előtt Miklós szabóként dolgozott. A hazatérésünk után visszatért a mesterségéhez, és egy szabóságban helyezkedett el. Akkortájt mindenki szépen akart öltözködni, hiszen a háború véget ért. Olyan érzés volt, mintha újrakezdődött volna az élet. De az üzletekben már nem ment olyan könnyen a vásárlás. A szovjethatalommal megérkezett az, amit korábban egyik rendszerben sem tapasztaltunk – az üres polcok látványa. Éppen ezért az egyetlen lehetőség az volt, hogy az ember a szabónál csináltatott ruhát. Miklós sok megrendelést kapott, és elég jól megélt a mesterségéből. Én egy műhelyben helyezkedtem el lakatosként. A régi házunkban laktunk, szovjet személyi igazolványokat kaptunk, a Szovjetunió állampolgárai lettünk. A személyi igazolványomban a nevemet oroszosan Tiberijnek írták. Miklósból meg Nyikolajt csináltak. Munkácson ez idő tájt egyre több a Szovjetunióból, főként Ukrajnából érkezett ember tűnt föl. A bátyámmal együtt valamennyire megtanultunk oroszul. Azok az emberek, akik a Szovjetunióból érkeztek hozzánk, olyanok voltak számunkra, mintha egy másik világból pottyantak volna oda. A szovjethatalom hadjáratot indított Kárpátalján a vallás ellen. Elkezdték bezárni a templomokat, és nem voltak tekintettel sem vallásra, sem felekezetre. A hívőkre meg majdhogynem úgy tekintettek, mint a bűnözőkre szokás. A Szovjetunióban kedvezőtlenül viszonyultak azokhoz az emberekhez, akik kapcsolatot tartottak fenn a külföldön élő rokonaikkal. Ez nekünk nagyon furcsa volt, de a Szovjetunióból érkezettek ezt magától értetődőnek tartották. A bátyámmal együtt kissé szkeptikusan szemléltük ezt a világot, szkeptikusan, de érdeklődve. Megértettük, hogy korábbi életünk lezárult, meg kell szoknunk, hogy a Szovjetunióban élünk.

A Szovjetunióban a tizennyolcadik évüket betöltött állampolgárokat bármikor behívhatták a hadseregbe. Miklós bátyámat a hadkiegészítő parancsnokságon – megromlott egészségi állapota miatt – katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették, engem viszont nyilvántartásba vettek, besoroztak. 1948 őszén értesítettek, hogy jelenjek meg a hadkiegészítő parancsnokságon, ahol közölték velem, hogy megkaptam a behívóparancsot a Szovjet Hadseregbe. Mi, újoncok a parancsnokságon gyülekeztünk, és innen indultunk tovább Fehéroroszországba, egy alakulóban lévő katonai egységhez. Onnan aztán elvittek minket az otthonunktól hétezer kilométerre fekvő távol-keleti régióba, Habarovszkba. Ott kaptam meg a kiképzést, majd ezt követően a csendes-óceáni szovjet flottához vezényeltek. Egy villanyszerelési munkákat végző zászlóaljba kerültem, amely repülőterek elektronikai berendezéseit építette ki. A zászlóaljunk a Vlagyivosztoktól harminc kilométerre fekvő Uglovajában állomásozott. Bár nem voltam Komszomol-tag, kineveztek a hadtápszakasz parancsnokává. Parancsnokoltam – én. Egy évvel később pedig szakaszvezetővé léptettek elő. Egy laktanyában helyeztek el minket. A zászlóaljban én voltam az egyetlen zsidó, de akkoriban egyetlen alkalommal sem kellett szembesülnöm antiszemita megnyilvánulásokkal. A barátaim különféle nemzetiségűek voltak, és senki nem törődött azzal, hogy zsidó vagyok. A parancsnokaimmal is jó volt a viszonyom.

Leveleztem a bátyámmal, az egyetlen rokonommal. A leveleiből tudtam meg, hogy Munkácson vattagyár nyílt, és őt nevezték ki igazgatónak. Megismerkedett egy zsidó lánnyal, aki szintén megjárta a koncentrációs tábort. A lányt Firának hívták, a családnevére nem emlékszem. 1953-ban összeházasodtak. Fira szülei vallásos emberek voltak, tiszteletben tartották a zsidó hagyományokat. Még a háború után is, a szovjethatalom idején is jiddisül beszéltek otthon, és megtartották a zsidó ünnepeket. Fira szülei hagyományos zsidó esküvőt rendeztek Miklósnak és a lányuknak. Természetesen volt polgári esküvőjük is, utána pedig a menyasszonyi háznál fölállították a hüpét. Az esküvő után nem sokkal átköltöztek Ungvárra. Miklós egy háztartási boltban helyezkedett el, eladóként.

Akkoriban öt évet kellett szolgálni a haditengerészetnél. Ez alatt az idő alatt egyszer voltam szabadságon. Tíz napra engedtek el, de ebbe nem számított bele az utazásra szánt idő. A Vlagyivosztok és Ungvár közötti utazás vonaton több mint egy hétig tartott, lehet, hogy ezért nem törtem magam különösebben, hogy elengedjenek szabadságra.

A feleségemmel a katonaság idején ismerkedtem meg. Valentyina Novikova a vlagyivosztoki villamosipari technikumban tanult. Pihenőnapokon néha kaptunk kimenőt a laktanyából, és ilyenkor bemehettünk a városba. Általában összeverődtünk néhányan, sétáltunk az utcákon, vagy táncolni mentünk. Valentyinával a technikumban rendezett táncesten ismerkedtem meg, az egész estét együtt töltöttük, táncoltunk, beszélgettünk, és megbeszéltük, hogy a következő kimenőmön ismét találkozunk. Valentyina velem egyidős, 1928-ban született Leningrádban. Az édesanyja belehalt a szülésbe. Az édesapja hivatásos katonatiszt volt, akit egyik szolgálati helyről a másikra vezényeltek, így nemigen tudta volna nevelni a lányát. Valentyina a Novoszibirszkben élő nagymamájához került, ő nevelte föl. Az apja elesett a háborúban. A feleségem orosz, engem azonban a származási kérdések gyerekkorom óta nem érdekelnek, nincs számomra jelentőségük. Őt sem zavarta, hogy zsidó vagyok. Csak az számított, hogy szeretjük egymást. Mindketten árvák voltunk, mindketten családra, gyermekekre vágytunk.

1953-ban házasodtunk össze, akkor még a katonai szolgálatomat töltöttem. Pénzünk nem volt, úgyhogy nem gondolhattunk valami fényes esküvőre. Bejelentkeztünk az anyakönyvi hivatalnál, kaptam három nap eltávozást. A három napot Valentyinánál töltöttük, aztán visszamentem az alakulatomhoz a laktanyába.

Az életemnek az a szakasza, amely a Kárpátalján egymást követő csehszlovák és magyar fennhatóság idejére esett, még gyerekkoromban lezárult, hiszen akkoriban mindössze tizenöt éves voltam. Ha nem számítjuk a koncentrációs táborban eltöltött évet, akkor elmondhatom, hogy a szovjethatalom idején értem felnőtté, abban az időben alakult ki az egyéniségem. Akartam vagy sem, az a rendszer alakította a természetemet, a világszemléletemet, igaz, nem olyan mértékben, mint azokét, akik beleszülettek a szovjet rezsimbe, vagy abban nőttek föl. Emlékszem, 1953. március ötödikén éppen a vonatom ültem – szabadságra mentem a bátyámékhoz –, amikor a szerelvény megállt a Bajkál állomáson. A rádió éppen akkor közölte Sztálin halálhírét, majd Berija mondott beszédet. A vonat minden utasa sírt, nekem is hullottak a könnyeim, jóllehet, rajtam nem uralkodott el a pánik, ellentétben azokkal a szovjet emberekkel, akik el sem tudták képzelni az életüket Sztálin nélkül. Tudatában voltam annak, hogy az élet megy tovább, nem dől össze világ, mégis, el kell ismernem, hogy a hír engem is szomorúsággal töltött el.

A huszadik pártkongresszuson elmondott Hruscsov beszéd után [lásd: Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson] végképp leszámoltam a Sztálinnal kapcsolatos illúzióimmal. Természetesen hittem Hruscsov szavainak. A bajtársaim elbeszéléseiből már azelőtt is tudtam, hogy embereket tartóztattak le minden alap nélkül, tudtam, hogy néha elég volt egy óvatlanul kiejtett szó, vagy még annyi sem kellett, elegendő volt egy följelentés. A hadseregben minden alakulatnál szolgált egy KGB-s, a Különleges Osztály munkatársa. A mi egységünknél Baranov kapitány vezette az osztályt. Mindenki félt tőle. Az alakulatunknál szolgált egy másik munkácsi fiú, Dasko, az autószerelő, aki Sztálin halálának napján, március ötödikén éppen dolgozott, egy autó alatt feküdt, és ott bütykölt valamit. Baranov odalépett a kocsihoz, és megkérdezte Daskót, hogy mit csinál. Erre azt a választ kapta, hogy meg kell javítani az autót. Mire Baranov azt mondta, hát te nem hallottad, hogy Sztálin meghalt? Dasko erre azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de mit lehet tenni, ha eljött az idő… Ezért a mondatért huszonöt év lágert kapott, igaz, 1956-ban, a huszadik. pártkongresszus után [lásd: az SZKP XX. kongresszusa] kiszabadult, de azért néhány évet le kellett töltenie. Ezt az embert személyesen, tehát nem elbeszélésekből ismertem, és már az ő esete is azt az érzést keltette bennem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. A második eset a Berija-ügy volt. Sztálin idejében Berija volt a második ember az államvezetésben. A huszadik kongresszus után aztán kiderült róla, hogy a nép ellensége, kém, akit agyon is lőttek. Fokozatosan ráébredtem arra, hogy a párt nem más, mint egy nagy hazugság.  Ez a fölismerés persze nem egyetlen pillanat alatt fogalmazódott meg bennem, időbe tellett, amíg eljutottam idáig.

1954-ben leszereltem. A feleségem befejezte a technikumot, és átköltözött Novoszibirszkbe, a nagymamájához. A leszerelésem után én is odamentem. Egy pár vízhatlan csizma, egy gimnasztyorka és egy köpeny. Ez volt minden vagyonom. Csak magunkra számíthattunk, segítséget senkitől sem várhattunk. Hármasban éltünk a nagymamával. Egy gépkocsitelephelyen álltam munkába, először karosszérialakatosként, majd sofőrként dolgoztam. Aztán az utóbbi lett az egész életemre szóló foglalkozásom. A feleségemmel ekkor már egy albérleti szobában laktunk, később pedig a munkahelyem kiutalt nekünk egy építési telket. Két év elteltével már állt a házunk. Jóféle téglaépület volt, négy szoba meg egy konyha. Bevezettem a vizet és a gázt. Valentyina nagymamája hozzánk költözött, és ott nőttek föl a gyermekeink. Natalja lányom 1955-ben, Viktor fiam 1956-ban született. A gyerekek születése után a feleségem nem ment vissza dolgozni. Otthon maradt, és iskoláskorukig a gyerekek nevelésével foglalkozott.

A hadseregben nem léptem be a Komszomolba, pedig gyakran fölajánlották. A munkahelyemen pedig igen erőteljesen biztattak arra, hogy lépjek be a pártba. A keleti országrészben voltunk, olyan területen, amely 1917-ben került a Szovjetunióhoz. Azok az emberek, akik már a szovjethatalom idején nőttek föl, hittek a kommunizmusban, és őszintén úgy gondolták, hogy a párt valóban „meghatározó és vezető erő”, pontosan úgy, ahogyan az újságok írták. Részben én is a hatásuk alá kerültem. Hittünk a Hruscsov által ígért kommunizmusban, hiszen a kommunizmus eszméje önmagában jó, az már más kérdés, hogy milyen gaztetteket hajtottak végre az eszme nevében.

Novoszibirszkben léptem be a pártba. A csoportunkból hármunkat vettek föl, engem, egy fiatal sofőrt meg a vezető szerelőnket, aki már negyvenöt éves volt. A felvételt megelőzően behívtak minket a városi pártbizottságra, ahol régi kommunistákkal kellett elbeszélgetnünk. Egyesével hívtak be minket, kérdezgettek, főleg egy idősebb tábornok. Tőlem például megkérdezték, hogy olvastam-e a párt alapszabályát, majd néhány egyszerűbb kérdés következett. Utánam a fiatal sofőrt, utolsóként pedig a vezető szerelőt hívták be. Tőle azt kérdezte a tábornok, hogy miért érlelte ennyi ideig magában a belépés gondolatát, erre a szerelő azt válaszolta, hogy rosszul locsolták, azért nyúlt el ennyire az érlelődés. Jót nevettünk, de az öreg bolsevikoknak nemigen tetszett a válasz. De azért mindhármunkat fölvettek a pártba. Így lettem kommunista. Tisztában voltam azzal, hogy ez jó lehetőség az előrejutásra. Egy párttag előtt minden ajtó kitárult. Igen, tisztességesen kellett dolgozni, és maradéktalanul teljesíteni kellett a tervet. Ha a terv nem teljesült, először a kommunistákat vették elő. Jól és becsületesen dolgoztam, de nem azért, mert ezt követelte tőlem a párt, hanem azért, hogy tisztességesen eltarthassam a családomat. Azt is tudtam, hogy bármilyen módon, de jól fizető munkához kell jutnom. A kommunisták pedig ilyenkor az elsők voltak a sorban. Mindenhol előtérbe állítottak, voltam alapszervezeti titkár, elnököltem a műhely pártbizottságában, de elég hamar elveszítettem a hitemet a pártban, a kommunizmusban. Lélekben nem voltam kommunista, jóllehet, közéjük tartoztam. Igazán mélyen csak az után gondolkodtam el ezekről a dolgokról, miután visszatértem Ungvárra, ahol az emberekkel beszélgetve, egyre gyakrabban szembesültem a véleményükkel. A kárpátaljaiakat kevésbé érintette meg a szovjet ideológiai befolyás, jobban megőrizték az önálló gondolkodás képességét. Sokat tanultam, és egyre kritikusabban szemléltem a Szovjetunióban zajló folyamatokat.

A Novoszibirszkben eltöltött évek során soha nem találkoztam antiszemitizmussal, sem személyesem, sem úgy, hogy valakitől hallottam volna ilyen jelenségekről. A gyermekeink iskolájában senki sem foglalkozott a származásukkal.

Otthon természetesen nem tartottuk meg a zsidó ünnepeket. Szovjet ünnepeink voltak: május elseje, november hetedike, a Győzelem Napja, a Szovjet Hadsereg napja [február 23.] és az Újév [November 7 a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben nagy pompával, katonai díszszemlével ünnepeltek Moszkvában. Kisebb-nagyobb felvonulást, díszszemlét minden településen tartottak. A legnagyobb állami ünnepnek számított a Szovjetunióban. 2004-ben eltörölték. 1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.]. A családtagjaim számára ezek voltak a bejáratott ünnepek. Tisztában voltam azzal, hogy ebben az országban élek, tudtam, hogy a későbbiekben is itt kell élnem, tehát alkalmazkodnom kell. Barátaink a kollégáim, illetve a feleségem iskolatársai közül kerültek ki, zsidók nemigen voltak közöttük, de ez egyáltalán nem zavart. Gyerekkorom óta ez volt a helyzet, a barátaim többsége nem volt zsidó.

Sajnos a családomra kevés figyelmet tudtam fordítani. Sokat kellett dolgoznom, hogy ne szenvedjünk pénzhiányban. Gyakran kellett hosszabb utakra mennem, ilyenkor napokig távol voltam. Reggeltől estig dolgoztam, jóformán csak enni és aludni jártam haza. A családi ügyekkel és a gyerekekkel a feleségem foglalkozott. Szerencsére tisztában volt azzal, hogy mindezt nem az én szeszélyem diktálta így, hanem a kényszer. A szabadnapjaim nem mindig estek egybe a feleségem és a gyerekek szabadnapjaival, de ha mégis volt egy kis szabadidőnk, akkor igyekeztük közösen eltölteni. Reggel elmentünk sétálni, moziba vittük a gyerekeket, valamilyen ifjúsági előadásra. Ilyenkor Valentyina valami különösen finomat főzött, ráérősen megebédeltünk, közben beszélgettünk mindenféléről, túlnyomórészt olyan dolgokról, ami a gyerekeket is érdekelte. Este ágyba dugtuk őket, és kettesben vendégségbe vagy színházba mentünk. De csak ritkán adódtak ilyen napok.

Amíg Novoszibirszkben éltünk, végig leveleztem a bátyámmal. Két gyermekük volt, a lányuk, Ljudmilla 1957-ben, a fiuk, Jevgenyij 1965-ben született. Jevgenyij születésekor szabadságot vettünk ki, és meglátogattuk a bátyámékat. Miklós és a felesége gyakran fölemlegette, hogy mindössze ketten maradtunk meg a családból, mégsem jó ez így, hogy ilyen nagy távolság választ el bennünket, és rábeszéltek, hogy költözzünk Ungvárra. A feleségemmel visszatértünk Novoszibirszkbe, eladtuk a házunkat, és három hónap múlva már Ungváron voltunk. A házért jó pénzt kaptunk, és könnyedén vásárolhattunk magunknak új lakást a bátyámék közelében. A gyerekeket beírattuk az iskolába, én sofőrként tudtam elhelyezkedni, a feleségem pedig egy műszergyárban kapott munkát, ahol különböző berendezéseket szereltek össze. Valentyinát nagyon megviselte a költözködés. Megszokta a nagyvárosi életet, Novoszibirszknek akkoriban másfélmillió lakosa volt, Ungvár ahhoz képest egy nagy falunak tűnt. Éjszakákat átsírt, és mindenáron vissza akart menni. Amikor aztán a munkahelyén összebarátkozott néhány emberrel, már könnyebb volt neki. Aztán új munkája is lett, elektronikai műszereket, hadiipari berendezéseket tesztelt, onnan is ment nyugdíjba. Egyébként az antiszemitizmussal az Ungvárra költözésünket követően találkoztam először. Az ötödik osztályos lányom egy nap azzal jött haza, hogy lezsidózták az iskolában, kicsúfolták. Megkérdezte tőlünk, hogy ez mit jelent, hiszen nem is ismerte a zsidó szót, úgyhogy el kellett magyaráznom, hogy mifélék is a zsidók, és hogy mi is azok vagyunk. Több csúfolódásra azonban nem volt példa.

Ungvári életünk nem sokban különbözött a novoszibirszkitől. Az egyetlen számottevő különbség az volt, hogy a munkahelyi új barátok mellett összefutottam néhány régi ismerősömmel, akik Munkácsról költöztek át Ungvárra. Igyekeztünk szorosabbra fűzni ezeket a kapcsolatokat, a visszaemlékezések, a találkozások szinte visszarepítettek a gyerekkoromba, és ami a legfontosabb, a bátyám is mellettem volt. Minden héten találkoztunk, hol ők jöttek hozzánk, hol mi mentünk hozzájuk.

Az Ungvárra költözésünkkel új szórakozásunk is akadt, a síelés. A várost szép hegyek övezik, bőven van lesiklásra alkalmas lejtő. Ha szombaton és vasárnap nem dolgoztam, és otthon volt a család, gyakran mentünk föl a hegyekbe. Télen síeltünk, tavasszal és ősszel pedig szerettünk nagyokat sétálni a környéken. Ha a szabadságomat sikerült úgy szerveznem, hogy együtt legyen a család, akkor is Kárpátalja valamelyik zugát választottuk pihenésre.

Novoszibirszkben éltünk, amikor a szovjet csapatok bevonultak Magyarországra, így ez az esemény számomra észrevétlen maradt. A csehszlovákiai történéseknek viszont magam is részese voltam. Megint behívtak a hadseregbe. Olyan katonai gépkocsitelepen voltam sofőr, ahonnan harci cselekmények esetén automatikusan berendelték az összes munkást katonai szolgálatra. Szlovákiába vezényeltek minket. Egy szállítási feladatokat ellátó szakasz parancsnoka voltam három hónapig. A helyszínen tartózkodva és saját szemünkkel látva a dolgokat, egyszerűen nem tudtuk elhinni a hivatalos propagandát, hogy a szovjet csapatok Csehszlovákia lakosságának kérésére vonultak be, mert a németek állítólag le akarják rohanni az országot, és már össze is vonták egységeiket a határ mentén. Nekünk azt mondták, azért megyünk Csehszlovákiába, hogy megmentsük az országot az agressziótól. A valóságban azonban a szovjet csapatok, az állítólagos veszélyre hivatkozva, azért foglalták el Csehszlovákiát, mert a csehek szerettek volna eltávolodni a szocializmustól, és nem akarták teljesíteni a Szovjetunió elvárásait. A Szovjetunió természetesen nem engedhette meg, hogy akár egyetlen ország is kilépjen a szocialista táborból, mert az lavinát indított volna el, más országok is követték volna a példát. A szlovákokkal beszélgetve gyorsan fölismertük a valódi helyzetet, olyan feliratokkal és jelszavakkal fogadtak minket, hogy „Iván, menj haza”, amiből mindenki számára világossá vált, hogy nem ők kérték a bevonulásunkat, a felszabadítókkal nem így szoktak viselkedni. Nem azért mentünk, hogy megmentsük, hanem azért, hogy tönkretegyük őket…

Az 1970-es években indult meg a zsidók tömeges áttelepülése Izraelbe. Szinte minden zsidó elment, aki még a szovjet idők előtt született és élt Kárpátalján. Elutazott az a néhány megmaradt barátom is, aki hazatért a koncentrációs táborokból vagy a munkaszolgálatból. Megértettem a döntésüket, együtt éreztem velük, én viszont nem akartam menni. A feleségem nem bírta volna az izraeli éghajlatot, nem viselte volna el a forróságot. Igen nagy csapás volt számomra, hogy a bátyám úgy döntött, emigrál, hiszen a családommal azért költöztem Ungvárra, hogy egymás közelében lehessünk, erre, tessék, a bátyám menni akar. Azokban az időkben a távozás örök életre szólt, az áttelepülőkkel vagy azonnal, vagy fokozatosan, de megszakadt minden kapcsolat. Még elképzelni sem tudtuk, hogy valamikor akadálytalanul el lehet hagyni a Szovjetuniót, vissza lehet térni, vagy barátokat, rokonokat lehet meghívni a Szovjetunióba, amelyet akkoriban vasfüggöny választott el a világ többi részétől. A bátyám és a családja 1971-ben hagyta el a Szovjetuniót. Néhány évig Izraelben, Tel-Avivban éltek, azután a lányuk, Ljudmilla férjhez ment, és a férjével együtt Kanadába, Torontóba költözött. Miklós és a felesége később szintén áttelepült Kanadába, hogy a lányuk közelében lehessenek.

A gyermekeim közben fölcseperedtek, szovjet iskolatársaikkal együtt úttörők voltak, beléptek a Komszomolba. Mindketten elvégezték a tízosztályos orosz általános iskolát. Ezután a lányom fodrász szakmunkástanuló lett, aztán elhelyezkedett a szakmájában. 1974-ben, amikor férjhez ment, a feleségem rendezett egy ünnepi ebédet a fiatalok barátainak, rokonunk már nem volt. Natalja ukrán férjet választott, a neve Dmitrij Galusko. Dmitrij rendes, megbízható ember volt, és tudtam, hogy a lányom boldog lesz mellette, és ez a legfontosabb. Hivatásos katona volt, szolgált Afganisztánban. Az esküvő után Dmitrijt áthelyezték, a Németországban állomásozó szovjet csapatokhoz vezényelték. Natalja vele tartott. Öt évig éltek Németországban. Nem sokkal az után, hogy visszatértek Ungvárra, lebontották a házunkat. Kellett a hely az új, többemeletes épületnek. A lányom egy háromszobás lakást kapott, nekünk egy kétszobás jutott, most is itt lakunk. Natalja és Dmitrij gyerekei Ungváron születtek, a fiuk, Oleg 1980-ban, a lányuk, Tatyjana 1985-ben született. Oleg már felnőtt férfi. Levelezőn tanul Kijevben, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében, és az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálatnál dolgozik. Megnősült, ukrán lányt vett el, aki még egyetemista. Gyermekük még nincs, előbb szeretnének a saját lábukra állni. A lányunokánk, Tatyjana idén fejezi be az iskolát.

Viktor fiam az iskola elvégzése után simán bejutott az ungvári egyetem autó- és traktorgépészeti szakára. Az egyetemen végig kitűnő volt. Diploma után az én korábbi munkahelyemen kezdett dolgozni, diszpécserként. A fiam okos, megvan a felsőfokú végzettsége, de valahogy mégsem tudott előbbre jutni. Diszpécserként kezdett, és hosszú éveken át ott is ragadt. A saját tapasztalatomra hivatkozva, azt tanácsoltam neki, hogy lépjen be a pártba. Sokáig ellenkezett, és azt mondta, hogy nem akar párttag lenni. Akkor már nős volt, a lánya, Jelena 1980-ban született. Miután megszületett a lányuk, Viktor felesége, Ljudmilla nem ment vissza dolgozni. Viktornak kellett gondoskodnia a család megélhetéséről, beadta a tagfelvételi kérelmet. Miután megkapta a tagsági könyvet, szinte azonnal lendületet vett a karrierje. Kinevezték fődiszpécsernek, aztán megtették a termelési osztály vezetőjének, és hamarosan ő lett a telep igazgatóhelyettese. Ahogy emelkedett a ranglétrán, úgy emelkedett a fizetése.

Viktor zsidó lányt vett feleségül, akinek a szülei a Szovjetunióból települtek át Ungvárra [A feleség szülei föltehetően Orosz Szocialista Szovjet Köztársaságból települtek át az Ukrán SZSZK-ba – ugyanis amikor áttelepültek, még létezett a (tagköztársaságokból álló) Szovjetunió. – A szerk.]. Ljudmilla Viktorral együtt tanult az egyetemen, ott ismerkedtek meg. Végzős korukban házasodtak össze. Hagyományos, polgári esküvőjük volt. Viktor lánya, Jelena az iskola elvégzése után úgy határozott, hogy kivándorol Izraelbe. A katonai szolgálatát már letöltötte, most egyetemre készül. Az unokám elégedett az életével, szereti Izraelt, és ott akarja leélni az életét. Viktor másik gyermeke, a fia, Eduard 1997-ben született, most kezdett iskolába járni.

Mihail Gorbacsov pártfőtitkár peresztrojkájához a kezdetektől fogva jól viszonyultam. Azonnal megtetszett, hogy törölte az alkotmányból a párt vezető szerepéről rendelkező cikket. Könnyebb, szabadabb lett az élet. Gorbacsov egy más, egy jobb élet felé akarta kormányozni a Szovjetuniót. Megértem, hogy ez nem tetszett a régi vezetőknek, akik úgy érezték, hogy kicsúszik a talaj a lábuk alól. Mindenben akadályozták, igyekeztek elégedetlenséget szítani a peresztrojka ellen a lakosság körében, de én támogattam Gorbacsov politikáját [lásd: gorbacsovi politika].

A peresztrojka idején végre leomlott a vasfüggöny, amely csaknem hetven éven keresztül elzárta a Szovjetuniót a külvilágtól. A szovjet emberek is lehetőséget kaptak arra, hogy külföldre utazzanak, nemcsak turistaként, hanem akár vendégségbe, rokonlátogatóba. Viktor fiammal 1990-ben Kanadába mentünk, a bátyámékhoz. Miklós akkor már nagyon beteg volt. Kanadában sok mindent megértettünk. Láttuk, hogy a munkások jól élnek, és nem foglalkoznak a politikával, láttuk, hogy ha valaki jól akar élni, akkor nem kell hozzá más, csak jól kell dolgoznia. A Szovjetunióban a pártfunkcionáriusokat, az ország vezetőit, a népi küldötteket és a hozzájuk hasonlókat a „nép szolgáinak” nevezték. Ez volt a hivatalos elnevezésük az újságokban [Szovjet-Oroszország parlamentje a néphatalmat manifesztálni hivatott munkás-, paraszt- és katonatanácsok (szovjetek) által választott népi küldöttekből álló Szovjetek Összoroszországi Kongresszusa volt. A Szovjetunió létrehozása (1922) után kétkamarás (Szövetségi és Nemzetiségi Szovjet). A kongresszusok között a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága (1934-től: Legfelsőbb Tanács vagy Szovjet) töltötte be ezt a szerepet. A „parlament” szerepe az egypártrendszer és a diktatórikus központi irányítás kiépülésével minimálisra zsugorodott. Ehhez a hagyományhoz nyúlt vissza 1985 után Gorbacsov, az ő pártfőtitkársága idején hozták létre a pártapparátus ellenőrzésére a Szovjetunió Népi Küldötteinek intézményét, egyfajta népi parlamentet. – A szerk.]. De milyen az az ország, ahol a „szolgák” sokkal jobban élnek, mint a „gazdák”, különböző kedvezmények és előjogok illetik meg őket, amiket saját maguknak szavaznak meg? Miután hazatértünk Ungvárra, a fiammal együtt bementünk a pártbizottságra, és leadtuk a tagkönyvünket a párttitkárnak, majd közöltük, hogy kilépünk, a taggyűlésre pedig nem megyünk el, nem fogunk magyarázkodni, mindenki döntse el magának, hogy miért cselekedtünk így. Ettől kezdve már nem voltunk párttagok. Minden rendben zajlott. Mindez még a Szovjetunió fölbomlása [1991] előtt történt.

A Szovjetunió szétesését eleinte nem helyeseltem. Utána viszont föltámadt bennem a remény, hogy ha Ukrajna függetlenné válik, akkor egy új, a Szovjetuniónál kisebb ország jön létre, ahol talán könnyebb lesz az élet. Hiszen Ukrajna igen gazdag ásványkincsekben, termékeny a földje, csak megfelelően, jó gazda módjára kell irányítani. Minden fordítva történt, teljesen kifosztottak minket, földönfutók lettünk. De ez gazdasági kérdés. A zsidó élet viszont a független Ukrajnában kezdett újjáéledni. Az emberek elkezdtek nyíltan járni a zsinagógába. A szovjethatalom idején bujkáltak, rejtőzködtek, titokban jártak a zsinagógába, ne adj isten, hogy valaki meglássa és följelentse őket. A párttagok helyzete különösen kényes volt, lebukás esetén kizárták őket a pártból, elbocsátották őket a munkahelyükről, ráadásul a munkakönyvükben föltüntették az elbocsátás okát, és ilyen bejegyzéssel nemigen lehetett újra elhelyezkedni. A független Ukrajnában azonban ezen a téren beköszöntött a szabadság. Zsidó újságok, folyóiratok jelentek meg, zsidó műsorok indultak a tévében, zsidó darabokat kezdtek játszani a színházakban.

Magam számára is váratlan módon találtam rá a vallásra. A családom nem volt túlzottan vallásos, gyerekkoromban nem igazán tartottuk a zsidó ünnepeket, hagyományokat. A koncentrációs tábor után, a Szovjetunióba visszatérve, a szovjet polgárok többségéhez hasonlóan ateista lettem, és őszintén szólva, nem hiányzott az életemből a vallás. Miklós bátyám és a Kanadában élő családja viszont vallásos volt. A zsidó hagyományok szerint éltek, megtartották a sábátot, a zsidó ünnepeket, zsinagógába jártak. Néhány hónappal az után, hogy Viktorral meglátogattuk őket Kanadában, Miklós bátyám meghalt. Zsidó temetőben, zsidó szertartás szerint temették el. A temetésről Miklós felesége, Frida [Fira] számolt be, és megkért, hogy mondjak kádist a bátyám emlékére. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kell tennem, nem tudtam semmit. Elmeséltem egy régi, még a munkácsi időkben megismert barátomnak, aki maga is jól ismerte Miklóst, és akiről tudtam, hogy zsinagógába járó ember. Mondta, hogy egyszer tartsak vele. Akkor mentem el először a zsinagógába, és azóta is rendszeresen járok. Most, hogy nyugdíjas vagyok, bőven van időm, miért ne beszélgessek el az emberekkel? Amikor még aktív voltam, nemigen volt ilyesmire időm. Éjjel-nappal dolgoztam, szinte mindig úton voltam. És az igazat megvallva, kedvem sem volt eljárkálni, másokkal találkozni. Most pedig úgy érzem, hogy nagy szükségem van rá. Ahogy közeledik az este, már az jár a fejemben, hogy holnap mennem kell a zsinagógába. 1990 óta vagyok az ungvári zsidó hitközség tagja, néhány éve alelnökké választottak. Esténként sajnos már nehezebben indulok el a zsinagógába, mióta megromlott a látásom. Hetente négyszer gyűlünk össze, minden pénteken a zsinagógában köszöntjük a sábátot. Ilyenkor meggyújtjuk a gyertyákat, imádkozunk, azután elmondjuk a kidust, úgy, ahogyan kell. Pénteken mindig sok a dolgom, mindent elő kell készíteni, hogy az ima után az asztalokon ott legyen a kávé, az édességek, az ünnepi kalács és mindenkinek egy pohárka vodka [Az orosz szokásokkal ellentétben, ahol a vodkafogyasztásnál a hagyományosan szokásos mértékegység az 1 dl vagyis 100 gramm, itt ennek a mennyiségnek a fele kerül a poharakba. – Az orosz szerk.]. A szombati ima után szintén meg kell vendégelni a jelenlévőket. A zsidó ünnepeket közösen tartjuk meg, mindent a hagyományoknak, az előírásoknak megfelelően csinálunk. Otthon nem szoktam ünnepelni, hiszen ott nem lehet olyan jól előkészíteni a dolgokat, mint a zsinagógában.

Ungváron 1999-ben jött létre a Heszed nevű zsidó jótékonysági alapítvány, amelynek munkájában a kezdetektől fogva részt veszek. Nagyon hasznos szervezetről van szó, valódi segítséget nyújt a rászorulóknak. Sokan irigylik is mostanában azokat a főként idősebb zsidókat, akiket a Heszed támogat. El sem tudom képzelni, hogyan gondoskodnának magukról ezek az öregek a Heszed folyamatos segítsége nélkül. Az alapítvány munkatársai élelmiszert osztanak, az egyedül élő, beteg embereknek ebédet, gyógyszert visznek, orvosi segítséget is nyújtanak. A lehetőségekhez képest a gyerekekről is gondoskodnak, hiszen ma temérdek pénzbe kerül a gyereknevelés. De ez még nem minden. Az alapítvány korra, nemre való tekintet nélkül abban is segít, hogy az emberek jobban megismerjék a zsidóság lényegét, hogy többet tudjanak a zsidó vallásról, a hagyományokról, a történelemről, a nyelvről. Van tánckör, énekkar, színjátszó csoport, számítógépes tanfolyam, szóval mindenki találhat az érdeklődésének megfelelő foglalatosságot. És vannak olyan klubok is, ahol csak beszélgetni jönnek össze az idősebbek, hiszen a magányt, a társaság hiányát a legnehezebb elviselni. A Heszed olyan hely, ahol meg lehet nézni egy filmet, meg lehet hallgatni egy érdekes előadást, le lehet ülni, és egy kávé vagy egy tea mellett ismerkedni, beszélgetni. Én a Heszed szociális ügyekkel foglalkozó bizottságában dolgozom. Az alapítvány a családunk életét is átalakította. A vőm is itt dolgozik. Mint említettem, hivatásos katona volt, de negyvenkét éves korában leszerelt, és nyugdíjba vonult. 1999 óta dolgozik a Heszednél, az egyedülálló öregekkel foglalkozik. A Heszednek és a zsidó közösségnek köszönhetően teljes az életem. Nem érek rá arra, hogy a korommal foglalkozzam, mert tudom, hogy fontos és hasznos ügyet szolgálok.

Életrajz

Kertész Péter Szentendrén lakik egy panelház félemeletén a feleségével. Lakásukban él még egy kutya és egy papagáj is, ők legfőképp a konyhában. Az előszoba és a konyha falait mindenféle fényképek, oklevelek, emléklapok díszítik az 1970-es évektől kezdődően napjainkig. Kertész Péter szívélyes, kedves és nyitott ember, örömmel és felszabadultan, bár meglehetősen csapongva mesélt bármiről, amiről kérdeztem. Nyugdíjas kora ellenére, ma is aktív. Három könyve jelent meg az Ulpius-Ház Könyvkiadó gondozásában: A Komlós  (2002), Nehéz zsidónak lenni (2003), valamint a  Zsinórmérték, zsidósors magyar módra (2004). 2003-ban életmű Pulitzer-emlédíjat kapott.

Karcagon születtem, 1937-ben. Sok mindenfélére emlékszem, de összefüggően, hogy mi volt Karcagon a háború előtt, azt nem tudom. Nem tudom megmondani, hogy amikor a kutyánk ötöt ellett, az a háború előtt vagy utána volt. Nem tudom megmondani, hogy amikor a sparheltra csigát raktunk fel és megpörkölődött, hogy az mikor volt. Meg hogy a békának cigarettát adtunk. Valószínű, ugyanolyan kegyetlen gyerekcsínyeket követtünk el, mint mindenfajta náció gyerekei. Gyönyörű volt a karcagi piac, arra emlékszem. A dinnyét  beledobtuk a kútba, vödörrel húztuk ki. Háború előtt azt se tudtam, hogy zsidó vagyok. Ezzel akkor szembesültem igazán, amikor elkerültem a túlélés után Pestre tanulni, meg mindenféle cionista intézetbe. Mikor hazamentem, akkor lezsidóztak, és megkergettek. Ott, Karcagon akkor szembesültem vele.

Akkor nem tudom, hogy hívták az utcát, ahol laktunk – később Löwy Sándor, most Kertész József utca –, erre merőlegesen ment a Kacsóh utca, ennek a sarkán volt a nyomda, nagyapám nyomdája. Egy sarokkal odébb volt egy pékség, ahová targoncán vittük nagy fazékban a sóletet, és ugyanúgy hoztuk vissza szombaton. Emlékszem, hogy héjastul főtt tojás volt a tetején. Az akkori pékmester számára természetes volt, hogy a kemencében ugyanúgy megsült a zsidóknak a sóletje, mint ahogy a friss kenyér is. Mellette volt egy jéggyár, amit a hangjáról lehetett megismerni. Akkor nem voltak hűtőszekrények, hanem anyám – meg mi is – hosszú, henger alakú jégdarabokat cipelt talicskával, és volt valami szekrény, az volt a hűtő. Teljesen illuzórikus világ volt, ahol kora reggel az utcából meg a keresztutcából elhajtották a teheneket, és a világ csodájára, este maguktól hazataláltak. És még véletlenül sem ment egyik sem másik kapuba. Volt még zsidó paraszt is Karcagon. Később mindig azt mondták, hogy mutass nekem egy zsidó parasztot!

Azokra az időkre emlékszem, amikor már cseperedtem, eszméltem. Az ünnepekre a zsidó templomban. Emlékszem, hogy hosszúnapkor [Jom Kipur] délig nem ehettünk, szegfűszegekkel teletűzdeltük a birsalmákat, azt kellett szagolgatni, és utána már nem tudtunk enni, amikor már ehettünk volna. A közös családi ünnepek hangulatára emlékszem, az alma szagára. Mi a zsidó utcában laktunk, nem pejoratíve, ma is úgy hívják Karcagon. Itt volt a nyomda, srégvizavi szemben, az utca túlsó oldalán ott volt a szüleim háza. Volt két üzlet, aztán a templom, az iskola, a tanácsterem, ennek tizenhárom ablaka volt, Hersko írja a könyvében [Hersko Mózes: A karcagi zsidók története, Jeruzsálem, Karcagi Zsidók Emlékbizottsága, 1977 – A szerk.]. Hátul még mikve is volt, minden zsidó közösségi intézmény itt volt. A zsinagógával majdnem szemben volt a kóserszék. Ott volt két lakás a két sakternak, két udvari lakás. Kicsit odébb, ugyanazon az oldalon lakott a Hersko tanító úr a családjával, mellette volt az Adler gabonakereskedő.

A zsidó hitközség, a zsidó közösség nagyon rangos volt, a városi intelligenciának egy meghatározó része. Az, hogy valaki például vasárnap a zsidóknál kártyázhasson, az egy nagy kóved [megbecsülés, tisztelet] volt. Ez egy nyitott közösség volt.

A családom apai ágon vallásos volt, kóser háztartást vezettek, egészen a deportációig. Anyai ágon nem. Az, hogy gyerekként megismertem a zsidó ünnepeket, az minden esetben Karcagon, a nagyszülők házában történhetett, ahol egy széderestén negyvenen ültük körül az asztalt. Számtalan unoka versengett azon, hogy az afikóment ő keresse meg. Amikor eldugnak egy pászkát a vacsora legelején, hogy a gyerekek megtalálják. Aztán bort öntenek a pohárba, a széder résztvevői négyszer kell hogy kiürítsék az utolsó cseppig a számukra kitöltött bort, miközben a próféta [lásd: Illés] pohara érintetlen marad.

A széder mindig az apai nagyapáéknak a lakásában volt, aminek az udvara túlsó végében volt, illetve van most is a nyomda. Ahol ők laktak, az épületnek a lakórészében volt egy veranda, abból nyílt egy előszoba, jobbra volt a konyha, spejz, szemben a fürdőszoba, és balra két egymásba nyíló szoba. A jeles ünnepeken [lásd: nagyünnepek] egybe nyitották a két szobát. Olyan cserépkályha volt, amely mind a két szobát fűtötte. Az egyik oldala az egyik szobában volt stb. Be is fűtötte a két szobát. Tulajdonképpen egy széderesten itt az egész család megjelent. Eljöttek azok is, akik már Újpesten éltek, és ez ünnep volt, a nehezen elviselhető ünnepélyesség híján – a szó igazi értelmében. Feltételezem, hogy elsősorban a gyerekek kedvéért. Ugyanakkor minden ilyen zsidó együttlét kitűnő alkalom volt mindenféle dolognak a megbeszélésére. Valószínűleg az összezártság késztette erre a zsidóságot. Teljesen szabályosan, a nagyapám vezette le a szédert. Arra nem emlékszem, hogy ugyanúgy beöltözött volna abba a fehér, nem tudom, micsodába [lásd: kitli], mint a Schweitzer [József] két évvel ezelőtt, mikor a Rabbiképzőben széderen voltam. De azt tudom, hogy igazi szédertáljuk volt az öregeknek, hogy végigolvasták elejétől végig a Hagadát, és magyarázták a gyerekeknek anélkül, hogy az nekünk nagyon megterhelő lett volna, hangsúlyozva a szertartásnak a játékos elemeit. Itt óriási dallamvilág van, a gyerekek borzasztó fogékonyak ezekre. Ezek maradandó emlékek. Ebből semmi sem volt kötelező. Önként vállalt volt, szép emberi arcok voltak, mindenkinek hátat lehetett fordítani. A hosszú templomi ülések azok már kicsit megrendítőbbek voltak, de a gyerekek kimehettek az udvarra ordítani, rohangálni.

A templom az egy kiváló játszóhely volt, ahol jól érezhettem magam. A templom zsidó színhely volt, ma nem ilyenek a zsinagógák. Akkoriban itt mindent elintéztek. Ugyanakkor ünnep is volt. De a gyerekek ugyanúgy rohangáltak, mint bárhol az utcán. Nem voltunk korlátozva. Szép ruhába kellett öltözni, és más volt, hogyha felhorzsoltuk a térdünket, de ez nem volt egy kellemetlen dolog. Ezek nagyon jó emlékek. Jóllehet egyáltalán nem vagyok vizuális típus, ha behunyom a szemem, mindent el tudok mondani a templomban. Akkor még a nők a karzaton voltak, jóllehet neológ templom volt. Most meg Ros Hásánákor a Fröhlich a Dohányban nyolcszor belemondja a mikrofonba – visszaél azzal a helyzettel, hogy előtte mikrofon van, azok előtt pedig, akikhez beszél, azok előtt nincs –, hogy az asszonyok távozzanak, de ők nem akarnak fölmenni a karzatra. Ebből következően a prédikációra se figyelnek. A templom mindenképpen elkísért életem folyamán.

Apai nagyapám fergeteges fickó volt. Kertész Józsefnek hívták. Ő kunmadarasi eredendően. A karcagi zsidók története [szerk. Herskó Mose, Jeruzsálem, 1977] szerint 1899-ben jött Karcagra. [Kunmadaras – (korábban: Madaras), nagyközség Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben, 1891-ben 7700, 1910-ben 7600 fő lakossal. – A szerk.]. Mikor Karcagra került, akkor már Kertész volt. Klein volt eredetileg, mint ahogy a felesége is Klein Szeréna volt, az apám anyja. Távoli unokatestvérek lehettek, ahogy én tudom. Nagyapa a múlt század elején, Karcagon nyomdát alapított. Az öreg sokfelé járt, mert mint nyomdászlegény abban az időben az volt a szokás, hogy nyakába vette a tarisznyáját, és mindenfelé járt [A vándorlás („valcolás”) eredete a céhes időkre nyúlik vissza, lényege, hogy az iparoslegények, segédlevelük megszerzése után, de még a mesterlevél megszerzése előtt nekivágtak a „nagyvilágnak”, fölkeresték az illető szakma elismert mestereit, műhelyeit. A nyomdászok körében még a 20. század első évtizedeiben is szokásban volt a valcolás. – A szerk.]. Hogy mekkora volt az a világ, amit ő bejárt? Azt nem tudom. Tanult mestersége könyvkötő volt valójában. A saját nyomdájában is az volt.

Az Alföldnek nem akármilyen zuga volt a mi városunk. Karcagnak mértékadó nyomdája volt. Imre [Kertész Imre], apám testvére volt a gépmester, tehát kulcsfigura volt. Apám [Kertész Endre] nyomdai betűszedő volt. Kis nyomda volt, de hát a Scheiber Sándor összes könyve ott jelent meg akkor Pontosabban ott nyomtatták. Például: Alexander Scheiber, Bibliographie der Schriften Bernhard Hellers, Budapest, 1941; Alexander Scheiber, Hómer sebiktáv jád l’ávodato hászifrutit sel J’huda Hádászi, Budapest, 1941. – A szerk. A Tudományos Akadémiának is dolgoztak. Ők csinálták Győrffy Istvánnak az első híres könyvét, a Kunsági Krónikát [Györffy István (Karcag, 1884 – Budapest, 1939) etnográfus „Nagykunsági Krónika” c. művéről van szó, amely 1922-ben jelent meg. – A szerk.]. Mindenre volt idő meg türelem. Héberül is szedtek. A város is tulajdonképpen a nyomdára emlékszik. Itt készült a „Karcagi Napló” is [Kéthetente megjelenő lap volt Karcagon az 1920-as években. – A szerk.].

A nagymama [Kertész Józsefné sz. Klein Szeréna] is Kunmadarasról való. Nem tudom, hogy mikor született. Gondolom, ottan körülnézett az öreg a nagyapa, megtalálta a nagymamát. Azt mondanám, hogy nagy valószínűséggel a nagymama viselte a kalapot. Ő rántotta mindig magára az öreget, amikor úgy érezte, hogy neki most nagyon szülhetnékje van, és az időpont aktuális. Ő tartotta rendben a házat is. Ha nem is olyan érzékelhetően, de végül is ő tartotta egyben a családot. Nagy ősz kontya volt, legalább egy fejjel magasabb volt a nagypapánál. Messze nem volt olyan szelíd és mosolygós arca, de jóságos volt, nem emlékszem gorombaságára. Nagyon jól főzött. Ez egy különleges képesség volt, és úgy adta elő a produkciót, hogy az senkinek nem volt terhes. Vezette a kóser háztartást. Ez is természetes volt. Része volt az életüknek. Ha a történelem nem úgy alakul, ahogy alakult, akkor lehet, hogy én ugyanúgy élek. Ebből az aspektusból, amit megéltem, erre nem lehet azt mondani, hogy én így akartam. Eleve így rendeltetett? Ez hülyeség. Kétségtelen, hogy én általuk is vagyok, ami vagyok. De hát általuk is lehettem volna azzá, ami nem vagyok.

Én 1937-ben születtem, a bátyám, Miki, ő egy évvel korábban, 1936-ban. A mi házunk egyszerű ház volt. Volt egy hosszú gang, aminek faoszlopok tartották a födémét meg a padlást. A gangról volt egy feljáró a padlástérbe. Mikor beléptünk, ott volt a konyha, jobbra volt egy kis spejz. Azután jobbra volt egy kis szoba, és balra a hálószoba, slussz! A konyhában sparhelt, a konyha padlója köves volt, a két szobáé pedig nem parkettás, hanem hajópadlószerű. Hagyományos bútorzat, redőny, semmi különleges.

Anyám, Fischer Lenke is Karcagon született, 1910-ben, de Jászberényben gyerekeskedett. Hogy kerültek oda, azt nem tudom, mint ahogy azt se, hogy mikor kerültek vissza Karcagra, a szüleire nem is emlékszem igazán. Anyám testvére, az Irén néni is Karcagon élt, a férje is karcagi volt, Grosz Ernő. Azt sem tudom, a szüleim hogyan ismerkedtek meg, és hogyan házasodtak össze. Ez a legnagyobb szégyenem. Állandóan készültem rá, és mindig azt hittem, hogy ráérek. Ezek persze ilyen dumák, hogy az ember utólag igyekszik, meg tud is magyarázatokat találni.

Apámat Kertész Endrének hívták. Karcagon született 1908-ban. Énekelt a városi bömböldében. Így hívták a férfikart. A Rózsabokor nevezetű vendéglőben a híres Farkas Gyuri cigányprímás apját, aki brácsás volt, és ugyanolyan kicsi ember, mulatozás közben az ölébe ültette. Ezek akkor nem voltak olyan furcsák, mint ma. Nagyobb volt a zsidóságnak az asszimilálódása, beilleszkedése, ma így mondják. Apámra nem igazán hasonlítunk. Az arca teljesen bennem van, erős állcsontja volt, úgy él a képzeletemben, hogy nagy ember volt testmagasságra. Ugyanakkor dacára annak, hogy ilyen vallástartó családban nevelkedett, ő teljesen alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz. Cigányozott [Azaz cigányzenére mulatott. – A szerk.], focizott, énekelt, Pestre járt időnként a barátaival. Van egy olyan kép, amelyen hárman állnak a Tudományos Akadémia előtt, jól érzékelhetően egy átmulatott éjszaka után. Ezek kiválóan alkalmas emlékek, hogy mint apa erősen felmagasztosuljon az emlékezetben. De sose ezt a részét értékeltem igazán az ő rövidke életének, hanem két másik dolgot: az egyik, hogy a nagyapám nyomdájának az egyetlen betűszedője volt, a másik az a doni illúzió. Amikor én verselni kezdtem, és időnként a formával is megpróbálkoztam, hibátlan magyaros nyolcasokat írtam, hogy „…apám a Don elfelejtett/ hiába vív játékkardom…” [theresienstadt-i ballada], ilyeneket írtam. Az egészről annyit tudtam, hogy munkaszolgálat, Don-kanyar és azzal kész. Apámból tulajdonképpen ez maradt meg, meg az, ha haragudott, akkor lefelé ráncolta a homlokát, ha meg csodálkozott vagy morfondírozott, akkor fölfelé. Ezt én is megtanultam. Mind a két irányba tudom a homlokomat ráncolni!

Akkor mit sem tudtunk mi arról, hogy munkaszolgálat meg bevonulni meg mit tudom én, mi történik vele. Arra emlékszem furcsa módon, hogy a gyerekkorunkban mindig nagy hó volt. És abban az időben szánkók járták a várost. És csilingelő lovak húzták. Majdhogynem azt mondanám, hogy az egész telet ilyen karácsonyi hangulat lengte be. Körülbelül ebben az időben vitték el apámat is. Valami borzasztóan megható, szép jelenet volt, amikor ő elindult szánkóval, vélhetően a vasútállomásra. Fogalmunk nem volt, hogy ez az út hova vezet. Annak rendje és módja szerint eltűnt, nem jött vissza a munkaszolgálatból. A túlélő bajtársak mondtak ezt-azt. Végül holttá nyilvánították.

Furcsa módon, most került a kezembe egy Gábor Sándor nevű karcagi zsidó naplórészlete, aki Grósz Sándornak született, a munkaszolgálatból hazajövet ő lett Karcag város rendőrkapitánya. Ezt 1989-ben hozta nekem, már mint tisztes korú nyugdíjas férfiú, és ebből megtudtam apám halálának a körülményeit. A következőket írja: „Kertész Endre három évvel volt idősebb nálam, de képességeinél fogva, mindenkor inkább a felsőbb szinten élt, ugyanazon okból én az alsóbb vonalhoz tartoztam [ő egy bádogosmesternek volt a fia, mi pedig nyomdászok voltunk – K. P.], barátságunk csak football szinten tartott, és nagybátyám Kornis Emil házasságra lépett Erzsébet nevezetű nővérével. Muszos voltunk sem volt teljesen azonos, mikor a századunk a 106/6 büntetőszázadként a frontra indult, hozzánk vezényeltek Szolnokról 10-15 ’jeles’ embert, köztük Darvas Istvánt, Gárdos Pétert, Fischer Istvánt, és K. E-t – azaz Kertész Endrét –, rájuk emlékszem. Kint a fronton, miután hírt kaptunk a deportálásról szökni akartam, és szöktem is. Mint katonaviselt ember valamiféle parancsnok voltam, és megmondtam a társaimnak, hogy megyek, aki akar jöhet, de senkit nem hívtam. Jöttek is vagy húszan, közöttük karcagiak, Schwarcz Pál, ez a Fischer Pista, Molnár Laci, K. E. A szökés során úgy látszott egérfogóba kerültünk, Endre engem tett felelőssé, és alaposan lehordott, most is hallom, mit mondott: ’Nekem két fiam van, akiket fel kell neveljek’. Végül simán elkerültünk, és jelentkeztem antifasiszta iskolába, a többieket elindították a hadifogságba. Illés Béla iskolaparancsnok nyomdászt keresett és én jelentettem Endrét és Schwarcz Palit, káderezés után Palit választották, Schwarcz Pali így került az iskolába, Endre pedig a hátországba. Fischer Pista, Molnár Laci hazakerült, Endre a maga ’Kertész szintű fizikumával’ nem bírta az éhezést és az idegi megterhelést. Ez volt a sorsába való beleszólásom.” Na most hozzátartozik a történethez, hogy apám kvalifikált nyomdász volt, ez a Schwarcz Pali pedig nem. A Schwarcz Pali a káderezés során jelentkezett ebbe az antifasiszta iskolába, apám pedig nem tudta, hogy ennek alapján akár életben is maradhatna. Döbbenet, hogy min múlhat az ember élete.

Abszolút emlékszem a sárga csillagra, hogy az okozott volna nekem bármifajta frusztrációt, azt nem tudom. Azt tudom, hogy amikor apám már nem volt velünk, és amikor kezdett élesedni a helyzet, akkor ilyen suhancok vagy akárkik, máig kiderítetlen, hogy kik, végigmentek a zsidó utcán, és egy-egy fél téglát bedobtak az ablakokon. Emlékszem, hogy nagyon megriadtunk. Anyánk erősen magához szorított minket. A karcagi gettóval kapcsolatban semmi emlékem nincs. Ha valaki azt mondja, hogy a zsidó utcában volt a gettó, azt biztosan tudom, hogy nem ott volt. A zsidó temető mellett, a falu szélén volt egy kijelölt hely. Hogy milyen körülmények között, milyen összezártságban voltunk, azt nem tudom. Onnan, amikor eljött az idő, akkor gyalog mentünk ki a vasútállomásra, legalább három kilométer volt, onnan vittek minket a Szolnoki Cukorgyárba. A Szolnoki Cukorgyárról nagyon karakán, határozott emlékeim vannak. Elsőként érkeztünk ide. Ez egy hatalmas, nagy hodály, raktárhelyiség volt, ahol kényelmesen elterpeszkedtünk. És aztán fokozatosan ömlött a nép, olyannyira, hogy mire besötétedett, addigra már ültőnyi hely is alig volt. Imádkoztak egyesek, sikoltoztak mások. Hallottuk, hogy valaki öngyilkos lett. Most olvastam, huszonkilencen lettek öngyilkosok csak a Szolnoki Cukorgyárban. Ennek a legszebb megjelenítése Ember Mária könyve, a „Hajtűkanyar” [Szépirodalmi Kiadó, 1974. – A szerk.]. Ez az első igazi holokauszt-regény, és érdekes módon az átkosban jelent meg, amikor állítólag semmilyen érték nem született ebben az országban. Scheiber Sándor is igen nagyra tartotta. Ember Mária – egykori kolléganőm az egykori „Magyar Nemzet”-nél – is a Szolnoki Cukorgyárból indult erre a nagy utazásra. Voltak vonatok, amik eleve Auschwitzba mentek, és voltak, amelyek Strasshofba [Braham szerint egy transzport ment Strasshofba 2567 fővel. – A szerk.]. Mi Strasshofba mentünk. Innentől vannak képek az emlékezetemben, de furcsa módon a gyerek mindent másképpen él meg. A gyerek nem tragédiaként éli meg ezeket a szituációkat. Csak kényelmetlen, hogy most akkor hova pisiljek a vagonban, ahol nyolcvanan vannak. Ő egyből oda pisilne, ahol éppen áll! Az anyja csak egy idő után engedi meg neki. Vagy az, hogy nem ízlik a dörgemüze [csalánleves], amikor kinyitják az ajtót, és ilyen csajkákba rakják ezt a kaját. A gyerek nem csinál ilyen nagy „was ist das”-t ebből az egész dologból. Legjobb példák a theresienstadti gyermekrajzok, Prágában. Már kiadványszerűen is hozzáférhető akárhol. A gyerekek megtalálták a maguk csodáit. A borzalom az egy kicsit belemagyarázható ezekbe. Ott van a drót is, de házakat, felhőket, madarakat rajzolnak. Strasshof egy nagy elosztó tábor volt, és arra például nagyon határozottan emlékszem, hogy voltak, akik rosszabb körülmények között voltak, mint mi, nekik sokkal kevesebb mozgásterük volt, a kerítés mögött voltak, francia foglyok voltak. Kedvesek voltak, kavicsokat adtak nekünk, álldogáltunk, néztük őket. Rám akkor igazán nem volt megrendítő hatással – amit most drámaian adok elő –, amikor a fertőtlenítéskor pucérra vetkőztetve az anyánkkal meg több száz nővel együtt fürdettek minket. Félni akkor féltem, amikor a táborterületen a husánggal járó ukránok föltűntek. Az ukránok végezték a piszkos munkát Strasshofban, a keretlegények ukránok voltak. Ezeket ki lehetett játszani, ki lehetett kerülni. Valaki mindig a husángok közelébe került, akit fejbe sózhattak vele. Mi meg elfutottunk. Anyám eljárt dolgozni. Egy idő után átmenetileg bementünk egy Stadlau nevű helységbe [Ma Bécs XXI. kerületének egyik része. – A szerk.], ahol valamilyen repülőgép-alkatrész gyár volt, és ott mintha egy bérházban alakították volna ki a szálláshelyünket, ahol volt egy őrült Lagerführer, aki a rossz gyerekeket a padlásra bezárta. Ez nem kifejezetten náci szindróma. Most is megcsinálja egy hülye szülő, hogy bezárja a gyerekét a padlásra. Azért zseniális a Kertész Imre, mert teljesen szenvtelenül írja le ezeket a történéseket. Nincsenek felkiáltójelek. Nem emeli fel az ujját, hogy most tessék ezt a mondatot még egyszer elolvasni! Amiről már ennyi idő távolából az ember azt hiszi, hogy szörnyű meg elviselhetetlen, az biztonságot jelent még mindig ahhoz képest, hogy mi jöhet ez után. Ez a lépésről lépésre – ami a „Sorstalanság” első svéd fordításának a címe volt még az 1980-as években –, hogy hova visznek ez után. A Köves Gyuri is akkor bizonytalanodik el, amikor elviszik Birkenauból, nem tudja, hová.

Srasshofban bevagoníroztak minket, hogy hova visznek – talán Auschwitzba –, akkor még nem tudtuk. Mi az első három vagon valamelyikében voltunk. Egy gyerek egy kődarabbal fölrajzolt egy A-betűt a vagonra, és egy ilyen stüszikalapos kis náci lepofozta az egész társaságot, és az utolsó vagonba kerültünk. Mielőtt elindult volna a szerelvény, jött egy szőnyegbombázás, és lebombázták a vonat elejét. Pokoli dolog volt. Ott nagyon sokan  meghaltak, de nekünk a hajunk szála se görbült meg. Utána nem lehetett indítani a  vonatot, miután eléggé szétbombáztak mindent, és közeledtek az oroszok is, amit egyfelől úgy tudtunk meg, hogy hallottuk az ágyúkat, másfelől egyik napról a másikra eltűntek a németek [Egy, ma Kanadában élő túlélő, a magyar származású Paul Hartal (sz. 1936) festőművész és író visszaemlékezésében („Liberation”) azt írja, hogy a strasshofi tábort 1945. április 9-én szabadították föl a Vörös Hadsereg egységei. Bécs fölszabadítása április 13-ára következett be, de a város elfoglalásáért indított harcok már március 16-án megkezdődtek. A németek a front közeledtekor ki akarták üríteni a tábort. Március 26-án a foglyokat kihajtották a strasshofi vasútállomásra, és marhavagonokba zsúfolták. Váratlanul azonban az amerikai légierő egységei lebombázták a vasútállomást, és az ott várakozó, emberekkel zsúfolt szerelvény is találatot kapott. A légitámadásnak sok halálos áldozata volt, de a szétbombázott vasúti pályán a szerelvényt nem tudták elindítani, úgyhogy az embereket visszahajtották a táborba. – A szerk.] Előző nap disznót vágtak a tiszti konyhán, és akkor a zsidók mindenféle szúrófegyverekkel felfegyverkezve megrohamozták a ravatalon lévő négy-öt disznót, amelyeket csak megperzseltek, és nem tudom, hogy ezt elsősorban az írói vénám vagy az emlékezetem mondatja-e velem, de az emberek falták ezt a nyers húst, és láttam ilyen nagy fehérszakállas bácsit, akinek folyt a vér a szakállán. Teljesen elképzelhetetlen, ugyanakkor mégsem az. Egyidejűleg elakadt itt két szerelvény, az egyik élelmiszert vitt volna valahová a frontra, a másik meg kubikostalicskákat földmunkához. Mindenki megrakodott, amennyi szárazélelmiszert csak magához vehetett. A vagonban hatalmas nagy marmeládés hordók voltak, amiket a zsidók ilyen alkalmi pajszerokkal feltörtek, és a tolakodó nők fejjel belebuktak. Ezen betegre röhögtük magunkat. Egy barátom azt mondja, hogy ő úgy emlékszik, hogy egy férfit dobtak bele. Mindegy, valakit fejjel beledobtak. Anyám valamilyen rongyból összeeszkábált nekünk valami tarisznyaszerűséget, ilyen abrakostarisznyát, mint ami a lovak nyakában lóg, amit megtöltöttünk cukorral és amerikai mogyoróval, valami fenséges eledel volt. Jártuk immár teljesen felszabadultan a tábor egész területét, azt is, ahova eddig nem mentünk. Aztán megindultunk gyalog. A bátyám nagyon le volt gyengülve, valami kicsi hordárkocsi-szerűségen toltuk őt, miközben az orosz vadászrepülők repkedtek fölöttünk, időnként az emberek közé géppuskáztak. Az lehetett a lényeg, hogy mozgó célpont legyen, mi azok voltunk, ahogy ez a több kilométeres karaván ment Pozsony felé. Érdekes, hogy Pozsonytól Szolnokig semmire sem emlékszem. Szolnokon valamerre megaludtunk, úgy emlékszem, egy kilőtt kirakatban, mikor híre jött, hogy Karcagra megy a vonatunk. Fölszálltunk, de már csak a mozdonynál volt hely, és a mozdony orrán érkeztünk meg a szülővárosunkba. Ahol elmondták, hogy a szomszéd tehene megkölykezett, a Lajosék eggyel többen lettek. Úgyhogy megérkeztünk. Utóbb anyám  hagyatékából került elő egy döbbenetes dokumentum: róla, rólam és a bátyámról ki van állítva egy kis fecni, mit tudom én, 20 centisszer 12 centi, amelyben a rendőrség igazolja, hogy a deportációból való hazajövetel után jelentkezési kötelezettségünknek eleget tettünk [lásd: 24. kép]. Rend a lelke mindennek! Felnőtt ésszel azt gondolom, hogy az ember, ha állandóra be volt jelentve egy városban, ahonnan elhurcolták, majd szerencsésen túlélte, akkor miért kellene újra legitimálnia a tartózkodását?!

Az apai nagyszüleim nem Strasshofban voltak. Azt hiszem, ők Theresienstadtban szabadultak, őket az amerikaiak szabadították fel. Az anyám nővére volt ott Strasshofban meg a lánya, Judit, aki most is él Pesten. Tehát a családból tulajdonképpen ennyien voltunk. A többieket vélhetően Auschwitzba vitték. Nincs mesém róluk.

A Fischer nagyszülőkről, anyám szüleiről keveset tudok. De van egy aktuális hír, az „Új Élet” 19. számában, 2004. október 15-én jelent meg, hogy az anyai nagymamámról, aki született Stein Róza, asszonynevén Fischer Péterné, utcát neveztek el Bécsben. Úgy kezdődik az újságcikk, hogy „Bécs XI. kerületében egy addig névtelen kis utca, a Döblerhofstrasse és a Guglgasse között felvette a Rosa Fischer nevet. Fischer Róza egyike volt az 1944 tragikus esztendejében Ausztriába hurcolt és ott kényszermunkát végző zsidóknak. A simmeringi gázgyárban dolgozott, itt halt meg 1944. augusztus 21-én”. Nem élte meg a felszabadulást. Azt írja az újság, hogy „tudomásunk szerint ez az egyetlen magyar zsidó deportáltról elnevezett utca Ausztriában”. És ez az én anyai nagyanyám. Anyai nagyapám munkaszolgálatosként halt meg. A családi iratokból derült ki, hogy a nagyapa, Fischer Péter az első világháborúban halt meg, 1917-ben, a montenegrói harctéren. – A szerk.

Apámék nyolcan voltak testvérek. A háború előtt egyikük biztosan meghalt, azt hiszem, az Lajos volt vagy Miklós. Karcagról munkaszolgálatba már csak három családos fiút vittek, az Imrét, aki gépész volt a nagyapa nyomdájában, a háború után is egy ideig, az apámat, aki az egy szem betűszedő volt, és a Sándort, aki ügyvédnek tanult, jogi végzettsége volt. A többiek, lányok és fiúk Pesten alapítottak családot, pontosabban Újpesten laktak. Ezek mind odavesztek. Az Imre visszajött, a felesége, a két lánya, Jutka és Mari szintén elpusztult. Az Imre elvett egy özvegy zsidó asszonyt, bizonyos Mathesernét, akinek két fia életben maradt, az egyik, a kisebbik, az Endre, a Bandi, az 1956-ban disszidált, és valahol a világban él, a másik, a Matheser György, valamilyen műszaki mérnök, a Chinoinba volt főmérnök, onnan ment nyugállományba. Imre bácsi Pestre költözött ezzel a Matheserné nevű özveggyel, de ahogy emlékszem, mindig csak ketten laktak valahol a Lipótvárosban, őket elég gyakran látogattam ilyen hányaveti életem során, sőt Imrét az Amerikai úti Zsidó Kórházban, amikor már nem ment többet haza, és nagyon áhította a halált – akkor már egyedül élt, másodszor is megözvegyült –, akkor én rendszeresen látogattam.

A Sándor a háború előtt már diplomás ügyvéd volt. Sokat nem tudok róla, két gyereke született, a György és a Kertész Anna. A Gyurit is Ausztriába vitték a háború alatt, édesanyját, őt és a húgát. Ők is visszajöttek a deportálásból. A háború után, mikor a Sándor visszajött a munkaszolgálatból, elkezdett ügyvédként praktizálni, és akkor ő védte egyebek közt azokat a középparasztokat, akiknek a nincstelen zsellérek elfoglalták a földjüket Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 17-i földreformrendelete írta elő a 100 holdon felüli nemesi és a 200 holdon felüli paraszti birtokok kisajátítását. A községi szinten eljáró földosztó bizottságok a helyi szegények földigényére hivatkozva és a bizonytalan politikai helyzetet kihasználva azonban gyakran az előírt határ alatt is kisajátítottak birtokokat, ezeket utóbb a tulajdonosaik igyekeztek visszaperelni – A szerk., és a bíróság érdekes módon az ő javukra A parasztok javára – A szerk. döntött. Akkor föllármázták a falut, és vasvillákkal körbeállták a nagyapám házát, ami egy udvaron volt a nyomdával, átellenben volt a mi házunk, és ordibálták, hogy zsidó ügyvédet akasztunk. Aztán ő a Magyar Cionista Szövetségnek az alelnöke lett, amiért háromévi börtönbüntetést szenvedett, ez alatt a szűk családját, a feleségét és a két gyerekét kitelepítették egy bizonyos Selyeb községbe [Lásd: kitelepítések Magyarországon; Selyeb pár száz lelkes kisközség volt Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. – A szerk.]. Ők a kitelepítésből már Pestre jöttek vissza, először a Szent István parkban laktak, átellenben Aczél Györggyel, azt hiszem, a legfelső emeleti lakásban, majd a Wesselényi és Nagydiófa utca sarkán. Amikor Sándor, már 1956-ban kiszabadult a börtönből, akkor ő is odajött. Gyuri aztán a Madách-gimnáziumba járt, Sándor az nem nagyon tudott elhelyezkedni, viszont nagyon erősen baloldali lett. Ez furcsa dolog, hogy akik már a börtön előtt kommunisták voltak, azokat nem lehetett megrendíteni a hitükben, akik meg nem voltak, azok a börtönben lettek azzá. De ugyanakkor tudta, hogy neki itt nincs élettere, és miután Gyuri 1956-ban kiment Izraelbe, ő már szabályos alijával ment ki a feleségével és a gyerekével. Az első héber leckéket tőlem vette, mert én a Tarbutba jártam, ahol héberül tanultunk. Nagyon szomorú volt, mert Izraelben le se szarták a Magyar Cionista Szövetség börtönszenvedett alelnökét.

Mikor mi megérkeztünk Karcagra 1945 májusában, akkor a bátyámmal, Mikivel valami zárdába jártunk iskolába, hogy ne veszítsük el az évet. Nem is veszítettük el, ez a második osztály volt. Erről nincs bizonyítványom, illetve nincs az irataim között. A zsidó iskolába ekkor még nem jöttek vissza a tanítók! A mostani Kertész József utca végén volt egy keresztutca, a Zádor utca, és ott volt egy iskola, amit zárdának hívtak, mert apácák is tanítottak benne. Érdekes módon, a zsidó gyerekeknek egy másik része a református iskolába járt. Az a piactérnek a túlsó végén volt. És aztán harmadikban már a karcagi zsidó iskolába jártunk. Negyedikben, 1946-ban felkerültünk Budapestre, valamilyen cionista otthonba, mi Habonim Drorban voltunk. Ez Zuglóban volt akkoriban. Onnan jártunk a Tarbutba [lásd: Tarbut Magyarországon]. Ez a Bérkocsis utca sarkán volt – ahol a Rabbiképző van –, ott mindent héberül tanultunk. Valószínűleg Scheiber egyengette a mi utunkat. Ez akkor nem volt annyira evidens számomra, de én ismertem őt egyébként is. Azért alakult így, mert ő az apai nagyapámmal nagyon jó kapcsolatban volt. A nagyapa jelentette meg a különböző Scheiber kiadványokat A háború után a karcagi Kertész Nyomdában készültek: Scheiber Sándor: A három koszorú: Emlékbeszéd dr. Heller Bernát sírkőavatásán, Budapest, 1948; Scheiber Sándor: Zsidó néprajzi adatok Kiss József műveiben, Budapest, 1948; Scheiber Sándor: The role of the tzitzit in agreements. A Jewish popular costum fallen into oblivion. An interpretation of two passages of the Eskhol Hakkofer, Budapest, 1949; Scheiber Sándor: Mikszáth Kálmán és a keleti folklore, Budapest, 1949. – A szerk.. Továbbá ő volt az, aki nagyszüleim ötvenéves házassági évfordulóján a rabbiteendőket a karcagi zsinagóga előtti hüpe alatt ellátta, azt a bizonyos aranylakodalmi szertartást Scheiber Sándor: Ősi érmék. Beszéd Kertész Józsefék aranylakodalmán, Karcag, 1948. – A szerk..

Anyámnak valószínűleg imponált, hogy a gyerekeit Pesten taníttatja. Ezt abból is tudom, hogy a későbbiekben nagyon erősen vonzódtam Karcaghoz, hazajöttem volna iskolába, és ez csak egyszer engedtetett meg nekem, mikor eltörtem a karomat – abban nem vagyok biztos, hogy szándékosan csináltam-e, csak hogy otthon gyógykezeltessem magamat… –, és akkor jártam néhány hónapot az egyik karcagi iskolába. Negyedikben a Rabbiképző templomában, mely a budapesti izraelita fiúgimnázium temploma is volt egyben, a szószékről én búcsúztattam a tanévet hibátlan héberséggel. Ebbe belejátszott az, hogy én Kertész gyerek vagyok, a Scheibernek a protezsáltja. Aztán 1947-ben lekerültünk Szegedre valami cionista intézetbe. Ott a szegedi zsidó iskolába jártunk egy évet. Aztán 1948-ban megint visszakerültünk Pestre, és akkor a Tárogató úton ugyancsak volt egy otthon, és onnan jártunk a Labanc utcai iskolába, ahol hét osztályzat volt [Az 1940-es évek végén nem csak ott volt hétfokozatú az osztályozás, hanem a többi általános iskolákban is, minden bizonnyal szovjet mintára. – A szerk.]! Nyolcadikban a Gorkij fasorban lévő fiúárvaházból jártam a Rottenbiller utcai iskolába, ott végeztem a nyolcadikat, és onnan jártam első gimnáziumba is, ami az Abonyi utcában volt, tehát a mostani Radnóti-gimnáziumban, és akkor vették el a zsidóktól azt is, amit azóta se követeltek vissza, jóllehet az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvény ezt lehetővé tette volna [lásd: iskolák államosítása Magyarországon]. És akkor költöztünk be a bátyámmal a Rabbiképzőnek az internátusába, és onnan csak lementünk két emeletet, oda jártunk az akkor BIH [Budapesti Izraelita Hitközség – A szerk.] fiúgimnáziumába, ahol 1955-ben jeles előmenetellel érettségiztem.

Azt hiszem, Szegeden voltam egy ilyen cionista otthonban ötödik osztályos koromban, amikor alijázni akartam. 1947-ből van egy anyámnak írott levél, abban kértem azt, hogy anyám engedjen engem alijázni. De ő nem engedett, és én akkor szófogadó voltam, és aztán itt maradtam. Később már nem jutott eszembe, hogy elmenjek. Azért itt mosták az agyunkat ezekben a cionista otthonokban. A Tárogató úton, Zuglóban, a Bácskai utcában meg Szegeden. Igaziból nem tudom, miért mentünk egyik helyről a másikra. Voltak ilyen átcsoportosítások. Nem működött az a helyszín, ahol addig voltam? Nem tudom. De ezek kellemetes dolgok voltak, mert a szabadidős foglalkozások mind olyanok voltak, amik a jóízű táborozásokra jellemzőek. Tábortűz volt, azt körbetáncoltuk valahogy, horgásztunk, meg nem tudom, mit csináltunk. Nagyon sok olyan magyar mozgalmi dal volt, aminek volt héber megfelelője. Most már nehéz megmondani, hogy melyik az igazi. Például a „Szól a kakas már…”, az egy jiddis dal eredendően. De ez teljesen mindegy, mert nagyon lelkesítően hatottak. Tehát jó értelemben lehetett manipulálni a fiatalokat is. Azt tapasztaltam, hogy akik abban a korban elmentek Izraelbe, azok nem gondolták meg magukat. Az újabb kori alijákra jellemző az, hogy valamiért hirtelen becsomagolnak, kimennek, aztán egyszer csak megint jönnek szembe az utcán! Én csak turistaként meg újságíróként voltam Izraelben.

Az Árvaházban, ami a Gorkij fasorban volt, most [Város]Liget[i] fasor, egykoron Vilma királynő út, voltak mindenféle ilyen fél- és egész árvák. Fiúárvaház volt, ami aztán később Óbudára települt át. Hogy eladták-e a zsidók az épületet, vagy elvették tőlük, azt nem tudom. Tény az, hogy egy Mechanikai Művek Labor, valami ilyesmi utódolta. A háború után közvetlen ugyanúgy nézett ki, mint a háborút megelőzően. A háború alatt egy nagyon fontos helyszín volt, mert innen is el akarták vinni a gyerekeket a nyilasok. Ott volt egy-két kitűnő tanár, akik jelentős érdemeket szereztek abban, hogy a városon keresztül való hosszú menetelések során a gyerekeket sikerült megmenteni [1944. karácsonyán, december 24-én a nyilasok megszállták az Árvaházat (valamint az Árvaháznak a VI. Munkácsy Mihály utcában működő épületét is), több felnőttet és gyereket lelőttek, a többieket pedig elindították a Duna-part felé. A XIII/1. kisegítő honvéd karhatalmi zászlóalj katonái mentették meg a menetet azzal, hogy megparancsolták a nyilasoknak, hogy kísérjék a gyerekeket a gettóba. A nyilasok a Síp utcát Szív utcának értve, a Szív utcába hajtották a menetet, de másnap egy gyerekcsoportot más nyilasok mégis a Duna-partra hajtottak, és többségüket agyonlőtték. – A szerk.]. Nem gondolnám, hogy az épületben a háború alatt különösebb kár keletkezett volna. De azt se tudom, hogy funkcionálisan ennek épült-e valamikor az 1880-as években, nyilván az akkori budapesti hitközség jóvoltából [1900-ban épült Wellisch Alfréd tervei szerint, eredetileg is a Pesti Izr. Hitközség Alapítványi Fiú árvaháza volt. – A szerk.]. Többszintes, háromszintes épület volt, aminek volt egy nagy udvara és zsinagógája, volt nagy étterme is. Óriási, resti méretű hálótermek voltak, amelyeknek a külső végén voltak a vécék. Előtte voltak a mosdók meg talán az öltözőszekrények. És kedves és kevésbé kedves tanárok. Voltak közöttük kedvesek, és voltak kifejezetten szadisták. A jó emlékeim az udvari futballozásokkal kapcsolatosak. Orrba-szájba lehetett focizni. Én híres rossz gyerek voltam, ami megint csak büszkeség, ha az ember fölhívja magára a figyelmet. Anyám hagyatékából előkerült pár levél. Volt egy öreg tanár, aki korrepetált minket elsős gimnazista koromban. Írt az anyámnak kétségbeesve, hogy a Mikivel semmi probléma, nagyon jó tanuló, a Petinek beretva esze van, de hát elviselhetetlen, és a múltkor is nem tudom, mit csinált, és hogy vasárnap reggel kilencre berendelték a hitközségi elöljáróságra, persze nem ment be, hanem aludt, majd amikor felkelt, fogmosás nélkül focizott az udvaron. És hogy segítsen nekem, drága asszonyom, mert olyan értékes ez a gyerek, hogy kár lenne érte, hogyha elkallódna. Onnan sok barátom van.

Volt egy időben egy fiatal tanár, aki nem főállásban foglalkozott velünk, a Braun tanár úr. Ő ilyen tréfás színdarabokat írt és rendezett, amelyek valamilyen nagy zsidó ünnephez kötődtek. Most melyik is ez az ünnep? Azt hiszem, ez a Hanuka. Nem, inkább a Purim. Ezekben a darabokban én is játszottam valamilyen szerepet. Ilyen sajátságos rigmusokat írt, egy kicsit asszociált is, tehát aki rossz volt a bibliai történetben, Hámán, arról egy kicsit, mit tudom én, Hitlerre vagy Szálasira lehetett asszociálni. A Mordehájról, aki jó volt, arról mindig a jó zsidóra lehetett asszociálni. Braun olyan szövegeket írt ezekre a hagyományos melódiákra – most hirtelen eszembe jutott, hogy – Van a Markó utca sarkán egy kis palota, Führerkém, ha boldogtalan, jöjjön el oda! A kapuja mindig zárva, Bogár János magát várja! Bogár János az állami ítéletvégrehajtó volt. Ezek nagyon szép veretes szövegek voltak, a dallamaik is kedvesek voltak. És tulajdonképpen az istentiszteletekről sem lehet azt mondani, hogy kellemetlen időtöltés volt, mert nem olyan szigorúsággal kellett ezeken részt venni.

Árvaházas koromban bevett szokás volt, hogy a nagy őszi ünnepeken, főleg Ros Hásánakor meg Jom Kipurkor olyan hitközségekbe, ahol nem volt ki a minjen, oda kiajánlottak árvaházi bár micvókat. Gyerekeket. Ott nem volt tíz felnőtt zsidó férfi, de volt templomuk, és meg akarták tartani az ünnepeket, az Árvaházból kivettek, mit tudom én, két gyereket. És akkor bekvártélyoztak egy családnál, ahol tejben, vajban fürdettek, és ott férfiemberszámba vettek a templomban. Óriásikat lehetett zabálni, erre emlékszem, de előtte azért végig kellett koplalni a hosszúnapot, ezek tartották rendesen az előírásokat. Egy idő után nem volt olyan boldogító. Az Árvaházban is volt templom, ahol orgona is volt, és a Lisznyai Gábor volt az orgonista, aki nem volt zsidó [Lisznyai Szabó Gábor (1913–1981) – zeneszerző, orgonaművész, egyházkarnagy, tanár. 1938–39-ben a Bencés Főgimnázium énektanára, 1947–49-ben a Zeneművészeti Főiskola tanára, 1950-től 1971-ig a Dohány utcai zsinagóga orgonamestere. – A szerk.]. Az ő lánya, Lisznyai Mária, aki szintén nem zsidó származású, most a Dohány utcai zsinagógának az orgonistája. Lisznyai Gábor teljesen elvarázsolt, mert folyton ivott és dohányzott. Azért tudom, mert időnként benne voltam a kórusban, és akkor a közelségében voltunk.

Az Árvaházból jártunk a Rottenbillerbe, az elég távolság volt, végig kellett menni a Bajza utcáig, Lövölde tér és akkor balra rögtön ott volt a Rottenbiller utca, nem egészen egy sarokra volt az iskola, ahová nagyon sok árvaházi gyerek járt. Ez egy jó iskola volt, itt végeztem a nyolcadikat. A magyartanárunk a Lakat Károly volt, aki a Ferencvárosnak volt a válogatott balfedezete [Lakat Károly (1920–1988): tanár, labdarúgó, sportvezető, szakíró. – A szerk.]. Sose engedett focizni minket. Néha kimentünk és drukkoltunk a Fradinak, holott nem voltunk Fradi-drukkerek. Nagyon szigorú és sokat követelő magyartanár volt, nagyon snájdig ember. És mindig megtartotta az óráit, tehát nem ment edzőtáborba közben vagy fene tudja hová!

Egy tanárra még emlékszem, a Faragó tanár úrra, aki legalább százharminc kiló volt. Ő volt az énektanár, és az ő tantervében szerepelt, hogy a zenetörténetben szovjet zeneszerzőket kellett velünk megismertetnie. Valami Zaharovicsról azt mondta, hogy az biztos sztahanovista traktoros lehet. Az óráit úgy kezdte, hogy odaszólt valakinek, hogy légy szíves, hozd be a lavórt, ami azt jelentette, hogy egy nagy tálban behoztak neki valami levest, amiben hatalmas nagy cupákok voltak, azokat jóízűen elfogyasztotta, majd mondott egypár szót arról a bizonyos Zaharovicsról, és kicsengettek. Úgyhogy ez a két tanár, akire az árvaházas időkből emlékszem. A zsidó gimnáziumban már elsőtől kezdve többre emlékszem. Mi huszonketten voltunk, ami a későbbi évfolyamokhoz képest túlnépesedett társaságnak számított, most ötven évvel ezelőtt. Akkor egy épületben volt a fiú- és a lánygimnázium. A lányok azok feljebb voltak. Az igazgató Grünwald Fülöp volt, a Csucsu. Ő egy kitűnő történész volt, ha jól tudom, egy időben a Zsidó Múzeumnak is az igazgatója volt. Egy végtelenül kedves, szeretetre méltó ember. A mi osztályunkat nem tanította. A legnagyobb figura az a Strasser V. Benő volt, aki a nagyapám nyomdájában készült fizikakönyvéből tanította a fizikát. A Rabbiképző templomában mindig ugyanott ült, ha bemegyünk, jobbra, ahol a férfiak ülnek, hátulról a második sorban, közvetlenül az oszlop mellett. Volt egy zöld lódenkabátja, amit mindig panyókára vetve hordott. Nem véletlenül hívták Császárnak, mert a viselkedése, megjelenése olyan volt. Érces hangon, szótagolva artikulált, és ha mínusz húsz fok hidegben valaki egy egyenlet megoldásánál azt mondta, hogy az x kiesik, akkor odatolta a székét az ablakhoz, kinyitotta, kihajolt, becsukta az ablakot, és azt mondta, én nem látom, hogy kiesett volna!

Az osztályfőnökünk Mádl Miklós nevezetű rabbi volt és egyben magyartanár. Nagyon helyes figura, aki időnként hatalmasakat belevakart a fenekébe, ami közröhej tárgya volt. Volt még egy ismertebb tanárunk, aki most halt meg. Úgy hívták, hogy Szántó Tivadar. Később, az utolsó éveiben, az 1980-as vagy talán a 1990-es években az Árvaház igazgatója is volt a Délibáb utcában, ahol már összevonták a fiúkat és a lányokat. Ő történelemtanár volt, és mindenki Bakának szólította, mert ő maga mesélte, hogy amikor behívták katonának valamilyen felderítő osztaghoz, a kerékpáros felderítőkhöz osztották, és nem tudott biciklizni. Adtak neki egy biciklit, két nap múlva vizsgázott, leszúrtak két cölöpöt egymástól ötven méterre, és úgy mesélte, hogy nekiment az egyiknek. Ez a történet éveken keresztül elkísérte. Ez egy kellemes, de nem túl magas színvonalú iskola volt, presztízskérdés volt, hogy a zsidó gimnázium az megmaradjon. Persze minden felekezeti iskolából hagytak meg. Ide kedves fiúk jártak, akiknek nagyon különbözőképpen alakult a sorsuk. Vannak Izraelben, volt, aki Dél-Amerikában halt meg, volt, aki New Yorkban, volt, aki Svédországban. Svédországban van híres nőgyógyászorvos most is, Amerikában Aszódi főorvos osztálytársunk. Izraelben van két barátunk, akik még egyszer sem jöttek haza. Mert ők ide nem teszik be a lábukat. Most folynak tárgyalások, úgymond, hogy az ötvenéves érettségi találkozóra tiszteljenek meg minket.

Az Árvaházból csak engedéllyel lehetett eltávozni. Volt nekem egy nagynénikém valahol a Lipótvárosban. Oda kimentem vasárnap ebédre a bátyámmal. A gimnázium idején már viszonylag kötetlen, szabad mozgást biztosított a kollégium, ami egy idő után a Rabbiképzőnek az internátusa volt. Kaptunk gőzfürdőjegyet, és oda eljártunk. Másik ilyen szent hobbi volt a tánciskola, a Tóth Tánciskola, amelyik a Nagykörút és Wesselényi utca sarka mellett, a Zrínyi mozival közös udvaron volt. Az egy fantasztikus tánciskola volt. Ez az egyetlenegy lehetőség volt, semmilyen más ilyen nem volt, nem volt diszkó meg ilyenek. Gimnazista korunkban sokat jártunk színházba a Gyuri [Kertész György] unokaöcsémmel, aki később Izraelben élt, majd ott is halt meg. Kitaláltunk mindenféle technikát, hogy lehet belógni. Érdekes módon, egy ideig az operett vonzásában éltünk. Nagyon gyakran jártunk olyanfajta programokra, ahol az operett akkori csillagai követték egymást a világot jelentő deszkákon. Tudtuk, hogy lehet bejutni a Fővárosi Operettszínháznak a különböző sajtóbemutatóira. Gyuri hibátlan hexameterben szerelmes verseket írt a Németh Marika nevezetű primadonnához [Németh Marika (1925–1996) – színésznő, primadonna. 1949–1965 között, majd 1969-től ismét a Fővárosi Operettszínház művésze volt. – A szerk.]. Egyszer randevút is adott neki a művésznő a Dohány utcában, a Continental nevű eszpresszóban, ahol vagy tízen a megspórolt zsebpénzünkből, a szomszédos asztaloknál, átluggatott újságokból lestük, amikor illatosan belibegett a művésznő. Megpaskolta a költő kezét, és kaptunk két jegyet a „Csárdáskirálynő” bemutatójára, egy páholyba. Gyuri természetesen engem vitt magával az előadásra, ahol vagy hat-nyolc ilyen költőpalánta szorongott, akik szintén kaptak jegyet… Nagy tragédia volt, és akkor Gyuri egész éjjel írt. Másnap bevitte az öltöztetőnőnek a művét, amely ugyancsak hibátlan mértékkel azt örökítette meg, hogy egy bálban vannak, rózsaszín köd, keringőznek a művésznővel, lekérik tőle, és ahogy távolodik, egyre sötétedik a köd, és a kedves, bájos arc átalakul. Azt a sort sose felejtem el: Rút ördög az ott, ki kacag cudarul. A magyar verselésnél nincs szebb a világon. Hogy ez aztán megrendítette-e a Németh Marikát vagy sem, az nem tudom. Komoly színházba is nagyon sokat jártunk. A Városi Színházba [Ennek épületében lett később (1951) az Erkel Színház. – A szerk.], az Operába és főleg a Nemzeti Színházba. Az ember tragédiáját három szereposztásban huszonötször láttuk. És szóról szóra fújtuk a Körúton. Mi láttuk azt a legendás Madách gimnáziumbeli előadást is 1953-ban, amikor a Nemzeti nem játszhatta, mert indexen volt [A Nemzeti Színház 1947-ben újította föl a Tragédiát, 1948-ban azonban, a 89. előadás után levették a műsorról, föltehetően nem tartották összeegyeztethetőnek a szocialista realista esztétika követelményeivel. 1955-ben ismét felújították, ezúttal Rákosi Mátyás tiltakozott a Tragédia műsoron tartása ellen. E második felújítás előtt a Madách-gimnázium színjátszó csoportja a Zeneművészeti Főiskola kistermében már bemutathatta a Tragédiát 1954. november 3-án (Lásd Imre Zoltán: A diktatúra teatralitása és a színház emlékezete: Rákosi Mátyás és a Nemzeti Színház 1955-ös Tragédia-előadása). – A szerk.]. Revelációnak számított, Kodály Zoltán ült az első sorban, és a Féner Tamás – aki akkor elsős madáchos volt – fényképezte a produkciót (Féner Tamás (sz. 1938) – fotóriporter, fotóművész, lapszerkesztő, tanár). – A szerk.]. A színházba járásra volt egy kidolgozott technikánk. Odamentünk tíz perccel az előadás előtt, mondtuk a pénztárosnak, hogy a hatodik sor, nyolcas, kilences széket kérjük. Sajnos nincs, fiatal barátaim! Csak az ötödik sor hatos, hetes szék van. És akkor bementünk az öreg jegyszedő nénik mellett, és beültünk az ötödik sor hatos, hetes székre. Ha már elsötétül a nézőtér, akkor nem engednek be senkit. Nincs az a telt ház, hogy ne legyen valahol két hely. A lényeg, hogy ez része volt az életünknek.

Minden szünidőt anyámnál, Karcagon töltöttem. Soha sehol máshol nem voltam nyaralni. Árvaházi koromban sem, ami azért különös, mert az Árvaháznak a Szentendrei-szigeten, Tahitótfaluban volt nyaralója. Mikor az árvaházi világtalálkozót szerveztem 1995-ben, mindenkit kértem, hogy ajándékozzon meg az emlékeivel, és nagyon sokan nosztalgiával gondoltak vissza Tahitótfalura: ott a Duna, csónak, foci, szabadidő orrvérzésig, úgyhogy mindenfajta földi jóval elhalmozták őket. Én – a bátyámmal – mindig csak anyámhoz, Karcagra mentem, ahol elég egyhangúan telt az idő. Ott legfeljebb az történt, hogy Berekfürdőre kimentünk, ami még Karcaghoz tartozott közigazgatásilag. Nagy ritkán sikerült – sose volt saját biciklim – egy-egy gazdagabb zsidó gyereknek a rossz biciklijét kölcsönkapni, amit ötből háromszor összetörtem. Berekfürdő volt az egyetlen, a megszokottól eltérő foglalatoskodás. Rendszeresen ettem, anyám jól főzött. Nagyon garasos volt, hogy természeténél fogva, vagy a szűkösség okán? Inkább az utóbbira tippelek.

Emlékszem, hogy Karcagon anyámnak volt albérlője. Már itt, Pesten nevelkedtünk, cionista otthonokba, zsidó gimnáziumba jártunk, amikor ott lakott egy egészséges, pesti, szép fiatal nő. Anyám mint manikűrös keresett pénzt, abból élt. Saját jogán nem volt nyugdíja soha. Anyám rengeteg megalázó helyzetbe került, amikor elment ilyen nagyságákhoz. X-szer előfordult, hogy elment, és azt mondták, hogy jöjjön később, Lenke! Ugyanakkor mindenkinek a barátnője volt egyszersmind. Volt grófnő, volt szülész-nőgyógyász főorvos felesége, aki 1956 [lásd: 1956-os forradalom] után, mikor hazamentem, azt mondta, hogy ha kell, még a szoknyája alá is elbújtat, mert akkor kiabálták, hogy „egy komcsi mellé egy zsidót akasztunk!”. De a manikűrözés nem volt tervezhető jövedelem anyám számára. Ebből a szempontból egyfajta életművész volt.

Ha este – már nagyobb diákként – kimaradtam, anyám megbüntetett. Ki is zárt, én meg dörömböltem. Sírtam, hogy engedjen be. Belülről be volt riglizve a külső ajtó. Szeretett ő a maga módján. És ugyanabban az ágyban aludtunk, két ilyen nagy ágy volt egymás mellett, az egyikben feküdtem mellette, de igaziból sose beszélgettünk. Tulajdonképpen nem voltunk egymáshoz szokva, mert nagyon korán elszakadtam tőle. Ez mind a két felet elbizonytalanítja. Én egy ilyen lázadóbb kamasz voltam, a bátyám az alkalmazkodó, kedvesebb, ragaszkodóbb volt. Így kialakultak a szerepek tulajdonképpen ebben a csonka családban. A zsidó családnak azok az elemei vesztek el, amelyektől ideálisak voltak. Az, hogy komplettek voltak, és hogy valamifajta mégiscsak zárt közösség jellemezte ezeket a családokat és a családoknak a közösségét. De hát ez is magyarázkodás! Itt egy ilyen, a későbbiekben írófélévé kompenzálódott ember, aki mindenféle meséket talál ki arra, hogy miért nem tudja például azt, hogy az anyja hogyan ismerte meg az apját. Vagy az apja hogyan ismerte meg az anyját? Az ember majdnem mindent rosszul csinál, amikor csinálja.

Anyámnak két testvére volt. Az egyik István, szerencsétlen sorsú, egy özvegyasszonyt vett el a háború után, akinek már volt két gyereke, de az elment Amerikába, a gyerekei most is élnek ott. Az István kereskedelemmel foglalkozott, és viszonylag fiatalon halt meg a felszabadulás után. A másik az Irén néni, született Fischer Irén, az ő férje, Grósz Ernő munkaszolgálatosként halt meg, az Irén néni együtt volt velünk deportálva, együtt is jöttünk vissza. Nagyon életrevaló asszony volt. Az egyik emlékezetes tevékenysége, hogy amikor a kunmadarasi szovjet katonai repülőteret építették, ami ott van Karcagtól tízegynéhány kilométerre, akkor ő abban részt vett, mert volt egy fogata két lóval, és mindenféle földmunkát végeztetett. Egészen a haláláig, gyakorlatilag az egész szocializmusban maszek kereskedő volt. Vásározóként tartotta fönn magát. Ez azt jelenti, hogy járt neki ez a KISOSZ  vagy milyen újság A KISOSZ Értesítő a Kiskereskedők Országos Szervezete hivatalos közlönye volt 1953 és 1989 között. – A szerk.], és tudta, hogy hol mikor van vásár, összecsomagolta a kollekciót, és kiment a vasútállomásra két órával a vonat indulása előtt. Azt mondta, jegyezd meg, kisfiam, hogy váró utas van, de váró vonat nincs… Karcagon sokszor láttam őt a hetipiacon a sátrában, munkában, főleg kendőket árult, legalábbis erre emlékszem. A parasztasszonyok nyolcat megpróbáltak, aztán vagy vettek, vagy nem, ha vettek, és nem volt pénzük, akkor fölírta egy füzetbe, ez fönnmaradt utána. Amikor meghalt, a lánya próbálta behajtani ezt a kintlévőséget, ami teljes hiábavalóság volt. De ha egy asszony megpróbált húsz kendőt, és egyet sem vett, akkor azt mondta, hogy a paraszt kurva anyádat. Úgyhogy ő egy nagyon kedves, derűs asszony volt, igaziból anyámban is ő tartotta a lelket. Ott lakott a közösségi házban az egyik szolgálati lakásban, közel anyámhoz.  De nem ott halt meg. Amikor a zsidó utcának a Piac tér felőli részét elbontották, odaépítettek két szörnyű panel sorházat, és az egyikben kapott lakást.

Emlékszem, hogy a háború után kicsit szomorúbb volt minden, az öregek kifáradtak a várakozásban, hogy a gyerekeik nem jönnek vissza. Volt a kandalló mellett az apai nagyszülők hálószobájában két hatalmas nagy vörös fotel, és mindig azokban aludt a nagyapa ebéd után. Szunyókált egy keveset. Szinte teljesen elveszett ebben. Emlékszem, hogy egyszer megkérdeztem tőle – mikor a Tanácsköztársaságról tanultunk –, hogy milyen volt Karcag 1919-ben. Azt mondta, hogy jöttek a parasztok, hogy zsidóvért iszunk. Ezt én is megéltem. Amikor a Sándor [Kertész Sándor] nagybátyám ezekben az önkényes földfoglalásokban a károsultakat védte a munkaszolgálat után mint ügyvéd, és megnyerte sorban ezeket a pereket, akkor föllármázták ezeket a kisemmizett zselléreket, akik vasvillákkal felfegyverkezve körülállták a maradék család nagyapámék házába menekült részét, és ordibáltak, hogy zsidó ügyvédet akasztunk! Később Kunmadarasról hozták át a pogromnak [lásd: kunmadarasi pogrom] a túlélőit, a velünk szemben lévő megüresedett paplakban kialakított alkalmi ispotályban látták el őket.

Karcagon, pénteken este mindig elmentünk a templomba, utána vacsora volt a nagyanyámnál. Azt már mondtam, hogy a templomi időtöltések kellemesek voltak, időnként kifejezetten lelkesítettek a nagyünnepek, a sátoros ünnep, a feldíszített, ünnepélyes templom, minden gyerek együtt volt, a legszegényebb is kiglancolva. Volt valami zsidó élet egy ideig, ameddig az öreg a nagyapa Karcagon volt. Zsugáztak a zsidók vasárnaponként. Karcagon a háború után megcsappant a zsidó lélekszám, valami négyszáznegyven-valahányra az eredetileg hétszáz-valahányas kiléből [hitközség], a teljes lélekszámból. Kétszáz-háromszáz zsidó mindenképpen visszajött A népszámlálási adatok szerint Karcagon 1941-ben 778 zsidó élt. 461-en váltak a holokauszt áldozatává. – A szerk.. Tulajdonképpen számon tartható volt, hogy van valami zsidó közösség. Emlékszem a hitközségi elnökre, egy Fodor László nevezetű, rendkívül elegáns úr volt, aki anyámmal is nagyon szívélyes kapcsolatban volt. Anyám manikűrözte őt. Télen is félcipőben járt, és kamásnija volt. Sose tudtam elképzelni, ezt hogy kell felvenni. Valamilyen madzaggal deréktájban van rögzítve? Mint valami haskötő, valami ilyesféle [Kamásni – az alsó lábszárat fedő, posztóból, bőrből vagy vászonból készült, oldalt gombolódó harisnya, amely túlnyúlva a nadrágszáron, ráborul a félcipőre. A 17. században jelent meg Franciaországban. Öltönyhöz természetesen a nadrágszár alatt viselték. – A szerk.]. Egyedül a mikve, a rituális fürdő, az biztos, hogy nem működött, de az épülete megvolt. Ez egy összkomfortos zsidó gettó volt tulajdonképpen, amelyiknek nem voltak körülkerített határai.

Furcsa módon, nem az Árvaházban volt a bár micvóm, hanem otthon, Karcagon. Ezt a nagyszüleim meg az anyám szorgalmazta. Nagyon szép volt. Megtanultam a brohot [lásd: áldások], hétfőn azt mondta a nagypapa, hogy szombaton bár micvó lesz. Anyám kikefélte-mosta a ruhámat. Öltöny volt rajtam, térdig érő rövidnadrág meg szandál meg hosszú szárú fehér zokni. Biztos hibátlanul zajlott, nem tudok részleteket, hogy mennyire férfinek éreztem magamat a következő pillanatban.

A nyomdát még a nagyapám idejében államosították [lásd: államosítás Magyarországon]. Megjelent a Czinege Lajos [Czinege Lajos (Karcag, 1924 – Budapest, 1998) – mezőgazdasági munkás, kovácssegéd, 1947-től az MKP-ban, ill. az MDP-ben töltött be különböző tisztségeket, 1960-tól 1984-ig honvédelmi miniszter, 1984-től 1987-ig miniszterelnök-helyettes volt. – A szerk.], a városi párttitkár, kihordatta az öntöttvas gépeket az udvarra, és nagykalapáccsal szétverette mindet. Úgy emlékszem, hogy jelen voltam gyerekként. Ha megfeszülök, se mondok mást, hogy úgy emlékszem, jelen voltam. Nagyon kevéssé vagyok vizuális típus, de ez a kép annyira belém vésődött, látom ezt a képet: volt kút a nyomda udvarán, a ház udvarán, és ott állt mellette a nagyapám, és én ezt úgy őrzöm az emlékezetemben, és úgy mesélem harminc éve, hogy egyszerre ott fehéredett meg a haja. Ahogy Vörösmarty írja: egyszerre őszült meg. Nem vették fel könyvkötőnek sem a saját nyomdájába. Teljesen haszontalanul élt, ő, aki egész életében munkához szokott. Kicsi, szorgalmas ember volt. Meg hitközségi elöljáró is volt, az se működött már a háború után. Élete vége felé kicsit belefáradt a vallásba, de azért nem gondolnám, hogy titokban sült kolbászt evett valamelyik hentesüzletben. Nagyon jámbor ember volt, nyilván ez adott tartalmat az ő életének. De sose fogalmazta meg, hogy ő küldetéses ember. Az öreg 1957-ben ment el Magyarországról Izraelbe, ott volt még egy keveset Izraelben, aztán meghalt. Kevéssel azelőtt, 1955–1956-ban halhatott meg a nagymama. Az öreg akkor teljesen szétesett. Olyan mértékben együgyű ember volt a szó igazi értelmében, hogyha dolgozhatott volna, akkor még mindig élne. Számára a munka olyan fontos volt, mint a család. Ha se ez, se az nincs meg, akkor már nem érdemes élni.

A nyomda azután mindig valami Szolnok megyei, nem tudom, milyen Nyomdaipari Vállalathoz tartozott hivatalosan, aminek csomó kicsi nyomdája volt megyeszerte. Sokáig a nagyapa egykori munkása, egy gépmestere volt a vezetője, kettő is egymás után. Egyik a Siklósi Bandi volt, a másik a Petyus Imre, kitűnő emberek voltak. És volt két nő, az egyiket Marikának hívták, aki valami egészen valószínűtlen kort élt meg, és mindig ott hajtogatott ezt-azt-amazt a nyomdában. Hozzájuk boldogító volt visszamenni. Ők is mindig nagyon örültek, mert szerettek engem. A rendszerváltást követően, amikor Boros Péter a rövid regnálása alatt azt mondta, hogy a régi rendszerekre emlékeztető utcaneveket változtassák meg, akkor Karcagon húsz utcanevet megváltoztattak, és így lett a Medgyes utcából – a tudtom nélkül – Kertész József utca, a nagyapám után.

Én 1955-ben érettségiztem. Borzasztóan riadt állapot volt, hogy itt a nagy büdös élet, mit kéne csinálni? Felekezeti iskolából nem vesznek fel senkit egyetemre. Vidékre kell jelentkezni. Nem volt semmi különösebb érdeklődésem, mindenből jó voltam, legkevésbé semmiből se! Ez az eminens tanulók nagy átka, hogy ezek magolósok. Azért az persze nem voltam, legalábbis szeretném remélni. Veszprémbe jelentkeztem vegyésznek, felvettek. Jártam három szemesztert, nők, pénz, pia… 510 forint volt az ösztöndíjam, plusz kollégium, menza. Valami iszonyatos pénz volt abban az időben. De aztán elég hamar rájöttem, hogy ezt nem fogja a késem! Jóllehet elég ügyesen vizsgázgattam. Megtanultam bizonyos technikákat, megtaláltam a megjelölt tételeket. Az egyetemről vonultunk be nyári táborozásra Jutasra, az altisztképzőbe, ez egy, a koncentrációs táborokra emlékeztető hely volt. Egy sátorban négy vaságyon nyolcan, gázálarcban aludtunk, és ráadásul a századparancsnokunkat Kertész Péternek hívták! Mikor leszereltünk, nyolcan próbáltuk megkergetni és megfogni, és nem tudtuk. Olyan gyors volt. Ott kiderült, hogy lett egy vizes mellhártyagyulladásom, és ebből kifolyólag tébécés lettem. Ez a másik olyan történés, ami alapvetően meghatározta az életemet.

Tulajdonképpen én folyamatosan zsidó voltam a magam módján, de különösen akkor, amikor valamilyen helyzetbe kerültem. Tehát, hogy lezsidóztak: a környezetemben volt valami, amire nem volt megfelelő válasz, ilyen számos történet volt. Veszprémi egyetemista koromban volt egy nagyon jó barátom, ő elvégezte az egyetemet. Én leveleztem egy korombeli tánciskolás lánnyal, aki virágokat rajzolt mindig a levélre. Aztán egyszer megszűnt a levelezés, mert a nagyanyja elmondta neki, hogy ő lánykorában zsidókhoz járt cselédnek, és azok csak a nem saját felekezetű lányokban tesznek kárt stb., stb. Amikor megszűnt a levelezés ezzel a lánnyal, azt láttam, hogy a barátom ugyanolyan borítékban, ugyanolyan szagú, ugyanolyan felvirágozott levelet kap. Egymásra találtak. Egy másik történet: az egyetemen engem Kohnnak hívtak, egy másik fiút Fülesnek, egy harmadikat pedig Májasnak. Amikor a marxizmusból a nemzet kritériumait tanították, akkor hosszan magyarázta egy pasi, hogy a zsidóság az miért nem nemzet! Mert akkor még nem volt ország, nincs körülhatárolt területe, mert nincsenek gazdasági kapcsolatai más országokkal. Ez az 1955-56-os év telén lehetett, amikor elsős vegyészhallgató voltam. Miután engem Kohnnak becéztek, mindenki tudta azt, hogy én zsidó vagyok. És pontosan tudtam, hogy megszólítottak. A szemináriumon elmondtam, hogy ti most haifai narancsot esztek, és hogy Izrael állam előbb lett az ENSZ tagja, mint Magyarország [Arról nincs információnk, hogy korábban hoztak-e be nagyobb mennyiségben déligyümölcsöt, azt viszont lehet tudni, hogy 1957 karácsonyán volt az üzletekben narancs, banán, mandarin és datolya. – A szerk]. Miközben büszkék vagyunk a Tihanyi apátság alapítólevelére, amiből egy átlag magyar egy szót se ért, azon közben a zsidók, az időszámítás előtt nem tudom én, hány ezer évvel már tonnaszámra olyan irományokat kerítettek elő, amelyeket egy átlag héber el tud olvasni, mint például a Holt-tengeri tekercsek, amikről a Scheiber beszélt nekem [Holt-tengeri tekercsek – a Kumránnál lévő barlangokból előkerült héber, arámi és görög nyelvű kéziratok és töredékek az i. e. 3. évszázad és i. u. 70 közötti időszakból. A kéziratok között szerepel a héber Biblia valamennyi könyve Eszter könyvének kivételével. – A szerk.]. Ennyit tudtam, slussz-passz. Tudtam, hogy hülyeséget beszél, miközben tudtam azt, hogy szegény azt tanítja, amit kell neki. De ezek a tanok termékeny talajra hulltak…

Veszprémben volt hitközség, de ezt csak utólag tudtam meg a Schweitzertől, aki veszprémi születésű, a nagyapja ott volt rabbi. De nekem erről akkor gőzöm nem volt.

1956 októberében lásd: 1956-os forradalom vizes mellhártyagyulladással feküdtem a veszprémi kórházban. A szovjetek céllövő versenyt tartottak, és az egyik célpont a kórház közvetlen szomszédságában lévő katolikus templom tornya volt, bizonyos belövések a kórházat is érték. A kórházat evakuálták a balatonfüredi szívkórházba, ahonnan én megszöktem, és kalandos úton hazamentem Karcagra, anyámhoz. Majd feljöttem Pestre, és Gyurival, az unokaöcsémmel jártuk borzongva az akkor még ellenforradalom, most már forradalom pesti utcáit, a klórmésszel vagy oltott mésszel leöntött holttesteken borzongva az Üllői úton meg különböző helyeken.

A Gyuri még 1956 végén kiment Izraelbe, a szülei 1957-ben. A szülei legálisan. A Gyuri története a zsidóság szempontjából is borzasztó. Izraelben túl akart lenni a katonaságon, amitől fizikailag irtózott, és bevonult katonának tizenhét-tizenkilenc évesen. Állítólag olyan atrocitásoknak volt kitéve – a vaságyat a hátára kötötték, és azzal kellett a körletben rohangálnia –, hogy átszökött izraeli katonai egyenruhában Libanonba. Akkor rögtön elfogták! Később az apja tanácsára, aki egyébként már utána ment, visszajött Izraelbe, de még a fogságban Libanonból mindenáron vissza akart jönni Magyarországra. Különböző embereket megkérdeztek, hogy mi történik Magyarországon. A házuk házmestere azt mondta, hogy ő látta 1956-ban az inkriminált időben a fiatalurat  fegyverrel a kezében. Ennek a hiteles története az, hogy a Madách-gimnáziumból, ahova járt, a szertárból egy ilyen középkori pistolt hazavitt szidolozás végett. Magyarországra tehát nem jöhetett vissza. Apja tanácsára visszatért Izraelbe, ott lefogták. Első fokon kétrendbelileg halálra ítélték, mert ott az angolszász büntetés érvényesül. Másodfokon kétszer öt évet kapott, ami azt jelenti, hogy egyszer öt évet kellett leülnie. Azt hiszem, három év után szabadult, a börtönben tökéletesen megtanult angolul. Született három gyönyörű fia, akik lehet, sose tudták meg, hogy az apjuk úgymond hazaáruló volt. Fölhagyott minden egzisztenciával, elment egy kibucba, ott csinált egy nyomdát. Tulajdonképpen ő vitte tovább a nagyapánk mesterségét. Ő szerkesztette a kibucújságot, miközben leírta a kibuc mindennapi életét. Egyedül neki nem volt fegyvere a kibuclakók közül. De az egyik legbölcsebb ember volt, akit szerettek, tiszteltek. Úgy volt, hogy hazalátogat, hitegetett mindig. De aztán kihátrált belőle. Aztán én szántam rá magam, aki gyakorlatilag még sehol sem voltam a világban. Baromian szorongtam. Nagy kaland volt, Bukaresten keresztül Tarom géppel elmenni Izraelbe, és megérkeztem. Borzasztóan izgultam, mert nem tudok nyelvet beszélni, meg hogy kell viselkedni? És akkor jött egy kopasz, szemüveges fiú, az volt a Gyuri, és azt mondta, hogy Peti, szalonnát hoztál? Kint voltam három hetet, és abból két hetet nagyon keményen dolgoztam. Akkor én már Magyar Nemzetes voltam, újságíró. A Gyuri vitt mindenhova, végigautóztuk egész Izraelt. Abban az időben érkezett meg a Ivan Demjanyuk, a treblinkai hóhér, akit később futni hagytak, mert nem bizonyosodott be száz százalékig, hogy ő az, akivel azonosítani akarják. Százával zokogtak a jeruzsálemi bíróságon. Elmentünk egy napilap, a „Maariv” szerkesztőségébe, és Gyuri kikérte az összes lapot, attól a pillanattól kezdve, hogy azt az embert Amerikában gépre rakták, egészen az előző napig. Mindent lefordított, és kiírt nekem. Akkor találkoztam a Kraus Dáviddal, aki akkor Izrael rendőrfőnöke volt, és később Izrael első magyarországi nagykövete lett a hosszú szilencium után [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellel. – A szerk.]. Én csináltam vele az első interjút a „Népszabadság”-nál, meg az utolsó interjút is, amikor elment, azt már a „Magyar Hírlap”-nál. Egyszer később a Gyuri is hazajött. Pesten volt két napig, megfulladt majdnem, vissza akart menni. Szereztem egy autót – ő kiválóan vezetett –, és lementünk az Alföldre. Elmentünk Karcagra, végigsétáltunk a Kertész József utcán, akkorra már a Piac tér felőli utcanévtáblát, ami három méter magasan volt, leverték. Visszarakattuk. Elmentünk Berekfürdőre, elmentünk oda is, ahova őket kitelepítették. Megtalálta azt a házat, ahová beszállásolták őket, és volt ott egy valószínűtlenül öreg néni, én nem mentem be a kapun, ő ment oda a hosszú udvaron át, odament hozzá. Gyuri, akinek nagy szőke fürtjei voltak gyerekkorában, és egy kopasz, szemüveges izraeliként jelent meg, azzal jött ki, hogy megismerte őt a néni!… A Gyuri iszonyatosan kötődött a magyar nyelvhez. Olvasott is kint rendszeresen, de hát miután ott voltak a gyerekei, örökre elveszítette ezt a lehetőségét. Mikor hazajött nagy sokára, tele volt lelkesedéssel, hogy lehetne az ő kibucukban gyártott csöpögtető berendezéseiket az elhagyott magyar majorokban, földeken honosítani. Nagyon rossz verseket írt magyarul, ezeket nem tudtam elhelyezni. Haragudott is rám emiatt. Egyszer híre jött, hogy főbe lőtte magát a déli órákban a kibuc főterén. Többször folyamodtam a feleségéhez, aki egy szábre, tehát bennszülött, lengyel szülők lánya, hogy a Gyuri írásos hagyatékát – ez egy elég tekintélyes anyag lehet – küldje haza, és én ezt valamilyen módon rendezném. De mintha olyan érzése lenne, hogy én belejátszottam a férje halálába azzal, hogy ezt a nosztalgiát ébren tartottam benne. A magyarsághoz, a magyar nyelvhez való kötődését. Úgyhogy ez egy nagyon szomorú történet. A Gyuri számomra egy kulcsfigura, az életemben.

Mikor Gyuri kiment Izraelbe, utána állandóan leveleztünk. Őrzöm a leveleit, mikor tébécés voltam, és a Korányi Szanatóriumban feküdtem, akkor oda címezte közvetlenül. Valószínűleg figyelték a levelezésünket. De én olyan politikai analfabéta voltam nagyon sokáig, és annyira nem hallottam ilyesmikről, meg nem figyeltem, hogy tulajdonképpen sose vettem észre, ha esetleg valami ilyesmi megtörténhetett. Ez engem nem érdekelt. Nem kódoltam soha, nem manipuláltam helyzeteket, szövegeket. Egyszerűen azért, mert apolitikus voltam. Persze rengeteg ilyen történetet hallottam arról, hogy itt milyen technikák voltak. De én ezzel annak idején így soha nem szembesültem. Tőlem a büdös életben ilyesmit nem kértek. Nem kértek számon. De pontosan tudom – utólag –, hogy például a Beer Iván barátom az ilyen koncepciós ügyből kifolyólag x évet ült. Beer Iván (sz. 1942) – az Országos Rabbiképző Intézetben végzett. 1970-ben cionista jellegű államellenes izgatás vádjával 16 hónapra ítélték. A MAZSIHISZ elnökhelyettese volt (1990–1995), a Magyarországi Holocaust Emlékalapítvány elnöke. – A szerk. Vagy a Tímár Gyuri, őt is egy ilyen koncepciós perben ültették le Tímár György (sz. 1937), ügyvéd. 1965-ben izgatás vádjával öt év börtönbüntetésre ítélték, szabadulása után segédmunkásként dolgozott. 1989-ben rehabilitálták. A rendszerváltás után országgyűlési képviselő, a Holocaust Magyarországi Áldozatai Szövetségének elnöke (1991–1995), a MAZSIHISZ és a BZSH elöljárója (1991–1993). – A szerk.

Megszakításokkal harminchat hónapot töltöttem Budakeszin a Korányi Tüdőszanatóriumban. Ha benőtt a fejem lágya, az ott történt. Kétszer nősültem onnan. Visszamentem az egyetemre, de tudtam, hogy azt nem akarom csinálni. És a későbbiekben is, ha bármilyen nyomorúságom, bajom volt, akkor bementem a szanatóriumba. Mindig valahogy el tudtam intézni, nem kellett beutaló sem, bementem. Közben, mikor az egyetemet abbahagytam, akkor elvégeztem egy gyorstalpaló színjátszó-rendezői tanfolyamot. Sümegen lettem művészeti előadó a községi kultúrházban. Aztán kiderült, megengedtem, hogy a fiatalok kártyázzanak, és ezért kirúgtak, azelőtt a kutya se járt a kultúrházba. Rendeztem is a helyi színházcsoportot. Nagyon mulatságos idő volt. Ott nagyon sok komám, barátom lett hirtelen.

Az első feleségem egy szombathelyi újságírónő volt. Ennek még valamikor a 1960-as években kellett lennie. Vele együtt voltam ezen a színjátszó-rendezői gyorstalpaló tanfolyamon. Volt egy ilyen intézet, hogy Országos Népművelési Intézet [„Csak” Népművelési Intézet. – A szerk. ]. Valahogy én ide kerültem, és utána elvettem ezt a kedves lányt. Úgy vettem el, hogy ő engem valamilyen állással hitegetett Szombathelyen, hogy hagyjak fel ezzel a léha életformával, hogy nem tudom, hol alszom, meg nem tudom, hol fogok dolgozni. Lementem, és a dologból nem lett semmi. Szombathelyen mint befolyásos kulturális újságíró, a „Vas Népe” munkatársa beprotezsált engem a megyei elnöknél, azzal, hogy én alkalmas lennék az alakuló megyei idegenforgalmi hivatal vezetésére. Bementem a pasihoz, végignézett rajtam, egy-két percig ott voltam, aztán azt mondta, hogy hát akkor majd értesíteni fogjuk. Egy huligán, aki akkor voltam, nem volt visszafelé útiköltségem… Éva nagyon aranyos lány volt, szép énekhanggal, mikor összejöttek a szerkesztőség munkatársai kék ingben, piros nyakkendőben, én abban, ami volt: fekete ing, akármi, ittak és akkor azt mondták az Évának, hogy Éva énekeld azt, hogy Huligánok, huligánok, de szép fiúk vagytok! Volt egy ilyen nóta. Nem rúghattam seggbe őket, mert az a feleségemnek nem tett volna jót. A Faluszínházzal jártam vidékre mindenhova, a társaságból ketten kalábereztek, márpedig ahhoz legalább három ember kell [Állami Faluszínház – 1951-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a vidéki színházak tájelőadásaiból kimaradó településeken előadásokat tartsanak (kezdetben esztrádműsorok, később színművek szerepeltek repertoárján). Az első előadást 1951. augusztus 20-án tartották (ekkor még:) Dunapentelén. A színház neve 1954-től megszűnéséig, 1978-ig Állami Déryné Színház. A színháznak megindulásától tagja, 1957-től  1965-ig (haláláig) igazgatója volt Ascher Oszkár. – A szerk.]. Megtudták, hogy tudok kaláberezni, hát bevettek maguk közé. A kaláberezés az az alsós, egy magyar kártyajáték, ami kulturált kártyajáték. Ultizni bárki megtanulhat húsz perc alatt úgy, hogy x összeget elveszítsen. De kaláberezni, az egy játék. A nagyapámék azt játszottak. Az egyik bemondás, hogy bemondom a családot, a nagyapám mindig úgy mondta: „Bemondom a kedves családomat!” Azt jelenti, hogy az aduból a Dámát, Királyt, Ászt hazaviszi. Az öreggel én nem kártyáztam, de úgy tanultam meg, hogy ültem, és órákon keresztül néztem, kibiceltem. Az egyetemen pedig bridzseltünk. Megtanultam bridzselni is. Tarokkozni sose tarokkoztam, mert a közelemben nem játszottak… És aztán végül elváltam az első feleségemtől annak rendje-módja szerint. Nagyon kevés ideig tartott, néhány hónapot. Egyébként, amikor a válópert beadtam, akkor kirúgták a szerkesztőségből. A válóperre nagyon rossz állapotban, teljesen összetörve jött. Mindent magamra vállaltam, nagy disznó voltam, csak éppen azt nem mondtam, hogy vertem is! De megadtam a módját, mert repülővel mentem le Szombathelyre. Akkor volt belföldi légi közlekedés, az 1960-as években [1968 körül szűntek meg a belföldi légi járatok. – A szerk.].

Mikor visszakerültem Pestre, volt minden az ágyrajárástól az albérletig. Az egyik unokanővéremnél a konyhában, a konyhaszekrény mögött egy vaságyon háltam, aztán ugyanabban a házban egy emelettel lejjebb, harmadmagammal voltam albérlő egy öreg néninél. Ott volt egy nagyon aranyos fiú Szombathelyről, az anyja mindig hozott fel egy hátizsák kaját, befőttet, mindenfélét. És amikor a házinéni lefeküdt, kimentünk és dőzsöltünk, befűtöttünk a gázzal, amit ő nem engedett. Én azóta magostul eszem a meggyet, mert az úgy laktatóbb. Már rég ki kellett volna, hogy lyukadjon a gyomrom, de az még nem ment tönkre.

Itt [Magyarországon a 1960-as években. – A szerk.] a közveszélyes munkakerülés elől kellett menekülni [Közveszélyes munkakerülőnek (kmk) számított, és két évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet értelmében minden olyan munkaképes (16–55 éves) magyar lakos, aki munkakerülő életmódot folytatott, vagyis nem volt bejegyzett munkahelye a munkakönyvében. – A szerk.] Mindenfélét csináltam. A könyvkereskedő vállalat raktárában dolgoztam, könyvesboltokban dolgoztam. Képcsarnoknál képügynök voltam. Olyan kunsztokat kellett csinálni, hogy Csepelre kellett kivinni egy ilyen kollekciót, és becsengetni valami háromkutyás házba, ahol az egy szem szegény asszony palacsintát süt, és x kiváló művésznek a grafikáit ajánlani. Három-négy nap után elszégyelltem magamat, és abbahagytam. Mindenfélét csináltam. Olyan munkákat kerestem, ahol nem kell ott lenni, tehát anyagbeszerző, ügynök, nem tudom, még mit. És közben verseket írtam, és sajnáltam magam. Évtizedek teltek el így. És aztán 1972-ben megjelent egy posztumusz – költészetem halála utáni – verseskötetem a Szépirodalmi Kiadónál, tulajdonképpen ma is vállalható. Az a címe, hogy Hangulatjelentés. Kőszeg Feri [Kőszeg Ferenc (sz. 1939) –  a Szépirodalmi Kiadó (1963-tól), ill. az Európa Könyvkiadó (1975-től) munkatársa, 1981-től a „Beszélő” munkatársa, az egykori SZETA munkatársa. – A szerk.] volt a lektorom. Nemrég találkoztam vele, és odaadta a lektori jelentést, ami szigorúan titkos és bizalmas.

Én kapcsolatban voltam a zsidósággal, amikor így hányódtam, és egyik napról a másikra éltem, akkor azért később kiderült, hogy Scheiber egyszer egy péntek esti kiduskor azt mondta a Benedek István Gábornak, hogy „Nem tudnál ennek a szegény Kertésznek segíteni? Te egy befolyásos zsurnaliszta vagy” Benedek István Gábor (sz. 1937) – újságíró, író, Scheiber Sándor növendéke volt az ORI szemináriumában. 1998-tól a „Remény” főszerkesztője. – A szerk.. Azt mondta neki a BIG, hogy professzor úr, bármit kérjen, csak ezt ne! Később megkérdeztem, hogy „Miért mondtad ezt a Sanyinak?”. Azt mondta, „Azért, mert te költő voltál, és ahhoz ez az életforma tartozik hozzá!”. Úgyhogy még várunk harminc évet, hogy megmondja az igazat. Akkor meg fogom őt kérdezni megint!

Az igazság az, hogy amikor Pesten ilyen csőlakó voltam, akkor gyakran beszöktem éjszakánként aludni a Rabbiképzőbe. Később kiderült, a Scheiber tudott róla. És nem tette szóvá. A Rabbiképző templomának a gondnoka, a Spitzer mindig sadhenolt nekem valamilyen uzsonnát, ilyen csúnya, kövér zsidó lányoknál. Amire én rendszeresen el is jártam. De akkor éppen nős voltam, csak már nem éltem együtt, úgyhogy partiképtelen voltam, és amikor elváltam az újságíró feleségemtől Szombathelyen, akkor elvettem gyámhatósági engedéllyel egy Judit nevű lányt, aki a zsidó gimnáziumba járt. Másodikos volt, és a Scheiber esketett minket a Rabbiképző templomában. Amikor elváltam tőle, már együtt laktam egy gyógytornász lánnyal, akit később nőül is vettem. De nem született gyerekünk, és végül is elváltam tőle. Ha szomorú voltam, mindig bementem a Korányi Szanatóriumba. Egyszer egy ilyen alkalommal ismertem meg Kertész Erzsébetet, aki a gyerekeim anyja. Behívatta a főorvos, és odaadott neki egy antológiát, amiben benne voltam. Azt mondta neki: „Erzsébet, olvassa el ezt, és gondolja meg, hogy hozzámegy-e a Kertészhez feleségül.” Ez azóta tart. Én akkor Shell-kutas voltam egy barátom révén, mert volt egy hét négyzetméteres lakásom a Pannónia utcában, ahova minden barátom az aktuális szíve hölgyeit odahordozhatta. Az egyikük ilyen potentát volt az egyik benzinkutat üzemeltető cégnél, a Shell-Interagnál. Hálául odavett engem benzinkutasnak. Azt se tudtam, hogy kell egy tanksapkát kinyitni. Több kocsit megfürdettem. Végül is szépen kerestem. Abban az évben jelent meg a verseskötetem. És volt egy fogadalmam, hogy addig csinálom, míg a gyerek megszületik. Már gazdag ember lennék, ha még két-három évet ráhúzok, mert akkor tudtam is, hogy lehet igazán pénzt keresni.

A feleségeim közül édesanyám csak egyet ismert személyesen. A szombathelyi esküvőn nem volt. Azt levélben tudta meg tőlem. A pesti egyházi esküvőn, a Rabbiképzőben ott volt, és sírt nagyon. Aztán közvetlen azelőtt halt meg az Amerikai úti Zsidó Kórházban, amikor elvettem azt a gyógytornásznőt. Még a posztumusz verseskötetem megjelenését sem élte meg, két antológiát igen, azt dedikáltam is neki, a hagyatékában megmaradt. Amikor 1971-ben meghalt, két óra alatt kiárusítottam a hagyatékát, mert át kellett adnom üresen a lakást a tanácsnak. És aztán megfeleztük a bátyámmal a bevételt. Még mondta is valaki, hogy milyen hülye vagyok, mert olcsón adtam ezt-azt-amazt. Persze nem kifejezetten üzleti vállalkozás volt ez akkor. Anyámnak volt két nagy szekrénye. Akasztós meg berakós szekrény, amit a háború után én úgy neveztem, hogy ez volt anyám múzeuma. Rendkívül pedáns asszony volt, és kevéssel a halála előtt még voltak a deportációból ilyen kilyukadt selyemharisnyába becsomagolt cipői. Megmaradtak neki. Anyám mindenféle csomagokat kapott a Jointtól. És ezeket megőrizte. A bátyám, mikor már végzett gyógyszerész volt – mert én léhűtő voltam, és egyik napról a másikra éltem –, akkor minden hónapban küldött kétszáz forintot. Mikor anyám meghalt, találtam egy füzetet, az volt ráírva, hogy „Miki pénze 1962. január 200, február 200”. Egészen a haláláig, 1971-ig. Ez mind benne volt egy takarékbetétkönyvben, érintetlenül, hozzá se nyúlt. Gyönyörű nő volt. Sose ment férjhez, meg se fordult a fejében. Belejátszott az, hogy tiltakoztunk, mi, gyerekek, vártuk vissza apánkat. Férjhez kellett volna mennie! Kevéssel a halála előtt lefényképeztette magát. Korabeli kosztüm volt rajta, és nekem egy ilyen jampec nyakkendőm. Valami elmondhatatlanul elhasznált, szomorú-fáradt volt az arca. Itt halt meg, Pesten a Zsidó Kórházban. Én naponta látogattam, és a bátyám egyszer feljött Balassagyarmatról, bementünk, a portás furcsán viselkedett velünk. Mikor bementünk a kórterembe, akkor a vele szemben lévő ágyra vetettünk először pillantást, ahol az ágy végében ült egy néni, és imádkozott. Akkor néztünk oda az anyám ágyához. Akkor már le volt húzva. A Scheiber Sándor temette. Arra tekintettel, hogy ő egy nagyasszony, mert a Scheiber Sándor kiadványai a háború után is a Kertész nyomdában készültek. A Hevra Kadisánál eligazítottak, hogy valahol a Lipótvárosban kell venni ezeket a halotti ruhákat [lásd: holttest előkészítése a temetésre], és én vittem ki a halottasházba. És amikor átadtam annak az öltöztető asszonynak, azt mondta, hogy biztos nagyasszony volt a megboldogult, ha a professzor úr temeti. Na most ha én ezért a Scheibernek pénzt ajánlottam volna, akkor soha nem fogadta volna a köszönésemet… Ott aztán valahogy betévedtem abba a terembe, ahol a hullák voltak. Fölhajtottam egy ilyen lepedőt, és alatta az anyám lába volt. Ami valami elmondhatatlanul fiatal maradt. Gyakorlatilag ő sehol se járt. A deportáláson kívül alig hagyta el a falu határát. És mégis elfogyott az élete ebben a folytonos várakozásban… Anyám a deportálásban fantasztikus volt, ott olyan mértékben vigyázott, óvott minket, hogy nehogy bajunk essék. Például – sose értem, ez hogy történt – Mikinek valamilyen betegsége volt, és bevitték Bécsbe, a kórházba. És mi anyámmal meglátogathattuk. El nem mondom, hogy mentünk be. De ott voltunk, és már megtaláltuk a szobát, ahol a Miki feküdt, és ahol voltak más, odavalósi gyerekek. Éppen légiriadó volt, és berohantak mindenféle osztrák szülők, és levitték a gyereküket az óvóhelyre. Mi ott álltunk anyánkkal, szirénáztak, lőttek, vagy mit tudom én, mit csináltak, és anyám próbált a testével védeni minket…

Később meghalt anyám nővére is. Tulajdonképpen nem maradt senki rokonom Karcagon. Esetlegesek voltak a hazameneteleim. Erre egy izraeli borzasztóan ügyelne, hogy ilyesmit kiejtsen a száján, hogy – hazamegy! Sose sikerült Karcagon iskolába járnom. Egy időben furcsa módon úgy alakult, hogy mégis karcagi gimnazista lettem… Én nagyon nem szerettem a zsidó gimnáziumi érettségi találkozókat. Mert mindig beültünk valami jobb étterembe, megjöttek Amerikából, Izraelből, mit tudom én, honnan a doktor urak meg akárkik, ettek valamit, inni még véletlenül se ittak, és este kilenckor asztalt bontottak. Nem is beszélgettünk. Volt, hogy valamelyiknek a felesége jött el, és az többet tudott az osztályunkról, mint én. Na most ezt én nem szeretem! Valaki kitalálta Karcagon, hogy én jártam velük a gimnáziumba. Akik közül gyerekkoromból voltak ismerőseim, akik később barátaim lettek. És egy idő óta rendszeresen járok a karcagi érettségi találkozókra, és már van olyan öregasszony, aki megesküszik rá, hogy én mind a négy évet velük jártam. Ezek nagyon kellemesek, ilyenkor birkát főznek, ami nagyon finom étel, és azon a vidéken különösen értik az elkészítését. Egyszer egy hortobágyi juhásszal készítettem riportot a „Magyar Nemzet”-nek, és megkérdeztem, hogy készítik el a juhtestet. Azt mondta, jól figyeljen, fiam! – Éppen egy sündisznót sütött. – Azt mondja, télen nagykabátban, nyáron félmeztelenül. Úgyhogy már tudom, hogy kell. Az a lényeg, hogy mindent beleraknak, amit pusztai körülmények között lehet, ott meg csak kétféle fűszer van: só meg legfeljebb paprika. Más nincs.

1972-ben megjelent a verseskötetem, meg megjelent valamivel előbb a „Költők egymás közt” [Szépirodalmi Kiadó, 1969] című nagyon válogatott antológia, amelyben a legnagyobb kortárs költők írtak mindenkihez előszót, tehát a Weöres Sándortól Vas Istvánon át. Hozzám a Kormos Pista [Kormos István, 1923–1977] írt. A Szabad Európában volt egy műsor, amelyben valaki azt mondta, hogy a háború után én vagyok az egyetlen zsidó költő. Ettől a Mezei András megőrült Mezei András (sz. 1930) – költő, író, újságíró, a Magyar–Izraeli Baráti Társaság ügyvezető elnöke. – A szerk. Ilyen esetleges volt a kapcsolatom a zsidósággal, miközben fokozatosan felejtettem ivritül, amit még gyerekkoromban tanultam a Tarbutban. Olvasni pontozatlanul most is tudok.

1972-ben a Scheibernek is adtam a kötetemből. Az egyik ilyen péntek esti kiduskor el is élcelődött rajta, hogy hát lám, mi mindenből lett költészet. Ez teljesen autentikus volt attól, aki Arany Jánoson nevelkedett, és az egyik legavatottabb szakértője volt – az nem semmi, hogy valaki rabbi és Arany János-tudós is egyszersmind. Azt hiszem, az az egysoros volt, amit ő idézett, hogy – Hallatok magamról, zörög a bőrkabátom! Ez egy politikai vers volt annak idején. Egy bibliográfiájában, ahol a háború utáni kortárs költőket gyűjtötte egybe címszavak alapján, abból az aspektusból, hogy a Bibliát, az Ószövetséget miként idézik, ott is, azt hiszem, egy Jezsaiásra utaló sort idézett tőlem. Később a „Budapest” című folyóiratban [A főváros történelmi, várospolitikai és kulturális folyóirata 1966 és 1988 között. – A szerk.] csináltam vele egy interjút, amikor már magabiztosabb zsurnaliszta voltam. Számomra ez egy nagyon fontos interjú, amiben többek között elmesélte a Holt-tengeri tekercsekkel kapcsolatos kutatásait.

Miközben tudtam ezekről a péntek esti kidusokról, igazából nem sokszor voltam ott. Azt sem tudom megmondani, kik voltak ott. Ez az istentisztelet után volt, a Rabbiképző templomában zajlott istentisztelet után. Át kellett menni a József körúti udvarra, ott volt a menza. Ahol is vacsora volt, és utána ott együtt maradtak a vacsora résztvevői, és beszélgettek. Én csak ezt a hőskort mondom. De hogy ez mikor volt, a franc tudja. Én 1955-ben érettségiztem, aztán nagyon sokáig nem fordultam elő ilyen körökben. Először a Richtmann Mózes viccelődött, aki egy fantasztikus professzora volt a Rabbiképzőnek, mint ahogy számos fantasztikus professzora volt. Aztán fönt a díszteremben, a könyvtárban folytatódott, ahol a nagy rabbiknak a portréi vannak a bejárattal szembeni falon. Ezt már a Scheiber Sándor celebrálta. Ő és a későbbiekben Schweitzer is. Ez az utóbbi időszakra vonatkozik, egészen az elmúlt évekig, az ő nyugdíjaztatásáig. Scheiber is és Schweitzer is mindig hívtak vendégeket. Tehát nem sajátították ki a szereplés lehetőségét. Valamilyen prominens, Magyarországról elszármazott zsidót, aki éppen itt járt, vagy pedig valakit, aki amúgy is szívesen ment volna ezekre a kidusokra. A rituáléhoz tartozott, hogy a Scheiber szegte meg a kalácsot, és ő maga tört le mindenkinek egy darabkát, körbejárta az egyre népesebb gyülekezetet. Ennek kapcsán utólag mindenki elmondhatja, hogy ilyen formán személyes kapcsolatba került Scheiber Sándorral. Egyetlenegy valakit nem tudnék megnevezni, hogy kik voltak a Scheibernek a vendégei. Kétségtelen, hogy így utólag, mindent megszépítve, ez egy nagyon rangos valami volt. Biztos, hogy voltak, akik jelentettek erről is. Következésképp hát a dolog messze fölé nőhet a tényleges rangjának, hogy tudniillik ez egyfajta ilyen illegális akármi volt. De hát ezzel az erővel például betilthatták volna a zsinagógákat is az átkosban, mint ahogy nem tiltották be. Betilthatták volna a rabbiképzést is, mint ahogy nem tiltották be. Ez a zsidóság életében egy olyan kultikus esemény lehetett, mint az Egyetemi Színpad azoknak, akik oda jártak az 1970-es és 1980-as években, és Sándor Gyurinak a rendszert ostorozó élcein derültek jókat [Sándor György (sz. 1938) – író, előadóművész, önmeghatározása szerint ’humoralista’. 1964-ben az Egyetemi Színpadon jelentkezett első estjével. – A szerk.]. Nyilvánvalóan senki sem érezte magát különösebben hősnek vagy bátornak. Scheiber óriási nagy vonzóerőt fejtett ki azért is, mert közvetlen volt, természetes volt, mert magyarul beszélt, magyarul írt. Nem tudok mást mondani, természetesen jó lenne egyszer megírni ennek is a történetét! De ezt megint csak az ott megfordultakkal lehetne, mert erről nem készült jegyzőkönyv, péntek este lévén pláne nem, mert azért a zsidók nagyon látványosan nem szegik meg a törvényeiket.

A sajtóba 1972-ben kerültem. Az Írószövetség levitt egy brigádot, Végh Antal vezetésével Fehérgyarmatra, a tiszai árvízhez [Végh Antal (1933–2000) – író, szociográfus. – A szerk.]. Éjjel-nappal ittak, és másnap nem dolgoztak. Végh Antal állandóan munka után rohant, miközben csak munka volt. Kimosta a víz a vályogházak alól a falakat, és ezeket kellett eltakarítani. Ott ismertem fel először, hogy én fizikailag terhelhetőbb vagyok, mint szellemileg. De amikor újságíró lettem, hamar felismertem, hogy az, amire én szellemileg képes vagyok, az bőségesen elegendő, sőt még sok is! Az, hogy tisztességes igyekeztem lenni, az egy többlet volt, az, hogy nem gyarapodni, meggazdagodni akartam, meg nem tudom, mi a fene. Nem is ismerem ezeket a technikákat.

Az „Ország-Világ”-nál [A Kultúrkapcsolatok Intézetének hetilapja volt 1957 és 1992 között. – A szerk.] voltak barátaim, és oda mindig fel akartak venni: tudták, hogy versíró gyerek vagyok, szegény. Az egyik fiú – ő volt ott a párttitkár – beajánlott a Budapesti Pártbizottságnál. Onnan egyből kiközvetítettek az „Izzó” újságba, az Egyesült Izzó lapjába [Az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. Pártbizottságának lapja volt 1951 és 1983 között. – A szerk.]. Ez az árvíz után volt közvetlenül.

Aztán voltam egy „Lobogó” nevű lapnál [A Magyar Honvédelmi Sportszövetség hetilapja volt 1959 és 1979 között. – A szerk.], ahonnan kirúgtak, mert egy, a „Lobogó”-nál nem közölt szociográfiaszerű riportomat megjelentettem a „Képes Hét”-ben. [A Hazafias Népfront Országos Tanácsának magazinja volt, 1985-től jelent meg. – A szerk.] Már pedig íratlan szabály volt, hogy más lapnál nem lehetett publikálni. Aztán voltam a „Pest megyei Hírlap”-nál [A Magyar Szocialista Munkáspárt Pest Megyei Bizottsága és a Megyei Tanács lapja volt. – A szerk.], onnan is kirúgtak. Én voltam a szentendrei tudósító, kéthetenként szombaton egy kolumna jelent meg. Kijártunk mindig egy hétfői napon Szentendrére meg a járásba, az tizenhárom település, komoly helyi ismeretem volt. Aki előttem csinálta ezt a szentendrei oldalt a „Pest megyei Hírlap”-nál, egyszerűen fölrendelt két-három elvtársat az EMKE-be, és ott megkérdezte, hogy mi a helyzet a járásban. Aztán írt róla egy kolumnát. Én meg végigmentem öt falut. Utána a Hajógyár üzemi lapjánál, a „Hajódaru”-nál voltam, nagyon klassz időszak volt. A Szentiványi Kálmán volt a szerkesztő, egy varázslatos öregúr. Itt lakott Leányfalun, a szomszédban, és ott egyszer adódott egy lehetőség, hogy mehetnék a „Magyar Nemzet”-hez. Kifele kopogtattam az ajtón, mikor először voltam. Aztán valahogy megkötöttem. Volt egy ilyen sármom eleinte, hogy én láttam munkásembert, de meg is dolgoztam a fizetésért.

1981-től egészen a gyászos sztrájk végéig, 1991. október 10-11-ig dolgoztam ott [1991-ben, a „Magyar Nemzet” privatizációját követően az új tulajdonos nagyszámú dolgozót elbocsátott, majd a lap arculatának és szervezeti struktúrájának jelentős átalakítását tervezte. A tulajdonosnak nem sikerült megegyezni a változásokról a lap munkatársaival, ez vezetett a sztrájkhoz. – A szerk.]. A háború után ez az egyetlenegy sajtósztrájk volt. Én voltam a bohócsipkás, a szakszervezeti titkár – főmunkatársként. Úgy végződik a Murányi Gábor „Volt egyszer egy Magyar Nemzet?”, Pulitzer-díjjal méltán kitüntetett könyve – tehát amíg én ott ordibáltam, addig ő jegyzetelt –, hogy december elsején Kertész Péter elment a „Népszabadság”-hoz. Ott voltam olyan tizennégy hónapot. Főmunkatárs voltam a publicisztikai rovatban, de igazából nem fogadtak el. Gyanakodtak rám. Nem vettem részt a közös ivászataikon. Ha nem volt dolgom, akkor jöttem haza. Kicsi gyerekem volt. És nem vettem részt a kollektíva életében. Miközben kurva jókat írtam. Eötvös mondta, hogy – új hang! [Eötvös Pál – A Népszabadság főszerkesztője volt 1989–2004 között. – A szerk.] Majd feloszlatta a publicisztika rovatot, amelyben olyan emberek voltak benne, mint Bossányi Katalin, Hovanyecz László, Bodor Pál, Pünkösdi Árpád, Pogonyi Lajos. Végül írtam egy levelet az Eötvösnek, akinek mellettem volt a szobája, amiben az állt: „Köszönöm, hogy életem válságos időszakában befogadtatok. Tedd lehetővé, hogy április elsejétől máshol dolgozhassak!” Ez 1993-ban volt. Teljesen paffok voltak. Nekik még ember nem mondott fel! Átmentem a „Magyar Hírlap”-hoz, ahol több barátom volt. De rendszeresen visszaadtak cikkeimet, majdnem minden cikkem, ami arra érdemes volt, a hétvégi mellékletben, Mészáros Tamás gondozásában jelent meg. Onnan mentem nyugdíjba azon a napon, mikor betöltöttem a hatvanadik életévemet. Mert akkor megint új főszerkesztő volt, és mindenféle procedúrának lettem volna kitéve, hát mondtam, hogy nekem elég! Eleinte próbálkoztam valami pénzt szerezni a nyugdíjam mellé, megalázó helyzetekbe kerültem. Teljesen másképpen bántak velem. Jó ideig voltak olyan ügyek, témák, amiknek én abszolút szakértője voltam, és volt olyan érzékem, hogy olyasmikre úsztam rá, ami mások számára strapás volt. Mert nem csak egy emberrel kell beszélni, meg kellett birkózni vele. És aztán ezt is abbahagytam. Úgyhogy írtam nagyon jó dolgozatokat itt-ott, elmentem a kasszához, nevetséges pénzeket fizettek, mintha nem is dolgoztam volna. Belegányoltak a kéziratomba a megkérdezésem nélkül, amit sose tűrtem el! A „Magyar Nemzet”-nél még olyan is volt, hogy öreg embereket majdnem megvertem, amikor az írásaimba teljesen indokolatlanul belepiszkáltak – ez akkor egy nóvum volt…

Az Antall-kormány a kárpótlási törvények közül utolsóként alkotta meg azoknak a részleges kárpótlását, akikkel először esett meg a kártétel. Ezt a törvényt úgy hívják, mind a mai napig, hogy „az életüktől és szabadságuktól megfosztottak kárpótlása”. Érdekes módon nem terjedt ki a munkaszolgálatosokra. Nincs nevesítve, de a törvény szellemében abszolút benne van: életüktől és szabadságuktól megfosztottak kárpótlása. A koncentrációs tábor, gettó nevesítve van, a munkaszolgálat, az nincs nevesítve. Apám miatt én csináltam egy precedens pert két lépcsőben, és mind a kettőt elveszítettem természetesen. A munkaszolgálat Magyarországon még hivatalosan is katonaság, katonai szolgálat volt. Egy borzasztó rendes bírónő volt, aki mindent megpróbált, de hát azt mondta, hogy az ő mozgási lehetősége minimális. Úgyhogy én mindenfélét citáltam „A karcagi zsidók történeté”-ből [Hersko Mózes említett könyvéről van szó. – A szerk.], hogyan bántak a munkaszolgálatosokkal: ahogy a magyar honvédekkel nem bántak. De ők katonának voltak minősítve. Ha valakinek nincs fegyvere, télen is nyári viseletben van, ha lyukas a cipőtalpa stb., stb., és azt csinálnak vele, amit akarnak, az katonai szolgálat…

Valamikor 1993 elején lettem a hitközség szóvivője. Zoltai Gusztávval – aki a BZSH-nak [Budapesti Zsidó Hitközség] és a MAZSIHISZ-nak [Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége] is ügyvezető igazgatója – mint egykori árvaházi növendékek, bizonyos rendszerességgel találkoztunk egymással. Bár én nem emlékeztem rá az Árvaházból, jóllehet talán két évvel idősebb nálam, tehát nagyjából ugyanaz a korosztály. Valószínű, ő fiatalabb korában volt ott, mint én. Amikor én a sajtóban az „élet császára” voltam, többször fölajánlotta, hogy szerkesszem az „Új Élet”-et. Amikor meg már szerkesztettem volna, akkor már nem kellettem. Szóval Zoltai találta ki, de az is lehet, hogy nem is ő, hanem a Beer Iván nevű nem fölavatott rabbi, aki az 1990-es évek elejétől lett a Budapesti Zsidó Hitközség elöljárója, és akivel igazán nagyon mély barátságban leledzünk mind a mai napig, hogy kellene valaki, aki a nyilvánosságot tájékoztatja. A Zoltai erre rögtön ráállt. Kötöttünk egy szerződést egymással, aminek nagyon fontos pontja, hogy a nyilvánossághoz a MAZSIHISZ és a BZSH elnöke és ügyvezető igazgatója hozzájárulásával én juttatok el különböző közleményeket.

Az egyik általam kiadott nyilatkozat Mónus Áronhoz kötődik. Mónus Áron tiltakozott, amikor Horn Gyula, az előző szocialista kormány miniszterelnöke a magyarság nevében bocsánatot kért a zsidóságtól az elszenvedett sérelmekért. Ez Mónusnak nem tetszett: hogy jönnek ezek ahhoz, hogy a magyarság nevében beszéljenek. Akkor a Havas Henrik meghívta őt a Naptévé kínpadjára, ahol különböző nemtelen kijelentéseket tett, amelyekre válaszul én mint a hitközség szóvivője rögtön hitközségi álláspontot fogalmaztam meg, ami a MAZSIHISZ aláírásával jutott el a távirati irodához. Egyedül az akkori „Új Magyarország” jelentette meg. Mónus Áron évekkel később a jó hírneve megsértéséért meg nem anyagi kár okozásáért pert indított a hitközség ellen. Ebbe engem is belekevertek, pedig akkor már nem is voltam hitközségi szóvivő, és ez az ügy még ma sem zárult le. Egyébként egyetlen egyszer szólaltam meg mint hitközségi szóvivő, amikor a választások előtt Lezsák Sándor azt nyilatkozta a Magyar Rádióban, hogy ő, járván az országot, legalább ezer felekezeti pappal beszélt, és ezek mind a Magyar Demokrata Fórumot támogatják! És akkor mint a hitközség szóvivője betelefonáltam, és azt mondtam a Déli Krónikában, hogy az lehet, hogy országjárása közben ezer pappal beszélt a Lezsák úr, de hogy ezek között rabbi egy se volt, az hétszentség! Ezek után a Németh Péter, a „Magyar Hírlap” akkori főszerkesztője azt mondta, hogy döntsem el, hogy a „Magyar Hírlap” főmunkatársa vagy a hitközség szóvivője akarok-e lenni. Pedig a két dolog abszolút nem zárta ki egymást!

1995. június 28-án, a születésnapomon rúgtak ki a hitközségtől, úgyhogy azután nem lehettem jelen az elöljárósági üléseken, amelyeken máskor mindig jelen kellett lennem, vasárnap délelőtt volt mindig. Tulajdonképpen a szóvivői intézmény szűnt meg, amiről én egy hozzám címzett levélből értesültem, a végén megköszönték az addigi munkásságomat. Akkor szerveztem meg az első árvaházi világtalálkozót.

Még a hitközség szóvivője voltam, mikor kitaláltam, hogy szervezzünk egy árvaházi világtalálkozót. Ez végül meg is valósult ugyanannak az évnek az őszén, de úgy, hogy engem közben kirúgtak, és ha megsértődök, sose lett volna árvaházi világtalálkozó. A világ összes magyar nyelvű zsidó lapjában közzétettünk egy felhívást, aminek az volt az aláírása, hogy Néhány öreg bocher a Vilma királyné útról. Azt kértük, hogy mindenki a hitközség címére adjon életjelt magáról, és dióhéjban mesélje el az elmúlt ötven évének a történetét. Döbbenetes históriák kerültek elő. Egy izraeli újságíró az anyagnak a felét ellopta, azt követően, hogy kölcsönkérte tőlem, meghalt. Volt egy olyan pasi, aki a harmadik földrészen, Ausztráliában él a harmadik házasságában és a harmadik nevén. Ilyen zsidó sorsok voltak a huszadik századnak a második felében. Ebből könnyű azt levonni, hogy a zsidóság az elpusztíthatatlan. Igazából akkor kerültem a hatása alá, amikor a hitközség dísztermében találkozott a népség. Direkt figyeltem, hogy ne menjek oda sokkal előbb, hanem, mit tudom én, kezdődött 10 órakor és háromnegyed 10-kor kezdtem baktatni fel a lépcsőn. És láttam ilyen valószínűtlenül öreg zsidókat, akik fújtatva kaptattak fel, meg se várták, hogy lejöjjön a lift, olyan fontos volt számukra, hogy találkozzanak az egykori sorstársakkal. És több minden volt a napi programban, amit a Zoltai teljesen kisajátított magának, az este volt a Bálint Házban [Bálint Zsidó Közösségi Ház]. Közben a Hősök templomában [Budapesten, a Wesselényi utcában emelt templom, amelyet 1931-ben épített Vágó László, Deli Lajos és Faragó Ferenc. A Hősök temploma elnevezést az I. világháború zsidó hősi halottainak emlékére kapta. – A szerk. ] koszorúztunk, emléktáblát avattunk a Gorkij fasori Árvaház falán. Mindenféle érdekes átváltozása volt egyébként, a zsinagóga helyén önkiszolgáló étterem lett például. Azt találtam ki szinte az utolsó percben, hogy a Bálint Házban ilyen kitűzőket osztogattunk, és azt kértük, hogy mindenki írja rá az intézetbeli becenevét. Abból a felismerésből, hogy a jelen fizimiskáik alapján nem lehet senkit azonosítani. Nagyon kevesen vannak, akik meg tudják őrizni az arcukat. Mentek, és nézegették egymás kitűzőit, és egyszer csak megölelték egymást. Gyönyörű volt! Aztán volt műsor, az Árvaházból elkerült, elfajzott művészek léptek fel. Nagyon jópofa volt, nem volt olyan produkció, amit kitűnő lelkesedéssel a nagyérdemű ne honorált volna. Egyszer csak kiment a Sas József [Sas József (sz. 1939) – színész, rendező, író, színházigazgató, 1973 óta a Mikroszkóp Színpad nevű kabarészínház művésze. – A szerk.], aki nem volt hajlandó mint kabarista fellépni, azt mondta, hogy itt már többen nyilatkoztak rádiónak, televíziónak, hogy ők találták ki, és ők szervezték az árvaházi világtalálkozót! Nem igaz, mondta Sas Jóska, én találtam ki, én szerveztem az egészet. Viharos taps! Aztán, azt mondta nekem, hogy álljak fel és hajoljak meg. Rám mutatott, és azt mondta: „Ő találta ki ezt az egészet!” Azt hittem, elsüllyedek boldogságomban.

Mikor elvettem a Kertész Erzsébetet, tehát a gyermekeim anyját, akkor neki volt a Rákóczi úton egy albérlete, és ott kvártélyoztunk. Én onnan jártam a Kulich Gyula térre benzinkutasnak. És amikor ott már valami pénzt kerestem, akkor adódott egy lehetőség, és a Szív utcában vettünk egy szoba-konyhás, huszonöt négyzetméteres lakást. Amikor újságíró lettem a „Pest megyei Hírlap”-nál, és építeni kezdték Szentendrén a Felszabadulás lakótelepet – Szeles dűlő, úgy hívták valamikor, most meg Püspökmajor, a Felszabadulás elnevezés az nem vált be –, mint szentendrei tudósító, itt vettem egy ötvenhat négyzetméteres lakást, amit a későbbiekben elcseréltünk erre a hatvankilenc négyzetméteres lakásra. A két gyerekünk még Pesten született a huszonöt négyzetméterben, a harmadik már Szentendrén, az ötvenhat négyzetméteres lakásban, és már a hatvankilencesből repült ki mind a három, hogy a maga életét élje.

A gyerekek már eszmélő korukban tudták azt, hogy mi zsidók vagyunk. De tudatosan, feltéve, hogy bármi tudatosság a szeretetünkön kívül az ő neveltetésükben megnyilvánult volna, tudatosan mi nem törekedtünk arra, hogy kifejezetten zsidó nevelést kapjanak. Természetesen, ahogy cseperedtek, szembesültek ezzel. Az Andris, a legkisebb gyerek ide járt a tőlünk százötven méterre lévő iskolába, ugye a világ legtermészetesebb dolga, hogy a nyolcadikosok rugdalják az első- és másodikosokat. Csakhogy neki mindig azt mondta az őt rugdosó egyik nyolcadikos, hogy „Kis Kertész, mikor mész már Jeruzsálembe?”. Mikor hazajött, azt mondta, „Tényleg papa, én mikor megyek, hiszen te már voltál”. Vagy amikor a házunknak a hátsó bejárati üvegajtajára rásprézték, hogy „I hate zsidó” – a zsidót azért írták magyarul, hogy a laikus nyilvánosság is tudja, hogy mi történik –, akkor két gyerekemmel elmentem a rendőrségre, hogy ott feljelentést tegyek. És több óra eltelt, mire az ügyeletes megértette, hogy miről van szó. Végül is, én írtam be az írógépébe. Soha eljárás nem indult. Nagy sokára fényképezték le. És végül is azzal szűnt meg az eljárás, hogy azt írták, hogy a hátsó bejárati ajtajuk szennyezése tárgyában indított nyomozást ismeretlen tettes ellen beszüntetem. Akkor írtam az „illetékes elvtársnak”, hogy az, amit Ön a hátsó bejárati ajtónk szennyezésének nevez, az nyílt antiszemitizmus, de ha ez Önt nem érdekli, akkor felhívom szíves figyelmét, hogy a lakótelepen sokkal láthatóbb helyen háromszor akkora betűkkel a szocializmust gyalázó feliratok is olvashatók! De volt olyan is, hogy volt valamilyen sorozatfilm, a szokásos izékkel, nácik, orosz katonák, győzelem stb., és az Andriska a lépcsőházban horogkeresztet rajzolt, mert az ilyen érdekes geometriai forma. A Dávid harmadikos gimnazista volt, amikor volt egy lehetőség, hogy a nővérével együtt kimehettek Izraelbe tanulni. Addig szorosan nem találkoztak ezzel a kérdéskörrel. Ott nagyon megérintette őket, bár a Dóri például mindig írta, hogy valósággal fikszírozza őt egy madrich, egy nevelő, és egyszer, amikor elvitték a falhoz [Siratófal], megkérdezte, „Te miért nézel mindig engem?”. Azt mondta, „Biztos, hogy te zsidó vagy?”– merthogy szőke. A Dávidot még az ortodoxia is megérintette. Ők egész jól beszélnek héberül, nyelvvizsgájuk is van. Az Andrisnál más a helyzet, mert ő a nyolcadik osztály után a Szent István Zenekonzervatóriumba járt. De miután ott nagyon gyorsan kiderült, hogy a közismereti érettségi semmit sem ér, jóllehet mindenféle hitegetések voltak, ezért átvittem őt a zsidó gimnáziumba. Amit ő nagyon nem szeretett. Jó sokáig ellen is állt. Végül is ott érettségizett. Furcsa módon, az utóbbi években teljesen bezsidult. Szarvason, ahol van az a tábor, ott nyaral, és madrichoskodik, és nagyon szereti, és őt is nagyon szeretik [Szarvas – kéthetes zsidó tábor, amit évente megrendeznek. Alapítója a Lauder Alapítvány, és szívesen látnak zsidó tizenéveseket szerte a világból: Európából, az Egyesült Államokból, Etiópiából, Izraelből stb. Főként a zsidó hagyományőrzésre összpontosít. – A szerk.]. Ez egy óriási nagy játszóhely valójában, egyáltalán semmit sem visz túlzásba. Dávid pedig egy olyan cégnél dolgozik New Yorkban, amelyik zsidó kárpótlással foglalkozik. Dóra lányomnál pedig – csak ott vannak unokák – a fiúkat körülmetélték, a másik család nem túl nagy örömére.

A Raj Tamás a Nagy Fuvaros utcának volt a főrabbija, és ott volt egy ilyen monstre széder. Ez az 1980-as évek közepén, derekán lehetett. Egész biztos, hogy én találtam ki, azt mondtam a Magyar Nemzetes barátaimnak, hogy nem volna-e kedvetek eljönni egy széderestére. Ezek zsidók voltak, de a többségük semmit se tudott a zsidóságáról. Eljöttek ganze [jiddis: teljes] famíliástól. Két ilyen egybenyíló nagy terem volt, a terem elején a Raj meg az izraeli nem tudom, kicsoda, meg a fontos emberek. Miután a hetvenkettedik órában jelentkeztünk be, ezért mi a terem legvégén kaptunk elhelyezést. Ott ültünk az asztalok végén, mi, Magyar Nemzetesek, és jókat kacarásztunk. Baromi sokára jött a kaja, a gyerekek vinnyogtak, éhesek voltak. Aztán nem volt olyan jó a kaja, meg keveset is kaptak. Ahányszor összejövünk, és felidézzük a legendás időket a maguk történeteivel, mindig előkerül, hogy az Andriska, az én hamarosan csellóművésszé cseperedő fiacskám, azt mondta, mikor ilyen silány volt a kaja, hogy ő nem akar zsidó lenni! Úgyhogy még arra is emlékszem, hogy a mi közvetlen családunkkal érkezett a feleségem édesanyja Oroszlányból. Aki még soha nem vett részt széderestén. Ő auschwitzi túlélő.

Amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor mi nem tartottuk a karácsonyt. És állandóan beráncigálták őket mindenhova, hogy kisfiam, kislányom, nálam nézheted naphosszat a karácsonyfát! És egyszer csak elmentem, és vettem egy karácsonyfát, végig húzva a vállamon, olyan voltam, mint Krisztus a kereszttel! Végigjöttem Szentendrén december 13-án vagy 18-án, már nem tudom. És a gyerekek borzasztó boldogok voltak. Fölállítottuk a fát már december 21-én, mondták is a „Magyar Nemzet”-nél, hogy az öreg előre hozza a karácsonyt! Ez túró! Ez nem karácsony volt, föl volt díszítve a fa, ugyanúgy kaptak ajándékot a gyerekek, de nem engedtük be a Jézuskát, nem énekeltük el azt, amit nem tudunk elénekelni, és lemezen se szereztük be. De a gyerekek örültek, és megkíméltem őket attól, hogy szomorúak legyenek, hogy bezzeg másokat ilyenkor mi mindennel elhalmoznak. Mikor Dóra meg a Dávid hazajött Izraelből, akkor a Dóra azt mondta: „Apa! Vége a karácsonyoknak!” És akkor Hanukakor gyertyát gyújtottunk, ha Dávid vagy Andris itt van, akkor ő mondja a brohot, ha nem, akkor a feleségem. A Dávid más imát is tud, miután ő olvas héber szöveget, imakönyvből is tud felolvasni. Mióta szanaszét hullott a család, azóta gyakorlatilag ez megszűnt. Ha az unokámék történetesen akkor vannak itt, amikor az első vagy az akárhányadik gyertyát kell meggyújtani – az unokáknak ez egy nagyon látványos valami –, akkor ez megtörténik. És most is Ros Hásánakor voltunk a Dohányban, és ott volt a két unoka, és rohangáltak föl-alá. Maga a csuda volt, amikor megszólalt az orgona. De a prédikációt, azt már nem bírták ki a gyerekek. Eljöttünk. Most meghívtak a lubavicsiak a Tóra ünnepére, Tóra-tartónak, ami nagyon nagy kóved [A Chábád Lubavics, a hászidizmushoz kapcsolódó zsidó vallási irányzat, mely a zsidó öntudat erősítésére vagy éppen felkeltésére törekszik, és a vallási törvények átélt és örömmel párosuló megtartását vallja. A Chábád mozgalom 1989 óta van jelen Magyarországon. – A szerk.]. Megtudakoltam Beer Iván rabbi barátomtól, hogy mi a fene ez. Lehet-e visszautasítani? Azt mondta, ezt nem! Ez egy nagyon nagy kóved. Nem tudtam elmenni, mert nagyon meg voltam fázva. És borzasztó restellem, mert hátha azt gondolják, hogy én kihátráltam ebből. Pedig én sose mérlegelek ilyesmit, hogy valaki meglátja, vagy mit tudom én.

Már a nyugdíjaskori, depressziós időszaknak volt egy ilyen megnyilatkozása három-négy éve, a millennium esztendejében, hogy kigondoltam, hogy megesküszöm zsidóul a gyermekeim anyjával. Fölhívtam Raj Tamást, aki meginvitált minket a Szent István körúti lakásába, és megbeszéltük az apró részleteket, hogy mit kell tennünk. A feleségem akkor még javában a Bálint Házban dolgozott, felkértem az ugyancsak barátom, Fekete László főkántor urat, aki ugyancsak örömmel vállalta a részvételt. És óriási érdeklődés mellett, a Bálint Házban fölállított hüpe alatt – annak kölcsönzése az olyan tízezer forintot kóstált – megesküdtünk. Rengeteg barát és érdeklődő volt jelen, mert volt egy olyan beütése is az eseménynek, hogy na, a Kertész már megint kitalált valamit! Mi magunk teljesen meghatva és elérzékenyülve voltunk szereplői ennek a valóban szép eseménynek. Ott volt Ferge Zsuzsa, aki a feleségemnek a tanára volt az ELTE-n [Ferge Zsuzsa (sz. 1931) – szociológus, szociálpolitikus, egyetemi tanár. – A szerk.], Iványi Gábor, aki mind a kettőnknek a barátja. Ugyanakkor még számosan mások, a Donáth Laci is, meg sokan egyházi személyiségek, öregek, fiatalok [Iványi Gábor (sz. 1951) – metodista lelkész, a SZETA alapító tagja; Donáth László (sz. 1955) – evangélikus lelkész. – A szerk.]. Az éppen itthon lévő, külföldön élő barátok. Telt ház volt. És kaptunk egy ilyen arameus nyelven írott házasságlevelet [lásd: ketubá]. És mindenféle nászajándékkal elhalmoztak minket. Azt hiszem, a két gyerekünk is ott volt, Dávid akkor már New Yorkban leledzett mindenféle tartózkodási engedély nélkül, tehát nem jöhetett haza. És akkor felmálházva ezekkel a fantasztikus nászajándékokkal, metrón, majd a helyi érdekű vasúton hazavonatoztunk Szentendrére.

Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy én már esküdtem egyházilag. A Scheibernél. És ma se tudom, hogy ez bigámia-e. El kellett volna-e válnom egyházilag vagy sem [lásd: válás]? Nem volt bennem olyan elhallgatási szándék, de a Raj se kérdezte. Ez persze nem mentesít engem ennek a felelőssége alól. De akire végső soron – és mikor ezt mondom, fölfelé igyekszem nézni –, akire ennek a megítélése tartozik, lehet, hogy méltányolja ezt nálam, ezt a ráadást. Mert végül is ez, ha nem is mindenben a micváknak megfelelően, de mégis egy zsidó szellem. Még ha nem akarnánk is, akkor is a zsidó szellemiségben működő család, ami számunkra sose volt probléma, hogy ezt vállaljuk, és hogy mondjuk, vagy ne mondjuk. Sokféleképpen lehet zsidónak lenni! Nem hiszem, hogy a Szentírást a legkisebb mértékben is módosítani kellene. De közben eltelt néhány ezer év.

A nyugdíjaskornak a mindenféle szerencsétlenkedéseivel függ össze: a szakmától való elszakadás, a szakma feladása meg mindenféle megalázó helyzet, hogy végül kitaláltam, hogy rendbe hozom az ötven éve pusztuló, kirabolt szentendrei zsidó temetőt, ami nagyon szép. Ez a városnak egy nagyon értékes helyszíne, mert még az 1830-as évekből is maradtak sírok, már akkor éltek és temetkeztek itt zsidók. Ha nem is volt nagy közösség, de mindenképpen mértékadó zsidó közösség volt, miközben a Szálasi itt töltötte a víkendjeit. Meg az első nyilas képviselő is Szentendréről került ki. Aminek persze semmi köze ahhoz, hogy valaki most zsidózik Szentendrén. Ez nem örökölhető! Én vagyok a temető gondnoka. Havi hétezer forintért, amiért már le se kaszálják a füvet. De ez egy nagyon hasznos tevékenység. Ez ma zárt temető, a háború óta nem temettek. Majd megítélik, hogy engem ide engednek elföldelni, vagy sem. Érdemeimre tekintettel…

Életrajz

A 85 éves Velkei Sarolta asszony Munkácson él egy háromszobás bérházban az egyik fiával és annak családjával. A fiai autószerelők, saját műhelyük van. A menye orosz származású, így a magyar helyett inkább az orosz szó a domináns. A néni egy éve teljesen megvakult, és emiatt nagyon rossz kedélyállapotban van. A visszaemlékezése elég hézagos, szétszórt, és többször előfordult az is, hogy ugyanarról az eseményről más és más módon számolt be. Beszélgetésünk során többször is elmondta, hogy a halált tekintettel a jelenlegi állapotára már megváltásnak tekintené.

Apai nagymamám, Jakubovics Hani Vásárosnaményban született, Magyarországon. Az első világháború előtt vagy alatt jött Munkácsra, ide ment férjhez. Vásárosnaményben ismerkedtek meg nagypapával. A nagypapát Jakubovics Ignácnak hívták. Nem ismertem, nem élt ő már akkor. Nagymamámat csak később ismertem meg, mert Kiskunhalason, Magyarországon élt. A nagymama ott dolgozott valamilyen gyárban, nem tudom pontosan, mert nem kérdeztem tőle. Mikor visszajött, nemsokára el is vitték. Nagymamám magyarosan járt, nem olyan volt, mint egy zsidó asszony [lásd: haszid öltözék], hanem mint egy igazi magyar asszony. Nem hordott a családban senki parókát, neki sem volt. Kendőben járt, úgy, mint egy parasztasszony. Nem voltak olyan vallásosak. Nagymama rendes, jóravaló magyar néni volt. Nem is beszélt semmi más nyelven, csak magyarul. Lehet, hogy maguk közt zsidó nyelven [azaz jiddisül] is beszéltek, de velünk nem. Hani néni, úgy hívták a szomszédok a zsidó nevén.

Gottesmann Ferencnek hívták az anyai nagyapámat, őt jól ismertem. Munkácson élt, szobafestő volt. Megrendelték nála a munkát, de ő nem dolgozott, ő csak főnök volt. A nagyapámnál tanulták ki a festőszakmát a magyarok, ruténok. Kábé tíz ember dolgozott nála. Az én apám is köztük volt mint festőinas. Nem nagyon akart az anyám hozzámenni, pedig jó ember volt. Valahogy nem imponált neki, de aztán a nagyapa mégis rávette őt. Próbáld meg vele, hát megpróbálta, és hála Istennek jól jött ki. A nagyapám magyar embernek tartotta magát, nem úgy járt, mint egy vallásos zsidó. Nem is volt nagyon vallásos. Betartotta a vallást, de nem úgy, hogy verte a fejét a falba. Nem volt szakálla, pajesza. Modern ember volt, mesterember. Minden péntek este meggyújtotta a gyertyát és a bor felett imádkozott. Péntek este olyan tízen is összegyűltünk az asztalnál, rokonok, ismerősök. Az anyuka testvérei is eljöttek, a Samu és a Herman. Szombatonként kijárt a Zsarnó-hegyre, itt Munkács közelében, ott volt egy fürdő a fenyőerdőben. Tulajdonképpen az egy kis ház volt, ahol fenyőfa-hulladékokkal melegítették a gyógyvizet. Ott nem volt szabad bárkinek fürödni, mert gyógyfürdő volt, de mivel voltak ismeretségei ott, neki megengedték. Nem mehetett oda akárki, csak akit berendeltek. Ő mindig ment, minden szombaton. Az anyai nagymamám lánykori neve Brájer Sári volt. Korán meghalt, szülés közben, így nem ismertem. Nagyapa kábé ötvenéves korában újból megnősült. Nagyon jó aszony volt a második felesége, azt hiszem, hogy Helénnek hívták.

Nagyapa szintén a Zrínyi utcában lakott, velünk szemben az ötvenes szám alatt. Kis háza volt, csak két szoba és konyha, régimódi bútorral. Emlékszem a bútor barna volt. Szép volt, olyan régimódi. Elöl volt a hálószoba és a másikban pedig a nappali. Úgy rendezték be maguknak, mert már akkor is olyan volt a helyzet, elvettek lakásokat. Az apai nagyapát szintén elvitték a lágerbe. Akkor láttam utoljára. Először őt deportálták, egy hétre rá minket is. Őt vitték megölni, minket munkára.

Jakubovics Izidornak hívták az apám, Munkácson született 1900 körül. Apámnak két testvére volt - Jakubovics Szerénke és Jakubovics Lajos. Lajos fiatalabb volt apámnál, de sajnos beteg volt, invalidus. Fiatalkorában munkabalesetet szenvedett, megsérült a keze. Egy kézzel is dolgozott olyan helyen, ahol tudott, azt hiszem, hogy a vágóhídon. Szerénke férjét Hartmann Izidornak hívták, lengyel volt. Egy szállítócégnél dolgozott mint fuvaros. Egy fiuk és egy lányuk született. A fiút Zolinak hívták és a lányt Margitkának.

Az anyám, Gottesman Mária munkácsi származású volt. Ő is 1900 körül született. Azt tudom, hogy a szüleim egyidősek voltak. Anyukámnak két testvére volt, akik elmentek Amerikába. A másik két testvére, Gottesman Samu és Gottesman Lenke Munkácson lakott. Lenke fiatalabb volt anyukámnál, itt lakott egész életében, míg el nem vitték a lágerbe. Lenkének nem volt családja, nem is ment férjhez, a nagypapával lakott. Mint fehérnemű-varrónő dolgozott. Samu nős volt, a feleségét azt hiszem, hogy Lenkének hívták. Két gyermekük született. Samu festőnek tanult ki a nagypapánál, de villanyszerelő munkát is végzett. Mikor mi adódott. Samut és a családját szintén elvitték a lágerbe, senki nem jött vissza.

Anyámnak volt még egy öccse, Gottesman Herman, aki perfekt beszélt németül és kitanult mérnök volt. Brünnben tanult [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus], Csehországban [Brünn az első világháború után az Első Csehszlovák Köztársasághoz tartozott, és ide került egyébként Kárpátalja és így Munkács is. – A szerk.]. Ott inkább németül beszéltek. Ott is dolgozott, rádiószerelő volt. Egy német nőt vett feleségül, Munkácson éltek. A német nő itt dolgozott Munkácson mint kalaposnő. Saját kalapszalonja volt. De sajnos Hermant megölték a lágerben, nem jött vissza. Amikor már lehetett volna jönni, akkor már halott volt. Állítólag napközben kint álltak az udvaron és egy bomba beesett az udvarba, és megölte. A zsidók mondták, akik hazajöttek. A felesége itt tartózkodott Munkácson a háború alatt. A háború után is egy darabig itt lakott, de utána elment Csehországba Csehszlovákiába. Többé már nem is találkoztunk, csak egyszer a fia, Jindra eljött hozzánk. Jindriškának hívták, cseh neve volt. Nem mondta a fiú, hogy hogyan élnek, nem is kérdeztem. Egy barátját jött meglátogatni, nem is tudta, hogy élek. Azok mondták neki, akiknél lakott, hogy itt él egy nénid. Az anyukámnak volt még egy féltestvére. Mermelnstein Cecíliának hívták. A nagypapa második házasságából született Cecília. Sokkal fiatalabb volt az anyukámtól.

1919-ben házasodtak össze a szüleim itt, Munkácson. Zsidó esküvő volt, hipe alatt, a hitközség épületében tartották meg a lakodalmat. Szép esküvő volt, ahogy mesélte a nagyapám. Elmesélte, hogy mi volt, hogy anyunak milyen volt a ruhája. A szüleim nagyon szépen éltek. Ha mindenki úgy élne, mint ők éltek! Nem volt soha semmi vita, veszekedés. Igazán nagyon megértették egymást. Istenem, milyen az élet?! Megölték őket!

Az apám szobafestő volt. Ha szezon volt, akkor keresett. Nagyon jó ember volt. Amit keresett, hazaadta. Néha volt valami eldugva a zsebébe, azt az anyám mindig megtalálta, tíz rubelt, öt rubelt. Meghagyta neki, hogy legyen. Hát ilyen jó asszony volt volt a mamám. Inkább az anyuka volt otthon a főnök.

Apám magyar ember volt, csak magyarul beszélt. Úgy járt, amikor felöltözött, mint egy úriember. Modern ember volt, és nem tartotta nagyon a vallást. Ő csak dolgozott, és kész. Az én apám nem tudta, hogy ez zsidó, ez keresztény, hogy különbség van köztük. Ő nem tett különbséget. Mint szobafestő mindenféle emberrel dolgozott. Soha senkit nem bántott meg. Szeretett mindenkit, aki csak valamirevaló ember volt.

Apám szeretett szivarozni, nem is szívott mást, cigarettát sem, csak szivart. Az én anyám lánykorában dohánygyárban dolgozott, így tudott szivarokat csinálni. Még otthon is maga csinálta az apu szivarját. Az volt a legjobb. 35 kopejkába került egy kis szivarkába a dohány. Vasárnap apám elment a szőlőbe, megivott egy liter bort, mint régen a férfiak. Több szőlős is volt, ahol árultak bort. A szőlők Munkács szélén, a hegyeken voltak. Elmentek oda egy barátjával, leültek, szívesen látták egymást, mert az embernek egyedül nem akaródzik inni. Nekünk is volt szőlőnk. Bort is csináltunk, nem sokat. Az apu kósernek csinálta, amennnyire lehetett. Nem árultuk, csak magunknak. A barátjával hol náluk, hol nálunk tartózkodtak. Anyukának volt pár barátnője a dohánygyárból és oda járt. Azok voltak az ismerősök.

A családban öt lány volt. Apámnak, anyámnak öt lánya volt, nem sikerült egy fiú se. Azt mondtam mindig az anyámnak: „Csak azért van mindig lánygyerek, hogy az apámnak ne legyen, aki eltemesse.” Én vagyok a legidősebb, 1920-ban születtem Munkácson. Etelka volt utánam, 1922-ben született. Rella 1924-ben, Ibolya 1926-ban született. Rivke talán 1930-ban született. Nem akarták már őt, de véletlenül sikerült. Engem a családban úgy hívtak zsidóul, hogy Sure Fájfele. A nagyapám mindig úgy nevezett, hogy Síró Sári madárka, mert én mindig sírtam. Az anyám pedig így mondogatta: „Ej Síró Sári madárka, hagyj békén!”

Munkácson a Zrínyi utcában laktunk, az utca végén. Csehül Horotka utcának hívták, mert akkor csehek voltak [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság]. Szép utca volt. Vegyesen laktak ott zsidók és nem zsidók. Mellettünk lakott egy tanítónő. Kertes házban laktunk, szép, utcai ház volt. Nem voltunk gazdagok, inkább szegény embereknek tartottak minket. Két szoba és konyha volt a házban. Emlékszem, hogy egy épített kályhával fűtöttek a szobákban, kívül volt az ajtaja [Feltehetően cserépkályhára gondol az interjúalany. – A szerk.]. Mi gyerekek külön aludtunk, nem a szülőkkel. A ház mellett kert is volt, de csak apróságokat termeltünk. Ketrecben tartottunk libát, tyúkot, mindig sokat, ezeket elvittük a metszőhöz. A libát, tyúkot nem volt szabad leforrázni, csak hidegen szaggattuk a tollat, de előfordult, hogy rosszul jött ki, nem akart pucolódni. Akkor az anyám hozzátett egy vasalót, és úgy pucoltuk, úgy könnyebben ment. A tollat mindig félretettük – az anyámnak öt lánya volt és készítette a hozományt.

Sok könyv és újság volt otthon. Az anyámnak is járt valami újság és az apukámnak is. Csak magyar volt, mert másképp nem tudtak. Zsidóul csak az anyukám tudott. Városban külön újság járt a zsidóknak. A héber iskola adott ki újságot. [Az interjúalany minden bizonnyal a két világháború között a városban működő héber gimnáziumra gondol. – A szerk.] A nevét már elfelejtettem.

Anyukám háztartásbeli volt. A dohánygyárba járt dolgozni, amíg nem ment férjhez. Amikor férjhez ment, az apám nem engedte dolgozni. Volt egy szolgálónk is. Nem lakott nálunk, csak bejárt. Mindenben segített, hogy az anyámnak könnyebb dolga legyen. Takarított, mosott, és persze ránk gyerekekre is vigyázott. Főzni nem főzött, csak az anyuka. Ő egyedül. A háztartásunk kóser volt. Külön edényt használtunk húsra és tejesre. A tejest a kredencben, a húsost egy bezárt szekrényben tároltuk. Soha nem történt meg, hogy összekeverték volna. Külön volt elrakva az élelmiszer is, külön a tejes és a zsíros. A tejes után azt hiszem lehetett enni húsosat [lásd: húsos étel – tejes étel]. De ha húst ettünk ebédre, vacsorára már nem igen ettünk tejeset. Reggelire ehettünk. Anyukám mindenfélét főzött: húsleveseket, leveseket, sült húsokat. Nagyon jó gazdasszony volt. Mindent nagyon jól megcsinált. Olcsón, de kiadósan és ízletesen főzött az anyukám. A fals ételeket is nagyon jól megfőzte. Ha csinált egy [fals] csibelevest, az olyan volt, mint [az igazi]. Sajnos már nem emlékszem anyuka receptjeire, már régen volt.

A tyúkot és a libát a sakterhoz vittük. Egy sakter volt, a nevére nem emlékszem. Mindig csütörtökön vágtak a metszőházban. Anyám csak jó libát vágatott a metszővel. Apám egyáltalán nem volt vallásos. Az anyám hitt, de az apám meg nem hitt a kóserságban. Ő már nem is tartotta úgy a vallást. A szülei még igen, de az apu és a testvérei már nem annyira. „Én magam levágnám!” – mondta apám. Azt mondja anyu: „Nem, fiam, inkább megfizetem azt a vágást.” Akkor még a Zsidó utcában volt egy metszőház. Mindenki oda hordta levágni a magáét, megvárták, amíg felakasztották a baromfit ott, és lefolyt a vér, csak akkor vitték haza. Én is jártam a metszőhöz. Anyám mindig megkérdezte: „Sára, nem vitted el csak úgy levágni?” Mert nekem olyan barátnőim is voltak, hogy gondolta anyám, hogy én biztos be fogom csapni. „Nem, anyu, ez kóser, ha te így hiszel benne, akkor én is hiszek!” „Hát hiszek, mert az Isten úgy tanított minket.” Tényleg elvittem, mert nem csaptam be az anyámat soha. Volt ott egy cselédlány, és azzal is mentem ki.

Előfordult, hogy felvágtuk a libát, és meg is néztük a belét vagy a hólyagot, hogy nincs-e valami rajta. Ha valami baja volt, akkor megnézettük a rabbial. Mindig el kellett vinni, ha valamit észrevettek, hogy baja van. Ő megvizsgálta a bélt, a hólyagot. Ő megkaparta kétszer, és ha szépen lejött, akkor semmi nem volt. Ha kilyukadt, nem ettük meg. De ha kilyukadt, nem volt szabad megenni azt a libát, akkor nem volt kóser. Akkor odaadták valakinek, szegény embernek.

Munkácson a Vásártéren minden héten vásárt tartottak. Mikor mit szoktunk ott venni, de főleg zöldséget, meg ami kellett. A bolgárok paprikát, paradicsomot árultak, egy egész kertészetük volt. Több üzlet létezett a városban, de egybe jártunk mindig. Ez az orvos fiának, a Bernsteinnek az üzlete volt. Legtöbbször ott vettünk ún. törmelék kávét, mert ízletes és sokkal olcsóbb volt. Úgyis megdaráltuk, hát mire kell, hogy szemes legyen? Nem fontos. Mindennap reggelire tejeskávét ittunk és délután pedig szemes kávét kaptunk. Ez volt a divat. Cukrot is tettünk bele, nem sokat, de azért tettünk bele. Sábeszkor is reggelire tejeskávét ittunk.

Gyermekkoromban Munkács szép város volt, én úgy tudom, hogy egyike a legszebb városoknak. Sok zsidó lakott Munkácson akkoriban. A lakosság fele biztos zsidó volt, és volt vagy 70 ezer lakos, vagy 80 ezer [Munkács lakossága 1920 körül alig több, mint 16 000 fő volt. – A szerk.] A zsidók java része iparos volt. A zsidók kereskedéssel is foglalkoztak, de a mi fajtánk nem, az csak dolgozott. Szakmák voltak. Sok villanyszerelő is akadt közöttük. Élt itt néhány jómódú zsidó család is. Pl. a Krauék, ők üzletemberek voltak. Élt itt egy olyan ember is, akit úgy neveztek, hogy gyújtogató. Felgyújtotta a házakat, ha megfizették érte. Ez arra volt jó, hogy a felgyújtott házakért megkapták a biztosítást. Nagy értékek voltak a biztosítók.

Egy hitközség volt [A munkácsi hitközség az ortodox irányzathoz tartozott, a munkácsi zsidók többsége szigorúan hagyományőrző volt. A városban jesiva, Talmud-Tóra iskola és egylet működött. – A szerk.]. A háború előtt egy nagy zsinagóga és sok kicsi imaház volt. A zsinagóga a főtéren áll, ott volt a zsidó fürdő mikve is. Az most egy áruház, elvették és áruházat csináltak belőle. Inkább neológok voltak az emberek. Ortodoxok, olyan nagyon vallásosak, akik akkor srámliba jártak [lásd: haszid öltözék], kevesen voltak. Ismertünk ilyeneket is, de amikor elvitték őket a lágerbe, kihaltak vagy elmentek innen Palesztinába.

Azt hiszem, vagy három rabbi is élt itt. Emlékszem a Spira rabbira [lásd: Spira Lázár], a többiekre nem. Ő egy finom, intelligens, tanult ember volt. Spirához sokan bejártak orvosságért, én nem jártam be, de tudtam, hogy adott orvosságokat, és gyógyított embereket. Sőt, keresztény emberek is jártak hozzá, nagyon okos ember volt. Jártak hozzá a falusi emberek, hogy gyógyítsa meg őket, és meg is gyógyította őket. Egy tudós volt. Én láttam őt, akkor már öreg bácsi volt. Ott voltam nála, nem bent nála, hanem az udvaron, ahol rabbiskodott. [A haszid rebbéknek „udvaruk” volt, ahova ahova a híveik – akár igen messziről is – rendszeresen elutaztak, főleg a nagyobb zsidó ünnepeken. A hívek általában a ház körüli udvaron várakoztak, amíg a rebbe színe elé nem jutottak. – A szerk.]

A zsidók egymás közt zsidóul jiddisül beszéltek, de mi csak csak magyarul, az utcán pedig zsidóul. A város vezetőségében inkább magyarok voltak, mint csehek. A háború előtt a városban kevés ukrán élt. A háború után itt maradtak. Régen, amikor a korzón végigmentem, akkor nem lehetett hallani egyebet, csak magyart, de most már ezek a jöttmentek vannak. Az életem nagyon keserű, én már nem tudom ezt megszokni.

Sok sádhen is volt. Jöttek mindig partikat ajánlani. A sadchenok java része férfi volt. Az anyám nem akarta, hogy hozzánk is járjanak, úgy zavarta ki őket. Mindig mondta nekik: „Ha talál férjet, akkor férjhez megy, ha nem, akkor megmarad vénlánynak!” A snorrerokra is emlékszem. Csak a háború előtt jártak. Egyik jött ekkor, a másik jött amakkor. Ha délben jött a snorrer, leültettük ebédre, de csak akkor, ha zsidó volt. Volt otthon egy külön pörsöly, ami a snorreroknak volt elkészítve. A kredenc fölött állt, és az anyám mindig beletett nekik pénzt. Nem voltak ők nagyon szegények, Lingárok [Itt: naplopó, mihaszna. – A szerk.] voltak. A snorrerok annyi pénzt kaptak, hogy volt miből élniük. A templomban is adakoztak nekik, ott volt a buksza és mindenki adott bele. Egy magyar bácsi is jött hozzánl, ő mindig egy rubelt kapott [A két világháború között Csehszlovákiában korona volt. – A szerk.]. „Mondom – hát én kölyök voltam akkor –, minek magának az a pénz?” Ő meg mondja: „Hát mindenkinek kell adni!” „Miért mi adjunk?” „Azért, mert én is szegény vagyok.” „A rubelt kibírjuk, de nem hiszem, hogy azért jár magának.” „Ha nem tetszik adni, akkor tessék elvenni”. „Dehogynem, odaadom én magának!” Én adtam rubelt mindenkinek.

Munkácson a temetésnél a férfiak és a nők külön álltak. A sírokhoz először csak a férfiak mentek, utánuk kimehettünk mi is, az asszonyok. A halottat kivitték és eltemették, csak utána mehettünk mi, nők is oda. A temetés után süvét ültünk otthon. Mindent a szomszédok csináltak. Nyolc napig csak ültünk, néha felálltunk, mert azért ki kellett menni a levegőre is. Be volt vágva a ruhánk, azt hiszem, hogy itt valahol a mellkasára mutat. [A hozzátartozó halálakor a vallásos zsidók fent a nyak-mellkas környékén bevágják a ruhájukat. Régen megszaggatták a gyászolók a ruhájukat, de később bevágták, nyilván finoman, hogy utána össze tudják varrni, és használni tudják még. – A szerk.] Sábesznapkor nem emlékszem, hogy ültek-e [süvet].

Régen nagyon vallásosak voltak erre az emberek. De mi nem olyanok voltunk, csak az ünnepeket tartottuk. Az apám nem volt túl vallásos zsidó, nem járt úgy imádkozni minden nap. Elment egyszer egy héten. De azért minden reggel imádkozott. Tfilint is kötött. Sőt volt egy nagybácsim Gottesman Samu, aki állandóan körülkötötte magát a tfilinnel, én meg mindig nevettem. Mondtam neki: „Kevesebbet imádkozz és kevesebbet prédikálj”. Így veszekedtünk vele. Mindig azt mondta, hogy ne menjetek ide, ne menjetek oda. Szombaton a szülők templomba jártak. Mi gyerekek az udvaron maradtunk és vártuk az apukát, anyukát, hogy mikor jönnek ki. Apám bejárt, imádkozott, de úgy fából. Mondtam neki: „Apám, minek megy oda, mikor úgyis tudom, hogy nem vallásos?” Különben is, a kommunista pártba járt, nem lehetett vallásos. De ő szeretett menni, hogy őt is lássák a templomban. Mi megszoktuk, hogy az apu ilyen és kész. Anyu hitt abban, hogy kell tartani a vallást. Mondta neki az anyám: „Hallgass ide, lehet kommunista valaki, de azért lehet Istenhívő is!”

A szüleim minden héten eljártak mikvébe. [Az interjúalany feltehetően nem jól emlékszik, az asszonyok ugyanis csak havonta egyszer mentek mikvébe. A férfiak mehettek minden héten. – A szerk.] Egy mikve volt a Zsidó utcában, még ma is ott van. Az épületben külön szobák voltak. Először megmosakodtak egy kádban és utána mehettek csak le a mikvébe. Lementek mindig oda az asszonyok a menstruáció után. Hiába volt fürdőszoba, akkor is elmentek. Az anyuka minket is hordott magával. A holmijait mindig én vittem. Együtt mentünk és azt énekeltük jiddisül, hogy „a fürdőjegyet megveszem neked, mert anélkül nem tudok élni”, mert ez olyan vicces volt. A mikvéért fizetni kellett, de nem tudom mennyit.

Anyuka eleinte le is volt nyírva, parókát is hordott, de már később nem, mert az apám mindig gúnyolta és azt az anyu nem bírta elviselni. Aztán már a haja is megnőtt. A városban a zsidó nők parókát is hordtak, de hajjal is jártak. Az összes nő és fiatal lány kalapban járt, nem kendőben. A dámák csak kalapot tettek. Én is hordtam kalapokat, saját magam készítettem őket.

Nem is tudom megmondani, hogyan nézett ki a szombat. Péntek este mindig kalács volt az asztalon. Le volt takarva, azt tudom. Az apám áldást mondott. Az anyuka az asztalra mindig húslevest tett. A másik étel húsféle volt: libasült és ilyesmi. Szombaton ebédre ugyanaz szokott lenni, ami péntek este. Csináltunk sóletot is. A sólet gersliből, babból és húsból készült. Még pénteken elvittük a pékhez megsütni. A városban kábé három ilyen pék volt, de a nevüket már nem tudom. Mi a Zsidó utcába hordtuk. Szombaton mi gyerekek jártunk érte. A fazékra rá volt ragasztva egy cetli, hogy ez ezé, az meg azé, hogy megtudjuk különböztetni a többitől. Nem emlékszem, hogy megtörtént volna, hogy a cetli leégett volna. Vigyáztak rá. Kb. tizenegy órákor mentünk el a sóletért. Szombaton abszolút nem dolgoztunk. A szülők templomban voltak és délután lefeküdtek, szórakoztak, gyereket csináltak! Akkor volt idő arra is. Mi lányok egymással szórakoztunk. Sábesz végén a nagyapám mindig öntött egy stamperli pálinkát valamire, azt meggyújtották és szagolgattuk. [Lásd: Hávdálá. A szertartás során fűszert szagolgatnak, a végén pedig valamilyen alkohollal oltják el a Hávdálá gyertyát. – A szerk.] Ebből tudtuk, hogy véget ért a sábesz.

A gyerekkoromból jól emlékszem a húsvétra [lásd: Pészah], a hosszúnapokra [lásd: Jom Kipur], a Hanukára, az újévre [lásd: Rosh Hásáná], a pünkösdre [lásd: Sávuot]. Én minden ünnepet szerettem, de legjobban a Purimot, akkor mulatságot rendeztek. Purimkor süteményeket és tésztafélét sütöttek. Tányérokon elküldték másoknak. Azok is visszaküldtek valami tésztát. Mindenfélét sütöttünk, akkor mindenki sütött, és egyik a másikának küldött. A szomszédoknak is adtunk belőle, keresztényeknek is. Pénzt is adtunk a szegényeknek és jiddisül mondogattuk: „Adott a Purim pénzt is, anélkül nem tudott élni!”, így valahogy [Elképzelhető, hogy az interjúalany a következő jiddis purimi mondókára gondolt: „Hájnt iz purim, morgn iz ohsz, git mir a kopek un varft mih arojsz”, azaz „Ma Purim van, holnap már nincs, adj egy kopejkát és dobjál ki.” – A szerk.]. Ezt mondta az ember, amikor odaadta a pénzt. Így volt régen, az öregek, akik vallásosak voltak, hittek benne. Az én nagyapám, igaz, már nem volt olyan vallásos ember, de mindig adott a szegényeknek.

Purimkor én nem mentem, csak a fiúk mentek el a házakhoz, ők játszottak, a lányok nem mentek. Én a barátnőimmel játszottam. Volt nekem egy unokabátyám, a Feri, a Gottesman Samu fia, ő is ment. A többi fiú is ment, hát ő is ment. Amit megtanultak, azt előadták, és kaptak érte pénzt is [Az interjúalany a Purimspielre utal. Lásd: Purim – A szerk.] Feri megszámolta mindig, mennyit keresett. Mondtam neki: „Te bolond! Érdemes azért menni?” Ha volt neki 2-3 koronája, gazdagnak érezte magát. Mi meg röhögtünk rajta. Kinevettük őt, minek mégy te? Kapott 30 kopejkát, 40 kopejkát, mikor mennyit, mert többen mentek, öten–hatan együtt. És hányszor kitoltak vele! A nagyobbak okosabbak voltak, nem annyit adtak nekik, mint amennyi járt volna. Csalók voltak, mi úgy neveztük, lingárok, amikor egyik a másikat becsapta. Nem szép dolog, meg bűn is volt. A zsidó fiú, az rafinált volt. Mindenki csalt! Nem tudtak rendesen viselkedni. Olyan fiúk jöttek, akik igazán szegények voltak, de azért mentek a többiek is, hogy lesz egy pár fillérük. Én gyerek voltam magam is, de amikor elmentek, mindig azt mondtam: „A hülyék mennek, meg a koldusok. Mért nem ültök a seggeteken?”

Húsvét [Pészah] előtt takarítást rendezett az anyám, festést meg mindent. A lakást rendbehoztuk. Kifestette mindenki, aki rá volt utalva, a kicsi lakást mindig ki kellett festeni. A szegény nép az úgy élt, hogy két nappal húsvét előtt minden évben kifestett. Külön pészahi edényt is használtunk. Addig külön volt elzárva a spájzban egy nagy kredencben. Szép volt a húsvét. A pékségben megrendeltük húsvétra a pászkát, 12 kilót, mert 5 gyerek volt. A maceszsütöde azt hiszem, hogy az orosz végen volt. Jártam ott, de nem emlékszem már rá.

A Hanukára is emlékszem. Volt olyan játék, hogy eldugtak egy drájdlit [lásd: trenderli], egy forgót. Eldugták valahova, meg kelletett keresni. Aki megtalálta, kapott pénzt, szabaduláspénzt. Ezzel bolondították a gyerekeket. Szegény gyerekek úgy is jöttek, hogy majd kapnak valamit. Bejöttek hozzánk, valamit azért mindig kaptak. Nem is kérték, csak megálltak. De tudták, hogy miért jöttek szó nélkül is. Jött az ünnep, mindenki kapott valamit.

Az újév [Ros Hásáná] után szoktunk fehér tyúkot és kakast is forgatni a fejük fölött [lásd: kápóresz]. A férfiak kakast, a nők tyúkot. Otthon mindig készültünk erre. Utána levágták és mindenki evett belőle vagy talán odaadták a szegényeknek, már nem tudom [A szárnyasokat a szertartás után mindig levágják és általában a szegényeknek adják, de az
állat levágása kiváltható a szegényeknek adott adománnyal is. – A szerk.]. A forgatás után elvitték metszőhöz a tyúkot és odadták a szomszédnak. Zsidóknak, de a keresztényeknek is. Már megszokták ők is. Volt olyan szomszédunk, aki már várta, hogy mikor kapja meg. Ez az áldozat, a kipure [A szertartást nevezik kápóre-nek, ami áldozatot jelent, a felhasznált szárnyast pedig kápóresznek. – A szerk.]. Jom Kipurkor kint voltunk egész nap a templomban mi, gyerekek is. A böjt után először egy kávét kaptunk és aztán már jöhetett a többi, ami járt. Szoktunk a vízhez is járni imádkozni, a Latoricához [lásd: táslich]. A víz szélén álltak zsidók és mondták a mondókájukat. Sokan meg is fürödtek, de csak a férfiak. A nők meg áztatták a lábukat. Sok ember tartózkodott akkor a víznél. A rabbi vezette az egészet.

Sátoros ünnepkor [lásd: Szukot] az apuka az udvaron sátrat épített. Nem emlékszem, hogy hogyan nézett ki, de tudom, hogy hosszú volt. A tetőt lefedték ágakkal. Az udvarbeli emberek mind ott vacsoráztak. Csak a vallásos emberek építettek sátrat, a többiek áttmentek valakihez vacsorázni, de ebédelni is ott szoktunk. Ha esett az eső, az apu úgy oldotta meg, hogy a nejlont húzatott rá és akkor is ott lehetettünk. Én sokszor nem voltam ott. Elmentem lingároskoni. Az mit jelent? Hát ha egy lány elmegy mulatni a társaságba, nem egy rendes lány...

Hatéves kortól a zsidó gyermekek már tanulták a vallást, de én csak nyolcéves koromban kezdtem. A Sugár utcában volt az iskola tudniillik a héder – A szerk. Mindenfélét tanultunk, vallásos dologokat és ilyesmit. Magyarul tanítottak minket, de azt akarták, hogy héberül is tanuljunk. Nekem nem ment, valamit tudtam, de olyan buta voltam. Négy évig jártam oda. Beszélni is megtanultam héberül egy keveset, de ma már nem tudok. Jiddisül anyám taníttatott minket. Nálunk csak lányok voltak, apám nem akart velünk sokat foglalkozni. Jött egy zsidó tanító hozzánk, és ő tanította az imát, meg a héber írást. Az édesanyám azt akarta, hogy mindent tanuljak, mindent tudjak. Magyarul, oroszul, csehül, és jiddisül is beszélek. Anyánk mindig akarta, hogy legyünk jó zsidók. Volt, hogy mindennap bejött hozzánk a tanár. Amikor nagylányok lettünk, akkor is járt még. Én sokszor megmondtam, hogy nem szeretem őt, mert mindig tapogatni akart. A többi lány is panaszkodott erre. De hát mit csináltak volna. Amint odajött, megmondtam: „Ne tapogasson, tartsa a kezét magánál! Az ölébe is ültetett, de nem akartam odaülni. „Én nem vagyok a maga gyermeke! Fogok egy széket és üljön ott, ha tanít, ne üljön mellém.” Neki az kellett, hogy az ölébe üljek, hát üljön oda a keserűség! Utáltam őt azért. Mindig mondtam: „Ne jöjjön ide hozzánk, mert én megfogom ölni! Mit gondol!” Anyám meg: „Hogy beszélsz ezzel az emberrel!” Aztán anyám elismerte, hogy nem jó. A többi testvéremet nem ültette az ölébe, ők okosabbak voltak tőlem. A zsidó rabbik lingárok voltak. Csak mindenért pénzt kértek. A Spira utána olyan rabbik lettek, hogy nem is kellettek inkább. Az a rabbi fölösleges volt, éppen olyan büdös volt, mint a többi. Elment a sikszével [jiddis: ’nem zsidó’], és lefeküdt vele. Minden ember bűnös, akik részt vesz ilyesmibe. Nem szabad olyannak lenni, de mégis olyan volt.

Négy elemit és négy polgárit [lásd: polgári iskola] végeztem. Először héber elemibe jártam, de utána az apám kiíratott és tovább az orosz elemi iskolába jártam. Hatéves koromban jártam első osztályba, pedig csak hetedik évben vettek fel oda gyerekeket. De felvettek, mert szorgalmas, jó gyerek voltam. Nagyon rossz volt nekem bejárni a héber elemibe, mert messze volt. Nem is szerettem odajárni, nem szerettem, hogy ha sokan voltak és elkezdtek kritizálni valakit, hogy nem olyan elegáns, meg nem úgy öltözködik, ahogy ezek a módos zsidó lányok öltöztek. A városban volt cseh iskola is, csehül is lehetett tanulni, de nekem könnyebb volt az oroszba járni. Azért írattak be oda, mert közel volt, csak a Zrínyi utcán kellett végig menni, és onnan tíz házzal odébb volt az iskola. Külön ukrán iskola nem volt a városban, csak cseh iskola, magyar iskola, héber iskola és orosz iskola. Az elemiben egy magyar nő volt a tanítónő, az igazgató felesége. Az órán elmondta magyarul is, meg oroszul is a tananyagot. Azt mondta, nem baj, megtanultok ti oroszul is, megtanultok magyarul is. Nehéz volt nagyon.

A polgári iskola után bekerültem a héber gimnáziumba. Két évet tanultam csak ott, mert aztán elmentem onnan. Magam se tudom miért. A héber gimnáziumban csak zsidó tanárok voltak. Mindenfélét tanultunk. Az a két év alatt, amikor odajártam, nem voltunk nyugodtak. Az anyánk izgatott volt miattunk, a keresztények nem szerették, ha valaki zsidó iskolába jár. Féltették a gyerekeket elengedni az iskolába. A szülők eléjük jöttek, amikor haza kellett menni. Félve mentek ki, mert valamikor meg is ütötték őket a más nemzetiségűek.

Kitanultam kalaposnőnek. Egy kalaposműhelyben dolgoztam. Vogel Ilona, egy zsidó nő volt a főnököm. Ő tanította nekem a kalapos mesterséget. Nem volt szigorú főnök, inkább olyan volt, mint egy barátnő. Hála az Istennek nem volt bajom senkivel. Fógel Ilona Ungvárra való volt, ide jött férjhez Munkácsra, és itt nyitott egy szalont, ahol én dolgoztam nála. Fógel Ilona egy Dattler nevezetű emberhez ment férjhez, de nem jól éltek. Az egy olyan züllött ember volt. Aztán megcsalta ő is a férjét, bosszút állt rajta.

Egyedül én csináltam a kalapokat, mert csak ketten voltunk, a főnöknő és én. Meg voltak még tanulók, akik még egyedül nem merték vállalni. Nem volt nehéz munka, egyszerre csak két kalapra való anyagot kellett megdolgozni. Városban lehetett kész kalapot is venni, a Bródy nagykereskedésben. Tőle is vettünk kész kalapot és ezeket árusítottuk, de gyártottunk is megrendelésre. Mi csak női kalapokkal foglalkoztunk, mert Munkácson volt külön férfi kalapos üzlet is. Gyönyörű kalapokat hordtak akkor az emberek, ma már nincs is olyan kalap. Szép, elegáns kalapok. Volt vásárló, jöttek mindig. Pláne szezonban mindenki új kalapot akart, sokat dolgoztunk. Nyáron volt olyan idő, hogy mindennap elmentek a kalapok.

Egy elegánsabb kalap harminc-negyven rubelbe került. Készítettünk nagy karimás kalapokat, tollakkal, virágokkal. A műhelyben árusítottuk a kalapokat, egy ünnepi kalapot hamar eladtak. Mindig bejöttek nézelődni. Több ilyen műhely volt a városban. Emlékszem, hogy egy másik kalapszalon főnöknője, Weingartner Rózsi mindig a legelegánsabb kalapokat hordta. A legnagyobb kalapgyár és üzlet a Kaiseré volt. Sokan dolgoztak nála, de én csak olyan helyen voltam, ahol két–három nő dolgozott.

Gyermekkoromban az apuval szoktunk kirándulni a Zsarnóra, ott volt egy fürdő. Jártunk is oda fürödni. Úgy két–három kilométerre volt Munkácstól, gyalog jártunk oda. Megfürödtünk, ettünk valamit. Jól éreztük magunkat. Én vasárnap délelőtt mentem korzózni. Anélkül nem volt egy vasárnap. Csak a Fő úton sétáltunk, barátnőkkel együtt. Keresztény lányok is jártak velünk. Felöltöztünk, nem úgy, mint ma járok, rongyosan. Emlékszem, hogy fiatal koromban még igyekeztem, hogy elegánsan járjak. Minden vasárnap más kalapban mentem ki. De aztán, mikor már az oroszok lettek, más idők voltak. Jártunk kávéházakba is, főleg a Csillagba. Ott mindenféle akadt, zsidó és nem zsidó, az nem számított.

Szabad időmben a kommunista pártba [lásd: Csehszlovák Kommunista Párt] jártam. Nem volt más, és általában a zsidók legtöbbször oda mentek. Jártam táncolni, a kommunista pártban volt tánciskola. Ott megtanultam táncolni. Sokan voltunk ott barátnők. A többi testvérem nem járt velem. Az apukám minden héten eljárt a kommunista pártba, mert tag volt. Már a háború előtt is sok kommunista élt a városban. Ha volt a május elsejei ünnepség, akkor rengetegen jöttek fiatalok, idősek is. Felvonultak a központban. Sok ember gyűlt akkor össze. Én is elmentem, de nem éreztem ott jól magam. Sokszor mondtam az apunak, hogy ezek nem kommunisták, ezek csak érdekből jönnek, mert kajálni akarnak. Május elsején mindig adtak ebédet is. Az anyuka nem szerette a kommunistákat.

Volt két barátnőm, akik sajnos már meghaltak. Az egyik megölte magát a lágerban. Nem bírta, mi még tartottuk magunkat, de ő fogta magát és ment a dróthoz, és megfogta [A koncentrációs táborokat körülvevő drótkerítésben magasfeszültségű áram keringett, amely azonnal agyonütötte azt, aki megérintette. – A szerk.]. Ez még Auschwitzban volt.

Az Etus húgom szintén orosz iskolába járt Nem lehet pontosan tudni, milyen iskolába jártak az interjúalany húgai, mert először héber iskolát mondott, másodszor pedig orosz iskolát. – A szerk.. Etus fodrásznak tanult ki és egy szövetkezetben dolgozott. Rellának nem kellett tanulnia, mert férjhez ment tizennyolc évesen. Addig egy üzletben alkalmazták, mint eladót. A férjét Grünberger Izidornak hívták, mesterségére nézve szabómester, külön szalonja volt. Rella először velünk lakott, aztán elköltöztek. Az esküvő hüpe alatt történt egy pénteki napon, aztán szombaton rendezték meg a lakodalmat. Sok ember összejött. Otthon az udvaron tartottuk meg, nem volt nagyon vallásos az esküvő. A férfiak és a nők együtt voltak, nem voltak külön. Azelőtt külön voltak, de az 1930-as években már keveredtek. Rellának az anyukám öt párnát és egy paplant adott mint hozományt. A férje nem hozott, mert ők faluban laktak. A sógorom [zsidó]  neve Szruli volt, és az apámé is Szruli volt, ezért kérvényt kellett beladni, hogy a Szrul feleségül veheti-e egy Szrul lányát. Lehetett, megengedték.

Ibolya testvérem apácazárdába járt iskolába. Ő akart oda járni, mert a barátnői is oda mentek. Nem járt oda sok zsidó lány, csak egy pár. A hittanórákon nem vett részt. Mindennap bejárt az iskolába, itt volt Munkácson a főutcán. Ibolya később egy üzletben dolgozott eladóként. Nemsokára férjhez ment. A sógoromat Spielman Lajosnak hívták. Nem tudom már, hogy mi volt a foglalkozása. Az Ibolya és a férje nem jött vissza a koncentrációs táborból. Rivka még csak gyerek volt [amikor deportálták].

A csehek alatt jobban éltek itt az emberek. De nem volt valami mesebeli életünk. A csehek a városból lassacskán elmentek [Munkács 1938-ban, az első bécsi döntés után ismét Magyarországhoz került. – A szerk.]. Apám eleinte tudott még dolgozni, aztán behívták munkaszolgálatra. Az 1940-es években vitték el az apukám.

Ezekhez az időkhöz tartozik még egy történet. Élt itt Munkácson egy jegyző, Szarka Géza, nagyon jó barátunk volt. Podheringben lakott, Munkács egy kis kerületében. [Podhering Podhorján: Rutén és német lakosságú kisközség Munkács mellett, nagy mezőgazdasági szeszgyárral és sörgyárral. Az itt vívott podheringi csata az 1848-1849-es magyar szabadságharc legjelentősebb ütközete volt Kárpátalján. – A szerk.] Nagyon rendes emberek voltak arrafelé igazán, nem bántottak minket. Nem féltem kimenni az utcára. A jegyzőnek az volt a szokása, hogy jött arra mifelénk, és mindig kiabálta nekem: „Jaj, a Sááára, jaj a Sááára!” Ott keringett a házunk előtt, mert tetszettem neki. Mondtam neki, olyan vagy te, mint egy kondás. Mert azt kiabálta nekem mindig: „Jaj, a Sááára!”, mintha disznókat hajkurászna. „Ne kiabáljon, elég volt – mondtam – menjen a bús fenekére!” De nem volt semmi baj.

Egy éjszaka ott is aludtam náluk, mert kerestek a csendőrségből amiatt, hogy én a kommunista pártba jártam. Bementem a jegyzőségre. Nem hívtak, csak úgy mondtam, hogy megyek kihallgatásra. De a jegyzőhöz mentem a lakására. Ott elrejtőztem, ott is aludtam. Kiállított nekem egy papírt, hogy én megbízható személy vagyok. Segítettek, a jegyző is, a jegyzőné is. Később, a háború után Szarka Géza Ungváron lakott a feleségével. Találkoztam velük. Amikor meglátott engem, megörült nekem, hogy lát, hogy jól vagyok.

Ez a jegyző egy ideig segítette apámat. Az apám eleinte a közelben volt munkaszolgálatos. Mindig ahogy behívták, a jegyző másnap hazaengedte. Egy nap bent volt, másnap a jegyző hazaengedte. De nemsokára rájöttek, hogy nem volt ott, hát megint bement. Ez többször is volt. Éjszakára amikor hazaengedték, a jegyző elhozta őt autóval. A többi zsidó mindig mondogatta: „Na, nézd meg, micsoda ember, autóval viszik őtet!” Hát mondta: „A podheringi szomszédom!” Nekik ez nem tetszett. Reggel visszament szolgálatba. A jegyző mindig hazavitte, néha náluk maradt, a szülei lakásában. Nagyon nehéz volt bujdosni a jegyző is reszkírozta magát, hogy megmentette őt. De ő csak azt hajtogatta, hogy tessék csak hazamenni, és kész! És tessék megmondani a Sárikának, hogy üdvözlöm! Én azt mondom, amit csinált, magának csinálta. Mondtam is: „Ej, ej, ha egyszer eljön az a nap, amikor én ezt mindet kifele fogom nyírni!” Őtet nem bántottam volna, mert jó ember volt. És a felesége is olyan aranyos volt. Utána kivitték apámat a frontra takarítani, a halottakat elcipelni. Nagy munka volt. Többé nem találkoztam vele.

Amikor a magyarok bejöttek [lásd: első bécsi döntés], akkor én még kalaposként dolgoztam. Ameddig a főnököm, Vogel Ilona élt még, mert őt is elvitték és megölték. Akkor már nem volt nekünk semmink. Semmi nélkül voltunk. Éltünk, míg éltünk. Csak az a fő, hogy éltünk. Azután jött a nagy nap! Elpusztították a zsidókat. 1944-ben kezdődött a cirkusz. Munkácson is volt gettó, a Zsidó utcában és a héber gimnáziumban. Eleinte még sikerült bujdosnom a keresztény barátnőknél. Egy fiú el is akart venni feleségül, de én nem akartam őt, nem is tetszett az a fiú. De utána elvittek a magyarok a gettóba. Nem is tudom, meddig voltunk ott. Mikor én bekerültem oda, az anyukámat már elvitték. Az Ibolya is vele ment. Három testvér maradt: Rella, Etus és én. A gettóban megtetvesedtünk. Tetveket szedtem ki a ruhából. Annyi volt, mint a... Nem is bírtam. Levetkőztem és kimostam a ruhát, de csak hideg vízben lehetett. Kiteregettem, amíg meg nem száradt, addig pucéran jártam. Nyár volt. Sokan voltunk ott, fiatalok, öregek. A gettóban dolgoztunk is, ami jött. Én például mindig lámpát gyújtottam a rendőrfőnöknek, az volt a munkám; kipucolni a lámpát, rendbetenni. A többi testvérem nem tudom, hogy mit csinált.

Munkácsról elvittek Auschwitz-Birkenauba. Nem tudom, pontosan meddig voltunk Auschwitzban. Sokáig maradtunk ott. Auschwitzban nem kérdezték, hogy beteg vagy-e, fáj valamid, megölték az embert és kész! Adtak ott nekem munkát is. Ruhákat válogattunk, amit a zsidók hordtak. Csak a jó ruhát keresték, ami egész és szép. Gyerekruhákat is. Odaadták az embereknek [németeknek], evvel segítették őket, de nem mondták meg, hogy zsidó gyerekeket ölték meg ezért. A testvéreim is ezt csinálták, csak a másik helységben. Egy német vitt be minket ebbe a raktárba. Azt mondta, ha akartok, dolgozni menjetek. Magyarul mondta, de nem mutatta soha a pofáját, elfordulva beszélt mindig. Lehet, hogy aztán találkoztunk is, biztos ismerős volt. Magyarul is megmondta, hogy nem kell félni, hogy türelmesnek kell lenni! Auschwitzba, még elég jó volt. Egyszer egy nap ennivalót osztottak ki délután. Egy kis szemes borsót és egy kis savanyú káposztát. Inni nem kaptunk, csak ittunk abból a vízből, ami Auschwitzban folyt.

Auschwitzból Neustadt Gleve-be [A ravensbrücki koncentrációs tábor egyik altábora. – A szerk.] mentünk. Egy német sorban kiválasztotta, hogy ki mehet. Én és az Etus húgom mentünk tovább. Rella Auschwitzban maradt. Egy darabig vonaton utaztunk, de utána már gyalog. Nagyon keserves volt az út. Gyakran ledöglöttünk, mint a döglények. A német katonák se bírták az iramot. Az egyik katona egy magyar fiú volt. Azt mondta: „Tartsanak ki, könyörgök, tartsanak ki, nem szabad elhagyni magukat!” Mondom: „Maga hallja magát! Miért ott van, miért nincs közöttünk!?” „Nézzenek, nem én jöttem ide, hanem a szüleim. Svábok voltak.” De azért megvédett minket, tisztességes volt. Az Isten engem úgy segített, hogy soha egy görbe szót nem mondott nekem. Útközben nem ettünk semmit, csak havat.

Neustadt Gleve-ben kábé nyolc hónapig maradtunk. Rosszabb volt, mint Auschwitzban, de a pokol egyforma volt. Barakkokban laktunk. Egy ágyba hatan is lefeküdtünk, de hogy ki honnan származott, azt nem tudom. Az a magyar fiú igyekezett mindig, hogy egy-egy konzervdoboz ételt ellopjon nekünk. Azt mondta, hogy tegye a kezébe és vigye haza. Volt, hogy a konzervon, amit a magyar fiú adott, elvágtam a kezem, de csak bekötöttem és dolgoztam tovább. Nagyon nehéz azt elmondani, amit mi átéltünk. Aki valamire való volt, azt vitték munkára. Repülőgyárban dolgoztunk, én és a húgom is, az Etus. Sokszor elrontottuk a munkát, azért kikaptunk. Nem tudtuk jól eltalálni a lyukakat, amiket fúrni kellett. Lehet, hogy sokszor bosszúból készakarva csináltuk. Mindig kiabáltak. Egy nap egyszer kaptunk enni. Valami levest adtak, valamilyen krumplilevest vagy káposztalevest. Volt, amikor habart krumplit. Meghabarták tejjel és vízzel. Jó volt az is, finom volt, olyan jót nem ettem soha! Mert éhes voltam, azért. Ott a repülőgépgyárban a német munkások olyan jók voltak, hogy titokban adtak egy darab kenyeret. Megkenték vajjal, és letették, hogy együk meg. Mindig azt mondta az egyik, hogy itt van, ez a magáé, egye meg és kész! Én tudtam németül.

Amikor megjöttek az oroszok, felszabadultunk. [A szovjet hadsereg 1945. április 30-án szabadította fel a fő tábort, Ravenbrücköt. – A szerk.] Le voltunk gyengülve, keserves volt. Nem emlékszem rá, mert olyan borzasztó volt. Egy halom kenyér feküdt ott, kiöntötték az auóból és azt mondták, hogy egyetek. Hát kinek kellett enni, amikor már alig éltünk. Teherautóval hoztak minket egy darabig. Aztán mentünk gyalog is, autóval is, mikor hogy. Végül hazajöttünk Munkácsra. A húgommal maradtunk ketten, nem volt senkink, mint a kutyák egyedül maradtunk. Az Ibolya meghalt, anyámat megölték, nem volt senkink, egyedül voltunk.

1945-ben érkeztünk haza nyáron. Nem is tudom, hogy kivel laktam és hol. Mikor hazajöttünk, megvolt a kertes ház a Zrínyi utcában, de laktak benne, és még ma is laknak. Idevaló emberek, olyan rongyos koldusok. Bementek a lakásba, és beültek. Jobb nem beszélni róla, mert csak fáj a szíve az embernek, hogy mit hagyott ott. Otthagytunk egy szép lakást, tele volt mindennel. Vissza lehetne szerezni, de nekem nem kell! Én már nem akartam elmenni se oda, még megnézni se! Elvették a szőlőnket is, ami Munkács szélén volt, ahogy a zsidókat elvitték, elvettek mindent. Visszajöttünk ugyan, de semmink nincs! Nem baj, mi mindent megszereztünk magunknak most másodszor.

A két húgom, Etus és Rella elég hamar elmentek innen Izraelbe. Először ment az egyik, és aztán ment a másik. Rella és a férje előbb hazajöttek Munkácsra, aztán elmentek Izraelbe. Van egy lányuk. Rella már nem él, és a férje is meghalt. Etus férjét Weit Gézának hívják, Magyarországról, Mándokról származott. Itt Munkácson ismerkedtek meg a háború után, és itt is házasodtak össze. Aztán elmentek Izraelbe. Etelka körülbelül 20 éve ott megbetegedett. A férje is meghalt, idősebb volt, mint ő vagy 8 évvel. A lánya és a két fia ott laknak Izraelben. A fiúk itt születtek még Munkácson. Az egyik egyszer volt itt látogatóban nálunk tavaly. Úgy örült, hogy látott engem, hogy még vagyok. Tud magyarul ő is, mindenki úgy ment el, hogy csak a magyar nyelvet tudták.

A háború után elmentek sokan, én meg itt maradtam. Nem akartam menni sehová. Akkor rögtön a háború Etus hívogatott: „Gyere, gyere!” Mondtam: „Nem megyek! Én itthon maradok és kész.” Nem mentem, mert én itt voltam otthon, megszoktam ezt az életet. Sokan kimentek, ők voltak az okosak. Valahogy az volt rám írva, hogy nekem ez a sorsom. Segítettek engem, egy ember törődött velem. Zsidó volt ő is, a hitközségből. Enni hozott és megkérdezte, hogy hiányzik-e valami. Nem hiányzott semmi. Feljöttek mindennap megkérdezni. A zsidó konyhán nagyon jól főztek, de én mégsem jártam oda enni. Nem tudtam ott valahogy enni. Megfőztek minden szart, és én ezt nem bírtam. Olyan szakácsnő főzött ott, aki kijelentette, hogy megdögölnek ők úgyis! Zsidó volt, de őt nem vitték koncentrákba [koncentrációs táborba]. A háború előtt nem is ismertem, oroszul beszélt. Lehet, hogy orosz volt. Csak azt kívántam neki mindennap, hogy dögöljön meg, úgy imádkoztam.

A háború után eleinte egy gyárban dolgoztam, de nem sokáig. Ez egy asztalosműhely volt. Fiúk, lányok, fiatalok dolgoztak ott. Aztán egy kalapszalonban dolgoztam, egy kis üzletben. Nem állami volt, mert még engedték egy darabig a maszek szektort, de nem sokáig. Egy főnöknőm volt. Jobb volna nem beszélni róla! Női kalapszalon volt Munkácson, a Latorica udvarban. A kalapüzletben csak ketten-hárman dolgoztunk. És mikor nem akartam dolgozni, azt mondta a főnököm, mehetsz haza magadnak. Egész nyugdíjig ott voltam. 60 éves koromban mentem nyugdíjba, de én már nyugdíj előtt nem dolgoztam, már előtte abbahagytam.

Miután hazajöttem, nem akartam férjhez menni, mert vártam a fiúmra. Mindig azt mondtam, hogy engem nem érdekel, majd ha jön! De az a zsidó nem jött vissza soha. Biztos meghalt. Végül 1945-ben vagy 1946-ban férjhez mentem egy keresztény emberhez, a Velkeihez. A láger után ismertem meg őt. Egy keresztény asszonynál laktam egy lakásban. Befogadott, és ez a férfi oda járt ahhoz az asszonyhoz, és belém szeretett. Összeházasodtunk, egy év múlva talán. Ő akart rögtön, de én mondtam, hogy nem, várok még, hátha hazajönnek a zsidók. De nem jöttek. Nem volt más zsidó fiú. Nem jöttek vissza a lágerből. Vagy megölték őket, vagy továbbmentek, mert aki tudott, elment külföldre. Nem volt érdemes várni.

Akkor elvett engem Velkei Jenő. Asztalos volt, Munkácson született, 4 évvel volt idősebb nálam. Nagyon jó ember volt, nagyon finom ember. Mindig mondták, hogy nem kell hozzámenni, mert majd a szemedre veti. Soha egy szóval meg nem bántott engem amiatt, hogy én zsidó vagyok. Jó ember volt, nem volt zsidó, de velem érzett. Tudta, hogy én el voltam nyomva, sajnáltak. Az apja is nagyon rendes ember volt. Soha nem hányta a szememre, hogy én zsidó vagyok. Az anyja is jó volt, pedig német asszony volt, Németországból került ide. Az apósom magyar volt. Az anyósom nem is tudott jól magyarul beszélni, mindig németül beszélt. És később mi is németül beszéltünk egymással, hogy a gyerekek ne tudjanak semmit. Ez volt a titkos nyelvünk az anyósommal, mert a gyerekek nem tudtak németül.

A férjem apjának volt egy bútorgyára. Jómódúak voltak. Az esküvő után bevettek minket a férjemmel egy szobába. Náluk laktunk. Azt már nem tudom, hogy mikor lett saját lakásunk. Amikor a lágerből hazajöttem, rá vagy két évre. Nehezen, de éltünk. Hamar megszületett a két gyerekem, 1951-ben a Kálmán, és 1953-ban a Pisti. Egy lányom is volt, ő 1948-ban született, de meghalt, amikor 22 éves volt. Beteg volt, nem tudták megállapítani, hogy mi baja. Nekem ez keserű volt. Ő volt az első gyerek. A gyerekek magyar iskolába jártak, megtanultak írni-olvasni magyarul, mint ahogy én is megtanultam még a magyarok alatt. Csak magyarul beszéltünk a gyerekekkel. Én csak magyarul beszéltem, semmi más nyelven, az anyanyelvem magyar. Mindkét fiam autókat javít, autószerelők lettek.

Megmondtam a gyerekeknek, hogy zsidó vagyok, elmondtam nekik, hogy mi lett a családdal. A fiaim talán leginkább magyarnak tartják magukat. Én is azt mondom, hogy magyar vagyok, magyarnak születtem, magyar dajka dalolt fölöttem. Gyerekkoromban otthon a családban csak magyarul beszéltünk. Akár zsidó is lehetek, de magyar vagyok. Nem tudok én már más lenni.

Hogy zsidó voltam, nem tudtam letagadni. Hozzámentem egy keresztény emberhez. Jó ember volt, engem szeretett. A gyermekeim meg fele zsidó, fele keresztények. A házasságom alatt is tartottam zsidó ünnepeket. Tartottuk, mert nem volt vallásos ember a férjem. Azt mondta, ahová te mész, megyek én is. Csak a nagyobb ünnepeket tartottuk. Egy ideig sikerült még kóser háztartást is vezetnem, de nem sokáig, mert már nem létezett metsző. Amikor én tartottam az ünnepeket, a férjem mindent, amit kellett, megcsinált. Eleinte, amíg a gyermekek kicsik voltak, zsidó vallásra neveltük, de aztán nem akartam, hogy zsidók legyenek többet, hogy fogják őket üldözni. A férjem nem mondott semmit.

Volt antiszemitizmus, de én nem törődtem velük. Még korzózni is jártam. Vasárnap reggel kijöttem a korzóra, ott a Fő úton volt a korzó, magyar lányokkal mentem mindig. Vasárnap jöttem ki, felöltöztem, kalapba, elegánsan, mint egy dáma. Aztán a gyerekeket is vittem, bár a fiúk inkább halászni mentek. Az 1960-as, 1970-es években jó volt. Jártam külföldön, voltunk nyaralni. Magyarországra utaztunk, Velkeiékhez mentünk, rokonokhoz. A férjemmel minden évben mentünk Magyarba, de messzebb nem mentünk sehova. A gyerekek mentek.

A fiam, Pisti egy orosz nőt vett el, most már az a nyelv maradt. Van egy aranyos kislányuk, már 18 éves. Nálam laknak. A kislány elvégezte már az iskolát. Még azért tanul levelezőn, de nem tudom mit. Ő is tud magyarul, persze. Nem beszél olyan perfekt magyarul, de tud. A Kálmánnak szintén van egy lánya és egy fia is. Ő szintén autókat javít. Kálmán szintén egy orosz anyanyelvű nőt vett el.

A családban én vagyok az egyedüli zsidó. Én tartottam a vallást, mert anyukám is tartotta. De most már  modern emberek vannak, semmit sem tartanak. Öt-hat évvel ezelőtt még jártam templomba ünnepekkor. De nincs Munkácson zsidó templom, csak kis templomocskák vannak, ott imádkoznak. A régi zsidó templom nincs meg, a helyén ma egy áruház van. Én oda nem megyek, ott nekem olyan furcsa. Egy templomból csináltak egy áruházat, voltam ott bent, de nem szeretek ott lenni.

A testvérem gyerekei tartják a zsidó hagyományokat [Izraelben]. De én itt nem tudom tartani, mert itt nincs semmi kóser. A hitközségbe nem járok, ők jönnek fel néha. Mivel nem látok, már nem jönnek soha. Nincs barátnőm, keresztény sincs. Azok is elmaradtak tőlem, mert nem látok. Eljön ide a szomszédasszonyom, mert az még lánykori barátnő, fodrásznő volt, a húgommal dolgozott. Feljön ide, de nagyon ritkán.

85 éves vagyok, sokat átéltem. Voltam a lágerben. Anyámat megölték, apámat megölték, a húgomat megölték, még két testvérem volt, ők is meghaltak. Én a legidősebb lány vagyok, és egyedül maradtam. Nem vagyok fáradt soha. Sokat gondolkozom, erről, arról, és minden olyan nem jó. Én mennyit dolgoztam, csak dolgoztam. Semmi nem jó.