Travel

My name is Sofia Ilyinichna Noginskaya. I was born in 1956 in Leningrad and lived all my life in Vasilievsky Island, one of oldest districts of Saint Petersburg. 

I was born late to my parents: my mother was 36, and Daddy was 45. Unfortunately, I never knew any of my grandparents - they died long before my birth.

My family background

During the war

After the war

Growing up

Husband and children

Recent years

My family background

I want to tell you first a little of what I know about my father’s family. My father – Ilya Abramovich Shneerov - was born in 1911 in the town of Lyubavichi [Lubavitch] in the Smolensk region, Rudyansk district. Originally the family name was Shneerson, but the well-known Lyubavichi [Lubavitch] eabbi  hneerson lived in the same district and all correspondence went to his address, so my father’s father, my grandfather Abram Leibovich, changed his surname to Shneerov, to avoid the confusion. Until he was 10, Daddy lived with his parents in Lyubavichi. According to his stories, they had their own house, consisting of two or three rooms. Daddy, unfortunately, can not remember what his father’s occupation was. His mother, Sarra Movshevna, did not work outside the home - she brought up her children. The family was religious; everyone spoke Yiddish. They surely lived in a religious way - prayed, observed Sabbath and all Jewish holidays. Daddy’s family moved to Leningrad from the Smolensk district in 1934, but I do not know under what circumstances. There they lived in a shared apartment in Communications Union Street, block 11, near the main post office. They had 2 rooms, and Daddy lived there with his parents, brothers and sister. Father’s father Abram Leibovich, born in 1876, suffered from tuberculosis and died before the [econd World ]wr [n 1935].  

In 1938 Daddy went to work in Vasiliesky Island, at a defense industry factory. It was a secret enterprise and he worked there uninterruptedly until he retired in 1994 -- 56 years! He worked as a mechanic, a shop foreman, and also in the supplies department. It was from that factory that he was called up into the army, and after the war he returned to the same plant. Daddy fought on the Leningrad front. He is an invalid of the Great Patriotic War.  He was wounded twice: the first time in his chest – a penetrating wound, and the second time in his leg. He also had t have three fingers amputated.

Three of my father’s brothers -- Leib [1906-1943], Zalman [1919-1943] and Lev [1925-1943] – died in Leningrad of starvation, during the siege, as did my grandmother Sarra Movshevna [1877-1943]. She is buried in our Preobrazhenskoye Jewish cemetery. I was named Sophia in her honor.

Daddy had three sisters. Feiga [Fanya] and Ida lived and worked in Leningrad all through the siege. They were awarded medals "For labor valor" and "For the defense of Leningrad ". Because of their experience during the war and the siege, neither of my aunts could link her life with a man, and both remained single But Aunt Feiga Abramovna Shneerova had had a friend before the war who was drafted. He regularly wrote her letters from the front. I have kept these letters, checked by censors until now, and I recently handed them over to the "Hesed". The young man who wrote these letters was killed in the war. My aunt died seven years ago, when she was 83 years old.

The second aunt, Ida Abramovna Shneerova worked her entire life after the war. She lived for me, for my brother, and for our family, because she didn’t have any other relatives. She died in 1989, at about the same age as her sister Fanya.

My father’s youngest sister, Golda Abramovna Shneerova, Aunt Galya, was my favourite aunt. She passed away when I was in the 10th form in school, in 1973. She died of cancer. Aunt Galya was a medical specialist, and she served in the Army throughout the Great Patriotic War. She returned home only in 1949, because, as a military doctor, she continued to serve in the Far East, somewhere in China or Japan. Aunt Galya was awarded the order of Red Star and medals "For the defense of Moscow", and "For the capture of Koenigsberg". I also kept these medals and now have presented them to "Hesed".

Dad served in the infantry. I know of one occasion when his regiment was surrounded. Father was a junior lieutenant and the commander of the group. It happened that He was already wounded and could not walk – he could only crawl. All his regiment was destroyed. Suddenly he saw a passing truck. The driver wanted to escape from Germans as fast as possible and did not want to pick up the injured. But Daddy had one cartridge left. He told the driver that if he wouldn’t pick him up, he would shoot him. Then they’d be buried there together. The driver had to take father in the truck. That’s how my dad stayed alive. He was awarded the Order of Red Star for his military valor.

My grandfather on mother’s side was Borukh Livshits. Grandmother’s name was Fanya, but I do not know their patronymics. Unfortunately, I never knew my grandmother or grandfather, therefore I can only relate what my mother told me. Mother’s parents met each other in the small town of Surazh. Now it is in Bryansk region, formerly the Oryol region. We visited there several times, but only in the Soviet period. In 1934, during a time of famine, my grandparents moved to Ukraine,  to the village of Bolshaya Lovcha near Krivoi Rog. Grandfather worked in a collective farm. Grandmother raised their seven children. Mom had two sisters, Lyuba and Zina, and four brothers, Evsei [Zyama], Senya, Yasha and Grisha. Evsei  was the eldest. My grandmother Fanya was a very hardworking woman; she worked day and night. There was never enough money.  Grandfather worked in the collective farm, but he usually found time for entertainment as well – outside the family. Therefore grandmother had an incredibly hard time. She carried absolutely everything upon her shoulders. However, as long as Aunt Zina, the eldest of her daughters, stayed in Bolshaya Lovcha, she, naturally, helped to bring up the younger children.

Senya was the first  to settle in Leningrad. Grandmother’s brother Evsei already lived there. Because Senya was a very talented boy, Uncle Evsei invited him to Leningrad to study. It was in 1935-1936. Senya entered the university and then "dragged" the others to Leningrad: my mom, Grisha (mother’s youngest brother), Evsei, and aunt Zina. Aunt Lyuba stayed with her parents in Bolshaya Lovcha. After she graduated from a Jewish school there, she moved to Rostov and entered a vocational school. Then she worked in a telephone substation. Now, out of all mother’s large family, only one person is still living - Aunt Lyuba, Lyubov Borukhovna. She lives in Leningrad now, in Dachny Avenue, she is 87 years old.

Let me tell you about what happened to Uncle Senya, mother’s elder brother. He studied in the university, was the Komsomol leader of his group, and when in 1934 Kirov [a well-known party figure] was assassinated, Senya, as an activist, was arrested and taken away directly from the university. For some time he was kept in Kresty prison in Leningrad. Mother visited him there; they took him some clothes and foodstuffs, and then they were told that he was sent somewhere in the Krasnoyarsk region and parcels were no longer allowed … I know that  Senechka sent a photo to Mom, nobody knows how. And on that photo there was a stain. And he wrote to her: "Manechka, trust me that this stain is on the photo, not on my soul." That is – “I am innocent”. When he was sent to Krasnoyarsk region, they lost trace of him. In the 1960s year Mom made several inquiries about him, and eventually we received word that he had been executed and rehabilitated posthumously. 

During the war

During the war mother’s elder brother Evsei worked near Leningrad, digging trenches. During the siege the youngest children stayed in town – my mother and Grisha. Evsei knew that they were hungry. At one point, in February 1942, having collected some food, he set off for town from his work to visit Mom and died somehow en route. He didn’t reach Mom, nor did he return to where he worked. They found out about it later.  I know about this because mother wrote it under his photo. Evsei was the most handsome of all his brothers and sisters. Mom was left only with Grisha, who was 18 in 1942. He died in March 1942 of starvation. He kept telling Mom that he was very hungry, and she, taking all the ration cards, set off to get some bread. When she returned, he was still alive, trying to tell her something, but his speech was incomprehensible. Most likely, he was taken to Piskarevsky cemetery [the mass burial place of Leningraders who died during the siege]. Mother transported his body with the help of an acquaintance…

On the eve of the war - in Ukraine its approach was felt quite distinctly - my grandparents asked their children in Leningrad to come back as soon as possible and take them away. Naturally, they set out to do so, but they were stopped on the way and sent back to Leningrad.  They were told that it was impossible to reach Ukraine because the Germans were already there.

Thus, when the war began, mother’s parents remained in the Ukraine, in the village of Bolshaya Lovcha. The wife of mother’s brother Yasha [born in 1914] lived with them. She was pregnant. Her name was Raya. There were a lot of Jewish villages in the area; I remember the name of one of them: Kukolovka. When the Germans came, things were terrible. At first they forced all the Jews to work at physically hard labor. Young girls were sent to dig trenches. Then came the sad end. The village of Kukolovka was completely destroyed by Germans - all Jews were executed. At one point the Germans gathered everybody, and the Jews thought that they were going to be shot. They said farewell to each other, but they were forced to dig a ditch for other people, who were shot that very day. My y [ndparentss?] were prese at that xecution and were then compelled to bury the bodies of the executed people, some of whom were still alive … But this all happened in a neighboring village. They said that grandfather came home absolutely grey-haired, he could hardly speak. Then came the turn of Bolshaya Lovcha. Absolutely all people of Jewish nationality were executed as well as people of different origin who sympathized with and helped the Jews. The execution was carried out by Germans as well as by Ukrainians who were on their side. Among the Ukrainians were those who had lived side by side for years with the people they executed.

Now let’s go back to Raya, the pregnant daughter-in-law. When she and some other women were returning from the ditch works, a Ukrainian approached them and told them: "Tomorrow all of you will be shot. Run for your life, girls!" Some of the women who were with Raya ran away, but she said: "Yasha will never forgive me if I escape and his folks are executed." And so she accepted a martyr’s death together with her husband’s parents.

Uncle Yasha, Yakov Borisovich, was another of my mother’s brothers. It was his wife Raya who was executed by the Germans. Uncle Yasha was away fighting in the war, he suffered permanent injury. He was wounded in the first days of the war, on the Leningrad front, and was taken at once to Leningrad. When mother was informed that Yasha was wounded, she came running to the hospital. She could hardly recognize him at first. He asked her, "Manya, look, what did they hang there, on the back of my bed?" Attached to the back of his bed was a sheet of paper with a red cross on it. She said, "Yashenka, it’s a cross." And he said, "It means, Manya, that you may just as well not come again, as I will not survive." And when mother pulled away the blanket, she saw that his leg was badly hurt, in the shin, or higher, in the hip… And Mom used to tell me that there were so many worms in the wound that she had never seen anything like it. Mother still continued to go to the hospital every day. Later, when the bombardments of Leningrad began, the hospital was evacuated. Mother’s story went like this: "I packed his things and helped him get into the railway car with other people. And a few days later we heard that the train had been bombed and destroyed and only one car remained intact. And by miracle Uncle Yasha was in that very car. He stayed alive." He was evacuated to Rostov-on-Don. Then he was given shelter by Aunt Lyuba in Rostov-on-Don. Later, after the war, in 1947, he returned to Leningrad to the same room in 11 Communications Union Street where my parents’ family had lived, and got married. He married a Jewish girl, Rosa Lifshits who had no parents and was brought up in an orphanage. A son, Borya, was born to them in 1948. But Uncle Yasha’s illness steadily got worse. First he could only walk with a stick, then he could not walk at all. He developed a terrible weak-mindedness, and we had a lot of trouble with him. He got lost in town several times, and we had to look for him. Uncle Yasha passed away around 1992. He loved Pavlovsk very much; his elder sister Zina lived there and he often went there to visit her, so  we buried him in Pavlovsk. His sister Zina is buried there; she died later - in 1994.

I can tell you a little about Aunt Zina too. She was mother’s elder sister. Senya took her to Leningrad as well, but she lived in Pavlovsk.  She got married and worked in the Pavlovsk orphanage. When the boarding school was being evacuated, Aunt Zina already had two children: Vova, who was 3 years old, and Alik, a newborn. Aunt Zina was evacuated with the orphanage. Alik died on the way. He was simply taken out of the car and left on the ground.

After the evacuation Aunt Zina returned to Pavlovsk and continued to work at first in the children's home, and then as a guard. She died 6 years ago. She had an accident and lay alone in the apartment, and we relatives, by turns, went to Pavlovsk and took care of her. Her son Vova had cancer and died one year before his mother. He left for Canada, thinking that they will help him there. Unfortunately, he died there after 8 months.

My mother, Manya Borukhovna Shneerova, was born in 1920 in the town of Surazh, and later moved with her parents to the Ukraine, the village of Bolshaya Lovcha. In 1935-1936 Senya, her brother, brought her to live with him in Leningrad. Mom studied in a Jewish school. After arriving in Leningrad, she was dependent on Senya for a few years. Then she entered the Institute of Foreign Languages. But it was just before the war, so she only managed to finish the first year.

In 1942, after she buried all of her brothers, she found herself absolutely alone, a young woman in her early twenties, a girl with no will to live. She was absolutely broken.  She thought she was living her last days. She was desperately alone in her room in the house on Communications Union Street, when her Uncle Evsei Vladimirovich Lipkin arrived at her door. He had worked and lived in Leningrad before the war and now, during the siege. He was an expert in water supplies. He had modernized the entire water system in Leningrad, for which he was awarded the Order of Lenin. Later he was presented a trip to America as an award. I do not know in what year that was, but in those days it was a very big deal. That’s how they singled out his work. That uncle, after no-one had heard anything from my mother for a very long time, came and saw that she was in very bad condition. He carried her in his arms as far as to the other end of the city to his apartment. His wife was not so pleased to see that dirty, poor and hungry Manya brought to their place. But Uncle Evsei told her that Manya would live there - and no further discussion! They had a daughter a couple of years younger than my mom. Mom didn’t live there for a long time. Uncle Evsei spent the entire day at work, and Mom felt that Aunt Zlata’s attitude to her, while for the most part normal, was not really very warm. Uncle Evsei found a job for Mom at a water supplies station in Shpalernaya Street. And Mom stayed there day and night – as if in a military barracks - and began to receive at least some food. She worked there all through the siege. She survived the entire siege of Leningrad and was awarded with medals "For labour valor" and "For the defense of Leningrad"…

My mother knew Daddy and his family before the war – they had lived in the same communal apartment in Communications Union Street. I think it was in 1935, when Mom appeared in Leningrad. Her brother Senya lived in Leningrad at that time, but in 1937 he was arrested and sent to jail, and Mom remained there alone. Sewer pipes passed through her room, and the exit was through the kitchen. At that time Mom and Dad had no relations.

After the war

But after the war, in 1945, when Daddy came back home from the front, they accidentally met on Lieutenant Schmidt Bridge. And this, probably, was the key moment in the life of my parents. They registered their marriage on Mom’s birthday, August 20, 1945, and in 1946 my brother Arkady -- Alik -- was born. They all had to live in that same room with the sewer pipes. Very often the pipes leaked. Mom would take her baby Alik and spend the night in the kitchen. They lived very poorly - Dad was the only one who worked. There was not enough food, and Mom told me that she used to serve Daddy his meal and then go out into the street, so that she would to see him eat, because she was so hungry. It was in 1946-1947. I was born in 1956. Daddy was allotted a room by his factory at 7 Gavanskaya Street. It was also a room in a shared apartment. Dad was still the only breadwinner in the family. Mom told me that she often had to borrow money. When Dad received his salary, she usually paid it all out for debts. Thus, when I turned 4, I was sent to a kindergarten, and Mom went to work in the same factory where Dad worked, as a storekeeper.

I’d like to add that in 1940 Mom had entered the Institute of Foreign Languages, but she only finished the first year and was forced to quit her studies when the war began. The war prevented both of my  parents from receiving a higher education, and their only dream was for their children to obtain a higher education. They put all their efforts into fulfilling this goal. My brother first graduated from a technical school and then from the Northwest Polytechnical Institute. After graduating [secondary] school I entered the Construction Institute and graduated from the department of “Purification of natural and waste waters" in 1978, becoming an ecologist.

My parents and our family have always been an example for all our relatives. My parents lived together for 51 years. I cannot remember a single occasion when there were any arguments or scolding - it never happened! Mom was almost 10 years younger than Daddy, but still I think she was the head of the family. Our family was incredibly harmonious. As all my relatives said, in spite of the fact that my parents didn’t receive a higher education, they were very cultured people – inside their souls, you know. Neither Daddy, nor Mom ever offended anybody. If someone needed help – it was a foregone conclusion that it would be given. And I think that, probably, their example and the way they brought me up have left a mark on my life, too, because I left my professional job and started to work with "Hesed", where at first I was a visiting nurse and now I am the curator of the home-nursing service. The awareness that I help elderly people brings me satisfaction. I feel better doing it. It might seem strange to many people, but I realize that this is my calling, my mission.

And here again I come back to the moment in 1945 when, Mom and Dad met on Lieutenant Schmidt Bridge. He had come back home from the war, using a walking stick … Probably, their meeting was their fate. My parents’ life was incredibly hard. They had no books. They didn’t leave me anything. All there is, is the two-room apartment in which we are now talking. It was obtained through my parents’ efforts, on account of their health. We lived four of us in the one room in Gavanskaya Street that had been allotted to Daddy. I can tell you that each time they distributed apartments at his factory,  they said, Ilya Abramovich, you are the first in line. And each time Ilya Abramovich did not get an apartment. People explained this by the fact that he was not a member of the Communist party. There was no talk about him being a Jew, but in my opinion this is the only and evident reason.

In 1972, when I was in my ninth year at school,  my mother decided to go to the place where her parents had been executed. Mother, Daddy and I went to Krivoi Rog. We rented a room there. Very quickly the news of our arrival spread through town. A woman who managed to escape the execution came to see us. She had been a very small girl at that time. There was another man, whose mother had been executed on the very same day as Mom’s parents. His mother had been an activist, she even made a speech before her execution. I can not tell you precisely what year that was … The rainy season had started but we still went to Bolshaya Lovcha. We dropped into houses where elderly people lived and asked them how all that had happened.  We found a very old Ukrainian lady -- 102 years of age. She remembered mother’s parents, and told us about them. Unfortunately, we were unable to get to the place of execution. There was no taxi available. Because of the rains the road became impassable. The only thing I know is that there’s a common grave and a small monument with an inscription saying that many Soviet citizens are buried there. On Victory Day, on May 9, many people, relatives of the executed, come to Bolshaya Lovcha from Moscow and other cities. A memorial plaque appeared later, saying that Jewish people were executed there. I doubt if I will go and look for the graves again. But mother was very upset that she was unable to pay her last tribute to her parents.

Now daddy is over 90 years old, and for two years now he’s been living with my family. In his childhood Daddy studied in a Jewish school, so he can write Hebrew. After the war and while he was still able to walk – that is, until the 1990s - he regularly attended synagogue, where he had his own seat. Now, because of his age, he can neither pray, nor go to the synagogue. In earlier years, he read the Talmud and prayed in the synagogue. He didn’t pray at home – he just didn’t have time for that – he had all day long at work, and then, the life of a communal apartment didn’t provide opportunities for a dialogue with God. Apart from the Talmud we have both talles and tefilin  - the thing that is wound on one’s hand during prayer -- at home, In general, we still have all father’s articles of religious use.

During the entire 56 years that father worked at the factory, there was not a single day that he was even 5 minutes late. He always got up at 6 in the morning. His domestic duties included putting up a kettle for tea and making sandwiches for Mom. They would have their tea and leave for work. Dad walked very fast in spite of his bad leg, and Mom constantly ran behind him along Shkipersky lane and could not catch up with him. Their colleagues asked all the time: “Ilya Abramovich, did you have a quarrel with Manya Borisovna? Why is she running behind you?” They worked in different shops. Mom worked 26 years at that factory. The only day that Daddy never went to the plant, was the Remembrance Day [Yartzeit] of his parents’ death. He spent that entire day in the synagogue – from the early  morning until late in the evening. I think anything could have happened, but that day was sacred both for Daddy and for all of our family. At Passover my parents didn’t eat any bread except for matzot. They tried to accustom their children to this tradition as well, but, unfortunately, children are sinful. Dad still eats only matzot on Passover. When my mother was alive, she and Dad rather frequently spoke Yiddish between themselves so that we children wouldn’t understand. But with time we kids began to understand it, too. We could not speak Yiddish, but we followed. For some reason, I also remember Mom always cooking chicken broth and kneidlakh (dumplings). 

Growing up

When I was 10 years old, in 1966, doctors discovered that Mom had cancer. They said she did not have any chance of survival. Dad gave his written consent for her to undergo an operation whose outcome was uncertain. It was performed by a 28-year old graduate of the medical institute, because no doctor, even the most experienced, would take the responsibility. The operation was carried out, and Mom survived -- she lived for another 30 years. She died in 1996. We are very thankful to those people who presented her with these 30 years … We buried her in the Southern cemetery, in the Jewish section. The first of our family to be buried in that cemetery was Aunt Galya, father’s sister, who died in 1973. Then Aunt Ida, Aunt Fanya and my Mom. All of them are buried in one place, the four of them. According to Jewish custom cremation is not  allowed, but because of circumstances we had to do it. We wanted all of them to be in one place. Each year in the autumn my husband takes Dad to the cemetery - we keep our promise to him. Daddy recites kaddish, the Jewish prayer for the dead, himself, and last year, when he recited kaddish over the grave of my Mom and her sisters, some Jews came up and asked, if he could also recite kaddish over the neighboring graves. Daddy, naturally, could not refuse … In spite of the fact that because of his age his memory is quite poor, he still remembers the kaddish.

In memory of father’s parents we always light candles on the anniversaries of their death. They burn for a whole day. In memory of Mom’s death we also light such a candle. In this way, we try to follow the national traditions.

I want to tell you a little bit about myself. I was born in 1956 because my father wanted another child very much. Mom was already 36 years old. They already had a ten-year-old son, Alik, and they were very limited financially. But Daddy wanted a daughter very much. And  a daughter arrived. I went to all Pioneer and other recreation camps when in kindergarten and school, because, unfortunately, I did not have grandparents and there was nobody else to look after me. At seven I started school, and I completed 10 grades in a secondary school. I was a good student, in spite of the fact that neither Mom nor Dad could really help me. Mom, for example, checked my English. She checked my notebook exercises. I learnt later, though, that Mom did not know a word in English – she just pretended to be an expert. Mother also “helped” me in my Russian… I trusted her then. Daddy tried to help me with mathematics.  Still, I was a good student – I was the best mathematician at school.

When I was trying to enter the Leningrad Construction Institute, I passed all my examinations and received an average admissions mark. But when they published the lists of admitted students, my name was not there. At that time Uncle Evsei, the one who had rescued Mom during the siege of Leningrad, was on the faculty of the  Institute in the "Water supplies and water drainage" department. He was a senior lecturer. Mom called him up and asked, "Why isn’t Sophia in the lists of admitted students? The acceptance mark was 18, she scored 19.5, but she is not on the list. Is it because we are Jewish?" Uncle Evsei was a communist, and he was convicted that there was no anti-Semitism in our country. He told Mom, "Manechka, it is impossible. There is nothing of the kind in our institute!" But still, he went to the institute to see the dean, and heard, "Evsei Vladimirovich, why didn’t you tell us that she was your grandniece?" - "And why was I supposed to tell you?" he replied. The next day my name was inserted with a ballpoint pen in the general admissions list. 

Husband and children

I got married in 1983. My husband’s name is Ilya Leonidovich Noginsky.  His mother, too, once lived in Surazh,  where my Mom came from. Theirs was a rich Jewish family, with two children, twin sisters Eva Izrailevna [mother of my husband] and Rimma Izrailevna.  Ilya’s Dad, Leonid Yefremovich, comes from the town of Romny in Sumy district. Now my husband’s parents  live in Israel, they emigrated in 1998. They lived in Leningrad until 1962 in the Union of Communications Street, too, closer to St. Isaac’s Cathedral, in a kind of basement. There was one room, on a floor slightly lower than the ground level. Since Mom and Aunt Eva both came from Surazh, they became good friends. For a time, they did not have any contact, but at one point my aunt Fanya, my father’s sister, ran into "Mother Eva" [that’s how I call my mother-in-law] in the synagogue.  We went to the synagogue every week. Mother Eva had two sons: Ilya - the younger, born in 1955, and Vova, 3 years older. Ilya was married then, so they brought Vovik to meet me. But just then I had pneumonia and probably looked too sickly, so nothing came out of this meeting. When Ilya divorced his wife, mother Eva [she is a very vigorous woman - always achieves what she wants] called my Mom on the phone a thousand times, and finally mother conceded: "OK, you can introduce them to each other if you like, but later on - whatever they decide themselves -- I am not going to say "yes", or "no".

I have to add that Ilyusha had already had two children. Before we got married, we dated for several years … We have been together for 17 years now, and have a daughter who finishes the 11th form this year. Her name is Galya. We named her after father’s youngest sister, but still we lacked the confidence to register her as Golda. My daughter now says: "Mom, I had better be Golda!" What is the reason for that? Since the very first day, when my daughter started to understand things, I tried to convince her that “Jew” was not a curse, but just a nationality. The essence of a person, his character - all this depends on the person himself, rather than on his nationality. When Galya came home from school crying that her classmates called her Jewish – they had looked in the class journal and read that she was the only Jew among them - I told her: "Galya, what makes you upset? What evil is there in being Jewish? Look at your grandfather, look at your grandmother, look at all our relatives. We killed nobody. We stole nothing. Everything that belongs to our relatives – any of them - was earned by their own hands and heads, by hard work. So you should be proud that you are Jewish, and not otherwise." I think that in due course she understood this. I also tell her, The girl is doing very well in her final year. She is going to try to enter the pedagogical institute, in the  foreign language department. 

Recent years

My husband graduated from a technical school and became an expert in designing aircraft devices. Then he served in the army from 1975 to 1977 in internal troops  and later, in 193 he entered the Leningrad Construction Institute, and graduated with a degree in architecture. Now he works as the chief architect for a private firm. He works day and night, because  we’ll need a lot of money for our daughter’s higher education, since education is no longer free here in Russia. My husband’s family was never religious; his parents were Jewish, but atheists, estranged from religious ideas and customs.

Ilya’s first wife is a well-known composer, Zlata Razdolina. She emigrated to Israel 13 years ago. When she was getting permission for her departure, she wanted Ilya to relinquish parental rights to their children, but he said he wouldn’t do it. The children were taken to Finland, and from there they moved to Israel. After Ilya, Zlata was married three more times. From the third marriage she has a son named Benya. He is the grandson of Semyon Laskin, a prominent writer. She took all her children  to Israel. We totally lost contact with Ilya’s children. We looked for them for a long time and  sent inquiries to Israel. We got replies requesting us to at least specify  the town where they lived, but we didn’t even know that.  Then, totally unexpectedly, through some distant friend, we learned where they lived, and even their telephone number. I was the first of us to visit Israel. Ilya’s parents were still living there. I went under the "Sarel" program – it provides an introduction to the  country and help to the Israeli army. I met my husband’s daughter Olya and talked to his mother-in-law. After that, Ilya went for a visit. Everything went absolutely smoothly as well. His children had became religious in Israel. His son Zhenya, who was born in 1979, became a rabbi. He studied to become a rabbi in America. He is already married and has a son named is Menakhem-Mendl. Olya, the daughter, is not so happy. She married a rabbi but  divorced him when she was pregnant. Her daughter Rachel is not very healthy. You can’t tell how Olya’s future life will develop…. We call each other, we even try to buy and send this and that to our grandchildren. We have perfectly normal relations with them, and we enjoy it. We do not know how our daughter Galya’s future will be, and [Zhenya and Olya] are her brother and sister, even though it is only on her father’s side. I am trying my best to remain on good terms with Zlata and her children. Galya visited them for two weeks last summer, and we invited them to come and be our guests too.

[Sofia Ilyinichna is a woman devoted to the memory of her family, most of whom died during the Second World War. It induced her to tell us about the history of her family, about the fate of those who were witnesses to the uneasy life of Leningrad in those hard times. Sofia Ilyinichna is an active, cheerful woman with bright eyes. She combines care of her beloved elderly father with the work in the home-nursing service of Hesed.]

Lebensgeschichte Eva Köckeis-Stangl,
aufgezeichnet von Verena Krausneker

Eva Köckeis-Stangl zog nach ihrer Pensionierung von der Uni Innsbruck auf einen Bergbauernhof in Südtirol, wo sie 15 Jahre lang unter spartanischen Verhältnissen alleine als (Eigendefinition) „Eigenbrötlerin“ lebte. Sie machte, teilweise alleine, teilweise mit Begleitung, u.a. ihres Bruders, Berg- und Wandertouren. Sie reiste nach Marokko und mit ihrer Enkelin nach Israel. Im Jänner 2001 kehrte sie von einer lange geplanten Reise nach Äthiopien und Eritrea zurück und starb 2 Wochen später.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg

Meine Familiengeschichte

Meine Mutter Lilly kam aus Budapest, mein Vater Otto aus Böhmen.
Öttchen ist noch in Pardubitz geboren, das ist eine kleine Stadt in der Tschechoslowakei, wo sein Vater Moritz Moses Schuster war…oder Schuhfabrikant. Aber der hatte kein Glück und war ständig aus unterschiedlichen Gründen am Rande des Ruins. Da gibts dann irgendeine Geschichte, dass das schiefgegangen ist. Vage erinner‘ ich mich, dass das Unglück dadurch entstanden ist, dass die Leisten, die man ja braucht, um Schuhe zu erzeugen, falsch zugeschnitten waren und dann waren alle Schuhe verkehrt oder nicht tragbar.
1882 schließlich wurde die Fabrik und alle Vorräte, das können wir in einem erhaltenen Brief von Moritz lesen, durch ein Feuer zerstört.
Und wie Öttchen zwei oder drei Jahre alt war, hat sich die Familie aufgemacht, in der Großstadt Wien ihr Glück zu versuchen. Hier in Wien hat mein Großvater Moritz dann offensichtlich versucht, seine Kenntnisse als Schuster und Lederer  für ein anderes Erzeugnis zu verwenden, also für etwas, von dem er inzwischen draufgekommen ist, dass man es zu dieser Zeit der Industrialisierung besonders gebraucht hat und das waren die Ledertreibriemen.
Also, jetzt haben sie diese Riemen gemacht und, ich weiß nicht, ob, aber wahrscheinlich hat es gleich in dem Haus Taborstraße 71 im 2. Bezirk angefangen, das es heute noch gibt. Auch sehr typisch für diese Zeit, da war also die Fabrik im Hinterhaus und im Vorderhaus, im nobelsten Stock, nämlich im 1. Stock, hat die Familie Brill gewohnt.

Soviel ich weiß, waren sie schon damals – wie es der jüdischen Tradition entspricht – sehr eingenommen für mehr Bildung, für mehr Schulbildung gewesen,  jedenfalls von Ottos Mutter weiß ich das, die Amalie Brill, aber wahrscheinlich auch der Moritz, sie waren Leute, die in der Großstadt Erfolg haben wollten, die sich als modern und fortschrittlich gesehen haben und denen wahrscheinlich ihre jüdische Herkunft wenig bedeutet hat… und wenn, dann eher als Hindernis.

Und deswegen dürften sie dem Otto, der nicht nur einfach dem Wunsch seines Vaters entsprechend Riemer und Sattler werden wollte, erlaubt haben, auf die technische Hochschule zu gehen, wo er Chemie studiert hat. Es ist wahrscheinlich auch ziemlich typisch, dass seine Schwestern, also jedenfalls die beiden jüngeren, meine Tante Mitzi und meine Tante Friederl, beide studiert haben. Dieser besondere Respekt vor Bildung, nehm‘ ich an, drückt sich auch darin aus, dass die beiden Schwestern, nein: alle drei, Akademiker geheiratet haben.

Mein Vater Öttchen machte damals eine aufregende Karriere als Ingenieur, in einem Zwischenbereich zwischen Physik und Chemie, die ihn als Assistenten und Mitarbeiter nach Berlin, Göttingen, kurz Paris, London und auch Amerika führte. Und da hat ihn besonders interessiert, oder er war beteiligt, an den ganz frühen Arbeiten in Richtung von dem, was wir heute Radioaktivität nennen. Da war diese Geschichte, auf die die ganze Familie sehr stolz war: nämlich da hat es in Paris die Marie Curie gegeben und sie hat einen unerhört kostbaren Stoff gebraucht für ihre Experimente und der wurde unter anderem gefunden in Joachimsthal in Böhmen, also im Bereich der österreichischen Monarchie. Und Öttchen wurde beauftragt, diese winzigen Menge von diesem Stoff, von dem man heute weiß, wie gefährlich er ist, weil er eben Strahlung aussendet, in irgendeinem Kofferle dieses, ich glaub 2 Gramm, Radium als Geschenk der österreichischen Regierung zu Marie Curie nach Paris zu bringen.

Meine Kindheit

1921 hat er schließlich an seinem Geburtstag Lilly Livia Gunszt, eine ganz besonders schöne, und wesentlich jüngere Frau geheiratet. Lilly war aus einer eher armen Familie mit vielen Geschwistern, die alle zusammen von Budapest nach Wien gezogen waren, als sie noch ein Kind war. Lilly war eine sehr schöne, sehr liebe übrigens, und sanfte Frau. Dass sie sehr schön war, war – glaub ich – für Otto sehr wichtig.
Sie haben zuerst in einer Wohnung in Hietzing gewohnt und dann aber hat Otto ein Haus gekauft in der Oberen Donaustraße, also im 2. Bezirk – und der zweite Bezirk war DIE jüdische Gegend. Und dort war eben auch die Fabrik. Aber andererseits doch am Rand vom 2. Bezirk, mit einem wunderschönen Blick über den Donaukanal bis zum Kahlenberg und Leopoldsberg. Und es war wieder ein Haus, indem der erste Stock, die repräsentativste Wohnung, eine große, prächtige Wohnung, unsere war, die der Brills. Otto hat sich intensiv um deren Einrichtung angenommen, alles musste nach seinen Anweisungen geschehen. Den Kleinkram, natürlich, den hat er dann Lilly überlassen. Sie hat ihm übrigens immer nachgegeben, was mich als Kind sehr geärgert hat. Es gab Dienstpersonal, ein Stubenmädchen dazu, meistens, glaub ich. Und für die Kinder ein „Fräulein“, solang‘ wir Kinder kleiner waren. Wir lernten Sprachen, Reiten, Tanzen usw. usw.

Ich bin also am 1.8.1922 als erstes von drei Kindern geboren. Nach mir kam Agi, dann Hansi. Zu der Zeit hatte Otto seine Naturwissenschaftler-Karriere zugunsten der Übernahme der Fabrik seines Vaters (nach dessen Tod) aufgegeben. Und das war, glaub ich, für Otto eine arge Unterbrechung und das Ende von dem, was er eigentlich hätte tun wollen… aber es ist ihm nix anderes übriggeblieben.
Er hat also diesen Betrieb geführt und dann hat es noch eine Menge damit verbundene Dinge gegeben, für die er zuständig war und die hat er abwickeln müssen. So erinner‘ ich mich zum Beispiel, dass es mehrere Mietshäuser gegeben hat und dann so ein großes Bürohaus, den Industriepalast, die also ihm plus Familie gehört haben, und um die er sich hat kümmern müssen, aber er hat halt versucht, daneben auch noch Zeit zu finden für die Dinge, die er geschätzt hat.
Wissenschaft so nebenher zu betreiben ist ja ziemlich unmöglich, und so hat er aber versucht, sein Leben auszufüllen mit Interesse für künstlerische Sachen, für kulturelle Dinge, und auch so, als Mäzen tätig zu sein. Und in der Zeit, an die ich mich schon erinnern kann, also Ende der Zwanzigerjahre, war das „diesen Künstlern unter die Arme greifen“ auch wahnsinnig notwendig, weil es war eine wirtschaftlich eher sehr schlechte Zeit, war die große Wirtschaftskrise in Österreich, eine große Arbeitslosigkeit. Und da hat es zum Beispiel mehrere Maler gegeben, besonders der Herbert Böckl, dem er versucht hat, immer wieder zu helfen, mit Geld. Und das Helfen hat damals noch eine sehr traditionelle Form gehabt, nämlich dass man die Leute zum Essen, also zum Mittagessen oder zum Nachtmahl, einlädt. Für mich hat das eine große Bedeutung gehabt, was da sehr oft beim Essen über interessante, gescheite Sachen geredet worden ist, und ich hab diese Besuche oft sehr bewundert, mit denen Otto – so ist mir vorgekommen – auch fachlich sehr versiert geredet hat.

Der einzige Anlass, wo ich mich erinnern kann, dass über jüdische Tradition was erzählt wurde, war, wenn Otto Witze erzählt hat. Er hat gerne und ausgezeichnet Witze erzählt, jüdische Witze, über Juden, die sehr viel Selbstironie enthalten.
Aber sonst herrschte große Distanz und sicher auch ein Maß an Verachtung für die nichtassimilierten Juden, für die man damals gesagt hat, sehr herablassend, eigentlich bös‘, „die polnischen Juden“, die Juden aus den Ghettos in Polen, die aus der Ukraine wegen Pogromen flüchten mussten, von denen sehr viele da im 2. Bezirk gelebt haben, die mein Vater also eher verachtet hat, wahrscheinlich sie als nicht modern genug, etwas schmutzig, schmuddelig, nicht aufgeklärt empfunden hat. Diese Distanzierung kommt auch darin zum Ausdruck, dass ich zunächst nicht jüdischer Religion war, das heißt, in meinem Geburtsschein steht „ohne religiöses Bekenntnis“. Allerdings, … im Laufe der Zeit, also im Laufe der Zwanzigerjahre, wo der Antisemitismus immer direkter zum Ausdruck gekommen ist, hat aus diesem Gefühl von Fairness und „man muss für Verfolgte einstehen“, sich eine Änderung angebahnt, die darin zum Ausdruck kommt, dass, wie ich in die Schule gekommen bin, getauft jüdisch wurde. Es gibt an sich keine Taufe bei den Juden, aber anscheinend, ich kenn‘ mich da bis heute zu wenig aus, aber soweit ich mich auskenn, also, der nicht als Baby, nicht bei der Geburt zum jüdischen Glauben einbezogen wird, dann gibts eine Taufe. Und nachdem ich damals schon 6 Jahre alt war, also kurz bevor ich in die Schule eingetreten bin, kann  ich mich daran erinnern. War also so ein kleines Becken, wie ein ganz kleines Schwimmbad und dort musste ich so lange untertauchen, bis der Rabbiner seine Gebete fertiggesprochen hat. Ist mir sehr schwergefallen. Und ich glaub‘, des ist drei Mal schiefgegangen. Und wenn ich mich richtig erinnere, ist zu dem Zeitpunkt auch die Lilly, die vorher protestantisch war, zum jüdischen Glauben beigetreten. Lilly war jüdischer Herkunft, aber sie hat es vergessen gehabt oder vielleicht – aber das könnt‘ ich nicht sagen – ob sie nicht gelegentlich stolz darauf waren, nicht jüdisch zu sein.
Ich hatte dann in der Mädchenmittelschule im 8. Bezirk, Albertgasse, da so einen Religionslehrer, der war relativ jung, relativ zionistisch, mit dem hat man diskutieren können. Und er hat versucht, einem Anfangsgründe von Hebräisch beizubringen. Und da hat es auch so Zeiten gegeben, wo erwartet wurde, dass man am Samstag in den Tempel geht, damit man eine gute Note kriegt. Aber von zu Haus war nix.

Während des Krieges

Und dann war bald das Jahr 1933 da, wo Hitler in Deutschland schon an die Macht gekommen ist und jüdische Intellektuelle emigriert sind und unter anderem auch nach Wien geflüchtet sind – und auch solche Menschen sind zu uns auf Besuch gekommen. Aber mein Vater hat immer gemeint, in Wien ist das ganz unmöglich, in Wien sind die Juden ein so wesentlicher Teil des wirtschaftlichen  und kulturellen Lebens, das ist ganz unmöglich, die auszuschalten. Ja, allerdings, wie dann die Nazis in Österreich einmarschiert sind, sind sie binnen kurzem, schon nach wenigen Tagen, bei uns in der Wohnung aufgetaucht. Es wurde eine Hausdurchsuchung gemacht, vieles kaputtgeschlagen, mit der Brutalität und Niedertracht, genau derselben, die die Nazis woanders angewendet haben und Otto wurde verhaftet. Die Nazis haben in Otto keinen politischen Gegner gesehen, sondern vor allem einen wohlhabenden Juden, den man dazu zwingen muss, oder den sie durch die Haft dazu gezwungen haben, alle seine Besitztümer den Nazis zu schenken.
Ich bin damals schon, in den Jahren davor, geheim zu einer Jugendgruppe gegangen, die hat sich „Jung Urania“ genannt und später unter dem Deckmantel, dass wir ‚Pfadfinder‘ sind, waren vielleicht 20 Leute, zweimal die Woche. Wir waren kommunistisch. Und zu links-sein hat dazugehört, sich für Psychoanalyse zu interessieren und meine Freundin hat da so Originalschriften von Freud mitgebracht. Was wir als 13-jährige davon verstanden haben, frag‘ ich mich. Sicher hab ich das kommunistische Manifest in einer Gruppensituation gelesen, aber es war außerordentlich schwierig, solche Schriften aufzutreiben. Und in den allerletzten Monaten in Wien, wie der Otto schon eingesperrt war, bin ich zu denen gegangen und hab‘ gesagt: So, jetzt ist mein Vater im Häfn, jetzt kann ich machen was ich will. Und da haben‘s mich in den Kommunistischen Jugendverband aufgenommen, das war eine Gruppe, die war mehr proletarisch.
Die sind immer zu Fuß gegangen, und da sind wir einmal zu Fuß zum Peilstein gegangen, ein ganz schöner Hatscher, und haben dort in einer Höhle geschlafen, war meine erste Begegnung mit Bergsteigen. Hat sich sehr gehalten.
Wir Kinder, die Agi, der Hansi und ich, sind schon im Juni nach England geflogen. Und möglich war das im Wesentlichen dadurch, dass Otto aus der Zeit, wo er vor dem ersten Weltkrieg in England gelebt hat, eine ganze Reihe guter Freunde in England gehabt hat. Die haben gebürgt für uns.
Ja, und dann gab‘s also auch noch lange Verhandlungen, bis man Lilly und Otto die Ausreise nach England erlaubt hat, das war im Herbst 1938.
Ich war 16 und hab‘ als Haushaltshilfe gearbeitet, dann war der Versuch, Krankenschwester zu werden. Ich wollte dann nicht mehr zu den Eltern ziehen. Ich kann mich erinnern, wo ich zum ersten mal bei einer Demonstration am Trafalgar Square war, das war für mich unheimlich wichtig, wo man die Internationale offen singen kann! Ich glaub, es war eine Arbeitslosendemonstration. Ich wollte in London bleiben, aber Otto meinte, als der Krieg dann begonnen hatte, es ist blöd, in London zu bleiben, wegen der Bomben. Nach langem, so was wurde zu Hause ja niemals geredet, hab ich zugegeben, ich hab einen Freund und wegen dem will ich dableiben. In meiner Erinnerung hat er gesagt: Du bist ja ka Köchin!
Das war eine fürchterliche Watschn für mich. Und jedes Mal wenn ich mit ihm beisammen war, ist es sofort zu einem Krach gekommen. Das ist eigentlich bis zum Schluss so gegangen. Wahrscheinlich dewegen auch in der letzten Zeit, wo ich als junges Mädel und als junge Frau so a überzeugte Kommunistin war, dass er meine Art von Dogmatismus nicht ertragen hat. Ich war bei Young Austria, unser wichtigstes Ziel war es, etwas für die Befreiung Österreichs zu machen. Da hat es auch Zellen des Kommunistischen Jugendverbands gegeben und wöchentliche Treffen, wir haben Marx und Engels gelesen, es gab auch eine Zeitung. Es war für mich das wichtigste, ja ja, ich war sicher unheimlich dogmatisch. Aber nicht nur die politische Linie, sondern auch die Erinnerung an das Land, an Österreich wach halten, das war ganz wichtig. Wobei das mehr das Land war, die Landschaft und die Kultur, als die Leute. Für mich war immer klar, dass ich dahin zurück will. Und es war klar, dass das ein kommunistisches Land wird.

Nach dem Krieg

1943 hab ich dann geheiratet und 2 Jahre später ist meine Tochter Emmi zur Welt gekommen. Ich bin im August 1946, leider nicht mit der ersten Gruppe, da war mein Mann dabei, alleine nach Wien zurückgekommen, illegal, mit französischen Ausweisen, im Arlberg Express. Ich bin am Fenster gestanden und hab‘ geheult, es war unglaublich schön. Und in Wien war‘s schon enttäuschend und hart – und dass wir den Österreichern nicht so abgegangen sind. Das war schon ein latenter, den Leuten nicht so bewusster Antisemitismus.
Hab auch im ZK gearbeitet.
Da hab ich schon das Gefühl gehabt, ich will a Proletarierin werden, das war unheimlich wichtig für mich. Ich war Hilfsarbeiterin, hab mehrfach in sowjetisch geführten Betrieben gearbeitet und dann angestellt in den Wiener Industriebetrieben. Ich war in allen manuellen Dingen immer schon hoffnungslos, es war nicht leicht.
1956 habe ich dann in der Abendschule die Matura nachgeholt, meine Schulbildung war ja 1938 unterbrochen worden und habe, inzwischen schon ein zweites Mal verheiratet und mit einem zweiten Kind, Gustl, zu studieren begonnen.

Schon 1956 haben wir diskutiert, aber da waren immer irgendwelche Ausreden. Erst beim Einmarsch der sowjetischen Truppen in Prag, 1968, da hab ich endlich begonnen, da bin ich ausgetreten, da hab‘ ich auch schon weniger gemacht, weil ich studiert hab‘. Es war eine Gruppenentscheidung, wo ich mitgetan hab.
Jetzt, wo die Sowjetunion zerfällt und der Kommunismus, das ist schon mit einer gewissen Wehmut verbunden – aber sicher, ich denk mir, alles, wo man so eine Rettungsidee hat, wo man sich alles im Voraus zusammenkonstruiert, wie es sein soll, das ist sicher falsch. Solange ich das geglaubt habe, hab ich nie gesehen oder ernsthaft diskutiert, das starke Zentralistische.
Ich hab mich nicht geniert. Ich glaub auch eher, seit ich in Tirol leb‘, dass ich diskret war hinsichtlich jüdisch sein als hinsichtlich Kommunistin sein. Das ist schwer zu sagen, das Jüdischsein, du siehst, ich hab gezögert dabei, weil ich das einerseits bin und einerseits nicht bin. Das andere, das hab ich mir selber ausgesucht, hab ich die Krot gfressen, muss ich dafür einstehen, das ist ganz klar. Aber das andere… sicher, denk ich mir, es gibt Dinge, in die man hineingeboren wird, und das muss man auch mittragen, das ist nicht etwas, was ich mir ausgesucht hab‘. Und es ist auch komisch, wenn mich dann Leute fragen, hiesige, die nie einen lebendigen Juden gesehen haben, und die mich dann weiterfragen, dann muss ich sagen: weiß ich nicht. Dann merk ich‘s ja selber.

Zuerst hab‘ ich Staatswissenschaften studiert, hab‘ da auch das Doktorat gemacht, war aber dann 6 Jahre lang Assistentin am Soziologischen Institut an der Uni Wien und ab 1971 war ich am Institut für Erziehungswissenschaften in Innsbruck. Da hat jemand aus Innsbruck, der Peter Seidl, der mich von irgendwelchen Tagungen gekannt hat, gesagt, Du, wir brauchen eine Assistentin in Innsbruck. Hab ich gesagt: von Erziehungswissenschaften versteh‘ ich nichts! - Aber: Macht nix, macht nix!
Auf die Art bin ich nach Innsbruck gekommen. Da habe ich mich auch habilitiert, bin aber dann gewechselt an das Psychologische Institut und habe mich 1980 noch einmal habilitiert. Ich bin dann zur Anlaufstelle geworden für alle, die eine aufmüpfige Dissertation schreiben wollten. Zeitweise hatte ich schrecklich viele Dissertantinnen. Wir haben versucht, eine neue Art von Wissenschaft zu betreiben, nicht so theoretisch, mehr teilnehmend. Da gab’s zum Beispiel ein Projekt über Textilarbeiterinnen in Vorarlberg. Mit den Mitarbeiterinnen, die damals meine Studentinnen, Dissertantinnen, waren, habe ich mich sehr angefreundet. Wir sind bis jetzt sehr befreundet.
In Innsbruck hab ich dann auch die grünalternative Partei Tirols mitgegründet und auch kandidiert.

Ab den frühen 1960er Jahren, als ich durch meinen Freund Walter begonnen hatte, Bergzusteigen, haben wir ausgedehnte Reisen gemacht, nach Afghanistan, Indien, Ladakh und Nepal. Die Idee ist irgendwie entstanden, weil wir doch beide relativ interessierte Bergsteiger waren und ich hab gefunden, mich werden‘s doch nie auf so eine vom Bergsteigerverein organisierte Sache mitnehmen, weil ich eine Frau bin und nicht mehr ganz jung, und darüber hab ich gelästert. Da sind wir gerade durch die Herrengasse gegangen und dort ist ein Buchgeschäft mit einer Straßenkarte der Türkei in der Auslage gewesen. Da hat Walter gesagt, kauf ma uns das und schau ma, wie weit das eigentlich ist, vielleicht können wir das auf eigene Faust machen. Da waren wir dann mit dem Auto, das wir gerade gehabt haben, im östlichsten Zipfel der Türkei und am Ararat.
1964 war dann diese Reise, wo ich mit dem kleinen Renault 4 CV nach Moskau gefahren bin, wo meine Tochter gerade studiert hat. Dann war die Reise nach Persien, auch mit einem kleinen Zwutschgerl von Auto. Die haben alle gestaunt, weil die Straße nach Teheran sehr schlecht war damals, und da hast Du durch Flüsse fahren müssen und bist natürlich steckengeblieben.
Aber noch vor Teheran, durch die Hitze und so, hab ich mich mit dem Walter zerstritten, er hat keinen Führerschein gehabt, und ist ausgestiegen und alleine weiter. Da ist es ihm dann sehr schlecht gegangen, eine schwere Durchfallerkrankung, und er ist dann mit einem Fernlaster zurück nach Wien. Ich bin weiter gefahren, mir ist es nur insoweit schlecht gegangen, dass das in einem mohammedanischen Land nicht so ohne ist, allein. Und mit dem Auto hab ich viel Troubles gehabt. Aber sonst war‘s schön. Naja, da hat mich sogar, auf einem Berg, ein Hirte überfallen. Bei dem Gerangel ist mir meine Brille heruntergefallen und erst hab‘ ich‘s versucht mit ein bissl Farsi, was er wahrscheinlich nicht verstanden hat, aber dann hab ich auf Deutsch einfach losgeflucht, verstehst Du? Und darauf hat er mich gelassen. Also dann bin ich ein bissl zitternd doch wieder heruntergekommen, bin dann auch noch ein einen Bach gefallen, sodass dann alles nass war….
Dann waren wir – in Wien haben wir uns wieder versöhnt – hauptsächlich in dem von Kurden bewohnten Gebiet der Türkei, wie wollten die Nordseite vom Ararat hinauf, weil wir bei der letzten Reise gesehen hatten, die ist vergletschert und das war auch noch nicht begangen.
Dort sind wir auch in der Nacht ausgeraubt worden, aber das haben wir alles wieder zurückbekommen. Da waren wir circa 6 Wochen oder so.
Und das nächste war dann Afghanistan, da waren zu viert in einem alten VW-Bus, und das hat schon eine Spur Expeditionscharakter gehabt. Da sind wir also in das Berggebiet, dass wir uns vorgenommen haben, Wakhan Korridor, da war auch ein Gipfel, der nicht erklommen war. Korridor heißt es deswegen, weil ein schmaler Streifen Afghanistan, also den Afghanen, überlassen wurde, zwischen Sowjetunion und seinerzeit Englisch dominiertem Gebiet, heute Pakistan, nicht? Da sind wir hineingefahren, mit einer Erlaubnis, also wirklich, ich schüttel im Nachhinein den Kopf, was für verrückte Sachen ich organisiert hab‘. Über Kontakte hab‘ ich die Bewilligung für dieses Gebiet beschafft, ein Schriftstück in arabischen Buchstaben, kann keiner von uns lesen, aber wir sind losgefahren. Und das war dann falsch und wir sind sehr weit gefahren und mussten aber dann wieder umdrehen. Haben einen Lastwagen mieten müssen und sind dann auf Pferde umgestiegen. Bei diesen ersten Reisen hab ich, glaub ich, den Fehler gemacht und viel zu viel Zeug mitgehabt. Sind aber auch ein bissl Berggestiegen und auf einen Gipfel.
Weil, ohne Gipfel wär‘s sehr peinlich gewesen, wurde ja doch vom österreichischen Touristenklub unterstützt, und die Gipfel sind die Legitimation. Und damals, war irgendwie mein spezielles Glück, dass das halt damals erst alles in Mode gekommen ist, da war‘s noch was Besonderes. Dann haben wir Vorträge gehalten in der Urania, lauter so Diavorträge.
Wann das genau war, ich weiß nicht, also dazwischen waren wir doch auch in Nepal. Ich komm schon durcheinander mit den Jahren.
Unser großer Traum wäre gewesen nach Bhutan, aber wir haben keine Einreise bekommen. Zum Trost haben wir dann was anderes gemacht, das ist ein Landstrich, ein Stück östlich von Kaschmir, heißt Lahul. Lahul grenzt an das jetzt viel bekanntere Ladakh, das nördlich davon ist. Lahul ist Sperrgebiet, aber wir haben eine Genehmigung bekommen, die sogar an Ort und Stelle gehalten hat.
Lahul hat mir sehr gefallen, das ist eine Gegend, die buddhistisch ist, da gibt es schon buddhistische Tempel, das hab‘ ich zum ersten Mal gesehen. Im damals noch sehr kleinen Hauptort haben wir zwei junge Frauen gesehen, in buddhistischer Nonnentracht, aber mit europäischen Rucksäcken. Waren 2 Amerikanerinnen, die konvertiert sind und in so einem Bergkloster gelebt haben und uns eingeladen haben, wir sollen hinaufkommen, das war mein erstes buddhistisches Kloster, und es war auf diese Art auch sehr schön, weil die viel erklären konnten.
Dann war die Genehmigung aus, sonst wären wir viel länger geblieben, und wir sind  mit dem Auto nach Nepal. Oh ja, das war auch sehr schön, weil es war dann später Herbst, dann ist der Monsun schon vorüber und es ist zwar sehr kalt und oben schon Schnee, aber es war sehr schön. Dort hab ich zum ersten mal so ein Tempelfest erlebt, die lamaistischen Klöster haben immer so einen Jahrestag, mit diesen wunderbaren Tänzen.
Bis Dezember waren wir in Delhi, es ist wirklich sehr schön dort, wie bei uns im Frühjahr. Dort hab ich ein Forschungsprojekt gemacht. Jetzt denk‘ ich, auch eine ziemlich blöde Angelegenheit, aber okay. Bissl schwierig war dann die Rückfahrt, weil die Reifen vom Auto schon sehr waren schlecht und die Straßen in Afghanistan zum Teil vereist. Im Zelt schlafen war auch kein reines Vergnügen, war bissl mühsam, diese Rückfahrt.
Irgendwann sind wir dann wieder nach Nepal gefahren, bergsteigen. Aber da ist das Problem, das es im Sommer eigentlich ein Blödsinn  ist, weil da Monsun, Regen ist. Die Berge sind in den Wolken, du weißt, dass sie vielleicht da wären, die Achttausender, aber sehen tust du sie nicht. Und die Flüsse sind angeschwollen und du musst oft große Umwege machen, oder, sehr heikel, angeseilt mitten durch den Fluss durchwaten. Ist oft heikliger als eine Besteigung.
Und wie wir endlich dort waren, wo wir eine Besteigung machen wollten, hat es so geschüttet, wir sind nur auf dreieinhalb Tausend oder was, und dann haben wir‘s bleiben lassen müssen.
Wie wir in Kathmandu zurück waren, hat jemand gesagt, jetzt könnten wir nach Ladakh. Hab ich gesagt: bitte, Ladakh, wo ist denn das? Und da sind wir zum ersten mal nach Ladakh, wird so September gewesen sein. Dann hab ich mich erstens in das Land verliebt und zweitens hat es den Vorteil, dass, weil das schon nördlich der Himalaya-Hauptkette ist, dass dort der Monsun nicht hinkommt. Und mohammedanisch ist es auch nicht, das ist angenehmer. Ja, und da waren wir dann ein paar Mal dort.
Ich glaub‘, im Jahr darauf, da haben wir auf dieser zweitägigen Autobusfahrt nach Leh schon wieder ein bissl Meinungsverschiedenheiten gehabt. Weil ich hab‘ gehört, dass sich da viel verändert hat, da war der Heinrich Harrer, ein schrecklicher Mensch, der hat in Ladakh die große Businesschance für sich gewittert und Direktflüge nach Leh organisiert - das war der Anfang vom Tourismuswirbel. Und wie ich das gehört hab, wollt ich nicht mehr nach Leh fahren. Es gibt ja so viel anderes zu sehen. Aber der Walter ist eher jemand, der sagt, jetzt haben wir uns das so vorgenommen, da muss es so sein. Also, sind wir wieder auseinander und ich bin allein und zu Fuß… jössassna, nicht einmal die wichtigsten Ortsnamen fallen mir mehr ein. Also, Zaskar muss eine interessante Gegend sein, Karte hab ich keine g‘scheite gehabt. Da bin ich hingegangen und von Zaskar wieder über die Hauptkette und wieder durch Lahul nach Indien. War sehr schön, auch abenteuerlich, natürlich. Mit einer Menge Sprachschwierigkeiten, aber sehr schön. Da war ich 6 oder 8 Wochen unterwegs. Und bei der Gelegenheit war ich auch das einzige Mal über sechstausend. Weil der normale Weg, der ist eh schon, der Pass, auf fünftausendzweihundert, und da war ein schöner Tag, ist ein wunderschöner Schneeberg daneben gestanden, da hab ich mir gedacht, jetzt geh ich auf den auch noch. Das war das einzige Mal, dass ich auf einem Berg über sechstausend war, fünftausend war ich öfters. Da hab ich nicht einmal Steigeisen mitgehabt. Zwei Burschen, die waren höchsten vierzehn, fünfzehn, die sind mit mir, wegen dem ganzen Zeugs. Aber nach einem Tag haben sie zuviel Angst und Heimweh gekriegt, sind wieder umgedreht, da bin ich wieder dagestanden mit dem ganzen Zeug. Da hab ich mich 2 Tage abgezerrt mit dem und dann hab ich jemanden gefunden, einen sehr netten Menschen, der hat mir geholfen.

Dann war ich noch einmal alleine, und einmal mit einer Freundin, das war schon in den Achtziger Jahren und das letzte Mal mit meinem Sohn Gustl.

Es ist gut, wenn ich mir, in welcher Form immer, so Stücke der Vergangenheit zurückrufen will. Dann wenn ich es allein mach‘, ist es eigentlich immer mit so viel Selbstvorwürfen verbunden. Denk ich immer so stark nach, was da so ist an Sachen, die ich blöd gemacht hab‘ oder die nicht in Ordnung waren.

Hedvig Endrei
Budapest
Hungary
Interviewer: Szilvia Czingel
Date of interview: October-November 2006

Hedvig Endrei is a nice and friendly woman, her mental alertness is fascinating. The make-up, the perfume and the elegant costume are still an essential part of her life, even at the age of 92. Her apartment on Karoly Boulevard, where she has lived since 1941, is very cozy. On the table, covered with a white tablecloth, there are always porcelain cups, silver teaspoons and biscuits even the unexpected guest is being treated to. On the family pictures, hung on the wall, the members of the Endrei family can be seen, making the only living member of the family to remember them every day.

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

My family background

My maternal grandparents came from Tolna County. They lived in Bonyhad. My grandfather was Adolf Reich. I don’t remember whether Grandpa had any siblings or not. My grandfather’s family and the relatives didn’t really deal with agriculture, rather with stock-farming. I remember a one-storied house with a garden.

My grandfather married twice. The family never talked about my real grandmother. I don’t know anything about her, because she died very early. She was probably also from Bonyhad. They met there. The step-grandmother was a certain Aunt Betti [Bettina Reich]. I don’t know whether she was from Budapest or not. I only remember her from here, from Pest. My grandfather and my step-grandmother were buried here in Budapest. Two girls were born from my grandfather’s first marriage, my mother, Roza Reich, and my aunt, Hermina Reich. My mother and grandma Betti were on good terms, they liked each other. At least I don’t know of any conflicts between them.  

Four children were born from my grandfather’s second marriage, three girls and a boy. Jeno Reich was the boy. The girls were Frida or Frici Reich, Sara Reich and Eszter Reich. My mother was the oldest, then came Hermina, then the step-siblings: Frici, Sari [Sara], Eszti [Eszter] and Jeno, who was the youngest. They were born one after the other, they weren’t many years apart. So my mother had a blood-sister and four step-siblings. Despite this they got along well, while they lived they were close to each other. My mother’s step-siblings were all milliners. Frida’s milliner’s shop was on 12 Vamhaz Boulevard, my aunt Eszti had one on Klauzal Street, and Jeno had a hat-shop on 57 Rakoczi Avenue. I even worked for him later. Jeno’s wife was Jolan. She was a Jewish girl. She spoke with a stammer. She was also a milliner; they worked together in their shop on Rakoczi Avenue. Jeno was a soldier during World War I. When I was born in 1915, he still fought, and when he came home, he didn’t even know that I had been born. My brother was very much interested in military uniforms and weapons as a child; he always followed him [Jeno] and asked him the names of the weapons. I also had to be there as a small child of course. And my uncle always pushed me aside, because he didn’t know who I was. I was always pale and skinny, and once, when Jeno had already sent me away several times, he asked who this green frog was. This became a saying in the family, but my mother felt very much offended that her brother said such a thing about her daughter.

Sari was the only one of the siblings who wasn’t a milliner. She was a housewife. 

Eszti had a daughter, Medi, from her first husband, who was called Ungar. Her second husband was Laszlo Schwartz; Gyuri [Gyorgy] was born from their marriage. Both the child and the man were deported, they died. Eszti wasn’t deported. She died at the Hermina rest home in the country.

Sari had two children, Baba and Fredi [Alfred]. Fredi is still alive; he lives in an old-age home in Budapest. Baba also lives in Budapest. She is in the hospital quite a lot now. Sari was deported with her husband, and they never came back.

Frici didn’t have any children. She died earlier, before the deportation. Jeno has a son, Bandi [Andor], and a daughter Lucy [Aliz]. The boy wasn’t deported, because he managed to immigrate to Israel [then Palestine] before the war with his wife, but he came back, quite a few years after the war, and he didn’t feel well. He has two daughters and two sons; one of them is in a wheelchair now. I don’t remember what Andor did, he just died recently. Lucy wasn’t deported. She also lived in Budapest with her husband. She opened a shop right after the war, because her husband was a tailor. This shop didn’t last for long, for a couple months perhaps, because then she emigrated somewhere, I think to Chile, and she stayed there. She once went to buy some buttons, because she worked at home at that time, she sewed for her mother, and she never came back. She didn’t tell anyone, she just didn’t come home. I don’t know how she planned all this.

The relatives in Bonyhad were very religious Orthodox Jews 1. We spent the summer several times in Bonyhad when we were children; we spent quite a lot of time there. This must have been in the 1920s-1930s. They observed the holidays strictly, the Friday night for example. They stopped working on Friday afternoon; they cleaned the house, then cooked dinner. There was meat soup and beef with tomatoes quite often. We had to eat that almost every Friday. When we spent the summer there we went to the synagogue in Bonyhad on Friday evenings. And nobody worked on Saturdays. They managed a kosher household of course. My grandfather observed the rules of the kosher household strictly. I don’t know anything of the relatives from Bonyhad. They might have been deported.

I don’t know when my grandparents moved from Bonyhad to Pest, but my mother and my father met here in Pest, in the Liget [City Park]. My grandfather and his two daughters, Hermina and Roza, used to take walks in the Liget every Sunday.

I didn’t know my paternal grandparents. They were from Budapest. Unfortunately I don’t know much about my paternal grandfather. His last name was Weisz and I know that he was blind. I remember that when Grandpa was at our place once, in my childhood, he bumped his head on one of the shelves and I asked him, not knowing about anything, if it hurt. Then I got a beating from my parents. At that time I didn’t know that he was blind and that it wasn’t allowed to talk about it. Grandpa died when I was at middle school 2. I never met my maternal grandmother. I don’t even know her name. She was probably also from Budapest.

There were three siblings in my father’s family: my father, Albert Weisz, his sister, Regina, and Geza Vajda. Regina married Armin Reisz. They were grocers. I don’t know what their shop was called, only that it was a prospering grocery store before the war. They lived on Rozsa Street and the shop was across the street. They weren’t religious, they were rather Neolog 3. They had three children, two daughters and a son: Laszlo, Iren and Babi. We were at the Armins’ only a couple times, we didn’t like it there. The boy became a writer. Iren was in the camp in Lichtenwörth [today Austria] with me. She came back, but she died shortly after the liberation. She fell ill with so many diseases there that she didn’t last for long. She was buried there, in the Lichtenwörth lot. Babi was hip-shot. At that time they didn’t operate this illness. She wasn’t deported because of her illness. She died here, in her own apartment on Rozsa Street, of cardiac decompensation. Regina and Armin lived for quite long, they survived the war, too.

My uncle magyarized his name from Geza Weisz to Geza Vajda when he got married. His wife was called Ilona Szerdahelyi. She came from the Szerdahelyi family. She had several siblings. One of her brothers, Aladar Szerdahelyi, was a cork-cutter. He invented the cork and he was the first to manufacture it. [Corks were used to close wine bottles already in the middle ages. The first cork factory was founded in Portugal in 1750.] They made corks for wine bottles. He was very wealthy. My uncle was an accountant. They lived here in Budapest, on Visegrad Street, and my aunt complemented my uncle’s salary by taking in boarders, because they couldn’t have lived off a clerk’s salary. In their apartment there was a small bedroom, and students from the country, who studied here in Pest, lived in there. It wasn’t the main criteria, but mainly Jewish children lived there, there were rarely non-Jewish ones. Partly this was because it was much cheaper and it was also much more satisfying for the parents to know that their children were with trustworthy people. The family took on supervision, studied with the children, so that they would have good results. The curfew was 10pm, and they also gave them food, not only accommodation. My aunt cooked for them, and the parents partly paid for it and also sent eggs and meat, chicken and things like that.

My uncle died quite early, but they had a plot in Balatonzamardi and my aunt organized summer holidays there not only for children from the family, but strangers, too. The children of relatives also paid her. We spent the summer there every year. We, the children from the family lived in the same summer cottage with them, which my aunt owned, but only the immediate family lived there. There was a bedroom there, a kitchen, and the pantry was also transformed into a room. There was even a toilet built in. This kind of summer vacation  lasted for a long time, until the beginning of the war.

It all started with paid summer holidays for children, in the ‘small house’ at first, then she had the idea that she would serve lunch in the summer house, then around 1935 my aunt decided to build a pension and offer summer holidays for adults, too. So she enlarged the existing building, and she had another building annexed to it: the Pension of Mrs. Vajda Géza, it was called later. This was made out of wood and she rented it to summer holiday-makers, and she organized paid summer holidays for the children there later. It was customary at that time that the women went on a holiday with their baby for two-three weeks, and the husbands came there with the so-called bull-train on Saturday afternoon. They spent the Sunday there and my aunt cooked. This was a summer house that only had side walls; it didn’t have a roof, and if it rained they covered it so that people wouldn’t get wet. The mothers and their children ate lunch there during the week, and on Saturdays and Sundays the entire family did. My aunt gave half portions, too, for the little children. After lunch, I remember, she took a bowl with fruit or cookies, took it in the courtyard and passed them around for free. Sometimes the villagers also got some, although children from the village were rarely there. It was a mixed company, not only Jewish families spent the summer and ate in such a way. These people were all so wealthy that they could pay for the accommodation and food. The pension operated from the second half of the 1930s until the beginning of the war.

There was a bar in Zamardi, where a brother and sister, who lived in Zamardi, danced. They were also Jewish. The boy was Laszlo, the girl was Piroska, but I don’t know their last name. This bar was in the center of Zamardi, between the Balaton and the railway. My aunt’s hash-house was on Aradi Street, on the first alley after the railway station. On Saturday nights, when the relatives came with the bull-train, my uncle always took us to the bar and danced with all the girls. This was the only entertainment at that time.

My uncle had a daughter and a son. His daughter, Julia Vajda, got married, and lived two streets away in Budapest. She ran away from the Obuda brick-factory 4 and escaped that way. She got married and her husband disappeared. He was deported, but I don’t know where. He didn’t survive the deportation. Julia Vajda got married for the second time to Gyorgy Kalman and he raised her son [Peter], who was born from her first marriage. Her son is still alive. My aunt’s [Ilona Vajda] son was called Gyorgy Vajda. He was deported at the age of 18.

My father was born around 1885 and died at the age of 85, in the 1970s. He learned the picture framer’s trade in Vienna [today Austria]. His parents must have sent him to Vienna. He had a framing shop on Brody Sandor Street, close to the Museum Garden. This shop was closed for a long time, for a couple years perhaps, because it didn’t really prosper. I don’t remember exactly when he opened it, probably around 1930. I remember that there were frames in the shop window; one could see from that what kind of shop it was. I don’t know whether his colleagues were Jewish or not. This framing business lasted for about two-three years, I think. At that time it was customary that the framed picture was sent home, the customer didn’t have to come to the shop to get it. And once, when I came home from school, I took a picture to someone’s home and they wanted to give me a tip. And I rejected it, saying that I was the boss’s daughter. When I came home and told my father he was angry with me, because he told me that it wasn’t written on my face who I was and that I had offended the customer by rejecting his tip. I meant good, but it turned out badly.

My father learned accounting at a very young age. I don’t know where. He dealt with the tax return and everything related to accounting in all the shops of the family when he was young. The framing business was rather an attempt. My father wanted to have more things to depend on, that’s why he opened a shop, because he had the qualification for that. He did the accounting of the framing shop, too, but there he actively took part in the physical work, too. He started accounting much earlier. I remember that my father had done accounting before he opened the shop. I remember that he kept accounts for a merchant called Mor Hahn, who had a hardware store on Ulloi Avenue. He was drafted into forced labor for a couple months during the war, but I don’t know where. Fortunately he came back, and lived through the deportations in Budapest. In the meantime he kept working as an accountant, for very many shops. We lived off that. He didn’t work at home, but he always went where he had to do the accounts. He made tax returns and when the Deri Street Carpenter Co-operative was established he became an accountant there. He was already a pensioner when he joined the co-operative.

Growing up

My parents might have gotten married around 1906. My brother Karoly was born in 1908, and I was born on 22nd May 1915 in the Weiss Alice Hospital. I had another brother besides Karoly, called Jeno. He was born in 1911. He was one and a half years old when he died. He fell ill with pneumonia and at that time there wasn’t a cure for it.

My parents’ marriage was a good one, but at the beginning there were some differences, especially related to food. I remember one such story, which my father told many times. My father liked cabbage ravioli very much, and my mother made it with kohlrabi instead of cabbage because it was cheaper. But my father didn’t like kohlrabi and once he came home at noon, because he used to come home for lunch, and asked what there was for lunch. My mother told him that it was cabbage ravioli. My father didn’t believe that it was made with cabbage, came home in the evening and asked again what there was to eat for dinner. Cabbage ravioli, my mother said. This went on for a couple days, then my father went to my mother’s mom on Kisdiofa Street, told her what had happened and asked her to go and sort things out. Then my grandmother came, she took the cabbage ravioli, and threw it out. She said, ‘Listen up, my girl, you don’t have to cook what your husband doesn’t like.’ And she told my father that he should eat what his wife cooked. That’s how she made order.

My father was a very calm, nice man. He never argued; we never got a beating, from my mother neither. My mother was a very kind person. She loved everyone and helped everyone. There was a grocer on Raday Street, where we lived, who always had the apprentices bring the bigger packages upstairs to our place, so that my mom wouldn’t have to lug them. For money of course, but he always sent the apprentice upstairs with it. One of the apprentices came to our place several times, and my mother always bathed him, gave him one of my brothers’s clean T-shirts and a pair of socks, and let him go back that way, clean. The grocer always grumbled that it always took a long time for the child to get back when he came to our place. My mother had asthma, and she could only walk on the street in that she covered her mouth with some shawl, because the air made her cough. And this grocer’s apprentice informed on her at the police station, saying that she put the shawl to her face in order to cover the yellow star. Then she was taken to the police station. They kept her there for one day, but we don’t know what happened to her, because she never talked about it.

My mother was a hairdresser. I don’t know when and from whom she learned the trade. At that time she didn’t work at a hairdressing saloon, but she went to houses. In the mornings she used to go to comb, because at that time, in the 1920s-1930s, it was in fashion that they put artificial hair among the hair and they combed the original hair on top of it, so that it would stand upwards. She even made a bun for those who didn’t have artificial hair. The women couldn’t do this alone at home, that’s why my mother used to go to them. ‘I am going to comb,’ she always said. This was a technical term at that time. Later she worked very much in the brothels of that time. She went there as a hairdresser, because they had money. My mother and her family lived on Bastya Street, and on 29 Magyar Street there was a brothel on the ground floor. The whores were there and there were grates on the windows on the ground floor, so one couldn’t climb in or out. My mother used to go there to comb almost every day.

Later, when she got married, we moved to Vamhaz Boulevard and our apartment there had a big room and a small room. My mother furnished the small room as a hairdressing saloon. From then on the customers came there. Most of her customers were from the Great Market Hall, because 10 Vamhaz Boulevard was close to the market place on Vamhaz Boulevard. The wealthy goose merchants and the Jews who dealt with poultry came there from the market. It was very important for them to go to the hairdresser and to bathe on Friday. On Saturday they had to be clean. Only women came to my mother, men and children didn’t. Most of them were wealthy Jewish women.

My mother later associated with her sister, Hermina, who had a comforter shop on Raday Street. My mother learned the trade from her. It must have been in 1938 or around that time. The shop was on 15 Raday Street and we also moved there, to 18 Raday Street. From then on my mother was there. The four of us lived here, my mother, my father, my brother and I. I don’t know why we moved there, probably because of the shop. We had a big kitchen in this apartment and we also had a bathroom. Besides that there was a small room, a hall and a big room, so we had two rooms altogether.

Hermina married a Roman Catholic man, Peter Gyorffy. They had a child, but he died in his childhood. As a matter of fact Peter opened this shop, and his wife Hermina was a co-owner. Peter had a brother and a sister, who were raised very religiously. My aunt Hermina and her husband lived in a part of Buda that counted as countryside at that time, so they only had the shop on Raday Street. We made excursions to their place on Sundays many times. There was a very nice house with a garden there on Kelenvolgy. We went by tram to the Kelenfold railway station and from there on foot. There wasn’t a bus yet at that time.

Both Hermina and her husband came to the shop every day. When my mother also joined they ran the shop together. The shop was in the front, the workshop in the back. The shop also had a loft, they made the comforters there. There was also a shop-window, a comforter was displayed there. They had many customers. Imre Magyari, the leader of a gypsy band also shopped there. I remember the shop, because I worked there for a while after the war, from 1945 until 1950. The shop was closed in 1944, but my mother and I worked here for a short time after the war. On the other side of the shop there was a leather shop, I remember that, too. Hermina got into an old-age home after the war, I used to visit her. She died around 1948-1949. I don’t remember when her husband died.

We always had a maid, a household couldn’t do without one. She helped my mom with the shopping, cooking and cleaning. Making a fire was also her job. My mom sometimes got hold of them through a domestic servant agency, but mainly through acquaintances. She had many acquaintances, one recommended the other. They were Swabian girls from the Swabian villages around Budapest. They didn’t come to our place as maids but as family members. We knew the family, and they wanted us to teach the girl many things: to sew, to darn, to clean. The maids were usually at our place for a year, then they went home to their village, or those who became pregnant, rather stayed in Pest, because the village would have outcast them. It happened with many, that they became pregnant. There was a maid’s room in our house, so the maids lived at our place. My mother handled the maids as if they were her children. She taught them many things and was nice to them. They ate with us, they could use our bathroom, and at holidays they got presents.

Only this kashrut was always a problem. My mother always had a hard time making the maids understand that they shouldn’t mix up the dishes, until she got bored with it. Not that they couldn’t remember things, but they didn’t think that it was a mistake. They didn’t do it on purpose I think, but somehow they couldn’t remember that it was a religious regulation. Moses introduced this into the religion, he didn’t want to make religion, but healthy people, and it is related to health that dairy foods leave the stomach in two hours, so one can only eat greasy ones in two hours. As a matter of fact this is why Jews aren’t allowed to eat pork, because that stays in the stomach for the longest time, beef and poultry leave the stomach much faster. The entire religion is based on cleanliness. For example it was forbidden to mix up the milk-pan with the dish for the greasy foods. They had to be washed separately. My mother noticed several times that the milk-pan was in the oven, it wasn’t washed. So my mother always bought a new pan. She taught the maid in vain; she always messed up the dishwashing. My mother wanted to manage a kosher household, but then she said that she wasn’t going to fool herself. The maid always mixed up the dishes. And so we switched over to Neolog housekeeping. So from then on my grandfather didn’t eat anything else at our place but hard boiled eggs.  

There was a maid from Torokbalint, I remember her the most. She always wore a national dress, even in Budapest. I also remember that she had many skirts, and we had a very big kitchen on Vamhaz Boulevard, the stone was very nice there, and she always ironed her skirt there. She pinned it down where two stones met, so that it would be fixed nicely. We went everywhere together. If we went to the theater or to the cinema, we took her along. She always came with us, but I always had to help her. To clean the house for example, or when she washed the dishes, I had to dry them.

We ate challah, too, usually on Fridays. The chulent was made in old times so that they prepared it at home, they put poultry, smoked things, hard boiled egg and beans in it. We put it together in a pot and there was a kosher baker on Dob Street, the Jews from the surroundings took it there. The pots were all covered with colored checked cloths, and everyone wrote their name on it. And when the bread was ready in the oven, they put these pots in, too. We went to get it on the next day, on Saturday. We also had to pay for it. [Editor’s note: Probably the maid or the children went to pick up the chulent, because an adult Jew is not allowed to carry anything between private property and public place on Saturday. They had to pay in advance or later.]

We had a cockle stove, and there was a hole in the middle, and we baked food there many times. My mother often baked potatoes, layered potatoes, of course without sausage, there was only potato and egg in it. When the cockle stove was turned off, my mother swept the ashes away and put the food there to bake it. Besides the iron door there was another door, which was transparent, and we looked through it to see if the potatoes were done.

I was a picky eater as a child, my mother cooked for me separately. Cold cuts were very expensive at that time, but my mother always bought it me so that I would have something to eat. She bought 5 decagrams, exactly scaled. I ate very much cod-liver-oil. I remember that we kept it between the windows. There was a spoon in it, we only used that spoon for that, because it smelled and tasted like cod-liver-oil. I had a sweet tooth, I loved chocolate. They sold Meinl’s chocolate at that time, which came in a round box, and I got some of this chocolate every time after I ate some cod-liver-oil. I got so much of it that in the end I got pimples because of it.

When I was a child there wasn’t as much soap as now. I remember the Albus soap. We washed our hair with bar-soap and rinsed it with vinegar. It made the hair shine beautifully. In the apartment on Vamhaz Boulevard we had a pantry right next to the kitchen. My mother transformed that into a bathroom, there was a tin hip-bath in it, we bathed in that. We warmed the water in a washing pan on the stove and poured it into the tub. On Raday Street we had a normal bathroom, there was a stove in it, too. There was a window between the kitchen and the bathroom, and that always had to be open, because I had to wash my underwear and when my mother cooked she always looked in to see if I washed with soap or with a brush. This might have been when I was twelve. When my brother and I were children, my mother also watched how we bathed, and if I changed my underwear. We always put on clean underwear on Fridays. A washwoman also came, but often the maid did the laundry. There was a laundry room in every house, and a mangle in the staircase, under the stairs. We mangled the clothes, it was easier to iron them this way. There was coal iron and many got a headache from the coal-gas, when the coal wasn’t hot enough.

The washing regulations, the ritual baths were important because of two things. Not only because of the religion, but also so that people would bath every week and wash their hair, their eyes and ears, too. This is why in the ritual bath the women went under. This wasn’t important only because of religion, but also so that the water would reach everything, so that they would be clean. We didn’t go to such a bath, because we had a bathroom. The very religious people thought that this belonged to religion, but many went there to bathe simply because they didn’t have a bathroom. My mother used to go to such a bath when she was a girl, but later she didn’t. [Editor’s note: Since it isn’t a regulation that women have to go to the mikveh before getting married, the interviewee’s mother perhaps didn’t use the ritual bath (the mikveh pool itself), but only the bathing part (shower, tub).] Before the war there was such a bath around Kiraly Street, on Kazinczy Street. There were several of them, there was one on Dohany Street, too.

My mother didn’t wear the clothes the religious Jews wore, she was Neolog. My mother was very religious. We always observed the Jewish holidays in my childhood. My mom always made sure we did. She was the most religious person in the family. This wasn’t so important for my father. I always went to the synagogue with my mother, because my father wasn’t religious. I always had to put on my nicest clothes. I still observe everything I can, for example the New Year [Rosh Hashanah] and the Day of Atonement [Yom Kippur]. I buy a seat ticket for the Dohany Street synagogue, and I regularly go there. I have my own seat. In my childhood my mother used to go, and I went with her. At that time we didn’t go to Dohany Street yet. Before the war there were more Jews, and the so-called rented prayer houses existed. We went to Brody Sandor Street on holidays, because there was the Houses of Parliament at the side of the Museum Garden, and we used to go there to pray. [Editor’s note: During the High Holidays the big auditorium of the former Houses of Parliament functioned as a temporary place of prayer, in the building on 4 Foherceg Sandor [today Brody Sandor] Street. From 1908, when the number of believers was more than 23,500 on the territory of the district, they also held worship services in two other locations.] Because one had to buy a seat ticket at that time, too, and the Dohany Street synagogue was too expensive for our budget. That’s one of the reasons why we went to the prayer house. 

This was the New Year, and ten days later is the Day of Atonement. The fast of the Day of Atonement starts on the evening before, and we light candles for the deceased, and one has to fast from the time the star rises until the next evening, when it rises again. One can’t eat, can’t even drink water, nothing. The Orthodox Jews fasted so that they didn’t go to the synagogue, but they sat at home next to the table, which was set. Many things were piled up on the table, fruits and food, but one wasn’t allowed to eat any of it. As a matter of fact fasting is a torture, they tortured themselves meaning that they saw the food, but they couldn’t eat it. My parents used to do it this way, too. [Editor’s note: Hedvig Endrei might be referring to some local custom. According to the Halachic regulations the believer spends almost all the Yom Kippur at the synagogue.] My cousins were younger, they were allowed to eat. [Editor’s note: Children only have to fast an entire day, like the adults, after their bar mitzvah/bat mitzvah/, until then they only fast half a day.] And I had to give them the food, the torture was that they were allowed to eat, and I wasn’t. I shouldn’t fast anymore, but I still observe it. [Editor’s note: The surrender of fast isn’t linked to a certain age, but one only has to fast if it doesn’t compromise his health in any way. This is why fasting isn’t obligatory for children, sick people and the aged.]

Then there was Sukkot, which lasted for 8 days. Four full days of holiday, and four half days: two before it, and two after it. They pitched a sukkah with a straw roof in the courtyard, and lived and ate in it at that time. Now they only eat in it on Dohany Street. When we were children we went to Dohany Street for Sukkot, because in the temporary prayer house on Brody Sandor Street they couldn’t put up a sukkah, so we went here. They always distributed challah, too. [Editor’s note: In Israel (and among Reform Jews), Sukkot is a 7-day holiday, with the first day celebrated as a full festival with special prayer services and holiday meals. Outside the land of Israel, the first two days are celebrated as full festivals. The remaining days are known as Chol HaMoed (festival weekdays). The seventh day of Sukkot is called Hoshanah Rabbah and has a special observance of its own. The day immediately following Sukkot is a separate holiday known as Shemini Atzeret, "the Eighth (Day) of Assembly." Shemini Atzeret is a separate holiday in respect to six specific issues. However, it is considered part of an eight-day holiday regarding a seventh issue. These issues are explained in the Talmud, Tractate Rosh Hashanah 4b. In Israel, the celebration of Shemini Atzeret includes Simchat Torah. Outside the land of Israel, Shemini Atzeret is celebrated on the day after Sukkot and Simchat Torah is celebrated on the day after that, bringing the total days of festivities to eight in Israel and nine outside Israel. (Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Sukkot)]

We also held the seder. This holiday [Pesach] commemorates when the Jews were driven out from Egypt and wandered in the desert, where they couldn’t cook. The matzah originates from then, because there wasn’t enough time for the leavened bread to rise and there wasn’t enough time to bake it. They baked it in the sand; it was made of flour, water and salt. [Editor’s note: The matzah wasn’t baked in the sand during the wandering, but in the kitchen in Egypt. And there wasn’t enough time for it to rise, because the Jews had to run away from Egypt so quickly, that they didn’t have time to let it rise.] Before the holiday we always had to do housecleaning. At Pesach we cooked in different pots than on the other days, and we did housecleaning, because we had to get rid of every crumb of bread and leavened cookies in every corner. One could only begin Pesach that way.

Seder at our place was celebrated so that on the first night we sat around the table at dinner. The one leading the prayer sat at the head of the table, this was usually my father. There were two pillows on his armchair, behind his back, and he had to eat reclining on them. The dinner was a hard boiled egg, clear soup with matzah balls in it. And there was also tomato sauce and the so-called hremzli. Hremzli is something like a doughnut and it is made of matzah flour. Matzah flour, lemon juice, walnut, sugar and egg were needed to make it. My mother made it often. [Editor’s note: Pesach hremzli is a food made of grated potatoes and egg, seasoned with salt and pepper, and fried in hot oil. Instead of potatoes it can be made with matzah flour, instead of pepper it can be seasoned with lemon, nut, and sugar can be put on the latter kinds.] Out of this [i.e. matzah flour] we also made matzah cake. One wasn’t allowed to eat bread for 8 days. My father and my mother weren’t really religious, they used to go somewhere else to eat bread, but my mother didn’t allow bread to be brought to the apartment. [Editor’s note: In Israel, Passover is a 7-day holiday, with the first and last days celebrated as a full festival (involving abstention from work, special prayer services and holiday meals). In the Jewish diaspora outside Israel, the holiday is traditionally celebrated for 8 days (although Reform Jews celebrate for 7 days), with the first two days and last two days celebrated as full festivals. The intervening days are known as Chol HaMoed ("festival weekdays"). (Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Passover)]

We also made a seder plate at every Pesach. This was a big plate with a long-shaped napkin, which we folded in three and put three whole pieces of matzah in each part. [Editor’s note: The three pieces of matzah covered with a napkin stand for the three parts of Israel: Cohen, namely Aron’s descendants, Levi’s descendants and Yisrael, the rest of Israel’s children.] At the end of one of the prayers one had to break a piece, the one that was in the middle, and my father hid it between the two pillows, and the youngest one sitting at the table had to steal it. At the end of a certain prayer one had to break off a piece of this and give a tiny little piece to those sitting at the table. But if the matzah had been stolen, they couldn’t do so and since the youngest child only gave it back if he got something for it, they had to promise him a present. A pair of shoes or a suit for the youngest one, and he had to get it by all means.

Besides the three pieces of matzah there was also a goose or duck neck baked in ash, salty water in a dish, parsley in it, in a bowl or mug there was walnut, wine and apple mixed together and egg, this represented that the Jews wandered in the desert, baked their bread in the ash, and the goose or duck neck baked in ash symbolized this. [Editor’s note: The meat baked or rather burned in the ash symbolizes the lamb, which they slaughtered at the time of the exodus from Egypt, and respectively the sacrificial lamb, which they sacrificed at Pesach every year until the Tabernacle was demolished.] The salty water meant the tears, the matzah, the apple, the wine and the walnut meant the mortar, which they used to glue the stones together and build houses. They built houses for themselves besides the tent, where they could live later.

It was always my father who read the text [Haggadah], and I know that my uncle and my aunt were often there. One of my uncles was only interested in the dinner, and my father had to get to page 33 in his book before we could eat. The story of them having dinner was there. And my uncle always sat next to me and he kept poking at me and asking when the dinner was going to start. There was hard boiled egg before dinner, one had to eat that, and then soup. My father read in Hungarian, though he knew a little Hebrew.

We always invited my friend, a neighbor, she was called Gabriella Grosz. We were born approximately at the same time, and we grew up in the same house. She wasn’t Jewish, her parents were very Catholic, but she was my best friend. I always spent Christmas Eve at their place, and she spent Easter at ours. Jewish Easter was at the same time as the Christian one many times, so we often ate ham and matzah in secret. At Christmas we decorated the Christmas tree together, and there was always a gift for me under the Christmas tree. It was customary to give chocolate as a present. The Szerencsi chocolate factory already made good chocolate at that time. I always got that chocolate from them for Christmas. This was a thick bar of chocolate, long-shaped. It lasted for almost a year.

There was a morning prayer and an afternoon prayer at the synagogue. At noon there was a break, and that’s when the Torah scroll was read. It means that they read the Torah scroll and the wealthy give donations to the hospital, the school or the orphanage. We didn’t have much money, but sometimes we also donated. [Editor’s note: At Pesach, like on other holidays there is a morning prayer (sahrit) and an extra holiday prayer (muszaf) in the morning and in the afternoon. The afternoon prayer (minha) and the evening prayer (maariv) are early in the evening. The afternoon prayer can be said half an our after midday until sunset, but in practice it is usually held together with the evening prayer so that one only has to go to the synagogue twice, so the two are held late in the afternoon. Torah scroll reading is at the end of the morning prayer (sahrit), and during the afternoon prayer (minha), but the interviewee probably refers to the morning prayer, because that is the more important and longer one, people usually donate at that time. She thought it was at noon, because on holidays the morning prayer can be longer.]

My grandparents lived on 3 Kisdiofa Street, and on Sunday afternoons the program was that we went to visit Grandma with Mom, and my father always went to Muzeum Cafe, which was on the corner of Muzeum Boulevard and Brody Sandor Street. He waited for us there, this was his Sunday recreation. He always drank a small coffee there and he got a glass of water with it. Small coffee was the cheapest coffee. He always read the papers. We didn’t subscribe to any newspapers, that’s why my father went to the cafe. I remember, he read ‘Friss Ujsag’ [Fresh News– newspaper with a great circulation, published from 1896 until 1944; it was especially popular in the country]. And there was the ‘Kepes Ujsag’ [Magazine], I liked to leaf through it, too. On the way back from my grandmother, we told him that we were there. It happened once that we met our dentist, to whom my mother took me, because my teeth were quite bad. The dentist lived on 9 Vamhaz Boulevard, on the first floor. My mother once took me there, paid a certain amount in advance, and told him that she would pay it all once he had finished. She asked him to discuss it with me when I could go there, but I never went. He also sat in the cafe once, and my mother went up to him and asked him if he had been making progress with my teeth. He said that he hadn’t seen the child. That’s when I was caught. I got a beating, not a too bad one, though, and from then on my mother always came with me.

I went to nursery school, elementary and middle school on Papnevelde Street, downtown. The children were mixed at the nursery school and at school, too. Since we were Neolog, there was no point in us going to an Orthodox school. My brother went to Eotvos High School on Realtanoda Street. When he graduated from high school he wanted to go to university, he would have liked to become a doctor. But then the numerus clausus 5 took effect. [Editor’s note: When Hedvig Endrei’s brother graduated from high school, approximately in 1926, the numerus clausus had been effectual for 6 years already.] Jews couldn’t go to university, and then he was apprenticed to an upholsterer. He was apprenticed to a very famous upholsterer, whose shop opened to Jozsef Nador Square. He was a renowned master. My brother also became a very good professional, and since he couldn’t go to university and had to learn a trade, my parents saved up some money and sent him to Paris for a year. He was already an upholsterer at that time. When he came home he opened a comforter and tapestry shop on 2 Podmaniczky Street. My brother magyarized his name to Vajda sometime between 1925 and 1930.

I completed four classes of middle school. This was a mixed school. Quite a lot of Jewish children went there. They always mocked me at school, even the religion teacher did, that I was the odd one out, because I was blond. I had always been blond, and Jews are usually black-haired. They mocked me by telling me that I wasn’t a real Jew. The Catholics and the Jewish children had religion class separately. We learned Hebrew at school, because religion class was compulsory at that time. That’s where I learned to read. I knew it [to read in Hebrew] at that time, but the prayer books are different now. There was school on Saturdays, but on Sundays there wasn’t. They never had school on Saturdays at the other Jewish schools. There was school on Sunday afternoon instead, but it wasn’t so at our school.  

I remember the needlework teacher, she was the homeroom-teacher, too; she has already dead. I did a lot of needlework, because my mother’s mania was that one shouldn’t just sit around, but always do something, sew, darn or do handcrafts. And I always crocheted and knitted. I crocheted small table-cloths, because at that time dinner trays, on which they brought in the coffee-set if guests came, were in fashion. They put this cloth between two sheets of glass, had it framed, and it had two metal handles. They put a crocheted cloth on the nightstand, too. The wardrobe had a triple mirror, under the mirror there was the shelf, where they put the toiletries. On top of the nightstand there was a sheet of glass, and they put a cloth under it. I always crocheted or knitted those. In one half-year I failed the needlework class, and my mother rushed to the school and asked the teacher why she failed me, who else did so much needlework and made such beautiful things. The teacher said that because I didn’t make the specified amount. I wasn’t bad, but it wasn’t enough.

In my childhood my parents went to the National Theater quite often, and I went with them. The National [Theater] was close to our place. We always sat on the gods. I often went to the balustrade, because I saw better from there. At that time Kalman Rozsahegyi, the actor with a husky voice still played. [Editor’s note: Kalman Rozsahegyi (1873–1961) – actor, drama teacher. From 1909 until 1961 he ran an actor training school, where many significant actors studied.] They played the ‘Piros bugyellaris’ [The Red Purse, 1877 play by Ferenc Csepreghy (1842–1880)] and such like. Once I was at the Vigszinhaz [Comedy Theater] with them.

They organized every year at some point the so-called International Fair, here in Budapest. [The first fair was held under this name in 1925.] I remember that my father and my brother and I went there every year. I remember that I was already a grown-up, about 20-25 years old, and we still went there. Until the beginning of 1940 we did for sure. I’m not sure whether I used to go as a child, too, or not, but since I was a teenager I sure did. We went to the fair every year, because we had friends through my father and the comforter shop of my mother’s brother, who had stalls there. We always went to see them. I remember that advertising leaflets were handed out. Many people collected those at that time, I did, too. I didn’t collect napkins or buttons, but advertising leaflets. For example the framer Hoffmann, who was here on Karoly Boulevard and was my father’s customer, was always here, too. He always gave me a small mirror, comb or pen. It was fun for me to collect these. I exchanged them with my friends, and we discussed what everyone got. If I didn’t go for some reason, my father brought me all kinds of advertisement gadgets.

In the 1920s and 1930s it was in fashion to go to the Budapest promenade on Saturdays and Sundays. There were hotels all along the bank of the Danube, each of them had a terrace on the street side, and gypsy bands often played there. One could meet acquaintances, friends there. One could also make acquaintance with people there. My mother and I often went for a walk on the promenade after synagogue on Saturdays, and we carried the prayer books in our hands. My mother always wrapped the prayer book in a white cloth and carried it like that. We always made sure to be home by about 12 to 1 o’clock. At that time the promenade was empty, and in the afternoon it became populated again. We often went out on Sundays, too, or at least I went with friends or my brother to listen to the leader of the gypsy band, to pass the time. There was an iron balustrade at the promenade, where the tram no. 2 goes now. We sat there and listened to Imre Magyari, the leader of the gypsy band. He was also our customer at the comforter shop.

I also remember that we, young girls used to go to the Muzeum Garden to meet boys. We always had to dress very elegantly. It was in fashion at that time that the tights, the gloves, the hat and the shoes had to be of the same color. My friend’s beau was a famous film director. He was a very handsome boy, with blond curly hair and he always wore navy corduroys and shirt. He wasn’t Jewish. She was my best friend on Vamhaz Boulevard, she was my friend for 23 years. Then, when I came back from deportation, I met her on Kalvin Square, when I was on my way to be disinfected, and I went towards her with great joy, but she turned her head away and walked past me. She married Zoltan Kiralydaroczi, who came from a very distinguished family, the Kiralydaroczi family. In their apartment a certificate attesting their nobility, which was made of some kind of skin, was hung up. Later they divorced. She immigrated to London. Her brother had defected and had her sister and daughter brought there. I was at her place in London for a month in the 1960s, because we later made up and corresponded, too. My friend died of a heart attack; her daughter is still alive.

I often went out with my brother and his friends. In the 1930s my brother had a boat-house on the Romai bank. At that time boat houses on the Danube that one could buy were in fashion. We usually spent the summer there. This was a way of having fun at that time. It was very nice. We went for a row, the boys went fishing, and we had fun. One could sleep there, but we usually went there in the morning and came back in the evening. There was an apartment in the boat-house, with four rooms overlooking the shore, and four rooms overlooking the water. Every room had a separate tenant. Next to the building there was the boat garage, and the boats were there. Everyone had a boat, we had a kayak. There was also a balcony and shower in the boat-house. There wasn’t a kitchen, but we cooked on a heater. We often fried fish. We coated the small fish the boys caught with flour and paprika and fried it. I didn’t like it, but the boys did. At that time the Duna bathing establishment also existed. There were two Duna bathing establishments between Ferenc Jozsef Bridge and Erzsebet Bridge, one for men and one for women. My brother learned to swim there. We also went on hikes in the mountains around Budapest. We always went on Sundays. At these occasions we also picnicked.  

It was fashionable before the war that a dressmaker came to our place for three days. She came every year, usually in the winter. She didn’t sleep at our place, but she came in the morning and left in the evening. Then she darned everything that got ripped during the year, for example towels, sheets, she made one sheet out of two etc. She was paid for this and got breakfast, lunch and dinner, too. I always helped this dressmaker with overstitching. We sewed a so-called dress with her, I remember, which consisted of a top, a pleated skirt, and it also had an apron.

In old times every girl had to be good at music, even if she wasn’t a professional musician. Usually one had to be good at everything: cooking, cleaning, needlework, darning, had to know how to darn underwear, and we also had to be familiar with music. That’s why my mother sent me to piano classes. I went to play the piano every Tuesday afternoon, to a teacher on Erkel Street. I learned to play the piano for four years, and I had a piano on Raday Street, but when they assigned the yellow star houses 6, ours didn’t become one, and there was no space for the piano where we moved, so it was left behind. It was a big piano, not a cottage piano. It wasn’t a good brand piano, we didn’t have enough money for that.

My aunt Hermina’s parents, whose husband was a Christian, were very religious. Her parents lived in Baja. The Gyorffy family had a dry cleaner’s in Baja; they cleaned the nun’s dresses from the nunnery. They starched the habit of the nuns, because this required special proficiency, it could only be cleaned at the dry cleaners. They had three children, two boys and a girl. They wanted the girl to be a nun, but she didn’t join the sisterhood. One of the boys became a priest, he moved to Zirc, and he wore a white cassock. He also learned music, he learned to play the violin. If he came to visit us, I always had to play the piano. We had a tile stove at that time and there was a sheet of iron in front of it. The piano was set up in front of it so that my hands wouldn’t be cold, because the keys of the piano were cold, and I remember that this priest came and he watched me play, and his cassock touched this sheet of iron by accident and it got burned. We were very upset because of it, but he told us not to worry because he would get another one.

After graduating from middle school I went to the so-called bride school [household school] for a year. There we learned how to budget the money, the income. Besides this there was also a sewing and cooking course. We learned to bake strudel, and to cook, and we invited the children who went to school and the teachers, too. I went to the bride school with Theodora Palavicini, who had to be at home by 1 o’clock every day, by the time her father got home, so that the entire family could eat together. A car with a driver came to pick her up, but this didn’t bother us at all, we considered it a natural thing, we didn’t mock her for being so distinguished. She dressed in a simple way, she didn’t want to attract attention. I don’t know where they lived, perhaps around the Buda Castle, because they came by car. They were very wealthy. But she worked just like we did. I was 15 years old at that time, and then my first occupation was milliner.

I learned the milliner trade partly at school. The milliner school might have been about two years, but I don’t remember exactly. I also learned many things in my aunt’s shop, I learned the trade there for real. My aunt had a milliner’s shop on 2 Vamhaz Boulevard. I spent a lot of time there, I liked going there. From the time I was four my mother always sent me to the shop when she was busy. So I spent a lot of time there, and my father told me that if I liked to go there that much, I should at least learn the trade. My aunt was called Frida Reich, but she used the name Frici, because she was advised that as a merchant she should use a fancy name that sounded well. On the shop it was written: Hungarian Royal and Imperial Supplier - Frici Reich. This was written on the hat-boxes, too.

The shop consisted of a square hall. The mirrors and the leather armchairs were to the right. The counter was also there. The hat-boxes, which were 60 by 40 centimeter boxes, were to the left. The workshop was in the back. There were long tables inside, which had an edge at the bottom, we put our feet up there. There were hat-blocks made of wood up on the table. At that time hats made of felt were in fashion, which were covered with silk. They put the damp felt on the hat-block and let it dry there. They sewed the edge of the hat with a separate sewing machine; this was the first job of the apprentices. I started this way, too, and I liked doing this with the sewing machine very much. Aunt Frici had six employees. They started to work at 8 in the morning, but Aunt Frici only came in at 11, and the hats were already standing there, so that she could start decorating them. She lived in a very nice house with a garden and she went to the shop by taxi every day. She usually put lace on the hats, but at that time the cherry decoration, for example, was also fashionable. The decorating of the ready hats was one of the most ‘noble’ parts of hat making. They always delivered the hats; Aunt Frici employed footmen for this job.

I remember that Archduchess Augusta [wife of Joseph August Viktor Klemens Maria, Archduke of Austria, Prince of Hungary and Bohemia (1872–1962)] also shopped in Aunt Frici’s shop, and at these times they made a big fuss to receive her. My aunt Frici put on a white lace apron and she recommended the hats herself. She didn’t do this for other customers, there was a saleswoman to do so. The archduchess arrived with an English car from the Var, with a driver of course, and Frici’s husband, who was called Pal Erdos and also worked in the shop, received her at the door. My aunt opened this shop when she was a girl, and she didn’t change the name of the shop after she got married. They lay down a red coconut carpet, too, but that was only for very distinguished customers. The archduchess wore hat size 63, I remember that. When she tried on the hats I was allowed to watch from the counter.

After learning the milliner trade I learned to sew for a year from a widow and her daughter, who was a spinster. I might have been around 17-18 years old at that time. They lived on Magyar Street and I used to go there to learn to sew. This was a seamstress who took on teaching time by time, but it wasn’t a course. I learned from her alone. My mother knew this woman from somewhere, that’s how I got to her. I learned to overstitch the dresses, to sew in the sleeve, to do needlework, in short, things, which couldn’t be sewed with a sewing machine. My mother paid for this sewing course, and I also got a snack there. I was there from 9 in the morning until 1 every day, then in the winter I went to the Markus skating rink to skate, then my mother came to pick me up. The Markus skating rink was on Rakoczi Avenue, across the Astoria, I used to go there with my friends.

Since the milliner trade meant that I had to sit, and I was always gastralgic, my father organized me a job at the Hahn Mor hardware store, on 101 Ulloi Avenue. They also had a store on Thek Endre Street, which was one of the backstreets of Soroksari Avenue, and I got a job there as a cashier: the cash-desk was arranged so that one didn’t have to sit but stand; there was a push-button cash-register. I might have been about 18 years old. I was at the hardware store for a year, maybe more. Then I joined my brother, because he got his own store on Podmaniczky Street, and for that I had to learn comforter making. I got married at the age of 26, and I went to the duvet making school right before that. I met my husband the following way:  I worked at my uncle Jeno Reich’s on 17 Rakoczi Avenue, his hat shop was much smaller than Aunt Frici’s. His brother courted one of my colleagues, and he introduced me to my future husband. We were dating for seven years.

My husband, Istvan Endrei, was born in Budapest in 1914, but he lived in Debrecen with his parents. He was of Jewish origin but he was raised as a Roman Catholic. His father magyarized his name from Edelstein, my husband was already Endrei. My father-in-law was called Laszlo Endrei, my mother-in-law was Katalin Roth. My husband’s father died in World War I. My mother-in-law remarried and remained in Debrecen with her second husband. I was at their place once after our wedding. My mother-in-law’s second husband had a clothing and underwear shop in Debrecen. He was in business until 1944. Imre Endrei was my husband’s brother. He was a clerk here in Budapest. They lived on Nagykorut [Grand Boulevard], opposite the Nyugati railway station. He didn’t have any children, just a wife. I know about them that everyone in the family was a teacher. His wife was also a teacher. Imre fell sick and his wife made him work, and she had to pay dearly for it: Imre died of pneumonia. Two sons were born from my mother-in-law’s second marriage, too, but I only remember Laci [Laszlo]. Laci kept in touch with my husband, he sometimes came to Pest to go out. Laci was deported with his mother from Debrecen, and they never came back. They died in deportation, I don’t know exactly where. I don’t know anything about the other boy.

My husband moved from Debrecen to Budapest quite early, where one of his uncles took care of him. The uncle’s last name was Foldes, his wife Etel was the sister of my husband’s father. They wanted to adopt my husband, but his parents didn’t let them. They treated him as if he was their child. They had a sick child, but he was in a mental institution. They loved my husband very much. They cared very much for him. They were shot into the Danube 7. Margit Brody was the third sister of my husband’s father. She had a gambling saloon at the corner of Nador Street and Szalai Street. There was a cafe there, and this gambling saloon was in its basement. At that time there were gambling saloons where people played rummy and other games. They were also Jewish. Her husband, Istvan Brody, was the director of the Opera House, their daughter became an actress. [Editor’s note: Istvan Brody (1882-1941) also worked as a director in several other theaters.]

My husband was a professional seed examiner at the Corn Exchange. This meant that people brought wheat or some kind of produce to sell at the Corn Exchange, and he controlled the produce they had in their sacks. They put a long pipe with a hollow end into the sack, and a certain amount of the grain fell into it, and there was a hole on the upper end of the pipe, and he examined of what quality the grain was. He determined whether the produce was first class, second class etc., and how much could be paid for it. His uncle organized him this specialty course, because he also worked at the Corn Exchange. This uncle was hip-shot, he walked with difficulty, but he also went to the Corn Exchange every day. Their apartment was very close. And the Corn Exchange was where the television is now. That was the Corn Exchange Hall. 

During the war

I got married in 1941. I only had a civil marriage, because my husband was Roman Catholic and I am Jewish. We made an agreement that our children to be born would be Jewish. That’s how my mother was willing to give her consent to the marriage. She was terribly sad, because she would have liked a big wedding at the Dohany Street Synagogue 8, and it wasn’t possible. When I got married I moved to Karoly Boulevard, and I still live here. When I got married I would have liked to live separately with my husband and I was looking for an apartment. My mother put slips of paper on the gates and trees saying that ‘anyone who gets hold of an apartment for my daughter, gets two comforters.’ My brother often went to play Bridge and he found out at a game of cards that this apartment on Karoly Boulevard was for rent. A woman, who was friends with the janitor, asked if she would get the comforters in case she got hold of an apartment. My brother said, ‘if we would give them to a stranger, why shouldn’t we give them you? We have known each other for a long time.’ Then she called me in the shop on Podmaniczky Street, saying that I should tell Karoly to go and see the apartment on Karoly Boulevard. We went there, saw it and my brother said that it was big enough and we should rent it. We had to pay three month’s rent in advance. This was in April 1941.

From 1942 it was difficult to find a maid or a washwoman, because the men were at the front and the women went to work in the factories. We had to help with the housework, especially with ironing. Washing lasted for two days at our house, because there were many of us. Later one couldn’t find a maid at all. From then on we did everything ourselves.

My husband was called up right after our wedding. He had to go to Godollo. He was a cadet, but they had him change his clothes there and deported him from Godollo. One of my cousins met him at the end of April 1942 and gave him some underwear; we don’t know what happened to him after that. I have a notification issued by the Red Cross in 1943, saying that he was missing. Then I got the death certificate, he died in Zhytomyr [today Ukraine]. We didn’t have any children, because we didn’t live together even a year. After I became a widow I preferred to stay at my mother’s, but I often came to my own apartment, so that they wouldn’t rent it to someone else.

A textile merchant called Kaufmann, who later magyarized his name to Kiraly, owned the house where I moved. The entire house was theirs. There was a porter at the gate and there was a red coconut carpet from the gate up to the mezzanine; it was easy to sweep it, to clean it, and the carpet was fixed with brazen bars, so that if someone stepped on it, it wouldn’t slip. The house had a janitor, who polished the door handles and cleaned the carpet every morning. He was deported to Auschwitz, but he came back and was almost 100 years old when he died. I rented the apartment from him at that time. During the war there was a closed corridor on every floor, with glass windows and doors. When the windows broke during the war, they collected the frames, which were made of iron, in the campaign called ‘Collect the Iron.’ That’s why it couldn’t be fixed, though the glass was also very nice. [Editor’s note: The iron collecting campaign started after the war, around 1950. It was almost obligatory for middle school and high school students to take part in the iron collecting.]

The old Kaufmann had died, I only met his wife. She was in fact the owner of the house and the shop and one of his sons, Jeno Kiraly, worked with her. Jeno had a confection manufactory on the mezzanine, where they made clothes and fur-coats, and the show-room was on the street side. It was a very elegant shop, they only worked on commission. They had many foreign customers, who came here to see the displayed clothes and ordered on the basis of that. They also had models. The office was under the balcony, and the showroom was on the street side. Kaufmann’s other son was Dezso Kiraly, who became a humorist and a writer. [Kiraly, Dezso (1896–1966): writer, humorist, sportswriter, he reported on the 1924 Paris Olympics, between 1927 and 1948 he wrote many books on sports.]. One of their daughters, Bozsi, married a bank clerk. Their other daughter was Manci Kaufmann; she married a bookseller, who had a bookshop on Muzeum Boulevard. They lived on Muzeum Boulevard, too. [Editor’s note: Manci Kaufmann was probably Bela Rozsnyai’s wife. Bela’s father, Karoly Rozsnyai opened his second-hand bookshop in 1889; after his death, his two sons, Bela and Robert, who had worked with him, took over.]

There was one apartment on every floor originally. The old Kaufmann couple lived on the third floor. The lawyer of the house lived on the second floor. He was also Jewish. Bozsi Kiraly lived on the first [floor]. The Kaufmanns decided to divide the floors when the old owner died and their daughter Manci moved. There was no point in keeping such big apartments. When I came here there were several apartments on each floor. Jeno Kiraly was a very kind man, and when they divided up the house they made one-bedroom apartments in the back part of the house, where the employees of the shop lived, and the bigger apartments were on the street side. Every employee got an apartment here, and they didn’t have to pay rent for a year. But during that time they had to settle in. Jeno checked whether they had bought furniture or not, and if they hadn’t, they had to pay the rent for the previous year. The old Mrs. Kaufmann remained on the third floor with her son. The janitor, Aranka [Szollosi], lived on the second floor, right next to the lawyer. The door-keeper lived on the ground floor.

When yellow star houses were introduced, the Sarkany family moved into the lawyer’s apartment, because the lawyer had died. The Lukacs family lived on the first floor; they were my neighbors. They had already lived here when I moved in. Margit Lukacs was everyone’s godmother here, because she wasn’t Jewish. Many thought that if they converted they would escape deportation. She arranged conversion for everyone who asked. And she hid many things for many people: prayer books, candle holders for example, everything that was related to Jewry. She preserved many Jewish treasures this way. Her husband was a dental technician, which will be of importance later. She died of cancer, not long after the war. Another woman lived on the first floor. We weren’t friends before, only when the curfew 9 was introduced we met on the balcony to talk in the evenings.

When the orders started Dezso [Kiraly] had to move to his sister’s within two hours, because they moved here the families from Kispest, Ujpest and its environs, who had allegedly been bombed. The house was hit by a bomb because of them, as they wanted to demonstrate that even though they lived in a yellow star house, they weren’t Jews, and put a blind on the window and sewed a big cross on it. They got the first proof shot of course. Dezso lived at Manci’s. We helped him move, because he had very many books. The inhabitants all helped so that the furniture and everything could be carried out quickly. Jeno was too old, and he wasn’t deported. Bozsi and her husband immigrated to France after 1945. They somehow escaped, I don’t know how. They came back from France, because they had opened a restaurant somewhere, but things didn’t really go well, and when things had settled there, they came back. Rozsnyai didn’t survive, Manci lived on Szasz Karoly Street in Buda; she died there. Aunt Kaufmann was old and died, but Jeno got married after the war and he ran the shop. He had a son, he was six when he emigrated with his mother, because his mother’s family lived in the USA. He now lives in Switzerland. Jeno died at the age of 70 something. I don’t know what happened with Dezso.

The 19th of March 1944 10 was a Sunday. In the morning I went over to my mom’s for lunch. I remember that the city was very quiet, and people said that the Germans had come in. That’s when the war started for us for real. Soon after that they designated the yellow star houses. This house on Karoly Boulevard also became one, so my parents moved to our place, because theirs wasn’t [a yellow star house]. My mother, my aunt who had the comforter shop and my father moved here. Our house was quite unified, and in the evenings, since there was a curfew and we couldn’t leave the house, everyone brought his cricket, and we gathered here, on the balcony. We discussed the daily events here. [Editor’s note: The curfew was introduced after the establishment of the yellow star houses: from the end of June 1944 one could leave these houses only between determined hours.]

They introduced the wearing of the yellow star on the 5th April 1944, so on the 6th April we were only allowed to go out on the street with the yellow star 11 sewed up. That’s how we pulled through this period; it was quite difficult of course when we had to go out on the street with this discriminating sign. But one could get used to everything. At 5 in the afternoon one couldn’t leave the house anymore, and here on the third floor lived an Arrow Cross 12 chief and his family; he was the commander of the 5th precinct Arrow Cross house, which was on 6 Semmelweis Street. He was sentenced to 15 years of prison. I was at the court as a witness. After 15 years he was released and joined the communist party. His wife was so nice that when she went shopping to the market she came to our place and asked my mom what we needed. After the war she divorced him, they didn’t stay together. 

When the first bombings took place in Budapest 13, they started to take us, young people from the yellow star houses, for debris cleaning. They bombed Soroksari Avenue and the Fanto factory [Editor’s note: Fanto United Hungarian Mineral Oil Factories co.] They took us in groups. A young man came for us, he wasn’t Jewish, he gathered many young people, took us to Soroksary Avenue by streetcar and on foot, and we had to pile up the bricks from the bombed houses, and had to scrape the mortar off them, so that they could be reused for construction. He came to get us every morning, and brought us back in the evening.

On 9th November 1944 they gathered us, young people, and took us to Szerb Street, where the Serbian church was, and then the police was there. The jammed us into a small room, so that we could only stand. They took us to the KISOK estate 14 from there, and then to the Obuda brick factory. On the first day we weren’t transported from the Obuda brick factory, so we went home. The janitor here went to the police station to report that I had run away, even though we had been sent home. On the next morning we had to go back to the KISOK field, they took us to the Obuda brick factory again, and then we went to Kophaza from there, which is near Sopron, on foot [see Death marches to Hegyeshalom] 15. This was a forced labor camp. We walked on foot for a week during the daytime, and in the evenings we had to sit or lay down where we were, and then continue on our way in the morning. Many times we woke up and saw that we had slept in the place of a cow herd. We couldn’t even wash our hands for a week, or take off our clothes or our coat. When I was taken away, my parents sent my neighbor, a dental technician called Imre Lukacs, who wasn’t Jewish, after me. There were yellow star houses on the banks of the Danube, which were under Swedish protection 16. My parents got hold of a ‘Schutzpass’ 17. This paper meant that I was under Swedish protection. And they sent this Imre after me, so that I could come home from there, but he didn’t find me.

In Kophaza they took us to work, to dig entrenchments, stepped entrenchments, the Hungarians thought that the Russian tanks would go into the entrenchments and wouldn’t be able to come out. At that time we didn’t know that we were digging the entrenchments for ourselves, too. There were some, who died there already. I had an acquaintance in Kophaza, the son of my mother’s girlfriend. I was already very thin and in a bad shape at that time. He came to visit me every day, because I had known him from earlier. One day we found him dead, down in the entrenchment. When I came back, my mother’s girlfriend always came, because she knew that we were together, and came to ask if I knew anything about him. My mother told me not to tell the truth. The woman kept coming. Once my mom had enough of it and told her not to keep asking me, because she made me remember things over and over again. She never asked about her son again. It was horrible. The woman was called Lori, I don’t know her real name anymore. They had been friends with my mother since their childhood.

In Kophaza we could get food, too, because those who had money could buy some from the villagers. I had a sleeping bag. My brother was an upholsterer and a comforter maker; he gave me that sleeping bag. He made many of those by the way. I had never used it before, but my brother suspected what was awaiting us, and he thought that a sleeping bag would be nice and warm. We made them for excursionists originally. It had a zipper and it was stitched. My brother and my parents sewed 100 pengoes into the stitched squares thinking that I might be able to use it. I bought apples and fruit for it in Kophaza, of which I gave the others, too, of course. We sewed the money into the sleeping bag by hand.

SS officers with brown and black uniform guarded us in Sopron. There was a deportee, who had a leather coat. Whenever the SS officer saw him, he hit him, because he liked the sound the leather coat made. He hit him with a horsewhip. The man was so afraid when he saw this officer that he tried to hide. Someone from among the Jews told this man to turn the leather coat inside out, so that the silk lining would be on the outside. The German ran up and down the entrenchment the next day, he was looking for the man in the leather coat. Because of the silk lining, he couldn’t tell which one it was. He never hurt him again. When they bombed Kophaza and Sopron we weren’t allowed to work, but we had to sit on the steps of the entrenchment. The German SS officers hid between the bushes, so that they wouldn’t be hurt, and we sat in the open air. So we watched from there how the Sopron railway station was bombed. [Editor’s note: Sopron was hit by a severe air raid on 6th December 1944.] It didn’t even occur to us that a bomb could have hit us, too.

From Kophaza they took us to Wiener Neustadt [today Austria], then to Lichtenwörth in Austria. We walked for one week. There wasn’t any possibility to wash ourselves. We went to the toilet wherever we could. In the meantime they watched us. In Lichtenwörth they took us to a factory. We slept on the floor in two big rooms. There were five of us girlfriends and we stuck together. Eva was an upholsterer’s wife, I came back with her later, then there was a girl from the country, Magda, and Klari. Klari was a model at Klara Rotschild’s milliner’s shop. [Editor’s note: Klara Rotschild (1903–1976) – fashion designer, opened a milliner’s shop in 1934.] Unfortunately I don’t remember the name of the fifth girl, but I know that she lived on Pozsonyi Avenue.

We got to know each other better in Kophaza. In the ‘Lager’ [camp] we tried to stick together. We decided to be together on our blankets laid on the floor. Everyone had one. We didn’t take any books along, only clothes, a blanket, a mess-tin and a comb. When we left here we prepared ourselves as soldiers. We took mess-tins and tableware with us. We needed the mess-tin, but we didn’t need the tableware. There was coffee, and there were soups mainly. We could eat what we had brought from home. If someone didn’t have even a glass, the other one helped her. There wasn’t anything there.

We always sat on a blanket, and I had a cardigan, which we undid. I didn’t miss the undone cardigan, because I had a winter coat, at that time they didn’t really let us outside the building, and we weren’t cold inside. This was my idea because I could knit. I had been doing needlework since my childhood; I did such things with pleasure. We made a knitting needle out of wood; perhaps I had a pocket-knife, too. Everyone got a piece and we knitted. It was just an idea, it didn’t really have a point; we just did it for fun, to pass the time. In Lichtenwörth we didn’t work, only in Kophaza. We helped each other when we washed ourselves, too, when we stood in line to wash, comb ourselves and get ready.

We got barely any food. We distributed the bread so that we stuck a nail into the middle, and with string and chalk we marked and then cut it. We put the bread under our pillows, so that nobody would steal it. I don’t know who had chalk. Eva did this. The piece of bread was like a slice of cake. We ate so that the five of us put a blanket on the straw and ate there. It was animal instinct that they stole each other’s food, because that happened, too. Many times we heard someone cry that her bread had been stolen. They didn’t really steal anything else, as far as I  remember. 

I had a sleeping bag, I slept in it. Right next to me slept a man who helped delivering the food in Lichtenwörth. He went to get the food with a truck, along with others. I don’t know from where they brought it, but in the morning we got coffee in the mess-tin, and some kind of soup in the afternoon. We agreed that he could sleep there, because I had a sleeping bag, and the bag was closed on that side, besides that we kept his place tidy as we could, and we got an extra mess-tin of food for that. That’s how we helped each other, because we took care of him. He could get food more easily there. I don’t know what happened to him later.

It often happened that an air raid started and the cars had to stop, and they could only continue their way with the food in the evening. Many times they woke us up at midnight and gave us the soup then, and everyone got diarrhea because of it.

The five of us wrote a cookbook in the camp. The cookbook was made because the five of us women, who became friends there, were all housewives and we regularly cooked. In Lichtenwörth we were very hungry already, we always talked about food. I took writing-paper along and envelopes and a pencil, thinking that I would write home. That’s why I had it, and they hadn’t taken it, and so we wrote the recipes on this writing-paper. Every one of us dictated simple recipes, which we had made at home, how much flour, how much of this, how much of that was needed. I didn’t know the proportions very well, because when I asked my mother she always told me: a little bit of this, a little bit of that. These had all been tried before, they were ‘tried’ recipes. We wrote all these off the top of our heads, we didn’t have a cookbook with us. We wrote this book daily. We wrote with very small letters, so that more would fit on the paper.

The situation was that we got up early in the morning so that we could wash. The factory had a shower for 80 persons, and there were 3000 of us. There was a long pipe, and there were faucets on it at a certain distance from each other, and a tub in front of it. We stood in line there at 6 in the morning in order to get in: one had to be there on time, because they often turned off the water after a while. We washed our clothes there. We took the string out of the backpack and we dried our clothes on it. Men, women, we bathed together: there wasn’t time for us to look at each other, to be ashamed. We were happy that we got in.

When we had washed, we started searching for lice: there were many lice and fleas. Sometimes we didn’t wash for weeks, when there were bombings, because they always turned off the water at that time. Not everyone had a small-toothed comb, but I did, because my mother was a hairdresser. She somehow instinctively packed it for me. It was very useful there. After having washed, we usually went outside in the courtyard. We were only allowed to go next to the factory building and everyone combed her hair with it. There was body louse, too, of course, we searched for those, too. This was a daily routine. Then we got dressed and then lay a blanket on the ground, sat next to the wall, where we either wrote the recipes, or knitted. This was also routine.

I wrote the recipes, because the paper and the pencil were mine. That’s how I got to keep it: the entire recipe collection became mine. Someone else of the five dictated the recipe each time. I don’t remember that I dictated, I only wrote, in very small letters so that the paper would suffice. It didn’t matter what kind of recipes we wrote down. Whatever came to our mind. Recipes for making spices, sweet and salty cookies, meats, sauces and such like. There are many dishes with potatoes and meat among them, and cookies. Not many soups, perhaps because we had enough of them. If you look at the recipes, you’ll find mainly filling and ‘fattening’ dishes. This wasn’t conscious of course. There isn’t a system in the recipes, we wrote them down as they came. We wrote them down every day, 1-2 hours a day. We talked, too, in the meantime of course. This was also a way of having fun, and time went by easier. I don’t know whose idea this was. I kept all of it, we didn’t divide it among each other. I don’t remember whether I used it, I probably didn’t. After the war I found it. I didn’t throw it out, I had a cookbook and I put this bunch of papers in there, and that’s how I still have it. There are many recipes in it, which I had also used before, I knew many of them. This is a memory for me, I kept this cookbook in the same way I kept the photos. This is important for me.

After the war everyone told his story, because everyone had been somewhere else, and then I found this recipe book, too. I told the people living in the house many stories about it. A woman, Mrs. Szollosi was her name, lived in the house, upstairs, she also came home from Auschwitz. She told me that they had everyone take off their clothes there, and then they were given clothes at random. She got a beautiful evening dress, and she cut off its bottom so that it would be more ‘comfortable.’ She lived through the whole thing in this, the poor thing.

[In Lichtenwörth] the toilet was in the courtyard, it was a latrine, like a tub, with a wooden frame above it and something to hold on to in front of it. It didn’t matter that there were several of us there at the same time. We were happy that we could go there. Women didn’t get their period, because they mixed something into the food [Editor’s note: There isn’t any factual evidence that sedatives (bromide) were administered, though many people from different places said that the prisoners were given bromide.] Many tried to escape through the latrine and run away. The Austrian people were very nice, they let them bathe, wash their hair, and they packed food for some, so that they could give some to others, too, if they came back. It’s unbelievable, but there were some who went back [to Lichtenwörth], because they had nowhere to go.

There were some who betrayed them and the guards were already waiting for them in the big room. There was a Jewish guard with ten members in the camp. They were called ‘jiddische polizei,’ Jewish policemen, jupo 18. The German soldiers talked with them, they didn’t talk to us. We had to make our beds so that we had to make a path for the SS soldiers with bricks, where they walked through time by time to see if there was order. We weren’t allowed to go near the bricks, only next to the wall, so that they wouldn’t touch us and catch something from us. They only had contact with these Jewish policemen. They told us all the news. For this work they got an extra slice of bread. And they had those, whom they caught [because they had run away from the camp] lay on the crossroads and we had to go there and hit them. We pretended of course that we hit them, but in reality we clapped, and if they noticed, we were beaten with a stick or horsewhip. The jupo were very mean. There was a pantry and they kept the margarine, sugar and jam there, the guards and the jupo guarded them.

In the factory building where we slept there was straw scattered on the floor. There had been soldiers there before and the straw was full of lice. And we lay on this, and the lice spread petechial typhus. I was the first one to fall ill with it in the camp. White spots remained on my skin, I remember. I managed to survive somehow. There was a doctor in the camp among the Jews, but he didn’t have pain killers or medicines. He was powerless, he diagnosed me, but he couldn’t give me any medicines. I pulled through the typhus in the camp, the other three, Magda [the girl from the country], Klari, and the one whose name I don’t remember fell ill with it at the end, right before liberation. Klari became hysterical because her hair had to be cut, because she had lice, and they only allowed her in the hospital that way. She ran away from there several times. We had many fights with her. How could they imagine cutting her hair, how would she go to the saloon - she was at a loss. She was a model. That was a huge thing at that time. We told her that by the time she came home her hair would grow again. Then she kneeled and implored, but in the end she let them cut her hair. Eva didn’t contract typhus.

In Lichtenwörth there was a small chamber near the factory building, where they put the bodies. There was a handcart, on which they used to carry the coal, the firewood. They put the bodies on it in a pile. But they were in the chamber for at least a day, until several of them were gathered. And there were some, who weren’t dead, had only passed out, and during the night, when we went out to the latrine we heard them knock and let them out. It wasn’t locked.

I know that they wanted to build a gas chamber in Lichtenwörth. They said that it would have two entrances. We would go in through one of them, and put all our stuff in our backpack. They disinfect us, the backpack comes out through the next door, then we can get dressed. We believed this, but there was a doctor there, a woman, who didn’t let them build this gas chamber. I think this was an Austrian woman, but I don’t know for sure. [Editor’s note: According to Hungarian Holocaust specialist, Gabor Kadar, there is no mention of any such plans in Holocaust literature.]

In April 1945 we escaped at the last minute, when the Russians came. When the camp was liberated one of the jupo asked a woman if she had a white sheet, which they could hang out at the camp so that they wouldn’t bomb it, knowing there were Jews there. That’s how we found out that we were liberated. I was there for six months. [Editor’s note: The Lichtenwörth concentration camp was opened on 10th December 1944, and the Soviet army liberated it on 2nd April 1945.]

When the Russians arrived, everyone said that we should hurry and leave the camp before the Germans came back. They [the Russians] came with a three wheeler, and opened the gates with the end of the bayonet, and went on; they didn’t stay there.

So we came out, and there was a storage in front of us, a pantry, and there was margarine, sugar and jam there, and the guards and the jupo guarded it. It was full with packed cheese and cold meat and packed sausage. There was a 15 liter brazen can full of jam and all kind of things that the Germans had eaten. When we were liberated everyone who could went to this pantry with his mess-tin and tried to get food. Sugar, margarine, anything. I remember that they scraped the margarine with their hands, everyone was so hungry. The jupo still guarded the pantry of course, because it was their interest to have something to eat. Those who could go in didn’t care about them; moreover, they hated them, because they were almost as mean as the Germans. They kept in touch with them. There was a rush and fight, people tried to get hold of everything that was in the sacks. They ripped them and the sugar and flour was spilled everywhere. They tried to gather it in the boots and everywhere. There was a jupo, the son of the owner of the Heidecker factory. They made fences and spring-mattresses. They trampled on him, because he slipped on the sugar. He died there. There was an ad I remember, a man jumped from one bed on the other and the ad went like this: ‘Either this way, either that way, always to the Heidecker.’ This was their advertisement. We, who could move, gathered a lot of food and took it to those who couldn’t leave the camp. They died there, because they ate too much. And we left, all five of us, but three fell ill with typhus.

When we came out we entered a house in Neudorf [today Austria], from where the Germans had run away. It was a very nice house, the stove was in the middle of the kitchen, there was also a nice pantry, which was full with field beans. There was also a box there, which could be opened. We found flour, sugar and beans there. We filled the mess-tin with beans, poured water on it and cooked it. We were there for a few days. First all five of us were there, then we took the sick to the hospital. One of us was so sick, that she kept saying that she was so deaf that she didn’t hear anything, but the other one was also in a very bad shape. There was a hospital in Lichtenwörth, at the end of the village, and we went there first. They didn’t let us in, they asked what we wanted. There was a French doctor there, who spoke German, and we explained to him that three of us were very sick, had typhus and couldn’t come with us, and that we wanted to go home. The doctor said that he couldn’t accept them, because the hospital was full. But he said that we should come back the next morning, because they had asked for the cellar and if they got it, he would admit them to the hospital. And this doctor explained to us that they weren’t that sick, but in fairly good condition, but he would still admit them so that we could leave. We were in the house for two more days, then we set out for home. All three girls got well and came home, but I don’t know what happened with them afterward. When they came home they came to my place here on Karoly Avenue, because they knew where I lived, to thank me that we had taken them to the hospital. They came home three weeks later than we did. Klari went back to Klara Rotschild’s, I know that. We never met the girl from the country again.

On the way back the Austrians were very helpful. We were so weak that we couldn’t climb the stairs. We begged everywhere in Neudorf: my friend had a pullover, and all the clothes we had we exchanged for eggs and bacon, and that’s how we got home on foot somehow. Of course they usually didn’t let us in the house, but they did let us in the stable, and we often slept there. The Austrians knew all too well who we were. We got bacon and bread at many places. We got to Gyor. There was a hospital in Gyor, there were Russian soldiers there, and horses stood in the courtyard. It didn’t function as a hospital, but the Russians were very nice and let us in. In a room they cooked Russian vegetable soup with meat, it was called Russian cabbage soup. Celery, kohlrabi, savoy cabbage, cabbage, turnip and meat were in it. One of the soldiers brought us some, because we were in very bad shape. He kept encouraging us to eat so that we would get strong. They were very nice. It also happened that we were walking and Russian soldiers sat on the bank. We went up to them and asked for food and they gave us all the food they had. This was already in Hungary. We came on an open wagon, which transported coal from there. They always pushed it to a side track of course. 

It took us two weeks to get to Gyor, and from there we went home with a coal train. On 17th April we sat down to eat in front of the Great Market Hall, because we had come from the Kelenfold railway station all along Bartok Bela Avenue, and we were so hungry that we couldn’t take it anymore. We came along the Danube banks, and I came to Karoly Boulevard through Kossuth Lajos Street. I first started wondering whether my family was alive, whether the house where I lived was still there, when I got to the Astoria. I came up to the gate and it was closed. The same janitor, who had been here when I left, opened the door, and I could only go upstairs on all fours. My mother was standing by the window, and she was speechless when I came on the balcony, and when she saw me she couldn’t help crying. My father didn’t look out the window, he just looked at her wondering why she was screaming, and only then he noticed that I had arrived. My mother took everything off me, because I was full of lice, and she bathed me and put me in bed right away. Many people had moved into the house, to who they had allocated the apartments.

The head surgeon of a sanatorium was here, I don’t remember his name, he came downstairs to examine me, and he said that he would have the entire house closed down if I didn’t go to Szent Laszlo hospital to be disinfected. So I had to put my clothes on again and I had to go to the Szent Laszlo. There wasn’t any kind of transportation at that time. I went on foot. My father came with me for a while, but he turned back half-way, because he had to go back on foot. There was an apprentice in my brother’s shop and he came with me all the way to the Szent Laszlo hospital. I thought that I would go in, they would disinfect me and then I would come home. But I went in, they locked the gate and they didn’t let me out. There was barely any water in the town. There was so little water in the tub that they could hardly disinfect me. There were mattresses on the floor in the wards, but there were so many lice in them; it was hard to believe. Those who lay there were all Jews who had returned from camps, and soldiers, but most of them were people who had returned from deportation. On the next day they let me out, and I went home. 

While they deported me to Lichtenwörth, my parents were here in the [Budapest] ghetto 19. They had to go to 2 Wesselenyi Street. The three of them could get hold of a small room. The ghetto was liberated on 18th January, that’s when they broke the gate down, and the day before there were bombings and my parents went to the cellar, and they didn’t come up until they were liberated. My father was the first one who came over to the other side. The inhabitants were still in the cellar here. A couple lived in my apartment. My father went up to them and said that he wanted the key to the apartment. They were so shocked to see my father that they handed him the key and never came back again. Then my father came here right away, that’s how the apartment remained ours.

Then my parents lived here throughout, because they couldn’t go back to their own apartment. Those who had moved in didn’t leave their apartment. My mother died here, too, in 1946. She was 64. I remember that when my mother died my brother said that we didn’t have the time to cry, because we didn’t have enough money for the funeral. My mother lay there dead and we worked to earn enough money. ‘We will only earn money if we work,’ my brother said. My father died at the age of 85, around 1970, and we buried him in the same grave where we had buried my mother. My brother’s friends carried the coffin on their shoulder at my father’s funeral. That was the custom at that time. They were buried according to the Jewish religion in the Rakoskeresztur cemetery.

The deceased has to be washed before the funeral service, because according to Jewish religion the deceased isn’t clean. This is a special thing. I have been at a washing of the dead once. I was at the washing of the dead of my aunt Eszti. She was one of my mother’s stepsisters. During the washing none of the immediate family members were allowed to go in. But a distant relative or friend had to be there, that’s why I went. The morgue consisted of three parts, and they did the washing and dressing up in two separate places. There was a separate place for the men, and a separate one for the women. The washing was done by poorer Jews. There were people who washed the dead, both women and men. The main tool of the washing was the table, where they lay the body with the feet pointing towards the door. They prayed during the washing, too. I remember that they washed her with a water hose with lukewarm water, and it was forbidden to turn her with the face down. After the washing they combed the deceased with a comb used only for this purpose, and cleaned the fingernails, too. Then they put on the so-called burial clothing. This was a white skirt and an apron, and also what was a regulation at the Jewish community. My mother bought these for herself ahead of time and made this package. My aunt got it from the Jewish community.

Post-war

Not long after I came home my brother was found, too. Though my mom didn’t like either her son-in-law, or her daughter-in-law, she kept waiting for them to come home. If she got some dress material, she didn’t have it made, but put it away for Ili, my brother’s first wife. My brother had three wives. There was a woman who was one year older than him, Ilona Deutsch, she was his first wife. My brother lived on 32 Nador Street. There were only bachelor apartments on the fourth floor at that time. In the room there was a wardrobe, the door of which could be opened downwards, and the cooker and the drawer for the tableware was there. When he first got married they lived there. His wife was deported and she never returned. She died somewhere in Italy, we don’t know anything about her. She was deported from the Obuda brick factory in 1944, where I was, too, because they took everyone to the KISOK estate, then to the brick factory, and they deported everyone from there. [Editor’s note: It’s likely that Hedvig Endrei’s sister-in-law was in Soviet captivity after being liberated from deportation.]

Karoly wasn’t deported, he was a forced laborer. At the time of liberation he must have been in Gyor or in the surroundings of Gyor. They opened a butcher’s shop there, because there were peasants around Gyor, who killed pigs and couldn’t bring them to Pest, because there wasn’t any means of transportation, so they processed them there. They sold ham, sausage and things like that. When there was transportation he came home, and he brought meat for my parents. Perhaps someone continued to run the shop, but my brother came home to Pest whenever he could.

We had a shelf in the kitchen, there were nails on it. We always hung grapes and things like that on it; we used to dry the fruits there. When my brother arrived with the ham, we hung up the ham, the sausage there. When I got home I was starved, and I wanted to eat some of it by all means, but I wasn’t allowed to, because in the meantime I became psoric. There was a doctor here on Tanacs Boulevard, at Madach Square, and he said that we should go back, that he would rather come to our place, because all the windows had been broken there, and if he made me take off my clothes there I would catch a cold. Then he came over and stated that I was psoric, and that my stomach had gotten so weak because of starvation, that I wasn’t allowed to eat anything heavy for a while. I had to stay in bed, so that none of my clothes would be infected, and when my mother took a nap after lunch, I always sneaked out and ate of these things. This delayed my recovery. 

After the war I couldn’t find a job right away, and my father told me that I should go to an association. On 13 Kossuth Lajos Street, in the building of the Uttoro Department Store there was an apartment on the first floor, which was the center of MNDSZ 20. This was the Democratic Association of Hungarian Women. I looked them up in 1945–46. As a matter of fact I joined them because my father and my brother urged me, because they thought that I shouldn’t be burdensome to my parents, and perhaps I could get a job there. They couldn’t give me a job, but I attended different courses. For example I attended the sick-nurse course organized by the Red Cross. I learned window-dressing there, too, which I could use very well later at one of my workplaces, at the cake-shop on Moricz Zsigmond Square. I was a nosy parker, I took part in everything I could. In the meantime I worked in the shop with my brother. After the war my brother opened the shop again on Podmaniczky Street, and when the co-operatives started to be formed, he joined the Budapest Upholsterer Co-operative. He was a technical manager there. He didn’t take me with him, he told me that someone had to help my parents, so I remained here, in the Podmaniczky Street shop.

In 1951 I started working in the catering trade. First I was a managing clerk at Bukarest restaurant, it was Borostyan restaurant at that time, on Moricz Zsigmond Square. The owner of the restaurant was the son of a soap factory owner, who went back to the factory, and they were looking for a manager at the shop. I didn’t really want to become a managing clerk, but the owner really wanted to convince me to go there. [Editor’s note: At this time, in 1951 the Borostyan restaurant was probably not in private ownership anymore.] There were about five to six people under my command. Feri Gundel, Karoly Gundel’s son worked there with me, he was the assistant business manager. The Gundels were also Jewish. He came back from where Sztalinvaros was, he was in that region and worked there as a forced laborer. [Editor’s note: The interviewee probably refers to the surroundings of Dunapentele, that’s where Sztalinvaros was built at the beginning of the 1950s.] Then he came up here, but since he was an undesirable person, the son of a bourgeois, he could only be an assistant business manager. [Editor’s note: Ferenc Gundel (1917-1984): a catering trade professional, teacher, specialist. He was one of the organizers of the catering industry college and several training workshops. He was the co-author, publisher’s reader of several books. He was one of the founders of the Cook Association.] In the Borostyan there was a Romanian, very diligent, very fine looking chef, who taught me many things. Among others, he taught me how to store the raw materials in the winter, for example the potatoes, so that they don’t go bad. Later I worked with this Romanian man in Szeged restaurant, too. We also had a very famous cook, he also taught at a catering school. He was a short thin man, even though he was a cook. I was here until 1952.

In 1952 they opened a café and cake shop on the corner of Himfy Street and Bartok Bela Street, and I became an assistant business manager there, then a business manager. The so-called ‘gebine’ shops came into fashion at that time. [Editor’s note: This was in fact the smuggling back of the private or retail trade into the industry, which was stopped at the time of nationalization. It meant that a company or a co-operative rented a restaurant or a shop for a certain percentage of the income.] This was as if it was private, the owner [i.e. the one who took the shop in ‘gebine’] had to account for the merchandise through the company, and the company paid the income, but he worked as if it was his own. The business manager begged me to take over the shop, so that he could go to a ‘gebine’ shop. This man, his wife and his mother lived on Karoly Boulevard, just as I did. He had a daughter and I always liked children very much. After three weeks of him begging me I took it on. That’s when I started a coffee maker course, an ice-cream maker course, a cook’s course and a business manager’s course. I was there for eight years, and I got from there to Szeged restaurant as a business manager. When they transformed it into a fishermen’s inn, I went to work in Kiralyhago restaurant, on 20-22 Boszormenyi Avenue, I was there for four years and I retired from there in 1972. I was downgraded as a business manager assistant several times, because they could hardly support to have a woman leader, and the director always had a good friend, who needed a business, and whom should they have downgraded, but me! Though I was the only manager who didn’t have a deficit. I was in the Borostyan for two years, for eight years in the Korter, for eight years in the Szeged and for four years in the Kiralyhago restaurant. After having retired I worked in Aranyhordo restaurant, up in the Castle Quarter for ten years. I calculated the prices. Then and until I turned 87 I worked in the Biarritz.  

There was a band in Szeged restaurant, and Istvan Laki played in that band. He became my partner in life. We lived together 24 years, he died around 1982. He wasn’t Jewish. He had two children: Istvan and Andor. Andor became my stepson, because I didn’t have children of my own. Andor spent a lot of time in the shop, too. The other one, Istvan, was quite an autonomous boy. His father sent him to learn catering, he was a waiter apprentice. He became a waiter and he worked in Park restaurant. He became a very skilful, very honest waiter, and he defected from there. He went to Vienna [today Austria] first, he was there in a camp, then he went on. [Editor’s note: Those who defected, if they didn’t have a relative or acquaintance that would accommodate them temporarily, spent the period until they could get a visa for the country they wanted to go to, or where they were accepted, in a camp near Vienna. Many spent even years there.] He now lives somewhere in Brazil. Andor died in 2001 of a heart attack.

My partner in life and I lived quite happily. Our relationship was a professional relationship and love at the same time. He worked at Szeged restaurant as a musician, until he retired. Since he didn’t raise his children from his previous marriage, we had quite a calm life, though working in the catering trade meant a lot of staying up at night. We often went to the Balaton for the holiday. We didn’t go abroad. Neither I nor Istvan dealt with politics, we weren’t members of the Party. This was quite a calm period of my life. I spent my time working in the catering industry. Since I didn’t have a child, I worked very much. Now my brother’s daughter, born from his second marriage, and Andor’s second wife take care of me. While Andor lived, he cared very much for me. He always took me to my parents’ grave on Kozma Street. He loved me almost as if I was his mother, and I also loved him very much. After 1945, the period that followed was almost a recreation for me. I didn’t have to be afraid of the horrors I had lived through during the war, this period meant a relief for me, even though for many it didn’t. The present day political events make me think even more. I always sympathized with the liberals, I used to go to their tent on Madach Square before the elections. I don’t spend much time alone, even though I am the only one still alive from the immediate family. The neighbors from the house also visit me often.

My brother lived until the age of 85. He remarried after the war. His second wife was also Jewish, she was called Erzsebet Kiss. She had been married, her husband was drafted during the war, he stepped on a mine and was killed. He had a daughter with his second wife, she was a pathologist in a big hospital in Budapest, and I keep in touch with her. My brother’s second wife was 49 years old when she died of kidney trouble. My brother got married for the third time in 1964. Her name was Eva. They didn’t have children. This was an old age marriage. Karoly wasn’t religious at all, he never went to the synagogue. His wives weren’t religious either, the third one wasn’t even Jewish. He spent his last days in Pesterzsebet. He died in 1993 at Rokus Hospital. He was buried in the [Jewish] cemetery in Rakoskeresztur.

It never occurred to me to immigrate to Israel. Perhaps because of my parents, I don’t know. I know that many acquaintances told me after the war that they were surprised that they didn’t find me on the list of those who emigrated, because they thought that I would also leave. I keep in touch with the Jewish community. I always send them 1000 forint, I contribute to their expenses this way. I subscribe to the paper called Eretz [Zionist newspaper distributed by the Sochnut in Hungary], I usually read that. At New Year’s Eve and on the Day of Atonement I usually go to the synagogue. I get compensation from the Claims Conference for having been deported.

On my 90th birthday, on 22nd May 2005, the inhabitants of the house congratulated me. I have lived in the house for the longest time, I don’t know whether there are other Jews in the house, but the company has changed a lot. The occupants of this building are relatively nice, but the house has split in two because of the present day political situation.

Glossary

Életrajz

Az apám szülei göcseji kisbirtokosok voltak, Nagylengyelben volt földjük [Nagylengyel – kisközség volt Zala vm.-ben 1910-ben 600 lakossal. – A szerk.]. Sternberger Ignác volt a nagypapám, Weisz Mária a nagymamám. Apám, Sternberger Jakab 1878-ban született Milejben [Milej – kisközség volt Zala vm.-ben, 1910-ben nem egészen 400 lakossal. – A szerk.]. A nagymamám olyan szerencsétlen volt, hogy két férje is meghalt, így három férje volt összesen. A birtok mindig a következő férjhez került, aztán a második világháború után a tanács kisajátította. Az én nagyapám, akihez a nagymamám először ment férjhez, szívszélütésben halt meg [Szívszélhűdésben – szívbénulásban – halhatott meg. – A szerk.]. Kocsin ment valamerre, és akkor még voltak farkasok. Megtámadták, de erős ember volt, védekezett, és mindegyik kezével megfojtott egy-egy farkast. A lovak közben szaladtak a kocsival, hazataláltak, és megálltak a kapu előtt, de addigra nagypapa már halott volt. Még halálában is kezében voltak a farkasok, így kapott szívszélütést. Rá pár évre a nagymamám újra férjhez ment, egy Spitzer nevűhöz. Így apám testvére a Spitzer Irma néni volt. A legkisebb testvére, Sándor a nagymama harmadik férjétől, Fürst nevűtől volt. Spitzer Irmát egy pap vette magához Rózsásszegen [Rózsásszeg – kisközség volt Zala vm.-ben, 1910-ben nem egészen 400 főnyi lakossal. – A szerk.]. A papnak volt két húga, befogadták maguk közé. Ott maradt, együtt jártak iskolába a szomszéd faluba, később a pap szakácsnője lett. Kapott egy nagy aranykeresztet ajándékba, és azzal együtt vitték el Auschwitzba. Az apámnál három-négy évvel lehetett fiatalabb.

Apám az első világháborúban frontharcos volt, Olaszországban is járt, frontharcos kitüntetése is volt. Rózsásszegen lakott, majd mikor megnősült, akkor került Jánosházára. A nagyanyám hétéves koromtól velünk lakott Jánosházán, és 1933-ban, hetvennyolc éves korában halt meg nálunk [Jánosháza – nagyközség volt Vas vm.-ben, 1891-ben 3500, 1910-ben és 1920-ban 4300 főnyi lakossal. A községben 1836-ban alakult meg a zsidó hitközség, de Hevra Kadisa már korábban is működött. 1836 körül templomot is építettek (1897-ben pedig egy új templomot), és rabbit is választottak. A 20. század elején, 1901 és 1904 között volt betöltetlen a rabbi szék, de ettől eltekintve (az 1920-as évek végéig legalábbis) mindig működött rabbi a községben. 1880-ban elemi iskolát létesítettek. A hitközség ortodox alapokon állt. Lélekszáma az 1920-as években (az anyakönyvi területéhez tartozó 17 kisközség izraelita felekezetű lakosait is beleértve) 125 családban 650 fő volt (Magyar Zsidó Lexikon). 1944-ben a zsidókat a sárvári gettóba szállították. – A szerk.]. Apám cipészsegéd volt, gyönyörű cipőket csinált. Arra emlékszem, hogy minden húsvétra kaptunk fekete lakkcipőt, félcipőt. De aztán nem cipész, hanem gyümölcsfuvarozó lett. Nem tudom, miért. Volt egy Citroën gépkocsija, azzal szállította az embereket is az állomásról Karakó, Borszörcsök felé, ahol nem volt vasútállomás [Karakó és Borszörcsök Jánosházától keletre 4, illetőleg 25 kilométerre lévő kisközség. – A szerk.]. Mi a vasúttól nem messze laktunk. Akkor nem volt még telefon, hanem a vasutasok, akik körbejárták a vasúti kocsikat, akik a kereket ütögették, azok jöttek mondani apámnak, hogy valamelyik utas a szomszédos faluba megy.

Az édesanyám szüleit nem ismertem, mert ők már régebben meghaltak. A nagyapám, Krausz Ábrahám részéről mind iparosok voltak, asztalos, villanyszerelő, dolgos emberek. A nagyanyám Brandl Teréz volt. A Brandl az egy híres család, Kővágóörsön volt szódagyáruk. Révfülöpre szállítottak lovas kocsival szállodákba, éttermekbe [Kővágóörs – kisközség volt, Zala vm. 1891-ben is, 1910-ben is 2100 lakossal. Révfülöp – Kővágóőrshöz tartozó nyaralótelep volt Zala vm.-ben. – A szerk.]. A Balatonon, a strandon volt egy nagy ruhaboltjuk is, ahol a strandhoz való piperecikkeket árulták.

Az édesanyám Krausz Henrietta, de otthon Jettinek hívták. 1879-ben született egy Homokbödöge nevű faluban [Homokbödöge – kisközség volt Veszprém vm.-ben, 1891-ben is, 1910-ben is, 1920-ban is 1200 főnyi lakossal. – A szerk.]. A születési anyakönyvi kivonatomban az áll, hogy szakácsnő volt, de azt nem tudom, hogy hol. Az édesanyámnak volt három lánytestvére: Krausz Irma néni, a győri Ilonka néni és Háni néni, akit szép Háninak hívtak, olyan szép nő volt. Egy muzsikus cigány, Horváth János beleszeretett. Nekik is voltak gyerekeik, két lány: Mária és Teri. Jánosházán laktak. Az apám őket sem szerette, de azt mondtam neki, hogy muszáj velük barátkozni, mert az unokatestvéreim. Én nagyon szerettem őket, mert Jenő bátyám feleségének sokat segítettek. Nagyon tiszták voltak, mert van tiszta cigány, és piszkos, csaló, rabló, mindenfajta cigány. Az édesanyámnak Győrben lakó Ilonka nevű testvérét deportálták. Az unokatestvéreimet is mind deportálták Bergen-Belsenbe. Túlélték, és utána kimentek Izraelbe.

Egyik unokatestvérem, Stokner Manci már a második világháború előtt kiment Izraelbe [Akkor még: Palesztina; Izrael állam 1948-ban alakult meg. – A szerk.], a másik kettő a lágerból, Bergen-Belsenből. Én nem mentem velük.

Az édesanyám 1926-ban, a szülésben halt meg, amikor én három éves voltam. Apám özvegyember lett hat gyerekkel. Ahogy a zsidóknál akkor volt, valakit ajánlottak a házasságközvetítők. Zalagyömörőben volt egy zsidó család, az egy szem zsidó családot imádták azok a falusiak [Zalagyömörő – kisközség volt Zala vm.-ben, 1910-ben 1100, 1920-ban 1000 főnyi lakossal. – A szerk.]. Fűszerkereskedésük, kocsmájuk volt. Minden este a nagy konyhában leültek kártyázni. A családban kilencen voltak testvérek, öt lány, négy fiú. A lányok közül az egyik fehérnemű-varrónő volt, a másik az üzletet vezette, valamelyik meg felsőruhaszabó volt. Mind idősebbek már. A lányok közül egy se ment férjhez, amíg a mostohaanyám meg nem házasodott. Harmincöt év körüli lehetett, mikor odajött hozzánk, rá egy évre, hogy meghalt az édesanyám. Stern Katalinnak hívták a mostohaanyámat, és annyira imádták őt a testvéreim, hogy ők is mind Katinak nevezték el a lányukat. Én a mostohaanyámat nem tudom elfelejteni, mert ő volt az igazi anyám. Ahogy odakerült hozzánk, minden évben egy hétig ott nyaraltam az ő szüleinél Zalagyömörőn. Nagy gazdaságuk volt, a fiúk, a mostohaanyám testvérei lovas kocsival jártak ki a mezőre.

Az egyik bátyám, Sternberger Jenő 1903-ban született, később bádogos és lakatos volt. A másik, Sándor 1910-ben született, villanyszerelő és mozigépész volt, a háború után a műszaki bolt vezetője lett. Jánosházán neki volt az első tévéje. A bátyáimnak az apám bérelt kocsit a MATEUSZ vállalattól, az olyan, mint később a TEFU [Föltehetően a Magyar Teherautó-fuvarozók Országos Központi Szövetkezetéről, a MATEOSZ-ról van szó, amely 1933-ban alakult meg. – A szerk.]. A Zalaegerszeg melletti Milejből és Nagylengyelből szedték össze a gyönyörű gyümölcsöket, amit Sopronba, Kőszegre, Győrbe, Szombathelyre, Celldömölkre, Sümegre szállítottak felváltva. Nagyon korán, már sötétben elmentek, és reggelig fuvaroztak. Kereskedők voltunk, apám a faluban árulta a dinnyét. Én hat-hét éves voltam, és mindig kiszámoltam a dinnye árát. Ha hat fillér volt kilója, akkor az ötkilós harminc fillér.

Jenő bátyám első feleségét úgy hívták, hogy Bernstein Katalin. A két gyerekkel, az ötéves Istvánnal és a hatéves Lacikával deportálták, és nem jöttek vissza. Jenőnek a második felesége Krausz Teréz, aki anyai ágon az unokatestvérem [édesanyja testvérének, Krausz Istvánné, szül. Krausz Irmának a lánya], de megvizsgáltatták magukat, mikor hazajöttek a deportálásból, nehogy a közeli rokonság miatt beteg gyerekük szülessen.

A Teri nővérem 1905-ben született. Szegény Jenő bátyám mindig azt mondta, hogy én még meg sem születtem, mikor a Teri már férjhez ment. Irén nővérem 1915-ben született, Bözsink 1920-ban. Ezek voltak a testvéreim, velem együtt hatan, és visszajöttünk négyen: a két bátyám, Bözsi nővérem meg én. Volt egy testvérem, a kis Józsika, aki születéskor meghalt, mikor én három éves voltam.

Terink hozzáment egy Lőwinger Jenő nevű emberhez. A férje bádogos és lakatos volt. Járt ki házakhoz csatornát csinálni, a kémény mellé pléhet rakott, a műhelyben lábasokat javított, a nővérem meg árusított, mert elöl volt a boltjuk, a bádogosüzletük, ahol a zománcáruk voltak. Jenő meghalt tébécében. Tőle született Kati. Jenő halála után férjhez ment az öccséhez, Lőwinger Lajoshoz, tőle született Magda és Ferike [Elképzelhető, hogy a sógorházasság (levirátus) szokásának megfelelően került sor erre a második házasságra, ui. az első házasságban csak leánygyerek született. – A szerk.]. Úgy hívtuk, hogy Süppedék, mert nagyon szerette a süteményt.

Irén nővérem férje Weisz Sándor fuvaros volt. Egy kislányuk született, Kati. Apám mindig azt mondta, hogy amíg ő él, addig Irén nem lesz a Weisz Sanyi felesége. De Irénnek ez gyerekkori udvarlója volt. Az apám lenézte őket, hogy olyan szegények voltak. Ott az apa meghalt, a két gyerek úgy küszködött az anyjukkal, hogy elmentek mind dolgozni valami munkára. Így tudtak lovat venni, és dolgoztak.

Mi nagyon jól voltunk anyagilag. Apám mindenhonnan hozott nekem valamit. A gyümölcsből nagyon elegünk volt, mert az mindig volt. Nekem rengeteg narancsom volt, és a narancsok régen be voltak csomagolva selyempapírba. A bátyáim elől el kellett tenni, de egyszerre nekem sem lehetett sokat enni, mert elég sok bajom volt a gyomrommal. Én voltam a legkisebb, annyira dédelgettek, a testvérem, Sanyi odaadott volna nekem a világon mindent.

Az utca felőli első szoba volt a mostohaanyámé és az apámé. Nálunk nem úgy volt, mint faluhelyen általában. Nálunk a tisztaszoba az egy hálószoba volt, gyönyörű nagy szekrényekkel. Ott a szekrény tetején volt elrakva mindig a csokoládé. Csokoládéfigurák voltak: nap, boszorkány, ördög, ilyenek. Az apám tudta, hogy hányat tesz föl a szekrény tetejére, a Jenő meg bevitte a hokedlit a szobába, én láttam, és olyan kis árulkodós voltam, hogy megmondtam, hogy láttam a Jenőt, hogy elvitte a csokit. Ő meg még fogta a hokedlit. A fiúknak külön szobájuk volt. Vályogból volt a ház alapja. Volt előszobája is. Az előszoba a konyha előtt ment végig, igazi falusi ház volt. Egyszer kidőlt az előszobafal egy része. A fiúk szobája az már padlózott, köves volt. Nagy konyhánk volt kemencével. Ott szoktunk mindig pihengetni. A kemence előtt volt egy ágy is. Régen az volt a divat, hogy a nagymamák a konyhában aludtak. Én mindig a mostohaanyám mellett aludtam, mert nagyon beteges voltam. Fel kellett kelnem éjjel is, akkor ő mindig betakart a dunyhával. Nagyon szerettem a mostohaanyámat.

Akkor még nem volt vezetékes víz. A kútban finom friss vizünk volt, de apám, úgy látszik, kényes volt, és azt szerette, hogy még jobb legyen a víz, és kútfúrókkal mélyíttette ki a kutat. Vödörrel húztuk fel a vizet. Hosszú udvar tartozott a házhoz, volt garázsunk és pajtánk, amit most raktárnak hívunk. A garázsban állt a nagy MATEUSZ kocsi. Mikor apámék hazajöttek, akkor oda betették. Egész nap dolgoztak, éjjeltől másnap reggelig, amíg eladták a gyümölcsöt. A házunk kertje a másik utcára nézett. Azon az utcán a temetőbe szoktunk lemenni. Amikor az apám meghalt, megvették tőlünk a kertet, és beépítették házakkal. Az udvaron volt még egy felemás szederfa is, az egyik fele lilás volt, a másik őszes. Nagyon szerettük azt a fát. Fölmásztam rá, onnan kukucskáltam be a házba.

Volt egy szoba, amit sötétszobának hívtunk, ott lakott egy albérlő. Egy férfi, aki nagyon szerelmes volt Irénbe, de Irén nem szerette, mert ő azt a gyerekkori barátját szerette.  Ehhez az albérlőhöz hozzáadta volna Irént az apám, mert az katolikus volt, műszaki üzletben dolgozott. Ha meg nem volt albérlő, akkor az unokaöcs, a Krausz Miklós jött oda hozzánk, aki ott járt iskolába, mert Mihályfán nem volt zsidó iskola [Mihályfa – kisközség volt Zala vm.-ben, 1910-ben 800, 1920-ban 700 lakossal. – A szerk.].

Az édesanyám egyik testvére, az Irma néni Mihályfán lakott. Egész véletlen, hogy Irma férje is Krausz volt, Krausz Pista. Így lett Irma lánya Krausz Teri. Nagyünnepekkor odajöttek hozzánk a családok, a nagybátyáim, nagynénéim, mert máshol nem volt zsidó templom. Nagyon jó családi élet volt. A testvérek nagyon szerették egymást.

A szombatot mindig megtartottuk. Gyertyát gyújtottunk, kalács volt, barheszt csináltunk, túrós batyut, buktát, kakaós kalácsot. Csináltam én mákos, túrós bejglit, de mi kindlinek hívtuk a bejglit [A kindlit hagyományosan Purimkor készítik, lényegében ugyanolyan tésztából, mint a beiglit, csak zsiradéknak libazsírt használnak, nem vajat. – A szerk.]. A Pészahot is megtartottuk. Minden vallásnak megvannak az előírásai. A padláson voltak az edények, amikor az egyik lejött, a másik fölment. Mindent ki kellett mosni, kóserolni, mert a tejest és a zsírost nem kevertük össze [lásd: étkezési törvények]. Jánosházán nem volt kóser üzlet. Mi kóserok voltunk az evésben. Libát vágtunk minden héten, kettőt is. Húsleves volt az aprólékból, meg rizses hús. Mi annyira nem pörköltöztünk, régen nem volt divat arra mifelénk. A mákos-aljas pogácsa volt a divat Jánosházán. A mákos aljas pogácsának mind a két felét megsütötték, és az isteni volt. Pészahkor maceszgombócos húsleves, szombaton sólet szokott lenni, meg sült húsok libából. A sóletben benne volt a liba nyaka, szárnya, a zúza, olyan húsok, amik abba valók, meg füstölt libacomb.

Nálunk sose volt pálinka. Bor szokott lenni. Apám hozott egy kis göcseji bort, mert kellett is a széderestén. Már külön voltak a nővéreim, de széderestére odajöttek férjestől, gyerekestől. A mostohaanyám nagyon szép volt. Arra is emlékszem, hogy négy pohár bor volt, és kis tálkákban a mézbe a maceszt belemártogattuk. Nagyon szép volt a szédereste. Először bróhet mondtak, imádkozott a mostohaanyám. Sokszor valamelyik testvér átjött, csak úgy átugrott, hogy van-e minden, tojás meg ami kell. A mostohaanya testvéreinek volt lisztjük, mert ők őröltek. Rengeteg búzát, kukoricát, hagymát, mindent onnan kaptunk, Zalagyömörőből.

Otthon az anyám nem egyedül vezette a háztartást, cselédet régen muszáj volt tartani. De nem úgy voltak tartva, mint cselédek, hanem nagyon rendes szobájuk volt. A sötétszoba volt nekik berendezve. A házi cseléd a Mancika volt. Egyszer az apám behozatta vele a kettős létrát, és odaállította az asztal mellé. Felküldte Mancikát a létrára, hogy nézzen le, hogy mi van az asztalon, és mi hiányzik. Szegény apám az annyira pedáns ember volt. A kocsikísérő az meg a pajta mellett, abból leválasztva egy nagyon aranyos kis fülkében szokott aludni. Amikor apámmal éjjel hazaértek, hajnalig pihentek, ő ott aludt a fülkében, és utána mentek Sopronba vagy Kőszegre vagy valahova. Egy cigány gyerek volt, de nagyon rendes. A faluban lakott, haza is mehetett, amikor akart, de jobb volt nálunk, mert a koszt nagyon jó volt. A cigány gyerek megölte volna azokat, akik bántották volna a zsidókat. Mindig elkísért bennünket a templomba, a nagyböjtben este, és mindig megvárt bennünket [A nagyböjt a katolikus hitélet része, Ozorai Sándorné – mint mások is – valószínűleg a Jom Kipurkor előírt egész napos böjtöt nevezi nagyböjtnek. – A szerk.]. A lányok külön mentek, a fiúk is külön mentek, minket ott várt, és hazakísért. Nagyon szeretett, sokszor hozott nekem az anyjától cigány ételt is. Megettem. Jánosházán én ott voltam a cséplésen, a disznóvágáson is. A disznó-dolgokat is megettem, mert annyira szerettem. Az apám is olyan volt, mint én. Ő is megette.

Amikor gyerek voltam, nagyon szép volt a templom. Felül voltak a nők, lent a férfiak [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. Jánosházán volt zsidó temető, rabbi, kántor, templomszolga [samesz], minden volt. Mi neológok voltunk, de nekem sok ortodox barátnőm is volt. Imádtam a Rubinstein lányokat, a rabbinak a lányait. Az egyik [Rubinstein] lány asszony volt már, és elvitték, a másik lánnyal találkoztam Izraelben, és nagyon megörült nekem. Jánosházán nagyon sok zsidó volt, nyolcvan család biztosan. A legtöbben a Sümegi utcán laktak. Az ortodoxok többen voltak, mint a neológok. A téglagyárosékat Sándoréknak hívták. A legjobb barátom az osztálytársam, Sándor József volt. Magyar doktor az egy főorvos volt, körzeti orvos, de főorvos, saját magánrendelője volt, mindenki odatartozott hozzá, nagyon szerették, nagyon rendes volt. Neki a fia, a felesége és a lánya odalett. És én még a háború után is sokszor találkoztam vele Hévízen. Nagyon szeretett, mert én voltam a legkisebb a családban. Keszthelyen lakott a nővérem [Erzsébet], és onnan busszal minden évben elmentem Hévízre. Lőwi Dávid, a kocsmáros a vasúttal szemben lakott, volt ott egy ilyen nagy szálló. A nővérem König Ottóval járt iskolába, az vette el az egyik Lőwi lányt, akinek cipőüzlete volt. Velünk szemben laktak a Stankovicsék, akik cementkereskedők voltak. A másik szomszédunk Holtzer, egy zsidó cipész. Tizenegy gyerekük volt, egyedül Magda, az én osztálytársam jött vissza Auschwitzból. Mind kicsik voltak. Magda sokszor mezítláb átszaladt hozzánk, kiküldte az apja vagy anyja, hogy eleget foglalkozott a kistestvéreivel, ne nyaggassa őket. Waltzeréknak egy gyönyörű nagy üzletük volt szemközt a Mária térnek, az a család is mind odalett, a férfi munkaszolgálatban, a feleség meg Auschwitzban. A lányuk ki tudott menni Izraelbe, ott élnek. A pék az csak a zsidóknak volt kóser. Sternberger bácsinak hívtuk. „Mennyi zsemle tetszik?” – kérdezte mindig. Volt egy ilyen hordára, aki hozta a zsemlét meg a kenyeret, amit kértünk. Soha nem felejtem el, ahogy az ablakot megkopogtatta. Pénteken elvittem a sóletot a pékhez. Sokszor a nővéremmel, a Bözsivel együtt. Volt kóser vágóhely, odavittük mi is a libát, csirkét, ott vágták le [lásd: sakter].

A zsidók ugyanúgy éltek, mint a falusiak, nem különben azért, mert például ők boltosok voltak. Mindenkinek megvolt a reszortja, hogy mit dolgozik, de nem lehetett érezni, hogy valaki katolikus vagy zsidó. Nem is beszéltek erről. Annyira összejártunk a falusiakkal, hogy nem nagyon voltunk külön, csak a vasárnapokat nem tartottuk, de ha volt egy szüreti bál, akkor arra elmentünk. A katolikusoknak volt karácsonyfájuk, és én azt nagyon irigyeltem. Egyszer nagyon beteg és vékony voltam, nyolc éves lehettem. Akkora kertünk volt, hogy tényleg volt rajta hét szilvafa. Szegény apám teleakasztotta szaloncukrokkal az egyiknek az alját. Pokrócba betakart, mert lázas beteg voltam, és kivitt, hogy saját magam szedjem le a szilvafáról a szaloncukrot. Jó emlékezni rá, de nagyon rossz, ha visszagondolok, hogy ilyen gyerekkorból milyen felnőttkor lett.

Jánosházán zsidó elemi iskolában jártam öt osztályt. Tanultunk héberül írni is, olvasni is. Tudtam minden ünnepet, hogy miért van. Az iskolában a tanító olyan volt, mint mi, a neológokhoz tartozott. Nagyon aranyos volt a tanító bácsink. A fia annyi idős volt, mint én. Együtt volt mindenki az első osztálytól a hatodik osztályig. Amelyik gyerek rosszalkodott, ötödikes, hatodikos, azt a tanító bácsi kizavarta a templomkertbe, az udvarra, hogy játsszanak, focizzanak. Mindent megengedett nekik, hogy ne zavarják az órát. Nagyon jó volt annak a fiával, Lacival is találkozni kint, Izraelben.

Purimkor, tizenegy évesen játszottam a színdarabban. Kéményseprő voltam. Apám még akkor élt, és nagyon tetszett neki, hogy szerepelek. Azt mondta, világéletében ilyen gyereket képzelt, hogy élelmes és ilyen ügyes legyen. Szegénykém, nagyon szerette a családját. Március tizenötödikén a Máriakertben Petőfi Sándor versét szavaltam. Hófehér zokni volt rajtam, fekete lakkcipő, és magyar ruhában mondtam el a verset: „Talpra magyar, hí a haza!” A magyar ruha piros, fehér, zöld hímzéssel volt tele. Más iskolákból is jöttek nagyobbak, a felső tagozatosok.

Jánosházán a központ a Máriakert, ott volt a községháza, a polgári iskola meg a temető felé, de egyszer csak megszűnt. Nem tudom már, hogy miért szűnt meg, csak azt, hogy Cellben [Celldömölkön] tanultam volna tovább. Úgy volt, hogy majd az ötödik elemi után megyek polgáriba, végül nem mentem.

Tizenegy éves voltam, amikor meghalt az apám, nem sokkal az után, hogy a nagymamát hetvennyolc évesen eltemettük. Az apám ötvenhat éves volt. Egy hónap alatt elment gégerákban, nem bírta már akkor a paradicsomot, minden csípte a torkát. Egy hétig volt a kórházban, akkor még nem volt olyan, hogy a rákot megműtik. Ott maradtam a mostohaanyámmal és a testvéreimmel. Az apámat a frontharcos társai, a tűzoltók, a vasutasok mind elkísérték a temetőbe. Mikor visszanéztem, utcahosszan voltak, mert az apám egy olyan közismert ember volt. Ott van a jánosházi temetőben a nagyanyám mellett.

Már nem mehettem a polgáriba, kisgyerekek mellett voltam, otthon dolgoztam. Utána el kellett helyezkednem. Először rövidáru-piperecikkben voltam eladó, nem szerződtem le inasnak annak idején. Tizenöt pengő volt az első fizetésem. Aztán tizenhat évesen Sümegre kerültem a sógorom testvéréhez, Lőwinger Rudolfhoz, aki bádogos és vízvezeték-szerelő volt. Egy évig náluk dolgoztam kisasszonyként. Az üzletben fogadtam az embereket. Be kellett írni egy füzetbe, hogy például átvettünk egy lábost cinezésre, foltozásra. Jártunk a vásárokra kocsival, ahol árultuk az edényeket, a bilitől kezdve a fazékig mindent. A munkámról hivatalos igazolást kaptam, hogy ott dolgoztam a Lőwingeréknél Sümegen [Sümeg – járásszékhely nagyközség volt Zala vm.-ben, 1920-ban 5300 főnyi lakossal. – A szerk.].

A bátyám, Sanyi mozigépész is volt. Nagyon szerettem, imádtam őt, minden filmet a gépteremből nézhettem. Odahozott egy csomó cukorkát, tudta, hogy szeretem. Jó kis támlás székem volt, ott ültem, onnan néztem a filmet, de volt, amikor a páholyban üres hely volt, ott jobb volt nézni a filmet. Bözsi nővérem elment Kővágóörsre kisasszonynak, a nagymamám testvéréhez, a Brandl Béla bácsihoz, mert fűszerüzlete volt meg szódagyára az udvarban. Bözsit Brandl Béla bácsi örökbe akarta fogadni, de szegény anyám még ott volt velünk [A mostohaanyáról van szó, aki férje halála (1934) után egy ideig még a gyerekekkel élt, majd elköltözött idős rokonaihoz, Zalaszentgrótra. – A szerk.], és azt mondta, hogy nem szeretné. Béla bácsi egyik fia, Sanyi még a háború előtt kiment Amerikába. A háború után egy rövid időre hazajött, és Bözsiék végül tőle vették meg a kővágóörsi házat.

Aztán Bözsink hozzáment a mostoha nagybátyámhoz, Stern Sándorhoz.

Tizenhat éves koromban kaptam meg Teri nővéremtől azt a gyűrűt, amit apám hozott Olaszországból, ahol frontharcos volt. Jenő tizenhat éves korában kapta meg az óráját. Az volt a szerencsénk, hogy Teri sógorának, az egyik Lőwingernek, a sümegi téglagyár vezetőjének a felesége katolikus volt. A férj elment munkaszolgálatra. A nővéremnek, úgy látszik, volt annyi esze, hogy mikor hallotta, hogy mi van, akkor összeszedte az ékszereket, és odaadta ennek a feleségnek. A második világháború után mindent visszaadott, így én is visszakaptam a saját fülbevalómat és a gyűrűmet, amit tizenhat éves koromban kaptam. A lányom, Ágnes tizennégy éves korában azt mondta, hogy már mindenki tizenhat évesnek nézi, nyugodtam odaadhatom a gyűrűt. Azóta nála van.

1941-ben jöttem fel Pestre. Akkor voltam tizennyolc éves. Teri nővérem barátainál, a Gyarmatiéknál laktam három évig, a Dessewffy utca 26-ban. A gyerekek, Gyarmati Laci és Pali tizennégy és kilenc évesek voltak. Velük most is tartom a kapcsolatot. Lacika arra emlékszik, hogy 1944-ben a pincébe úgy mentünk le bombázáskor, hogy én mindig vittem a kekszeket, süteményt, amit csináltam.

Teri nővérem jánosházi katolikus barátnője, Jolánka hozzáment egy budapesti ékszerkereskedőhöz. A férje elment katonának, mivel katolikus család volt, de a feleségének azt mondta, hogy az ékszereket dugja el. A férje nem volt zsidó, nem azért féltette az ékszereket, mert elveszik, hanem azért, hogy amikor visszajön a katonaságból, tudjanak valamit kezdeni. Jolánka az ékszerek egy részét eladta, és abból éttermet nyitott a Honvéd utcában. Volt menü, és a minisztériumokból, a Szabadság tér környékéről, azokból az utcákból jártak hozzánk. Engem mint ismerőst 1943 végén felvett felszolgálónak. Hárman voltunk felszolgálók. Délelőtt áttöröltük az edényeket, evőeszközt, hogy minden tiszta legyen, mindenkinek szalvétát tettünk, poharat. Reggel nyolctól délután négy óráig dolgoztam, hat óra felé értem haza. Havonta fizettek. Onnan tudtam vinni haza vajat, ezt-azt a hétvégén.

1944-ben a két fiútestvérem munkatáborban [munkaszolgálatban] volt. Az egyik, Jenő bátyám itt, Pesten a Ferencvárosi pályaudvarnál. Van ott egy nagy iskola, ott volt benn, én vittem neki a tiszta fehérneműt. Együtt volt a jánosháziakkal. A másik bátyám, Sanyi Budafokon vagy Budatétényben volt, már nem emlékszem rá pontosan. A két bátyám gyalog ment ki Günskirchenbe, Ausztriába [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Én csillag nélkül [lásd: sárga csillag] járkáltam Pesten. Amikor Budafokra mentem meglátogatni Sanyi bátyámat, a HÉV-en ellenőriztek. De Jolánka csináltatott nekem olyan papírt, hogy Kovács Ida vagyok, született Jánosháza, 1923-ban, édesapja Kovács János. A Honvéd utcai étteremben mondták is a vendégek, hogy ezt a magyaros, „Vazs” megyei temperamentumosságot nem tudni, kitől örököltem, de az biztos, hogy jó helyről származom. Mondom, igen, Jánosháza Vas megyében az egy nagyon jó falu, nagyközség. Nem is gondolták, hogy zsidó vagyok, abszolút nem gondolták. A Nagymező utca 76–78-ban, a Dessewffy utca sarkán laktunk, csillagos házban. Minden reggel elmentem dolgozni. Sokuknak, időseknek hoztam kenyeret, ezt-ezt, maradék ételt. Segítettem őket. A gettóban [lásd: budapesti gettó] a Dohány utcába kerültünk.

1944. október tizenötödikén a proklamációt [lásd: Horthy-proklamáció] a rádióban hallottuk. Aztán a nyilasok átvették a hatalmat, minden zsidónak tizenöt évestől hatvan évesig ki kellett menni a KISOK-pályára, jelentkezni hétfőn. Ez volt vasárnap. Az unokaöcsém, a Krausz Miklós, szegénykém ott evett nálam, mikor meghallotta, ment oda vissza, ahol a Jenő bátyám volt, a Ferencvárosi pályaudvar mellé, ott volt az iskola, ahol a munkaszolgálatosok voltak.

1944. október tizenhatodikán vonultam be először én is munkaszolgálatra. Este lett, mire mindenkit szétválogattak, és én a Tatterzárban [Tattersal] aludtam egy éjjel a padokon. Ordítoztak a nyilasok, hogy hallgassunk el. Másnap reggel gyalog mentünk Dinnyésre. Székesfehérváron voltunk sáncot ásni. Dinnyésen ilyen öreg, totyakos Wehrmacht-katonák, nem SS-ek voltak velünk. A munkaszolgálaton is azért voltam én jó, mert a Wehrmacht-katonák látták, hogy nagy kezem volt. „Gross Hand”, mondom, „viel Arbeit”. Én tizenegy éves koromtól mindig „muss arbeit”, mondom nekik, úgyhogy nagyon szerettek. Egyszer összebarátkoztam egy idős katonával, kérdezte, hogy tudok-e sütni vagy főzni. Mondom, ha én egyszer csinálnék gulyást, megnyalnád mind az ujjadat. Mertem beszélni, a zsidó iskolában tanultunk kicsit németül. Mondtam neki, nagyon finom tejfölös pogácsát tudok csinálni, üvegpohárral. Dinnyés óriási tanya volt, ahol a házakban kemence meg minden volt. A Wehrmacht-katona vett egy asszonytól lisztet, tojást, nem vajat, mert akkor már margarin volt, azt hiszem, disznózsírral keverve. Csináltam olyan nyolcvan pogácsát, az egész tábor, mindenki kapott. Mutogattak, hogy én vagyok, aki a pogácsát csinálta. Különválasztottak, azt mondta, ennek nem szabad dolgozni, ő majd sütni fogi. Néhány hétre rá, 1944. november huszonnyolcadikán szétengedtek bennünket, hadtápterület volt, jöttek az oroszok, menekülni kellett, mindenkit elküldtek, menjünk, ahova akarunk. Elbújhattunk volna, de én az okos kis fejemmel a testvéreimet akartam látni. Úgyhogy egy lánnyal együtt, aki végig velem jött, fölkéredzkedtünk magyar katonakocsikra, és följöttünk Budapestre.

Visszamentünk a Dohány utcába, a csillagos házba. Viszont akartam látni a testvéreimet. A nővérem, a Teri azt írta már Sárvárról, mert odavitték a jánosháziakat, hogy búcsúzom, drága kis testvérem, a jó Isten adjon erőt, egészséget, hogy túlélhesd ezt a dolgot. Ezt muszáj megírnom neked, hogy elbúcsúzzak. Valamilyen SS-katona vagy határőr föladta a lapot, és megkaptam. Bennem az volt végig, hogy ki akarok menni Németországba, a testvéreimet akarom látni. Ők dolgos emberek voltak, és az én fantáziámban az volt, hogy ott az idősebbek otthon vannak a gyerekekkel, a fiatalok dolgoznak valahol. Én azt gondoltam, hogy aki nem gyilkol, nem rabol, becsületesen dolgozik, azt nem érheti ilyen. Azok soha nem bántottak senkit, egyszerű falusi emberek, végigdolgozták az egész életüket. Húsz-huszonegy éves fejemmel csak erre gondoltam.

A másik nővéremet, Irént, szegényt is deportálták a jánosháziakkal együtt.

A csillagos házban negyvenen voltunk egy szobában. Itt még nem tudtam, hogy mi lesz. Másnapra odajött egy ilyen utónéző, SS vagy nyilas, aki utólag megint körbenézett. Mindenki  fiatalt, jó bőrben lévőt hatvanéves korig lezavartak. Először a Klauzál térre vittek bennünket a nyilasok, ott mindenkitől, éntőlem is lerángatták a fülbevalót meg a nyakláncomat. Mindent oda kellett adni, aztán gyalog vittek a Dohány utcából a Teleki tér 5. szám alá [A Teleki tér 4–10-ben (az egykori Antiszemita Párt egyik gyülekezőhelyének – Teleki tér 8 – szomszédságában) volt nyilasház – gyűjtőház –, ahova 1944 őszén „utcán elfogott, lakásokból kirángatott zsidókat hoztak be. A Teleki tér 5. szám alatti házban lakott egy időben Benoschofsky Imre és volt egy imaház is itt. – A szerk.]. Aztán  a Józsefvárosi pályaudvaron vagoníroztak minket. Mi csak a hátizsákot vihettük a munkaszolgálatba. Bakancs, egy pár ruhanemű, nadrág, nehogy fázzunk, ha hideg van. 1944. december másodikán vagoníroztak. Tizenkilenc napig utaztunk hetvenen a vagonban, minden reggel odafagyva a vagon falához. Sokat álltunk, ha bombáztak. Egyszer beszóltak, hogy ki tud mosni. Én vállalkoztam rá, és minden este kaptam egy kenyeret. Volt egy kupé, ahol egy nagy üstben főztem a katonák fehér trikóját és hosszú alsónadrágját. A társaim igen örültek a kenyérnek, apróra vágták, hogy mindenkinek jusson. Igen hálásak voltak.

Bergen-Belsenben mindent le kellett szedni magunkról, tiszta meztelen átmenni egy másik barakkba, és közben felvenni a hó alól a csomagokat, és a másik barakkban tudtunk fölöltözni. Lógtak rajtunk az öregasszonyruhák, amiket odadobtak egy csomagban, azt kellett hordani. Faklumpánk volt, meg az a vékony köpeny, majd lefagyott a lábunk. Csapnál kellett mosakodni. Bevittek bennünket, lepetrolozták a hajunkat, mert tetvesek voltunk. A hideg csap alatt csíkosan néztünk ki, ahogy a petrol folyt a hideg vízzel. Levágták a hajunkat, de hozzá nem nyúltak kézzel, pedig ezek is sajnos zsidó voltak, kápók [Kápó – a lágerekben kisegítő rendőri, fegyelmező és munkairányító feladatokat ellátó, több-kevesebb kedvezményben részesülő fogoly. – A szerk.]. Lengyelek voltak, azok mindig azt mondták, hogy ők már 1938 óta ott szenvednek, miközben mi Budapesten kurválkodtunk a presszóban. Megrugdostak bennünket. Később az egyik el akarta venni az ennivalómat, mert véletlenül egy olyan konyhástól, aki ismert engem, kaptam még egy adag zupát délben. Az meg azt mondja, „kurzna magyarszki”, mondom, az anyád az, mert Magyarországon disznó magyarok, „sveine magyarok” voltunk, ott meg kurvák voltunk. Elestem, kidőlt a levesem. A munkácsi Slézinger Irén, a lágertársnőm odajött, nagyon erős, stramm nő volt, egy évvel volt idősebb, mint én, úgy pofon vágta a lengyelt, hogy elment onnan. De mindig szemezgetett velünk, hogy megkapjuk a magunkét, és nem tudtam menekülni előle. Megrugdosott a ronda.

A koncentrációs táborban vizet nem ihattunk, mert fertőzött volt, nem mosakodhattunk, nem volt vécé, se egy vécépapír, csak latrina. Csoportokra lettünk osztva, minden nap máshova osztottak bennünket. A holzkommandóban dolgoztam. Fát hordtunk az erdőből a krematóriumhoz. Azért dolgoztatták az embereket, nehogy veszekedjünk, az eltereli a gondolatot. Végig dolgoztunk, minden nap mást. Egyik nap úgy, hogy elbontottak valami SS épületet, akkor odahordták a léceket, hogy barakkot építsenek belőle. Aztán így kihúztuk ketten, hárman ezt a munkát. Föntről egyszer lecsúsztam, és a karomat átfúrta egy százas szög. Kifordult az ér. Akkor odajött egy orosz lány, letekert egy csomó gézt a lábáról, elharapta, eltépte, kihúzták a szöget ketten. Én el voltam ájulva, arra emlékszem, hogy láttam, mikor tekeredett az ér, mintha giliszta lenne, fehér, áttetsző, mint a bőr. Akkor az orosz lány visszadugdosta, szívogatta, bekötözte nekem, mondták a lányok. Mindig a másik kezemmel takartam, hogy ne lássák. Ez a lány olyan okos volt, valahogy zabrálta a gézt, mert a lába be volt tekerve, nekünk meztelen lábaink voltak. Ameddig leért a csíkos köpeny, addig volt takarva a lábunk, majd lefagyott mindig. A jeges eső, ahogy esett, négy órától, öt órától vagy hatig is ott állt az ember, és verte, és napközben, mikor mentünk a munkára az erdőben, sétálva mentünk, csöpögött le a jég, ráfagyott. Elég nehéz volt kibírni, de én mindig azt mondtam, hogy én mindent megcsinálok, nem várom meg, hogy egyszer megüssenek. Abban a pillanatban fölugrottam, mikor azt mondták, „komm!”, „schnell!”, „álljunk föl!”.

Ádler Ibolya, szegénykém, kilenc nappal a felszabadulás előtt egy hétig haldoklott, reggel kitettük a blokk elé, szegény, még annyit élt, hogy az volt az utolsó szemnézése, amit láttunk, csöpögött az a rozsdás lé a csatornáról. Szinte elmosolyodott, odaért egy csöpp víz, szegénynek, semmi nem volt, amit adtunk volna, reggel még kínáltunk kávéval, brómos kávét kaptunk, hogy ne legyen menzeszünk [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.]. Behoztuk, és dél fele már meghalt.

Utána lett egy munkácsi lágertestvérem, Slézinger Irénnek hívták. Úgy szerettem volna vele találkozni a második világháború után, de soha nem jutottam hozzá a munkám, a két gyerek, a betegség, minden miatt, hogy a Vöröskereszten keresztül keressem, de ő se keresett. És még a három Steiner lány volt velem. Most kettő él belőlük, a harmadik, a legidősebb meghalt. Azt segítettük, amelyik akkor tizenhat éves, fejletlen kislány volt, de túlélte. Én mindig hívom őket, de ők egyszer sem hívnak vissza, lassan elfelejtem őket, mert ők már csak akkor voltak a lágertestvéreim, amikor az Ibi meghalt.

1945. április tizenötödikén arra ébredtünk, hogy a hangszóró mondja: „Achtung, Achtung, Uvada, Uvada [helyesen: Uwaga! Uwaga!]” Figyelem, megjött az angol felszabadító hadsereg, Montgomery csapata. Mindenki maradjon a helyén, hogy minél előbb kezelésre kerüljön. Ezeket még hallottam, utána kómába estem, mert flekktífuszom volt [Flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Tizenkilenc napig agonizáltam. Egy SS-szanatóriumba vittek. Május negyedikén, egy nappal a születésnapom előtt tértem magamhoz. Minden nap gumiágyon vittek a koszt lemosni és orvosi kezelésre. Tojás nagyságú gennyes furunkulusokat kapartak ki a testem különböző részeiről. Augusztustól kerültem vissza a lágertestvérekhez, amikor jobban lettem. Mikor Bergen-Belsenből szabadultunk, mindenkit ki akartak vinni Izraelbe [Palesztinába] hajóval. „I go home!”, megyek haza, mondtam, mert én tiltakoztam, és velem együtt volt egy cigány lány, „I go home!”, az is ezt mondta. Én tudtam, hogy a két bátyám él, mert minden lágerban leadták a neveket. Az én nevemet is leadták, hogy ott vagyok, élek és megmaradtam. Ugyanúgy a Bözsi nővérem is. Négyen maradtunk a hatból.

Mostohaanyám édesapa halála után Zalaszentgróton élt, idős rokonait ápolta. Őt Zalaegerszegről deportálták Auschwitzba zalagyömörői testvéreivel együtt. A Stern családból csak három férfi, egyikük felesége és lánya élte túl a holokausztot.

Ausztriában a két bátyám egy udvarban talált egy lerobbant amerikai dzsipet, nekihasaltak, megjavították, és még három embert hazahoztak Jánosházára. Mire mi hazajöttünk, ők már itthon voltak. Jenő bátyámnak lakatosműhelye volt, régen ilyen csikósparherteket csinált, benne volt a névjegye, hogy ő csinálta [lásd: sparhelt]. A háború után hetven sparhertet visszaadtak vagy kifizettek neki a környék falvaiból, azért, mert a Sternberger Jenő az olyan ember volt, hogy amit megígért, az arra a napra meglett. Mind a két bátyám visszaszerezte a lakását. Sanyi lakásában laktunk, de közben Jenő megszerezte a műhelyét, az utcában lévő nagy rőfös, rövidáru-kereskedőnek a lakását pedig megkapta hivatalosan. Nagylengyelben kaptunk földrészt, mert ott a nagymamám és a férjei révén birtokunk volt.

A háború után Türjétől kezdve Zalaegerszegig, Nagykanizsáig szereztek nekem özvegyembereket, de én nem mentem volna olyanhoz hozzá, akinek családja volt, és azt mondja, hogy a felesége mennyivel másabb volt. Elég volt nekem a testvéreimet siratni.

1946-ban már plugán voltam. A Jókai utcában, a Mikroszkóp Színházzal szemben volt a pluga. A pluga az Izraelbe kivándorló cionisták előkészítő és gyűjtőhelye volt. Hívták hachsarának is, ma ulpán a neve [lásd: cionizmus 1938 és 1940 között Magyarországon; hachsara; Hanoár Hacioni Magyarországon]. Ott ismertem meg Krausz [Kabos] Lacit [Kabos László (1923–2004) – színész. – A szerk.]. Ki akart velünk jönni Izraelbe. Férjhez mentem egy zsidó gyerekhez, úgy akart élni, mint egy úr, ha úgy döglik is meg, mint egy kutya. Ezzel a jelszóval vett feleségül, bár inkább más vesződött volna vele. Klein György volt a neve. Szlovákiai zsidó gyerek volt, onnan jött át az öccsével. A szüleit deportálták Szlovákiából, ő pedig vagányan az öccsével átjött Pestre, összebarátkoztak a nyilasokkal, beálltak hozzájuk sofőrnek. Nem voltak vallásosak, nem voltak megmálenolva [lásd: körülmetélés]. A testvére, Tamás imádott engem. Az első férjem jó gépkocsivezető volt, a nyilasoknál megtanulta, és engem is megtanított vezetni. Egyszer végig a nyolcas úton én vezettem, amikor Jánosházára mentünk, mert Ajkától kezdve elaludt a részeg. A bátyám kétszázötvenes motorját is tudtam vezetni. Jánosházán egy csoda voltam, hogy a Sternberger Iduska motorozik. Megvan a fényképe az első férjemnek, de csak azért, mert a nővérem megtartotta. Amikor Szombathelyen volt a pluga, a Savaria szálloda mellett egy orvosnak a házában laktunk, aki nem jött vissza. Az égvilágon senki zsidó ember nem maradt Jánosházán, mind eljöttek vagy meghaltak. Kimentek rengetegen legálisan és illegálisan már a második világháború előtt is, ahogy az unokanővérem, Manci is kiment. A cionista csoportnak voltam én is a tagja. Vagyonom is volt Izraelben, mert kellett ezeket a csoportokat segíteni. Mikor már benn voltam a plugán, egy földdarabot megvettünk Izraelben.

1946. augusztusban mentem férjhez, és 1947. februárban otthagytam. Elváltunk, hét pap aláírása kellett hozzá, mert én hüpe alatt esküdtem [Lásd: házasság, esküvői szertartás. A zsidó válópert a bét din, a három rabbiból álló rabbinikus bíróság felügyelete alatt kell lefolytatni.  A válóperen jelen kell még lennie a szóférnak, az írnoknak, aki a válólevelet, a getet elkészíti, és két tanúnak. Ha nincs más alkalmas személy, a bét din tagjai betölthetik a tanúk szerepét. – A szerk.]. Utána az első férjem kiment Izraelbe, én búcsúztattam el. 1947 januárjában már udvarolt a második férjem, de csak 1948-ban esküdtünk meg. A férjemnek katolikus családja volt. Az anyja igen, de ő nem volt soha vallásos. Amikor házasságot kötöttünk, csak polgárilag esküdtünk. A férjem Dombóváron született 1923-ban [Dombóvár – 1891-ben (még Ó-Dombovár) nagyközség volt Tolna vm.-ben 3300 lakossal. 1910-ben már Dombóvár nagyközség 6800 lakossal, vasúti csomópont. Volt tégla- és zsindelygyára, agyagcsőgyára, műmalma. Lakóinak száma 1920-ban 8600, 1930-ban 9000 fő volt. – A szerk.]. Gyerekkorában ott lakott végig. Az anyukája részéről Kovács, ők földműves parasztok voltak. Volt nekik kukorica- és krumpliföldjük és kertjük is. Ozorai Györgynek hívták a férjem apját, de negyvenhárom évesen, amikor ő kilenc éves volt, vakbélben elment. Dombóváron az Újtelepen, a Vasutas utcában laktak, ott építettek a vasutas családoknak házakat, és mindegyikhez volt kert is. Egyszer azt írta a sógornőm, hogy megérett a finom cseresznye, nagyon szeretnénk benneteket látni, de ha lehet, akkor unokák nélkül. Soha többet nem mentem. A férjemnek egyetlenegy húga volt. Minden nyáron Dombóváron nyaraltunk, amíg a nővérem nem ment Keszthelyre.

Elmentem én is dolgozni. Először Pesten voltam a legnagyobb élelmiszer-áruházban, a Rákóczi út és a Körút sarkán. Három műszakban dolgoztam [Ez a közért volt sokáig Budapest egyetlen éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerboltja. – A szerk.]. A presszó pénztárosa voltam, mert az volt a legnehezebb. Azt mondták, hogy két rum, két kávé, két ásványvíz, és akkor fejből összeadtam, beütöttem a gépbe. Akkor még nem adta össze a gép. Itt voltam 1948-ig. A Közért Vállalathoz úgy került be, hogy először a Nagyvásártelepen almát, krumplit stb. kellett válogatni, és pénztárosokat kerestek. Közértes voltam végig Budapesten a nagyközértben, a Nyugati melletti tejvendéglőben, a Szent István körúton, a Margit hídnál is voltam pénztáros. Énhozzám odajártak a Kabos László, a Gobbi Hilda, Mezey Mária, Szörényi Éva meg egy csomóan [Gobbi Hilda (1913–1988) – színésznő; pályafutása leghosszabb szakasza a Nemzeti Színházhoz kötötte; Mezey Mária (1909–1983) – színésznő; 1964-től a Nemzeti Színház tagja; Szörényi Éva (szül. 1917) – színésznő, a Nemzeti Színház tagja volt 1956-ig. 1957 óta az USA-ban él. – A szerk.]. Fehér svájci sapka volt a kötelező viselet, és mindig kérték, hogy mondjak valamit „Vazs“ megyeiesen, nagyon szerették.

Úgy volt, hogy a második férjemmel együtt kimegyünk Izraelbe. A férjem egy évig azért beiratkozott a plugára, hogy ő is kijön velem, de az édesanyja könyörgött, hogy ne menjen, mert egy huszonöt éves embert nem akart elveszíteni az anyja. Az egy olyan vallásos katolikus anya volt, ő nem haragudott rám, hogy zsidó vagyok, sőt imádott, azért, mert neki a barátnője is zsidó lány volt.

A KPM [Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium] iskolájában tanultam, és vizsgáztam szállításvezetésből. Aztán elvégeztem a gépkocsi-előadóit. A SZIMFI-be, a Szerszámgépipari Művek Fejlesztő Intézetébe kerültem. A Liget úton volt, Budapesten.

A férjem Pécsett gépipari technikumot végzett [Pécsett 1912 óta működött egy Állami Fa- és Fémipari Szakiskola, amely 1941-től Felső Ipariskolaként (vagy: Felsőipari Iskolaként) működött gépész és villamos tagozattal. (Ebből az iskolából lett 1955-ben a Zipernowsky Károly Általános Gépipari és Erősáramú Technikum.) Valószínűleg itt végzett a férj a háború előtt. – A szerk.]. A második világháború előtt feljött Pestre, és a Dunai Repülőgépgyárban dolgozott mint technikus. A háborúban behívták katonának, a fogságban az oroszok térképrajzolásra fogták. A háború után a Csepel Műveknél a kerékpárüzemben dolgozott, utána a Csepel Autógyárban mint méréstechnikus [A Csepel Autógyár Nemzeti Vállalat 1949 novemberében alakult meg a csepel-szigeti Szigetszentmiklóson, a lebombázott Dunai Repülőgépgyár területén. Egy akkor korszerűnek számító, 1944-es osztrák Steyr teherautó gyártási jogát szerezték meg (Ausztria ekkor még szovjet megszállás alatt volt, ezért tudták megvásárolni a licencet). A sorozatgyártás 1951-ben indult, 1955-ben pedig már a húszezredik autó készült el. Az utolsó Csepel-motoros Csepel teherautó 1977-ben gördült le a szalagról. – A szerk.]. Ott dolgozott negyven évet. Amikor a Csepel Autógyárban a központi mérőszobában dolgozott, méréstechnikát tanított a technikumos tanulóknak. Ő volt a központi mérőszoba vezetője. Járt szegény a műszaki egyetemre három félévet, de amikor a kislányunk megszületett 1951-ben, szamárköhögést kapott, és a Szabolcs utcai zsidókórházba került, mert ott volt először sztreptomicin Magyarországon. A kislánynak hat hétig tartott ez a betegség, és a férjem nem tudott tanulni, dolgozni meg tanítani is, mert inkább vitte a gyerekét levegőre, és akkor járt föl a Hármashatár-hegyre vele. Nadrágszíjjal hátizsáknak megcsinálta a bundazsákot, mert másképp nem tudott fogódzkodni a villamoson. Úgy mentek mindenhova, mert más levegő kellett a gyereknek. Hordta oda-vissza egész télben, mert négyóránként szoptattam.

1949-ben Pesterzsébetre jöttünk ki lakni. Ott volt egy szoba-konyhás lakásunk. A lakásnak csak a konyhájában tudtunk aludni, mert úgy vetették meg velünk azt a lakást ötezer forintért, hogy a szobában vizes volt a fal. Nagy kombinált szekrényt tettek oda, hogy ne vegyük észre [A lakberendezésnek nagyjából az 1970-es évekkel kezdődő időszakában egyre elterjedtebbé váló tömeg lakberendezési cikknek, a szekrénysornak volt az elődje az ún. kombináltbútor-típus. Ennek egyik darabja volt a „kombinált szekrény”, amely egyetlen darabban kívánt több funkciót is kielégíteni: volt akasztós része (esetleg külön kétajtós szekrény formájában, amely azonban szervesen hozzá tartozott a „másik egységhez”) és polcos tárolórésze (ruhás szekrény funkció), lehajtható ajtóval ellátott része ünnepi porcelán tárolására (kredenc funkció), elhúzható üveglappal fölszerelt része nippek és egyéb csecsebecsék „kiállítására” (vitrin funkció), nyitott polcos része könyvek (könyvszekrény funkció), kisebb egysége italneműk tárolására (bárszekrény funkció). Ezt a bútortípust a kislakás-építkezés tömegessé válásával, az 1920-as évektől kezdték gyártani. – A szerk.]. Este tudták eladni nekünk. A kislányom utána még betegebb lett, végül egy doktornő megállapította, hogy óriási a lépe. Úgy kellett rá vigyázni, mint az aranyra, a gyémántra, egy rossz eséstől elpattan a lép, akkor vége a gyereknek.

1953-ban, mikor a Csepel Autógyártól kaptuk ezt a mostani lakást Szigetszentmiklóson, eladtuk az előzőt. Húsz éven keresztül cserépkályha fűtötte a két szobát. Mi építettük be, mert csak egy kis sparhert volt a konyhában. 1973-ban vezették be a gázt, addig a fürdőszobában egy fém hengerben volt a melegvíz [Ez volt az ún. fatüzelésű bojler. – A szerk.].

Hét éves volt a kislányunk, mikor kivették a lépét. Két hétig járt iskolába, utána került kórházba. Decemberben saját felelősségünkre kihoztuk, és utána vissza kellett mennie az óvodába.

1956-ban megszületett a fiam, Péter.

1960-ban mentem a Pestvidéki Gépgyárba, ahol a férjem oktatott korábban [A Pestvidéki Gépgyárat 1952-ben hozta létre az akkori Középgépipari Minisztérium a MiG–15 típusú repülőgépek javítására a tököli repülőtéren lévő objektumokból. – A szerk.]. Amikor külföldre mentünk kirándulni busszal, akkor én szerelőt vittem magammal, és mindenki hozzájárult ahhoz, hogy én mint szállításvezető a szerelő férjemet vihetem. Voltunk Romániában, Erdélyben, a Királyhágónál, a Békás-szoroson, a Szent Anna-tónál, Kolozsváron, Marosvásárhelyen. Egy gépkocsivezetőt vittem magammal, egy szerelőt, mert akkor csak a főnökök, osztályvezetők, szakszervezetisek kapták ezt az utazást jutalomba.

A férjem föl volt könyvtárazva. Lexikonok, angol, német szótár. Mindent tudott angolul, németül, de nem mert beszélni. Ha mentünk nyaralni valahova, akkor én a kevés némettudásommal, kevés angoltudásommal szereztem szállást.

A lányom 1971-ben, húszéves korában ment először férjhez. Autószerelő volt a férje, de tizenegy év után elváltak. 1971-ben negyvenezerből megvolt egy gyönyörű, négylakásos társasházban a lakása Szigetszentmiklóson. Az építkezéshez az igazgató adott engedélyt, és akkor a téglát, cementet, meszet hozták a gépkocsivezetők engedéllyel. A cégfuvarokkal hozattam ide mindent. Azt szokták mondani, ki mivel bánik, azzal kenődik, de soha nem valaki kárára, hanem hivatalosan csináltuk a cégfuvarleveleket. Tizenhatan dolgoztak a lányom építkezésénél, itt hemperegtek nálunk a szobában, mert úgy jóllaktak a sóletemmel.

A SZIMFI-ből kilenc éven keresztül állandóan hívtak, hogy menjek vissza, mert a gépkocsivezetőkkel kedves, de ugyanakkor erélyes is voltam. Végül visszamentem a SZIMFI-be, mert kitaníttatták velem a szállításvezetőit. Akkor ötvennyolc emberem volt a huszonnyolc gépkocsihoz, előtte meg csak tizenegy emberem és tíz kocsim volt. Megkérdezték, hogy „Ozorainé, a szíve hozta vissza öt évvel nyugdíj előtt?”. Mondom, nem, hanem a pénz, mert kétezer-nyolcszáz forint lett a fizetésem, addig meg ezerhatszáz forint volt a legtöbb. Biztos, hogy jól dolgoztam ott.

Egy alkalommal, amikor hozták a szenet, hat órán belül kellett kirakni, de nem volt elég kocsim, ezért kénytelen voltam odatelefonálni Halásztelekre, ott volt egy mezőgazdasági üzem, ahol lovas kocsikat használtak. Ez tavasszal volt, amikor az egyik ló beevett lucernát, ami fölpuffasztotta. Én nagyon érzékeny voltam a lószagra, ahogy megéreztem, ha ittam egy pohár tejet, azt is kihánytam. Az egyik lovas kocsis munkás beszólt nekem, hogy tudja, hogy én nem szeretem a szagokat, de nem hívnék-e egy állatorvost, mert a ló felpuffadt. Megszerveztem, a ló meggyógyult, és miközben rohangáltam, mert a szenet is be kellett hordani, közben valaki egy táblát rakott az asztalomra, hogy Ozorai Sándorné, a gépkocsik és a lóügyek intézője. Kedvesek voltak velem.

Mikor betöltöttem az ötvenöt évet, eljöttem nyugdíjba. A férjem hatvan éves volt, mikor eljött. Annyit dolgoztunk az életben. 

A munkahelyemen nem volt arról szó, hogy kinek milyen a származása. Egyszer mondta nekem egy kocsikísérő, hogy mamikám, én tudom ám, hogy a mami zsidó. Mondom, te meg cigány vagy. Mindenkit tegeztem, megengedték a korkülönbség miatt. Minden gépkocsivezetőnek mami voltam, ötvenéves korban már lehet. Ők is tegeztek, a jobbak között. Annyira becsültek, hogy az igazgató könyörögött, hogy menjek vissza, mert olyan, mint én, aki ilyen kedves és tud mindent, ilyet ő férfiban nem talál. Tényleg, én soha nem voltam betegállományban. Akkoriban nem tudtam beszélni senkinek arról, hogy mi történt velem Bergen-Belsenben, mert a sírás tört rám. A férjem és az anyja tudott róla, nagyon sajnáltak. Később már jobban tudtam róla beszélni.

A fiam a Jedlik Ányos Gimnáziumba járt, és utána felvették őt a műszaki egyetemre. Úgy érettségizett, hogy vitte a tiszta kitűnő bizonyítványt. Már nős volt, amikor végzett. Először a Csepel Autógyárban dolgozott, mert az egyetemen szerződést kötött az autógyárral.

1981-ben a fiamnak adtunk kétszázezret, hogy a telket megvegye, meg tégla legyen, hogy fölépítsék a százhuszonegy négyzetméteres házat Szigetszentmiklóson. Most van egy káeftéje, ami gépalkatrészeket csinál. Három gyerekük van: Zsófi, Judit és Dénes.

A lányom első férje autószerelő volt. Ebből a házasságából van két gyerek, Beáta és Emese. Tizenegy év után elváltak. Most a lányomék nagyon szépen élnek Szigetszentmiklóson. Két dédunokám is van, mert Beának van két kis gyönyörű fia: Dávid és Martin. Bea Tökölön él. A férje benzinkutas.

A Bözsi nővéremék a végén Kővágóörsön eladták a házat, Keszthelyre költöztek, ott lakik az unokaöcsém, Miklós. A lányuk, Julika Budapestre ment férjhez. Sanyi bátyámnak egy lánya van, Jutka, aki körzeti fogorvos Balatonkenesén. Ide járt [azaz: Budapestre] a zsidó gimnáziumba, és a Délibáb utcában volt a kollégium. Jenő bátyám annyira cukros volt, mert szerette a cukrot, mint most én, hogy mindig kell valamit szopogassak. Ha följött Budapestre hozzánk, a gyerekekhez, akkor semmit nem hozott magával, egyszer csak előveszi, jaj, azt mondja, egy kis jánosházi cukorka, és megkínált mindenkit egy szem cukorral. Ha szakszervezeti jeggyel elvittem őt színházba, ott is mindig zörgött a cukorpapírral az első, második sorban. Sanyi, a férjem úgy haragudott rá, hogy azt mondta neki, Jenő, az istenért, előre tedd ki a zsebedből a cukrokat. Nem dohányzott, nem ivott senki a családban. A gyerekeim családjában sem senki, se unoka, se vejek, egyik se. Ez egy ilyen család. Sanyi bátyám hatvan éves volt, amikor tüdőrákban meghalt. Cigarettázott, amíg az utolsó csepp tüdejét ki nem köpte. Jenő bátyám hetvenhét éves volt, amikor meghalt 1979-ben. [Előtte] Amerikában, Miamiban volt a lányánál. Kati, a lánya mindennel kiszolgálta. Nagy medence volt az udvarban, minden kényelme megvolt, kávét meg egy kis pezsgőt ivott, és az lett a halálának az oka, mert fölment a vérnyomása. Mikor lementünk hozzá Jánosházára, már akkor a szombathelyi kórházban volt, és egy hétre rá halt meg otthon. Jenőnek a gyerekei, Sternberger Kati és Pityu a háború után Krausz Teritől születtek. Most kint élnek Floridában. Telefonon állandóan beszélünk. A Kati már régebben kiköltözött Floridába egy zsidó fodrászhoz, akinek nagy üzlete volt. Kozmetikusnak tanult, gyerekorvos akart lenni, de egy pont híján nem vették föl. Csodálatos életük van, úszómedencés nagy házuk, mindig ki akartak vinni, de a lábaim miatt nem lehet, mert van nálam ez a keringési zavar. Jutkát [Sternberger Sándor lányáról van szó. – A szerk.] fölvették fogorvosnak.

Jenő családja, a fia, a felesége, a kisfiuk és a sógornőm, aki most nyolcvankilenc éves, a Krausz Teri nagyon vallásosak, a bár micvóról küldtek nekem fényképeket.

A jánosháziak majdnem mind összetartanak Izraelben. Néggyel találkoztam 1981–82-ben, amikor kint voltam. Van róla naplóm, hogy ott találkoztam a gyerekkori osztálytársaimmal. Izraelben most már két unokatestvérem meghalt, de levelezek ezekkel az izraeliekkel, még a sógornőmnek a sógornőivel is levelezek. Most kaptam nemrég tőle levelet, úgyhogy Izraelről mindent tudok.

A Bergen-Belsenből fölszabadultaknak minden évben a Síp utcában tartanak találkozót. Ott találkoztam össze a Steiner lányokkal. Legutoljára a holzkommandóban dolgoztunk. A férjem mindig eljött velem ilyenre. Ő annyira többet akart mindig tudni, mint amennyit tudott, mert ő tudta a Bibliát nagyon is. Ministrált is addig, amíg a pap a fülénél fogva ki nem hajította az udvarra, mert a templomkertben kavicsokkal dobálták egymást [Ministránsok – a katolikus egyházban oltárszolgák, rendesen világi fiúk, akik a miséző papnak az oltárnál segédkeznek (a hívek helyett felelnek, a misekönyvet az egyik oldalról a másikra viszik, a bort és vizet az oltárra helyezik, és öntenek belőle, a mise alatt csengetnek stb.). – A szerk.]. Én már nem vagyok vallásos. A férjemmel elfogadtuk, hogy mivel én annyira megszenvedtem a vallásomért, én a gyerekeimet nem hagyom. A gyerekeim, az unokáim, a dédunokáim mind meg vannak keresztelve, katolikusok. Úgy vagyok vele, hogy én adtam a rezervációt [reverzálist], az engedélyt arra, hogy katolikusok legyenek a gyerekeim, mert én a vallásomért annyira megszenvedtem, hogy azt mondtam, így a helyes. A férjem ötvennégy évnyi házasság után halt meg, huszonöt éves koromtól egész hetvenkilenc éves koromig vele voltam. Azt nem lehet elfelejteni, ilyen józan emberrel élni együtt.

Most csodálatos a temető Jánosházán, mert a Síp utcából fizetik a temetőgondnokot, aki rendezi a gyönyörű nagy sírköveket. A templomot valaminek használják, de nem tudom, minek. Én egy évben egyszer megyek Jánosházára.
 

Életrajz

Endrei Istvánné kedves, barátságos, szellemi frissessége lenyűgöző. A smink, a parfüm és az elegáns kosztüm még 92 éves korában is elengedhetetlen része mindennapjainak. Károly körúti lakása, ahol 1941 óta él, nagyon barátságos. A fehér abrosszal terített asztalon a porceláncsésze, hozzá az ezüstkanál és az édes keksz mindig ott áll kikészítve, ez kijár még a váratlanul betoppanó vendégnek is. Kedvességével vonzza a látogatókat, ritkán van egyedül. A szobája falán kiakasztott családi fényképek az Endrei család tagjait örökítik meg, mindennapi emlékezésre késztetve ezzel a család egyetlen még élő tagját.

Az anyai nagyszüleim Tolna megyeiek voltak. Bonyhádon éltek. Reich Adolf volt a nagyapám. Arra már nem emlékszem, hogy voltak-e a nagypapának testvérei. A nagyapám családja és a rokonok nem annyira földműveléssel, inkább állattartással foglalkoztak. Földszintes kertes házra emlékszem.

A nagyapám kétszer nősült. Az igazi nagymamáról a család soha nem beszélt. Róla semmit nem tudok, mert nagyon korán meghalt. Valószínűleg ő is bonyhádi volt. Ott ismerkedtek meg. Valamilyen Betti néni [Reich Bettina] volt a mostoha nagymama. Hogy a Betti néni budapesti volt-e, nem tudom. Őrá csak itt, Pesten emlékszem. A nagyapám és a mostoha nagyanyám Budapesten van eltemetve. A nagyapám első házasságából született két lány, anyám, Reich Róza és a nagynéném, Reich Hermina. Az anyám és a Betti nagymama között jó volt a viszony, szerették egymást. Legalábbis nem tudok róla, hogy lett volna köztük konfliktus.

Nagyapám második házasságából négy gyerek született, három lány és egy fiú. Reich Jenő volt a fiú. A lányok voltak a Reich Frida vagy Frici, Reich Sára és Reich Eszter. Anyám volt a legidősebb, utána jött a Hermina, majd a mostohatestvérek: a Frici, a Sári, az Eszti és a Jenő, ő volt a legfiatalabb. Egymás után születtek, nem volt sok a korkülönbség köztük. Tehát anyámnak egy édestestvére és négy mostohatestvére volt. Ennek ellenére jól kijöttek egymással, amíg éltek, szoros testvéri kapcsolat volt közöttük. Anyám mostohatestvérei mind kalaposok voltak. A Vámház körút 12-ben volt a Frida női kalapüzlete. Eszti nagynénémnek is volt a Klauzál utcában, és a Jenőnek is kalapüzlete volt a Rákóczi út 57-ben. Később dolgoztam is ott nála. Jenő felesége a Jolán volt. Dadogott, azt tudom, és zsidó lány volt ő is. Kalapos volt ő is, a Rákóczi úti üzletükben együtt dolgoztak. A Jenő katona volt az első világháborúban. Mikor én megszülettem 1915-ben, ő még harcolt, és amikor hazajött, nem is tudta, hogy megszülettem. A bátyámat gyerekként nagyon érdekelte a katonai ruha meg a fegyverek, ment mindig utána, és kérdezgette a fegyverek nevét. Persze nekem is mint kicsi gyereknek, ott kellett lennem. És mindig félretolt a nagybátyám, mert nem tudta, hogy ki vagyok. Én mindig sovány és sápadt voltam, és egyszer, amikor már többször eltanácsolt a Jenő, megkérdezte, hogy ki ez a zöld béka. Ez szállóige lett a családban később, de az anyám akkor halálosan megsértődött, hogy az ő lányára ilyet mondott az öccse, hogy zöld béka.

A Sári nem volt egyedül kalapos a testvérek közül, ő háztartásbeli volt.

Az Esztinek volt egy lánya, a Médi, az első férjétől, aki Ungár nevezetű volt. A második férje Schwartz László volt, attól volt a Gyuri. A gyereket és a férfit is deportálták, meg is haltak. Esztit nem vitték el.

A Hermina otthonban halt meg, vidéken.

Sárinak volt két gyereke, a Baba és a Frédi. Ő még él, egy öregek otthonában van, a Baba is él Budapesten. Elég sokat van kórházban. Sárit deportálták a férjével együtt, és nem jött vissza.

Fricinek nem volt gyereke. Ő hamarabb meghalt, még a deportálás előtt. A Jenőnek volt a Bandi [Andor] és a Lucy [Aliz]. A fiút nem deportálták, mert a háború alatt sikerült neki kimenni a feleségével együtt Izraelbe [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.], de visszajött – már jóval a háború után –, nem érezte jól magát. Neki két lánya és két fia van, az egyik tolókocsis közülük. Andorra nem emlékszem, hogy mivel foglalkozott, azt nem tudom, de most halt meg, nem olyan rég. Lucyt nem deportálták. Ő is Budapesten élt a férjével. Közvetlen a háború után üzletet is nyitott, mert a férje szabó volt. Nem tartott sokáig ez az üzlet, talán pár hónapig, mert aztán kiment külföldre, azt hiszem, Chilébe, és kint is maradt. Egyszer lement valami gombot venni – mert akkor otthon dolgozott, varrt az édesanyjánál –, és nem jött vissza soha. Senkinek sem szólt, csak nem jött haza. Hogy ezt hogyan tervelte ki, azt nem tudom.

A bonyhádi rokonok nagyon vallásos ortodox zsidók voltak Mi mint gyerekek nyaraltunk többször Bonyhádon, elég sokat voltunk lent. Ez az 1920¬–30-as években lehetett. Ott nagyon tartották az ünnepeket, például a péntek estét. Péntek délután minden munkát abbahagytak, a lakást kitakarították, utána megfőzték a vacsorát. Húsleves volt és paradicsomos marhahús elég gyakran. Azt kellett majdnem minden pénteken enni. Amikor lent nyaraltunk, péntek este mentünk a bonyhádi zsinagógába. És senki nem dolgozott szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Természetesen kóser háztartást is vezettek. Nagyapám szigorúan betartatta a kóser háztartás szabályait [lásd: étkezési törvények]. A bonyhádi rokonokról nem tudok semmit. Elképzelhető, hogy elvitték őket.

Mikor jöttek föl nagyapámék Bonyhádról Pestre, nem tudom, de anyám és apám itt találkoztak Pesten, a Ligetben. A nagyapám a két lányával, a Herminával és a Rózával mindig ment a Városligetbe sétálni vasárnap délelőtt.

Nem ismertem az apai nagyszüleimet. Budapestiek voltak, azt tudom. Az apai nagypapáról sajnos nem sokat tudok. Weisz volt a vezetékneve, és annyit tudok, hogy vak volt. Még gyerekkoromban, emlékszem, amikor egyszer volt nálunk a nagypapa, és beütötte a fejét az egyik polcba, és megkérdeztem tőle mit sem sejtve, hogy fáj-e. Akkor nagyon kikaptam a szüleimtől, hogy vak embert nem szabad megkérdezni, hogyha valami olyan helyre kerül, vagy valami olyat csinál, ami az ő haladását vagy életvitelét akadályozza. Akkor még nem tudtam, hogy vak, és nem tudtam, hogy erről nem szabad beszélni. Azt se tudom, hogy úgy született-e, vagy egyszer csak megvakult. Nem volt ez téma, főleg a gyerekek előtt. A nagypapa akkor halt meg, amikor én a polgáriba jártam. Az apai nagymamát soha nem láttam. A nevét se tudom. Valószínűleg budapesti volt ő is.

Apámék hárman voltak. Apám, Weisz Albert, a húga, Regina és a Vajda Géza. A Regina férjhez ment Reisz Árminhoz. Fűszeresek voltak. Hogy mi volt a neve a boltjuknak, azt nem tudom, csak azt, hogy jól menő fűszerkereskedés volt a háború előtt. Ott is laktak a Rózsa utcában, és a lakásukkal szemben volt az üzlet. Ők nem voltak vallásosak, inkább neológok voltak. Három gyerekük volt, két lány egy fiú: a László, az Irén és a Babi. Az Árminéknál párszor voltunk csak, nem szerettünk ott lenni. A fiú író lett. Az Irén velem volt Lichtenwörthben, táborban. Visszajött, de nem sokkal a felszabadulás után meg is halt. Annyi mindent összeszedett ott, hogy nem bírta sokáig. Itt van eltemetve, a lichtenwörthi parcellában. A Babi csípőficamos volt. Akkor még nem operálták ezt a betegséget. Nem volt deportálva a betegsége miatt. Itt halt meg a saját lakásukban, a Rózsa utcában, szívelégtelenségben. A Regina és az Ármin elég sokáig élt, a háborút is túlélték.

A nagybátyám Weisz Gézáról Vajda Gézára magyarosította a nevét, amikor megnősült. A feleségét Szerdahelyi Ilonának hívták. A Szerdahelyi családból származott. Többen voltak testvérek. Az egyik bátyja, Szerdahelyi Aladár dugógyáros volt. Ő találta fel a parafa dugót, és ő csinálta először [Már a középkorban is használtak parafából készült dugót a borospalackok lezárására, s az első parafadugógyárat 1750-ben létesítették Portugáliában, a paratölgy hazájában. – A szerk.]. Ők gyártották a dugókat a borosüvegekhez. Nagyon jómódú ember volt. A nagybátyám könyvelő volt. Itt, Budapesten a Visegrádi utcában laktak, és úgy egészítette ki nagynéném a férje fizetését, mert akkor nem tudtak volna megélni tisztviselői fizetésből, hogy kosztos diákokat tartottak. Olyan lakásuk volt, hogy volt egy kisszoba, és abban vidéki diákok laktak, akik itt tanultak Pesten. Nem az volt a fő szempont, de mégis főként vidéki zsidó gyerekek voltak, ritkán volt nem zsidó is. Ez így egyrészt olcsóbb is volt és megnyugtatóbb is a szülőknek, hogy megbízható embereknél vannak. A család vállalta a felügyeletet, például a nagybátyám vállalta, hogy tanul a gyerekekkel, hogy jó eredményük legyen. És nem volt szabad tíz után hazamenni, és kosztot is ők adtak, nemcsak lakást. A nagynéném főzött rájuk, ezért a szülők részben fizettek, részben pedig tojást meg állatot, csirkét meg ilyesmit küldtek.

A nagybátyám ugyan elég korán meghalt, de volt Balatonzamárdiban egy telkük, és ott nyaraltatott a nagynéném gyerekeket, nemcsak saját gyerekeket, hanem idegeneket is. A rokongyerekek is fizettek neki. Mi is ott nyaraltunk minden nyáron. Mi, a család gyerekei velük együtt egy nyaralóházban laktunk, ami a nagynénémé volt, de csak a szűk család lakott ott. Volt ott egy szoba, konyha, és a spejz szobának volt megcsinálva. Angol vécé is volt beépítve. Ez a nyaralás sokáig, egészen a háború kezdetéig tartott.

A gyereknyaraltatással indult az egész, akkor még a „kisházban”, aztán jött az az ötlet, hogy egy szaletliben ebédeltet, majd 1935 körül a nagynéném úgy döntött, hogy épít egy panziót, és felnőtteket is fog nyaraltatni. Ezért a meglévő épületet bővítette, tehát hozzáépített még egy épületet – Vajda Gézáné Panziója, később így nevezték. Ez fából volt, és kiadta nyaralóknak, meg ott nyaraltatta később pénzért a gyerekeket is. Akkor nagy divat volt, hogy a pólyás kisgyerekekkel az asszonyok elmentek nyaralni két-három hétre, és a férjek az úgynevezett bikavonattal jöttek le szombat délután. A vasárnapot ott töltötték, és a nagynéném főzött. Ez egy szaletli volt, aminek csak oldala volt, teteje nem, és ha esett az eső, akkor ponyvát húztak rá, hogy ne ázzanak meg. Itt ebédeltek a kismamák a gyerekekkel hét közben, szombat-vasárnap pedig az egész család. A nagynéném fél adagot is adott, a kisgyerekeknek. Ebéd után, emlékszem, a hóna alá fogta a tálat, amiben gyümölcs vagy sütemény volt, és kivitte az udvarra, és ingyen szétosztotta. Néha kaptak a falubeliek is. Helybéli gyerekek ritkán voltak ott, de azért akadt az is. Vegyes társaság volt, nemcsak zsidó családok nyaraltak és étkeztek így. Ezek az emberek mind olyan módban voltak, hogy bírták fizetni a lakást és a kosztot. Az 1930-as évek második felétől egészen a háború kezdetéig működött a panzió [Erre a panzióra még a mai napig emlékeznek a Balatonzamárdin élő idős emberek. – A szerk.].

Zamárdiban volt egy bár, ahol egy Zamárdin lakó testvérpár táncolt. Ez a testvérpár is zsidó volt. A fiú László volt, a lány Piroska, a vezetéknevüket nem tudom. Ez a bár Zamárdi központjában, a Balaton és a vasúti pályaudvar között volt. A nagynéném kifőzdéje az Aradi utcában, a vasútállomás utáni első keresztutcában volt. Szombat este, amikor jöttek a hozzátartozók a bikavonattal, mindig elvitt minket a nagybátyám a bárba, és megtáncoltatta az összes lányt. Ez volt az egyetlen szórakozás akkor.

A nagybátyámnak volt egy lánya meg egy fia. A lánya, Vajda Júlia férjhez ment, és Budapesten két utcával arrébb lakott. Ő megszökött az óbudai téglagyárból, és így megmenekült. Férjhez ment, és neki is eltűnt a férje. Deportálták, de nem tudom, hogy hova. Nem élte túl a deportálást. Vajda Júlia másodszor is férjhez ment, Kálmán Györgyhöz, és ő nevelte fel a kisfiát, aki az első házasságából született. A fia még most is él. A nagynéném [Vajda Gézáné] fiát Vajda Györgynek hívták. Azt elhurcolták tizennyolc éves korában.

Az édesapám 1885 körül született, és nyolcvanöt éves korában halt meg, az 1970-es években. Ő Bécsben tanult képkeretezőnek. Nyilván a szülei küldték őt Bécsbe. Képkeretező-üzlete volt a Bródy Sándor utcában, a Múzeum-kert környékén. Ez bolt nem működött sokáig, pár évig talán, mert nem igazán ment. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor nyitotta, valószínű, hogy 1930 körül. Arra emlékszem, hogy a kirakatban voltak keretek, onnan lehetett tudni, hogy ez egy ilyen bolt. Hogy a kollégái zsidók voltak-e, azt már nem tudom. Két-három évig tartott ez a képkeretezés, azt hiszem. Akkor az volt a divat, hogy a bekeretezett képet hazaküldték, nem kellett bejönni érte az üzletbe. És egyszer, mikor jöttem haza az iskolából, én vittem valakinek haza a képet, és kaptam borravalót. Én ezt visszautasítottam azzal, hogy én a főnök lánya vagyok. Amikor hazajöttem, és elmeséltem apámnak, nagyon kikaptam tőle, mert azt mondta, hogy nincs rád írva, és te megsértetted a vevőt azzal, hogy visszautasítottad. Jót akartam, de rosszul sült el.

Édesapám már egész fiatal korában megtanult könyvelni. Hogy hol, azt nem tudom. Fiatalon a család összes boltjában ő készítette az adóbevallásokat meg mindent, ami a könyveléssel járt együtt. A képkeretezés inkább egy próbálkozás volt. Apám több lábon akart állni, ezért nyitott boltot, hiszen ehhez megvolt a képesítése is. A képkeretező boltnak is ő csinálta a könyvelését, de ott aktívan részt vett a fizikai munkában is. A könyvelést sokkal korábban kezdte. Arra emlékszem, hogy apám könyvelt már a bolt megnyitása előtt is. Egyre emlékszem, egy Hahn Mór nevű kereskedőnél, akinek vaskereskedése volt az Üllői úton. A háború alatt egypár hónapra elvitték munkaszolgálatra, de nem tudom, hová. Szerencsére visszajött, és a deportálásokat már Budapesten csinálta végig. Addig is folyamatosan könyvelt, nagyon sok boltnak. Mi ebből éltünk. Nem otthon dolgozott, hanem mindig oda ment, ahol éppen könyvelnie kellett. Adóbevallásokat csinált, és amikor a Déri utcai Kárpitos Szövetkezet [Kárpitosipari Szövetkezet] megalakult, odakerült könyvelőnek. Amikor belépett a szövetkezetbe, akkor már nyugdíjas volt.

A szüleim 1906 körül házasodhattak össze. A bátyám, Károly 1908-ban született. Én pedig 1915. május huszonkettedikén születtem, a Weiss Alice-kórházban. Károlyon kívül volt még egy testvérem, őt Jenőnek hívták. 1911-ben született. Másfél éves korában halt meg. Tüdőgyulladást kapott, és akkor azt még nem tudták gyógyítani.

A szüleimé jó házasság volt, de az elején voltak differenciák, főleg az étellel kapcsolatban. Egy ilyen történetre emlékszem, amit sokáig mesélt apám. Apám nagyon szerette a káposztás kockát, és anyám káposzta helyett karalábéval csinálta, mert az olcsóbb volt. Apám meg a karalábét nem szerette, és egyszer délben hazajött – mert ő hazajárt ebédelni –, és kérdezte, hogy mi az ebéd. Azt mondta az anyám, hogy káposztás kocka. Nem hitte el apám, hogy az káposztából volt, hazajött este, megint megkérdezte, hogy mi a vacsora. Káposztás kocka, mondta anyám. Ez így ment pár napig, és akkor az apám elment a Kisdiófa utcába, anyám anyjához, és elmondta neki, hogy ez és ez a dolog történt, és jöjjön a nagymama, és csináljon rendet. És a nagyanyám kijött, és megfogta a káposztás kockát, és kidobta. Azt mondta akkor, hogy idefigyelj, kislányom, amit a férjed nem szeret, azt nem kell főzni. Az apámnak pedig azt mondta, hogy amit a feleséged főz, azt mindig meg kell enni. Így tett rendet.

Az édesapám nagyon nyugodt, kedves ember volt. Soha nem veszekedett, soha nem kaptunk ki, nem vert meg, igaz, anyám se. Anyám nagyon jóindulatú ember volt. Mindenkit szeretett, és mindenkit segített. A Ráday utcában, ahol laktunk, volt egy fűszeres, aki a fűszeresinasokkal a nagyobb csomagot mindig felküldte hozzánk, hogy ne anyámnak kelljen cipekednie. Pénzért persze, de mindig felküldte a csomaggal az inasgyereket. Az egyik inasgyerek többször jött föl hozzánk, és anyám mindig megfürdette, adott tiszta pólót meg zoknit neki a bátyámtól, és úgy engedte vissza, tisztán. A fűszeres meg mindig morgott, hogy ha hozzánk jön a gyerek, akkor mindig olyan soká megy vissza. Anyám asztmás volt, és az utcán csak úgy tudott közlekedni, hogy a száját eltakarta valami sállal, mert a levegő előhozta nála ezt a köhögést. És ez a fűszeresinas a háború alatt följelentette, hogy azért tette az arcához a sálat, hogy eltakarja a sárga csillagot. Akkor be is vitték őt a rendőrségre. Egy napig bent tartották, de hogy mi történt vele, nem tudjuk, mert arról soha nem beszélt.

Az édesanyám fodrász volt. Nem tudom, hogy mikor és kitől tanulta anyám a mesterséget. Abban az időben nem fodrászüzletben dolgozott, hanem házakhoz járt. Fésülni járt reggelenként, mert akkor, az 1920–30-as években olyan divat volt, hogy műhajat tettek be a haj közé, és arra fésülték rá az eredetit, úgy, hogy fölfelé álljon. Meg kontyot is csinált annak, akinek nem volt műhaja. Ezt egyedül nem tudták megcsinálni otthon a nők, azért járt anyám hozzájuk házhoz. Fésülni megyek, mindig ezt mondta. Ez egy szakkifejezés volt akkor. Később pedig nagyon sokat dolgozott a valamikori nyilvánosházakban. Odajárt sokat fodrászkodni, mert azoknak volt pénzük. Anyám a családjával a Bástya utcában lakott, és a Magyar utca 29-ben volt egy nyilvánosház a földszinten [Ez a Mezonfrida volt, egy híres és előkelőnek tartott bordélyház. – A szerk.]. Ott voltak a kurvák, és a földszinti ablakokon rácsok voltak, nem lehetett ki- vagy bemászni. Anyám oda is járt fésülni, szinte minden nap. Később, mikor férjhez ment, a Vámház körútra költöztünk, és ott olyan lakásunk volt, hogy volt egy nagy szobánk és egy kis szobánk. A kisszobát rendezte be anyám fodrászüzletnek. Attól kezdve odajártak hozzá a vendégek. A vendégei főleg a Nagycsarnokból adódtak, mert a Vámház körút 10. közel volt a Vámház körúti csarnokhoz. Onnét jártak oda a jómódú libások meg baromfival foglalkozó zsidók. Nagyon sokat adtak arra, hogy pénteken a fodrász meg a tisztálkodás meglegyen. Szombaton tisztának kellett lenniük. Csak nők jártak hozzá, férfiak és gyerekek nem. Jómódú zsidóasszony volt a legtöbbje.

Anyám később betársult a testvéréhez, a Herminához, akinek paplanüzlete volt a Ráday utcában. Anyám mellette tanult bele ebbe. Ez 1938-ban vagy a körül lehetett. A bolt a Ráday utca 15-ben volt, és odaköltöztünk mi is a Ráday utca 18-ba. Attól kezdve ott volt az anyám. Itt négyen laktunk, anyám, apám, a bátyám meg én. Hogy miért költöztünk át, azt nem tudom, gondolom, a bolt miatt. Nagy konyhánk volt ebben a lakásban, és volt fürdőszobánk is. Ezenkívül volt egy kisszoba, előszoba és egy nagyszoba, tehát összesen két lakószobánk volt.

A Hermina férjhez egy római katolikus férfihez, Győrffy Péterhez ment hozzá. Gyerekük is volt, de meghalt gyerekkorában. Tulajdonképpen a Péter nyitotta ezt az üzletet, a felesége, a Hermina pedig társtulajdonos volt. Péternek volt két testvére, egy fiú és egy lány, akiket nagyon vallásosan neveltek. A Hermina nagynéném a férjével Kelenvölgyben lakott, akkor az még vidéknek számított, tehát a Ráday utcában csak az üzletük volt. Nagyon sokszor vasárnapi kirándulás címén kimentünk hozzájuk. Egy nagyon szép kertes ház volt ott Kelenvölgyben. Villamossal mentünk a Kelenföldi pályaudvarig, és onnan gyalog. Akkor még nem volt busz.

A Hermina mindennap bejárt, meg a férje is. Amikor anyám betársult, együtt vitték a boltot. Elöl volt az üzlet, hátul volt a műhely. Volt egy galériája is a boltnak, ott készítették a paplanokat. Volt egy kirakat is, ott volt a paplan kitéve. Jó sok vevőjük volt. A Magyari Imre cigányprímás  is ott vásárolt [Magyari Imre (1894–1940) – cigányprímás. Apja neves prímás volt Debrecenben. A debreceni konzervatóriumban tanult, 9 éves korában aranyérmet nyert a budapesti prímásversenyen. 1916-ban Budapestre költözött, és önálló zenekart alakított. 1920-tól haláláig a Hungária Szálló éttermében muzsikált, közben több ízben megfordult külföldön. – A szerk.]. A boltra még én is emlékszem, mert én is dolgoztam ott egy darabig a háború után, 1945 és 1950 között. 1944-ben bezárt a bolt, de a háború után egy rövid ideig még anyámmal dolgoztunk itt. A bolt másik oldalán bőrüzlet volt, arra is emlékszem. A Hermina a háború után bekerült egy öregek otthonába, én még látogattam. 1948–49 körül halt meg. Hogy a férje mikor halt meg, azt már nem tudom.

Mindig is volt cselédlányunk, a nélkül egy háztartás nem lehetett. Segített anyámnak bevásárolni, segített a főzésben és a takarításban. Az ő feladata volt a tűzgyújtás is. Néha cupringeren [Cselédközvetítő, cselédközvetítő iroda. – A szerk.] keresztül szerezte őket anyám, de legfőképp ismeretségen keresztül. Sok ismerőse volt, egyik ajánlotta a másikat. Sváb kislányok voltak a Budapestet körülvevő sváb falvakból. Hozzánk nem mint cseléd, hanem mint családtag kerültek. Ismertük a családot, és a kislányt akarták, hogy sok mindenre megtanítsuk, varrni, stoppolni, takarítani. Általában egy évig voltak nálunk a cselédek, aztán visszamentek a szülőfalujukba, vagy például aki megesett, az inkább fennmaradt Pesten, mert a falu kiközösítette volna. Sok ilyen eset volt, hogy teherbe estek. Nálunk volt cselédszoba, így ott laktak a cselédek. Anyám pontosan ugyanúgy tartotta a cselédeket is, mintha még egy gyereke lenne. Sok mindenre megtanította őket, és szépen bánt velük. Velünk ettek, használhatták a mi fürdőszobánkat, ünnepekkor kaptak ajándékot. Egyedül ez a kóserség okozott mindig gondot. Ez egy állandó gondja volt anyámnak, hogy megértesse a cselédekkel, hogy ne keverjék össze az edényeket, mígnem megunta. Nem az, hogy nem tudták megjegyezni a dolgokat, hanem hogy nem gondoltak rá, hogy ez milyen hiba. Szerintem nem készakarva csinálták, de valahogy nem tudták megjegyezni, hogy ez egy vallási előírás, mert nem más. Ezt Mózes hozta be a vallásba, ő nem vallást akart csinálni, hanem egészséges embereket, és ez az egészséghez tartozik, hogy a tejes étel két óra múlva távozik a gyomorból, tehát csak két óra múlva lehet zsíros ételt enni. Tulajdonképpen ezért nem lehet a zsidóknak disznóhúst enni, mert a disznóhús tart legtovább a gyomorban, a marhahús meg a szárnyas sokkal hamarabb kiürülnek. Az egész vallás a tisztaságon alapszik. Például a tejeslábast nem volt szabad összekeverni a zsíros edénnyel. Külön kellett elmosogatni. Anyám többször is észrevette, hogy a tejeslábas benn van a sütőben, nincs elmosogatva. A cseléd mindig összekeverte. Anyám ezért mindig vett új edényt. Hiába tanította, mindig rosszul mosogatott. Annak idején anyám is akart kóser háztartást vezetni, de aztán azt mondta, hogy ő nem csapja be saját magát. A cselédlány így is, úgy is összecserélte az edényeket. És áttértünk a neológ háztartásra. Úgyhogy attól fogva nagyapám mást nem evett nálunk, csak kemény tojást.

Volt egy törökbálinti cselédlány, őrá emlékszem a legjobban. Mindig népviseletben járt, Budapesten is ebben volt. Arra is emlékszem, hogy sok szoknyája volt, és nagyon nagy konyhánk volt a Vámház körúton, nagyon szép volt ott a kő, és a szoknyáját mindig ott vasalta. Gombostűvel letűzte a kőnek annak a részén, ahol a két kocka összetalálkozott, azért hogy szépen álljon. Mindenhova együtt jártunk. Ha moziba mentünk, ha színházba mentünk, őt is magunkkal vittük. Mindig jött velünk, de nekem mindig kellett segítenem neki. Takarítani például, vagy amikor mosogatott, akkor nekem kellett törölgetni.

Barheszt is ettünk, általában pénteken. A sóletet úgy csinálták régen, hogy otthon összekészítették, került bele szárnyas, füstölt dolgok, kemény tojás és bab. Agyagedénybe készítettük össze, és a Dob utcában volt egy kóser pék, odavitték a környéki zsidók. Ezek mind tarkakockás kendőkkel voltak lekötve, és mindenkinek rá volt írva neve. És mikor készen volt a kenyér a kemencében, akkor ezeket az edényeket betették. Másnap, szombaton mentünk érte. Fizetni is kellett érte [A sóletért valószínűleg a cseléd vagy a gyerekek mentek, mert felnőtt zsidó nem cipelhet szombaton magánterület és közterület között semmit. Fizetni pedig előre vagy utólag kellett. – A szerk.].

Olyan cserépkályhánk volt, aminek a közepén ki volt egy rész hagyva, és oda tettünk sokszor ételt sütni. Édesanyám nagyon sokat sütött ott sült krumplit, rakott krumplit – persze kolbász nélkül, csak krumpli és tojás volt benne. Amikor a cserépkályha már le volt oltva, a hamut elsöpörte anyám, és odatette sülni az ételt. A vasajtón kívül volt még egy ajtó, ami átlátszó volt, és azon át néztük, hogy megsült-e már a krumpli.

Én nagyon válogatós gyerek voltam, és anyám külön főzött nekem. A felvágott nagyon drága volt abban az időben, öt dekát vettünk pontosan kimérve, de nekem anyám mindig vett, hogy legalább valamit egyek. Rengeteg csukamájolajat ettem. Emlékszem, az ablak között tartottuk. Volt benne egy kanál, azt csak arra használtuk, mert az nagyon átvette a csukamájolaj szagát és ízét. Én nagyon édesszájú voltam, imádtam a csokoládét. Akkor árulták a Meinlnek a csokoládéját, ami pasztilla volt, gömbölyű dobozban volt, és minden csukamájolaj után kaptam ebből a csokoládéból. Annyit kaptam belőle, hogy a végén kiütött rajtam [A csukamájolaj egy bizonyosfajta tengeri hal májának földolgozásakor nyert melléktermék, gyógyhatása „kizárólag annak köszönhető, hogy mint a legkönnyebben emészthető, leggyorsabban felszívódó zsírok egyike, elgyöngült egyének táplálására, erősítésére igen alkalmas. Különösen a fejlődés korában gyermekeknek rendelik, mert könnyen elégő tápanyag lévén, fehérjemegtakarítás érhető el vele” (Révai Nagy Lexikona). – A szerk.].

Amikor még gyerek voltam, nem volt annyi szappan, mint most. Az Albus szappanra emlékszem. Hajat mosószappannal mostunk, és ecettel öblítettük le. Nagyon szép fényt adott a hajnak. A Vámház körúti lakásban volt egy spejzünk, közvetlenül a konyha mellett. Azt alakította át anyám fürdőszobává, egy pléh ülőkád volt benne, és mi abban fürödtünk. Mosófazékban melegítettük a vizet a sparhelten, és beleöntöttük a kádba. A Ráday utcában már rendes fürdőszobánk volt, kályha is volt benne. A konyha és a fürdőszoba között volt egy ablak, és azt nyitva kellett mindig tartani, mert ki kellett mosnom a fehérneműmet, és amikor anyám főzött, mindig benézett, hogy a szappannal meg a kefével hogy mosok. Tizenkét éves koromban lehetett ez. Anyám azt is nézte gyerekkorunkban, hogyan mosakodunk a bátyámmal, meg például hogy a fehérneműmet átváltom-e. Péntek este mindig váltottunk fehérneműt. Járt mosónő is, de gyakran a cselédlány mosott. Volt mosókonyha minden házban meg mángorló, a lépcsőházban, a lépcső alatt volt [A mángorló a száraz ruha, elsősorban vászonnemű megpuhítására, kisimítására szolgált; a berendezés egy lábakon álló lapból és keményfagörgőből állt, amelyet kézzel hajtott kerékkel működtettek. – A szerk.]. A ruhákat kimángoroltuk, és így könnyebb volt vasalni. Szénvasaló volt, és nagyon sokan kaptak fejfájást a széngáztól, amikor nem izzott be jól a szén [A szénvasalóban persze nem kőszenet, hanem faszenet izzítottak. Villanyvasalót az 1930-as években kezdtek használni a jobb módú városi háztartásokban. – A szerk.].

A tisztálkodási előírások, a rituális fürdők [lásd: mikve] két szempontból voltak lényegesek. Nemcsak a vallás miatt, hanem hogy feltétlenül minden héten úgy tisztálkodjanak az emberek, hogy hajat mossanak, szemüket, fülüket is megmossák. Azért is volt úgy a rituális fürdőben, hogy az asszonyok a víz alá merültek. Nemcsak a vallás szempontjából volt ez fontos, hanem hogy mindent érjen a víz, és tiszták legyenek. Mi már nem jártunk ilyen fürdőbe, mert fürdőszobánk volt. A nagyon vallásosak azt gondolták, hogy a valláshoz tartozik ez, de sokan tisztálkodni mentek oda, mert nem volt fürdőszobájuk. Anyám még lány korában járt ilyenbe, de később már nem [Mivel a nőknek férjhez menetelük előtt nem előírás mikvébe járni, az interjúalany édesanyja feltehetően nem a rituális fürdő részt (tehát magát a mikve medencét) vette igénybe, hanem csak a fürdő részt (zuhanyzó, kád). – A szerk.]. A háború előtt a Király utca környékén, a Kazinczy utcában volt ilyen fürdő, azt tudom. Több is volt, a Dohány utcában is volt [A második világháború előtt a Kazinczy utcában két mikve volt: a Kazinczy utca 40. szám alatt (a háború után lebontották, és a 16. szám alatt, ez utóbbi, „modern technikával felszerelt rituális” fürdőt 1928-ban építette az ortodox hitközség (Frojimovics–Komoróczy–Pusztai–Strbik: A zsidó Budapest, I. kötet, 208. oldal). Korábban több mikve is volt Budán, Pesten és Óbudán. Lehetséges, hogy a Dohány utcai zsinagóga épületében (vagy a közvetlen szomszédságában) is volt valaha mikve, de még nem sikerült a nyomára bukkanni (Uo., 158. oldal). – A szerk.].

Apám nem hordott semmilyen olyan ruhát, mint a vallásos zsidók, ő neológ volt [lásd: ortodox zsidó viselet; haszid öltözék]. Anyám nagyon vallásos volt. A zsidó ünnepeket gyerekkoromban mindig megtartottuk. Anyám erre mindig odafigyelt. Ő volt a legvallásosabb a családban. Apámnak ez nem volt annyira fontos. Csak anyámmal jártam templomba, mert apám nem volt vallásos. Akkor mindig a legszebb ruhát kellett felvenni. Én a mai napig, amit lehet, megtartok, például az újévet [Ros Hásáná] és a hosszúnapot [Jom Kipur]. Én minden évben veszek templomi jegyet a Dohány utcai zsinagógába, és el is megyek. Van külön helyem. Gyerekkoromban anyám járt mindig, és én mentem vele. Akkor még nem a Dohány utcába jártunk. A háború előtt még több volt a zsidóság, és akkor léteztek az úgynevezett bérelt imaházak. Mi akkor a Bródy Sándor utca elejére jártunk ünnepekkor, mert ott volt egy képviselőház a Múzeum-kert oldalán, és odajártunk akkor imádkozni [Az őszi nagyünnepek idején ideiglenes imahelyként üzemelt a régi Országház nagyterme a Főherceg Sándor (ma Bródy Sándor) utca 4. sz. alatti épületben, továbbá 1908-tól, amikor a hívek száma már több mint 23 és félezer volt a kerület akkori területén, a József körút 8. és a Szentkirályi utca 6. sz. alatti házakban is tartottak istentiszteleteket. Az előbbi épület (az úgynevezett Simplon-ház) első emeletén működött a Gyenes tánciskola, ahova a zsidó fiatalok jártak szórakozni-találkozni, s ahol ünnepi istentiszteletet is tartottak. – A szerk.]. Mert akkor is jegyet kellett venni, és nagyon drága volt a mi kasszánkhoz mérve a Dohány utcai zsinagóga [Mindig is a hitközségi adóbevétel egyik tétele volt a zsinagógák ülőhelyeinek bérletbe adása. A bérletet az őszi nagyünnepek előtt kellett megújítani a következő évre. Az ülőhelyen szerepelt a tulajdonos neve. Amennyiben valaki naponta látogatta a zsinagógát, a padhoz tartozó kis fiókban tárolhatta imakönyvét, táliszát és tfilinét. Az ülések ára különböző volt, attól függően, hogy a zsinagóga mely részén voltak. – A szerk.]. Azért jártunk többek közt imaházba.

Ez volt az újév, és tíz napra rá van a hosszúnap. A hosszúnapi böjt is előző este jön be, és gyertyát gyújtunk a halottakért, és akkor a csillag följövetelétől számítva másnap este a csillag följöveteléig kell böjtölni. Nem szabad enni, de még vizet sem lehet inni, semmit. Az ortodox zsidók úgy böjtöltek, hogy nem a templomba mentek, hanem otthon ültek a terített asztal mellett. Nagyon sok minden föl volt halmozva az asztalra, gyümölcs és étel, de nem szabadott belőle enni. Tulajdonképpen a böjt egy sanyargatás, úgy sanyargatták magukat, hogy látták az ételeket, de nem ehettek. A szüleim valamikor még így csinálták [Nem tudni, nem valamilyen helyi szokásról beszél-e Endrei Istvánné. A háláhikus előírásoknak megfelelően ui. Jom Kipur napját a hívő ember szinte teljes egészében a zsinagógában tölti. – A szerk.]. Az unokatestvéreim mind fiatalabbak voltak, azok ehettek [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. És nekem kellett nekik adni az ételt, az volt a sanyargatás, hogy ők ehettek, én meg nem. Nekem nem kéne már böjtölni, de most is megtartom [A böjtölés elhagyása nincs korhoz kötve, de böjtölnie csak akkor kell az embernek, ha ez semmiben sem veszélyezteti az egészségét. Ezért gyerekeknek, betegeknek és időseknek nem kötelező böjtölniük. – A szerk.].

Akkor volt a sátoros ünnep, ami nyolc napig tartott. Négy egész ünnep és négy [nap] félünnep: kettő előtte, kettő utána. Az udvaron állítottak sátrat szalmatetővel, és a sátorban laktak és étkeztek olyankor. Most már itt, a Dohány utcában csak étkeznek. Gyerekként a sátoros ünnepekre a Dohány utcába jöttünk, mert a Bródy Sándor utcai ideiglenes imaházban nem tudtak sátrat állítani. A Dohány templom udvarán állt a sátor, és mi ide jöttünk. Mindig osztogattak ilyenkor kalácsot is.

Megtartottuk a széderestét is. Ez az ünnep annak az emlékére van, amikor kikergették a zsidókat Egyiptomból, és a pusztában vándoroltak, ahol semmi főzési lehetőségük nem volt, onnan datálódik a macesz, mert a kovászolt kenyérnek nem volt ideje megkelni, és nem volt idő megsütni. Homokban sütötték, lisztből, vízből és sóból állt [A macesz nem a vándorlás alatt sült homokban, hanem még Egyiptomban, a konyhában, megkelni pedig azért nem tudott, mert olyan gyorsan kellett a zsidóknak menekülniük Egyiptomból, hogy nem volt idejük megkeleszteni. – A szerk.]. Az ünnep előtt mindig nagytakarítást kellett végezni. Húsvétkor mi más edényből főztünk, mint a többi napokon, és a nagytakarítást úgy végeztük, hogy minden sarokból minden kenyérmorzsát, kovászos süteményt el kellett takarítani [lásd: homecolás]. Csak úgy lehetett a húsvéti ünnepet [Pészah] elkezdeni.

A szédereste úgy zajlott nálunk, hogy első este a vacsoránál az asztalt körülültük. Az asztalfőn ült az előimádkozó – ez rendszerint az apám volt. Két párna volt a karosszékén a háta mögött, és rátámaszkodva kellett ennie. A vacsora állt egy kemény tojásból, egy húslevesből, amiben maceszgombóc volt. Meg paradicsomos mártásos is volt, és az úgynevezett hremzli. A hremzli az olyan, mint egy fánk, és maceszlisztből készül. Maceszliszt, citromlé, dió, cukor meg tojás is kellett hozzá. Azt csinálta anyám sokat [A pészahi kremzli (hremzli) sóval és borssal ízesített reszelt krumpliból és tojásból készült, kanállal forró olajba szaggatott és kisütött étel. Krumpli helyett készülhet maceszliszttel, bors helyett tehetnek bele citromot vagy diót, az utóbbiakat esetleg meg is cukrozzák. – A szerk.]. Ebből [azaz maceszlisztből] később macesztortát is csináltunk. Nyolc napig nem volt szabad kenyeret enni. Apám meg anyám nem voltak vallásosak, és ők eljártak kenyeret enni máshova, de a lakásba anyám nem engedte be.

Szédertálat is készítettünk minden húsvétkor. Ez nagy tálból állt, azon volt egy hosszúkás terítő, amit három részre hajtottunk össze és három darab egész maceszt tettünk bele mindegyik részbe [A három, kendővel külön-külön betakart macesz Izrael három részét jelképezi: Kohént, azaz Áron ivadékait, Lévi leszármazottait és Jiszráélt, azaz Izrael többi gyermekét. – A szerk.]. A középső részben az egyik ima végén el kellett törni egyet, és azt eldugta apám a két párna közé, és az asztalnál ülő legfiatalabb tagnak el kellett lopnia [lásd: afikómen]. Egy bizonyos ima végén ebből kellett törni, és az asztalnál ülőknek egy pici darabot adni. De ha el volt lopva a macesz, akkor nem tudtak adni, és miután a legfiatalabb gyerek csak akkor adta vissza, ha valamit kapott érte, akkor mindig kellett valamilyen ajándékot ígérni. Hol egy cipőt, hol egy ruhát vagy valamit a legfiatalabbnak, és ezt minden körülmények között meg kellett hogy kapja. Így adta csak vissza, és nem szétosztva. A macesztálon a három tábla maceszon kívül volt egy hamuban sült liba- vagy kacsanyak, egy edényben sós víz, abban petrezselyem, egy tálban vagy bögrében volt dió, bor, alma összekeverve [lásd: hároszet] meg tojás, ez akarta jelképezni azt, hogy a zsidók vándoroltak a pusztában, és a hamuban sütötték meg a kenyeret, és ezt jelképezte a hamuban sült libanyak vagy csirkenyak [A hamuban sült vagy inkább megégetett hús valójában az egyiptomi kivonuláskor levágott bárányt jelképezi, illetve az áldozati bárányt, amelyet ennek emlékére Pészah ünnepén minden évben hoztak a Szentély lerombolásáig. – A szerk.]. A sós víz a könnyet jelentette, a macesz, az alma, a bor, a dió pedig a maltert, amivel a követ összeragasztották, és építkeztek. Építettek maguknak a sátoron kívül lakhelyet, ahol tudtak később lakni.

Mindig az apám olvasta a szöveget, és tudom, hogy gyakran a nagybátyám és a nagynénim is ott volt. Az egyik nagybátyámat az egész dologból csak a vacsora érdekelte, és apám könyvében [lásd: Hágádá] a harmincharmadik oldalig kellett eljutni, hogy lehessen enni. Ott volt az a történet, hogy estebédeltek. És a nagybátyám mindig mellettem ült, és bökdösött, hogy mikor jön már a vacsora. A vacsora előtt kemény tojás volt, azt kellett enni és utána levest. Magyarul olvasott apám, bár ő egy kicsit tudott héberül.

A szomszédból mindig meghívtuk a barátnőmet, Grósz Gabriella volt a neve. Körülbelül egy időben születtünk, és ott nevelkedtünk a házban. Ő nem volt zsidó lány, nagyon katolikusok voltak a szülei, de ő volt az én legjobb barátnőm. Én mindig náluk töltöttem a karácsonyestét, ő meg a húsvétot. Sokszor egybeesett a zsidó húsvét a kereszténnyel, így gyakran titokban ettük a sonkát a macesszal. Karácsonykor együtt díszítettük a karácsonyfát, és nekem is mindig volt ajándékom ott a karácsonyfa alatt. Akkor divat volt ajándékozni csokoládét. A Szerencsi csokoládégyárnak voltak akkor már finom csokoládéi. Mindig azt kaptam karácsonyra tőlük. Akkor ez egy vastag táblacsokoládé volt, hosszúkás alakú. Majd egész évig volt belőle.

A templomban volt reggeli ima meg délutáni. Délben szünet volt, és akkor van a tulajdonképpeni lejnolás.  Ez egy zsidó szó, ami azt jelenti, hogy a Tórát felolvassák, és akkor adományoznak a jómódúak a kórház javára vagy az iskola javára, az árva gyerekek otthonára. Nekünk nem volt sok pénzünk, de néha mi is adakoztunk [lásd: jótékonyság kötelezettsége; Pészahkor, mint a többi ünnepen, van reggeli ima (sáhrit) és egy plusz ünnepi ima (muszáf) délelőtt, és délután / kora este van a délutáni ima (minhá) és az esti ima (mááriv). A délutáni imát elvileg fél órával a nap fele utántól lehet mondani naplementéig, de szokás az esti imával összevonni, hogy csak kétszer kelljen elmenni a zsinagógába, így késő délután van a kettő együtt. Tóraolvasás a reggeli ima (sáhrit) végén, illetve a délutáni ima (minhá) keretében van, de az interjúalany valószínűleg a reggelire gondolt, mert az a fontosabb és hosszabb, akkor szokás adakozni is. Azért érzékelhette ezt ebédidőnek, mert ünnepnapokon elhúzódhat a reggeli ima. – A szerk.].

Nagyapámék a Kisdiófa utca 3-ban laktak, és vasárnap délután mindig az volt a program, hogy mi mentünk anyámmal a nagymamát meglátogatni, és az apám mindig beült a Múzeum Kávéházba, ami a Múzeum körút és a Bródy Sándor utca sarkán volt. Ő ott várt meg minket, ez volt a vasárnapi kikapcsolódása. Ivott ott mindig egy szimplát, kapott hozzá egy pohár vizet. A szimpla kávé volt a legolcsóbb a kávék közül. Mindig az újságokat olvasta. Hozzánk haza nem járt újság, azért ment az apám a kávéházba. „Friss Ujságot” olvasott, arra emlékszem [Friss Ujság – 1896–1944 (és 1947–1951) között megjelent nagy példányszámú, elsősorban vidéken kedvelt népújság volt. – A szerk.]. Meg volt a „Képes Ujság”, azt én is szerettem lapozgatni [Ezzel a címmel többször indult hetente vagy kéthetente megjelenő lap, már a 19. században is, majd harmadszor 1915-ben. – A szerk.]. Mikor jöttünk hazafelé a nagymamától, akkor beszóltunk neki, hogy itt vagyunk. Egy ilyen alkalommal történt meg az, hogy találkoztunk a fogorvosunkkal, ahová anyám elvitt, mert elég rosszak voltak a fogaim. Az orvos a Vámház körút 9-ben lakott, az első emeleten. Anyám egyszer felvitt, adott előleget neki, és mondta, hogy amikor majd kész lesz, akkor kifizeti neki az egészet. Kérte, hogy beszélje meg velem, hogy mikor tudnék én odamenni, de én soha nem mentem. Ő is ott ült a kávéházban egy alkalommal, és az anyám odament, és megkérdezte tőle, hogy hol tart a fogaimmal. Azt mondta akkor, hogy nem is láttam a gyereket. Akkor buktam le. Nem nagyon, de kikaptam, és utána anyám mindig eljött velem.

Óvodába, elemibe és polgáriba a Papnevelde utcába jártam a belvárosban. Az óvodában és az iskolában is vegyesen voltak a gyerekek. Mivel neológok lettünk, nem volt érdekes, hogy ortodox iskolába járjunk. A bátyám a Reáltanoda utcába, az Eötvös Gimnáziumba járt. Amikor elvégezte az iskolát, érettségizett, egyetemre akart menni, orvos szeretett volna lenni. De akkor lépett életbe a numerus clausus [Amikor Endrei Istvánné bátyja érettségizett, kb. 1926-ban, akkor a numerus clausus már hat éve érvényben volt. Lásd: Numerus clausus Magyarországon. – A szerk.], a zsidók nem mehettek egyetemre, és akkor beadták őt kárpitostanulónak. Egy nagyon híres kárpitoshoz adták be, akinek a József nádor térre nyílt az üzlete. Aranykoszorús mester volt. Nagyon jó szakember lett ő is, és azért, mert nem mehetett egyetemre, és kénytelen volt iparosnak kitanulni, a szüleim gyűjtöttek pénzt, és kiküldték egy évre Párizsba. Akkor már kész kárpitos volt. Amikor hazajött, nyitott egy paplan- és kárpitosboltot a Podmaniczky utca 2-ben. A bátyám 1925–30-ban magyarosította a nevét Vajdára [lásd: névmagyarosítás].

Négy polgárit [lásd: polgári iskola] végeztem. Ez egy vegyes iskola volt. Elég sok zsidó gyerek járt oda. Engem mindig csúfoltak az iskolában, még a vallástanárnő is, hogy kilógok a többiek közül, mert szőke vagyok. Én mindig szőke voltam, és általában a zsidók feketék. És azzal csúfoltak, hogy én nem vagyok igazi zsidó. A katolikusoknak és a zsidó gyerekeknek külön volt a hittan. Héberül az iskolában tanultunk, mert akkor kötelező volt a vallásóra. Én ott tanultam meg olvasni. Akkor még tudtam, de most már az imakönyvek is másként vannak. Szombaton volt tanítás, de vasárnap nem. A zsidó iskolákban szombaton soha nem tanultak. Helyette vasárnap délelőtt volt iskola, de nálunk ez nem így volt.

A kézimunka-tanárnőre emlékszem, ő volt az osztályfőnök is, már meghalt. Én nagyon sokat kézimunkáztam, mert anyámnak az volt a mániája, hogy nem szabad tétlenül ülni, mindig valamit csinálni kell, varrni vagy stoppolni vagy kézimunkázni. És én állandóan horgoltam meg kötöttem. Kis terítőket horgoltam, mert akkor divat volt az ételhordó tálca, amin bevitték a kávéskészletet, ha vendégek jöttek. Két üveglap közé tették ezt a terítőt, bekereteztették, és volt két fém füle is. Az éjjeliszekrényre is horgolt terítőt tettek. A szekrény hármas tükörrel volt ellátva [Ez a bútordarab az ún. toalettszekrény volt: egy középső állótükörrel, amelyet két mozgatható tükörlap fogott közre. – A szerk.], a tükör alatt volt a polc, ahová a szépítőszereket kirakták. Az éjjeliszekrény alatt [az éjjeliszekrény tetején] üveglap volt, és az alá tettek ilyen terítőt. Én mindig azokat horgoltam vagy kötöttem. Az egyik félévkor megbuktatott a kézimunkatanár, az anyám beszaladt az iskolába, hogy miért buktatott meg engem, aki annyit kézimunkázom, és olyan gyönyörű munkákat készítek. Azt mondta a tanárnő, hogy azért, mert nem készítettem el az előírt mennyiséget. Nem rossz volt, csak kevés.

Gyerekkoromban a Nemzeti Színházba jártak a szüleim sokat, és én is mentem velük. A Nemzeti volt nekünk közel [A korabeli Nemzeti Színház a Rákóczi út és a Nagykörút sarkán állt. Az épületet 1965-ben bontották le. – A szerk.]. Mindig a kakasülőn ültünk. Én gyakran mentem oda a korláthoz, mert onnan jobban láttam. Akkor még játszott az a rekedt hangú színész, a Rózsahegyi Kálmán [(1873–1961) – színész, színészpedagógus. Operettekben kezdte pályáját, de bohózatokban és klasszikus vígjátékokban is sikeres volt. Számos vidéki és fővárosi színházban megfordult, leghosszabban a Nemzeti Színházban volt. 1932–1956 között számos filmszerepet is kapott. 1909–1961 között színészképző iskolát működtetett, amelyben számos jelentős művész tanult. Származása miatt a második világháború idején nem szerepelhetett. – A szerk.]. A „Piros bugyelláris”-t [Csepreghy Ferenc (1842–1880) népszínműve (1877). – A szerk.] meg ezeket játszották. Egyszer voltam a Vígszínházban is velük.

Valamikor minden évben megrendezték az úgynevezett Nemzetközi Vásárt itt, Budapesten [Az első BNV (Budapesti Nemzetközi Vásár) – ezen a néven – 1925-ben volt, de előzményének tekinthető az 1906-ban először megrendezett Tavaszi Árumintavásár, amely később a Keleti Vásár nevet kapta. A Nemzetközi Vásárt egészen az 1960-as évekig a Városligetben rendezték meg. – A szerk.]. Emlékszem, apámmal és a testvéremmel minden évben kimentünk oda. Én arra emlékszem, hogy már felnőtt voltam, olyan húsz-huszonöt éves, amikor még mindig jártunk oda. 1940 elejéig biztosan. Hogy gyerekként is jártam-e, abban már nem vagyok biztos, de serdülő lány korom óta biztosan. Minden évben elmentünk a vásárt megnézni, mert az apám révén meg anyám testvérének a paplanüzlete révén voltak barátaink, akik kiállítottak ott. Mindig mentünk megnézni őket. Emlékszem, osztogattak reklámcédulákat. Akkor azt sokan gyűjtötték, többek közt én is. Én nem szalvétát meg gombot gyűjtöttem, hanem ilyen reklámcédulákat. Például a Hoffmann képkeretező, aki itt volt a Károly körúton, az ügyfele volt apámnak, és ő is mindig kiállított itt. Ő is mindig adott kistükröt, fésűt, tollat, ajándékba. Ez nekem egy szórakozás volt, hogy ezeket összegyűjtöttem. Csereberéltem a barátnőkkel, meg megbeszéltük, hogy ki mit kapott. Jót szórakoztam mindig. Ha valamilyen okból én nem mentem, akkor az apám hozott nekem mindenféle reklámdolgot.

Az 1920–30-as években nagy divat volt szombat−vasárnaponként a budapesti korzóra járni. A Duna-parton végig szállodák voltak, mindegyiknek volt utcai része terasszal, és ott játszott gyakran cigányzenekar is. Ott lehetett találkozni ismerősökkel, barátokkal. Lehetett ott ismerkedni is. Szombatonként gyakran mentünk a korzóra sétálni a zsinagógából anyámmal, és a kezünkben vittük az imakönyvet. Anyám kezében mindig egy fehér ruhában volt becsomagolva az imakönyve. Úgy jöttünk mindig haza, hogy tizenkét-egy órára essék az idő. Akkor kiürült a korzó, és délután megint benépesült. Gyakran azonban vasárnap is kimentünk, legalábbis én a barátokkal vagy a testvéremmel a cigányprímást hallgatni, meg az időt múlatni. A korzónál, ahol most a kettes villamos jár, volt egy vaskorlát. Mi oda felültünk, és ott hallgattuk a Magyari Imre cigányprímást. Az nekünk vevőnk is volt a paplanüzletben.

Arra is emlékszem, hogy a Múzeum-kertbe jártunk mint fiatal lányok, és ismerkedtünk a fiúkkal. Mindig nagyon elegánsan kellett felöltöznünk. Akkor az volt a divat, hogy a harisnyának, a kesztyűnek, a kalapnak meg a cipőnek ugyanolyan színűnek kellett lenni. Egy híres filmrendező volt a barátnőmnek az udvarlója. Nagyon csinos, szőke, göndör hajú fiú volt, és mindig sötétkék bársonynadrágban meg fölsőrészben járt. Nem volt zsidó. Ez volt a Vámház körúton a legjobb barátnőm, aki huszonhárom évig volt a barátnőm, és amikor hazajöttem a deportálásból, és mentünk a Kálvin téren keresztül a fertőtlenítőbe, összetalálkoztam vele, és nagy örömmel mentem felé, ő meg elfordította a fejét, és elment mellettem. Férjhez ment a Királydaróczi családból a Királydaróczi Zoltánhoz, akik egy nagyon előkelő családból, a Királydaróczi nemesi családból származott [Beregdarócot, királyi adomány eredményeképpen 1284 körül már a Gutkeled nemzetség Sárvásmonostori ágához tartozó Daróczi család kezén találjuk. Túlnyomórészt ők szerepelnek a faluval kapcsolatos oklevelekben, és a XV. századtól kimutathatóan ők voltak az itteni Szent Márton-templom kegyurai. – A szerk.]. A lakásukban fel volt függesztve a nemesi bőr [Vagyis a család nemes voltát igazoló pergamen nemesi levél, az ún. kutyabőr, ami valószínűleg inkább juh bőréből készült. – A szerk.]. Később el is váltak. Kiment Londonba. A bátyja disszidált, és a háború után kivitette a húgát meg a lányát. Én voltam nála kint Londonban egy hónapig az 1960-as években, mert mi később kibékültünk, és leveleztünk is. A barátnőm meghalt szívrohamban, a lánya még él.

Sokat jártam a bátyámmal és az ő barátaival. Az 1930-as években a bátyámnak volt egy csónakháza a Római-parton. Akkor nagy divat volt, hogy a Dunán voltak csónakházak, amit meg lehetett venni. A nyarat rendszerint itt töltöttük. Ez volt akkor a szórakozás. Nagyon szép és hangulatos volt. Eveztünk, halásztak a fiúk, meg szórakoztunk. Kint is lehetett aludni, de általában reggel mentünk, este jöttünk. A csónakházban volt egy lakrész, a part felé nézett négy szoba, és a víz felé szintén négy szoba. Minden szobának külön tulajdonosa volt. Az épület mellett volt a csónakgarázs, és ott álltak a csónakok. Mindenkinek volt egy csónakja, nekünk kajakunk volt. Volt a csónakházban terasz és zuhanyozó is. Konyha nem volt, hanem rezsón főztünk. Gyakran sütöttünk halat. Ami pici, apró halat kifogtak a fiúk, azt paprikás lisztben megforgattuk és megsütöttük. Én nem szerettem, de a fiúk igen. A Duna vize akkor olyan tiszta volt, hogy lehetett benne fürödni. Akkor még a Duna-uszoda is létezett. A Ferenc József híd és az Erzsébet híd között volt két Duna-uszoda, az egyik női, a másik férfi. A bátyám ott tanult meg úszni. Túrázni is jártunk a hegyekbe, itt, Budapest környékén. Mindig vasárnap mentünk. Ilyenkor piknikeztünk is.

Divat volt a háború előtt, hogy jött hozzánk egy házivarrónő három napra. Minden évben rendszeresen jött, általában télen. Nem aludt nálunk, hanem reggel jött, este ment. Akkor az összes olyan dolgot, ami egy év alatt elszakadt, például törülközőket, lepedőket megvarrt, vagy két lepedőből csinált egyet stb. Ezért neki fizettek, kapott reggelit, ebédet és vacsorát is. Én mindig segítettem ennek a varrónőnek az endlizésnél, a fölszegésnél. Úgynevezett dirndli ruhát is varrtunk vele, emlékszem, ami állt egy fölső részből, egy húzott szoknyából, és köténye is volt.

Régen minden lánynak kellett értenie a zenéhez, ha nem is volt versenyzenész. Általában mindenhez érteni kellett, a főzéshez, a takarításhoz, a kézimunkához, stoppoláshoz, tudni kellett fehérneműt foltozni, és ugyanúgy hozzátartozott az is, hogy a zenéhez értsünk egy kicsit. Ezért íratott be anyám zongorára. Egy magántanárnőhöz jártam az Erkel utcába zongorázni minden kedden délután. Négy évig tanultam, és volt is zongorám a Ráday utcában, csak mikor a csillagos házakat kijelölték, a miénket nem jelölték csillagos háznak, és ahová átköltöztünk, oda nem fért be a zongora, és ott maradt. Nagy zongora volt, nem pianínó. Nem volt híres [márkás] zongora, arra nem volt pénzünk.

A nagynénémnek, a Herminának, akinek keresztény volt a férje, annak a szülei nagyon vallásosak voltak. A szülei Baján éltek. A Győrffy családnak tisztítója volt Baján, ők tisztították többek közt az apácák ruháit a rendházban. Például az apácák fejfedőjét keményítették, mert ez különös szakértelmet kívánt, ezt csak tisztítóban tudták kimosni. Három gyerekük volt, két fiú és egy lány. A kislányt apácának akarták, de ő nem ment be a rendbe. Az egyik fiút papnak adták, Zircre került, és fehér reverendában járt [Zircen a cisztercitáknak volt rendházuk. – A szerk.]. Ő is tanult zenélni, hegedült. Ha jött hozzánk vendégségbe, akkor nekem mindig zongorázni kellett. Nekünk akkor cserépkályhánk volt, és előtte volt egy vaslap, frandolnak hívták azt a kályhát. Azért volt odaállítva a zongora, hogy ne fázzon a kezem, mert a billentyűk hidegek voltak, és emlékszem, hogy jött ez a pap, és nézte, hogyan játszom, és véletlenül hozzáért a reverendája ehhez a vaslaphoz, és a ruha kiégett. Mi nagyon odavoltunk, hogy most mi lesz. Ő azt mondta akkor, hogy ne törődjetek vele, kap másikat.

A polgári elvégzése után egy évet úgynevezett menyasszonyképzőbe jártam [lásd: háztartási iskolák]. Ott tanultuk a pénz, tehát a jövedelem beosztását. Ezenkívül varró- és szakácstanfolyam is volt. Tanultunk rétest sütni, meg főzni, és meghívtuk az iskolába járó gyerekeket meg a tanárokat is. A menyasszonyképzőben együtt jártam Palavicini Theodórával, akinek minden nap egy órára otthon kellett lennie, mire a papa hazaért, hogy az egész család együtt üljön az asztalhoz. Kocsi jött érte sofőrrel, de ez minket egyáltalán nem zavart, természetesnek vettük, nem is csúfoltuk érte, hogy ő ilyen előkelő. Egyszerűen öltözött, nem keltett feltűnést. Nem tudom, hogy hol lakhattak, valószínűleg a Vár közelében, mert autóval jöttek. Nagyon módosak voltak. De ugyanúgy dolgozott, mint mi. Én akkor voltam tizenöt éves, és utána az első szakmám a kalapos lett.

A nőikalapos-mesterséget részben iskolában tanultam. A kalaposiskola talán két éves lehetett, de már nem emlékszem pontosan. De sokat tanultam a nagynéném boltjában is, ott tanultam meg úgy igazán. A nagynénémnek kalapüzlete volt a Vámház körút 2-ben. Nagyon sokat voltam ott, szerettem odajárni. Négyéves koromtól, amikor anyámnak dolga volt, mindig elküldött az üzletbe. Én tehát sokat voltam ott, és azt mondta az apám, hogyha olyan nagyon szeretsz odajárni, legalább tanuld ki a szakmát. A nagynénémet Reich Fridának hívták, de a Fricit használta, mert azt tanácsolták neki, hogy mint kereskedő inkább egy jól hangzó fantázianevet használjon. A boltra ez volt kiírva: Magyar Királyi és Császári Szállító – Reich Frici. Ez a felirat volt a kalapdobozokon is.

A bolt egy négyszögletes előtérből állt. Jobbra voltak a tükrök és a bőrfotelek. Itt volt az eladópult is. A bal oldalon voltak a kalaptartó dobozok, hatvanszor negyvenes fölfelé nyíló dobozok voltak ezek. A műhely hátul volt. Hosszú asztalok voltak bent, amiknek volt egy lenti pereme, oda tettük fel a lábunkat. Fent az asztalon voltak a fából készített formák. A divat akkor a filcből készült kalap volt, amit selyemmel vontak be. A benedvesített filcet tették rá a kalapformára, és hagyták megszáradni. A kalap peremét külön varrógéppel körbevarrták – ezzel kezdődött tulajdonképpen a tanoncok első munkája. Én is így kezdtem, és nagyon szerettem a varrógéppel ezt csinálni. Frici néninek összesen hat alkalmazottja volt. A munkát reggel nyolckor kezdték, de Frici néni csak tizenegyre jött be a boltba, akkorra már ott álltak a kész kalapok, hogy ő már csak a díszítéssel tudjon foglalkozni. (A sasadi dűlőn lakott egy nagyon szép kertes házban, és mindennap taxival járt a boltba.) Általában csipkét tett a kalapokra, de nagy divat volt akkor például a cseresznyedísz. A kész kalapok díszítése a kalapkészítés egyik „legnemesebb” része volt. Mindig házhoz szállították a kalapokat, erre külön inasokat alkalmazott Frici néni.

Emlékszem, Auguszta főhercegnő is nála vásárolt, és ilyenkor iszonyatos felhajtást rendeztek a fogadására [Auguszta főhercegnő – Habsburg József (1872–1962) főherceg felesége, Ferenc József unokája (1875–?). – A szerk.]. Frici nagynéném fehér csipkekötényt vett, és ő maga ajánlotta a kalapokat. Más vendégnek nem, erre volt külön egy eladókisasszony. A főhercegnő egy angol autóval érkezett a Várból, természetesen külön sofőrrel, és az ajtóban a Frici férje fogadta, akit Erdős Pálnak hívtak, és ő is ott dolgozott a boltban. (Mivel a nagynéném még lány korában nyitotta ezt a boltot, így később sem változtatta meg a feliratot.) A bolt elé a lépcsőre piros kókuszszőnyeget is leterítettek, de ez csak az igen magas rangú vendégnek járt ki. A főhercegnőnek hatvanhármas fejbősége volt, még erre is emlékszem. Amikor próbálta a kalapokat, nekem megengedték, hogy nézhessem a kasszából.

A kalapszakma kitanulása után tanultam varrni is egy évig egy özvegyasszonytól és annak a lányától, aki vénkisasszony volt. Akkor lehettem tizenhét-tizennyolc éves. A Magyar utcában laktak, és én oda jártam varrni tanulni. Ez egy varrónő volt, aki időnként vállalt tanítást is, de ez nem volt tanfolyam. Egyedül tanultam nála. Anyám valahonnan ismerte ezt a nőt, és így kerültem én hozzá. Ott tanultam endlizni, fölszegni a ruhákat, ujjat bevarrni, kézimunkaszerű munkát elvégezni, szóval olyan dolgokat, amiket nem lehetett géppel megvarrni. Anyám fizetett ezért a varrótanfolyamért, és tízórait is kaptam. Naponta kilenctől tizenhárom óráig voltam ott, utána télen mentem, emlékszem, a Márkus jégpályára korcsolyázni, és aztán jött az anyám értem. A Márkus jégpálya a Rákóczi úton volt, az Astoriával szemben, a barátnőkkel jártam oda.

Miután a női kalapszakma azt jelentette, hogy ülnöm kellett, és mindig gyomorfájós voltam, az apám beprotezsált engem a Hahn Mór vaskereskedésbe, az Üllői út 101-be. Ennek volt egy fióküzlete a Thék Endre utcában, az a Soroksári út egyik mellékutcája volt, és én oda kerültem pénztárba, mert ott olyan pénztár volt, hogy nem ülni kellett, hanem állni; nyomógombos kassza volt. Lehettem olyan tizennyolc éves. A vaskereskedésben egy évig voltam, de lehet, hogy többet is. És utána kerültem a bátyámhoz, mert ő önállósította magát a Podmaniczky utcában, és akkor kellett a paplanos szakmát kitanulnom. Huszonhat éves koromban mentem férjhez, és a paplanos iskola közvetlenül előtte volt. A férjemmel úgy ismerkedtünk meg, hogy a nagybátyámnál, a Reich Jenőnél dolgoztam a Rákóczi út 17-ben – ez a kalapüzlet egyébként sokkal kisebb volt, mint a Frici nénié. Ott egy kolléganőmnek udvarolt a bátyja, és ő mutatta be a férjemet. Hét évig udvarolt nekem.

A férjem, Endrei István Budapesten született 1914-ben, de Debrecenben élt a szüleivel. Zsidó származású volt, de római katolikusnak nevelték. Az édesapja Edelsteinből magyarosította a nevét, a férjem már Endrei volt. Az apósomat Endrei Lászlónak, az anyósomat Roth Katalinnak hívták. A férjem édesapja az első világháborúban meghalt. Az anyósom másodszor is férjhez ment, és a második férjével végig Debrecenben maradt. A mi esküvőnk után egyszer voltam ott náluk. Az anyósom második férjének ruha- és fehérneműboltja volt Debrecenben. Kereskedett egészen 1944-ig. Endrei Imre volt a férjem testvére. Tisztviselő volt itt, Budapesten. A Nagykörúton laktak, a Nyugati pályaudvarral szemben. Nem volt gyereke, csak felesége. Annyit tudok róluk, hogy a családban mindenki tanító volt. A felesége is tanító volt. Az Imre beteg lett, és a felesége hajtotta, hogy dolgoznia kell, és jól ráfázott, Imre tüdőgyulladásban meghalt. Anyósom második házasságából is született két fiú, de én csak a Lacira emlékszem. A Laci tartotta férjemmel a kapcsolatot, néha feljött Budapestre szórakozni. Lacit az édesanyjával együtt hurcolták el Debrecenből, és nem jöttek soha vissza. Ott haltak meg a deportálásban, pontosan hol, azt nem tudom. A másik fiúról nem tudok semmit.

A férjem elég hamar feljött Debrecenből Budapestre, ahol az egyik nagybátyja istápolta. A nagybácsinak Földes volt a vezetékneve, a felesége, Etel volt a férjem apjának a húga. A férjemet ő a feleségével örökbe akarta fogadni, de a szülei nem hagyták. Úgy kezelték, mint a saját gyereküket. Volt egy beteg gyerekük, de az intézetben volt. Nagyon szerették a férjemet. Nagyon sokat törődtek vele. Őket a Dunába lőtték [lásd: zsidók Dunába lövése]. Bródy Margit volt a férjem apjának a harmadik testvére. Kártyaszalonja volt a Nádor utca és Szalai utca sarkán. Ott volt egy kávézó, és annak a pincehelyiségében volt ez a kártyaszalon. Abban az időben voltak kártyaszalonok, ahol römiztek, meg különböző játékokat játszottak. Ők is zsidók voltak. A férje, a Bródy István volt az Operaház rendezője, a lánya színésznő lett [Bródy István (Nagykároly, 1882 – Budapest, 1941) – rendező, színházigazgató, számos színházban volt rendező (Vígszínház, a bécsi Carl Theater, az Operaházban 1915-től 1918-ig, 1921 januárjától a bécsi Trocaredo művészeti vezetője, a Theater an der Wien és a Metropol Theater rendezője stb.). – A szerk.].

A férjem hivatásos magvizsgáló volt a tőzsdén. Ez azt jelentette, hogy akik a tőzsdére hoztak eladni búzát vagy valamilyen terményt, azoknak a zsákban levő terményét megvizsgálta. A zsákba bedugtak egy hosszú csövet, aminek a vége üreges volt, és belehullott a magból egy mennyiség, és a cső fölső részén volt egy lyuk, és ő megvizsgálta ezt a magot, hogy milyen minőségű. Megállapította, hogy a termény első osztályú, másodosztályú stb., hogy mennyit lehet érte adni. A nagybátyja intézte el neki ezt a szaktanfolyamot, mert ő is a tőzsdén dolgozott. Ez a nagybácsi csípőficamos volt, nehezen tudott járni, de mindennap járt a tőzsdére. A Batthyány örökmécsesre nyílt a lakásuk ablaka, ott lakott. A tőzsde meg a Szabadság téren volt, ott, ahol most a tévészékház van. Az volt a tőzsdepalota.

1941-ben mentem férjhez. Csak polgári esküvőm volt, mert a férjem római katolikus volt, és én zsidó. Reverzálist kötöttünk, hogy a születendő gyerek zsidó lesz. Így volt hajlandó anyám beleegyezni az esküvőbe. Rettentően el volt keseredve, mert a Dohány templomban szeretett volna nagy esküvőt, és ez nem lehetett. Amikor férjhez mentem, akkor kerültem a Károly körútra, és itt élek most is. Amikor férjhez mentem, külön szerettem volna költözni a férjemmel, és lakást kerestem. Anyám kitett cédulákat a kapukra meg fákra, hogy aki szerez egy lakást a lányomnak, az kap két paplant. A testvérem gyakran eljárt bridzselni, és egy ilyen kártyaparti alkalmával tudta meg, hogy ez a Károly körúti lakás kiadó. Az egyik nő, aki barátnője volt az itteni gondnoknak, kérdezte, hogyha ő szerez egy lakást, megkapja-e a paplant. Azt mondta a bátyám, hogyha idegennek adnánk, akkor miért ne adnánk neked is. Régi ismerősök vagyunk. Akkor fölhívott telefonon az üzletben a Podmaniczky utcában, hogy mondjam meg a Károlynak, hogy menjen megnézni a lakást a Károly körútra. Eljöttünk, megnéztük, és a bátyám azt mondta, elég nagy, gyere, vegyük ki. Akkor három hónapi lakbért kellett kifizetni. Ez volt 1941 áprilisában.

1942-től nehezen lehetett cselédet meg mosónőt kapni, mert a férfiak a fronton voltak, és a nők bementek a gyárba dolgozni. Ekkor már kénytelenek voltunk mi is besegíteni a házimunkába, főleg a vasalásba. Nálunk két napig mostak, mert sokan voltunk. Később már egyáltalán nem lehetett cselédlányt találni. Onnantól kezdve mindent mi csináltunk.

A férjemet közvetlenül az esküvőnk után behívták katonai szolgálatra. Be kellett neki vonulnia Gödöllőre. Kadét volt, de ott átöltöztették őt, és Gödöllőről vitték el. Még 1942. április végén találkozott vele egy unokatestvérem, kisegítette őt fehérneművel, és azóta nem tudunk róla semmit. 1943-ból van a Vöröskereszt által kiadott értesítésem, hogy eltűnt. Utána kaptam meg a halotti bizonyítványt. Zsitomirban, Oroszországban [Ukrajnában] halt meg. Nem volt gyerekünk, mert nem éltünk egy évet sem együtt. Miután megözvegyültem, inkább anyáméknál tartózkodtam, de gyakran jöttem a saját lakásomba, nehogy kiadják másnak.

A ház, ahova beköltöztem, a Kaufmann nevezetű textilkereskedőé volt, később magyarosították a nevüket Királyra. Az egész ház az övéké volt. A kapunál portás volt, és a kapu aljától egészen a félemeletig, piros kókuszszőnyeg vezetett – azt könnyen lehetett söpörni, tisztítani –, és a lépcsőn a szőnyeget rézrudakkal rögzítették, hogyha rálép valaki, nehogy elcsússzon. Volt a háznak egy gondnoka, aki minden reggel szidolozta a kilincseket, és tisztította a szőnyeget. Őt deportálták Auschwitzba, de visszajött, és majd százévesen halt meg. Annak idején a lakást tőle vettem ki. A háború előtt minden emeleten zárt folyosó volt üvegablakokkal és ajtóval. Amikor a háború alatt betörtek az ablakok, az ablakkereteket, amelyek vasból voltak, a „gyűjtsd a vasat” akció keretében begyűjtötték [A vas- és fémgyűjtési akció („Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!”) már a háború után, 1950 körül indult: „az elhatározott erőltetett ütemű iparosítás közepette elemi szükség volt az idehaza keletkező, újrahasznosításra alkalmas vas-, fém-, papír-, textil- és egyéb hulladékok gyűjtésére és feldolgozására.” Az általános és középiskolásoknak szinte kötelező volt részt venniük a vasgyűjtésben. Az ócskavasat a „MÉH”-nek lehetett leadni. (A „MÉH”-et /Melléktermék és Hulladék Egyesülés/ 1950-ben hozta létre a Népgazdasági Tanács a Tollkereskedelmi Vállalat Melléktermék és Hulladékgyűjtő Főosztályából /Forrás: HVG, 2005. március/). – A szerk.]. Azért nem lehetett már ezt visszacsináltatni, pedig nagyon szép volt az üveg is.

Az öreg Kaufmann bácsi meghalt, én már csak a feleségét ismertem. Ő volt tulajdonképpen a ház- és bolttulajdonos, és az egyik fia, a Király Jenő dolgozott vele. A Jenőéknek a félemeleten volt egy konfekcióüzemük, ahol felsőruhaneműt meg bundákat készítettek, és az utcai fronton volt a bemutatóterem. Nagyon előkelő bolt volt ez, csak rendelésre dolgoztak. Nagyon sok külföldi vevőjük volt, akik idejöttek megnézni a bemutatott ruhákat, és annak alapján rendelték meg. Manökenjeik is voltak. A terasz alatt volt az iroda, és az utcai fronton volt a bemutatórész. A Kaufmannék másik fia Király Dezső volt, aki humorista és író lett [Király Dezső (1896¬–1966) – író, humorista, sportújságíró. 1920-tól Rex néven rendszeresen publikált a „Sporthírlap”-ban és az Est-lapok sportrovatában, ő tudósított az 1924-es párizsi olimpiáról. 1927–1948 között számos sporttárgyú könyvet írt. Első humoros karcolata 1915-ben jelent meg, attól kezdve rendszeresen írt a „Népszavá”-ba. – A szerk.]. Az egyik lányuk, a Bözsi férjhez ment egy banktisztviselőhöz. A másik lányuk a Kaufmann Manci volt, őt pedig a Rozsnyai könyvkereskedő, akinek a Múzeum körúton volt könyvkereskedése, vette el. Ők ott is laktak a Múzeum körúton [Kaufmann Manci valószínűleg Rozsnyai Béla felesége volt. Rozsnyai Károly 1889-ben nyitotta meg antikváriumát a Múzeum körút 15. szám alatt. 1923-ban bekövetkezett halála után a cég vezetését a már jó ideje apjuk mellett dolgozó két fia, Béla és Róbert vette át. Az első években a cég kizárólag modern antikváriumként működött. Később új könyveket és zeneműveket is értékesített, és rövidesen megjelentek első kottakiadványai is. A cég az 1920-as évektől képosztállyal és gramofonüzlettel bővült. – A szerk.].

Eredetileg minden emeleten egy lakás volt. A harmadikon laktak az idős a Kaufmannék. A második emeleten lakott a háznak az ügyvédje. Ő is zsidó volt. Az elsőn a Király Bözsiék. Akkor döntöttek úgy a Kaufmannék, hogy fölosztják az emeleteket, amikor meghalt az öreg tulajdonos, a lányuk, a Manci pedig elköltözött. Így nem volt miért ilyen nagy lakásokat tartani. Én már úgy jöttem ide, hogy az emeleteken több lakás volt. A Király Jenő nagyon jólelkű ember volt, és amikor a házat elosztották, egyszobás lakásokat csináltak a ház hátsó részén, ahol a bolt személyzete lakott, és az utcai részen maradtak meg a nagyobb lakások. A dolgozók közül mindegyik kapott itt lakást, és egy évig nem kellett nekik lakbért fizetniük. De az alatt az idő alatt be kellett hogy rendezkedjenek. És megnézte a Jenő, hogy vettek-e bútort, és ha nem, akkor visszamenőleg meg kellett fizetni a házbért. A harmadikon maradt az öreg Kaufmann néni a fiával. A gondnok, az Aranka [Szöllősi Józsefné] a másodikon lakott, közvetlenül az ügyvéd mellett. A földszinten lakott a házfelügyelő. Amikor elrendelték a csillagos házakat, akkor költözött be a Sárkány család az ügyvéd lakásába, mert az ügyvéd közben meghalt. A Lukács család az elsőn lakott, ők voltak a szomszédjaim. Ők már hamarabb itt laktak, mint amikor én ideköltöztem. A Lukács Imréné, Margit volt itt a keresztmamája mindenkinek, mert ő nem volt zsidó. Azt hitték sokan, hogyha kikeresztelkednek, akkor megússzák a deportálást [lásd: zsidótörvények Magyarországon; keresztény egyházak és a zsidókérdés]. Ő minden embernek, aki kérte, elintézte a kikeresztelkedést. És eltett a házból sok embernek mindenféle dolgokat, például imakönyveket, gyertyatartókat, mindent, ami a zsidóságra emlékeztet. Sok zsidó vagyont mentett így meg. A férje fogtechnikus volt, aminek még később jelentősége lesz. Margit rákban halt meg, nem sokkal a háború után. Az első emeleten lakott még egy nő. Előtte nem volt különösebb barátság vele, csak amikor a kijárási tilalom volt, és mi esténként a teraszon összejöttünk beszélgetni.

Amikor elkezdődtek a rendeletek, a [Király] Dezsőnek két órán belül át kellett költöznie a testvéréhez, mert ide beköltöztettek állítólagos kibombázott családokat Kispestről, Újpestről meg a környékéről. Egy belövést is kapott a ház miattuk, mert jelezni akarták, hogy ők csillagos házban laknak, de nem zsidók, és egy anyagrolettát húztak fel az ablakra, és egy nagy keresztet varrtak rá. Persze az első belövést ők kapták. A Dezső a Mancinál lakott. Mi költöztettük át a Dezsőt, mert rengeteg könyve volt. A lakók összefogtak, hogy a bútorokat meg mindent ki lehessen vinni gyorsan. A Jenő koron túl volt már, és őt nem vitték el. A Bözsi meg a férje, a Laci kiment Franciaországba 1945 után. Valahogy megúszták a dolgot, hogyan, azt nem tudom. Franciaországból visszajöttek, mert valahol egy vendéglátó egységet nyitottak, de nem ment a dolog, és amikor már rendbejöttek itt a dolgok, visszajöttek. A Rozsnyai se élte túl, a Manci a Szász Károly utcában lakott Budán, ott is halt meg. A Kaufmann néni idős volt és meghalt, de a Jenő megnősült a háború után, és tovább vezette az üzletet. Született egy fia, hat éves volt, amikor az édesanyjával disszidált, mert az édesanyjának a családja kinn élt Amerikában. Most Svájcban lakik a fiú. A Jenő hetvenvalahány éves korában halt meg. A Dezsővel nem tudom, hogy mi lett.

1944. március tizenkilencedike vasárnapi nap volt. Délelőtt mentem át anyámékhoz ebédelni. Emlékszem, nagy csönd volt a városban, és akkor pusmogták az emberek, hogy bejöttek a németek. Akkor kezdődött nekünk igazán a háború. Utána elég hamar elrendelték a csillagos házakat. Ez a Károly körúti ház is az lett, és így anyámék költöztek hozzám, mert az övéké viszont nem volt az. Ideköltözött az anyám, a nagynéném, akinek a paplanüzlete volt, és az apám. Elég összetartó ház volt a mienk, és esténként – mert ugye kijárási tilalom is volt – nem mehettünk ki a házból, és mindenki hozta a kis sámliját, és itt, a teraszon összegyűltünk [Kijárási tilalmat a csillagos házak kialakítása után vezettek be: 1944. június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. – A szerk.]. Itt beszéltük meg a napi eseményeket. A sárga csillag viselését 1944. április ötödikén vezették be, úgyhogy április hatodikán már a fölvarrt sárga csillaggal volt csak szabad nekünk az utcán közlekedni [lásd: sárga csillag Magyarországon]. Így vészeltük át ezt az időszakot, persze elég nehéz volt, mikor ki kellett menni az utcára ezzel a megkülönböztető jellel. De mindent meg lehetett szokni. Délután öt órakor már nem lehetett kimenni a házból [lásd: kijárási tilalom Budapesten], és itt a házban, a harmadik emeleten lakott egy nyilaskeresztes fővezér a családjával, ő volt a kerületi nyilasháznak, ami a Semmelweis utca 6-ban volt, a vezetője. Ő tizenöt év elzárást kapott [A IV. kerületi nyilasház nem a Semmelweis utcában volt, hanem a Városház utca 14. szám alatt. A Semmelweis utca 6.-ban a deportálási akciókat irányító,  német és magyar szervek összekötőjeként működő Ferenczy László csendőr alezredes irodája volt. Rá gondolhatott az interjúalany. Ő azonban nem a Károly körúton lakott, hanem a Győri úton. – A szerk.]. Én mint tanú voltam a bíróságon. Tizenöt év után kiszabadult, és belépett a kommunista pártba. A felesége olyan rendes volt, hogy lejött hozzánk, amikor elment a csarnokba vásárolni, és anyámat megkérdezte, hogy mit hozzon nekünk. A háború után elvált tőle, nem maradtak együtt.

Amikor az első bombázások történtek Budapesten [lásd: Budapest bombázása], akkor kezdtek minket, fiatalokat a csillagos házakból elvinni romot takarítani. Végigbombázták a Soroksári utat, meg lebombázták a Fanto gyárat [1924-ben Fanto Művek Rt. néven egyesítették (1933-tól: Fanto Egyesült Magyar Ásványolajgyárak Rt.) a trianoni döntés utáni Magyarországon megmaradt kisebb olajfinomítókat. A Fanto Rt.-t az 1948–49 évi államosítások során fölszámolták. – A szerk.]. Csoportosan vittek el bennünket. Jött értünk egy fiatalember, nem zsidó, összeszedett itt csomó fiatalt, kivitt bennünket villamossal meg gyalog a Soroksári útra, és ott a félig lebombázott házakból kellett összerakni a téglákat stócokba, meg le kellett kaparni róluk a maltert, hogy újra lehessen velük építkezni. Minden reggel jött értünk, és este hozott bennünket vissza.

1944. november kilencedikén összeszedtek minket, fiatalokat, és elvittek a Szerb utcába, ahol a szerb templom volt, akkor ott volt a rendőrség. Bepréseltek minket egy kis szobába úgy, hogy csak állni tudtunk. Onnan vittek el minket a KISOK-pályára, és onnan vittek az óbudai téglagyárba. Az óbudai téglagyárban az első nap nem került ránk a sor, hogy továbbvigyenek, és hazajöttünk. Az itt lévő házfelügyelő elment a rendőrségre bejelenteni, hogy megszöktem és hazajöttem, pedig hazaküldtek minket. Másnap reggel vissza kellett mennünk a KISOK-pályára, onnan vittek el minket újra az óbudai téglagyárba, és onnan mentünk gyalog Kópházára, ami Sopron mellett van [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Ez egy munkatábor volt. Egy hétig mentünk gyalog nappal, de este ott, ahol voltunk, kellett leülni vagy lefeküdni, és reggel továbbmenni. Sokszor fölébredtünk reggel, és láttuk, hogy egy tehéncsorda helyén aludtunk. Egy hétig kezet se tudtunk mosni, nemhogy levetkőzni vagy kabátot levenni. Amikor engem elvittek, a szüleim utánam küldték a szomszédomat, a fogtechnikust, aki nem volt zsidó. Lukács Imrének hívták. A Duna-parton voltak olyan csillagos házak, amelyek svéd védettség alatt álltak [lásd: védett házak]. Anyámék szereztek egy schutzpasst. Ez a papír arról szólt, hogy én svéd védettség alatt állok. És utánam küldték ezt az Imrét, hogy haza tudjak jönni onnan, de ő nem talált meg.

Kópházán dolgozni vittek bennünket, meg sáncot ásni, lépcsőzetes sáncot, úgy képzelték a magyarok, hogy az orosz tankok belemennek a sáncba, és nem tudnak onnan kijönni. Akkor még nem tudtuk, hogy magunknak is ássuk ezeket a sáncokat. Voltak, akik már ott meghaltak. Volt Kópházán egy férfiismerősöm. Anyám barátnőjének volt a fia. Már akkor nagyon sovány és rossz állapotban volt. Minden nap eljött engem meglátogatni, mert én már régebbről ismertem. Az egyik nap leborulva találtuk őt, meghalva a sáncok között. Amikor visszajöttem, anyám barátnője mindig jött, mert tudta, hogy együtt voltunk, hogy nem tudok-e valami hírt felőle. Anyám mondta nekem, hogy ne mondjam meg az igazat. A nő csak folyton jött. Egyszer anyám megunta, és mondta neki, hogy ne kérdezze folyton tőlem, mert így az emlékeket állandóan felszínre hozza. Aztán nem kérdezett többet a fia felől. Borzasztó volt. Lórinak hívták a nőt, a rendes nevét már nem tudom. Ő gyerekkori barátja volt anyámnak.

Kópházán még tudtunk ennivalóhoz is jutni, mert a falusi emberektől, akinek volt pénze, vásárolhattunk. Én vittem egy hálózsákot. A bátyám ugye kárpitos és paplanos volt, ő adta nekem ezt a hálózsákot. Ő egyébként sokat csinált ilyet. Előtte én ezt soha nem használtam, de a bátyám már akkor sejtette, hogy mi vár ránk, ő gondolta azt, hogy mégiscsak melegebb egy hálózsák. Kirándulóknak csináltuk mi ezt eredendően. Cipzáras volt, és le volt steppelve. A steppelt kockákba a bátyám és a szüleim belevarrtak tíz pengőként összesen száz pengőt, gondolván, hátha hasznát tudom annak venni. Abból vettem Kópházán almát meg gyümölcsöt, amit persze megosztottam a többiekkel is. Kézzel varrtuk be a pénzt.

Barna- és feketeruhás SS-tisztek vigyáztak ránk Sopronnál. Volt egy deportált, akinek volt egy bőrkabátja. Az SS-tiszt, ha meglátta, akkor mindig megütötte, mert tetszett neki a bőrkabát suhogása. Olyan lovaglópálcával ütötte. Ez meg már annyira félt, amikor meglátta ezt a tisztet, hogy próbált elbújni. Valamelyik azt mondta ennek a férfinak a zsidók közül, hogy fordítsa ki a bőrkabátot, hogy a selyembélés legyen kívül. A német, mint a tigris, úgy szaladgált a sáncon másnap, kereste a bőrkabátost. A selyemről nem jött rá, hogy melyik az. Soha többet nem bántotta. Amikor bombázták Kópházát meg Sopront, nekünk nem volt szabad dolgozni, hanem le kellett ülni a sánclépcsőre. A német SS-tisztek elbújtak a bokrok közé, hogy őket ne érje a támadás, mi meg a szabadban ültünk. Úgyhogy mi onnan néztük végig a soproni pályaudvar bombázását [Sopront 1944. december 6-án érte súlyos légitámadás. – A szerk.]. Eszünkbe sem jutott, hogy oda is eshet a bomba.

Kópházáról Wienerneustadtba vittek, majd tovább az ausztriai Lichtenwörthbe. Gyalog mentünk egy hétig. Semmiféle tisztálkodási lehetőség nem volt. Vécére ott mentünk, ahol tudtunk. Közben vigyáztak ránk. Lichtenwörthben egy gyárba vittek minket, ott laktunk. Két nagy teremben aludtunk a földön. Öten voltunk ott barátnők, és nagyon összetartottunk. Egy kárpitosnak volt a felesége az Éva, azzal jöttem később vissza, aztán egy vidéki lány, a Magda és a Klári. A Klári a Rotschild Klára divatszalonjának volt a manökenje [Rotschild Klára (1903–1976) – divattervező, 1934-ben divatszalont nyitott, 1945 után állami alkalmazottként a Clara Szalon művészeti vezetője volt. – A szerk.]. Az ötödik lány nevére sajnos már nem emlékszem, de azt tudom, hogy a Pozsonyi úton lakott.

Mi Kópházán jöttünk úgy jobban össze. A lágerben is úgy jött ki a lépés, hogy igyekeztünk egymás mellé kerülni. Kitaláltuk azt, hogy közösen leszünk a leterített pokrócon. Azt mindenki hozott magával. Könyvet nem vittünk, csak ruhaneműt, pokrócot, csajkát, fésűt. Mikor innen elmentünk, akkor úgy készültünk, mint a katonák. Csajkát vittünk magunkkal, meg evőeszközt. A csajkára szükségünk volt, de az evőeszközre nem. Feketekávé volt, és általában inkább levesek voltak. Abból tudtunk enni, amit otthonról elvittünk. Ha valakinek nem volt még pohara sem, akkor a másik kisegítette. Ott nem volt semmi. Ezt már nem vették el.

Mindig egy pokrócon ültünk, és nekem volt egy kardigánom, azt fölfejtettük. A fölfejtett kardigánt nem hiányoltam, mert volt egy télikabátom, akkor már az épületből sem nagyon engedtek ki, bent meg nem fáztunk. Ez az én ötletem volt, mert én tudtam kötni. Kézimunkázni gyerekkorom óta szoktam, szívesen csináltam ilyesmit. Fából faragtunk kötőtűt, talán nekem volt bicskám is. Mindenki kapott egy darabot, és kötögettünk. Semmi nem készült a felfejtett kardigánból. Ez csak olyan ötlet volt, nem volt semmi értelme, csak úgy szórakozásból, hogy teljen az idő. Lichtenwörthben nem dolgoztunk, csak Kópházán. A tisztálkodásnál is segítettük egymást, mikor sorba álltunk mosakodni, fésülködni, magunkat rendbe szedni.

Enni alig kaptunk. A kenyeret úgy osztottuk szét, hogy egy szöget beleszúrtunk a kenyér közepébe, és spárgával és krétával bejelöltük, és úgy vágtuk el. A fejünk alá tettük a kenyeret, nehogy ellopják. Hogy kinek volt krétája, azt nem tudom. Ezt az Éva csinálta. Mint a tortaszelet, olyan volt a levágott kenyérdarab. Úgy ettünk, hogy mi öten leterítettünk a szalmára pokrócot, és azon ettünk. Az már állati ösztön volt, hogy ellopták egymás ennivalóját, mert ilyen is volt. Sokszor arra figyeltünk föl, hogy hol az egyik sír, hol a másik, hogy ellopták a kenyerét. Mást nem nagyon loptak, erre már nem emlékszem.

Nekem volt hálózsákom, én abban aludtam. Közvetlenül mellettem feküdt egy férfi Lichtenwörthben, aki segítkezett az étel kiszállításában. Teherautóval ő ment többek közt az ételért. Nem tudom, hogy honnan hozták, de reggel kaptunk a csajkába feketekávét és délben valami levesfélét. Azért egyeztünk bele, hogy ő ott feküdhessen mellettünk, mert nekem hálózsákom volt, és azon a felén a zsák zárt volt, azonkívül rendben tartottuk az ő helyét, már amennyire lehetett, és akkor kaptunk egy csajkával több ennivalót. Így segítettünk egymásnak. Azért, hogy mi őt istápoltuk. Ő ott könnyebben tudott ételhez jutni. Nem tudom, mi lett vele később.

Nagyon sokszor volt az, hogy közben elkezdődött a légiriadó, és a kocsiknak le kellett állniuk, és csak este tudták továbbvinni az ételt. Sokszor éjjel tizenkettőkor ébresztettek fel minket, hogy megjött a kocsi, akkor adták oda a levest, és mindegyik olyan hasmenést kapott, hogy csak. A gyárépület végén volt egy kertkapu, rács kordonnal, de odáig nekünk nem volt szabad mennünk. Csak a gyárépület mellett volt szabad lennünk.

A táborban mi, öten írtunk egy receptes könyvet. A receptes könyv úgy született, hogy mi öten, asszonyok, akikkel egymásra találtunk, tulajdonképpen mind háziasszonyok voltunk, és rendszeresen főztünk. Lichtenwörthben már nagyon éhesek voltunk, folyton ennivalóról beszélgettünk. Én vittem magammal levélpapírt és borítékot meg ceruzát, arra gondolva, hogy majd haza fogok írni. Azért volt ez nálam, amit nem vettek el tőlünk, és a recepteket erre a levélpapírra írtuk. Mindegyikünk diktált egyszerű recepteket, olyanokat, amiket már otthon megcsináltak, mennyi liszt, mennyi ez, mennyi az kell. Én nem tudtam nagyon jól az arányokat, mert annak idején, ha kérdeztem anyámat, azt mondta, hogy egy kicsit ebből, kicsit abból, ő mindig így mondta. Ezek már mind ki voltak próbálva, „bejáratott” receptek voltak. Ezt mind fejből írtuk, ugye szakácskönyv nem volt nálunk. Ezt a könyvet naponta írtuk. Nagyon apró betűkkel írtunk, hogy több férjen a papírra.

Az volt a helyzet, hogy reggel korán keltünk, hogy meg tudjunk mosakodni. A gyárnak volt egy nyolcvanszemélyes fürdőhelyisége, mi háromezren voltunk. Volt egy hosszú vízcső, azon voltak bizonyos távolságra csapok, előtte egy vályú. Reggel hatkor ott sorakoztunk, hogy be tudjunk jutni, időben kellett menni, mert gyakran egy idő után elzárták a vizet. Ott mostuk ki a dolgainkat. A hátizsákból kihúztuk a zsinórt, azon teregettünk. Férfiak, nők vegyesen fürödtünk, nem volt arra idő, hogy egymást nézzük, és szégyenkezzünk. Örültünk, hogy bejutottunk.

Amikor megmosdottunk, akkor elkezdtünk tetvészkedni, sok volt a tetű és a bolha. Volt, hogy hetekig nem mosakodtunk, amikor bombáztak, mert akkor mindig lekapcsolták a vizet. Nem mindenkinek volt sűrűfésűje [A sűrűfésű speciális „célszerszám” – „Mindkét felén sűrű, rövid fogú fésű” (Magyar Értelmező Kéziszótár) volt, amelyet kifejezetten a hajhoz tapasztott ún. serkék – fejtetűpeték – eltávolítására használtak. – A szerk.], de nekem volt, mert anyám fodrász volt. Anyám valahogy ösztönszerűen ezt is becsomagolta nekem. Ennek aztán nagy hasznát vettük ott. A mosakodás után általában kimentünk az udvarra. A gyárépület mellé szabadott csak mennünk, és mindenki megfésülködött vele. Volt persze ruhatetű is, azt is kitetveztük. Ez napi rutin dolog volt. Utána fölöltözködtünk, és akkor leterítettünk egy pokrócot, odaültünk a fal mellé, ahol vagy írtuk a recepteket, vagy később kötöttünk. Ez egy menetrendszerű dolog volt.

Én írtam a recepteket, mert a papír és ceruza is az enyém volt. Így maradt ez egyébként nálam. Az egész receptgyűjtemény az enyém lett. Mindig valaki más diktálta a receptet az öt közül. Én nem emlékszem, hogy diktáltam volna, én csak írtam, nagyon apró betűkkel, hogy elég legyen a papír. Nem volt szempont, hogy milyen típusú ételeket írunk. Ami éppen eszünkbe jutott. Fűszerrecepteket, édes és sós süteményeket, húsokat, mártásokat meg hasonló ételeket írtunk le. Sok krumplis és húsos étel van benne, meg sütemény. Leves kevésbé, valószínűleg azért, mert ebből elegünk volt. Ha az ember megnézi a recepteket, inkább tápláló és „hizlaló” ételek vannak benne. Ez persze nem volt tudatos. Nincs rendszer a receptekben, ahogy jött, úgy írtuk. Ezt mindennap írtuk, egy-két órát. Beszélgettünk is közben természetesen. Ez is egy szórakozás volt, meg jobban telt az idő. Hogy kinek volt az ötlete eredendően, azt már nem tudom. Nálam maradt az egész, nem osztottuk szét. Hogy főztem-e belőle valaha is, nem emlékszem, valószínűleg nem. A háború után ez előkerült. Nem dobtam ki, volt nekem egy szakácskönyvem, oda tettem be ezt a köteget, így maradt meg. Sok olyan recept van benne, amit én is csináltam azelőtt, sokat ismertem közülük. Ez egy emlék nekem, úgy, ahogy általában a fényképeket is megtartottam, ezt a receptes könyvet is. Jelentős ez az én életemben. A háború után, mindenki elmesélte az élményét, mert mindenki máshol volt, és akkor előkerült a receptes könyv is.  Sokat meséltem róla a házbelieknek. Az emeleten lakott egy nő (Szöllősiné) a házban, ő Auschwitzból jött haza. Ő mesélte azt, hogy ott mindenkit levetkőztettek, és aztán találomra adtak nekik ruhákat. Ő egy gyönyörű estélyi ruhát kapott, aminek levágta az alját, hogy „komfortosabb” legyen. Ebben vészelte át az egész dolgot, szegény.

[Lichtenwörthben] Az udvaron volt a vécé, latrina volt, vályúszerű, fölötte egy keret fából, előtte egy kapaszkodó. Nem számított, hogy többen voltunk egyszerre, örültünk, hogy odamehetünk. A nőknél a menstruáció elmaradt, valamit belekevertek az ételbe [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. – A szerk.]. Sokan a latrinán keresztül próbáltak kiszökni, és elmenekülni. Az osztrák emberek nagyon rendesek voltak, megengedték, hogy fürödjenek, hajat mossanak, és volt, akit fölpakoltak ennivalóval, hogyha jönnek vissza, adjanak másoknak is. Hihetetlen, de volt, aki visszajött, mert nem volt hova mennie.

Volt olyan is, aki beárulta őket, és az őrök már várták őket a nagyteremben. A táborban volt egy tíztagú zsidó őrcsapat. Úgy hívták őket, hogy jiddische polizei, zsidó rendőrök, jupó [Juden Polizist (német) – zsidó rendőr]. Ezekkel értekeztek a német katonák, velünk nem álltak szóba. Úgy kellett kialakítanunk a fekvőhelyünket, hogy téglával kellett egy utat csinálni az SS-katonáknak, ahol ők végigmentek időközönként megnézni, hogy rend van-e. Nekünk nem volt szabad a tégla közelébe sem állni, csak a fal mellett, nehogy érintkezzenek velünk nehogy megkapjanak tőlünk valamit. Ők csak ezekkel a zsidó rendőrökkel érintkeztek. Minden hírt ők közöltek velünk. Ezért a munkáért ők kaptak egy szelet kenyérrel többet. És azokat, akiket lebuktattak [amiatt, hogy kiszöktek a táborból], azokat lefektették oda a keresztutakra, nekünk pedig oda kellett mennünk, és ütni kellett őket. Mi persze úgy csináltunk, mintha ütnénk, de igazából tapsoltunk, akkor mi is kaptunk, ha észrevették, pálcával és ostorral. Nagyon rosszak voltak a jupók. Volt egy házi kamra, és ott volt margarin, kristálycukor, lekvár, és azt az őrök és a jupók őrizték.

A gyárépületben, ahol aludtunk, szalma volt leszórva. Előzőleg katonák voltak ott, és tele volt a szalma tetűvel. És mi ezen feküdtünk, és a tetű terjeszti a kiütéses tífuszt [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Én voltam az első, aki megkapta a táborban. Fehér foltok maradtak a bőrömön, emlékszem. Sikerült valahogy átvészelnem. A táborban volt orvos a zsidók között, de nem volt se fájdalomcsillapítója, se gyógyszere. Csak széttárta a karját, és megállapította, hogy mi a bajom, de gyógyszert nem tudott adni. A tífuszt a táborban vészeltem át, a másik három, a Magda [a vidéki lány], a Klári és akinek már nem tudom a nevét, a végén kapták meg, közvetlenül a felszabadulás előtt. A Klári sokat hisztizett, hogy le kell vágni a haját, mert tetves volt, és csak úgy engedték be a kórházba. Többször kiszökött onnan.  Sokat civakodtunk vele. Hogy képzelik azt, hogy levágják a haját, hogy megy ő így be a szalonba – értetlenkedett. Ugye, manöken volt. Akkor ez óriási dolog volt. Mondtuk neki, hogy mire hazajössz, addigra megnő a hajad. Aztán letérdelt, úgy rimánkodott, de végül engedte, hogy levágják a haját. Az Éva nem kapta meg a tífuszt.

Volt Lichtenwörthben a gyárépület mellett egy kis kamraszerűség, ahova a halottakat rakták. Volt olyan kétkerekű kocsi, amin régen a szenet hordták, azzal tolták a tüzelőt. Arra rakták a hullákat egy stócba. De a kamrában legalább egy napig voltak, amíg összegyűlt egy mennyiség. És volt olyan, aki nem halt még meg, csak elájult, vagy tetszhalott volt, és éjjel, amikor mentünk ki a latrinára, akkor hallottuk, hogy kopognak, és akkor kiengedtük őket. Nem volt kulcsra zárva.

Tudom, hogy ott Lichtenwörthben gázkamrát akartak fölépíteni. Mondták, hogy két bejárata lesz. Az egyiken bemegyünk mi, a hátizsákunkba beletesszük minden holminkat. Minket lefertőtlenítenek, a mellettünk levő ajtón kijön a hátizsák, mindenki megkapja, és aztán fel is öltözhetünk. Mi ezt el is hittük, de ott volt egy orvosnő, aki nem engedte ezt a gázkamrát felépíteni. Azt hiszem, hogy ez egy osztrák nő volt, de nem tudom biztosan.

1945 áprilisában, az utolsó percben menekültünk meg, amikor jöttek az oroszok. Amikor fölszabadult a tábor, az egyik jupó azt kérdezte az egyik asszonytól, hogy kinek van fehér lepedője, hogy kitegyék a táborra, hogy azt ne bombázzák, mert ott zsidók vannak. Mi onnan tudtuk meg, hogy fölszabadultunk. Hat hónapig voltam ott [A lichtenwörthi koncentrációs tábort 1944. december 10-én állították föl, és 1945. április 2-án szabadította fel a szovjet hadsereg. – A szerk.].

Amikor megjöttek az oroszok, mindenki mondta, hogy igyekezzünk a tábort elhagyni, mielőtt visszajönnek a németek. Oldalkocsis motorral jöttek, és a kapukat a bajonett végével nyitották ki, és mentek tovább, nem maradtak ott.

Úgyhogy mi kijöttünk, és velünk szemben volt egy raktár, egy házi kamra, és ott volt margarin, kristálycukor, lekvár, és azt az őrök és a jupók őrizték. Tele volt csomagolt sajttal meg párizsival meg csomagolt virslikkel. Volt ott egy tizenöt literes rézbödön lekvárral, meg mindenféle, amit a németek ettek. Ebből a kamrából, amikor felszabadultunk, aki tudott, az ment csajkával, és próbált élelmiszert hozni magának. Cukrot, margarint, bármit. Emlékszem, kézzel kaparták a margarint, annyira éhes volt mindenki. A jupók persze még akkor is védték a kamrát, mert az nekik is érdekük volt, hogy nekik legyen mit enniük. Akik oda be tudtak menni, nem törődtek velük, sőt óriási gyűlölet volt irántuk, mert majdnem olyan gonoszok voltak, mint a németek. Ők tartották velünk a kapcsolatot. Tülekedés és verekedés volt, és kézzel martak mindent, ami a zsákokban volt. Szétszakították, és folyt a cukor és a liszt mindenhová. Bakancsokba meg mindenhová fogták föl. Volt a jupók között egy, a Heidecker gyár tulajdonosának a fia. Kerítéseket és ágybetéteket gyártottak egyébként. Azt összetaposták, mert elcsúszott a cukron. Ott meg is halt.  Volt egy ilyen hirdetés is, emlékszem, egy férfialak ugrált egyik ágyról a másikra, és így szólt a hirdetés: „Akár arra, akár erre, mindig csak a Heideckerre.” Ez volt a reklámjuk. Mi, akik mozogni tudtunk, összeszedtünk egy csomó ennivalót, és bevittük azoknak, akik nem tudtak eljönni a táborból. Azok ott meg is haltak, mert agyonették magukat. Mi pedig eljöttünk mind az öten, de hárman megkapták a tífuszt.

Amikor mi kijöttünk, még Neudorfban bementünk egy házba, ahonnan előzőleg a németek. Nagyon szép családi ház volt, középen volt a konyhában a tűzhely, volt egy szép spejz is, ami tele volt lóbabbal. Olyan láda is volt ott, aminek a tetejét föl lehetett nyitni. Ott találtunk lisztet, cukrot, babot. A csajkát telemerítettük babbal, fölöntöttük vízzel, és megfőztük. Ott voltunk jó pár napig. Először mind az öten ott voltunk, aztán elvittük a kórházba a betegeket. Az egyik közülünk annyira beteg volt már, hogy állandóan azt mondta, hogy süket vagyok, semmit nem hallok, de a másik is nagyon rossz állapotban volt. Lichtenwörthben volt egy kórház a falu szélén, és oda mentünk először. Nem engedtek be minket, kérdezték, hogy mit akarunk. Ott volt egy francia orvos, aki tudott németül, és annak magyaráztuk el, hogy hárman közülünk nagyon betegek, tífuszt kaptak, és nem tudnak velünk jönni, és mi szeretnénk hazamenni végre. Azt mondta az orvos, hogy nem tudja fölvenni őket a kórházba, mert tele vannak. De azt monda, hogy másnap reggel menjünk oda, mert igényelték a pincehelyiséget, és ha megkapják, akkor fel tudják őket venni. Másnap reggel odamentünk, és szerencsénkre fel tudták őket venni. És elmagyarázta nekünk ez az orvos, hogy ők már nem betegek, hanem gyógyulófélben vannak, de azért felveszi őket, hogy mi el tudjunk menni. Még két napig utána ott voltunk a házban, aztán elindultunk haza. A három lány mind meggyógyult és hazajött, de hogy mi lett velük később, azt nem tudom. Amikor hazakerültek, eljöttek hozzám, ide, a Károly körútra, mert tudták, hogy hol lakom, hogy megköszönjék, hogy elvittük őket a kórházba. Három hét múlva jöttek haza utánunk. A Klári visszament a Rotschildhoz, ennyit tudok. A vidéki lánnyal soha többet nem találkoztunk.

A visszaúton nagyon segítőkészek voltak az osztrákok. Olyan gyengék voltunk, hogy a lépcsőn nem tudtunk menni. Úgy koldultuk végig Neudorfot, hogy a barátnőmnek volt pulóvere, meg ami ruhánk volt, azt elcseréltük tojásra meg szalonnára, és úgy kerültünk gyalog valahogy haza. Persze általában a házba nem engedtek be, de az istállóba igen, gyakran ott aludtunk. Tudták az osztrákok jól, hogy kik vagyunk. Sok helyen kaptunk császárhúst meg kenyeret. Marhakrumplit is kaptunk megfőzve. Eljutottunk egészen Győrig. Győrben volt egy kórház, ott orosz katonák voltak, az udvaron meg lovak álldogáltak. Mint kórház nem működött, de az oroszok nagyon rendesek voltak, és beengedtek. Az egyik teremben orosz húsos zöldséglevest főztek, scsí volt a neve. Zeller, karalábé, kel, káposzta, fehérrépa és hús volt benne. Az egyik katona hozott nekünk, mert nagyon rossz állapotban voltunk. Mindig lökdösött, hogy egyél, majd megerősödsz. Nagyon rendesek voltak. Olyan is volt, hogy gyalog jöttünk, és orosz katonák ültek az árok szélén. Mi odamentünk, és kértünk enni, az utolsó falatig odaadták. Ez már Magyarországon volt. Onnan szenet szállító, nyílt vagonon jöttünk. Persze mindig félretolták.

Két hétig jöttünk haza Győrig, onnan pedig szénszállító vagonnal. Április tizenhetedikén a Vásárcsarnok előtt, mert a Kelenföldi pályaudvartól jöttünk, a Bartók Béla [akkor: Horthy Miklós] úton végig, szóval a csarnok előtt leültünk enni, mert nem bírtuk ki, olyan éhesek voltunk. A Duna-parton jöttünk végig, és én a Kossuth Lajos utcán keresztül jöttem a Károly körútra. Az Astoriánál jutott eszembe először az, hogy tulajdonképpen él-e a családom, egészben van-e még a ház, ahol laktam. Idejöttem a kapuhoz, a kapu zárva volt. Ugyanaz a házfelügyelő nyitott ajtót, aki akkor volt itt, amikor elmentem, és csak négykézláb tudtam felmenni az emeletre. Az édesanyám az ablaknál állt éppen, és nem tudott szóhoz jutni, mikor bejöttem a teraszra, és meglátott, csak visítani tudott. Apám nem nézett ki az ablakon, hanem odanézett őrá, hogy miért visít, és csak akkor vette észre, hogy én jöttem meg. Anyám mindent levett rólam, hiszen tiszta tetű voltam, és megfürdetett, és mindjárt le is fektetett. A házban nagyon sok beköltöző volt, akiknek az elhagyott lakásokat kiutalták.

Volt itt egy szanatóriumi főorvos, nem emlékszem a nevére, aki lejött megvizsgálni engem, és azt mondta, hogyha nem megyek el a Szent László kórházba fertőtlenítésre, lezáratja az egész házat. Úgyhogy újra fel kellett öltöznöm, és el kellett mennem a Szent Lászlóba. Akkor még semmiféle közlekedés nem volt. Gyalog mentem. Az édesapám egy darabig elkísért, de félútról visszafordult, mert gyalog kellett visszajönnie. Volt egy tanulógyerek a bátyám üzletében, és az kísért el egészen a Szent László kórházig. Én azt hittem, hogy bemegyek, fertőtlenítenek és hazajövök. De bementem, bezárták a kaput, és nem engedtek ki. Alig volt víz a városban. A kádban olyan kevés víz volt, hogy alig tudtak fertőtleníteni. Matracok voltak a kórtermekben a földre letéve, de annyi tetű volt bennük, hogy el se hittem. Ezek mind táborból visszajött zsidók voltak, akik ott feküdtek, meg katonák, de a legtöbbjük deportálásból visszajött ember volt. Másnap engedtek csak ki, úgy, hogy értem jöttek, és jöttem haza.

Amíg engem elvittek Lichtenwörthbe, addig a szüleim itt voltak a gettóban [lásd: budapesti gettó]. Át kellett nekik menni a Wesselényi utca 2-be. Ott egy kisszobát tudtak szerezni hárman. Január tizennyolcadikán szabadult fel a gettó, akkor döntötték le a kaput, és az előző nap voltak még bombázások, és a szüleim lementek a pincébe, és föl se jöttek addig, amíg föl nem szabadultak. Apám volt az első, aki átjött a másik oldalra. Itt még a lakók lent voltak a pincében. Egy házaspár lakott az én lakásomban. Odament az apám hozzájuk, és azt mondta, hogy kérem a lakáskulcsomat. Azok annyira megdöbbentek, hogy az apámmal találták magukat szemben, hogy szó nélkül átadták a kulcsot, és nem is jöttek ide vissza soha többet. Utána a szüleim rögtön átjöttek ide, így maradt meg a lakás.

Utána már végig itt laktak a szüleim, mert nem tudtak visszamenni a saját lakásukba. A beköltözők nem mentek ki a lakásukból. Anyám itt is halt meg 1946-ban. Hatvannégy éves volt. Emlékszem, hogy amikor anyám meghalt, a bátyám azt mondta, hogy nem érünk rá sírdogálni, mert nem lesz pénz a temetésre. Anyám ott feküdt holtan, és mi dolgoztunk, hogy a pénz meglegyen. Pénz csak abból lesz, ha dolgozunk, mondta a bátyám. Apám nyolcvanöt éves korában halt meg, 1970 körül, és abba a sírba tettük, mint édesanyámat. Apám temetésén a bátyám barátai vitték a vállukon a koporsót. Akkor ez volt a szokás. Őket még zsidó vallás szerint temették a Rákoskeresztúri temetőben. A halotti szertartást megelőzően kell lemosdatni a halottat, mert a zsidó vallás szerint a halott nem tiszta. Ez egy speciális dolog. Voltam egyszer én is halottmosdatáson. Én a nagynénémnek, az Esztinek voltam a halottmosdatásán. Ő volt anyám egyik mostohatestvére. A mosdatásnál közvetlen családtagok nem mehettek be. De kötelezően részt kellett vennie a család egyik távolabbi családtagjának vagy barátjának, ezért mentem én. A halottasház három részből állt, és két különálló részben végezték a mosdatást és az öltöztetést. Külön rész volt a férfiaknak, és külön rész a nőknek. A mosdatást szegényebb zsidók végezték. Voltak halottmosdató asszonyok és férfiak. A mosdatás legfontosabb eszköze az asztal volt, ahová lábbal az ajtó felé fektették a halottat. A mosdatás alatt imádkoztak is. Emlékszem, egy slaggal mosdatták le langyos vízzel, és nem volt szabad az arcát lefelé fordítani. A mosdatás után külön erre a célra használt fésűvel megfésülték a halottat, és a körmöket is kitisztították. Utána egy úgynevezett halotti ruhát adtak rá [lásd: kitli]. Ez egy fehér szoknya volt, meg egy kötény, meg ami előírás volt a hitközségnél. Anyám előre megvette magának, és elkészítette ezt a csomagot. A nagynéném meg kapta a zsidó hitközségtől [lásd még: holttest előkészítése a temetésre; temetés].

Nem sokkal az után, hogy hazajöttem, előkerült a bátyám is. Anyám ugyan nem nagyon szerette sem a vejét, sem a menyét, de állandóan őket várta haza. Például, ha kapott egy ruhaanyagot, akkor nem csináltatta meg, hanem eltette, hogy jó lesz az Ilinek, a bátyám első feleségének. A bátyámnak három felesége volt. Volt egy nála egy évvel idősebb nő, a Deutsch Ilona, ő volt az első felesége. A bátyám a Nádor utca 32-ben lakott. A negyedik emelet csupa garzonlakás volt akkor. A szobában volt egy szekrény, aminek az ajtaja lefele nyílt, és abban volt gázrezsó, fiók evőeszközöknek. Amikor először megnősült, ott laktak. A feleségét deportálták, és nem jött vissza. Valahol Oroszországban halt meg, de semmit nem tudunk róla. Az óbudai téglagyárból vitték el 1944-ben, akkor, mikor engem, mert mindenkit odavittek a KISOK-pályára, onnan a téglagyárba, és onnan vittek el mindenkit [Valószínű tehát, hogy Endrei Istvánné sógornője szovjet hadifogságba került, miután felszabadult a deportálásból. – A szerk.]. Károlyt nem vitték el, ő munkaszolgálatos volt. A felszabaduláskor Győrben vagy Győr környékén lehetett. Ott nyitottak egy hentesüzletet, mert Győr környékén voltak parasztok, akik disznót vágtak, és nem tudták fölhozni Pestre, mert semmi közlekedés nem volt, úgyhogy ott feldolgozták. És többen összeálltak fiatalemberek, és nyitottak egy hentesüzletet Győrben. Sonkát, kolbászt meg ilyesmit árultak. Amikor már volt közlekedés, akkor jött haza, és hozott a szüleimnek a lakásba húst. Lehet, hogy később ezt a boltot valaki továbbvitte, de a bátyám, amikor tudott, hazajött Pestre.

A konyhánkban volt egy polcunk, azon szögek voltak. Arra mindig fölakasztottunk szőlőt, meg ilyesmit, azon szoktuk szárítani a gyümölcsöt. Amikor a bátyám megjött a sonkákkal, ráakasztottuk ezeket a sonkákat, kolbászokat. Mikor hazaértem, ki voltam éhezve, és mindenáron enni akartam belőle, de nem volt szabad, mert közben rühes lettem. Volt itt egy orvos a Tanács körúton, a Madách térnél, oda átvitt anyám megvizsgáltatni, és az orvos azt mondta, hogy menjünk vissza, ő inkább följön hozzánk, mert ott minden ablak be volt törve, és ha levetkőztet, én még jobban megfázom. És akkor átjött, és megállapította, hogy rühes vagyok, meg a gyomrom az éhezéstől annyira legyengült, hogy semmi komolyabb ételt nem szabad ennem bizonyos ideig. Ágyban kellett lennem, nehogy minden ruhám átvegye ezt a ragályos dolgot, és mikor ebéd után anyám lepihent egy kicsit, én titokban kilopództam, és mindig ettem ezekből a dolgokból. Ez meg persze hátráltatta azt, hogy rendbe jöjjek.

A háború után nem tudtam rögtön elhelyezkedni, és apám azt mondta, hogy menjek be egy egyesületbe. A Kossuth Lajos utca 13-ban, a későbbi Úttörő Áruház épületében [Az egykori Úttörő Áruház volt Budapest első áruházépülete, Schmahl Henrik (1846–1913) tervei szerint épült a 19. század végén, de már az 1930-as évektől jelentős átalakításokat végeztek rajta. – A szerk.] volt az első emeleten egy lakás, ahol az MNDSZ-nek volt a központja. Ez volt a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. Én 1945–46-ban kerestem meg őket. Tulajdonképpen az apám és a bátyám unszolására léptem ide be, mert azt gondolták, hogy ne legyek a szüleim nyakán, és esetleg tudnak nekem valamilyen munkát biztosítani. Munkát ugyan nem biztosítottak, de különböző tanfolyamokon vettem részt. Például elvégeztem a Vöröskereszt által szervezett betegápolói szaktanfolyamot. Tanultam ott kirakatrendezést is, amit később nagyon jól tudtam kamatoztatni a későbbi munkahelyeim egyikén, a Móricz Zsigmond körtéri cukrászdában. Olyan minden lében kanál voltam, mindenben részt vettem, amiben lehetett. Közben a bátyámmal dolgoztam az üzletében. A háború után a bátyám folytatta az üzletet a Podmaniczky utcában, és amikor indult a szövetkezetté alakulás [lásd: államosítás Magyarországon; kisipari szövetkezet], bement a Budapesti Kárpitos Szövetkezetbe. Ott volt műszaki vezető. Engem nem vitt magával, azt mondta, hogy valakinek segíteni kell a szüleimnek, és így maradtam itt, a Podmaniczky utcai üzletben.

1951-ben bekerültem a vendéglátóba. Először irodavezető voltam a Bukarest étteremben – akkor még Borostyán étterem volt –, a Móricz Zsigmond körtérnél. Az étterem tulajdonosa egy szappangyárosnak a fia volt, aki visszament a gyárba, és kerestek az üzletbe vezetőt. Én nem akartam elvállalni az irodavezetést, de nagyon győzködött a tulajdonos, hogy menjek oda [Ekkor, 1951-ben a Borostyán étterem már aligha volt magántulajdonban. Lásd: államosítások Magyarországon. – A szerk.]. Kábé öt-hat embert irányítottam. Ott dolgozott velem a Gundel Feri, a Gundel Károlynak a fia, ő volt az üzletvezető-helyettes. A Gundelék is zsidók voltak. Ő onnan jött vissza, ahol Sztálinváros volt, azon a környéken volt, mert odavitték a nyilasok, és ott dolgozott mint munkaszolgálatos [Az interjúalany feltehetően Dunapentele környékére gondol, ott épült fel Sztálinváros az 1950-es évek elején (1961-től a várost Dunaújvárosnak hívják). – A szerk.]. Akkor följött ide, de mert nemkívánatos személy volt, egy burzsujnak a fia, csak üzletvezető-helyettes lehetett [Gundel Ferenc (1917–1984): vendéglátó-ipari szakember, oktató, szakíró. A vendéglátó-ipari főiskola és több tanüzem egyik szervezője volt. Számos szakkönyv társszerzője, lektora volt. A Szakácsszövetség egyik alapítója volt. – A szerk.]. A Borostyánban volt egy román nemzetiségű, nagyon szorgalmas, nagyon jó kiállású konyhavezető, aki megtanított sok mindenre. Többek közt arra, hogy télen a nyersanyagot, például a krumplit hogy kell tárolni, hogy ne vesszen kárba. Később ezzel a román emberrel dolgoztam még a Szeged étteremben is. Egy nagyon híres szakácsunk is volt, vendéglátós iskolában is tanított. Alacsony sovány ember volt szakács létére. 1952-ig voltam itt.

1952-ben nyitottak a Himfy utca és Bartók Béla utca sarkán egy presszót és cukrászdát, és ott lettem üzletvezető-helyettes, majd üzletvezető. Akkor jöttek divatba az úgynevezett gebines üzletek [Ez tulajdonképpen az államosításkor megszüntetett magán kiskereskedelem felemás visszacsempészése a gazdaságba, amelynek keretében egy vállalat vagy szövetkezet bérbe ad egy vendéglőt vagy üzletet a forgalom meghatározott százalékáért. A kisvállalkozó így meghatározott összeg fejében szoros elszámolási kötelezettség nélkül gazdálkodhat. – A szerk.]. Ez olyan volt, mintha maszek lenne, a tulajdonosnak [Tehát aki kivette gebinbe az üzletet. – A szerk.] kellett elszámolnia a vállalaton keresztül az üzletben az árut, és a vállalat fizette be a jövedelmet, de úgy dolgozott, mintha önálló tulajdona lenne. Az üzletvezető könyörgött, hogy vegyem át a vezetést, hogy ő el tudjon menni gebines üzletbe. Ez a pasas, a felesége meg az édesanyja a Károly körúton lakott, ott, ahol én is. Volt egy kislánya, és én mindig is nagyon szerettem a gyerekeket. Három hét győzködés után elvállaltam. Akkor kerültem kávéfőzői tanfolyamra, fagylaltkészítő tanfolyamra, szakácstanfolyamra és üzletvezetőire is. Nyolc évig voltam ott, onnan kerültem át a Szeged étterembe üzletvezetőnek. Amikor átalakították halászcsárdának, akkor kerültem át a Királyhágó étterembe, a Böszörményi út 20–22-be, ott voltam négy évig, onnan mentem nyugdíjba, 1972-ben. Többször voltam visszaminősítve üzletvezető-helyettesnek, mert nagyon nehezen tudták elviselni a női vezetőt, és mindig akadt egy jó barátja az igazgatónak, akinek kellett egy üzlet, és kit minősítsenek vissza, ha nem engem! Pedig én voltam az egyetlen vezető, akinek nem volt hiánya. Két évig voltam a Borostyánban, nyolc évig voltam a Körtéren, nyolc évig a Szegedben, és négy évig voltam a Királyhágó étteremben. Nyugdíj után még dolgoztam az Aranyhordó étteremben, fent a Várban tíz évig. Kalkuláltam az árakat. Utána, nyolcvanhét éves koromig a Biarritzban dolgoztam.

A Szeged étteremben volt egy zenekar, és abban játszott a Laki István. Ő lett az én élettársam. Huszonnégy évet éltünk együtt, 1982 körül halt meg. Ő nem volt zsidó. Két gyereke volt, az István és az Andor. Az Andor lett a nevelt fiam, mert nekem sajátom nem volt. Az Andor nagyon sokat volt nálam az üzletben is. A másik, az István elég öntörvényű fiú volt. Vendéglátóba adta be az édesapja tanulni, felszolgálótanuló volt. Felszolgáló lett, és a Park étteremben szolgált fel, a Feneketlen-tónál. Nagyon ügyes, nagyon rendes, becsületes felszolgáló lett belőle, és onnan disszidált [lásd: disszidálás]. Bécsbe ment először, ott volt táborban [A disszidensek – amennyiben nem volt rokonuk, ismerősük stb., aki átmenetileg befogadta volna őket – egy Bécs melletti táborban töltötték azt az időszakot, amíg befogadó vízumot tudtak szerezni abba az országba, ahova menni szándékoztak, vagy ahova egyáltalán befogadták őket. Sokan akár éveket is eltöltöttek itt. – A szerk.], aztán ment tovább. Most valahol Brazíliában él. Andor 2001-ben, szívinfarktusban meghalt.

Az élettársammal viszonylag boldogan éltünk. A mi kapcsolatunk munka és egyben szerelmi kapcsolat is volt. Ő végig a Szeged étteremben zenélt, egészen a nyugdíjazásáig. Mivel az előző házasságából született gyerekeit nem ő nevelte, így nekünk viszonylag nyugodt életünk volt, bár a vendéglátózás megkövetelte a sok éjszakázást is. Nyaralni sokat jártunk a Balatonra. Külföldre nem jártunk. Sem én, sem az István nem politizáltunk, nem voltunk tagjai a pártnak. Ez az időszak viszonylag nyugodt periódusa volt az életemnek. A vendéglátózás töltötte ki a napjaimat. Mivel gyerekem nem született, rengeteget dolgoztam. Most a bátyám második házasságából született lánya, illetve az Andor második felesége gondoskodik rólam. Míg élt az Andor, sokat törődött velem. Ő vitt ki mindig a szüleim sírjához a Kozma utcába. Szinte anyjaként szeretett, én is nagyon kedveltem. 1945 után nekem szinte felüdülés volt az azt követő időszak. Nem kellett rettegnem a háborúban átélt borzalmaktól, nekem ez az időszak a megkönnyebbülést jelentette, még ha sokaknak ez nem volt is az. Sokkal jobban elgondolkodtatnak a mostani politikai események. Én mindig a liberálisokkal szimpatizáltam, le is jártam a Madách téren felállított sátrukba a választások előtt. Sokat nem vagyok egyedül, annak ellenére, hogy a szűkebb családból már csak én élek. A házból is gyakran meglátogatnak a lakók.

A bátyám nyolcvanöt éves koráig élt. A háború után újranősült. A második feleség is zsidó nő, Kiss Erzsébet volt. Férjnél volt, a férjét kivitték a háborúba, aknára lépett, és szétszakította az akna. A második feleségétől született egy lánya, ő az egyik nagy budapesti kórház patológusa volt, akivel van is kapcsolatom. Negyvenkilenc éves volt a bátyám második felesége, amikor meghalt vesebajban. A bátyám 1964-ben megnősült harmadszorra. Ő volt az Éva. Tőle nem volt gyerek. Ez már egy idősebb kori házasság volt. Károly egyáltalán nem volt vallásos, nem járt templomba. A feleségei se voltak vallásosak, a harmadik nem is volt zsidó. Pesterzsébeten lakott legutoljára. 1993-ban halt meg, a Rókus kórházban. A Rákoskeresztúri [zsidó] temetőben van eltemetve.

Bennem valahogy soha nem merült fel, hogy kimenjek Izraelbe. Talán a szüleim miatt, vagy nem tudom. Azt tudom, hogy ismerősök már a háború után sokan jelentkeztek, hogy meglepődtek, hogy engem nem találtak a kivándorlók között, mert azt gondolták, hogy én is elmegyek. Az izraelita hitközséggel van kapcsolatom. Mindig küldök nekik ezer forintot postán, ezzel járulok hozzá a költségeikhez. Járatom az „Erec” nevű újságot, azt szoktam olvasgatni. Újévkor és hosszúnapkor el szoktam menni a zsinagógába. Kapok jóvátételt a Claims Conference-től azért, mert deportáltak.

A kilencvenéves születésnapomon, 2005. május huszonkettedikén a ház lakói felköszöntöttek. A házban én vagyok a legrégebbi lakó. Hogy vannak-e még zsidó származásúak a házban, nem tudom, mindenestre nagyon kicserélődött a társaság. Viszonylag jó a lakóközösség, de a mostani politikai hangulat miatt kétfelé szakadt a ház.

Mag. Marianne Wallisch
Wien, Österreich
Interviewer: Artur Schnarch
September 2002

Marianne Wallisch empfängt mich in ihrem Haus, welches in Döbling liegt, sehr herzlich und trägt mir schon nach Kurzem das Du an. Sie ist von zierlicher Gestalt und ihre Züge und die kurzen Haare tragen zu ihrer jugendlichen Ausstrahlung bei. Die von ihr selbst gemachten Keramiken, welche überall im Haus anzutreffen sind, vermitteln, dass hier ein frei denkender kultureller Mensch wohnt. Im Gespräch hat Marianne mit viel Geduld und vielen Details ein Bild ihres Lebens gezeichnet.

Meine Familiengeschichte
Während des Krieges
Nach dem Krieg
Meine Zeit in Stockholm
Rückkehr nach Wien

Meine Familiengeschichte

Ich wurde am 11. Juli 1933, als Marianne Wallisch, in Budapest geboren. Mein Vater Oskar Wallisch war damals schon 48 Jahre alt und meine Muttter Antonia Wallisch war auch schon 38 Jahre alt. Ich war also ein spätes Einzelkind.

Meine Eltern waren beide Österreicher und ich wuchs mit ihnen und der Mutter meiner Mutter Hermine Neumann in Buda nahe der Magaretenbrücke auf. Es war sehr schön dort, ich konnte vom Fenster aus den Schiffen auf der Donau nachschauen. Zu Hause wurde nur Deutsch gesprochen, da ausser meiner Mutter und mir eh niemand Ungarisch konnte.

Die einzige Verwandte, die ich noch kennengelernt habe war meine Großmutter mütterlicherseits Hermine Neumann. Diese wurde 1863 in Malacka in der Nähe von Pressburg (Bratislava) als Hermine Weiss geboren. Ihre Eltern Leopold und Cäcilie Weiss haben dort in der Gegend Schafhandel betrieben.

Meine Großmutter hat dann meinen Großvater Leopold Neumann geheiratet. Dieser war aus Simmering bei Wien. Er arbeitete als Geschäftsführer bei der Firma Neumann in einem großen Warenhaus für Bekleidung und Stoffe auf der Kärntnerstraße. Mein Großvater starb 1899 als meine Mutter Antonia, die 1895 geboren wurde, erst 4 jahre alt war an Tubercolose.

Das war dann sehr schwer für meine Großmutter, sie hatte 4 Kinder Henriette, Karl, Adele und Antonia zu versorgen und musste auch irgendwie arbeiten gehen.

Meine Mutter kam dann um meine Großmutter ein bischen zu entlasten in Wien in das jüdische Waisenhaus. Henriette und Karl gingen in die Schule und Adele die jüngste verstarb schon früh an einer Grippe.

Henriette, welche die Älteste war hat dann eine Anstellung als Chefsekretärin in Budapest bekommen. Da ist dann meine Großmutter mit dem jüngeren Karl auch nach Budapest übersiedelt. Meine Mutter Antonia musste in Wien bleiben bis sie die Matura fertig gemacht hat. Diese Übersiedlung war knapp vor dem 1. Weltkrieg im Jahre 1912.

Karl hat dann eine Anstellung bei der Speditionsfirma Blum und Popper in Budapest gefunden und hat sich mit Etusch verehelicht.

Henriette und Karl sind beide noch vor meiner Geburt an irgendwelchen Krankheiten gestorben und meiner Großmutter ist nur meine Mutter geblieben. Meine Großmutter war böse mit G’tt, weil er ihr 3 Kinder genommen hat. Sie ist nie in die Synagoge gegangen, hat aber immer alle Jahrzeiten genau eingehalten und manchmal Freitag Abend Kerzen gezündet. Sie starb 1942 als ich 9 jahre alt war.

Väterlicherseits kommt die Familie aus Schafa in Tschechien. Der Großvater Daniel Wallisch war als Pferdehändler tätig und mit Rosa, die eine geborene Funk war, verheiratet. Sie hatten 5 Kinder Emil, Max, Artur, Irma und den Jüngsten meinen Vater Oskar.

Mein Vater Oskar Wallisch wurde 1885 geboren und ist dann immer in das Gymnasium nach Hollabrunn hereingependelt. Nach dem Tod des Großvaters Daniel Wallisch ist Rosa mit den Kindern nach Wien übersiedelt.

Die Geschwister meines Vaters wurden bis auf Max alle von den Deutschen deportiert und ermordet. Emil Wallisch, Artur Wallisch, Irma Raubitschek mit ihrem Mann Richard, sie sind alle nicht mehr zurückgekehrt.

Max hat Hedwig eine Christin geheiratet und hat so überlebt. Sie hatten einen Sohn Fritz und eine Tochter Grete. Grete hat zwei Kinder Eva und Walter, und Fritz einen Sohn den Kurt. Eva und Kurt leben noch und ich habe zu Eva einen losen Kontakt.

Nach der Matura hat mein Vater gleich bei der internationalen Spedition Blum und Popper zu arbeiten begonnen. Das war eine jüdische Firma mit Zentrale in Hamburg und Niederlassungen in Wien, Budapest, Triest, Zagreb, Subotica, Novi Sad, Belgrad und einige andere. Hans Blum war der Chef meines Vaters in Hamburg.

1933 als mein Vater sah was da auf uns zukommt, hat er die Blums gedrängt Deutschland zu verlassen. Diese wollten aber nicht. Mein Vater hat dann in den jugoslawischen Niederlassungen ziemlich viel Geld unterschlagen und dieses nach England gebracht. Dort wurde für die Blums ein Haus gebaut, wohin diese sich dann gerettet haben. Hans ist schon gestorben aber sein Sohn Edgar und weitere Nachkommen leben bis heute in England.

Dann begann der Erste Weltkrieg und mein Vater wurde eingezogen und hat es bis zum Oberstleutnant gebracht. Danach ist er wieder zu Blum und Popper zurückgegangen.

1922 wurde mein Vater nach Budapest geschickt um die dortige Niederlassung von Blum und Popper zu überprüfen. In Budapest arbeitete damals ja der Bruder meiner Mutter Karl Neumann und dieser organisierte, dass mein Vater bei seiner Mutter Hermine Neumann für die Zeit der Überprüfung wohnen konnte. So hat mein Vater meine Mutter kennengelernt.

Mein Vater wurde dann zum Niederlassungsleiter für Budapest bestellt und nach 10 Jahren als ich passierte hat er meine Mutter Antonia Neumann geheiratet.

Im Büro in Budapest hatte mein Vater 25 bis 30 Angestellte. Jeder konnte Deutsch und mein Vater konnte kein Wort Ungarisch. Ausserdem musste mein Vater immer nach Jugoslavien reisen, um die dortigen Niederlassungen in Beograd, Zagreb, Subortica und Novi Sad zu betreuen. Später konnte er nicht mehr nach Jugoslawien reisen, da er wegen der Unterschlagungen für die Blums dort zum Tode verurteilt worden war.

Während des Krieges

Trotz des rein jüdischen Freundeskreises meiner Eltern war von Judentum nicht viel zu bemerken. Es wurde weder Jom Kippur noch sonst ein Feiertag eingehalten. Mein Vater und meine Großmutter gingen überhaupt nie in die Synagoge, nur meine Mutter ist mit mir hie und da Freitag Abend hingegangen. Zu Jom Kippur haben meine Freundinnen und ich immer die Kühlschränke der Eltern, die in der Synagoge waren, geplündert.

Ich ging nie in den Kindergarten und war dann ab 1938 oder 1939 in der Englisch-Ungarischen Schule. 1943 kam ich, da keine andere Schule mehr möglich war, ins jüdische Gymnasium. Dieses war ein normales ungarisches Gymnasium mit jüdischen Religionsunterricht. Die Schule wurde von der Kultusgemeinde betrieben und es gab ein Hauptgymnasium und eine Niederlassung. Ich ging in die Niederlassung, weil diese bei uns in der Nähe war. Mädchen und Buben waren getrennt glaube ich. Auf jeden fall waren wir nur Mädchen in der Schule. Ich war aber nur ein Jahr in der Schule, weil als 1944 die Deutschen die Verwaltung übernahmen war es mit der Schule bis zur Befreiung im Jänner 1945 erst ein Mal vorbei.

Als am 19. März 1944 die Deutschen einmarschierten mussten wir recht bald unsere Wohnung räumen. Der Judenrat hat in der Hoffnung das Los etwas mildern zu können teilweise mit den Deutschen kollaboriert und als wir die Wohnung verloren haben, da ging das irgendwie über den Judenrat.

Wir sind dann erst zu einer jüdischen Familie einen Stock höher gezogen und als wir dort auch wegmussten, sind wir zu einem Buchhalter meines Vaters gezogen, der auch Jude war und in einem sogenannten Judenhaus wohnte. Da haben wir dann drei Familien in einer Zwei-Zimmer-Wohnung gelebt.

Im Sommer 1944 nach dem Hitlerattentat, haben die ungarischen Pfeikreuzler, den Reichsverweser Horty gestürzt und ihr grausames Regime begonnen. Diese waren viel ärger und brutaler als die Deutschen vorher. Da haben dann auch die Deportationen im großen Stil begonnen. Viele wurden erst ein Mal in einer Ziegelfabrik gesammelt.

Mein Vater ist mit unseren Deutschen Pässen mit dem großen „J“ drinnen immer irgendwie durchgeschlüpft. Aber trotzdem konnten wir in dem Judenhaus nicht weiterbleiben. Ich wurde noch griechisch-orthodox getauft, weil wir geglaubt haben das könnte helfen und bei den orthodoxen ging es am einfachsten. Hat auch nicht viel genutzt.

Eine unserer Mitbewohnerinnen eine Ärztin hat uns Schwedische Schutzpässe besorgt. Und so konnten wir in ein schwedisch geschütztes Haus gehen. Dort waren wir 10 Familien in einer Drei-Zimmer-Wohnung und frühere Angestellte meines Vaters haben uns mit Essen versorgt.
Wir mussten dann in ein anderes schwedisch geschütztes Haus übersiedeln. Dort bekamen wir eine kleine Garcioniere für uns alleine, was natürlich ein Hit war.

Am Weihnachtsabend 1944 hat dann die russische Belagerung begonnen und hat bis Ende Jänner gedauert. Wir haben fast die ganzen 6 Wochen der Belagerung im Keller verbracht. Die Deutschen waren noch in Buda und die Russen in Pest. Es wurde ohne Unterlass hin und her geschossen.

Es wurden auch noch zu dieser Zeit die Bewohner ganzer Häuser von den Pfeilkreuzlern und Deutschen abtransportiert. Wir wären auch bald dran gewesen. Mein Vater war im Hof draussen gewesen und kam in den Keller hinunter und sagte uns wir sollen ganz still sein er glaubt er habe Russisch reden gehört. Das war dann irgendwann Ende Jänner der Tag der Befreiung. Wir haben erst nicht gewusst wo wir hin sollen und hatten auch nichts zu Essen. Das Rote Kreuz kam jeden Tag und hat uns mit etwas Suppe versorgt, in der ein paar Bohnen geschwommen sind. Hans Blum hat uns bereits über das Rote Kreuz suchen lassen und so dann auch Kontakt mit uns aufgenommen. Wir sind dann erst ein Mal noch zurück in unsere alte Wohnung, aber es war fast alles weg. Wir haben ja das Meiste nicht mitnehmen können und da war jetzt natürlich nichts mehr da.

Nach dem Krieg

Mein Vater hat dann wieder die Zweigstelle der Spedition Blum & Popper aufgebaut und bis zur Verstaatlichung im Jahre 1948 geführt. Nach der Verstaatlichung sind meine Eltern dann nach Wien übersiedelt und mein Vater hat weiterhin für den Blum Speditionsgeschäfte gemacht.

Ich bin weiterhin ins jüdische Gymnasium gegangen. Dieses befand sich erst in einer Wohnung und wieder im selben Gebäude wie vorher. Da hatte ich als Religionslehrer Akiba Eisenberg, den späteren Oberrabbiner von Wien. Im Shomer Hazair (jüdische Jugendbewegung) war ich auch mit meinen Freundinnen sehr aktiv und wurde auch zur Madricha (Gruppenleiterin) ernannt.

Als meine Eltern nach Wien übersiedelt sind bin ich natürlich mitgegangen, ich war ja erst 15 Jahre alt. Hier habe ich auch noch erst in einem kleinen Zimmer in der Seitenstättengasse und dann in der Alserstraße 18 am jüdischen Religionsunterricht teilgenommen.

In Wien war ich auch im Shomer Hazair (jüdische Jugendbewegung) aktiv. Es gab ja eigentlich noch gar keinen Shomer Hazair in Wien. Es war so, dass ein paar Wiener Jugendliche, wie zum Beispiel Arie Talmi, der aus Israel zurückgekehrt war, Tadek, Gyuszi Ladstein und einige polnische Shomerniks Alles ins Rollen gebracht haben. Wir haben dann ein Zimmer in der Seitenstättengasse als Vereinslokal bekommen und in der Folge wurden Hazia Kolben mit ihrem Mann Zwi als Shlichim nach Wien geschickt.

Von da an hatten wir ein organisiertes und regelmäßiges Vereinsleben. Ich wurde dann Madricha (Gruppenleiterin) der Kwuza Avoda/Lahav und war sehr engagiert. Wir fuhren auch immer wieder auf Machanot (Sommerlager) ins Reichenau/Rax Gebiet.

Mein Ausscheiden aus dem Schomer kam als ich 17 ein halb war und war mit einem sehr tragischen Ereignis verbunden.

Bei einer Bar Mizwa Feier habe ich die um zwei Jahre jüngere Eva Javor kennengelernt. Wir haben uns sehr gut verstanden und ich habe sie für den Shomer geworben. Sie war dann auch in meiner Kwuza. Hava, so nannten wir Eva beim Shomer kam aus Ungarn und konnte nur wenig Deutsch und hatte auch noch keine Freunde in Wien. Sie war sehr glücklich beim Shomer hatte sich aber allgemein in Wien nicht eingelebt. Im November 1950 hat Hava Selbstmord begangen indem sie aus dem Fenster der elterlichen Wohnung sprang. Das hat mich mit meinen 17 Jahren schwer getroffen und ich war verzweifelt und voller Selbstvorwürfe.

Ungefähr eine Woche nach Evas Tod haben mir zwei ungefähr 11 jährige Buben ein Foto von Eva gebracht und sind gleich weggelaufen. Auf dem Foto stand „Vergisst mich nicht!! Hava 3.X. 1950“. Bis heute weiß ich nicht wer mir dieses Foto geschickt hat.

In der Folge habe ich mich aus dem Shomer so ziemlich zurückgezogen. Beim Begräbnis hat Herr Kostia der neue Schaliach des Shomers in seiner Rede mich direkt wegen meines Rückzuges angegriffen, worauf ich dann überhaupt jeglichen Kontakt zum Shomer und auch zu den Shomerniks abgebrochen habe. 

Das erste halbe Jahr war ich in Wien im Gymnasium in der Billrothstraße. Ich hätte allerdings alle Prüfungen ab dem ersten Gymnasium nachmachen müssen. Dies habe ich verweigert und habe die Aufnahmeprüfung für die Akademie für angewandte Kunst gemacht. Ich wurde als Nicht-Hochschülerin angenommen und habe nebenbei die Fächer, die ich für die Studienberechtigung gebraucht habe nachgemacht. Nach zwei Jahren wurde mein Status auf ordentlicher Hörer geändert. Die Akademie habe ich mit dem Titel „Akademische Keramikerin“  abgeschlossen. Da war ich erst 21 Jahre alt. Als die Akademie in eine Hochschule umgewandelt wurde, bekam ich den Titel Magister verliehen.

Meine Zeit in Stockholm

Mein Professor an der Akademie hat mir gleich nach meinem Abschluss ein Atelier in Stockholm organisiert wo ich arbeiten und mich weiterentwickeln konnte. So bin ich 1954 erst ein Mal für ein paar Monate nach Schweden gegangen.

Ich bin mit einer Freundin die Ärztin ist hingefahren und sie hat die Telefonnummer von einem Österreicher der dort lebt und arbeitet und falls wir etwas brauchen können wir ihn anrufen. Ich war schwer dagegen mich bei einem Wildfremden zu melden. Nur war es dann so, dass wir als wir ankamen nicht wo zu schlafen hatten und so haben haben wir uns bei Kurt gemeldet und haben ihn kennengelernt.

Nun den, ich bin nicht ein paar Monate, sondern 3 Jahre geblieben. Kurt hat hat schon ein paar Jahre in Schweden gelebt und bei einer Maschinenfabrik gearbeitet. Wir haben in Schweden ganz ohne Familie geheiratet und ich bin auch dort mit Thomas schwanger geworden. Zwei Tage vor der Geburt im August 1958 bin ich nach Wien zurückgekommen.

Rückkehr nach Wien

Kurt kam dann auch zurück und hat hier ganz klein mit einem Kompagnon eine Handelsfirma für Kunststoff –und Werkzeugmaschinen aufgemacht. Diese kamen erst hauptsächlich aus Schweden und später auch aus Taiwan, Japan und England.

Wir haben in einer kleinen Wohnung in der Windmühlgasse gewohnt und als dann 1962 Stefan geboren wurde, haben wir die Wohnung meiner Eltern auf der Rossauer Lände übernommen und diese sind nach Schönbrunn übersiedelt.

Mein Vater war immer sehr stark antizionistisch eingestellt und wollte nie, dass ich nach Israel fahre. Als meine Söhne geboren wurden hat er sich vehement dafür eingestzt, dass sie getauft werden. Er hat immer gesagt: „Wir leben hier und wollen keine Aussenseiter sein“. Meine Söhne sind sobald sie das selbst entscheiden konnten ausgetretten. Jüdisches Interesse ist beim älteren Thomas kaum da. Der jüngere Stefan fühlt sich da schon eher verbunden.

Thomas hat sein Wirtschaftsstudium nicht beendet und arbeitet jetzt bei Jugend am Werk mit behinderten Kindern und Jugendlichen. Er war mit Eva verheiratet und ich habe mit Anna, Jan und Maja 3 Enkeln von ihm.

Stefan hat auf der Akademie der Bildenden Künsten das Lehramt fertiggemacht und schreibt Kinderbücher. Er hat eine Tochter Fanny.

Sobald die Kinder da waren habe ich leider aufgehört zu Arbeiten und war nur mehr Mami. Ich habe dann später unentgeltlich mit behinderten Kindern gearbeitet und in spätern Jahren auch wieder Ausstellungen organisiert und mir in unserem Haus eine Werkstatt eingerichtet. Es gibt jetzt leider keine einzige Galerie für Keramik in Wien  und es so ist sehr schwer die Produkte an den Mann zu bringen.
    

Életrajz

Kallos Katalin férjével él együtt egy négy éve vásárolt házban Kolozsvár Györgyfalvi negyedében. A ház szobáit pipa illata lengi be. A férje kedvenc időtöltése a pipázás. A pipaillat, a dolgozószoba régi könyvei és az új típusú számítógép egészen különleges hangulatot árasztanak. Katalin nyugdíjas napjait főleg otthon tölti, néha bejár a hitközséghez, hogy találkozzon a barátaival. Ha otthon van, általában olvas, vagy az udvaron nyíló virágokat gondozza. Katalinnak kedves, jóságos természete van és előrehaladott kora ellenére szellemileg igen friss. A Holokausztot megelőző időszakra viszont csak szelektíven emlékszik. Csak emlékfoszlányai vannak a családjáról, gyermekkoráról, bevallása szerint azért, mert hazatérve a deportálásból új életet akart kezdeni. El akarta felejteni a múltját, ami elvesztett szeretteire emlékeztette.

Az anyai nagyanyám (akinek a nevére nem emlékszem) felső-magyarországi, trencsénteplicei volt, ott főleg neológok éltek. Az első világháború előtt költöztek Désre, nagyapámmal (neki sem emlékszem a nevére), a gyermekeik már itt születtek. Az anyai nagyszülők a neológokhoz tartoztak, megtartották a nagyünnepeket, eljártak templomba, de nem voltak vallásos emberek. Nem volt kóser háztartásuk sem. Modern felfogásuk volt az életről. A nagyszüleim közül egyedül az anyai nagyanyámat ismertem. Nagyanyám korán özvegyen maradt. Fel kellett nevelnie és férjhez adnia öt lányát, ami elég nehéz volt, mert azt csak hozománnyal lehetett. Férje halála után, nagyanyám üzletasszony lett, ami elég ritka volt abban az időben. Egy faraktárt tartott, amely az akkori törvényszékkel szemben volt. A munkások, akiket nagyanyám foglalkoztatott, keresztények voltak. A faraktár jövedelméből tartotta el a lányait és házasította ki őket. Persze, az vette el őket, aki beérte kevés hozománnyal. Házasságközvetítőn keresztül mentek férjhez a lányok, a szülők egyeztek meg. Az anyám és a húga voltak a legkisebbek, az ő házasságuk szerelmi házasság volt. Mindeniknek volt zsidó neve is, a zsidó nevüket viszont nem tudom.

Anyám legidősebb testvére, Elvira, Pestre ment férjhez. Egy gyermeke volt, Dénes, aki fiatalon öngyilkos lett. Elvira Auschwitzban pusztult el. Az utána kővetkező Irén, ő Brassóba ment férjhez, ami akkor Magyarország 1 volt. Irén és a férje, Grosz, jómódú emberek voltak. Brassó mellett, Kommandón egy Grödl nevű bárónak volt fakitermelése és fűrésztelepe. Grosz nagybátyám volt a báró munkavezetője és ők egész nyáron ott éltek, az év többi részét pedig Brassóban töltötték. Én gyerekkoromban a nyári vakációkat mindig Irén nagynénéméknél töltöttem Kommandón, életem legboldogabb élményei voltak azok. Ők sem tartották meg a vallásos ünnepeket. Az egész család nem volt vallásos. Volt két fiuk, Laci és Géza. Lacival és a menyével ment ki Irén nagynéném Izraelbe, miután a második világháború véget ért. Laci most Názáretben él. Géza Brassóban maradt, ő ott alapított családot. Irén 94 éves korában halt meg, az 1970-es évek elején. Anyám harmadik testvére, Sári, Jugoszláviába ment férjhez, az akkori Dél-Magyarországra 2. Azt tudom, hogy azok között voltak, akiket a magyarok belelőttek a Dunába 3. Volt két lányuk. A kisebbik, Lili, Olaszországba ment férjhez, még a második világháború előtt, és úgy menekült meg. A nagyobbikat, Editet, deportálták Auschwitzba, de hazajött. Férjhez ment egy Rosenberg nevű jugoszláviai zsidó fiúhoz és az 1940-es évek végén kivándoroltak Dél-Afrikába. Innen Izraelbe, majd Hollandiába költöztek. Edit férje építészmérnök volt és cukorgyárak építésére szakosodott. Édesanyám, Vilma volt a negyedik leány. 1896-ban született. Etus volt a legfiatalabb testvére anyámnak. Ő Désen ment férjhez, és kiment Amerikába 1918-19-ben.

Az apám szülei Désen születtek és ott is éltek. Csak annyit tudok róluk, hogy vallásosak voltak és bútorszállítással foglalkoztak, de még a keresztnevükre sem emlékszem. A családnevük Selig volt. Apámék haton voltak testvérek: öt fiú és egy lány. Apám, Havas Jenő, 1892-ben született. Ő, és az egyik testvére, Marci voltak azok, akik felvették a Havas családnevet. Mind a ketten az osztrák-magyar hadseregben szolgáltak és valószínűleg ott magyarosították a nevüket. Hogy pontosan mikor történt ez és miért, nem tudom. A többi testvér megmaradt Selig. A testvérek közül egyedül apám végzett főiskolát. Ő ügyvéd lett, a többiek csak középiskolát végeztek és kivétel nélkül szállítással foglalkoztak. A fiúk nem voltak vallásosak. Közülük az egyik Galacon, a másik Aradon, a harmadik Brailan élt. Csak ketten maradtak Désen: apám és az öccse, Marci. A legidősebb testvére, József, akit mi Jasszinak szólítottuk, egy ideig Désen élt a családjával. Ő már 1933-tól illegális kommunista volt és elég sokat ült börtönben. Olyankor a felesége, Edit és a gyermekei mindig nálunk laktak Désen, mert semmilyen más megélhetésük nem volt. A felesége egy kapjoni zsidó földbirtokos családból származott. Kapjon néhány kilométerre fekszik Kolozsvártól. A leányát Zsuzsinak hívták. Mivel apám ügyvéd volt, nagyon sokszor segített Jasszin és hozta ki a börtönből. Az 1930-as évek végén Galacra költöztek, majd a második világháború után Bukarestbe. Mint 1933-as párttagot 1945 körül kizárták a Kommunista Pártból. Csak halála után, az 1960-as években rehabilitálták, a leánya közbenjárására. Apám második testvére, Gyula, Aradon élt. A harmadik testvér, Bumi, Brailan élt. Ő apám után született, az 1890-es évek közepén. Neki a rendes nevét nem tudom és nem is emlékszem rá, mert nagyon hamar elköltöztek Désről és még a második világháború alatt meghalt. A feleségét talán Reginának hívták. Úgy tudom, nem voltak gyermekei. Apám másik öccse, Marci, az első világháborúban tüdőlövést kapott és nem sokkal később meghalt. Volt felesége és két fia. Az egyik fiát is Marcinak hívták. Apám nővére, Szeréna, egy vallásos emberhez ment férjhez és ő vallásos maradt. A férje, Surányi, szállítással foglalkozott. Nagy udvaruk volt, az udvaron szekerek, lovak voltak. Úgy emlékszem (de ez nem egy biztos dolog), hogy nagy szállító vagonjaik voltak, és az 1900-as évek elején a Mátyás szobrot  ők szállították Kolozsvárra. [Szerk. megj.: A kolozsvári Mátyás szoborcsoportot 1902-ben állították fel a város főterén. A Mátyás királyt és hadvezéreit ábrázoló alkotás Fadrusz János szobrászművész egyik legjelentősebb munkája.] Désen éltek, volt egy leányuk és egy fiuk. Az egész család odaveszett Auschwitzban.

1930 körül 3000 zsidó volt Désen. Több volt a neológ, mint az ortodox zsidó, volt külön neológ zsinagógájuk, több imaházuk is volt, de pontosan már nem emlékszem az arányokra. Désen volt egy zsidó terület a neológ templom körül, ahol általában a szegényebb zsidók éltek, akik bérelték a lakást. A jómódú zsidók a város különböző részein, szétszóródva laktak és saját házuk volt. Nekünk nem volt soha saját házunk, nem is tudom miért, de nem volt különösen fontos, hogy sajátunk legyen. Csak egy közös szőlősünk volt az apám leánytestvérével és az egyik öccsével a Bungurban, ahol 1944-ben a gettó is volt. Bungur tulajdonképpen egy erdő volt Dés határában. Az erdő közelében levő termőföldek és szőlősök róla kapták a nevüket. A gettót viszont az erdőben állították fel, a szabad ég alatt.

A szüleim soha nem meséltek a megismerkedésükről, a házasságukról. 1916-ban házasodtak össze, egy év múlva pedig megszületett a bátyám, György. Én 1922-ben születtem. A szüleim gyerekkoromban jómódú polgárok voltak. Az akkori polgári divat szerint öltözködtek, összejövetelekbe jártak, társadalmi életet éltek. Baráti társaságuk nagyon vegyes volt, nem számított ki zsidó, ki keresztény. Úgy emlékszem rájuk vissza, hogy mind a ketten nagyon szépek voltak. Apámat a családban úgy nevezték, hogy ‘a kacagó szemű’. Vidám, jó humorú ember volt. Nem voltak szigorúak a szüleim. Soha semmit nem tiltottak meg sem nekem, sem a bátyámnak. Egy nagyon szép szamosparti házban laktunk Désen. A családi házban nagy háztartás volt, vezetékes vízzel és villanyárammal. Mindenkinek volt külön szobája. A souterinben volt a mosókonyha meg a konyha és lifttel jött fel az ebédlőbe az étel. Volt a háznál szobalány, szakácsnő, és freulein, vagyis nevelőnő. A cselédek keresztények voltak, és ott laktak nálunk. Édesanyámnak az volt az elve, hogy a kenyérért meg kell dolgozni és ezért nekünk gyerekeknek volt bizonyos feladatunk a házban, holott lett volna, aki megcsinálja, de nekünk kellett megcsinálni. Port törültünk, segítettünk a ház körüli feladatokban, mi kellett rendet rakjunk a szekrényünkben.

Ötéves koromban már jól úsztam. Apám tanított meg úszni, úgy, hogy bedobott Désen a Szamos mély vizébe, oda ahol ő sem érte le az alját. Azt mondta, ‘na most gyere ki’, s kimentem. Rájöttem arra, hogy a víz fenntart engem, és megtanultam úszni. Nekem fiús természetem volt, sokat verekedtem. Ezért ‘Fiúpistának’ hívtak a családban. Volt egy unokabátyám, a Marci, apám Marci öccsének a fia, aki egy évvel idősebb volt nálam. Az örökké jött hozzánk és tőlünk mindig sírva ment el, mert én mindig megvertem.

A szüleim nem voltak vallásosak. Péntek este nem gyújtottunk gyertyát, nem volt kóser háztartásunk sem. A húsvéti Széder estét pedig apám lánytestvérénél töltöttük.

A családban magyarul beszéltünk. Magyar volt az anyanyelvünk és a kultúránk is. Egyik szülő sem beszélt jiddisül. Nagy könyvtárunk volt otthon. A szüleim sokat olvastak, de nem ők vezettek rá az olvasásra, hanem ott volt a könyvespolc és akkor olvastam. Nem volt vallásos könyvünk, csak szépirodalom. Én németül három éves koromban tanultam meg a freuleintól, aki egy Brassó környéki szász lány volt, és hét éves koromban ismertem a gót betűket. (A gót betűket ma már nem ismerem, csak egy párat.) Hét éves koromban már magyarul is olvastam és írtam. 11 éves korom óta rendszeresen olvasok, 13 éves koromban már [Emile] Zolát olvastam. A bátyám, György, mindent elolvasott ami a kezébe került. Tanult zongorázni, járt hozzá a házhoz magántanító. György szekrénye úgy nézett ki, mint egy kisasszonynak, minden a helyén volt. Ő volt a ‘bezzeg’ a családban, mert ő rendes volt. Engem viszont mindig korholtak a szüleim, mert én lány létemre nagyon rendetlen voltam. Sokáig rossz viszonyban voltunk a bátyámmal. 15 éves körül lehettem, amikor nagyon megbarátkoztunk. Nem volt titkunk egymás előtt. Ő világosított fel engemet nagyon sok mindenről. Ez a jó viszony később is megmaradt közöttünk, még az után is, amikor megnősült. A felesége haragudott is ezért, féltékeny volt rám. György nekem több mindent mondott el mint neki. A felesége, Rózsi, egy máramarosi származású zsidó lány volt, 1943-ban házasodtak össze. Rózsi ekkor még orvostanhallgató volt. Az esküvőjük egyszerű polgári esküvő volt, egyházi szertartás nélkül. Ünnepséget sem rendeztek utána.

Én román iskolába jártam, nem volt külön zsidó iskola Désen. Egy fiú- és egy leánygimnázium volt, jól felkészült tanárokkal. Az iskolában nem éreztették velünk, hogy zsidók vagyunk, pedig sok zsidó gyerek volt. Én nem éreztem azt, hogy lenéznek vagy másnak tartanak. A számtan volt a kedvenc tantárgyam, más nem is érdekelt, csak ami a számtannal összefüggött: fizika, kémia és a logika. Az iskolában megszervezték, hogy vittek minket színházba, hangversenyekre, moziba. Volt amikor behoztak minket Kolozsvárra a román operába. Az első opera, amire elvittek, az a Carmen volt. Én ekkor tizennégy éves voltam. Nem értettem, hogy mit énekelnek, de nekem egy újdonság volt és tetszett.

Velünk élt az anyai nagyanyám is az 1930-as évek elejéig. A gazdasági válság miatt egyre nehezebb volt a megélhetésünk. Apám ekkor bankigazgatói állásban volt egy dési banknál. A bank csődbe ment és vele együtt a mi vagyonunk jelentős része is odaveszett. Apám ekkor visszatért az ügyvédi pályához, de nem volt elég az, amit keresett. Ezért a nagyanyám úgy döntött, hogy Brassóba költözik a másik lányához, Irénhez. Én ekkor 8-9 éves lehettem. A nehézségek miatt sorra adogattuk el a házból az értékesebb dolgokat: bútorokat, porcelánokat, kristályokat. Ahogy nőtt a nincstelenség, úgy költöztünk kisebb és kisebb lakásba. Sok hasznunk volt abból, hogy anyám perzsaszőnyeget bogozott, mert az 1930-as évektől egészen a deportálásig nagyjából az pótolta a család jövedelmét. Désen, sem a magyar, sem a zsidó úri családoknál nem volt divat, hogy az asszonyok pénzt keressenek és anyám elég rosszul érezte magát a baráti körben, mivel ő dolgozott. El is hagyogatták aztán a barátok. Egyre kevesebbet jártak hozzá, egyre ritkábban hívták meg magukhoz.

Végül 1936-ban, 14 éves koromban beköltöztünk Kolozsvárra. A 19 éves bátyám akkor már egyetemi hallgató volt Kolozsváron. Autó akkor még nem volt, vonattal költöztünk fel Kolozsvárra. Apám Désen maradt és csak 1939-ben jött Kolozsvárra. Azt hiszem volt valami konfliktus anyám és apám között. Előttünk, a gyermekek előtt soha nem veszekedtek, mi semmit sem tudtunk arról ami köztük zajlott, de a három év alatt, amíg külön éltek, alig látogatott meg minket Kolozsváron az apám. Kolozsváron először a Pata [ma Nicolae Titulescu] utca elején laktunk, majd beköltöztünk a központba, a mostani bábszínház udvarába, a Király utcába. (Onnan deportáltak minket.) Amikor beköltöztünk Kolozsvárra, én még egy osztályt jártam a román gimnáziumban, összesen négy polgárit végeztem. A bátyám tanult és közben órákat adott, anyám pedig kosztosokat tartott, de abból nem lehetett eltartani a családot. A brassói Irén nagynéném segítségével anyám vett 1938-ban egy szemfelszedő gépet és munkákat vállalt. Ekkortól kezdve valamennyivel normálisabb anyagi helyzetben éltünk.

Én sokat kézimunkáztam, volt kézügyességem. Az állami inasiskolában kitanultam a varrást, majd egy keresztény nőhöz mentem dolgozni. Veressnének hívták, állítólag nemesi származású volt ő is és a férje is. Nagyon jó viszonyban voltunk, megbecsült. Három év helyett két év után, 1939-ben, segéd lettem nála és már fizetést is kaptam. A műhely a főtéren volt, mindössze két helyiségből állt. Öten-hatan dolgoztunk ott. A megrendelők főleg Veressné ismerősei közül kerültek ki, de voltak idegenek is. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében 4, több megrendelőnek, köztük grófnőknek is varrtunk díszmagyart, igazgyöngyökkel. Én voltam ekkor a főgyöngyöző. Én gyöngyöztem ki például Kolozsvár legjobb szemorvosa, Koleszár leányának a ruháját. Amíg hárman éltünk, 1939-ig, anyám vezette a család könyvelését. Összeraktuk a keresetünket, majd a hónap végén anyám háromfelé osztotta azt. Mindenki azt csinált a részével, amit akart.

Mikor Lengyelországot lerohanták 17 éves voltam. Mi az újságból értesültünk róla. A román törvények is éreztették velünk a változásokat. Az 1938-as Goga kormány 5 zsidóellenes intézkedéseit az ugyanez év februárjában bevezetett királyi diktatúra csak fokozta. 1939-ben pedig egyre inkább visszaszorították a zsidók számarányát a szabadfoglalkozású pályákon: zsidó ügyvédek, mérnökök egyre nehezebben kaptak munkát.

Én sportoló voltam, az érdekelt engem. Volt a kolozsvári zsidó közösségnek egy sportklubja, a Haggibbor [Az erős] és annak különböző szakosztályai voltak: futball, ping-pong, tenisz, vízipóló, vívó. Nagyon sok fiatal és sok híres sportoló volt a Haggibborban. Például az Erős fiúk. Erős Laci öccse, Csibi, tőrvívó volt és európai bajnokságon is részt vett. Laci kardvívó volt és vízipólós. A brassói unokatestvérem, Géza, az Erős fiuk leánytestvérét vette el feleségül. Én rajtuk keresztül kerültem be a Haggibborba. Ping-pongban, a 30-as évek végén, a Haggibbor nyerte a román bajnokságot. Ott voltam én is a csapatban, meg egy barátnőm is, Weisz Éva. Volt egy első helyezésem ping-pongban, nemzetközi párosban Kolozsvári Sárival, egy Balkán – versenyen, 1939-ben. A Haggibborban nem voltak keresztények, egyetlen egy kivételével. Volt egy Vladone nevezetű ping-pongozó, aki járt hozzánk, oda a klubba. Nagyon szívesen fogadtuk. Azt hiszem országos bajnok is volt. Mivel egyike voltam a legjobb védőjátékosoknak, általában én tréningeztem a fiúkkal is, köztük Vladoneval. A ping-pong szakosztály elnöke Paneth Farkas volt. Vívtam és teniszeztem is, mind a kettőt versenyszerűen, de ott nem értem el különösebb eredményeket. A vívómesterünk Mózes Jenő volt, ő Auschwitzban pusztult el. Kitűnő szakember volt. Amíg versenyezhettünk, eljártunk egymás mérkőzéseire. Más sportot is űztem, síeltem, úsztam. Ez volt a szórakozás és 1940-től kezdve, amikor bejöttek a magyarok, ez megszűnt. A zsidótörvények miatt nem engedték szerepelni a Haggibbor játékosait, nem volt lehetőségünk, versenyezni.

A baráti köröm is a Haggibborból került ki. Az egyik barátunknak, Roth Marcellnek, akinek jómódú gyógyszerész volt az apja, volt gramofonja. Nagyon szép lemezei voltak, klasszikus zene és opera. Minden héten egy délután összeültünk és zenedélutánt rendeztünk. Volt olyan közülünk, aki értett a zenéhez és beszélt arról, amit éppen hallgattunk. Ismertük az összes nagy zeneszerzőt, szimfóniát, operát. Egy másik baráti körben könyveket beszéltünk meg, mindenki beszélt arról, amit legutóbb olvasott. Ilyen zárt lehetőségek között, amilyen akkor volt nekünk, amikor a magyarok bejöttek, mi így éltünk. A barátokkal jártunk kirándulni, de csak kisebb kirándulások voltak ezek. Például elmentünk biciklivel a Cegei tóhoz egy délután, vittünk sátrat és másnap jöttünk haza. [A Cegei tó megközelítőleg 60 kilométerre van Kolozsvártól, Dés irányában.]

Kolozsváron a zsidó ifjúság komolyan részt vett a baloldali illegális mozgalomban, például a bátyám diákként 1938-tól kezdve illegalista volt, de már 1936-tól kapcsolatban állt a kommunistákkal. Egyszerű tag volt, nem volt funkciója a kommunista szervezetben. A Kommunista Pártot még az 1920-as években beszüntették a román hatóságok. Ettől kezdve csak titokban, illegálisan működött. A tagjait ezért nevezték illegalistáknak. Én úgy ismerkedtem meg a kommunista mozgalommal, hogy a Pap utcai zsidó tanonciskolában gyakran tartott valamelyik kommunista előadásokat. Általában nem az ideológiáról beszéltek, hanem a szocializmus gyakorlati részéről, arról, hogy hogyan kell megvalósulnia. György, a bátyám, vitt el egy ilyen előadásra, később pedig már magamtól jártam ezekre. Az egyik előadó egy zsidó orvostanhallgató, Neumann Ödi volt. Ezekre jártam el minden héten, itt hallottam a kommunizmusról. Magyar kommunistákkal így nem is kerültem kapcsolatba, kizárólag zsidó körökben forogtam. A bátyám és én már fiatal korunkban ateisták voltunk, a kommunizmusban hittünk, abban, hogy valamikor egyenlő polgárokká leszünk. Hittünk az emberi fejlődésben, és nem bíztuk a bánatunkat, nehézségünket az Istenre, hogy ő oldja meg. Azt mi kellett megoldjuk. Függetlenül a vallástól, volt zsidó identitásunk és büszkék voltunk rá. Tudtunk a cionista mozgalomról. Sok és különböző irányzat volt, köztük baloldali irányultságú is. A bátyám például egy ilyen cionista baloldali szervezet, a Hasomer Hacair 6 felé kacsintgatott, de aztán 1938-ban feloszlatták őket.

1940 előtt pénzt gyűjtöttem az illegalista Vörös Segély részére a szimpatizánsoktól. Nagyon sok gazdag fiatal volt, aki nem mert kommunista lenni, de szimpatizált a mozgalommal és támogatta azt pénzzel. Ez titokban ment. Inkább a diákok körében terjedt a kommunizmus. Miután bejöttek a magyarok [1940-ben], részt vettem röpcédulák terjesztésében is. A röpcédulákon különböző felhívások voltak, főleg a munkásság számára készültek. Arra bíztattuk őket, hogy ne hagyják magukat kizsákmányolni, fejtsenek ki ellenállást a munkahelyükön.

Kolozsváron sejtek léteztek, nem tudom kik voltak a vezetők. [Szerk. megj.: sejteknek nevezett kis csoportokba szerveződtek a kommunisták.] Egy embert lehetett ismerni, akitől az utasításokat kaptuk. Mindenkinek volt külön egy ilyen kapcsolattartó embere, úgy is hívtuk őket, hogy ‘a kapcsolat’. A bátyám kapcsolata egy Király Zoltán nevű keresztény fiú volt, akit 1941-ben elvittek munkaszolgálatra, az orosz frontra. Az én kapcsolatom az egy dési fiú volt, aki Kolozsváron élt. Hollender fiúka, én ilyen néven ismertem. Semmi mást nem tudtam róla. Ő 1942-43-ban lebukott, elfogta a csendőrség. Szamosfalván – ahol a kommunisták börtöne volt – börtönbe zárták majd agyonverték. Ott volt Farkas Laci is börtönben. Őt az 1930-as évek végén ismertem meg, zsidó származású volt. Kolozsvári volt ugyan, de Désen tevékenykedett. A kolozsvári illegalista szervezet őt küldte ki Désre, hogy ott irányítsa a kommunisták szervezkedését.

Amikor a magyar csapatok bevonultak Kolozsvárra 1940 őszén, az apám eleve örvendett nekik. Visszavárta a magyar uralmat, mert ő az első világháborúban a fronton harcolt az Osztrák – Magyar Monarchia hadseregében, kitüntetése is volt. Arról tudtunk, hogy Magyarországon zsidótörvények vannak érvényben, de mégis oda vonzódtunk, mert magyar volt a kultúránk, az anyanyelvünk. De aztán hamar éreztették velünk, – jobban, mint a románok – hogy hát nem kell örüljünk neki, hogy bejöttek. A bátyám először akkor érezte ezt, amikor 1940-ben az egyetemen megtámadták a jogászok botokkal. A bátyám, aki vegyésznek tanult, készült éppen a doktorátusára. Vitriollal a kezében jött ki a laboratóriumból, amikor körbefogták és úgy megverték, hogy úgy jött haza mint egy ló, úgy fel volt dagadva az arca. Attól kezdve már erősen éreztették velünk, hogy zsidók vagyunk.

1941 elején megszűnt a munkahelyem. Amikor bejöttek a magyarok 1940-ben, a főnöknőm férjét kinevezték Désre polgármesternek, és átköltöztették a műhelyt Désre. A zsidótörvények miatt új munkahelyet már nem tudtam keresni, és csak feketén tudtam dolgozni itt-ott. A tulajdonosoknak kifizetődött feketén foglalkoztatni munkásokat, mert nem kellett utánuk adót és betegsegélyzőt fizetni. A hatósági ellenőrzések pedig nem voltak szigorúak.

A háború alatt apám, mint jogtanácsos, bekerült egy bankba, azt hiszem Agrár Bank volt. Az akkori EMKE patika fölötti részen volt a székhelye. Nem tudom, minek a rövidítése az EMKE, az idős kolozsváriak viszont még ma is úgy nevezik azt az épületet. Süllyedő háznak hívtuk akkor, mert megrepedt és süllyedni kezdett az utca felöli oldala. Úgy emlékszem, valamikor 1944-ben elbocsátották innen apámat, de hogy utána hol dolgozott, azt már nem tudom. Anyám ekkor szemfelszedéssel foglalkozott. Volt egy zsidó üzlet műhellyel. Az anyám itt kapott egy kis helyet, amiért bért fizetett és a saját gépét vitte be, azon dolgozott saját kontójára. A tulajdonosnak volt egy nagyon rendes keresztény alkalmazottja, akinek nevére – miután már a zsidó üzletek nem működhettek – átíratta az üzletet és a műhelyt (ez talán 1944-ben volt). Mivel anyám nem volt alkalmazott, hanem bérelte a helyet, nem rakták ki és egész deportálásig dolgozhatott ott.

Az 1944 márciusa utáni időszak nagyon nehéz volt nekünk a sok restrikció miatt, amit tudomásul vettünk, mert nem volt mit tennünk ellene. Keresztény üzletekbe nem mehettünk vásárolni, csak bizonyos órákban szabadott az utcán közlekedni. Arra sem emlékszem pontosan, hogy mikor került fel a sárga csillag, talán amikor a németek jöttek 1944 tavaszán. [Szerk. megj.: Kolozsvárra a német megszálló csapatok 1944. március 27-én vonultak be. A sárga csillag viselését március 31-én tették kötelezővé.] A deportálásokról semmit nem hallottunk. Akik rendszeresen bejártak a hitközséghez, azok sem tudták. Egy szűk kör, a vezetőség, tudta már közvetlenül a gettózás előtt, a Kolozsvárra érkező lengyel zsidó menekültektől. Azok hoztak híreket és senki sem hitte el azokat, amiket meséltek. Pedig volt köztük olyan, aki Treblinkából szökött meg. A nyilasokról tudtuk, hogy veszélyesek. Verésekről, gyilkosságokról, a Dunába való lövésről érkeztek hírek, de a hitközségnél nyugtattak minket.

Általános értesítés volt falragaszokon, hogy mikortól kezdődik a zsidóknak a téglagyárba való szállítása és hogy mit vihetnek magukkal. Egy – két nappal később, május 3-án, jöttek a csendőrök. Megjelentek a háznál, mindenkinek a batyuja össze volt csomagolva. Minden ottmaradt a házban, úgy ahogy volt: bútor, edény, minden vagyon. Amit szabadott vinni, élelmiszert, néhány ruhadarabot, értéktárgyakat, az batyuba volt kötve. Az én családomat is, a szüleimet, testvéremet és engem, felpakoltak egy teherautóra a ház többi zsidó lakóival együtt és bevittek a téglagyári gettóba. Sok keresztény lakos örült mikor elvittek minket, mert maradt egy csomó minden utánunk, s mindenkinek jutott valami belőle.

A téglagyár most is ott van az Irisz lakótelep mellett, a vasúti vonalhoz közel. Három hetet voltunk a gettóban, szörnyű körülmények között. Nem emlékszem, hogy főztünk volna, mert nem volt mivel, vagy min, mert áram sem volt. Nem emlékszem, hogy egy közös konyha lett volna. Arra sem emlékszem, hogy lett volna tisztálkodási lehetőség, vécék sem voltak. Nagyon sok embert gyűjtöttek össze, Kolozsvár egész zsidóságát. Három-négy négyzetméter hely lehetett egy család számára, függetlenül attól, hogy hány tagja volt a családnak. Tehát nem lehetett kapni egy széket, nem lehetett leülni, nem lehetett csinálni semmit. Csak fekvőhelyek voltak, amit nappal össze lehetett szedni és annak a tetejére ülni. Ott tartottak a téglagyáron belül.

Azt mondták, nem visznek ki az országból, hanem Magyarország különböző helyeire visznek dolgozni, lehetőség szerint mindenkit a szakmájának megfelelően. Kihirdették, hogy az orvosok és mérnökök jó volna, ha az első transzporttal mennének, hogy a munkahelyeket tudják elfoglalni. Mivel a sógornőm, Rózsi orvosnő volt, a bátyám mérnők, a mi családunk is velük együtt elment az első transzporttal. Körülbelül száz embert gyömöszöltek be egy marhavagonba. Amikor megláttuk a vonatból a pici lyukon, hogy Csap [ma Csop], akkor tudtuk, hogy kész, Lengyelországba megyünk. Csap ugyanis már Magyarországon túl volt. Csapig kísértek a magyar csendőrök, és ott átadtak az SS-eknek minket. Amire Auschwitzba értünk egy csomó halottunk volt. Lefeküdni nem lehetett, csak ülni vagy állni, vagy fel kellett álljon az egyik családtag, hogy a másik ki tudjon nyújtózkodni. Nem volt víz, nem volt vécé, egy kübli (bádogedény) volt az egyik sarokban. Oda kellett eljutni, hogy az ember elvégezze a dolgát, a nyilvánosság előtt. Embertelen dolog volt.

Auschwitzban a németek kutyával vártak az állomáson. Leszállítottak a vagonokból, majd jött a válogatás: nők, férfiak külön. A családtól elbúcsúzni sem lehetett. Minden meglepetésszerűen ment, hogy ne legyen időnk semmire, se gondolkozni, se szót szólni. Minket, akiket életben hagytak, vittek a fürdőbe, a valódi fürdőbe. Levetkőztettek, majd bevittek egy terembe, ahol lenyírtak minden szőrzetet rólunk, hogy védekezzenek a tetű ellen. Szlovákiai zsidó lányok végezték ezt a feladatot. Megkérdeztem attól a lánytól, amelyik engem nyírt, hogy mikor fogom látni az anyámat. Erre kimutatott az ablakon és azt mondta: ‘Látod azt a füstöt? Ott megy ki az anyád’. Borzasztóan haragudtak ránk, mert mi még selyempaplanban aludtunk, amikor ők a fronton kielégítették a német katonák kívánságait, s utána hozták őket Auschwitzot építeni. Már négy éve lágerben voltak, úgyhogy rögtön megtudtuk tőlük mi vár ránk.

Auschwitzban az volt a szörnyű, hogy semmi dolgunk az égvilágon nem volt. Egész nap ültünk és, verseket mondtunk, énekeltünk, ki mit tudott azzal produkálta magát, hogy teljen a nap. A semmittevés volt a legszörnyűbb. Ott nem volt munkalehetőség semmi. Lagerstrasse volt, blokkok voltak és semmi más. A Lagerstrasseból nem lehetett kimeni. A barakkok között is korlátozva volt a szabadon járás, még a vécére járás is. Mivel gyógyszer nem volt, nagyon sokan haltak meg különböző betegségekben, a hasmenés volt a legveszélyesebb. Nagyon sok sportoló, főleg a nagytestűek pusztultak el leghamarább, dacára, hogy sportoltak, mert a szervezetük nem bírta az éhezést.

A sógornőm az egyik szemben lévő barakkban, a Rewierben dolgozott. (Ez volt a lábadozók barakkja.) Nagyon ritka alkalom volt amikor elmehettem oda. De például ő orvos létére sem járhatott szabadon, ő is az ő barakkjában, a Rewierben kellett lakjon. A sógornőm borzasztó pesszimista volt. Egy idő után már egyszerűen nem akartam vele találkozni, mert örökké csak azt ismételgette, hogy ‘Miért kínlódtok, nem látjátok, hogy nincs ennek vége, innen élve nem lehet kikerülni?’ De az embernek ott minden optimizmusára szüksége volt ahhoz, hogy megpróbáljon élni, ő meg minden alkalommal demoralizált. Viszont a sógornőm rögeszméjévé vált keresni a bátyámat és mindenhol, ahol járt, kis cédulákat hagyott, vagy amikor jöttek hozzá, mint orvoshoz kontrolba, azoktól is kérdezősködött a bátyám felöl. Persze sehol nem lehetett megtalálni. Volt egy SS szanitéc, aki minden lágerbe ment ellenőrizni, ő felelt az egész körzetért, inkluzíve Bergen Belsen és Buchenwald is beleesett ebbe a körzetbe. A sógornőm, nem tudom hogy, összebarátkozott-e vagy, hogy történt, de megkérte ezt a szanitécet, hogy vigyen magával néhány cédulát, amelyen ez állt: ‘Keresem Havas Györgyöt’. A bátyám Niederorschelben, az Buchenwaldnak egy kisebb lágere volt, ott dolgozott. Egy szép nap a szanitéc megtalálta őt, s hát persze a sógornőm oda volt, és attól kezdve minden hónapban – mert ez a szanitéc minden hónapban ment körútra – küldött csomagot a bátyámnak. Tehát ők tudtak egymásról. Én ezt a történetet később, a hazaérkezésünk után tudtam meg. Máskülönben, egy könyvben, egy francia le is írta az esetet, mint érdekességet, mint bizonyítékot, hogy nem minden német volt, még ha SS uniformis volt is rajta, gyilkos.

Farkas Laci feleségével mi Stubendienst-ek voltunk, mi osztottuk szét az ételt. Két-három emeletes ágyas csoportért feleltünk mi. Volt amikor éjszaka úgynevezett Blockspäre volt, vagyis akkor nem volt szabad a blokkok között közlekedni. Mi ketten kiszöktünk a blokk hátánál, ahol a kocsik közlekedtek, mert kíváncsiak voltunk, hogy miért van Blockspäre. Ez egy ritka dolog volt. Akkor láttuk, hogy három teherautóban meztelenre vetkőztetett, ordító, síró cigánygyerekeket visznek a gázkamrába. Tudták, hogy hova viszik őket, mert addig együtt voltak a családjukkal a cigányok. Más gyerek nem volt a lágerben, mert azokat már eleve a válogatásnál elválasztották a szüleiktől és a gázkamrába vitték. Nem tudom, hogy Magyarországról vagy Romániából, vagy honnan vitték a cigányokat. Semmit nem tudtunk ezekről.

A mellettünk lévő Lagerstrasseban cseh zsidók voltak, azok is családostól. Saját ruhában jártak, nem voltak megnyírva. Theresienstadtból hozták őket. A németek Theresienstadtot mutogatták a külföldieknek, hogy ők így bánnak a zsidókkal: házban laktak az emberek és saját ruhájukban. Nem voltak megnyírva és emberi kinézésük volt. Végignéztük, ahogy kiválogatták közülük a munkaképeseket, férfiakat és nőket. Azokat elvitték egy transzporttal. A többi ott maradt és akkor dobálták át nekünk – mert csak egy drótkerítés választott el minket – a gyógyszereket, meg amijük volt. Tudták, hogy hova viszik majd őket, tehát nekik nincs szükségük ilyesmikre. Másnap vitték is őket a gázkamrába.

Állandóan jött egy TODT szervezet, nem tudom, hogy pontosan mit jelentett ez a négy betű. Azok különböző munkákra válogattak ki embereket, majd szétosztották őket Németország különböző helyeire. Én is bekerültem egy munkacsoportba, ez 1944 októberében volt. Sziléziába vittek, tankcsapdát ásni. A tankcsapdaásás nem volt kimondottan női munka, pláne olyan legyengült állapotban, amiben mi voltunk.

Amikor az oroszok közeledtek, – hallottuk már az ágyúdörgést, – akkor útnak indítottak, gyalog. Kétezer kilométert gyalogoltunk. Drezdánál léptünk be Németországba, majd Marienbadnal cseh földre léptünk. Az a legszélsőbb pontja Csehszlovákiának, a legnyugatibb pontja. Aki megszökött, azokat mind megfogták, utánunk hozták, a csoport után, és lelőtték ott előttünk. Amikor az első városba, Domajlicebe beértünk, ott a csehek úgy viselkedtek velünk, hogy az ember érezte, meg lehet szökni. Akkor már hat napja egy falat ennivalónk nem volt, ki voltunk éhezve. A csehek az ablakból dobták ki az ennivalót az utcára a csoportnak és aztán később, ahogy mentünk tovább a városban, ki volt téve az út közepére a felszeletelt kenyér, alma. Minden, ami a ház körül ehető volt azt ők kitették, hogy együnk. Ennek dacára senkinek nem jutott eszébe megszökni. Pedig a városban, lett volna lehetőség rá. Egyetlen egy ember hiányzott közülünk csak. A következő faluban elhatároztam, hogy biztos a foglyok fognak kéregetni és én akkor meg fogok szökni. Nevolicében szöktem meg úgy, hogy az SS katonák, akik minket kísértek, elég távol voltak egymástól, s akkor a sorban az első SS mögé mentem, hogy minél távolabb legyek a háta mögött lévőtől. Kiugrottam a sorból és egy sikátorban elmenekültem. Amire a háta mögött lévő katona odaérkezett és lőni kezdett, akkor én már távol voltam, és a többi fogoly is szétszéledt, úgy hogy azokkal kellett foglalkozniuk. Ez 1945. április 24-én volt.

Velem szökött még egy munkácsi lány anélkül, hogy megbeszéltük volna. Bozsennának hívták. Szerencsére ő tudott perfekt csehül, oroszul és magyarul. Egy cseh egyedülálló nő fogadott be minket. A férje nem tudom hol volt. Az asszonyok egyedül maradtak, alig volt férfi a faluban. Kellett nekik a munkaerő. De hát én például 36 kg voltam, én nem voltam munkaerőképes. Inkább sajnálatból fogadott be. Fantasztikus dolog volt például az, hogy egy ilyen egyszerű falusi asszony tudott arról gondoskodni, hogy minket hogyan tápláljon, hogyan tartson életben. Mert nagyon sokan haltak meg a felszabadulás után és éppen azért, mert rosszul táplálkoztak. Például a kályhára oda volt készítve egy fazék tejes kávé, nem engedte, hogy vizet igyunk. Ha szomjasak voltunk, azt kellett igyunk, mert az táplált. Két hónap alatt 12 kilót szedtem fel magamra, a hazaindulásnál már 48 kilós voltam.

Bejöttek az amerikaiak egy dzsippel, négy katona ült benne, hogy milyen rangúak azt nem tudom. Összedobolták [összehívták] a falu lakosságát a falu központjába. Az egyik felállt az autóban és csehül bejelentette, hogy: ‘szabadok vagytok’. Két nap múlva, 1945. május 8-án, mikor a háborúnak is vége lett, bementünk a városba, Domajlicebe. A városban meg volt már szervezve a menekültek fogadása. Internátusokban, iskolákban alakítottak ki ideiglenes szállásokat. Az amerikaiak elláttak minket gyógyszerekkel is. Bozsenna és én úgy döntöttünk, hogy nem maradunk ott az ideiglenes szálláson, hanem elindulunk és munkát keresünk magunknak a városban. Először kinéztünk magunknak egy olyan házat, ahol csűr is volt az udvaron. Amikor belestünk az udvarra, egy tolószékben ülő fiatalt láttunk. Úgy gondoltuk, hogy itt biztos szükség van valamilyen munkaerőre. Bozsenna aki jól tudott csehül, megkérdezte a háziasszonyt, hogy felfogadna-e minket dolgozni szállás és étel ellenében? Az asszony azt válaszolta, hogy igen, mert nagy a kertje, állatokat tart és szüksége van segítségre. Bozsennával elmentünk az internátusba és bejelentettük, hogy munkaadókat találtunk és lemondunk a nekünk fenntartott helyekről, odaadhatják másoknak. Mikor visszajöttünk, az asszony bejelentette, hogy meggondolta magát és csak egyikünket fogadja fel. Mivel Bozsenna tudott csehül, őt választotta, engem viszont beajánlott a szomszéd családhoz, Kicbergerováékhoz. Azok ismerték a német nyelvet, így meg tudtam értetni magam velük. Álmodni sem mertem volna, hogy még aznap megfürdök, ráadásul meleg vízben. A család szállítással foglalkozott, volt egy fiuk és két lányuk. A két lány nem lakott ott, férjnél voltak. A fiú pedig fenn lakott az emeleten. Volt külön szobája, konyhája, de lent étkezett a szüleinél és a rádiót is ott hallgatta náluk. A fiúnak volt egy barátnője, akit a fiú anyja nem szeretett, mert idősebb volt nála és kihasználta. Néhány nap alatt összebarátkoztam a fiúval. Egyszer azt mondta nekem, hogy náluk Csehszlovákiában nincs olyan lány, akivel könyvről, irodalomról, zenéről, lehet beszélgetni, velem viszont lehet. Az anyja nagyon boldog volt, megörült, amikor látta, hogy mennyire megbarátkozott velem a fia. Örökbe akart fogadni, volt is már a hatóságoknál megérdeklődni, hogy mi a módja ennek. Én viszont haza akartam jönni Kolozsvárra, amint lehetett. Egyszer, megkérdezte tőlem az asszony, hogy ki vagyok, s én nem válaszoltam. Azt mondtam neki, hogy mondhatok bármit, mert úgysem tudják leellenőrizi, így inkább nem mondok semmit. A cseh család tulajdonképpen háztartásbeli segítségre fogadott fel, de nem engedték, hogy dolgozzak. Nagyon rendes emberek voltak. Egy hónapot voltam náluk.

Bozsenna, akivel szöktem, összeismerkedett egy amerikai katonával és összebarátkoztak. Ő ott maradt Domajliceben. Hogy aztán mi történt vele, azt már nem tudom. Én három kolozsvárival – két nővel és egy férfival – indultam el haza, mikor az első vonatok megindultak. Az egyik nő Hirsch Teri volt, a másik pedig a húga, Ibi. A férfit Schönberger Öcsinek hívták. Hazaérkezésünk után is tartottuk a kapcsolatot egymással. Mindegyikük Kolozsváron maradt. Hirschék munkába állottak, Schönberger pedig egyetemre ment tanulni.

Májusban még rendszertelenül közlekedtek a vonatok. A sínek szét voltak lőve, úgy hogy alig volt valamilyen közlekedés. Fantasztikus, hogy a csehek hogyan viselkedtek velünk. A domajlicei házigazdáim induláskor felpakoltak négyünket sült galambbal és egy óriási kenyérrel. Kaptunk tőlük egy Európa térképet is, ami később nagy hasznunkra vált. A vonatok ugyanis úgy közlekedtek, hogy rájuk volt írva krétával, melyik településig mennek. Minden, ami délkeletre jött, az jó volt nekünk. Felültünk a vonatra, megérkeztünk egy bizonyos településre, majd az állomáson megvártuk amíg ismét indul egy olyan vonat, ami nekünk megfelel. Nyár volt, nem volt hideg, nem volt probléma az éjszakák eltöltésével. Csak az orosz katonáktól kellett félni, mert azok nagyon agresszívek voltak. Az állomásokon meg volt szervezve a Vörös Kereszt, teával vagy kávéval, kenyérrel, ennivalóval láttak el. Csehországban nagyon rendesek voltak velünk az emberek. Amikor utaztunk a vonatokon, az emberek látták rajtunk, hogy kik és mik vagyunk, felálltak és átadták a helyüket. Mikor átértünk Szlovákiába az ottaniak úgy viselkedtek velünk, mint a leprásokkal.

Három hetet utaztam. 1945 július 4-én értem haza. Az állomáson az itteni zsidók fogadtak, hogy honnan kerültek elő, azt én nem tudom. Talán a volt munkaszolgálatosok lehettek, akik még 1944-ben jöttek haza. Ők közelebb voltak a fronthoz, úgyhogy hamarabb szabadultak mint mi. Senkim és semmim nem volt, amikor haza érkeztem. A családomból egyedül a bátyám, a felesége és én éltük túl a Holokausztot. Vannak nagyon szegény emberek, de mindegyiknek van egy tányérja, lábasa, kanala, villája, lepedője, párnája, egy pokróca. Amikor haza jöttem, nekem még ez sem volt, semmi az égvilágon. Az, ami rajtam volt és semmi több. Így kellett elkezdenem egy új életet. Képtelen voltam elfogadni vagy elképzelni, hogy hogyan lehet tovább élni, s eldöntöttem: felejteni kell, és hát egy csomó minden kiesett az emlékezetemből. A felejtés túl jól sikerült. Nem azt felejtettem el amit akartam, hanem elfelejtettem nagyon sok mindent a gyerekkoromból.

Elveszettek voltunk mindannyian, nem tudtuk mit csináljunk, mit kezdjünk magunkkal. Akinek nem volt senkije, nem volt hova mennie, az a volt a Péter-Pál villába 7 került. A villa a Malomárok partján, majdnem a Pap utca sarkán volt. Azt rendezték be szállásnak. Kosztot szintén ott adtak, háromszor naponta. Én szerencsés helyzetben voltam, mert amikor megérkeztem, kint volt az állomáson egy fiú és az édesanyja. Keresték a fiúnak a menyasszonyát, akit deportáltak. Mindenkitől kérdezősködtek felőle, ki tud valamit róla. Én véletlenül tudtam róla és mondtam, hogy találkoztam vele még Auschwitzban, de többet nem tudtam mondani. Erre fel azok eldöntötték, hogy ne menjek lakni a Péter Pál villába, hanem menjek hozzájuk. Nekik a Kossuth Lajos utcában volt egy nagy lakásuk, négy vagy öt szobás és hárman laktak benne: a fiú, az anyja és az apja. Megkértek, hogy ha ismerek egy pár rendes gyereket, szóljak azoknak is és befogadnak. Érdekük fűződött ehhez, mert akkor voltak a lakásrekvirálások és ahol kevesen laktak, azoktól elvették a lakást. Még ha érdek is volt, nagyon becsületesek voltak velünk szemben. Az apa, Friedmann bácsi zsidó származású volt, a felesége keresztény. Friedmann bácsi egy szektának volt a tagja, Jézus gyermekeinek hívták őket, papjuk is volt. Az volt a feladatuk, hogy szervezzenek be zsidó gyermekeket, hogy keresztelkedjenek meg. Azt hiszem, hogy a református egyházhoz tartoztak, de nem vagyok biztos benne. Mindnyájunkat próbált áttéríteni, de egyikünket sem sikerült azok közül, akik ott laktunk. Ettől függetlenül, nagyon rendesek voltak hozzánk és mi is azok voltunk, mert mikor már egyedül maradt a Friedmann bácsi, anyagi lehetőségek nélkül, akkor mindannyian, akik valaha ott laktunk, rendszerint havonta, ki mennyivel tudott, annyival segítette őt. Megpróbáltuk meghálálni neki azt, hogy otthont teremtettek a számunkra. Úgy is hívtuk a házat, hogy Friedmann szálló.

Megkerestem a régi lakásunkat a Király utcában, de laktak benne. Abszolút nem örültek, amikor megláttak. Nem is engedtek be. Mondtam, hogy minket innen vittek el és nekünk minden bútorunk itt maradt. Azt mondták, hogy ők egy üres lakást kaptak. Nem volt mit csinálni, nem is volt kihez fordulni, hogy visszaköveteljem a lakást. Senki nem is követelt akkor vissza semmit.

Apám testvére közül kettő élt még, az egyik Galacon, a másik Aradon. A brailai, Bumi, meghalt szívinfarktusban, még 1945 előtt, a többi pedig nem tért haza Auschwitzból. Amikor én hazajöttem, mindketten meghívtak magukhoz. Két – két hetet töltöttem Galacon illetve Aradon és körülbelül ennyi volt a kapcsolatunk. Azt elmondták, hogy amikor Kolozsvár felszabadult és én még nem voltam itthon, megpróbáltak valamit visszaszerezni az ott hagyott holminkból. Sikerült visszaszerezni egy hálószobabútort, egy 4 égős gázkályhát, egy nagy szőnyeget és egy komódot. Ezeket a bátyámmal elosztottuk. A gázkályha maradt neki, a többi pedig az enyém lett. A galaci nagybátyám, József, később, az 1950-es években Bukarestbe költözött. Mikor Bukarestben jártam, mindig meglátogattam őt. A bátyám tartotta velük a kapcsolatot, mert abban az időszakban már ő is ott élt.

Hazaérkezésemkor a bátyámról nem tudtam az égvilágon semmit. Augusztusban kaptam az első hírt, hogy él. A felesége a felszabadulásig végig Auschwitzban volt, mint orvos dolgozott ott. Auschwitz felszabadulásakor, elvitték Bergenbelsenbe egy másik lágerbe, ott szintén mint orvos dolgozott tovább. A bátyám, mikor felszabadult Buchenwald, szerzett egy biciklit és az egyik orvos barátjával – aki ugyancsak egy Havas volt, Havas Andor –, fogták magukat és elmentek Bergenbelsenbe. Közben a sógornőm flekktífuszt kapott és a bátyámnak meg kellett várnia ameddig meggyógyul. A barátja viszont hazaindult. Én nem ismertem Havas Andort, de amikor hazaérkezett, megkeresett engem Kolozsváron és mondta, hogy a bátyám Bergenbelsenben van és körülbelül két hét múlva fog hazajönni. Havas Andor később meghalt egy repülőgépben, Izraelbe menet. Szívinfarktust kapott elég fiatalon.

A bátyám, amikor hazajött, belépett a pártba és azonnal kapott állást Kolozsváron, főmérnök lett a gyógyszeráru gyárban. 1948-ban felvitték Bukarestbe. Az erdélyieket vadászták, mert jó szakemberek voltak, és ő lett az országos gyógyszergyártásnak a vezérigazgatója. Miniszteri rangban volt 12 évig. De aztán, az 1960-as évek elején majdnem kirúgták a pártból, állásából le is váltották. Az oka az volt, hogy az egyik kollégája kivándorolt Izraelbe és azzal gyanúsították a bátyámat, hogy ő adatokat szolgáltatott a román gyógyszergyártásról neki, amit Izraelben értékesített az. A bátyám idejében épült fel Iasiban a gyógyszerárú gyár, a penicillint ott kezdték el gyártani először az országban. Ráfogták a bátyám barátjára, hogy gazdasági kém és a bátyám segített neki. Koholmány volt. Végül a bátyám ott maradt a minisztériumban, mint minőségi ellenőr. Onnan ment betegnyugdíjba, annak a bizonyos verésnek a következtében, amit 1940-41-ben kapott a jogászhallgatóktól. Még ma is él, Bukarestben. Van egy leánya, Éva, aki kiment Amerikába. A felesége, Rózsi, meghalt rákban.

Rögtön hazaérkezésem után, 1945-ben beléptem a kommunista pártba. Ez természetes volt számomra, hiszen én már a háború előtt is kapcsolatban álltam a kommunistákkal. Az én párttagsági könyvembe azt írták be, hogy 1943-tól vagyok párttag, de ténylegesen amikor hazajöttem, csak akkortól. Mégis hagytam, hogy 1943-at írjanak be, nem törődtem vele.

A férjemmel, Kallós Miklóssal, Kolozsváron a Dézsisznél [Demokrata Zsidó Ifjak Szövetsége] ismerkedtem meg, rögtön a hazajövetel után. Itt találkozott a zsidó ifjúság. Ő egy nagyváradi vallásos, ortodox családból származik. Nem volt nagy családja, testvére sem volt. Auschwitz előtt ő is vallásos volt. Az édesapja templomi alkalmazottként dolgozott. A férjem segített az apjának elvégezni a feladatokat. Ő az elemit, annak ellenére, hogy ortodox volt, a neológ hitközségi iskolában végezte Váradon, majd zsidó líceumban tanult. Járt talmud-tórába is. Magyarul tanult és ezért nagyon nehezen beszélt románul, furcsa hangsúllyal. Otthon jiddisül is beszéltek, de magyar kultúrában nőtt fel. A férjemet 17 éves korában deportálták a családjával együtt Váradról, senkije nem menekült meg. A férjem Auschwitzban csak három napot volt, utána átszállították Buchenwaldba. Felszabadulás után kórházba jutott és 3 hétig volt egy szanatóriumban. Nem tudom pontosan, hol is volt ez a szanatórium, valahol Buchenwald közelében. A deportálás után teljesen egyedül maradt. Amikor hazajött, beállt a kommunista pártba, ateista lett. Az ég adta világon senki rokona már nem élt, nem volt mit keressen Váradon. Eljött Kolozsvárra, mert itt volt az összes régi lágertársa, akikkel barátságban volt.

Kolozsváron, a Voitec-törvény 8 alapján, egy év alatt elvégzett két osztályt és leérettségizett. Rengeteget olvasott és tanult. 1947-ben felvették a kolozsvári egyetem filozófia szakára, 1948-ban pedig már gyakornok volt az egyetemen, dacára, hogy még csak másodéves hallgató volt. Már dolgozott egy zsidó újságnál is, az Új Útnál, ez egy kolozsvári lap volt. A neológ templom melletti házban volt a szerkesztőségük és Kahána Samuka volt a főszerkesztője már 1945-től. Samukáról annyit tudok, hogy egy nagyon furcsa családban nevelkedett, eredetileg brassóiak. A Kahána fiúk hárman voltak, az egyik nagypolgár, a Brassói Lapok tulajdonosa volt még a háború előtt. Kahána Samuka kommunista volt és újságíróként dolgozott ugyancsak a háború előtt. Volt egy keresztény felesége és két fia. Mind a két fia újságíró, Bukarestben élnek és Bukarestben dolgoznak különböző újságoknál még ma is. Kahána Mózes, a harmadik testvér, író volt. Hosszú évekig kint élt a Szovjetunióban, mint író. Aztán hazajött és itt halt meg Erdélyben.

Egyszerű polgári házasság volt a miénk, egyházi ceremónia nélkül, 1949-ben. A gyárban felültem a biciklire, mert 12 órára voltunk rendelve az esketésre. Elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, kimondtuk az igent és visszamentem a gyárba, ez így volt. Az egyik tanú Bajor Bandi (Andor) 9 volt s akkor meghívtuk ebédelni. Nem is tudom ki volt a másik tanú, mert két tanú kellett hozzá. A férjem és Bajor Andor évfolyamtársak voltak az egyetemen. Ők is benne voltak az ötös fogatban, így hívták annak idején őket a Bolyai Egyetemen. Öten voltak: Bajor Andor, Tóth Sándor,10 Benkő Samu 11 és a székely származású Szarvadi Tibor, aki meghalt. Elmentek a Fogarasba kirándulni, eltévedtek és ott pusztult el feleségével együtt. Gáll Ernő 12 idősebb volt, ő más korosztályhoz tartozott, de jó barátok voltak a férjemmel, révén, hogy ő is Váradról származott.

Én 1946-ban egy Victoria nevű szövetkezetben dolgoztam, kötéssel foglalkoztam: megszerveztem a háziasszonyokat, akik otthon kötöttek. Én vettem fel a szövetkezetben a rendeléseket, majd kiadtam kötni és aztán én összeállítottam a ruhákat. Volt ott egy vaskalapos kommunista, aki kijelentette, hogy a háziasszonyok foglalkoztatása kizsákmányolás és ezért a szövetkezet ilyennel nem foglalkozhat. Volt egy csomó megrendelésünk, azt valahogy el kellett rendezni. Ezért 1947-ben kiléptem a szövetkezetből, iparengedélyt váltottam ki, és hat hónapig dolgoztam így. Befejeztem a szövetkezetben felvállalt munkákat, abszolút törvényesen, bejelentve. Ezért engem 1952-ben, amikor a párttisztogatás volt, kizártak a pártból, mint osztályidegent. Arra hivatkoztak, hogy 1947-ben kizsákmányoló tevékenységet folytattam. 1956-ban pedig visszavettek, akkor meg azt mondták, hogy nálam jobb kommunista nincs a világon.

1948-ban protekcióval bejutottam a jelenlegi Somesul kötöttárugyárba, mint egyszerű varrónő. A gyár a törvényszék utáni területen, egy udvarban volt. Akkor még ez egy egészen kicsi műhely volt, ahonnan a kötöde tulajdonosokat (akiket kizsákmányolóknak neveztek) 1948-ban összeszedték a gépeikkel együtt. Belőlük hozták létre a gyárat, a régi Ady harisnyagyár is ide tartozott. [Szerk megj.: A két világháború közötti Kolozsvár egyik legjelentősebb vállalata az Ady harisnyagyár. Igazgatója a zsidó származású László Jenő volt.] Összesen 98-an voltunk ebben a gyárban. Aztán ott nyomda lett és most nem tudom mi van vele. Fel sem ismerném az épületet. Itt nagyon rövid időt, két hónapot működött a gyár, majd átköltözött a Monostori útra. A nevét pedig megváltoztatták Varga Katalin névre. A gyárban tudták, hogy zsidó vagyok. Egy Mező Gizi nevezetű kommunista volt a munkás igazgatónő, tagja volt az illegális kommunista pártnak, még a második világháború előtt. Neki is a férje zsidó volt. A főmérnök, Rosenfeld Ella egy zsidó származású kommunista volt. De nem számított, hogy valaki keresztény vagy zsidó.

Mivel a férjemnek volt már két fél állása, tehát megélhetési problémánk nem volt, én hagytam, hogy tegyenek olyan gépre, ahol éppen munkaerőre volt szükség. Általában az emberek nem szívesen mentek egyik gépről a másikra, mert az anyagi veszteséget jelentett, amíg megtanulták kezelni az új gépet. Nekem nem számított. Minden speciális gépen dolgoztam, amely a gyárban létezett.

1949-ben állapotos lettem, 1950-ben pedig fiam született, Péter. Ebben az időszakban kapott a Varga Katalin gyár a Fürdő utcára nyíló udvarának végén egy házat. A gyár vezetősége úgy határozott, hogy bölcsödét rendez be oda és rám bízza annak a megszervezését. Persze, nem tudtam, hogy kell és mint kell ezt megcsinálni, de nekikezdtem. Ez lett tulajdonképpen a szakmám, a szervezés. A terhességem első hónapjaiban foglalkoztam ezzel. Olyan orvost szereztem, amely nem volt egyetlen bölcsődének sem, és olyan szakácsnőt, aki imádta a gyerekeket. Nem tudom, hogy sikerült összehozni egy olyan kollektívát, amelyik Kolozsvárnak a legjobb bölcsődéjévé tette a kötöttárugyár bölcsődéjét. A nagyobbik fiam, Péter is ebben a bölcsödében nevelkedett. Öt hétre a szülés után visszamentem a gyárba, vissza a termelésbe. A bölcsődeszervezése csak azért volt, hogy könnyítsék nekem az állapotot.

1950-ben, visszatérve a gyárba szekciófelelős lettem és egy csomó jó dolgot csináltam. Az országban használták a kötött méteráru gyártásánál – volt olyan gép is, amelyik méterárut gyártott. – a Banseget. Az ugyanaz, mint a körfűrész az asztalos mesterségben csak egy finomabb szalag, amelyik vág. A kézi szabás borzasztó nehéz munka volt és nem is volt elég pontos. Tudtam, hogy a Banseget hol használják Kolozsváron , elmentem a Flacara a gyárba, megbarátkoztam az igazgatóval és szereztem tőlük egy ócska gépet. Azt elvittem a Varga Katalinba és kipróbáltuk, hogy igenis lehetet készárut, a darabokba lekötött anyagot szabni ezzel a géppel. Lényegesen megjavította a minőséget és a termelékenységet. Ezután terjedt el az országban ez a módszer. Én nagyon szerettem a számokat (mai napig is nagyon szeretek foglalkozni velük). Készítettem egy olyan rendszert, amiből lehetett tudni, melyik csomag hol van – tizenkét darabos csomagonként ment a méterárú a szalagon. Tehát én reggel, amikor bementem a gyárba, elővettem az előtte való napi jelentést, hogy mi termelődött, és akkor én tudtam, hogy mi hol van. Tudtam, hogy hol van elakadva a termelés, hol kell azonnal segíteni. Ezt a rendszert felvitték Bukarestbe és elterjesztették a többi gyárban is. Szóval örökké törtem valamin a fejem.

A Varga Katalinban én voltam a párttitkár a kizárásom előtt. Én soha a pártvezetőkről nem beszéltem, soha nem dicsértem őket. Nem érdekeltek ezek a dolgok, de viszont kommunista elv szerint éltem és dolgoztam. Harcoltam minden alkalommal a munkások érdekeiért, hogy munkájuk legyen, a fizetésük meglegyen, utána jártam mindennek az égvilágon. De már tudtam, hogy ez a rendszer nem tudja megoldani sem a zsidó problémánkat, sem a szociális problémákat. Sztálin halála után, amikor Hruscsov kitálalta a Szovjetunión belüli helyzetet, akkor jöttünk rá, hogy ez nálunk is így van, nemcsak ott a Szovjetunióban. Addig valahogy teli reménnyel éltünk és úgy gondoltuk, hogy mi vagyunk az áldozati kor, de később jobb lesz. Továbbra is hittem a kommunizmusban, de már láttam a kommunista rendszer hibáit, sokkal kritikusabban viszonyultam hozzá.

1952-ben, amikor a párttisztogatás volt, kizártak a pártból, mint osztályidegent. 1953-ban elkezdtem szakszervezeti vonalon dolgozni és minden állami segítség nélkül megszerveztem az önsegélyzőt. Akkor jött divatba ez. Mindenki, aki beiratkozott, fizetett havonként egy minimális összeget. Mindenki kaphatott kölcsönt három hónapi tagság után, de az elején csak annyit, amennyit az ő hozzájárulása fedezett. Minimális kamatra kaphatott kölcsönt. Aztán ez kinőtte magát úgy, hogy komoly összegeket lehetett kölcsönbe venni. Ki egy évre, ki két évre, de ugyancsak minimális kamatra s ez nagyon nagy segítség volt az embereknek. Az egyetemen is volt önsegélyző, amiben a férjem is benne volt. Az önsegélyzőből vettük az autónkat, s havonta törlesztettünk.

1959-ben mikor eljöttem a Varga Katalinból, egy évig otthon maradtam. Beálltam egy szövetkezetbe, amelynek otthon is tudtam dolgozni. Hímeztem, ezzel pótoltam a családi bevételt. Nem tudtam tétlenül ülni. A nagyobbik fiam miatt kellett kimaradjak a munkából, mert problémái voltak az iskolában és muszáj volt otthon maradjon. Szellemileg túlságosan fejlett volt az osztálytársaihoz képest és zavarta az órákat. Kellett valaki, aki állandóan mellette legyen, hogy ne legyen belőle tekergő. Otthon Péter az apja ölében ült állandóan. Nem tudom, hogy tudott úgy dolgozni a férjem, hogy a fia közben az ölében van és állandóan kérdez valamit. A férjem az írógép mellett írt és közben a fiunk az írógépnél minden betűt megtanult. A napközi igazgatója mondta volt egyszer a férjemnek, hogy: ‘hát a fia a mi legnagyobb segítségünk, de a vizsgázók réme’. A Bolyai egyetem által működtetett napköziben vizsgáztatták az óvónőképzőnek a tagjait. Például egy székely leányka vizsgázott és egy mesét kellett mondjon. Mondta a mesét, és beszélt az autóról, de azt nem autónak mondta hanem ‘ótónak’. A fiam persze beleszólt, hogy az nem ‘ótó’ hanem autó. Különböző dolgokba beleszólt úgy, hogy belezavarodtak a vizsgába. Az elemiben is ugyanez volt a probléma. Túl okos volt, és ezt nem álltatta kimutatni. Írni, olvasni tudott mikor iskolába ment. Zavarta a tanítónőt, beleszólt a leckébe. Szülőértekezleten mindig végig kellett hallgatni ezt. A tanítónő kétségbe volt esve miatta. Az elemit a Téglás utcában végezte.

A házasságunk után több helyen is laktunk. A bátyám, mielőtt áthelyezték volna Bukarestbe, mint főmérnök kapott egy garzonlakást, azt adta át nekünk, 1949-ben. Az a ház, a háború előtt egy Stössel nevű gazdag ékszerészé volt. Gyönyörű fenyves udvaron kellett keresztülmenni a lakásig. Az udvar és a ház jelenleg a Flacara konfekciógyár tulajdonában van. A lakás nagyon kicsi volt: egy szoba, kicsi fürdőszoba és egy talpalatnyi előszoba. Egy gázrezsót állítottunk be a fürdőszobába, azon főztünk. Itt született Péter fiunk, 1950-ben. Négy év múlva a Budai Nagy Antal utcába költöztünk, szintén egy garzonlakásba. Azt mondtuk, még egy gyereket akarunk, de nincs hová, hanem ha kapunk egy nagyobb lakást, akkor kilenc hónapra rá lesz még egy gyerek. Tényleg, kilenc hónapra rá, ahogy elköltöztünk innen, 1955-ben, megszületett a második gyerekünk, György. Ez a lakás egy kanalizálatlan parasztházban volt a Szamosközi utcában. Akkor még teljesen kiépítetlen és rendezetlen, szinte falusias volt a környék. A férjem úgy járt onnan munkába, hogy aktatáskájában cipő és ruhakefét hordott magával, mert ha esett az eső, nyakig sárban járt, ha nem esett, akkor a nadrágja volt térdig poros. Három évig, 1958-ig laktunk ebben a lakásban.

1958-ban kaptuk meg végre az új lakásunkat a központban. A férjem, a tanítás mellett aktivista munkát is vállalt. Megyei aktivista lett, ő felelt a magyar kultúráért. Ő ellenőrizte a kolozsvári magyar sajtó, színház működését, ő hagyta jóvá a megjelentetésüket. Tulajdonképpen ennek köszönhetjük, hogy elköltözhettünk. Ez a lakás a Deák Ferenc utcában, a sarkon volt. Az ablakok a Mátyás szoborra néztek, a főtér közepére. Gyönyörű lakás volt, persze a maga hibájával. Az a bizonyos bank, ahol apám dolgozott a deportálása előtt, az fölé épült a lakás. És a nagyszoba, amely a Mátyás szoborra nyílt, a bank tanácstermének méretére volt szabva. Egy harminchat négyzetméteres gyönyörű nagy, világos, napsütéses szoba, egy fürdőszoba, aminek a szellőzője a konyhára nyílott. A konyha akkora volt, hogy minden a falon volt és csak én fértem be (egyszerre csak egy személy fért be). Vagyis nem volt az egész két négyzetméter. Még volt egy szoba, ami szintén nagyon szép volt és az udvarra nyílt és egy hosszú előszoba. Ennyi volt, de hát a mennyországban éreztük magunkat.

Ahogy beköltöztünk a Deák Ferenc utcába, könnyebb volt már akkor az életünk. Újra dolgozni kezdtem. A városvezetésnek voltak vállalatai, az egyiknek volt egy konfekció szekciója, a ‘munca la domiciliu’, az ún. otthoni munka. Oda mentem dolgozni mint technikai vezető. Ez egy önálló vállalat volt, majd egyesítették egy másik vállalattal, a Chimicaval, amelyik most a Napochim néven működik. A lakhelyi munka azt jelentette, hogy több mint 200 olyan asszonyt foglalkoztattunk, aki nem tudott munkába menni, mert olyanok voltak a családi körülményei vagy az egészségi állapota, de tudott varrni. Volt egy szabó műhelyünk is, innen adtuk ki a munkát az otthon dolgozóknak. A vezetőségnek úgy tűnt, hogy én nagyon jó szervező vagyok. A vállalatnak volt egy bőrszekciója is, amelyik óraszíjakat készített. Azt mondták, hogy vegyem azt is át, legyek annak a főnöke. Mondtam nekik, hogy nekem ez nem szakmám, én ehhez nem értek, s ha valamihez én nem értek azt nem tudom vezetni, mert, hogy nem tudom mit kérhetek az emberektől. Szerencsére, volt egy nagyon jó munkavezetőm, egy nagyon jó szakember. Egy magyar ember volt, de Muresannak hívták. Ő azt mondta nekem, ne is törődjek vele, ő megtanít engem mindenre, amire szükségem van, vegyem át a szekció irányítását: ‘A vállalatnak az kell, hogy maga legyen itten, hát legyen. Nem kell semmit se csináljon és én mindenre megtanítom’. Tényleg megtanított mindenre ami a bőrrel kapcsolatos.

Volt ennek a gyárnak egy bőröndkészítő műhelye is. Ott összesen négy ember dolgozott és azt mondták, azt is vegyem át. Nem akartam persze, így is napi 12 órát dolgoztam, de a végén azt is átvettem. Egyszer az egyik városvezető ment külföldre és kellett neki bőröndöt készíteni. A nyersanyagot a Herbák adta neki, és mi kellett megcsináljuk, persze ingyen – divat volt ez akkor. Én akkor azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó rá. Az elvtársnak nagyobb a fizetése, van amiből megfizetnie a munkát. Én megcsináltatom az emberekkel, de ki kell nekik fizetni a bérüket. Én a kész bőröndöket beadom a raktárba, hivatalos papírokkal és ott csinálnak vele amit éppen akarnak. A munkásokat, akiknek kicsi fizetése van, én nem vagyok hajlandó dolgoztatni azért, hogy az elvtársnak ingyen bőröndje legyen. Ezen összevesztünk az igazgatóval, mert azt állította, hogy az elvtárs kérését nem lehet visszautasítani. Én azt válaszoltam erre, hogy: ‘Tudja mit, most már úgyis annyi mindennel megterheltek, én ennyit nem birok csinálni, én elmegyek’.

Amikor meghallotta a Drumul Nou meg a Flacara vezetősége, – nem tudom honnan hallották – hogy én el akarok menni, megkerestek. [Drumul Nou, Új Út, és Flacara, A láng, konfekció vállalatok voltak.] Jött a Flacara igazgatója, hogy hát be akarják indítani a női konfekciót és menjek hozzájuk dolgozni. (Csak férfi konfekció működött addig.) Eljött a Drumul Nou produkciófőnöke is, egy Sztojka nevezetű úriember, s az azt mondta, hogy menjek hozzájuk mert jó körülmények között lehet náluk dolgozni. Itt van lenn az autó, üljek be, menjek nézzem meg a gyárat. Egy nagyon ügyes ember volt és meggyőzött, hogy menjek oda. Elmentem a Drumul Nouhoz, aztán ő elnök lett, nagyon jól dolgoztunk végig. A Drumul Nounak én szerveztem meg a konfekció részlegét. Először elkezdtünk Bukarestnek dolgozni külföldi, főleg görög anyagokból, nagyon szép dolgokat csináltunk. Aztán megalakult Bukarestben az IC-COP, amely a külföldi kapcsolatokkal és a szövetkezetekkel foglalkozott. Ekkor kezdtünk el a Quellenek dolgozni. Utána a Quelle mellett jött egy német cég, egy kisebb vállalat, Düsseldorfból való, az már finom áruval dolgozott. Annak a technikusa velem egykorú hölgy volt, aki kétszer négy hónapot töltött Kolozsváron. Végig asszisztálta a termelést, a szállítást, mindent. 15 éven keresztül dolgoztunk nekik. Még mai napig is a Drumul Nou két szekciója nekik dolgozik. Innen mentem nyugdíjba, 1979-ben.

Ebben az időszakban, 1978-ban cseréltük el a Deák Ferenc utcai lakásunkat egy második emeleti három szobás lakásra. Onnan, a Zola és a Dózsa György utca sarki lakásunkból, ideköltöztünk a mostani házunkba 1999-ben.

Baráti társaságunk abszolút vegyes volt, nem volt különbség. A kommunista időszak alatt egyáltalán nem találkoztam zsidóellenességgel, antiszemitizmussal. Mi pedig kerültük azt, hogy a holocaustról beszéljünk. A fiainknak sem meséltünk semmit a velünk történtekről. Viszont hagytuk, hogy elolvassanak mindent, ami megjelent a holocaustról, hagytuk őket azzá lenni amik akartak lenni. Nem befolyásoltuk őket semmilyen irányba. Például semmi kifogásunk nem volt egyik fiúnk házasságánál sem, hogy keresztény feleséget választottak maguknak.

A nagyobbik fiam, Péter, zenész volt, fuvolán végzett a Zenekonzervatóriumban és zenetanár lett. Most Bukarestben van, a román televízió magyar adásnál fordító, fordít románról magyarra és magyarról románra is. Nagyon sokszor használja őt a követség is szinkronfordításra. Mikor Orbán Viktor 13 először volt Bukarestben, akkor ő volt a fordító. Péter feleségének, Nórának az anyja román, az apja magyar volt. El is váltak a szülei korán, mert az anyja nem engedte, hogy a házban egy magyar szó is elhangozzék. Ért magyarul a menyem, kénytelen érteni, mert mi azért elég tapintatlanok vagyunk vele – persze nem szándékosan, mert elég jó a viszonyunk, de önkéntelenül is magyarul beszélünk. Ő megérti mindig, hogy miről van szó, de beszélni nem tud. A bukaresti unokám nem tud magyarul. Őt Róbertnek hívják, 1976-ban született. A fiam ugyan szemrehányást tett azért, mert az unokám minden vakációját itt töltötte nálunk Kolozsváron és, hogy miért nem tanítottuk meg magyarul? Nem tudtuk megtanítani, mert nem volt nekünk arra időnk, hogy úgy foglalkozzunk vele, hogy megtanuljon.

A kisebbik fiam György, ő mérnők. Neki magyar református felesége van, Marikának hívják. Nagyváradon élnek. Két lánya van, Renáta, aki 1989-ben született, és a három évvel kisebb Patrícia. Mind a ketten meg vannak keresztelve, konfirmálnak. Kérdem a fiamtól, hogy: ‘Mégis a pap hogy viszonyul ehhez, hogy te, mint zsidó férj, viszed a lányokat vallásórára?’ Azt mondja, hogy egy nagyon intelligens, valamilyen rangos pap és nagyon jó viszonyban vannak egymással. ‘Ahányszor én viszem a lányokat, mindig legalább 20 percig beszélgetünk. Tiszteljük egymást. Ő nem akar engem megtéríteni, nem beszélünk vallásról.’ A felesége szülei vallásosak, ők ragaszkodtak ahhoz, hogy megkereszteljék a gyermekeket. S a fiam a családi békéért egy szóval nem ellenkezett a keresztelés miatt. Azt mondta: ‘Mikor megnőnek úgy is azt fogják gondolni és csinálni amit ők akarnak, és nem azt amit mi.’ Egyik fiamnak sem fontos a vallás. Számon tartják zsidó származásukat, de nem tartják meg a zsidó szokásokat.

Akik kimentek Izraelbe, mi azt mondtuk azokra, hogy bátor emberek, mert mernek még egyszer egy új életet kezdeni. Mi nem voltunk bátor emberek. Mi azért sem voltunk bátor emberek, mert végső fokon, a férjem egyetemi tanár volt, nekem jó munkahelyem volt, megbecsültek, és egyszerűen féltünk egy új életet kezdeni. Nem beszélve arról, hogy a fiainknak a szakmája olyan, amivel nem tudnak boldogulni Izraelben. De én soha nem is gondoltam arra, hogy kitelepedjek. Én először 1968-ban mentem ki Izraelbe, meglátogatni Irén anyai nagynénémet és a fiát. Arra is kíváncsi voltam, hogy mi van Izraelben, hogyan élnek ott az emberek. Odavoltam mindenért amit láttam, voltak barátaim az egész országban. Nem volt nagy dolog az egész országot bejárni, mert nem olyan nagy. A sivatagon is végig mentem, mert voltam Eilatban. Sem a nagynéném, sem a fia nem élnek már. Csak barátaink vannak ott. Mi sokkal jobban izgulunk az ottani helyzetért, mint ők maguk az izraeliek. Állandóan kapcsolatban vagyunk a barátokkal.

1989 előtt is hitközösségi tag voltam végig, kapcsolatban álltam velük. Aktiváltam, olyan értelemben, hogy szociális munkát végeztem, öregekhez jártam látogatóba. Nem érdekelt, hogy rossz szemmel nézik ezt a pártban. Amúgy is, a hitközség hivatalosan elismert szervezet volt, nem volt mit szóljanak. A férjem nem, a férjem marxista katedrán tanított, nem fért meg ezzel a hitközségi élet. Ráadásul nagyon elfoglalt volt, lekötötte a tanítás. Egyikünk sem volt vallásos. Ez egy furcsa dolog: a hitközösség nem vallási szervezet tulajdonképpen, hanem egy zsidó szervezet, függetlenül a tagok vallásosságától. Van olyan tagja is a hitközségnek, aki kikeresztelkedett vagy például vannak feleségek vagy férjek, akik keresztények és mégis hitközségi tagok.

Az 1989-es forradalom 14 után sem változott a valláshoz való viszonyunk. Kétszer egy évben megyek templomba: amikor a hallottakért imádkozunk vagy amikor a deportálásokra emlékezünk. Máskor a templomba akkor megyek, amikor nem vallási, hanem kulturális rendezvény van. A férjem most sem vallásos ember és mégis minden szombat reggel elmegy imádkozni, hogy kijöjjön a minján. Perfektül beszél jiddisül, mert otthon a családjában úgy beszéltek. Tudja olvasni a Tórát, ami elég ritka dolog ma már. A férjem négy évig volt hitközségi elnök, 1997-2001 között. Bejár a hitközséghez és segít, csak hát kevés az ereje és az ideje hozzá. Ő most is dolgozik, a Babes-Bolyai egyetemen tanít, még mindig vannak doktorátusok amiket ő irányit.

Volt egy zsidó ismerősöm, akinek volt két fia. A kicsi 7-8 éves lehetett, amikor megkérdezte az apját, hogy: ‘Mond apuka, amikor az emberek megöregszenek zsidók lesznek?’ Mert ez így van, ahogy öregszik az ember úgy vonzódik vissza a zsidóságba. Nekem volt egy nagyon jó barátnőm, aki keresztény. A fia orvos és gyerekkora óta végigolvasott minden lágerkönyvet és borzasztóan érdekelte a zsidó közösség is. A barátnőm állította, hogy neki kell legyen valamilyen zsidó őse, mert a fia ezt örökölte. A végén kisütötte azt, hogy talán az apjának az anyja zsidó lehetett, tehát az ő nagyanyja. Azok, akik azelőtt nem törődtek és nem is vallották magukat zsidónak, azok most elkezdtek vonzódni valahogy. Én is így vagyok ezzel. Most sem vagyok vallásos, de egyre többet jelent számomra zsidó származásom. Magyar kultúrában nevelkedtem, magyar az anyanyelvem, de zsidónak tartom magam.

Szójegyzék:

14 (1989)

Életrajz

Kappel Zoltán Kolozsvár Grigorescu nevű lakónegyedében él egyedül, egy háromszobás tömbházlakásban. Lakása egyszerű, megkopott. Ismeretségünk elején, 2005-ben, erőteljes, életvidám személynek ismertem meg. Azóta, 2006 tavaszán hosszú betegség után elhunyt a felesége. Kappel Zoltánt láthatóan megviselte a tragédia. Fizikai állapota rohamosan megromlott, kedélytelen, összetört. A hitközségi menzán étkezik, ez jelenti szinte egyetlen kapcsolatát a külvilággal. Emellett rendszeresen jár a pénteki istentiszteletekre. Gyermekei külföldön élnek, évente egyszer látogatják meg.

A dédszüleimről nagyon röviden tudok mesélni. Az apai dédapámat úgy hívták, hogy Kappel Noé. Valamikor az első világháború előtt született, de pontosan nem tudom, mikor. Még a nagyszüleim születési évét sem tudom. Talán ő [a dédapa] volt Désen vagy [Vasasszent]Egyeden a magyar dohányjövedékek vezetője [lásd: trafikjog (dohánytőzsde)]. Igazából nem tudom, mit jelentett ez akkor. Az első világháborúban érdemeket is szerzett. Máskülönben, úgy emlékszem, a szüleim azt mondták róla, hogy nagyon vallásos ember volt. Ortodox zsidó volt, és nagyon fontos, hogy nemcsak ortodox, hanem askenáz is. Az askenáz az német zsidó. Nagyon tisztelték, és a kor szokása szerint jártak hozzá tanácsokért is. Én személyesen nem ismertem őt. Az édesapám és a nagybátyáim beszéltek róla. Nagyon büszkék voltak arra, hogy a régiek közül volt valaki híres a családban. A dédapám úgy volt ismert, mint Erebn Najách ven Szentje Zsutje. Szentje Zsutje Szentegyedet jelent, oda valósi volt [Vasasszentegyed – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 1910-ben 1000 főnyi román és magyar lakossal. Trianont követően Romániához került. Ma: Sântejude, Kolozs megye. – A szerk.]. Én csak annyit tudok, hogy így volt híres, hogy Erebn Najách. Ez jiddisül van. A Najách Noét jelent, az erebn határozza meg pedig, hogy ténylegesen nem közember, hanem valami rabbiféle lehetett. Tehát ez azt jelenti, hogy legkevesebb középvégzettséggel rendelkezett. A középvégzettség annak idején a zsidóknál, ha tanult, akkor tizenhárom-tizennégy éves korától számítható [Kappel Zoltán föltehetően nem a közoktatásról beszél, hanem a héderben szerzett végzettségről. – A szerk.].

Annyit tudok, hogy amikor gyerekkoromban zsidó iskolába jártam, akkor volt nekem egy tanítóm, sajnos már nem jut eszembe, hogy hívták. Hát akkor azt is rabbinak nevezték, én lehettem úgy nyolc-kilenc éves. Nagy szakálla volt. Egyszer csak tanulás közben, azt kérdi tőlem, hogy hogy hívnak engemet. Mondtam én neki, hogy Najách vagyok. A Najáchot ő valahogy másként mondta, már nem emlékszem, mert nagyon furcsán mondta. Na és akkor azt kérdi: „Kappel Najách?” „Igen.” Azt mondja: „Kitől kaptad ezt a nevet?” Mondom én: „A dédapámnak a neve.” És ő megszeppent, hogy én Kappel Najáchnak vagyok az unokája. S jött akkor a sakter is, aki ugyancsak ott volt körülöttünk, mert ott volt a sakteráj, ahol vágatták a majorságokat. Egy fiatal szakállas pasas volt, és mondja neki a tanító, hogy én Kappel Najáchnak vagyok az unokája. Mind a ketten csodálkoztak, de többet nem kérdeztek, és nem is mondtak semmit. Később megtudtam, hogy a tanító az Átjáró utcában lakott Szentegyeden, ugyanott, ahol Kappel Najáchnak is volt a háza, amit – nem tudom, miért – később dédapám reáhagyott. Szegény volt a családja az én tanítómnak.

Dédapám [Vasasszent]Egyeden lakott, de azután Bethlenben, majd ott halt meg [Betlen (Bethlen) – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 1891-ben 2300 lakossal, 1910-ben és 1920-ban 3100 román, magyar és német ajkú lakossal; mint járási székhely több közigazgatási intézménnyel rendelkezett (szolgabírói hivatal, járásbíróság, telekkönyv, kir. közjegyzőség, adóhivatal); volt vasútállomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása. A községben takarékpénztár, mezőgazdasági népbank és tejértékesítő szövetkezet működött. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Én kíváncsiságból, ezelőtt vagy huszonöt évvel elmentem Bethlenbe, mert tudtam, hogy ott élt. Egy zsidóhoz mentem, ketten-hárman lehettek még ottan zsidók. Mikor mondtam, hogy úgy hívják, hogy Erev Najách, akkor azt mondta nekem: „Ismerem, hogyne, hallottam róla. Jöjjön velem, megmutatom, hol van a sírja.” Na és akkor elvitt oda az illető, és megmutatta a sírt. Hát annyi év után még egy ház is összeromlik, alig lehetett ráismerni a sírra. Nem tudtam, hogy ő hogyan ismerte meg a dédapám sírját. A többi dédszülőmről semmit nem tudok. A nagyszüleim közül is az apám részéről tudok csak inkább beszélni.

Apai nagyapám, Kappel Mihály [Vasas]Szentegyeden született. Kolozsváron lakott, és kereskedelemmel foglalkozott. A Kolozsvár melletti Kidéből Kide – kisközség volt Kolozs vm.-ben, 1910-ben 800 főnyi magyar és román lakossal. Trianon után Romániához került. Ma: Chidea, Kolozsvártól 26 km-re, északra fekszik. – A szerk. vette el nagyanyámat, Rosenfeld Rózát. Annak idején nem Kidén, hanem a tőle néhány kilométerre délre fekvő Gyulán Kolozsgyula, románul Giula vezették be a születéseket, így a nagyanyámét is. Nagyapám ott ismerkedett meg a Rosenfeld családból való nagyanyámmal, majd a házasságuk után Kidére költözött. Volt ennek a nagyapámnak hét gyermeke, ezek között van az apám, apámnak az ikertestvére, még két lány és három bátyja.

Édesapám, Kappel Móric 1896. március tizenötödikén született, Kidén. Édesapám után született még két leány. A lányok is ikrek voltak, és apámnak is volt egy ikertestvére. Amikor az édesapám és a lányok is megszülettek, meghalt az anyjuk, az én nagyanyám. Ez valamikor 1912 körül lehetett [Az interjú során kiderült, hogy inkább 1906 körül történhetett ez. – A szerk.]. Ekkor a hét testvérből már csak négyen éltek otthon, a többiek már nagyobbacskák voltak, és mindegyik elhelyezkedett az ország különböző településein.

Az apámat Kolozsváron a Rosenfeld család vette magához. A férfit Rosenfeld Móricnak hívták, és édesapám anyjának volt a testvére. Móricról annyit tudok, hogy suszter volt, és két gyereke volt. Ezek dúsgazdag emberek voltak falun, és aztán eljöttek ide, Kolozsvárra lakni. Itt is elég jó házban laktak, ami a sajátjuk volt. A feleségét Klári néninek hívták. A lányuk nevére nem emlékszem már, viszont tudom, hogy most kint él Izraelben. A fiukat Zoltánnak hívták, ugyanúgy, ahogy engemet. Ők nevelték fel édesapámat, aki aránylag elég jó zsidó vallási nevelést kapott tőlük. Megtanult imádkozni, igyekezett szombaton nem dolgozni. Később is betartotta a zsidó szabályokat, amelyeket akkor, mikor én gyermek voltam, kevés zsidó tartott be.

Édesapámnak az ikertestvérét Kappel Sándornak hívták, és Désen lakott. Azt hiszem, gyümölcskereskedelemmel foglalkozott ott. A fiát Kappel Dezsőnek hívták, három-négy évvel lehetett nagyobb nálam. Munkaszolgálatban halt meg. A nagynénémre nem emlékszem, nem jött hozzánk sohasem. Sándor elég meleg lelkű ember volt. Néha eljött hozzánk látogatni, és éreztem mint gyerek, hogy szeretettel kérdezősködik, és örvend nekünk.

A következő testvér Kappel Samu három-négy évvel lehetett nagyobb, mint édesapám, tehát valamikor 1892-ben vagy 1893-ban született. Erről is csak annyit tudok mondani, hogy Kolozsváron laktak. A mai Tanítók Házánál, a Tordai úton volt neki szódavízgyára. A lakása is ott volt a gyár mellett. Gyárnak nevezték, még akkor is, ha hárman-négyen dolgoztak csak, és még neve sem volt. A „munkások” a családból kerültek ki. Samu feleségét Rézi néninek hívták. Ez egy zsidó név, Reizlnak ejtették ki annak idején. Nagyon vallásos, ortodox zsidó emberek voltak, négy gyerekük, két lány és két fiú volt. Az egyik fiút Kappel Martinnak hívták, mi Martyinak szólítottuk. A másik pedig Kappel Vilhelm volt. Tehát két Vili unokatestvérem volt. A lányok közül Teréz volt a nagyobb, ő 1921-ben, vagy 1922-ben született. Manci, a negyedik gyermek jóval fiatalabb volt. Samu meghalt még a holokauszt előtt, itt van eltemetve, Kolozsvárt. A feleségét és gyermekeit deportálták, egyedül Teréz jött haza közülük. Teréz miután hazajött, nagyon hamar férjhez is ment. A férje szabó volt, a nevére nem emlékszem. Teréz a háború előtt inkább zenével foglalkozott, nem volt állandó munkahelye. De hát nem tudott kiteljesedni mint zenész, mert jött a deportálás, utána pedig gyereket szült, és háztartásbeli maradt. A fia most úgy ötven éves lehet, de semmit nem tudok róla. Valamikor az 1950-es években kiköltöztek Izraelbe, de hogy melyik városba, már nem tudnám megmondani, pedig egyszer voltam is náluk látogatóban. Lehet, hogy most is élnek, nem tudom.

Apám Herman nevű testvére Besztercén élt. S annak sok gyermeke volt, nagyon szegényen éltek. Herman harcolt az első világháborúban, az osztrák–magyar hadseregben, és rokkantan jött haza [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Nagyon le volt rokkanva, úgyhogy kapott támogatást az államtól. Nem tudom, milyen nyugdíja lehetett, de nehezen tudtak megélni belőle. A fiai közül Kappel Dezsőt ismertem közelebbről. A zsidó neve Duvad Duvid volt. 1922-es születésű volt, és Kolozsvárra jött szabóinasnak, itt tanulta ki a mesterséget. Apám segítette, amennyire tudta. Ez az ember 1940-ben Mesilemmel, a fiútestvérével elment Moldvába. Tudták, hogy az oroszok vissza fogják kapni Romániától Moldvának egy részét [Besszarábiát], és ők odamentek, hogy az Oroszország fennhatósága alá kerülő részen legyenek. Sikerült nekik, és az oroszok ottan őket olyan bánásmódban részesítették, mint akik a fasizmus elől menekültek. Egy ideig nagyon nehéz körülmények között tartották őket. Táborban, elszigetelve voltak valahol Oroszországban. Én ezeket csak a második világháború befejezése után tudtam meg, mikor hazajöttek meglátogatni minket. Mind a ketten Oroszországban alapítottak családot. Hermannak még volt három leánya, akik közül egyet idegenek neveltek, mert annyira szegények voltak.

Apám leánytestvérei közül Ilonka Besztercén élt. Varrodája volt, tizenketten, tizenhaton dolgozhattak nála. Őt deportálták, és nem jött haza. Két lánya volt: Ráhel most Izraelben él, a másik pedig itt, Kolozsváron ment férjhez, a fia orvosit végzett. 1949-50 körül elment, azt hiszem, Németországba, de pontosan nem tudom, hogy hol van, és mit csinál.

A másik lánytestvért úgy hívták, hogy Róza. Ő már 1918-ban elment Kidéből Pestre, és ott ment férjhez, keresztény emberhez. Valami Virágnak hívták a férfit. És amikor a magyarok bejöttek Észak-Erdélybe [lásd: „Magyar idők” (1940–1944) ], akkor tudom, hogy ez a Róza elment Párizsba a férjével. Ott éltek egészen halálukig.

Rosenfeld Jakab volt a legnagyobbik bátyja apámnak. Pékséget működtetett Nagyváradon, és ott nősült meg. Nagyanyám családnevét, a Rosenfeldet viselte, valószínűleg azért, mert a nagyapám nem ismerte el gyerekének. Jakab magas rangú tiszt volt, kitüntetett ember. Még emlékszem, az Aranykönyvben  is szerepelt a neve A Hegedüs Márton által szerkesztett albumra gondol: A magyar hadviselt zsidók aranyalbuma az 1914–1918-as világháború emlékére. Budapest, 1941. – A szerk.. Azoknak a magyar katonáknak, akik az első világháborúban részt vettek, készítettek egy Aranykönyvet. A felesége nem tudom, ki volt, és róla se tudok sokkal többet, mint, hogy eldeportálták, és többet senki vissza nem jött a családjából. Még a vagyonával sem tudom, mi történt.

Nagyanyám halála után nagyapám újranősült, és Besztercén telepedett le. Itt mészárosként kereste a kenyerét. A második feleségétől, kinek nevét nem tudom, három gyermeke született még: Szidi, Helén és Izsák. Ők voltak apám féltestvérei. Az első házasságból származó három kisebb gyermeket is együtt nevelték fel.

Szidi, a legnagyobbik Besztercén született. Túlélte a holokausztot, és miután hazajött, férjhez ment valakihez megint. Nem is olyan rég, vagy nyolc-tíz évvel ezelőtt halt meg. Apámnál tíz évvel lehetett fiatalabb. Nagyon rafinált nő volt. Azért emlékszem rá, mert amikor hazajött a deportálásból, követelte a Kappel vagyonnak egy részét. Azt a házat szerette volna megszerezni, ami Kappel Noé nagyapámé volt. A deportálás előtt szegény asszony volt, gyenge kicsi bérházban laktak az akkori férjével. Most pedig odajött apámhoz, és követelte, hogy mondjon le az ő részéről, mert nekünk már van házunk. Akkor az apám szó nélkül lemondott, anélkül, hogy nekem egy szót is szólt volna. A szüleim nem voltak kapzsi természetűek. Még volt egy unokatestvérem, Konrád, az is lemondott Szidi javára. Szidivel inkább édesapám tartotta a kapcsolatot, édesanyám nem szerette, mert furcsa nő volt. Ezért nem szerettem én sem. Nem éltek a szüleim a legjobb viszonyban. Anyám egy nagyon szép nő volt, de tizenhárom évvel volt idősebb, mint az apám, és ezért féltékeny is volt az apámra. Aztán amikor baj volt otthon, akkor apám mindig ehhez a testvéréhez ment el. Éjszakákat töltött a házon kívül. Vagy Szidinél volt, vagy máshol, ezt nem lehet tudni.

A másik nagynénémet úgy hívták, hogy Helén. Ő is Besztercén született, majd Kolozsvárra jött. Én Kolozsváron ismertem meg. Helén nagyon meleg lelkű nő volt, velem szemben is. Nagyon későn ment férjhez. Német nyelvet tanított egy zsidó család gyermekeinek, akiknek Kolozsváron kenyérgyáruk volt. Ez volt az ő foglalkozása addig, ameddig férjhez nem ment valamikor 1937 és 1940 között. Hozzáment egy magyar férfihez, Mikó Józsefnek hívták. Vasesztergályos volt a mestersége. Nagyon szépen éltek együtt, de saját gyerekük nem volt, csak egy fogadott. A bécsi döntés [lásd: második bécsi döntés] környékén, valószínűleg közvetlenül 1940 után elmentek Magyarországra, és ott telepedtek le. Egyiküket sem deportálták. A férfi magyar volt, Helén pedig a Mikó családnevet viselte, és valószínűleg nem derült ki, hogy ő zsidó. Körülbelül húsz éve haltak meg.

A harmadik testvér Izsák volt. Valamikor 1910 körül született. Velünk egy utcában laktak, az út túlsó felén. Kicsi, szép házuk volt, amit az apám épített nekik. Izsákot 1941-ben elvitték munkaszolgálatra, és csak 1948-ban jött haza orosz fogságból [lásd: zsidók szovjet hadifogságban]. A feleségét Helénnek hívták, mint az egyik nagynénémet. Volt egy fiuk, a Vilike, akit Izsák testvére, Helén nagynéném magához vett Magyarországra, amikor Izsákot munkaszolgálatra hívták. Neki nem volt gyereke, és nem is akarták, hogy Kolozsváron Vilike szem előtt legyen, és esetleg őt is munkaszolgálatra vigyék. Azt hiszem, vagy egy évig volt ott. Aztán hogy hogyan derült ki a gyerek zsidó származása, nem tudom, de a rejtegetés miatt a nagynénémet felelősségre vonták. Valahogy tisztázták a dolgot, a gyereket pedig nagy nehezen hazaengedték Kolozsvárra, azt hiszem, 1942-ben vagy 1943-ban. Vilikét és az anyját deportálták 1944 tavaszán.  Egyikük sem jött haza, mind a ketten meghaltak. Izsák, mikor 1948-ban hazajött, se gyerek, se feleség. Én ekkor már itthon voltam, már meg is voltam nősülve. Ő munkába állt, a vasgyárban dolgozott, galvanizálómester volt. Újranősült, egy zsidó nőt vett el. Szerénkének hívták. Különösebb kapcsolatban nem voltam a feleségével, csak azt tudom, hogy ő is deportálva volt. Gyerekük nem született. Alig két évre rá, ahogy férjhez ment a nagybátyámhoz, lebénult mind a két lába. Nem bírt járni, ágyhoz volt kötve. A nagybátyám dolgozott, és az otthoni dolgokat is elvégezte. Így élték le az életüket, ameddig aztán vagy tizenöt évi házasság után nagybátyám hirtelen meghalt. Megmaradt Szerénke nagynéném, akinek ugyan volt testvére, aki vigyázott rá, de az is aztán két-három hónap múlva meghalt.

Édesapám, Kappel Móric gyermekkora nagyon keserves volt. Már tízéves korában elkerült otthonról, miután meghalt az anyja, nagyapám első felesége. Vele együtt a többi testvére is szétszóródott, és ki itt, ki ott nyomorgott. Apám Kolozsvárra jött, és péknek tanult. Kábé négy-öt elemije és ugyanennyi Talmud-Tórája volt. Aztán jött a háború [az első világháború], és elvitték katonának. 1914-ben ő pont tizennyolc éves volt.

Frontszolgálatot végzett, megsebesült, majd hazajött. Ennél többet nem tudok erről, apám nem mesélt a háborús élményeiről. Hazajövetele után egy-két évre, 1920-ban, meg is nősült. A korban szokás volt a házasságközvetítőn keresztüli házasodás, de a szüleim ezt nem vették igénybe. Apám elvette anyámat, mert zsidó nő volt, anyám pedig csak azért ment hozzája, mert bizony már harmincöt [harminchét] éves volt, és tovább már nem válogatott. Feltette magában, ha még egyszer lesz egy férfi, aki el akarja venni, azonnal hozzámegy. Így ment az apámhoz feleségül. Ezt mondogatta szegény anyukám mindig, nyugodjék. Édesanyám halála után édesapám kiköltözött Izraelbe, Rhison LeCionba.

Édesanyám szülei nem kolozsváriak voltak, és nem is környékbeliek. Valahonnan Felvidékről jöttek Kolozsvárra, és az Eperjes utcában laktak. Anyai nagyapámat Klein Lébnek hívták. Ezt onnan tudom, hogy mikor édesanyám meghalt, akkor fel kellett írni az apja zsidó nevét is, és apám a Léb nevet írta fel. Nem tudom, hogy a nagymamám mikor született, és már a nevére sem emlékszem. Ő engemet nagyon szeretett, nálunk lakott. Mikor az apám elvette feleségül az anyámat, akkor a nagyszüleim, anyám részéről, hozzánk költöztek. Itt haltak meg Kolozsváron, a két világháború között.

Édesanyám 1883-ban született a Felvidéken, de már Kolozsváron nevelkedett fel. Néhány elemit végzett, és kitanulta a varrást. Varrónő volt a mestersége, és meg is élt belőle elég jól. Mesélte, hogy mikor még Felvidéken laktak, ott az volt a szokás, hogy a nagy grófi családok varrónőt fogadtak, aki aztán ott volt egy egész éven keresztül. Minden varrnivalót, függönyt, fehérneműt, ami volt, meg kellett csináljon. Ezen felül pedig rendelésre is varrt ez alatt az egy év alatt a családnak. Édesanyám konkrétan nem említett egy ilyen grófi családot sem, amelyiknél szolgált. Így lett nagylány belőle. Kolozsváron nem dolgozott senkinél, hanem otthon vállalt munkát, ameddig férjhez nem ment.

Édesanyám lánytestvére, Klein Pepi egy évvel talán hamarabb ment férjhez. A férje, Gajzágó Márton örmény származású magyar ember volt. Édes gyerekük nem volt, fogadott gyermeket tartottak, akit Gajzágó Lajosnak hívtak. Nagybátyám orvosi műszerész volt, és nősülés után önállósította magát. A Deák Ferenc utcában volt neki egy elég nagy műhelye. A nagybátyám át kellett térjen zsidónak, mert a nagyszüleim nem egyeztek bele abba, hogy édesanyám testvére hozzámenjen egy keresztényhez. Az áttérési procedúrának külön rendje van. Egypár hónapig tart, míg valaki felkészül abból, hogy mit kell csináljon egy családos zsidó férfi. Hogy hogy kell megtartani a szombatot. Meg kell tanulni elolvasni héberül pár imát. Megtanulja, hogy a szombat mindig pénteken este áll be, és ekkor ünnepi vacsorát kell tartani, és imát mondani. A régiek szerint a vacsora a csillag feljövetele után kezdődik meg. Manapság már órára mennek a dolgok. Meg van határozva minden héten úgy, ahogy az ősz beáll: mindig egy félórával, tíz perccel hamarább áll be a szombat, majd jön a nyár, amikor mindig később. Mikor a szombat beáll, akkor gyertyát kell gyújtani, és a zsidó férfi egy imádságot kell mondjon az egész családjának. Szokás, hogy megáldja a gyerekét, ráteszi kezét a fejére, és mond egy imát. Az ima jelentését még a legtöbb zsidó se tudja, Gajzágó is kellett mondja, de ő sem értette.

A szüleim kezdetben a Györgyfalvi úton laktak, albérletben. Édesapám pékségben dolgozott mint pék, édesanyám pedig otthon vállalt munkát. A nővérem, Kappel Sári ebben a lakásban született, 1922. április tizenhatodikán.

Sárit megelőzően, 1921-ben vagy 1920-ban született még egy testvérem, aki pár napos korában meg is halt. Sári nagyon gyenge fejű leányka volt, ez a valóság. Verekedős volt, fiúkkal verekedett, még engemet is megvédett, ha szükség volt rá. Még a barátaimmal is verekedett, akiktől én féltem, ő megverte őket. Két évvel volt nagyobb nálam. Csak öt elemit végzett, mert nem volt feje hozzá. Akkor kidobták az iskolából, ez a valóság. Nem tanult, nagyon rossz magaviselete volt, és nem félt a tanítóktól. Kerülte az iskolát, tekergett az órákról. Aztán legutoljára az volt a baj, hogy amikor a tanító beszélt, és mondott valami érdekeset, akkor Sári hangosan sziszegni kezdett: „tsz-tsz, hjűű.” Majd akkorát fütyült, hogy a tanító ki is zavarta az osztályból. Férfifodrásznak tanult. Egy keresztény fodrászhoz szegődött be tanulni, majd három év gyakorlat után felszabadult, és önállóan dolgozott.

Sári vagy három héttel utánam jött haza a deportálásból. Az érdekes az, hogy Kolozsvárt kevés ilyen család volt, mint a miénk, hogy mind a négyen, ahányan voltunk a családban, hazajöttünk. Édesapám, édesanyám s a testvérem is. Ilyen nem volt, hogy egy család teljes egészében hazajöjjön.

A nővérem, mikor hazajött, tovább folytatta a mesterségét. 1946-ban férjhez ment egy zsidó pasashoz, de nem éltek a legjobb viszonyban. Goldfried Ervinnek hívták a férjét. Két gyerekük volt. Sári egyik gyerekét úgy hívták, hogy Goldfried Hary, a leánykát pedig Erika. A gyerekek közül a fiúcska meghalt autóbalesetben, a leányka valahol él, már én sem tudom, hol. Kiköltöztek Izraelbe, és ott rövidesen el is váltak egymástól. Karkurban laktak. A válást követően Ervin meghalt. A nővérem leánykája olyan lett, mint az anyja. El is ment a háztól, és valahol külön él az anyjától. Amikor elmentem Izraelbe, akart velem találkozni. Találkoztunk is, s panaszkodott az anyjára. Nem volt mit tanácsoljak neki. Külön élt már tizenhét éves korától, elment a háztól. A nővérem is él, de már nagyon öreg. Nyolcvannégy éves, és már a fiaim sem tartanak vele kapcsolatot, nagyon egy furcsa nő. Én sem vagyok kapcsolatban vele. Nem levelezünk, mert az első házasságom alatt voltam nála látogatóban, és megromlott a viszony közöttünk.

1923 körül a szüleim elköltöztek a Galamb utcába, és ott születtem én, 1924-ben. Nem volt még saját ház az sem. Bérben laktak ott is, és mikor én négy éves voltam – ez azt jelenti, hogy kábé 1928-ban –, leköltöztünk az Írisz-telepre, a saját házunkba.

A Galamb utcát nyolcvan százalékban zsidók lakták. A Papp utcától négy utcával van lennebb, nekimegy a Szamosnak. Egy olyan nem tudom, milyen utca volt, egy emeletes ház sem volt abban az utcában. Kicsi, kulipintyószerűségek voltak. Szegényebb zsidó negyed volt. Gazdag emberek nem nagyon éltek ott. Mi a Galamb utcában a 34. szám alatt laktunk. Fával fűtöttünk, de volt villany bevezetve a házba. Azt hiszem, az egész lakásunk egyszoba-konyhából vagy két szobából állt. A konyha az első részen lehetett, a frontra nézett. A tulajdonos egy vallásos zsidó pasas volt, Marmorsteinnak hívták. Azt hiszem, hátul talán még volt két-három szobája, amiben ő lakott. Az udvaron még egy másik zsidó család is lakott. A férfi fogtechnikus volt, de a nevét nem tudom.

Annak ellenére, hogy külvárosnak számított, 1928-ban azért költöztünk le az Írisz-telepre, mert a szüleim saját házat akartak. Vettek egy szoba-konyhát itt, és beköltöztek, hogy ne kelljen házbért fizetni. Akkor aztán lassanként édesapám kezdett építeni. Egy egész parcellát beépített. De mind szoba-konyhákat csinált: nekünk elöl volt kétszoba-konyhánk, aztán csinált egy pékséget és még egy szoba-konyhát. Ennyi volt az ő házuk az egész életükön keresztül. Kínlódtak, mert óriási kölcsönt vettek fel a banktól, mert csak ilyen formán tudtak saját lakást építeni maguknak.

Emlékszem, hogy az Írisz-telepre a villanyt gyermekkoromban vezették be. Addig az utcánkban nem volt villany. Víz se volt, csak kutak voltak az utcákon. A mi házunkhoz elég közel volt a kút, de mi aztán ástunk saját kutat az udvarunkon. Máskülönben is, muszáj volt, mert pékségünk volt, és vízzel kellett dolgozni. Sok vízre volt szükség, s akkor kútból vederrel merítették a pékségbe is a vizet. Nekünk gyerekként nem kellett segítenünk a pékségben. Apám alkalmazott egy-két segédet, s nemsokára aztán kiadta bérbe a pékséget, ő pedig munkahelyet keresett, hogy tudja a banknak fizetni a tartozásokat. A pék, aki kivette a pékségünket, ott lakott az udvarunkban. Fizette a házbért a lakásért, s fizette a pékségért is. Az érdekes az, hogy édesapám ugyancsak egy kenyérgyárba ment el dolgozni mint pék.

A szüleim olvasottak voltak. Anyukám modernebb szemléletű volt, mint édesapám. Édesapám, mivel faluról származott, visszamaradottabb volt. Mind a ketten ortodox zsidó családból származtak. Édesanyám vallásos volt. Szerette, tartotta a vallást, sokszor láttam imádkozni. Jó memóriám van, és emlékszem a jiddisül mondott imádságaira. Tudtam, mit mond, tehát értettem is az imák szövegét. Hálát adott a jóistennek, hogy megadta a szombatot. Mindezt jiddisül mondta. Na, ezt én édesanyámtól annak idején hallottam. Nem tanított ezekre engem meg, csak hangosan mondta az imákat, miközben az asztal meg volt terítve, és akkor én annyiszor hallottam, hogy benne maradt az agyamban, és még most is tudom.

Édesanyám megtartotta rendesen az ünnepeket. Szabadidejében délutánonként összeült néhány szomszédos zsidó nővel, és vallásos dolgokról beszélgettek. Volt egy, aki nagyon értett a dolgokhoz, és az magyarázgatta. Édesanyám is és a többiek is örvendve mentek át a szomszédasszonyhoz, aki nekik elolvasta a vallási könyveket, és megmagyarázta az értelmét. Mindenki hozzászólt, elmondták, amit tanultak otthon a szüleiktől. Egymás között ők is tanítgatták egymást. És elmesélték, hogy mit és hogyan kell ünnepelni.

Az én szüleim otthon magyarul és jiddisül is beszéltek. Az ő szüleiknek az anyanyelve a jiddis volt. Apám és anyám főleg akkor beszéltek egymás között jiddisül, ha nem akarták, hogy mi, gyerekek értsük azt. Akarva-nem akarva, mi így tanultuk meg a jiddist.

Édesapám a szombatokat megtartotta, nem ment dolgozni szombaton, vasárnap dolgozott inkább. Olyan helyre ment, ahol felvették úgy, hogy vasárnap volt szükség rá. A kenyérgyár tulajdonosa zsidó volt, és édesapámat felvették úgy, hogy szombaton legyen szabad, de dolgozzon vasárnap. A kenyérgyár neve Familia volt.

Minden héten, naptárszerűen, péntek este áll be a szombat. Tehát péntek este, mikor már lement a nap, és kezd feljönni a csillag, akkor áll be a szombat. Manapság már pontosan meghatározzák, hogy hány perckor áll be a szombat, és mikor megy ki. A szombat estét is pont úgy megünnepelik a zsidók, mint a péntek estét. A szombati gyertyát a zsidóknál a feleség gyújtotta meg minden alkalommal, és ha valami volt a feleséggel, akkor a leány kellett meggyújtsa. Nálunk is így történet. A gyertyagyújtáskor anyám mondott egy rövid imát. Ez a gyertya a szombatnak a megünneplésére lett meggyújtva.

Szombaton a zsidó családban speciális ételek nincsenek, csak, úgymond, megszokott ételek. Ezeknek az összetétele nagyon változik, attól függően, hogy milyen tájegységről van szó. Máramarosban egész másként esznek, mint Felvidéken. Hát aztán egy ilyen városban, mint Kolozsvár, már volt tyúkhús. Az egy olyan szinte kötelező dolog volt. Tyúkhúst ettek szombatonként, de a tyúkot nem lehetett akárhogy levágni, azt el kellett vinni a sakterhez vágatni. Az ennivalókat édesanyám készítette el. Pénteken délelőtt mentünk el a tyúkkal, én is vittem tyúkot levágatni a sakterhez [lásd: étkezési törvények; sehita]. Levágták, és akkor anyám a rituális szertartás szerint elkészítette. Abban nem volt szabad, hogy vér maradjon, ki kellett áztatni [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. A vallás követelte azt. A vallás szerint a vér vad, az állatok vérétől az embernek külön kell válni, és a vértől őrizkedni kell, mert az életet jelent. A keresztények a disznónak a vérét fogják fel, mikor disznóvágás van – ez nem jellemző a zsidóknál. Ha pedig marhahúst használunk, akkor azt is sóban kell egy-két óráig áztatni, hogy vér ne maradjon benne. Na most már a tyúk elkészítésénél nem lehetett leforrázni azt, pedig sokkal egyszerűbb lett volna benyomni a forró vízbe, és akkor lejön a tollú róla. Forrázás nélkül kellett a tollút kitépni. Felbontani is csak meghatározott helyen lehetett: vagy a hátán, vagy a hasán.

Zsidó ételek voltak még a különböző tésztafélék, a bárhesz – kalács, a csulent – csollent, ejer mecibl [ejer-cibel, Eier mit Zwiebel] – az tojásoshagyma-keverék és az úgynevezett false fis. Ez a false fis azt jelentette, hogy hamis hal. Krumpliból volt csinálva és tojásból, és nem tudom, még miből [A false fis általában darált tyúkhús, apróra vágott hagyma, zsemle, zsír, tojás és különböző fűszerek hozzáadásával készül. – A szerk.]. Ezeket szabad volt enni. Mert megvolt a szabály, hogyha valaki zsidó [ember] tejest evett, akkor nem volt szabad egy félóráig vagy egy óráig húsost egyen. Ha húsost evett, mondjuk, ebédre, akkor hat órát vagy három órát nem volt szabad egyék tejest [A húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, hús és tejnemű fogyasztása között el kell telnie bizonyos időnek. Hogy mennyinek, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával, a szájöblítést követően következhet húsos étel. – A szerk.]. Voltak olyan ételek, amelyeket parvnak [parve, páros] neveztek. Ilyen volt a [kóser] hal is. Ez után lehetett tejest enni, mert nem számított húsos ételnek. Más ételek nem jutnak eszembe, mert nagyon rég volt, mikor én még kósert ettem [lásd: páros ételek]. A szüleimnél kóser háztartás volt, és tiltották nekünk, hogy tréflit együnk. Egy idő után viszont mi, gyerekek már nem tartottuk be. A nehéz anyagi körülmények miatt 1940 után már a szüleim sem tartották be a kóser étkezést.

Tizenhárom éves korban a zsidó fiúk felnőttnek számítanak, a lányok pedig tizenkét éves korukban. Ez a fiúknál a bár micvó és a leányoknál a bát micvá. A bár micvóra engem egy nálunk lakó jesiva bóher készített fel. Megtanított imádkozni a tfilemmel [lásd: imaszíj (tfilin)]. A tizenhárom éves zsidó gyermek már kellett tudjon tfilemmel imádkozni. A tfilem tulajdonképpen egy, a homlokhoz és a kézhez szíjjal odaerősített négyszögletű kis skatulyából áll. Párhuzamosan ezzel, a szokásos felnőtt imádságokra is tanított. A bár micvókor drását [lásd: dróse] kell tartani. Drásának a templomi szónoklatot hívják. Erre is ő tanított meg engemet. Körülbelül félórányit tarthatott az én templomi beszédem, és arról szólt, hogy mit tanultam, és mit ígérek én a felnőtteknek, a templomba járó zsidóknak: becsületes leszek, megtartom a vallásomat, templomba járok, és nem dolgozom szombaton. Meglehetősen nehéz volt, mert jiddisül kellett elmondani, és én a jiddis nyelvet csak a héderben és a szüleimtől hallottam néha otthon. A barátaimmal már magyarul beszéltünk. A bár micvóm alkalmából csupán egy kis családi összejövetel volt, különösebb ünneplés nélkül. Nem hoztak ajándékot. Eljöttek, és inkább apámmal foglalkoztak, vele volt beszélnivalójuk. A nővéremnek a bát micvája még ennél is szerényebben zajlott le. Elment a templomba és kész, otthon nem is volt semmilyen ünnepség. A lányok bát micváját nem volt szokás megünnepelni Kolozsváron, legalábbis én nem tudok róla.

Na mostan, a leányok nem sokat tanulnak, legalább is nálunk a leánytestvérem nem tanult majdnem semmit, nem is sokat tudott. Én pedig tanultam, mert apám nagyon akarta, és nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljak. Én viszont szerettem futballozni, úszni gyerekkoromban. Már hétéves koromtól sem lehetett engem fékezni sok mindenben. Tizenhárom éves koromban azt mondta apám: „Na fiam, mától kezdve nagykorú vagy, megcsináltuk az ünnepélyt, a szertartásokat, és mától kezdve a bűneidért te felelsz. Énnálam megtanultad, hogy mit kell, mit szabad csinálni, és milyen a zsidó élet. Mostantól kezdve én többet felelősséget semmiért nem vállalok. Eddig köteleztelek, hogy gyere velem a templomba, most már azt csinálsz, amit akarsz.” Egy hét múlva én nem jártam többet templomba. Néha-néha ünnepeken még elmentem, de még ünnepekre sem nagyon jártam már. Sári, a testvérem is már tizennégy éves volt, elment mesterséget tanulni, és aztán többet ő sem ügyelt a vallási előírásokra. Fodrászatot tanult, és hát szombaton volt a legnagyobb forgalom, és lassan ezek a dolgok a családból elmaradtak.

A vallási ünnepekre csak töredékesen emlékszem. Otthon minden nagyobb ünnepet megültünk. A Ros Hásánával kezdem, mert Ros az a fej, a Hásáná az az év, és ez az első ünnep az évben. Tulajdonképpen ilyenkor édesanyám is jött a templomba. A nők elkülönítve imádkoztak, de áthallatszott a férfiaktól minden, és látni is lehetett a férfiakat [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. Másra nem emlékszem.

A Ros Hásánát a Jom Kipur követte. A legtöbb zsidó csak e két alkalomkor járt templomba. A Jom Kipur tulajdonképpen a bűnbánat ünnepe. Azon a napon nagyböjt volt. Gyerekek voltunk még, nekünk elég volt, ha tíz óráig böjtöltünk, de ahogy nagyobbak lettünk, úgy egyre hosszabb ideig kellett bírni. Úgyhogy lassan-lassan, tizenhárom éves korunk előtt vagy egy-két évvel már egész nap böjtöltünk, s egész nap a templomban voltunk [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. A Purimra nem emlékszem.

A zsidóknál a húsvétot újévnek is nevezik, mert a zsidók akkortól kezdik számítani az életüket [A Pészahnak valóban több neve van: nevezik a tavasz ünnepének, nevezik a szabadság ünnepének, és nevezik a macesz ünnepének (a Tóra következetesen ennek nevezi). Végül „Pészahnak azért nevezik, mert ez a neve annak az áldozatnak, amelyet Niszan hó 14-én minden családnak be kellett mutatnia. A szó jelentése: elkerülés, s arra a csodára utal, amely az egyiptomi elsőszülöttek halálakor történt Izrael gyermekeivel” – azaz hogy őket elkerülte. Újévnek azonban nem nevezték. Niszan hónapját szokták a Hónapok elejének nevezni az Egyiptomból való kivonulás emlékére, és innen kezdi számlálni a Tóra a hónapokat. (Forrás: A zsidó élet törvényei). – A szerk.]. A húsvét volt az a nap, amikor a zsidók kivonultak Egyiptomból Izraelbe. A családunkban a húsvétot addig, ameddig szombaton is nem kezdtünk dolgozni, megünnepeltük, azután aztán többet nem.

A húsvétnak komoly szertartása van. A gyereknek, aki még nem tizenhárom éves, de az után is, mikor már nagy, és már meg is nősült, vallási kötelessége, hogy elmenjen az apjához, és vele tartsa meg a húsvéti ünnepet [A szédereste fontos része a gyermek által feltett szertartásos kérdések megválaszolása. Ez az ideális helyzet a tórai "add tudtára fiadnak" (Exodus/Semot 13,8) vers alapján. Nem kötelezettség, de szokás, hogy a nős gyermekek is a szülőkkel töltik a szédert. – A szerk.] Azt úgy hívják, hogy szédereste. Úgy emlékszem, hogy vacsora előtt a családfő megáldja a gyerekeit. A széder tulajdonképpen abban rejlik, hogy összeül a család. Kenyér nincsen, a lakás ki van tisztítva a kenyértől. Az ünnep előtt a házat meg kell tisztítani a hámectől, hogy ne maradjon kovász a lakásban [lásd: homecolás]. Pászka van kenyér helyett, és az asztal meg van terítve. Az ételek között van sós víz, akkor van egy másik étel, ami alma keverve dióval, s tudom is én, mivel. Ilyenkor, mikor Pészah este van, akkor az a kötelessége a fiúgyermeknek, még ha megnősült is, hogy hazajöjjön, és feltegyen az apjának négy kérdést [má nistáná]. Jiddisül kellett mondani: „Négy kérdést kérdek tehát: Mivel különbözik ez a húsvéti este a többi estétől?” „A pászka is miért pászka?” A második kérdés az, hogy „miért eszünk sósan, és miért eszünk pászkát?”. A harmadik kérdés, hogy „miért ülünk mind kényelmesen?”. A negyedik kérdés, hogy „miért eszünk mindenféle keserű vagy sós, édes ételeket?”. Miután a legnagyobbik fiúgyermek befejezi a kérdéseket, az apja kezdi mesélni, hogy „szolgák voltunk a mi őseinknél” [„Rabszolgái valánk hajdanta Fáraónak Miczrájimban…” (Hagada, 1896-os kiadás, Király Izor fordításában). – A szerk.], és hogy milyen keserves életet éltünk [A négy kérdést a legfiatalabb fiú szokta föltenni az apjának. A kérdések pedig: „Minden más éjjel ehetünk kovászost és kovásztalant, ez éjjel pedig csakis kovásztalant? Minden más éjszaka élvezhetünk bármiféle zöldséget, ma éjjel csupa keserűt? Minden más éjjel nem kell bemártanunk egyszer sem, ez éjjel pedig kétszer is? Máskor lakomázhatunk akár egyenesen ülve, akár neki dőlve, ez éjjel pedig csakis neki dőlve?”(Uo.) – A szerk.]. Hogy tulajdonképpen a zsidók, mikor el kellett menjenek Egyiptomból, és negyven évig kóboroltak, a kivonuláskor gyorsan vették, amijük volt, és csinálták a tésztát. De nem volt idejük, hogy megsüssék azt, és a hátukra vették a lapotyát, és a hátukon sült meg. Elmeséli az egész zsidóság életét, hogy Mózesnek milyen feladatai voltak ebben az időben, és hogy a zsidók negyven évig gyalogoltak, addig, ameddig az Ábrahámtól megígért földre jutottak. S akkor a családfő külön elmeséli ezeknek a jelentőségét, hogy most mit eszünk, és miért esszük. S akkor aztán mondja, hogy „azért iszunk sós vizet, hogy jusson eszünkbe az az idő, mikor izzadságunk csorgott, és sós volt a leve az izzadságnak”. Akkor, a dió és az alma eszükbe juttatja a zsidóknak azt, hogy milyen életük is volt Kappel Zoltán a hároszetre utal, amely a habarcsot jelenti, amellyel a zsidók az egyiptomi építkezéseken dolgoztak. – szerk.. Este tizenkét óráig tart, ameddig elmeséli ezeket a dolgokat. Ebből áll az egész húsvét, az első és második estét így ünneplik. A szokás az volt, hogy a pészahi edényeket egy külön ládában tartottuk, és amikor a Pészah elmúlott, azt felvittük a padlásra, és a másik évig le volt lakatolva a láda. Hát ezekre emlékszem.

A Pészahon kívül van még a Sávuot, ez a pünkösdnek a megfelelője. A pünkösd nem olyan rendkívülien nagy ünnep. Az csak annyiban ünnep, hogy el kell menni a templomba és imádkozni.

A Szukot tulajdonképpen megemlékezés a zsidók negyvenévi barangolásáról. Nyolc napig tart, és ezek a zsidó családok sátrakat készítenek erre az időszakra. Mi is állítottunk sátrat. A díszítésével anyukám foglalkozott. Az apám, úgy emlékszem, hogy kukoricaszárakat tett össze, és nádat tett fel a tetejére, és beborította. S amikor ezt megcsinálta, édesanyám díszítette ki a falakat. A tojáson két lyukat csinált, egyiket az egyik végére, a másikat a domborúbb felére. Ezen a két lyukon keresztül – kicsi lyukak voltak – kifújta a belsejét a tojásnak. Ezután a tojások oldalát is kilyukasztotta, és madárfigurákat csinált belőle. Színes papírokat hajtogatott össze legyezőformájúra, s ez lett a farka a madárnak. Azt hiszem, kenyérbélből vagy lisztből készített madárfejet, és az lett a madarak feje. Cérnára felfűzte, és ezzel díszítette fel a sátrat. Úgy emlékszem, ilyenkor mindig a sátorban ebédeltünk.

Hanuka ünnepén volt egy trenderlinek nevezett játék. Ez tulajdonképpen a pörgettyű. A trenderlin betűk voltak: a halb, az Háj [Heh] volt, ganz, az G betű volt. Gimelnek nevezték héberül ezt a betűt. És az S betű, az Sien [Sin] volt, a stell. A negyedik betűre már nem emlékszem [A negyedik betű a Nun. – A szerk.]. Ha a pörgettyű a ganznál állt meg, akkor az egész pénzt, ami összegyűlt, elvehette az, aki pörgetett. A halb azt jelentette, hogy csak a felét vehette el. Ha stell volt, akkor viszont kellett pénzt betegyen. Ez egy olyan játék volt, amelyikkel pénzt nyerni is lehetett. Ilyen játékokat játszottunk mi.

Édesanyám nem viselt parókát, sem kendőt, de a vallásos nők viseltek. Én parókát a szomszédasszonynál láttam. A zsidó vallásosoknál a nők kopaszok kellett hogy legyenek. Voltak még a rituális mosdások is. Például akkor, mikor valaki halotthoz nyúlt, kötelező volt a kezet leönteni háromszor. Egyik kezet háromszor és a másik kezet is. Ennyi volt a mosdás, de ezt meg kellett csinálni. Szombaton, mikor templomba mentek, ugyancsak meg kellett mosdani. Ezek mind rituális törvények. A vallásosak betartották, mások tisztábbak voltak, mint a vallásosak, mert azoknak volt fürdőszobájuk és szappanuk is. Édesanyám rendszeresen járt mikvébe is, de természetesen soha nem mesélt magáról a mikvéről.

Itt látom magam előtt majdnem minden nap az Írisz-telepet és a gyerekkori barátaimat. Az utcánkban még négy zsidó család lakott. Volt nekem egy nagybátyám, az Izsák, aki az apámnak volt az öccse. Ott lakott az utcánkban, a velünk szemben lévő oldalon, kicsi szoba-konyhában. Izsák, miután hazajött a katonaságból, megnősült. Kolozsváron nem volt senkije, s akkor az apám segítette. Apám csinálta neki a házat. Volt egy másik, egy pék, ott lakott az is a családjával. A pék udvarában lakott a harmadik zsidó család, a negyedik pedig mi voltunk.

Azt is meg kell mondjam, hogy nem szabad egy zsidó olyan helyre költözzön, ahol nincs legalább tíz zsidó. Mert annyi zsidóra van szükség ahhoz, hogy istentiszteletet tartsanak [lásd: minján]. Addig nem hallgatja meg az Isten azt, aki imádkozik, csak ha tízen vannak. És ha nincsenek tízen, mondjuk, nem lett meg a tíz, akkor ki kell nyitni a Tórának [a tóraszekrénynek] az ajtaját, hogy a Tóra tartsa a helyét egy embernek. Ha csak nyolcan vannak, akkor egy fát kell tenni a templom bejáratához. Az jelzi, hogyha csak nyolc van, akkor ezt is elfogadja az Isten. Na aztán, a Béla bácsi, az szegény most a „főrabbi” [Müller Benjáminra, a kolozsvári hitközség vallási ügyekért felelős elöljárójára gondol, a Centropa készített vele is interjút – A szerk.], és nagyon sokszor nem vagyunk tízen, és jönnek a rabbik, jönnek kontrollba: „Hát mi van, hát így tartják, hát így történik, hát így vigyáznak az izére, hát ezért veszik a nagy fizetést, elhanyagolják a hitet, hát csúfolkodnak velünk?!” S aztán a Béla sokszor felmérgelődik, s azt mondja a rabbinak: „Idefigyeljen, főrabbi – megmondta nyíltan, azért szeretem én, mert egyenes ember, azt mondja –, ezért nem én vagyok a hibás.” Azt mondja: „Ha maga a főrabbi, akkor vonja felelősségre a Jóistent, ő akarta így, nem én öltem meg a zsidókat. Nincs honnan többet, van három, az egyik beteg, a másik így, úgy, én nem tehetek róla, én nem csinálhatok zsidókat.” Szóval vannak ilyen érdekes, fonák dolgok.

Az Írisz-telepen tizenöt-húsz percre lehetett a zsinagóga vagy imaház a lakásunktól. Ottan vagy tizenketten-tizennégyen mindig összegyűltünk. De nagy területről, mert mi is mentünk vagy tizenöt percet, a túlsó oldalról is jöttek. Ez ott volt a külvárosban, a harmadik-negyedik utcában tőlünk. Az imaház tulajdonképpen egy Neufeld nevű kereskedő házában volt berendezve. Volt egy fűszerüzlete és egy kocsmája, ami jól ment neki, s aztán mindenfelől jöttek a zsidók hozzá, a templomba. Tehenei is voltak, volt vagy húsz tehene, és tejet hordott a zsidóknak. Pénzért persze.

Az imaházunk akkora volt, mint egy kisebb szoba. Padokat tettek, egy padban hat ember fért el egymás mellett. Körülbelül hét pad volt, tehát negyvenkét ember fért be szorosan. De nem jött mindenki. Volt olyan tizenöt ember, akik jöttek hétköznaponként is templomba. Volt még egy asztal, ahol az előimádkozó [kántor] imádkozott, háttal a hívőknek. Azonkívül volt még egy másik asztal, amelyikre a Tórát tették rá, hogy olvassanak belőle minden héten. Az előimádkozó kivette a tóraszekrényből a Tórát, elvitte az asztalhoz, rátette, és olvasott belőle. Hosszú ideig fennállt az imaház, mindaddig, ameddig 1941-ben bejöttek a magyarok. Jött az első törvény a zsidók ellen [Észak-Erdélyt 1940. augusztus 30-án, a második bécsi döntéssel csatolták vissza Magyarországhoz. A zsidótörvényeket azonban majd csak 1941. március 26-27-én terjesztették ki Észak-Erdélyre. Ekkorra már meghozták a második zsidótörvényt is. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], s akkor egy magyar ember érkezett, nem tudom, honnan, hogy ellenőrizze a zsidó templomot: hogyan zajlik az imádkozás, nehogy valamit csináljanak a zsidók. Valószínűleg csendőrféle lehetett. S akkor aztán – ez a magyar rendes volt máskülönben – eljött a templomba, neki ez volt a feladata. S akkor én gondoltam, máskülönben is lehettem már tizenhárom-tizennégy éves [Kappel Zoltán 1924-ben született. – A szerk.], hogy én mától kezdve nem megyek a templomba. Én nem megyek, hogy a magyarok leskelődjenek utánam, s nekem úgysincs türelmem. Máskülönben is, a körülmények olyanok voltak, hogy énnekem már kellett menni dolgozni, és nem tudtam olyan helyre menni dolgozni, ahol szombaton szabadnapom lett volna. Én komolyan vettem a dolgot, elmentem, megpróbáltam, hogy dolgozzak. Ekkor nekem a templom mint olyan megszűnt. Nem jártam többet rendszeresen.

Én nem nagyon néztem ki zsidónak, és nagyon jó barátságban voltam a keresztény szomszédokkal. Sőt én nyolc-kilenc éves koromban futballcsapatot is csináltam. A futballcsapatban volt két román fiú és én. Volt még két zsidó fiú egy másik családból. Na még azok is eljöttek a csapatba, és csináltam egy futballcsapatot. Egészen tizenhat-tizenhét éves koromig működött, főként magyar fiúkból állt. Külön bajnokságban nem vettünk részt, viszont gyakran szerveztünk utcák közötti mérkőzéseket. Nagyon sok hasonló csapat volt. Gyerekcsapat voltunk, nem volt felszerelésünk sem. A végén két katolikus fiút el is vittek tőlünk egy erősebb csapathoz, a Kolpinghoz, ahol már dresszük is volt a játékosoknak. A Kolping a Katolikus Legényegylet csapata volt. Jó barátom volt mind a kettő. Gábor Bélának hívták az egyiket, szegény, hastífuszban halt meg, tizennyolc éves korában. A másikat nem tudom, ki volt.

Kirándulni nem jártunk a családdal. A szomszédból eljöttek az asszonyok néha anyámhoz, ez volt minden kikapcsolódás. Főleg a péknek a felesége járt hozzánk. Az minden szombaton összehívta az asszonyokat, azt a három-négy zsidó asszonyt, aki volt, s elővette az imakönyvet, és tanította őket, megbeszéltek dolgokat. Addig, ameddig ez a nő nem került oda a pék férjével együtt, addig ilyent nem csinált anyám, nem járt másokhoz, vagy másokat nem hívott össze. Később, még a háború előtt a pék és a családja elment Palesztinába.

Nálunk nem volt neológ senki, és apám is ragaszkodott az ortodoxiához. Nekem tetszett volna, hogy áttérjek neológnak, mert világiasabb, modernebb volt. Az apám nem viselt szakállat, s a testvérei közül egyik se, nagyapám viszont igen. Gyerekkoromban vagányságból, azt hiszem, és mert tetszett nekem, hogy másnak van pajesze, a fodrásznál én is pajeszt hagyattam. Hat-hét éves lehettem ekkor, és egyedül engedtek el a fodrászatba. A fodrász zsidó volt, Orhán Dezsőnek hívták, és hozzánk közel lakott. Mondtam a fodrásznak, hogy „tessék hagyni nekem pajeszt”. „Kérlek szépen”, válaszolt, és megnyírt kopaszra, a fülemnél pedig pajeszt hagyott. Amikor hazamentem, apu visszazavart: „Azonnal vágasd le, ne csinálj cirkuszt!” Visszamentem, és levágattam. Azután soha nem viseltem pajeszt, az unokatestvéreim, Kappel Samu fiai viszont igen.

Engem először is a zsidó iskolába írattak be. Az Írisz-telepen laktunk, és legalább majdnem egy jó fél órát kellett menjek az iskoláig. Az iskola a Papp utcai templomhoz volt közel. Ez egy ortodox zsidó templom volt, és az iskola is oda tartozott a hitközséghez. Az iskola hivatalos iskola volt: délelőtt a román elemi oktatás szerint jártunk, délután pedig a vallási iskolát jártuk. Ez mind ugyanabban az épületben volt, és egy volt az igazgatójuk is. Négy-öt osztályos elemi lehetett, minden évfolyamnak külön hittanórája volt.

A délutáni iskolában az ábécével kezdtük, az alef bajsszal alef-bész. Így hívják héberül az ábécét. Mikor iskolába kezdtem járni, én már jól tudtam ezeket, mert engem már négyéves koromtól otthon taníttatott apám. Hozott egy pasast hozzánk, aki odajárt templomba az Írisz-telepi imaházba. Ez egy tizennyolc éves férfi volt, Grosznak hívták. Eljött Kolozsvárra valahonnan, nem tudom, honnan, és itt élt. És itt beszélt mindenféléről a zsidóknak, vallásról főleg, amiért mindenhol adtak neki egy napig ellátást. És mi is adtunk egy napot neki, majd egy darabig nálunk is lakott. Cserében tanított engem, s azonkívül ő evett napokat más zsidó családoknál. Reggel felkelt, s akkor két órát velem foglalkozott, majd este, mielőtt lefeküdt, megint velem foglalkozott. Addig lakott nálunk, ameddig elvitték katonának a román hadseregbe. Én lehettem akkor már vagy hat-hét éves, s akkor már aztán következett az iskola. Vele teljesen megszakadt a kapcsolat, utána nem találkoztunk. Mindenesetre nagyon könnyű volt nekem az iskola. Mások akkor kezdték tanulni a betűket, és én már sok mindent tudtam.

Délután csak kimondottan vallási oktatás folyt, kiegészítve héber nyelvvel. Bibliai történeteket tanultunk, megtanultuk az ünnepeink jelentőségét. Például megmagyarázták, hogy mi az a Ros Hásáná, milyen kötelességei vannak a zsidónak évente. Át kell gondolni azokat a dolgokat, amiken keresztülment, és a hibákat, amiket elkövetett, és minden embertől köteles bocsánatot kérni, akikkel szemben az évben hibázott. Azt tartják, hogy nem az Isten kell megbocsásson, hanem az, akit megbántottál. Ez a zsidóknál szokás is volt, hogy összevesztek, s aztán várták, hogy jöjjön a Ros Hásáná, hogy kérjenek bocsánatot egymástól. Ez nekem nagyon tetszett, hogy ilyen érdekes formái vannak a vallásnak. Én nem is bántottam meg nagyon senkit. Azért mégis mondtam ott benn a templomban imát, hogy bocsásson meg a jó Isten, hogyha valakit megbántottam. És tőlem sem kért bocsánatot senki se, és nem is voltam olyan helyzetben, hogy kelljen [A Ros Hásáná és a Jom Kipur közötti tíz nap a bűnbánat tíz napja. Ezeken a napokon nem csak az imákban vannak bűnbánó betoldások, hanem meg is kell keresni azt, akit megbántottunk, és bocsánatát kérni. Legkésőbb a Jom Kipur előtti napon. – A szerk.].

A vallástanáraim között volt egy Goldner nevezetű nagyon jó modorú ember. Volt egy Fuchs, annak már felsőfokú tudása volt. Akkor volt egy Marmorstein tanító, akinek az udvarában laktunk a Galamb utcában. Az is ott tanított a héderben. Akkor volt egy vörös szakállú Kepecs, és Goldnernél is tanultam. Goldnerrel kezdtük a tanulást, neki volt a legalacsonyabb végzettsége. Engemet az első félévben már Goldner átadott, és átkerültem egy Sámuel nevezetűhöz. Sámuel, aki látta, hogy jól haladok a tanulással, egy óra múlva átadott a magasabb szinten oktató Kepecsnek. Ez a Kepecs egy olyan rebbe volt, aki már felsőfokú iskolát csinált. Kényelmes ember volt, és sokszor elaludt az órákon. Nekünk meg jól esett, hogy elalszik, és nem kell hogy tanuljunk. Hatalmas zajt csináltunk mindig, de úgy is aludt. S ettől kezdve elment a kedvem a tanulástól, de azért tanultam én tovább, ameddig kellett. Különben sajnáltam, hogy elkerültem a Goldnertől, őt nagyon szerettem.

A hétéves elemi iskola után elmentem szakiskolába. Akkor tanultam meg a mesterségem. Román fémipari tanonciskola volt. Három évet jártam oda, és a három év után aztán felszabadultam. Ekkor már, 1941-ben, magyar világ volt. A Vasipari Részvénytársaságnál dolgoztam, egészen, ameddig jött a deportálás. Voltak magyar, zsidó és román osztálytársaim is, vegyesen.

Volt nekem egy velem egyidős barátom ottan, egy román. Azért volt barátom, mert egy gyárban dolgoztunk. Nagyon erős pasas volt, és verekedős. A szülei nem Kolozsváron éltek, ő egy inasotthonban lakott. Ebben az időben nagyon sokan jöttek be faluról, és abban az otthonban laktak mind. Közülük sokan legionar legionárius kölykök voltak, és ő is az lett. Verekedni szeretett, s aztán mikor jöttek ki a zsidók az iskolából este, akkor aztán a kapunál megvárták őket, és nagy verekedések voltak. Majdnem mindig megverték őket. Na de aztán egy időben kiderült, hogy én is zsidó vagyok, nem nagyon dicsekedtem vele. S egyszer meg akartak verni, s akkor odajött ő, hogy „Te, hogyha kezet teszel rá, aztán nem tudom, mi lesz veled”. Ezzel megúsztam a verést is, és már többet engem nem is bántottak, nem is foglalkoztak velem. Akkor jöttek a magyarok is Lásd: „Magyar idők” (1940–1944). Megcsinálták nekem az ellenőrző könyvecskémet. Valószínűleg tévedésből – mert az Isten nagyon velem volt végig, akármilyen kommunista is voltam egész életemben, hittem az Istenben –, véletlenül beírták, hogy református vagyok. Na most már a helyzet az volt, hogy mikor mentünk hittanórára, a kapunál be kellett mutatni az ellenőrzőt. Én miután református lettem véletlenül, a rabbi és a református pap is ugyanabban az órában tanították a hittant. S akkor nem volt problémám a hiányzással. Sajnos elvesztettem az ellenőrző könyvem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna reája, hogy mutassam meg, hogy nem vagyok zsidó, hanem református vagyok. Ha az a könyvem meglett volna, megszöktem volna nagyon hamar a munkaszolgálat alól.

Kérem szépen, a leventeoktatás [lásd: Levente-mozgalom] már megkezdődött a szakiskolában. Nekem véletlenül egy nagyon rendes tanárom volt, Studicska Nándornak hívták. Jó, mutatós, rendes, becsületes ember volt. Először be akart vinni a kórusba, de mondtam, hogy nekem nincs hangom, zenehallásom sincs. Jöjjek el öt órára, és akkor elmentem. Belátta, hogy nem oda való vagyok. Akkor eltelt vagy egy hónap, kettő, és akkor megint mutatott nekem valami képeket. Mutatta, hogy ő Temesváron, ahol volt eddig, ottan csinált egy gőzmozdonyt a segédfiúkkal. Hajlandó vagyok-e egy hasonló mozdonynál segíteni? Hogyne. Na azt mondja, igen, akkor ő beszél a gyárral, ahol dolgozok, ad nekem rajzokat is, anyagot is, ha kell. Menjek be hozzá a műhelybe, és akkor megbeszéljük azt, hogy milyen dolgokat bíz rám. Az összes esztergályos munkát én végeztem a mozdonyon. Volt képem is róla, de azóta ki tudja, hol lehet. Voltunk összesen vagy nyolcan-tízen, akik csináltuk a mozdonyt: lakatosok, hegesztők, bádogosok, esztergályos voltam én egyedül. Na és aztán olyan mozdonyt csináltunk, hogy mikor bevégeztük, akkor készítettünk egy nagy tablót a mozdonnyal, akik kollaboráltunk.

Mikor hazajöttem, a háború után a belügynél [Belügyminisztériumnál] dolgoztam. Erről nem szívesen mesélek. Valahogy tudomást szereztem arról, hogy Studicska Nándor nyilas. Na és aztán egyszer hagytam ezt a fülem mellett elmenni, másodszor is. Nem volt nyilas, tudtam én. Aztán elmentem a parancsnokhoz. Megmondtam, kérem, énnekem tanárom volt ez az ember, rendkívül jó szakember volt, és nagyon becsületes ember, nem az, akinek mondják. Valaki ellensége van neki. Megmutatták a képét. „Ez az?” Mondom, „Ez az”. Azt mondja, menjek és nézzem meg, mert ez az, akit ők mondanak, ez le van verifikálva [le van ellenőrizve], biztos, hogy nyilas. Hát mit csináljak, elmentem az iskolába, és amikor elmentem az igazgatósághoz, láttam, hogy a tabló még ott van, és én is rajta vagyok. Bemegyek, mikor megláttam Studicska Nándort, hát majdnem összeestem, de azért odamentem. Nekem nem lehet beadni, hogy ez nyilas lett volna, olyan rendes ember volt, s én beleláttam a lelkébe. S odamegyek, köszönök neki, és olyan kedvesen fogad. „Tanár úr, kérem, ösmer engemet, emlékszik reám?” Azt mondja nekem:  „Én nem emlékszem magára, mert összetéveszt engem valakivel.” Mondom: „Hogyhogy, tanár úr, hát diákja voltam?!” Azt mondja: „Az öcsémmel.” Nos, akkor tudtam meg, hogy ez tényleg nyilas, és ő nem az, akit én akartam védeni. Az én tanárom keresztnevére pedig rosszul emlékeztem. Na és akkor még beszéltem vele, és érdeklődtem, hogy hogy van, és mondtam neki, hogy azon a tablón, ami kint van, azon én is rajta vagyok stb. Beszéltem, és elmentem a belügyhöz. Megmondtam, hogy igazuk van, mert nem ő az én tanárom. Csak azért védtem, mert azt hittem, hogy az én tanáromról volt szó.

A tanárom, Studicska leventeőr volt. Amikor levente voltam, a zsidókkal ő foglalkozott. Az olyan rendes, becsületes ember volt, de megbízták ezzel a feladattal, és elvégezte. Kivitt minket a Hójába dolgozni, de nem csinált velünk semmit [A Hója 500 m magas, erdő borította domb Kolozsvár nyugati szélén. – A szerk.]. Segéd voltam, és akkor kellett járni hetenként gyakorlatra, szolgálatra. Ez olyan fél katonaság volt, premilitárok voltunk. A zsidókat aztán a magyarok különválasztották, és munkára vitték őket. Odajártam minden héten egy napot. Segéd voltam, szombati napon jártam dolgozni, a leventeoktatás helyett mint munkaszolgálatos. Ez tartott addig, ameddig megkezdődött a gettózás.

A Hójában csináltunk egy sípályát. Emlékszem, egyszer egy fa kidőlt, miközben dolgoztunk. Mind széjjelszaladtunk. De az egyikre ráesett, és az meg is halt, úgyhogy ez maradt az eszemben. Azonkívül még nemcsak ezt csináltuk, ameddig ott voltam, hanem a város fellegvári oldalát is mi raktuk rendbe [Fellegvár – Kolozsvár belterületén, a belvároshoz közel eső domb. A dombon eredetileg, a 18. században erődítmény állt. – A szerk.]. Ottan földcsuszamlások voltak, és ottan is csomó ház eldőlt. Na oda is elvittek, hogy a környéket tegyük rendbe, a romokat takarítsuk el. Mikor ez is megvolt, akkor elmentünk a mai sportcsarnok környékére dolgozni. Ottan dolgoztam a legtöbbet. Itt más parancsnokunk volt, Barthának nevezték. Már nem csak fiatalok voltak, hanem a kolozsvári zsidóság majdnem ötven százaléka itt dolgozott. Csak a parancsnokok voltak keresztények.

Ez a Bartha nagyon korrekt ember volt. Az emberek nem nagyon akartak dolgozni, mindenki lógott. Megmondta, hogy nem tudom, hány taliga földet kell egy személynek elhordania naponta, és utána az mehet haza. Hát, sok volt, most már nem emlékszem. Talán harminc talicskát kellett vinni, elég hosszú helyen. A Sportcsarnok melletti részt, mondhatnám, hogy a zsidó fiúk csinálták. Gödrös, rossz út volt egészen a Babeş park bejáratáig. És ott, a Szamos-parton, a Malomárok melletti részen dolgoztunk 1943-ban [A kolozsvári Malomárok a Kis-Szamos mesterségesen kialakított ága. A város nyugati részének szélén ágazik el a Kis-Szamosból, és a keleti külvárosnál tér vissza a folyóba. – A szerk.]. A fiúk is, akik lapátoltak, lógtak. Én a talicskát választottam magamnak, pedig nem határozták meg, hogy ki mit csináljon. De akik lapátoltak, azok is majdnem semmit sem csináltak, nagyon lusták voltak. Én azok között voltam, akik be is fejezték egy óra alatt a munkát. Mindig, amikor már félig töltötték a talicskámat, akkor mondtam, hogy jó, elég. Így nagyon gyorsan el tudtam vinni annyi talicska földet, amennyit kellett. A másik szombaton, amikor ismét mentünk, akkor is szaladgáltunk gyorsan a félig töltött talicskával, de a Bartha ott ült a közelben, és vagy két fiúval beszélgetett. Látta, hogy szaladok oda és vissza. Azt mondja az egyik lapátoló, hogy „Fiú, várjál, töltsük meg a talicskádat, mert figyel Bartha!”. Megtöltötték a talicskámat, és azzal is szaladtam, s mikor odaértem, megállított. Megnézi, „Jól van, mehetsz”. De azt nem mondtam, hogy ez az első talicska, ami tele van. Tovább szaladtam, s aztán két óra múlva most is hazamentem. A többiek még déli tizenkét órakor ott voltak, mert nem igyekeztek. Kevesen igyekeztek, hogy menjenek haza hamarabb. Hát voltak ötön-haton, több nem volt, azok úgy tizenegy órára befejezték. Volt egy leányka, akinek udvaroltam. Igyekeztem elmenni, hogy ne ottan veszítsem az időm.

Zsidó leánykának udvaroltam. Futóbajnoknő volt Kolozsvárt. Úgy hívták, hogy Breimon Gizi, és szegényke, 1943-ban meghalt, tüdőgyulladásban. A Haggibornál futott. Nagyon-nagyon jól futott sokáig, de gyenge és éhes családból származott. A szülei nem tudták táplálni, ahogy kellett volna, s gyenge volt. Én még udvaroltam neki betegen is, úgyhogy a temetésén is egész végig ott voltam.

Úgy emlékszem, valamelyik tánciskolában ismerkedtünk meg Gizivel. Kolozsváron több ilyen iskola is működött. Wieder Olga tánciskolájába főként zsidó társaság járt. Akkor volt egy Meister Sári tánctanár, ugyancsak zsidó. Volt a Horváth Elza, az magyar tánctanár volt. Oda is jártam elég sokat. Én jártam vagy három-négy tánciskolába. Nem rendszeresen jártam, hanem alkalmakként. Néha rendeztek koszorúestéknek nevezett táncestélyeket is. Jámbor bácsihoz is jártam, aki híres öreg tánctanár volt. Jámbor bácsi nem volt zsidó, keresztény volt. A Posta háta mögött volt a tánciskolája, az Óvárban. Úgy hívták azt a helyet, hogy Óvár. És szegény, mindig kihúzta magát. De a fekete kabátja már barna volt az elkopástól. Nála meg kellett tanulni nem csak a rendes tangót, foxtrottot, hanem még a régi francia négyest is, amit már nem járt senki. Annál tanult édesanyám is táncolni, a nővérem is oda járt, és én is nála tanultam meg. Én már tizenhárom éves koromban mentem a nővéremmel és édesanyámmal, aki a nővéremet gardírozta. Én nagyon szerettem táncolni.

Én a zsidó életbe nem nagyon kapcsolódtam bele fiatalkoromban. A cionisták ellen sem volt kifogásom. Elmentem egypárszor a rendezvényeikre, de valahogy nem tetszett nekem a dolog. Sőt, az apám is haragudott, tiltott tőle. Azt mondta: „Ide figyelj, fiam, minek kell neked cionistának lenni? A cionizmus azt hirdeti, hogy munkára nevel. Te dolgozol. Téged nem kell megnevelni a munkához, megnevelnek ott, ahol dolgozol. De ha te dolgozol, és megtanulod a mesterségedet jól, akkor megélsz itt is, nem kell neked elmenni Palesztinába.” Nem tiltott, de ez volt a nézete.

Az édesapám magyarnak tartotta magát, mint olyan. Az első világháborúban ő a székely hadosztálynál volt toborzó, s mint ilyen jó magyarnak tartotta magát. És emlékszem, a két világháború között volt, mikor el voltunk adósodva, és lefoglalták a házból a bútorokat, mindent. De volt két képünk: „A szabadságharcosok”, gyönyörű szép kép volt, és a „Puszta fiai”. Azt mondta a szegény apám annak idején: „Fiam, vigyék el az egész házat, de ezt a két képet nem hagyom, azért megharcoltam.” Szóval, jó magyar érzésű ember volt. És bejöttek 1940-ben a magyarok, negyven szeptemberében. Másnap apámat felkeresték a barátai, kollégái, akikkel együtt volt a fronton, s elmentek, és már harmadnap beállt szolgálatba mint tűzharcos. Elismerték az érdemeit is, piros-fehér-zöld karszalaggal csinálta a rendfenntartási szolgálatot. Ez tartott 1940 végéig, amikor már volt rendes rendfenntartás, és nem volt tovább szükség a tűzharcosokra. De apám annak tartotta magát utolsó pillanatig 1940. szeptember és november között a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben katonai közigazgatás működött. Ezt váltotta fel 1940. november végén a polgári közigazgatás. – A szerk..

A valóság az, hogy a kommunizmus ellen harcolt, ő toborzott katonákat a magyarországi kommün ellen. Apámmal nem beszéltem erről, később sem, mikor hazajött a munkatáborból, 1944-ben. Én erről tudtam, hallgattam is vele, mert baj csináltam volna neki a kommunizmus alatt. Szegény, ült börtönben a fasizmus alatt [1943-ban], mostan mit kezdjek én itten vele, hogy a kommunizmus alatt a kommunisták is a börtönbe rakják? Apám valahogy nem szerette a kommunizmust. Azt mondta annak idején is, hogy a kommunisták lusta munkakerülők, csavargók, sztrájkolni akarnak, de dolgozni nem. Apám szeretett dolgozni, kemény kezű ember volt, és én a hatása alatt valahogy így könyveltem el a kommunistákat mindaddig, amíg munkaszolgálatos nem lettem. Na ottan kerültem aztán kapcsolatba olyan zsidókkal, akik kommunisták voltak, sőt már ottan beszerveztek a pártba.

1944-ben a pékségünket bérlő keresztény pék felesége feljelentette a szüleimet, hogy kommunisták. A pék rendes volt, a felesége volt a rossz. Meg akarták szerezni a pékségünket. Hát, apám nem szerette a kommunistákat. Annyi kapcsolata volt velük, hogy segített egy nyolctagú zsidó családon. A szomszédunkban laktak, Mihályéknak hívták őket. Volt egy kommunista fiuk. Az a fiú dobott be sokszor reggelenként, amikor ment dolgozni, egy-egy röpcédulát a kertünkbe. És akkor az apám még mondta is nekem: „Menj, fiam, hozd el, mert beviszik a börtönbe, ha ilyesmiket csinál.” Nem olvastam el, mi volt a röpcédulákra írva. Nem kézzel írt cédula volt, hanem olyan sapirogánnal lehúzott dolog volt. Az írás összemosódott, nem volt egy rendes dolog, olyan, ami eredményre vezessen. Apám elnézte ezt nekik, és segítette ezt a családot. Nem csinált belőlük grófokat, de tudta, kicsi gyerekek vannak, és adott néha kenyeret. Az apjuk itt hagyta az anyjukat nyolc gyerekkel, és elment Amerikába, és aztán nem jelentkezett többé.

A pék felesége azt vallotta, hogy hallotta apámat anyámmal beszélni kommunista dolgokról. Apám csinálta a kérvényeket fel a kúriához. Semmilyen meghallgatásra nem került sor. Leveleket írt olyan személyeknek, akik tisztek voltak annak idején a székely hadosztályban, Pesten. Sehonnan nem kapott választ. Hat vagy nyolc hónapot kaptak mind a ketten, Kolozsváron voltak bezárva. Én meg is látogattam őket kétszer is, és ottan is rendkívül rendes emberekkel találkoztam. Mert például azt történt, hogy szabályosan egyszer egy hónapban engedtek látogatni egy személyt. A testvéremmel ketten mentünk el, és kettőnket is beengedtek. Anyámat a román Opera mellett tartották fogva, ott volt a börtön. Apámat kivitték munkára. A téglagyár környékén valahol volt egy nagy terület, és oda vitték ki a rabokat földmunkára. Este sem mentek vissza a börtönbe, hanem ott laktak valahol a téglagyár mellett. Messze volt egy kicsit, oda kellett menni látogatni. Mi a testvéremmel itthon voltunk. Én még dolgoztam mint esztergályos, a testvérem dolgozott mint fodrásznő, és vagy három hónapig volt ez, hogy mi, ketten nyomorogtunk.

A helyzet az volt, hogy őket, azt hiszem, 1943 novemberében ítélték el. És körülbelül 1944 júniusában járt volna le a büntetésük. Májusban volt vége a deportálásnak, a gettó felszámolásának, és azután körülbelül egy hónapra rá szabadultak. Akkor már nem volt deportálás, és elvitték anyámat Pestre, a gettóba. Apámat pedig Mosonmagyaróvárra vitték munkatáborba. Ott egy olyan alakulat volt, ami le volt tartóztatva, és fogva tartották őket. Tulajdonképpen ezáltal szabadultak meg Auschwitztól és a haláltól. Én a sorsukról semmit sem tudtam, mert közben engem elvittek Csepelre. Csak miután hazajöttem, akkor mesélték el, hogy mi történt velük.

Apám nem sokat mesélt az életének erről az időszakáról. Talán annyit mondott, hogy egyszer megkérdezték tőle, hogy zsidó vagy nem zsidó, s ezt letagadta. Kérdezték, hogy a Hiszekegyet tudja-e [Minden bizonnyal a „Magyar Hiszekegy” nevű irredenta versről van szó, és nem az Apostoli Hitvallásról. Lásd: irredentizmus. – A szerk.]. És azt válaszolta apám, hogy még a Talpra magyart is [Petőfi Sándor „Nemzeti dal” című versének kezdősora. – A szerk.]. Édesanyám sem sokat mesélt, csak annyit, hogy a pesti gettóban a fiatalok nagyon rendesek voltak vele, és segítették.

Már jött a deportálás, már gyűjtötték a zsidókat össze, és reggel kilenc óráig nem volt szabad otthonról elmenni. Én mégis elmentem dolgozni a hadiüzembe. Esztergályosként dolgoztam. A hadiüzemből nem lehetett késni. Gondoltam, elmegyek, és ha azok szólnak, akkor majd többet nem fogok menni, csak mikor hívnak. Ezzel a gondolattal dolgoztam egy hónapig, ameddig oda került a dolog, hogy egyszer a mesterem odajött, és azt mondja nekem, hogy hallja, viszik a zsidókat, és ő úgy gondolja, jobb volna, ha hazamennék. Nem mondott többet semmit, hogy holnap se jöjjek, egyszerűen hazaküldött. Tízpercnyire laktam a munkahelyemtől. Amikor beértem az utcánkba, láttam, hogy a szomszédunk közelben játszó nyolc-kilenc éves gyerekét megállította két férfi, és megkérdezték: „Kisfiam, nem tudod, hol lakik Kappel Zoltán?” És én vagy négy méterre voltam a hátuk mögött, a gyerek nem is vett észre, s akkor ő azt mondja, hogy megmutatja, hogy hol lakik. Én akkor megijedtem, nem tudtam, kik az illetők, bementek az udvarunkba. Én igyekeztem utánuk menni, de nem tudtam semmiről. Mi ekkor már csak ketten voltunk a nővéremmel a lakásban, mert a szüleink börtönben ültek. Mikor beléptem, az egyik illető megkérdezte, hogy honnan jövők. Mondom: „Kérem, hadiüzemben dolgozom, és hazaküldtek, de nem tudom, miért.” Akkor jöttem rá én, hogy a gyárból ezért küldtek haza engem, mert megkezdődött a gettósítás. Na és akkor annyit mondtak a testvéremnek, csináljon magának egy csomagot, nem tudom, mennyi időre, és mit lehet benne vinni, és viszik a gettóba. Így szedték össze az embereket, mindenfelől, egyszerre. Mikor elintézték a nővéremet, akkor azt mondja az egyik nekem: „Idefigyeljen, kérem, maga mint pótolhatatlan munkás, fel van mentve a deportálás alól. Mondja meg, melyik lakást akarja, a szüleiét vagy a testvériét?” Azt mondja erre a nővérem, aki olyan huszonegy-huszonkét éves lehetett, „Zoli, válaszd az én lakásomat”. Igen, mert neki be volt rendezve a lakása. Férjhez akart menni. Be volt már bútorozva minden, idő kérdése volt már, mikor megy férjhez. Akkor én a nővérem lakását választottam. „Na kérem, ha ezt választja, akkor a másikat lepecsételjük.”

Egy másik mellékutcában volt a gyülekező. Nyolc-tíz zsidó családot láttam ládákkal, zsákokkal várakozni. A gyülekezőhelyről a téglagyárhoz irányítottak. Megkértem a csendőröket, hogy engedjék meg, kísérjem el a nővéremet a téglagyárig, és vihessem a csomagját. Vagy harminc méterre a gettó előtt volt egy patak. Amikor odaértünk, azt mondja nekem az illető: „Na idefigyeljen, ha még egy lépést tesz, akkor maga is bejön.” Elbúcsúztam Sáritól, a testvéremtől, átadtam a csomagot neki, és hazamentem a nővérem lakásába.

Májusban megkaptam a behívót Nagybányára. Mikor én elmentem munkaszolgálatra, akkor a szüleim itt voltak még a börtönben, Kolozsváron. Elmentem kihallgatásra, hogy SAS behívót kaptam Névre szóló katonai behívóparancs, nevét a „Siess, Azonnal, Sürgős” szavak kezdőbetűi alapján kapta. – A szerk., és el akarok búcsúzni édesanyámtól. Ezért el kellett menjek a törvényszékre, nem tudom, milyen parancsnokhoz. Ekkor a testvérem már benn volt a gettóban. Azt mondták, hogy menjek fel, nem tudom, hova, kihallgatásra. Bementem, és jelentkeztem ottan szabályosan, és mondom a parancsnoknak: „Kérem szépen, Kappel Zoltánnak hívnak, édesapám, Kappel Móric el van ítélve, és én édesanyámat akarnám csak meglátogatni, mert édesapámhoz már nem tudok elmenni. Erre szeretném megkérni a parancsnok urat, hogy megengedje.” „Nem lehet.” S akkor egy titkárnő vagy mi volt, egy gépelő nő, azt mondta felháborodva a parancsnoknak: „Hogy lehet ennyire embertelen?!” A parancsnok erre megengedte, hogy meglátogassam. Bevittek egy terembe. Bejött édesanyám, elbúcsúztam tőle, ahogy lehetett. Keveset tudtunk beszélni: „Anyukám, drága, nézd, Sárit elvitték, én pedig megyek Nagybányára.” Anyukám nem sírt, nem lármázott, visszament szépen.

Nagybányán aztán betettek egy műszaki századba, kiválasztottak, és elküldtek a Weiss Manfréd repülőgépgyárba, Csepelre dolgozni mint esztergályost [lásd: Csepel Művek]. Együtt dolgoztam a keresztény munkásokkal, és nagyon hamar sokra becsültek engem ottan. Olyan rendes emberek voltak, hogy hoztak ebédet nekem, mert mi, munkaszolgálatosok gyengén ebédeltünk. Ők kantinban ebédeltek. Átadták nekem az ebédjegyüket, és én kaptam arra a cédulára ennivalót. A munkások teljesítményre kapták a fizetést, és a mesterem hagyta, hogy az általam készített darabokat átadjam azoknak a munkásoknak, akiknek megfizetik. A munkások sem akarták ingyen elvenni tőlem, ezért adtak ebédcédulát. És akkor jól ebédeltem egy darabig.

A mestert Pertz bácsinak hívták, egy öregember volt. Hozott még ő is nekem otthonról paradicsomot. S azt mondta nekem: „Zolkó, az én fiam Kolozsvárt csinálja a katonaságot. Ha ő is ilyen emberekre találna, mint én vagyok, nagyon örvendenék neki.” Légiriadó volt, azt mondta: „Menjen fel a padlásra, bújjon el ottan.” Mert zsidónak nem lehetett bemenni a bunkerbe, az óvóhelyre. Volt olyan eset is, hogy légiriadókor bevittek a pincébe, a fürdőbe, és ott rejtettek el. Naponta bombáztak minket, hiszen repülőgépgyár volt, és nem voltunk védve. És ez az ember, ez a Pertz bácsi rendkívülien viselkedett velem.

Egy alkalommal pékeket kerestek, és én éhes voltam, és jelentkeztem. Persze annak ellenére, hogy apám pék volt, én semmit nem értettem a szakmához. Szerencsém volt egy rendes emberrel, hogy elvett nem tudom, mennyit a lisztből, és cserében megcsinálta nekem olyan szépen a buktákat, hogy csak. Mikor kész voltak, jelentettem, hogy végeztem. Mondtam, hogy elrontottam egy kicsit, de azért meg lehet enni. „Jaj – azt mondja a parancsnok –, akkor bemész a börtönbe!” De mikor levették a ponyvát a buktákról, és látták, hogy gyönyörű szép, akkor azt mondtam, amit nekem mondtak a pékségben: „Ha én ismertem volna a kályhát, kemencét, akkor sokkal szebb lett volna. Mert kellett volna ismerni, de hát én először voltam ottan.” Megdicsértek. Pünkösd volt, azt hiszem, oda kellett a bukta. De többet nem kellett.

Még a körletben voltam, 1944 nyarán, amikor kaptam egy levelezőlapot, és mikor ránéztem, láttam, hogy az anyámnak szépen vonalazott írása. S akkor írja nekem, hogy „Kiszabadultam, én is, apád is jól vagyunk. Én gettóban vagyok, Pesten, édesapád Mosonmagyaróváron van”. Nem tudtam többet róluk, ameddig haza nem jöttem. Csepelen nem volt kimenőnk, nem is próbáltam megkeresni az édesanyámat. Kérni ilyesmit nem lehetett. Rendkívül ritkán körbemehettünk a Duna partján. Vasárnaponként megengedték, hogy mi is menjünk a Duna-partra, külön helyre megfürödni. Futballozhattunk is. Ennyit engedtek vasárnaponként, délután.

Naponta bombázták a gyárat, mi, zsidók pedig a pincében levő fürdőben bújtunk el, mert a bunkerbe nem engedtek le. Egy napon nagyon erősen bombáztak, és úgy éreztük, mintha felemelkedett volna a föld velünk. Mind közelebb és közelebb estek a bombák, és vártuk, hogy mikor esik a nyakunkba. Ez idegileg az embert nagyon megviseli. Voltak zsidó fiúk, akik nagyon gyámoltalanok voltak, és voltak, akiknek családjuk volt és gyerekük is. Egyre csak mondták, hogy „Jaj, Istenem, jaj, Istenem, meneküljünk!”. Sokan sírtak. Én is nagyon ki voltam magammal, én sem voltam nagyon bátor, nem is lehetett ilyenkor az ember nagyon bátor. De volt egy, akinek felesége és gyereke volt, akikről nem tudott semmit. Mindig, amikor robbant, akkor belém kapaszkodott, s a gyerekeit és a feleségét siratta. S engem ez úgy feldühített, hogy ránéztem, és elküldtem az édesanyjába: „Ne legyél ilyen szar, gyámoltalan zsidó, hát mit vesztel te? Hát meg fogsz halni, de legalább nem fogsz így állni, né, ahogy most állsz te, hogy kacagjon rajtad valaki, hogy gyámoltalan zsidó vagy. Fogd be a szád, ne bőgjél!” S nem telt el vagy félóra, már vége volt a légiriadónak.

Jött egy keresztény légoltalmis pasas, aki ilyenkor az óvóhelyeken rendezte a dolgokat. Odajött, gránát nála, rendesen felöltözve mint óvó. Bejött oda hozzánk. Azt mondja, „Uraim, hallgassanak meg. Jöttem, senkit sem kötelezek semmire”. Egy önkéntest kért, mert a gyár egyik házbunkerét eltalálták. Négyemeletes masszív betonépület volt. Az történt, hogy gyújtóbombákat dobtak köréje, és égtek a bombák, valami meg is gyúlt ottan. Minden ilyen bunkernek volt külön egy szellőzőnyílása. Ennek az egyik részén volt egy szolgálatos, aki abban az esetben, ha megszűnt az áram, kézzel hajtotta a ventillátort. Szívták be a levegőt, és mikor a gyújtóbombák meggyúltak, akkor a füst mind bement a bunkerbe. Az emberek pedig nem kaptak levegőt, és minden égett körülöttük. És akkor jött ez a légoltalmis, hogy annyi ember van ottan, és nincs levegőjük. Jelentkezzen valaki, önként vigyen egy oxigénpalackot nekik. S akkor gondolkozás nélkül, elsőként jelentkeztem. Elvitt egy raktárhoz, adott nekem egy oxigénpalackot. Felvettem a hátamra, és megkérdeztem, milyen irányba menjek, mert nem tudtam pontosan, hol van a bunker. Mondta, hogy melyik úton kell keresztülmenni. Az út mind a két oldala égett, és füst volt. Mentem vagy öt-hat métert ebben a füstben, és nem láttam semmit. Megálltam, nem tudtam, mit csináljak. Derékig le voltam vetkőzve, és abban a pillanatban, ahogy ott álltam, egy tűzoltóslaugból reám spriccelt a víz. Nagyon jól esett, és az a pillanat, hogy ottan az a slaug létezik, az egy olyan bátorságot adott nekem, hogy tovább indultam. Hát más is dolgozik itt, akkor nem olyan veszélyes, és jó helyen járok. Még mentem tizenöt métert, és túljutottam a füstön, megláttam a nagy bunkert. Mikor odaértem, pont akkor volt egy nagy robbanás, ami engem teljesen a falhoz nyomott. Semmi bajom nem lett. Megkerestem az ajtót, de be volt zárva. Dörömböltem a kezemmel, hogy nyissák ki, s akkor ki is nyitották. Mikor megláttak, mondták, hogy menjek fel a negyedik emeletre, nem is engedték, hogy szóljak. Felmentem a negyedik emeletre, és ottan már kicsavartam az oxigénpalackot, és jött a levegő. Így menekültek meg az ottani emberek.

Volt két fiú a században. Az egyiket úgy hívták, hogy Strul Sanyi, a másikat Perl Bertalan. A Perl Bertalan nagyon éles eszű fiú volt. Strul is ügyes fiú volt. Ezek tudták, hogy az én szüleim börtönben vannak, és ezért volt nagyobb bátorságuk, hogy velem felvegyék a kapcsolatot. Azonkívül még azért is, mert bombázáskor látták a bátorságomat. Ez volt az a dolog, amiért az a két fiú felvette velem a kapcsolatot. Mert látták, hogy én önként jelentkezek emberek megmentésére, függetlenül attól, hogy kicsodák. Később bevettek a vezetőségbe is. A kommunizmus elméleti alapjaival csak később, a háború után ismerkedtem meg, itthon. Az egész vezetőségben tíz ember volt összesen, köztük én is. Nagyon feladat nem volt, oktatásra, ilyesmire nem volt lehetőség. Ez inkább egy olyan ellenállási mozgalom volt, harcolni kellett volna.

Volt egy olyan időszak, amikor nagy fejetlenség uralkodott. Horthy október tizenötödikén kijelentette, hogy átállnak [lásd: Horthy-proklamáció], és hívta Veress Jánost, hogy segítsen megszabadulni a fasizmustól [Vörös János vezérezredes vezérkari főnökről van szó, aki bejelentette, hogy elrendelte az 1. és 2. hadsereg visszavonását. A németek erre kijelentették, hogy egész Magyarország saját hadműveleti területük, és csak a német parancsnokságnak van joga parancs kiadására. – A szerk.]. Már létezett egy alakulat, amely már az oroszok mellett volt. Egy egész ezred volt, azt hiszem [Alighanem arra gondol, hogy az 1. hadsereg parancsnoka, Dálnoki Miklós Béla átment a szovjet csapatokhoz. Őt azonban csak néhány tisztje követte, s fölhívását a hadsereg átállására is csak szórványosan követték. – A szerk.]. Ekkor a századdal még szabályosan hazamentünk a gyárból a körletbe, ahol laktunk, de voltak nagyon sokan, akik menekültek. Nekik megvolt az okuk rá, nyilasok voltak. Egy órán belül jött egy főhadnagy, nagyon egy korrekt ember volt. Összegyűjtötte a századot, és azt mondta: „Hallgassanak ide, fiúk, tudják, mi történt, tudják, hogy Horthy Miklós felhívta a katonaságot, hogy jelentkezzenek, és Veress [Vörös] János jöjjön segíteni. Nézzék, az a véleményünk, hogyha már eddig kihúzták, maradjanak itten velünk, ameddig vagyunk, és majd rendesen, szabályosan hazamennek. Ne menjenek mostan, mert veszélyes. Mostan lelőhetik magukat, ne tegyék ki magukat veszélynek. Csinálják, ahogy gondolják, ha akarnak menni, tőlünk mehetnek.” Abban maradtunk, hogy rendeződnek a dolgok, s majd akkor meglátjuk, mit lehet csinálni, egyelőre maradunk. Ekkor nem voltak az oroszok még itten. De én már a mozgalomhoz tartoztam, benne voltam a csepeli kommunista földalatti mozgalomnak a vezetőségében a zsidók részéről. Tudtam róla, hogy vannak fegyverek elrejtve arra a célra, hogy ha változás indul, akkor mi, földalattiak vegyük át a gyárban a hatalmat. Hatvanezer ember dolgozott a repülőgépgyárban [Nincs adatunk a Weiss Manfréd Repülőgép- és Motorgyár Rt.-nél dolgozók számáról, ez a szám azonban egészen biztosan erős túlzás. – A szerk.]. Mikor a főhadnagy elmondta, hogy mi a helyzet, én elmentem a párthoz eligazítást kérni. Mi, földalattiak kimentünk fegyverrel a Duna partjára, az országút szélére, hogy védjük a gyárat.

A fegyverek le voltak téve egy háznak a pincéjébe, s onnan vettük el őket. Összesen tízen voltunk. Ezek a földalatti mozgalom fegyverei voltak. Mi a mozgalomban voltunk, és nekünk már voltak Pesttel kapcsolataink. Mindig ment egy-egy küldönc. Az adta az utasításokat, hogy mit csináljunk, hogyan csináljuk. És erről is már beszéltünk gyűlésen, hogy van egy ház, ahol fegyverek vannak letéve a mi részünkre. Megkaptuk az utasítást, és el is mentünk, felvettük a fegyvereket, és mentünk a gyárba, hogy kapcsolódjunk a kommunista csoporthoz. S elég az hozzá, hogy a Duna partjára mentünk le, oda húzódtunk le a partjára. Ott volt az országút. Messziről már egész jól látszott, hogy jönnek valami teherautók. S a teherautók tele voltak felfegyverezett nyilasokkal. Akkor azt mondja az egyik, ne hülyéskedjünk, dobjuk bele a vízbe fegyvereket. S ezt csináltuk, bedobtuk a fegyvereket, és visszaszöktünk a századba. Nem beszéltünk semmit se az esetről senkinek. Este történt ez a dolog. Volt egy Klein Sándor nevezetű váradi zsidó fiú, akit elküldtünk Pestre, hogy menjen, kérjen utasítást. Reggel, mikor felkeltünk, Klein Sanyi már vissza kellett volna érkezzen, de nem volt ott, és akkor már tudtuk, hogy elkaphatták. Nagyon féltem, hogy na most mi lesz velünk. Azért féltem, mert hoztak egy pasast, össze volt verve, és a századunkat felsorakozatták, és lökték előre, hogy mutassa meg, hogy melyik az. Nem tudtam, miről van szó, kit keresnek, csak féltem, hogy nehogy így járjunk mi is, hogy hozzák mindjárt a Klein Sanyit is. De Klein Sanyi nem jött, és én megúsztam.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok s egyszer csak szükség volt ismét pékekre. Na és akkor azt mondták a tisztek ottan, hogy a pékek lépjenek ki a sorból. Hát vagy nyolcan is kiléptek, de én már nem. Körülnézett az őrmester mindenhol, hogy hol van az a pék, aki a múltkor még sütött. S egyszer csak megáll, meglát engem: „Lépjen oda maga is.” „Őrmester úr, én nem vagyok pék, megmondom őszintén, én nem vagyok pék.” „Ne pofázzon!” Erőszakkal kitett oda, hogy megyek én is. Hát, gondolom, most már másodszorra megmondtam neki, hogy nem vagyok pék, mégis odatett, akkor nem én felelek most már. Na de az Isten mindig mellettem volt, mint most is. Akik kiléptünk, azok közül vagy haton, azt hiszem, ténylegesen tudtak valamit is. Olyan helyekre mentek, hogy ott maradtak. De a másik kettőt, hármat kirúgták, hogy nem felelnek meg, mert lusták, hogy csaltak stb. Akartak ők is enni, mint én, azért jelentkeztek. Elég azt hozzá, hogy én egy olyan családhoz kerültem, akik rendkívüli emberek voltak. Karsaynak hívták a családot, Csepelen volt pékségük. Karsay úr, mikor megérkeztem, nagyon kedvesen fogadott, én meg bevallottam, hogy nem vagyok pék: „Karsay úr, megmondom becsületesen, most a kezdettől, én nem vagyok pék, de erőm van vizet hordani, zsákokat. Apám pék, volt pékségünk is, de én nem értek hozzá, nekem más a mesterségem.” „Hallgasson ide, fiam, nem azért igényeltem ki magát, mert nekem kell a pék. Én egy zsidó gyereken akartam segíteni.” Megköszöntem szépen, és már az első naptól nagyon igyekeztem rendesen végezni a dolgomat. Mikor az első reggel az asztalra tettek egy tejes kávét, kijött a szememből a könny, kérem. Kávét nem ittam, nem tudom, mióta.

Annyit tudok még Karsayról, hogy mikor ottan zajlott a gettóztatás, akkor ő hallotta, hogy a csepeli sporttelepen összegyűjtött zsidók éheznek. Karsay megtöltötte a szekeret kenyérrel, és elment oda, és se szó, se beszéd bátran dobta be a kenyereket a kerítésen belül. És voltak csendőrök, akik látták, és elfordultak, nem törődtek vele. Tették magukat, hogy nem látják. Ilyen emberségesek voltak. És sokan voltak Karsayhoz hasonló bátor emberek, akik ilyesmikre voltak képesek. Hogy miért tették, az nem tudom.

Karsay úrnál lett nagyon jó barátom Blezsák Karcsi. Cseh származású volt. A dagasztó műhelyben dolgozott, mert komoly nagy pékség volt az. Akart nekem igazolványt szerezni. A bátyja katona volt, azt hiszem, s neki megvolt a személyazonossági igazolványa [A háború előtt a mindennapi személyazonosításra katonai igazolvány, valamilyen munkához kapcsolódó okirat (cselédkönyv, iparigazolvány stb.), anyakönyvi kivonat, illetőségi bizonyítvány szolgált. A személyi igazolványt 1954-ben vezették be. – A szerk.]. Azt mondta, azt majd elhozza nekem. Azt válaszoltam, hogy ez veszélyes dolog, hát mit csinálnék én egy ilyen személyazonossággal? Inkább nem fogadtam el. Onnan tudtam meg, hogy cseh származású – mert amúgy magyarul beszéltünk –, hogy amikor bejöttek az oroszok Budapestre, egy orosz katona bejött a pékségbe, és azt mondja nekem oroszul: „Kuda majszter, job tvoju máty.” Én nem értettem, mit akar, de kapott egy-két kenyeret, és elment. S akkor a Blezsák kérdezte tőlem, tudom-e, mit mondott nekem az orosz? Hát mondom, biztos kérdezte, hogy hol a mester? A Blezsák viszont megértette az oroszt: „Hát, az kenyérért jött, hogy zabráljon kenyeret onnan, a pékségből.”

Karcsi megtanított engemet három nap alatt péknek lenni. Ottan dolgoztam mellette, s végig ketten voltunk a dagasztó műhelyben. Egész éjjel dolgoztunk, nappal pihentem. Egyszer csak egy éjjel, mert éjjel egy órakor keltünk fel, látok egy harmadik személyt is ottan. Egy fiatal férfi volt, egy kicsivel idősebb, mint én. Vagy harminc éves lehetett, én akkor húsz éves voltam. Pék volt. Hát, reá is szükség volt, reám is szükség volt, hárman dolgoztunk. Már én is úgy dolgoztam ottan, mint egy pék, s a végén megmondta a pasas nekem, hogy ő katonaszökevény, és magyar ember. Nagyon jó barátok lettünk, Jóskának hívták.

Ez egy rendkívüli dolog, amit mondok most. Én két-három hónapig voltam ebben a pékségben. Egyszer csak jönnek utánam a századtól, hogy a századot viszik, és én menjek. Na, de én bent voltam a pékségben, és hallottam, és láttam a tizedest is, aki jött. Hallottam, hogy beszélt a főnökömmel: „Karsay Sándor úr?” „Igen, én vagyok”. „Van nekünk itten egy fiúnk, itten dolgozik. Azért jöttem, mert be kell vigyük, mert a század megy el.” Mikor ezt meghallottam, ösztönösen egyből felugrottam a kemence tetejére. Nagyon magas volt, nem is tudom, hogy sikerült felugranom, biztosan az ijedtség miatt. S onnan lestem, hogy mi lesz, nem is gondolkoztam. Hallom, hogy Karsay válaszol: „A Zoltánt? Azt hiszem, hogy elment oda a körletbe, a zsoldját, hogy felvegye.” Nem is jártam soha én arra, nem is tudom, hogy hogyan jutott neki ez az eszébe, és nem tudom, hogy honnan volt ez a bátorsága is. Azt mondja erre a tizedes: „Karsay úr, az meglógott, az hozzánk nem jött be. Eddig se járt be a zsoldért.” „Én nem bánom – azt mondja Karsay –, az ő baja.” Erre a tizedes elment, s Karsay bejött a pékségbe. Csak néztük egymást, majd megszólalt: „Megy el a századuk.” „Karsay úr, kérem, nagyon szépen köszönöm, amit mondott.” „Idefigyeljen, Zoltán, mától kezdve csak éjszaka dolgozik, és az istálló padlásán, a szénában alszik. Rendben van?”

Volt neki egy apósa ottan, nagyon rendes ember. Azt mondja Karsay: „Erről apósom sem szabad tudjon, mert iszik, részeges, eljár a szája, vigyázzon! Kérem, őrizkedjék az apósomtól, ne tudjon róla semmit.” Vigyáztam, amennyire lehetett. Nappal bementem az istállóba, ott aludtam, éjszaka pedig dolgoztam. Teltek a hetek. Egyszer csak kora hajnalban valaki csengetett a kapunál, és éppen Jóska volt a dagasztótekenőnél, ketten dagasztottunk. A csendőrök voltak. De Karsaynak a felsége biztatta a gyermekét, Sanyikát, aki alig volt öt éves, hogy kiáltsa minél hangosabban: „Kitartás, testvérek!” Ez hallatszott odabent is, a pékségben. Ebből tudtuk, hogy el kell rejtőznünk. Azt mondják a csendőrök: „Azért jöttünk, hogyha vannak valami zsidók, akik itten dolgoznak, akkor jelentse, kérem! „Jaj, nincsen nekem ilyen.” Válaszolta Karsay. A csendőr elkérte Karsay igazolványait, Karsay pedig felpakolta őket kétkilós kenyerekkel. Hárman voltak, mindegyiknek két-három darabot adott, azok pedig nem kérdezősködtek tovább, majd elmentek. Egyszer jön az anyja Sanyikával, s kiáltják, hogy „Jó reggelt, kitartás, testvérek!”. Nagyot kacagtunk. Evvel sikerült nekünk életben maradni, mert ezek elvittek volna, és lelőttek volna, az biztos. Nem jöttek véletlenül, valaki besúgott bennünket, vagy engem, vagy a másikat, vagy mind a kettőnket, nem tudom. Mindez a nyilasok alatt volt, 1944 karácsonya előtt.

Elég az hozzá, hogy azt mondja nekem a kollégám, Jóska, hogy látni akarja a feleségét, karácsonykor vele akar lenni. Vagy húsz kilométerre laktak, de át kellett menni a Dunán. Mondtam neki, hogy nem olyan könnyű dolog. Azt mondja, tudja, de valaki ajánlotta, hogy van egy ember, aki csónakkal átvisz. Na, hát azt mondja: „Hallgass ide, akarsz te is jönni velem?” Hát még a hideg is végigfutott a hátamon. Mert tudtam, hogy mivel jár. A Duna túlsó felén oroszok voltak, itten meg németek, akik vigyázták a partot. De ha egy ilyen éjszaka sikerül nekem átmenni, akkor én két óra múlva már felszabadult ember vagyok. S akkor mondom, hogy akarom. De nekem – azt mondja – néhány ezer pengőt kell adni a csónakosnak. Elmentem Karsay úrhoz, és mondom neki, hogy határoztunk, viszont szükségünk volna pénzre, és segítsen rajtunk. Azt mondja: „Adok, amit kért, s adjon maguknak az Isten sok szerencsét, hogy sikerüljön.” Ideadta a pénzt. Este kilenckor kellett volna Jóskával indulnunk, de ő hamarabb elindult, hogy lássa, mi van a csónakossal. Na aztán mikor a pénz is nálam volt, már tört a nyavalya. Még volt egy óra hátra, és azon gondolkodtam, hogy mi lesz, hogy lesz. Jaj, adná az Isten, hogy ne jöjjön vissza Jóska, és nem jött. Nem jött, de másnap reggel megtudtuk, hogy a Jóska jött volna, de lelőtték. Elment a csónakhoz, és a csónakra fel akart ülni, és akkor kapták el a németek. Hogy a csónakos összejátszott a németekkel vagy nem, azt nem tudom már. Harmadnap, karácsonykor jött a felesége, hogy találkozzon a férjével. Azt hitte, itten van. Karsay közben megtudta, hogy Jóskát a hullakamarába szállították, és elmondta a nőnek a történteket.

A felszabadulásom úgy történt, hogy én az istálló padlásán laktam mindaddig, amíg a németek Budapesten voltak. Egy korán reggel jött a Karsay az istállóba, és hangosan kiáltotta: „Zolkó, Zolkó!” Én megijedtem, hogy mi ez, miért kiabál, eddig nem tudta senki, hol vagyok, s most elárul? S akkor odamentem a padlásfeljáró nyílásához, s meglepve néztem le. „Jöjjön – azt mondja –, bejöttek az oroszok!” Na hát akkor más a helyzet, és akkor lejöttem. „Hol vannak?” Azt mondja: „Itt vannak a ház előtt, fel vannak sorakozva.” Hát én alig voltam felöltözve, pedig tél volt. Vettem két kenyeret magamhoz, és kenyérrel mentem elejükbe. Géppuska volt náluk. Olyan partizánszerű embereknek néztek ki, és volt velük egy tisztszerű valaki is. Nem ijedtek meg tőlem, pedig azt hiszem, nagyon furcsán nézhettem ki. Ing sem volt rajtam, csak úgy mentem ki nadrágban és mezítláb. Beszélni sem tudtam, csak nyújtottam a kenyeret a tisztnek. Egy csomó ember volt már akkor a környéken, akik jöttek csodálni az oroszokat. A munkások között sokan voltak, akik örvendtek a kommunizmusnak, és már nagyon várták. S akkor én odaadtam az oroszoknak a kenyeret, és akkor a tiszt kettétörte a kenyeret, és odaadta az embereknek, akik ott álltak. Nem a katonáknak, az embereknek adta. Én meg nagyon meghatódtam, milyen drágák ezek az oroszok. Rövidesen hazamentem, fázott is a lábam már. Ez volt a felszabadulásom. Most már szabad ember voltam.

Nemsokára, egy hét sem telt el, bejöttek a reguláris orosz csapatok. Nem foglalták el a pékséget, hanem bejöttek, hogy csináljunk nekik kenyeret. Ők adtak munkást, lisztet stb. Ottan maradtam én is még segíteni vagy egy hónapig, kettőig.

Valaki feljelenthette Karsayt, és jöttek az oroszok, hogy Karsayt vigyék el. S akkor én mentem Karsayval, hogy igazoljam a becsületességét. Nem tudtam oroszul, de kézzel, lábbal próbáltam megértetni magam. Mentünk vagy százötven, kétszáz métert, és mikor már közeledtünk oda, ahová ők vittek, nem tudom, hova akartak vinni, akkor megállít az egyik orosz. Nagyon szépen reám nézett, és mutatott a kezével, hogy menjek vissza. S akkor még mondtam neki, hogy „Nyet fasist”! De nem engedtek tovább, haza kellett mennem. Azt hiszem, még két óra sem kellett, és Karsay is hazatért. Valaki feljelentést tehetett ellene, de mikor hazajött, csak annyit mondott, hogy nincs semmi baj, mást nem mesélt.

Eljött 1945 áprilisa, és én megpróbáltam hazajutni Erdélybe. Elindultam Pestre, hogy kérjek iratokat a hazamenéshez. A kilencedik kerületben, a Soroksári úton orosz katonák csoportosan ellenőrizték az embereket. Igazolványokat kértek. Egy ilyen csoport állott velem szembe, és „davaj dokumente”! Hát aztán dokumentumom nekem sok nem volt. Volt nekem az oroszoktól egy papírom, oroszul volt írva, hogy nekik dolgozok a kenyérgyárban, Csepelen. Gondoltam, ez is nagyon jó, hát oroszul van írva. Mikor azt odaadtam nekik, azt mondja, más dokument kell neki, ez nem jó. Más nem volt, s be kellett álljak a sorba. Nem is tiltakoztam nagyon sokat, mert nem tudtam, miről van szó. Bevittek Pestre, és bezártak egy üzletbe minket. Már negyvenen voltunk. Voltak, akik az ablakon, a rácson keresztül láttak valaki ismerőst, és üzentek a hozzátartozóiknak. Nekem nem volt kinek mondjak semmit, csak hallgattam. Láttam, hogy mindenki kétségbe van esve. Onnan bevittek egy orosz parancsnokságra. Ahogy bementem, vártam, valaki jöjjön már ki is onnan. De aki bement, azok közül senki nem jött ki, s így lassan reám is sor került. Aránylag elég gyorsan ment a sor, pedig negyvenen voltunk. Bekerültem a terembe. Körben asztalok voltak, orosz tisztekkel. Egyszer csak az egyik asztaltól, lehajtott fejjel, azt kérdi tőlem magyarul valaki: „Hogy hívnak?” Mondom: „Kappel Zoltán”. Erre felnéz, és „Zoli, hát te vagy az?”. Hát a pasassal együtt voltunk munkaszolgálatosok Csepelen. S aztán közben ő haza akart menni, de az orosz hadseregbe került be mint katona. Ahogy meglátott, fölkelt az asztaltól, ott volt egy magasabb rangú tiszt, elment hozzá és vagy két szóval megmagyarázta, hogy engemet ő honnan ismer. Az jött, benyúlt a zsebébe, és adott nekem egy csomó dohányt. Elvettem, és a zsebembe nyomtam. Akkor probléma volt a cigaretta. S azt mondja nekem a volt bajtársam, hogy „Hallgass ide, Zoli. Én most adok neked egy papírt. Te tudod, hová jutottál volna? Oroszországba, fogságba”. Megszeppentem. Adta azt a papírt, de én úgy meg voltam ijedve, hogy a papírral együtt visszamentem Csepelre, anélkül, hogy valamit intéztem volna a hazajövetelemről.

Néhány nap múlva ismét elindultam haza Csepelről, de akkor már úgy jöttem, hogy nem is megyek vissza. Elmentem Pestre valamilyen zsidó hivatalba. Nem tudom pontosan, mi volt. Mondtam, hogy munkaszolgálatos voltam, és haza akarok menni, Romániába. Kérdezték, hogy hol voltam munkaszolgálatos. S akkor mondom, hogy itt, Csepelen voltam, és utoljára egy pékségben dolgoztam. Átküldtek egy másik asztalhoz, hogy beszéljek azzal az illetővel. Sokan voltak, akik jöttek intézkedni. Odamentem az iparoshoz, és el kellett mondjam, ki volt a parancsnokunk, és ki bánt velünk rosszul, kit akarok feljelenteni. Nekem egy volt, akit feljelentettem. Úgy hívták, Almásy százados. Az kiköttette az embereket, nagyon kínozta őket, és nagyon kegyetlen volt. S akkor mondom neki, hogy nem tudok mást Almásy századoson kívül, a többi emberek nagyon rendesek voltak, a tisztek is. Volt a századunknál egy Kántor József nevezetű kolozsvári származású őrmester is. Egy rendkívüli ember. Amikor hazajöttem, akkor a fiával nagyon jó barát lettem. Én Kántorral többé nem találkoztam, de a körülmények olyanok voltak, hogy megismerkedtem egy fiatalemberrel, és megtudtam, hogy annak a Kántor Józsefnek a fia, aki nekem keretlegényem volt. Hat emberből állt a keretlegénység, hát egytől egyig mind rendkívülien becsületesek voltak. Nem hangosan, nem szavakkal, hanem tettekkel bizonyították az emberségüket. Egyedül Almásy százados volt nagyon kegyetlen.

A vonatok még nem jártak rendesen. Nagyon féltem attól, nehogy az oroszok elvigyenek fogságba. Felültem egy vonatra aznap délután Pesten, amivel [Nagy]Váradig jutottam el. [Nagy]Váradon egy napot pihentem, és másnap megérkeztem Kolozsvárra. Kolozsvárt a kellemes dolog az volt, hogy sokan voltak olyanok, aki várták, hogy hátha valakijük jön. Kinek a felesége hiányzott, kinek a gyerekei. Sok zsidó várakozott minden nap az állomás előtt. S akkor egy Fenichel Ferenc nevezetű zsidó mérnök, akivel együtt dolgoztam, meglátott, és azzal fogadott, hogy itthon van édesanyám, édesapám. Várnak engem. Ez volt az első jó hír. Akkor én már tovább nem is vártam, viszont volt egy szerencsétlen ember, akit az úton ismertem meg. Flekktífusza volt, jött valahonnan Németországból. Nagyon gyenge volt, és kellett egy kicsit vigyázni rá. Nem volt kolozsvári, csak idejött, hogy tovább menjen majd. Na és akkor mindemellett, hogy a szüleimet siettem meglátni, elvittem a hitközséghez, hogy viseljék gondját.

Hazafelé az utcánkban meglátott egy kicsi gyermek, és már szaladt haza, hogy újságolja a szüleimnek, hogy érkezem. Anyukám kijött az udvarra, s annyira meghatott, hogy még az orromból a vér is megindult. Annyira hatása alatt voltam a találkozásnak.

Egy héten belül már elmentem a régi munkahelyemre, és ottan dolgoztam. A vasipari részvénytársaságnál esztergályosként kezdtem újból dolgozni. Ott nagyon örvendtek nekem, csak én nem örvendtem nagyon nekik. Voltak ott olyanok, akiknek „tartoztam” volna is, mert szemtelenek voltak, és tudtam, hogy az egy nyilas volt. Csegezi Sándornak hívták. Egy utcában laktunk, vagy öt évvel volt nagyobb, mint én. Vérig sértett azzal, hogy amikor 1944-ben behívót kapott, pont abban az időben, mikor a zsidókat vitték el, bejött a gépműhelybe, ahol én dolgoztam, és vagy négy-öt emberrel kezet fogott. Mikor az én gépem mellett elment, akkor kikerült, és továbbment. Mikor hazajöttem, elmentem hozzá, megkerestem: „Hallgasson ide, Csegezi, nem azért jöttem, hogy pofon üssem, vagy leköpjem, messze áll tőlem az ilyesmi. Csak megszégyellheti magát, hogy ennyire embertelen volt.” Azt mondja: „Kappel úr, drága, nagyon szégyellem magam.” „Ha ez igaz, akkor nekem ennyi elég. Próbáljon emberré válni, legalább ezután.” Ezzel befejeztem. Senkinek nem kürtöltem szét a dolgot. Mással nem volt senkivel semmilyen hasonló problémám.

A Vasipari Részvénytársaságnál dolgoztam egy kevés ideig, aztán megismerkedtem az első feleségemmel, Márton Máriával. Úgy ismerkedtünk meg, hogy a hazatérésem után gyakran bejártam a Péter-Pál villába. Ez valamikor egy palotaféle volt, gazdag zsidók laktak benne, mindenkinek komfortos lakása volt. Vagy harminc-negyven család lakott ottan, s azok építették maguknak. Később ez lett a Gestapo székhelye. A háború után itt szállásolták el a lakás nélkül maradt, deportálásból vagy munkaszolgálatból hazatérő zsidókat. Ott kaptak ebédet, ott kaptak lakást, és én is odamentem, hogy lássam, ki jön haza, és hogy halljak híreket. Minden héten, sokszor még naponta is elmentem, ha tudtam, valaki ismerős jött. Ott találkoztam a feleségemmel is. Ő is a deportálásból jött haza, és ők is ott laktak bent a nővérével. A családjából csak még a nővére élte túl a holokausztot. A szülei és a többi testvére nem tért haza a deportálásból.

A feleségem családja kolozsvári volt. Nagyon szegény család volt. Az apja, azt hiszem, megnyomorodott a kezével, és nem volt képes kenyeret keresni. És voltak testvérek vagy ötön, úgyhogy nehéz családi életet éltek. Nem tudok róluk nagyon semmit. Én csak a nővérét ismertem, Alizt. A férje után Hirsch Aliznak hívták. Aliz egy karakán, vagány nő volt. A deportálás előtt illegalista volt, le is volt tartóztatva. A háború után előkerült a dosszárja dossziéja, amelyikben a vallomásokat tette a csendőrségnek a háború idején. Senkit nem árult el az illegalisták közül, mindent tagadott. Emiatt a háború után a pártnál nagyon megbecsülték. Talán valami funkciója is volt, de már nem emlékszem pontosan.

A feleségem röviddel az esküvőnk előtt jött haza deportálásból, én munkaszolgálatból. Neki nem volt sem anyja, sem apja. Az apja nem jut eszembe, mikor halt meg, volt-e deportálva. Nem csináltunk esküvőt, mert a rokonaink nagy része elpusztult, és anyagi lehetőségünk sem volt rá. A városházán megesküdtünk, majd hazamentünk, s a szüleimmel meg a testvéremmel együtt megvacsoráztunk. A szüleimnél laktunk a feleségemmel egy darabig. Elvettem feleségül Máriát, és aztán nyomorogtunk egypár hónapig, amíg behívtak román katonának.

Egy évig voltam katona. [Nagy]Szebenbe vonultam be a „Regimentul VI Infanterie Voluntară” VI. Önkéntes Gyalogezred alakulathoz. Önkéntes alakulatnak nevezték, de én nem voltam önkéntes. Csak amikor 1945-ben hazajöttem Csepelről, beiratkoztam a pártba. Ők mondták, hogy oda menjek katonának. [Nagy]Szebenben három hónapot ültem, majd onnan egy fogarasi altiszti iskolába küldtek. Onnan elvittek Bukarestbe, a Marele Stat Majorhoz, fordítónak inkább Fővezérkar, 1947-ben a román Fővezérkar keretében külön katonai hírszerzési osztályt állítottak fel. Kappel Zoltán ennek az osztálynak állt alkalmazásában. – A szerk.. Tudok németül is és magyarul is. Fordítani kellett volna a németektől maradt dokumentumokat egy pincében. Hát mikor ezt megláttam, s láttam, mennyi irat van, arra gondoltam, hogy valószínűleg sosem fogok hazamenni. Kaptam viszont egy tüdőgyulladást, és azzal megszabadultam. A fogarasi altiszti iskolába kerültem vissza. Onnan szereltem le, egy év katonaság után. A feleségem már korábban is próbálta elintézni, hogy leszereljek, mert már gyereket szült, és nehezen tudta fenntartani magát. A szüleim nem sokat törődtek vele, se a gyerekkel. A gyerek meg is halt nemsokára. Hat hónapos lehetett, úgyhogy én egyszer láttam csak életemben, amikor szabadságon voltam. Amikor leszereltem, akkor már meg volt halva a gyerek.

Nem a Vasipariba mentem vissza dolgozni, hanem az Unireába. Ott volt egy kicsi kapcsolatom, és ott fel is vettek azonnal esztergályosnak. Valamikor Magyar Acél volt a neve, és textilgépgyár volt. Miután államosították, hatalmas fejlődésnek indult. Amikor odakerültem, négyezer embert foglalkoztatott.

1945 elején érkeztem haza, és októberben már párttag voltam. 1948-ban egyszer csak felhívtak a párthoz, hogy nem volnék-e hajlandó pártiskolába menni. És akkor sorolni kezdtem a kifogásokat, többek között, hogy gyereket vár a feleségem. Két hét múlva jöttek megint a törvényszékről, hogy menjek a törvényszékre népbírónak [lásd: népbíróságok, népbírák Romániában]. Mondtam, hogy én még le sem vagyok érettségizve, úgyhogy nem mehetek. A valóság az, hogy mikor abból a nagy fasizmusból én hazajöttem, és a kommunista párt igazságot, emberséget, munkát, egyenlőséget ígért, az engem megragadott, és egyből mentem a pártba.

1949/50-ben leérettségiztem. El akartak vinni pártiskolába. De ekkor már egyre kellemetlenebbül éreztem magam a pártban. Azt vártam, hogy mikor leszek én is kirúgva a pártból. Először is azért, mert az apám múltja egyre kellemetlenebb hatással volt rám. Apám nem volt kommunista, de mint kommunista volt elítélve. Mikor hazajött, nyíltan megmondta, hogy ő nem iratkozik be a pártba, és ő nem akar semmi előnyt azért, mert el volt ítélve. Azt már nem mondta, hogy a székely hadosztályban harcolt a kommunizmus ellen, 1918/19-ben. Apám miután hazajött, újból megnyitotta a pékséget. A kommunizmusnak viszont proletárra volt szüksége, apám pedig kisiparos volt. És ez engemet is befolyásolt, mert igyekeztem titokban tartani, hogy apám kisiparos. Apám nagyon sokat dolgozott: lisztbeszerzés, kenyéreladás. Állandóan kellett menni a mindennapiért. Az anyám pedig a klinikára járt. Az egyik szemét kivették, mert gyulladásos volt. Azt mondták, ha nem veszik ki a szemét, akkor a másikra is meg fog vakulni. Egy szemmel maradt.

Még a verifikálások előtt jött egy negyedik hívás a párthoz, hogy menjek pártiskolába, de nem itthon, hanem Bukarestbe. Ez tulajdonképpen szekuritátés iskola volt, ami alól már nem tudtam kibújni. Mikor már ott voltam, nem volt mit csinálnom, bele kellett törődnöm a dologba, és elvégeztem az iskolát. Volt egy barátom, aki a Dermatában dolgozott, és most együtt jártuk az iskolát. Magyar fiú volt. Mondta nekem, hogy ő nem marad itt. Valamilyen módon sikerült hazajönnie Kolozsvárra, és nem fejezte be. Én Kolozsvárra már mint főhadnagy jöttem haza.

Jöttek a verifikálások az 1950-es évek elején lásd: párttisztogatások Romániában, és akkor nagyon kiábrándultam a pártból. Mihály Miksának hívták a szüleim utcájában lakó Mihály család egyik fiát. A másik fiú neve Samu volt. Mindenesetre mind a ketten nagy trógerek voltak az egész családjukkal együtt. A holokauszt alatt munkaszolgálaton lehettek mind a ketten. Miksa Kolozsváron a háború után a rendőrségnek nagy parancsnoka volt. Illegalista múltja miatt lett a rendőrségen nagy ember. Nem voltam vele rossz viszonyban, de jöttek a kommunista verifikálások, s akkor őt mind megbízható személyt beválasztották egy verifikáló komisszióba. Akkor dobták ki a kommunisták közül azokat, aki befurakodtak. És ő pofátlanul ott feltett nekem egy kérdést: hogy voltam-e én cionista? Mondjam meg. Hát, tulajdonképpen én cionista nem voltam, hanem volt neki egy húga, aki az én nővéremmel volt barátnő a háború előtt. És ez a Miksa jött [a háború előtt], hogy a cionistáknál – Hasomér Hacairnak hívták a szervezetet –, ottan lehet táncolni. Kíváncsiságból mentünk el. Talán kétszer is elmentünk, de aztán többet se én, sem a testvérem, se az ő húga nem ment el. S akkor pont ez az ember teszi fel nekem a kérdést, aki maga is volt a cionistáknál. Na ez volt az egyik, amiért nagy gazembernek neveztem.

Később aztán „nagyfiú” lettem, és sok helyen megfordultam. Már nem csak az érettségim volt meg, hanem a pártegyetemet is elvégeztem, azonkívül tiszti iskolát is végeztem. Hát, ezekkel nem dicsekszem, és nem magyarázkodom, mert nekem ez jót nem tesz. Nem szégyellem magamat. Becsületes voltam, de erről nem akarok beszélni. Kolozsvári születésű voltam, nem kellett elbújjak senki elől, és soha senki felelősségre nem vont, hogy milyen módon végeztem a munkámat. Emberséges voltam, és nem volt velem probléma.

Kaptam beosztást, de megmondtam, hogy nem akarok maradni. Akkor azt válaszolták, hogy két út van előttem: vagy felfele megyek, vagy lefele megyek. Megijedtem, hát akkor megyek felfele. De két hónap múlva már volt egy kollektívám, mind részegesek. Azokkal én többször is berúgtam, habár nem voltam részeges. A pártnál belém kötöttek emiatt, és le is fokoztak főtörzsőrmesterré. Kellett tegyek egy deklarációt, hogy én hogy látom ezeket a dolgokat. Azzal vádoltak, hogy részegeskedek. A munkásosztály ideküldött, hogy harcoljak értük, izzadnak, hogy nekem fizetésem legyen, és én kocsmákba járok. Kijelentettem, hogy én belátom, hibáztam, és azzal büntessenek meg, hogy dobjanak is ki a Szekuritátéból. Na, ez már nem sikerült. És teltek az évek, hiszen kihúztam ott tíz évet.

Operatív beosztásom nem volt. Írásszakértő és ujjlenyomat-szakértő voltam. Technikai feladataim voltak. Voltak névtelen levelek, röpcédulák. Aki gyanús volt, attól vettünk íráspróbát, és leellenőriztük, hogy ő volt-e a tettes. Főleg az 1950-es években voltak gyakoriak a kommunizmust szidó röpcédulák. A magyarországi 1956-os forradalommal akkor én nem foglalkoztam. Tudtam róla, de hát a beosztásom miatt igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni vele, nekem amúgy sem volt ehhez kapcsolódó feladatom.

Mikor a Szekuritátéhoz bekerültem, igaz, hogy nem könnyen, de egy-két év alatt lakást kaptunk a Majális utcában. Ott neveltük fel a gyerekeinket. Vagy húsz évig laktunk ott.

1959-ben kikerültem a Szekuritátétól, de csak olyan fél gazembernek, mert visszahelyeztek az Unireába. Én mondtam is, hogy az Unireába akarok visszamenni, azzal a szándékkal, hogy én végre ott fogok tovább dolgozni. És bele is egyeztek, sőt el is intézték, hogy visszamenjek. Az Unireába úgy vettek vissza mint légóst. Az ALA (Apărarea Locală Antiaeriană) Helyi Légoltalmi Védelem főnöke lettem. Tehát háború esetén az óvóhelyek, a sebesültek kezelése a mi feladatunk lett volna. Később én voltam a „locţiitor şef serviciul 1” az 1-es Ügyosztály helyettes főnöke. A „serviciul 1” a „secret” titkos dolgokkal foglalkozott. A katonai problémák is hozzánk tartoztak. Mi tartottuk nyilván a katonaköteleseket, a leszerelés után mi feleltünk a gyárba való visszavételükért. A levelezéseket is mi ellenőriztük. Közben elvégeztem Kolozsváron még a kétéves pártegyetemet is. „Universitatea Serală Marxistă” Marxista Esti Egyetem volt a neve. Politikai közgazdaságtant és párttörténelmet tanultunk. Aztán mikor bekerültem az Unireába, akkor előadója voltam ennek a tantárgynak, és akkor a gyárban az alkalmazottak egy részét én oktattam. Párttörténetet adtam elő úgy négy-öt évig. De én ezt előadtam már a Szekuritátén is mint propagandista. Kértem aztán, hogy kerüljek be a „proiectaréra” tervezésre. Be is kerültem, s ott dolgoztam még húsz évet mint tervező és mint technológus. Főtechnológus, főtervező voltam.

1959-ben jöttek a családi problémák. A nővérem elment Izraelbe, majd az apám is feliratkozott, hogy elmegy Izraelbe. Emiatt engem egyre rosszabb szemmel néztek a pártnál. Az édesapám Rishon LeCionba költözött ki.

1965-ben ellátogattam Izraelbe. Kíváncsi voltam, hogyan néz ki Izrael. Meglátogattam édesapámat, a nővéremet és több barátomat is. Volt egy barátom, aki szegény, székely eredetű volt. Az apja székely volt, és áttért az egész falujuk zsidónak  Kappel Zoltán a bözödújfalusi szombatosokra utal. Lásd a Centropa Kovács Pál Sámuellal készített interjúját.– A szerk.. Dávid Mózesnek, Majsinak hívták. Kolozsváron osztálytársam volt. Ő nem tudott a keresztény származásáról. Mikor Pestre került a munkaszolgálattal, akkor felkereste a nagybátyját, aki neki a következőket mondta: „Drága fiam, ne haragudj, az apád zsidó lett, és megkért engemet, hogy én ne zaklassam őt. Nem akarta, hogy a gyermekei tudják, hogy ő nem eredeti zsidó.” Zsidó iskolába adta a fiát, és Majsi számára csak akkor derült ki az eredeti származása. A nagybátyja azt mondta neki: „Ha akarod, elmegyek bárhova, és megesküszöm, hogy a bátyámnak a fia vagy, és nem vagy zsidó. Nem hiszem, hogy ne értsék meg ezek. Biztos megmentenek ettől a bajtól” a munkaszolgálattól. Majsi viszont azt válaszolta, hogy „Nagybátyám, drága, a helyzet az, hogy én zsidónak voltam nevelve, és ami vár reám, azt végig fogom csinálni. Én nem megyek, hogy mentsenek meg engem a zsidó vallástól”. És akkor a nagybátyja azt mondta: „Te tudod, fiam. Én meg sem kínállak ennivalóval, mert tudom, hogy a zsidók csak kósert esznek, és én nem értek hozzája.” Majsi viszont túlságosan éhes volt ahhoz, hogy ne egyen tréflit: „De azt most már eszem, mert éhes vagyok. Nem vagyok annyira vallásos.” Ezt nekem akkor mesélte Majsi, amikor hazajött a munkaszolgálatból. A nagybátyjával való találkozásig ő nem tudott arról, hogy ők székelyföldiek, és a származásáról sem. Majsi megmaradt továbbra is zsidónak. Hazatérése után elvett egy zsidó nőt, itt, Kolozsvárt. Majdnem egy időben érkeztünk haza. A felesége is deportálva volt. A háború után elmentek Izraelbe, most halt meg, Isten nyugtassa, vagy három-négy évvel ezelőtt.

Majsi lelki barátom volt, és a valóság az, hogy elgondolkoztam többször, hogy akarva-nem akarva, nekem csak zsidó jó barátaim voltak: a két sógorom és ez a Majsi. Más barátaim nem voltak. Az első feleségem jó kommunista volt, a deportálás előtt az illegalista mozgalomban tevékenykedett, s egyszer mondta nekem, hogy „Zoli, nem gondolnád, hogy kéne mi más barátokat is tartsunk, nem csak zsidókat?”. Azt mondja: „Mind zsidók vagyunk a baráti körünkben.” Mondom, én ezeket nem azért választottam ki, mert zsidók, csak így történt. Én vállalom értük a felelősséget, és én nem mondok le senkiről, és új barátokat nem fogadok el. Sem románt, sem magyart, sem senkit.

Szegény Majsit, mikor tiszt voltam a Szekuritáténál, elvittem egy szilveszteri ünnepségre. Ünnepély volt a tiszteknél, és mondták, hogy mindenki viheti a családját, és ha vannak barátok, akkor azokat is meg lehet hívni. S akkor mondja nekem Majsi: „Hallgass ide, Zoli, nem lesz neked ez rossz, hogy engemet te elviszel? Énvelem baj van, én ki vagyok zárva a pártból, mert akartam menni Izraelbe. Nem akarok neked bajt csinálni.” „Idefigyelj, te nekem amilyen vagy, és ahogy vagy, nekem te barátom vagy. Ha én jó vagyok, akkor te is jó kell legyél. Ha te nem vagy jó, akkor ne legyek én se jó nekik.” „Hát, ahogy gondolod, Zoli. Mindegy, gyere, menjünk el.” Majsi ekkor a kolozsvári szaktanácsnál volt aktivista, mert illegalista volt ő is.

Majsinak volt egy nővére, és az hívta őt Izraelbe. Mikor elment oda, két nap múlva mégis azt mondta a nővére neki, hogy nem szeretné, ha a férje és közte nézeteltérés lenne Majsi miatt, és szeretné, ha elmenne Majsi tőle. Majsi felkelt, s azt mondta: „Igazad van, bocsáss meg, hogy megzavartalak, én többet nem zavarlak.” S többet sose zavarta. Majsi nagyon korrekt ember volt világéletében, és nagyon jó szabó. Műhelyt nyitott Izraelben, és tele volt kuncsaftokkal. Nagyon jól keresett, jó élete volt neki.

1975-ben ismét jártam Izraelben. Akkor már ott élt az egyik fiam, a másik még itthon volt. A nagyobbik fiam, Kappel Róbert 1948-ban született. Kolozsváron végezte az iskoláit. Nem volt olyan nagyon jó tanuló. Leérettségizett, s azzal maradt. Róbert 1970 körül ment el Izraelbe a családjával. A felesége székely lány, Ilonkának hívják. Három gyermekük van: Pamela, Júlia és Oktávián.

1951-ben jött a világra Szása, a kisebbik fiam. Ennyi az összes gyermekem. Láttam egy filmet egy Szása nevezetű orosz katonáról. S aztán akkor én elhatároztam, hogy a fiamat Szásának fogják hívni. Mikor elmentem az anyakönyv-vezetőséghez, hogy beírják, kijavított a nő, hogy nem Sandu? Mondom, nem, Szása. Szása elektronikát, informatikát végzett. Szása felesége román nő, leánykori nevén Angela Morar. Egy lány- és egy fiúgyermekük van. Oananak és Rareşnek hívják őket. Nem tud egyikük sem magyarul. Nagyon szeretem mind a két kis unokát. Egyszer csak elmentem hozzájuk látogatóba, s azt mondta nekem a menyem: „Apu, én megmondom, nekem az a tervem, hogy elmenjek Szásával Izraelbe.” Azt feleltem, hogy „Én azért mondtam, hogy vegyen el tégedet, mert gondoltam, nem vagy zsidó, s akkor itt maradtok, s nem vándoroltok ki”. Azt mondja: „Hát, sokat gondolkodtunk ezen a dolgon, hogy maradjunk, ne maradjunk. A gazdasági helyzetünk nekünk nagyon nehéz, és nem szeretném azt, hogy a leánykám tizenhat-tizenhét éves korában azt mondja nekem, hogy anyu, én zsidó vagyok, és én megyek haza, és itt hagyjon engemet. Inkább megyek én is most vele.” S így ment el a kisebbik fiam a családjával. 1995-ben vándoroltak ki Izraelbe a feleségével és a két gyerekével.

A feleségem 1978-ban meghalt, és ekkor történt egy autóbalesetem. Úgy négy-öt évnyi autózás után elütöttem egy parasztembert Dés mellett. Szekérrel volt, én jöttem haza, Kolozsvárra. Akkor halt meg a feleségem. Előzni akartam, de jött egy autó szemből, megvakított. A ló bejött az út közepére, és ő [az ember] előmbe ugrott [a szekér háta mögül]. A lámpást akarta meggyújtani. A lámpás a kezében volt, és ahogy én megütöttem a kocsival, a lámpásnak az egyik fele megtámasztotta a szekérbe, a másik fele pedig bement a lába közé [az embernek]. Elvágta az ütőerét és ott, helyben meghalt. Ebből aztán természetesen sok kellemetlenségem lett. Elvették a hajtásimat, többet nem vezethettem, és el voltam ítélve két és fél évre. Na de mikor bajban voltam, és a törvényszéket jártam, akkor az ügyvédem azt mondta, hogy nagyon fontos volna, hogy legyenek olyan tanúim, akik igazolják, hogy baloldali érzelműek voltak a szüleim. Ajánlották, hogy válasszak olyan tanút, aki illegalista volt.

Elmentem a Mihály családhoz, és mondtam, jöjjenek el tanúskodni, hogy milyenek voltak a szüleim, és én is milyen ember voltam. Mihály Samuhoz mentem, mert már Miksához nem mehettem el a korábbi konfliktusunk miatt. Ő káderfelelős volt az erdészeten. A feleségem is ott volt káderfelelős, a silvi culturánál [erdészetnél]. Samu egy olyan analfabéta volt, hogy a feleségemhez ment mindig, hogy segítsen neki. A feleségem segített neki kimutatásokat készíteni a katonakötelesekről. Mikor elmentem hozzá, azt mondta, hogy ő nem tud nekem mondani semmit se a szüleimről, mert abban az időben ő munkaszolgálatos volt, és nem tudja, hogy az apám tényleg segítette-e a családját. Nem létezik, hogy ne tudta volna, mert elvégre éveken keresztül történt ez.

A törvényszéken azt mondtam, hogy „Kérem, a kormány az én kezemben volt, az ember meghalt, muszáj feleljek a bűnömért”. Nem voltam részeg a balesetkor, s még egy csomó enyhítő körülményem volt. Így kaptam meg a két és fél évet. Kizártak a pártból, a két és fél évet pedig a munkahelyemen kellett letöltenem, nem voltam börtönben. Oda volt írva, hogy „doi ani şi jumătate în muncă productivă” két és fél év termelőmunka (román). Ott kellett tehát hagynom a „proiectarét”, hát nem voltam már főtervező, hanem be kellett menjek a gépműhelybe, és mint egyszerű munkás kellett dolgoznom. Persze nem kaptam nagy fizetést, hanem csak ami jár egy olyannak, aki el van ítélve. Mikor már eltelt két év, akkor volt annyi jóindulat az igazgatóban – már meghalt az is –, hogy behívott, és azt mondta: „Kappel elvtárs, ahogy maga csinálta a dolgát lent a műhelyben, kötelességünk, hogy magának lecsökkentsük a büntetését hat hónappal. Úgyhogy a jövő héten maga szabad ember.” Megköszöntem neki, és így túl lettem a büntetésemen is.

Visszamentem az Unireába, de már nem kerültem vissza a tervezésre, hanem mint galvanizáló kontroll dolgoztam még három évet a nyugdíjazásomig. Így néz ki az életem egészen 1984-ig.

Miután özvegy maradtam, s miután nyugdíjba jöttem, gondoltam, hogy na most már éppen ideje, hogy elmenjek templomba, hiszen én is zsidó vagyok. Sose voltam templomban harminc éven keresztül. Kommunista idő volt még, Ceauşescu még létezett. Arra gondoltam, hogy nekem már senkihez semmilyen közöm, ki is vagyok zárva a pártból, és hatvanegy éves vagyok. Hát a nyavalya törje ki, hát aztán lássam a zsidókat! Elmentem egyszer-kétszer templomba, nem olyan rendszeresen, de mégis járogattam. Nem is tudtam, mennyien vannak. Második vagy harmadik alkalommal, mikor jöttem ki a templomból, akkor látom, hogy a mostani feleségem, Jagamos Rozália (akkor még csak távoli ismerősként) valahogy egy kicsit furcsán tolakszik, és jön oda, ahol én megyek ki. S akkor azt mondja nekem, hogy „Hallgasson ide, legalább mondja meg, hogy hogy hívják?”. Mondom: „Hát miért érdekli olyan nagyon?” Azt mondja, hát azért, mert nem tudom, milyen temetésen voltak a barátnőjével, amin én is részt vettem, s kérdezte tőle a barátnője, hogy ki ez a férfi. Ő pedig most kíváncsiságból megkérdezte a nevemet. Megmondtam a nevem, karon fogtam, s együtt jöttünk el a templomból, s azóta aztán többet el nem váltunk. Megtudtam, hogy ő özvegyasszony. 1920-ban született, egy kicsivel idősebb, mint én. A családja kolozsvári származású. Már gyerekkortól az Operában táncolt. Többször láttam fellépni a Román Operában, prímabalerina volt. Nem voltunk beszélő viszonyban, de azért ismertem, és köszöntünk egymásnak. Ritkán találkoztunk, véletlenül csak. Az első férje magyar, a második zsidó volt, de ő egyébként örmény származású. 1985-ben összeházasodtunk, és azóta együtt élünk, én vagyok a harmadik férje. Csak polgári esküvőnk volt.

Most már minden héten elmegyek templomba, péntek este is és szombat este is. Azonkívül a nagyobb ünnepekre is el szoktam menni. A feleségem már nem jön nagyon, mert nem tud kijönni a házból, a lábai miatt. Az ünnepeket megüljük. Általában a keresztény és a zsidó ünnepeket is, minél kevesebb külsőséggel. Inkább csak számon tartjuk őket.
 

Bernard Knezo Schönbrun
Bratislava
Slovakia
Interviewer: Martin Korcok
Date of interview: November 2005 – March 2006

Mr. Bernard Knezo Schönbrun was born into an Orthodox Jewish family 1 in Eastern Slovakia. He grew up in very modest living conditions. Modest conditions and sports activities, in which he excelled among his contemporaries, induced him to join the leftist-oriented Jewish youth in Michalovce. The war years and the tragedy that befell Jewry only served to entrench him in his leftist views. Unfortunately, he became inconvenient for the totalitarian system that came to power in the post-war period. Despite his education, he was stripped of his position and was assigned to manufacturing. Of course, Mr. Knezo’s family, which he loves above all else, helped him overcome all trials and tribulations that life brought him. During his life he always steered himself by the philosophy with which he also guided his family: ‘You always have to help people, because sooner or later it will return!’ I can’t but take this opportunity to mention that it was an honor for me to meet such modest people, with such big hearts, as are Mr. Bernard Knezo Schönbrun and his wife, Anna.

Family background
Growing up
At school
During the War
After the War
Glossary:

Family background

My father was named Moric [Moritz] Schönbrun, Jewish name Mojshe. He came from Subcarpathian Ruthenia 2. He was born in 1876, but I don’t remember the exact place. In 1929 he got pneumonia and was in a hospital in Kosice, where he also died. They buried him in one of the local Jewish cemeteries. My mother was named Mina, nee Fuchs. She was born in Eastern Slovakia, in the town of Pozdisovce, in 1883. She died during transport to Auschwitz, if you can say that she died. On the way there they trampled her to death in the wagon.

I don’t know my family from my father’s side at all, and neither did I ever find out anything about them. Neither do we know the names of my grandparents on my mother’s side. All I know is that they were very poor people. They had ten daughters and they all lived together in one room in Pozdisovce. I of course don’t remember the names of all ten girls. I remember only one of my mother’s sisters, we called her Ilonka neni [Auntie Ilonka]. From the time I was ten, I lived in Auntie Ilonka’s family in Michalovce.

As I’ve mentioned, my father was from Ruthenia. How did he get to the territory of today’s Slovakia? After World War I, the population started moving around. People went where they’d be better off. The living conditions in Ruthenia were worse than in Eastern Slovakia, and so my father moved here. After World War I there were 18 Jewish families living in the village of Inacovce, in the Michalovce region, where he settled. Mainly poor people of course, like tailors, shoemakers and also cleaners. But the number of Jewish families in Inacovce slowly decreased. Right before World War II, there were already only three Jewish families living in the village 3. It was apparently because poverty drove people towards a better life, westward.

In my mother’s native village, Pozdisovce, there were more Jewish families, that I know for sure. In the regional town itself, in Michalovce, there were in those days about 12,000 inhabitants, of those about 4,000 Jews. On Friday evening, when the stores closed, the whole town emptied and was empty on Saturday too. The Jewish population was at the synagogue. There was one beautiful synagogue in the town. People congregated either there, or in other smaller prayer halls.

I don’t know how my parents met. All I know is that my father was married twice. His first wife died. My father brought a son into the second marriage, he was named Lajb. After World War I Lajb moved to the USA and there he changed his name to Louis. Well, and with my mother my father had another three girls and me. My parents spoke Yiddish to each other. Our mother tongue was also Yiddish, and of course we also learned the Zemplin dialect. This dialect was used in our surroundings. At home we also spoke Hungarian, but we spoke Hungarian only very rarely. In those days Hungarian was the language of ‘better’ people, that’s how one could put it.

Together with my half-brother there were five of us children in the family. The oldest was my sister, who was named Malkele, or Malvin, Malvinka. Another sister was named Lincu, or Lina, Linka or Karolina. Her Jewish name was Lea. The last of my sisters was named Surele, or Sarika, Sarolta. My half-brother was Lajb. He left for the USA after World War I. He settled in the city of Detroit. Occasionally he wrote us something. Always, when a letter from him arrived, we had something to laugh about. In each letter he wrote the same thing: ‘Di geshefte geyn zeyer shlekht. Mer kanayes ken ikh oykh nisht shrayben un ferblayb ayer bruder Luis.’ In Yiddish this means: Business is very bad. Otherwise there’s nothing new to write, yours truly, your brother Louis. That was how he ended his letters. We relished laughing at this so much that it’s stayed in my mind until now.

I never met Louis. During the First Republic 4 I was still small, and during the time of the Slovak State 5 it wasn’t possible. After the war he did a very nice thing. He sent my wife and me a so-called affidavit and ten dollars, that we should come join him. We didn’t leave and I returned the money, saying that when we do once come to America, he can give us the money. That it would help us more there than here, as it was 70 Czechoslovak crowns. Apparently my brother was offended, as we didn’t use the affidavit and returned the dollars. I guess he really was doing ‘schlecht’ [badly]...

Jews differed from the other village inhabitants in the clothes they wore. This was also the case with my parents. My father always wore dark clothing and wore a hat on his head. My mother’s hair was cut very short and she wore a kerchief on her head. My parents were strictly Orthodox Jews. Now I’ll mention one touchy subject. There’s a rule that after menstruation women have to wash in running water. My mother took this rule so seriously that in the winter, together with one of her daughters, she’d chop a hole in the ice on a nearby stream and bathe, because that’s what the rule said. The result was that towards the end of her life it caused her to have serious rheumatism. During her last years she just laid in bed. The Bergmans from Senne, who brought her food, also helped her. Her strict observance of religious rules indirectly resulted in her becoming an invalid, and during the deportations they just threw her, crippled, into a wagon. People didn’t pay her any heed and trampled her.

At that time I was already with Auntie Ilonka in Michalovce. The way it was, was that my father died in 1929 and I was supposed to recite the Kaddish for him. As there weren’t enough men [for a minyan, a minimum of ten men above the age of 13 needed for prayer] in Inacovce, I had to go to Michalovce. I wasn’t even 10 yet, and I recited the Kaddish for my father. At that time my mother was already suffering from serious rheumatism. I remember that she wasn’t even able to wipe the sweat from her forehead. Always when she raised her arm, she said, ‘My boy, it hurts.’ I was still little, so I didn’t understand it, and answered, ‘Mommy, how could it hurt?’

Our father also closely followed religious rules. For example it would be Rosh Hashanah and Yom Kippur. We didn’t have a minyan. So Jews from three to five villages got together and would go to one village favorably located for this purpose. Jastrabie was the central village where we used to gather at the home of one Jewish family. My mother, the poor thing, would go with us in the evening on those sore legs of hers, so that she could be at the Kol Nidre. Those two kilometers were no small feat for a sick person. The men went there every Friday evening for Sabbath and during holidays, women only for the High Holidays.

Normally, usually once a week, not only during the High Holidays, but also on other days, my father used to go with other men to bathe in the mikveh. Imagine that, in that hole, in Inacovce, there was a mikveh. When I was still a young boy I used to bathe in the mikveh, on Friday. I went there with my father. Later I also went to a mikveh in Michalovce. The religiosity of Jews in Inacovce also showed in the fact that the three, four Jewish families there had a melamed – teacher, for their children.

Unfortunately my father died very early on. I couldn’t directly participate in the funeral, because my father, and thus also I, were kohanim – priests, from a tribe of priests, favored among all the Jewish tribes. For example during the High Holidays I blessed the entire kehila [kehila: the Jewish community in any given town], where they’d wash my hands beforehand so that they’d be clean during the blessing. I stood on a wall and recited the Kaddish. They buried my father right by that wall. Kohanim weren’t allowed in the cemetery, so that they wouldn’t come near unclean corpses. It was this privilege of theirs. I’d say that kohanim were considered to be a special tribe.

Growing up

I was born in the town of Inacovce, as my parents’ fourth child, in the year 1919. My parents named me Dov ben Mojshe. Dov means bear, and as I was still small, in Yiddish little bear is Berele. So that’s why at home they called me Berele. In official documents I was registered with the name Bernat. Our family house was made from unfired bricks. The whole house was shaped like the letter L. In the front there was a store, about 4 x 2.75 meters. From the store you entered a room. The room had small windows, two by three panes. There were two beds and a couch in the room. Also there was a wardrobe, cupboards, a sewing machine, table and chairs. Our whole family slept there and in the neighboring kitchen. In the beginning we had only that one large room. After my father’s death the house was ‘redone.’ After the room there was a kitchen and a door out into the courtyard. From the kitchen you could walk through a closet into the stalls, where there was a cow and horse. We all took care of the livestock. The horse was used mainly when we’d go to town to do the shopping. We bought things from merchants in Michalovce. They were named Bley and Izo, both were Jews, the upper crust from Michalovce.

In Inacovce, people called us by the nickname ‘malovany’ [fancy], as during Purim my deceased father had dressed up as a youth and sang: ‘I’m a fancy lad, I’ve got a laced coat...’ That stuck with him for good, from that time on no one in the village called us by any other name. Maybe it was also because for people that spoke only the Zemplin dialect, it was hard to pronounce the surname Schönbrun. At best they pronounced it ‘Scheybrun.’ Some people even mangled our nickname and called us silken or snazzy.

In the courtyard we had a well and troughs into which water for the animals was pumped. By the well we had a wooden sukkah with a roof that could be opened. The non-Jewish residents in our region called Sukkot ‘shack.’ They’d say, ‘The Jews are going into the shack.’ I liked Sukkot very much, it was a pleasant holiday. Everything was decorated with greenery and flowers. I also liked Passover. Beside the sukkah was a small garden where we grew vegetables. Mainly carrots, parsley, kohlrabi and a few potatoes. At the back of the courtyard we had another garden where we grew other vegetables. Since we had a cow and horse, there was a manure pile in the back, in the other part of the courtyard. We milked the cow twice a day and because we were very poor, we even drank milk milked during Sabbath. Poverty forced us to.

We also had a dog, and I remember there being an outbreak of rabies in the village. Which is why they decreed that all dogs in the town should be shot. My sisters put pillows over their ears so that they wouldn’t hear the shooting. At that time I didn’t understand it very much yet. We couldn’t afford to get another dog, as we had no money for a new one.

My father used to go to Michalovce to shop. He’d harness up the horse and go. I already knew approximately when he’d return, and would be on the lookout for him in front of the village. He always returned by the same road. He’d take me on the wagon and sit me on his knees. He’d give me the reins and I’d steer the horses.

Before Sabbath my mother baked bread for the whole week. When I was staying with Auntie Ilonka in Michalovce, my mother used to return the favor for me staying with them by also baking sweet cakes and would always send them over with someone. Of course, on Friday we also baked barkhes. For Sabbath a chicken would be slaughtered, because we also kept chickens in the courtyard. During Sabbath we weren’t allowed to turn on any lights and weren’t even allowed to light or stoke a fire in the stove, back then we heated with wood. Even on weekdays my parents prayed twice a day, and of course we said blessings over everything, broche. For example we said blessings while washing our hands, while eating bread, basically we blessed everything ‘Ha-motzi lechem min ha-aretz.’ ‘Blessed is the bread of the earth.’

When we bought new dishes or cutlery for the household, which happened rarely, we immediately koshered it all. We’d stick the cutlery into the ground and left it like that for a certain amount of time. I don’t remember the exact procedures any more. But buying something new was rare in our household. Dishes that could be, were seared, but I don’t remember this procedure either.

When I was young Inacovce had between 300 and 400 people. There were about a hundred houses. We didn’t have a market in the village, people used to go to Michalovce. Markets took place every Tuesday and Friday. The big market was on Friday. Farmers would come on horse-drawn wagons. Michalovce was such a dirty, muddy hole that there you had to know how to cross the street. The main street was paved with stone, but the other streets were only packed dirt. The farmers stood at the sides of the road and sold their goods.

I have good memories of all my siblings. My oldest sister, Malvinka, was a brave person. In time she married, unfortunately her marriage wasn’t a happy one. They had one child, who died as a baby. Her husband came into our family from the village of Mokca. Mokca is located on the border of Slovakia and Hungary. An interesting thing is that we were the Schönbruns, and all my sisters married Schöns. The husbands of my younger two sisters were brothers, while the husband of the oldest one hadn’t been related to them before that, they just happened to have the same surname. I don’t remember Malvinka’s wedding, I was still very small at the time.

Malvinka’s husband used to take money from the store and go to Uzhorod [today Ukraine]. There he’d lose all the money playing cards and would then return home. He’d take some more money and leave again. In this way our whole little store went to the dogs. Even the little that there was came to naught. Malvinka later divorced him. Her fate was very sad, she ended up in Auschwitz, where she died. Her little boy was buried in the local Jewish cemetery in Inacovce. The cemetery still exists, even though it’s in a sorry state. From some sort of fear of the ‘Jewish God,’ the residents ‘leave it be.’

My second sister was named Karolina. She was exactly the same type of person as my wife, assertive and self-confident. A very pretty girl she was. She married another Schön, Eugen, in Stretava. Eugen had a store in Stretava, and they did fairly well. Stretava was the second to next village from Inacovce, one went there through either Senne or Palin. All the women in the family, beginning with my mother, rest her soul, worshipped me, as I was the only boy. They spoiled me. Karolinka was doing well, and so during my visits she would ‘fatten me up.’ Once she made me an omelet out of 12 eggs. I ate it all, and then felt horribly ill. My mother told her that she’d never let me go see her again. They had a better house, and larger as well, also from unfired bricks. They had two children. The daughter was named Gyöngyi, or Pearl, the son Vladko [Vladimir]. The whole family was dragged off to a concentration camp, where they died. To this day I’ve got the postcard that they sent me from the Miedzyrzec 6 camp.

My youngest sister, Sarika, was a delicate creature. She married Eugen’s brother, Maximilian Schön. We called Maximilian Mishi. I still remember their wedding. The dance for the young people that came to the wedding took place in a pub in Inacovce. Pubs in these small villages served as social gathering places, cultural centers of sorts. The day of their wedding, there was a lot of mud in the village, and so that the wedding guests wouldn’t get dirty, they hired some gypsies. Their task was to carry the young people on their backs to the pub, for which they got paid. This was because at Jewish weddings, young Jewish people that knew the bride and groom also participated.

My brother-in-law Mishi, a healthy, strong fellow, a vulcanizer by trade, got into the ‘Sonderkommando’ in Auschwitz, which means that he carried the dead from the gas chambers to the crematoria and put them onto the grates. One day he got my oldest sister, his sister-in-law, Malvinka, to cart over. Then he had to cart over his dead brother, Eugen. One day he got his own wife, Sarika, to take over. That finished him off, as two people told me independently of each other. The ‘Sonderkommando’ were preparing to bring in explosives and blow up the crematorium sky-high. But one fellow prisoner, a Pole, betrayed them. The Germans burned that Pole alive. They said that anyone who betrays his own will betray them as well. On the basis of the Pole’s testimony they then hung my brother-in-law and the others.

After our father’s death my oldest sister Malvinka took care of everything. At that time Mother was already seriously ill. Malvinka was a very slender woman. When she looked good, she weighed 51 kilos, otherwise she weighed 49 kilos. This woman took care of the family. It was misery. All of us lived in two rooms, as the closet was converted into another room. As my sisters grew, more room was needed. As far as books go, those went to my sisters, albeit rarely, as they were older. I didn’t get books until I was in high school. I left our family home right after my father’s death. Then my sister Linka also moved away.

The young people in the village began to gradually live more progressively. For example, the generation before us entertained themselves as follows: about 20 young single men and newlywed men would gather, and walk, singing, in the direction of the neighboring village. Young men from the neighboring village would on the other hand walk towards ours. When they were about 15, 20 meters from each other, they yelled: ‘Wanna fight?’ And tore into each other. Once they stabbed someone from our village, another time someone from the neighboring one. I’m not exaggerating. I saw it once as I was sitting on the couch underneath the window, when one youth caught up to another one, and stuck a knife into his back. He had to pull on it twice to get it out. That was their fun. I want to stress that Jewish boys never did this. When we came, my generation, we brought a new culture to the village. We put on plays. On Sunday, we’d play soccer. We were the first generation of Jewish children that began to make friends with non-Jews.

Those of us who attended school in larger towns, there were five, six of us, brought culture to the village. We sang city songs, put on plays, played volleyball and of course soccer. As there weren’t enough of us, we began to initiate the local village boys into the secrets of soccer. In the beginning they would kick once into the ground, once into the ball, but gradually they got better, until we could form a village team and play against the neighboring village. Our fellow village dwellers were already coming to watch us; ‘How our troopers are kicking that ball.’ Village fights were gradually replaced by sports events. The village elders, when they saw what we’re doing, that we’re bringing culture to life in the village, gave us property for a soccer field. The property was called ‘Olosinka.’ I’ve even heard that someone wrote about how we changed life in the village. Instead of fights, it was: ‘We’re going to have a look at our troopers, how they’re kicking that ball.’ Once it happened to me that after one such game, where there were already people from the village, one woman said to me, ‘Mr. Bernat, listen, they do so much running around after that ball, and when they’ve got it, instead of taking it and going home with it, they kick it away.’ That was her understanding of soccer.

As I’ve already mentioned, after my father’s death I moved to Michalovce, so that I could recite the Kaddish. Because that’s how religious we were. I was around nine, ten years old. My mother sent me to Michalovce, to her sister Ilonka. Ilonka was a very brave person, when she added me to her already eight children. They had only two rooms to live in. Their children were named Boriska, Anuska, Sarika, Rozika, Zolika, Sanika, and unfortunately I don’t remember the names of the last two. Aunt Ilonka’s husband was named Blau, and had a quasi-café. Quasi because you can’t compare it with a café in today’s sense of the word. Auntie Ilonka baked tarts, supplied them to her husband, and he sold them in the café. Old Jewish men used to come there to play cards. During cards they’d order coffee and a tart to go with it.

Still during the time of the First Republic, Ilonka and her husband sent their oldest daughter Boriska to America, to live with some family. Thanks to this she stayed alive. After the war my wife and I invited her to come for a visit. We drove her around Eastern Slovakia. She was overjoyed, and wept profusely when she stood in the places where she had grown up. I wasn’t all the same to me either. Well, and we also were in America to visit her.

In those days there were about 4,000 Jews in Michalovce. So necessarily there were also more prayer halls there. The largest, a beautiful synagogue, stood downtown across from City Hall. During the time of the Communist regime they tore it down and built a parking lot in its place. Apparently they tore it down so that there wouldn’t be a Jewish church across from City Hall. In the east non-Jews called synagogues ‘buzna.’ This main synagogue had a secondary room where devout old people used to go, who used to from the early hours of the morning pray there, and studied the Gemara. I also used to go pray there, each morning before going to school, to recite the Kaddish for my father. Of course there were more such places, where they met and prayed the mincha [afternoon service] and ma’ariv [evening service], for example on Hodvabna Street.

I began attending school in Inacovce. There I attended up to Grade 3. At that point I transferred to school in Michalovce. The religion teacher there was ‘Uncle’ Hellinger. He always walked around in a Sabbath overcoat. He didn’t know how to express himself properly in any other language, which is why he spoke Yiddish and Zemplin. He convinced my mother to put me into high school, that he would prepare me for German exams. I guess he prepared me well, as I passed the exam and transferred from council school, where I absolved only one grade, to high school. I liked gym a lot, as I was excellent in it. I was a good athlete, running, high jump, shot put, that went well for me. I also used to play soccer. I took sports seriously. I liked it a lot, it seems that our second-born daughter has taken after me in this.

At the same time, I also very much liked to draw. I excelled at it. When we went outside as a class to draw, my teacher told me, ‘All right, you’ll sit down here and you’ll draw this scene.’ This flattered me. What young person wouldn’t be flattered by this? People saw that I was drawing something different from the others. This teacher, who was named Müller, he was a Czech, also gave me advice regarding my future profession and my future in general. I went to him for advice. I was considering going to an academy, where we’d be taking drawing. He told me, ‘No, I wouldn’t recommend it, as there’ll be times when you’ll have lots to eat, and times when you won’t have anything to eat.’ I was also good at natural history. Otherwise, it can’t be said that I lagged in something, I was this better average. I didn’t lag in anything, but neither did I excel. To this day I’ve got all my report cards filed away.

Up to the age of 13, I also attended cheder. I had various teachers. One was named Katz, that was in Grade 6. The classes were graded. Then there was also 7th and 8th grade. There our teacher was, by coincidence, a certain Blau, but of a different type. He once told me this: ‘Berele, du bist eyn groyser sheygetz.’ You’re one big sheygetz. That means Christian, rascal or something like that. I excelled in Yiddish grammar. I had very nice handwriting. I even wrote out report cards for our home room teacher. To this day I know the entire Yiddish alphabet. So I attended cheder up to the age of 13, and also normal elementary school. Then I attended council school for one year, and then transferred to high school.

Besides Auntie Ilonka, two families from Michalovce have been permanently engraved in my memory, the Reichs and the Polaks, at whose places I used to eat ‘teg’ during the school year. [Editor’s note: ‘Teg’ is the plural form of the Yiddish word ‘tog,’ meaning day.] This means that they used to feed me one day a week. They liked me and treated me in the best possible way. They never made me feel like I was dependent on them. Their attitude towards me molded my character. Mrs. Reich has remained in my memories my whole life as Auntie Zelma, and her older son, my friend Erisko. Mrs. Polakova was Auntie Sidi and her son Arnold our ‘son,’ whom my wife and I took in after the war.

Each year on 28th October, a big celebration took place in Michalovce, to celebrate the anniversary of the founding of the First Republic. On that day town delegates and non-Jewish officers of the Czechoslovak Army would visit the synagogue, which was a great honor for us. The cantor would sing a song about the founder of the republic, Tomas Garrigue Masaryk 7. I remember it as if it had taken place today. The cantor was a very congenial person, he sang beautifully, and we young guys liked his daughter.

Back then there were also several upper-class Jewish families in Michalovce. Among them were the Gutmanns who moved to Michalovce from our village. They had a car and mainly drove people to the train station with it. The Michalovce train station was quite far away from the center of town. The car would be parked in front of the Zlaty Byk [Golden Bull] Hotel, when someone needed it, he came and they drove him there. Similarly if someone for example needed to quickly get to Kosice, he had himself driven there. The Gutmanns sometimes allowed me to sit in the car.

At the age of 15, 16, I began with questions like, ‘Mummy, what sort of bride should I bring to meet you?’ ‘Son of mine, if you’ll like her, I’ll like her as well’, was her answer. But at that time soccer was already being played in Michalovce. I liked this sport, because besides simple shoes you didn’t need anything else to play it. But my cap used to bother me while heading the ball, so I turned it around backwards. It also bothered me on backwards, so I asked my mother, ‘Mummy, why can’t I play soccer without a cap, when my friends are playing without caps?’ ‘Zun mayner, dos torstu mikh nisht fregn, dos iz an aveyre.’ ‘Son of mine, you’re not allowed to ask about that, it’s a sin to ask.’ [Jewish laws decree that from the age of 3 all boys cover their heads during the entire day]. That was my mother’s outlook on the world and on life.

In Michalovce I lived with Auntie Ilonka, and as they were also very poor and had many children, I used to go for lunch to other Jewish families. One day a week I used to for example go to the Polaks’. Their son Arnold was a very spoiled child. For example, when he didn’t like the soup, he’d put a hair in it and proclaim, ‘I don’t want soup that has a hair in it.’ They gave him a different soup, he took a fly from the flypaper and threw it in it, so that he’d have a reason to rebel.

One evening his parents sent for me. Arnold had enraged his father so much that he would have given him a severe beating. As he was afraid of being beaten, he ran away from home. Of course, eventually night came, and the boy wasn’t home. He liked me, so his parents sent for me, for me to bring him back home. They knew in which direction he’d gone. I went in that direction and found him. He was already returning slowly, step by step. We arrived in front of their house, and he didn’t want to go another step further, he was afraid. I told him, ‘Well, let’s not sit here all night, you know, I’ve got to go to school in the morning.’ He didn’t want to go home. I told him, ‘All right, I’ll make you a bed in the stable.’ I fixed him a bed from a blanket that was used to cover horses. That was too smelly for him. Finally I got him into his room. I put his pajamas on him, and in the meantime his father had calmed down.

His parents were very good to me. By coincidence, that’s how life wanted it, Arnold’s parents died during the war. He remained alone, and so my wife and I took him in as our own son. A beautiful relationship, which had already been growing from youth, developed between us. After the war he studied at a mechanical tech school in Kosice. Then he wanted at all costs to go see the world. In the end, though, he listened and after tech school also finished university in Prague. Then he moved to the USA, where he worked his way up to being a university professor. He currently lives in Cincinnati. My wife and I have been there to visit him.

At school

Young Jewish people used to speak Yiddish and Zemplin among themselves. Those of us that attended school spoke Slovak. We had excellent teachers and professors. For example, we liked ‘Uncle’ Hellinger very much. He taught us religion. But non-Jews also used to come to his classes, because we were all very amused by him. As I’ve already mentioned, he properly spoke only Yiddish, and when he wanted to say something in Slovak, he always mangled it. For example he asked, ‘How many of Moses’ books do we have?’ Right away he showed five fingers and answered his own question; ‘Hive.’

We also very much liked a professor by the name of Vymazal. He was a Czech and had a Jewish wife. He used an excellent method on us students. He always said, ‘Next week I’ll begin testing. Learn what I’ve dictated to you, I’ll call up to the blackboard the first two or three.’ We had one boy in our class whose father was the regional chief. Huncut didn’t study. He didn’t have to. His father was a non-Jew and he basically got everything, as his father was a chief. Who would have dared go against the chief’s son? We told that student, ‘If you don’t learn it, we’ll break your arms and legs.’ Under threat he learned.

We also worshipped our Slovak teacher, Dr. Alexander Matuska. He was our homeroom teacher in our last two years of high school. In class we would compete as to who would have read more books. In two and a half years I read 136 books, but I was only in 7th or 8th place. There were those that had read a whole lot more books. We read everything that was worth reading. I can’t forget how annoyed Matuska was when one student, later the chairman of the Central Union of Jewish Religious Communities in Prague, Dune [Dezider] Goldfinger, had read Romain Rolland [Rolland, Romain (1866 – 1944): French writer, musical scholar and pacifist], and he, a major literary critic, hadn’t. When he’s young, a person has time for everything.

When I was older, we used to have class or school dances. We also had dances for the Jewish holiday of Purim. Unfortunately, I had to rent a suit for these dances. At the age of 16, I already measured 180 cm and weighed 80 kilograms. I’m saying this because I was physically more mature than others of my age, and thus the rented suits were necessarily shorter. The sleeves were short, so I pulled my arms in so it wouldn’t show. Basically my height and weight made itself felt in sports. As a poor boy I tried to excel in something. I even became a Maccabi 8 leader for Jewish boys of my age. Some of us high school students used to go to the parties along with boys that were apprenticing as tradesmen. Despite my being a high school student, socially I was closer to those apprentices. The fact that we used to organize Purim dances also brought us together. We’d rent the Golden Bull Hotel and that’s where we’d dance. To this day I remember some of the songs that we used to sing there.

As a boy I of course had my idol. He was named Ali Dudlak. Dudlak was my idol because he worked for the Sfinx company, which sold books. Ali and his friend Fredy Saltzmann made a lot of money as buyers. Fredy was from Nizny Hrabovec, a village by Vranov nad Toplou. Two dandies, they made a lot of money, but also squandered it. So, I don’t know if I’m allowed to use an ugly expression, but all women, here you could also use a different expression, from Cheb to Jasin, stood in a row when they arrived. When I was 16 or 17 I set out with some friends on a rented bicycle for Uzhorod to see a soccer game. SK Rusj Uzhorod and Slavia Praha were playing. The world-famous soccer player Planicka was in goal for Slavia, for Rusj it was Boksaj. SK Rusj Uzhorod was composed of eleven teachers from all over Ruthenia, who had put together a team. These two teams were playing against each other, as Rusj had gotten into the Czechoslovak league. In the evening we all went to the Berecsényi Café, and when Ali Dudlak and Fredy Saltzmann arrived, the musicians stopped playing their usual repertoire, and began playing their songs. They were loaded and I was very flattered that I could be in their company. I was a pauper compared to them. They dressed like dandies, and I’ll repeat it again, everything queued up precisely for these reasons.

I also played soccer. In the 1937/38 season I even battled my way onto the Michalovce ‘A’ team. Despite the fact that it was only for a tryout, as a juvenile, we played against UKMSC Uzhorod teams and against one team from Kosice. Those were large cities, where there were more teams. I even scored a goal against Uzhorod, and assisted in another for an excellent soccer player by the name of Blazejovsky. After the game with UKMSC I became a ‘professional.’ I got supper, a large beer and ten crowns. Suddenly the world was my oyster. Everything was coming up roses. When I arrived home in the evening to Auntie Ilonka’s, I boasted that ‘győztünk’ [Hungarian for ‘we won’], to which she said, ‘Én is?’ [Hungarian for ‘me too?’]. The poor thing, she was funny in that poverty of hers... In those years I also participated in the All-Sokol Slet [Rally] 9 in Prague, which was something like later the Spartakiada.

My political evolution took the following course. When I came to Michalovce, I began to be friends with Emil Fürst. Gradually it began taking ‘the left side of the road’. The entire Fürst family was oriented towards the left. Emil and I went through Hashomer Hatzair 10 together. We also took courses. I remember that during the year 1937–38 I was on one such course in Levoca. Jozko Weiser, the ‘wisest Jew in Slovakia’ at the time, according to my opinion, lectured for us.

As far as sports are concerned, I learned and improved in them in school, for one. We had an excellent gym teacher, Professor Stranaja, the founder of the Faculty of Physical Education and Sports and Comenius University in Bratislava. Then in the FAK soccer club in Michalovce, and then finally in Maccabi, where we left-oriented students met up with ‘class-related’ apprentices. Together with them we rented a room, a workshop, where during the day they repaired cars. In the evening we’d come there, sweep the auto repair shop, and then exercised. We for example bought some old parallel bars from the school, our first equipment. As I excelled at sports, they elected me as their leader. It was this sports leadership position. There were about 10, 15 of us boys.

Some boys from so-called better families used to go exercise at Betar 11. These boys underestimated us a bit, which followed from our social standing. Betar was right-wing. We called them the Fascists. They exercised with clubs and were basically preparing to fight in Palestine. No, we said. In Israel, where we were preparing to go, it’s going to be necessary to convince the Arab laborers that we’re class comrades. So that the Arab laborers wouldn’t work for lower wages, but would ask for the same as Jewish ones. As a poorer student, I overall belonged to leftist-oriented youth.

Of course, in the town there were also boys that were very religious, and they weren’t in these two organizations, they had Mizrachi 12. Our outlook on their philosophy was that they were wrong. Slowly we were ceasing to believe in the religious way of Jewishness that our parents believed in. I saw the poverty, but not only saw; I experienced it firsthand. When I lived with Auntie Ilonka, their house was near the Laborec River, and when the water rose, the rats would get all the way up into the house we lived in. At night I wore a cap, in the naive hope that the rats wouldn’t bite my ears. As a child I had ‘as many as’ two outfits. One for everyday wearing, and one for holidays. Most of the time I ran around only in shorts, a t-shirt and tennis shoes, that was all I had to wear. This poverty had a great influence on me. At the age of 15, 16, a person begins to think differently. He tries to understand some things and I wanted to understand them.

In 1940 I finished high school. We were the last Jewish graduates 13. I played sports in high school as well, I was even one of the two best Jewish athletes. Thanks to sports I got to the Eastern Slovakia high school championships in Presov. I was the only Jew from our school who was eligible for a place in this event from a standpoint of performance. It was sometime during the years 1936–1937. As a Grade 10 student, I even got onto the relay team, as its fourth member. I battled for the position with a boy who was two years older, by the name of Stasko. All the non-Jews were rooting for him, and I defeated him in a race, and back then I was very proud of myself.

The first time I noticed strong anti-Semitism was in high school. Back then, the film Golem was showing in Prague. In school and in our class we talked a lot about the Golem [in Jewish folklore, the Golem is an artificial living being created out of inert material]. I remember that Professor Dostalova, who was a Czech, literally provoked a debate on this theme. As I’ve already mentioned, I was attending a Jewish-Czech class. Back then we argued: ‘Your Christ rose from the dead, that was possible? And to make the Golem come alive, that wasn’t possible?’ That was the argument. It almost ended with a fight.

During the War

We were already allocating who was going to fight with whom, if the worst was to come. At that time the Hungarians had attacked Southern Slovakia 14. Part of the territory fell to them. As the surrounding towns were in the border territory, some ended up as part of Hungary and others remained in Slovakia. In this way I lost part of my classmates, who had ended up part of Hungary. That’s why in our high school they combined two classes. One was mixed, Jews and Czechs, and the second was made up of Slovak Christians. And that’s when it started. Some of my classmates prepared for their graduation exams by coming dressed as Hlinka Youth. [The Hlinka Guard 15 founded youth groups and helped organize their activities. These groups were named the Hlinka Youth.] One of them was named Snincak and the other Hudak. Some of the teachers also promoted the Hlinka Party 16 and supported the Slovak State.

After graduation I was at home until March 1941. I was no longer allowed to work. I made money by giving private lessons. In time I had to stop with this as well. I also managed to make money by drawing. I also gave lessons in descriptive geometry to one high school student and her sister, a university student. In March 1941 they summoned me to the Sixth Labor Battalion 17. I served in it for 28 months.

The Sixth Battalion was a group of Jewish guys. They were all young people. Many of them were university graduates. Among them were doctors, lawyers, engineers, surveyors... men who where already independent. They were also summoned to the Sixth Battalion. The philosophy was likely that when they’ll have young Jewish men concentrated in one place, they’ll be easier to control. At first they gathered us in Cemerne, in the Vranov nad Toplou region. To there, and later, in the fall, to Sabinov, came about 1200 to 1800 young, healthy, sympathetic Jewish boys from the whole of Slovakia. In the beginning we were ordered about by simple, even primitive wardens, who were from Eastern Slovakia and Subcarpathian Ruthenia. Can you imagine it? A doctor was being commanded by a warden who perhaps didn’t even have two grades of elementary school.

In the beginning we only trained. We got old Austro-Hungarian army uniforms and sailor’s caps. We of course didn’t get weapons. In the beginning the uniforms were green, then blue, so we’d be easily distinguishable, and so that it would be immediately obvious who we are. Then they divided us up among various locations. Construction companies close to the army needed workers, so they asked the army for people, and thus work groups were created. In the beginning I worked in Presov. In time they transferred me to the Borkut region, near Presov. In Borkut we first built ourselves barracks, in which we then lived. Then we were building roads into the forest, where there were army supply dumps. After a month I got home on leave, which I of course had to pay for. At that time my middle sister’s husband asked me, ‘So, you’re not in the office anymore?’ [In those days and in that simple village environment, when someone had attended high school, it was naturally assumed that in the army he’d be working in an office, or would have an administrative function.] And I answered him that there were 600 such people there. If all 600 were in the office, they wouldn’t have anyone to train. A naive idea and opinion, which I had at the time.

When the Sixth Battalion was to be disbanded, after more than two years, some boys tried to leave the country. So for example, two had themselves shut up in a wagon full of charcoal in Eastern Slovakia. They managed to get all the way to Switzerland in that wagon. This happened in 1943. Not everyone was lucky, though. There were cases when the train stopped at one of the stations and they began to bang on the wagon’s walls, believing that they were already in Switzerland. Unfortunately, it was only Austria, and those were thrown in jail right away, and ended up according to whose hands they had found themselves in.

In Presov we were helping build a hospital and paving roads, which means we paved them with stones. First large stones are laid down, then small ones, then the whole thing is covered in gravel and is filled and asphalted. We had to quarry the stone ourselves in a quarry. About fifty of us were working there. As I could draw well, I made some extra money by drawing my friends. They used to give me some spare change for it. Back then, a person counted every crown. Once I drew a tableau for the commander of our unit. His name was Ocvirk. To each boy’s face, which was a photo, I drew a body according to his particular characteristics. I got three crowns from each one of them for it. But what was even better, I made some brownie points with Ocvirk. He even hung the tableau on the wall in his office.

Once another non-com, Grohol, stopped by our commander’s office, and saw the panel. Ocvirk was of course flattered by it, as he was pictured in the function of commander in it. Grohol asked him: ‘What’s this you’ve got here?’ ‘I’ve got very clever Jew-boys, and this one is good at drawing.’ ‘Would you lend me this Jew-boy?’ So I ended up in Grohol’s office. Our job there was to record army things being sent to the Eastern Front.

But I had an enemy in the commander of our group. My antagonist was the officer Psenicka. He arranged for me to return to where they had transferred me from. He literally bullied me. He used to come see how I was working, and he didn’t like the way I was digging. When I was in the latrine, he harangued me that I’m there all day. Once on Saturday, I came to ask him for leave to go home, where my ill mother was lying in bed. I reported, ‘Lieutenant, Sir, Laborer Jew Schönbrun, reporting my arrival in the office.’ That’s how we officially announced ourselves, ‘Laborer Jew.’ It should be mentioned that in the beginning we reported as ‘Worker Jew.’ The command decided that this was too dignified for us, which is why they changed the title to ‘Laborer’ for Jews and Gypsies, while Slovaks who weren’t fit for battle and were in the Sixth Battalion, were called ‘Worker.’

Psenicka didn’t pay any attention to my reporting. I’d been standing there, at attention, for about 15 minutes, when he turned to me with the words: ‘What do you want here?!’ ‘Lieutenant, Sir, I’d like leave. I want to visit my mother.’ ‘Why do you want to visit your mother?’ ‘Because she wants to see me.’ ‘So send her a photo!’ That was the answer of one officer of the Slovak Army. A person full of contradictions.

As punishment, he told me that on Monday I’ll be working on our section for 150 minutes longer. On Monday he didn’t forget to come to our section to have a look if I’m working, if I’m plugging away. He didn’t do this to anyone but me. The next Saturday, I came to see him after work. He threw me out, saying that I hadn’t shaved. The third Saturday I went home, on the sly, without leave. But I no longer found my mother there. They had deported her in the meantime. On Monday Psenicka came to see me and asked, ‘How come you didn’t come see me?’ At that point I didn’t care about anything any more, and so I shot back, ‘I was already home...’ and started weeping. Apparently it moved him, because he left me alone. So much for him. After the war he became a member of the Communist Party Central Committee. He was the chairman of the Regional Party Committee in Presov. The chairman of the Central Committee distributed financial aid for Eastern Slovakia, big-time millions.

In the post-war period I became the general secretary of SPROV [The Federation of Anti-Fascist Prisoners and Illegal Workers], and as such I tried to have Psenicka removed from his position. First they wanted to jail me instead, that I was sullying the Party. Some time later, I was going for an audience with Siroky 18, and Psenicka was just leaving his office. I asked Siroky: ‘Comrade Siroky, what did that person want with you?’ ‘And you know who he is?’ ‘Of course I know! The commander of the army Jewish labor division.’ At that time I already had some authority in SPROV, and wanted that person to be punished. Later it happened. There was a confrontation, and I testified against him. I’m not claiming that they jailed him only due to me, but I definitely contributed, as by this fact his cup of sins had run over. I found out that he had plotted against me and told two boys to falsely testify against me. It took five years until things were put right. After some time he was once again rehabilitated, and I was afraid to go to the East, in case he’d bought some gypsies ‘for a bottle,’ who’d stab me... Even these sorts of things could have happened back then.

I also have this memory of Presov. We had one warden who was small in stature. His name was Fajcik. This little Napoleon, who bellowed at us from morning till evening. We were working with the bricklayers at the army hospital construction site, where two weeks before there had been typhoid corpses. We were carting away soil on railway handcars from the hospital courtyard outside, where we were leveling it. As it was already late fall, the soil had frozen overnight, and in the morning we dug under it, so there was this kind of roof, on top of which this warden was standing, in all his haughtiness. As we were gradually undermining the soil, it collapsed and the warden fell off it, but immediately got up and began running. The frozen soil knocked him down. Luckily for him, he’d fallen into the angle formed between the soil and the tracks that the handcars were driving on. So the dirt hadn’t completely crushed him. The eight of us that were nearby immediately ran over and with a great effort lifted that huge chunk of frozen earth, and one of us pulled the guard out. His reaction was: ‘kleban’ – ‘a priest.’ We carried him to the army hospital building that stood in that courtyard. I don’t know if it was five, or twenty seconds, but the way we had reacted to the situation saved his life. He stayed in the hospital for six weeks, and when he returned, he never yelled at us again. He probably realized what we’d done for him.

At the end of 1942 and beginning of 1943, I arrived at Kuchyne pri Malackach. There were about 30 or 40 of us Jews there. There were also kosherites among us. [Editor’s note: kosherite, from the word kosher (ritually clean). In this case a person keeping ritual rules to do with food.] They didn’t have an easy life. In conditions like that, and to keep kosher on top of it. From there I went to Liptov. It was basically due to my friend, Bandy Sulc. Bandy was one of the surveyors, who were working on the building of a track from Liptovsky Hradek to Jamnik. Near the town of Jamnik there was a military airport. General Catlos 19 was from nearby Liptovsky Petr. As part of the construction of the tracks, the ground there was being meliorated. We had it really quite good in Liptov. The unit commander, but also the locals, Protestants, were very decent people.

On 31st May 1943, the Sixth Labor Battalion was officially disbanded. The guys from the battalion were assigned to the Sered and Novaky camps. A number of them stayed to work on the regulation of the Sur River. Many of them later joined the SNR 20 and many of them also fell in it. They kept 48 of us in the army as necessary ones. Among us were doctors, lawyers, builders, surveyors, tradesmen and guys with qualifications that were useful for the Slovak Army. Strangely enough, even here there were two people to be found that didn’t wish us well, the Protestant priest Rolko and the notary Reiskop, who railed against us. Luckily we already had our kindhearted protectors who were in our favor and helped us.

Until the rebellion broke out, I worked with the surveyors as a draftsman. After some time I got to Bratislava. I worked in one warehouse for a certain non-com by the name of Valko. On payday, he’d send all the guys under him home on leave, and took their pay. But the soldiers were glad that they could go home. He also did other things, like for example selling military materials – blankets. At that time I was doing the recordkeeping, which was dangerous both for him and for me. He knew that I knew what was happening. He needed to get rid of me, so he made me available [for transfer].

This section was under Major Franz, who had a Jewish wife. He asked why they wanted to get rid of me in the warehouse: ‘Don’t worry, you can tell me.’ ‘Major, Sir, if you want to know the situation, there’s black-marketeering going on there. The commander knows that I know about it. He needs to get rid of me.’ The major asked me, ‘What do you know how to do?’ ‘Everything.’ I wanted to save myself from the fate that would have awaited me, so I had to know how to do everything. ‘Do you know how to type?’ ‘No, but if a sixteen-year-old girl can do it, I’ll learn it too.’ I became a typist.

At that time they were bombing Bratislava. Major Franz had an apartment in the center of the city, and during one raid was hit. We went to help them pull out their things from underneath the rubble. He and his wife became fond of me. I’ll say once again, his wife was Jewish and he was a German. See what coincidences happen in life? After the war he left for Czechia, where he had big problems due to his being a German. At that time I was in SPROV. I wrote him an assessment as to how he had behaved towards me during the war. You can imagine what an assessment from SPROV meant in those days. Thus I saved him from being expelled to Germany.

During those times I met my future wife. I met her by the Danube, where the Propeler [a former river steamboat that was converted to a restaurant] is these days. It was after lunch on Saturday. A friend of mine and I were sitting on a bench, and we saw a pretty girl walking around there. As I later found out, they were making a hat for her nearby, and she was waiting for it to be finished. On Sunday after lunch I set out to visit one mixed family in Lamac. They had a very pretty girl, Irenka. They were named the Picks. When I got there the mother and daughter were having a picnic. It insulted me, as they had taken the father, a Jew, to a concentration camp, and they were having a picnic. I said to myself, they aren’t the right partners for me. I turned around and left.

On the way back I laid down on a meadow and fell asleep. Later some soldier walked by with a girl. They unintentionally woke me up. I looked over, and walking behind them was the girl I’d seen the day before on the riverbank. I started talking to her, as there was no other way of getting to know her. During the time of the Slovak State, I never used to hide my origins. I always did this, regardless of who I was talking to, except for the police. Well, and in the beginning she didn’t understand what I meant by it. She was from the town of Pukanec, from central Slovakia. She was surprised by my opinions. She even asked me, ‘The strange way you’re speaking, are you Spanish, or Italian?’ I answered, ‘No, I’m a Jew.’ That’s how we met. She was a seamstress. Of course, I walked her to the building where she lived. She went up to her apartment and brought me down some bread with lard and cracklings. It tasted very good to me, as I was hungry. That was the beginning. Then we used to meet. My wife, back then still my girlfriend, helped me very much later.

When the uprising broke out and the Russians were slowly approaching, I thought about how I’d save myself. I had a good friend from Inacovce. His name was Jozko [Jozef] Knezo, and he was a priest in the Eastern Slovak town of Vysoka nad Uhrom. He was a very good friend of mine. With his agreement I falsified my name as Knezo. He also sent me some documents and he and my future wife both helped me very much. When the uprising broke out, I acquired and made myself some false papers. I also made papers for people I knew. The seals of the Slovak State were easily forged. You just used special ink to draw a double cross and three peaks and that was it. [Slovak state symbol: First became the symbol of Slovakia during the revolutionary years of 1848-1849. The triple peak symbolizes the three Carpathian mountain ranges, Tatras, Fatra and Matra (currently on Hungarian territory). The double cross symbolizes Christianity and at the same time the traditions of St. Cyril and Methodius 21, who brought Christianity to the region during the time of Greater Moravia (9th Century)] I can’t imagine the problems it would have caused to have to forge the Czech lion. [The so-called small state insignia of the Czech Republic shows a white two-tailed lion, as the symbol of the entire Czech Republic, with a gold crown and gold claws].

With the arrival of the Germans in Bratislava, in 1944, my girlfriend, now my wife, and I decided to go to her home town, Pukanec. But there it wasn’t possible to hide properly. We soon returned to Bratislava. It was before Christmas, I had to hide. The owner of the apartment I was hiding in was named Turza. He lived there together with his brother-in-law. He was named Kocvara. They didn’t know I was a Jew. One night there was a large roundup held all over Bratislava. During the night an SS soldier woke me up. He was shining a flashlight right in my face. We had to get dressed immediately. When the SS soldier went to check the other room, I surreptitiously stuck my real documents under a suitcase on the wardrobe and left my false ones in my pocket.

There was a big commotion in the city due to the raids. Mr. Kocvara and I lived on Spitalska Street, along which they led us in the direction of the Manderlak [Manderlak: considered to be the first so-called skyscraper in Bratislava as well as in Slovakia. It has 11 floors and for a long time was the tallest residential building in Bratislava]. Through my head ran the thought that if they aim us to the left, it’s bad, because this was the way to the bridge to Petrzalka, where they shot people without mercy. In front of the Manderlak we turned right, up to the square. At that moment it meant a certain relief and the postponement of death. On the way I with difficulty tore up and ate one of my false documents. It didn’t seem to me to be the best forgery and I was afraid that they’d discover it.

We came to a place, Edlova Street, where they were gathering people. My roommate, Kocvara, found out from one girl that here they were concentrating Jews that had been in hiding. He was flabbergasted. He said that there’d been some mistake, that he’s not a Jew. As I’ve already mentioned, he didn’t know anything about my origins. We agreed that he’d let me do the talking. They were putting the people they’d caught into various rooms of the building. In the meantime I’d gotten my bearings and found out that the Slovaks and Germans who’d been picked up by mistake were meeting with the commander in one room. Kocvara and I joined them and I managed to convince the commander, a member of the SS, that we didn’t belong to the rest of the people that had been rounded up. I think that the main reason for our release wasn’t false documents, which also helped, but the fact that that SS officer was probably a lenient person. I saw how he also released other Slovaks.

After my release I didn’t spend the next night on Spitalska Street. My future wife and I soon returned to Pukanca and kept on hiding. We could no longer return to Bratislava. In the meantime, the front had stopped at Pukanec for three months. One time there were Russians there, another time Germans. It changed several times. I was so confused by it all, that when the Russians came, I started speaking German to them. At last the front moved westward, and after the liberation of Bratislava we also left for there, in April. After World War II, I wanted to change the world. Back then I thought that socialism was the right choice. To this day I say, ‘Every reasonable person can’t be other than progressive, but of course not in the sense of socialistically progressive.’

After liberation I went to have a look at my home village. I was hoping that at least my youngest sister’s husband would have survived. Because he was, as I’ve already mentioned, physically a very strong man and those types were more likely to survive. Unfortunately, I’ve already told you about his fate. For the villagers I was Bernat. I belonged among them, as I’d already been friends with them before the war. I also remembered how one of them Jozko Knezo, had helped me. Other good friends of mine were Misko Hajducko, Durco Zvonik, Mikulas Fedorik, ... This happened, for example. After the war I went to see a neighbor in the village. She was blind, and when I entered she was lying in bed. I greeted her politely, ‘Good day Auntie Kutasova.’ ‘Good day, good day.’ ‘Do you want guests?’ And she answered, ‘Yes, yes, just let them tell me who they are...’ When they wanted to show respect, they referred to people as ‘they.’ ‘...as I, a blind woman, can’t see.’ ‘So guess.’ ‘Let them say something more.’ She guessed who I was. ‘And they came to see a blind woman?’ So she was glad that I’d come to see her. I was also glad, as she was a good neighbor. But there were also other types.

 After the War

Right after the end of the war I began, among other things, to look for a place from where I could avenge the deaths of my nearest and dearest, my mother, sisters and their husbands and children and all the others. All told about 80–90 relatives. For this was the resolution I had made that Saturday night when I had gone home on the sly from the labor camp, from Presov, due to Psenicka not wanting to give me leave. I had found that my mother was no longer at home, she had gone to ‘work,’ helpless... They trampled her, poor thing, in the wagon on the way to Auschwitz.

The police were located on Ceskoslovenskej armady Street [Czechoslovak Army Street, in the building called U Dvou Levoch, or The Two Lions], and the chief was a certain Major Colak. He was a reputable, mature person that one could talk to reasonably. After a detailed conversation about where I was from, what I had experienced, what brought me to consider working for the police, it came out that he was also from Michalovce. His brother had been my professor at the Michalovce high school, whom I had gotten along well with. I had even worked for him in his office. When we got to the evaluation, he told me exactly this: ‘My dear countrymen, they should forget about the police. That’s not for them, for their temperament. They won’t be able to stand it, to root around in muck, in the dirt, believe me...’ Those were his expressions, which I’ve remembered my whole life. After considering all the pros and cons, I listened to him and didn’t join the police. I admitted that I didn’t suit them and they didn’t suit me. In the end the times confirmed this. All Jewish guys that joined the police ended up worse than catastrophically. They threw them all in jail. I didn’t end up all that great either, but not as badly as those that were with the police.

After the war, several institutions were formed in Slovakia, such as for example the Federation of Slovak Partisans, the Federation of Anti-Fascist Prisoners and Illegal Workers [SPROV], the Federation of Foreign Soldiers, the Federation of Soldiers-Rebels [SVOJPOV] and the Federation of The Racially Persecuted. You could say that every political party needed to have someone ‘behind them.’ That someone were these federations. The Federation of Anti-Fascist Prisoners and Illegal Workers, SPROV, was leftist-oriented, the same as the Federation of Slovak Partisans. The Federation of Foreign Soldiers, those were leftists as well as rightists, depending on if they had been at the Eastern or Western front, and what sort of upbringing they’d had. The Federation of Soldiers-Rebels was created by the Democratic Party, as a counterweight to leftist-oriented federations. This is how it gradually evolved. I joined SPROV, as its ideals corresponded with my thoughts and ideas about progressiveness. Back then I thought that only socialism can be progressive, and I wasn’t alone, even more mature and grown-up people thought this way.

The most influential federation was the Federation of Slovak Partisans. Unfortunately, this federation was partially anti-Semitic. In 1946 they demonstrated against Jews. They wanted to break windows in Jewish homes and shouted slogans: ‘Jews out!’, ‘Jews to Palestine!’ Many Jews had been in the partisan ranks during the war. That’s why members of this federation didn’t condemn everyone. Their principle was: ‘My Jew friend is a good Jew, but not the others!’ Partisans approached all things in a military fashion, in the style of: ‘Damn it, I’ll get my machine gun...’

Of course, there were also people of high principles among them. Not long ago Mrs. Hana Malatkova-Potocna died, that was a real partisan! Among other things, she expressed pro-Jewish sentiments. Another influential federation was SPROV. Its top official was first Andrej Bagar and then Viliam Siroky, later the premier. We had a lot of economic and political power. For example, the national administration was portioned out. That means that our people were installed into companies belonging to Fascists and collaborators. Very many important politicians also came from these circles.

In those days I was the general secretary of SPROV. There were many Jews among our membership. We published the newspaper Hlas Oslobodenych [Voice of the Liberated], which our people liked a lot, as we promoted their demands. Jews were secretaries in many regional towns. For example in Kosice it was Braun, in Michalovce Dr. Goldstein, in Dunajska Streda, Steckler. Mr. Steckler was a very honest person. Without a recommendation from the resistance elements, nothing happened. SPROV was politically a very strong organization. The largest federation in terms of numbers was SVOJPOV. They accepted almost anyone into their ranks, even former Guardists. SVOJPOV was connected to the Democratic Party, who needed to show boost their numbers.

The Federation of The Racially Persecuted didn’t have the same powers and influence as the other four. Its leader was an exceptionally capable person, Dr. Kucera. Basically every Jew had been racially persecuted, but after the war it was difficult to claim. At that time the state of Israel was also being created, which from the beginning had been leftist oriented. As I had been a member of Hashomer Hatzair before the war, I took it as a very positive thing. In 1948, as well as the state of Israel being created, the merging of the federations took place. Four federations, the Federation of Slovak Partisans, SPROV, SVOJPOV and the Federation of Foreign Soldiers merged into one. The Federation of The Racially Persecuted depended on the support of Jews that were in the other federations. The merger was ordered by the Central Committee of the Communist Party of Slovakia.

As ‘there can’t be too many roosters in the henhouse,’ the leaders of the Federation of Slovak Partisans, Faltan, Salgovic and Drocar, sidetracked their future competitors in advance. Gradually they had them put in jail. First in line was SVOJPOV. Erich Uberal and Imre Rudas, who was half Jewish, were jailed.  Next up was the Federation of Foreign Soldiers. They arrested Messrs. Sindler and Mestan. Mestan was the cousin of the current director of the Museum of Jewish Culture in Bratislava. Him I managed to get out of the slammer, as they’d jailed him on the basis of falsified records, which I found out and notified the attorney general. The day after he’d been released, he came to my apartment to thank me.

Finally, after SPROV I was to be next as well. During the preparations for the merger of the federations, the division of individual positions gradually crystallized. As I had almost finished economics university, I was to be given an economical management function. To prevent this from happening, they prepared a dirty trick for me. We were on a large farm in the town of Kravany that belonged to the Federation of Partisans. My task was to take over the farm and approve everything that had happened on it prior to that with my signature. But I didn’t have the authority to take it over, I was only allowed to run it, direct it. I realized that they were preparing something. To prevent this, I quit my job at SPROV, giving as a reason that I wanted to finish school. With this I simplified the situation for the aforementioned ‘officials,’ as the federations were battling for power among themselves and they had gotten one competitor out of the way without a fight. They threw the guy that took the farm over in jail for 18 years by pinning on him dirty tricks that had been perpetrated there before him.

In 1945 I at first applied for construction engineering. After some time I found out that I’d be studying for five years, that for five years my wife would be working to support me, and we’d go hungry. That was the reason why I left it. Because there it was mandatory to go to lectures, you had to do drafting and so on, which took up a lot of time. Attending this school as well as working on top of it would have been possible only with great difficulty. That’s why I transferred to economics, where I didn’t have to attend all the lectures. An advantage was also that the studies lasted only four years. Back then economics was taught at the Business University Na Palisadoch in Bratislava. I successfully graduated from school. In 1946, during my studies, my wife’s father, who’d been a blacksmith, died. His neighbor had given him some iron to make a spit. He put it in the fire to heat it up. Apparently there had been a jammed cartridge in it, which exploded due to the heat. It exploded so unluckily that it literally ripped out my wife’s father’s guts.

I looked upon the year 1948 22 as a victory. The victory of the leftist oriented. Back then I thought that it was the best path for us. Unfortunately, I only gradually realized that the talk went one way and socialism another. I saw that major, serious mistakes and injustices were happening. For example, a few years after the war, I got into the commission for the resolution of the Hungarian 23 and German 24 question, for the expulsion of people out of the country. At the first session we got a list. I asked, ‘What did this person do? Did he kill someone? Did he rat on someone?’ The answer was, ‘No, but he’s a Hungarian.’ ‘Is he supposed to be expelled for the fact that he was begotten by a Hungarian, despite the fact that he’s not guilty of anything?’

The result was that I immediately quit the commission. The head of the commission was named Benko. He and higher party and state organs very much resented this, and I began to have problems that lasted for years, for the fact that I hadn’t grasped the party line. Gradually I was thrown out of everywhere. It began with them throwing me out of work, and finally also out of my own apartment. That was in the year 1951. It was a very tragic time. My wife had to return to her family home in Pukanec, as we didn’t have anywhere to live.

At that time there was also a country-wide initiative taking place, when many people, all together 77,000 25 were taken from administrative positions and put into manufacturing. I was among them. Up till then I’d been working at the Industry and Business Commission. Later it was split and I was at the Business Commission. Within the scope of this I was supposed to lecture at the Business University. When I found this out, I went to Luhacovice to have my throat treated. I still had problems with it from the war. One day a letter from Dr. Stahlova came to the spa for me. She was a friend of mine, the wife of one Czech intellectual, a very reputable man. She wrote me: ‘Don’t be surprised, you’re on the list as a factory worker,’ although only two weeks earlier I’d been named as a university lecturer. From the position of secretary of a Party organization at the Business Commission I got onto the factory worker list, without being told anything, why, or for what.

I became a class enemy. At first I couldn’t find any work. They followed me every day. Finally, through a friend of mine, I got an interview at Slovnaft. A friend of mine was working there as the director of one construction company. They allocated me work there. The first day I came to work, and one of the workers there asked me, ‘What do you want here?’ ‘They allocated me here.’ ‘You’re supposed to work here?’ Then he told me to watch carefully. He stuck his finger into boiling lead, stirred it, and said, ‘When will you manage to do this with your fingers?’ I still get chills up and down my spine when I remember it. I was there in manufacturing for three days, and had myself declared ill.

I was ill for three months and finally a person I knew helped me. He found me another job. For two years I had to work as a radio repairman, though I didn’t understand that work at all. I ‘repaired’ old radios. The only thing that I was capable of doing perfectly was that I cleaned those old radios out. Those radios, that was physical and mental suffering. To be doing something that I didn’t understand, what didn’t interest me, just torture. But I learned to wind transformers, this kept me going. The StB 26 followed me. Every day one copper came to have a look if I’m really at work. The way it was, was that each snoop had a few companies allocated, which he had to watch. At that time they watched pretty well everyone. One day they threw me out of manufacturing as well. The reasons were prosaic, ‘I had studied during the First Republic’ and I had ‘helped’ Fascists. So the fact that after the war we’d been rounding up Fascists to put them on trial had turned against me.

After two years in manufacturing I met up with an acquaintance of mine, a doctor. We’d met each other before. We began talking and so she learned that I was actually ‘on the street.’ She told me she’d help me. I was to drink some really strong coffee, and she’d send me for an EKG. So I did this, and after the coffee my heart began pounding, which showed up on the EKG. She wrote down that my health wasn’t in order and that I need different work. Thanks to this lady doctor, in 1954 I got into geodetics as a draftsman. A draftsman still qualified as a worker in manufacturing.

After some time they asked me whether I’d like to do different work. I answered that yes, but that I can’t. I’ve got to work in manufacturing. The director was a decent person, a Russian immigrant from the First Republic, Mr. Borovsky. He arranged permission for me, I think that it was a decree from the Ministry of Labor and Social Affairs, that I was also allowed to work in a different area. Borovsky was supposed to gradually start up a new company, though as a surveyor he didn’t understand economics. I of course helped him, like he had me. Finally the Regional Geodetic and Cartographic Institute was created. I was then employed in this resort for 31 years. I worked my way up through various positions to head economist. We built one seven-story building, 21 multi-story buildings and nine cottages. In those days I of course already knew that socialism won’t save the human race, that a different era had to come.

I married my wife on 8th April 1946. We’ve been together 60 years now. Her maiden name was Anna Krajcova. She was born in 1923 in Pukanec. Only one Jew lived in Pukanec before the war, Neumann, a doctor, who was helped very much by the residents during the war. We agreed on our wedding as follows. On Saturday, 6th April, I called her. In those days people still worked on Saturdays. ‘On Monday we’re getting married!’ She says, ‘Who?’ ‘Well, you and I.’ ‘What’s gotten into you?’ ‘You don’t want to?’ ‘I do, and what should I do?’ ‘Dress decently and on Monday at 9 we’re going to city hall.’ On Monday we went to city hall and got married. From city hall each one of us went to his own work and after lunch we had a get-together for our friends. About 25 people came. Back then I had a bachelor apartment. In the evening we went dancing and my wife got an armful of flowers.

At the end of the war, my wife had been working as a seamstress at the Hanka Salon. Of course, all the unpleasantness that I experienced from the year 1944, when we met, affected her as well. We lived through it together. In the end we overcame it all. We had two daughters, the first one in 1948 and the second in 1953. During my persecution we were thrown out of our apartment. My wife moved with our older daughter to Pukanec, where our second daughter was born. We were separated. During the week I worked, and on Saturday after lunch I traveled to Pukanec to see my family. On Sunday evening I again left for Bratislava. The girls cried each time I left. When we then returned back to Bratislava, we had to fight with great effort to get an apartment. Here you have to ‘fight’ for everything.

Before our departure for Pukanec, we lived on Kupelna Street. In the neighborhood there lived an old lady whose son had been murdered by the Russians. After the war the boy had been driving from Bratislava to Piestany to see his girlfriend. On the way there, he was stopped by Russian soldiers. Most likely they wanted his car. He didn’t give it to them, and so they shot him. Our neighbor, his mother, took such a liking to me that she saw her son in me. Once she called me, she was lying helpless on the ground. She’d had a heart attack. My wife then took care of her until she died.

Our older daughter, Minka [Mina], in Old German Liebe, was born in Bratislava. We named her after my mother, rest her soul. Our younger daughter is named Evicka [Eva], and was born in Pukanec. Both of our daughters got a Jewish upbringing. They got it because I say that I never had to be ashamed of my father nor my mother! They lived courageously. There was never a single person in the world that could say something bad about them.

I was a member of the Jewish Religious Community in Bratislava from 1945. My wife also became a member, as a non-Jew. My wife is Protestant by origin. In the beginning we observed holidays in the sense that we went to synagogue. We met up with many friends from the Sixth Battalion. I didn’t visit the synagogue because of religious convictions, but because of friends. My wife went with me.

When the children were small, we observed all Jewish and non-Jewish holidays. When our daughters Minka and Evicka went to Pukanec to their grandmother’s place for summer holidays, they prayed together with their grandma. Granny, being a Protestant, taught them this prayer: ‘My guardian angel, take care of my soul, so that I’ll be clean for Moses Christ. Amen.’ She used to say to them, ‘Children of mine, you can’t upset either of the Gods.’ With us, religion was never a problem. We were atheists! Where was God when they were trampling my brave mother?

Both of our daughters attended elementary school in Bratislava. They were very good students. The older one had a certain talent that was already apparent at a very young age. Always, when we put on a record on which a certain Katz sang, she cried. Katz apparently sang over the graves of Jews when they were killing them in the concentration camp. He sang so heartrendingly, that one of the SS soldiers didn’t shoot him with the others. Once we put this record on when our friend, the lawyer Dr. Sabinsky was visiting us. Minka, who was still in diapers, again started crying loudly. No one knew why. We thought that she had a stomachache. The record finished, and the crying stopped. Sabinsky said, ‘Put that record on again.’ Minka again started to cry. That voice, that sad voice, so touched her that she started crying. Sabinsky proclaimed that this child was going to be a musician. Later his words were confirmed. We still have that record, though by now it’s very worn.

After elementary school we were considering what next, what school should we send the girls to? We tried to guide them from childhood. For example, for Minka I carved a thermometer and stethoscope out of wood, so that she’d have something to play with. Maybe it would lead her to medicine. So we got to the subject of what she’d like to be. She answered, ‘Well, you don’t have money, so I’ll take music.’ ‘What, music?’ ‘You can’t afford a piano, so I’ll take the accordion.’ We bought her an accordion. First a 32-bass one, then a 60-bass, and finally a 120-bass Weltmeister. So all told, it cost us as much as one piano. At the conservatory she had an excellent teacher, a person worth her weight in gold. She was named Szokeova. She taught her the accordion. Minka considered her to be her second mother. To this day, she’s building on what that teacher gave her. Minka finished conservatory and in 1968 27 she traveled to Israel, as a reward for promoting culture among young people in the Jewish community. She’d sit down at a piano, or pick up the accordion, and play. Young people danced and had fun. Finally she also managed to finish Music University in Dortmund, Germany.

Both our daughters were raised in the spirit of ‘don’t start anything, but if someone was insulting them, to hold their own.’ We instilled this in them since they were little. Once in school some boy was calling Evicka names, that she was a Jewess. She knocked him to the ground, kneeled down on him and gave him a proper thrashing. When she came home, she of course told us everything. Our children confided in us with everything. The next day, comrade principal Pijakova summoned me to the school, back then people still used to say comrade principal. When I arrived, I said, ‘Comrade principal, I know why you’ve called me, and I’m telling you right now that I’m not going to punish my daughter, as there’s no reason to!’ ‘But, that boy has a weak heart.’ ‘We brought up our daughter this way, and she’s not someone that gives up without a fight. The boy was insulting her, and she won’t stand for that. So much for the worse that his father is a party official.’ But in the end the principal and I parted amiably.

Perhaps it won’t do any harm if here we get ahead of ourselves and touch upon a theme that ‘sapienti sat’ [Latin: ‘a word to the wise is sufficient’] will indicate something. When she was eleven, our granddaughter Esterka [Ester, the daughter of Mina Neustadt, nee Knezova-Schönbrunova] told us that someone had attacked her classmate, who is from Asia, whose side she took with these words: ‘Why don’t you leave her alone, she’s just a person like we are, her skin’s just a little differently colored...’

Our younger daughter liked sports from the time she was little. This she’s obviously inherited from me. From the time she was little she used to go play soccer with boys. Once after school they came for her, to come play with them. But we raised our daughters that work came first, obligations and then fun. So she told them that until the house is clean, she’s not going anywhere. In the meantime, my wife returned home, and saw that there were ten boys cleaning our place. Evicka said to her, ‘I’ve got a brigade. They want me to go play soccer with them.’ After the cleaning was done my wife told her that everything was fine and that she could go. Our daughter took sports so seriously that she wanted to study physical education. We tried to convince her that she should first of all have – as they say, ‘bread in her hands,’ and after that everything else. First she graduated from civil engineering tech school, and after that the Faculty of Physical Education at university. Finally she also did Hotel Academy.

When the children were small, we used to take them on walks out into the country. Every Saturday, every Sunday, we spent outside. My wife cooked and baked things in advance, and off we went. We also used to go to many sports events, be it soccer, hockey but also other sports. I very much liked sports as such, as I myself liked to play sports. I used to go to international matches, whether Prague or Budapest. I those days, train tickets were good for three days. So on Friday I’d go on a business trip, on Saturday or Sunday there’d be an international soccer match, and on Sunday after the game, I went back home, no problem.

I always rooted for good sportsmanship. I couldn’t stand injustice and brutality. I liked Puskas [Ferenc] and Sarosi [Gyorgy], Sindelar, Piola, Svoboda and others. I also remember a historical soccer match between Czechoslovakia and Hungary in Budapest. Czechoslovakia lost 8:3. Doctor Sarosi, who was a high school teacher by profession, scored on Planicka seven times. That was something, to score on Planicka. He scored seven of them in one game! [During this soccer game, which took place on 19th September 1935 in Budapest, the Czechoslovak team suffered their worst loss in the history of Czechoslovak soccer.]

To this day, still remember the team rosters from the World Cup in 1934 in Italy, when we lost to Italy. Playing for Italy were: Combi, Monzeglio, Allemandi, Ferraris, L. Monti, Bertolini, Guaita, Maezza, Schiavio, Giovanni, Ferrari, Orsi. For Czechoslovakia: Planicka, Ctyroky, Zenisek, Kostalek, Cambal, Krcil, Junek, Svoboda, Sobotka, Nejedly and Puc. [The final game of the World Cup in soccer, Italy – Czechoslovakia, took place on 10th June 1934 in Rome. The home team won 2:1, when Schiavo scored during overtime.] It’s interesting, that this I remember, but not some things from yesterday. That’s apparently a law. You can’t do anything about it.

While still in Bratislava, Minka met this one decent local Jewish boy. They went out for three years, until as a university student he went to Dortmund for summer work experience. Finally he decided to stay there and study, with the agreement of the appropriate officials here. A very clever and good student, he continued his studies in natural sciences at the university there. In 1968 Minka went to Israel. She was also there with the agreement of our pertinent officials for a half year, and she liked it there very much. She worked in kibbutzim and people grew very fond of her. She played various musical instruments like the accordion, piano, organ and flute. She was able to make sure that people had fun and in a good mood. Finally she and her boyfriend agreed that she’d travel to Germany to be with him and that they’d study there together. Of course, I wanted her to come home, to return. Well, her destiny was apparently there. She moved to Germany, where they got married.

Her husband is named Tominko [Tomas] Neustadt. He’s two years older than Minka. I was very, very unhappy when Minka emigrated despite being summoned by our officials to return. I took it very hard. I was more than just sad. My wife was also so unhappy because of it that she fell ill, but I have to honestly admit, that though she wasn’t any less unhappy than I, she weighed it realistically. I saw that my love, my firstborn, is leaving me. Is this possible? And it was possible, but that’s life. Luckily they were both well-liked and one of Tomas’s professors at university helped them immensely. Minka’s principal, who called her ‘Sonnenschein’ [Sunshine], also helped them. They gave them various options and advice, so that they could make something of themselves.

In time they had two children, Daniel and Ester. Daniel is 33 and is a music and English teacher. Ester is 28. She recently finished university; she studied music and history. Their mother tongue is German. But they also speak Slovak, with mistakes of course. All the more lovely. The times we’ve laughed at the muddles they’ve made in their ‘Slovak.’ I even wrote those muddles down. Daniel has already started his own family. His wife is named Katrin and they have two children. The boy is named Jakob and the little girl is Ella. So now I’ve become ‘Opa Bercinko’ [Grandpa Bercinko].

In 1969 a friend of my older daughter’s was getting married in Vienna. At that time Minka and her husband already couldn’t come to Bratislava. So we went to Devin, they were on one side of the Danube and we the parents on the other, and so we were waving at each other. Suddenly some soldier with a dog walked up and said, ‘Who were you waving at? Are you signaling someone?’ We answered, ‘We were just waving, people were waving, so we waved back.’ ‘They’re not some sort of signals?’ ‘No, no.’ Soon an already alarmed officer with five soldiers arrived. They had bayonets on their rifles. At that time we were afraid, as the times weren’t good. We didn’t know what was going to come of it. In the end he was decent enough to just ask us to leave. My wife was crying on the Slovak side. Minka was crying on the other side of the Danube. But there were also other people there, who were waving to each other like this and weeping.

Our younger daughter left for Israel in 1969 through the Jewish community. Visas were issued in Vienna. They weren’t hard to get at all. The bigger problem was with Czechoslovak officials, where it was necessary to be issued an exit permit. Finally she did get to Israel, but returned still that same year. During her university studies she used to go to the Tatras for ski lessons. There she met one older, divorced man from Brezno. He drank a lot and Evicka wanted to break his habit, but she didn’t succeed. He reported her, that she wanted to escape abroad. Finally they broke up.

Then she wanted to go join her sister in the West, but that was no longer possible. In order to get an exit permit she decided to enter into a false marriage with a Yugoslav citizen. She managed to get a permit to travel to Yugoslavia. For from there it was easier to travel to the West. At the beginning of the 1970s she finally got to Germany. In the beginning she lived with her sister in Dortmund. Finally she married this one friend by the name of Désiré Blitz. He’s from Holland. Désiré is a French name and means desired. This was because at a ripe old age his father had managed, besides daughters, to have a son. Désiré is a mixed Jew. He works as a manager, apparently he’s successful. Evicka is a housewife. He and Evicka were married in 1995 in Bratislava. They were married by the current mayor of Bratislava, Mr. Durkovsky. I have to touch wood; she’s got a very good husband. We’re very happy that her life has turned out well.

After my wife and I met, we set a goal that we’d travel a lot, see the world. That resolution of ours has also been kept. We’ve traveled through many countries. Our first trip, after the war, was to Switzerland. We actually planned this trip, in 1946, as our honeymoon. It was like a fairy tale. In 1947 we visited Paris. We were lined up there for movie tickets to the world premiere of ‘Rebecca,’ and standing in front of us in the queue was a couple of around the same age. They were slobbering over each other in public. My wife and I didn’t know where we should look, it was strange for us. People didn’t do things like that at the time here, though now they do.

There were years when we weren’t allowed to go abroad. So we crisscrossed all of Slovakia and Czechia. During hard times my wife and I helped our friends who had emigrated after 1968. We obtained various documents for them and sent them to them. Later, to return the favor, they even invited us to the USA a few times. When I was in the Jewish neighborhood in New York, I had the feeling that if I just walked down the street, I’d meet people I know from Michalovce... We were in Israel and in various other countries. One of them is for example Mongolia. Once we were notified at work that there was one free place to go there. No one applied, so I took it. An interesting experience, a Communist country with many Buddhist monks. Unfortunately Mongolia is a very backward country.

I worked for the Geodetic Institute after I retired as well. The last director, who recognized my talent for drawing, asked me if I wouldn’t put together a company chronicle. In the beginning I didn’t think much of this, but I took it as fun. Finally I immersed myself in it to the degree that I began to truly devote myself to it fully. To this day at the Geodetic Institute they’re proud of that chronicle, which is located in the institute’s boardroom. While I was working on that chronicle I got into it to the degree that I decided to put together a family chronicle, which I’m very proud of. Finally I also made chronicles for our daughters.

As I’ve already mentioned, during the time of the Slovak State, we were members of the Sixth Battalion. After the war many of us moved away. The emigrants kept in touch with each other. In Tel Aviv they met every Friday, and they even had two worldwide gatherings. We who stayed here were isolated and didn’t dare to meet publicly. Among us there were even those that denied being in the Sixth Battalion. After the Velvet Revolution 28, emigrants began to visit our spas and so we established contact with them.

In 1992 we finally managed to get a few boys from the Sixth Battalion together. It was due to the impetus and money of one of us, a friend from the USA, by the name of Pivko, originally Pick. Besides the fact that he was rich, he had an excellent Jewish heart. With his money, we were able to support boys that were badly off, and widows of Sixth Battalion members that were in financial need. We also organized a reunion in Czechoslovakia, with many international participants, with his money. The reunion took place in 1992 in Piestany. Other conferences and reunions were in Bratislava. Within the scope of Sixth Battalion activities, in twelve years we did a lot of work in the interests of Sixth Battalion members and their widows. With the participation of many prominent Slovak historians and resistance members, we filled in many blank spots in the history of the creation, existence and dissolution of the Sixth Jewish Labor Battalion. In this way we also helped to bring to light part of Slovakia’s history. We also documented the participation of Jewish boys in the resistance, as well as how many of them fell. We gained valuable materials from military archives.

I was chairman of the Sixth Battalion for the entire twelve years. This was only possible because my wife helped me the entire time as well. Unfortunately our ranks are shrinking and now basically only my friend Bachnar, the widow Mrs. Borska and I devote ourselves to the Sixth Battalion. With the remnants of the money that we have, we’d like to have one more memorial plaque made, which we’d then have placed on Kozia Street in the building of the Central Federation of Jewish Religious Communities or in the building of the Museum of Jewish Culture in Bratislava. The first memorial plaque is in the Museum of the Slovak National Uprising in Banska Bystrica.

We wanted to succeed in having our being put in the Sixth Battalion recognized by the state as a stay in a labor camp. Government representatives were very much against it. For a long time they refused to accept this idea from the Central Federation of Jewish Religious Communities, until we with great vehemence joined the effort, then things began moving. At a meeting with the Minister of Justice, Lipsic 29, we presented this request. Lipsic [Lipschitz] is originally from a Jewish family, but doesn’t admit to it. Finally, making use of documents from military archives, we managed to have ourselves put into a category that despite not having been in a concentration camp also got satisfaction in the form of compensation. Of assistance in this was a clause in the law which states that ‘also those, who were prepared for transport, and who were known to be going there,’ were also eligible for compensation, so we were also classified as such. The widows of our friends that hadn’t lived to receive it were also classified in this category.

Basically, we can thank the then minister of defense, General Catlos, that the entire Sixth Battalion didn’t end up in a concentration camp in 1942. He announced at the request of the Minister of the Interior of the Slovak State that the Sixth Battalion should be prepared for deportation, that the Sixth Battalion will go as the last transport of Jews from Slovakia. But that didn’t happen, they didn’t get to it! Luckily for us!

Glossary:

Életrajz

Katz Mózes kettesben él feleségével egy saját tulajdonában lévő, kétszoba-konyhás víkendházban, Kárpátalja központjában, Huszt városában. A ház előtt rengeteg virág és gyümölcsfa van, feleségének, Vera munkájának köszönhetően. Az udvart tetőként fedi be a szőlőlugas. A bútorok az 1960-as évekből valók. A falon fiaik és unokáik fényképei függnek. Mózes jó erőben lévő, zömök férfi, középmagas, látszik rajta, hogy kemény munkához szokott. Otthon ellenzős katonasapkát visel, el sem tudja képzelni, hogy lehetne otthon fedetlen fővel lenni. Nagyon szűkszavú, lassan, súlyosan ejti a szavakat. Arckifejezése komor. Csak akkor láttam mosolyt az arcán, amikor a két unokája, kisebbik fiának gyerekei átjöttek vendégségbe.

Legalább két nemzedéke a családomnak, apai és anyai ágon is Királyházán született, Huszt megyében, Kárpátalján [Huszt vármegye nem volt, a község a huszti járás területén volt. Királyháza (korábban: Királyháza-Tölgyesfalva) – nagyközség volt Ugocsa vm.-ben, 1891-ben 1700, 1910-ben 3200 rutén lakossal, a trianoni békekötést követően Csehszlovákiához, a második világháború után a Szovjetunióhoz került, de 1939–1944 között átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. Ma Ukrajna része. – A szerk.]. Az apai nagyapám, Katz Icik az 1870-es években született. Apám családjáról nem tudok semmit. Lehet, hogy jobb lehetőségek reményében elvándoroltak innen, de az is lehet, hogy mire megszülettem, már meghaltak. Etja nagymama szintén Királyházán született az 1880-as években. A nagymamám családjáról sem tudok semmit se, és azt sem tudom, mi volt a nagymama leánykori neve. A nagyapám fuvaros volt. Két pár lova volt és két szekere. A fuvarozás nem sokat hozott a konyhára, de azért el tudta tartani a családját, pedig sok gyereke volt. A nagymama nem dolgozott, mint ahogy akkoriban a férjezett zsidó asszonyok többsége sem dolgozott.

Királyháza nagy falu volt, lakosságának több mint a fele zsidó volt, csak nős férfiból volt vagy nyolcvan. Minden családban nagyon sok gyerek volt, a nagyapám családja sem volt kivétel. Két zsinagóga volt a faluban. Azelőtt egy volt, de a gazdag zsidók nem akartak egy zsinagógába járni a szegényekkel. Az apám azt mesélte, hogy a zsinagógában örökké veszekedtek valamin, a szegények szemrehányást tettek a gazdagoknak, azok meg kemény hangon szóltak vissza. A zsinagógában szinte minden ima veszekedéssel végződött. A végén a gazdagoknak elege lett ebből, és építettek maguknak egy külön zsinagógát a Tisza túlsó partján. Ez még a születésem előtt történt. Mind a két zsinagóga nagy, kétszintes zsinagóga volt. A városokban a hászidoknak is és az ortodoxoknak is volt zsinagógájuk. De mi falun éltünk, nálunk nem voltak ortodoxok. Az itteni zsidók iparosok, kereskedők voltak. A legszegényebbek kivételével minden családnak volt egy darab földje. A zsidók csak a saját család ellátására termesztettek növényeket, és állatokat sem tartottak eladásra. Királyházán a zsidóknak olyan húsz százaléka élt jól, voltak nagybirtokosok, gazdagok [lásd: a földművelés szerepe]. A többiek nyomorogtak.

Királyházán vallásos zsidók éltek, mindenki tartotta magát a zsidó hagyományokhoz. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy zsidó ne tartsa meg a szombatot, vagy hogy az ünnepen ne menjen el a zsinagógába. A szombatot is, az ünnepeket is megtartotta az egész falu. A boltok is zárva voltak szombaton, a műhelyek is [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Minden zsidó betartotta a kásrutot [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás]. Több sojhet [sakter] is volt a faluban. A zsidók szárnyasokat ettek: csirkét, ludat, ritkábban libát. Ha marhát vagy borjút vágtak, a zsidók csak az állat első feléből ehettek, a hátsó felét pedig eladták a boltban a nem zsidóknak [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákov angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. (Ráadásul a négylábú állatok hátsó része a drágább hús, az eleje csontosabb, ezért olcsóbb.) – A szerk.]. Mindent nagyon szigorúan vettek. Minden zsinagógának saját rabbija volt, és volt egy főrabbi két-három falvanként. Őhozzá mentek el a vitás ügyekkel a szomszédok, ő döntött a falu minden dolgában. Például ha egy fa nőtt ott, ahol házat akartak építeni, akkor el kellett menni a rabbihoz, hogy engedélyezze a fa kivágását. Hát ilyenek voltak a törvények, ilyeneknek kellett lenniük a Talmud szerint. Mi pedig ezek szerint a törvények szerint éltünk. A nőknek, miután férjhez mentek, kötelező volt levágniuk a hajukat, és parókát kellett viselniük. A férfiak sem járhattak fedetlen fővel. Az utcán simléderes sapkát vagy kalapot hordtak, otthon meg kötelező volt kipát viselni. Ki nem ment volna valaki az utcára fedetlen fővel. A férfiak hétköznap sötét nadrágban jártak, és kalapot hordtak. A nők hosszú ruhát hordtak, nem világosat, de azért nem kellett egészen sötétnek lennie sem [lásd: zsidó öltözködési szabályok].

A zsidók egymás közt jiddisül beszéltek, a nem zsidókkal a helyi tájszólásban, ruszinul. A ruszin alapja az ukrán nyelv, amibe cseh, magyar és német szavakat kevertek. A háború előtt Kárpátalján nem volt antiszemitizmus. Huszt megyében [Huszt nem megye, hanem járás volt. – A szerk.] éltek románok, magyarok, csehek, ukránok, zsidók, együtt élt minden nemzetiség, semmiféle ellenségeskedés nem volt. Mind jó barátságban voltak, a szomszédok segítettek egymásnak. Nem nemzetiség szerint osztályozták egymást az emberek sem Ausztria-Magyarországon, sem a csehek idején [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság].

A nagyapámnak egyszerű földszintes háza volt, mint a legtöbb falusinak. A házakat vályogból építették. Szalmát, búza- és rozsszalmát apróra zúztak, és elkeverték az agyaggal. Ebből a keverékből téglákat formáztak, és kiszárították a napon. Az ilyen tégla nagyon tartós volt. Mifelénk a házak többsége vályogból épült, csak a gazdagok építkeztek téglából. A nagyapám háza is vályogból épült. Az utcai bejárat felől egy kisebbfajta pitvar volt [A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a pitvar ’parasztházban udvarról, tornácról nyíló helyiség’. – A szerk.]. A ház központja a hatalmas konyha volt, ahol volt egy óriási sparhelt, amelyik fűtötte az egyik szobát is [Valószínűleg nem vaslemezből készült sparhelt volt ez, hanem inkább az elődje, az ún. csikótűzhely. – A szerk.]. Ezen főzték az ételt, ezzel fűtötték a konyhát és a szomszéd szobát. A másik szobában volt egy kisebbfajta kályha, azzal fűtöttek. Fával meg rőzsével tüzeltünk a kályhában és a kemencében. Az udvaron kút volt. A ház mögött álltak a gazdasági épületek: fészer, lóistálló, tyúkól. Volt a ház mögött egy kisebb gyümölcsöskert és egy veteményeskert is, ahol a nagymama zöldségeket termesztett otthonra.

A falu mögötti föld föl volt parcellázva. A nagypapának is volt ott telke. Burgonyát, kukoricát, babot, hagymát és egyéb zöldségeket termesztettek ott, és miután betakarították, a veremben tárolták télire. A család mindegyik nőtagja dolgozott a földön, a lányok egész kiskoruktól segítettek a nagymamának.

A nagypapának és a nagymamának tizenegy gyereke volt: négy lány, hét fiú. Nem emlékszem, mikor születtek, csak apám születési évét tudom, és a legfiatalabb öccséét, Mojséét. Másfél-két évenként születtek a gyerekek. A legidősebb Rivka néném volt. Őutána, 1905-ben született az apám, Aser. Azután négy fivér jött. Joszif, Lejb, Sapsza és Dávid. Azután lányok születtek, Szúra és Bejle, és a legkisebb fiúk, Smuil és Mojse. Mojse, a legkisebb 1924-ben született Királyházán, és mindössze két évvel volt idősebb nálam.

Apám és a fivérei héderben tanultak. Királyházán három héder volt. A lányok nem jártak héderbe. Ha a szülők egy kicsit gazdagabbak voltak, fogadtak egy házitanítót a lányok mellé, hogy tanítsa őket otthon. A szegények lányai pedig műveltség nélkül is jól megvoltak. Kívülről betanulták az imákat. A legfontosabb egy nőnek, hogy jó háziasszony legyen, jó feleség és jó anya, a többi nem érdekes.

Amikor a fiúk betöltötték a tizenharmadik évüket, a bár micvó után nekiláttak szakmát tanulni. Vagy odaadták a gyerekeket valaki mellé, vagy az apjuk tanította őket. A nagypapám, Icik a fuvaros mesterségre tanította a fiait. Apám is és minden fivére fuvaros lett. Mindegyiknek voltak saját lovai, saját kocsija. Királyházától harminc kilométerre volt egy falu, Nyizsnyij Bisztrij [korábban: Alsóbisztra – az egykori Máramaros vm. Huszti járásában lévő, rutén lakosságú kisközség a századfordulón 1700 lelket számlált. – A szerk.], ahol volt egy nagy fűrészüzem, aminek a tulajdonosai lengyelországi zsidók voltak. Volt hatósági erdővágási engedélyük, és ezen a fűrésztelepen dolgozták föl a fatörzseket. Nyizsnyij Bisztrijből Husztra szállították a faanyagot, ott volt a vasútállomás. Huszton a fát vagonba rakták, és továbbküldték a lengyel Danzig városába [ma: Gdańsk]. Ott is Icik bácsi, apám és a fivérei dolgoztak. Nehéz munka volt, de legalább volt munka.

Apám legidősebb nővére, Rivka férjhez ment. A férje az egyik szomszédos faluban lakott, a házasságkötés után Rivka odaköltözött hozzá. Dvojre is férjhez ment, ők Királyházán laktak. Dvojre férje volt az egyik sojhet [sakter] Királyházán. Apám többi testvérének nem volt családja, a szülői házban éltek mindannyian. Szúrát egy varrónőhöz adták tanulni, ő aztán varrónőként kereste a kenyerét. A faluban nem lehetett készruhát kapni, de árultak ruhaanyagot. Szúrának sok megrendelője volt, nem keresett rosszul. Bejle a nagymamának segített a gazdaságban.

Az anyám szülei is királyházi származásúak voltak. Lázár Lazarovics nagyapám az 1870-es években született. Úgy gondolom, hogy Etja nagymama, az anyám édesanyja egyidős volt vele. Nem tudom, mi volt a nagymamám leánykori neve, és soha senkit nem láttam a családjából. Anyám szüleinek ugyanabban az utcában volt a háza, mint Icik nagypapának, és nagyjából ugyanolyan is volt az anyai nagyszüleim háza, mint az apai nagyszülőké.

Lázár nagypapának saját könyvkötő műhelye volt. A műhely az utca felőli szobában volt. Egyedül dolgozott, segédek nélkül is elboldogult. Ha meg nem volt megrendelés, járta a falvakat, városokat, és gyűjtötte a megrendelőket. A nagymama [az anyai nagymama] háztartásbeli volt. Lázár nagypapának több földje volt, mint apám szüleinek, úgyhogy az anyám családja nagyobb anyagi biztonságban élt. Anyám szülei is vallásosak voltak, mindig megtartották a szombatot, megemlékeztek a zsidó ünnepekről, tartották magukat a hagyományokhoz. Otthon csak jiddisül beszéltek.

Anyámék négyen voltak testvérek. A legidősebbet Rivkának hívták, anyám, Hendl a második gyerek volt, 1904-ben született. A harmadik Nahman volt, és volt egy húguk is, akinek a nevére nem emlékszem. Elsőnek Rivka néni ment férjhez. A férje egy Janovics nevezetű szabó volt. Rivka nem dolgozott. Királyházán éltek. Nahman sojhet [sakter] lett. Nahman is ott maradt Királyházán az esküvője után a családjával, és anyámék is Királyházán maradtak. A húguk, miután férjhez ment, átköltözött egy Kricsevo nevű helységbe, az is Kárpátalján van. Négyük közül csak Rivka élte túl a [második világ]háborút, a többiek meghaltak. Anyám húgát és a családját 1941-ben vitték el a németek az Ivano-Frankivszk-i területre, és ott elpusztították őket [Ivano-Frankivszk a hasonló nevű terület (oblaszty) székhelye (korábbi német, ill. lengyel neve: Stanislau / Stanisławów), a város Kamenyec-Podolszkij környékén van. Lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés. – A szerk.] Anyám Nahman családjával együtt koncentrációs táborban pusztult el.

A szüleim gyermekkoruk óta ismerték egymást, hiszen egy utcában laktak. Még menyasszonykérőre [lásd: sadhen] sem volt szükség, a szüleik maguktól is megbeszéltek mindent. Természetesen zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], ahogy illik, rabbival, hüpével. Akkoriban nem volt ám olyan, hogy csak úgy bejegyeztették magukat a falusi elöljáróságnál, és összeköltöztek. A szüleim esküvője előtt az anyai nagymamámnak adtak egy másik nevet, Bruhe-Etjának hívták attól fogva. Nem hívhatták mind a két nagymamát ugyanúgy, ez törvény volt, amit meg kellett tartani [Minhág, azaz szokás, hogy egy családban feleség és anyósa, valamint férj és apósa ne viselje ugyanazt a nevet. (Ugyanakkor két anyóst vagy két apóst a minhág szerint is hívhatnak ugyanúgy.) A minhág egy 12-13. századi askenáz rabbinál, Juda Hechaszidnál található meg. A hagyomány alapja valószínűleg a szülők tiszteletének micvája: ha a vőlegény a menyasszonyát szólítja, valaki még azt gondolhatja, hogy saját anyját szólítja, márpedig a háláhá szerint senki nem szólíthatja nevén a szüleit. És még az illetőnek az anyja maga is hiheti azt, hogy a fia őt, nem pedig a menyét szólítja meg.] Az interjúalany ez esetben valószínűleg annak a tanúja, hogy egy minhágot hászid környezetben szokásos eljárással tovább bővítettek,„szigorítottak”. – A szerk.]

Mindkét nagyapa igyekezett segíteni a fiataloknak az induláskor. Az esküvőre Icik nagypapa elkerített négyszáz négyzetméter földet a szüleimnek a saját háza mellett, hogy a szüleim tudjanak építkezni. Anyám apja, Lázár nagypapa pedig egy darab földet adott anyámnak hozományba. Úgyhogy apám a szülei háza mellett kezdett építkezni. Vályogból építkezett. Jó nagyra alapozta a házat, de a háborúig csak a pitvart, a két szobát és a konyhát tudta befejezni. A második szoba még nem is volt teljesen kész. Apám épített egy nagy fészert, aminek leszedhető volt a teteje, hogy oda lehessen építeni a szukát.

Anyám, miután férjhez ment, parókát hordott. Apámnak se szakálla, se pajesza nem volt, csak bajusza. A zsidóknak nem volt szabad acélborotvával borotválkozniuk. Apámnak egy speciális krémje volt, ami leszedte a szőrszálakat. Bekente az arcát ezzel a krémmel, és azután egy fából készült lapátkával lekaparta a borostát [Apja valószínűleg razolt használt, amely sárga színű maró folyadék vagy kenőcs volt, borotválkozáshoz használták régen. Az arcra kenték, egy darabig rajta hagyták, aztán a szőrt fakéssel le lehetett kaparni. A hagyomány szerint az ortodox zsidó férfiaknak szakálluk van, mivel sem (fém)késsel, sem pengével nem szabad az arcot érinteni. Azok az ortodoxok, akik mégis szerettek volna borotválkozni, a razollal kerülték meg a tiltást. Lásd még: szakáll. – A szerk.].

Mi heten voltunk testvérek. Én voltam az elsőszülött. 1925. december huszonötödikén születtem, de a születési anyakönyvi kivonatomban 1926 szerepel a születési évként. A zsidó nevem Mose, a cseh születési anyakönyvi kivonatomba Mózes van írva, így is hívtak egész életemben. A második Gitl húgom volt. Ő 1927-ben született, de 1929-ben anyakönyvezték. Azért sikeredett így, mert a körjegyző a másik faluban lakott, és nem volt rá idő, hogy elmenjenek hozzá, és bejegyeztessék a gyereket. Aztán a mama elkezdte azt csinálni, hogy az egyik gyereket egyáltalán nem regisztráltatta, várt, amíg megszületik a másik. Amikor pedig a másik gyerek is megszületett, ikrekként anyakönyveztette őket. Így történt, hogy a családunkban rajtam kívül három ikerpár volt. Gitl után 1929-ben megszületett Lea, azután Bejle, utána egy fiú, Jolman, azután megint két lány, Jente és Szúra. Bejle és Jolman 1929-ben lett bejegyezve, Jente és Szúra pedig 1935-ben.

Apám a házassága után is fuvarosként dolgozott a fűrészüzemben, mint legénykorában. Túl kevés földünk volt ahhoz, hogy eltartsa a családot. Pénzt kellett keresni. Apám három fuvart csinált egy héten: az egyik nap megrakta a szekereket Nyizsnyij Bisztrijben, másnap lerakta Huszton. A pénzt meg a következőképpen osztották be: az első fuvar díja elment zabra a lovaknak. A második fuvar díja elment szénára a lovaknak télire, a harmadik fuvar pedig, hacsak össze nem tört a szekér, vagy meg nem betegedtek a lovak, a családé volt, ebből éltünk. De anyám sem ült karba tett kézzel. Amikor a húgommal fölcseperedtünk, elküldött minket, hogy a tejeskannáinkkal járjuk a falut. Elmentünk azokhoz a gazdákhoz, akik tehenet tartottak, és ők fejtek egy kis tejet a kannáinkba. Nem mindegyikük volt zsidó, ezért anyám nem akarta, hogy a saját sajtárjukba fejjék a tejet, hiszen akkor a tej nem lett volna kóser. Én mentem a falu egyik végére, a húgom a másikra. Hazahoztuk anyámnak a bádogkannákat tele tejjel. Anyám tejfölt, vajat, túrót, sajtot készített belőle. Hetente kétszer elgyalogolt Husztra, két nagy fonott kosárral. Huszton megvoltak a vevői, zsidók, akiknek anyám kóser tejtermékeket adott el. Nyolc kilométer volt az út Husztra, ráadásul mindannyian nehéz kosarakkal mentünk, és nyolc kilométer vissza. Amikor a vevők kifizették a mamát, leszámolta a pénzt a tejért, aztán vett nekünk, gyerekeknek fehér lisztből készült kiflit. Hogy örültünk neki! Abból, amit a szüleink kerestek, csak ennivalóra meg a lovaknak takarmányra tellett. Anyám hozományba kapott földjének egyik felén burgonyát termesztettünk, a másik felén kukoricát és babot. A földet mi magunk műveltük meg. Mindig sok munka volt a mezőn, tavasztól kezdve egészen az őszi betakarításig. Én voltam a legidősebb fiú, anyám fő támasza. Anyám pokrócba csavarta a legkisebb gyereket, a karjára vette, mi, gyerekek meg vittük az ásót, kapát. Kiértünk a mezőre, és nekiláttunk a munkának. Anyám lerakta a kistestvérünket egy bokor aljába, és ő is munkához látott. Ha a gyerek sírni kezdett, a mama megetette, tisztába tette, és már jött is vissza hozzánk. Így dolgoztunk sötétedésig. Aztán fölvette a gyereket, összeszedtük a szerszámokat, és gyerünk haza. Mindannyian tudtuk, hogy amit termelünk, azt fogjuk enni a télen. Hát így éltünk mi, nem haltunk ugyan éhen, de jól se laktunk soha.

A szüleim vallásos emberek voltak, és minket is a zsidó tradícióknak megfelelően neveltek. Nálunk, otthon kötelező volt betartani a kásrutot. Tejterméket hússal soha nem kevertünk. Külön edényeink voltak. A boltban nem vettünk húst, csak a sojhetnél. Anyám maga sütötte a kenyeret egy egész hétre. Még mindig emlékszem gyermekkorom kukoricakenyerének az ízére. Ha nem tartott ki a saját kukoricánk, vettünk a boltban. A kukoricát a zsidó molnárnál őrlettük meg. Abból főztük a kukoricakását is.

A konyhában mindig meleg volt, mert volt ott egy nagy sparhelt, ahol aprófával tüzeltünk. Azon főztünk, és az melegítette a konyhát is. A szobákban kis kerek öntöttvas kályhák voltak. Kacsa- vagy lúdtollal töltött dunyha alatt aludtunk. Amikor eljött a lefekvés ideje, a mama begyújtott a sparheltba, hogy elég meleg legyen, amíg levetkőzünk és aludni megyünk. Több fát nem rakott a tűzre, úgyhogy az hamar ki is aludt. És bár a kályha kihűlt, a dunyha alatt már jó meleg volt, és reggelig nem kellett fagyoskodnunk. Időnként téglát melegítettünk a kályhán, aztán rongyokba csavartuk, és az ágyunkba raktuk, hogy fölmelegítse. Napközben mindnyájan a konyhában voltunk, ott mindig meleg volt. Még a télire szánt krumplit is a konyhában tartotta anyánk, hogy meg ne fagyjon. Akkoriban kemény fagyok voltak, mínusz harminc fokos hideg is előfordult, a varjak megfagytak repülés közben, és leestek a földre.

Pénteken reggel anyám bedagasztotta a tésztát a szombati bárheszhoz. Jó alaposan befűtötte a kemencét, aztán miután a bárhesz kisült, berakta a kemencébe a szombati sóletet cserépedényben. A kemence ajtaját agyaggal tapasztották be, és egész éjjelre otthagyták állni az ételt. Hiszen szombaton tilos főzni vagy megmelegíteni az ételt. Péntek este anyám meggyújtotta a gyertyákat [lásd: gyertyagyújtás; szombat], és elmondta az imát fölöttük. Ezután asztalhoz ültünk. Apám megáldotta az ételt, és hozzáláttunk a vacsorához. Anyánk igyekezett minél ízletesebbre csinálni az ételt, hogy különbözzön a hétköznapitól. Amikor szombaton megjöttünk a zsinagógából, anyám kivette a lábast a kemencéből. Apám fölolvasta az imát, és megebédeltünk. Szombaton anyám sem a petróleumlámpát nem gyújtotta meg, sem tüzet nem gyújtott a kemencében. Az ukrán szomszédasszony jött át olyankor [lásd: sábesz gój]. Kalácsot vagy valami apróságot adtak neki, ő pedig befűtött a kályhákba, meggyújtotta a lámpákat. Akkoriban szigorúan vették ezt. Szombaton még a kútról sem hozhatott az ember vizet, hogy megitassa a lovakat. A kút Icik nagyapánál volt, az udvaron. Szombatra átvittük hozzá a lovakat, hogy közvetlenül a kútból ihassanak.

Megtartottunk otthon minden zsidó ünnepet, ahogy mindenki a faluban. A pészahi maceszt az asszonyok maguk sütötték. Az ünnephez való előkészület azzal kezdődött, hogy a zsidók kibérelték az egyik malmot. Ott mindent átmostak, átrostáltak, hogy tiszta legyen, ne legyen homec. Aztán hívták a rabbit, hogy ellenőrizze, és megadja az engedélyt a maceszsütéshez. Azután vettek első osztályú búzát, és megőrölték. A faluban volt két-három nagyobb ház, ahol két kemence is volt a konyhában. Itt gyűltek össze az emberek. Mindenki dolgozott, az asszonyok a tésztát dagasztották és nyújtották, a férfiak a maceszt rakták a sütőbe. Ez több napig is eltartott, sok maceszt sütöttek, hogy minden családnak jusson mind a nyolc napra. A macesz nem olyan volt, mint manapság, nem finomra őrölt, fehér lisztből, hanem durva búzalisztből készült.

Sokszor előfordult, hogy nem volt elég fazék és palacsintasütő. Olyankor egy nagy üstöt állítottak föl az udvaron, tüzet gyújtottak alá, és belerakták az előzőleg megmosott és megtisztított hétköznapi edényeket [Vagyis nem volt külön pészahi edény, vagy legalábbis nem volt elég pészahi edény. – A szerk.]. Még fölizzított köveket is dobtak a katlanba, hogy jobban fölforrjon a víz. Még a legszegényebb családok is azon voltak, hogy Pészahkor kerüljön az asztalra töltött hal [lásd: halételek], tyúkhúsleves, libahús, és legyen elég libazsír a főzéshez. Mi csirkét is tartottunk, libát is hizlaltunk. A libákat ősszel vágtuk le. A májukat anyám elvitte Husztra, eladta a gazdagoknak, mivel ez különleges csemegének számított, és sokba került. Anyám a húst egy nagy hordóban sózta be, amely az udvaron állt. Minden pénteken vett ki húst a hordóból a szombati sólethez, de nem sokat, hogy kitartson tavaszig. Pészahkor libahússal csinálta a sóletet. Kiolvasztotta a libazsírt, és egy külön edényben tartotta, hogy kóser legyen. Pészahkor mindenki ilyen zsírral főzött. Anyám latkeszt főzött, krumplilepényt, maceszgombócot, töltött halat és sárgarépás cimeszt [A pészahi krumplis latkeszhez reszelt krumplit kevernek össze reszelt hagymával, tojással, maceszdarával, sóval, borssal, és palacsintasütőben, olajban mindkét oldalát kisütik. A cimesz lényegében köretféle: libazsírban kissé megpirított gersli, amelyet vízben főznek meg borssal és szerecsendióval ízesítve, sárgarépával és krumplival, valamint pici cukorral .– A szerk.]. Pészahra nem sütöttünk semmit, mert rendes lisztből nem volt szabad sütni, az a liszt pedig, amit a maceszunkhoz őröltek, nem volt jó liszt, túl durva volt.

Pészah első napján mindenki elment a zsinagógába. Este volt az első húsvéti széder. Az asztal ünnepi módon volt megterítve. Az ajtót tárva-nyitva hagyták, hogy be tudjon jönni Illés próféta. Apám ült az asztalfőn fehér ruhában [lásd: kitli]. Ilyen ruhát hordanak a férfiak Pészahkor és Jom Kipurkor. Föltettem apának a négy kérdést: miért eszünk mi ezen a napon fekve, miért eszünk mi ezen a napon csak maceszt és kenyeret nem, miért eszünk mi ezen a napon keserű fűszereket, miért iszunk mi ezen a napon négy pohár bort [lásd: má nistáná]. A kérdéseket héberül tettem föl, apám pedig héberül válaszolta meg őket. Aztán fölolvasott a Tórából, mi pedig hallgattuk őt. Én értettem is, mit mondott apám, a többi gyerek csak hallgatta. Senki, még a legkisebbek sem mentek el aludni, amíg a szédereste véget nem ért. [Általában a legkisebb gyerek teszi fel a négy kérdést, de ez nem háláhá (törvény), hanem minhág (szokás). Pedagógiai jelentősége van, miként az egész szédernek a gyerekek tanítása a célja, a kivonulás történetének elmesélése, továbbadása generációról generációra. Ha egy családban a legkisebb gyermek nem tud még beszélni, vagy még nem fogja fel, amit mond, esetleg a családfő héberül vezeti a szédert, és a legkisebb gyerek még nem tud héberül, kérdezhet a nagyobb is. Ebben a családban vagy nagyon kicsi volt a „legkisebb gyerek”, vagy fontosabb volt, hogy a széder nyelve a héber. – A szerk.] A széder alatt mindenkinek meg kellett innia négy pohár bort, még a gyerekeknek is. A gyerekek poharai egészen kicsik voltak. Nem ittuk ki az egész pohárral, hanem először ittunk egy keveset, a többit felöntöttük vízzel. Az utolsó poharat azonban fenékig ki kellett inni. Az asztal közepén állt a legnagyobb pohár Illés prófétának. Imádkoztunk, és húsvéti dalokat énekeltünk.

Ros Hásáná ünnepén mind elmentünk a zsinagógába. Ezen a napon az asztalon almának és méznek kellett lennie, amit azért ettünk, hogy édes és jó legyen az új évünk [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is – mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott – édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. – A szerk.]. Jom Kipur ünnepén minden felnőttnek kötelező volt böjtölnie. A kisebb gyerekek nem tartották meg a böjtöt. Körülbelül nyolcéves kortól a gyerekek fél napot böjtöltek, tizenkét éves kortól pedig egész nap, mint a felnőttek [A micvákra szoktatás folyamatosan történik. A komolyabb gyerekeket egy évvel a bár micvó előtt már úgy kezelik, mintha valóban köteles lenne a micvákra. E mögött az a megfontolás áll, hogy a bár micvó után, amikor már „következményei” vannak a micvák megszegésének, a parancsolatok betartása automatikus, megszokott és begyakorlott dolog legyen, és a már micvaköteles ember ne vétkezzen. A Jom Kipur előírásai különösen szigorúak, ezért a micvára szoktatás is komolyabb. – A szerk.]. Az ünnep előestéjén minden zsidó családban kötelező volt elvégezni a kápóreszt. A lányok és asszonyok egy fehér tyúkot vettek magukhoz, a fiúk és a férfiak pedig egy fehér kakast. A madarat meg kellett forgatni a fejük fölött, miközben ezeket a szavakat ejtették ki: „Legyél te az én váltságdíjam!” Jó alaposan bevacsoráltak, amíg meg nem jelent az égen az első csillag, mert akkor elkezdődött az egész napos böjt. Másnap a felnőttek és a nagykorú gyerekek egész nap a zsinagógában imádkoztak, míg csak föl nem tűntek az első csillagok.

Szukot ünnepén mindig építettek szukát. Nálunk apám a fészerre elhúzható tetőt eszkábált, amit Szukotkor leszedtünk, és a tetőlécekre nádat raktunk. Mi, gyerekek színes papírokkal és virágokkal díszítettük föl a szukát. Anyánk fölállította a szukában az asztalt, és az ünnep alatt végig csak ott ettünk, és ott imádkoztunk.

Purimkor már kora reggel elment mindenki a zsinagógába. Aztán elkezdődött a sürgés-forgás, mindenki sláchmóneszt küldött a szomszédoknak, rokonoknak. Házról házra szaladgáltak a gyerekek tálcákkal, a tálcákon nyalánkságok. Anyám mindig sokat sütött Purimra, a család nagy volt, mindenkinek kellett küldeni kóstolót. Nekünk is hoztak a rokonok. Valószínűleg ez volt az egyetlen olyan nap az év során, amikor teleehettük magunkat édességgel. Utána meg a gyerekek házról házra jártak, és eljátszották a purimspílt [lásd: Purim spiel], amiért édességet vagy aprópénzt adtak.

Volt még egy ünnep Királyházán, amikor összegyűlt az egész falu, ez pedig a zsidó esküvő volt. Pontosan tudom, hogyan folytak le az ilyen esküvők. Ha a vőlegény más faluból való volt, a fiatal legények és fiúk összegyűltek, és elébe mentek szekéren, hogy még a falu határán túl találkozzanak vele. Elkapták, és nem engedték el addig, amíg a menyasszony családja nem adott érte váltságdíjat. A váltságdíj általában három üveg vodka volt. Akkor a vőlegényt elengedték, de ő még nem mehetett el a menyasszonyhoz. Elvitték a menyasszony valamelyik rokonának a házába. Ott meg volt terítve az asztal, összegyűltek a férfiak, énekeltek, ittak. A menyasszony otthon volt, a szülei házában. Korán reggel elment a mikvébe, ahol az asszonyok megmosdatták, levágták a haját. Aztán lassan összegyűltek a menyasszony otthonában a barátnők, hogy esküvői ruhába öltöztessék, és földíszítették virággal. Akkor jött az anyja és a vőlegény anyja, hogy a hüpe alá vezessék. A hüpét többnyire a ház udvarán állították föl. Beástak a földbe négy oszlopot, ráborították a táleszt, a földre pedig szőnyeget terítettek. Odavezették a menyasszonyt, a menyasszony apja és a vőlegény apja pedig a vőlegényt vezette oda. A hüpe mellett gyűltek össze az emberek. A rabbi vagy a házán [lásd: kántor] vezette le az esküvői ceremóniát. Aztán hozott a menyasszonynak egy pohár bort, megitatta. Ezt a poharat szét kellett törni. Ezzel végződött a hüpe alatti szertartás. Általában pénteken rendezték meg az esküvőket. Pénteken csinálták a hüpét, szombaton a vendégséget, este pedig a táncot. Mindenki bement a szobába, ahol terített asztalnál ettek-ittak az emberek. Természetesen minden étel kóser volt, másképp nem is lehetett. Az esthajnalcsillag megjelenéséig, a sábát végéig ettek. Azután táncolni kezdtek. Az első táncot a férjével táncolta az ifjú ara, a másodikat a rabbival, azután pedig a legnagyobb tiszteletnek örvendő vendégekkel. De a férjén kívül senki, még a rabbi sem foghatta meg a menyasszony kezét. Így hát az egyik kezében tartott a menyasszony egy zsebkendőt, aminek a másik csücskét tartotta a táncpartnere. A vendégek is táncoltak, a lányok lányokkal, a fiúk pedig fiúkkal. Akkor már kevesebbet ettek, inkább ittak. De senki sem volt részeg, mindenki tudta a mértéket, és nem szégyenítette meg magát.

Én is, mint a többi zsidó fiú Királyházán, a héderbe jártam. A lányok nem jártak héderbe. Hatévesen adtak minket a héderbe, és azzal egy időben elkezdtük az általános iskolát is [lásd: Iskolarendszer Csehszlovákiában a két háború között]. Az iskolában reggel kilenc órakor kezdődött a tanítás. Hajnalban, reggel hatra mentünk a héderbe. Ez azért télen igencsak nehéz volt, amikor az utcán még sötét volt. Nyolc óráig voltunk a héderben, akkor a melamed hazaengedett minket, hogy megreggelizzünk, és már rohantunk is az iskolába. Délig tanultunk ott, aztán hazamentünk enni, és megint a héder. Már sötétedett, amikor a héderből hazaértünk. A héderben csak hébert tanultunk, meg a Tórát. A Tórát héberül kellett olvasni, és le kellett fordítani jiddisre. Az iskolában pedig azokat a tantárgyakat tanultuk, amiket egy normális általános iskolában tanítanak. A tanárok az iskolában tudták, hogy minket nagyon leterhel a héder, azon voltak, hogy semmit se adjanak föl otthonra, és minél több dolgot át tudjunk venni az órákon. A lánytestvéreim és az öcsém is ebbe az iskolába jártak. Az iskolában mindenféle nációhoz tartozó gyerekek voltak: zsidók, magyarok, csehek, ukránok. És soha nem tapasztaltam semmiféle antiszemitizmust, sem a társaim, sem a tanárok részéről.

Tizenhárom éves koromig tanultam az iskolában és a héderben. Amikor betöltöttem a tizenharmadik évemet, bár micvóm volt. A születésnapomra következő szombati napon a zsinagógában fölhívtak a Tórához. Erre a napra új öltönyt kaptam, ez volt életem első öltönye. A melameddel fölkészültünk a Tóra-szakaszból, én pedig elolvastam, és az imát is végigolvastam. Azzal kész is, semmilyen vacsorát nem rendeztek, semmi ünneplés nem volt. A születésnapot sem tartottuk meg soha. Így hát leéltem hetvenhét évet, és egyszer sem ünnepeltem meg a saját születésnapomat. Nálunk ez nem volt szokás [A bár micvá után szokás, de nem kötelező kis ünnepséget szervezni. Hogy egy család rendez-e ilyet vagy nem, a család anyagi helyzetétől, az adott közösség szokásaitól vagy a  szülők vérmérsékletétől függ. – A szerk.]

1939 márciusában hatalomra kerültek a magyarok [lásd: Kárpátalja elfoglalása. Királyháza azonban, ahol ők éltek, már 1938 késő őszén, az első bécsi döntéssel visszakerült átmenetileg Magyarországhoz. – A szerk.]. A felnőttek emlékeztek rá, hogy Ausztria–Magyarország alatt jól éltek, és a többségnek nem voltak ellenérzései a magyarok visszatérésével kapcsolatban. De már tartott a háború, Magyarország a fasiszta Németország szövetségese volt, a németek utasították a magyarokat. Nem sokkal ez után már mindenki érezhette az antiszemitizmust. Megjelentek a magyar csendőrök, akik bemehettek akármelyik házba, követelhették, a házigazda pénzét, és akár meg is verhették. Ritkán ugyan, de azért előfordult ilyesmi. Egyre nehezebb lett az élet. A magyarok elkezdték az élelmiszerjegyek kibocsátását [lásd: jegyrendszer Magyarországon 1940–1951]. Mindenki megkapta az őt megillető részt az élelmiszerjegyekből, függetlenül attól, hogy melyik nemzetiséghez tartozott. A zsidóknak megtiltották, hogy boltjuk vagy műhelyük legyen. Új tulajdonosnak kellett őket átadni, különben az állam tette rá a kezét. Mi szegények voltunk, úgyhogy ez minket nem érintett. Igaz, apámtól elvettek két lovat, és kivitték őket a frontra, de pár hónap múlva visszaadták.

1939 nyarán meghalt Icik nagypapa, az apám apja. A királyházi zsidó temetőben temették el zsidó szertartás szerint [lásd: temetés; temető]. Majdnem minden faluban volt külön zsidó temető. Minden királyházi zsidó ott volt a temetésén, ott volt annak a zsinagógának a rabbija is, amelyikbe a nagypapa járt. Apám kádist olvasott föl a nagyapa felett. Etja nagymama süvet ült [lásd: gyász], a többiek nem tehették, nem lehetett meglenni egy egész hétig munka nélkül. 1940 késő őszén meghalt Bruhe-Etja nagymama, az anyai nagyanyám. Természetesen őneki is zsidó temetése volt. A nagypapának és a nagymamának megmaradt a sírköve. Igaz ugyan, hogy az azóta eltelt idő alatt a betűk elszíneződtek, de magukat a köveket senki nem bántotta.

1939-ben a németek lerohanták Lengyelországot. Huszton és a környékén megjelentek az első lengyel menekültek. De zsidók nem voltak köztük, a lengyel keresztények menekültek el. Arról, hogy a németek megsemmisítik a lengyelországi zsidókat, mi nem tudtunk, hiszen falun nem volt se újság, se rádió. De valamiféle hírek, úgy látszik, mégiscsak eljutottak hozzánk. 1940-től Kárpátaljáról sokan elmenekültek, köztük zsidók is, az akkori Szovjetunió határain túlra. Nem akartak fasiszta uralom alatt élni, és azt remélték, hogy a Szovjetunióban nyugodtan és boldogan élhetnek. Ez nem így sikerült. A határon elfogták őket a határőrök, és küldték őket északra, a Gulagra. Az embereket megölte a hideg, az éhínség, a betegségek, az erejükön fölüli munka és az elviselhetetlen állapotok. Alig élte túl valaki.

1941-ben apámat elvitték egy magyar munkaszolgálatos zászlóaljba. Akkor már a zsidókat nem hívták be normál katonai szolgálatra, csak a munkaszolgálatos zászlóaljakhoz. Miután apám elment, félbe kellett hagynom az iskolát, segíteni kellett anyámnak [1941-ben 15 éves volt, tehát már nem általános iskolába járt. Nem tudni, milyen iskolát kellett félbehagynia. – A szerk.]. Mielőtt apám elment munkaszolgálatra, megbeszélte egy öreg zsidóval, hogy elmegy majd a lovakkal a fűrészüzembe, anyám meg kifizeti a bejövő összegből. Korán reggel befogtuk a lovakat, és vártunk, amíg vissza nem hozta őket. Aztán történt egyszer, hogy az anyámmal befogtuk a lovakat, egész reggel vártuk, de nem jött. Anyám már vissza akarta vezetni őket az istállóba és megetetni, engem pedig el akart küldeni az öreghez, hogy megtudjam, mi történt, miért nem jött. De én a szünidő alatt már segítettem apámnak, és ismertem már ezt a munkát. Azt mondtam anyámnak, hogy magam megyek a lovakkal. Ez volt az én első önálló munkanapom, és ettől kezdve én magam jártam el a lovakkal. Megérkeztem a fűrészüzemhez. Igyekeztem minél korábban odaérni, mert különben sokáig kellett várnom a sorban a berakodásra. Aki előbb ért oda, annak előbb adtak. A brigádvezető odavezetett a farakásokhoz, és megmondta, mennyi deszkát kell elvinni. Rakodómunkás nem volt. Két és fél köbméter bükkfadeszkát kellett elvinni a vállamon a rakástól a szekérig, azután fölmászni a szekérre, és akkurátusan elfektetni őket. Királyháza olyan harminc kilométerre volt. Visszaúton már nem a szekérre ültem, de a lovaknak még így is nehéz volt. A szekér mellett mentem, és kantárszáron vezettem a lovakat. Természetesen könnyebb lett volna mennem, ha a szekérrúdba kapaszkodom, de túl kicsi voltam hozzá, és nem tudtam volna megtartani a lovakat. Az út egy részét az országúton tettük meg, úgy könnyebb volt.

De aztán néhányszor át kellett menni a keskeny nyomtávú vasútvonalon, és a lovak elakadtak. Eljöttem Izába, ami öt kilométerre van Királyházától, otthagytam a szekeret, a lovakat pedig hazavezettem. Éjszaka két-három óra körül értünk haza. Anyám adott vacsorát, és kiment az istállóba, levenni a lovakról a szerszámot, megetetni, megitatni őket. Másnap reggel is nagyon korán keltem, mert el kellett menni a lovakkal Izába, befogni őket a szekérbe, és elmenni Husztig. Huszton megint a berakodás következett, berakodtunk a vagonba vagy a raktárba, ahová mondták. Hát mit mondjak, nagyon nyomorúságosan éltünk! De vidáman, mert mindegyikünk tarthatta a szombatot, az ünnepeket, és nem volt semmiféle vallástilalom.

1941 júniusában Németország megtámadta a Szovjetuniót [lásd: Nagy Honvédő Háború]. Amikor a németek bevonultak az Ivano-Frankivszk-i területre [oblaszty], elkezdődött a zsidók tömeges megsemmisítése. Akkor mi még semmit sem tudtunk erről, csak a háború után értesültünk a történtekről. Akkor kezdték elvinni a zsidókat Királyházáról. Lázár nagypapát nem vitték el, de rajta kívül az egész családunkat elvitték. Vonatra raktak és elvittek minket egy faluba, ami már a szovjet határnál volt. Amikor a vonat megállt, láttuk, hogy az erdőben a határ mentén kunyhók voltak építve, a kunyhók mellett pedig zsidók járkáltak. Onnan átszállították őket Ivano-Frankivszkra, és megölték őket. Kiszállítottak a vagonokból, megszámoltak, és ötös sorokba rendeztek a vagonok előtt. Körülbelül két óráig kellett így állnunk, aztán visszaparancsoltak minket a vagonokba. És ugyanazzal a szerelvénnyel vissza is tértünk Husztra. Szerencsénk volt, ez volt az első szerelvény, amelyik visszatért, mi hazatértünk. Csak a háború után tudtuk meg, mekkora szerencsénk volt, mi várt volna minket a szovjet területen. [Katz Mózest és családját alighanem a szovjet határnál fekvő Kőrösmezőre hurcolták. Itt volt az a gyűjtőhely, ahonnan a zsidókat ezres csoportokban áttették  a határon, és átadták őket az SS-nek. „A Kőrösmezőn keresztül kitelepített zsidókat az SS teherautón először Kolomeába szállította, onnét 3-400 fős csoportokban gyalogmenetben indították útnak Kamenyec-Podolszkba.” Kamenyec-Podolszkijban mintegy 23 600 főt gyilkoltak meg 1941 augusztusában és szeptember elején, közülük 16-18 000 volt a Magyarországról kitelepített zsidó, a többiek helybeliek voltak. A tömeggyilkosságnak voltak túlélői, akik megmenekülve, visszaszöktek Magyarországra, és beszámoltak a részletekről. A hírek eljutottak Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterhez, aki utasította a deportálásokat megszervező tisztviselőt a deportálás azonnali leállítására. Ennek eredményeként hét, Kőrösmező felé tartó szerelvényt visszafordítottak, köztük két olyan szerelvényt is, amely már megérkezett Kőrösmezőre (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). Lehet, hogy ezek egyikén volt a Katz családnak az a része, amely ezt az alkalmat még túlélte? – A szerk.] 

A németek megölték a zsidókat, gúnyolódtak rajtuk. Anyám húgának a családja nem volt ilyen szerencsés. Elvitték őket Kricsfaluból [Ez a település az egykori Máramaros vm., técsői járásában volt, Huszttól kb. 15–20 kilométerre keletre. – A szerk.] Ivano-Frankivszkba, és mindüket kivégezték. Apám munkaszolgálatos zászlóaljban volt 1943-ig, de reumát kapott, és 1943-ban hazaengedték. Miután hazajött, megint ő járt a lovakkal a fűrésztelepre. Nem volt szüksége a segítségemre, úgyhogy én otthon segítettem anyámnak. Jó sok munka volt. A földön is kellett dolgozni, meg segíteni a ház körüli tennivalókban, vizet hozni, fát aprítani, libát legeltetni. Anyám már kora reggel fogott egy zsákot, és kiment a tisztásra, hogy füvet szedjen a libáknak. Mindig csuromvizesen a harmattól, dagadt kezekkel ért haza, puszta kézzel tépte a füvet. Neki természetesen mindenkinél nehezebb volt. Akkor még nem voltak háztartási gépek, mindent puszta kézzel kellett csinálni. A folyóhoz jártunk mosni. Télen léket vágtunk a folyó jegére, és ott mostuk a fehérneműt.

1944 áprilisában elkezdték begyűjteni Királyháza zsidóságát, hogy gettóba küldjék. Magyar csendőrök szálltak ki a zsidó házakhoz, és megparancsolták, hogy a család vegye magához a legszükségesebb holmikat és néhány napra elegendő élelmiszert. A ház előtt várakozott a csendőrségi autó, hogy elvigyen minket a gettóba, amit Izában rendeztek be, öt kilométerre Királyházától [Iza az egykori Máramaros vm. Huszti járásában lévő kisközség volt, amely a trianoni békekötést követően Csehszlovákiához került, majd miután 1939-ben Magyarország elfoglalta Kárpátalját, ideiglenesen visszakerült Magyarországhoz. – A szerk.]. Kiürítették Iza három utcáját, amik közel voltak a folyóhoz. A keresztény tulajdonosokat kikergették a házukból, utasították őket, hogy lakjanak az ismerőseiknél, rokonaiknál, a házukba pedig az ideszállított zsidókat költöztették [Randolph Braham szerint 7000 embert zsúfoltak össze az izai gettóban. – A szerk.]. Nemcsak Királyházáról hozták a zsidókat a gettóba, hanem az összes környékbeli faluból. Mesélték nekünk, hogy Huszton is csináltak gettót meg a Kárpátalja más területein is.

Egy kis házba költöztettek be minket, ahol korábban csak egy ember lakott. Mi viszont tizenöten voltunk ebben a kis szobában. A mi családunk kilenc embert jelentett, aztán Etja nagymama, apám mamája, apám két öccse: Smuil és Mojse, a hajadon lányok: Szúra és Bejle, meg Lázár nagypapa, az apai nagyapám. A földön aludtunk, még ott is alig volt hely.

Anyám nővére, Rivka és a családja is ott lakott, nem messze tőlünk. A gettón belül mászkálhattunk, csak az volt tilos, hogy a határain kívülre menjünk. Eleinte azt ettük, amit magunkkal hoztunk otthonról, vagyis krumplit, babot, lisztet. De a tartalék gyorsan elfogyott, és elkezdtem hazamászkálni élelemért. Éjszaka nagy nehezen kivergődtem a gettóból, átkeltem-átgázoltam a folyón, és bementem a házunkba. Tudtam, hogyan lehet az utcáról kinyitni az ablakot, kinyitottam és bemásztam. A padláson begyűjtöttem az elemózsiát, babot, lisztet, kását, szóval, ami volt, és elvittem anyámnak. Kockázatos volt persze, csendőrök őrizték a gettót. Akkor kezdődött a Pészah, amikor mi a gettóban voltunk. Hát ilyen körülmények között természetesen szó sem lehetett se a maceszről, se az ünnepi asztalról, se a széderről. De azért mégiscsak megtartottuk az ünnepet. Összegyűlt egy minjánnyi férfi, imádkoztunk. Macesz nem volt, de kenyeret és lisztből készült ételeket nem ettünk. Burgonyát ettünk és babot, vagyis azt, amit szabad enni Pészahkor.

A gettóban halt meg az anyai nagyapám, Lázár papa. A Pészah befejezése után történt, a rákövetkező napon. Kértük a csendőröket, hogy engedjék meg, hogy elvigyük a nagyapát Királyházába, és ott temessük el a zsidó temetőben. Akkoriban át lehetett gázolni a folyón, térdig ért a víz. De nem kaptunk engedélyt, arra kényszerítettek, hogy temessük őt az izai közös temető zsidó részére. Kiengedtek velünk még két férfit, hogy segítsenek eltemetni a nagyapát. Apám fölolvasta a kádist a sírja fölött. Nem tudtunk persze se sírkövet, se valami emlékeztetőt állítani, úgyhogy ma sem tudjuk, melyik részen van eltemetve. Minden jelet elmosott az idő. Még a köveket is elhordták, egyszóval Izában gonosz népek laknak, nem olyanok, mint Királyházán. A háború után széthordták a követ a temetőből, a házak alapjához vagy a mocsárba hordták őket, hogy ne kelljen minduntalan vontatni az autókat. Mostanában is, ha Izában vagyok a nagypapa halálának az évfordulóján, találomra gyújtom meg a gyertyát, ahol éppen vagyok [lásd: jahrzeit].

Nem sokáig voltunk a gettóban, három hétig. Aztán egyszer csak éjszaka kijöttek a csendőrök, a zsidókat kikergették a házakból, és ránk parancsoltak, hogy szedjük össze a cuccainkat. Mindannyiunkat egy kiégett, tető nélküli orosz templomba [Nyilván ortodox templomról van szó. – A szerk.] hajtottak be. Egész éjjel szakadt az eső, és mi ott ültünk átázva, és rázott minket a hideg. Reggel pedig lovakat és marhákat hajtottak oda, és szekereken elvittek bennünket Husztra, a téglagyárba. Két napig tartottak ott. A németek és a magyar csendőrök is gúnyolódtak a zsidókon, különösen a férfiakon, a szakálluknál fogva rángatták őket, keresztet nyírtak a hajukba, ütötték őket, pénzt és aranyat követeltek tőlük. Nyilvánvaló volt, hogy voltak besúgóik, akik elmondták, melyik zsidó gazdag, kinek lehet aranya. Így telt el két nap, azután a téglagyárhoz húzták a vagonokat (a gyár mellett vezetett el egy vasúti sínpár), az egész szerelvényt. Betereltek minket a vagonokba. A vagon padlójába, középre egy lyukat vágtak, ez helyettesítette a vécét. Ezt a lyukat semmivel sem kerítették el, a többiek szeme láttára kellett vetkőzni, öltözni. Az ajtókat és az ablakokat lelakatolták, és kívülről még szögesdróttal is betekerték. A szerelvény elindult Auschwitzba [1944. május 24. és június 6. között, négy transzportban közel 11 000 zsidót deportáltak Husztról Auschwitzba. – A szerk].

Nem emlékszem, mennyi ideig voltunk úton. Mikor a szerelvény megérkezett Auschwitzba, kikergettek minket a vagonból, és azt mondták, hogy semmit nem vihetünk magunkkal. Megfigyeltük, hogy a tábor területén a foglyok csíkos ruhában járnak. A németek parancsára egy ilyen fegyencbrigád indult el slauggal és súrolókefékkel, hogy lemossa a vagonokat, amelyekben mi utaztunk. Rögtön a vagon ajtajában ott álltak a németek, szemmel láthatóan orvosok voltak, fehér köpenyben. Az emberek libasorban vonultak el előttük, ők pedig egyből látták, hogy tud-e az illető dolgozni, vagy sem. Így szortírozták az embereket: fiatal férfiak az egyik csoportba, lányok és fiatalasszonyok gyerek nélkül a másik csoportba. A kisgyermekes anyáknak azt mondták, hogy a gyereket adják oda a nagymamának, hogy ne zavarja őket a munkában. Voltak olyan anyák, akik odaadták a gyereket a nagymamáknak, voltak, akik nem. El voltak különítve az öregemberek, az öregasszonyok és azok a kisgyermekes anyák, akik nem adták át másnak a gyereküket. Azonnal megsemmisítették őket. Törölközőt és szappant adtak nekik, és beterelték őket a fürdőbe, légmentesen bezárták az ajtókat és ablakokat, és rájuk engedték [a gázt]. Már holtan húzták ki őket onnan. Akkor mi még ezt nem tudtuk, csak jóval később szereztünk róla tudomást.

Én együtt mentem az apámmal, az ő Mojse fivérével [Ő volt a legfiatalabb – 1924-ben született – apai nagybátyja. – A szerk.] és az unokatestvéremmel, Mendel Janoviccsal, anyám nővérének, Rivkának a fiával. Minket is elküldtek a fürdőbe. Azt mondták, vetkőzzünk le, és semmi ruhát ne hagyjunk magunkon. Kaptunk szappant, törülközőt. Amikor megfürödtünk, minden hajat és minden szőrszálat leborotváltak rólunk, kiosztották a csíkos lágeregyenruhát, és megszámoztak minket. Ami igazán jó volt a lágerben, az az volt, hogy nagyon nagy tisztaság volt. A németek a foglyok személyes tisztaságára is nagyon ügyeltek. Nem voltak tetvek, így hát nem volt kiütéses tífusz sem [A kiütéses tífuszt (flekktífusz), amely magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Két-három naponként a németek orvosi vizsgálatnak vetettek alá minket. Le kellett venni az ingünket, és kifordítani. Ellenőrizték, nincsenek-e tetvek. Akinek találtak a ruhájában tetveket, annak a ruháját elvitték, kigőzölték, a fogolynak pedig addig másik ruhát adtak. Később, a Szovjet Hadseregben gyakran gondoltam nosztalgiával ezekre az orvosi vizsgálatokra. Ott semmi ilyesmi nem volt.

Két napot töltöttünk ott. Az auschwitzi központi lágerben volt az elosztópont. Ott alakították ki a brigádokat, és onnan küldték tovább munkatáborokba. A munkatáborokban havonta egyszer szortírozták az embereket. Minden fogolynak anyaszült meztelenre kellett vetkőznie. Ha a németek azt látták, hogy az illető kimerült, kilátszanak a bordái, nem képes tovább dolgozni, kiselejtezték, és továbbküldték az auschwitzi krematóriumba.

Minket, négyünket elindítottak Monowitzba, ez Auschwitz egyik részlege volt [Itt volt az IG Farben legnagyobb létesítménye, ahol 1945 januárjában körülbelül 10 ezer fogoly dolgozott. – A szerk.]. A táborban huszonkilenc barakk volt a foglyoknak. Az apámat, engem, Mojsét és Mendelt továbbküldtek az egyik barakkba. Jó nagy barakkok voltak. Most már nehéz megmondani, hány ember lehetett a barakkban, gondolom, olyan kétszáz. A barakkban kétemeletes, fából készült priccsek voltak alvásra. Minden fogolynak volt saját pokróca, igaz, nagyon vékony volt, de azért jobb volt, mint a semmi. A mi barakkunkban főleg zsidók voltak, akiket a legkülönbözőbb, német megszállás alatt álló országból hoztak ide, Franciaországból, Belgiumból, Lengyelországból, Csehszlovákiából, nem is tudom mindet fölsorolni. Még németek is voltak nálunk, akiket Németországban ítéltek el valamilyen bűncselekményért. Voltak olyanok is, akiket antifasiszta tevékenységük miatt küldtek koncentrációs táborba, és voltak köztörvényes bűnözők is. Az angol hadifoglyoknak saját lágerük volt Monowitz területén, elkülönítve a többiektől. Az angolok hozzánk képest rengeteg kedvezményben részesültek: kaphattak csomagot otthonról és a Vöröskereszttől, és sokkal könnyebb munkákra küldték őket. Minden barakknak volt egy barakkparancsnoka, akit a foglyok közül választottak ki a németek.

Reggel pótkávét adtak cukor nélkül, azután mentünk az építkezésre. Minket a gépgyárba küldtek dolgozni, ami két kilométerre volt a lágertől. Ötös sorokba állítottak, és a konvojjal zeneszóra kimentünk a lágerből dolgozni. A kapuban az őrség megszámolt, ahány ember kiment, este annyinak is kellett visszajönnie. Az őrkíséret velünk jött egészen a gyárig, a gyárnak már saját őrsége volt. A gyár magas kerítéssel volt körülvéve, az őrtornyokban pedig fegyveres őrök voltak.

Nagyon nehéz volt a munkánk, árkot ástunk, betoncsöveket cipeltünk oda, és lefektettük az árkokba. Később megtudtuk, hogy a lágerban van egy fiatalabb brigád, akiket jóval könnyebb munkára küldenek. Hárman elmentünk a parancsnokhoz, és arra kértük, hogy minket is vegyenek be ebbe a brigádba. Hármunkat, engem, Mojsét és Mendelt bevettek ide, és átköltöztettek egy másik barakkba, külön apámtól. A lágerből a többi fogollyal együtt hajtottak ki, de már csak az üzembe osztottak be minket. Engem elküldtek, hogy segítsek egy német fogolynak, aki a gyáregység raktárosa volt, és szerszámokat, alkatrészeket adott ki a munkásoknak. Egész nap segítettem neki, kikerestem, amit kellett, odavittem neki. A nagybátyám, Mojse az angol hadifoglyokhoz került, akik a műszaki berendezéseket ellenőrizték. Egészen belejött. Az angolok kaptak élelmiszercsomagokat, és fölhizlalták őt is. Mojse hozzánk képest kifejezetten jól tápláltnak számított. Mendel egy hegesztőmunkásnál dolgozott segédként, vitte utána a hegesztőapparátot, a hegesztéshez használt gázpalackot.

Az ebédet a gyárba hozták nekünk. Legtöbbször valami koncentrátumból készült leves volt, amibe mindenféle füveket raktak. Összegyűltünk az étkezdében, és megebédeltünk. Volt, hogy ebédidőben voltak a légitámadások. A légitámadások alatt tilos volt az üzem területén maradni, mindenkinek le kellett mennie a bunkerbe. Pedig néha úgy szerettem volna ott maradni, bemenni az ebédlőbe, és jól teleenni magam! De isten őrizz, hogy ott maradjak, nem volt szabad, ilyenért ott, helyben főbe lőttek volna! Este pedig már várt minket a lágerkonvoj a kapu mellett. Mindegyik brigád kijött, és ötös oszlopokba rendeződtünk. Megszámoltak minket, és mi újra, zeneszóra visszatértünk a lágerbe. Minden barakkban ott álltak a bográcsok a vacsorával, az emberek pedig sorban álltak előtte. A barakkban vacsoráztunk, nem mentünk az ebédlőbe. Vacsora után lefeküdtünk aludni. A mi barakkunk parancsnoka egy német volt, akit politikai okokból ítéltek el. Németországban maradtak a gyerekei, és ő gyámolított minket, hármunkat. Ha a vacsora kiosztása után még maradt valami a kondér alján, odaadta nekünk ráadásnak. Sem a hét napjait nem tudtuk, sem azt, hogy hányadika van. Semmilyen zsidó hagyományt nem tartottunk meg, nem ünnepeltük meg a zsidó ünnepeket. Azt se tudtuk már, hogy mikor is voltak! Még imádkozni sem gyűltek össze a zsidók. Munka után csak egyetlen dologról álmodoztunk: hogy minél előbb lefeküdjünk!

Ahogy közeledett az orosz front, minden egyre nehezebb lett. Az oroszok 1945 januárjában kezdtek el támadni, gyakran voltak légitámadások, légiriadók. Akkor már nem vittek minket dolgozni, egész nap a barakkban voltunk. Amikor a front már egészen közel volt, bejött egy német tiszt a barakkba, és azt mondta, hogy aki tud járni, az menjen el, mert a front közeledik, és a tábort evakuálni fogják. Utána az egész barakkot körbelocsolják benzinnel, és fölgyújtják, azokkal együtt, akik benn maradtak. Estefelé volt. Barakkonként elengedtek minket: egyes barakk, kettes barakk… Mi hárman a hármasban voltunk, apám az ötvenkilencesben. Amikor ránk került a sor, kivezettek minket a barakkból, és ötös sorokba rendeztek. Mindenkinek adtak az útra egy darab kenyeret, egy darab kolbászt, és elrendelték, hogy vigyük magunkkal a lágerruhát, mert kint már nagyon hideg volt, január volt… Mi, hárman együtt maradtunk. A kolbászt megettük rögvest, a kenyeret pedig, amit kiosztottak az útra, kis szeletekre vágtuk, és mindenki az ingébe rejtette a saját részét. Nagyon féltünk, hogy a felnőttek, akik sokkal erősebbek, elveszik tőlünk a kenyeret. A konvojjal vezettek ki minket az útra, messzire kellett menni. Elkísért minket a konvoj. Az úton egy csomó visszavonuló német katona volt, tüzérek és tankok. Mentünk a menetoszloppal. Azokat, akik nem tudtak menni, a konvoj tagjai agyonlőtték, és az árokba lökték, nem is foglalkoztak vele, él-e még vagy halott. Mentünk, és az emberáradat özönlött előttünk és mögöttünk, ugyanolyanok, mint mi, zsidók a koncentrációs táborból. Még napszállat előtt behajtották a menetoszlopunkat egy parasztház udvarára, hogy megpihenjünk. Egy istállóban rendezkedtünk be, tehenek és tyúkok között. Egy kicsit kipihentük magunkat, azután, gyerünk tovább! Nagyon átfagytunk, amikor elhagytuk a várost, egyre hidegebb lett. Minden nap megettünk egy pár falat kenyeret, semmi más élelmünk nem volt. Így mentünk egész álló nap és az rákövetkező napon is. Csak másnap este érkeztünk meg a gleiwitzi koncentrációs táborba.

A barakkok már üresen álltak. Az emberek körülöttünk – úgy tűnt – jóval többen vannak, mint ahogy a barakkban tűnt. Nem tudtunk bekerülni egy barakkba, zsúfolásig volt emberekkel. A barakk mellett hevert egy nemrég meghalt férfi holtteste. Hárman leültünk rá. Még jó meleg volt, kicsit megmelegedtünk. Úgyhogy reggelig üldögéltünk rajta. A lágerből hozott vékony rabruhában voltunk, felülre pedig magunkra dobtuk a pokrócot. Reggel észrevettük, hogy őrség vette körül a lágert, nincs hová futnunk. Senki nem adott enni, az éhes emberek mentek a szemetesek után, gyűjtötték a krumplihéjat, a csontokat, mindegy, hogy mit, csak ehető legyen. Egy hétig nem adtak enni. Az elgyötört, legyengült emberek éhen haltak. A kenyér mentett meg minket, amit az ingünkbe rejtettünk. Ennek köszönhető, hogy valahogy kibírtuk. A kenyér már egészen kiszáradt. A hóba mártottuk, hogy átnedvesedjen, aztán a szánkba.

Így telt el egy hét. A láger mellett egy vasúti holtvágány egyik ága volt. Az ott lévő pőrekocsikra oldalfalakat raktak, de amúgy nyitottak voltak, nem volt tetejük, olyanok voltak, mint amiket szénszállításhoz használnak, és megparancsolták a foglyoknak, hogy másszanak a vagonokba az oldalfalon keresztül. Az ajtókat, amik a falon voltak, nem nyitották ki. Ha valaki nem tudott elég gyorsan bemászni a vagonba, nem volt ereje hozzá, agyonlőtték. Mi mindig a barakkparancsnokunk közelében tartózkodtunk. A vagonok mellett rendfenntartók ütötték-verték botokkal az embereket, hogy tömörebb csoportba verődjenek. Minden vagonba százhúsz-százharminc ember mászott be, egy gombostűt sem lehetett leejteni. Adtak az útra egy darab kenyeret és egy darab kolbászt. Nyolc napig vitt minket a vonat Buchenwaldba, és ez alatt a nyolc nap alatt nem adtak nekünk enni. Olyan is volt, hogy amikor lakott terület mellett ment el a vonat, az emberek látták, hogy kiket visznek, és kenyeret dobáltak nekünk. Mindenki igyekezett elkapni egy darab kenyeret, hogy legalább egy kis falatot harapjon belőle, amíg el nem veszik tőle. A halottakat a vagon oldalához pakoltuk, az őrség pedig minden állomásnál jött, és elvitte őket egy külön vagonba. Mire megérkeztünk Buchenwaldba, már csak húsz-huszonöt ember maradt minden vagonban, annyi hely volt, hogy még táncolni is lehetett.

Mire megérkeztünk Buchenwaldba, a láger őrei, akik velünk utaztak, már annyira elgyötörtek voltak, hogy már nem is hajtottak minket. A buchenwaldi láger egy hegy tetején volt, és az őrök már nem is lökdöstek minket, mindenki furakodott, ahogy tudott. Emlékszem, még a lágerbe vezető úton Mendel unokatestvérem talált egy darab megkövesedett kenyércsücsköt. Amikor bevittek minket a fürdőbe, megnedvesítette forró vízzel, és a szájába tömte. Rögtön elvittek minket a fürdőbe, ahol ruhát is adtak. Senki sem volt tetves, annak ellenére, hogy egy hétig nem fürödtünk. Miután kiosztották az új ruhát, továbbküldtek a barakkokba. Vacsora nem volt, üres pótkávét hoztak egy nagy hordóban. Mindannyian éhesek voltunk, és megittuk ezt a kávét, hogy legalább valami legyen a gyomrunkban.

Bádogból készült számozott lapokat osztottak ki, csak azzal mehettünk az ebédlőbe, de csak naponta egyszer adtak enni. Csupasz priccsen aludtunk, még összepréselt szalma sem volt alattunk. Amikor a barakkban leoltották a lámpákat, hol innen, hol onnan hallatszott sírás, akik jobb erőben voltak, elvették a számot másoktól, hogy reggel ne egyszer egyenek, hanem kétszer. Mi hárman összetartottunk, és fölváltva aludtunk, hogy senki se vehesse el tőlünk a számokat. Még ebben is szerencsénk volt, mindenhez kell egy kis szerencse. Alacsony termetűek voltunk, habár korunk szerint már nem gyerekek. Minket is átküldtek az ifjúsági barakkba. Buchenwaldban két ilyen barakk volt, ahol ötévesnél nagyobb gyerekek voltak és tizenévesek, két öregember felügyelt rájuk, olyan hetven körüliek voltak. Ott már senki nem szorongatott meg minket, nem próbálták meg elvenni a számainkat. Munkára sem küldtek. Egész nap feküdtünk a priccsen a barakkban, és naponta egyszer elmentünk az étkezdébe, hogy együnk. Egész napra adtak valami zsíros levest meg egy darab kenyeret. A kenyeret azonnal meg kellett enni, vagy jó alaposan elrejteni, mert az udvaron már sok éhes ember várta, hogy kitépje a kezünkből ezt a kis darab kenyeret is. Már közeledett az amerikai front. Minden nap ránk repültek az amerikai bombázók, és bombázták a német kaszárnyákat a hegy alatt, az erdőben. De a foglyok barakkjait nem bántották. Mi azonban a bombázások idején kijöttünk a barakkokból, és a „lágerutcán” vártunk, mert ha bombatalálat éri a barakkot, onnan nem tudunk elmenekülni, de a szabad téren mégiscsak volt rá esély, hogy épségben megússzuk. De azután megszűnt a frontmozgás, megálltak. És eljött a nagy nap: 1945. április tizenegyedike!

Ezen a napon a mi barakkunkat vették körül, és gumibotütésekkel hajtottak a kapuhoz. Hátulról gumibottal ütnek, nem menekülhetsz, előre menni nem akarsz, mert tudod, hogy nem térsz vissza a lágerbe, az őrség nem enged, oldalról is ütnek. A kapuban egy német tiszt ült, és nézte, mi történik. Mi hárman leültünk a tiszt mellé, úgy határoztunk, hogyha mellette vagyunk, nem fognak minket ütni. Azután kezdetét vette a légiriadó, a kapukat becsukták. Visszatértünk a barakkokba. Éjszaka lövéseket, robbanásokat hallottunk, a front már egészen közel volt. Reggel pedig csend, se lövést, se egy pisszenést nem lehetett hallani a lágerben. Kiszaladtunk a barakkból, a lágerben nem volt egyetlen német sem, az őrtornyokban sem voltak őrök. Fölmásztunk a barakkok tetejére, hogy lássuk, mi történik kint, és megláttuk az amerikai tankokat Buchenwald mellett. Valaki talált egy ötujjas gumikesztyűt, és egy szigetelt nyelű csípőfogót, hogy elvágja a drótokat, amelyekbe áramot vezettek, és amelyekkel a lágert bekerítették. Kiszaladtunk a lágerből, szembe a tankokkal. Az amerikaiak bejöttek a lágerbe. Pont ugyanakkor a weimari lágerparancsnokságról telefonon jött a parancs, hogy kerítsék be a lágert, végezzék ki a foglyokat, azután meneküljenek, mert közeledik a front. Egy amerikai tiszt vette föl a kagylót, végighallgatta a parancsot, fölnevetett, és elismételte angolul.

Valamelyik fogoly jiddisre is lefordította. Megint nem vált hasznunkra a nagy szerencsénk. Fölszabadítóink nem gondoltak arra, hogy azoknak az embereknek, aki sokat koplaltak, nem szabad egyből jóllakni. Nagy üstökben készítették a legfinomabb pörköltet. Az éhező emberek nekiestek az ételnek. Ez volt az oka, hogy sokan meghaltak a fölszabadulás után, a szervezetük nem bírt ki egy ilyen megterhelést. Mi életben maradtunk.

Később az amerikaiak elkezdték összeírni, ki hová valósi, ki hol szeretne élni. Mi csehszlovák állampolgárként jegyeztettük be magunkat, mivel mi Csehszlovákiában születtünk, és a magyarokat megszállóknak tartottuk, akik törvénytelenül elfoglalták Kárpátalját. A tiszt, aki a följegyzéseket készítette, fölajánlotta a fiatalabbaknak, hogy utazzanak az Egyesült Államokba. Azt mondta, hogy szakmát tanítanak nekünk, munkát adnak, ha akarunk, szolgálhatunk az amerikai hadseregben. Az egyik legény a szomszéd barakkból, aki a kárpátaljai Gorincsovóból származott [Az egykori Herincse az egykori Máramaros vm.-ben volt, Huszttól 10–15 km-re északkeletre. – A szerk.], azt mondta, hogy nincs kedve hazamenni és nyomorogni, elmegy Amerikába. Én is úgy döntöttem, hogy vele megyek. De Mojse nagybátyám vissza akart menni, haza. Azt gondolta, hogy a családból mindenki meghalt, és az egész föld, amely Icik nagypapáé volt, most majd az övé lesz. Még az unokatestvéremet, Mendelt is rábeszélte, hogy utazzon haza. Néhány napot még a lágerben töltöttünk, és ez alatt az idő alatt Mojse járta a várost [Buchenwald Weimar közelében volt. – A szerk.], és különféle holmikat gyűjtött a romos házakból. Volt egy nagy bőröndnyi cucca meg egy teli hátizsák. Én kapzsiságnak és hülyeségnek tartottam ezt a viselkedést. És tessék, jött egy autó, hogy elvigye az embereket Prágába. Amikor búcsúzkodtunk, a szememet elfutották a könnyek. Szörnyű lett volna elválni Mojsétól és Mendeltől, így hát én is beültem velük az autóba. Aztán életem folyamán nemegyszer megbántam, hogy akkor olyan határozatlan voltam. De hát mit lehet tenni, nem mindig hozunk helyes döntéseket…

Minket, a huszonöt kárpátaljai fiút elvittek Prágába, a katonai kórházba. Egy cseh kapitány, aki velünk foglalkozott, elvitt minket az ellenőrző pontra, ahol új ruhát és cipőt adtak nekünk. Ingyen ehettünk, utazhattunk a villamoson, járhattunk múzeumba. De nem küldtek haza. Egy idő múlva megkérdeztük a kapitányt, hogy mikor megyünk haza. Azt felelte, hogy a csehszlovák vezetők nem küldhetnek minket a Kárpátaljára, mivel az most a Szovjetunióhoz tartozik, és azt javasolta, hogy maradjunk Csehszlovákiában, hiszen úgyis csehszlovák állampolgárok vagyunk. De mi kötöttük az ebet a karóhoz, ő pedig azt mondta, hogy csak annyit tehet, hogy átad minket a szovjet parancsnokságnak. Beleegyeztünk, ő pedig átvitt minket egy határ menti város – a nevére nem emlékszem – parancsnokságára. Ott nagyon sok ember volt az udvaron, lányok, asszonyok, férfiak, körülöttük pedig fegyveres őrök jártak körbe pórázon vezetett farkaskutyával. A nők sírtak, a katonák káromkodtak, mindenkire ráordítottak. A kapitány átadott minket a helyettes parancsnoknak, és elment.

Azonnal elvették minden holminkat, és ordítva, szitkozódva kergettek minket a konyhába krumplit pucolni. Kérdezősködni kezdtünk, hogy mi folyik itt, és egy katona elmagyarázta, hogy itt egy Szovjetunióba menő szerelvényre gyülekeznek az emberek. Ott három évet lehúzol lágerban, ez alatt az idő alatt kiderül, hogyan is kerültél te Németországba. Ennél a pontnál elsötétült előttünk a világ. Egyik lágerből a másikba kerülni! Töprengeni kezdtünk, most hogyan tovább. Egy második emeleti szobába költöztettek be minket. Gyorsan összegyűjtöttünk minden kötelet, szíjat, összekötöttünk mindent, amit találtunk, az ablakon keresztül leereszkedtünk az utcára, és futásnak eredtünk, hátha még utolérjük a kapitányunkat. Elkezdtünk könyörögni neki, hogy vigyen minket el innen, különben komoly bajunk lesz. A kapitány visszajött velünk a parancsnokhoz, és közölte, hogy hiba történt, hogy mi Csehszlovákia állampolgárai vagyunk, és ő visszavisz bennünket. Elengedtek, hanem mi mégiscsak haza akartunk térni. A kapitány elvitt minket a pályaudvarra, és figyelmeztetett, nehogy szovjet katonákba ütközzünk, mert akkor nem lesz, aki segítsen.

Fölkapaszkodtunk a Budapestre menő vonat tetejére. Minden megállónál katonák járták végig a vagonokat, más katonák meg a vonat tetejét, és mindegyik kirabolta az utasokat, kitépték a kezükből a cuccaikat, elszedték a pénzüket. Amikor megérkeztünk Budapestre, a vasútállomáson volt egy ellenőrző pont azoknak, akik koncentrációs táborból tértek vissza. Megetettek minket, némi pénzt is adtak. És rögtön, ott a pályaudvaron toboroztak embereket, hogy Izraelbe küldjék őket [Akkor még: Palesztina, Izrael 1948-ban alakult meg. – A szerk.]. Azért mi mégis úgy döntöttünk, hogy elindulunk haza. Otthon senki nem volt meg a rokonaink közül, kivéve apámat. Azt hittem, meghalt a lágerben, amikor a németek kivittek minket. De kiderült, hogy a németeknek nem sikerült fölgyújtani Monowitzét, apámat pedig fölszabadították az orosz csapatok. Már 1945 márciusában otthon volt. A mi szép nagy családunkból pedig csak hatan élték túl: mi, hárman: apám, az anyám nővére, Rivka, aki röviddel utánunk haza is tért, és a húgom, Gitl. Rivka Buchenwaldban volt, és az amerikaiak szabadították föl. Gitl pedig az auschwitzi munkatáborban volt, amelyet az oroszok szabadítottak föl. Őt elvitték egy szovjet lágerbe, ahol azok voltak, akiket a szverdlovszki területre költöztettek át, és ott volt egy kis ideig, talán több mint egy évig. Csak 1947 elején jött haza. A többiek mind meghaltak. Apám tíz testvéréből egy sem tért vissza. Közülünk, a hét gyerekből pedig csak én és a húgom. Etja nagymama, az apai nagymamám a kassai koncentrációs táborban halt meg [Katz Mózes rosszul emlékszik, hiszen Kassán nem volt koncentrációs tábor. A nagymama nyilván útban Auschwitz felé halt meg a vonaton. – A szerk.] Koncentrációs táborban haltak meg apám húgai és nővérei is. Anyám családjából pedig csak Rivka néni élte túl.

A házunkat szétlőtték és kirabolták. A helyiek egészen addig, amíg el nem kezdtek visszatérni a zsidók a koncentrációs táborból, rendszeresen kirabolták a zsidó házakat, és széthordták építőanyagnak. Nem volt hol laknunk. Apám nem sokkal élte túl a fölszabadulást, 1946 februárjában meghalt. Icik nagypapa mellé temettük el, a királyházi zsidó temetőbe. Zsidó szertartás szerint temettük el. Akkor már csak egy zsinagóga működött Királyházán, a másikat bezárták. Amikor bejöttek ide a szovjetek, akkor ugyanúgy, mint náluk otthon, a Szovjetunióban, eltöröltek mindent, aminek bármi köze is volt a valláshoz. Nem volt szükségük a vallásra. Nemcsak a zsinagógákat, hanem a muzulmán és keresztény templomokat is, mindent megsemmisítettek, az egyházi embereket pedig elítélték.

Rivka néni férje visszajött Királyházára. Munkaszolgálatos volt, de aztán foglyul ejtették a szovjet csapatok. Úgy nagyjából egy évet töltött a hadifogolytáborban [lásd: zsidók szovjet hadifogságban], és 1946-ban elengedték. Rivka néni férje szabó volt, nagyon értett a fehér forgatott fonalból készített helyi viselet elkészítéséhez [Valószínűleg a halinából készült viseletről van szó, amely leginkább Erdélyben és a Felvidék egyes részein volt elterjedt a falusi férfi lakosság körében. A halina durva gyapjúból előállított fehér, szürke, barna, ritkán zöld szűrposztó, mely részben házilag, részben gyárilag készül. – A szerk.]. Így hát szervezett otthon a lakásukon egy varró kartellt. Összegyűltek náluk a lányok, asszonyok, hoztak nekik élelmet, Rivka abból főzött mindenkinek, amíg ők dolgoztak. Ott varrtak, néha még éjszakára is ott maradtak, ha túl sok lett a munka. Mikor Gitl visszatért, egy darabig ő is ott dolgozott, és Mojse is ott dolgozott. Azután Gitl húgom találkozott egy zsidó férfivel Szvaljanából [Munkácstól kb. 20 km-re északkeletre; egykori neve Szolyva volt. – A szerk.]. Mehlovics volt a családneve. A háború előtt sojhet volt, azután baromfi- és húsbeszerzőként dolgozott. Nem keresett rosszul, de sokat dolgozott, és sokat nem volt otthon. Összeházasodtak. Tradicionális zsidó esküvőjük volt, hüpével. Miután a húgom férjhez ment, átköltözött a férjéhez Szvaljanába. Gazdálkodók lettek, marhát, csirkét, libát tartottak. A húgom háztartásbeli volt. 1949-ben született Jurij fiuk. A zsidó neve Aser volt, az apánk tiszteletére. 1953-ban született a lánya, Jelena, a zsidó neve Hendl, akit anyánk tiszteletére neveztek el így. Vallásosak voltak, úgy éltek, ahogy a zsidó törvények megkövetelték.

Miután hazatértem, továbbra is tiszteletben tartottam a zsidó hagyományokat. Szombaton zsinagógába mentem, imádkoztam. Rivka és a férje mindig meghívtak a zsidó ünnepeken, péntek este pedig átmentem hozzájuk sábátra. Királyházán nem volt valami nagy a zsinagóga. És amikor elkezdtek visszatérni a zsidók a koncentrációs táborból, nem fért be mindenki. Az emberek hozták otthonról a saját széküket, és leültek a zsinagóga udvarán. A rabbi pedig nyitva hagyta az ajtót, hogy az udvaron is hallani lehessen. A zsinagógát a szovjethatalom 1956-ban bezáratta.

Miután a húgom férjhez ment, egyedül éltem. Mi mindannyian szovjet állampolgárságot kaptunk. 1946-ban fölvettek Husztra, az autósiskolába, ahol kitanultam a sofőrséget. Királyházán laktam, és minden nap gyalog mentem Husztra – nyolc kilométer oda és nyolc kilométer vissza. 1947 májusában befejeztem az iskolát. De akkoriban a bizonyítványt nem rögtön az iskola befejezése után adták ki, hanem csak a gyakorlóév után. De nem volt hol gyakorolnom, mivel a háború után kevés autó volt. Még abban az évben, 1947 októberében behívtak sorkatonai szolgálatra a Szovjet Hadseregbe. Minket, bevonulókat Moszkvába irányítottak. Ott az elpusztított város újjáépítésén dolgoztak német hadifogolybrigádok [A város 1941. október elejétől december elejéig (Tájfun-hadművelet) több hullámban igen kemény ostromot állt ki, a tüzérségi tűz és a légitámadások jelentős károkat okoztak. A Wehrmacht a peremvárosokig jutott, a központtól 30–40 kilométernyire. A szovjet ellenoffenzíva (december 5–6.) után a front nem érte el többé a fővárost, de a bombatámadások továbbra is folytatódtak. – A szerk.]. Szovjet tisztek parancsnoksága alatt dolgoztak. 1947-ben a hadifoglyokat kiengedték, és újonnan behívott sorkatonákat vittek oda helyettük. Egy építőzászlóaljba kerültem. A mi építőzászlóaljunk épített egy repülőteret Monyinóban és Domogyedovóban (ezek Moszkva elővárosai). Az építőzászlóaljban alapvetően építőipari foglalkozású emberekre volt szükség: kőművesekre, ácsokra, szobafestőkre-mázolókra. Én meg sofőrként akartam dolgozni, hogy megkapjam végre a jogosítványomat. De az építőzászlóaljaknak nem voltak saját autóik, civil, régi, a frontot megjárt kocsijaik voltak csak. Ezért elmentem rakodómunkásnak, hogy a kocsik közelében legyek, talán egyszer szerencsém lesz, és megengedik, hogy vezessek. Nem volt szerencsém. Gyakran szállítgattak egyik építőzászlóaljtól a másikig. Végül elküldtek arra az építkezésre, amelyik Sztálin nyaralóját építette, Novüj Afonban [Novüj Afon Abháziában található. – A szerk.]. Van egy nagy kolostor a hegytetőn, egészen elvész a nagy kertben. Nem rombolták le sem akkor, sem később. A dácsa pedig éppen a kolostor mellett épült. Azután pedig továbbküldtek minket az állomásra, kirakodni a vagonokat, amelyek az építkezésre jöttek.

Az életföltételek a hadseregben valamivel jobbak voltak, mint a koncentrációs táborban, de bizonyos tekintetben rosszabbak is. A koszt olyan volt, hogy éheztünk, hatszáz gramm félig sült fekete kenyeret adtak, odaragadt az ember ujjához, és két kisdarab cukrot. Reggelire meg: kása olaj nélkül, ebédre leves gyanánt valami híg lé és megint csak kása, vacsorára tea és kenyér. Mi nehéz fizikai munkát végeztünk, és nem volt elég az ennivaló. Sokan kaptak otthonról ennivalót csomagban, de nekem senkim sem volt, aki küldhetett volna. Na és persze a személyes higiénia is rosszabb volt, mint a koncentrációs táborban. Az ágyneműt is és a fehérneműt is nagyon ritkán cserélték. Reggel és este fürödhettünk a csap alatt hideg vízben, de fürdőbe csak tíznaponként egyszer vittek el minket, vagy még ritkábban. Sokan megtetvesedtek.

Antiszemitizmust a hadseregben nem tapasztaltam. Ott más szokás járta. Minket, akiket Nyugat-Ukrajnából hívtak be, banderistáknak és fasisztáknak neveztek. Tudniillik Sztepan Bandera is és a fasiszták is a Szovjetunió ellen harcoltak [Sztepan Bandera (1909–1959) – vezetője volt az Ukrán Nemzeti Szövetség (OUN) radikális frakciójának, amely 1941 júniusában deklarálta Ukrajna függetlenségét. A németek a sachsenhauseni koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan 1945 februárjában szabadult (tehát még mielőtt a Vörös Hadsereg fölszabadította volna a tábort), s a fegyverletétel után az OUN és az Ukrajnai Felkelő Hadsereg nyugat-európai egységeinek vezetője lett.  A KGB 1959-ben meggyilkoltatta Münchenben. Nyugat-Ukrajnában 1946–47-ben „Stepan Bandera partizánszervezete, az Ukrán Felkelő Hadsereg a Kárpátok erdeiben állandó harcban állt mind a szovjet, mind a kommunista lengyel állambiztonsági egységekkel. A Felkelő Hadsereg 6–8 ezerre becsült létszáma ellenére közel két hadosztálynyi, harckocsiegységekkel támogatott belbiztonsági egységet kötött le szinte folyamatosan 1947 nyaráig”, s csak összpontosított katonai akcióval tudták őket fölmorzsolni a szovjetek. „Keveset tudunk a felkelők politikai meggyőződéséről, természetesen radikális függetlenségi vágyukon túl. Az viszont bizonyos, hogy – legalábbis működésük utolsó szakaszában – többször terrorizálták a környező falvak lakosságát, és … erőszakos rekvirálás árán is biztosították ellátásukat. Ezzel pedig folyamatos megtorlásnak tették ki a Kárpátok falvainak harcokba belefáradt lakosságát” (Részletesebben lásd: Meszerics Tamás: Politikai ellenállás,  „Beszélő”, 2000/9–10). – A szerk.]. Az őket nem érdekelte, hogy zsidó vagyok, csak az számított, hogy Nyugat-Ukrajnából jöttem. Leplezetlenül ellenségesen viszonyultak hozzánk a hadseregben. Teljesen megszoktam, hogy fasisztának vagy banderistának szólítanak. Megtanultam, hogy uralkodjak magamon, és ne kezdjek verekedni, amikor sokadszorra is ugyanezt hallottam.

1949-ben átvittek dolgozni a Gorkiji területre [oblaszty], a sakhunyijai vasúti pályaudvar építésére, hétszáz kilométerre [északkeletre] Moszkvától. Pocsék hely volt: erdő, mocsár és töméntelen szúnyog meg muslica [Ez a muslica nem az ártalmatlan, Magyarországon is közismert „bormuslica”, hanem a hideg, párás északi régiókban élő apró, az embert rajokban megtámadó rovarféle, amely a legsűrűbb szövésű pufajkán is átrágva magát, csípésével rengeteg szenvedést okozott a Gulag lakóinak Szibériában és máshol, északon. – A szerk.]. A mi zászlóaljunk keskeny nyomtávú vasúti pályát épített. A katonák egy része az építkezésen dolgozott, a többiek pedig fát vágtak az erdőben, a talpfákhoz. Barakkokban laktunk az erdőben, és minden nap öt-hat kilométert tettünk meg, amikor dolgozni mentünk. Gyakran voltam büntetőzászlóaljban, belekötöttek mindenbe, amibe csak tudtak. Egyszer a cigarettaszünetben mind elmentek cigarettázni, én meg, aki nem dohányzom, bementem melegedni. Ezért a parancsnok megbüntetett, és megparancsolta, hogy mossam föl a kaszárnyát. Ez az igazságtalanság fölháborított, és megtagadtam a parancsot. Behívattak a zászlóaljparancsnokhoz, ő meg tartott egy hegyibeszédet, aztán megkérdezte, hogy miért tagadtam meg a parancsot. Elmondtam, mi a helyzet, és azt is, hogy igazságtalan parancsokat nem fogok teljesíteni. Ő erre azt felelte, hogy előbb végre kell hajtani a parancsot, utána lehet panaszt tenni. Itt már nem bírtam tovább, és azt mondtam, hogy voltam német koncentrációs táborban, és ott a németek meggyilkolták a foglyokat. De ott rögtön kivégezték őket, és nem gúnyolták őket, mint itt, a hadseregben. Azt hittem, ilyen kijelentések után egyből börtönbe csuknak, és el is döntöttem, hogy a börtön se lehet rosszabb. De a parancsnok elengedett, és rövidesen lefokozták a szakaszparancsnokunkat közlegénnyé.

1950-ben kijött a parancs az 1926-ban születettek leszereléséről. 1950 novemberében visszatértem Királyházára. Újra jártam az autósiskolába, és négy hónap múlva megkaptam a hivatásos vezetői jogosítványt. Fölvettek faszállítónak egy erdőgazdaságba, teherautón dolgoztam, amit béreltek a moldávok. Szinte soha nem voltam otthon, a teherautó lett az otthonom. A kabinban aludtam, a kabinban ebédeltem. Aztán a kocsi bérleti ideje lejárt, a moldávok meg elutaztak északra, Arhangelszkbe, ahol vettek egy rész erdőt kivágásra. Nem mentem velük. Azokat a gépkocsivezetőket, akik maradtak, fölvették dolgozni a lvovi és kárpátvidéki katonai körzetbe. A szakasz előkészítette a fát a katonai egységeknek. A katonák vágták a fát Kárpátalján, mi pedig, a civil sofőrök elvittük a vasútállomásra, ahol átrakták a vagonokba. A gépkocsik régiek voltak, minduntalan lerobbantak, autószerelő meg nem volt, nekünk kellett javítani is az autókat. Nekem ebből elegem lett, föladtam az állásomat. Visszatértem Királyházára, és nyomban ajánlottak egy állást, mégpedig hogy legyek sofőr az ipari kombinátnál, még kocsit is adtak. 1958-ban pedig elkezdték kialakítani a gépjárműparkot, és minden sofőrt átvittek oda. Abban a gépjárműparkban dolgoztam egészen addig, amíg nyugdíjba nem mentem 1986-ban.

Miután leszereltem, amennyire csak tudtam, igyekeztem betartani a zsidó tradíciókat. Azt nem tehettem meg, hogy szombaton ne dolgozzam, merthogy a szombat munkanap volt. De megemlékeztem minden zsidó ünnepről, és olyankor nem dolgoztam. Ehhez elég agyafúrtnak kellett lennem. Amikor jött a Pészah, a Ros Hásáná vagy akár a Jom Kipur, kijelentettem, hogy az autó nagyon rossz állapotban van. Amíg a szerelő a kocsival bíbelődött, addig én nem dolgoztam. Az ünnepeken mindig elmentem a zsinagógába is.

Hogy hogyan is kell elképzelni a szovjethatalmat, azt már akkor megértettem, amikor a cseh kapitány átvitt minket a szovjet zónába. Láttam katonákat, ahogy durva mahorkából sodornak cigarettát, és árad belőlük a trágár szitok, még Istent és Isten anyját is a szájukra veszik. Megismerkedtem olyan emberekkel, akiket szovjet lágerekbe küldtek csak azért, mert a szovjethatalom képtelen volt őket megvédeni a fasisztáktól, és ezért német koncentrációs táborba kerültek. És utána emiatt küldték őket újabb táborokba. Elképesztő. Ezek a benyomások határozták meg a viszonyomat a szovjethatalomhoz, és ez a viszony egész életemben változatlan maradt. Megértettem, hogy össze kell szorítanom a fogamat, és a Szovjetunióban kell élnem, nem volt kiút. De képtelen voltam elfogadni ezt a hatalmat. A hadseregben arra kényszerítettek, hogy lépjek be a Komszomolba, de mindig nemet mondtam. Később már nem is jöttek oda hozzám ilyenekkel. Soha nem voltam sem Komszomol-tag, sem párttag. Sofőrként dolgoztam, pénzt kerestem, mindaz pedig, ami a Szovjetunióban történt, és olyannyira nyugtalanította és foglalkoztatta az embereket, engem hidegen hagyott.

Amikor 1953-ban meghalt Sztálin, sokan sírtak, siratóénekeket kántáltak, kérdezték, hogyan tovább. Engem nem izgatott Sztálin halála. Igaz ugyan, egy kicsit reménykedtem, hogy más kerül hatalomra, és lehet, hogy az életünk is könnyebb lesz egy kicsit. De jött a második, a harmadik, és csak nem lett jobb. Még Hruscsov föllépését a huszadik pártkongresszuson [lásd: az SZKP XX. kongresszusa], még azt is szkeptikusan fogadtam: ha olyan okosak vagytok, Sztálin mellett voltatok, és megengedtétek, hogy mindezt elkövesse, minek elítélni őt a halála után? Ezt akkor kellett volna, amikor még élt. Természetesen nem volt közömbös, amikor hallottam a szovjet csapatok magyarországi bevetéséről 1956-ban vagy a csehszlovákiairól 1968-ban. Föl voltam háborodva, de tudtam, hogy ez a szovjet politika: elnyomni, félelemben tartani.

1954-ben nősültem meg. A leendő feleségemmel az unokatestvérem ismertetett össze, Mendel Janovics. Őt még 1947-ben elküldték a Donyec-medencébe, a gorlovkai bányába. Élt ott egy zsidó család, a Boldurék: anya és három lánya. A háború előtt Harkovban laktak, azután evakuálták őket Karagandába [Kazahsztán]. A háború után már nem tértek vissza Harkovba, hanem Gorlovkában telepedtek le. Az apa, Volf Boldur a háború előtt a doni terület (vasúti) utasellátó trösztjének igazgatóhelyettese volt. A háború elején behívták, és a fronton halt meg. Az anyát Tatyjanának hívták, héberül Tajbénak. A gorlovkai bányaüzemben dolgozott étkezdevezetőként. A legidősebb lány, Etja 1932-ben született, a középső, Raja 1935-ben, a legkisebb pedig, Vera (héberül Dvojre) 1938-ban. Kevés zsidó élt Gorlovkában, fiatal lány pedig szinte egyáltalán nem volt. Mendel találkozgatni kezdett a középső lánnyal, Rajával. Az anyja úgy döntött, segíti leendő vejét. Segített neki, hogy otthagyhassa a bányamunkát, azután elintézett neki egy autóvezetői tanfolyamot, és utána még munkát találni is segített neki. Amikor pedig már közeledett az esküvő ideje, Mendel magával hozta az egész családot Husztra. Az anya étkezdevezetőként dolgozott, Raja pedig ugyanott volt pénztáros. Mendel és Raja Huszton összeházasodtak. Zsidó esküvőt rendeztek nekik, volt hüpe, a szertartást a huszti zsinagóga rabbija vezette. Mendel hüpéjén ismerkedtem meg Verával és a családjával. Vera tizenkét évvel volt fiatalabb nálam. Nem a hagyományos zsidó nevelésben részesült. A Szovjetunióban született, ott is nőtt föl, szovjet iskolában tanult, és ezzel mindent elmondtam. Azért mégiscsak megtetszett nekem, és megkértem az édesanyját, hogy adja hozzám feleségül. Hamarosan össze is házasodtunk. Szerettem volna, hogy tradicionális zsidó esküvőnk legyen Királyházán, ahogy kell, rabbival, hüpével, lakodalommal, hogy az esküvőnkön ott legyen minden zsidó Királyházáról. Pénzem volt elég, mert akkoriban kevés sofőr volt, és jó fizetést kaptunk. De Vera anyja azt mondta, hogy sem ő, sem Vera nem jön el Királyházára megesküdni, és hogy Huszton kell megrendezni az esküvőt.     

Úgyhogy nem is tartottunk akkor esküvőt, csak bejegyeztettük magunkat az anyakönyvi hivatalban, és Vera hozzám költözött. Majd aztán három hónap múlva mégiscsak megtartottuk a zsidó esküvőt Királyházán. A szertartást egy rabbi vezette Szvaljanából, akit a húgom beszélt rá, hogy utazzon ide. Ünnepi asztalt csináltunk, minden zsidót meghívtunk, aki Királyházán élt, meg persze a rokonokat is. Miután összeházasodtunk, Vera is elkezdett járni szombatonként meg a zsidó ünnepeken a zsinagógába, Királyházán, péntekenként pedig gyertyát gyújtott otthon. Otthon megtartottuk a zsidó ünnepeket, betartottuk a kásrutot, nálunk még most is van hétköznapi kóser edénykészlet. És van húsvéti edénykészlet is, amelyet a padláson tárolunk. Az asszonyok megtanították Verát a hagyományos zsidó ételek elkészítésére és a szombati bárhesz sütésére. Egy kicsit a feleségem is megbarátkozott a számomra annyira megszokott életformával.

1956-ban a feleségemmel átköltöztünk Husztra. Ott volt az ipari kombinát, ahol dolgoztam. Adtak lakást, egy kis kertes házikót. Egyszobás ház volt, konyhával és verandával. Apránként hozzáépítettem még egy szobát, berendeztem a házat. A kertben pedig gyümölcsfákat ültettem és szőlőt. Mára ez a szőlő akkorára nőtt, hogy beteríti az egész udvart, mint egy tető.

Miután átköltöztünk Husztra, a feleségemmel eljártunk a zsinagógába. A huszti zsinagóga volt az egyetlen a Kárpátalján, amely még ezekben az években is működött, és nem zárták be, nem rombolták le. A huszti zsidók kiálltak mellette. A zsinagóga egy cipőgyár mellett volt. A helyi hatalmasok úgy döntöttek, hogy átadják az egészet a gyárnak, lebontják a zsinagóga körüli kerítést, és ott csinálják meg a cipőgyár klubhelyiségét. De egy teljes napig védték a zsinagógát a nők, öregasszonyok kapával és baltával, és nem hagyták, hogy elvegyék tőlük a zsinagógát, kiálltak mellette. Ha férfiak védték volna, nem öregasszonyok, mindet letartóztatták volna, és börtönbe vagy Szibériába küldték volna, de öregasszonyokra mégsem lehet kezet emelni. Ez a csodával határos módon megmentett zsinagóga mindvégig működött a szovjethatalom idején, és működik még ma is.

Az első fiunk, Alekszander 1958-ban született. Az ő zsidó neve Aser, apám tiszteletére. A második fiunk Vladimir 1962-ben született, a zsidó nevét Vera apjának tiszteletére adtuk, Volfnak hívták. Természetesen mindkét fiamnak csináltunk brit milát [lásd: körülmetélés]. Iskolában tanultak, kisdobosok is voltak meg úttörők, komszomolisták, minden, amit megkövetelt a szovjet rendszer. De én foglalkoztam velük, megtanítottam nekik mindent, amit egy zsidó fiúnak tudnia kell. A fiaim ismerték a zsidó történelmet, a hagyományokat, tudtak imádkozni. És még az iskolában is nagyon sikeresek voltak. Segítettek az anyjuknak a munkában, nem húzódoztak a falusi munkától. Alekszander, miután elvégezte a nyolcosztályos ukrán általános iskolát, fölvételizett a huszti erdőgazdasági technikumba. Vörös diplomával végezte el a technikumot, aztán művezetőként dolgozott. A kisebbik pedig, Vladimir, miután elvégezte az elektrotechnikai technikumot, háztartásigép-szerelőként dolgozott. Mindketten zsidó lányt vettek el, és mindkét fiúnak igazi zsidó esküvője volt, hüpével, ahogy kell. Amikor 1980-ban Alekszandernak megszületett a fia, Dávid, senki sem értett már Huszton a körülmetéléshez. Úgyhogy a feleségem Moszkvába vitte a kis unokánkat, ott csinálták meg a brit miláját. A kisebbik fiamnak két lánya van. Az idősebbik Olga, a zsidó neve Golde, 1989-ben született, a második Heléna, a zsidó neve Hendl, akit anyám tiszteletére neveztünk el, ő 1990-ben született. Mindegyik unokám ismeri a zsidó hagyományt, történelmet, vallást, szóval mindent, amit egy zsidónak ismernie kell. A nagyobbik unokám, Olga most egy vallásos zsidó iskolában tanul, Dnyepropetrovszkban, most ott lakik internátusban. Persze, kicsit sajnálom, hogy nem lakik itthon, de tetszik a lánynak az iskola, és én elégedett vagyok.

Amikor az 1970-es években megkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, nagyon el akartam menni. Akkoriban sok barátom és rokonom elutazott [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. A nagybátyám, Mojse, akivel együtt voltunk a koncentrációs táborban, a családjával együtt elutazott az USA-ba. Jelenleg Brooklynban él. A nagynéném, Rivka néni, anyám nővére, na ő is elutazott Amerikába nagyszámú családjával. Ők is Brooklynban laknak. Hat lánya és két fia van, ott már körülbelül hetven unokája és dédunokája van. Minden lány vallásos zsidóhoz ment férjhez, és az esküvők is, a családok élete is, minden a zsidó tradíció szerint folyik. Gitl húgom is elment. A férje meghalt infarktusban pont az elutazás előtt. Zsidó szertartás szerint temették el a szvaljanai zsidó temetőben, a húgom pedig a fiával és a lányával együtt elutazott Izraelbe. Rehovotban él most. A lánya Izraelben ment férjhez, aztán elutazott a férjével az USA-ba, de a fia a családjával együtt Izraelben él. Természetesen nem akartam itt maradni. Csak egy akadálya volt az utazásnak, a feleségem és a családja. Ők keményen megmondták, hogy az ő hazájuk a Szovjetunió, és sehová sem akarnak elutazni. Megpróbáltam persze hatni a feleségemre, de mégiscsak úgy jött ki a lépés, hogy itt maradtunk. Később aztán, az 1980-as években a nagyobbik fiam, Alekszander is elutazott Izraelbe családostul. Elmentek a húgomhoz Rehovotba. Nagyon jól fogadta a fiamat és a családját. Most ők is Rehovotban élnek. Alekszander fia, Dávid ott végezte el az iskolát, most katona. Leszerelés után egyetemre készül. A fiam egy cégnél dolgozik, amely számítógépek eladásával és javításával foglalkozik, nagyon meg van elégedve a munkájával és az életével. Nagyon örülök nekik. De nem akartam a fiammal együtt elutazni, túl késő már ilyen korban új életet kezdeni. Munkát már nem találhatok, ahhoz pedig semmi kedvem, hogy eltartott legyek, teher a nyakukon, ehhez nem szoktam hozzá.

Amikor az 1980-as évek végén elkezdődött a peresztrojka, szkeptikusan fogadtam, mint a szovjethatalom minden kezdeményezését. Sok ígéret, semmi eredmény. De bebizonyosodott, hogy tévedtem. Észrevehetőek voltak az eredményei. Szabadabban kezdtünk élni, az emberek már nem féltek, hogy rosszat mondanak, vagy olyan előtt beszélnek, aki előtt nem kéne. Abbamaradt a hívők üldözése, az emberek elkezdtek szabadon, semmit sem titkolva templomba járni, nyíltan megtartották a vallási ünnepeket. Fölpezsdült a zsidó élet. Megnyílt a „vasfüggöny”, amely az egész világtól elválasztotta a Szovjetuniót. Utazhattunk külföldre, meghívhattuk külföldön élő barátainkat magunkhoz. Én magam ugyan nem voltam külföldön, de a feleségem elutazott a nővéremhez, amikor az megbetegedett, és szüksége volt ápolásra. Vera sok élménnyel gazdagodva tért haza, és elismerte, hogy nem volt igaza, amikor nem akart elutazni. De az az idő már elmúlt…

Amikor a Szovjetunió széthullása után Ukrajna elnyerte a függetlenségét, 1991-ben, a zsidók újra lehetőséget kaptak, hogy zsidók legyenek a szó minden értelmében. Én úgy gondolom, hogy ma nincsen állami antiszemitizmus, vagyishogy alig van. Végső soron én még nem hallottam olyat, hogy valakit nem vettek volna föl egy állásba azért, mert zsidó. Itt van a Heszed, amely nagyon támogatja a zsidókat, különösen az öregeket és a kisgyerekes anyákat. Amióta 1999-ben a Kárpátalján létrehozták a Heszedet, Vladimir fiam ott dolgozik kurátorként. De már a zsidókból is kevés maradt. Sokan emigráltak, a világ minden táján élnek: az USA-ban, Kanadában, Izraelben, Németországban. És ma már a családok is többségükben kevertek, a zsidó férfiak nem zsidó nőt vesznek el, a zsidó nő meg nem zsidóhoz megy férjhez. Most kevés ember jár a zsinagógába, pedig már szabad. Olyan is előfordul, hogy még a minján sem gyűlik össze. Nem akarnak elmenni, pedig most már szabadon lehetne. Nem kell az a fiataloknak vagy legalábbis a fiatalok túlnyomó többségének. Én elmegyek a zsinagógába szombatonként és az ünnepnapokon is, a többi napon otthon imádkozom. Fölteszem a tfilint a kezemre meg a homlokomra, ahogyan tanították gyerekkoromban, és imádkozom. Hiszen azelőtt, isten ments, hogy valamit is csináltunk volna szombaton, az után, hogy meggyújtották a gyertyát [A zsidó ünnepek napnyugtakor kezdődnek, így a szombat /Sábát/ péntek este, az első csillag megjelenésével jön be, és szombat este, az első csillag megjelenésével ér véget. – A szerk.]. Ha valaki megsértette a szombatot, az már meg volt szégyenítve, szégyen volt neki a zsinagógába menni vagy emberek közé. De manapság az ember megy a zsinagógába, a kezében aktatáska, a zsebében meg a pénz. Még az autóbuszra is fölszáll, és jegyet vesz, és a piacra megy a zsinagóga után vagy a boltba, mintha így kellene ennek lennie [Vagyis nem tartják be a szombati munkavégzés tilalmára vonatkozó előírásokat, amelynek értelmében a vallásos zsidók szombaton még az imakönyvüket sem vitték kézben, sőt még a zsebkendőjüket sem, és közlekedési eszközre sem szállnak, autóba sem ülnek, valamint pénzügyletekkel, így fizetéssel sem foglalkozhattak. – A szerk.]. Semmit sem csinálnak úgy, ahogy kéne. És senki sem gondol arra, hogy nem lehet örökké csak sérteni az Istent, és senki sem emlékszik arra, hogy két jeruzsálemi szentély is porig lett rombolva, ugyanazon a napon, Áv hónap kilencedikén [lásd: Tisá Beáv], de más-más évben. Hogy miért volt ez? Mert nem tartották be a törvényeket. És most is megbünteti az Isten azokat, akik elhagyták a hitüket, és nem akarnak úgy élni, ahogy Isten rendelte nekik.

Oskar Rosenstrauch
Wien
Österreich
Datum des Interviews: April 2003 Interviewer: Tanja Eckstein

Das Hausmädchen öffnet die Tür und Herr Rosenstrauch, ein grauhaariger Herr, dem man seine 85 Jahre nicht ansieht, empfängt mich in seiner großen und sehr gemütlichen Wohnung im 1. Bezirk in Wien. Im Wohnzimmer stehen viele Bücher, auch in den anderen Zimmern muss es viele Bücher geben, denn Herr Rosenstrauch erwähnt, dass er und seine Frau schon 1 000 Bücher über Judaica der Staatsbibliothek vermacht hätten und ihre Bibliothek noch immer sehr groß sei. Ich spüre das kulturelle und intellektuelle Leben der Familie Rosenstrauch. Das Hausmädchen bringt Getränke, und wir beginnen unser Gespräch, einige Zeit später mit aktiver Unterstützung seiner Tochter Liesl Krag, die gerade aus Dänemark zu Besuch in Wien weilt. Bedrückend ist das Wissen, dass im Nebenzimmer, die durch die Folgen des Holocaust schwerkranke Ehefrau Edith Königsberg-Rosenstrauch liegt.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg
Glossar

Meine Familiengeschichte

Meine Urgroßväter mütterlicherseits waren Chassidim 1 und Melamedim 2 .

Der alte Melamed Wolfzahn lebte in Tarnopol, in der Österreichisch- Ungarischen Monarchie. Als Galizien 1772 zu Österreich kam, wurden die galizischen Juden als Österreicher bewertet. Sie sprachen jiddisch und jiddisch wurde als deutsch eingestuft. Der Urgroßvater war mit Malke verheiratet. Sie hatten drei Kinder: zwei Söhne - Pinkas und Noa, jiddisch Nuchem - und eine Tochter Ruchel.

Mein Urgroßvater Melamed Sobel, er trug immer einen Kaftan, lebte mit seiner Frau Ester in Ruschin, einem kleinen Städtchen in Russland. Sie besaßen ein eigenes Haus und hatten drei Töchter: Ruchel, Basie und Chaje, meine Großmutter, die ungefähr 1874 in Ruschin geboren wurde.

Beide Urgroßväter waren Anhänger des Chuschtschatener Rebben und fuhren, wenn eine ihrer Töchter im heiratsfähigen Alter war, zum Chuschtschatener Rebben, um heiratsfähige und gelehrte Männer für sie zu finden.

Ruchel, die eine Schwester der Großmutter, war mit dem Blecher Lejb Reznik verheiratet. Sie hatten zwei Töchter: Chinje Elke und von der anderen weiß ich den Namen nicht. Ruchel und ihre Familie lebten in Ruschin mit den Urgroßeltern zusammen im Haus. Der Urgroßvater unterrichtete dort die Kinder und Lejb Reznik hatte im Haus seine Werkstatt. Die Urgroßmutter kümmerte sich um den Haushalt.

Basie, die andere Schwester meiner Großmutter, war mit einem jüdischen Bauern verheiratet und hatte zwölf Söhne. Ich weiß nur, dass der Bauer im Jahre 1905, da war der Krieg gegen Japan, zur russischen Armee eingezogen werden sollte, aber weil er zwölf Söhne hatte, Alleinverdiener und selbständiger Bauer war, brauchte er nicht zu dienen. Ich glaube, die gesamte Familie wurde im Holocaust ermordet.

Für meine Großmutter Chaje fand der Urgroßvater den Sohn des alten Melamed Wolfszahn, Pinkas Wolfzahn, aus Tarnopol als Bräutigam. Pinkas war ebenfalls ein Melamed wie sein Vater, trug Pejes 3 und immer einen Kaftan.

Nach der Hochzeit, lebten meine Großeltern in Ruschin. Für meinen Großvater war das sehr schwierig, weil die Arbeitsbedingungen in Russland für ihn schlecht waren, denn als Ausländer und Jude bekam er keine Arbeitsgenehmigung und so hielten sich die beiden illegal in Russland auf. 1890 wurde meine Tante Chane, die später Anna genannt wurde, geboren. Durch die sehr schwierigen Lebensbedingungen, die große Armut und die Illegalität, ließen sich meine Großeltern scheiden. Aber einige Jahre später, im Jahre 1897, wurde meine Mutter Elke, die Ella genannt wurde, in Berditschew, in Russland, geboren: Meine Großeltern hatten einander ein zweites Mal geheiratet. Der Geburtsname meiner Mutter und ihrer Schwester war Sobel, wie ihre Mutter, weil die Großeltern nur jüdisch und nicht standesamtlich geheiratet hatten. Diese Heiraten wurden vom Staat nämlich nicht anerkannt.

Damit mein Großvater seinen Beruf als Melamed ausüben konnte, waren sie in die nächstgrößere Stadt gezogen. In Berditschew ließ es sich leichter illegal leben, sie nahmen sogar den Namen Berditschewski an. Außerdem lebte die Schwester des Urgroßvaters Sobel, die Tante Golde, in Berditschew und stand der jungen Familie hilfreich zur Seite. Mein Großvater arbeitete weiter illegal als Melamed.

1904 starb sein Vater, der alte Melamed Wolfszahn, in Tarnopol. Mein Großvater fuhr mit der Schwester meiner Mutter, meiner Tante Chane, über die Grenze nach Tarnopol, in die Österreichisch- Ungarische Monarchie, um seinen Bruder Nuchem zu unterstützen. In Tarnopol übernahm er den Cheder 4 seines Vaters.

Nuchem war nicht verheiratet, besaß ein Geschäft mit Bändern und Kurzwaren im Mammritscher Gässl und konnte dadurch die Familie finanziell unterstützen. Damit sich seine Mutter, meine Urgroßmutter Malke, die Witwe des Urgroßvaters Wolfzahn, ihren Lebensunterhalt verdienen konnte, richtete Nuchem ihr auf dem Marktplatz einen Stand mit Bändern und Kurzwaren ein.

Ruchel, die Schwester des Großvaters, lebte auch in Tarnopol. Sie war mit einem Herrn Kahane, der Kalachhändler war, verheiratet. Ein Kalachhändler handelte mit Kalk. Die Häuser wurden jedes Jahr zu Ostern getüncht, dafür benutzte man Kalk, der andererseits auch ein Schutzmittel gegen Fliegen war. Ruchel und ihr Mann hatten zwei Söhne. Von beiden Söhnen kenne ich die Namen nicht, aber einer hieß immer 'Der Kommunist'. Er soll einmal Fenster in einem Gemeindebau eingeschlagen haben, wurde von der Polizei in Tarnopol gesucht, konnte aber wahrscheinlich nach Amerika fliehen.

Ein Jahr nachdem mein Großvater mit meiner Tante Chane nach Tarnopol gegangen war, folgten ihm meine Großmutter mit meiner Mutter, der siebenjährigen Elke. Für meine siebenjährige Mutter war Tarnopol eine ganz neue Erfahrung. Sie kam aus einem sehr armen russischen Städtchen. Tarnopol dagegen hatte ungefähr 35 000 Einwohner: Ruthenen, Ukrainer, Polen und Juden lebten gemeinsam in dieser Stadt. Vierzig Prozent der Bewohner waren Juden.

Der Großvater war ein sehr bescheidener Mensch. Er bat zum Beispiel immer Gäste zum Schabbat 5 nach Hause, weil aber die Familie so arm war, verzichtete er auf sein eigenes Essen.

Meine Mutter besuchte in Tarnopol eine Schule, danach ging sie in die Lehre zu einer Schneiderin.

Meine Großeltern väterlicherseits lebten auch in Tarnopol. Mein Großvater Adolf Haskel Gläsner, war sehr arm und sehr gläubig. Er studierte die Torah 6. Das wenige Geld, das er besaß, gab er dem Tempel, indem er irgendwelche heiligen Dinge kaufte. Ich habe ihn nie gesehen, ich weiß aber von meiner Mutter, die ihn manchmal gesehen hat, er wurde ihr Schwiegervater, dass er einen grauen Bart hatte. Der Großvater starb vor dem 1.Weltkrieg in Tarnopol. Meine Großmutter väterlicherseits hieß Feige Simme Rosenstrauch. Sie und der Großvater hatten drei Töchter und drei Söhne: Dobrosch, Sara, Eidel und Mendel, Selig und meinen Vater Jakob Abraham. Da die Großeltern auch nur jüdisch und nicht standesamtlich geheiratet hatten, wurde auch diese Ehe staatlich nicht anerkannt, und die Kinder bekamen den Namen Rosenstrauch, nach der Mutter.

Tante Dobrosch war die Älteste der Geschwister. Über sie weiß ich nur, dass sie keine Kinder hatte und im Holocaust ermordet wurde.

Die zweitälteste Schwester meines Vaters hieß Sara, jiddisch Salke. Sie war Schneiderin und verheiratet mit dem Kaufmann Meschillem Lewinter. Sie hatten drei Kinder: Fani, Edith, jiddisch Eidel, und Adolf. Adolf war nach dem Großvater benannt und ungefähr in meinem Alter, also Jahrgang 1918. Die Familie Lewinter lebte einige Zeit in Wien, kehrte aber 1918 nach Tarnopol zurück. Nur Adolf überlebte den Holocaust; er war in die Sowjetunion geflüchtet. Als der Krieg zu Ende war, suchte er in Tarnopol seine Familie, fand aber niemanden. Er emigrierte daraufhin nach Israel. Er schrieb meiner Mutter einen Brief nach London, in dem er ihr von seinen Nachforschungen über die Familie in Tarnopol berichtete. Meine Großmutter Feige, so schrieb er, hätte mitansehen müssen, wie ihre Familie, nach dem Einmarsch der Deutschen in Tarnopol, ermordet wurde. Großmutter Feige wäre krank und allein in ihrem Haus gestorben.

Adolf heiratete in Israel und bekam zwei Söhne: Shalom und Shai. Shalom, der drei Söhne hat, starb bei einem Unfall, Shai hat zwei Söhne und lebt in Israel.

Tante Eidel war die jüngste Schwester. Sie war mit Leo Weimann verheiratet und hatte fünf Kinder: Regine, Ruza, Jenny, Arthur und Jakob. Tante Eidel starb vor dem Holocaust und der Onkel Leo lebte in Wien bei seiner Tochter Ruza. Ich erinnere mich an ihn als einen sehr würdigen, grauhaarigen alten Mann. Womit er sein Geld als junger Mann verdient hatte, weiß ich nicht. Ich habe ihn nur als Pensionisten gekannt. Nach dem Krieg war er nicht mehr da, er wurde sicher ermordet. Meine Cousine Ruza war mit Herrn Bromberger verheiratet. Sie hatten eine Tochter Edith. Edith hatte zwei Kinder. Die sind in die Vereinigten Staaten geflohen, genaueres weiß ich nicht.

Regine heiratete Herrn Fleischer. Sie hatte zwei Kinder: Sonja und Martin. Alle flüchteten vor dem Holocaust nach England. Sonja Fleischer, die meine Frau und ich einmal in England besuchten, hatte eine Tochter Rosalin. Martin lebt auch in England, hat fünf Kinder und ist ein sehr frommer Mann, ein Lubawitscher Chassid 7.

Onkel Mendel war Kupferschmied, auf jiddisch hießen die Blecher, mehr weiß ich nicht über ihn.

Onkel Selig war Greißler und hatte ein Geschäft in der Lemberger Gasse in Tarnopol. Er wurde im Holocaust ermordet.

Mein Vater, Jakob Abraham Rosenstrauch, wurde am 23.März 1892, ich glaube, in Tanopol geboren.

Meine Eltern lernten sich bereits in Tarnopol kennen. Mein Vater war sehr verliebt in meine Mutter. Er schrieb meiner Großmutter sogar Gedichte; so warb er um sie.

1914 begann der 1. Weltkrieg. Gleich zu Beginn des Krieges, meine Mutter war gerade 17 Jahre alt, schickte ihre Mutter sie aus Angst vor den russischen Soldaten, die die Grenze zu Galizien überschritten hatten, nach Wien in die Reichshauptstadt. Gemeinsam mit einer Familie aus Tarnopol flüchtete meine Mutter über Budapest nach Wien. Verwandte, die in Wien lebten, nahmen sie auf. Sie arbeitete zuerst in einer Schneiderei, in der Uniformen und Handschuhe für die k. u. k. Armee 8 genäht wurden. Dann arbeitete sie für die Familie des Chuschtschatener Rebben, der, als der 1. Weltkrieg begann, auch nach Wien geflohen war. Sie musste erleben, dass dieser Rabbiner, der ein großes Vorbild für ihren Vater war, der sein letztes Geld diesem Rabbiner gebracht hatte, seine Anhänger schlecht behandelte. Die Angestellten wurden sehr schlecht bezahlt, und er war so schrecklich geizig, dass er nicht einmal den ganz Armen etwas gab. Das erschütterte den Glauben meiner Mutter sehr. Ab dieser Zeit lebte sie nur noch wie eine traditionelle Jüdin.

Mein Vater hatte ein oder zwei Jahre eine Ausbildung als Buchhalter in Deutschland gemacht. Das war vor dem 1. Weltkrieg, bevor er nach Wien übersiedelte. Seine Muttersprache war Jiddisch, aber durch die Zeit in Deutschland sprach er ein sehr gutes Deutsch. 1914 kam er nach Wien. Er diente während des 1. Weltkrieges [1914-1918] in der k. u. k. Armee.

1917 wollten meine Eltern heiraten. Für die Hochzeit brauchte meine Mutter ihren Geburtsschein. Da sie aber geboren wurde, als sich ihre Eltern illegal in Russland aufgehalten hatten, war sie nicht registriert worden, und es existierte kein Geburtsschein. Ohne Geburtsschein konnte meine Mutter in Wien nicht heiraten. Ihre Mutter schickte ihr daraufhin den Geburtsschein ihrer Nichte Chinje Elke, der Tochter ihrer Schwester Ruchel. So heiratete meine Mutter mit dem Geburtsschein ihrer Cousine. Meine Großmutter und meine Tante Chane kamen aus Tarnopol nach Wien zur Hochzeit, die im Klucky-Tempel, im 20. Bezirk, stattfand. Der Vater meiner Mutter, Melamed Wolfzahn, war so fromm, dass er nicht nach Wien kam. Er sagte: 'Wien ist trejf 9, in Wien sind sogar die Steiner [Steine] trejf.'

Chane, die Schwester meiner Mutter, hatte in Tarnopol einen Herrn Pelc geheiratet. Der Herr Pelc war sehr nett. Er besaß irgendein Geschäft, das er aber auflassen musste. Was für ein Geschäft es war, weiß ich nicht. Sie hatten drei Kinder: Malke, Ester und Hersch. Da sie kein Geld mehr hatten, mussten sie ihre Wohnung aufgeben und zur Großmutter ziehen, die aber auch nur Platz in der Küche hatte. Tante Chane kam dann einige Monate zu meiner Mutter nach Wien und lernte ein wenig das Schneiderhandwerk. Meine Mutter unterstützte immer finanziell ihre arme Familie in Galizien. Alle wurden ermordet, meine Tante Chane, ihr Mann und die drei Kinder.

Meine Eltern mieteten im 20. Bezirk, in der Karl-Meißl-Straße 10, eine Zimmer-Küche-Kabinett [kleines Zimmer] Wohnung.

Meine Kindheit

Ich wurde am 9. August 1918 in Tarnopol als Oskar, jiddisch Haskel, Rosenstrauch geboren. Meine Mutter, das dürfte damals so eine Sitte gewesen sein, war zur Geburt ihres ersten Kindes nach Tarnopol zu ihrer Mutter gefahren. Zwei Monate nach meiner Geburt fuhr sie wieder nach Wien zurück.

Ich bekam noch zwei Schwestern: Franziska, jiddisch Fani, wurde am 20. Februar 1920 und Edith, jiddisch Eidel, wurde am 12. Juli 1924 in Wien geboren.

Meine Mutter war Schneiderin. Sie arbeitete zu Hause, was aber in der kleinen Wohnung nicht einfach war, denn sie konnte nie etwas liegen lassen. Sie musste alles immerzu hin - und herräumen. Ein Mädchen aus dem Waldviertel kochte und beaufsichtigte uns Kinder. Bevor ich in die Schule kam, ging ich in einen jüdischen Kindergarten. Ich glaube, der Kindergarten war in der Othmargasse [20. Bezirk]. Ich bin darauf gekommen durch eine Ausstellung im 20. Bezirk beim Augarten 10, innerhalb des Projektes 'Augarten'. Im Ausstellungskatalog wurde der Kindergarten erwähnt und es ist auch ein Foto dabei. Das war der erste, nicht religiöse jüdische Kindergarten - so habe ich das verstanden. Ich kann mich aber nur ganz dunkel an den Kindergarten erinnern, denn das ist alles schon 80 Jahre her.

Gegenüber unserem Haus, in der Karl-Meißl-Straße 9, wohnte der berühmte Tenor Joseph Schmidt, wir konnten ihn oft singen hören.

Meine Eltern hatten jüdische Freunde, mit denen sie an den Sonntagen oft gemeinsam Ausflüge unternommen haben. Mit einer Familie Deutsch war mein Vater besonders befreundet. Aber sie gingen auch in den Augarten, der befindet sich direkt neben der Karl-Meißl-Straße. Im Augarten war ein Gasthaus, in dem meine Eltern dann mit ihren Freunden saßen. Das Essen wurde mitgenommen und für die Kinder wurde ein Kracherl [Himbeersoda] bestellt.

Die Sommer verbrachten wir in Sankt Andrä - Wördern [NÖ, Bezirk Tulln]. Bei einem Bauern am Berg hatten wir ein Sommerquartier. Das Kindermädchen blieb mit uns Kindern dort, denn die Eltern kamen nur am Wochenende.

Wir hielten die hohen Feiertage, aber koscher 11 waren wir nicht. Mein Vater, der ein sehr intelligenter Mann, lebensfroh war und gern in Kaffeehäuser ging, liebte seine Kinder. Einmal gab er mir aber eine Ohrfeige, weil ich zu Pessach 12 auf der Straße eine Wurstsemmel gegessen habe. Er sagte, ich solle nicht die religiösen Gefühle anderer Leute beleidigen.

Zur Vorbereitung meiner Bar Mitzwa 13 beauftragten meine Eltern einen Melamed, mir hebräische und jüdische Geschichte beizubringen. Am Tag meiner Bar Mitzwa las ich am Vormittag in der Karajangasse, im 20. Bezirk, in einer kleinen Schil [Bethaus] aus der Torah vor. Danach gab es eine große Feier in der Werkstatt meiner Mutter. Ein Orchester spielte, es wurde getanzt, und ich erinnere mich noch an Männer, die am Boden russische Tänze tanzten. Ich bekam viele Geschenke und es gab viele Torten und Fisch. Ich entfremdete mich dann aber sehr schnell von meinem zu Hause. Bis zur Bar Mitzwa wurde ich von meinem Elternhaus stark beeinflusst, aber dann begann die Umwelt stärker auf mich einzuwirken.

Ich ging in das Realgymnasium RG 2, in die Kleine Sperlgasse. Da war ich von der 1. bis zur 6. Klasse. In meiner Klasse waren ungefähr zwei Drittel, also 60 Prozent, jüdische Kinder. Antisemitische Strömungen wurden erst in den 1930er-Jahren, während der Wirtschaftskrise [1929 bis späten 1930er- Jahre], akut. Ich habe Antisemitismus weder von Lehrern noch von Schülern erlebt.

Meine Schwestern Franzi und Edith haben sich immer respektvoll mir gegenüber benommen, weil ich der ältere Bruder war. Die Wohnung war sehr klein und wenn ich meine Aufgaben für die Schule machen musste, sind sie spielen gegangen, um mich nicht zu stören.

Franzi war eine Betar 14 Anhängerin. Sie war immer sehr zionistisch, war immer sehr jüdisch. Ich spielte Fußball in der Hakoah 15. Edith war sechs Jahre jünger als ich, und dadurch hatten wir nicht sehr viel Kontakt miteinander.

Mein Vater arbeitete als Buchhalter bei der Firma 'Rosenberg und Freier'. Da er Kurse an einer Volkshochschule für ungarisch und Kalligraphie [Geschichte und Entwicklung der Schrift] belegt hatte und die deutsche Sprache perfekt beherrschte, war er ehrenamtlich Schriftführer einer linkszionistische Organisation, die sich regelmäßig im 'Bayrischen Hof', der sich in der Taborstrasse, Ecke Obere Augartenstrasse, im 2. Bezirk, traf. Er half außerdem Juden, die Probleme beim Ansuchen an die Behörden hatten. Während der Wirtschaftskrise wurde er arbeitslos, die Firma wurde liquidiert. Als Abfertigung erhielt er ein Lokal im 9.Bezirk, in der Nordbergstrasse 12. In dem Lokal hat sich meine Mutter ihre Schneiderei eingerichtet. Mein Vater wurde ihr Buchhalter.

Während der Wirtschaftskrise in Österreich gab es sehr viel Not und Elend. Wien war das 'Rote Wien' 16 mit sehr viel Einfluss der Sozialdemokratischen Parteibücher. Es gab den Sozialdemokratischen Turnverein, die Sozialdemokratischen Kinderfreunde und Arbeiterbüchereien. Die Kinder der ärmeren jüdischen Schicht wurden in der Sozialdemokratischen Partei mit ihren Nebenorganisationen, auch der Gewerkschaft, aufgesogen. Im sozialdemokratischen Wiener Gemeinderat waren viele Juden, es bildete sich ein Typ von Österreichern jüdischer Herkunft heraus, der mehr Österreicher als Jude war.

Die Juden, die aus Böhmen in die Reichshauptstadt kamen, machten Karriere, die armen Juden, die aus Galizien kamen, sind als Juden oder Saujuden in der Öffentlichkeit hängen geblieben. Das war das Widersprüchliche in Wien.

Wien hatte eine sehr starke Anziehungskraft auf junge Leute. Wir waren bei den Kinderfreunden [sozialdemokratischer Kinderverein] und traten früh der SAJ [Sozialistischen Arbeiterjugend] bei. Ein Teil der jungen Juden war in diesen Assimilierungsstrom einbezogen, andere wieder nicht: die gingen in die jüdischen Organisationen, zum Beispiel den Haschomer Hatzair 17 oder den Betar, wie meine Schwester Franzi. Das war das jüdische Dasein in den 1920er und 1930er-Jahren. In dem Maße, wie sich die Situation politisch von außen zuspitzte, gestalteten sich die Schicksale dieser jungen Leute verschieden.

In unserem Haus wohnten 50 Prozent Juden und 50 Prozent Nichtjuden. Man sprach miteinander oder nicht, aber es gab keinen Antisemitismus, der spürbar war. Das war das Besondere an Wien! Im zweiten Bezirk, in der Ghettogegend, lebten die Religiösen, die sich deutlich unterschieden von den assimilierten Juden, die aber auch bewusst jüdisch lebten. In den Ghettogebieten war das Schwergewicht auf jüdisch; das war eine Teilung, die durch Wien ging. Man sang damals in Wien so ein Gstanzl [Volkslied]: 'Die einen die jodeln die san im Gebirg, die anderen die jideln im zweiten Bezirk.' Das ist nicht unfreundlich oder das Lied: 'Als Moses mit den Juden zog übers Rote Meer, da waren in der Leopoldstadt [2. Wiener Gemeindebezirk, in dem viele orthodoxen Juden lebten und auch heute wieder leben] die Kaffeehäuser leer.' Auch das ist nicht unfreundlich. Es war ein freundliches nebeneinander; diese Gehässigkeiten begannen mit der Wirtschaftskrise; mit dem Elend.

Jemand, der 1914 nach Wien kam, musste, wenn er einen Posten bei der Eisenbahn, bei der Polizei, oder was immer hatte, auf den Kaiser schwören. Das war bis 1918. Danach musste er auf die Republik schwören, 1934 musste er schon auf Dollfuß 18 schwören, 1938 auf Hitler und 1945 auf die Demokratie. Das Gros der Bevölkerung hat sich ideologisch nach ihrer materiellen Gegebenheit ausrichten müssen: erst kommt das Fressen, dann kommt die Moral. Das soll nicht die Leute entschuldigen, die zu Dieben und Verbrechern wurden - das ist ein anderes Kapitel.

Meine gesamte Gruppe, die der sozialistischen Arbeiterjugend, die in der Oberen Augartenstrasse im Gemeindebau ein Lokal hatte, trat nach den Februarereignissen 1934 19 dem Kommunistischen Jugendverband bei. Während des Februaraufstandes 1934 hatte meine kommunistische Gruppe Bereitschaftsdienst in der Wohnung eines alten Freundes. Ich wurde dann während einer Stassenrazzia, die damals schon üblich war, angehalten. Bei der Hausdurchsuchung in unserer Wohnung fanden sie kommunistische Literatur. Als ich dem Kommunistischen Jugendverband beigetreten war, hatte man mir ein Paket übergeben, und gesagt: 'Du bist Litmann.' Ich hatte keine Ahnung, was das bedeutet und legte das Paket zu Hause in meinen Schrank. Später erfuhr ich, dass Literaturmann im kommunistischen Jargon Litmann hieß. Das Paket mit kommunistischem Propagandamaterial und Büchern wurde bei mir gefunden. Ich wurde daraufhin in das Kommissariat in der Leopoldstadt eingesperrt und später in die Jugendzelle auf der Elisabethpromenade gebracht. Als Folge dessen musste ich meine Schule, ich war in der sechsten Klasse, verlassen. Für meinen Vater war das ein schwerer Schlag. Ich durfte aber in einer anderen Schule weiter lernen und wurde in die Kalvarienberggasse, ins RG 17, versetzt. Das war alles sehr korrekt, auch der Gefängnisaufenthalt im Kommissariat und auf der Elisabethpromenade. In meiner neuen Schule kam ich mit später bekannten Leuten zusammen, die auch mit mir maturierten. Einer war der spätere sehr bekannte Journalist und Herausgeber der Presse Otto Schulmeister, der andere war der Kurt Waldheim 20.

Ich hatte bis zur Matura jüdischen Religionsunterricht, ich maturierte sogar in diesem Fach, das war eine sichere Note. Man musste drei Gegenstände nennen zur Matura und die drei Gegenstände schloss ich 'gut' ab.

Nach der Matura besuchte ich zwei Semester die Textilfachschule in Wien und absolvierte ein Semester Technik auf der Universität, auf der ich dann aus politischen Gründen nicht mehr weiter studieren konnte.

Meine Mutter war sehr fleißig und eine außergewöhnlich gute Schneiderin. Sie fuhr auch nach Paris zu Modeschauen, um Modelle zu kopieren und immer auf dem neuesten Stand der Mode zu sein. Im Jahre 1937 hatte meine Mutter bereits 27 Mitarbeiterinnen, und sie führte einen bedeutenden Salon. Auch ausländische Kunden kamen zu ihr. Eine davon war Margaret Spielman, eine englische Jüdin, die meine Mutter und meine Schwestern 1938 rettete, in dem sie ihnen Permits 21 nach England besorgte und meine Mutter in Darlington als Hausschneiderin zu sich nahm.

Für die Einreise meiner Schwester Edith, sie war erst 14 Jahre alt und hatte die Schule verlassen müssen, fehlte ein Papier. Zum Glück kam es aber eine Woche später und Edith konnte auch nach England. Durch Frau Spielman bekam sie einen Platz in einer Boarding School. Die Familie Spielman war sehr reich, sie retteten vielen Juden das Leben.

Während des Krieges

Mein Vater wurde im November 1938 verhaftet und ins KZ Dachau deportiert. Frau Spielman schickte auch ihm Papiere aus England, wodurch er nach vier Monaten aus Dachau entlassen wurde.

Im November 1939 ging meine Vater auf den 'Kladovo-Transport.' Das war der letzte Transport aus Wien nach Palästina. Auf einem Donauschiff fuhren mehr als 1. 000 jüdische Flüchtlinge - Frauen, Männer und Kinder - die Donau hinunter. Viele Jugendliche auf dem Schiff waren Mitglieder des Hashomer Hatzair. Sie kamen bis Kladovo in Jugoslawien, dann mussten sie die Eisschmelze abwarten. Nach vielen Monaten wurden die Flüchtlinge im September 1940 nach Sabac gebracht. Zweihundert Jugendlichen gelang es noch durch Zertifikate aus Palästina, das rettende Ziel zu erreichen. Die anderen Flüchtlinge wurden im Frühjahr 1941 von der deutschen Armee eingeholt und ermordet; auch mein Vater.

Ich ging nach dem Einmarsch der Deutschen illegal in die Tschechoslowakei, weil ich gesucht wurde. Da ich in einer Anti-Nazibewegung aktiv war, und vor dem Einmarsch der Deutschen große Straßendemonstrationen in Wien stattfanden, fand bei mir eine Hausdurchsuchung statt. Ich war zu dieser Zeit aber schon bei Freunden in einem Siedlungshaus versteckt, und im April 1938 ging ich über die grüne Grenze in die Tschechoslowakei. Die Tschechen erwischten mich und sperrten mich an der Grenze zwei Wochen ins Gefängnis.

Dann bekam ich Hilfe durch die Organisation 'Solidarität'. Ich wurde entlassen und lebte in Brünn mit Flüchtlingen aus Deutschland, Österreich und anderen Ländern zusammen. Wir schliefen zu dritt in einem Bett, es war alles sehr eng. Einmal die Woche bekamen wir von einem Fleischhauer Wurst - ich lebte ein nichtjüdisches, politisches Leben.

Da es in der Slowakei Arbeitsgenehmigungen für Flüchtlinge gab, fuhren wir in die Slowakei und lebten bei jüdischen Familien. Ich arbeitete zum Teil als Installateur, zum Teil als Sortierer für Wollschafhäute. Mitte September 1938 marschierten die Deutschen ins Sudetengebiet ein. Wir wurden zurück nach Brünn gerufen. Es gab eine Organisation, den 'Czech Refugee Trust Fund'. Diese Organisation half politischen und jüdischen Flüchtlingen bei der Flucht. Von Brünn flog ich mit dem Flugzeug am 28. Februar 1939 nach England.

Der 'Czech Refugee Trust Fund' hatte seinen Sitz in London und kümmerte sich auch um unsere Unterbringung. Zuerst wohnten wir in einer Pfarre in Greater-Chesterfield bei Cambridge. Nach einiger Zeit übersiedelten wir auf Vorschlag des 'Czech Refugee Trust Fund' nach Manchester. In Manchester wohnten wir in einem Hostel. Da wir keine Arbeitsgenehmigungen hatten, wurden wir von dort interniert, das war im Juni 1940. Für die älteren Menschen, insbesondere die älteren jüdischen Flüchtlinge, war es eine Katastrophe, eingesperrt zu werden. Ich war anderthalb Jahre interniert. Wir Jugendlichen machten das Beste daraus, spielten Fußball und lernten Englisch. Im Internierungslager waren sehr korrekte Verhältnisse, wir wurden gut versorgt. Im Februar 1942 wurde ich aus dem Internierungslager entlassen.

In England gab es eine österreichische Emigrantenbewegung, die sogenannte 'Free Austrian Movement 22'. Als ich aus der Internierung kam, wurde diese Bewegung gerade gegründet. Meine Frau Edith und ich waren dann dort sehr engagiert. Unser Freundeskreis in England bestand aus österreichischen Emigranten; wir hatten aber auch sehr gute englische Freunde.

Meine Frau wirft mir heute noch vor, dass ich zum ersten Rendezvous um eine Stunde zu spät kam, weil es ein Fußballmatch gab. Im März 1942 ging sie mit mir zusammen nach Manchester.

Meine Frau, Edith Rosenstrauch, geborene Königsberg, kommt aus einer jüdischen koscheren Familie. Ihre Familie kam um die Jahrhundertwende aus Polen nach Wien. Die Reichshauptstadt bot einen höheren Lebensstandard. Es war ja eine Monarchie, man konnte frei hin - und herfahren. Es gab schon eine Eisenbahn, die Kaiser-Ferdinands-Nordbahn, die von Wien nach Krakau und von Krakau nach Wien fuhr. Der Vater meiner Frau war Schneider und hatte einen kleinen Schneidersalon mit einem Lehrling. Ihre Eltern wurden, nach Riga 23 deportiert und mit 40 000 anderen Juden erschossen.

Meine Frau fuhr 1938 von Wien mit ihrer Schwester Alice mit einem Kindertransport 24 nach England. Die Trennung von ihren Eltern hat meine Frau nie verkraftet. Im November 2001 feierten wir den 80. Geburtstag meiner Frau. Der Böhlau Verlag hatte ein Buch über meine Frau mit dem Titel ' Edith Rosenstrauch-Königsberg: Von der Metallschleiferin zur Germanistin' herausgegeben und wir ahnten nicht, was passieren würde. Im Dezember fuhren meine Tochter Liesl, meine Frau und ich nach Riga zu einer Gedenkfeier der Ermordeten. Dort brach meine Frau zusammen. Sie hat diese Konfrontation mit der Ermordung ihrer Eltern nicht verkraftet und fiel in ihre Kindheit zurück, rief nach ihren Eltern und hat sich seitdem nicht mehr erholt.

Alice, die Schwester meiner Frau, heiratete in England einen amerikanischen Soldaten und ging mit ihm in die USA, nach New York. Die Ehe war kinderlos und hielt nicht lange. Sie heiratete dann den Maler Irwin Greenberg und sie bekamen zwei Kinder: Jaqueline Rose und Michelle Joe. Auch diese Ehe ging auseinander. Eine Tochter lebt als bewusste Jüdin, die andere Tochter weniger. Alice lebt heute in Kalifornien.

Ich arbeitete in Manchester in einer Kriegsrüstungsfabrik. Unsere Tochter Helen Liesl Krag, geborene Rosenstrauch, wurde am 29. Dezember 1942 in Manchester geboren. Am 13. Mai 1945 wurde in London unsere zweite Tochter Hazel Elfriede Rosenstrauch geboren.

Nach dem Krieg

Uns war immer klar, dass wir nach dem Krieg nach Österreich zurückgehen würden. Ich war sehr verbunden mit Wien, und ich habe mir ausgerechnet, dass man nach dem Krieg Leute brauchen wird, die unbescholten sind. Das war ein Motiv. Ein anderes Motiv war ein illusorisches; das hatte mit Demokratie und Aufbau zu tun - es waren Jugendideale.

1946 ging zuerst ich nach Wien zurück. Die erste Zeit wohnte ich bei Richard und Dolli Menasse, den Eltern des Ehemannes meiner Schwester Edith, im 2. Bezirk, in einer Zimmer-Küche-Kabinett Wohnung. Edith hatte in England eine Modeschule besucht und ihren ersten Mann Kurt Menasse kennen gelernt geheiratet. Kurt Menasse war auch mit einem Kindertransport von Österreich nach England gekommen. Sie bekamen einen Sohn Peter, ließen sich aber scheiden. Meine Schwester heiratete in zweiter Ehe Rudi Wein, sie bekamen einen Sohn Wolfgang. Edith kam nach dem Krieg nach Wien und arbeitete im Handel.

Meine Mutter eröffnete in London einen gutgehenden Modesalon. Sie heiratete 1947 Jack Schapira, der aus Brody in Galizien stammte. Er hatte bis 1938 in Wien gelebt und meine Mutter und meinen Vater aus der Wiener Zeit gekannt. Meine Schwester Franzi arbeitete mit meiner Mutter zusammen im Salon. Sie heiratete Herrn Ball und bekam zwei Kinder, David und Jacqui. Meine Schwester lebt in London, ihre Tochter Jacqui lebt in Israel und hat zwei Söhne. David lebt in England und hat sechs Kinder aus zwei Ehen.

Ich wurde im Juni 1946 zum öffentlichen Verwalter der Wiener Metallwaren und Schnallenfabrik in Schwechat bestellt. Die Bedingungen waren die Matura und Facherfahrung in der Metallindustrie, und das hatte ich. Es war eine Fabrik mit ungefähr 300 Leuten, und ich wurde bald Direktor der Fabrik, die später die 'Tyrolia' Skibindungsfabrik wurde.

Meine Frau und Töchter folgten mir nach vier Monaten. Ich weiß noch, dass ich sie mit einem Pferdewagen vom Bahnhof abholte. Unser erstes Quartier war ein Untermietzimmer bei einem Freund aus der Vorkriegszeit. Da wohnten wir monatelang, bis wir eine große Wohnung in Floridsdorf [20. Bezirk] bekamen. Diese Wohnung war bombengeschädigt und in einem furchtbaren Zustand. Nachdem wir sie hergerichtet hatten, war sie sehr schön.

Unsere Töchter kamen in Floridsdorf in die Volksschule. Meine große Tochter war die einzige Jüdin in ihrer Klasse. Sie wurde von den anderen Kindern angesprochen, weil sie nicht in den katholischen Religionsunterricht ging. Sie sagte, sie sei nicht christlich. In der Schule mussten sich meine Kinder antisemitische Bemerkungen anhören. Es waren ja nach dem Krieg viele Nazi Kinder in den Schulen. In unserem Haus gab es eine Emigrantenfamilie aus dem Sudetenland, eine Nazi Familie. Die beschimpften meine Töchter als 'Judenkinder'. Wir drohten dann diesen Leuten damit, sie bei der Polizei anzuzeigen, und sie haben dann damit aufgehört. Nach sieben Jahren Nationalsozialismus gab es natürlich solche Leute.

Wir führten ein nichtjüdisches Leben, wir hatten nie eine Mesusa 25, aber zu Weihnachten einen Weihnachtsbaum. Natürlich war uns klar, dass wir Juden sind, aber wir lebten nicht wie Juden.

Unsere Kinder kamen aufs Gymnasium in die Stubenbastei [1. Bezirk]. Auf dieses Gymnasium gingen viele Nazi-und Emigrantenkinder. Liesl studierte dann Slawistik und Osteuropakunde und Hazel Kulturwissenschaften und in Tübingen Sozialwissenschaften. Liesl lebte in England und Dänemark und hat eine Universitätsprofessur in Kopenhagen. 1988 erschien im Böhlau Verlag ihr Buch über das Leben meiner Mutter: 'Man hat nicht gebraucht keine Reisegesellschaft...' Sie hat drei Söhne: Michael, Jan und Tomas. Mein ältester Enkel Michael ist österreichischer Diplomat an der Botschaft in Mexiko und bewusst der jüdischen Gemeinde beigetreten. Seine Frau ist antireligiös, sie feiern aber Chanukka. Wenn von der FPÖ offizielle Repräsentanten nach Mexiko kommen, dann stellt sie die Menora 26 auf. Sie, eine dunkelhäutige Brasilianerin, ist sehr dafür, dass mein Enkel sich offiziell zum Judentum bekennt. Jan ist Diplomingenieur für Informatik und arbeitet in einer großen internationalen Konsulentenfirma. Tomas studierte an der Wirtschaftsuniversität und besitzt eine eigene Firma.

Hazel lebte in den USA, in Kanada und in Deutschland, wo sie auch promovierte. Sie lebt in Berlin und ist leitende Redakteurin der Zeitschrift 'Gegenworte', einer Zeitschrift für den Disput über Wissen an der Berlin-Brandenburgischen Akademie der Wissenschaften. Sie ist auch wissenschaftliche Mitarbeiterin am Institut für Soziologie der Freien Universität Berlin. Hazel hat Bücher geschrieben und Bücher herausgegeben. Sie hat einen Sohn Luis. Luis wurde beschnitten und seine Bar Mitzwa wurde festlich begangen. Das heißt nicht, dass er jetzt jüdisch aktiv ist, aber das Tor zum Judentum wurde ihm geöffnet. Ob er durchgehen wird oder nicht, kann er in den nächsten fünfzig Jahren selber entscheiden.

Meine Frau holte nach dem Krieg in Wien die Matura nach und studierte Germanistik. Sie unterbrach das Studium, arbeitete, kümmerte sich um die Familie und promovierte 1971 mit einer Dissertation über Josephinismus 27.

Ich bin der Meinung, es war richtig für uns, nach dem Krieg nach Österreich zu gehen. Meine Töchter leben zwar nicht in Österreich, kommen aber gern hierher zu Besuch.

Zu unserer Silbernen Hochzeit im Jahre 1967, flogen meine Frau und ich nach Israel und machten eine Rundreise. Wir besuchten Verwandte, die Familie Lewinter und Jaqui, die Tochter meiner Schwester aus London. Seither waren wir einige Male zu Pessach in Israel. Meine Einstellung zu Israel ist Folgende: Als 1948 die Gründung des Staates Israel von den Vereinten Nationen beschlossen wurde, lebten dort Araber. Herzl 28 schrieb 1902 in seinem utopischen Roman 'Altneuland', wie er sich ein gemeinsames Land von Juden und Arabern vorstelle. In der Zwischenzeit gab es natürlich große Auseinandersetzungen zwischen den beiden Bevölkerungsgruppen, wobei es auf beiden Seiten Falken und Tauben gab. Das größte Entgegenkommen, die größte Geste der Israeli war das Angebot Baraks 29, im Jahr 2000. Er bot an, das Westjordanland zu räumen und eine zwei Staaten Lösung zu finden. Dieses Angebot wurde von Arafat abgelehnt. Das musste Israel als Zeichen der Aggression verstehen. Aber es ist sicherlich so, dass es auf die Dauer eine Zwei- Staaten- Lösung geben muss. Es müssen nur auf beiden Seiten gleichzeitig die Tauben das Sagen haben. Israel wird auf der Fortsetzung des jetzigen Weges in große Schwierigkeiten kommen. Es wird wirtschaftlich nicht existieren können und auch viele Sympathien verlieren. Wie weit sich jetzt die Schutzherrschaft der Amerikaner positiv auswirken wird, kann ich nicht sagen. Aber der jetzige Weg schadet Israel mehr, als er den Palästinensern schadet, weil die israelische Substanz stärker ist und viel verlieren kann. Es wurde aus meiner Sicht ein positiver Schritt getan, indem sich die Arbeiterpartei aus der Koalition losgelöst hat. Solange sie in der Koalition war, war jede Kritik antiisraelisch. Heute kann man eine Kritik äußern, die dem Standpunkt der Arbeiterpartei entspricht, und das ist nicht antiisraelisch. Das ist ein wesentlicher Fortschritt, der auf israelischer Seite gemacht wurde.

Ich kenne viele Juden in Wien, die nicht zum Judentum zurückgekehrt sind. Ich bin überzeugt, die Nicht-Gemeindemitglieder würden der jüdischen Gemeinde näher kommen, wenn sie das Gefühl hätten, dass sie gerne aufgenommen werden würden. Es gibt sogar Juden, die ich kenne, die das Gefühl haben, sie werden im Tempel nicht gerne gesehen. Ich glaube, Judentum wird zu sehr verbunden mit der Religion. Es gab in den 1920er, 1930er-Jahren, als der Klerus aktiv reaktionär war, in der Sozialistischen Partei die Bewegung der Freidenker, die sich von der Religion entfernt hatte. Nachdem sehr viele Juden in der Sozialistischen Partei aktiv tätig waren, als Kassiere, als Sektionsmitglieder, sind sie auch in diese Freidenkerbewegung mit einbezogen worden. Es gibt also eine große Tradition von nicht religiösen Juden, die heute alt geworden sind: dazu gehören diese Leute. Dabei bin ich überzeugt, dass 50 Prozent der Juden in Amerika, nicht in die Synagoge gehen. Aber kann man so großzügig sagen, wir brauchen sie nicht? Wer kann sich das erlauben? Marcel Prawy 30 war Jude, aber zu seinem Begräbnis, er bekam ein Ehrengrab der Stadt Wien am 1. Tor des Zentralfriedhofs, kam der Rabbiner nicht, kam auch der Kantor nicht. Das 1. Tor gehört nicht zum jüdischen Friedhof und so ist von der jüdischen Gemeinde niemand gekommen. Prawy wurde vom Kardinal König 31 mit 'Schalom' [hebr. Frieden] begraben. In Ehrengräbern der Stadt Wien gibt es Dutzende Juden, die dank ihrer Verdienste dort liegen, aber von der jüdischen Gemeinde werden sie nicht anerkannt, weil sie nicht am jüdischen Friedhof begraben sind. Das sind Probleme, die existent sind und die tausend Wiener Juden spüren, die nicht von selbst die Initiative ergreifen, der jüdischen Gemeinde beizutreten oder in den Tempel zu gehen.

Meine Frau und ich haben viele jüdische Freunde, gute Freunde, echte Beziehungen. Zum Beispiel der Oberkantor Barzilai, der uns zum Pessachfest eingeladen hatte. Vergangenes Jahr feierten wir Pessach bei uns zu Hause mit Jacob Allerhand [Univ. Professor für Judaistik und Hebraistik an der Universität Wien] als federführend, wobei einige nichtjüdische Freunde von uns und auch von ihm dabei waren. Meine Frau und ich sind im Alter dem jüdischen Leben wieder sehr nahe gekommen. Was das ausgelöst hat, kann ich nicht sagen. Vielleicht aber 1990 der Tod meiner Mutter, die ja immer sehr jüdisch war. Meine Frau war im Herzen auch immer eine bewusste Jüdin, sie konnte ihre Jüdischkeit nur durch unsere Familienentwicklung nicht so ausüben, wie sie es gewollt hätte.

In den Tempel sind wir in den letzten Jahren jeden Samstagvormittag gegangen. Ich hatte ein eher neutrales Gefühl, das wahrscheinlich aus den 60 Jahren meiner Neutralität dem Judentum gegenüber entstanden ist. Ich bin dort gestanden, habe nichts verstanden, konnte nicht lesen, aber ich fühlte mich irgendwie dazugehörig.

Glossar

Kitty Suschny
Vienna
Austria
Interviewer: Tanja Eckstein
Date of Interview: August 2012

Kitty Suschny is a woman who can hardly be discouraged from expressing her opinion in any situation. She lives in a marvelous art-nouveau villa in the 13th district with her reserved husband, Dr. Otto Suschny, who I have also interviewed. They are very gracious hosts and are always on hand with help and advice, even after long interviews.

My Family History

My grandfather on my father’s side was named Hersch Pistol and my grandmother was named Ruchel or Rachel Pistol. Both were born in Lviv, but my grandfather had already gone to Vienna when he was 20. Grandfather and grandmother probably met in Vienna. They had five children: three sons and two daughters.

I didn’t know my uncle, Samuel Pistol. He went to Czechoslovakia because he couldn’t earn anything in Vienna. I later heard he became a chef, but I don’t know exactly. [Samuel Pistol, born August 2nd, 1885, married to Charlotte, born October 31st, 1878, was deported from Brünn to Theresienstadt on December 5th, 1941 and from there to Izbica, Poland on March 11th, 1942. Source: Terezinska Pametni Kniha]

Uncle Friedrich Pistol was an actor, but supposedly never earned anything with acting. He was married before the war and had two sons with his wife; but they were divorced before 1938. Perhaps because he wasn’t earning anything. He converted to Catholicism, but was deported to Theresienstadt [Theresienstadt ghetto] anyway. He survived and died in Vienna around the age of 75.

Aunt Franziska Pistol was married to Walter Schwarz. Franziska and Walter Schwarz had a son, Herbert Schwarz, born in 1909. They lived on Brigittenauer-Lände [20th district], quite close to us. As far as I know, my uncle was a social worker, which they called a welfare worker back then, and became unemployed. The son, Herbert, immigrated to England, was detained in 1939 and deported to Australia. Herbert was married; his wife, however, couldn’t get away and might have died.

Aunt Helene Pistol married Josef Heller.  They had a daughter, Sophie, born in 1914, and a son, Otto, who was born in August 1915. Both studied medicine in Vienna but had to cut their studies short after the German invasion of Austria in 1938. Otto and Sophie fled to France. From unoccupied France, Sophie was able to flee to Switzerland over Mont Blanc with help from a monk. She survived the war in Switzerland and got married there; but this marriage fell apart. Then she married someone from Vienna called Sokal. He had a jewelry shop. Otto was arrested and interred in the Gurs concentration camp in France. During outdoor work he was able to escape. He then worked as a salesman, returned to Vienna after the war, and finished his studies as a dentist. He passed away a few years ago in Vienna at the age of 83.

My father, Doctor Saul Pistol, was born in Vienna on March 2nd, 1876. I think all my father’s siblings were also born in Vienna.

My grandmother on my mother’s side was called Franziska Löwe. She was born on June 11th, 1868. My grandfather was called Glaser. I don’t know what his first name was. He died in 1924, fourteen days before I was born. My grandparents lived in Bisenz, Czechoslovakia. It took us a half a day on the train from Vienna in order to visit in grandmother in Bisenz, where there was a train station. The train was a colossal machine. Grandmother had a small shop with dressmaking supplies. There were sewing needles, pins, tape measurers, and lining in the shop. Grandmother also owned fields.

My grandmother lived in a house with a front garden. Some wine grapes had been planted in the front garden and there were also vegetables. There were a few melons and pumpkins in the fields, I think, and also grain. There must have been a vineyard because in the mornings my grandmother would go with an atomizer to spray cyanuric acid on the pests. She was a very tall, strong woman with a shoe size of 42 [UK: 8/8.5 US: 9/9.5]. My mother’s shoe size was only 36 [UK: 3/3.5 US: 5/5.5]. At my grandmother’s house there was electrical light, but also petroleum lamps. I think petroleum was cheaper than electricity or maybe my grandmother was afraid because electric light would turn on so quickly, since electric lights were still a novelty back then. The bathroom was an outhouse, of course. In front of my grandmother’s house was a square with a fountain where everyone in the surrounding area came to retrieve water.

My mother was the oldest sibling. She had two brothers who were almost 2 meters tall [6ft. 5in.] with a shoe size of around 45 [UK: 10.5 US: 11.5]. They were real farmers.

My uncle, Alfred Glaser, was born in 1895. He married Margarete, who we called Aunt Grete. Their son Pavel was born in 1927. Aunt Grete embroidered flowers with silk onto bags. Whenever my mother was there for a visit she took some bags back with her to Vienna and sold them to friends for Aunt Grete. Once a year for three months Grete worked as a bookkeeper for a confectioner. That was only a seasonal thing in order to earn a little money. Uncle Alfred and his family lived in the house together with grandmother, who always wore many skirts on top of one another. She had a goat for the milk and chickens for the eggs. I was afraid of the chickens because I thought they would peck me with their pointy beaks. Uncle Alfred owned a horse-drawn cart with two horses and cultivated everything alone with my grandmother. They didn’t have any money for help. Perhaps they employed someone on a daily basis who then slept on the hay with the animals in the stall, as was common earlier. Grandmother was a very hard worker but was never well off. She could survive, more or less. 

Josef Glaser, who they called Joschi, was born in 1902. He married rich. I know that they cooked for many days for the wedding. His wife was called Martha and was from Mikulov [German: Nikolsburg. Today Czech Republic], on the Austrian border. The family had a brandy distillery, a brandy parlor, and fields. Joschi didn’t know, however, that his wife wouldn’t provide him with anything. Even her father was very stingy. He lost a leg before the First World War and had a wooden prosthetic that was certainly the most expensive prosthetic they had back then.

My mother, Malwine, was born in Bzenec [German: Bisenz] on January 18th, 1893. She attended a home economics school where they also taught cooking. That was a German school where the wealthy people interested in German schools sent their children.

Everyone – my grandmother, my two uncles and aunts, my Cousin Pavel – were deported from Uhersky Brod to Theresienstadt on February 1st, 1943 and then to Auschwitz where they were murdered.

My father was an officer in the First World War and my mother was a Red Cross nurse. I assume that’s how my parents met. My father was 17 years older than my mother.

They got married on September 9th, 1919. I don’t know where my parents were married, but we lived in the 2nd district in Vienna, at Gaussplatz 3. The other buildings on Gaussplatz were in the 20th district, but number three belonged to the 2nd. The Maltilde Pharmacy was in our building. The pharmacist killed himself in 1938; his name was Altschul. The other pharmacist was called Nussbaum. He had two daughters that immigrated to England or America.

My Childhood

My grandparents on my father’s side lived in the same building as us, in apartment number 15. But they were already dead when I was born. My father’s medical practice was in our two-and-a-half room apartment, and we lived there until I was one year old. Then we were able to rent another apartment, number 22, in the same building. But our dining room was still in number 15. The toilet and water were in the hall. That’s how it was in 90 percent of the apartments back then, especially in the working-class neighborhoods. Back then it was also normal to have bedbugs and other animals in the apartment. You could only be so clean and take care, which was a plague then. It was embarrassing and my mother had an enema syringe that contained something for the bedbugs.

A lot of Jewish families lived in our building. Our neighbor, Mrs. Letfuss, was a Social Democrat; her sister was married to a Jewish waiter from Café Neptun. Café Naptun was a Jewish coffee house at Gaussplatz 7. Mrs. Letfuss was always afraid they would arrest her for being a Social Democrat. Her husband was a house painter. Their son, Josef, wanted to study law but didn’t have any money.

A Jewish woman lived next door: Mrs. Wiesner. She was a widow and had two sons. I remember that the toilet was in the apartment and there was also water. She even had a bathroom where the maid slept. The bathroom was arranged as a living space but still had a bathtub in it. When the sons took a bath, the maid would have to leave. Mrs. Wiesner’s brother had a carpet and curtain store; the family was called Weinberger. Mrs. Wiesner was an authorized signatory there. Next to Mrs. Wiesner lived the Jewish Haas family. They were two unmarried, small, black-haired sisters with their brother. The brother also wasn’t very tall and was the youngest of the siblings. The sisters looked after him, cooked for him, and cleaned. They had a three-room apartment. Each had their own room. I don’t know whatever happened to them. Two families lived on the corner; they weren’t Jewish.

Only Jews lived on the first floor. There was a family of fur traders; I think they were called Nettel. The Taussig family lived on the first floor. My father’s practice was on the second floor and on the left lived Mrs. Schmitz, who was the oldest tenant. She was a monarchist and very respectable. She had a sister in Steinhof. She had turned on her sister; they were living together. People were sent to Steinhof much quicker back then. My father and another doctor had to give the medical evaluation. In 1938 Mrs. Schmitz said to my mother, “Imagine, I really believe my sister is crazy now. I visited her in Steinhof and she said, ‘Heil Hitler, Ida. The savior has come.’ To which I said, ‘you don’t know what you’re saying.’” They then killed the “insane” there. I had a distantly related cousin, her sister was also in Steinhof unfortunately, but she was afraid. When we visited her she said we should take her out of there. She was afraid that they would kill her.

My father was a general practitioner, gynecologist, and pediatrician all at once. That sort of thing doesn’t exist today. He studied in Vienna and was probably finished around the turn of the century. He did his doctorate in 1901 and initially worked in a hospital. By the time I came into the world he already had his own practice. I know that my father was giving his siblings financial support because he said that they had to work so that he could study. I found out later that they couldn’t study because they wouldn’t have qualified.

In my father’s practice there was an examination table for women, a display case with instruments, a couch, and a sunlamp. That’s how the office was set up. The toilet was in the office but wasn’t connected to water. During office hours my mother poured pitchers of water from the hall into a tub and my father could wash his hands after every patient. If the water was cold before the patients arrived, my father would turn on the petroleum oven in the hall, since the oven really stunk. After ten minutes you could stick the pitcher in the water, as the oven didn’t stink as much. There were also two nurses: Rosa and Anna. One cleaned and the other looked after the children. My mother wouldn’t let anyone do the cooking for her.

I think my mother’s native language was German, but she also spoke perfect Czech. My mother’s cousin called every day at 1 o’clock when my father was hungry and already sitting down for lunch. He had to go back to work at 2 o’clock and so had to gobble down his food. He said: “This isn’t acceptable. I sit and already the telephone is ringing and it is your cousin.” My father had learned Latin and French as well. My mother and cousin always spoke in Czech with each other and my father, who didn’t understand, would always say, “Mother is selling me.” My father always asked mother to have her cousin call at 1:30, since he would already be downstairs in the office.

My brother’s name is Harry; he was born in 1920. He was somewhat small and supposedly suffered because of it. He was a good learner, but was always a little jealous of me and always hit me. When I was born and they told him he had a sister. He said that he didn’t want her and that he wanted to throw her out the window. And when no one was looking, he would hit me. We are called Harry and Kitty, as though my mother knew that we would one day have to immigrate to England.

I grew up on Gaussplatz. Just outside was a park where schoolmates and other neighborhood children played. In 1935 I once went home crying and for hours couldn’t say why. My mother asked, “Did someone do something to you? Did someone hit you?” I didn’t stop crying. I had seen how Police officers on horseback had ridden into a group of unemployed people, leaving a bloody pile. That was horrific, of course. I was eleven years old and that was a shock. It took my mother hours to get it out of me. Then she said it might not have been as serious as I had seen it. “But the blood is serious,” I said. She said, “Yes, who knows, maybe they were criminals.” But my mother knew what I had seen. The unemployed had been playing with coins and die and without warning the police rode into them. The grass was red instead of green. It was a nightmare.

We spent the summer holidays somewhere in Austria; I don’t recall anymore where that was. My father would come visit us by the day since he couldn’t afford to take a longer vacation. We were in Carinthia once. There was a lake there. My father always brought my grandmother, my mother’s mother. Every one would say: What a god son-in-law! Once we rode in a boat. It was windy and my grandmother got seasick. My father then brought her to the train so she could go home. She naturally spoke very good German; they spoke more German than Czech at her house.

My mother told me that we once had a Christmas tree because of the Christian nanny. I cried a lot when my mother took down the tree weeks later. After that she said, “I am never buying a Christmas tree again.” I went to the neighbors; they knew me and said, “come, you don’t have a tree so come to our place!”

My father worked a lot. Frequently he had to get up nights and didn’t have a weekend. Every day at seven in the morning he would get up to make rounds. He even did home births. Later in England I met a man and he said, “Your father delivered me.”

There was a restaurant where the proprietor always greeted my mother especially friendly, because my father once saved his wife’s life. Later, after the German invasion, he could no longer make the effort to greet my mother.

My parents went to the theater and to concerts. On New Years Eve they always went to see “Die Fledermaus” [Operetta from Johann Strauss] and afterwards went out to dinner. They were always with doctors, the majority of whom were Jewish doctors. Sometimes they even invited guests over. I always wanted to be there and would hide under the dining room table.

My parents weren’t very religious. But for the High Holidays, Rosh Hashanah [Jewish New Year] and Yom Kippur [Jewish day of repentance; most important Jewish holiday], we stayed home. We didn’t even go to school. That’s how the children at school knew who was a Jew.

My School Years

I went to the elementary school on Treu-Strasse [20th district]. My elementary school teacher was called Maria Streit. She had dyed blonde hair and was very pretty. But above all, she was an anti-Semite and she let the children know it. When I started school I wasn’t yet six years old. The entire eight years of school I lagged behind and always had difficulties. I wasn’t a very good learner. That was probably because I was left-handed. They trained me to be right-handed, but that was really difficult for me. Somehow I pulled through. I’m surprised that my parents had watched that; they must have noticed my weaknesses at school.

My father passed away in September 1931. He was only 55 when he died. My mother was 37 years old when he died.

As a doctor he always had to go up and down the stairs. The 20th district was a working-class district; there were no elevators. My father died of a heart attack. On the death certificate is says he died of obstruction of the heart veins. My father wasn’t feeling well in the evening. I had opened a window so he could get some fresh air. He supposedly had heart discomfort months before, which he had hidden from my mother. My father smoked Virginia cigars and he had told the woman at the tobacco shop about his heart pains. But she wasn’t to tell my mother. About 20 years ago my brother also died of heart failure at the age of 62. He never suffered; he just had heartburn and was dead by the evening. Today there are bypasses, pacemakers; I also had angina. It didn’t only affect the men in my family.

My father’s death was terrible for my mother. My brother was barely eleven years old and I wasn’t even seven yet. For those days my father had made a good living – 4,000 shillings a month, which was a fortune. They didn’t save anything from the 4,000 shillings. My father needed money for his practice and he gave a large portion to his siblings. My mother couldn’t keep supporting his siblings, because her pension wasn’t very high. At the beginning she had a 1,000-shilling pension, which was a lot, but it kept decreasing. She then leased the practice.

After four years I went to secondary school; I had to walk the one station from our apartment. I was almost ten years old then, mind you.  I had friend who was with me for four years at elementary school. We were also together for four years at secondary school. That was Ilse Maurer who lived at Gaussplatz 7. We were then on the same Kinderstransport to England together.

At the beginning of 1938 my mother was coincidentally in Switzerland; we had a friend there. He was a businessman named Robert Hartmann and my mother met with him there. He told my mother that the Germans at the border were massively deploying, that they wouldn’t come to Switzerland, but they would go to Austria. My mother told him he was crazy. She thought that wasn’t true. My father was a Social Democrat, but he was already dead. Maybe he would have taken the situation more seriously.

The War Begins

When the Germans invaded in March 1938 everything was covered in Nazi flags. The flags were already hanging the day before. There was a woman in our neighborhood that we knew and who could never speak correct German. She would always cry out, “Let’s hear it for German Vienna!” But you can’t say that all Austrians were Nazis. I only say that in a rage because there were a lot. There was also a lot of unemployment at that time, and so much poverty because of it.

My brother also went to the elementary school on Treu-Strasse and, after four years, to the High School on Unterberger-Gasse. He did his High School exit exams in 1938. He had always studied well. His Latin teacher gave him a 3 [US: B UK: B/C; satisfactory] for the exam and my mother said to the teacher, “But my son was always so good!” To which the teacher replied, “Your son will probably never need Latin again!”

There was a teacher named Popp at the secondary school who immediately became head teacher in 1938. He had two daughters who went to all the marches in 1938 and were very “Aryan.” They simply stopped greeting us.  They acted as though they couldn’t see us. After Hitler’s invasion, the schools were shut down for a week; they were celebrating the Fuehrer. Everyone went to the marches; we stayed at home, of course. My mother said it would be better if we didn’t go outside too much.

After a week without school we were sitting in school and checked to see which teachers came. The class teacher, Mrs. Emma Schwiepel, didn’t come because she was half-Jewish. The director was replaced; she had a cross potent. The new director came; I took him for Roma or Sinti because he had black hair and was dark.

We had a classmate – a certain Edith Gabel – she was very clever. She was one of nine siblings and they didn’t have money. One sister was studying; she was receiving financial support from someone. Edith wrote a poem. Unfortunately she didn’t tear it up, only crumpled it and threw it in the wastebasket. A girl pulled the paper from the wastebasket. On it was written, “The brown plague has arrived to the country.” Thereupon the new director came and yelled: “You’re not worthy of going to this school, you Jewish lowlifes!” We were all shaking of course. I told my mother about that and was so surprised, because the director wasn’t at all blonde and blue-eyed. He then left the class and slammed the door. There was a girl there whose father was a police officer. After the invasion he immediately became a staff sergeant in a prison. She said she didn’t want to sit next to the Jews anymore. She suggested that the Jews should sit on one side and Catholic; Aryan girls sit on the other. The teacher moved us Jewish children to the window row where it was nice and light.

We had a math teacher – Karoline von Krassnig. She was a widow; I think her husband died in the First World War. She was the cousin of our former class teacher, Mrs. Schwiepel. Once she came into the classroom and everyone yelled “Heil Hitler!” She then replied, “Sit.” For a moment we looked around a little baffled because she hadn’t said “Heil Hilter,” but rather, “sit.” She took the class register, looked inside, and said, “Are you crazy, why did you change places?” She had only noted the names of the children according to their seats. The girl said she didn’t want to sit next to the Jews anymore. A few days later the math teacher called the girl to the board for the math test. She couldn’t do anything and, to our great surprise, the teacher said, “I see, so these days you can go to marches but no longer need to study.” We all watched stealthily. The teacher was very nice to us Jewish students. It occurs to me that she gave us advantages whenever she could. She didn’t test very strictly. There was a bunch of decent people, especially at the school. Another teacher came to us when we changed classes for Jewish religion lessons and the Catholic girls stayed behind. She came special to our class and said: what is happening now won’t last for much longer. Her name was Seidel and we were afraid of responding because we didn’t know if she was just trying to nose us out. But she only wanted to console us.

We went rarely went out anymore.  We stopped going to the Augarten park since there was sign: “Only for Aryans!”

For the last six weeks before summer vacation in 1938 I had to go to the “Jewish School” on Grosse Sperl-Gasse. There were four Jewish girls at my secondary school on Obere Donau-Strasse named Kitty. All four had to go to the “Jewish School.”

At the end of July 1938, at the age of 18, my brother fled illegally to Switzerland. He wasn’t alone. An SS officer helped him escape and said “run now” when it wasn’t dangerous.  His escape was successful. Later it was very difficult to get into to Switzerland. That’s when Grüninger helped.

Until 1939 the Nazis made it easy for the Jews that wanted to emigrate. They took money from them. We may have stunk, but the money and jewelry didn’t. You were allowed to take 10 marks with you. It wasn’t about extermination, but about personal gain. They wanted to be rid of the Jews.

The “Central Agency for Jewish Emigration,” which Eichmann directed, was responsible for the emigration of the Jews. I joined Maccabi in 1938. My friend Ilse and I were at Maccabi tournaments once a week. My mother had said: In the current situation it’s right to join a Jewish organization. I had heard something about Tchelet-Lavan and my friend Ilse and I went together. Ilse has been living in America for a long time. She immigrated with me to England and then went to America.

Ilse’s father, Mr. Maurer, was a Polish Jew and her mother was from Vienna. In 1935 Ilse got a brother, a latecomer. Heinzi was four years old when we immigrated to England. Mr. Maurer always said, “If Hitler comes, they will kill us.” To which my mother said, “Mr. Maurer is a meshuggene, he should relax.” But he knew, unfortunately! He knew from Poland what pogroms meant.

When my brother was in Switzerland my mother said to me, “You must also go, it doesn’t matter how.” My mother thought that nothing would happen to her because my father had never done anything to anyone, was very well liked, and besides, was an officer in the 1st World War. That was a fatal delusion, of course. She also hung onto our stuff like that. Back then you would purchase something to last forever – that’s how it was. My mother said that my father had slaved away his whole life so that we could have furniture, to live reasonably well. When my brother had his Bar Mitzvah – that was after my father’s death – my mother borrowed dishes for 100 people from a Jewish dish shop, god forbid any of our Karlsbad dishes broke. If I had known that I think I would have smashed every piece of Karlsbad dishware, even if she killed me after. A lot of people stayed because of their things. She packed a lot away in boxes and put them in the basement.  She thought someone would look after them and she would get the things back. Apparently the other tenants took them.

Kindertransport to England

Ilse and I wanted to go to Palestine at first. We went to the Palestine Office [The Palestine Office operated entry into Palestine] on Marc Aurel Strasse [1st district], at the corner of Vorlauf-Strasse, and submitted everything. It cost money, unfortunately, and my mother didn’t have much more. The pension was getting smaller and smaller. I also didn’t have any money. My mother complained because it cost so much money. The people at the Palestine Office said that outside of Tel Aviv there was an agricultural school you could register with. My friend and I then walked through the small park along the canal. Mrs. Maurer and Heinzi came our way and said, “Get to the Jewish Community right away; there is a Kindertransport to England there.” That was after November 10, 1938. I said, “But I don’t have my papers on me.” But Mrs. Maurer had already been to my mothers and had my papers. My mother didn’t come since she had poor eyesight; she had glaucoma. They couldn’t operate on that back then. Mrs. Maurer went with us to the Jewish Community and signed us up for the Kindertransport to England. We had to have a medical examination; that was to separate us out.

There were 1,000 of us back then; it was already the second Kindertransport to England. My mother said, “Don’t go to England, go to Holland! You can walk back from there. Take a handcart and a farmer will give you a ride for part of the way or you can walk home. You won’t be able to get across the water.”

My mother, Mrs. Maurer, Mr. Maurer, and little Heinz said goodbye to us in Hütteldorf [14th district] at 11:30PM. There were small children there, but also nurses from the Rothschild Hospital. They youngest child was six weeks old. This was about life and death! Some parents were able to come after, but many weren’t.

You weren’t allowed to give anything to the children so that the Transport, god forbid, wasn’t jeopardized. That was strictly forbidden. But Ilse had jewelry and some money. She had hidden it. I learned that after we’d arrived in England. Back then you got two pennies for one mark. The mark wasn’t worth anything. You could officially take ten marks, so we had very little money.

My mother was supposed to follow, but then it was 14 days too late. In the last weeks before the war the English weren’t letting any more in. She could have worked for a German chef with an English family in Liverpool. The English family even had contact with the Home Office, but that was already in 1939, right before the start of the Second World War. It was too late!

First we lived on the coast in Dovercourt, in a summer camp in wooden cabins with bunk beds on each side. That’s where they accommodated us in winter. It was a cold winter. There was snow for the first time in 20 years. During that winter, of all things. Even the doors were frozen; we could barely force them open. There was a large restaurant that was empty during the winter where people were also given accommodations. They didn’t know where to put them. 

In the camp they said it wasn’t good to have girls and boys together. That’s why they sent us to Lowestoft – but there were also boys there.

Everyday people came that wanted to take children. They wanted to adopt small, blonde boys, up to two years old. Most of the small children had older siblings that they didn’t want to take. Some then took an older child anyway.

My Time in England

One day Mrs. Jacobs came from Manchester looking for ten girls from 14 years of age. I said to Ilse, “Come, let’s go to the dog selection. Maybe they’ll take us.” Even back then I found that outrageous. They all wanted younger children or else ones who could work. But at 14 years old you weren’t ready to work. They wanted us as housemaids and at 14 we were too young for this job. 

Mrs. Jacobs took us with her to Manchester. They brought us to a pub. People came and took a look at us. We had numbers over us that also had our name, age, and other information. A Mrs. Burns from Southport, a doctor’s wife, indicated she wanted to take me because my father was a doctor. I felt very honored! My friend Ilse went with a Mrs. Kaplan who had four children of her own. They were very nice. Unfortunately my Mrs. Burns didn’t have any children. She couldn’t have any and was so jealous of me that I needed to go to another family. Then I was with Mrs. Royce, a tall, energetic woman, who also didn’t have any children but who was very nice. Her husband was a furniture salesman. We lived privately for six weeks.

Then the Jewish Committee set up a house for us in Southport. We were nine girls in the house; one girl was adopted. Other girls from Germany also joined.

We met the old Mrs. Marks of “Marks & Spencer” [A large British retailer]. She was already 90 years old in 1939. She was very nice, looked like an old Queen Mary, and spoke English and also a little Yiddish. I said that I couldn’t speak Yiddish and that my English also wasn’t very good. Astonished, she asked me, “Didn’t you speak Yiddish at home?” She looked after us. We were invited round to her place and fed. Mrs. Marks was also there for the founding of the committee. “Marks & Spencer” spent a lot of money on us: we received linens and comforters,  pads and clothes. Mrs. Marks always made sure we got new things. If something didn’t fit, it was exchanged. Some of the children were very poor; they had next to nothing. We had doctors that cared for us free of charge. There was a certain Dr. Adler who had already emigrated from Germany in 1933. He had treated important people in Berlin. They stopped coming to him after Hitler’s take-over in 1933.

In the home we received one shilling for pocket money; that’s what we had to pay for toiletries: toothpaste, toothbrushes, and soap were all paid for with the one shilling. We were four to a room and often went in on a piece of soap together. We also got jobs, but they were poorly paid because, officially, as refugees we weren’t allowed to work. They only gave us an eighth of a pound. That was very little.

After they had to start keeping kosher in the home, the cutlery for meat was painted red and the cutlery for milk products was painted blue. Most of us weren’t religious, but the religious ones always looked at everything very carefully and re-painted the cutlery if it got faded from washing. We also had to go to temple every Saturday. I spoke with the shames [an official in the synagogue] once. I told him that my mother would really like to come to England. He promised he would try to do something. It didn’t work of course, because the English weren’t letting anyone in anymore.  It would have cost 50 pounds, which was a lot of money back then. If you convert it to today’s value that would be about 100,000 shillings.

We were in the home in Southport until March 1940. Then we relocated to Manchester.

I saw my brother again in 1940. I didn’t miss him when he fled to Switzerland. The first thing I said when I saw him again was, “If you hit me again then don’t bother visiting.” To which he gave me a funny look; he was already 18, after all. He had worked for a farmer and then after the war studied at the University for Natural Resources and Applied Sciences in Vienna and became an agricultural engineer.

Every month I wrote my mother two to three letters as long . At first the letters went through Switzerland, then, until America joined the war, through America, and from 1942 through the Red Cross. You could only write 20 words in every letter. One day a letter came back: undeliverable.

In her letters my mother had asked my brother and me to make sure she got out, otherwise she would end up in the place where Josef and Walter Fischkus – those were relatives of ours – had landed.  They were deported to Nisko in Poland. She had stopped writing, “Dear child or Dear Putzi.” My mother had called me Putzi and my brother Punti. If my mother called Kitty I would come very slowly, because I knew I had been up to something.  She had written the letters as though they were directed to a friend.

When my brother and I were still in Vienna we gave up an apartment in the building. We then lived together with our mother in the larger apartment.  My mother had to move out. At the end she was in the 1st district, in the Lazenhof. There were four women to a room. That was her last address: Lazenhof 2/Door 13. These buildings were owned by the Jewish Community. That’s where they housed the Jews before they were deported. My mother was deported to Minsk on May 22nd, 1942 [Malwine Pistol was deported to Maly Trostinec near Minsk on May 20th, 1942 and murdered on May 26th, 1942. Source: DÖW Database].

In Manchester we lived in a Bed & Breakfast that was rented to the Jewish Committee. The owner was Mr. Ackermann, also Jewish. It was a two-story house. Beneath it was an air-raid shelter with bunk beds. My friend Ilse and I signed up for the Air Raid wardens. We had helmets and dark blue uniforms with gold buttons. When the sirens went off we went to the outpost. During Christmas 1940 the Germans began to bomb Manchester – the harbors, the churches, even the horse racetracks where dog races also took place. Bombs even fell on our street. There was a sort of vacant field there where the children always played soccer. The next day there was suddenly a large hole. There were rockets that bounced along the entire street, destroying all the houses. The people ran below the stairs in their houses because there weren’t that many air-raid shelters. Many survived there. Then the German airplanes stopped flying to Manchester; it was too far for them. At first I worked in a factory that manufactured uniforms. I earned 2.10 pounds a week there.

The collapse of France was in June 1940. That’s when the English began to detain people. They said that Austrians were also Germans, because there was no more Austria after Hitler’s invasion. But the majority didn’t know that. There were also non-Jews that fled for political reasons. They were also interned. I was only 15; they interned women starting at 16. My brother was detained for nine months. First in an old factory in Manchester, then he was brought to the Isle of Man. Refugees were also sent to Australia and Canada and interned there.  They just wanted to cast them away; they simply weren’t needed. My cousin was also on one of these ships and stayed in Australia. They robbed the whole crew. They even took the wedding rings from their fingers. There was a trial after the war, but they claimed they had been drunk. They said they were sorry, but of course couldn’t say where the things had ended up.

In Canada, the English said to the Germans from the merchant fleet captured at sea, “You can be pleased, a couple more Germans are coming.” They then wrote on banners: “Welcome, German brothers!” But then a lot of Jews with beards, hats, and with long caftans stepped out. The Germans ran away because they were afraid of them. The Jews assimilated very quickly and worked with the Germans. At the end they all laughed about it.

My brother was released from internment after nine months. He then worked in the countryside and could sign up with the English military. To start with, the people in the Pioneer Corps only had shovels and brooms. My brother said he wouldn’t let himself get shot. Then they were allowed to carry weapons. My brother was sent relatively quickly to the second front. He arrived on an American ship where everyone from the captain to the runners were Jewish. They went to France and eventually my brother landed at the Lüneburg Heath.  He experienced a lot of horrible things; there was still much fighting.

In 1946 I once danced with a Russian in plainclothes in the Vienna city park. He spoke good German. He asked me why I couldn’t speak German very well. I said that I was in England for eight years. He was from somewhere near Minsk. I asked him about the murder of the Jews there. He said, “Yes, there was something there, an incineration site. There was always smoke rising from it.” He was still a child but his parents told him there was a German extermination camp there.

I don’t know for how long people were in transit. Many railway workers in Vienna were in the resistance. I was told that they sealed up boxcars and in Gross-Enzersdorf, just outside of Vienna, ran gas into the cars. I thought, at least my mother suffered less. The people were in the cattle cars without water, food, without a toilet, without everything.

When this letter returned with the “undeliverable” note it still wasn’t clear to me what had happened. I only found out in 1943. Ships with weapons and food were sent to Russia. That was called Lend Lease. They had loaned the goods to Russia, so to speak, since Russia naturally couldn’t pay for them. I met a sailor who said they had always called into port at Murmansk because all the other ports were frozen in winter. They weren’t allowed to go down; the Russians came on board. And that’s when the Russians told them that the Germans were murdering many, many Jews – in various camps in Russia and Poland. I didn’t know yet that my mother was sent to Minsk. I only learned that after the war from the Religious Community, where she had been deregistered. I also wrote to the Police Registry Office in Vienna. They asked me why I wanted to know that. Because of inheritance, I said. And it was also written there: departed to Minsk in May 1942 – as per the Jewish Religious Community. The Jewish Community apparently deregistered people.

In Manchester I had begun working in an exports office that exported textiles to Africa. Then I had a post in the office of a steel factory. My friend Ilse moved in with an English family and was working as an elevator girl at Henry Brothers, a small department store. Her parents got in touch after the war. The Maurer family survived the war. Mrs. Maurer’s mother died of old age – they said later – in an old age home on See-Gasse. She was already well over 80. Ilse’s parents and her brother immigrated to America in 1949 and Ilse went in early 1950. Ilse and her brother live in America.

In June 1946 I went to London and worked for the same company, but at the headquarters. 

Back to Vienna

I came back to Austria in October 1946. My brother arrived in December. I went immediately to Vienna. My father’s eldest brother went to the Jewish Community and said, “My niece is coming to Vienna. I would like to rent a room for her.” They said, “When is your niece coming?” He said, “On October 2nd.” They said, “Your niece must not be a Jew.” He asked, “What is that supposed to mean?” “October 2nd is Yom Kippur.” I had no idea that it was Yom Kippur – this was six weeks before, mind you. My Uncle then angrily left the Jewish Community.

I then lived with a friend of my mother’s and worked for some time in an office for the English in Vienna. Later I got a room from the Jewish Community in the 1st district on Maria-Theresien-Strasse, right behind the Community. I lived there for a few months. That’s where I met my future husband. The parents of my husband, Dr. Otto Suschny, who was born in Vienna on August 28th, 1924, were deported to Minsk in 1942 and murdered. His father, Siegfried, was a sales representative and his mother, Adele, was a seamstress. He was an only child and spent his childhood in Vienna. In 1939 he escaped to Palestine by legal means. He studied and worked on a kibbutz there and was with the military, the Royal Army Service Corps, for three and a half years. After returning to Vienna my husband studied chemistry. I met him in 1947 during a Passover [Holiday commemorating Jewish liberation from Egypt] celebration. He worked for the International Atomic Energy Agency from 1957 until retirement.

My Own Family History

Just before we were married we moved to a home on Tempel-Gasse [2nd district]. That was a home from the Jewish Community for the homeless. There was a communal kitchen on Tempel-Gasse; a lot of poor wretches lived there who were in the camps or doing forced labor. We had a giant room, but with borrowed furniture that was taken from the Nazis. Then I went to Rosa Jochmann regarding an apartment. She was a unique woman. I told her that I had been in England, and she said to me something like, “Don’t trust people! I was in a concentration camp so I know what I’m talking about. They’re all criminals and crooks, including my tenants.” She said she received almost nothing assigned by the Jewish Community. When my husband and I got married we would have been happy to come by an apartment. We didn’t have any money, of course. At the time my husband had a scholarship and I wasn’t earning very much. I then went to the Jewish National Fund. They said it was difficult; they would see what they could do. Then we got a really small apartment in the 18th district from the Jewish Community. Finally, four walls of our own!

About three years later, in 1957, we had out first daughter, Eva-Ruth, who will be 45 this summer. We tried to get a larger apartment, of course. After three years, in 1960, I was pregnant again and we had our second daughter, Dinah. The apartment was then much too small. Then we looked for a larger apartment and received one from the “Sozialbau” [non-profit housing association] in the 6th district. All of sudden we had a four-room apartment. It was three-times bigger than our previous apartment, plus very centrally located. There were also two or three other Jewish families in the building. We lived there from 1961 to 1972. Our son was born in 1962. In 1972 we moved into the house where we are still living.

Eva-Ruth, married Dombrowski, lives consciously Jewish with her family. She was also in Israel in her youth, studied medicine in Vienna, and works as a doctor. She has three children: Daliah, Sonja, and Raphael. Her children attend Jewish religious lessons.

Dinah, married Nemesszeghy, works as a medical engineering employee. She has a son, Joachim.

Peter is a conscious Jew, but doesn’t live accordingly whatsoever. He is married and has a son, Martin, and a daughter, Yvonne. He is self-employed.

Gradually our children got married and moved out. First the younger daughter, a little bit later our elder daughter, and then our son.

In 1984 there was a meeting of emigrants in Southport. There I spoke with Mrs. Livingston, who worked in the Jewish Committee, about my mother. And I said to her that my mother was killed because of a lousy 50 pounds, which I could have later paid back ten times over. Mrs. Livingstone felt personally attacked, but I hadn’t meant it that way.

We have a lot of friends. Our non-Jewish friends are all 20 years younger than us; some are even from Nazi families.

We’ve been back in Vienna for over 50 years now. No one thought about reparations or provisions. They even tried to prevent people, who had hoped they’d be called back, from returning. There are so many examples: There was the couple, Charlotte and Karl Bühler, both psychologists, who had to emigrate. They waited the entire time for Austria to call them back, which Austria didn’t do. Then he received an honorary distinction and they named a pavilion after him. It’s all window dressing in my eyes. The Kuffner family was the proprietor of the Ottakringer brewery. The Kuffner family legalized the sale of the brewery to Mr. Harner in 1946, but no one was interested in Mr. Kuffner. There is a Kuffner Observatory and a Kuffner-Gasse. And if I even think about the Klimt paintings that belonged to Mrs. Altmann – it’s all so unbelievable! I was at an event that discussed this topic. There was a blonde, blue-eyed, very stylish woman who said that they took away her grandparents’ banking license, which no one had found worth the while to return. Maria Altmann also sat on the podium. There are so many examples. The state got rich and was able to restore itself from the displacement and murder of the Jews.