Book Recommendations

Alena Munková
roz. Synková
Praha
Česká republika
Rozhovor pořídila: Zuzana Strouhová
Období vzniku rozhovoru: říjen 2005-březen 2006

Paní Alena Munková, rozená Synková, se narodila v roce 1926 v Praze do rodiny dentisty Emila Synka. On sám byl politicky i odborně činný a jeho bratr, Karel, vedl před válkou známé pražské nakladatelství a knihkupectví, které převzal od svého otce, Adolfa Synka. Její maminka zemřela na rakovinu, když Alena Munková-Synková končila první třídu. Otec se podruhé oženil, ale i druhá manželka za pět let zemřela na rakovinu. Těsně před zákazem smíšených sňatků 1 se otec oženil potřetí. Vzhledem k tomu, že Emil Synek byl tímto manželstvím chráněn, byl k transportu do koncentračního tábora nejdříve povolán starší bratr paní Munkové, Jiří, který do transportu nenastoupil, přežil válku ve skrytu. Paní Munková byla povolána o něco později, také sama. Odjela do Terezína 2, kde ji před dalším transportem do Osvětimi chránilo to, že byla považována za míšenku. Po válce se vrátila do Prahy, kde nějakou dobu žila se svou nevlastní matkou, která válku také přežila, ač byla i s otcem paní Munkové zatčena gestapem, zřejmě na základě nějakého udání, a oba skončili v koncentračním táboře. Otec však zahynul v Osvětimi. Vystudovala novinářskou fakultu na Vysoké škole politické a sociální v Praze a nastoupila do hraného filmu na Barrandově [známé filmové studio v Praze – pozn. red.], odkud však byla kvůli svému židovskému původu vyhozena. Po několika peripetiích se však k filmu nakonec vrátila a až do důchodu pracovala jako dramaturg kresleného a loutkového filmu. Dnes žije v Praze se svým manželem, Jiřím Munkem, architektem, a je stále velmi aktivní.

Rodina
Dětství
Za války
Po válce
Po roce 1989
Glosář

Rodina

Můj dědeček z otcovy strany se jmenuje Adolf Synek. Narodil se 1. listopadu 1871. Podle kartotéky na židovské obci v Praze to bylo v Mitrovicích, psáno německy Mitrovitz. Ale nevím, v českém překladu to může být Mladá Vožice u Tábora. Všichni Synkové pocházeli z jižních Čech, od Tábora. Setkala jsem se s takovou publikací, nedávno vydanou, o starých firmách z tohoto kraje, kde bylo těch Synků spousta. Tam to bylo nejspíš takové krajové jméno. Dědečkův bratr Bohumil se však psal s měkkým i, to byla nejspíš otázka rodných listů. I já jsem s tím měla problémy, když jsem šla do penze, protože některé doklady mám s měkkým i a některé s tvrdým. Pokud vím, otcovi prarodiče pocházeli z Mladé Vožice, ale nic bližšího o nich nevím. Statkáři to asi nebyli, spíš bych řekla, že to byli nějací zemědělci nebo obchodníci. Nevím, to bych musela hádat. Dědeček zemřel  20. ledna 1943 v Terezíně, kam šel 20. listopadu 1942.

Dědeček vysokoškolské vzdělání určitě neměl, byl vyučený a to zřejmě někde ve Vídni. Jeho rodným jazykem ale byla čeština. Celý život pak pracoval jako knihkupec a nakladatel, to tenkrát bývalo obvykle spojeno. Proslavil se tím, že měl monopol na světoznámého Haškova Švejka 3. Pak měl ještě takovou edici, která se jmenovala „Malá díla velkých autorů“, nebo nějak tak, a to byly klasické knihy, od Thomase Manna [Mann, Paul Thomas (1875 – 1955): německý spisovatel, filantrop a esejista. V roce 1929 získal Nobelovu cenu za literaturu – pozn. red.] počínaje, nevím kým konče. Jak dědeček to nakladatelství získal, nevím, ale bylo v Praze 7 na Letné, v Janovského ulici, která se, myslím, stále ještě nepřejmenovala. Pamatuji si, jak jsem k němu jako malé dítě chodila na návštěvu. Knihkupectví bylo dole v přízemí, takže jsem si vždycky stoupla na parapet okna a on mě sundával z toho okna dolů. Nakladatelství potom převzal strýc Karel, někdy v roce třicet šest, a celé se to stěhovalo do Vodičkovy ulice. Je to obchod proti ulici V Jámě. Kromě nakladatelství a knihkupectví tam ještě byla takzvaná „Dětská síňka Karla Synka“, kde byly i nějaké hračky.

Můj dědeček měl dva bratry, Bohumila a Rudolfa. Bohumil Sinek se narodil 19. října 1872 a 10. července 1942 šel do Terezína. Zemřel v Treblince, ale kdy, to nevím. Rudolf Synek se narodil 5. ledna 1876 a 25. dubna 1942 šel do transportu a odvezli ho do Varšavy. O tom, že šlo něco do Varšavy, jsem předtím nic neslyšela. Do Lodže 4, to ano, ti šli v jednačtyřicátém. Ale takhle to stojí v kartotéce, která je na židovské obci [v Praze]. S křížkem, že tam zemřel. Kdy, to se neví, ale asi v roce čtyřicet tři. Když tam odjížděl už v dubnu čtyřicet dva, tak to déle určitě nevydržel. 

O jeho bratrech vím jenom to, že asi byli ze zámožnější vrstvy, protože Bohumil Sinek byl majitelem minimálně jednoho domu, který jsem pak měla zdědit. Bohumil totiž své vlastní děti neměl. Ale těch domů bylo asi víc. Pamatuji si, že bydlel na rohu tehdejší Sanitrovy ulice. Ten dům, jehož byl majitelem, byl ale jinde, v Bílkově ulici. Také si pamatuji, že jsem v tom domě byla, když byl pohřeb T.G. Masaryka 5. Tenkrát jel totiž kolem pohřební průvod, a tak se nás tam sešlo asi padesát, z mého pohledu strašně moc lidí, bylo tam velké pohoštění a dívali jsme se. Šlo zřejmě o samé příbuzné, o jejichž existenci jsem ani nevěděla. To mně bylo asi tak osm, devět let. Tehdy jsem měla pocit, že ti lidé snad nepracují. Na druhou stranu to už byli pánové v letech, tak nevím. Třeba to byli nějací tehdejší podnikatelé, nevím, to bych si opravdu vymýšlela. 

Čím byl Rudolf, nevím. Vzpomínám si jen, že měl velký knír. Měl dvě dcery, Martu a Irmu. Její manžel se jmenoval Iltis, po válce vedl časopis na Židovské obci. Měli spolu dceru Ruth. Ale potom se rozvedli a Irma s Ruth emigrovala do Chile. A pak jsem se náhodou dověděla, a není to tak dávno, že obě zemřely v Izraeli. Že se z Chile, nevím kdy a proč, přestěhovaly do Izraele. Zřejmě po dlouhých letech. Marta byla ještě po válce tady v Praze, ale o ní nevím vůbec nic. Najednou prostě nebyla, zřejmě zemřela.

Babička se jmenovala Terezie, za svobodna Löfflerová, a pocházela odněkud ze Slovenska. O jejích rodičích nic nevím. Ale asi to nebyli bůhvíjak majetní lidé, protože šla sloužit do Vídně. Ale to je jenom moje hypotéza. Vzdělání měla nejspíš základní. Dědečka potkala ve Vídni, kde pracovala jako služebná. Tam se pravděpodobně také brali, protože můj tatínek, Emil Synek, se tam narodil, ale poměrně brzy se stěhovali do Československa. Zemřela v roce 1939 v ústavu pro choromyslné. Její sestra a maminka těchto dvou sester byly také duševně nemocné, takže mám takovou dobrou anamnézu. Co přesně za nemoc měla, nevím, ono se to tenkrát asi ještě ani neklasifikovalo. Možná to byla nějaká demence nebo něco takového. Já sama, jako desetiletá, jsem na ní viděla značné stopy nesoustředěnosti a odtrženosti od života. A vím, že v  takové té veliké vyšívané tašce, jakou tenkrát dámy nosívaly, měla hrozný nepořádek. Čili ony už tam byly nějaké zárodky schizofrenie nebo nějaké nervové nemoci. Jinak byla mimořádně hodná, laskavá a ve svých vnucích se samozřejmě viděla, jak to normálně u babiček bývá. Pohřbená je na novém židovském hřbitově v Praze, to jsem našla teprve teď nedávno. Na starém hřbitově se v té době už nepohřbívalo. Ale nemá náhrobek, protože to už bylo v roce 1939 zakázané. Ten budu muset nechat udělat. Jestli ona sama nějak židovsky žila, to nevím, u nás se o tom vůbec nemluvilo.

Rodina Synkova byla naprosto asimilovaná. S dědečkovými bratry, Rudolfem a Bohumilem, jsem se, pravda, nestýkala, takže nevím. Pokud jde o dědečka Adolfa, tak si vůbec nepamatuji, že by něco bylo, že by slavil nějaké svátky, ačkoliv jsme jak my, tak dědeček, bydleli na Letné, blízko sebe, takže bych si pravděpodobně něčeho všimla. Ale já si na nic takového nepamatuji. Vím jen, že můj otec, který byl velmi liberální, mě nechal takzvaně osvobodit od náboženské výuky, protože chtěl, jak mi pak říkal, abych si jednou vybrala sama. Ale podle mne to byla chyba, protože to patří ke vzdělání. A pamatuji si, že se to před dědečkem tajilo. Že by se prý býval zlobil, takže tady nějaké tradice zřejmě byly. Navíc jeho dva synové, jak můj otec, tak můj strýc Karel, si vzali za manželku křesťanku. U strýce to byla již jeho první žena, u mého otce až druhá a třetí.

Dědeček z matčiny strany se jmenoval Bohumil Steiner. Narodil se v roce 1871 v Kovansku, okres Nymburk. Příslušným však tehdy do Kolína. Žil v Kolíně, kde obchodoval s látkami, na ten obchod si pamatuji. Zemřel 20. září 1932, rok před smrtí mé matky, neboli své dcery, Marie. Pravděpodobně v Kolíně, protože jsem někde měla doklady o tom, co babička platila pohřebnímu bratrstvu, a to všechno bylo v Kolíně. Na starém kolínském židovském hřbitově musí někde nejspíš být. 

Babička z matčiny strany se jmenovala Hermína, za svobodna Fialová. Narodila se 10. srpna 1869, takže byla o dva roky starší než dědeček, což bylo v té době velmi neobvyklé. Muži bývali naopak třeba o dvacet let starší. I já mám mladšího muže, takže jsem v „tradici“. Po dědečkově smrti se babička přestěhovala se sestrou mé matky, Annou, z Kolína do Prahy.

Kdy přesně, to netuším, ale ono asi chvíli trvalo, než bývalý obchod zlikvidovali. Dědeček měl totiž v Kolíně obchod se střižním zbožím, v takové uličce blízko náměstí. Pamatuji se, že se tam šlo rovnou z ulice a že tam na tom dvoře - jako bych to před sebou i teď viděla - bylo dláždění, které bylo tak prorostlé, že ta travička vykukovala kolem dláždění. Jako dítě mě tenkrát velmi zajímalo, jak to, že tam, mezi dlažebními kostkami, roste tráva. Takový barevný vjem, to vám zůstane na celý život.

V Praze měly má babička s tetou Annou také nějaký malý obchod, na Smíchově, ale hned zkrachovaly. Pak ho měly na Žižkově a zase zkrachovaly. No, neuměly to, babička to asi nikdy nedělala. Zemřela někdy za války, nejspíš v roce 1942. Jestli měla nějaké sourozence, to nevím. Já jsem s nimi pak ztratila kontakt, protože po smrti mé první maminky se otec podruhé oženil a ačkoliv ta druhá maminka byla velice hodná, tak se mého kontaktu s tou původní rodinou bála. Ale já jsem na Žižkov tak jednou za rok beztak chodívala. Pamatuji se, že bydleli v Miličově ulici 5.  Ale jakmile jsem tam vešla, tak se babička rozplakala,  protože jak mě viděla, tak jí hned bylo líto, že jí umřela dcera. V mé paměti byla taková velice subtilní, taková správná babička, věchýtek. Ale to už je po těch letech nejspíš trošku konstrukce.

V mé paměti byl dědeček vysoký a babička malá. I moje maminka a teta byly poměrně malé, to jsem asi zdědila po nich. Ale dědeček Steiner, ten byl vysoký. Takže alespoň můj bratr, Jiří, není takový prcek. To jsem mu hodně záviděla. Já mám ale zase po dědečkovi oči, jejich tvar, posazení, pohled, barvu. Otec měl oči šedivé, matka byla tmavooká, ale já mám po dědečkovi oči dost intenzivně modré. Geny jsou geny.

Co se náboženství matčiných rodičů týče, tam si na nic nepamatuji. K dědečkovi jsme jezdili, pamatuji si, jak si se mnou hrával a dostávala jsem od něj ústřižky látek. A vím, že dědeček s sebou brával mého bratra Jiřího, který je o pět let starší než já, na jarmark, kde vždycky vystavoval své zboží. Ale nevzpomínám si, že by třeba slavili nějaké svátky. 

Můj otec, Emil Synek, se narodil, jak jsem říkala, ve Vídni. 1. června 1894. Vyučil se zubním technikem a laborantem a pak si udělal nějaké zkoušky, takže byl takzvaně dentista. Což znamenalo, že mohl i trhat zuby a vůbec mohl dělat všechno na úrovni zubního lékaře. Na Letné měl svou vlastní velkou zubařskou praxi. Byl také zřejmě velmi činný v grémiu zubařů, dělal nějaké přednášky a já nevím, co všechno. Ve své profesi byl velmi aktivní, pořád se vzdělával a studoval desítky odborných časopisů. Byl u nás myslím jedním z prvních, kdo měl rentgen. Pamatuji se, že byl od Siemense, ta firma ho k nám dodávala z Německa. Ale nebyl lékař, byl dentista. Byl mimochodem velmi populární, protože zadarmo spravoval zuby tehdejšímu fotbalovému družstvu Sparta 6. Pro něj bylo koneckonců charakteristické, že mnoha lidem, když neměli peníze, spravoval zuby zadarmo. Říkával, že si to přirazí na bohatých. Dnes by nemohl existovat, během roku by zkrachoval. Měl totiž silné sociální cítění, což bylo ostatně v bohatých židovských rodinách časté.

Za první světové války byl tatínek v armádě, ale kde a jak dlouho, to nám nevyprávěl. Ale vím určitě, že nám říkal, že v roce osmnáct byl v uniformě, když se strhávali rakouské znaky. On měl tenkrát z toho převratu v roce osmnáct velký zážitek.  Moc dlouho na vojně ale asi nepobyl, protože byl nějak raněn. I když kdo ví, jak to bylo, protože tatínek byl hodně proti válce zaujatý, byl odjakživa antimilitarista.

Otec měl jednoho bratra, Karla. Ten byl o něco mladší než on, myslím, že se narodil někdy kolem roku devadesát šest [1896]. Za manželku si vzal Vlastu, za svobodna Kolářovou. Ta se vyučila zubní laborantkou u mého otce, kde se se strýcem seznámili. Vlasta nebyla židovského původu, takže strýc by býval díky tomu smíšenému manželství válku přežil, ale oni se kvůli majetku rozvedli. Asi v roce čtyřicet nebo čtyřicet jedna. Teta se asi bála s židem žít. Neřekla bych, že to bylo jen naoko, protože spolu pak už ani nežili. Myslím, že strýc pak bydlel u svého otce, ale přesně nevím. K nám chodíval na oběd. Už před odchodem do Terezína měl strýc otevřenou tuberkulózu – pamatuji se, že jsme vždycky myli všechno nádobí hypermanganem - a v Terezíně této nemoci podlehl,  v roce čtyřicet tři.

Karel měl s Vlastou dvě dcery, René a Milenu. René je o rok mladší než já, narodila se 23. září 1927. Pamatuji se, že když jsme chodívaly do obecné školy, tak jsme šly vždycky do školy spolu, protože oni také žili na Letné. René se pak provdala za Igora Korolkova, který pocházel z ruské emigrantské rodiny, a společně po válce emigrovali do Holandska. Ona stále ještě žije, v Amsterdamu, a její manžel před dvěma lety zemřel. René se tady před emigrací vyučila švadlenou a potom studovala filosofickou fakultu, ale nedostudovala. V Amsterodamu pak měli velký módní salón s mnoha zaměstnanci, kde vyráběli takovou lepší konfekci. Druhá dcera, Milena, provdaná Kuthejlová, se narodila v lednu třicet sedm, myslím. Vystudovala vysokou ekonomickou a pracovala v televizi, kde dělala redaktorku časopisů o televizních programech. Myslím, že tam snad ještě teď jako penzistka - ona je o jedenáct let mladší než já – pracuje v knihovně. Přesně nevím.

Moje sestřenice za války do transportu nešly, protože to byly míšenky. Málokdo ví, že pro děti ze smíšených rodin existovala podle Norimberských zákonů 1 hranice třicátý pátý rok. Děti které se narodily před rokem třicet pět a nebyly zapsány na Židovské obci, což obě sestřenice nebyly - z toho také vyplývá, jak byla naše rodina nábožensky zaměřená - tak byly takzvaní árijští míšenci. Děti narozené před pětatřicátým rokem, které na Židovské obci zapsané byly, byly židovští míšenci. A děti, které se narodily po pětatřicátém roce, tak byly židovští míšenci, ať byly zapsaní nebo ne. Já sama to vím, protože mě za míšenku také považovali, což mi zachránilo život.  Co se náboženství týče, jak jsem naznačovala, strýc Karel nijak židovsky nežil, svátky vůbec neslavil. Nevím, jak hluboce vnímal svůj židovský původ, ale oni mu to pak Němci připomněli.

S rodinou strýce jsme se samozřejmě stýkali, rodina držela pohromadě. Já jsem se často vídala i se sestřenicí René. Můj otec byl jeden čas v Živnostenské straně 7, protože on byl ze zásady pro střední cestu, a jeho bratr, strýc Karel, ho prý přemlouval, aby volil Národní socialisty. Ale nevím, jak to dopadlo. Můj otec byl snad v té Živnostenské straně v rámci Prahy 7 i nějak činný, ale nic přesného nevím. Velmi se angažoval také v grémiu zubních lékařů, kde měl nějaké přednášky a snad i nějakou funkci, nevím jakou. Můj otec byl vůbec velice společenský, velice často chodil večer ještě pryč, do kaváren a tak. Já jsem v rámci těchto skupin jako jedenáctiletá hrála nějaké divadlo a chodila jsem do Sokola 8. Tam jsem měla i svůj první konflikt, kdy na mě křičeli „židovko“. Otec byl činný ve Svazu Čechů-židů 9, kde byli soustředěni asimilovaní židé, kteří se ztotožňovali s českým národem. Vydávali týdeník Rozvoj, který otec odebíral.

Moje maminka se jmenovala Marie, rozená Steinerová. Narodila se 9. srpna 1898 v Kolíně – byla o čtyři roky mladší než můj otec - a zemřela ještě před válkou, v roce 1933, na rakovinu. Jak jsem se pak dozvěděla, na rakovinu zemřel i její otec rok před ní.

Jak se seznámili s otcem? To nevím, maminka byla z Kolína a otec z Prahy, ale tenkrát se páry zřejmě všelijak dohazovaly a vyprávělo se - to berte v uvozovkách - že otec potřeboval bohatou nevěstu, aby si mohl založit zubní ordinaci. Do té doby byla maminka doma, jak se tehdy na mladé dívky slušelo a patřilo. Žádné vysokoškolské vzdělání určitě neměla, ale nádherně hrála na klavír. Bývala taková silně melancholická a celé dny hrávala. Ani jaké střední vzdělání měla, netuším. Možná k nim někdo chodil a dával jí hodiny. To by tak asi odpovídalo té sociální skupině. Mladé dívky měly umět vařit, šít a hrát na klavír.

Ani nevím, jakého byla náboženského založení, mně bylo šest let, když zemřela – bylo to na konci první třídy obecné školy – a už poslední dva roky byla nemocná.

Maminka měla jednu sestru, jmenovala se Anna Schwelbová. Narodila se 10. 12. 1904.  Byla asi třikrát vdaná a s jedním z manželů, jakýmsi Neumannem, měla syna Zdeňka, který byl o dva roky starší než já. Myslím, že ten Neumann, ale to nevím jistě, možná to byl Schwelba, byl holič nebo kadeřník, něco takového. Anna se synem a se svou matkou, mou babičkou Hermínou Steinerovou, šli do transportu už někdy začátkem roku 1942 a možná ani nešli přes Terezín, ale rovnou někam dál. Myslím, že zahynuli někde v Polsku.

Dětství

Já se jmenuji Alena Munková a narodila jsem se 24. září 1926. Na to ani nesmím myslet, to je hrozné. Narodila jsem se v Praze a kromě Terezína jsem nikde jinde nežila.  Mám jednoho bratra, ten je ročník dvacet jedna. Narodil se 26. listopadu. Vlastním jménem je Jiří Synek, ale je znám také pod svým uměleckým jménem František Listopad [Listopad František (nar. 1921): vl. jm. Jiří Synek, český básník a prozaik – pozn. red.]. Jeho umělecké jméno uvádím proto, že je ve světě i tady pod svým pseudonymem dost znám. Vyšlo mu několik knížek a také dělá divadlo. Rodičům se přede mnou narodilo ještě jedno dítě, ale to brzy zemřelo. Žádné jiné sourozence tedy nemám, ani nevlastní. Můj otec se totiž ještě dvakrát oženil, ale s žádnou z těch žen dítě neměl a ani ony samy ve svém předchozím manželství dítě neměly. Byly rozvedené a bezdětné, když si ho braly.

Mé dětství je velice spjato s Letnou, kde jsem žila. Skutečně jsem tam do toho chodníku byla vrostlá. Jak se říká, že je člověk vrostlý do půdy, tak tady to byl chodník, vydlážděný chodník. Na Letné jsem znala všechny obchodníky, lítala jsem tam do parku a do Stromovky. A ztráta toho místa, kde člověk prožil dětství  - a jistě je to tak pro každého - se již nikdy nedá obnovit. To si na to člověk tak trochu hraje, ale je to pryč. Po válce jsem se sice ještě na Letnou vrátila, ale všechno bylo jinak. Ale dodnes, když jedu kolem Letné, tak mě píchne. Dodnes cítím i tu vůni, jak to tam vonělo. Já si velmi vybavuji barvy, a vůně snad ještě víc. Myslím, že dětství člověka formuje, ať chce, nebo nechce. Nebo také deformuje.

Takže před válkou byla Letná celý můj svět. Mám takovou vzpomínku na dvorek domu, kde jsme bydleli. Ten existuje dodneška, bylo to v přízemí, na rohu, číslo 1. Tehdy to byla Belcrediho třída, teď je to, jestli se nepletu, Milady Horákové. Pak tam udělali banku a teď je tam, myslím, KFC. No, čím dál hůř. Tenkrát, když se vešlo do domu, a já se dokonce domnívám, že ty dveře jsou stále skoro stejné, v hrozném stavu, tak na konci takové chodby, která se ohýbala do L, se vcházelo do bytu. Ale z druhé strany, hned za těmi domovními dveřmi, byly další dveře a ty vedly do čekárny a do ordinace. Čili celé přízemí bylo rozděleno na otcovu zubní praxi a byt. Pak tam byl samozřejmě dvorek a tam jsem si hrála. Věšely se tam koberce, byly tam takové dva stromky a bylo to tam docela špinavé. A v přízemí dole v domě byl vetešník, jmenoval se Andrle. To byla tajemná postava a já jsem nikdy neměla odvahu jít dolů do suterénu. Mimochodem, v těch bytech tenkrát bývalo sociální zařízení na chodbě, nikoliv v bytech. Ale ten záchod byl samozřejmě jenom náš.

Nepamatuji se, že bychom měli v tom prvním období služebnou, protože maminka byla doma a protože tam byla domovnice, která posluhovala, a zřejmě tam také chodil někdo prát. Takže tam možná byla výpomoc, posluhovačky a něco takového. Já to mám samozřejmě už v hrozně mlhavé paměti. Ale služebná jako taková by tam ani neměla kde bydlet.

Než jsem nastoupila do školy, tak jsem byla doma, ale podle vyprávění chodil můj starší bratr Jiří ten poslední rok, než šel do školy, do francouzské školky. Ale pamatuji se, jak jsem s maminkou v Břevnově, a dokonce vím asi kde bylo schodiště, po kterém mě vodila do taneční školy. To mi bylo pět.  Dokonce jsem prý v nějaké té taneční škole pro malé děti měla vystupovat v divadle, v tehdejším Německém divadle, což je dneska Státní opera vedle Hlavního nádraží. Ale otec to zakázal, že nechce, aby ze mě vyrostlo něco u divadla. Přestože byl takový volnomyšlenkář, tak se v něm něco konzervativního ozvalo. Pamatuji se, že jsem z toho byla hrozně smutná. Maminka to asi nevybojovala, nebo nechtěla, to nevím.

Na žádné společné dovolené nebo výlety si nepamatuji, to mám už opravdu v mlze, možná by si vzpomněl bratr, ten je přece jen o pět let starší. Já si pamatuji jen ty cesty do Kolína k dědečkovi.

Pak jsem nastoupila do první třídy. Z té doby si pamatuji, že pro mě před školu chodil učedník z otcovy laboratoře. Já jsem vždycky přišla s rozvázanými tkaničkami, tak mi je vždycky zavazoval. Na to mám velmi silnou vzpomínku. Ten učedník klekl a zavazoval mi boty. To je docela roztomilé. Nevím, jestli jsme měli vždycky tělocvik, nebo proč jsem je neměla zavázané. Ale tenkrát se nosili šněrovací kotníkové botičky, nikoliv sandály. Myslím si, že to už byla maminka moc nemocná, a tak se o mně nikdo moc nestaral. Že to je důsledek toho, že nebyl nikdo, kdo by mi řekl: „Musíš si to sama zavázat.“ Proto to vyprávím, ne kvůli těm botám. Že jsem byla trošku, ne úmyslně, ale situací, která byla v naší rodině, vlastně malinko outsider.

Ale to bylo dané tím, že maminka umírala, a ta rakovina se, myslím, táhla docela dlouho. Vzpomínám si, jak jsem v pokoji, v jakési jídelně, a vedle leží moje maminka a s ní je babička Hermína, která přišla na návštěvu, a maminka hrozně pláče. Ony nevěděly, že já poslouchám. A maminka říká: „Co bude s těmi dětmi, co bude s těmi dětmi?“ A babička ji těší. Pro mě to byl hrozný zážitek. Jednak jsem nechtěla, aby věděly, že to slyším, a pak, pro to dítě, to se vám najednou něco otevře, že ani ten dosah přesně nevíte, protože ta slova nejsou úplně vyplněná obsahem, a přece víte, že je to něco hrozného. Že je to něco strašného, nespravedlivého, krutého, něco, čemu se ani nemůžete bránit. To byl pro mne v tomhle raném věku jeden ze strašně silných okamžiků. To mně bylo šest. Já jsem na to později napsala i takovou báseň. Také si pamatuji, jak mi připadalo hrozné, když to pak ve třídě učitelka oznámila a říkala: „Chudince vaší spolužačce…“.  To bylo strašné.  I když ona třeba myslela, že je to tak v pořádku, nevěděla, jak jinak reagovat. To člověk vůbec nemůže soudit.

Ta učitelka se mimochodem jmenovala Helena Tůmová a byla to stará panna, protože za první republiky 10. Pamatuji si, že byla velice přísná, ale všechno, co umím, tak vlastně umím za těch prvních let, kdy nás učila. Všechno, co umím z češtiny, umím od ní. Ten základ byl perfektní.

Na to, co se dělo po smrti mé matky, se nepamatuji, tam mám tmu. Jen si vzpomínám, jak se stěhujeme do dalšího bytu. Otec se totiž podruhé oženil, ale ta druhá žena za pět let také zemřela na rakovinu. To pro otce muselo být šílené, naprosté vykolejení. Mně bylo dvanáct, takže to bylo nejspíš v roce třicet sedm, třicet osm. Ta žena se jmenovala Marta, původním jménem Poláková, pak Erbenová a po mém otci Synková. Takže byla jednou rozvedená. I ona byla zubní lékařka, čili se zřejmě seznámili v profesních kruzích. Byla evangelička, z evangelické rodiny, ale to vůbec nehrálo roli. Žádné konfliktní situace jsem s ní neměla, ona byla prima. Když pak těžce onemocněla, tak jsem u ní hodně sedávala, protože to mně už bylo jedenáct, dvanáct. Ale pamatuji se, že můj bratr jí odmítal říkat maminko a říkal jí Marto. Vzbouřil se. No, on byl tenkrát naplno v pubertě. Byly kvůli tomu děsné konflikty, ale otec ho nezlomil. Já sama jsem jí říkala mamko. Ani ne maminko, ale mamko. Žádný blok jsem ve vztahu k ní neměla, ale trochu jsem z ní měla strach. Ona byla veliká a tmavá a byla poměrně, jak už lidé z evangelického prostředí bývají, nebo bývali, takoví přísní a ušlechtilí. Něco takového tam bylo. Navíc už taky nebyla nejmladší a těžko k dětem hledala cestu. Ještě ke mně jakž takž, ale k mému bratrovi ji asi nenašla nikdy. Sama děti neměla, byla to samostatná, emancipovaná žena - těch žen, které studovaly medicínu, tenkrát také nebylo tolik - takže jsem přesvědčená, je to tedy moje dedukce, ale určitě správná, že to pro ni byl problém, vzít si muže se dvěma dětmi. A ten kluk byl navíc ještě v pubertě a vzpurný. To víte, že otec se tou situací také trápil.

Jak jsem říkala, má druhá matka byla také zubní lékařka. Z našeho původního bytu vznikla ordinace pro ní, udělali jsme tam i velkou čekárnu a laboratoř, kde se zpracovávaly zuby. V té laboratoři jsme měli několik zaměstnanců. My jsme se přestěhovali na tehdejší Bělského třídu, teď je to, myslím, ulice Dukelských hrdinů, do moderního čtyřpokojového bytu s veškerým komfortem. Tam už jsme s bratrem měli dětský pokoj, byla tam velká jídelna, pánský pokoj, ložnice rodičů a samozřejmě kuchyň a pokoj pro služebnou, kterou jsme tenkrát měli. Jednu jsme měli dlouhou dobu, když zemřela i ta druhá matka, tak tam ještě byla. Říkalo se jí Fančo, vím, že byla z Boskovic u Brna, z Moravy. Těch moravských děvčat bylo ve službě asi dost a vím, že se s nimi asi velmi solidně zacházelo. Fanča si z toho, co si u nás vydělala, například postavila domek v Ďáblicích.

Rodiče mé druhé matky Marty žili ve vesnici Kluky u Poděbrad. K těm jsme jezdívali často, skoro každou neděli, protože můj otec byl vášnivý automobilista. Každou chvíli jsme měli nějaký nový vůz. Řekla bych, že jsme byli asi tak střední třída. Neměli jsem domy, otec to nikdy nechtěl. Ale nová auta jsme měli pořád, tři roky a už zase nové auto. Rodiče si asi také dopřávali slušnou dovolenou, i když ani nevím kolik ročně vydělávali. Často jezdívali do Tater [Vysoké Tatry: pohoří na Slovensku – pozn.red.]. Ale otec vždycky říkal, že nešetří. A to udělal strašně dobře. Říkával, že když má ve státě fungovat ekonomický systém, tak peníze musí přijít do oběhu. To byla jeho deviza. Naprosto moderní myšlení. A také z legrace říkal, že chce, aby si mě někdo vzal z lásky a ne pro peníze. Tenkrát se holčičkám šetřilo na věno. A udělal dobře, protože si ty peníze užil. Pak se stejně o všechno přišlo. Velmi moderně si zařizoval i tu svou zubní praxi. Měl jeden z prvních rentgenů od Siemense.

Pamatuji se také na sourozence mé druhé matky. Měla dva bratry a jednu sestru. Dokonce vím, že ten jeden bratr byl univerzitní profesor, Polák, a že jeden čas přednášel v Bratislavě. Křestní jméno nevím. Ten druhý, samozřejmě taky Polák, byl ředitelem nějakého cukrovaru někde u Prahy. Sestra žila v Poděbradech, ta se jmenovala Karla, byla vdaná, nebo možná rozvedená, a byla nějakou úřednicí. V těch Klukách se pak sourozenci scházeli, protože ta rodina byla poměrně rozšířená. Byli tam snad také nějací bratranci, já už přesně nevím. V Klukách byla krásná zahrada, u takového většího venkovského domku. Tam mám velmi intenzivní vzpomínky na zahradu plnou květin, samozřejmě s houpačkou a tak dále. Do různých statků v okolí jsme chodívali pro čerstvá vajíčka… Pamatuji se na takové veliké krásné rozlehlé statky, aspoň mně se zdály veliké. Potraviny se odtamtud zřejmě vozily i do Prahy a na hranicích Prahy byl pak takzvaný akcís. Neboli četníci. A když jste dováželi potraviny, tak jste museli platit daň. To se samozřejmě nikdy neplatilo. Vím, jak lidi vyprávěli, že třeba vezli pár vajíček a říkali: „Nic nemám“ a všichni ti, co to vozili, měli pak hroznou radost z toho že jako provezli pár vajíček. Ale byl to spíš sport, taková legrace. Také si pamatuji - dědeček s babičkou měli služebnou, asi nebyli moc chudí - a ta se mnou vždycky šla do nejbližšího lesa, kde byly hrobečky psů. Zřejmě po nějaké místní šlechtě, to nevím. Bylo to směrem z Kluk, ale nikoli na Prahu, ani na Poděbrady, ale na druhou stranu. Než se dojede do Poděbrad, tak je tam velký hřbitov, potom odbočka na Kluky a kdybyste tou odbočkou jeli pořád rovně, tak tam byly velké lesy. A tam ty hrobečky byly. A ne jeden, víc. Ti psi tam měli i jméno. Pro dítě to prostě byla atrakce. Tenkrát nebylo běžné, aby se, snad kromě nějakých šlechticů a hrabat, pohřbívali psi. A tyhle hroby musely vzniknout ještě za Rakouska.

Kromě výletů do Kluk za rodiči mé druhé matky jsem o prázdninách jezdívala do penzionátu, bylo to v Doksech. Měla jsem se tam naučit německy, ovšem protože tam byly samé české děti, kromě německých vychovatelů, tak jsme mluvili jenom česky. Bylo to u Máchova jezera, takže já mám krásné vzpomínky na Máchovo jezero, kde jsem se v těch devíti letech, kdy jsem tam byla, asi naučila trochu plavat, ale to já už přesně nevím. Jedny prázdniny, to mně možná bylo devět, deset nebo možná jedenáct let, jsme byli zase v jiném penzionátě, v Nadějkově, to je v jižních Čechách, jehož majiteli byli příbuzní mé první maminky, jmenovali se Segerovi. V Nadějkově měli statek a v létě tam byl zřízen nějaký tábor, kam jsme byli s bratrem pozváni. Ta paní Segerová byla pravděpodobně sestřenice mé matky. Měli dva syny, jeden byl asi o dva roky starší a druhý asi o čtyři, jeden se jmenoval Milan a druhému se říkalo Hansi, neboli to byl Jan. Toho Milana jsem po válce potkala při jednom setkání dětí z Terezína. Oba jsme se divili, že jsme přežili. On v té době už žil v Izraeli, kde si vzal Evu Diamantovou, kterou si pamatuji z Terezína. Není to tak dlouho, co mě oslovil jejich syn. Měl hroznou radost a říkal: „Konečně se o těch Steinerových zase něco dozvím.“ Ale řeknu Vám, že jsem necítila, že je to nějaký můj příbuzný, chci říct, že není pravda, že se v člověku hned ozvou nějaké příbuzenské city. On už se narodil v Izraeli, a i když mluví česky, záleží strašně moc na tom, kde člověk vyrostl. I když já se vždycky velmi obávám, abych nepropadala nějaké falešné sentimentalitě, takže se takovým pohnutkám bráním.

Za války

Na začátek války vzpomínky mám a celkem ještě dost ostré, protože jsem nebyla vychovávaná v duchu nějakého židovského uvědomění, a tak to tenkrát pro mne znamenalo jakési novum. Kromě toho jsem byla v pubertě. Najednou spadla jakási rána z nebe ve smyslu toho, že válka byla vlastně začátkem nejdříve ne úplně uvědomělého, ale potom samozřejmě víc a víc intenzivněji uvědomělého pocitu, že nepatřím mezi společnost, ve které žiji. Vyhodili nás ze školy 11, nesměli jsme pokračovat. Začal jeden zákaz za druhým, nevím přesně od kterého data. Můj otec, který byl, dá se říct, nervově labilní, se čím dál víc hroutil. Já jsem se najednou dostala do situace, že jsem se začala bát lidí.

Takový první náraz přišel už před válkou, kdy na mě v Sokole nějaká holčička křičela „židovko“. Já vůbec nevěděla, o co jde. My jsme byli naprosto asimilovaná rodina, ale ono to nevyplynulo nijak programově, to vyplynulo ze způsobu života. Podle mě je velice důležité, že pokud se lidé chovali přirozeně, tak z jejich způsobu života všechno vyplynulo. Ne tak, že by si řekli: „Já budu to, nebo to.“ Dneska je trošičku sklon k tomu, že lidé předstírají a málo myslí. Ale tehdy ta generace, a dnes je to viděno jako postoj v něčem trochu naivní, byla přesvědčena, že jejich způsob života je správný a že se tak musí chovat.

Se začátkem války jsem byla upozorněna, že nás lidi sledují. Pravděpodobně to byli také lidi naproti v domě - tenkrát ve všech domech na Letné bývali domovníci. To bývali spíše sociálně slabší vrstvy, i když ne všichni. Jak tomu je od věky věků, začala samozřejmě i závist. Stíhal nás jeden zákaz za druhým a já jsem najednou slyšela o tom, že musíme mít ve svých průkazech velké J, Jude, že se musíme pohybovat jenom v určitých ulicích a v tramvajích jezdit jenom v zadním voze. Já dodneška chodím do prvního vozu, to je podvědomí a to už je to hodně dlouho. Jako židovské rodiny jsme měli označené i tehdejší potravinové lístky velkým J. Měli jsme menší příděly a mohli jsme nakupovat jenom v určitých hodinách. Otci, který byl na té Letné přece jenom známý a oblíbený, nosili někteří obchodníci potraviny. Sama jsem byla svědkem, jak byli překvapení. „Pane Synek,“ prý, „na Vás se také vztahují židovské zákony?“ Pro ně to bylo nepochopitelné. Ono se to také tady za první republiky tak nereflektovalo, aby se o někom říkalo, že je nebo není žid. Na menším městě nebo na Moravě a Slovensku to ale možná bylo něco úplně jiného. Já říkám jen svou zkušenost. Pamatuji se, že vyšel zákaz nebo příkaz – to byl jeden z prvních Norimberských zákonů - že slovo žid se musí psát s velkým Ž. To bylo pro mě něco, co jsem už vůbec nepochopila, jen jsem pochopila, že to má být hanlivé. To se nikdy předtím nepsalo. Já jsem s tím dodnes nesmířená, tady se žid s velkým Ž užívá pořád, ačkoliv jsem žádala ve svých článcích, aby to tak nebylo. Já si totiž myslím, že je to hrozně, hrozně špatné, protože od toho se pak odvozují další věci. Všichni užívají jen velké ž, ale to je národnost, ne náboženství, a proč se to vlastně vždy bere jako národnost? [V českém jazyce se žid v náboženském pojetí píše s malým „ž“ a Žid v národnostním pojetí s velkým „Ž“ – pozn. red.]. Nemůže se to užívat stále. V roce třicet čtyři bylo nějaké sčítání, no tak se pár lidí přihlásilo k židovské národnosti, tak to pak to velké ž. I stát je Izrael, ne Žid. A další věc, náboženství na vysvědčení se nepsalo židovské, ale izraelské. Nebo mojžíšské. Mě to totiž strašně uráží a myslím si, že to podporuje antisemitismus. Vyvolává to představu, že se nějak izolujeme. Kvůli tomu jsem měla na obci v Praze velké rozmíšky, i s rabínem Sidonem [Sidon, Karol Efraim (nar. 1942): od roku 1992 pražský a zemský rabín – pozn. red.], se kterým si jinak tykám, my jsme spolu byli kdysi zaměstnaní. On to ví, zná mé názory. I z obce totiž vychází všechno s velkým ž a to je dost zásadní. Někdo by sice říkal, no neblázni, malý ž, velký ž, ale to není pravda. Z malých věcí se skládají velké.

Ještě ke všemu byla ohrožena otcova zubní praxe, ale potom dostal povolení jenom pro židovskou klientelu a tím jsem měla možnost mu dělat asistentku. V té době se muselo všechno odevzdávat, hudební nástroje, domácí zvířata a otec měl jako zubař zlato. No, myslím, že pak už nesměl se zlatem pracovat, existovaly různé náhražky. Potom mohl už jen plombovat, protože laboranty musel propustit a zůstal mu jen pan Porges, který byl židovského původu, šel jedním z prvních transportů. Takže pak tam už otec nikoho neměl, byl na všechno sám a to mohl dělat tak maximálně plomby, ale nějakou složitou protetickou práci určitě ne.

Já jsem mu pomáhala, takže jsem nikam na žádné vyučování nechodila jako chodily jiné židovské děti, což jsem se dozvěděla až po válce. Možná, že když se pak mezi sebou scházely a hrály si, tak je to posílilo. A že také měly i nějakou tu legraci, i v těch nejhorších dobách přeci bývá legrace. Ale já jsem ji neměla, já jsem byla v úplné izolaci. Spolužačky se poté, co jsem přestala chodit do školy, samozřejmě vůbec neobjevovaly, lidé se báli s námi stýkat. A to jsem hrozně těžce nesla. Můj vzdor se projevoval tak, že jsem chodila bez hvězdy 12. Můj otec šílel a trnul, já jsem se mu už bohužel nemohla nikdy omluvit. Teprve později jsem všechno pochopila, jak si s námi dětmi užil.

Ze všech těch zákazů mně nejvíc vadilo to, že jsme nesměli do školy a že se přerušil ten normální dosavadní běh. Nejde ani tak o učení, ale o to, že jste byla najednou vyřazená ze společnosti. Nesmíte do biografu, nic. Mně ani tak nevadilo to nakupování, ale to, že nemám ty možnosti druhých dívek. Neměla jsem ani náhradu v jiné společnosti. Pamatuji si, jak mi jednou otec zprostředkoval - a já si myslím, že to bylo někde v Dlouhé třídě, že se dokonce jmenovali Aschermannovi, ale to si nejsem jistá – návštěvu na nějakém odpoledni, kde se sešli lidé z židovských rodin. Já jsem tam šla, ale bylo mi to úplně cizí. Snad jsem se tam měla s někým seznámit, ale já jsem byla úplně… no, nešlo mi to. Zřejmě mě viděl nějaký tatínkův pacient a řekl: „Proč nepošlete dceru, my máme sešlost.“ Já nevím, třeba tam měl někdo narozeniny. Nevím, jen si pamatuji, že jsem z toho byla taková rozmrzelá a že už mě nikdy nikam nedostal.

Tehdy za války také začal můj veliký komplex, protože já jsem si říkala, že já mezi židy nepatřím, prostě nepatřím. V tom hrála roli i ta moje puberta. Já jsem chtěla být jako jiní lidé a došlo to dokonce tak daleko, že jsem otci vyčetla, proč moje první maminka byla také židovka, že bych aspoň byla jenom napůl. Toho jsem pak později strašně litovala. No, tatínek se snažil, vysvětloval, on se na mne nikdy nezlobil, byl takový klidný. Snažil se mi vysvětlit, že to není nic špatného a že to bude všechno, až skončí válka, jiné. Pamatuji si, že mi říkal: „Tu hvězdu,  kterou máš teď nosit, tu pak budeš nosit jako čest, to bude jako když se vrátili legionáři z první světové války.“ Hluboce se mýlil. Hluboce. Ale díky tomuto velkému komplexu, který jsem skutečně intenzivně prožívala, jsem si vlastně zachránila život.

Za války s námi naštěstí žila moje třetí matka, Anna Mandová, která si vzala mého otce těsně před zákazem smíšených manželství, takže strašně moc riskovala. Navíc jí to příbuzní rozmlouvali, pochopitelně ze strachu o její budoucí existenci. Samozřejmě byla nežidovského původu, katolička, naprosto tolerantní. Celkově byla skvělá, laskavá. Podle mě hotový anděl. Mého otce léta milovala, on jí ošetřoval zuby jako pacientce. Otec byl velmi - já mu tedy nejsem podobná - pohledný muž, který vůbec nevypadal židovsky. Narodila se 9.3.1897 v Kolči u Slaného. Pracovala jako švadlena. Šila jen tak, jak se šilo po domácnostech, i pro firmu Rosenbaum. To byla taková velká firma, kde se vyučila a pak tam byla první střihačkou. Takže to byla paní, která něco uměla.

V té době, když už to bylo čím dál tím horší, to už se o otci psalo v „Árijském boji“ - to byl takový štvavý plátek - a nosili se hvězdy, tak měl nějaké pacienty, kteří se jmenovali manželé Kristlíkovi. Ti byli ortodoxně věřící křesťané, snad katolíci. Mého otce i s tou třetí matkou zvali někde v Holešovicích na takovou zahrádku, aby byl venku, a on tam chodil, měl přikrytou hvězdu a oni to věděli a nebáli se. Z Letné do Holešovic, to byla vlastně jedna čtvrť a otec byl velice známý, takže to bylo riziko. Ti manželé na něj měli takový vliv, že se začal upínat k Bibli. Četl jak Starý, tak Nový Zákon, Bibli měl na nočním stolku. Ta poslední léta mu to zřejmě velice pomáhalo. Co přesně z toho četl, nevím, ale potřeboval nějakou víru a to už je jedno jakou. To je otázka duševní krize a on byl labilnější nátury. Byl velmi citlivý, velmi společenský a na druhé straně zase míval deprese. Ono to všechno bylo způsobem života v té době. Myslím, že aby to vydržel, tak potřeboval v něco věřit. Nemyslím, že v jeho příklonu k Bibli hrály nějakou roli jeho křesťanské manželky. Obě nebyly pobožné, nepamatuji se, že by chodily do kostela. Tatínek měl dokonce i křestní list, mně a zřejmě i jemu ho vystavil farář na Strossmayerově náměstí. Tenkrát jsme mysleli, že to pomůže, ale ono to bylo samozřejmě nanic.

Židům ale pomáhala jenom hrstička lidí. Já nikoho neobžalovávám, já to konstatuji. A když to potom sečtu, tak to se všechno podepsalo na tom, že ti lidé pak ty útrapy, co následovaly, o to hůře vydrželi. Protože už tam šli poničení, psychicky, což zase působí na fyzickou podstatu člověka. Vidím toho svého tatínka, on to byl subtilní, štíhlý muž, velmi hezký. My děti už jsme se tak nepovedli. Do té doby byl krajně společenský, byl to úspěšný zubař a někdy o tom i přednášel a pořád se o tom učil. Aby byl stále lepší a lepší, takže se tomu věnoval i vědecky. Teď najednou, když se to všechno mělo sečíst a vydávat ovoce, tak se to všechno zhroutilo. Samozřejmě že ho poznamenala úmrtí těch dvou manželek. I mé dětství ta úmrtí ovlivnila. Najednou se začalo řešit naše židovství. Tím se předtím vůbec nikdo nezabýval. Nikdo ani nevěděl, že můj otec žid je, on v té fyziognomii nic židovského neměl a i to jméno je české. Dokonce, když se podruhé oženil, vzal si také zubařku, nežidovku, která ale trošičku židovsky vypadala, tak k němu chodili pacienti a říkali: „Ale pane Synek, vy jste si vzal židovku?“ Až těsně před obsazením, když začali vycházet takové listy jako Árijský boj [časopis českého fašistického hnutí Vlajka – pozn. red.],  tak tam už jsme byli. Tatínek byl najednou „Ten Žid Synek“.

Tenkrát jsme žili ve velikém napětí. V našem bytě bylo neustále napětí, protože ne jednou, víckrát, u nás někdo zazvonil – pamatuji se například na jednoho českého policistu, byl zřejmě vysoce postavený, a ten prošel náš byt a ukázal obrazy, které mu otec musel dát. Kromě toho jsme měli pořád strach z Němců a z udavačů, poněvadž v novinách hnutí Vlajka 13, to byl za války takový fašistický  český plátek, byly o mém otci různé udavačské články. Jako jak to, že pan Synek spravuje zuby, a tak dále. Takže jsme prožívali strach a napětí, a dá říct, že můj otec byl takový nervní a že na mě se to samozřejmě přeneslo.

Jakousi útěchu jsem hledala v knížkách a už tenkrát jsem také psala takové veršíky, to mi bylo třináct, čtrnáct. Četla jsem jenom poezii. Prózu jsem četla jen málo. Byla jsem hodně ovlivněná literaturou, takovou možná až trošku výlučnou, zvlášť na můj věk, kterou mi dával můj o pět let starší bratr. Ten v té době ležel jenom v knížkách, byl oproti mně velmi cílevědomý a načerpával vědomosti. Pro něj to bylo také vlastně jeho budoucí povolání. Slovem se zabýval, a já také, ale zase jinak. Byl mi vzorem, ale také jsme se  samozřejmě hádali. V tom dětském pokoji mě v noci strašil, pomocí světla a tak. To jsem ho občas nenáviděla. Ale ovlivnil moji četbu a tím příklonem k poezii jsem potom byla taková málo realistická. Moje myšlení bylo ovlivněné jistou snovou záležitostí, nepřijetím skutečnosti. Ten rozpor jsem měla velmi, velmi silný.

Velice jsem byla ovlivněna četbou, například  už jako velmi mladá jsem četla Pitigrilliho [Segre, Dino (1893 – 1975): pseudonym Pitigrilli, italský spisovatel – pozn. red.]. Vím, že na mě strašně zapůsobila scéna, kdy jakási žena přijímala svého milence v rakvi. Dodneška nevím, jak se to jmenovalo. Tak ráda bych si to znovu přečetla. A pak existovala slavná kniha italského autora Amicisho [Amicis, Edmondo De (1846 — 1908), italský spisovatel a žurnalista) – pozn. red.], Srdce se jmenovala, a tam byly povídky, nad kterými jsem probrečela večery a noci, protože byly hrozně smutné a krásné. To bych si také chtěla třeba znova přečíst. Byla tam například povídka Sardinský bubeník, jak za nějaké války sestřelili dvanáctiletého kluka, to byl chlapeček, který přešel nějaké strašně vysoké hory v Itálii, nevím přesně které, aby našel svou maminku, kterou s rakovinou odvezli na druhý konec Itálie. Z toho jsem byla úplně vyřízená. Pak mě například ovlivnilo, že jsem četla klasickou českou literaturu, Němcovou 14 počínaje. Mně se to líbilo všechno, Jirásek [Jirásek Alois (1851 – 1930): český prozaik a dramaik – pozn. red.] například. Dodneška myslím, že tím, že z toho udělali školní četbu, tak ho zdiskreditovali. Ti klasičtí autoři uměli své řemeslo, tam je úžasné zacházení se slovem. Pamatuji si, že jedinou knížku, kterou jsem si vzala do Terezína, byl Mácha 15, jeho Máj. Nic jiného. To se mi velice líbilo. Tenkrát to vůbec bylo trošku jiné. V mém mládí, ovšem už po válce, byla móda číst Dostojevského [Dostojevsky, Fjodor Michajlovič (1821 – 1881): ruský spisovatel a filosof – pozn. red.] a nosit tu knížku, aby to ostatní viděli. Teď je to muzika. To je úplně o něčem jiném. To tenkrát vůbec nebylo, když jste tenkrát chtěla působit intelektuálně, tak jste musela být znalá v literatuře. Těsně po skončení války jsem již četla Zámek od Franze Kafky 16, vyd. v Mánesu 1936-1937 a byla jsem tím velice ovlivněna, i když jsem tomu moc nerozuměla.

Otec byl také náruživý čtenář, ale určitě ne poezie. On četl časopis Přítomnost 17, ten redigoval Peroutka 18, to bylo opravdu pro intelektuální čtenáře. Měsíčník s krásnou žlutou obálkou. Ten titulní list si graficky dodneška pamatuji. Když jsme za války nikam večer nesměli, tak nám otec předčítával. No, nebyla televize. Pamatuji se, že četl román, Katrin vojákem a Katrin svět hoří,  který pojednával o první světové válce. Bylo to dramatické. Četl nám kousek po večeři, my jsme potichu seděli. To dělával hlavně po smrti druhé matky, protože byl v hrozné depresi, osamělý. U nás se hodně odbírali knížky ELKu [Evropský literární klub (ELK): vznikl v roce 1935 z iniciativy nakladatelského podnikatele Bohumila Jandy (1900 - 1982) a jeho bratra Ladislava Jandy (1898 - 1984) – pozn. red.] , moderního evropského literárního klubu. Kromě Přítomnosti odbíral i další noviny, Rozvoj, což byly noviny, které patřily Svazu Čechů-židů. Ty noviny tam chodily, ale já jsem je nečetla a  Přítomnost také ne. Vůbec mě to nezajímalo, protože to byly  politické a dejme tomu částečně filozofické i kulturní články.

V létě 1942 dostal můj bratr předvolání k transportu. Samozřejmě sám, protože otec byl chráněný sňatkem s nežidovkou. Ale nenastoupil a nechal dopis, že spáchal sebevraždu. Pak následovaly velmi nepříjemné situace, protože my jsme s ním byli v kontaktu a tu spojku jsem dělala já. Buď já nebo moje nevlastní matka jsme mu nosily, co potřeboval. Bylo to tak strašně riskantní. Všechno bylo plné strachu a rizik. Myslím, že ta atmosféra strachu mě zformovala na celý další život. Od té doby jsem už vždycky měla blízko k úzkostným stavům. Nechci říct k depresím, to je silné slovo. Byly to spíš úzkostné stavy. Strach z neznáma. Později jsem si uvědomila, že mě to nějak předurčilo k takovému, v podstatě trvalému, mírnému nedorozumění se světem jako takovým. K otázkám, proč jsem, proč dělám tohle a proč dělají lidi tamto. Jde o takový pocit, že já stejně nemohu sdělit to, co cítím. V podstatě nikomu. A že se s tím trvalým nedorozuměním musím smířit. Mám takovou příhodu, ryze abstraktní, jenom, abych to blíž vysvětlila. V tom bytě na Letné, kde jsem bydlela, se z takového velkého pokoje, kde se večeřelo, muselo do pokoje, kde já spala, přejít dosti rozlehlou předsíní. Vypínač, aby se v té předsíni rozsvítilo, byl úplně na druhé straně. Takže jsem musela projít tmou. Dodneška mám ještě intenzivní vzpomínku na to, jak jsem seděla a nebyla jsem schopná jít spát. Nikdo to nevěděl, otci jsem to samozřejmě neřekla. Pamatuji si, že jsem veškerou svou energii, nebo sílu - je to spíš symbol, co teď říkám – vložila do toho, abych prošla tou tmavou předsíní. Když jsem přišla do dětského pokoje a rozsvítila tam, byla jsem úplně vyčerpaná. Myslím si, že tohle krajní vyčerpání z té cesty, která je dneska ve vzpomínce tak krátká, ale tenkrát se mi zdála nepředstavitelně dlouhá, je symbol celého mého života.

Tohle období plné strachu trvalo až do prosince čtyřicet dva, kdy jsem dostala předvolání do transportu já sama. To jsem viděla otce naposled, úplně se zhroutil, protože nemohl vůbec nic dělat. Už předtím žil v hrozném napětí, v hrozném strachu, a pak najednou… Já jsem pro něj byla malá holčička, i když jsem už nebyla tak úplně malá. Jistě si také všechno vyčítal. On byl totiž tak krajně spravedlivý, tak absolutně humanisticky založený a idealizoval si svět – i když tenkrát to snad ještě šlo, já už si ho dneska neidealizuji a myslím, že nejsem sama - že pořád věřil, že není možné, aby bylo Československo pryč a aby se ten československý stát o své občany nepostaral. Stala se taková příhoda, že po anšlusu 19, po zabrání Rakouska, přijel do Prahy nějaký jeho vzdálený bratranec, který pak jel přes Prahu dál. Byl u nás a vyprávěl, co se tam dělo za hrůzy. No a můj otec, když ten bratranec odešel, řekl: „To není možný. On je asi blázen, potřeboval by do ústavu pro choromyslné.“ On tomu nevěřil, nechtěl tomu věřit. Nebyl asi sám, to muselo být pro ty lidi tenkrát úplně hrozné, ta bezmocnost. Tenkrát byl navíc ještě muž hlava rodiny, která se o ty své příslušníky stará. Tohle se trošičku přece jenom změnilo.

Já totiž měla možnost před válkou emigrovat, ale otec mě nepustil. Když jsem byla hodně malá, když stonala ta moje první maminka, měla jsem u sebe vychovatelku slečnu Šaškovou. Tahle slečna Šašková, to bylo asi v roce třicet devět, jela do Anglie do nějaké rodiny jako vychovatelka také k nějakému zubaři. Měla mě zřejmě nějak ráda a tak přišla za otcem, že mě vezme sebou a že se tam vyučím. Otec řekl, že to nepřichází v úvahu. Pamatuji se, že i později se o emigraci kolem nás mluvilo, ale my jsme neměli žádné kontakty, říkalo se, že určité židovské rodiny měly hodně peněz a informace, takže ti ještě nějakou tu možnost emigrace měly. Ono nebylo lehké dostat z nějaké země povolení, takzvaný affidavit, abyste se tam mohli vystěhovat. To byla mnohdy otázka peněz. Nic přesného o tom nevím, jen že affidavit málokdo dostal. Měli ho třeba přislíbený, ale pak k tomu nedošlo. Vím, že rodina Petchků byla hrozně bohatá. Ta dokonce vyvezla všechny své zaměstnance, celý vlak. Ale já jsem přesvědčena, že i kdyby to mému otci někdo nabídl, tak by ho odmítl.  My jsme třeba ani nevěděli o té Wintonově akci 20, jak vyvezl židovské děti. O tom jsme se vůbec nedozvěděli. I když my jsme také nebyli v nějakém větším styku s pražskou židovskou obcí. Ale možná že to nebylo jenom tím. Zapsaní jsme tam byli. Židé například dostávali předvolání, ještě dokud byli v Praze, na odklízení sněhu. No tak to jsme dostávali každou chvíli. Otec a bratr. To bylo takové ponížení, s hvězdou jste odklízeli sníh a ještě na vás lidi pokřikovali. Vždycky bylo hrozně obtížné se z toho vyreklamovat. To byla takzvaná pracovní povinnost. Takže v evidenci jsme byli.

Transport jsem čekala, věděla jsem, že přijde a bála jsem se. Když jsem pak dostala to předvolání, věděla jsem, že já musím jít, že už nemůžu udělat to, co můj bratr. Ještě týden, než nás odvezli, jsme byli v takzvané karanténě vedle Veletržního paláce. Věděla jsem, že otec je jen pár domů daleko, ale s tou hvězdou za mnou ani nemohl. Ale někoho poslal, protože přes nějakého strážného jsem dostala krabičku bonbónů s dopisem. V tom Veletržním paláci jsme byli za takových docela špatných podmínek. Já jsem tam z toho všeho dostala teplotu. Tenkrát se mě tam ujal skvělý člověk, Gustav Schorsch, který se bohužel nevrátil. Úplnou náhodou měl číslo vedle mě. Ten transport se jmenoval Ck a já měla číslo 333, asi ty trojky byly „šťastné“. Když se tam do té karantény vešlo, tak tam byly podle těch čísel položené matrace. Schorsch mě tam viděl, že jsem sama a že brečím. Ten týden, než nás odvezli, mně velmi pomohl, a pak i celou dobu v Terezíně, dokud ho neposlali dál. Když věděl, že stůňu, nebo že něco není v pořádku, vždycky se přišel podívat. Dělal tam divadlo, přednášky a vůbec byl kulturně činný. Byl o hodně starší než já, o devět let. Už měl po maturitě a jako student už hrával divadlo. Byl zakladatelem divadélka 99 na Národní třídě. Byl to mimořádný divadelní talent. Po válce o něm vyšla knížka Nevyúčtován zůstává život.  Mimo jiné, já jsem potom o něm po převratu, teď v devadesátých letech, napsala scénář. Ten film existuje a běžel v televizi. Bohužel jsem mohla použít jenom výpovědi dalších lidí, existují jeho fotografie, ale toho autentického materiálu bylo málo, kromě nějakých her, které dramatizoval. Ty se hrály už i v Národním divadle. Byl to mimořádný člověk, vzpomínalo na něj hodně lidí, jeho tehdejší spolužáci a tak dále.

Co se s otcem dělo po mém odjezdu přesně nevím. Myslím, že mu tam pomáhali, že tam někdo z těch letenských obyvatel, jednak z bývalých pacientů, nebo z těch živnostníků, chodil. Všichni ti obchodníci se tam znali. Myslím si, že se tam otec musel s někým stýkat, protože se mu povedlo během toho roku, co já už byla v Terezíně, propašovat, zřejmě přes české četníky, kteří nás v Terezíně hlídali, dopis. Ten mám dodneška schovaný. Je krásný, plný náznaků. Psal ‘Jiřina je v pořádku‘, to byl můj bratr, Jirka. Kontakt s bratrem pak zřejmě udržovala nevlastní matka. Ale jak ona, tak můj otec, pak byli asi rok po mně zatčeni. Tu zubařskou praxi měl až do zatčení. Potom tam byl zřejmě nějaký Němec, protože v ordinaci po válce zůstalo celé zařízení. Když jsme se vrátili, tak to má nevlastní matka pronajala takzvaným vdovským právem.

V Terezíně jsem už nebyla jen sama se sebou, tam se vytvořilo jakési společenství. Ti lidé tam byli ve stejné situaci. Když jsem tam přišla, byli jsme v takzvané šlojsce [Hamburská kasárna, tzv. šlojska: ubikace žen a od r. 1943 zejména holandských vězňů. Současně hlavní místo odbavování transportů – pozn. red.], to je taková karanténa. Tam jsme se museli hlásit a já jsem, právě z toho hrozného komplexu, že jsem něco jiného, nahlásila, že jsem míšenka. Vůbec jsem nevěděla, že to byl první transport, kde šly míšenci, jinak by to prasklo a já bych tady teď neseděla. To byla úplně iracionální záležitost. Ono to vypadá, že jsem si to vymyslela, ale skutečně tomu tak bylo.

Po nějakém čase jsem v Terezíně přišla do dětského domova. Tam byly děti tak od jedenácti, dvanácti let nahoru, myslím tak do patnácti, šestnácti let. Přesně nevím. Já jsem tam patřila mezi nejstarší. Mladší děti byly s rodiči. Například můj muž, který je mladší než já, tak ten byl s maminkou. Do dětského domova se dostaly i děti, které přijely do Terezína s rodiči, já byla spíš výjimka, že jsem přijela sama. Byl tam ale už můj strýc, tatínkův bratr. Ten tam ležel na takovém nemocničním pokoji, kde byli lidi s tuberkulózou. Občas jsem za ním šla. V Terezíně byl v té době také tatínkův otec. Ten zemřel velice brzy a posléze i strýc. To bylo ve čtyřicátém třetím roce. Jiné příbuzné jsem tam už neměla.

V Terezíně jsem se spřátelila s Věrou, tehdy Bendovou, která byla také míšenka, ale opravdová. Ležely jsme vedle sebe na kavalci - ty byly tříposchoďové - my jsme byly až nahoře. Ta jediná o mně věděla pravdu, já jsem musela někomu říct, jak to se mnou je. Vždycky, když jsem byla předvolaná – míšenci bývali předvoláváni na komandaturu - tak jsme obě nespaly. Dodnes jsme samozřejmě ve styku. Žije v Oltenu ve Švýcarsku, kde jsem za ní po převratu byla na návštěvě. Jako míšenka jsem v Terezíně mohla zůstat, to mě chránilo před dalším transportem. A tu mou nejlepší přítelkyni také. Z našeho pokoje, my jsme bydleli na devětadvacítce v L410, většinou všichni odešli transportem dál. A někdo se po válce vrátil, někdo ne. Také, když se tam uváděl ten Brundibár 21, tak se za ty děti, které odvezli, museli dosadit zase nové. Já sama jsem v Brundibárovi neúčinkovala, já jsem nikdy neuměla zpívat. S Schorschem jsme pak zkoušely hrát divadlo, Klicperu. Ale já jsem hlavně psala. Takové blbosti, různé básničky. V nich se nejčastěji ozývalo takové to vzpomínání, například na přítelkyni, která zůstala v Praze, nebo povzdech nad tím, co jsem ztratila. Byly to samé takové sentimentální věci, se sklonem k romantickému vyjádření. Nedávno jsme měly nějaké setkání s děvčaty z Terezína a ony říkaly: „Prosím tě, my jsme myslely pořád na jídlo a ty sis psala básničky. My jsme si říkaly, že nejsi normální.“

Lásku jsem v Terezíně samozřejmě prožívala také. A ne jednu. Myslím, že jsem tam byla nejmíň pětkrát zamilovaná. Já to tedy nikdy nepočítala a ono mě to také vždycky brzo přešlo. Já to nikdy příliš dlouho nevydržela a to jsem měla ještě dlouho po válce. V Terezíně jsem možná trošku vyčnívala, byla jsem úplně blond, plavá, modrooká. Možná to také něco vypovídá o té době, bylo to třeba jenom na pár dní, ale intenzivní. Ovšem byl tam jeden, dva takové silnější vztahy. Ani jeden se nevrátil. Jeden se jmenoval Jiří Kummermann. Ten hoch, ačkoliv mu bylo sedmnáct, už komponoval. Nějaké noty, nějaké úryvky, mám dodnes schované. Byla tam i jeho maminka, bývalá tanečnice, ani ta se nevrátila. Protože já jsem věděla, že asi v Terezíně zůstanu, tak jsem měla nějaké ty noty u sebe. Ale po válce jsem je dala jeho příbuzným. Ten vztah byl asi dosti intenzivní, protože jsem ještě dlouho v tom pětačtyřicátém myslela, že by se mohl objevit. Pak to byl Karel Stadler, toho jsem znala z Prahy, protože to byl kamarád mého bratra. Mimořádně vzdělaný hoch. Byl asi o čtyři, pět let starší, kdežto ten hudebník byl stejně starý jako já. Takže mně imponoval a já jsem se styděla, že jsem proti němu úplně hloupá. Nebyla jsem jediná, kdo tam prožíval lásky. Samozřejmě přes den jsme se vídat moc nemohli, ale zákaz vycházení byl až po osmé, takže večer jsme ještě mohli být venku.

Terezín byl pro mě byla úžasná škola. Za prvé bych nebyla taková, jaká jsem, ale to je přirozené. Ale hlavně se mi tam zjevily takové hodnoty, které bych třeba vůbec nemohla poznat. Například co může udělat pro člověka přátelství, ale nejen to. Jak důležitý je vliv umění. Tam se lidé, kteří do Terezína přišli, a byli to profesoři, umělci, skutečně všichni snažili předávat to, co uměli. To by se nemohlo v normální situaci vůbec stát. V Terezíně bylo všechno vypjaté, tam nebyla normální situace. To je samozřejmě viděno zpětně, tenkrát jsem si to nemohla uvědomit. Prožívali jsme tam mezní situace. Jednak tam byl fenomén strachu z dalšího transportu. Nikdo nevěděl, kdy kam bude muset odjet. I když to, že může přijít konec, to si nikdo z naší generace nechtěl samozřejmě vůbec připustit. Já jsem takřka do konce války nevěděla, že existují plynové komory. To bylo tím, že jsem byla v Terezíně. Tam to možná někdo věděl, ale myslím, že většina ne. Až pak v tom pětačtyřicátém, když se lidé vraceli. V Terezíně jsme pochopitelně měli i legraci. A ty lásky. Všechno bylo intenzivně prožité, tam se totiž nemohlo počítat s časem. To je, myslím, ať pro puberťačku, tak pro dvacetiletého nebo i padesátiletého člověka velmi neobvyklá situace. Tam vůbec nebyl ten pocit, že vám čas jenom takhle zbytečně protéká mezi prsty. Intenzita té doby byla i v tom, že jsme měli hlad. Všechno bylo intenzivní. Takovou intenzitu jsem předtím, ani potom, nepoznala. Všechno, co tam ty děti dělaly, buď si něco kreslily, nebo psaly, tak to bylo v naprostém nasazení. Celé to vedení se pro ně snažilo dělat maximum. Protože jedinou naději na přežití tam podle nich měli ty děti, nebo ti mladí. Ono to pak tak sice nebylo, ale i tak se snažili. Nevím, jestli nějaký stát nebo nějaká skupina, nějaký malý národ, dělá v normální situaci tolik, kolik se tenkrát dělalo v těch vypjatých chvílích v Terezíně. Tenkrát šlo úplně o všechno. Také bylo zapotřebí pomoci těm dospělým i mladým, aby vnímali, že si musí na sebe dávat pozor, aby nešli mravně dolů. To všechno bylo strašně důležité. Musela jste si zachovat pocit, že nejste v nějaké díře.

Tu otázku, proč jsem se vrátila já a ne někdo jiný, takový pocit výčitky, to máme asi všichni. To už bylo mnohokrát reflektováno. Já na to samozřejmě nemám odpověď a ono si to ani nelze vyčítat. Ale myslím, že to procento těch nejlepších, kteří se nevrátili, je hodně veliké. Také nevíte, co by bývalo bylo z těch dětí. Určitě tam bylo mnoho nadaných lidí a tím prožitkem, tou intenzitou, o které jsem mluvila, to všechno ještě zesílilo.

Po válce

Co mají lidé, kteří přežili, společného? Na to nemám vyhraněnou odpověď. Myslím, že většina těch lidí, co se vrátila, je dnes mnohem tolerantnější než lidé bez tohoto prožitku. Ale ještě samozřejmě záleželo na tom, do jakého způsobu života jste se dostala. I ten vás formoval. Jestli zůstal úplně sám, nebo mu zbyl alespoň kus rodiny. Jeho myšlení a intelektuální zařazení. Život sám. Lidi jsou různí. Také se jich plno vystěhovalo a ti, když sem přijedou, jsou také úplně jiní. Ale nějaký společný osud, něco tam je. Ne že bychom si byli úplně blízcí, ale je tu něco, že se hned mohu lehce vcítit. Někomu, kdo tím neprošel, bych to musela strašně vysvětlovat, abych mu to mohla přiblížit. Tady nemusím. Zcela jistě máme společný zážitek, to nás spojuje. Těžko říct, možná nás spojuje nějaké přehodnocení hodnot. Větší tolerance, to určitě. Samozřejmě že jsou nějací jednotlivci, nějaké výkřiky, ale ještě dneska, když se s lidmi setkávám, tak je mi od první chvíle jasné, kdo přežil. Také si myslím, i když si možná dělám iluze, že ti, kteří přežili, nepodlehnou tomu, že by byli zaměření jen na ekonomické věci. Myslím, že jsou trošičku míň ovlivnitelní dnešním způsobem života. Že jsou trochu víc sami sebou. Přece jenom je tam něco, nějaká zkušenost, která je odlišuje. Kdybych měla shrnout, co mi pobyt v koncentračním táboře vzal, pak mi vzal minulost. To zpřetrhání minulosti, to je něco, s čím se musím smířit.

Na návrat domů jsme se strašně těšili. Ale samozřejmě jsme se neměli kam vrátit. Já najednou nevěděla, co mám dělat. Jak žít, proč vůbec a hlavně nebylo s kým se poradit. Bratr, který také přežil, se o mě moc nestaral, on měl svých starostí dost. Ten tady lítal, to už zakládali noviny a on byl jmenován důležitým redaktorem, šéfem kulturní rubriky. Dostali tehdejší německé noviny, takzvanou Mladou frontu 22, a on byl vlastně zakladatel. Bylo mu třiadvacet a J.Hořcovi [Hořec, Jaromír (nar. 1921): známý český básník, spisovatel, novinář a publicista – pozn. red.], pozdějšímu šéfredaktorovi, bylo, myslím, čtyřiadvacet. Neměl na mě absolutně čas. Pamatuji si, že jsem se šla tenkrát po návratu hlásit na tehdejší národní výbor, už nevím, jak se tomu říkalo, protože jsem potřebovala legitimaci. Tam mi dali dvě spodní prádla, kalhotky a nějakou košilku a asi pět kapesníků.

Můj otec válku nepřežil, zahynul v roce čtyřicet čtyři, v Osvětimi. Mám dvě data. Jedno je únorové, druhé je květnové, přesně se to neví.  Na podzim čtyřicet tři ho zatkli, šel přes Karlovo náměstí, kde byl na výsleších, přes Malou pevnost 23 do Osvětimi, nešel normálním transportem. Zatčen byl nejspíš  kvůli mému bratrovi. Zatčená byla i moje nevlastní matka, která se ovšem po válce vrátila. Ale ta také nevěděla, proč je vlastně sebrali. Je pravděpodobné, že tam bylo i nějaké udání. Prošla koncentračními tábory Ravensbrückem 24 a Barthem [Barth: tábor přislouchající pod koncentrační tábor Ravensbrück – pozn. red.]. Vrátila se až později, až koncem června 1945, a byla těžce nemocná. Matku jsem po válce pokud možno podporovala,  vždyť jsem si díky ní zachránila život, protože nevěděli, že ona není moje pravá matka. To kdyby bývalo prasklo, tak by byl konec. Zemřela, když jí bylo pětaosmdesát, to by mělo být někdy v roce 1983, protože byla rozená 1898. Porazila ji tramvaj, ztratila orientaci a do té tramvaje narazila hlavou.

Jen na okraj, zjistila jsem, že v Pinkasově synagoze, kde jsou jména mrtvých z koncentračních táborů, je i jméno mého bratra [v letech 1992-1996 bylo na stěny synagogy ručně přepsáno 80 tisíc jmen českých a moravských Židů, kteří zahynuli za nacismu – pozn. red.]. Jako že je mrtev. Jak jsem říkala, když dostal předvolání do transportu, zanechal dopis, že spáchal sebevraždu, a ztratil se. V kartotéce je veden jako mrtvý. No, teď už s tím nemůžeme nic dělat, je to tam. Podle jednoho lidového rčení tedy bude dlouho živ. Docházelo i k dalším omylům. Například, můj otec byl zatčen, nešel transportem, nicméně v koncentračním táboře se také ocitl a nevrátil se. Ale v Terezínské knize [Terezínská pamětní kniha obsahuje jména židovských obětí nacistických deportací z Čech a Moravy v letech 1941-1945 – pozn. red.] není. Nevím, jestli ho tam dali dodatečně, to už jsem nezjišťovala. Já panu Kárnému, který tu knihu společně se svou ženou dělal, říkala, že tam není, ale že také umřel v Osvětimi. Podobných případů je víc, lidí, kteří nešli normálními transporty, ale byli zatčeni nebo se ztratili jako můj bratr.

Zpočátku jsem bydlela s mým bratrem, který dostal na Letné byt, a potom, když se vrátila má nevlastní matka, tak jsme šly do toho bytu, kde kdysi bývala zubní ordinace. Tam ale snad kromě toho zubního zařízení nic nezůstalo. Tenkrát po návratu z Terezína, jsem měla hlavně hlad. Matka tady měla příbuzné, sestru, strašně hodnou, a k nim na Smíchov jsem chodívala na oběd. Oni mi dávali z vlastního. Vypadá to divně, ale já si myslím, že ona nebyla žádná organizace, která by se starala o ty lidi, kteří se vrátili. Vůbec mě nenapadlo zajít na židovskou obec. Možná jsem tam měla jít, určitě by mně byli poradili. Vždyť tady byly nějaké výpomoci, jak jsem se později dozvěděla, z Ameriky 25. Podávaly se nějaké žádosti o odškodné. No, já jsem o tom nevěděla nic a nic jsem nedostala. Až teď to po převratu to, co mají všichni.

Takové první dva roky, než jsem se rozkoukala, jsem skutečně nevěděla, jak se mám chovat. Já věděla, že se zdraví, a co mám říct, když vejdu do obchodu, ale způsob myšlení druhých lidí jsem vůbec nemohla pochopit. Všichni mi byli cizí. Nechápala jsem, jak myslí, proč třeba udělají to, co udělali. Já jsem vždycky chtěla vědět důvod chování. Například má teta, ta, co se rozvedla s mým strýcem kvůli onomu nakladatelství, nebyla židovka a válku přežila. Po válce vedla prodejnu, která k onomu nakladatelství patřila. Ona mi nabídla, abych tam prodávala knížky. Tak jsem tam nějaký čas prodávala. Pak mi řekla: „Nemáš dostatečně štíhlý pas, koupím ti šněrovačku.“ Já jsem to vůbec nechápala. Proč tam mám prodávat knížky a proč mi to koupí. Je to banální příklad, ale já jsem tomu nerozuměla. Nedokázala jsem se jí zeptat. O to šlo. Měla jsem se jí zeptat, proč mně koupíš to nebo tamto, nebo proč tady mám prodávat knížky? Ona by mně to jistě bývala vysvětlila. Ale já se jí nezeptala. Nebo další příklad. Na Letné byla nějaká děvčata z Terezína a ta mě zatáhla do Svazu mládeže 26. Já jsem tam zase chodila a vůbec jsem nevěděla, proč tam jako jsem. Spoustu věcí jsem tenkrát nechápala, dokud jsem nepotkala dívku mého stáří, jejíž tatínek byl zubař, kolega mého tatínka. Pan doktor Vaněček. Ten mě pozval k nim a dal mi peníze. Ta Věra jediná říkala: „Ty musíš chodit do školy.“ Nebýt jí, tak jsem to všechno nechala plavat. Ale i ona mi musela vysvětlit, proč musím chodit do školy a já tomu beztak úplně nerozuměla. Možná že jsem byla úplně zanedbaná, nebo možná spíše osamělá. Myslím, že to bylo z osamělosti. Přitom později jsem platila v životě za společenskou a ne introvertní. Ale až moc pozdě. Tenkrát jsem ale určitě byla v naprosté introverzi. Myslím, že je to důsledek toho, co jsem říkala, toho zpřetrhání pout s minulostí.

Postupně se naštěstí vyskytlo několik příbuzných, kteří mi také pomáhali. Například bratranec mé vlastní první maminky, který měl seznam lidí, ke kterým si dala schovat věci sestra mé první maminky, Anna. Obcházel se mnou ty lidi a teď oni to většinou nevraceli. Zažila jsem takovou velmi nepříjemnou situaci, kdy říkali: „Jé, vy jste se vrátili.“ Ani se mi o tom nechce mluvit. Ono je to navíc obecně známo. Co se školy týká, vysvětlili mi, že si musím vyběhat stipendium. Po sociální stránce byl ten náš život po válce totiž velice špatný. Vystudovat jsem nakonec mohla jenom díky tomu stipendiu, které jsem dostávala jako válečný sirotek. Vyplácel mě tenkrát Úřad pro válečné poškozence. Myslím, že byl v Karlíně. Bez těch peněz bych byla neměla ani na rohlík.  

Můj bratr stačil před válkou maturovat na Jiráskově gymnáziu a po válce se zapsal na filosofickou fakultu. V roce čtyřicet sedm byl poslán tehdejším Ministerstvem kultury do Paříže, kde vydával týdeník informující o tehdejší střední Evropě, který se jmenoval Parallele cinquante, Padesátá rovnoběžka. Těsně po únoru 27 se měl vrátit, byl tam na rok. Ale emigroval a zůstal venku. Tajně tady ale byl a díky mému tehdejšímu příteli, výtvarníku Jiřímu Hejnovi, se kterým jsem dlouho byla, jsme mu pomocí sádry předělali razítko na pase. On se ještě po únoru dostal ven.

Vysokou školu jsem začala studovat na jaře čtyřicet šest, kdy ji vlastně otevírali. Vybrala jsem si novinářskou fakultu na Vysoké škole politické a sociální. Ta se skládala ze tří fakult, politické, sociální a novinářské. Ta škola byla zaměřená i pro budoucí diplomaty, tedy ta fakulta politická a sociální, ne novinářská. Už jako puberťačka jsem se zabývala psaním básniček a za války taky. Kromě pohybu, tancování, byla mým nejsilnějším zájmem literatura, takže to znamenalo, že to musela být nějaká škola, kde se pracuje se slovem. Představovala jsem si, že bych pak mohla třeba žít v nějakém cizím městě a být dopisovatelkou. Třeba v Paříži. No, byla jsem úplně blbá. Ta novinářská fakulta byla něco nového. Mám dojem, že za první republiky nebyla, ale nejsem si jistá. Žurnalistiku bylo asi možné studovat někde jinde, to přesně nevím. Ale pro mě to bylo novum. No a pak jsem věděla, že tam na mně nebudou chtít latinu. Bála jsem se, že i na té filozofické fakultě by mě latina, případně řečtina, chyběla. Maturitu jsem si vlastně dodělávala až dodatečně v rámci té fakulty. To tenkrát šlo. Tahle škola bylo zaměřená čistě prakticky. Bylo tam hodně ekonomie a práva, ze všech oborů něco. Nevím, jestli to bylo dobré, ale mně to přišlo mnohem schůdnější, protože mně chyběla celá léta vzdělání. Myslela jsem si, že to spíš zvládnu. Na fakultu nebyl problém se dostat, kdo se přihlásil, ten mohl studovat. Tenkrát se samozřejmě hlásili i ti starší, kteří třeba za války nemohli studovat. Ale bylo tam velké síto. Ty čtyři roky a diplomní práce, málokdo dokončil. Ti lidi šli možná do praktického života, nebo je to nebavilo.

Já jsem byla v zimě 1949 hotová. Ty největší průšvihy byly až od padesátého roku. Nepamatuji si přesně, jak se tam profesoři měnili. Ti, kteří byli ortodoxní marxisti, začali samozřejmě dělat různé kariéry. Například Ladislav Štoll [Štoll, Ladislav (1902 – 1981: český marxistický literární kritik – pozn. red.], který pak byl velmi ortodoxní a myslím, že zkazil mnoha lidem život. To byl velký ideolog přes kulturu. Měl slovo ve všech oblastech kultury a jistě byl i spolupracovník různých ministerstev a tak dále. Několik profesorů naopak zase emigrovalo. Například profesor Machotka [Machotka, Otakar (1899 – 1970): český sociolog – pozn. red.] odjel do Ameriky. Původně, to bylo na té fakultě zajímavé, tam byli profesoři paritně podle čtyř politických stran. Aby to bylo vyvážené. Pak to samozřejmě padlo a ti lidé odcházeli, sociální demokraté a tak. Také nás tam učila společenskou výchovu paní, která byla později mnoho let zavřená. My jsme jí říkali Alča Palča, ale jmenovala se Palkosková. Byla z takové velmi bohaté pražské rodiny. Z té společenské výchovy jsme si dělali legraci, ale měla pravdu, bohužel, společenská výchova vzala za své. Lidé se dnes neumějí chovat. Na  psychologii tam byl prof. Tardy, křestní jméno si přesně nevzpomínám. Ten zase emigroval do Švýcar. Zvláštnost je, že nám dali ing, já jsem tedy inženýrka. To proto, že jsme tam měli ekonomii, ale je to nesmysl, dělali to podle sovětského vzoru.

Po studiu jsem v padesátém roce nastoupila do hraného filmu na Barrandově [známé filmové studio v Praze – pozn. red.], kde měli zájem o studenty,  do takzvaného lektorátu. To bylo takové první síto, kam se posílali náměty. Bylo nás tam asi pět. No, divím se, že mě tam zaměstnali. Měla jsem tam ale úžasného šéfa, takového jsem už nikdy nezažila. Moc mě naučil, jak bych tak řekla, o literární tvorbě pro film. Jmenoval se ing. Karel Smrž [Smrž, Karel (1897 – 1953): český filmový historik, publicista a dramatrg – pozn. red.], jeden z filmových průkopníků vůbec, ještě z první republiky, zakladatel českého filmu. Mimo jiné jsem se tam skamarádila s Hanou Žantovskou [Žantovská, Hana (1921 - 2004): prekladatelka, básnířka a spisovatelka – pozn. red.], překladatelkou, skvělou paní, která zemřela před dvěma lety. Byla to výsostná překladatelka z angličtiny a básnířka. V té době jsem se také seznámila s mnoha jinými lidmi, do toho okruhu naštěstí patřil Josef Jedlička [Jedlička, Josef (1927 – 1990): český prozaik a esejista – pozn. red.], spisovatel, Jan Zábrana [Zábrana, Jan (1931 – 1984): český básník a překladatel – pozn. red.] nebo malíř Mikuláš Medek [Medek, Mikuláš (1926 – 1974): český malíř – pozn. red.]. Díky těmhle lidem jsem se dostala z té izolace těsně po návratu. Bylo to opravdu dobré a některá přátelství také dodneška trvají. Třeba spisovatel Putík Jaroslav [Putík, Jaroslav (nar. 1923): český prozaik – pozn. red.], s tím se scházíme, filosof Ivan Dubský [Dubslý Ivan (nar. 1926): česý filosof – pozn. red.] je můj kamarád také z té doby. Někteří už bohužel umřeli. Ale díky těmhle všem lidem jsem teprve začala pořádně žít.

Na lektorátu jsem byla asi rok a půl a už mě vyhodili. To začala padesátá léta a když mě jako nespolehlivou vyhazovali - to byl tehdejší Jiří Hájek [Hájek, Jiří (1919 – 1994): český literární a divadelní kritik – pozn. red.], který pak vedl Plamen [Plamen: literární měsíčník. Jiří hájek byl šéfredaktorem měsíčníka v letech 1959 – 1968  – pozn. red.], ne ten ministr, ale literární kritik, velmi vášnivý – jako důvod mně řekli, že nemají nic proti mně osobně, ale že jsem nespolehlivá, protože jsem židovského původu 28. Já jsem tenkrát skutečně neměla vůbec peníze a ta moje nevlastní matka na tom také byla špatně, tak mě vlastně přátelé Jedličkovi živili. Dávali mi peníze, ačkoliv Manka Jedličková pak ještě dostudovávala medicínu a Josef Jedlička, který byl na filosofické fakultě, vylítl, když tam byly prověrky. On byl první, se kterým udělali monstrproces. Byl nařčený jako trockista.

Těch lidí tohoto druhu, se kterými jsem se v té době stýkala, bylo tolik, že vám je ani všechny nebudu jmenovat. Byli skvělí. Dokonce jsem byla požádána, abych o nich napsala, ale já nic takového psát nechci, protože já si nejsem jistá, jestli je moje paměť natolik dobrá. Pokud nemohu napsat něco přesného, tak to psát nebudu. Mohu napsat nějaké dojmy, to já mám něco v šuplíku, ale nerada bych, abych svou nepřesnou pamětí měnila historii. To strašně špatně snáším. 

Ta padesátá léta byla těžká. Slánského procesy 28 a já jsem pak také měla velké maléry kvůli bratrovi, který zůstal venku. To jsem netušila, jaké nedozírné maléry z toho vzniknou. Byla jsem kvůli tomu u výslechů. Pamatuji se, že když pro mě přišli, tak jsem vůbec nevěděla, o co jde. V té době se mně začaly vracet takové nepříjemné, depresivní stavy. Strach z budoucnosti. Začala jsem se bát. Dostala jsem strach, který byl velmi silný, přestože v mládí by to tak nemělo být. Vždycky jsem měla konflikt ne proto, že bych si ho zavinila svým jednáním.

Já sama jsem emigrovat nechtěla. Ve čtyřicátém osmém jsem sice byla v Paříži, ale zůstat jsem tam nechtěla. Možná za jiných okolností. Bylo to komplikované a také jsem si myslela, že zase vyjedu. Nikdo si neuměl představit – možná někdo starší, kdo byl fundovaný i politicky, ale já jsem tenkrát ještě byla opravdu naivní - že bych tam zase třeba za dva roky nemohla. Až později, v  osmašedesátém, když jsme měli tříletou holčičku, jsem na emigraci pomýšlela, ale můj muž se toho bál. Jedním z jeho důvodů bylo, že tak krásné město, jako je Praha, nikde není. Tak dramatické ve smyslu architektury. Manžel je totiž architekt. Já jsem si zase nemohla představit, že nebudu používat češtinu. Ne jako obživu, ale že to, k čemu jsem měla sklony, k takovému tomu nedorozumění, bude ještě horší. Ne, že se ten jazyk nenaučím, já jsem v té době jakž takž mluvila anglicky, to bych se naučila. Německy určitě. Ale já si myslím, že ztráta mateřského jazyka je strašná. A nejen pro lidi, kteří s ním pracují. Bratr tu měl na filosofické fakultě před několika lety přednášky a vyprávěl, že se emigranti, protože neuměli pořádně řeč, museli začít živit obrazem. V televizi. To byla moc zajímavá úvaha.

Bratr žil v Paříži původně se svou dívkou, která mu za války pomáhala skrývat se před gestapem. Tenkrát mu pomáhalo hodně lidí. Také to někteří odnesli zatčením. S tou se ale po nějaké době rozešel. Později se tam seznámil s mladou dívkou z Porta, z Portugalska. To byla jeho první žena, jmenovala se Julieta a měli spolu dvojčata. Když ve Francii hrozil převrat, tak spolu odešli do Portugalska. Tam jsme se po dvaceti letech sešli, v roce šedesát osm 29, za Novotného 30. To jsem tam mohla jet. Teď žije v Lisabonu, naučil se portugalsky stejně jako tehdy francouzsky, protože on je jazykově docela nadaný. V Portugalsku kromě toho, že přednášel slavistiku, pak byl na divadelní a filmové škole, byl také ředitelem Národního divadla v Lisabonu. Vydával jednu knížku za druhou a dodneška režíruje opery, všechno možné. Přestože je mu už hodně let, je tak strašně činný, že myslím, že až jednou přestane, rovnou umře. Asi bez toho nemůže být. Objektivně vzato, je mimořádně vzdělaný, mimořádně pilný, mimořádně schopný a mimořádně egocentrický. Jak by jinak taky dokázal, to, co dokázal. V tom je vypjatý egocentrismus, který je soustředěný na svou tvorbu. Ještě než emigroval, tak mu tady vyšlo pět knížek, venku pak také a teď po převratu zase. On se zpátky z emigrace nevrátil, už by tady nemohl žít. Ale občas do Čech jezdí. Jako režisér a poradce spolupracuje s místními divadly a vycházejí mu v České republice básnické i prozaické knížky. Po válce dostal od prezidenta E. Beneše 31 vyznamenání za ilegální činnost a v devadesátých letech od prezidenta V. Havla 32 ocenění za šíření naší kultury v zahraničí.

Ta jeho vypjatá egocentričnost mi strašně vadí, ale na stará kolena jsem pochopila, že je to k němu klíč. Není sám. U lidí, kteří něco dokázali, to není jinak možné. Pro ně je jejich tvorba středem světa a všichni ostatní jim slouží. On byl vždycky silná osobnost, to já jsem nikdy nebyla. On přes tu tmavou předsíň nemusel chodit. On je opravdu mimořádně vzdělaný a šikovný a vypadá skvěle. Měl víc žen – samé Portugalky, většinou z jeho profese -  a víc dětí. Svých dětí má šest a dvě vyženil. Jeho nejmladšímu dítěti je devět let a to mému bratrovi bude teď v listopadu osmdesát pět. Ani jedna z jeho žen nebyla židovského původu. On své židovství nijak nezapírá, ale také se s ním nijak neohání. Židovsky vůbec nežil, ani stínem. My jsme tak nebyli vychovaní.

Po tom vyhazovu z Barrandova jsem dlouho, asi dva roky, nemohla najít zaměstnání, neprokádrovali mě ani do fabriky. To byly zlé časy, ale všechno se přežilo a nakonec jsem uvízla zase zpátky ve filmu. Předtím jsem nějakou dobu ještě pracovala v nakladatelství Naše Vojsko, ale když to na mě zase kádrově prasklo, musela jsem zase ven. Zpátky k filmu jsem se dostala někdy v padesátém čtvrtém pomocí mé spolužačky z fakulty, protože ona byla sekretářkou u Z. Nejedlého [Nejedlý, Zdeněk (1878 – 1962): český historik, hudební vědec a kritik, publicista a politik – pozn. red.]. Prostě to nešlo normálně. Nejdříve jsem pracovala ve filmové knihovně. Ta byla v Klimentské ulici, ale spadalo to pod Ústřední čs. film. Tam jsem dávala dohromady takové ročenky. Co se  kdy udělalo, jaké filmy se vyrobili a tak. To mě samozřejmě šíleně nebavilo. No, ale pak jsem se dostala do tiskového oddělení Ústřední půjčovny filmů na Národní třídě. A v roce šedesát tři jsem se odtamtud dostala jako dramaturg kresleného a loutkového filmu. Na začátku jsme sídlili na Klárově, kde je teď metro. Tam byl pavilón, to zbourali. Pak jsme byli na Barrandově. Tam jsem byla až do konce, do důchodu a hodně mě to bavilo. Také jsem dost dlouho přesluhovala. Myslím, že jsem šla do důchodu v roce převratu, že už mi bylo třiašedesát. Ale i potom jsem tam občas něco dělala. Pracovala jsem v dramaturgii a pak jsem pro ty děti začala i něco psát. Tam se přece jenom dalo dělat leccos, to nebylo pod tak přísným politickým dohledem, i když jsme tam také měli maléry. Já dokonce dostala nějaké důtky, protože jsme Škvoreckého [Škvorecký Josef (nar. 1924): český prozaik, esejista a překladatel – pozn. red.] text převedli do animované podoby. Ten mimochodem také patřil mezi mé kamarády. 

Vdaná jsem byla dvakrát. Můj první manžel se jmenoval Josef Till, architekt. Narodil se v roce 1924. Už ani nevím, jak jsme se seznámili. Brali jsme se v roce padesát pět a byla jsem s ním čtyři roky. Děti jsme neměli. Ten první muž byl hodný a laskavý, ale pil. To byl hlavní důvod našeho rozchodu. Stále ještě žije a dosud jsme v dobrých vztazích. Zajímavé je, že jeho maminka byla Ruska, kterou si přivedl jeho otec jako legionář za první světové války. Až dodatečně jsem si uvědomila, že tady je vždycky jakási afinita k lidem, kteří nejsou tak úplně normální, stejně jako já jsem nebyla úplně normální. Já byla židovka a on napůl Rus. Zpočátku to ani nevíte, to se dozvíte až ex post, že je také jiný.

Když jsem se v roce šedesát tři vdávala podruhé, vzala jsem si žida. Ale ani tenkrát jsem zpočátku nevěděla, že prožil to, co já. Mě nenapadlo, že by to mohl být také žid, on vůbec nevypadá. Ale myslím, že ten společný prožitek nás pak asi spojil. Ty pocity odcizení, které člověka provázejí, to jsme si nemuseli vysvětlovat. Pochopili jsme se. Manžel se jmenuje Jiří Munk. Je mladší než já, narodil se v Brandýse nad Labem,  2. listopadu 1932. Seznámil nás můj první manžel, oni spolu pracovali. Jeho otec byl Adolf Munk, právník, a jeho matka se jmenovala Olga, rozená Náchodová. I ona pocházela z právnické rodiny, ta praxe zřejmě patřila jejímu otci, ale to nevím jistě. Vím, že měla sestru a když tenkrát nějak brzy ztratily maminku, tak je vychovávala nějaká teta. Nějaké velké svátky tam v tom Brandýse snad slavili.

I rodina mého muže mohla emigrovat, myslím, že žádali o affidavit a měli jet do Rhodesie [Rhodésie: vnitrozemský stát jižní Afriky. Od roku 1964 Zambie. V Zambii je zemědělství extenzivní, velmi zaostalé a z velké části jen samozásobitelské – pozn. red.], do jižní Afriky. To je snad dnešní Zimbabwe. Jeho dědeček byl statkář, velice úspěšný, ač žid, tak byl úspěšný v chovu prasat. Byl to široko daleko znalý odborník. Pokud vím, tak Rhodesie byla v té době jediná, kdo přijímal, a přijímali jedině zemědělce. Také jste museli mít nějaké peníze. Myslím, že nějaké peníze poslali, dost velké a Němci to zabavili do takzvaného vystěhovaleckého fondu. Říkali, že za ty peníze židy vystěhují na Madagaskar a Čechy do Patagonie. Těch pár lidí, co se vystěhovalo, byli bohatí, měli informace a nějaké kontakty.

Do Terezína jeli, myslím, hradeckým transportem nějak těsně v lednu čtyřicet tři, měsíc za mnou. Otec mého muže v Brandýse likvidoval místní židovskou obec a o všechno se staral, takže šli všichni z rodiny do transportu o měsíc později než lidi v Brandýse. To bylo také jejich štěstí, protože ten předchozí transport, ve kterém šli všichni židé z Brandýsa, šel rovnou dál, do Polska. Z toho se snad téměř nikdo nevrátil.

V Terezíně žily malé děti s matkou a starší s otcem. Maminka mého muže dělala pro válečný průmysl na slídě, proto v Terezíně zůstala a chránila tak své nejmenší dítě, mého muže. Manželův otec šel bohužel se starším bratrem mého muže, Viktorem, z Terezína dál. Jeho otec se nevrátil, zemřel v Osvětimi. Viktor ano, ale v hrozném stavu. Před několika lety bohužel zemřel. Manželova sestra Helena se za války v Terezíně provdala - to se pak muselo po válce nějak obnovovat – a tím manželstvím si zachránila život. Její manžel, Rudolf Kovanic, byl v jednom z prvních transportů, oni to ghetto dávali dohromady a byli pak chráněni. Na konci války bylo vybráno několik desítek mladých manželství a ti šli výměnou do Švýcar. Tam je zavřeli do dalšího tábora. Ven směli samozřejmě až po válce, to pro ně přijelo nějaké auto z tehdejšího Československa.

Manželův bratr Viktor byl výtvarně mimořádně nadán. Studoval na tehdejší UMPRUM [Vysoká škola uměleckoprůmyslová v Praze] nebo na jiné výtvarné škole. Ale byla tam nějaká studentská vzpoura. Všichni odvolali, jedině on ne a od té doby se izoloval a přestože byl velmi výtvarně nadán, dělal tady za Prahou nějaké nálepky. Až po letech, teprve po jeho smrti - zemřel na rakovinu kůže - se mi podařilo, že měl ve Španělské synagoze velkou výstavu. On opravdu fantasticky maloval. Ta výstava měla velký ohlas. Psali o tom třeba v Revolver Revue 33. Za jeho života ale nechtěl žádnou výstavu dovolit, ani nic prodat. Své obrázky dával sourozencům, k různým příležitostem. Pár jich máme doma. Oženil se velmi pozdě, protože byl dlouho nemocný. Jeho manželka se jmenovala Jitka. Žili u Karlových Varů 34 a on tam dělal všechno možné, ale pak balil trumpety. Nábožensky nijak nežil.

I můj muž byl nadaný, zase hudebně. Už v první třídě přemlouvali jeho rodiče, že s ním musí něco dělat. Ale jeho matka se sice z koncentračního tábora vrátila, ale nikdy nebyla samostatná a najednou tady zůstala sama s dětmi, nebyla schopná dělat vůbec nic, ačkoliv jí bylo asi padesát. To bylo strašné. Manžel vystudoval architekturu, stejně jako můj první muž. Jako žert říkávám, že jsem u té profese už zůstala. Léta pracoval jako architekt, ale teď už nechce. Byl odborník na obchodní sítě, napsal o tom knihu. Chtěl dělat hlavně památky, ale k tomu se nedostal. Tenkrát se vlastně žádná pořádná architektura nedělala, to byl socialistický realismus. Teď po převratu, když by mohl začít, tak už to bylo tak zkorumpované, že to by nevydržel. Úplatky, všechno na základě úplatků.

Po roce 1989

Na osmdesátý devátý rok 35 si pamatuji dobře. Byl mráz a já jsem chodila s Barrandovem, s animovaným filmem, na Václavák s klíči [v průběhu Sametové revoluce, lidi obrazně vyjádřovali nespokojenost s komunistický režímem tím, že během demostrací cinkali klíčemi — pozn red.]. Byli jsme naivní, absolutně naivní. V té první radosti ze změny jste tak otevření, naivní. Neuvědomovali jsme si, že lidi se nemůžou změnit. Lidi zůstali stejní. To nadšení mě brzy přešlo. Šlo to dolů, ale ono to samozřejmě muselo jít dolů, protože po stránce mravní to šlo dolů už od roku třicet devět. Jinak to nebylo možné, ten mravní sešup je dlouhodobý.

Po převratu jsme měli problém s restitucí. Ve čtyřicátém osmém jsem měla mít podíl na dědictví po Bohumilu Sinkovi, bratrovi mého dědečka Adolfa Synka. Válku mnoho příbuzných nepřežilo a někteří, kteří emigrovali, se dědictví vzdali. Tenkrát po válce jsme se kvůli dědické dani domluvili, že se to napíše na mou sestřenici Milenu, která byla v té době jediná neplnoletá a daň platit nemusela. Já sama jsem na daň neměla. Po převratu ale celý ten dům – a je to veliký majetek, veliký dům v Bílkově ulici 11, čtyřpatrový, dole obchod – restituovala sama. Tam nešlo o tisíce, ale o hodně milionů. Já samozřejmě na tu naši dohodu nemám svědka. Takže teď nemám alespoň starosti s penězi. Nejsem typ, který by s nimi uměl zacházet. Vem to čert. Ale jí jsem potom vzkázala, že si to musí ona vypořádat se svým svědomím. Můj bratr jí mohl samozřejmě žalovat, protože ten byl po válce v zahraničí a ničeho se nevzdal, ale taky se na to vykašlal. Ale je to něco, co po stránce mravní nemohu pochopit.

S manželem jsem měla jen jedno dítě, dceru Hanu. Narodila se 24.6.1965. Čili měla starou maminku. Já jsem dlouho nechtěla děti, ale přemluvili mě. Vystudovala v Praze na pedagogické fakultě výtvarnou výchovu. Jako druhý obor si musela vzít ruštinu a když byl převrat, tak se na ni hned všichni vykašlali. No, byli hloupí. Člověk ruštinu nemá rád, což je ale blbost. Jednou bude zapotřebí. Na filosofické fakultě pak dostudovala psychologii, ale pedagogickou, ne tu klinickou. No, je to prostě na nic. Školu dostudovala a snaží se žít na volné noze, ale je to průšvih. Dělala jeden film, o takové zapomenuté figurce z první republiky, výtvarníkovi Robertu Guttmannovi [Guttmann Robert (1880 – 1942): známý pražský malíř a sionista. Zemřel v lodžském ghettu – pozn. red.]. Našly se nějaké obrázky a něco o něm, bylo toho poměrně dost, a ačkoliv to i režírovala a neměla žádné zkušenosti, tak to nebylo špatné. Také napsala hezký scénář o strýci Viktorovi, protože i o něm je plno materiálu. Navíc s ním dělali rozhovor, takže je materiál i slovní. Jenže to potřebovalo podporu od fondu státní kinematografie. O to jsme se pokoušeli třikrát, ale marně. Také dělala nějaké obálky – ty byly docela nápadité – ale je to špatné, těch možností moc nemá. Ona není v žádném týmu a individuálně se to vůbec nedá dělat. Mimo jiné jí teď bylo čtyřicet a už je stará. Snažila se najít si zaměstnání, ale to je vyloučeno. Proč by vzali ji, když můžou vzít dvacetiletou, které dají půlku platu. Od minuty mohla jít učit. Ale řekla, že než by šla učit, že bude radši bezdomovec. Děti nemá, má psa, kterého velmi miluje. Myslím, že děti mít ani nemůže. Je velmi společenská a vypadá velmi mladě. Lidi jí často tykají. Myslím, že moje sklony ke stavům úzkosti, se bohužel přenesly i na moje dítě. Ona je velmi nervově labilní. Myslím, že druhá a případně až třetí generace těch lidí, co byli za války zavření, je také poznamenaná. Jsou vždycky takoví extrémní. Buď jsou strašně aktivní a asertivní, nebo zase opačný extrém. To ale posuzuji jen z toho mála lidí kolem sebe, co znám.

V Izraeli jsem byla jednou s cestovní kanceláří, to byl skvělý zájezd. V programu byly jak židovské, tak křesťanské památky, jinak bych s ním nejela, protože já chci vidět maximum. Úžasný dojem na mě udělal Jeruzalém. Krásné město, ta historie tam voní, jak bych tak řekla. Když jsem tam přijela poprvé, zdálo se mi, že je tam všechno moc bílé. Ale pak jsem najednou viděla, že to tam patří. Prý to dokonce měli nařízené od starosty, že cokoliv se staví, tak to má být bílé. Pokud jde o emoce, nejvíce na mě zapůsobila poušť. To se mi strašně líbilo. Stíny na poušti. To mě výtvarně oslovilo. A to jsme jí pouze projížděli, šlo jen o to, co jsem viděla z autobusu. Jela jsem tam spolu s manželem na osm dní, což ovšem není tak moc. Samozřejmě jsme nemohli vidět všechno, ale viděli jsme dost. A měli jsme štěstí na skvělý doprovod. Byli tam dva lidi z Prahy, jeden byl na moderní Izrael, ten byl dokonce povoláním zubní lékař, prostě nadšenec. Věděl všechno. Druhý průvodce byl na historii. Pak tam byl ještě třetí, to byl místní Izraelec, který dělal organizační věci. Ta cestovka se jmenuje Ars viva, to je taková cestovní kancelář pro výtvarníky a architekty, my jsme s nimi už byli víckrát. Hodně jezdí po muzeích, je to více zaměřené umělecky. Po nákupech tam ti lidé nechodí.

V Izraeli se mi moc líbilo. Možná se tam ještě někdy podívám, nějaké známé tam mám, co jsem s nimi byla za války, ale nic bližšího. Tel Aviv jsme viděli hrozně málo, on nám nezbyl úplně čas, ale myslím, že se nic nestalo, to je moderní město. U moře v těch hotelech jsme také vůbec nebyli, na to také nebyl čas. Celé tři dny jsme strávili v Jeruzalémě, dokonce jsme bydleli v hotelu v té staré části. Byli jsme tam mimo jiné v nádherném Muzeu moderního umění. Mají tam sochy instalované venku, to je málokde. A co tam toho mají, to jsem ani nemohla pochopit. Jižní Ameriku, Austrálii. Úžasné.

Co se politické situace týká, jsem naprosto skeptická. Nemyslím si, že se to dá nějak vyřešit. Myslím, že dneska žiji ve světě, ve kterém se bohužel nedá vůbec nic vyřešit. Já nevím, čím jsem starší, tak na většinu otázek nemám odpověď. Přála bych si, aby tam vedle sebe žili nějakým slušným způsobem, ale obávám se, že to není možné. Když Izrael vznikl, ani jsem o tom nevěděla.  Pohybovala jsem se v úplně jiné společnosti. Až trošičku za té šestidenní války 36 ke mně něco proniklo.

Na emigraci do Izraele jsem vůbec nemyslela, chraň pánbůh. Já bych bez té české krajiny zemřela. Čech si samozřejmě zvykne na všechno, to je druhá pravda, ale jak mu je, to je zase třetí pravda. Já mám jednak strašně ráda Prahu, i když je zničená, ale je to kus mého dětství a mládí. Pak se mi líbí krajina v naší zemi, je nádherná, proměnlivá, najdete tady všechno. Momentálně mi vadí jenom to, že všechno je čím dál tím povrchnější. Nebo nekultivovanější. Všichni lidé se chtějí mít dobře, nebo lépe, to je normální reakce, ale bohužel se využívá toho nejspodnějšího, primitivního nazíraní a jede se přes konzum. Já jsem prostě člověk dvacátého století, nikoli jednadvacátého. To ze sebe nesmažu. To dvacáté století nás poznamenalo, já jsem například na štíru s technikou. Ten náš úhel pohledu je přece jenom jiný. Stejně jako já jsem se smála svému dědečkovi, když vykládal o Rakousku-Uhersku a o první světové válce. Mysleli jsme si, že si vymýšlí.

Já sama jsem víru nikdy neřešila, to pro mě téma nebylo, což asi není běžné. Podle mě je to anachronismus, způsob, jakým se projevuje židovská ortodoxie, je anachronismus. Těch 640 nebo kolik zákazů [Micva: náboženský předpis či přikázání které je Žid povinen plnit. Podle talmudské tradice je celkem 613 přikázání, 248 kladných a 365 záporných – pozn. red.]. Pak mi tam nejvíc vadí postavení ženy, které je pro mě naprosto ponižující. Ale když to tak někdo přijme, pak je to v pořádku. Ale tohle je to, co by mě nejvíc odrazovalo. Ale ono by mě to odrazovalo i od jiných náboženství. Tohle je opravdu anachronismus, i když se říká, že díky tomu se to zachovalo. Ale já si tím nejsem tak jistá. V zahraničí jsou i rabínky, v Americe. To by se tady zbláznili. Asi před čtyřmi lety se nám podařilo prosadit, aby byla na Židovské obci anketa. Dělala ji agentura, která je na to specializovaná. Účelem té ankety bylo zjistit, jaké směřování židovské obce si představují její členové. Jestli ortodoxní, nebo ne, a co si přejí. Těch otázek bylo samozřejmě víc. Z té ankety vyšlo osmdesát procent liberálně smýšlejících a dvacet procent ortodoxních. Co myslíte, že se stalo? Nic. Převálcovali je. Těch dvacet procent kompletně převálcovalo těch osmdesát procent.

Víra je podle mě otázka filozofická, to nesouvisí jenom s židovstvím. A to, myslím, nemám dodneška vyřešené. Víra je dar a já jsem ho nedostala. Takže to neznamená, že to odsuzuji. Naopak si myslím, že ti lidé mají možná život snazší, nevím. Když jsem se něco dozvěděla o buddhismu, pokud se to dá vůbec za náboženství považovat, tak to je jedině sympatické. Ale nevím, jestli to v praxi takhle je. Ale když to někomu pomůže, tak je to v pořádku. Podvědomě nějaké hledání v každém člověku samozřejmě je a je jedno, jak se to jmenuje. Určitě si každý klade otázky o smyslu života, více nebo méně hluboké.

Po válce mě vůbec nenapadlo na židovskou obec jít. Až později, když jsem potřebovala nějaké potvrzení, asi že jsem byla v transportu. Tenkrát mě tam potkal jeden velmi vzdálený příbuzný, nějaký pan doktor Iltis, který vedl tehdejší židovský časopis. Ten, když mě viděl, říkal: „Jé, vždyť ty jsi psala básničky.“ Byl to takový droboučký pán, vodil mě tam po nějakých kancelářích a říkal: „Podívejte se, tady je jedno dítě.“ No, mně už bylo devatenáct, nebo kolik. Pamatuji se, jak jsem šla do nějaké místnosti plné matrik, kde hledali nějaké údaje, aby mi mohli dát to potvrzení. Mě to strašně deprimovalo. Byla tam taková tma. Vzala jsem si ten dokument a už jsem se tam nevrátila. Já jsem v tom roce padesát měla spíš tendenci dělat, že tam vůbec nepatřím. 

Když jsem šla do penze, to bylo po převratu, tak jsem měla pocit, že bych možná měla těm přeživším židům nějak pomáhat. Měla jsem dojem, a asi jsem měla pravdu, že ti přeživší budou často v situaci, kdy si nebudou rozumět ani se střední, ani s mladou generací. A že je nutné něco vysvětlovat. Vlastně mě k tomu svým způsobem donutily ty sdělovací prostředky, protože se mnou dělaly rozhovory na toto téma. I já jsem splatila jakýsi svůj dluh, když jsem napsala scénář o Gustavu Schorschovi [Schorch, Gustav (1918 – 1945): český divadelní režisér židovského původu. V lednu 1945 zastělen při likvidaci koncentračního tábora Fürstengrube – pozn. red.], který mi tenkrát v Terezíně velice pomohl. Byla jsem ráda, že se to mohlo realizovat. Tak jsem musela do toho židovského prostředí vniknout. Ale já sama jsem sekularizovaná, nemohu se sebou nic dělat a taky nevím, proč bych se měla najednou přetvařovat, protože je to zrovna móda. Já jsem především občan České republiky a pak náhodou, díky Hitlerovi, jsem spadla do nějaké další škatulky. Já si myslím, že jakýkoliv extrémní směr vede  k určitému nedemokratickému projevu a k omezení druhého člověka. To ve mně v podstatě vyvolává často až takovou přehnanou reakci, že se nechci nechat někam zařadit a že chci být samostatná. Vede to k jistému osamění a osamělosti. Když nechcete nikam patřit, musíte být smířená sama se sebou. To se mi moc nedaří. Nedávno, asi před rokem, sem jezdil nějaký Rakušan, spisovatel, a ten se mnou dělal rozhovory. Když jsem byla kdysi ve Vídni, tak nás někdo v rámci výročí holocaustu seznámil. V tom rozhovoru je jako nejdůležitější motto, že nejsem smířená a nikdy nebudu. I když vím, že se věci nedají změnit. Je to možná dětinská revolta, ale vyjadřuje to můj postoj.

Já měla s antisemitismem nepříjemné zážitky. Hned po válce jsem se šla přihlásit do Svazu politických vězňů. Oni mě nepřijali, že židy neberou. Že to nebyla odbojová činnost.  Pak nám lidi nechtěli vracet to, co otec někde před válkou schoval. Pak, když mě vyhazovali z Barrandova. To říkali, že proti mně nic nemají, ale ten židovský původ… že jsem prý nespolehlivá.

V těch nejhorších životních chvílích mně hodně pomáhalo cvičení u Jarmily Kröschlové [Kröschlová, Jarmila (1893 – 1983): česká tanečnice, choreografka a pedagožka – pozn. red.], výrazový tanec. Člověk se musí někdy zastavit, soustředit a uvolnit se. Začalo to tak, že můj bratr žil po válce s tanečnicí René Zachovalovou, která mu za války pomáhala. Ta byla v taneční skupině Jarmily Kröschlové. René mě tam zavedla, ale já jsem tam chodila jenom krátce, protože se to platilo a já neměla peníze. Takže chvíli trvalo, než jsem se tam zase mohla vrátit, ale s malými  přestávkami tam chodím dodneška. Někdy i učím. Ale je to jenom můj koníček, ne profese. Jarmila  Kröschlová byla skvělá, učila na konzervatoři všechny herce pohybovou výchovu. Žila dlouho, když zemřela, bylo jí přes devadesát let. Měla dokonce povolené soukromé vyučování, přestože to bylo potom v padesátých letech zakázané. Učila herce a chodily jsme k ní i my. Ale její taneční skupina už se nerealizovala. Ještě jsem viděla Dvořákovy [Dvořák, Antonín (1841 – 1904): český hudební skladatel – pozn. red.] Slovanské tance, brzy po válce, kde ještě tančila ona. To jí bylo hodně přes padesát. Byla to krásná žena, vysoká. A napsala teoretické knížky, které jsou podle mě vůbec nejlepší v Evropě. Jedna se jmenuje O pohybu, a druhá Nauka o tanci.

My jako její pohrobci a potomci si pronajímáme od Lidové školy umění v Dittrichové ulici pod Karlovým náměstím taneční sál, jednou týdně dopoledne na dvě hodiny, protože děti chodí odpoledne. Chodí tam několik letitých žákyň. Jsme tři, které jsme zůstaly z těch všech lidí, které trochu můžeme učit, což je žena Ivana Vyskočila [Vyskočil, Ivan (nar. 1929): český dramatik, prozaik a herec – pozn. red.], spisovatele, Eva Vyskočilová, pak Míla Babická a já. V úterý máme dvě hodiny za sebou a chodí tam tak po deseti lidech, takové „staré báby“. Ale kdybyste viděla, to je jak kouzelný proutek, když si vezmou ta trika. Je na nich vidět, že celý život něco dělaly. Opravdu. No a pak jdeme na kafe. Známe se strašných let. Učit je strašně zajímavé, moc ráda je někdy pozoruji. Tělo mluví, to je úžasné, i způsob, jakým pohnete rukou a já z toho jejich pohybu o nich vyčtu plno věcí. Každý se hýbe trochu jinak a také někdo to pochopí lépe a ten cit v těle se mu lehčeji probudí. To, co mi teď cvičíme, je v podstatě uvolňování, taková gymnastika, co všechno se dá třeba dělat s ramenním kloubem. Abyste o něm věděla.

Musím říct, že mě pohyb mockrát zachránil před hlubokými depresemi. A že mi to dalo víc než všechna slova, i víc, než všechna literatura. Když se začnete hýbat, tak se trošku osvěžíte a trošku to pročišťuje. Taková deviza té Jarmily Kröschlové, když to shrnu do jedné velmi povrchní věty, byla, že chtěla, aby dal člověk do souhry pohyb s myšlením. Tím se dostanete do rovnováhy, uvolníte se a v tom okamžiku zapomenete, že existujete. Myslím, že je hrozné, když se pak člověk nemůže hýbat. Hrozné. Mám jednoho přítele, filosofa, který už jenom sedí a leží. Má vůli, píše, vydává knížky, nicméně je to strašné. Já Jarmile Kröschlové za moc vděčím. A nejsem sama.

Co dodat: moje zaujetí slovem se po skončení války a studií a po různých peripetiích a trýzních v době totality projevilo v dramaturgické, scénáristické i žurnalistické práci. Kromě knížky „Motýli tady nežijí“, která zachycuje kresby a básně vězněných terezínských dětí, 1942-1945, a byla přeložena do mnoha jazyků, kde jsou moje verše, často inspirující hudebníky a autory pořadů o holocaustu, jsem napsala - později převážně se svým manželem Jiřím Munkem - scénáristické předlohy k večerníčkovským dětským animovaným seriálům [večerníček je krátká, nejčastěji kreslená pohádka pro děti vysílaná v pravidelný čas večer – pozn. red.], které často uvádí televize. Posléze i ke krátkým animovaným filmům a k několika dokumentům. V poslední době nám s manželem vyšly dvě dětské knížky o večerníčkovských psích hrdinech - Štaflíkovi a Špagetce. Kolik filmů jsem dramaturgovala nelze spočítat.

Další výčet mých různých aktivit není důležitý, protože na konci veškeré činnosti si člověk klade otázku po jejím smyslu. Dodržela jsem alespoň zčásti otcův odkaz? Odkaz matky, která mi tolik chyběla a která se naštěstí nedožila hrůzných válečných let? Otázky bez odpovědí se vrší kolem mne stále ve větší míře. Takže zbývá pouze jediné obtížné úsilí. Smířit se.

Glosář:

Judita Jovanovic
Belgrade
Serbia
Interviewer: Rachel Chanin

My parents were Jews who lived in Subotica before the war, but they didn’t meet until afterwards, when both returned to Subotica to find that many of their relatives and friends had been killed.

Family background
During the War 
After the War

Family background

My maternal grandfather, Martin Rozenfeld, was born in Janoshalma, Hungary. He was deported from Backa Topola and was probably killed in Auschwitz. He had six brothers and one sister. His sister married a man named Goldner whose family had a factory in Serbia that made cooling equipment—refrigerators, freezers, et cetera. They had an ad in the first issue of the Politika newspaper advertising their equipment.

Grandfather Martin had a hardware store in the center of Subotica with two of his brothers, Ignac and Sandor. The store was successful and the family was quite well off. Ignac, the youngest brother, was the only one in the hardware business who finished university. I don’t know what he studied. Sandor changed his last name to Barzel, which means “metal” in Hebrew or Yiddish. He died in the 1960s in Subotica.

My grandmother, Aranka Rozenfeld (nee Span), was born in Szikszo, Hungary in 1892, and died in Belgrade on March 7, 1981. She had six sisters and one brother. Her brother Andor moved to Mexico before the war. When he left for Mexico, his parents, Adolf and Laura Span, sat shiva (mourned) for him and never mentioned his name again, because his wife, Kato, was not Jewish; perhaps there was another reason as well.

One sister, Elizabeta, married my grandfather’s brother, Ignac Rozenfeld. Elizabeta and Ignac travelled a lot. Before the war broke out, they were thinking about moving to Mexico. They deliberated too long and then were unable to leave. Ignac survived the war itself  but died in 1945 from a war-related condition. After the war, Elizabeta took their three children to France as soon as she got passports, and then to Mexico, where they settled.

Another sister, Ica, went to Palestine before World War Two and survived the war there. She came back to Belgrade after the war and married Aca Stajn. The two of them returned to Israel, where they lived the rest of their lives. They had no children, but Ica acted as a mother to Vera, my mother’s sister, and her children.

Before World War Two, my grandmother’s third sister, Alice, moved to Mexico, where she met and married a Hungarian Jew. In 1945, they left Mexico for political reasons and returned to Budapest. In 1956, her husband was arrested in Hungary for political reasons. After this he became the general director of a large pharmaceutical company and then the Hungarian General Council in Bonn. They had two sons, Misi and Petar, who live in Budapest and the U.S., respectively.

Marika and Ancsa were two of my grandmother’s sisters that I heard about for the first time from my cousins from Mexico.
Grandmother was a housewife with great talent in the kitchen. She wrote several cookbooks, including the Jewish Women’s Cookbook, in Hungarian. One of her kosher specialities was a special parve (non-milk, non-meat) bechamel sauce that was made from soup and flour and could be used with fleischig (meat) meals.

The family was formally observant of the Jewish religious practices. A typical Neolog (Conservative) family, they kept kosher at home and observed the holidays. I believe that the Rozenfeld family was considerably more observant than my paternal grandparents, the Biros.

Mother had her first introduction to the non-kosher world in the late 1930s, during a business trip with her father to Kragujevac. Grandfather took my mother to a local restaurant where she was introduced to rolovana djigerica, grilled pig livers wrapped in bacon. Of course, she was instructed not to mention the discovery of this culinary delight to anyone back home.

My mother Eva Biro (nee Rozenfeld) was born in Subotica in 1923. She had a sister, Vera, who was born in 1931 in Subotica. A brother, Imre Rozenfeld, was born in Subotica in 1926. My mother spent much of her childhood outside her hometown. As was the custom among the well-to-do in Subotica, Martin and Aranka sent their daughter to finishing school in Switzerland. There she learned French and German, among other things. She left this school without finishing and returned to Subotica. For a while she worked as an accountant at her father’s hardware store. In 1939 she went to London to attend a business secretary course with another Jewish girl from Subotica. When the Germans invaded Poland, my grandfather insisted that my mother return to Subotica. Meanwhile, her friend’s family told their daughter to stay put. They joined her in London.

My grandfather, Imre, was born in Kisber, Hungary, in 1885. He changed his name from Mirko Bohem to Imre Biro in order to ease his assimilation into the local life. My grandmother Ilona Biro (nee Mendelssohn) was born in Budapest in 1891. My father, Zoltan Biro, was born in Budapest on March 30, 1912, and died in Belgrade on April 2, 1998. His father worked for the Yugoslav railroad and was stationed in Vinkovci, Yugoslavia at the time of Zoltan’s birth. My grandmother did not want to give birth alone in this town where she didn’t know many people, so she returned to Budapest, where her family lived. She gave birth in her parents’ apartment in Budapest and remained there for a brief time before returning with her newborn son to Yugoslavia.

My father spent most of his childhood moving around, because of his father’s job with the railway. When he was born they lived in Vinkovci. After that, from 1914 to 1918, they lived in Subotica. There, they lived close to the train tracks. My father liked to watch the trains go by. One day, at the end of World War One, his curiosity got the better of him and he wandered off to watch the trains for longer than usual. He was mesmerized by the Moroccan soldiers returning from Thessalonica through Subotica. He spent the day watching these dark, strange-looking soldiers passing through his town, and he lost track of the time. When he returned home at 7 pm, his parents were distraught. Once they saw that he was safe, Grandfather gave him the worst beating the child was ever to receive.

When my father finished primary school, they moved from Subotica to Mostar. He completed high school in Mostar and then enrolled in law school at the University of Zagreb, where he lived in the student dormitory. I don’t know whether this was a Jewish dormitory. If there was a Jewish dormitory in Zagreb at the time, he certainly would have lived there; if not, he lived in the regular dormitory.

He shared a room with a Jew named Tibor Szekely. Tibor was a fascinating character who happened to look like a short version of Lenin. He finished law school but never practiced as a lawyer. Instead he became a professional traveler and anthropologist. He wrote many books, many of them travelogues, and knew many languages. In his later years he became the director of a museum in Subotica. He died in the 1980s in Subotica.

My father finished his first year at the University of Zagreb and then transferred to the University of Belgrade, because his father had planned to retire and to move to Belgrade that year. However, Grandfather's retirement was pushed back one year, so Father spent his second university year in the King Alexandar dormitory in Belgrade on Revolution Boulevard. The next year his parents were in Belgrade and he lived with them in their apartment on Charlie Chaplin Street. During his studies, my father was an active member of the leftist students’ organization, but I do not know whether he was a member of the Communist Party before the war.

He finished his law degree in Belgrade and then served in the Yugoslav Army from 1934 to 1935. His service included completing an officers’ training course. After leaving the Army he began his apprenticeship with a Belgrade law firm.

During the War

Father was mobilized in 1941, shortly before the Germans invaded, and soon after he was taken prisoner in Pristina. He escaped from the camp in April of 1941 and fled to Belgrade. He returned to his parents’ apartment but found it empty and blocked off. When the Jews in Belgrade had been forced to register at Tasmajdan Park, my grandparents had escaped to Subotica, where they remained until they were deported in 1944.

When my father saw that his family was no longer in Belgrade, he hoped that they had escaped, and went to look for them in Subotica, where he stayed with them until 1943. During this time he worked as a brush maker at a workshop.

In the summer of 1943 he was taken to a forced labor camp in Prigrevica near Sombor, and subsequently to Bor to work in a train station. In Bor he was with Jewish prisoners from all over Vojvodina.

In September 1944, the Germans left the camp and the prisoners began escaping. Father fled to Zajecar with friends from the camp. They spent a month in the forest until the partisans came, then accompanied the partisans back to Belgrade, entering the city on October 22. He left Belgrade with the partisans and continued on northwards to Subotica. There he found that most of the family and many friends had been killed. His parents had been deported in 1944. It is known that Ilona was killed in Auschwitz. It is assumed that Imre was also killed there, but no records concerning his death have been found.

My mother was deported to a labor camp near Vienna with her sister, Vera, her mother, Aranka, and Aranka’s sister, Elizabeta and her three sons, Ivan, Pavle and Peter. After liberation they all returned to Subotica.

At the beginning of 1942, my uncle Imre Rozenfeld was in high school in Novi Sad. On January 20, the day before the raid on the city, a Hungarian army officer from Subotica recognized him as Martin Rozenfeld’s son and ordered him to leave Novi Sad and return to Subotica, thereby sparing him from what was to happen the next day (editor’s note: the Hungarian Army carried out a pogrom against Jews and Serbs).  But two years later Imre Rozenfeld was executed in Budapest for his activities in the resistance movement. Grandfather Martin did not survive the war either.

After the war, my grandmother Aranka Rozenfeld continued to live in Subotica. However, her life was not the same and she had trouble adapting to her new conditions. Prior to the war she had been quite rich and lived a very comfortable life, and she could not accept the poverty the end of the war thrust upon her.

After the War

In the 1960s, she went to Budapest and quarreled with the Hungarian authorities until they granted her a Hungarian pension. She believed that she had a right to this paltry sum because her son had been killed as a Hungarian resistance fighter. The pension was so small it hardly seemed worth the effort. She traveled as much as she could, and frequently returned from trips weak and ill. She spent much of these journeys arguing with people she met, and was even known to go on a hunger strike from time to time. At home she practiced yoga and worked on her books.

Vera did not get along with her mother, which was probably the motivation for her abrupt marriage, at the age of seventeen, to Istvan Pirnicir and their subsequent aliya (emigration to Israel) in 1948. In Israel they changed their last name to Or and had three children: Ruben in 1948, Gabi in 1956, and Daniella in 1967. The family still lives in Israel.

As I mentioned earlier, Elizabeta left Yugoslavia with her three sons after the war and settled in Mexico. Her husband, Ignac Rozenfeld, survived the war but died of a war-related illness immediately afterwards.

My parents married in Subotica in 1944 before moving to Belgrade. In Subotica my father worked for a military court in 1944 and 1945. In Belgrade, he worked as a lawyer and then held the position of judge on the Economic Supreme Court of Belgrade. After retiring he worked as an international trade arbitrator.

Mother worked for the Ministry of Information. Her boss was Veljko Korac, Zarko Korac’s father. Her knowledge of many languages—Hungarian, Serbian, French, German, English—was extremely beneficial in this position. In the 1950s she left the ministry and opened her own photo news agency called Jugo Photo. This was the first photo news agency in Yugoslavia and was extremely well-known. In the late 1950s, it merged with Tanjug and became known as Photo Tanjug. My mother was the director of this agency until her retirement.

I was born in Belgrade on January 26, 1950. I have an elder sister, Jelena Blumenfeld, born in Belgrade on July, 4 1947. Her nickname, Murci, was given her by our maternal grandmother, Aranka Rozenfeld. It comes from the Hungarian word for grumpy and was said to suit Jelena’s mood and personality immediately after her birth. This name was used at home and in the Jewish community, but in all other places she was known as Jelena. I believe that their friends in the Jewish community did not know, and maybe still do not know, that Murci’s real name is Jelena.

Throughout our early childhood, Jelena and I spent a lot of time at our maternal grandmother Aranka’s house in Subotica. During these extended visits we would speak mostly Hungarian, and when we returned to Belgrade we would continue speaking Hungarian. So, before beginning school we spoke mostly Hungarian, and after that, almost none. This was an unsettling irony for our mother, Eva. Although it was her mother tongue, after the war she tried to limit the amount of Hungarian she spoke, in protest of the horrors that Hungarians had committed against the Jews. Her commitment was overcome by nature, and she and my father continued to speak Hungarian at home. She remained committed to the idea that her daughters should not speak Hungarian, and hearing us speak Hungarian after trips to our grandmother’s house frustrated her. It can be assumed that she was pleased when we began school and ceased speaking Hungarian. Today, I do not speak Hungarian, but I believe that if I were in a Hungarian-speaking environment for a few days, I would once again pick it up.

Jelena and I grew up aware of our Jewishness and had contact with the Jewish community, but our family was not observant of any of the Jewish practices. Our religious observance was limited to the Purim and Hanukkah social celebrations in the Jewish community, although we did have friends from the community. Our grandmother, Aranka, was more observant. While I do not remember spending any holidays with her, I'm sure that Grandmother observed them to some extent, including lighting candles and fasting on Yom Kippur.

I completed the university in Belgrade with a degree in pharmacology and currently work as a pharmacist in the Jewish community. I was married to Nebojsa Jovanovic, a journalist for the Tanjug news agency, who died of cancer in 1998. We have two children, Djordje and Jelena, who live with me and our golden retriever, Benjamin, in Belgrade. Djordje and Jelena are students at Belgrade University, and in their spare time, Djordje practices and performs with his rock band and Jelena gives aerobics classes.

My sister Murci currently lives with her husband, a Jew from Subotica, and their two children, Adam and Lily, in New York City, where her husband does research in a NYU laboratory.

Many members of my parents’ families were killed during the war. Some escaped by leaving Europe before the outset, some survived. Today, I have family in Yugoslavia, Europe, Israel, the U.S., Mexico and elsewhere.

Siima Shkop
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of the Interview: March 2006

I interviewed Sima Shkop at home. She is living in the house, constructed by the Artists’ Council in Estonia, next to the citadel wall around the Old City. Siima lives by herself after her husband died. Though, she is not quite alone. A big well-groomed cat is living with her. Numerous pictures on the wall are painted by Siima and her friends. Siima is a petite lady. It is hard for her to walk, so users walkers for that. Siima has a heavy Russian accent. She switches to Estonian when her Russian fails her. Nata Ring, the secretary of the Tallinn Jewish Community 1 came with me for the first meeting as she interpreted for us. Nata is from Tartu like Siima. In spite of living in Tallinn for about 70 years, Siima loves Tartu, her native town. She told me a lot about the Tartu of her childhood. Siima has a tough character and I felt it right away. She did not like the fact that I do not know Yiddish and reminded me of that often. I came with another person for the second time. Siima must have gotten used to me and was more affable. During my second visit she offered me to take a look at her illustrations of children’s books. I was rapt by what I saw and it instantly changed my impression on Siima. Only a person, having the perception of a child, could create such sunny, fairytale pictures. The characters of the fairytale drawn by her looked as if they were real, alive. When it was cold outside and I felt blue, I remembered her pictures and smiled.

I did not know anybody from my father’s family. Father, Jacob Shkop, came to Estonia from Poland, when he was adult. His family stayed there. All I know is that my paternal grandfather Moishe was a high-class tailor. In general, Father and his relatives were excellent dressmakers. They were very popular. I never met them. Besides, Father never told me much about his family. I even do not know the names of his relatives. Recently I found some old notes, where I found out that Father was born in 1883. I do not remember the place of his birth.

Mother’s family lived in the Estonian town of Tartu. My maternal grandfather, Shloime-Meer Rozenko, came to Estonia from Lithuania, when he was a callow youth. Grandfather served in the tsarist army 2. At that time the term of service was 25 years, so even if Grandfather was drafted into the army at the age of 17-18, he must have been over 40 when he was demobilized.

Grandpa was very handsome when he was young – a blond with bright blue eyes. He did not look like a Jew at all. I remember one interesting case, when I was about 13, one man came to Grandfather from Germany. I even do not know who he was to him, but he collected information about Grandpa. In Lithuania, which was Grandpa’s motherland, some of the people who had known him since childhood said that Grandpa was a foundling, fostered and raised by a Jewish family. I do not know whether that’s true.

Anyway, Grandpa identified himself as a Jew. He lived like a true Jew: he was religious, observed traditions, went to synagogue twice a week. During the holiday period, he went to the synagogue almost every day. Kashrut was observed in my family since childhood.

I did not know my grandmother Siima Rosenko, nee Kaplun. She died long before I was born. She had diabetes. She must have been born in Tartu as there was a tombstone in Tartu cemetery with an inscription in Hebrew. I never came across the surname Kaplun among Estonian Jews. There are a lot of people with the surname Kaplan though. Grandmother also has a grave in the old cemetery of Tartu. It is written Siima Rosenko in Russian [Cyrillic] on her tombstone.

Grandpa Shloime-Meer was also a tailor, specialized in dress coats, which required strong skills. Tail coats were in demand in Tartu because it was a university town and that type of dress was needed for all kinds of events and costume parties, arranged by the student societies. There were rich students, who ordered tail coats and poorer students could not afford that, but still needed them from time to time, so Grandpa made tail coats for rental. I remember there were two large wardrobes with tail coats of different sizes.

Since Tartu was a students’ town there were a lot of Estonian and Jewish students’ corporations, thus there were a lot of events and people hired tail coats from Grandfather. Besides, he was an honorable guest at all celebrations. Very often Grandpa came home drunk. He was a very interesting man. He was not of a tall height, had a nice voice and great sense of humor. All people loved him.

His tail coats were popular not only with students. When Carlis Urmanis 3 became the president of Latvia, he ordered tail coats from grandfather. Grandfather was invited to go to Riga several times to make the tail coats for him. I do not know when Ulmanis met Grandpa – perhaps he studied in Tartu. Grandfather made pretty good money, which was enough to provide for the family and pay tuition for education. Grandmother was a housewife.

Grandmother gave birth to five children, four daughters and a son. The eldest was Sarah, born in 1880, the second Dina, born in 1882. My mother Rosa, the third daughter, was born in 1884. Another daughter Luba – Jewish name Liebe – was born two years after Mother, and then, finally, the long-awaited son, German, came into the world. His Jewish name was Solomon.

All children were raised Jewish. Only Yiddish was spoken at home. Of course, the grandparents and their children also knew Estonian and German which was common in Estonia. Sabbath and all Jewish holidays were marked at home; kashrut was observed as it was holy.

The five children got good education. All studied at a lyceum. I am not sure if it was a Jewish lyceum. Recently there was an exhibition in Tartu on the subject of education in Estonia. My son went to see it. There was my mother’s certificate stating her transfer to the next grade. My son said she had straight excellent marks there. In general, my mom and her siblings were very gifted.

I do not know where my parents met. All I know is that they had a true Jewish wedding in Tartu with the rabbi and chuppah. Soon after the wedding, Father found a job in Sweden and left there with Mom. Father did not work there for a long time and decided to immigrate to America. He got in touch with his pals, who were living there, and they talked him out of it. At that time there was an unemployment crisis in America and his pals wrote that it would be hard for him to find a job there. Mother was pregnant and wanted to give birth in Tartu, so they decided to come back.

In 1909 my elder sister Rachel was born. She was called Rika in the family. When she was one year old, Father found a job in Warsaw, Poland. He was fluent in Polish and welcomed the chance to work there. They did not stay there for long. The house, where Father’s workshop was, burned down, and my parents came back to Tartu again. There were four people in the family now. In 1911 my sister Masha was born in Warsaw. She was named after our paternal grandfather, Moishe Shkop. They rented an apartment in Tartu and Father had his workshop there.

During World War I, Father was drafted into the army, and he was in the lines for four years. He was contused, when he was in Manchuria. Father had serious heart trouble when he came back to Tartu after war. He had a great workshop in Tartu and was a famous tailor there.

Mother was a housewife at that time and took care of children. When she got pregnant again, Father was sure that he would have a son. He was agog to see a son, but I was born in 1920. I was named after my maternal grandmother Sima. I do not know whether Father was disappointed that I was born, instead of a long-awaited son, but still he loved me very much and I loved him too. In spite of being busy, he paid attention to his children.

Yiddish was spoken at home, so I have known my mother tongue since childhood. Estonian was my other mother tongue, as my sisters and I played with Estonian children, who were living in our yard. It was natural for us to speak Estonian. Father was also fluent in Polish and Russian. His favorite writer was the Czech comedian writer Yaroslav Gashek. At home we had his book about a brave student Sweik. The book was in Yiddish and Father liked reading it to us. Father had a nice tenor voice. There was a Jewish drama theater in Tartu. There were no professional actors there, only talented amateur actors. The operetta ‘Silva’ was staged in the theater. I remember Mom and Dad often read in duet.

Father had another hobby – chess. There were some nooks in the theater where people could play chess. I remember Father took me to the café, where he bought me ice-cream and I was watching how he played chess. Father was good at chess and I also started understanding the game. In fact, Father liked taking me anywhere he could. When the first movie theaters opened up, he took me there.

Father loved reading and plied me with that since childhood. We had a very good library at home and Father also took me to the Jewish library in Tartu. We enjoyed getting together in the evening and read. Then we discussed the books and shared our opinion.

My parents were very sociable. Father had many friends. His best pals were those who were in the lines with him. My parents often went for a visit and we also received guests in our house. We kept the door open for people.

We sacredly followed Jewish traditions. Every Friday morning Mother cooked food for Sabbath. In the evening the whole family got together, Mother lit Sabbath candles, and we started dinner after having prayed. On Saturday morning Father always went to the synagogue. We marked Jewish holidays at home. We had separate Pascal dishes. Before Pesach there was a big cleaning in the house, chametz was taken out. Only after that Pascal dishes could be brought in. Of course, we obligatorily had matzah for the holiday. Father bought Pascal wine in the synagogue. We had two seders at Pesach: on the first and on the second evening of the holiday.

We marked other Jewish holidays as well. On Yom Kippur my parents and elder sister fasted. Purim was a double holiday for us as it was also Mother’s birthday. Mother baked hamantashen – triangular pies with poppy seeds and raisons. On Jewish holidays the whole family went to the synagogue. Father was on the first floor with other men. Mother, my elder sister and I were on the top floor. It was always very ceremonious. We wore our best outfits on those occasions. My parents also made contributions to charity, it was a matter of honor for every Jew. On holidays we visited our relatives and they came to see us.

That calm secular life was over in 1929. Father came back from the war with heart trouble, which finally killed him. Father was buried in the Jewish cemetery in Tartu according to the Jewish rite. Mother did not work while Father was alive, as he could provide for his family.

We had hard times when Father died. Mother was a widow with three children and she had to make money. She learned machine knitting. She was very gifted and had a fine taste. She started taking orders in the store. They gave her wool and she knitted jackets, which were sold in the stores. When she learned how to work very quickly she took orders in three stores.

Mother’s elder sister Sarah helped us a lot. She was married, but had no children. She treated us like her own kids. Sarah was a seamstress and her first husband was a tailor. First, they had a sewing workshop. Sarah was a great milliner. She had excellent taste. She was taught sewing by the best tailors in Saint Petersburg. Sarah was an amazingly kind woman. I have never seen a kinder person in my life. She helped everybody, not only us, and people loved her.

Sarah was the only of my mother’s sisters who stayed in Estonia. Her sister Dina, a blue-eyed blond, married an Estonian German man, who was from Tartu. His name was Milts. He taught geography at lyceum. Shortly after the wedding, Dina and her husband left for Germany and settled in Bremen. Her three daughters – Gertrude, Krista and Inge – are elder than me.

The third sister Luba married a Jew from Tartu, a tailor called Meer Marshak. His brother, also a tailor, rented the second floor in the house, where we rented the first floor. In general, the family was big and all were tailors. All of them, including Luba and Meer, left for England, Liverpool, in 1921. When I was a child, I knew Luba only from pictures. I met her when she came to the wedding of my sister Masha. Luba did not have children. When Father died she assisted us with money a lot. Gertrude, Dina’s elder daughter, said that she helped them as well when life was hard in Germany after the war.

Both of my sisters went to lyceum: Rika to the Russian one and Masha to the German one. Jews often had their children study in the German lyceum, for them to learn the language to enable them to continue their education. When Father was alive, the family could afford tuition. Having finished school, my elder sisters Rika and Rachel entered Tartu University, the economy department. Then Father died, so Rika had to find a job to pay for tuition.

She worked for the Jewish bank in Tartu to assist Mom with money and to get more experience. At that time Rika studied hard at the university library. She met her husband there. Dovid Soliternik lived in Israel. He was one of the first to settle there. His family came either from Romania or Bulgaria. He was a young disabled man. He had an artificial leg, he worked with dynamite and his leg was blown off as a result of a blast. He was not fit for the army, so he decided to enter Jerusalem University, finished it and became a tutor.

A Latvian Jewish school invited him to hold a lecture course for students in Daugavpilts. At that time he was a professor, an expert in oriental languages. Dovid found out that Tartu library had ancient Arabic manuscripts and he came here from Latvia to read them. So he met Luba there. It was love at first sight – a great love.

They got married in two months. The wedding was in Latvia, under a chuppah. Shortly after the wedding Dovid came back to Israel with Rika. I do not remember the name of that small town, where they settled. They built a house. Dovid worked as a teacher. In 1936 their first child was born. They named him Jacob after my father.

My second sister Masha got married right after finishing lyceum. Her future husband, Aisek Reisman, was her classmate for eight years. They got married right after having finished lyceum. When Mother wrote a letter to Aunt Luba that Masha was going to get married, Luba came from England. She organized a great wedding for Masha and Aisek. It was a truly Jewish wedding with a chuppah. I do not know why they had a wedding in Valga. I can’t recall.

After the wedding, Aisik entered Tartu University. He studied and worked. Masha did not study as there was no money for tuition. She tried to learn some profession, but did not succeed. She was very smart, but awkward. She found a job as a sales assistant in a large store. They lived separately from us, but Masha always found time for me and called on us often. My sisters were both friends and nannies for me. They took good care of me as they were much older.

When my sisters were married off and left the house, Mother could not afford the apartment we were renting, and we moved to Grandpa. When Sarah got married, he stayed alone. Mother was the homemaker. Our living was modest, but Mother always found money to celebrate Sabbath and mark all holidays Jewish traditionally. She observed kashrut. We had kosher dishes. I remember she cooked vegetable soup and gefilte fish – Grandfather’s favorite dish.

Mother took me to the Jewish kindergarten. The teacher was the wife of the director of the Jewish school in Tartu. She taught Ivrit, and I still remember it. All classes were taught in Ivrit and Mother wanted me to learn the language and to be among children. I went to study when Father was still alive. He was getting more and more unwell, and there was a lack of money. That is why I entered Jewish elementary school.

The teachers were good. By the way, some of them later taught at the Tallinn Jewish lyceum. Our teacher at the first grade was Vilenskaya, a very beautiful lady. She taught me how to read and write. She and her friends staged plays in German at the school theater in Tartu. Then she taught German at Tallinn school.

We had wonderful teachers. One of them, Levitin, seemed an old man to me. He taught us Ivrit and the Tannakh in Hebrew. Of course, he did not tell us all the things, he picked only the subjects that we would understand, and covered the most important things. He also commented – sharing what one rabbi said on a certain subject and what opposite opinion was expressed by another rabbi, and we tried to find out which opinion was correct. Then I understood he did not only teach the Tannakh, he wanted us to learn how to think, analyze and have our own opinion, even it differs from the common point of view.

He also told us interesting stories, which I still remember. My teachers also arranged extra-curriculum activities. There was a school theater, we staged plays, gave performances dedicated to the main Jewish holidays. There were a lot of spectators – kin, friends – and all praised them. A school choir also gave a performance as well as the students of the dancing and gymnastics studio. The concert program was always very comprehensive and it was interesting for both – spectators and participants. One of our teachers, Levin, came here from Poland. He knew a lot of nice Jewish songs and taught us those. I have very bright recollections from school times. I kept in touch with many of my classmates after I left school. I studied there only for three years.

When I finished the third grade, there were not enough students to form another class. Thus we had to go to different schools. There were eight girls in my class, and the four of them, including me, went to an Estonian school. It was an elite school and the tuition was high. The teachers were great. I think Aunt Sarah covered the tuition there to help Mother and me. The four of us understood that there was a need to speak fluent Estonian and have no accent. We were the first Jewish girls who were enrolled in that school.

Of course, we were fluent in Estonian as we were constantly communicating with Estonian children, but our grammar was poor. In summer, the four of us crammed Estonian grammar. After hard studies, we learned how to write literately. Then at school it turned out that our Estonian was better than that of other students – Estonian native speakers. The Estonian language teacher respected us for having good knowledge of Estonian grammar. We also had a good German teacher.

I cannot say that we, Jews, were treated in a wrong way, but there were all kinds of incidents. Once, we came in the class and one girl cried out, ‘Jew!’ and pointed at me in front of the class. I was a small girl, but I could stand up for myself. I took a bottle of glue and poured it on her head. Then I beat her, though she was much bigger than I. The whole class was rapt! After that people had a very good attitude towards the Jews in class.

I and other Jewish girls had Lithuanian friends. Of course, there were times when the guys would push us in the street and say something unpleasant, but without spite. In general, the attitude was good. I did not feel hurt. We prayed on Monday before classes. We, Jewish girls, did not join the prayer, and waited by the door to the classroom. There was a prayer at the end of the school day. Once I also said a prayer in Lithuanian, but it was like a joke for me.

I started drawing in the Lithuanian school. We had a wonderful drawing teacher. Her lessons were always very interesting. She gave us the topic and we were supposed to draw something on that subject. At the end of the class she collected our drawings. She showed them to the whole class and everybody was to express their opinion on them. She did not teach us basic skills, but, the most important thing: she taught us how to look at things. Now, I think it is the most important thing for an artist is to know how to look.

My friends and I did very well at school. I understood that there could be no other way as tuition cost a lot of money. I tried being good even at math, despite loathing that subject. I studied there for two years. Sarah’s first husband died. She married a Jew from Tallinn and moved there. Sarah tried talking Mother into moving to Tallinn. Then she got sick and had to undergo operation. Aunt asked Mother to let at least me come to Tallinn. Mother could not decide on moving there as she thought it would be hard to get a job in Tallinn. Grandpa’s tailor’s work shop was still income-bearing. We decided that I should go to Tallinn myself and live with Aunt.

I entered the Tallinn Jewish lyceum 4. It has an interesting history. Tallinn Jews put money together to have the school built. In 1924 the lyceum was opened, and it is still there. Owing to the efforts of our Jewish community, there is a Jewish lyceum there now. There was an Estonian school during Soviet times.

At first, it was hard for me to study at the lyceum as the teaching was in Ivrit, but not the old Ivrit that I was taught at school, but the modern Ivrit, spoken in Israel. I understood almost everything, but could not speak myself. It was not hard during the classes. My classmates spoke Ivrit during the breaks. Then I started taking private lessons in Ivrit. My teacher was Michelson. I worked very hard and studied it for less than a year.

I liked lyceum a lot, both my peers and teachers. We had a very good class; unfortunately, most of my classmates are dead now. There were quite a few students from the school in Tartu in the Tallinn lyceum. The school in Tartu was a six-year one, so many students decided to continue their education in Tallinn.

Samuel Gourin was the principal: a tall, blond man with huge eyes. He was loved and respected. His daughter was also studying at the lyceum. She was a bit younger than me. Zhenya became an orphan as her mother died when she was two or three years old. Gourin taught general history. We did not have text books in modern Ivrit, so we took notes after him.

There was also a teacher who taught us Jewish history. We also were taught Ivrit literature and grammar. Our mathematics teacher was from Tartu. When my sisters were studying, he taught mathematics in both lyceums. Then he was transferred to Tallinn lyceum. He was a very good teacher.

I hated math most of all when I went to Estonian school, especially algebra I disliked. I did much better in math when I was studying at the lyceum, I even started liking it when I had a trigonometry course. It was interesting for me and I got good marks. Vilerinskaya, my first teacher at Tartu school, also taught here. She was the German teacher.

We had so many new subjects that now I am even surprised how we could digest it all. There were also subjects taught in Estonian: chemistry, physics, geography and of course Estonian literature and grammar. There was also a course of Russian language, which I did not know at all. I even did not know the alphabet, but my classmates read the books written by Pushkin 5, Lermontov 6 etc. in the original.

The Russian teacher was very handsome. He understood that I did not know Russian and he permitted me to read those books in Estonian so that I could understand what was going on. Of course, I read them with pleasure and found them very interesting. I needed to learn the basics of the language and one of my classmates helped me with that. There was one class where the subjects were taught in Russian, but the group was very small. There were also gymnastics classes. We did not have my favorite drawing classes.

The chazzan of Tallinn synagogue, Gourevich, taught music and Jewish traditions to us. He came to the classes with a small accordion and played it. We sang Jewish and Hebrew songs. Gourevich was very interesting and funny. His daughter, Anna, subsequently a famous Estonian pianist, Anna Klias, also studied at our lyceum. She was a good student. When I graduated from lyceum, she and some other Tallinn alumni were at the traditional reception arranged by our principal. The most outstanding student was always invited and there were always Jews among them.

Children from poor and rich families studied together and it did not affect the relationship. We did not choose friends by their parents’ income. We had our own company consisting of boys and girls. We went to dancing classes. In general it was our common interest. We wanted to learn how to dance beautifully.

All lyceum students were members of Jewish organizations. I was a member of the children’s Jewish organizations. In Tartu I was a member of Hashomer Hatzair 7. This organization was represented in Tallinn as well. A lot of my classmates were members of Hashomer. We took part in Estonian scout contests. In summer we went to Hashomer Hatzair scout camps. When we moved to Tallinn I entered the Jewish youth organization Maccabi 8. There were good gyms in that organization. I loved gymnastics. I started attending rhythmic gymnastics there. I had rhythmic gymnastics classes in Tartu, but they did not have such good facilities as in Tallinn. Our trainings took place in the university gym.

We, schoolchildren, were interested in politics. When the fascists came to power in Germany, we started boycotting German films; a lot of them were screened in movie theaters. We even refused speaking German, though most of us were fluent in this language.

I finished lyceum in 1938 at the age of 18. I wanted to go on with my education, and was dreaming of going to the arts institute. The tuition was very expensive, and I could not afford it. Aunt suggested taking me as an apprentice in her workshop, but I did not like sewing and had no skills for that. I decided that I would take any profession, but that. I became an apprentice of a famous hairdresser in Tallinn. Even the president had his hair cut there and the wives of all the diplomats were customers there.

At that time, when the fascists came to power in Germany, fascism was trickling down here as well. They even did not want to hire me for being a Jew, but still took me as an apprentice for two months. Then one of their regular customers – a wealthy Jew – stood up for me. She said if I was fired only because of my nationality then no Tallinn Jews would ever come to the salon. She was also supported by a rich German lady, who was also a regular customer. She said the nationality did not matter, the work did.

Unfortunately, during my apprenticeship I was more involved in cleaning than in training. When I had spare time I was standing by the master and watching his work – beautiful hairdos. Once a week I attended a special school where I was taught to put wigs on and do make-up. It was very interesting for me. When I finished school, I worked at the hairdressers’. Often I did not have to do my job, but be at beck and call for my customers, who were of different age – adult ladies and young girls like me. While they waiting in line, they could send me to fetch cakes from confectionary or run other errands for them.

When a customer was my age I sadly thought to myself – that she could do what she wanted – study and have no problems in life. I wanted to study, but could not afford it. I wanted to banish those thoughts, as there was nothing I could do. If I was too focused on that, it would make my life unbearable. I tried to have a fully-fledged life the best way I could. In the evenings I went to Maccabi for training. I dated a guy, my classmate from lyceum. My beloved and I went to the theater, cinema, dancing.

I also attended English language courses. Now I cannot picture how I could cope with all that. In a year I met a young man, an artist. He looked at my drawings from school and said that I should become an artist. I dropped my English language courses and went to the art studio instead. It was headed by Estonian sculptor, Voldemar Mellik. I attended evening art school courses. We painted nude models. In Mellik’s opinion I did pretty well. He said that I had to study at the institute, which I could not afford.

In 1939 my elder sister Rika, her husband and son came to Tallinn from Israel. Dovid intended to work in the library and Rika was happy to take advantage of the chance to rent an apartment not far from Aunt Sarah’s house. Then Mother and Grandpa moved to Tallinn. Mother moved in with Rika and Grandfather lived in Aunt Sarah’s apartment. There was not enough room for everybody, besides there was Aunt’s sewing workshop in the apartment. It was OK with me as I was out of the house most of the time.

I spent a lot of time in Maccabi. We had a wonderful rhythmic gymnastics trainer and we succeeded in our performance. We did not only tour Estonian cities we were also in Latvia and Lithuania. In 1939 we were invited to Finland. There was a large stadium in Helsinki constructed on the occasion of Olympic games, where in 1939 on the eve of the Soviet-Finnish War 9, an international gymnastics event was held with the participation of 300 Estonian girls and boys. Our nine ladies from Maccabi, including me, also took part in the event. The audience was pleased.

In 1939 Germany attacked Poland 10. The war was over shortly after Soviet troops entered Poland. Then the Soviet Union attacked Finland. We followed the military actions and were worried for Finland. We were very happy when the war was over as Estonia always had very good relationships with Finland. Then the Soviet government signed a non-aggression agreement with Germany [the so-called Molotov-Ribbentrop Pact] 11 and put pressure on the Estonian government to have military bases constructed on its territory 12.

Of course, at that time we did not know what it was for and felt calm. Many of those who were frightened of the intrusion of German troops in Poland even welcomed the idea of Soviet military bases in Estonia thinking it to be a pledge for peace. We knew that Jews were killed in Germany. By the middle of the 1930s there were quite a few fugitives from Germany. They said what was going on there. At any rate, our family feared fascists much more than the Soviet Union.

In 1940 Estonia became Soviet. In general, we had nothing against it as we knew hardly anything about Soviet life. All we knew were pretty attractive slogans. A lot changed when the Soviet regime was established in Lithuania. There were even changes for the better – the education was free, both secondary and higher. It meant that my dream to study at the Art Institute would come true. In general, there were a lot of new interesting things. My friends and I were fond of that. We discussed news.

I successfully passed entrance exams to Tallinn Art Institute, the art department. I did not have to pay tuition. Besides, I got scholarship. I could drop work and start studying. It was a happy year for me, 1940. I enjoyed drawing and the classes were not a burden, but a pleasure for me. I managed to cover a two-year program within a year. I studied only for half a year at the first course, attending the classes for the 1st and the 2nd course and passed exams for both courses.

As for the painting classes, I was in the group with the students of the 3rd course. Khapson, the best Estonian artist, taught us painting. He became my tutor. He was my teacher for the whole time. Khapson is still alive. He is 90 and he is still working! His workshop is in the house, where I am living. A museum with his paintings is also here. Our rector, Starkov, was a wonderful Estonian sculptor. He made sculptures from granite. After the war his workshop was in Tartu. Starkov was a very intelligent person, a good rector, treating the students very nicely. I was lucky to have such teachers.

Having finished the 1941 academic year, as per results of the exams, I was transferred to the third course. We had a Komsomol organization 13 at the institute and I joined it. I was a very young girl and was interested in many things. I also had some odd jobs – drawing slogans, pictures for wall papers. At times I had to work from dawn till night. I was friends with the students and did not have any problems with anybody. The teachers also treated me very well.

Of course, I was grateful to the Soviet regime, which let me study and do what I liked. At first, the Soviet regime did not oppress Estonian citizens in any way. Kolkhozes 14 appeared later, and peasants were not oppressed right away. Enterprises were nationalized, and taken away from rich people. There were no wealthy people among my acquaintances and family, so we were not affected by that.

We did not have our own apartment, but rented one. During the Soviet time, the houses were nationalized, but people were not evicted from their homes. At that time we had to share our apartment with another family. It was called communal apartment 15. Before we did not have anything of the kind – people living with strangers in the same apartment. But we abided by that and with many other things.

When on 14th June 1941, one week before the war, people were deported from Estonia 16, it was dreadful! I remember it vividly. Nobody was deported from our family, but we feared it! People shared with each other the news about deportation on that scary day and were afraid for themselves. Everybody understood that it was just a beginning. Most likely there would have been more deportations if on 22nd June 1941 Germany had not attacked the Soviet Union 17.

At that time I destroyed all photos which were connected with Betar 18, Hashomer Hatzair. At that time I understood that those pictures would be the evidence against me. I kept only some snapshots of performances of our Maccabi gymnastics group. I regret it so much; I should have hidden those snapshots.

Grandpa died two weeks before the war. He was buried in the Tallinn Jewish cemetery according to the Jewish rite. At that time we were mourning over him. Only later we understood how happy he was to die at home, among people who loved him, having been buried decently, not in a common grave in evacuation.

Rika and her husband left Estonia in late 1940. They went back to Israel. When we found out that the war was unleashed, we decided to leave Estonian immediately. In the late 1930s there were a lot of fugitives from Germany in Estonia, who told us that the fascists killed Jews. We understood, that we would be killed if we stayed. Without any doubts we packed our things within one night.

My brother-in-law Aisek, Masha’s husband and his brother headed for Leningrad. They escorted the Tallinn hospital, which was evacuated there. Aisik took our things and left. We agreed on a place where we would be able to find them in Leningrad. They left and in couple of days Mother, Sarah, her husband and her one-year-old son went to the train station. We took the train to Leningrad, but we did not reach there. At Kacha station we were rerouted to another train heading for Ulianovsk, Kuybyshev. They did not want to let Estonian fugitives into Leningrad.

We had no things at all as we had counted on getting them in Leningrad. We only had evacuation certificates and passports on us. The final destination was Kuybyshev, but we got off the train in Ulianovsk. Only several Estonian families got off the train there. At the evacuation point we were asked for our identification and intentions. Then we were sent to a local house in a kolkhoz where fugitives from Polish concentration camps were living.

After a while our family was sent to the kolkhoz Kremlevskiy, 25 kilometers away from Ulianovsk. My sister and I were given assignments for work at school. My sister was offered to teach German and I – to teach drawing. My mother and sister were fluent in Russian and I was not. Owing to my Russian teacher at the lyceum I knew the rudiments. I took children’s books in the library, read fairy tales, wrote out unknown words, asked for their meaning and memorized them.

It did not take me long to learn Russian, but I was not very literate. I am still ashamed of my Russian grammar. But still, I know something. It is a beautiful and interesting language. I like Russian literature particularly.

We lived in that kolkhoz for half a year. Our family was given a small ramshackle house, but we could not live there as it was teeming with bedbugs. We found a vacant room at school and moved in there temporarily. Then we were provided with a new lodging – a nice clean house not far from Volga. We lived from hand to mouth. We were saved by the under harvested crops in the fields – we picked peas, wheat ears and ate them. The locals also helped us, though they did not have enough for themselves.

By that time, my brother-in-law Aisik and his brother came. They took the patients and staff of the hospital and then they were free to go. They did not meet us in Leningrad, but found us via the information bureau for evacuees in Buguruslan. Aisik’s brother stayed with us and then all of us left for Ulianovsk. Aisik started working at the factory and rented a room from a Tartar for the whole family.

Тhere were a lot of Tartars in Ulianovsk. I liked them a lot – they were very kind and sincere. Russians were also very good people. But still there were some rascals, who informed the NKVD 19 against us saying to check our things. They searched our apartment, but of course they did not find any things that were banned.

In October 1941 the Germans came closer to Moscow. The commanders understood that they would not be able to stop the Germans and started making anti-tank fortifications. A lot of women and teenagers were involved in that. Those fortifications were made 50 kilometers from Ulianovsk. We were taken there by train.

We were followed by another train with young guys, who were heading for the front. There were even schoolboys among them. That trained stopped by ours. The ladies, who were heading for construction works, got off the train, hugged those boys and gave them some food they had. All of us cried, understanding that the guys were to face death. They did not even have rifles, and they were to be in the lines fighting against well trained and well-armed soldiers.

We were given spades, hoes for digging anti-tank trenches. It was cold, the land was frozen and it was very hard to dig. First we had to work with a hoe and then use a spade. We did not have a place to stay; we had to sleep on the earth. No food was taken to us. We even did not have bread for a week. We had to pick some roots and herbs in the forest nearby. An elderly lady and her daughter and some 13 to 14 boys evacuated from Leningrad were working closely with me. That elderly lady shared all food she had. I will never forget her.

We exerted our every effort, but there were hardly any results. In a couple of days the lady said that we should leave as our work was futile and dangerous for our life. We had to walk for 50 kilometers. It was a harsh winter. We walked along dug anti-tank trenches and the trip seemed endless to us. There were a great many people involved in digging.… We had been walking for a long time when we finally reached Ulianovsk. I got really cold and was unwell for a while. I almost died, but I had a young organism and survived without any medicine.

When I got better, I went to work at the military plant. There we were given food cards 19, which allowed us to get twice as much bread than for civil work. It was very important as there were three of us and I was the only one who was working. Mother and Aunt Sarah got dependent’s cards – 200 grams of heavy semi-raw bread per person. Of course, it was not enough. We were hungry, but the cold was even worse.

The parents and brother of Aisik lived in evacuation in Middle Asia. They often wrote to us and we knew that it was warm there. It was the main reason for our decision to move there. Mother, Aunt Sarah, my sister Masha and her son moved there first. Aisik and I were to follow them later. We were supposed to work for a certain time after submitting our notice.

I met Starkov, the rector of Tallinn Art Institute, in Ulianovsk by chance. He said that he had a lot of friends in Moscow, who taught at the art academy. He gave me their addresses. He told me to drop by them and say hello from him if I were in Moscow. He said they would help me continue my education in Moscow. At that time, I was not thinking of Moscow as I was on the point of leaving for Fergana [Uzbekistan, about 3500 km from Moscow].

We had been traveling for two months. We took the train heading for Fergana, but reached Samarkand. We had to spend a day there before we could take a local train to Fergana. I went to take a walk in the city. It was a beautiful and peculiar place. It was the first time when I saw oriental architecture and paintings. I hadn’t even seen that on pictures before. I was carried away and got lost. I asked for directions, but the local people did not understand me as their Russian was also bad.

I reached the mosque and noticed some people who did not look like locals. I heard them speaking Russian. I went up to them and asked where they were from. I learned that they were from the Moscow Academy of Art which was evacuated in Samarkand. I took out the note which I had gotten from Starkov and asked whether there was such and such a person among them. They told me that it was the rector and took me to him.

I said ‘hello’ from Starkov. He asked me about him and myself and suggested that I should stay in Samarkand and study at the academy. It was very alluring for me, but I decided to find my family first and then, if I had a chance, I would decide to move to Samarkand to study. They saw me off to the train station, but the train to Fergana had already left. The next day I went to the train station once again. There were no tickets, but crowds of people intending to leave, but failing for a number of times. I was lucky that a guy working at the train station took pity on me and pushed me in the car when the train was starting to move.

When I came to Fergana, I went to the evacuation point to ask where my relatives were living. It turned out that they had not reached there yet, though they had left much earlier than me. I happened to be in a strange city alone. A bullock-cart cabman took me to the market on the central street which was called Lenin, as it was common in Soviet times.

I started roaming about the city without knowing what to do. It was a miracle – I met my pal – a Jew from Tallinn, who was the only Jew from Tallinn evacuated in Fergana. There are such amazing coincidences! He suggested that I should live with him. I had stayed there for two weeks before my relatives arrived. Aisik also came after me. It turned out that his brother and he caught typhus on the train and were hospitalized in Samarkand. Aisik survived, but his brother did not.

We found a place to live. Mother and Aunt Sarah were very weak and elderly, so it was hard for them to work. I understood that I would be the only bread-winner of the family and started looking for a job. I found a job as a hair dresser. Before our departure, I took all the instruments with me, I even had rollers for making hair curly. I was gladly offered a job.

In spite of hard military times, I had a lot of clients. All kinds of ladies! The doctors from the rear hospital, wives of militaries, evacuees, women of easy virtue… All of them were very different, but willing to look good. Women wanted to remain feminine and I really liked the fact that I could help them. I made hair-dos. I tried to do my best especially when ladies wanted to have their pictures taken to be sent to their husbands to the front. I was very pleased when the lady showed me the letter from her husband saying how beautiful she looked. There were so few joys at that time, so I was happy for making someone feel good!

Apart from that work I also had some odd jobs. Twice a week I gave drawing lessons at the Pioneer House 21, made inscriptions on gravestones, painted posters, slogans. I worked till night. Then I got lucky. The Moscow theater named after Lenin was evacuated to Fergana from Moscow. I found out that there was a vacancy for an artist. I offered my services and was employed. I made posters, decorations. It was not complicated.

In 1943 I got a letter from the Estonian government. I was offered to go take classes at the art institute in a city in Bauhinia, near Oaf. Of course I felt so happy. It was my cherished dream. Mother and Aunt Sarah got food cards for dependents. There were few products and they would have died if I had not worked. I could not leave them by themselves.

Aisik, my sister Masha’s husband, was drafted into the army in 1942, when the Estonian Corps 22 was founded. He went through the war and finally he took part in the liberation of Estonia from the fascists. The Estonian corps liberated Tallinn from German troops and moved farther, to the islands. Masha often got letters from her husband. She got the last letter from him after his death. He was killed in action on Sharma Island. His elder brother Samuel told us about it after the war. He was a military doctor in the Estonian corps. Samuel saw Aisik walk into a mine field and he was blown up. After battles the soldiers of the Estonian corps buried their perished friends.

After the war Samuel took Anzac’s ashes from Saaremaa to the Jewish cemetery in Tallinn and arranged for a traditional Jewish funeral. In the 1970s Shmuel immigrated to the USA. Very few people from Aisik’s family survived the Holocaust. Some of them were killed in action, others murdered by Germans in Estonia.

We came back home in winter 1944. Estonia had already been liberated from the fascists. We had the certificate saying that we were evacuated from Tallinn and the militia in Fergana issued us a permit to go back. It was a long trip and we celebrated New Year’s 1945 in the train. The winter was very cold, and the cars were barely heated. When we came to Moscow, our train was on the sidetrack for ten days. It was 30 degrees below zero, and it was not much warmer in the cars. Then our train was help up in Leningrad for a long time. Finally we reached Tallinn.

Our and Masha’s apartments were occupied. By that time the wife of Shmuel Zaltsman, Masha’s husband’s brother, came back to Tallinn. She let us live in her apartment until we would get a new one. Estonians treated us very well. The neighbors took our things after we left and when we came back they returned all of them. We even did not ask for them. The brought our furniture and other things. Aunt Sarah stayed with Masha. Mother and I returned to our apartment. We shared one room, but still we were happy to be back. We were happy that our miseries and wanderings were over.

When we came back to Tallinn, I found out about the dreadful fate of three Estonian Jews, who were not willing to get evacuated. There were very many of them. People did not believe those atrocities committed by Germans, thinking it to be Soviet propaganda, concocted against Jews whom they hated. That is why many people stayed, in Tallinn in particular. Jews fled from Tartu; those who stayed were executed soon. It was scary! In Tallinn it took Germans a month to get all the Jews for execution. Men were kept in Tallinn prison, women and kids in the camp near Lake Harku 23.

I think many Jews stayed in Tallinn because of Rabbi Aba Gomer 24. He was the one who convinced Jews that there were no reasons for escaping from Germans, saying that it would not be worse than under the Soviet regime. He admitted that Jews might be oppressed in some way and restricted, but that he did not think that Germans, cultured and civilized people, killed Jews! Doctor Gomer and his family stayed in Tallinn. He was killed by Germans on the first day of the occupation. His entire family was murdered.

Mother had a friend from childhood. Before she met Father, she even wanted to marry him. That man stayed, because he could not leave his paralyzed sister. He was killed on the street. Some of the local citizens pointed him out to the Germans – ‘Here is a Jew!’ – and he was shot at once. There were many stories like that. So many of my friends and pals from lyceum and Maccabi died. Some of them were killed in actions, others in Tallinn…

Not only the Germans exterminated Estonian Jews. At the beginning of the war mother’s brother German Rosenko perished. When we came back to Tallinn, we got the documents of his death. It was a story, which was even covered in the newspapers: a common grave with 40 cadavers was found in the prison yard in Tartu. They identified the names of the perished and German was among them. Nobody doubted that they were shot by Germans. Only many, many years later we found out the truth. Those people were arrested by Soviet people before the outbreak of war. We do not even know the grounds for German’s arrest. Now it is not important. They were executed by the Soviet regime before the German occupation of Estonia.

Some of my pals from gymnasium got back from evacuation, from the front. One guy whom I was seeing during my studies at the lyceum also came back. We even wanted to get married after the war. He was drafted into the army during the first days of the war. He was a military interpreter, then he was a reconnoiterer during the blockade of Leningrad 25.

We wrote to each other during evacuation. Once I sent him a letter with pictures of me and my friend Reima who studied at Tartu school with me. She was in evacuation in Fergana, so we met there. In his letters he told me that the Estonian should write letters to him. I gave Reima his field address and said, ‘Write to him.’ At that time I did not know that I destroyed my love with my own hands. Reima was very beautiful and my friend liked her. They often wrote to each other. After the war he found her and they got married. It was a shock for me. Before going to the front he told me to wait for him and I did. He did not keep his word. My pain is gone and good reminiscences are left. Finally, he brought a lot of good things in my life. In early 1970s Reima and her husband left for Israel.

Shortly after our return I resumed my studies. The Art Institute was open again and the rector, Starkov, came back from the evacuation. I did well, even got my scholarship increased because of excellent marks. I met my future husband, Victor Mellov, during my studies. My classmate Markovich came back from the front and found me. He studied at the legal department of the university and Victor had studied with him before. They were friends and Markovich introduced me to him. We liked each other and started dating.

Both of us were very busy and we saw each other seldom in the evening. We had to get ready for our studies. Usually we met in the morning on the way to classes. We walked, talked and sometimes got so carried away that we were late for classes. We did not want to part. We decided to get married, but both of us were studying, had no money other than the scholarship, and no apartment. It was not the only obstacle.

Victor was Estonian, born in 1924 in Tallinn. His father was a joiner, his mother did not work. His natural mother died young and Victor wars raised by his stepmother. His fate was very hard. Victor went to the lyceum, but could not finish it as he had to work. He worked in the harbor as a sailor on a small ship. When Germany attacked the USSR, Victor understood that Estonia would also be occupied soon. He and his friends were concerned and they decided to reach Finland by boat. Of course, it was a crazy idea, but they succeeded.

Victor was not in the camp of Estonian fugitives in Finland. His relative lived in America. He was the captain of a ship. Victor decided to take a ship to Sweden, wherefrom he could get to America and find his relatives. Victor and his friends were captured by Germans in Finland. They said that they were Estonians and the Germans took them to Tallinn, to Patarei Prison. Victor was there for eight months. He was afflicted with typhus and was about to die.

In 1944, when the Germans started forming the Estonian legion SS, they mobilized Estonians. They also took some Estonian guys from prison. Victor was released from prison and mobilized. I do not know what would have happened to Victor, if his parents had not interfered. They persuaded an Estonian surgeon to operate on Victor and remove his appendicitis. While Victor was in hospital, the Germans had left Tallinn. Thus, he was saved.

Later, Victor wrote in his books: ‘No matter what adversities people have to experience, human relations are always there, and people help each other all the time. If you cannot find a way out – talk to people and they will always help you.’ This topic is covered in all of his books and it is well written. He is a very talented writer. The fact that Victor was in Finland during Soviet times, was in his ways. He did not conceal this fact and openly wrote about it in his forms. The Soviet regime found it very suspicious, as they did not know what he was doing there … In general, all people who were abroad were under suspicion. That is why Victor was not admitted to the Party, even though he was a Komsomol member.

I cannot say that Victor’s parents were happy about our intention to get married. They had a practical vision: both of us were students, whose scholarship and odd jobs would not be enough to get by. Besides, we did not have a place to live. My mother was flatly against my marriage to an Estonian. She did not think of the material side of things. Aunt Sarah was also against it, but not as ardently as mother. We argued for a long time, and eventually Mother told me, ‘Leave, and you are not our child any longer.’ I cried, but still I did not want to let my beloved go. We got married in 1947.

Of course, we did not have a posh wedding. It was the time of hunger and the attitude of our kin did not allow us to feel like having parties. After the registration of our marriage we came home, to the room where I was living with my mother. The three of us shared one room.

I finally resumed my previous relationship with Mother only after my son Oleg was born in 1949, when I finished my studies. Oleg reconciled us all. Mother adored him and Victor’s parents also liked him a lot. In general, they were happy to have a grandson. Victor’s Dad met me in the maternity ward and led me to the car supporting me. My father-in-law was a good person. He often sat in for my pictures.

My mother helped me a lot. She took care of my son Oleg and loved him. When in 1956 my daughter Zoya was born, Mother did not like her as much. She took after my mother-in-law: fair-haired, gray-eyed. Oleg looked like my father. I chose Russian names for my children. During the war the novel ‘The Young Guard’ 27 by Fadeyev 26 came out, and we enjoyed reading it. The main character was Oleg. I named my son after him. My daughter was named after the famous partisan Zoya Kosmedimianskaya, who was shot by Germans. My husband did not mind that, but our relatives were not pleased. My aunt wanted my kids to have Jewish names and my husband’s kin – Estonian. Anyway, none of them bore a grudge.

It was difficult for me to find a job. It was a hard time for the Jews: the campaign against cosmopolitans 28, streamlined state anti-Semitism. When I was a student, I started making posters, took part in the exhibitions, even got a prize for my poster devoted to the Days of Estonian Culture, taking place in 1947 at Tallinn stadium. Besides, I liked making illustrations for books, especially for children.

Upon graduation, I sought a job with a publisher of children’s books. I was given an assignment for probation – to make illustrations for fairy tales. The art council approved of my work, but still I was not hired. The director did not like Jews and did not even conceal it. Only several years later, when another man was in charge of the publishers’, I was hired. I made posters dedicated to some memorable dates, events, but mostly they were political. I made many of them. Each of my political posters was to be approved by the central commission of the communist party of Estonia. They were supposed to put a stamp on my sketch with a note that it was ideologically correct.

I never held back that I was a Jew. Knowing that in the Soviet Union it is dangerous to keep in touch with relatives abroad 29, I still mentioned in my forms that my sister was living in Israel. I was never persecuted, even during the campaign against cosmopolitans. When I finished the institute, I joined the Party right away and I became a member of Artist Council of Estonia. I did not have any conditions to do my job – the three of us were living in one dark small room. When I received a prize for my poster, I was given a room in the graphics workshop. I think that in Estonia the campaign against cosmopolitans was not as spread as in other parts of the USSR.

In Estonia the Soviet regime mostly struggled against Estonian nationalists – they were considered to be protesters against Soviet occupation. I think those nationalists were randomly selected. The rector of our Art Institute, Starkov, was accused of nationalism. I took the floor against his expulsion during the general meeting of the members of the Artist Council. I said that I had known him for many years and he had never dealt with politics and the things he was accused of, that he just always worked on sculptures. I said he was a great sculptor, a wonderful teacher and Estonia should take pride in him.

My speech got fervid feedback in the Artist Council. The secretary of the party organization called me on the carpet and said that I was wrong, going against the Party. He demanded that I should take my words back in public. I was called twice to the central party committee and every time I left a letter where I indicated that the charges against Starkov were spurious. He was a great rector and teacher. None of his student can say a bad word about him. I thought that at least they would expel me from the Party, but to my surprise it did not happen. I was in constant fear.

In 1948 there was the second deportation of Estonian citizens. This time the farmers were deported – those people who worked from dawn till sunset. Collectivization started in Estonia 30. In the USSR it took place in the early 1930s, but Estonian peasants did not want to join kolkhozes. It was not common for us. Peasants lived with their families on separate farmsteads. Those who were against joining a kolkhoz, were deported.

It was harder for me in early 1953, when the Doctors’ Plot 31 took place. Estonia was also affected by that. Anti-Semitism was broader. There were a lot of people from the Soviet Union who came to Estonia after the war. They did not doubt a single word spoken by the Party. If the Party said, it was true that the Jewish doctors were murders, then this inferred that all Jews were bad.

At that time I was a member of the board of Artist Council, and dossiers of some of the Jewish artists were under consideration at our general meetings. I was not called for such meetings but still I got many anonymous insulting letters. My husband also got defamatory letters saying how he, an Estonian, could have married a Jew. After that there were rumors in town regarding the deportation of Jews. Some even said that special trains heading for Siberia were ready for the Jews. It was scary. I was sure that I would be deported. Not only I, but my mother and aunt would not stand that trip. Those were hard times! Thank God, we got away with that.

I vividly understand that only Stalin’s death saved us. When I found out about his death, I took it as personal grief. I understood that something was wrong in the Soviet Union, but I did not associate it with Stalin. I sincerely believed that we survived the war owing to him, thinking that he took care of us, USSR citizens, doing his best for us to have a good living. I thought his death a tragedy for me and for the entire country. I cried, and other people as well. I had a feeling as if a close person had died.

An even bigger tragedy for me was Khrushchev’s 32 speech at the Twentieth Party Congress 33. At first, his speech was not published and even party members did not know what had happened. Then his speech was partially covered in the press. When I read it, I was almost killed by the news. The people who were in exile during the first deportation in 1941, started coming back. There was another deportation in 1948, when the peasants unwilling to join kolkhozes were deported. Those few who survived the Gulag 34 also came back.

Their stories were full of horror! So many people were killed, so many worthy people were sent to the camps by Stalin! Terrible! Probably some people knew about it when Stalin was alive, but they were afraid to talk about it. Most of them preferred to keep their mouth shut. It seemed to us that the NKVD controlled everybody’s life.

At any rate there was a constant interference in the life of our family. During the war my husband was in Finland and he was always blamed for it. I was not trusted either: I had a sister in Israel and according to the Soviet notions I could not be trusted. After the war Rika and I did not write letters to each other, as we were afraid. Soon we resumed our communication. Of course, I understand that our life in the Soviet Union was not quite right: we depended on NKVD actions, having fear all the time, but still nobody said anything and neither did I. After the Twentieth Party Congress my belief in the Party was undermined. I understood that I should quit as it would be hard for me to find a job.

After Stalin’s death I never felt anti-Semitism. My colleagues always treated me very well. There was no biased attitude to the Jews in the Artist Council. But my children at school often were told by their classmates that they were not pure Estonians, and their mother was a Jew. I found out about that when they grew up. Probably they did not want to get me involved.

We lived in a poky room, which was humid. My daughter had lung problems. She had to be in a sanatorium for two years. When the Artist Council built the house in the center, close to the Old Town, I was given an apartment there right away. All of us moved into the new apartment. At first we lived there with my mother; Aunt Sarah lived with my sister Masha. When Masha got married, my aunt did not get along with Masha’s husband. They had arguments all the time. Then my mother moved into Masha’s place and Aunt Sarah came to us. When Victor’s father died, we took my mother-in-law to us. My mother died in 1978. She survived Aunt Sarah by one year. Both of them were buried in the Jewish cemetery in Tallinn.

I worked a lot. I took part in many exhibitions in Estonia and all over the Soviet Union. I was awarded prizes twice. I painted a lot, made portraits of my relatives and friends. I did not give that up when I was employed by the publishers for making illustrations for books. I remember I made a portrait of Eri Klias, son of my pal from lyceum, Anna Gourevish, married name Klias. Eri went to music school and I made sketches during his classes. Then Eri became a famous conductor. I also painted a daughter of my pal from Tartu. Later I took her picture as a prototype of Snow White in illustrations for this tale. Now Anna takes her granddaughter Diana to me. She is the daughter of Eri and my Snow White.

My husband also worked hard. He wrote a lot. His pen name was Andres Valaa. He did not have a lot of spare time, but still he did not want to spend it in the family. He liked loud parties and gambling. Of course, it was not easy for me, but on the other hand he was an interesting person and I loved him. Victor’s friends were also very interesting people. I did not mind if they came to us. It was very important for me that Victor treated Jews with deep respect. He had no drop of anti-Semitism in him.

I raised the children. We did not follow Jewish traditions at home. Mother and Aunt marked Jewish holidays and we always went to Mother on holidays. The children knew about the holidays and how they were traditionally celebrated. When they were young, they took no interest in religion and traditions. My daughter is still not religious. When my son reached his mature age, he started being fond of religion and traditions. He felt himself a Jew. Recently he and our rabbi took a trip to Israel. They had to spend the whole night at Paris airport waiting for the connecting flight and were talking. The rabbi told my son that he was a true, pious Jew. My Oleg was impressed by it.

My daughter, like me in childhood, liked dancing. She entered a choreography school and finished it successfully. She was talented and she was offered a job in our theater, the ‘Estonia.’ She did not become a prima ballet dancer, but still she was rather famous. Her ballet career was short. She could not dance any more after she had a leg injury. Zoya entered drama school and then worked in the theater again.

In my opinion, she was not very lucky in her private life. Her first husband, one Laasik, was a very gifted actor. In 1975 their son Lauri was born. Then Zoya’s husband started drinking and they divorced. Zoya’s second husband was Chinese, an acupuncture expert. His ancestors came from China and he was born and raised here. His last name was Lei. Their son Ran Ananda was born in 1980.

Both of my grandsons are very good. Lauri is very gifted. He studies at the producers’ department. He is handsome and athletic. He is married and has a child. Sometimes he calls on me. Lauri is living in Tartu. Ran is working in construction. He is also a good boy. He served in the army. He wanted to be a pilot, but he could not enter pilot school because of unfinished secondary education. He dropped his studies at the lyceum. Zoya bought a farmstead, where she is living now. She liked the countryside since childhood, enjoys growing things. Of course, she does not do it all the time. She has a grand piano and she plays. She also teaches choreography to children. She is pleased with her life now.

When Oleg was young, he was fond of technical things. Then all of a sudden, art appealed to him and he entered the design department of the Art Institute. He graduated from it and started working. He married a wonderful Estonian lady, Ene. She graduated from the architecture department of Tallinn engineering institute. She is a very good girl. I love and respect her as my own child. Ene makes wonderful puppets. Oleg and Ene lived with us for a while after getting married. In 1972 their daughter Saave was born.

When my granddaughter was born, I retired as my help was needed. I enjoyed taking care of the baby. In 1978 my second granddaughter was born. My son insisted that she should be named Sima. According to Jewish tradition children are named after deceased relatives. When I wrote to my sister Rika in Israel that my granddaughter was named after me, while I was still alive, she said that it was a big honor for me as I was alive and my granddaughter was carrying my name. Alexander was born after Sima, in 1980. The youngest, born in 1983, was called Jacob after my father. I took care of all of them.

Now they are adults and have their own lives. The eldest granddaughter Saava lives in England. Her husband is British. She and her husband are philosophers. Sima and her family live in Israel, but both of my grandchildren are studying in Tallinn. I am happy for both of them. They are not drunkards or drug addicts, but good people. They come to see me. Ene also comes often and calls me. In spite of the fact that Oleg and Ene are divorced, I get along with her.

Now Oleg lives in Tartu with his second family. He has two children in his second marriage: daughter Kolla, born in 1999, and son Pele, born in 2001. Kolla is finishing the first grade. She loves dancing. Pelle still goes to kindergarten. He likes drawing the most. He says, ‘I am an artist now.’ Indeed, he is very talented.

For a long time I was not in touch with my elder sister Rika, who was living in Israel. After work we kept in touch for a while, and dropped it when the Doctors’ Plot commenced. I did not know anything about Rika for a long time. Then she found me via the Red Cross and we started keeping in touch again. Rika wrote that her husband died and she got married again. Her second husband was called Kron. Rika’s elder son Yakov taught at a school for handicapped children. Then he became the principal of that school. Rika’s husband was a politician and she was interested in that. Her second husband also died soon and she became a widow again. She never married again, but lived with her daughter and worked.

When Jews started immigrating to Israel, I was not going to leave anywhere. The matter is that my husband was a Lithuanian, a Catholic. I could not picture my life in another country. This is my country, the land of my relatives. My sister Masha and her husband left. Of course, I did not judge anybody; everybody has the right to make their own decisions. I always followed the events taking place in Israel, especially during the wars. First my sister Rika, who was not only a sister, but a friend to me, then my sister Masha moved there.

Of course, I wanted to see the country and my sisters. I managed to go there only in 1995. At that time I told my husband, ‘If I do not go now, I never will.’ It was hard for me to be there. I went in April, but it was sultry. I could barely stand the heat. In general, the atmosphere in Israel was strange for me. I know and love Ivrit and Yiddish, Jewish literature, but I am used to Estonian culture, to aloofness of some kind. If I were younger, it would be easier for me to adapt, but at my age it is impossible. I would not be able to live there. If I had to escape there from horrors and war, I would go there, but still I would miss Estonia, its cold sea.

I liked Jerusalem a lot, its ancient architecture. It is an amazing city. When I was by the Wailing Wall, I felt ashamed in a way. I wanted to feel that I was at the sacred place for Jews, but I could not feel it. It was not mine. Estonia was mine. I love both Estonians and Jews. Maybe it is not normal. Both of my sisters got wonderfully acclimatized in Israel. Masha is no longer alive. She died in 2004.Her husband is still alive. He gets by very well. Rika is living in a nursing home. She is 96. Last year my son went to Israel and visited her. She does no seem to understand what is going on. Oleg brought her picture. It is hard to recognize her – a little old lady with snow white hair. She always dyed her hair.

During the Soviet times I could not leave the country. I could travel anywhere throughout the Soviet Union, but I could not even think of going overseas. I traveled a lot across the country. I was in Latvia, Lithuania, Kiev, Moscow, Leningrad, and even had friends there. My husband and I went on vacation to the Caucasus and Crimea. I had friends from other countries.

Once I thought that the Jews from the Soviet Union were only Jews by birth. It seemed to me that they were completely assimilated, did not know the language and the rites. There was one case which made me think better. I often went to the Artists’ Houses, which existed during the Soviet times. There we could work and then relax. It was a combination of recreation and work. Once I was in the Artists’ House in Palanga, Lithuania. There were a lot of illustrators from many Soviet cities – Moscow, Leningrad, Minsk, Kiev, Tbilisi. All of them were very good. We celebrated New Year together. We had a nice and big cake, champagne. I started singing old Jewish song in Ivrit. After the applause, I asked them if they knew in what language I was singing. I was very surprised to hear that all of them knew as they were Jews!

My first trip abroad was to Paris in 1975. There was an international conference of the artists and writers, who are working for children. I could not imagine that I was allowed to go there. I always wrote in my forms that my sister was living Israel, which made me unreliable automatically. I was very surprised when the central committee of the party in Estonia proposed my candidature to the Artists’ Council. I went to the committee, to the person who suggested that I should go. He turned out to be a nice person. I honestly told him that my sister was living in Israel. How could he risk sending me there? I did not know if he was aware of that fact and I did not want him to get into trouble because of that. He smiled at me and that was it.

I did go to Paris, though I could not believe it. The conference took place in the UNESCO premises. It was very interesting for me. I was present at all meetings, and took notes. It was strange for me that most of the people who came from the USSR, were not interested in the conference. They skipped the meetings and strolled along the city. When the conference was over, French people organized a tour in Paris as well as excursions in three cities of France. I wished I had known French!

I was happy to meet our relatives, who were living in Germany – the daughters of Mother’s sister Dina. She married a German and left for his home country. Before the war, Mother wrote to Dina, but after the war it was impossible. Those people whose relatives were living abroad were very suspicious to the Soviet regime, but their relatives being in Germany was almost a crime. Thus we did not know anything about them. Only after perestroika 35 they found us.

I went to see them and my son also went for a visit. Then Dina’s children came to Estonia a couple of times when Dina was not alive any longer. I do not remember when she died. She was past 90. I met three of my cousins. I stayed in Bremen with the family of Dina’s elder daughter Gertrude Ossa, and the rest came to Bremen to meet me. Gertrude studied theology and her husband was a pastor at an old interesting church in Bremen.

The middle daughter Inge looks like her mother did in her youth: bright blue-eyed blond. Inge is a ballet dancer. She had her own ballet school. During the war Inge went to the front to the German soldiers with the performances. During one of her concerts she met her future husband, who was an actor. It was amazing that all of them managed to survive in Germany during the war. Inge said that her father quit his job during the war. He was a teacher and many people in town knew him. Some people might remember that his wife was a Jew. So he went to live in the forest and worked as a forester. Then they moved from one place to another.

The younger daughter Krista had no idea whatsoever that her mother was a Jew. She was even a member of the Hitlerjugend 36. I also met her. She lives with her family in Canada, but came to Germany to see me. Krista’s husband was a tank man during the war. His tank was on fire, but still he survived, despite of severe burns. He had face lifting operations over a period of two years. Krista was working at that hospital as a nurse, when he was there. They fell in love with each other and got married. They have many children. All of them are living in Canada. Krista’s husband is an optician. He is working for a large company, which produces complex optics. I keep in touch with my relatives. We talk and visit each other.

I started taking an interest in politics when I became older. It all started from Perestroika, Gorbachev 37. What an interesting life we had! Of course, even before perestroika we had much more freedom in Estonia than they did in other parts of the USSR. We were better informed as we were listening to Finnish radio and watched Finish TV. Thus, we knew what was going on in the world and in the USSR. I was delighted by perestroika anyway.

When Gorbachev went to England to meet Margaret Thatcher, I was pleased that she was interested in his visit. Gorbachev was a new type of Soviet politician and I liked that he was a smart and well-mannered man. I liked his spouse as well. She was interested in art and was knowledgeable about it. She was not a mere shadow of her husband, but a personality. They were given a very warm welcome during their trips abroad. I liked it. I started following the news, reading newspapers. Gorbachev brought a lot of interesting things into our lives.

My husband died two years ago [in 2004] after a long disease. He was buried in the Tallinn cemetery, where famous people – writers, actors and politicians – are buried. I have been on my own since then.

At that time, when Gorbachev was at power, the Jewish community was founded. Now it seems to me that it has always been there. It is hard to imagine our lives without it. We really need it. There are such wonderful people there. It is hard to work there! But everybody does his/her job very well and with pleasure. There are even non-Jews who are working there, but they are so dedicated and caring!

Now I do not leave the house and use walkers if I have to go somewhere. The cleaning lady from the community comes to me. She is not a Jew, but still we are friends. The community is wonderful! I wish I could go there more often, which I could do earlier. I used to go there on all Jewish holidays. Once a month the former students of the Jewish lyceum, who studied there before war, get together. Those meetings mean a lot to us. There is not always a chance to meet with your pals for a talk. Everybody goes there, if he physically can.

My exhibitions were held in the community building as well. When I turned 80, my jubilee was celebrated there and an art exhibition was arranged. I invited all my fellow students, who were still in Estonia. Even some of the teachers came from the institute: Olpert, who taught black pencil drawing and Olkaf, who taught painting. I gave one of my pictures to the community. I am happy that it is there and can be seen by many people.

I admire the Jewish lyceum, which was founded by our community. It is in the building of the former Jewish lyceum. It is a very good lyceum, which provides excellent education. Sometimes its students come to me to take a look at my pictures and illustrations of books. Many of them like to listen to the stories from the old days. They are good kids. It is a pity that the subjects are taught in Russian there and most of the kids do not know Estonian very well. They have to live in Estonia, continue their studies after lyceum and work. It will be hard without decent knowledge of Estonian.

In 1991 a putsch 38 took place in the USSR. It was scary. There was a threat that the former Soviet system, which was before Gorbachev, could come back. I understood that there was no stopping them and there might be bloodshed. It was a time of worries and horrors. There were tanks in Tallinn. Large stones were brought in the streets for the tanks not to pass. The tanks were expected by the television tower. We were worried. Everybody was ready to stand up for a free life. Fortunately, our government managed to stop the militaries. Meanwhile they got the message that the members of the GKChP were arrested, and a couple of days later, there was the breakup of the Soviet Union. I do not regret it.

It was right that Estonia joined the European Union. We always were a part of Europe. We needed that. It was also good that Estonia joined the NATO as we did not have the best relationship with our neighbors. It would be very dangerous to count only on our forces. Estonia is a small country, which needs to be protected. If we go back 15 year ago, many things have changed and not all the changes are for the better, especially when it comes to the attitude towards family, towards children.

Of course, I left the communist party after the breakup of the Soviet Union. At times I feel that I am ‘red,’ not ‘Soviet red.’ I do not like the fact that there are so many poor people now who cannot provide for their families, have no place to live. I do not like the fact that there are so many orphans, while their parents are still alive. I do not like that parents cannot pay attention to their children, as they are running around trying to find a way to make money for a living, and the kids are left to their own.

Children start drinking and get addicted to drugs. I am against selling alcohol to kids. There were all kinds of circles and activities for children. After classes they could go to music school, dancing, art courses, sports clubs. All of that was free of charge. Now children can attend what they want but the parents have to pay for it, and they cannot always afford it. During the Soviet times higher and secondary education was free of charge. Students even were paid scholarship in order for them not to be hungry. The utilities did not cost much, and now many people have to spend most of their income on that. Health care was free and medicine was affordable.

People could go to the theater, concerts, art exhibitions, and they could afford it. Theaters and museums were full of people. Educated people were respected: scientists, doctors, artists, writers and actors. Now only those who have money think that they deserve respect. There are very many people who are bragging about their riches, but they have no education and culture as they do not find it necessary.

It was always unacceptable for me. I can only hope that it was just a stage in the development of our country, which will be survived like a children’s disease and then things will get better and people will have values other than money.

Glossary:

Életrajz

Nagyapám, Hirschberg Móric 1867-ben Ungmogyoróson született [Árva megye]. A dédapám korán halt meg, a gyerekei szegénységben maradtak. A nagyapám pincér volt, aztán 1898-ban bekerült a KuK hadseregbe, ahol szanitéc volt a gyalogezredben. Mint őrvezető szerelt le 12 évi szolgálat után. Amikor leszerelt, megkapta az abschiedet [leszerelőlevél, obsit], és akkor valahogy Kabára került [Kaba: Nagyközség Hajdú vm.-ben, az 1910. évi népszámlálás idején 6800 főnyi lakossal. A kabai hitközséget 1862-ben alapították. Volt Hevra Kadisa, rituális fürdő, zsidó elemi iskola.  – A szerk.], és elszegődött egy birtokra, ahol béresekre meg egyebekre felügyelt. És a birtokos családjába, a Löwinger családba nősült be. [Nem nagyon valószínű, hogy a nagypapa 12 évig volt katona és csak 31 éves korában került volna a hadseregbe. Elképzelhető, hogy 1898 körül vagy talán kicsit előtte leszerelt már – hiszen 1902-ben már gyermeke született, és 1906-ban már rasekol volt Kabán, tehát addigra már nagyon jól beilleszkedett ebbe a közösségbe. A másik lehetőség, hogy esetleg nem a nagypapa, hanem a dédnagypapa volt 12 évig katona, de a családi legenda a nagypapára ruházta ezt át. – A szerk.] Jó hozományt adhatott az Löwinger. A nagyszüleim, különösen a nagyanyám nagyon ügyes volt gazdaságilag, úgyhogy három üzletük volt. Az egyik volt kocsma, a másik egy szatócsüzlet és még valami, de nem tudom pontosan. A nagyapám nagyon népszerű ember volt.

Kabán nem volt vallástalan. Ki így, ki úgy tartotta be a törvényeket, kinek volt szakálla, kinek nem volt, de kóser háztartást tartott mindenki. Volt mikve, volt sakter, volt egy rabbi is, volt dájen is. Amennyire emlékszem, mindenki ment a zsinagógába minden reggel és este is. A nagyapám volt, aki a „smóne eszré”-ből elsőnek lépett ki [A „smóne eszré”-t, a 18 áldást állva kell mondani. Az, hogy ő „lépett ki elsőnek”, azt jelenti, hogy elsőnek fejezte be. – A szerk.] Nem volt egy nagy talmed hóhem [tudós, vallásilag képzett ember]. Hosszabb szövegbe bele se fogott, biztos, talán egy-egy bróhét azért tudott. De tfilint, azt légolt. Például elment kártyázni – szeretett kártyázni, kártyázott zsidókkal és nem zsidókkal is, sőt ha valahol megkínálták esetleg valami más étellel, valószínűleg meg is ette, de otthon kóser volt –, és ha egész éjszaka kártyázott, akkor szegény nagyanyám vitte utána a táleszt és a tfilint. Ott felvette minden további nélkül, nagyon szabályosan. De hogy aztán tudta-e a bróhékat, vagy nem, azt nem tudom. Viszont mikor gazdag volt, és ő rasekol volt, akkor a zsidó iskolát is ő építtette [1906-ban épült Kabán a zsidó elemi iskola. – A szerk.], ő, aki majdnem analfabéta volt.

A nagymama, Löwinger Betti nem volt sájtlis. Ő otthon volt, és irányította az üzleteket. 1926-1927 körül halt meg, és akkor minden elúszott. A nagyapám elég rabiátus ember volt, és állítólag ha valakivel összeveszett a vendégek közül, kiverte. És hát a gyerekek, különösen János és szegény apám is, hordták el a pénzt, különösen nagyanyám halála után.

Nagyapámnak két testvéréről tudok. Volt egy nővére a Róza, aki férjhez ment, és kimentek Amerikába. És volt egy bátyja, a Vilmos. Ő suszter volt, és Pesten a Tűzoltó utcában lakott. Ott volt egy nagy cipészműhelye, ahol sitzeket adott ki. Ő már akkor idős volt, és maga nem dolgozott, csak helyeket adott ki másoknak, minthogyha azok neki dolgoztak volna, ezzel volt legalizálva a műhely. De akik ott dolgoztak, azoknak saját kuncsaftjaik voltak, és a sitzért [helyért] fizettek a nagy-nagybácsinak. A Vilmos bácsi özvegyen maradt, és nyolcvanvalahány éves korában elvett egy asszonyt, aki német állampolgár volt, hogy a házasság révén magyar állampolgár lehessen. A háborúban mind a ketten meghaltak.

Apámék tizenegyen voltak testvérek, de a felnőtt kort csak öten élték meg. Róza volt a legidősebb. Hozzáment egy nagyon jó családból származó fiúhoz. A Rosenthalék gazdagok voltak, már akkor volt tanítónő közöttük, szóval tanult emberek voltak. A Róza férje viszont nem értett semmihez sem, mert elég nehezen tanult. A család vett neki egy lovat, és fiákeres volt. Az állomás messze volt, és ő kijárt az állomáshoz és beszállította az embereket a faluba. Ők voltak a legszegényebbek. A Rózának volt vagy hat gyereke, akik kisgyerekkorban meghaltak, és volt nyolc élő gyerek, akik közül csak egy, Irén élte túl a háborút.

A fiúk közül a legidősebb apám volt. Aztán volt a János, aki hat elemit végzett, utána elment kereskedőinasnak. Aztán feljött Pestre, és itt tűzkövet és szaharint árult a csarnokban. Ezek csempészáruk voltak, Ausztriából hozták a hajósok. János ivott és kártyázott. Időnként nem volt egy fillérje sem, akkor kölcsönkért, de mindent megadott. Nagyon későn nősült, már az 1940-es években. Amikor Budafokon – mert mi ott laktunk a szüleimmel – csillagos házakban gyűjtötték a zsidókat, akkor hozzánk költözött a felesége, és innen deportálták a húgommal együtt. János túlélte a háborút.

Miklós bácsi, az öccsük volt az első egyetemet végzett ember a családban. Ő nem Kabán nevelkedett, hanem Vilmos bácsi vette magához Pestre, hogy legyen gyerek – mert addigra az ő lánya már férjhez ment Romániába –, és Miklóst gimnáziumba járatta. És miután akkor már numerus clausus volt itt, tovább tanulni Brünnbe ment, és ott végezte az egyetemet [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus]. Vegyészmérnök lett. Egyetem alatt dobolt és gitározott, azzal kereste a kenyerét. Aztán visszajött, de nemigen tudott állást találni. Bevonult, és Ukrajnában 1942. december 6-án, a születésnapján halt meg „végelgyengülésben”. Nem nősült meg soha.

Apám Kabán született 1902-ben. Elég rossz magaviseletű gyerek volt, így kicsapták három-négy gimnáziumból, és csak az ötödik osztályt végezte el. Aztán a nagyapám lakatosnak adta. Azt el is végezte, a segédlevele megvolt, de sosem dolgozott lakatosként. Először pénzkölcsön-közvetítéssel foglalkozott, egy banknak volt az ügynöke. Ha egy paraszt kölcsönt akart kérni, ő járta ki neki. Apám szeretett mulatni, van is egy képem, ahol valami szüreti bálban van magyaros ruhában – szóval volt benne egy kis dzsentri-imitálás.

Apám Kabán ismerte meg anyámat, Stern Piroskát, amikor a kabai pap [a rabbi] felesége meghívta őt, mert valamiféle rokonság volt közöttük. Aztán apám elment Tállyára anyám szüleihez, megkérte a kezét, és megcsinálták az előketubát [lásd: házassági szerződés]. Szegény [Stern] nagyapámnak komoly problémája volt. Mert nagyon vallásos ember volt, és szívesebben adta volna a lányát egy bóherhez vagy egy jómódú fiatalemberhez, de 1919-ben, a Kommün [lásd: Tanácsköztársaság] alatt ugye tönkrement. Végül is odaadta anyámat az apámhoz, mert ő nem kért hozományt – ez nagyon lényeges szempont volt. 1929-ben házasodtak Kabán.

Anyai nagyszüleim Tállyán éltek [Tállya Zemplén vm.-ben lévő nagyközség, 1920-ban 3900 főnyi lakossal, a Hegyalja egyik legjobb bortermő vidéke. – A szerk.]. Ott szinte minden zsidó kereskedő volt. Volt egy körülbelül egy kilométeres főutca, és ott üzlet üzlet hátán volt. Volt azon legalább hat szatócsbolt és még egyebek is, textil, vas, kocsma. Hogy ezek miből éltek, nem tudom. Szinte minden üzlet zsidó volt, illetve egy volt, ami nem zsidó volt, de annak is a felesége állítólag zsidó volt. Aztán volt persze rabbi, sakter, volt samesz. Aztán volt egy meszes, aki meszet égetett, és azzal járta a környező falukat. Volt egy zsidó földbirtokos és egy malmos is, azok gazdagok voltak. Más gazdag embert nem ismertem. Volt egy zsidó suszter és három vagy négy zsidó kocsma is. Volt zsidó pék. A bárheszt ő sütötte ki általában. Ha megvolt a tészta, meg volt fonva a kalács, akkor elvittük a pékhez. Meg a sóletot is elvittük hozzá, és mi, gyerekek mentünk el érte szombaton, mert 13 éves korig még hordhattuk [Attól fogva, hogy a fiú betöltötte tizenharmadik évét, és megvolt a bár micvája, a legtöbb vallási ügyben felelősségteljes felnőttnek tekintik, tehát rá is vonatkozik a szombati munkavégzés tilalma. – A szerk.].

A nagyapámnak, Stern Mártonnak vegyeskereskedése volt, de csinált ő mindenfélét, még temetkezési vállalkozó is volt. Nagyon ügyes ember, ezermester volt. Ő festette a cégtáblákat. A grófék – mert Tállyán földbirtokosok voltak –, ha elromlott egy konnektoruk vagy varrógépük stb., akkor a Stern bácsiért küldtek. Az első világháború után a nagyapám tönkrement. Az 1919-es forradalom  [lásd: Tanácsköztársaság] alatt kirabolták, és sosem tudott talpra állni. Amire már én emlékszem, Stern nagyapám összegyűjtötte a gallérokat, és elvitte a városba mosatni és keményíteni. És ráadásul melamed is volt, hozzá jártam a héderbe. És a nagyünnepekre pedig előimádkozott. Rendesen a sakter volt az előimádkozó, de nagyünnepeken, amikor hosszabbak voltak az imák, és egy ember nem bírta volna végigénekelni az összes istentiszteletet, akkor többen voltak, jó hangú emberek, akiknek volt valami kóvedjük [tisztelték őket]. A faluban, amennyire emlékszem, a legtöbb kóved a gazdagoknak járt.

Tállya nagyon vallásos falu volt, de volt egy zsidó nevű szőlőbirtokos, aki Pesten lakott, tréfli háztartást vezettek, és ráadásul szombaton biciklizett a fia [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. De azért ez nem volt „akkora bűn”, mert sok pénzt adott a hitközségnek. Ha kicsit késett a templomból, akkor megvárták a lejnolással. A hitközség fenntartott egy sláfstubot [jiddis: ’hálóhelyiség’], ahol volt két ágy, asztal, mosdó, és ott aludhattak az ajrahok [jiddis: ’vendég’]. Ha jött egy ajrah pénteken, akkor a baleboszok [jiddis: ’házigazdák’] odamentek és kérdezték, hogy „van már vacsorája?”. „Nincsen.” „Hát akkor jöjjön hozzánk.” Ha volt, akkor szombat délelőtt jöjjön. Úgyszólván veszekedtek az ajrahért.

A Stern nagyapám nagyon vallásos és nagy tudású ember volt, mert fiatalkorában jesivába járt. A nagyanyám, Kohn Hanna parókás volt. Sőt az anyám is parókát hordott az esküvője után egészen addig, amíg el nem költöztek Kabáról.

Az asszonyok péntek este nem mentek templomba, inkább szombat reggel és ünnepeken reggel. A férfiak templom előtt minden pénteken mikvébe mentek. Az ott volt, abban a tömbben, ahol a templom. Ott lakott a samesz. És ott volt először a vágoda. Télen, amikor korán imádkoztak, akkor még volt idő, és utána a férfiak tanultak bent a pólisban, az a helyiség az, amiből az ember belépett a templomba. Télen nem fűtötték a templomot, és akkor a fűtött pólisban imádkoztak. Amikor lehetett bent a nagytemplomban imádkozni, akkor a fiatal fiúk gyakran külön imádkoztak a pólisban, mert ők hamarabb akartak végezni péntek este. Templom után hazamentünk, először elénekeltük a „sólem aléhem”-et [lásd: Salom Alékhem], tapsoltunk, körbementünk, aztán a nagyapám megáldott mindenkit [lásd: áldás]. Utána volt a kidus. Aztán volt a kézmosás és a vacsora [lásd: mosdás, szombat].

Szombat reggel mi, gyerekek valamit ettünk, de a felnőttek időben mentek a templomba, ilyenkor mentek a nők is. De a lányok, így Aranka és Sári szinte sose mentek. Aztán jött a cvibl mit eier [hagymás tojás], májjal vagy máj nélkül, és utána közvetlenül vagy később az ebéd: húsleves, amit rendszerint fekete retekkel ettünk, és utána jött a sólet. Délután kicsit lefeküdtek az emberek. Mi, gyerekek elmentünk nyáron sétálgatni. Aztán jött a minhá és a mááriv [a délutáni és az esti imádkozás, lásd: ima], és nekünk, gyerekeknek volt a feladatunk kimenni és megnézni, hogy mikor jön a három csillag. Akkor aztán bementünk, és mi gyújtottuk fel a villanyt. Akkor kezdődhet a mááriv. Mááriv után hazamentünk, és otthon megcsináltuk a havdólét [lásd: hávdálá], a fűszernek a megszagolása [lásd: ima] életkor szerint történt. Utána a férfiak visszamentek a zsinagógába, és akkor volt a melave malke, kikísérik a szombat királynőt. Ez egy ilyen „batyubál” volt. Mindenki vitt magával egy kis ennivalót vagy maradékot, egy kis kalácsot, süteményt, szóval ami volt, és akkor azt megették, közben énekeltek.

Peszáhra a semore maceszhoz [a peszáhi különleges előírásoknak megfelelően készített macesz] már félretették az aratásnál a búzát, és vigyáztak, hogy ne csírázzon ki. Aztán közvetlenül Peszáh előtt megőrölték, és abból csinálták az egész maceszt a hitközség emberei [lásd: smire macesz].  Központilag is sütöttek és vettek. Egyébként helyben állítottak elő kóser bort is, mert bortermő vidék volt. Amikor a macesz készült, vagy a rabbi ellenőrizte, vagy a hitközség néhány nagyon vallásos, talmudtudó zsidó tagja. A maceszt csak férfiak csinálták, nagyapám volt az, aki dagasztotta. Mi, 13 éven aluli fiúk két társaságba voltunk szortírozva. Az egyik a gyúrórúdon vitte a tésztát a sütőbe, a másik meg kaparta le ezeket a rudakat vagy a táblákat üveggel. Az egész maceszsütéssel megvoltunk a Peszáh előtti utolsó délután. Peszáh előtt mindenki eladta a homecot egy kereszténynek [lásd: homecolás], akivel nagyjából jóban voltak. Kötöttek egy szerződést, és aztán mindent beraktak otthon a kamrába, és lezárták. Peszáh után visszavásárolták, és tudta mindenki, hogy dupla pénzt fizettek érte, na de nem az áráért vették. Mondjuk, 2 pengőért eladják, és visszavásárolták 4 pengőért.

Szükeszkor [lásd: Sátoros ünnep] a nagypapa egyedül építette a szükeszt. Azon voltak díszítések meg rabbiknak a képei meg mógen Dóvid, szalag, Jeruzsálem képe, és a Peszáh utolsó napján megcsókoltuk a szüke falát. Az eszrogot Abaújszántóról osztották el, és akkor ki-ki megmondta már előre, hogy mennyi kell, és annyi eszrogot hoztak. Gyakorlatilag kint ettünk a szükában, ha nem esett, reggelit, vacsorát. Ebédet azt feltétlenül. A vacsorát is általában.

Hanukakor ajándékot nem kaptunk, de trenderliztünk, gyerekek, felnőttek együtt, méghozzá promencli cukorban. Azok ilyen apró kis cukorkorongok [Prominclicukor – apró kerek mentolos cukorka. – A szerk.] Purimkor a zsidók bizonyos családoknál gyűltek össze, például nagypapámnál is, elsősorban rokonok, esetleg egy-két szomszéd. A cigányok tudták azt, hogy mikor van Purim, és arra bejöttek. Hozzánk mindig csak egy cigány járt, és akkor ő hegedűvel kísérte a zsidók énekét. A cigányok mindig ismertek 1-2 zsidó dalt is, például a „Hot a yid a vaybele…” [jiddis: ’Volt a zsidónak egy felesége…’].  A vendégek meg ittak, beszélgettek. Nálunk nem nagyon csináltak Purimspielt Tállyán.

Az anyai nagyanyám olaszliszkai. [Olaszliszka Zemplén vm.-ben található nagyközség. – A szerk.] A szülei gyűjtöttek pénzt, és amikor már volt elég pénzük, a gyerekeik is felnőttek, elhatározták, hogy kimennek Izraelbe meghalni – hát ugye nem kell annyit gyalogolni, amikor a mesiáh [héber: ’messiás’] jön –, és ki is mentek. Sájndl dédanyám meghalt, el is temették az Olajfák hegyén [A Jeruzsálem közelében álló hegyhez liturgiai szempontból is számos fontos dolog kapcsolódik: az a galamb, melyet Noé kiküldött a bárkából, innen tért vissza az olajággal a csőrében; Isten ezen a helyen nyilatkoztatja ki magát a Messiás eljövetelekor; a Messiás innen kezdi majd győzelmi bevonulását Jeruzsálembe stb. Manapság itt van a legfontosabb temetkezési hely Izraelban, hiszen azok vannak a legközelebb a holtak feltámadásának helyéhez, akiket oda temettek. – A szerk.]. Na most Pinhász dédapám, talán unatkozott egyedül, vagy meg akarta látogatni a családját, tény az, hogy hazautazott, és akkor kitört az első világháború, és már nem tudott visszamenni, és Olaszliszkán halt meg.

A nagyanyám jól beszélt magyarul, a nagyapám viszont Husztról származott (tudott viszont ruszinul), és folyékonyan, de akcentussal beszélte a magyart [A Máramaros vm.-ben lévő Huszt nagyközségnek mintegy 10 ezer lakosa volt 1910-ben; a lakosok 23%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez. A község etnikailag erősen megosztott volt: a lakosság fele (51%) rutén nemzetiségű, 34%-a magyar és 15%-a német volt. – A szerk.]. Viszont helyesen írt németül. Ezért lett a KuK hadseregben írnok egy zsidó tiszt mellett. A nagyszülők egymással és a fiukkal, Joszival jiddisül beszéltek, de a lányok magyarul beszéltek. A lányok ugye nem jártak szombaton a templomba, nem jártak a héderbe – az igazi vallásosaknál a lányok nem jártak –, de megtanultak héberül olvasni, és persze jártak a magyar nyelvű iskolába. És amikor anyám elment Husztra a nagyapjához, akkor ott volt egy cseléd, „ikh ken nist fárstejn, a jiddise méjdl ken nist kájn jiddis. Ikh bin a siksze un ikh ken!” [Jiddis: ’Nem értem. Egy zsidó lány, aki nem tud jiddisül? Én siksze (nem zsidó) vagyok, mégis tudok!’ – A szerk.]

A nagyanyám sokat olvasott, mégpedig német regényeket, és a nagyapám, aki nem olvasott, mert ugye a regények nem valók egy vallásos zsidónak, azért követelte mindig, hogy számoljon be arról, hogy mit olvasott. A nagyapám Gemorét [lásd: Talmud] olvasott, azaz tanult. És érdekes módon, olvasott újságot, mert sorsjegyet árult, és ha volt húzás, megvette az újságot, és értesítette azokat, akik nyertek a faluban. A nagymamám olvasta a „Cene René”-t is [Szó szerint: „Gyertek és lássatok”, zsidó nőknek írt magyarázatos és egyszerűsített Sulhán Áruh jiddis nyelven. – A szerk.]. Például templomban. Hát ott volt olyan, hogy az asszonyok nem imádkoztak, hanem mit tudom én, az egyik a „Cene René”-t olvasta. A nagyszüleimet 1944-ben deportálták. Nem jöttek vissza.

Anyám 1907-ben született. Három testvére volt. Az egyik húga, Sájndl [Sári] Tállyán élt. Varrónő volt, de olyan varrónő, hogy az úriasszonyok, grófnék, bárónék, akiknek annyi pénzük volt, amennyit akartak, Tállyán varratták a ruhájukat. Amikor jött az első deportálás 1941-ben – Kamenyec Podolszkba [lásd: kamenyec podolszki vérengzés] deportálták a nem magyar állampolgárságú zsidókat, de elvitték a szegény magyar állampolgárságú zsidókat is, akik nem tudtak fizetni –, meghallották az úriasszonyok, és elment egy-kettő a csendőrséghez, hogy a Sternéket ne vigyék el, mert akkor veszélyben van az úriasszonyoknak a ruhája. Végül mégis elvitték őket 1944-ben, Sájndlt deportálták, a férje munkaszolgálatos volt. Ő túlélte, és a háború után Izraelbe költözött, és új családot alapított. De még ez sem volt elég. A másik húga, Aranka nem tanulta ki a varrást, ő inkább a háztartásban segített. Abaújszántóra [Abaújszántó Abaúj-Torna vm.-ben lévő nagyközség 4800 főnyi lakossal, nagy múltú, de az 1920-as évekre erősen megcsappant ortodox hitközséggel. – A szerk.] ment férjhez, és vendéglőjük volt. Egy kislánya született, együtt deportálták őket.

Anyám öccse, Joszi a 6 elemi után elment Abaújszántóra jesivába. Amikor befejezte, a nagyapa egy világháborús ismeretségének a szénbányájában dolgozott mint tisztviselő. Joszi a háború után megnősült, az esküvője az ortodox zsinagógában volt Pesten, aztán elmentek Nyíregyházára. Még a háború után is kóser volt. Vásároztak, abból éltek. Joszinak 6 elemije volt csak, de nagyon művelt volt. Sokat olvasott és nem csak vallásos könyveket, hanem mindent, és bármiről lehetett vele beszélgetni, még az asztrológiáról is. Az 1970-es években, amikor a gyerekeik leérettségiztek, disszidáltak, és Amerikában telepedtek le. Mindent nagyon jól megszerveztek. Joszi felesége jó szervező volt. Mindenüket eladták és kicsempészték valahogy a pénzt az országból, aztán a fiukat előreküldték, eladták a maradék dolgaikat és utánamentek Amerikába. Miklós, a fiuk számítógépes, a lányuk pedig Izraelben él a családjával.

Tállyán nem volt zsidó elemi, csak katolikus, református és evangélikus. Anyám a reformátusba járt, ugyanis a nagyapa megkérdezte, hogy van-e kép [A Tóra azon tiltását alapul véve, hogy „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amik a fent az égben, alant a földön, vagy a föld alatt a vizekben vannak” (Móz. 20, 4), a rabbik megtiltották emberek, ill. állatok képi ábrázolását, hogy a zsidókat így védjék meg a bálványimádástól. Ezért nincsenek figuratív elemek a zsinagógák, sírok, vallásos könyvek díszítésében. – A szerk.], mondták neki, hogy nincs, akkor bement megnézni, és tényleg nem volt, na akkor oda mehetett a lánya. [Mivel jó hangja volt Piroskának, kérték a református iskolában, hogy menjen a kórusba. Hát elment. Egy-két zsoltárt elénekelt, a nagyapa felismerte, hogy ez tilem [jiddis: zsoltár], és akkor rendben volt minden. Anyám sokat járt a református templomba is, nem imádkozni, hanem énekelni a kórusban (de Jézus nevét nem ejtette ki, még az énekekben sem).

Ketten voltunk testvérek. Én 1930-ban születtem, Adél húgom 1932-ben Kabán. A bank, aminek apám dolgozott, tönkrement 1929-ben a világgazdasági válságban [lásd: 1929-es gazdasági világválság], és nem volt semmi munka, ezért olyan 1933 körül feljöttünk Budafokra [Budapest melletti település, 1926-ban lett rendezett tanácsú város, 1950-ben csatolták a fővároshoz. 1930 körül 16 ezer főnyi lakosa volt. – A szerk.]. A szüleim a Lódenposztógyárban dolgoztak [A gyár a Budafokkal szomszédos Albertfalván volt. – A szerk.]. Anyámnak 1942 körül felmondtak, és akkor elment a Goldberger gyárba mint varrónő. 1938-ban hozták be a nyolcórás munkanapot [A Gömbös-kormány 1935 június elején tett ígéretet a 48 órás munkahét rendeleti úton való bevezetésére, de az 1937:XXI. tc. vezette be a napi 8 órás (heti 48 órás) munkaidőt a minimálbérrel és a fizetett szabadság intézményével együtt. Addig az iparban a munkaidő napi 10 óra körül mozgott. A szabályozás természetesen csak az alkalmazottakra (tisztviselő, munkás, stb.) vonatkozott, a mezőgazdasági dolgozókra nem terjedt ki. –  A szerk.], addig viszont a szüleim két műszakban dolgoztak [Természetesen a nyolcórás munkanap bevezetése után sem szűnt meg a két vagy három műszakos munkarend. – A szerk.]. A házinéni azt adott enni, amit anyám este megfőzött minekünk. Nagy szegénységben éltünk.

Budafokon barlanglakásban éltünk. Arrafele sok ilyen volt.  Az első, amiben laktunk, csak egy helyiségből állt. A másodiknak már volt egy konyhája, oda lépett be az ember, egy szobája és a konyhából nyílott még két vak rész, azokon nem volt ablak. A falak ki voltak meszelve, és nálunk kivételesen deszkapadló volt – a legtöbb helyen csak földpadló. A lakás nyáron nagyon hideg volt, takaróval kellett aludni, télen viszont nem kellett sok fa a fűtéséhez. Volt egy kis vaskályha, avval fűtöttük a szobát. Villany nem volt, petróleumlámpával világítottunk. Víz is csak fent volt, ahol a tulajdonos háza állt. Csatorna nem volt, a szennyvizet csak úgy kiöntöttük. A vécé közös volt, az is fent volt. Az udvarunkon három vagy négy család lakott. Heti 15 pengőt fizettünk a lakásért, amikor apám körülbelül heti 20 pengőt kapott, anyám pedig olyan 16-ot.

Az első két iskolaévet Tállyán töltöttem a nagyszüleimnél. Apám vitt le azért, hogy tanuljak egy kis „jiddiskájtot” [lásd: stetl]. Ott nem volt zsidó elemi, ezért az evangélikus elemibe jártam, meg héderbe. Az elemiben hat osztály volt, és úgy nézett ki, hogy az első két padban volt az első osztály, utána a második, harmadik és így tovább. Jobboldalt a fiúk, baloldalt a lányok. Szombaton nekünk, zsidó gyerekeknek nem kellett iskolába mennünk.

A héderbe olyan 12–14 éves korig jártak, aztán volt, aki elment a jesivába. Aki nem tanult, az valami szakmát tanult, vagy – hás v-hólile [jiddis: ’Isten ments!’] – polgári iskolába ment. A héderbe iskola után és a szünetben, a „zman”-ban jártunk. Olyan 8-10 gyerek volt ott, még a lányok is időnként ott tanultak olvasni [héberül]. A tanulás úgy ment, hogy előbb elolvastuk a szót héberül, és azt tájcsoltuk [jiddis: ’fordítottuk’] jiddisre. Nem mindig értettük, mert nem tudtunk se héberül, se jiddisül. Mert Tállyán, úgy tudom, hogy csak három-négy családnál beszéltek jiddisül.

Olvasni egyébként hároméves koromban kezdtem tanulni Tállyán, mert akkor ott voltam valamennyi időt a nagyszüleimnél. A nagyapám otthon tanított: nagyon szépen rajzolt, és felrajzolta kis kártyákra az alefbeyst [héber ábécét, lásd: alef-bész], és akkor én voltam a kereskedő, és a nagyapám a vásárló: „én most kérek egy samekhot” [A héber ábécé egyik betűje, amely – mint minden héber betű – egyben egy számot is jelent. – A szerk.], azután, mit tudom én, a feleségem kér egy lamedot. A két év alatt, amíg a héderbe jártam, először olvasni, írni, aztán Himest [lásd: Hümes] tanultuk. A héderben a tanév végén volt a sijem [jiddis: ’a befejezés’], azaz a tanév befejezése. Hát akkor volt egy kis ünnepség. Akkor volt sütemény meg kalács. Talán még egy kis bort is ittunk. Mivel a nagyapám volt a melámed, a gyerekek rajtam töltötték ki a bosszújukat. Megvertek meg csúfoltak, és én nem is mertem megmondani a nagyapának, ez volt számomra a kellemetlenség a héderben.

Télen este az imádkozás után mindig a héderben voltunk. A felnőttek bent maradtak a templomban tanulni, mi, gyerekek pedig visszamentünk a héderbe és házeroltunk [jiddis: ’ismétel’]. Hát valahol itt kezdődik az én életutam. Abszolút vallásos zsidó nevelést kaptam. Nemigen értettem, ha azt láttam, hogy a tanítóval meg az orvossal milyen tisztelettel beszéltek a nagyszüleim. „Hát azok buták, hiszen ők a Jézusban – bocsánat, nem Jézusban, hanem a Jajcliban, mert még a nevét sem mondtuk ki –hisznek!”

Harmadik osztályra feljöttem Pestre, egy kis zsidó iskolába jártam. Az apámnak valami ismerőse, aki tanító lett, az vezette. Kétféle gyerek járt oda: a többség gazdag volt, polgárok, és néhány szegény, például én. Mi megkaptuk a HÉV jegyet [Budafokot helyiérdekű vasút kötötte össze Budapesttel. – A szerk.], és volt napközi, és ott kaptunk ebédet. Itt is volt héber – de itt nem úgy ejtették a szavakat, mint Tállyán, ott például azt mondtuk, hogy Pirem, itt azt mondták, hogy Purim –, tanultunk imádkozni, a Tórából is valamit fordítani – de itt magyarra fordítottuk a Bibliát, nem jiddisre. Jött a rabbi, de ez egész más volt, a rabbi ornátusban volt [A neológ rabbik a katolikus papi ruhához hasonló ruhát viselnek. Egy ortodox zsidó szemében ez meglehetősen szokatlan viselet, az interjúalany feltehetően ezért is használja az egyébként katolikus misemondó öltözetet jelölő „ornátus” szót. – A szerk.]. Ketten voltunk az osztályban, akik kápedlit viseltünk állandóan. Nekem Tállyán pajeszom is volt, de amikor visszakerültem Budafokra, azonnal levágatták a szüleim. Télen szalámit kaptunk a napköziben, és az talán nem volt kóser. Hát mindez engem zavart, mert én az előzővel voltam beoltva.

A szüleim mint gyári munkások nem lehettek vallásosak. Nagyünnepekre elmentek a templomba, de szombaton azért bevásároltak meg minden. Hét közben dolgoztak, így máskor nem tudtak elmenni vásárolni. A tejest és a húsost nem választottuk el, de a kacsát vagy a tyúkot, amit a piacon vettünk, mindig elvittük a sakterhoz [lásd: étkezési törvények]. Az apám minden reggel megimádkoztatott, bár ő maga nem imádkozott. Az imákat tudta kívülről.

Nyáron apám feladott minden nap egy imaszakaszt, hogy tanuljam meg, és amikor hazajött, kikérdezte. Reggelenként előfordult, hogy apám imádkoztatott engem. Ha hibáztam, abból könnyen lehetett egy pofon. Apám vett egy Misnát, aminek alul jiddis fordítása volt, láttam, hogy azt tanulta, és egy nyáron azon végigmentünk együtt.

A bár micvóra egyedül készültem fel, mert apám akkor már munkaszolgálatos volt. Kaptam ajándékot néhány embertől a hitközségben, mert ismertek, hiszen jártam templomba, és tudták, hogy szegények vagyunk. Kaptam egy órát és pénzt, amit hazaadtam, meg a Mózes öt könyvét.

Az elemi után egy állami polgáriba [lásd: polgári iskola] kerültem. A mi osztályunkban három zsidó volt. Az osztályban mindenki engem vert, minden tízpercben megvertek, például ha valaki rossz jegyet kapott. Amikor már polgáriba jártam, nyáron egy zsidó textilkereskedőnél kifutóféle voltam, beutaztam Pestre, és vittem csomagot vagy levelet, és ezért kaptam pénzt. Később retikülkeret-üzemben kaptam állást, délutánonként oda jártam. Ebből fizettem a kis húgomnak és magamnak a tandíjat.

A háború után a zsidó tanítóképzőbe iratkoztam be, az ott volt a Rabbiképző épületében. A polgárit még 1944-ben sikerült befejeznem, mert előbb zárták le a félévet. Amikor harmadikos voltam a tanítóképzőben [A tanítóképző ebben az időben még középfokú iskola volt, a 14–18 éves korosztály részére. – A szerk.], apám meghallotta, hogy különbözeti vizsgával át lehet menni a zsidó gimnáziumba – ezt előtte nem lehetett –, és mondta, hogy tegyem le a különbözetit, és érettségizzek ott le, és akkor mehetek egyetemre. Közben bejártam a Rabbiképzőbe, a szemináriumba. Aztán leérettségiztem. Aztán egy évet jártam a Rabbiképzőn, de beláttam, hogy nem nekem való.

Rossz jegyeim voltak, és csak a történelem segített abban, hogy végül is egyetemre kerüljek. Az egyetemen a biológia–kémia szakon csupa budai úri gyerek volt. Három zsidó volt közöttük. Engem elfogadtak, mert én megmondtam, én egy proli zsidó vagyok, és mert nem voltam olyan lelkes kommunista, de még párttag sem.

Biológia–kémia szakos tanár lettem. Aztán az agrártudományi egyetemen lettem tanársegéd. Azután szereztem meg a műszaki egyetemen a szakmérnöki diplomát is, és summa cum laude doktor lettem. A legtovább az Élelmiszerkutató Intézetben dolgoztam mint kutató. Az utolsó munkahelyem, ahol 9 évig voltam, egy kis középkori zsinagóga volt, ami múzeumként működik. Itt mindent én csináltam, jegyet adtam el, magyaráztam angolul és héberül, még takarítottam is.

Van egy fiam, Hirschberg Gábor, aki most már Izraelben él. [Hirschberg Frigyes fia 2003-ban Izraelben meghalt. – A szerk.] A feleségem hívő katolikus, de amikor felmerült, hogy mi legyen a fiunk, azt mondta: „Valaminek lennie kell. Én egyáltalán nem bánom, ha elviszed a zsinagógába, és zsidónak neveled, de ha nem viszed el, akkor én fogom elvinni a katolikus templomba.” Úgyhogy rendszeresen jártunk a zsinagógába, megcsinálta a bár micvóját, és néhány éve alijázott. Phd-zett, erre nagyon büszke vagyok, és vegyészmérnökként dolgozik.

Életrajz

Steinmetz Bella 94 éves apró, szikár hölgy. A város központjában lakik egy tágas lakásban. Megegyezés alapján egy házaspár felváltva vigyáz rá, mindig van mellette valaki. Bella néni rendszeresen olvas, és mindig megnézi a televízióban sugárzott teniszmérkőzéseket. Délelőttönként, ha szép az idő, a felvigyázójával sétál a közelben. Sok levelet, fényképet és ajándékot kap a külföldre kivándorolt távoli rokonság leszármazottaitól és a „Tîrgu Mures Trust” skóciai zsidó szervezet tagjaitól, akik a marosvásárhelyi idős zsidó személyek (többek között gyógyszer)szükségleteit támogatják. A „skótok”, ahogy utalni szoktak a helyiek rájuk, rendszeresen meglátogatják a nyilvántartásukban lévő személyeket, Bella néni közöttük az egyik kedvenc. Kedvességével mindenkit levesz a lábáról.

Az apai nagyszülők Máramarosszigeten éltek, mi Gyergyóban éltünk. Az apai nagyapámék – a Bacher család – Lengyelországból jöttek a családdal, szülőkkel Máramarosszigetre. Nadvorna egy nagy helység volt [Nadworna – galíciai kerületi kapitányság székhelye volt a Bisztrica partján, 1890-ben 7200, 1910-ben 8100 lakossal. Ma: Nadvornaja, Ukrajnában van, az Ivano-Frankivszk területen (oblaszty). – A szerk.]. Azért tudott a nagyapám annyi nyelvet. Menekültek az első világháború előtt, ott Oroszországból lefele, de Lengyelországban is már akkor kezdődött egy zsidóüldözés. Én nem tudom, hogy hányban jött nagyapám, de az 1800-as évek végén kellett hogy jöjjön. Fogalmam sincs, hogy itt nősült-e meg vagy még Lengyelországban. Nagyon korán meghalt nagymama, Beile, nem is ismertem. Nagyapát, Bacher Pinkaszt azért ismertem, mert 1939-ben halt meg, kilencvenhárom éves korig élt [1846-ban született]. Nagyon jól emlékszem rá. Én 1931-ben mentem férjhez, s még meglátogattam. Ketten, anyukával mentünk nagyapát meglátogatni. „Mámának” szólított engem. Akkor már feküdt vagy két hónapja, nagy pipával a szájában. Nagyon örült, hogy jöttünk, hogy én meglátogattam, mert az olyan távolság volt akkor [Gyergyószentmiklóstól Máramarossziget 267 km-re van. – A szerk.]. A vonatok nem így mentek [mint most], hanem át kellett szállni háromszor.

Máramarossziget egy nagy zsidó központ volt. Ott több hitközség volt, az egyik kis zsidó hitközségnek volt a jegyzője nagyapám, ő vezette az ortodox hitközség irodai munkáját. Ott is volt egy kimutatás, volt egy büdzsé, mit mire költ, mire nem: temetés, kiadás, jövedelem. Tehát a nagyapám írástudó volt. Egyszerű, szegény ember volt, de egy autodidakta, mert négy nyelven beszélt. És a gyerekeit igyekezett tanítani. Hogy románul, magyarul és héberül beszélt, azt megértem, de hogy perfekt németül hol tanult meg, fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy egyszer 1936-ban hazamentem [Marosvásárhelyről] látogatóba apámékhoz, és kapott apám [a nagyapámtól] egy levelet, hogy ő már két hete nem kapja a Wienerische Zeitungot, a bécsi lapot, és úgy látszik, hogy elfelejtettétek neki megrendelni. Ahhoz messze voltunk egymástól, hogy a politikai nézetéről tudjak, örültünk, hogy él. Nem volt anyagi problémája, mert volt két fia, azok segítették anyagilag. A házat, ahol lakott, egész életében bérelte. Volt egy hosszú ház, ott volt még három lakó. Volt neki két szoba-konyhája, a másik három lakó külön lakott.

Vallásos volt, hogyha egy hitközségnek az irodavezetője volt, de nem láttam, amikor imádkozott. A szombatot szigorúan megtartotta. Ő ortodox volt, szakállas ember. Szombaton ő nem dolgozott. Minden szombaton megvolt a kis pálinka, szép hófehér kalács, húsleves. Egyszerű emberek voltak, de nem éheztek. A fiai már haladó szelleműek voltak. A nagyapa kóser ételeket fogyasztott. Volt egy elvált leánya, aki odaköltözött, és ő tartotta végig, ő gondozta nagyapát. Nem jártunk olyan sokat Máramarosszigetre, mert amíg még bírt mozogni nagyapa, amikor még hetven-hetvenöt éves volt, egy nagybátyám Törökszentmiklóson, Magyarországon, aki ott nősült meg, mindig jött, és elhozta hozzánk, Toplicára négy hetet nagyapát. Apuka már nem élt, és nagyapa nálunk volt négy hétig. Legutoljára három napig voltam ott nála, Máramarosszigeten, akkor már ágyban fekvő beteg volt, csak beszélt.

Hatan voltak testvérek édesapámék. Bacher Sári volt a legidősebb lány, a második volt apám. Eszti volt a harmadik. Bacher Jakabnak hívták a gazdag nagybácsit, aki Törökszentmiklósra nősült. Ő fiatalabb volt, mint édesapám. A Ganz nagybácsi felesége, a Mirjám volt az ötödik, és a hatodik Manci. Manci volt a legfiatalabb. Egyik nagynéninek sem tudom a férje nevét.

Bacher Sári néni elment Amerikába, nem tudom, hányban. Elment, mielőtt én megszülettem, az első világháború előtt [lásd: kivándorlás Magyarországról]. Itt férjhez ment, és már két gyerekkel ment ki [Máramaros]Szigetről Amerikába, mert itt nagyon rosszak voltak a viszonyok. Mentek Amerikába munkát keresni. Sőt, úgy mentek, hogy a férje előre kiment, és csak egy év múlva tudta kivinni a családját. Kapott biztos egy helyet, ahová vigye a családját. Szóval én őt nem ismertem, csak tudom, hogy ez így volt. Azt tudom, hogy mind a két fiát taníttatta, tanárok lettek. Az egyik ezelőtt huszonöt évvel ki lett küldve egy évre Izraelbe tanítani. De nyilván angol nyelvet, vagy nem tudom, héberül nem kellett tanítson. Annyit tudok tehát, hogy még élt huszonöt évvel ezelőtt a fia a nagynénémnek. A másikról nem tudok.

Bacher Eszti néniék [Máramaros]Szigeten laktak. Apám itt dolgozott a Maros mentén, tisztviselőként, mi itt laktunk Gyergyóban, ők meg [Máramaros]Szigeten voltak. Akkoriban nagy távolság volt, és nem volt olyan könnyű dolog utazni. Egy évben egyszer volt akkor is szabadsága, akkor ment apuka nagyapát meglátogatni. S akkor, gondolom, elment ehhez az Eszti testvéréhez is. Az ura kereskedő volt. A kereskedő alatt boltost értek. Eszti nem dolgozott. Akkor egyik nő sem dolgozott. Nemcsak anyámat, hanem engem sem engedett már az uram dolgozni. Volt vagy öt gyereke. Deportálták őket. Eszti is Auschwitzban maradt a férjével együtt. És ilyen csoda történt, hogy mind az öt gyerek hazajött. Különböző helyeken voltak eldeportálva. Részben munkaszolgálatosok voltak, részben Németországban, különböző lágerekben voltak. De mindegyik, nem telt bele egy év, ahogy tudtak, mentek ki Palesztinába, mert még akkor nem is volt Izrael [Palesztina 1922 óta brit mandátumterület volt. Lásd még: Izrael állam megalakulása. – A szerk.]. És ott szépen rendre meghaltak.

Mirjám férjnél volt Visón, az Máramarossziget mellett egy nagyobb helység [Valószínűleg Felső-Visón éltek, a három Visó közül ez volt a legnépesebb. – A szerk.]. Ők ott éltek. A férjét Ganznak hívták. Két gyerekük volt, Ganz Dávid és Ganz Bernát. Az egyik Szatmárra [Szatmárnémetibe] nősült, és a másik Nagyváradra. És mind a kettő onnan ment ki Izraelbe. Az apám testvérének az unokái Izraelben vannak. A nagyobbiknak, Dávidnak nem ismertem a gyerekeit, de Ganz Bernátnak van két gyereke, s velük tartottam a kapcsolatot. Bernát a milícián keresztül felkeresett levéllel, mert ő soha nem volt [Maros]Vásárhelyen. És kezdett írni nekem, és kezdte összehozni a meglévő családot. Úgyhogy például a törökszentmiklósi nagybátyám, Jakab, akiről tudta, hogy már nem él, de a felesége megmenekült, addig kutatott hitközségen, rendőrségen keresztül, hogy megtalálta, hogy hol lakik. Egy volt cselédje tartotta el haláláig [Bacher Jakab feleségét. – A szerk.], mert már idős volt. Mindig levelezésben voltak. Kint Izraelben, Bnei Brakban három gyereke született. Mirjámnak hívják a lányát. A férje Cháim Birnbaum. Fel szoktak hívni telefonon. Nekem ők másod-unokatestvéreim, mert az apjuk volt az első unokatestvérem. Bernát egy nagyon jószívű ember volt, és küldött egy-egy kis csomagot. És ez az ember nem volt gazdag. Azt tudom, hogy egyik hónapról a másikra éltek. Én találkoztam velük, amikor én 1973-ban kint voltam Izraelben. Bernáttal is, még akkor élt. Bernát aztán meghalt. Dávidnak is van fia, de nincs kapcsolatom vele. Az egyik gyerek, azt tudom, kint van Amerikában, és rabbi.

Még volt egy lánytestvér, a legkisebb nővére az édesapámnak, Manci – biztos Bacher Margitnak hívták –, aki elvált. Nem tudom, hogy hívták a férjét. Nem használta a férje nevét, végig Bacher maradt. A férjétől volt egy fia, aki bekapcsolódott az Ifjú Kommunista Mozgalomba, és aztán tizennégy éves korában, a második világháború előtt eltűnt [Az Ifjú Kommunista Mozgalom a két világháború közötti Romániában illegálisnak számított. A Román Kommunista Pártot és az általa működtetett szervezeteket az 1920-as évek elején betiltották. – A szerk.]. Akkor ugye bűn volt kommunistának lenni. Manci volt nagyapával végig. Manci is el lett deportálva, és nem jött vissza.

Ganzék, akik Visón laktak, azok vallásosak voltak. De a [máramaros]szigeti testvérek közül mindegyik vallásos volt, mind ortodoxok voltak. Nem ettek tejest húsossal [lásd: étkezési törvények]. A [máramaros]szigetieknek volt parókájuk is [Az ortodox férjes asszonyok kalappal, kendővel vagy a 19. században elterjedt szokás szerint parókával (sejtel, sájtli) fedték be a fejüket, illemből, mivel a szabadon lévő haj a mezítelenség egyik formájának tekinthető. A hagyomány szerint a menyasszony a házasságkötés előtt fölkereste a mikvét, ott vágták le a haját. Ezt követően az ortodox férjes asszonyok haját a férjen kívül más nem láthatta. Elméletileg nem szabad áldást mondani vagy szertartást végrehajtani olyan férjes asszony jelenlétében, akinek nincs befedve a feje. Ma már az ortodox asszonyok is inkább csak a zsinagógában fedik be a fejüket. – A szerk.]. Anyukámnak nem volt parókája, sem a törökszentmiklósi nagynénémnek, dacára annak, hogy kóser háztartásuk volt. Egyedül az édesapám, aki idekerült, és a törökszentmiklósi volt csak közepesen vallásos. Nem is tudom, minek mondjam, mert ugye vágattunk [állatot a sakternél], disznóhúst nem ettünk. De édesapám szombaton dolgozott [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Akkor már nem lehet azt mondani, hogy ortodox volt. És ha kellett, utazott is, írt is és minden, amit már nem szabad az ortodoxnál. De így különben disznóhús nem került a házba. És a hús, mielőtt feldolgozásra került, megvolt a ceremónia, hogy fél órát ki kell sózni, fél óra után leönteni vízzel, és tiszta vízben egy órát állni hagyni, s csak azután kezdtek el főzni. Anyukám mindig így csinálta. Én is így csináltam. Na, nem én, hanem a cseléd. Nekem elég volt, hogyha a lány csinálta. Otthon nálunk is kóser háztartás volt, sőt még nálam is 1940-ig, amíg lehetett [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.].

Édesapámnak, Bacher Izidornak már érettségije volt. Máramarosszigeten, a katolikus gimnáziumban, mert ott volt emberség, meg lehetett csinálni, hogy péntek délután a könyveket odavitték a gimnáziumba [s otthagyták]. Szombaton nem tudom, hogy feleltették-e, de semmi szín alatt nem kötelezték írni. Szombat este mentek a könyvekért, vasárnap tanultak, hétfőn kezdődött rendesen a tanítás.

Apuka érettségi után először Szegeden kapott állást, pénztárnok volt, több mint egy évet volt ott. És tudta, hogy itt, a Maros mentén van fa és faüzem, és eljött Gyergyóba [Gyergyószentmiklósra], és itt állapodott meg. A nagyapám [Máramaros]Szigeten élt, és ugye édesapám egyedül került ide le, Erdélybe. Apuka itt ismerkedett meg anyukával, aki gyergyói [gyergyóvárhegyi] volt. Ott nősült meg, anyámat vette el.

Az anyai nagyszülőkről nem tudok semmit. Mikor én születtem, vagy kicsi gyerek voltam, se nagyapám, se nagyanyám nem élt már. Ők gyergyóiak voltak. Nagyapám egy kis faluban lakott. Ma is létezik, azt hiszem, meg is áll a vonat: Toplica, Galócás és [Gyergyó]Várhegy, itt laktak az anyai nagyszüleim [Gyergyóvárhegy – kisközség volt Csík vm.-ben, 1891-ben 2100 román, 1910-ben 2700 román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. Ma: Subcetate. – A szerk.]. A hegyoldalban volt ez, egy kis falu. Tiszta román volt, egy magyar család sem volt. Tökéletesen beszéltek románul a nagyszüleim. És az édesanyám is, mert román gyerekekkel volt. Van is egy fénykép, ahol román ruhában volt anyuka felöltözve. A nagyapám boltos volt, mindenhol a zsidó boltos volt. Ez fontos, hogy 1880-ban, a Bach-korszakban – ezt úgy hívták –, volt egy törvény, hogy zsidónak nem lehetett földje [A magyar történetírás a szabadságharc leverésétől 1859-ig, Bach belügyminisztersége végéig terjedő időszakot, az abszolutizmus első tíz évét nevezi Bach-korszaknak. Lásd: zsidók jogegyenlősége. – A szerk.]. Tehát, ezért nem alakult ki a zsidó földműves osztály. Vette a hátára a pintlit – ez egy olyan általvetőféle, amit úgy hívtak, hogy pintli, de lehet, hogy ezt csak itt, errefele, Erdélyben hívták így, vagy lehet, hogy valamilyen lengyel szóból eredt [Az elnevezés valószínűleg helyben volt használatos, mert a Magyar Néprajzi Lexikon szerint a pintli egyfajta fejpánt, melyet a nők viseltek. – A szerk.]. Ment egyik faluról a másikra, és kiáltotta: „Handlé! Mi van eladó?” [A ’handlen’ jiddis igéből származó szó, alkalmi vételt, alkudozást jelent. Maga a ’handlé’ ószeres volt. – A szerk.]. De azt csinálták Pesten is. Ezek mind zsidó [jiddis] szavak. Ez egy felkiáltás volt. Mikor én már nagylány voltam, tizennyolc éves, és később is, Budapesten még mindig jártak szegény zsidók. Megálltak lenn az udvaron – ugye, az emeletes házakban mindig olyan kis udvar volt –, és kiáltották: „Handlé, mi van eladó?” És mindenhol voltak rossz, elhasznált ruhák, cipők, amiket ingyen vagy bagóért odaadtak, szóval kétszer semmiért. Ő meg vitte falura, s ott eladta, és így kapott pénzt. Ilyen volt a zsidó, hogy éljen. Földbirtokos nem lehetett, földmunkához nem értett [A valóság árnyaltabb a közkeletű képnél: a keleti vármegyékben (Bereg, Ugocsa, Ung, Máramaros) a földműves zsidóság arányszáma meghaladta a lakosság 20%-át. Lásd: a földművelés szerepe a zsidóság rétegződésében. – A szerk.]. A családot valamiből fenn kellett tartani.

Alschuch nagyapám családja egyedül volt zsidó a faluban. Azért haragusznak a zsidókra, mert a zsidó mindenhol kereskedő volt. És a nagyapámnak – hát egy zsidónak mije volt? – volt egy kicsi falusi boltja, kereskedő volt. Mit árult? Mi kellett a falusi embernek? Kocsikenőcs, degenyeg – az valami olajos dolog, amivel a kocsikerekeket kenik falun, hogy forogjon, lehet, hogy ez egy csíki szó –, mert akkor még nem volt motor [autó] [A fatengelyű járművek, ha kenetlenek voltak, fülsértően nyikorogtak, erősen koptak, gyakran be is tüzesedtek. A degenyeg szekérkenőcs volt, eredetileg nyírfaszénből és kátrányból készítették, később inkább zsíros kőolaj-melléktermék volt. – A szerk.]. Meg kellett patkó, mert a lovakat meg kellett patkolni, cipőkenőcs, boksz a csizmának, varrótű, só, kellett esetleg puliszkaliszt, cukor… Lehet, hogy rizst is árult, mert a disznóvágáshoz csináltak májast, s kellett bele egy kis rizs. Disznószalonnát nem kellett árulni, mert azok [a falusiak] vágtak disznót. Túró sem kellett, mert volt juhuk. Hát ilyesmit árult, meg amit még egy régi falusi kereskedő árulhatott. Mire volt szüksége a földműves embernek? Örült, hogyha fenn tudta tartani magát egy ilyen kiskereskedő, nemhogy alkalmazottja legyen. Volt öt gyermeke, azt fel kellett apránként nevelni. És ebből nevelt öt gyermeket. És úgy tudta nevelni, hogy a legidősebb nővérét az anyámnak egy nagyon gazdag regáti idősebb férfi vette el [Regát – (magyar jelentése: ’királyság’); az első világháború előtti Romániának (Moldvának és Havasalföldnek, lényegében tehát Románia Kárpátokon túli részének) az erdélyiek által használt gyűjtőneve. – A szerk.]. Beleszeretett, és elvette. De nem a Regátban laktak, hanem Gyergyószentmiklóson. S amikor anyuka s a többi gyerekek nőttek, akkor mindegyik odament hozzá. Az anyai nagyszülők közül egyik se élt már 1944-ben.

Az édesanyámnak, Helénnek négy testvére volt: volt Berta néni – a legidősebb, úgyszólván ő nevelte édesanyámat –, Netti néni és két fiú, Henrik és Salamon. Nagyon kicsi gyerek voltam, mikor Alschuch Henrik meghalt, nem tudok róla semmit, a foglalkozására sem emlékszem. Egyedül Berta néniről és Netti néniről tudok. Náluk voltam, amikor iskolába jártam. Volt Berta néni, aki Piatra Neamţra ment férjhez [onnan származott a férj]. Mózes Berkónak hívták a nagybácsit, regáti volt. Mózes Berkó borászattal foglalkozott, borpincéje volt Gyergyószentmiklóson, ahol laktak. Ő adott az üzletekbe, szállított falvakra. Mikor szüreteltek, akkor lejött a borvidékre, s ott vagontételben vette meg a már kész bort, és ezzel foglalkozott. Nagynéném is nagy üzletasszony volt, még vett pálinkaféléket is. Szóval kereskedtek. Jómódú emberek voltak. Nem volt saját gyerekük, de neveltek két gyereket [a testvér, Alschuch Salamon gyerekeit]. De egymás után, mert örökbe fogadta az egyiket, azt elrendezte, megnősítette, s aztán vette a másikat.

Netti néniéknél egy évet voltam Sepsiszentgyörgyön, tizenegy éves koromban, első gimnáziumban. Mint özvegyasszonyt ismertem meg, nem ismertem a férjét, nem is emlékszem a nevére. Netti néninek a férje az első világháborúban maradt ott. Nekik volt négy gyerekük: Stefi, Henrik, Misi, és volt még egy lány. Fogalmam sincs, hogy tartotta fenn a családját, miből. Lehet, hogy kapott valami jóvátételt vagy valami segélyt, hogy az ura a fronton halt meg. És valószínűleg a gyerekei már nagyok voltak, és ők tartották el. Azt tudom, hogy az egyik – lehet, hogy az a fiú volt a legnagyobb – ott, a sepsiszentgyörgyi szövőgyárban volt tisztviselő. És azt is tudom, hogy mindegyiknek volt négy gimnáziuma. A lakás polgári módon volt berendezve. Henrik Sepsiszentgyörgyön lakott, de én már nem ismertem. Mikor én egy évig Sepsiszentgyörgyön voltam, ő már nem tudom, vagy meg volt halva, vagy valahol Kolozsváron dolgozott. Úgy tudom, hogy nem nősült meg, és nem tudom, hogy mivel foglalkozott. Henrik nem volt otthon, de küldött pénzt. Amikor ott voltam Netti néniéknél, anyuka fizetett utánam. Gyengén éltek, nagyon gyengén. Ők mindig nagyon nehéz anyagi helyzetben voltak. A zsidó kényszerülve volt az agyát használni és tanulni ahhoz, hogy megéljen, mert antiszemitizmus, mióta a világ világ, azóta volt. Tehát nem volt könnyű általában. A nagynéniknél nem volt semmi különös, simán folyt az életük, nem volt semmi érdekesség. Egyszerű polgáremberek voltak. Édesanyám testvérei mind Auschwitzban maradtak. Tudtommal senki nem élte túl a deportálást. Lehet, hogy azelőtt is már meghaltak. Semmilyen kapcsolatom nem volt velük.

Volt édesanyámnak a legkisebb öccse, Alschuch Salamon, amelyik a fekete bárány volt a családban. Link volt, nem szeretett dolgozni. Inni nem ivott, de kártyázott, és az is egy drog. De csinált, nem tudom, négy vagy öt gyereket. Salamonnak volt egy üzlete, de mit tudom én, mi volt benne: sós szalonna meg só meg boksz. Salamon felesége zsidó volt, de nem is tudom, hogy nézett ki. Ott élt Toplicán [Maroshévíz (korábban, majd 1920 után is: Topliţa) – nagy kiterjedésű nagyközség volt Maros-Torda vm.-ben, a Kelemen-havasokból leúsztatott fát itt dolgozták föl a két nagy fűrésztelepen. A tutajozás központja volt, 1891-ben 4900 román és magyar, 1910-ben 7400, 1920-ban 6000 főnyi lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Toplica öt kilométer hosszú volt, és egy utcája volt, ami vezet fel Borszékre. Tudni kell azt, hogy Toplicán kell leszállni [a vonatról] ahhoz, hogy Borszékre menjünk [Borszék – Románia egyik legnevesebb borvíz-forrás vidéke. A borvíz egyfajta ásványvíz. – A szerk.]. Az egy arany volt, a borvíz. Egyedül a Borszék vize, amelyik megbírta a tengeren túli szállítást. Három-négy csorgó volt, az folyt állandóan. Volt egy főcsorgó, ott az szépen ki volt építve. Mindenki ment oda, aki akart. Mi nem nagyon tartottuk a kapcsolatot [Alschuch Salamonnal], mert egy semmirevaló volt. Én már itt voltam [Maros]Vásárhelyen. Apám segítette őt, de mikor megtudta, hogy reggelekig kártyázik, s elkártyázza az utolsó fillért, hogy reggel nem volt, hogy egy kenyeret vegyen a gyermekinek, megtiltotta apám, hogy többet a házába bemenjen. De anyám titokban segítette. Szegény, az megkapta a módját, hogy a faluba mindig egy családhoz vitte az élelmet. Bevitt ugye tejet, vajat, kenyeret, zsírt, rizset, élelmet. Mindig anélkül, hogy apuka tudjon róla. Mert apám egy olyan korrekt ember volt, hogy nem bírta elviselni, hogy a pénzt valaki elkártyázza.

És ezeknek két fiát örökbe fogadták Mózes Berkóék. Két gyereket neveltek, s mind a kettő otthagyta őket. Az egyik kiment Amerikába, és a másik egy gazember volt. Olyan gyalázatos volt, hogy titokban, hamis iratokkal ráíratta az egész vagyonát a saját nevére. De azért ott lakott, mert a házban volt vagy nyolc szoba, úgyhogy együtt laktak. [Miután Mózes Berkó meghalt] Egyszerűen kirúgta Berta nénit a saját házából. Valahol a Mezőségen, Panit [Mezőpanit] fele, valamilyen faluban volt valami rokonságféléje a feleségének [mert időközben megnősült], s oda valakihez betette szegény Berta nénit. Zsidók voltak azok is, mert biztosan zsidó nőt vett el feleségül. Utólag tudta meg [hogy a nevelt fia ráíratta a házat a saját nevére], de már ugye, magyar idő volt [lásd: „Magyar idők” (1940–1944)], és ez a Berta néni már nem tudott semmit mozogni [intézkedni], és már volt legalább nyolcvan éves. Emlékszem, egyszer bejött a városba, és eljött anyukát meglátogatni. És én akkor meg voltam döbbenve, hogy miket hallottam. Egy rongyos szobája volt, ahogy mondta, s ételt alig kapott. S aztán visszament, és többet nem hallottam róluk. És akkor már olyan idők voltak, nem is lehetett, hogy anyuka menjen oda, hogy nézze meg. Berta nénit deportálták, biztosan azokkal, akiknél lakott. Nem is térhetett vissza, mert már nagyon öreg volt. Mózes Berkó, a férje már rég meghalt, nem is élte meg a deportálást.

Anyukám nyolc évet járt zárdába Gyergyószentmiklóson. Még végzett kétéves nem tudom, mit, szóval kapott tanítónői képesítést [Valószínűleg a nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályát végezte el, és utána tanult tanítónőnek, bár az akkoriban, a 19. század vége felé már hároméves képzés volt. Lásd: a tanítóképzés. – A szerk.]. Magyar képesítése volt, természetesen. Mikor hazament, akkor mondta, hogy „Na, megyek valahol állást keresni”. A nagyapám ott lakott Gyergyóvárhegyen, a hegyoldalban, színromán faluban. Egyedül még egy örmény család lakott ott, ott is volt egy tanítónő, aki navétázott [ingázott] Ditróba, [Gyergyó]Szárhegyre, és a férfi pedig gyárban dolgozott, tisztviselő volt. És kétségbe volt esve nagyapám, hogy egy leánygyermek idegenbe menjen állásba, Marosvásárhelyre vagy valahova. Abban az időben ez egy elképzelhetetlen valami volt. És nagyapa nem engedte. S akkor anyám sírt, s mondta: „Akkor miért hagytál, hogy tanuljak?” Azt mondta: „Hallgass ide! – így mesélte anyám –, ha jól megtanultad a leckét magyarul, perfekt beszélsz románul, itt van egy négyelemis iskola – ott [Gyergyó]Alfaluban volt román iskola –, menj el az igazgatóhoz, kérdezd meg, hogy nem tud-e téged alkalmazni” [Gyergyóalfalu – nagyközség volt Csík vm.-ben, 1891-ben és 5200, 1910-ben 6400 lakossal. Trianon után Romániához került. 1920-ban 6300 lakosa volt. – A szerk.]. Anyámnak nem volt kiútja, elment, és felvették, és akkor ott tanított. Volt egy igazgató, egy tanító és egy román tanítónő, úgyhogy elfért még anyuka, mert gyermek volt elég. És akkor románul tanított anyuka, de nem sokáig, mert jött apuka, és férjhez vitte. És akkor nem volt divat, hogy egy nő, ha férjhez megy, menjen munkába. Apám anyámat dolgozni nem engedte mint tanítónő, ő [apuka], ugye, azt mondta, hogy „Te ezt hogy gondolod? Az emberek mit mondanak, hogy egy feleséget nem tudok eltartani?”.

Nem messze Gyergyótól [Gyergyóvárhegytől], vagy öt kilométerre onnan, ahol a nagyapa lakott, volt egy nagy, hat gatteres fűrészgyár. Gatter az, ami vágja a deszkát [Azt a fűrészgépet nevezik gatternak (gáternak), amellyel rönkfát deszkákká vágják föl. – A szerk.]. [Gyergyó]Várhegyen és Toplicán volt a gyár. Ez a két helység elég közel van egymáshoz. Vonattal egy fél óra. Az már egy nagy üzem volt Toplicán, pár száz munkással, s ha a tekintetbe vesszük az erdei munkásokat, akkor pár ezer. [Gyergyó]Várhegyen hat gatteres volt, Toplicán tizenkét gatteres, s mellette tizenkét fűrész. Pár ezer munkást alkalmazott. Apuka először [Gyergyó]Várhegyen volt pénztárnok. Az ott közel volt, és nem tudom, hogyan, megismerte anyukát, aki férjhez ment hozzá. Lehet, hogy volt valami kultúrelőadás május tizedikén [lásd: Május 10. Romániában], és lehet, hogy a tisztviselők meg voltak híva, és elmentek. Anyuka nem tudom, ha volt húsz éves. Biztosan volt vallásos esküvőjük, mert Gyergyószentmiklóson nagyon sok zsidó volt [A Gyergyó-vidéken itt volt jelentősebb zsinagóga. – A szerk.]. És akkor anyuka ott lakott [Gyergyó]Várhegyen. És nem tudom, egy vagy két évig ott voltak [Gyergyó]Várhegyen mint pénztárnok, és akkor avanzsált apuka, de akkor már beköltöztek Toplicára. Miután látta a központi vezető, hogy édesapám nagyon jól ismeri a szakmát – egyébként egy számtanzseni volt –, lett belőle üzemvezető. Volt két igazgatója: volt egy technikai, és volt egy adminisztratív igazgató. Édesapám volt a technikai igazgató végig. Egy fix állása volt itt, nagy fizetése volt. Ő volt a szakember.

Ez egy svájci nagyiparos volt, és volt neki egy román társa itt, Romániában, és lett egy svájci–román cég tulajdonképpen. Brassóban volt a központja. A tulajdonos az nem itt élt. A tulajdonos az Svájcban volt. Ennek a svájci vállalatnak volt három gyára itt, Romániában: [Gyergyó]Várhegyen, Toplicán és Kommandón. Volt kisvasútja [a vállalatnak], amelyik felment hajnalban az erdőbe, s az erdei munkások, ami fát kivágtak, a kisvonat lehozta a rönköket. Az egész üzem pár ezer embert foglalkoztatott. Apuka egy évben egyszer vette ki a szabadságát, karácsonykor, mert a vállalat, ahol volt Toplicán, leállt karácsony előtt négy hétre a gépeket javítani, mosni, rendbe tenni.

Egy nagyon nagy és modern vállalat volt. Például a főnök, mikor lejött Svájcból, a tisztviselőknek olyan teniszpályát építetett… Toplicán mi előkelő osztály voltunk: akik a telepen dolgoztak, a vállalatiak, azok külön osztálynak tartották magukat. És demokráciát – ezt már csak párántézában [zárójelben] mondom – tanulhattak volna [a korabeli vállalatok ettől a vállalattól]. Mert, képzelje el, hogy mind a két helyen [Gyergyóvárhegyen és Toplicán] a svájci tulaj csináltatott fürdőt, külön a munkásoknak, külön a tisztviselőknek. A különbség csak annyi volt, hogy a tisztviselőknél volt – akkor én még nem tudtam, hogy hogy hívják – szauna. Szauna, képzelje el! Az abból állt, hogy volt egy kis fülke, emeletes padokkal, mindenkinek. Egy-egy oda bement, s akkor jött a gőz. De persze oda bemenni csak a tisztviselőknek volt szabad. Szauna a munkásfürdőben nem volt. A fürdőben egymás mellett volt ott két kádfürdő és vagy két tus. A tisztviselőknek – mert nem volt mindenkinek fürdőszobája, nekünk volt – volt kádfürdő, tus, és volt egy medence. Úgyhogy voltak naccságák, akik beültek, s ott áztatták magukat. Volt egy fürdősasszony, aki ott állt, mint egy csendőr, mert először a tus alatt meg kellett mosakodni tetőtől talpig, s úgy mehetett be a vízbe. Én nem mentem be sohase, se anyuka. Nem voltunk. De akinek nem volt fürdőszobája, vagy jól esett neki, mit tudom én, a fájós lábait dörzsölni, azok bent ültek, és traccsoltak. Gyerekkoromban, amikor még nem voltam férjnél, akkor láttam, sőt én is mentem oda a szaunába. Nekem nem volt szükségem, de hogy mondjam, hogy voltam gőzben… Be volt osztva [a fürdő], mikor a nőké, mikor a férfiaké. Nem ültek ott órák hosszat, és a legtöbb nem is a kádat használta, hanem a tust. Ez egy nagyon nagy dolog volt, sehol nem volt ez. És egy fillért sem kellett fizetni.

Hat év korkülönbség volt a bátyám [szül. 1905] és közöttem. Nem akart anyám több gyereket, és ő már akkor olyan modern és ügyes volt – pedig akkor még nem volt antibébi [fogamzásgátló tabletta]… Apámnak kellett egy leányka. Anyám ellenállt hat évig, és aztán beadta a derekát, és állapotos lett, úgy születtem én hat év után. És akkor történt a balhé, mert állítólag öt kilós voltam, és gyönyörű, és amikor apámnak a kezébe adtak, bement anyámhoz, és mondta, hogy „Fiam, édes, hát ezzel a kínnal miért nem szültél még egy ilyen gyönyörű gyermeket?”. És anyám úgy megharagudott, hogy három napig nem beszélt. Mert három napig kínlódott. Volt egy bábaasszony falun, akiről a végén kisült, hogy nem is volt bábaasszony. Három napig kínlódott, de nem volt semmi probléma.

Még mielőtt iskolába jártam, még nem tudtam írni-olvasni, de az apám megtanított a francia és a magyar kártyára. És dominózni, sakkozni. És hogy tudom a magyar történelmet, azt is apámnak köszönhetem. Ő nagy magyar volt. Játékokat hozott nekem a magyar történelemmel kapcsolatosan. Mikor meghallotta délben a Himnuszt a rádióban – akkor még nem volt televízió –, akkor mindig hulltak a könnyei. Minden délben volt a Himnusz. Ő mindig olvasó ember volt, politizált, illetve a politikával tisztában volt. Mindig nagy Kossuth-párti volt apám, és ezért Pestről hozott olyan játékot, mint például egy kártya, volt benne vagy harminc-negyven darab, történelmi kérdésekkel. Mikor volt a mohácsi vész? Mit jelent az Aranybulla? – és ilyenek, s a hátlapján megvolt a felelet. És ezeket nekem mind meg kellett tanulni, és időnként ő engem kikérdezett. Anyám meg adta a korom szerint a könyveket. Olyan könyvtárunk volt, hogy ma nyithatna egy kölcsönkönyvtárt. Azóta is újságolvasó vagyok, a mai napig is rendelem az újságokat. Szóval polgári családom volt. 1923-ban, tizenkét évesen kaptam egy rádiót, még fülhallgatója is volt, de nem emlékszem, mi volt a neve [Európában a rendszeres adások 1923-ban indultak. Ugyanakkor kezdődött el a vevőkészülékek fejlődése. Az első kristálydetektoros rádiók fejhallgatóval voltak hallgathatók. A külső hangszórós készülékek 1925-ben, a hálózati táplálású rádiók 1926-ban, a dinamikus hangszórók 1930-ban jelentek meg. – A szerk.]. Az én szobámban volt a rádió, és át volt vezetve a hálóba anyukáéknak is fülhallgatóval. De csak Pestet lehetett még akkor fogni. Telepes rádió volt, mindig fel kellett tölteni. Már én nem emlékszem, miket hallgattam, de biztos csak zenét hallgattam. Híreket? Kit érdekeltek akkor a hírek? Hogy apámék mit hallgattak, már nem tudom.

Engem különböző városokban taníttattak. Odakerültem Gyergyószentmiklósra első elemibe, akkor a nagynéném, Berta néni, anyuka legidősebb testvére Gyergyóban [Gyergyószentmiklóson] lakott. Oda jártam a katolikus zárdába négy évig. A négy elemit ott jártam. Vallásórára jártam, kellett járni. Nem érdekelte ez az apácákat. Ez a vallásóra olyan kutyagumi volt. Volt nekünk hitoktatónk, nem is a zsinagógánál tartott vallásórákat, hanem egy teremben, ott, ahol ő lakott. Voltunk egypáran zsidó lányok a zárdából, akik jártunk. És vallásos zsidók voltak, otthon nem ettek szalonnát vagy disznót.

A zárdában volt tovább négy polgári is. Apám gimnáziumba akart engem járatni, és miután ott, [Gyergyó]Szentmiklóson nem volt leánygimnázium, és Sepsiszentgyörgyön is volt anyámnak egy testvére férjnél, Netti néni, akkor odaadott a Székely Mikó Kollégiumba [A „Mikó” 1859-ben kezdte meg működését Sepsiszentgyörgyön Székely Tanoda néven, az első gimnáziumi osztály beindításával, német iskolaként. 1870-ben gróf Mikó Imre (akit 1876-ban Erdély Széchenyijének neveztek) saját költségén Zofahl Gusztáv építészmérnökkel elkészíttette az egyik szárny tervét (1877-re felépült). Majd Mikó Imre 60 ezer koronás alapítványával és némi állami segéllyel 1892-re Alpár Ignác tervei alapján felépült a másik szárny. Az iskola felvette a Székely Mikó Tanoda nevet, és 1892 szeptemberében mint nyolcosztályos főgimnázium megnyitotta kapuját, 1893 nyarán tartották az első érettségi vizsgát. A 20. század első negyedében már lányok is látogatták az iskolát, de a lányok és a fiúk még kerítéssel voltak elválasztva. – A szerk.]. Oda jártam egy évet. Mikor hazakerültem, székelyesen beszéltem: „Nám, nám, nám kell. Nám menyek oda!” Hát, mikor anyám meghallotta: „Na, nám mész többet oda, nem félj!” S akkor kerültem [Maros]Vásárhelyre. Itt végeztem a második és a harmadik gimnáziumot a magyar szekción, a Liceul Unirea de Fetében [Az Unirea (Egyesülés) Leány Líceum Marosvásárhely elcsatolása előtt II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium néven működött. Az iskola 1948-as államosításáig római katolikus főgimnázium volt, majd az 1948-as tanügyi reform után az épületet a magyar tannyelvű leánygimnáziumnak adták át, amely 1962-ben egyesült a román tannyelvű leánygimnáziummal. – A szerk.]. Én négy elemiből nem tudhattam helyesen írni, apám tanított meg utólag. És miket ki nem talált? Kellett vele levelezzek, s a lapra húzott nekem vonalat, ahol hibát követtem el a magyar helyesírásban, úgy visszaküldte a papírt.

Aztán apám, mikor már ide kerültem [Marosvásárhelyre], még gimnáziumba jártam, vett egy tanárt, hogy tanuljam tényleg a mi vallásunkat. Negyedik gimnazista koromig minden héten egyszer jött délután egy kis papnövendék, egy bóher, tanítani engem. Ő tanította, hogy írják a héber betűket, olvasni héberül. Tanított imákra, mikor kenyeret kell enni, hogy kell minden étkezés előtt kezet mosni [lásd: rituális kézleöntés]. Szóval, a zsidó vallás a higiénia szempontjából túltesz minden valláson. Én tudok olvasni héberül, tudom a betűket, tudok egyes imákat. Olyan értelemben nagyapa és apám is haladó szellemű volt, hogy nekünk megadott mindent, amit egy zsidó leánynak vagy egy zsidó fiúnak tudni kell a vallásról. Apám mindig azt mondta: „Mindent megadok neked és bátyádnak, amit egy zsidó gyereknek meg kell adni. Hogy ti mennyit fogtok belőle tartani, az a ti magánügyetek. Az én lelkiismeretem ezt diktálja.” Ez volt az elv.

Mikor negyedikbe kerültem, jött egy törvény: zsidó gyerek nem mehet csak állami vagy felekezeti [azaz zsidó] iskolába [lásd: zsidó iskolaügy Romániában a két világháború között]. Itt felekezeti iskola nem volt, csak elemi, a zsidó iskola a mostani Horea utcában volt, de felsőbb iskola nem volt. Akkor mondta apám: „Ha nincs, akkor jársz román iskolába.” Jártam a negyedik gimnáziumot románul. Tizennegyedik évemben voltam. S pechemre az történt, hogy már akkor a Regátban kezdődött a vasgárdista mozgalom [lásd: Vasgárda]. És egy délután egy zsidó leányt, illetve egy osztálytársamat itt, a Bulgár téren – akkor még nem volt így beépítve – estefele, már sötét volt, jól elverték. El voltunk keseredve. De nekünk is voltak fiúbarátaink, gimnazista zsidó gyerekek. Mondtuk nekik: „Na, nézd meg, úgy egyszerűen, mi történt Jucival.” Ők biztos hallották a zsidóveréseket Iaşi-ból [Steinmetz Bella életútjában az 1925-ös év körül járunk. Formálisan ugyan csak évekkel később, 1930-ban alakult meg a Vasgárda, de voltak korábban is antiszemita megnyilvánulások, Erdélyben is, Iaşi-ban is. – A szerk.]. És persze, a mi fiúink is meglesték, ráismertek az egyik fiúra, aki megverte a zsidó leánykát, amikor ment haza a Ballada utcába, mert ott lakott. Őt úgy elverték, hogy egy hétig nem tudott járni. Ez mind rendben lett volna, de apám meghallotta. Abban a pillanatba lejött Toplicáról, mert ott volt állása neki egy nagy cégnél: „Jaj, Istenem, a gyermekem veszélyben van! Viszlek haza.” „Jaj, apuka, drága, hát még négy gimnáziumom se legyen?” Könyörögve könyörögtem neki, ezt az egy évet még engedje meg. Szóval nagy nehezen megengedte.

Szerencsémre akkor jött a francia nyelv és a francia kultúra terjesztése. És csináltak itt Romániában három francia intézetet: Marosvásárhelyen, Bukarestben és Iaşi-ban. Apám rögtön ment, vett részvényeket, biztosította a nyilvánossági jogomat [Általában intézmény kap nyilvánossági jogot, ami azt jelenti, hogy van érettségi bizonyítvány adási joga. – A szerk.]. Ez itt volt a [maros]vásárhelyi Francia Intézetben, fenn a tisztviselőtelepen. Három villában volt a Francia Intézet. Francia tanárok jöttek Franciaországból, nem tudtak sem magyarul, sem románul, annyit nem tudtak, hogy igen-nem. És beírattak az ötödik gimnáziumba. Én tizenöt éves voltam, mikor bekerültem az úgynevezett ötödik gimnáziumba, és ott végeztem végre el a nyolc gimnáziumot a francia iskolában. Amikor francia iskolába jártam, kaptam segítséget, délután járt hozzám egy tanár, és segített a leckékben, segített a nyelvben. Ettem békát is a Francia Intézetben, azok imádták. Tavasszal kiment az egész iskola a hegyoldalba, s fogtuk a békát a francia tanároknak. Mert csak francia tanárok voltak. Azt imádták, s akkor adtak nekünk is. Megkóstoltam, megettem, nem lett semmi bajom, de többet nem kell. Én nem voltam gourmand, nem volt kedvenc ételem, nem voltam olyan nagy evő. De mindent megkóstoltam, mindent ettem.

[Maros]Vásárhelyen mindig családnál laktam, kosztban. Azért fizetni kellett. És mindig olyan családnál laktam, ahol nevelést is adtak, hogy hogyan egyek, hogy kell mosakodni rendszeresen, hogy kell fogat mosni. Egy gyereket nevelni kell illemtanra. Egy zsidó özvegyasszonynál voltam először, özvegy Nagy Dezsőnének hívták, egy zongoratanárnő. Annak volt egy leánya. Itt voltam négy évig. Aztán beköltöztek Bukarestbe, mert a zongoratanárnőnek a lánya oda ment férjhez, s akkor az özvegy édesanyját is elvitte. Akkor kaptam egy másik családot, de ahol zongora is volt, azt is nézték a szüleim, mert zongoraszakot is végeztem. Nekem van egy zongora-tanítónői képesítésem, itt, a konzervatóriumban végeztem parallel [A konzervatóriumot dr. Bernády György   (1902–1913 között polgármester) alapította 1908-ban, és 1949-ig működött a marosvásárhelyi Kultúrpalota épületében. A konzervatórium időszakosan koncerteket is szervezett. Az 1948-as tanügyi reform után az intézményt művészeti iskolává alakították át; ma a Művészeti Líceum épületében található. – A szerk.]. Akkor nem volt olyan nehéz. Vakációra mindig otthon voltam, akkor már Toplicán laktunk.

Mind a két részről nagyon összetartó volt a család. Nem voltak irigységek, nem voltak nézetkülönbségek. De távol voltak egymástól. Mindegyik el volt foglalva a saját dolgával. A közlekedés nem volt olyan egyszerű, mint ma. Autót csak könyvben olvastuk, hogy van. Mikor férjhez mentem, 1931-ben, Marosvásárhelyen tudtommal két autó volt. Nem érdekelt, hogy milyen márka, olyan ritkaság volt. Csak tudtam, hogy egy nagyon gazdag zsidóé volt mind. Az egyik Rétié volt, de nem is járt vele. A „Székely és Réti”-nek volt itt egy bútorgyára, az később az „Augusztus 23” lett. Nagyon gazdag emberek voltak. A másik pedig szintén egy nagyon gazdag zsidóé volt, az egy olyan felvágós zsidó volt. Szeretett feltűnősködni. Úgyhogy például vasárnaponként felült az autóra – a férj nem is tudott vezetni [hanem volt sofőr] –, és körbement kétszer-háromszor a főtéren. Mert vasárnap délelőtt szokás volt korzózni. Mindenki, a középosztálybeliek, ahova én is tartoztam, felöltözött elegánsan, és mentek korzózni.

Voltak csendes idők. Például mikor én férjhez mentem, Marosvásárhelyen volt egy jó pár román család, új család. És olyan békében éltünk. Jártunk kávéházba, jártunk kiskocsmába egy flekkenre: itt ült a zsidó család, ott ült a román család. A románnak a cigány húzta az ő dalait, nekünk a magyar nótákat. Egyiknek se sértette a fülét. Koccintottunk egymással. Tudták a nyelvünket. Még mi is tudtuk, én anyám részéről kicsit mégiscsak több románt tudtam. A románok közül is az intellektuálok mind Budapesten tanultak. Nem Kolozsvárra mentünk, hanem Budapestre. Híres volt Marosvásárhely a kiskocsmáiról, de azok is kis úri vendéglők voltak, például a Súrlott Grádics, így hívták [A Súrlott Grádics vendéglő-borozó-flekkenező a mai Mihai Viteazul (hajdani Klastrom) utca 3. szám alatt volt. „A kis borozót 2-3 egybekapcsolt kis szoba jelentette, mely a tulajdonos kertes házának csupán egy része volt, a lakásával és a konyhával együtt. A fagerendás mennyezetű, fehérre meszelt kis szobákban az asztaltársaságok a megszokott helyükön poharazgattak. (…) A vendégek fogadását, kiszolgálását a tulajdonos vagy a felesége végezte. A Súrlott Grádics közelében lévő iskolák tanárainak társaságát állandó vendégként várták, de temetések után a kegyeletet lerovók is betértek egy pohár hűsítő italra vagy forralt borra” (Keresztes Gyula: Marosvásárhely régi épületei, Difprescar, Marosvásárhely, 1998). – A szerk.]. Egy kis régi házban volt, de belül ragyogó tiszta, oda részeg ember, egy kocsis vagy nem tudom én, mi, nem mehetett be. Ezek mind olyan disztingvált helyek voltak. A Maros vendéglőbe szoktunk járni, szombat este vacsora után, persze. A zsidók nem ivó emberek, de mindenesetre rendelni kellett, hozattunk egy liter bort, mert leültünk négyen-ötön, a liter borból a felét a zenészek itták meg s a többit mi. A zsidó inkább kártyázik. Én is nagy kártyás voltam örök életemben.

Marosvásárhely híres volt a flekkenről és a vargabélesről [Székelyföldön néha ma is „Flekkenfalvának” nevezik ironikusan Marosvásárhelyt. – A szerk.]. Amikor Pesten jártam, akkor például néha észrevettem vendéglőkön kiírva, hogy „Vásárhelyi vargabéles van ma”. Nem árulták, hanem csak ott kaptad a vendéglőben, ha bementél, és ettél. A vargabéles a vendéglőknek egy specialitása volt, hogy ő azt csinált. Szoktam én is csinálni: poronyó tészta [réteslap] van alul-felül, és közötte tejben megfőtt laska [tészta], tehéntúróval, két-három tojással – habot kellett belőle verni –, és tele-tele mazsolával. És nem akármilyen laska, hanem vékonylaska, vaníliás tejben. Ezt úgy kell megfőzni, hogy a tej bele kell szívódjon a laskába. Ez valami olyan finom!

A bátyám 1905-ben született. Bacher Sándornak hívták. Ő négy gimnáziumig [Máramaros]Szigeten volt nagyapáéknál. De aztán ott erős szigorúság alatt volt, nagyon sokat kellett imádkozni. Hajnalban költötte fel nagyapám, hogy tanítsa meg imádkozni reggel-este. A zsidó vallás nagyon-nagyon szigorú, szóval nehéz vallás. És azt mondta a bátyám, hogy „Inkább megyek fát vágni, de többet nem megyek vissza [Máramaros]Szigetre”. S akkor került ide [Marosvásárhelyre] az ötödik gimnáziumba, és itt érettségizett. Meg is van az ötvenéves érettségi találkozójáról a fényképe. [Máramaros]Szigeten nem növeltek neki pájeszt, efféle figura nem volt, azt az anyám kikötötte, hogy ne legyen. Ott katolikus gimnáziumba járt. Ott más világ volt akkor. Megengedte az igazgató, hogy a zsidó gyerekek péntek délután odavigyék a könyvet az osztályba [és otthagyták szombatig]. És szombaton nem kellett írjanak. Úgy volt a tanrend, direkt vagy indirekt [vagy csak az igazgató engedte ezt meg], hogy nekik nem kellett írni, mert zsidó gyereknek szombaton nem szabad írni. És szombat este, sötétedés után hazahozták a könyveket. Ezt megcsinálta például egy katolikus gimnázium. Más világ volt akkor! Olyan világ, hogy ezt megcsinálhatta. Mikor már idekerült a bátyám [Maros]Vásárhelyre, akkor már nem volt vallásos. [Máramaros]Szigeten nem járt héderbe, nagyapám tanította eleget – anyám kikötötte, hogy elég, amit nagyapám tanít neki. Elég baj volt, mert annyit tanította szegény gyermeket: hajnalban költötte fel, s későn feküdt le, hogy tanuljon, hogy aztán ateista lett belőle, mire idekerült.

Jó volt a kapcsolatom vele, bár sok verést kapott miattam. Nagyon rossz gyerek voltam, mert mindig az a játék kellett, ami az övé, ugye. Én futballozni akartam, fára akartam mászni. Ők mentek a tizenhat-tizenhét éves barátaival málnát szedni az erdőbe. És sírtam, hogy engem is vigyen. Futballozni velem kellett. Hát mit tudtak egy taknyos gyermekkel kezdeni? Beállítottak a kapuba, és ők játszottak az ellenkező kapuba a barátaival. És én ezt észrevettem, és akkor kezdtem harapdálni a két kezemet, és magamat karmolni, és hazamentem. Mikor közeledtem haza, ordítottam, hogy „Sanyi megvert, Sanyi ezt csinálta, Sanyi azt csinálta!”. És amikor Sanyi hazajött, akkor jó pár pofot kapott. Ő mondta, hogy nem csinált semmit, csak nem hitték. Egyszer észrevette az egyik munkás, aki jött haza a gyárból, hogy karmolom magam, kezemben egy fűzfaággal. Mindenki ismerte az igazgató gyermekeit, kérdezte: „Belluska, mit csinál?” „Á, semmit!” És akkor jött utánam a munkás, és meglátta, hogy a bátyám mire kapja a pofonokat és a verést. Bejött, és azt mondta: „Nagyságos asszony, ne tessék haragudni, de ne tessék Sanyikát megverni, mert én láttam, hogy a leányka harapdálja és szurkálja a karját”. Na, aztán én kaptam a verést. Sok verést kapott Sanyi énmiattam. A cigarettára is így szoktam rá. Ő cigarettázott. Kértem egy-egy szippantást. „Menj el, taknyos!” „Nem adsz? Megmondlak, hogy apukától loptad a fiókjából a cigarettát!” „Na, nesze, taknyos, szívjál!” Persze a lelkemet adtam ki, amire leszívtam, és köhögtem, tikkadoztam, de azért három nap múlva megint zsaroltam. Addig-addig, míg már tizenhét, tizennyolc éves lettem, s akkor már egyedül is kezdtem cigarettázni.

Amíg rövid ideig együtt voltunk itt, [Maros]Vásárhelyen, ő is zsarolt engem. Ő is kapott külön zsebpénzt, én is kaptam, mert külön családnál voltunk, nem egy családnál. Én utáltam a számtant. „Sanyi, drága, nézd meg [a számtanpéldát].” „Neked van zsebpénzed, egy lejt kérek.” Megcsinálta, de fizetni kellett. Adtam neki, mit tudom én, egy lejt. Ő meg minden három napban jött, és mindent ő csinált meg, ami matekfeladat volt. Ennek aztán megettem az árát. Ugyebár ő az 1920-as évek végén leérettségizett [1905-ben született, tehát 1923 körül érettségizett. – A szerk.], mert idősebb volt, és elkerült, Bécsbe ment egyetemre. Én itt maradtam, s a hülye fejemmel nem tudtam, mennyi kétszer kettő, nem volt alapom. Úgyhogy negyedik gimnáziumban, félévben tiszta tízesem volt matekból, s utána megbuktam [A romániai iskolarendszerben a tízes a legjobb jegy, és a négyes az elégtelen. – A szerk.]. Egy idő után aztán rájött, hogy én hol tartom a zsebpénzt, és lopta is, mert imádott biliárdozni. Én minden este, mint a zsugori, megszámoltam a zsebpénzemet, s egyszer mondom a tántinak [ahol laktam], hogy „Tánti, nekem hiányzik a zsebpénzemből.” Azt mondja, „Fiam, hát én biztos nem nyúltam hozzá”. És azt mondja, „Te, Sanyika itt volt délután. S a tegnap délután is”. Én akkor épp nem voltam otthon. Akkor jött, amikor délután zongoraórán voltam a konzervatóriumban. Mert zongora mindig délután volt, délelőtt iskolába jártam. S akkor jutott eszembe, hogy lehet, ő lopott az én zsebpénzemből.

A bátyám itt érettségizett [Marosvásárhelyen], a katolikus gimnáziumban. Utána a bátyámat Bécsbe küldték egyetemre. Nem akart menni egyetemre, imádta ezt a fás szakmát. Ő megmondta, hogy ne küldjék egyetemre, mert ő fás akar lenni, imádja az erdőket, imádja a fát. De mindig azt mondta apám: „Érettségi? Énnekem érettségim van, hát akkor a fiamnak legyen egy felsőbb osztályú végzettsége!” Hát felment Bécsbe, és kereskedelmi akadémiára iratkozott be. Hiába mondta: „Apuka, nem megyek egyetemre, én fás akarok lenni!”. Nekem is mindig azt mondta apuka: „Fiam, nem bánom, ha egy suszterlegényhez mész [férjhez], csak fáshoz ne menjél! Mert a fa nem terem az aszfalton. Akkor erdőben vagy faluban kell leéljed az életedet.” Erre a bátyám nem hallgatott. Negyedik évben karácsonykor felment apuka Bécsbe meglátogatni a fiát, megnézi az indexét. Nem volt semmi beleírva. Mondja: „Hogy?! Te nem jársz egyetemre? Na, szépen pakold össze magad, és gyere haza.” Szóval apuka nagyon szigorú volt, és nagyon határozott. Mindenesetre annyi haszna volt, hogy a „ladyktől” perfekt megtanult angolul, németül. Apám mondta: „Ez igen drága lecke volt, olcsóbban meg tudtál volna tanulni [Nagy]Szebenben németül vagy akár Brassóban.” Azért mégis látott kicsit világot ő is, valamivel többet, mint Gyergyóban. A nyomorúságban, Auschwitzban is és Ukrajnában is, mind a két helyen volt szerencsétlen bátyám, ez [a nyelvtudás] egy kicsit neki jól jött.

Később aztán, miután Bécsből hazakerült, egy vállalatnál volt tisztviselő a bátyám apukával, de soha nem akarta apuka, hogy mellette legyen a fia. Szóval nem akart semmiféle protekciót. A bátyám mindenhol volt: [Nagy]Szebenben, [Nagy]Szeben mellett volt egy gyár, ugyancsak ennek a gazdagnak a gyára, Talmácsnak [románul Tălmaciu] hívták azt a helyet, ahol a gyár volt, közel volt Nagy[Szeben]hez [Szeben vm.-ben két Talmács nevű község volt: Kistalmács – nagyközség volt 1891-ben 1500 román, 1910-ben 1600 román lakossal. Nagytalmács szintén nagyközség volt, 1891-ben 800 német és román lakossal, 1910-ben 1300 német, román és magyar lakossal. Trianon után mindkét település Romániához került. – A szerk.]. Úgyhogy ő hétvégén mindig bement [Nagy]Szebenbe. Nagy előnye volt, hogy perfekt német volt. És arra kérte a vezetőséget édesapám, hogy – miután annyira ragaszkodott a bátyám, hogy fás akar lenni – tessék küldeni, hogy ennek a szakmának minden ágát ismerje meg, az erdővágástól kezdve egészen a hajószállításig. Tehát Galacon is volt, Konstancán is volt. Úgy került aztán vissza szépen, mikor édesapám Toplicán volt, akkor ő [Gyergyó]Várhegyen volt. És azután, miután szegény apám megbetegedett, ezt már nem tudta tovább vinni, megcserélték, édesapám visszaköltözött [Gyergyó]Várhegyre, és ő jött a helyébe. Még nem nevezték ki éppen igazgatónak, de a munkakörét ő csinálta. Apám, szegény, ott halt meg [Gyergyó]Várhegyen 1938-ban, infarktusban, szívstopot kapott. Akkor én már [Maros]Vásárhelyen férjnél voltam. Azelőtt két héttel volt nálunk apuka. Akkor már kezdődtek a háborús problémák. 1938-ban ugye mi még itt mulattunk, táncoltunk, de már a háború folyt.

Mint felnőttek, imádtuk egymást a bátyámmal. Voltak női problémái, mert elég kurvás volt. „Bajban vagyok, Bellus, drága, Emília állapotos.” És ő egy tisztviselő volt, nem volt pénze, s zsarolta a nő, hogy állapotos, közben nem volt. Akkor én adtam neki pénzt, hogy vetesse el.

Anyuka háziasszony volt. Minden nagyünnepet meg szoktak tartani a zsidó vallás szerint. Pénteken délelőtt anyuka megfőzte a péntek esti vacsorát – hogy az mi volt, attól függött, hogy nyár volt, vagy tél volt –, és főzött szombatra is. Péntek este volt friss vacsora – nálunk [zsidóknál] mindig minden ünnep este kezdődik, és másnap, mikor a csillag feljön, akkor megy ki az ünnep. Például nagyon szerettük a halat, és péntek este kocsonyás hal volt [lásd: halételek], és tea, aki akart, és kalács. De az nem tejes kalács volt, hanem vízzel megdagasztott kenyértészta [lásd: barhesz]. A differencia csak az volt, hogy nullás lisztből volt csinálva az a kalács, és meg volt fonva hosszúkásra [Különféle őrlése létezett a lisztnek a malomkőpár közötti távolságtól függően. A nullás liszt a búza finom őrleményét jelenti. – A szerk.]. A családban mi ezt kalácsnak mondtuk. Egy rendes szombatra két kalácsot sütöttek. És mindig úgy volt, hogy a kalácsot egymás mellé szokták tenni, le volt takarva egy terítővel, és apám azt levette, és megszelte, és mindenkinek adott egy kis darabot [Az első szombati lakoma (péntek este) a kidust követő rituális kézmosás után az asztalon elhelyezett két kenyérre (ez az ún. kettős kenyér) mondott áldással kezdődik: a családfő leemeli a kenyértakarót, ráteszi a kenyerekre a kezét, kissé bevágja a késsel a hozzá közelebb eső bárheszt, és elmondja a ‘hámóci lehem min háárec’ („Ki kenyeret adsz nekünk a földből”) kezdetű áldást. Majd fölvágja a kenyeret a megjelölt helyen, sóba mártja, eszik belőle, és oszt az asztalnál ülőknek is. (A barheszt egyébként rituális okokból takarták le az ún. kenyértakaróval: a kenyértakaró egyrészt arra emlékeztet, hogy a manna mintegy „dobozba volt téve” – az égi harmat védte alulról is, fölülről is –, ezért kerül abrosz a kenyér alá; másrészt a gabonából készült ételre kell először áldást mondani, és csak utána a szőlőtő gyümölcsére, hiszen a Tórában fölsorolt hétféle növény között előbb szerepel a gabona, és csak utána a szőlőtő. Minthogy azonban tilos bármit is enni a kidus előtt, a kenyereket be kell takarni, hogy meg nem szégyenítsük őket azzal, hogy mintha ott sem lennének, áldást mondunk a borra.) – A szerk.]. Ezzel kezdődött. De mi nem mártottuk bele sóba. Mártani egyszer mártottunk, újév [Ros Hásáná] napján. De akkor nem sóba, hanem egy kicsi tálba volt méz téve, mindenkinek adott apuka egy falatkát. Ez egy szimbólum, hogy az új év édesen és jól kezdődjön. Mi kicsi család voltunk, négyen maximum, mert nem mindig volt a bátyám otthon.

Péntek este anyuka gyújtott két gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Van egy ima, s azt elmondta. Én is gyújtok azóta is. Hetvenkét éve gyújtok két gyertyát. Elmondom azt az imát héberül, mert annak van egy imája. Úgy hívják ezeket az imákat, hogy bróhe. A zsidók, az ortodoxok, mikor kenyeret esznek, egy imát mondanak, megköszönik az Istennek, hogy ehetnek egy darab kenyeret. Más bróhéje van a húsnak, minden ételnek van egy köszönő imája. Én már felejtettem a dolgokból, a lényeget tartom meg: a péntek esti gyertyagyújtást. Mindenhol, még ha szállodába mentem Pestre, még ott is meggyújtottam a gyertyát. Nekem van egy kicsi, összehajtható gyertyatartóm, amit retikülben lehet tartani. És nem kérdezte soha sem a szobaasszony, sem a pincér, sem senki, hogy miért csinálom, mert azt tudták. És valószínűleg nem én voltam az egyedüli, aki ezt megcsinálta. Én nem voltam kóser: itt ettem, ott ettem, de voltak tradíciók, amiket megtartottam.

Pénteken nálunk nem volt [nagy]takarítás. Akkor volt takarítás, amikor kellett. Nálunk tisztaság volt, két cseléd volt anyáméknál. Speciálisan egyedül húsvétkor [Pészah] volt, mert akkor ki kellett cserélni minden edényt, máskor rendes takarítás volt. És ki kellett mosni mindent, a konyhában a fiókokat, nehogy egy kicsi kenyérmorzsa is maradjon. És kitenni minden edényt, amit egész évben használtunk. Ezt az egyet szigorúan megtartotta anyám. A cselédek dolgoztak anyámmal együtt, és ugye nézte, hogy minden rendben legyen. Nekünk nagy lakásunk volt, a nyári konyhánk felett volt egy nagy magazin [kamraféle], ahol a dagasztótekenők meg a lapítók [gyúródeszkák] voltak, ott volt a helye [a pészahi edényeknek]. Vagy akinek volt padlása, az oda tette. És akkor lehoztuk a padlásról a húsvéti edényt. Így maradt meg nekem szegény drága anyukámnak egy pár dolga, hogy nálam is feltettük, mikor ő beköltözött hozzám, 1942-ben.

A széderestét megtartottuk. Van egy imakönyv, a Hagada, amit el kell mondani, magyarázni. És akkor a tálon van minden: torma, egy főtt tojás, zöld petrezselyem, dió [és alma] borral összekavarva egy kis pohárban. És amikor arról beszélt [apám], akkor megmutatta, hogy a pászka miért van ott, hogy a fáraó olyan gyorsan üldözte ki a zsidókat, hogy nem volt idő arra, hogy megkeljen és megsüssék a kenyeret, hanem úgy futottak, és mikor kiértek a pusztába, kinyújtották, és a napon szárították meg. Így született a pászka-rege. Mi ezt már tanultuk, a bóher, aki engem tanított, ő magyarázta el, de én otthon láttam gyerekkoromban. És abban még van egy kicsi játékféle is, hogy [a családfő] letör egy darabot a pászkából, és beteszi egy szalvétába [lásd: afikómen]. Lefolyik a vacsora, de közben ő ki kell menjen, mert a vacsora alatt háromszor kell kezet mosni. Amíg az apa kiment kezet mosni, a gyerek eldugta, mindig a legkisebb gyerek, mert ez egy játék. És akkor keresi apuka, hogy hol van a pászka, hova tette, de nem kapja. „Hol a pászka?” „Nem tudom.” „Hol a pászka? Hát adjátok ide a pászkát!” „Nem adom, apuka!” Mindig én dugtam el. A bátyám ritkán volt húsvétkor ott. És akkor kezdtünk alkudozni. „Én tudom, hol van, apuka. Mit adsz érte?” Hát ígért, mit tudom én, öt krajcárt. „Nem adom, annyiért nem adom.” „Hát adok ennyit vagy annyit.” Na, végre megegyeztünk, hogy „Ezt fogod kapni”. Azt tudom, hogy tizenkét éves voltam, és kértem egy zongorát… És apuka mondta: „Hát, fiam, apukának nincs annyi pénze.” „Apuka, gyűjtsd össze a pénzt, de ígérd meg, hogy meg fogod adni.” Közben anyukával már össze voltunk beszélve, hogy apukának már össze van gyűjtve a pénze [a zongorára]. Szóval megígérte, hogy nem tudom, egy hét múlva vagy két hét múlva „Lemegyek [Maros]Vásárhelyre, s megveszem a zongorát”. És akkor én úgy örvendtem, odaadtam a pászkát, és akkor mindenki kapott abból egy falatot. A gyerekek nagyon várták ezt, mert képzelhető, ahol volt három-négy gyerek, mindegyik kapott ajándékot, mert mindegyik mondta, „Én is tudom! Én is tudom!”. De mindig a legkisebbnek volt az érdekes, egy tizenkét évesnek már nem annyira. Annak is játék volt, olyan szempontból, hogy alkudoztak, ők is kértek valamit. A négy kérdést [lásd: má nistáná] apuka mondta, és én feleltem mindig – félig-meddig tudtam, de könyvből felolvastam héberül. Apuka héberül kérdezte, magyarra lefordította, és én héberül válaszoltam.

Nálunk két szédereste volt. Itt, Európában kettőt, Izraelben egyet tartanak [A diaszpórában Pészah ünnepének első két estéjén tartják a széderesti szertartást. Izraelben hét napig tart a Pészah, a diaszpórában viszont nyolc napig. Az ősi Izraelben a hónapok kezdetét, az újhold megjelenését Jeruzsálemben figyelték. A hegyek csúcsain őrségek tanyáztak, amelyek azonnal továbbították a híreket a babilóniai és perzsiai hitközségnek, amelyek az újhold megjelenéséről még azon az éjjel értesültek. Az őrségek nappal füst-, éjszaka pedig tűzjeleket adtak tovább egyik hegyről a másikra. Ez a rómaiak alatt lehetetlenné vált, és a bizonytalanság elkerülése érdekében azóta bizonyos ünnepek egy nappal tovább tartanak a diaszpórában, mint Izraelben. – A szerk.]. Ugyanaz volt mind a kettő. A gyerekek pláne nem unták, mert kétszer kaptak ajándékot. Aztán volt, hogy vacsora után, amikor már megkaptam az ajándékot, elaludtam. Mindig finom édes bor volt, ittam én is egy kicsit, ugye, ahogy apukától láttuk, s elaludtam. Apuka meg mondta egyedül anyukával. Anyuka csak ült, anyuka nem imádkozott. Tulajdonképpen a nőknek nincs imádkoznivalójuk, itt minden a férfira hárul. Csak a nagyon-nagyon hászidoknál járnak templomba a nők. Nőknek nem kötelező. Élijáhúnak volt egy speciális pohár, ez egy ezüst pohár, és az volt mindig tele. Abból nem ittak. Valamilyen meséje volt, ki kellett nyitni az ajtót, hogy menjen ki, aztán becsuktuk az ajtót, de azt [a poharat] nem érintette senki. Aztán visszaöntöttük a bort, mert senki hozzá nem nyúlt [A széder ünnepen Illés próféta számára külön töltenek egy pohár bort, ezután nyitva hagyják az ajtót, és behívják Illés prófétát. Amíg az ajtó nyitva van, a család arra kéri Istent, büntesse meg azokat a nemzeteket, amelyek nem ismerik fel Őt, és azokat, akik üldözik a zsidó népet. Hitük szerint Illés ezen az éjszakán minden zsidó otthont meglátogat, és oltalmat kínál fel a ház lakói számára. Amikor a gyerekek az ajtó felé pillantanak, az egyik felnőtt egy kis bort önt ki Illés poharából, így akarja meggyőzni a gyerekeket arról, hogy Illés, bár nem volt látható, már ott járt, és ivott a borból. Lásd még: széder. – A szerk.]. De ott volt az asztalon a szédertállal együtt. Volt húsvéti torta, de azt nem ettünk, mert húsos után nem lehetett tejest enni. Nem tudom, talán négy óra után lehet a húsos után tejest enni [lásd: húsos étel – tejes étel]. Anyám mindig narancstortát csinált narancskrémmel, és kókuszvaja [Ceres] volt neki. De volt, amikor diótorta volt narancskrémmel. Volt, amikor a tésztába is belenyomott egy narancsot, a krémjébe két narancsot: a héját és a narancs levét. Nagyon-nagyon finom. Másnap reggel egy kávé volt, és beleaprítottuk a pászkát. Most, újévkor Ilka [aki Steinmetz Bellára vigyáz – A szerk.] „kilopta” a receptemet, mert van egy receptkönyvem, és narancstortával lepett meg.

Húsvétkor nyolc napig nem létezett kenyér, semmiféle lisztféle. Rizs sem volt vagy grízféle. A levesbe anyám csinált húsvéti gombócot pászkalisztből: sok tojás, bors, só, libazsír is volt egy kicsi benne, az összeáll, és a levesbe befőzik, mint egy gombócot [maceszgombóc]. Olyan finom ízt ad. Néha, mikor gyenge a zöldséglevesem, szoktam csinálni pászkagombóclevest, mert finom ízt ad. Húsvétkor voltak vendégeink. A gyárban, ahol apuka dolgozott, nagyon sok tisztviselő volt, sok fiatalember volt. És volt egy speciális étel, a hremzli, krumplipogácsa magyarul: áttört krumpli, tojás és pászkaliszt bő libazsírban kisütve. Zsidónál más zsír nem létezett. Anyám sose várta a húsvétot [Pészah], mert haptákba kellett állni. Az asztal mindig meg volt terítve fehér abrosszal, pohár bor az asztalon – borunk volt mindig. Délelőttönként bejöttek a vendégek – nem voltak mind zsidók –, hogy „Helén néni, kapunk egy kicsi hremzlit?”. Tudták, hogy Bacher néninél vagy Helén néninél most húsvét van, és ott van finom hremzli. Volt egy nagy tepsije a nyári konyhában – nem a belső konyhában, mert akkor tele lett volna szaggal az egész lakás –, ott a leányok sütötték, már ők is tudták csinálni, nagy tálban hozták becukrozva [A hremzli cukros változatába szoktak még citromot vagy diót is tenni. – A szerk.]. Két perc alatt három-négy tisztviselő mind megette, és megivott egy-egy pohár bort. Ezt a hremzlit imádták. Volt, akinek nem porcukroztuk be, hanem leborsozta anyám. Borssal még jobban szerették. Én is borssal szeretem, apám is úgy ette. Anyuka ette csak cukorral.

Szombaton jó finom ebéd volt. Apuka nem ment templomba, kellett irodába járni. Édesanyám nem járt szombaton templomba, csak nagyünnepekkor: újévkor [Ros Hásáná] és hosszúnapkor [Jom Kipur]. Én volt, amikor felmentem egy órára vagy kettőre a templomba. Toplicán például volt a faluban zsidó templom. De apuka kibérelt egy termet, ahol van most a Bánffy-fürdő, és lehet, hogy át van alakítva vendéglővé. Ősszel, mikor nekünk az ünnepek voltak, apuka kibérelte, azt hiszem, a saját zsebére, s ott templomoztak, mert nagyon sok zsidó munkás, faszortírozó volt a telepen. Volt legalább harminc-harmincöt zsidó család ott. És a férfiak mind mentek, és a nők is mentek templomba, de külön terembe. Volt Tóra, vett [felfogadott] előimádkozót, minden volt. Olyan volt a terem, hogy fent üveg volt, mondjuk, mint egy üvegajtó, s az üveg nyitva volt, úgyhogy áthallatszott az előimádkozónak az imája [Vagyis az imatermet ugyanolyan rend szerint használták, mint a zsinagógát: az ortodox zsinagógában ugyanis a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. A nőknek székek és asztalok voltak odaállítva, faluhelyen így tartották. Templomozás előtt mindnyájan reggeliztünk. Nem tudom, hogy a nagyon vallásosak hogy csinálják, de mi reggeliztünk [A Sulhán Áruh szerint a sáhrit, a reggeli ima előtt nem szabad sem enni, sem kávét vagy teát cukorral vagy tejjel inni, mert: "Ne imádkozzatok vér fölött" (Leviticus/Vajjikra 19:26) – amit úgy magyaráznak: ne egyetek, amíg nem imádkoztatok életetekért (hálából). – A szerk.]. Akkor odamentünk anyukával. Anyuka felment kilenc órakor, én meg felmentem tíz órakor, fél tizenegykor, és egy órakor, fél kettőkor vége volt, és jöttünk el. Gyalog jártunk, nem is lehetett másképp. S akkor utána volt az ebéd és utána pihenés. Apuka nagyünnepekkor, újévkor és hosszúnapkor nem ment irodába.

A sátoros ünnepet sehogy sem tartottuk, mert mindig [Maros]Vásárhelyen voltam iskolában. Amikor apuka élt, újévkor és hosszúnapkor voltam otthon, azután már nem is mentem. Azután már itthon ünnepeltünk, itt, [Maros]Vásárhelyen. A többi ünnepen nem voltam otthon, de biztos tartották. Abból állt, hogy másfajta [ünnepélyesebb] étkezés volt. Nem is tudom, melyik ünnepkor sütik a csörögét, talán pünkösdkor [Sávuot] [Hanukakor sütnek fánkot, mert a zsidók Hanuka ünnepén olajban sütött ételeket készítenek. – A szerk.]. Az a divat [tradíció], hogy főleg tejest esznek, de finom dolgokat. Tejes ebédet, egy tejfeles krumplilevest és vargabéleseket csinált anyuka, meg tejfeles tortát vagy tejfeles pudingot. Anyuka finom dolgokat tudott csinálni.

A szüleim nem politizáltak, nem tudok róla. Egyet tudok, hogy nagy magyar volt, nagy Kossuth-párti volt apuka. Én háború előtt nem tudtam, hogy mi a politika, én nem foglalkoztam politikával, én olyan mafla voltam. De foglalkoztam zenével, irodalommal, nyelvekkel, éltem egy középszerű [középosztálybeli] társadalmi életet. Általában a nők nem politizáltak, de mondjuk, volt Zsidó Nőegylet [Maros]Vásárhelyen. Kis helységekben, ahol anyámék voltak, ott nem volt.

Apám szabadsága télen volt: körülbelül három-négy napig [Máramaros]Szigeten volt nagyapámnál, onnan ment az öccséhez, Törökszentmiklósra [Törökszentmiklós – nagyközség volt Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben, 1891-ben 18 772 (55% római katolikus, 40% református, 4% izraelita, 1% evangélikus), 1910-ben 25 100, 1920-ban 26 300 (61% római katolikus, 35% református, 3% izraelita, 1% evangélikus) lakossal. Volt ipariskolája, a 20. század első évtizedeiben polgári iskolája, több nagy téglagyára és malma, valamint ekegyára. – A szerk.]. Az egy dúsgazdag ember volt, Törökszentmiklóson két hatalmas nagy gyára volt. Imádták egymást. Együtt elmentek Pestre, és szórakoztak, jártak ketten színházba, de főleg klubokba. „Kereskedelmi Körnek” hívták azt a klubot. Az egy nagyon elegáns klub volt – hatalmas ház a belvárosban, márvány lépcsőkkel – ahol üzletkötések is voltak [Lehet, hogy a mai Roosevelt téren állt egykori, Hild József építette Lloyd palota elegáns kereskedő kávéházáról van szó. Az épület a második világháború alatt súlyosan megrongálódott, a háború után lebontották. – A szerk.]. Voltam egyszer én is velük. És ott kártyapartik folytak, de nem afféle „itt a piros, hol a piros”, hanem szórakoztató volt, és öt-hat órát töltöttek el a kártyák mellett. Közben üzleti kapcsolatokat szerzett. Neki nem volt gyereke, és mind főzte apukát, hogy adjon neki engem, hogy adoptáljon, mondván, hogy neki van még egy fia. „Te meg vagy bolondulva! Hát te hallottál még egy zsidó embert, akinek két gyereke volt, hogy egyet is adott adoptálni? Nem vagy normális.” Napokig nem beszéltek, de aztán – a mai nyelven szólva – ő szponzorált engem, gyúrta belém a pénzt.

Tizenhét éves koromban mentem fel először Pestre, és attól kezdve minden évben. És akkor a törökszentmiklósi nagybátyámnak egy sógornőjénél laktam, mert tizenhét évesen nem voltam éppen olyan nagy. Három-négy napig a nagybátyámnál voltam, felvettem a pénzt, utána felmentem Pestre, s éltem a világomat. Volt egy sógornője a nagybátyámnak, a feleségének a testvére, annak volt egy egyetemista fia, ügyvédi [jogi] egyetemre járt, és az ő baráti körében, őutána voltak nekem is a barátaim Budapesten. A [fiú] szülei Pesten éltek, tanárember volt az apja. Úgyhogy, ha még kellett nekem nevelés, még azt is kaptam. De már nem kellett. Úgy gondolom, hogy otthonról már mindent megkaptam, tudtam már villával-késsel enni… Bemutatott egy csomó kollégát, s így voltak nekem partnereim, akikkel menjek múzeumokba, színházba, bálokba. Mert különben hogy jutottam volna én társasághoz? Annyi udvarlóm volt. Ezektől én sokat tanultam, mert mind művelt gyerekek voltak. Vittek az előadásokra. Ott hallottam először, hogy mi az, hogy „szavalókórus”, és Magyarország leghíresebb verselője [versmondója] adott elő – nem jut eszembe a neve [Valószínűleg Ascher Oszkárról van szó. Lásd: szavalókórus. – A szerk.]. De vittek engem nemcsak ilyen tingli-tangli helyekre, hanem mentünk délután egy-egy előkelő szállodába, délután ötórai teára. Egy zongora és egy hegedű és halk zene. Megettünk egy tésztát [süteményt] vagy egy csokoládét, és ott ültünk két órát. Én velük jártam, ők mondták: ide menjünk, oda menjünk délután.

A színházban operetteket néztem Honthy Hannával, Latabár Kálmánnal, minden ősszel végignéztem [a repertoárt], minden este színházban voltam [Honthy Hanna (1893–1978) – operettszínésznő, legendás, egyéni stílusú primadonna volt; Latabár Kálmán (1902–1970) – színész,  1945-től 1968-ig a Fővárosi Operettszínház tagja volt, de más színházakban is játszott. – A szerk.]. Ha jöttek a fiúk, ha nem – de általában jöttek. Négy hétig héttől kilencig volt a színház, amikor kijött az ember a színházból, fél tíz volt. Vagy [volt olyan, hogy] várt egy-kettő színház után, és elmentünk együtt kávéházba, egy szerény feketét vagy egy szerény pezsgőfröccsöt megittunk. És hallgattunk egy dizőzt, aki kuplékat, megzenésített verseket énekelt zongorakísérettel, nagydobbal. Ott volt egy híres Medgyaszay Vilma például, aki olyan Edith Piaf-szerűség volt [Medgyaszay Vilma (1885–1972) – színésznő, sanzonénekesnő. Legnagyobb költőink megzenésített verseinek tolmácsolója (neki írta Babits Mihály a „Gáláns ünnepség” c. versét), Bartók és Kodály dalainak egyik első népszerűsítője volt (1927-ben Bartók–Kodály-estet hirdetett, 1929-ben a His Master's Voice Bartók, Kodály és Lajtha László népdalfeldolgozásainak hanglemezfelvételén működött közre). A Magyar Színházban és a Vígszínházban számos darabban kapott szerepet. A Zeneakadémia irodalmi estjeinek állandó közreműködője volt. – A szerk.]. Gyönyörűen adott elő. És voltak a száztagú cigányrajkók. Az Emke kávéházra emlékszem, de nem ott játszottak, mellette volt egy másik kávéház, ott játszottak a cigányrajkók [Rajkózenekar több városban is alakult, az 1930-as években működő budapesti rajkózenekar talán az 1920-as években alakult, de nem azonos a „Rajkózenekar” néven most is létező, 1952-ben alakult formációval. – A szerk.]. Az Emke inkább olyan kereskedői volt, ott szoktam volt reggelizni és az újságot végignézni, hogy mi van este a színházban.

Délelőtt én egyedül jártam a világot. Hát én úgy kerültem a Deák Ferencnek a foteljébe, egyedül. Mentem, mentem. Országház ide, Országház oda, na de az Országházat belülről szeretném én megnézni! Addig-addig firegtem, hogy hátul bementem. Láttam egy kis ajtót, ott állt egy ember, valami sapka volt rajta. És én mondom neki: „Úgy szeretném látni, hogy néz ki belülről az Országháza!” „Hát, fiam, ide nem lehet bejönni!” És erre mondom neki: „Bácsi, kérem, én Erdélyből jöttem… – ez egy olyan nagy jelszó volt –, és én olyan kíváncsi vagyok. Valahogy, egy kicsit legalább…” Addig-addig könyörögtem neki, amíg meghatódott, hogy mégis, egy fiatal kislány érdeklődik, és jött velem, és bementünk a nagyterembe… Szóval, nagy dolgokat mutatott: „Hamar, hamar…” És el volt kerítve a pódium, és ott volt egy nagy fotel és egy nagy asztal, szóval ez volt a legnagyobb terem az Országházban. S azt mondta: „Látod, kislányom, az a Deák Ferencnek a széke, abban ült, abban a fotelben.” Hát az el volt kerítve vastag zsinórral, ahogy el szokták kertelni. Én átugrottam, s már bent voltam, s beleheppentem…! „Te kislány, mit csinálsz!?” „Semmit. Most már megmondhatom, hogy ültem Deák Ferencnek a székében!” Erre hamar kijöttem onnan, bocsánatot kértem. Megsimogatott. Persze hazamentem, elmondtam a rokonságnak, és meglegyintettek a hazugságomért. Nem hitték el: „Ilyen hazugság, nem tudom, mi…” A végén elmondtam, hogy hogy volt, mint volt: „Gyertek el…, én nem hazudok!” Mikor apámnak is elmondtam, odavolt, s ezért megdicsért. Azt mondja: „Téged ilyesmi is tudott érdekelni!” És engem még milyen dolgok érdekeltek!

Mikor már tizenkilenc éves voltam, akkor panzióban laktam, kettő volt, de főleg egyben voltam, a Nagykörúton, nem jut az eszembe a neve. A hatodik emeleten. De volt külön liftje. És ott lakott még egy híres színésznő is, ott volt szobája állandóan. Csodálkoztam, hogy a Nemzeti Színháznak a tagja, és hogy ő ott…? Úgyhogy én panzióban laktam tizennyolc-tizenkilenc éves koromban. Én mentem, és leszálltam Törökszentmiklóson, ott voltam három-négy napig, felvettem a felvennivalót: megnyomott pénzzel a nagybátyám, és elmentem Pestre. Már kiismertem magam, jobban ismertem, mint [Maros]Vásárhelyt.

1928/29-ben fejeztem be az iskolát, akkor én már ismertem a férjemet, mert a bátyja, Almási Izold Toplicán volt bankigazgató egy darabig. Aztán bekerült Kolozsvárra, odahelyezték a bankba. Volt családja s gyermekei is. Van is egy fénykép, ahol a férjem az ő fiával van lefényképezve a Mátyás-szobor előtt [Kolozsváron]. A feleségét Irmának hívták, segesvári volt. A férjem, Almási Andor már be volt iratkozva egyetemre Kolozsváron, látogatás nélkülin csinálta az egyetemet. Ügyvédit végzett. A kolozsvári [jogi] egyetemen doktorált. [Nagy]Váradon volt, Iaşi-ban volt, és Kolozsváron volt egyetem. Nem mindenhol kellett akkor doktorátust tenni, Kolozsvár nem adott diplomát, csak, ha doktorált. Itt, [Maros]Vásárhelyen hál’ Istennek nem volt akkor egyetem, azért volt egy olcsó hely, egy kis negyvenötezer lakosú város volt. És nyáron lejött mindig oda, a bátyjához, meg ott volt a Bánffy-fürdő is, szeretett fürödni, hát ismertük egymást [A Bánffy-fürdő – jelenlegi neve Fenyő-fürdő (Brădeţ románul) – hírnevét a langyos (mezotermális) vizeknek köszönheti. 1882-ben a toplicai erdők egyik birtokosa, Bánffy Dániel építtette föl az emeletes üdülőházat. 1900-ban a kis telepet Bánffyfürdő néven törzskönyvezték (http://www.cchr.ro/jud/turism/hun/6/66/6601marosheviz.html). – A szerk.]. És Irmának, a sógornőmnek egyszer kijárta az eszét, hogy hozzon össze minket a sógorával. Sikerült is neki. Akkor mind gyakrabban és gyakrabban jött.

Nyárádszeredában apósomnak hat gyereke volt [Nyárádszereda – kisközség volt Maros-Torda vm.-ben, 1891-ben 1000, 1910-ben 1500 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Trianont követően Romániához került. – A szerk.]. Almási olyan ember volt, hogy azt akarta, hogy egy [a fiai közül] maradjon otthon az üzletben, és ő vezesse tovább az üzletet. Sörtöltödéje volt egyébként – ez volt a foglalkozása. Nyárádszeredában a főtér kellős közepén volt egy nagy háza, egyik oldalon a lakásuk volt, és vele szemben ugyanazon az udvaron a sörtöltöde. Megvett a Bürger sörgyártól [Maros]Vásárhelyről egy vagon sört, kisvasúttal levitték hozzá, ő beszállította, s volt három-négy asszony, akik a töltödében üvegbe töltötték [A Bürger Albert által 1893-ban, Marosvásárhelyen beindított sörház az 1930-as évekig működött. A városban elsőként ő létesített sörgyárában áramfejlesztő telepet, melyet helyi világításra használt. Sörfőzdéjét a legmodernebb gépek beszerzésével évi 150 000 hektoliter termelőképességre rendezte be. – A szerk.]. Volt szekere, lova, és egy legény vitte a Bürger sört a kocsmárosoknak végig, a Nyárád mentén egész Korondig, mert minden faluban volt kocsma, és ott adta le a sörösüvegeket. A Kossuth Lajos utcában volt a Bürger-palota, de ő nem ott lakott. A Vörös Kakas is Bürger-palota volt [A két épület, amelyet Steinmetz Bella említ, egy és ugyanaz: a mai Aranykakas vendéglő épülete. Az épület a mai Kossuth utca 106. szám alatt van. Bürger Albert sörgyáros építtette szecessziós stílusban a családi villát, 1937-ig benne is lakott a családjával. Az épületet park vette körül. Az államosítás után az épületben szeszlerakatot létesítettek, az épület megrongálódott. Később az Avicola nevű tyúkfarm felújíttatta, és vendéglőt nyitott „Aranykakas” néven (Marosvásárhelyi Útikalauz, szerk. Fodor Sándor, Impress kiadó, 2000, Marosvásárhely). – A szerk.]. Ott volt a sörgyár a Sörház utcában [A Kossuth utca végébe torkollik a Sörház utca. – A szerk.]. Az egész országba szállított. Dúsgazdag ember volt.

A férjem semmi szín alatt nem akarta [folytatni az üzletet], ezért semmilyen segítséget nem adott neki az apja. Adott neki lakást és kosztot, semmi egyebet. Úgyhogy szegény nagyon nehezen végezte az öt évet. A férjem tökéletesen beszélt románul, dacára annak, hogy Nyárádszeredában született. Az apja besztercei volt, a nagyapjáék üvegesek voltak. Apfelbaumnak hívták az ottani nagyszülőket, de az apósom magyarosította a nevét Almási Bernátra. A lényeg az, hogy épült egy szép román gimnázium, ami létezik ma is Besztercén, amit beüvegeztek ingyen. És ezért kapott egy oklevelet, hogy az összes Almási gyerek ingyen tanulhat ott. És ez apósomnak nagyon megfelelt, két fia volt. Mind a kettőt odaadta a nagyapáékhoz, s ott jártak román gimnáziumba. A besztercei éveiről nem tudok. Őneki ebből az volt a haszna, hogy Nyárádszeredán volt járásbíróság, és a régi ügyvédek gyengén vagy nem nagyon tudtak románul, ők mind magyar egyetemet végeztek, és a férjem tökéletesen beszélt románul. Délelőtt segített apósomnak, és délután bejárt az irodákba fordítani románról magyarra, magyarról románra. Így csinálta végig az öt évet.

Amikor látta apósom, hogy befejezte az öt évet, és készül a doktorátusra, akkor már mondta: „Na, nincs már reményem.” Akkor megnyílt előtte minden, és adott pénzt, hogy vegyen magának egy szmokingot és egy lakkcipőt is, mert már úgy kellett ugye, ilyen gallérral meg lakkcipővel menni. És adott [pénzt], hogy béreljen egy irodát. De hát nem olyan sokat: vett egy írógépet és egy olcsó kanapét két fotellel. Apósom ment tovább, ő ült fel a szekérre, a kocsis mellé, és akinek leadta az árut, mindenkinek mondta: „Ha van valamilyen problémája, van nekem is egy ügyvéd fiam [Maros]Vásárhelyen, menjen hozzá, elintézi magának olcsón.” Meg volt nyitva az iroda, és azután volt az esküvő, 1931-ben. De az előtt egypár hónappal nyitotta meg az irodáját. A Főtéren volt az ügyvédi irodája, bérelt két szobát, egy nagy ötször négy és fél, ötször öt méteres [szobát]. Fent az emeleten, utcára nézett az ablak. Tulajdonképpen az utolsó pillanatban ment szólni a szüleimnek, hogy el akar venni. Addig mint diák, ki se merte nyitni a száját, pedig hát a szüleim látták, hogy mi járunk össze. De nem voltak ellene, mert nagyon szimpatikus ember volt. És már az első hónapban annyi pénzt kapott, hogy megéltünk.

Az első férjemnek még volt három lánytestvére: Irma, Mariska, Magda és egy fiútestvére: Izold. A lányok mind férjnél voltak. Mind háziasszonyok voltak, régen kevesen dolgoztak, mindegyik szerényen élt, de a férjük tartotta el. Magda Korondon volt férjnél [Korond – nagyközség volt Udvarhely vm.-ben (agyagipar, gyógyfürdő), 1891-ben 3000, 1910-ben 3800 lakossal. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. A korondinak is volt üzlete, nekik nem volt gyerekük. Mariska ott maradt Nyárádszeredán, neki két lánya és egy fia volt. Volt egy nagy-nagy mészárszékük. Elég gazdag ember volt az ura. A harmadik lány, Irma Szovátán volt, neki egy gyereke volt [Szováta – kisközség volt Maros-Torda vm.-ben, 1891-ben 1700 lakossal, 1910-ben 2800 lakossal. Több sóstó volt Szovátán, fürdőépülettel, nyaralókkal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. És mind Auschwitzban maradt gyerekestől. A férjem családjából egyik sem jött vissza. Azért maradtam ilyen semmivel, mert mondjuk, ők lettek volna a család az első férjem után. Apósomék 1940-ben beköltöztek [Maros]Vásárhelyre, mert ahogy bejöttek [a magyarok], rögtön elvették a házát, rá egy fél évre [A zsidótörvényeket 1941 márciusában terjesztették ki a második bécsi döntéssel, 1940 augusztusában visszacsatolt Észak-Erdélyre, tehát valószínű, hogy valamikor ekkoriban szüntették meg a sörtöltödét, és tulajdonították el a házukat. A további megélhetés miatt Marosvásárhelyre költöztek, ahonnan deportálták a családot. – A szerk.].

A besztercei nagyszülők vallásosak voltak, olyan vallásosak, mint az én nagyapám. De az uram nem tartott semmit. Miután már összeházasodtunk, éppenhogy elkísért a templomba, és mikor vége volt, akkor kint a kapunál várt, hogy együtt menjünk haza. Aztán négy-öt év után egyszer elvitt Besztercére, nem tudom, valami ügye volt. És mutatta, hogy „Na nézd meg, ebben az iskolában érettségiztem. És itt volt a kicsi ház, ahol laktam nagyapáéknál”. Nem tudok semmi többet a családról. Nem tudom, hogy hívták az uram édesanyját, makfalvi volt [Makfalva – kisközség volt Maros-Torda vm.-ben, 1891-ben 1900, 1910-ben 1800 lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Neki parókája volt. Nagyon vallásosak voltak. Nem nagyon voltak elragadtatva ők, hogy engem elvegyen, mert nekem hírem volt, azért, mert minden bálon végig táncoltam. Rossz hírem volt olyan értelemben, hogy igényeim vannak, és mégiscsak egy üzem igazgatójának a leánya, aki biztosan le fogja nézni őket, mert ők nyárádszeredai egyszerű emberek voltak. Különben ismerték apámnak a nevét, mert egy számtanzseni volt. A fiuk mondta, hogy „Járok Toplicára, s van egy lány, akinek udvarolok”. S hogy kinek a lánya, és akkor [azért] már kombinálhattak, hogy jól jár, hogyha az OFA igazgatójának a lánya… Így hívták a vállalatot, ahol apuka igazgató volt.

Minden évben kétszer, ősszel és tavasszal voltam a nagybátyámnál, Törökszentmiklóson, miután férjhez mentem is. Csináltam én más dolgokat is Pesten, akkor már férjnél voltam. Például mikor már asszony voltam, akkor nyíltak meg az automata büfék. Körben volt az üveges pult, egyikben szendvicsek, sült kolbász, a másikban torták, a másikban italfélék, és az forgott. Akkor beletettél egy forintot, elöl az üveg kinyílt, és te kivetted. De csak azt az egyet vehetted ki, amit akartál. És én egyszer rájöttem, hogy a forint megfelelt a lejnek nagyságra. Délben mentem, olyan éhes voltam. Mondom: „Nem is megyek haza ebédelni. Megyek én fel a Svábhegyre, s ott ebédelek.” Benyomom a lejemet, nagyszerűen működött. Jól laktam, megettem vagy három szendvicset. Boldog voltam, jól tudok manipulálni. Sikerült. Mindezt kalandvágyból csináltam. Egyszer egy barátommal voltam, és mondom: „Gyere, gyere, itt megebédelünk, és azután menjünk moziba.” Előveszem az én lejeimet. Azt mondja: „Bellus, te mit csinálsz?” „Pszt, hallgass! – mondom –, evvel fogunk ebédelni.” Pechemre, nem működött, nem forgott. „Bellus, mit csináltál?” Mondom, „Egy lejt dobtam be. Tegnap is ezzel ebédeltem”. Megfogott, elkezdett rángatni. „Hamar gyere ki, mert lezárják az ajtót.” Mert a hátam mögött ott volt a konyha, és figyelték, ha valamelyik hibázik. Hát én ezt honnan tudtam volna? „Lezárják az ajtót, mindenkit leigazoltatnak, és látnak nálad egy román útlevelet. Meg vagy fogva, bekasztliznak!” Jaj, akkor nagyon megijedtem, többet ilyet nem csináltam. Szóval csináltam én ilyeneket, vagány voltam. Színházba is bejutottam, ott nem csalva, Erdély akkor egy jelszó volt. Azt mondtam: „Erdélyből jöttem, nem tudtam előre jegyet váltani, adjon nekem egy helyet valahol.” És én mindig a legjobb helyre megkaptam a jegyet. Élelmes voltam.

Vagy felültem villamosra, és vagányságból nem lyukasztottam jegyet, és amikor jött a jegyellenőr, addig forgolódtam, amíg a másik oldalon leszálltam. De komoly problémáim nem voltak soha. Nem loptam, csak ilyen kis stikliket csináltam. Ez nem zsugoriság, de valahogy a véremben volt mindig a spórolás, hogy a pénzt be kell osztani, mert mi mindig fix pénzből, fix fizetésből éltünk, én otthon láttam a beosztást. Annyira, hogy mikor menyasszony lettem, a törökszentmiklósi nagybátyám adott egy nagy összeget, hogy én vásároljam meg a menyasszonyi ruhát: a délelőtti ruhát, az estélyi ruhát, a fogadóruhát – mert akkor ilyen volt. „Öltözz ki! Menyasszony vagy! Vegyél menyasszonyi ruhát, mindent, ami kell!” És ugye, mégis egy ügyvédnek a felesége kellett reprezentáljon, ami nekem nem feküdt. Nekem a sport jobban feküdt. De muszáj volt érdekből. Talán soha nem volt annyi fölösleges pénzem, nem is tudtam magamra költeni. Azt mondtam: „Ennyi kell, ez elég.” A férjemnek hoztam Budapestről, a Váci utcából egy gyönyörű, modern, arany Doxa órát abból a pénzből, amit nekem adott a nagybátyám. Nagyon nagy pénz volt. Megmutattam volt a nagybátyámnak: „Nézd, mit vettem Bandinak!” Haját tépte. „Hát miért nem mondtad, hogy nem elég a pénzed, hogy te ezt meg akartad venni? Adtam volna neked még pénzt.” Mondtam: „Nekem nem volt már mire költsem.” Én elkölthettem volna még cipőre, fehérneműre, ruhára, bundára, de nem: „Nekem ennyi elég, minden van, és elég elegáns vagyok!” Tavaly elküldtem az órát Izraelbe, a komámnak.

Irma, a sógornőm egy pesti dáma volt, csak Pestről öltözködött. Nagy divatdáma volt. Ő segített nekem, mikor menyasszony voltam. Vitt engem mindenhová: elvitt szalonba, ahol a manökenek jöttek [bemutatva a ruhamodelleket], hogy mi válasszuk ki, hogy milyen ruha kell nekem. Mondtam: „Pont ez hiányzik nekem!” Úgy untam ezeket! De hát Pesten egész másként éltek. Ő mondta: „Ez jó lesz délelőttre, egy kosztüm kell, ez lesz a menyasszonyi ruha. Ez jó lesz neked fogadóruhának, mikor délután jönnek a vendégek.” Ő megrendelt nekem mindent. Boldog voltam, mikor már onnan kijöttem, mert untam a manökeneket, ahogy firegtek-forogtak elöl. Engem a zene érdekelt, én egészen más voltam. Olyan elegáns voltam, mikor hazajöttem, de úgy fájt a szívem, annyi pénzt kiadni rongyokra. Fogadóruha…! Mi az, hogy fogadóruha? Kit fogok én fogadni? Hát a barátnőimet. Ilyen tekintetben nagyon naiv voltam. Nekem nincsen fényképem a saját menyasszonyi ruhámmal. Nem is csináltak róla képet. Mert én úgy untam az esküvőt, úgy untam, hogy alig vártam, hogy vége legyen, hogy üljünk autóba, és menjünk haza. Én nem álltam volna ott, hogy fényképezzenek. Most már sajnálom, mert nagyon szép esküvő volt az első házasságomkor.

És a legelegánsabb voltam [Maros]Vásárhelyen, mert mindig más öltöztetett, még Kolozsvárról is öltöztettek. S a sógornőmmel együtt mentünk Pestre. „Van ilyen ruhád? Van olyan ruhád?” Ő sokat volt itt nálam is, jött vendégségbe. Ő volt a barna Almásiné, én voltam a szőke Almásiné. Nekem mindig szőke, festett hajam volt. Én festettem a hajamat, egészen, amíg másodszor férjhez nem mentem. Szóval, mindig elegáns voltam, és akkor az egy nagyon feltűnő dolog volt – de csak a jó ízlés határain belül [öltözködtem]. Másképp a férjem nem tűrt volna meg. De azért mindenhol befogadtak. Jártam klubba. Amikor már menyasszony voltam, a társaságom azért megmaradt. Volt, aki meg volt már nősülve, volt, aki nem volt megnősülve. Ha felmentem Pestre, összejöttünk. Egészen 1941 végéig jártam Pestre.

Apám vett nekünk egy ötszobás házat, két fürdőszobával. Ötszáz méterre van ide, ahol most lakom. Ha jól kinyújtom a nyakam, látom a házamat. Egy kis mellékutcában volt, a Főtérnek a folytatása. Az be volt rendezve. Azt is a nagybátyám rendezte be. És az esküvőmet is állta. Nem nagyon hívtunk meg vendégeket, mert akkor azt revansolni [viszonozni] kellett. Hát egyszer-egyszer mi is meg voltunk híva. A férjem könnyebben ismerkedett meg kollégákkal fenn, a bíróságon. Nagy volt a vidék: járásbíróság, törvényszék, sőt táblabíróság is volt, ami ma már csak Bukarestben van. Az uramnak volt egy előnye, perfekt beszélt románul, és segített néha az idősebb ügyvédeknek, fordított is. És általa lett a társaság, meghívtak minket szívességből a barátok vacsorára. Akartam menni az ügyvédi irodába segíteni, vagy zongoraórákat adni – nekem zongoradiplomám is volt –, és lett volna növendékem. Hát a férjem hallani nem akarta. „Hát hogy képzeli? Lesz egy kliens, aki bejön az én ügyvédi irodámba, azt mondja majd, hogy mire fel nősült, ha nem tud egy feleséget eltartani?!”

Jellemző volt a férjemre, ahogy imádott és szeretett, mert azt se tudta például, hogy mennyi hozományom van. Édesapám mondta nekem, hogy a pénz le van téve a bankba, és ti vegyétek meg a házat, amilyet akartok. Én se kérdeztem meg: apuka, mennyi van letéve? És két hónap múlva kérdezi édesapám, hogy „Hát még mindig nem találtatok házat? Fizettek, házbéres házban laktok!”. És akkor ő [a férj] szerényen mondta, hogy [kacag]: „Apuka tulajdonképpen, hogy őszinte legyek, én nem tudom mennyi keret is van arra.” Én sem kérdeztem. Akkor megmondta, hogy mennyi, és akkor mentünk el [házat venni]. Szóval, szerény volt.

Én tizenegy éves koromtól teniszeztem. Édesapám egy svájci–román nagyvállalatnak volt a vezetője, és ő mindent megadott, nem csak a tisztviselőknek, a fix munkásoknak is. Az egy óriási gyár volt. Lejött a nagyfőnök Svájcból, és azt mondta, hogy „Hát itt kellene valami sport és szórakozás…” – mert Toplica nagy falu volt. „Nem szeretné? Nem volna jó egy teniszpályát csinálni?” És kiadta az ordint és pénzt hozzá és mindent. Többek között az egyik mérnök értett hozzá. Elment Budapestre, és a Margit-szigeti teniszpályát lemintázta, és pontosan olyan teniszpályánk volt. Verseny teniszpályánk. És ő mindig küldött labdát, mert a labdák nagyon [drágák voltak]. Ez nagyon drága sport volt, és ma is az. És nem is volt még divat, inkább egy elit sport volt. Akkor kezdődött inkább a kugli meg a futball. Van egy fényképem ütővel és a partneremmel. Igaz, hogy én akkor csak tizennégy-tizenöt éves voltam. A partnerem egy fiatalasszony volt, az apám kollégájának a felesége. Először még nem volt ütőm, de volt a bátyámnak, vagy valakitől kértem. Amíg ők ültek, addig én teniszeztem a labdaszedő gyermekekkel. Aztán ügyeskedtem, és tizennégy éves koromban már játszottak velem a felnőttek is. És én végig játszottam, mint asszony is.

Itt [Marosvásárhelyen] az MSE-nek voltam a tagja tizenegy évig, amíg ki nem rúgtak. Az MSE, a Marosvásárhelyi Sport Egylet [Egyesület]. A sportegyesületbe járt, aki teniszezni akart. Ott volt román, magyar, zsidó. De zsidó kevés volt. Ketten voltunk, Rétiné és én, a szegény Almásiné. Nekem ugye megvolt a lehetőségem, a nagybátyám mindig adott nekem pénzt, hogy mindenem legyen. Úgyhogy ütőm is volt, és a születésnapomra mindig a legdrágább Dunlopot adta [A Dunlop Rubber Company 1917-től gyártott teniszütőket, az 1928-ban alapított Dunlop Sports Company pedig kifejlesztette és 1931-ben piacra dobta nagysikerű, több rétegű teniszütőjét, a Dunlop Maxply Fortot. – A szerk.]. Az akkori tenisz, amit mi akkor játszottunk, mint minden hatvan évvel ezelőtti dolog a maihoz képest, ahogy én most látom, gyerekjáték volt. És apámnak is igaza volt, mert azt mondta: „A sport csak addig egészséges, amíg nem dögleszti ki magát az ember!” Most tízével, tizenötével vannak állandóan sérültek a teniszben. Ez elképzelhetetlen volt nálunk abban az időben. Mi nem így játszottunk, ma zsonglőrök, amiket csinálnak. Egészen harminckét éves koromig játszottam, amíg ki nem tettek. 1940-ig nem volt különbség [az emberek között]. És akkor jött a törvény, hogy nem lehetek, mert zsidó vagyok. Közben csináltak a Ligetben három teniszpályát, volt egy klub, amit Mureşulnak [Marosnak] neveztek [A Ligetnek Elba-, majd Erzsébet-liget, később Augusztus 23, jelenleg Városi Sportpark a neve. 1815-ben az ott lévő mocsaras területet Houchard József építészetben jártas szakember mulatókertté, szórakozóhellyé alakította. Volt benne nyári vendéglő, nyári színkör, hideg és meleg fürdő és körhinta. A tervszerűen ültetett fák között virágok százai nyíltak. 1905-ben teniszpályákat építettek a Ligetbe, majd kisméretű labdarúgópályát is, amelyet 1920-ban nemzetközi méretűvé bővítettek. A liget szórakozó jellegét mindinkább elveszítette, és sportintézmények otthona lett (Sipos Lajos, Marosvásárhelyi mesélő házak, Difprescar, Marosvásárhely, 1999). – A szerk.]. Annak voltak különböző szekciói: kuglizó, teniszszakosztály, és mit tudom én, még mi. És mondták, hogy „Gyere csak, játsszál itt”. És velem jött még két keresztény szolidaritásból. Otthagyták az MSE-t, és jöttek velem. De a nélkül is lett volna partnerem ott, a Mureşulban is. Szívesen látott vendég voltam, mert nem sok tag volt. Az MSE-nek talán több tagja volt. A Magyar Kaszinó is szponzorálta [az MSE-t].

Volt még a Tornakert, fent a nőgyógyászatnál [jelenleg Sportivilor utca]. Az egy olyan szép kis kert volt, öt pálya volt. Állandó jelleggel volt ott vagy tizenkét játékos. Innen került ki például az első romániai bajnok, pont Rétinek a fia, Réti Tibor. Ő hamar Bukarestbe került, mert volt ott egy lerakata az apja vállalatának, és sokáig volt ott. Aztán, hogy mit csinált, nem tudom, szétvált a sorsunk. Meg aztán ő a „felső tízezer” közé tartozott. Egy nagyon-nagyon szimpatikus zsidó nő volt a második felesége a Rétinek, nagyon csúnya, de nagyon bájos, intelligens nő. Vele teniszeztem. Közvetlenül soha nem érezted azt, hogy ő más osztálybeli, hogy így mondjam. Az első feleség meghalt, és attól maradt két fiú. Ezzel a másodikkal volt egy leányuk, ő ma is kell hogy éljen Hamburgban.

A nők akkor általában ügyes, térdig érő kis fehér szoknyába öltöztek [a teniszhez], és szép kis rövid ujjú blúz volt, és mindig fehérben. El sem tudtam képzelni, hogy színesben, mert nem láttam. Sőt, Pesten se láttam soha, csak fehérben. Ezért fehér sportnak hívták valamikor. Kicsit mindig haladottabb voltam egy fokkal, mint itt [a nők], mert én már akkor is kicsi rövid, fehér nadrágban teniszeztem, egy rövid sortban. És én egyedül! Mert én jártam Pestre, és láttam ott, s akkor nekem is kellett. És ott [a Tornakertben] volt öltöző, de volt, mikor itthon felöltöztem. Csinos voltam! Anyám mondta, szegény, „Bella, te nem vagy szép, egyáltalán nem vagy szép, de te nagyon csinos vagy! És tudod még mutogatni is a csinosságodat, de ne vidd túlzásba!”. Szegény anyám… Volt egy gyönyörű szép rózsaszín köpenyem, amit magamra vettem, nem volt begombolva, s az ütővel szaladtam fel itt, az Arteinál [Artei utcán]. De hát néha az a sort egy kicsit kivillant… Szóval, volt bennem egy kicsi kacérság, hogy őszinte legyek… De nem hoztam be a sorttal [Maros]Vásárhelyre a divatot. Megszokták, hogy én mindig extrább voltam egy kicsit. Pedig nekem nem volt sok toalettem, mert nem érdekelt engem. Csak úgy egy-egy rám ragadt.

Versenyre járogattam, de nem nagyon engedett a férjem. Elmentem versenyre Gyergyószentmiklósra, Csíkszerdába, és Kolozsvárig jutottam el, addig nagy nehezen a férjem beleegyezett. De aztán láttam, hogy nem veszi jó néven, és abbahagytam. Jöttek aztán a rossz idők is, és nem volt hangulatom versenyezni. Örültem, ha van kedvem [teniszezni], mert 1942-től már kedvem sem volt, mert már elvitték a férjemet. Akkor nekem már befejeződött mindenféleképpen a múltam.

Ha visszagondolok, elég színes volt az életem 1940 előtt. Éltem, ahogy egy fiatalnak élni kell. Rendes házaséletet éltem, táncoltam, mert szerettem, sportoltam, mert szerettem. Háziasszony voltam, nem szerettem, de csináltam. Cseléddel. Otthon, anyukámnál volt már három éve főzőlány Viki, Viktória, és ideküldte. Mindig mondta: „Meglátod, hogy a férjed haza fog küldeni, elválik tőled, mert nem tudsz egy köménymaglevest megfőzni.” Nálam volt Viki több mint két évig. De minden reggel, nyáron, hat órakor a piacon voltam. Szerettem frisseket válogatni, a legszebbet vettem mindig. Eltenni, megenni… Ott néztem, kicsit olcsóbb is legyen, mert nem jött nekem olyan könnyen a pénz. De anyuka azt mondta: „Amit elteszel, az mindig a legszebb legyen. Maradjon meg.” Akkor divat volt [a befőzés], volt száz üveg. Ó, hát még ezelőtt tíz évvel is száz üveg volt nekem eltéve a spájzomba: kompót, lekvár. Most van fagyasztó, zöldpaszulyom van eltéve, vinettám [padlizsán], gombám, sóskám van eltéve. Akkor üvegbe, amit lehetett, dunsztolva, ugyanezeket.

Disznózsír az én házamban volt egy-egy kicsi, mert szerettem a disznózsíros kenyeret, de arra vigyáztam, hogy ne vegyüljön [a libazsírral], mert apámék ettek nálam, anyósomék ettek nálam – úgyhogy én arra nagyon vigyáztam. Ők kóserek voltak, de apám sem evett volna nálam, ha tudja. Úgy csinálta, hogy ő kint megette [a tréflit], hogy ne tudjunk róla. Dolgozni dolgozott szombaton, de ezt mi úgy vettük, hogy muszáj megéljünk valamiből. Sokszor hazavittünk egy kicsi sonkát, de volt egy pléhtányérunk, s félig papíron, félig pléhtányérban, a konyhában ettük, amit sose csináltunk különben. Sokáig nem is tudta a férjem, hogy disznózsíros kenyeret eszem. Húsvét előtt a kenyérmorzsákat én nem szedtem össze a házból [lásd: homecolás], én sose csináltam [külön] húsvétot [Pészah]. Húsvéton mindig anyukáéknál voltunk, amíg éltek a szüleim, illetve apám. Miután már édesapám meghalt, nem volt, ki tartsa azt a ceremóniát. Itt [Marosvásárhelyen], a Főtéren volt egy Zsidó Klub, az csinált húsvétot nyolc napig, és mi nyolc napig ott ebédeltünk. Fenn az emeleten meg volt terítve az asztal, volt, aki elmondta a mesét [Azaz felolvasta a Hagadát szédereste. – A szerk.], úgy szimbólumnak. Ott már nem volt afikómen-ellopás, azt csak a családnál lehet eldugni.

Én soha semmiféle szervezethez nem tartoztam. Én csak sportoltam, olyan [sportklub] tagságom volt nekem. Jótékonysági dolgokban igen, mint asszony, természetesen. A WIZO-nak tagja voltam. A WIZO tevékenysége abból állt, hogy gyűjtött pénzt, hogy alakuljon meg Izrael, minden zsidó házban volt egy kis persely. Nem tudom, hogy volt-e annak neve [A Keren Kajemet Lejiszrael perselyekről van szó. – A szerk.]. Egy ügyes kicsi persely volt, pléhből, és minden házban olyan látható helyen volt, és mindenki, aki akart, bedobott. És akkor jött valaki mindig, kiüresítette, és egy bizonyos helyre gyűjtötték, de hogy hova, nem tudom. Bukarestben volt a központja. Hertzl Tivadar volt ennek az elindítója, nem vallási alapon, hanem nemzeti alapon. A mi lakásunkban is volt ilyen persely. Anyósoméknál nem volt. Nem kellett semmiféle alkalom, hanem mit tudom én, hazajöttem, s volt egy csomó aprópénzem, s betettem. Vagy jött valaki vendégségbe hozzám, meglátta, és neki is volt valami aprópénze, azt bedobta. Így gyűlt, és állítólag elég szép pénzek gyűltek, amik aztán felmentek Bécsbe. Először Bukarestben összegyűjtötték az országból, s azután felment Bécsbe. Már nem tudom, hogy milyen gyakran ürítették ki.

A fiúknak volt szervezete, a lányoknak nem. Én nem voltam WIZO-tag lánykoromban, csak asszonykoromban. Összegyűltünk olyan formában, hogy csináltunk kártyadélutánokat. Úgy látszik, hogy mi nem szerettük a sok dumát. Mi dumáltunk egy fél órát, kész, elég. A kártya, úgy látszik, jobban lekötött, s inkább vonzotta az embereket. Én már háború előtt is kártyás voltam. Persze nem milliókban, hanem a zsebemnek megfelelően. És voltak WIZO-estek, amik a WIZO javára mentek, tehát amit nyertem, azt a WIZO-nak adtam oda. Akinek megfelelő lakása és pénze volt, egy évben négyszer rendezett ilyen partit. Nekem öt szobám volt, és az ebédlőm nagy volt, úgyhogy én meg tudtam csinálni. Az ebédlőt s a hallt, ha kinyitottam, az akkora volt, mint egy terem. Én is csináltam vagy négy partit, a barátnőm is csinált. Az azt jelentette, hogy négyszer négy, tizenhat ember [volt meghíva]. Azt elláttam aprósüteménnyel, kávéval – nem tudom, hogy kávé volt-e vagy tea –, szóval valami szerény dolog, nem tortafélék és effélék voltak, hanem éppen, hogy a célt szolgálja, hogy összegyűljön tizenhat ember. S tizenhat embernek a nyeresége bement a WIZO-ba.

Itt volt egy Zsidó Klub, volt, aki oda járt ki. Volt még külön Magyar Kaszinó. Zsidó Klub és Magyar Kaszinó – ez volt a hivatalos neve. Azt hiszem, volt annak is zsidó tagja. Úgy tudom, Rétiék is a Magyar Kaszinóba jártak. De aki a Magyar Kaszinóba járt, az nem volt tagja a Zsidó Klubnak. A klubban kártyázni lehetett, volt olvasóterem, folyóiratok, zene. Volt egy külön kicsi terem, egy kicsi kóser étterem is, úgyhogy például lehetett ott vacsorázni egyszerűbb dolgokat. A kicsi étteremnek nem volt neve. De fő hangsúly a kártyán volt. A férfiak, a férjem is „chemin de fer”-ezett – ez egy francia szó –, olyan, mint a rulett, de nem rulett, az is egy szerencsejáték. Akkor volt póker, az volt a fő játék. Voltak külön szeparék, kicsi szobák, ott nagy pénzben ment a játék. Akinek volt. Mi sose mentünk oda. A férjem is pókerezett, de a zsebünknek megfelelő alapon. Én is egy héten háromszor römiztem. Megvolt, hogy milyen napokon megyünk a klubba. Keddi nap, csütörtöki nap és szombat este mentünk. Kora tavasztól késő őszig mindig azt mondták, „Nem vagy komoly, nem szeretünk…” – mert akkor inkább sportoltam, úgyhogy akkor nem mentem rendszeresen. Szombat este igen. De kedden például nyolc órakor még világos volt, még teniszeztem mindig. De azért nem hagytak ki a partikból, visszavettek. Mikor ősz jött, visszakaptam a partimat. Ez egy olyan polgári élet volt. A teremben közösen voltunk, de a férfiak külön voltak, és nem egy terem volt. Egyszerű szoba, megfelelő négyszögletű asztalokkal, ami egy römipartinak megfelel. Volt öt-hat asztal négy-négy székkel. Ott nem volt úgy, hogy oda leülhettem fotelekbe. Ha le akartál ülni, volt egy másik nagy terem, ott voltak fotelek, volt olvasnivaló, folyóiratok. Volt olyan, hogy az asszony szeretett kártyázni, a férfi nem. És nem ült otthon, ő is szórakozott, elment, talált ott partnert, aki szintén nem egyedül volt, és megivott nyáron, nem tudom, egy üveg sört. Nem egy férfi volt ilyen. A nők közül mindegyik játszott. Ott, ahol a nő nem játszott, az otthon maradt. Ott nő nem állt lesni az urát, amíg römizik vagy kártyázik egy óráig.

A Kossuth Lajos utcától ahogy jövünk a Főtéren, a Lábasház után van a nagy emeletes ház, ott volt valamikor a Magyar Kaszinó, boltíves kapuja van. A Zsidó Klub ott volt a Főtéren, alatta most egy borbélyüzlet van, meg van egy fűszerüzlet, meg nem tudom, hány üzlet van alatta. Egy nagy ház. A bálokat nem ott rendezték. A Tipografiei utcában, ott, ahol a mozi van, ott volt egy nagy terem, az a zsidóké volt. A zsidó bálok ott voltak [Tulajdonképpen a Zsidó Kultúrházról van itt szó, ami a volt Progres mozi épülete volt a mai Tipografiei, azaz Nyomda utcában. 1928-ban épült a zsidó hitközség támogatásával művelődési célokra. Számos ünnepély, irodalmi, hitközségi összejövetel színhelye volt. Színpadán előadást tartott a iaşi-i és a vilnai jiddis színház is. Az épületben az 1930-as évektől filmszínház is működött 1994-ig, amikor biliárdteremmé alakították át (Marosvásárhelyi Útikalauz, Impress, 2000). – A szerk.]. [Maros]Vásárhelyen elkezdődött ősszel, és majdnem minden héten volt egy bál. Minden évben egyszer csinált bált mindegyik egylet: volt a Bethlen Kata-bál, az MSE [szervezte] a Sportbált, volt a Lorántffy Zsuzsánna- [Nőszövetség] bál, a Magyar Nőegylet, volt vagy négy-öt bál minden évben. A Zsidó Nőegylet [a WIZO] a Kultúrpalotában tartotta a bált, évente egyszer. Meghívóval lehetett a bálokra menni, és a büfét mindig az illető egylet tagjai állták: ital, étel, húsféle. Nagyon gazdag büfé volt, ami elég sok pénzt hozott be. Egyik túlszárnyalta a másikat, ugye, mindegyik szebbet és szebbet akart. Úgyhogy nekem is volt specialitásom [a Zsidó Nőegyleti bálon], tészta [sütemény] Almási módra. Nekem azt volt a legegyszerűbb csinálni. Egy egyszerű tészta volt, de persze habot tettem rá, és a tetejére csupa színes, zöld, piros, lila, mindenféle pici zselé. És apróra vágtam mandulát, mogyorót, és azzal is be volt a teteje szórva. Olyan szépen nézett ki, mint egy virágoskert. És a tészta csak ennyi volt. Azt mindig keresték, az Almásiné tésztáját. Meg volt beszélve, hogy öt hozott tésztát, három, négy, öt hozott húsfélét, férfiak az italféléket. Finom bólékat is csináltunk.

Mi mindenhova kaptunk meghívót, és minden bálon ott voltunk, mert a férjem fiatal ügyvéd volt, és fenn kellett mozogni, hogy megismerjék, hogy van egy fiatal ügyvéd is. Nem ketten mentünk, hanem mindig volt egy kis társaság, két-három család rajtunk kívül. Mindig együtt mentünk mindenhova. Megvolt a mi külön társaságunk. Az estélyi ruháim rendkívüliek voltak. Én Pestről öltözködtem, a ruhának az anyaga Pestről volt, és itt megcsinálta nekem a varrónő. Ezt ő kreálta, ez egy pánbársony, ma is úgy hívják [Itt arra a ruhára utal Steinmetz Bella, amely a 007. 008-as képen látható – A szerk.]. És azt mondta: „Tessék idehallgatni! Én most csinálok egy estélyi ruhát, egy szó hangot nem tűrök el, hogy nem így… Megcsinálom. Ha tetszik, elviszi, ha nem, én többet magának nem dolgozom!” Mindig nála csináltattam a ruhákat. De nem sokat csináltattam, mert én Pesten vettem készen, vagy pedig csináltattam Pesten. A sógornőm elvitt egy előkelő szalonba, úgyhogy én ott láttam ezeket a ruhákat. És úgy hoztam pánbársonyt magamnak. Ez egy speciális, nagyon drága bársony, mert bársony is van durva, meg van finom. A ruha fekete színű volt, s fel volt sliccelve. Beszélte az egész város, hogy milyen „sporlós” ez az Almásiné, hogy több mint egy fél méter anyagot megspórol, hogy a hátát megmutassa. Na de hozzá volt egy pelerinem. Azt csak akkor vettem fel, amikor leültünk az asztalhoz. Ha leültünk az asztalhoz, a pelerint felvettem. Amikor táncoltam, akkor levetettem. Este mentünk a bálba, s akkor vettem fel a ruhát. Az uram mondta: „Jaj, de szívem…” Mondom: „Miért, mit kell takarjak? Mi van szégyellnivaló?” „Hát, mégis…” Mondom: „Na, ne búsuljon, nézze, van egy pelerinem, fel fogom venni, ha valakinek túl kirívó lenne.” Az első férjemmel magáztuk egymást, nem tudom, miért. A másodikkal nem, de az elsővel sehogy sem ment a tegeződés. Végig magázódtunk. Pedig milyen nagy szerelem volt, Istenem…

Például jelent meg Pesten a „Színházi élet”, egy vastag pletykalap [„Színházi Élet” – 1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.]. Abban volt színházakról, darabok voltak leírva, volt keresztrejtvény, meg ilyen ki kivel, ki kinek… Az érdekes, hogy háború után itt, az ószeren árultak könyveket meg „Színházi élet”-et. Volt nekünk valami ismerősünk, aki mindig vett, az volt neki mindig az „irodalmi” olvasmánya. És egyszer mondja: „Te, Bella, hát te tudod, hogy szerepelsz a »Színházi élet«-ben?” Ott írta, hogy »Volt [Maros]Vásárhelyen egy nagyon csinos fiatalasszony, de arról híres, hogy nagyon spórol a ruhaanyagokkal…«.” Na és akkor tudtam meg, hogy mit írtak rólam. Már nem volt érdekes. Ez már a háború után volt.

A háború előtt a bálokon egymás után minden zene volt. Este, amikor kezdődött, volt egy kicsi előadás, mondjuk, tizenegy óráig, s akkor kezdődött a bál, kezdődött a tánc. A csárdás táncok már csak úgy reggel felé, öt óra után jöttek. Még mondták viccesen: „Na, Almásiné megint kiseperte a báltermet.” Mert mindig utolsó voltam, aki otthagyta a termet. Jaj, annyit táncoltam… Belejöttem én is, hogy klubokba jártam, hogy megnézzenek. Volt, amikor tetszett nekem is, hogy megnéznek engem.

A férjem eléggé zárkózott volt, de a társaságban jól érezte magát. Élte tulajdonképpen az életét. Mert, én nem akartam… [még gyereket]. „Várjunk még egy évet, maga is jöjjön bele a munkába, engem is hagyjon még egy kicsit bálozni, maga is élje az életét.” Jól éltünk. De azért nem hagyta magát terrorizálni, úgyhogy én csúnya leckét kaptam a harmadik vagy negyedik hónapban [az esküvő után]. Én megmondtam neki, hogy húsz éves vagyok, és én tovább akarok teniszezni, sportolni, koncertre járni. Egyszer, úgy be volt már félig nem sötétedve, de már homály volt. Ült otthon, a lakásomban. Mikor jöttem, az ablakon keresztül azt mondta: „Nem is tudtam, hogy festették foszforosra a teniszlabdákat!” Tehát, hogy olyan későn értem haza… És egyszer-kétszer tett ilyen megjegyzést, és akkor megmondtam neki: „Figyeljen ide, addig, amíg maga tudja, hogy én hol vagyok, minden pillanatban lekontrollálhat, addig én ilyen megjegyzéseket nem tűrök. Mert ha eltilt vagy valami, akkor én dugva fogom csinálni. Választhat.” Tehát így adtam egy leckét. Aztán visszakaptam én is a leckét. Eltelt egy év. Mentünk ki a kávéházba. Aztán nagyon belejött… [a társasági életbe], és vesz egy szép rózsaszínű inget. És mondom neki: „Vegyen egy más inget, én nem szeretem ezt a rózsaszínű inget. Vegyen, ott van világoskék, fehér.” Kávéházba mentünk vacsora után, zenét hallgatni. „Miért? Nekem tetszik, nagyon jó. Milyen kifogása van ez ellen?” Mondom: „Az, hogy nem szeretem a rózsaszín inget. Van világoskék.” Mondja: „Én azt szeretem.” Mondom: „Akkor én nem megyek ki.” „Ha nem megyünk ki, itthon maradunk.” Mondom: „Itt tartunk pár hónap, egy év után, hogy egy ennyiben nem tud alkalmazkodni énhozzám?” „Ugyanezt mondhatom én is”, mondja. Dúltam, fúltam. Mondom a lánynak, hozza le a padlásról a koffert, én holnap reggel megyek haza. Mint a süket, nem hallotta [a férjem]. Nem süket volt, nem reagált rá. Mondtam, hogy „Megyek haza, kész, itt hagyom”. Nem reagált. Én egész éjjel persze sírtam. Hagyott engem. Tehát itt kaptam vissza, hogy nem lehet ilyesmiből problémát csinálni. Minthogy én sem hagytam a foszforos labdát… Így kaptam vissza, hogy én se próbálkozzak, hogy ő milyen inget [vegyen fel], ha az egy tiszta…

A férjem nem nagyon szerette a vizet. Tudott úszni, de nem nagyon szerette. De ha úgy volt, elmentem evezni, megfőztem az ebédet, és betelefonáltam neki, hogy jöjjön be a Víkendre, ott fogunk ebédelni, és egy kicsit sütni fogja a nap, és megfürdik [A Víkendtelep a város leglátogatottabb üdülőtelepe, az 1930-as évektől kezdtek járni a lakosok a Maros és a Szentgyöry patak közötti területre, ahol csónakházakat és hétvégi házakat építettek. – A szerk.]. Szóval szépen lejött, s a végén nagyon jól érezte magát. Így egyenlítettük ki egymást.

Amikor az anyaországiak jöttek [1940-ben, a második bécsi döntés után], rögtön kitették a polgármestert is. Még a magyarokat is kitették. Volt egy barátom itt, a városházán, egy főjegyző, magyar ember volt, és áttették egy kisebb posztba. Nagyon csúnyán viselkedtek, a saját nemzetükkel is, nemcsak a zsidókkal. Kellett ugye az új tisztviselőknek lakás, s teljesen kitették például a barátnőmet a lakásból, aki magyar volt, és a szüleihez kellett költözzön. Erről ne beszéljünk, mert tudja már a világ, hogyan viselkedtek. Amikor bejöttek a magyarok, én rögtön el voltam nagyon keseredve.

1940-ben a férjemet nem fizették az ügyvédi kamarában [Az ügyvédi kamara az 1874 : XXXIV. tc.-kel létesített, egy vagy több törvényszék területén lévő, az ügyvédi lajstromba fölvett gyakorló ügyvédeket magában foglaló testületi szervezet. Célja az ügyvédek tekintélyének, ill. jogainak megvédése, fegyelmi ellenőrzésük s a fegyelmi joghatóság gyakorlása, véleményadás ügyvédi és jogalkotási, valamint igazságszolgáltatási kérdésekben. Tagjaitól díjat szed. Elnöksége, választmánya, közgyűlése van. Lásd még: ügyvédek Magyarországon. – A szerk.]. Csak a zsidó ügyvédeket [nem] [Steinmetz Bella nyilván arra utal, hogy 1941-től, amikor a magyarországi zsidótörvényeket Észak-Erdélyre is kiterjesztették, és ilyenformán életbe lépett az ún. második zsidótörvény, az 1939. évi IV. tc. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”, a férje lényegében kiszorult az ügyvédi pályáról, s lehetséges, hogy kamarai tagságától is megfosztották. – A szerk.]. Aztán kötelezték, hogy vegyen egy keresztény ügyvéd társat. De neki nem volt mivel. Már nem tudott tárgyalni, nem tárgyalhattak. Hát egy ügyvédnek az volt a kenyere. Csúnyán viselkedtek, mert itt rengeteg ügyvéd volt, és kilencven százaléka magyar ügyvéd volt, természetesen. És egyik sem ajánlotta fel, hogy legalább a folyó ügyeket lezárja [a férjem]. Egyik sem. Nem. És akadt egy román ügyvéd, aki nem sokat törődött az irodájával, földbirtokos volt. Ki volt írva: dr. Micu. Ő megfizette. Különben nem lett volna egy kicsi tartalék [nekünk]. Egy normálisabb gondolkozású ember volt, illetve megértő. És nem volt olyan nagyon mellette a magyaroknak a viselkedésük miatt. Talán csak három-négy ügyvéd volt román. Talán… De a románt nem tették ki a kamarából. Csak százalékot kellett neki fizetni a munka után. Azt mondja: „Tudom, ismerem a helyzetet, nem is akarom elvenni.”

Ez egy kicsi utca volt [ahol laktunk], ahol kispolgárok laktak, és idősebb emberek voltak, mint én. Mindenkinek a Belluskája voltam. Mert mindegyiknek volt valami „hasfájása”. Az egyik, „Jaj, Belluska, örököltünk egy kicsi földet, kérdezze meg a férjétől, hová kell beadni ezt az írást”. Belluska megkérdezte. A másik: „Vettünk egy darab földet…”, vagy: „Most akarunk ide építeni. Nem csinálna meg egy kérvényt?” A férjem megcsinálta. És 1940-ben, egyik percről a másikra, mikor megláttak – még nem is volt csillag rajtunk –, nézték az eget, mintha nem léteztem volna. Engem ilyen pech ért, de nem mindenkit, ezért én mégse tudok általánosítani.

1942-ben már nem mertem menni Pestre. Aztán már jöttek a nyomorúságok. Anyám Toplicán lakott a bátyámmal. A bátyámat is elvitték 1942-ben Ukrajnába, munkaszolgálatra. Az én férjemet is elvitték 1942-ben. Sajnos alig… 1931-től 1942-ig… [voltunk együtt]. Akkor mondtam: „Anyuka, gyere be végleg, mert nem tudom, hogyan lesz tovább. Nincs értelme, hogy te ott legyél egyedül, én meg itt legyek egyedül.” Ő a nagy lakással, én is az öt szobámmal. És akkor mondta, hogy ő csak úgy jön be, ha valamit behoz az övéiből [az edényeiből] is. Hát mondom: „Amit akarsz, amihez nagyon ragaszkodsz.” Szegény, behozta a húsvéti edényeit, s én ott szépen felraktam a padlásra, és így maradt meg. Ráraktam a férjemnek az aktáit, mert ügyvéd volt, és a hivatalnokok maceráltak, hogy ki kell üríteni az irodáját, hogy szükség van a helyiségre, a férjem meg már úgysincs itt. És én gondoltam, hogy „Istenem…”, olyan félve, kötözve szállítottam el. Feltettük a padlásra egy nagy tiszta, rendes ládába, de alul voltak anyukának az edényei. És persze, hogy felmentek, és kezdték nézni ott is, hogy van-e arany, meg mi van eldugva. Egy akta, két akta, három akta… szétdobálva minden, tudták, hogy ügyvéd, vagy legalábbis észrevették az aktákról. Egy darabig dobálták, és aztán a végén ott maradt egy csomó [a ládában], s alatta volt anyukának egypár edénye. Most is őrzöm, szép porcelán volt. Már nincs meg az egész, mert törtem is el, de a konyhában még most is van pár darab. Különben mániája volt anyukának a szép edény.

1942-ben berekviráltak tőlem két szobát, és egy magyar királyi századosnak adták. A százados egy nagyon gazdag földbirtokosnak volt a fia, akit háború volt, és behívtak. Ópályin ötezer holdas birtoka volt. Szóval nem egy tényállású [hivatásos] katona volt, hanem katonaköteles volt, és koránál fogva behívták. Ő tudta igazolni, hogy neki tüdőasztmája van, saját autóval volt ide delegálva, és akkor neki rekviráltak, nálam volt két szobája. Nagyon rendesen viselkedett, úri módon mutatkozott be, beküldte a névjegyét, és kérdezte, hogy fogadom-e, szeretne vizitet tenni nálam. És mondtam, hogy szívesen látom. És úri módon bejött, megkínáltam egy pohár likőrrel, kis tésztával, megköszönte, váltottunk két szót. Mondja: „Ne tessék idegeskedni, én amennyiben lehet, mindentől meg fogom tudni védeni. Zaklatni nem fogják soha.” Ő beépített ember volt, a kommunizmus által, nem a magyaroknak kémkedett. Ez volt az érdekes. Ő nem volt kommunista, de inkább szimpatizált az oroszokkal. Azt, hogy ő mit csinált, milyen munkát végzett… [azt nem tudom]. Nagyon rendesen viselkedett, csak éppen én nem hittem neki. Mindig jött a hírekkel, hogy „Ne féljen, mert az oroszok nyomják vissza a németeket…”.

Eleinte bizalmatlan voltam, mert este nagyon sokszor behívott, hogy hallgassak rádiót, mert nekem nem lehetett rádióm. Zsidónak nem volt szabad. Vagy beszolgáltattad, vagy eladtad, vagy eldobtad, vagy odaadtad valakinek. Nem volt szabad legyen rádiónk. Hát, hogy lett volna szabad nekünk tudni a híreket? Se bicikli, se írógép nem lehetett, rádióról nem is beszélek [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Lásd: „zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”. – A szerk.]. Véletlenül hallgattam, mert a rádiómat bevitte a százados, de különben neki is volt. És ő nemsokára, mikor odajött, kitett egy cédulát a kapura: „Belépni mindenféle hivatalosságoknak tilos.” Én nem tudtam, hogy ennek örüljek vagy ne. Hát inkább örültem. Gondoltam, hogy [ez olyan, mint] Jancsi és Juliska, szépen bánik velem, aztán egyszer csak odaad a farkasnak. Mindig mondta anyuka, hogy „Ne menj be, félek, ne menj be! Ne menj be, nehogy így s úgy… Ő fiatalember s te fiatalasszony…”. De érdekeltek a hírek… És láttam a ténykedéséből, a megjegyzéseiből, hogy valahogy nem stimmel valami. Röviden, ez egy beépített ember volt Horthy ellen, szóval a németek ellen, de akkor én ezt nem nagyon hittem.

Kíváncsi volt, hogy hol voltak [a frontok]. Mert ő ellene volt a háborúnak. Hát hülyeségnek tartotta, hogy még tartson a háború, és a rombolás, a gyilkolás menjen. Mert látta, hogy itt nincs mentség, itt az oroszok végig fogják seperni…, mint ahogy volt is. Magyarul hallgattuk, például az Amerika Hangját vagy a Szabad Európát, magyarul hallgattuk, vele együtt [Valószínűleg a BBC magyar nyelvű műsorát hallgatták, esetleg a moszkvai magyar adást. A hitleri propagandát ellensúlyozta a BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálata (World Service). A magyar nyelvű adás a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. Moszkvában 1941. szeptember 29-én kezdte meg adását a Kossuth Rádió, a KMP Külföldi Bizottsága által, a szovjet kormány támogatásával szervezett titkos, klandesztin adó. Az antifasiszta, háborúellenes adó egy ideig Baskíria fővárosából, Ufából szólt (mellette működött még a Moszkvai Rádió magyar adása is). 1942-től ismét Moszkvából ment az adás, 1945. április 4-i megszűnéséig. – A szerk.]. Bár a nyavalya tört ki, gondoltam, hogy ez biztos „in flagranti” akarta, hogy jöjjön valaki, s kapjon engem el. Mert úgyis a szomszéd engem fel akart jelenteni, hogy én jelt adok – este be kellett sötétíteni – a ratáknak. A rata az megfelel most a MIG gépeknek. De azok gyors kicsi repülők, ide-oda szaladgálnak. És hogy én jelt adok a rata gépeknek [A korabeli köznyelv „ratákként” emlegette, vagy „varrógépnek” csúfolta a gépfegyverük kattogását utánozva, ezeket a „gyors, kicsi repülőket”, amelyek kisebbfajta, ötkilós bombákat is dobáltak. – A szerk.]. Üzente. Megfenyegetett. De aztán kapott egy üzenetet, nem tudta, hogy honnan, csak tudta, hogy a szekuritátétól kapott egy olyan jelentést, hogy fogja be a száját, mert fel lesz akasztva. Különben kicsináltak volna, vagy amíg én elértem volna a századoshoz, addig engem rég felakasztottak volna. De mikor mondtam neki, ő mondta: „Maga ne törődjön!” Mindig azt mondta: „Legyen nyugodt!” De különben is egy idő után elhallgatott [a szomszéd], mert ki volt írva egy cédula: „Engedély nélkül e házba belépni tilos!” Úgyhogy úgy megvédett. S azután kérdezte, szegény: „Hát még ezután se hisz nekem, Bella, hogy azzal, amit én csinálok, mind maga mellett vagyok?”

Tüdőasztmája volt, nagyon sokszor volt rosszul, és anyuka mindig bement, és adott neki mézes teát vagy tejjel mézet, mindent. Ő, szegény, olyan hálás volt anyukámnak. Ő mindent hordott haza nekem, élelmet – kenyeret, húst –, hogy ne kelljen sokat kijárjak. Szóval láttam, hogy nagyon rendesen viselkedik. És ugye nem volt szabad nekem ez legyen, az legyen, úgyhogy a végén odaadtam neki ékszereket, főleg az anyukáét, nem annyira az enyémet, és pénzt is, mindent. A végén, mikor már tudta, hogy minket el fognak vinni, könyörgött nekem. Ő már tudta, hogy minket hová visznek. Kért, hogy a saját autójával átvisz Romániába, tizenöt kilométerre van a határ. „És ott – mondta – magának csak egy kilométert kell menni anyukával. Magukat el fogják vinni…” Mondtam: „Nem baj, Frici, elvisznek minket a Hortobágyra mezei munkára. Anyuka is egészséges, én is, fogunk dolgozni.” 1944-ben már dörögtek az orosz ágyúk, itt, Románia határán. És képzelje el, májusban vittek el minket, és augusztus huszonháromra itt fel volt szabadulva [lásd: Románia kiugrása a háborúból], már itt voltak az oroszok [Steinmetz Bella kissé összemossa az észak-erdélyi és a romániai eseményeket – 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szövetséges csapatokhoz, Észak-Erdély azonban magyar fennhatóság alatt maradt, az akkori magyarországi törvényekkel. – A szerk.]. Ez volt a legnagyobb bűnük a magyaroknak: utolsók voltak, akik deportáltak. Három hónapot nem tudtak volna még manipulálni valamit azzal a szerencsétlen néppel?! Könyörgött az a Frici. De mondom: „Hát jó, maga áttesz a határon, de hova fektetem le anyukát?” „Menjen – mondja –, az első házban fognak segítséget adni maguknak.” Mondtam magamban, akarja már uralni ezt az egész lakást – mert egy ötszobás szép berendezett otthonom volt, nála volt pénzem, ékszerek, minden –, most már ezt akarja. Nem tudtam elhinni, hogy egy magyar királyi százados ilyen jót akarjon csinálni.

Lengyelországból jöttek, akik megszöktek onnan, bátrak, fiatalok, hogy ne kerüljenek koncentrációs táborba. Magyarország akkor még nem volt benne a háborúban. És elmentek a zsidó hitközséghez, s kértek zsidó címeket. Jöttek hozzám is, hogy „Ez s ez történik velünk, meg akarnak ölni, ölik a zsidókat. Viszik Auschwitzba”. Hamar szedtem minden élelmet, s mondtam: „Menjen, menjen, ennyi hazugság…! Hát ez nem igaz, ez egy hülyeség!” S mindenki haragudott ezekre, hogy milyen hülyeségeket beszélnek. Azt mondtuk, hogy nem igaz, hazudnak, ezek olyan semmirevaló zsidók.

Itt is volt, aki okos volt – nem Marosvásárhelyen. A máramarosi zsidónak több esze volt. A második férjemmel [Máramaros]Szigeten voltam egy és háromnegyed évig, és ott ismerkedtem meg egy odavalósival, aki ismert sok mindent. Többek között bemutatott egy fiút, aki felment a hegyekbe, megrakva pénzzel, élelemmel, amivel csak tudott. Elment a juhászhoz, s mondta, hogy „Nézd, mentsél meg. Én most itt maradok, ha tartasz, s akkor ezt és ezt fogom neked adni”. És ott volt a juhásznak a felesége, aki időnként felment ennivalót vinni a férjének, s akkor már a fiatal férfinak is. És így a fiatalember megúszta a „sütőt”. Amikor mondta a felesége, hogy Visóban vannak az oroszok, ő szépen lejött, bement a lakásába, ott mindent az égvilágán megkapott. Az élete is megvolt, sajnos a családja nem… A család nem mehetett vele, mert feltűnt volna. És különben is, idős szülők voltak, úgy hatvan fele járó emberek. Hát azok már nem mentek ki a hegyekbe! Tudniillik [Máramaros]Szigeten olyan közel van a hegy, mintha mi is mennénk Brassóban fel a Cenkre. Aki ismeri a hegyet, s aki erre vállalkozik, fel lehet menni.

[Marosvásárhelyen] az volt a felhívás, hogy mindenki vigyen magával háromnapi élelmet [A Baky László által a „Zsidók lakhelyének kijelölése” tárgyában 1944. április 7-én kiadott körlevél szerint „Az elszállítandó zsidók csak a rajtuk lévő ruházatot, legfeljebb két váltás fehérneműt és fejenként legalább 14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kg-os poggyászt, amelyben az ágyneműk, takarók, matracok súlya is bennfoglaltatnak, vihetnek magukkal”. Ám voltak helyek, ahol még ennyit sem hagytak a gettóba szállított embereknél, volt, ahol csak egy váltás fehérneműt, másol csak kétnapi élelmet stb. (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. 419–420. oldal. – A szerk.]. Már úgy egy héttel azelőtt [a gettósítás előtt] rebesgették, de hivatalosan, azt hiszem, hogy pár nappal az előtt hirdették ezt ki. Plakátokat nem láttam. Kicsi volt a város, vagy negyven-negyvenöt ezer lakos volt, elég volt egynek értesülni, és akkor az ment [terjedt a hír]. Az Arany János utcát mi úgy hívtuk, hogy Zsidó utca, mert ott sok szegény zsidó család lakott. Az egyik kenyeret hordott ki a pékségből. Volt, aki cipész vagy suszter volt, vagy otthon kalapált. A másik, nem tudom, szabólegény valahol bedolgozott. De az utóbbi időben nem is foglalkoztattak zsidót, mert nem volt szabad. A zsidó kereskedőket kényszerítették, hogy vegyenek maguknak keresztény társakat [lásd: stróman], hogy legalább hatvan százaléka legyen keresztény a nélkül, hogy az egy fillért is beadott volna az üzletbe. Nem pazaroltak ránk törvényeket, erre csak egy rendelet kellett, nem kellett törvény.

Jött a menet az utcánkba. Minden zsidó házba bekopogtak, hogy menjünk le a téglagyárba. És hozzám nem jöttek be. Mi is édesanyámmal, amit tudtunk, összecsomagoltunk egy hátizsákba. És mikor elhaladtak, utána kiáltom az egyik kísérőnek: „Itt is zsidó család van, és ide nem csengettek be!” Visszajön nagy dühösen: „Hogy hívják?” Mondom, hogy „Almási Andorné”. Megnézi a listát: „Ne hülyítsen, maguk nincsenek rajta.” És a menet elmegy, és mi ott maradtunk anyukával kétségbeesve, mert ugye, körülöttünk elég sok zsidó család volt, s mind elmentek, és mi ott maradtunk… Hát, gondoltam: „Minket itt akarnak felakasztani vagy mi a fene?” Alig vártam, hogy hazajöjjön a százados, s mondom neki, nézze meg, mi történt. „Nem baj, nem baj! Itthon marad. Mondtam magának, átteszem a határon. Egypár kilométer a határ Romániába, s még megmenekülnek anyukával.” Csakhogy én erről hallani se akartam. Mondtam: „De nincs senkim odaát. Este anyuka hová fog lefeküdni?” Mert nekem mind anyuka volt az eszemben… De ő mind mondta a magáét: „Én azt szeretném, azt szeretném…” Én térden állva könyörögtem, hogy küldjön ide egy leventét vagy rendőrt, és kísérjenek be, mert magamtól nagy [sárga] csillagosan [lásd: sárga csillag Magyarországon] nem indulhattam le a téglagyárba anyukával. Azt mondja: „Ha ennyire erőszakos, nem állhatok ellen.” Akkor ő elküldte a csicskását, s majd jött két levente [lásd: levente-mozgalom], két szarházi, tizenhét-tizennyolc éves kölykök – ezek voltak a legveszedelmesebbek –, és „Na, menjenek…!” Így bementünk a téglagyárba.

Mikor levittek a téglagyárba [május elején], itt tartottak embertelen körülmények között, a szabad ég alatt. És Frici román csicskása kétnaponként jött be. A magas rangú tiszteknek szokott lenni szolgalegényük, egy katona, aki szolgálta őt, ott volt [vele] reggeltől estig, csak éjjelre ment be a kaszárnyába. Bejött Frici a téglagyárba a legényével, és mindig behozott valamit, például két pokrócot anyukámnak. Behozott egy-egy kenyeret, egy darab lesütött húst, élelmet, mert itt már semmi élelmet nem kaptunk az égvilágon. Azt mondták, hogy „Három napra vegyenek magukhoz csomagot, élelmet”. Abból a három napból sokkal több lett, mint három nap. Mindenkinek elfogyott az élelme. Egyenruhában jött, úgy csinálta, persze, mintha keresne valakit. Be tudott menni, mert ugye jelentette, hogy „XY-t keresem”. Különben nem kellett igazolja magát, mert neki a rangja ott volt [az egyenruhán]. És segített, de már késő volt, onnan már nem mertem kimenni. De ha van bátorságunk, akkor még onnan is kiléphettem volna anyámmal, és valahogy hazamehettem volna, hogy na, vigyen át autóval a határig, s ott letesz. De ez volt a sorsunk. Hová szökjek anyámmal?! Nem hittem, aztán mikor rájöttem, már késő volt.

A téglagyár egy régen használt épület volt, már romos volt. De azért az elsők, akik elöl voltak, még kaptak egy-egy olyan helyet, ahol mondjuk, bent [fedél alatt] voltak, és megvédte őket az esőtől. Május végén már voltak esők. Mi kinn maradtunk. A szabad ég alatt. Egy-egy pokrócot vittünk magunkkal. Már aki vitt. És akkor egy-két ismerős család, összeálltunk. Ott egy rendetlen, mocskos udvar volt, s kaptunk lécet. A férfiak beütötték, rátettek egy plédet, egy kartonpapírt, amit kaptak. És akkor ott leültünk a szabadban, a földre. Kész. Ennyi. Így kezdődött az embertelenség.

A téglagyári emlékből megmaradt, hogy a végében volt egy mély gödör ásva, s ott egy rúdra rá kellett ülni, s az volt a vécé: fiatal, gyermek, öreg, férfi, nő… Volt valahol egy folyó csap, de hol adtak vizet, hol nem. Különben nem volt hol mosakodni. Le se vetkőztünk végeredményben, mert hidegek voltak az éjszakák. És voltak már esős napok, és örültünk, hogyha nap volt. Állandóan bent kucorogtunk.

Be kellett szolgáltassam az ékszereket, mert tudták, hogy doktor Almásinénak kell legyen egy gyűrűje, egy karkötője, ha nem más, egy órája [„A vagyontalanítás több hullámban zajlott le. 1944. április 14-én Reményi-Schneller Lajos [1938–1944 között pénzügyminiszter] előterjesztette a minisztertanácson a pénzügy, a kereskedelem és az ipar árjásításának a tervét. Javaslatai alapján született meg április 16-án a miniszterelnök 1600/1944. számú rendelete (külön bejelentő formanyomtatvánnyal), mely szerint a zsidóknak minden tízezer pengő feletti vagyont két héten belül be kellett jelenteniük, illetve letétként be kellett szállítaniuk a legközelebbi pénzintézeti fiókba. A rendelet azt is megszabta, hogy személyenként csak két rend »használati ruha«, egy felöltő és egy télikabát, két kalap és hat váltás egyszerű alsónemű maradhat bejelentés nélkül »a zsidó« tulajdonában. A Pénzintézeti Központhoz tartozó pénzintézetekben kellett letétbe helyezni az értékpapírokat és nemesfém tárgyakat. Az összes 1944. március 22-e után kötött adásvételi és ajándékozási szerződést semmisnek nyilvánították, hogy a vagyon átmentését megakadályozzák. A bankbetéteket zárolták, a zsidó betétesek új, zsidócsillaggal ellátott betétkönyvet kaptak, amelyet azonban tilos volt hazavinni (!), és a számláról csak ezer pengőt lehetett havonta kivenni. Néhány héttel később az összes zsidó számlát egyetlen központi számlává vonták össze: innen teljesítették valamennyi zsidókkal szemben felmerülő követelés (például a gettósítás költségei, a deportáltak közüzemi számlái) kifizetését” (Ungváry Krisztián: „Nagy jelentőségű szociálpolitikai akció” – adalékok a zsidó vagyon begyűjtéséhez és elosztásához Magyarországon 1944-ben, www.rev.hu/html/hu/kiadvanyok/evkonyv02/ungvary.html). – A szerk.]. Féltem nem beszolgáltatni a bankban. Akkor a Kereskedelmi Bank volt a főtéren. De mindent éppen nem szolgáltattam én se be, hanem a másik részét, amit inkább többet hordtam, odaadtam ennek a tisztnek. Nálunk szokás a karikagyűrűvel együtt még egy foglalógyűrűt adni. És mindent be kellett szolgáltatni, csak a karikagyűrűt nem. De amikor hoztak el a téglagyárból, és vagoníroztak be, akkor volt egy persely, és mindenkinek le kellett húzni még a karikagyűrűjét is, azt is bedobni… Amit a banknak szolgáltattam be, azt bevitték az anyaországba, vagy maguk között szétosztották. Azt nem a németek vitték el, hanem akik itt voltak, a banktisztviselők. Annak nincs nyoma.

Körülbelül úgy tíz-tizenkét napig voltunk itt, a téglagyárban. És azután vagoníroztak be. Csupa hazugság volt. Azt mondták, hogy bevisznek az anyaországba, s ott majd valami földműves munkát fogunk végezni. És mi hittük, mert logikus volt. Gondoltuk, ha Moszkvától, Leningrádtól idáig visszanyomják a németeket, a frontot – Bukarestben már hallották a lövéseket –, a magyar zsidókat nem deportálják, mert hová deportálják? Gondoltuk, már csak napok-hetek kérdése, hogy vége a háborúnak, mint ahogy vége is volt. Minket május elsején, másodikán vagoníroztak, május negyedikén érkeztünk Auschwitzba [Az ő szerelvényük valószínűleg június negyedikén érkezett Auschwitzba, valószínűleg a május 30-án indított szerelvényről van szó. Ugyanis a gettósítás kezdődött 1944. május 3-án. A deportálást három menetben, május 27. és június 8. (más források szerint: május 25. és 27.) között hajtották végre. 7549 zsidó személy vagoníroztak be (Carmilly-Weinberger Moshe: Út a szabadság felé!, Kolozsvár, 1999). – A szerk.]. És augusztus huszonharmadikán már fel volt szabadulva Románia. Ez volt a legnagyobb bűne Magyarországnak, ő volt az utolsó Európában, aki deportált, amikor ő is tudta, hogy hol van a front már. Pest nem volt értesülve, hogy hol van a front?

Bevagonírozás volt, és irány Auschwitz. Azt persze még nem tudtuk, csak akkor, amikor mentünk, mentünk, mendegéltünk és eltelt egy nap, és még mindig mendegélünk a marhavagonnal. Három napig mentünk. Nyolcvanat egy vagonban…, úgyhogy nem jelentette azt, hogy mindenki le is tudott ülni. Örültünk, hogyha az idős embereket le tudtuk valahogy ültetni. Első megdöbbenésem a vagonban akkor volt, amikor egy anya fogta a gyerekét az ölében, az nagyon sírt, és nem bírta elhallgattatni, és elkeseredésében felfogta a pelenkába a vizeletet, és úgy törölte meg a gyereknek a kiszáradt ajkát. Már nem volt víz senkinek. Mindenki vitt egy kicsi vizet, egy üveg vizet – nem voltak akkor plasztik üvegek –, de az már rég elfogyott. És az a csepp gyermek… se nem szopott már…, még nem is lehetett kenyeret a szájába gyúrni. Ez volt az első megdöbbenésem, hogy „Úristen, hát mi ez?!”. Azután már nem volt gond, egyenesen mentek a gázba…

Fogalmunk nem volt a vagonban, hogy hova visznek. Magyarország határán megállt a vonat, kinyitották az ajtót, feljöttek a kakastollas csendőrök: „Akinél van még arany vagy valami érték, adják le, mert ha nem, itt, helyben főbe lövünk!” Volt, akinek volt. Nekem is volt. Volt rajtam és anyukán is egy kézzel kötött szvetter, és varrtunk bele vékony láncokat. 1942-ben a férjemet elvitték a frontra, és hallottuk, hogy ott aranyért kapnak egy-egy kenyeret. És akkor vettünk, aki tehette, vékony-vékony kicsi aranyláncot, és küldtük ki nekik. Volt két férfi, aki a munkaszolgálatos csoportot őrizte. A családjuk itthon volt. Mi gyúrtuk mindennel, pénzzel, élelemmel, hogy tudjunk küldeni valamit. Na, én alig vártam, hogy jöjjön az éjszaka, valahogy kibontsam, és kerestem valamilyen kis lyukat a vagonban, hogy szépen kiengedjem. Aztán nem sok idő után átvettek a németek, és irány Auschwitz. Már rögtön tudtuk [hogy nem igaz, amit mondtak], mert láttuk, ahogy haladtunk, láttuk az állomásoknak a neveit. S aki egy kicsit tisztában volt a földrajzzal, az rögtön látta, hogy „Hopp-hopp, ez már közel van Ausztriához, sőt, Lengyelország fele megyünk!” – mert láttunk már polszki [lengyel] feliratot is. Auschwitz tulajdonképpen Sziléziában [Kelet-Sziléziában – A szerk.] volt, az Lengyelország volt, de már Németország bekebelezte akkor. De nem tudtuk, mi az, hogy Auschwitz…

Auschwitzba május negyedikén érkeztünk. Azt azért tudom, mert nekünk, marosvásárhelyieknek akkor van a gyásznapunk [Valószínűleg mára kissé összecsúsztak Steinmetz Bella emlékezetében az egykori események: május negyedike talán a gettóba kerülésének volt a napja (Észak-Erdélyben május 3-án kezdődött el a zsidók gettóba tömörítése). A deportálás a hónap utolsó harmadában történt: Moshe Carmilly szerint 7549 marosvásárhelyi és környékbeli zsidót három transzportban deportáltak május 27-én, 30-án és június 8-án (Moshe Carmilly-Weinberger: Út a szabadság felé. Zsidó menekültek megsegítésének története a Holocaust idején: Erdély, 1936–1944, Cluj-Napoca, 1999). – A szerk.]. Mikor megérkeztünk, lehúztak [a vagonokból]: „Los, los, aber schnell, gyorsan, gyorsan!” Csak a marhákat hajtják így. Ezt már az ott lévő férfiak, a häftlingek, a foglyok csinálták. Mindent bent kellett hagyni a vagonban. Csomag nélkül szálltunk le, csak azzal, ami rajtunk volt. Egyenesen mentünk vagy ötven métert, ha mentünk, s a hóhér már ott állt fekete ruhában: Mengele, idáig érő lakkcsizmában, elegánsan. Volt egy botja. Nagyon hamar megtudtuk, hogy az Mengele, mert már voltak ott lengyel lányok. Már sokan voltak deportálva Ausztriából, Lengyelországból, Észtországból, amit a németek megszálltak, onnan már mind voltak deportálva [lásd: Auschwitz]. Akkor rám nézett, s a bottal csak intett… Akkor még nem tudtam, mi fog történni anyukával. Csak aztán mondták az ottani lengyel lányok, hogy „Látjátok, ott a kémények hogy füstölnek? Az előbbi transzport…”. Szatmárnémetiből, [Máramaros]Szigetről, nem tudom, honnan. Mindenesetre már nagy gőzzel ment a krematóriumban a füst. Olyan szag is volt állandóan, és olyan rettenetes meleg volt, hogy eleinte szinte megfulladtunk. Pláne amikor borús idő volt, s lenyomta [a füstöt]… Ez volt.

Miután ki voltunk választva, egyenesen bevittek a fürdőbe, anyaszült meztelenre levetkőztetve, leszőrtelenítettek. Le volt vágva a hajunk is. Durváskodtak. A már ott lévő régi häftlingek voltak ott a fürdőben. Felügyelettel, persze, német katonaruhás nők… A fürdés, szőrtelenítés után bementünk egy terembe, kerestem például a barátnőmet, akivel kéz a kézben mentem: „Bözsi, hol vagy, Bözsi?” S akkor mondja, hogy „Bella, Bella, hát nem ismersz meg?”. Hát ha az ember levágja a haját, azt nem lehet kopaszon megismerni.

Darvas Böskének hívják a barátnőmet. Ma is él Izraelben. Szerencséje volt, hogy megmenekült. A férje is. Hazajöttek, rögtön csináltak egy gyermeket, és rögtön ki is mentek Izraelbe. A férje meghalt, ő egyedül maradt, a gyermekét felnevelte, lettek unokái. Volt egy bátyja, aki Párizsban tanult, nem is jött haza, ott maradt, s nem is volt deportálva. És irtó gazdag volt. Meghalt, mindent örökölt ez a húga. Mikor már nem volt szükség rá, öregek házába ment. De az olyan, hogy havi négyezer dollárt fizetnek. Minden van ott. Külön szoba fürdőszobával, televízióval, három-négyféle menü, van uszoda, saját orvos. Szóval, ezt nagyon kevesen engedhetik meg maguknak. Neki volt pénze, s abból fizeti.

Auschwitzban például volt valami ruhacsere, és ledobtuk a régit, ott egy nagy-nagy-nagy halom ruha volt. S egyenként mentünk el, de „Gyorsan! Gyorsan! Gyorsan! Schnell! Schnell! Schnell!” – mindig ez volt a jelszó. Fel kellett kapni a ruhákat, s ezért úgy messziről próbáltuk kinézni magunknak. Na, de hát azt nem lehetett úgy messziről látni. Felkaptam egyet, de hát láttam, hogy az egy százkilósnak való, és visszadobtam, és vettem egy másikat. Kaptam két nagy pofot egy katonától, de nagyot. És szembenézett, s azt mondja: „Nem fájt?” Mondom: „Nem! Tőled nem.” Rám néz: „Tőlem?” „Nem. Miért fájjon?” S azzal továbbment. Ha még egyet kérdez, biztos főbe lő, mert azt mondtam volna, hogy „Te nem vagy ember, hanem állat vagy”. Azután gondoltam: „Te, hülye, egy szavadba kerül, és egy golyóval [lelőnek]!” S lehet, hogy jobb lett volna, mert utána olyan csúnya életeket éltem.

Mindjárt első hónapban tetováltak [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű sorszámot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. És nagyon boldogok voltunk, mert azt hittük, ha valakinek számot kell adni, ez azt jelenti, hogy létezünk. De a fenét, az nem ért semmit. Nem fájt a tetoválás, mert nagyon ügyesek voltak, német lányok csinálták. Nekem szerencsém volt, ügyes volt, mert nagyon kicsit csinált. De például a sógornőmnek ilyen nagy volt, és össze-vissza. Nekem benne van minden iratomban, amit kaptam. Nekem 13317 volt a számom. Egyedül egy [maros]vásárhelyiről tudok, aki kivette [a tetoválást a kezéről]. Senkitől se hallottam. Ez egy szégyen [hogy a tetoválást eltüntette a kezéről].

Tulajdonképpen ott [Auschwitzban] egy kínzás volt. Hajtottak hajnali négy, fél öt fele ki a blokkból – nem tudtunk órát, csak úgy körülbelül sejtettük a napjárás után. A C lágerben, ahol én voltam, százezren voltunk [A Birkenau, Auschwitz II táborról lehet szó, ahol több mint 90 000 foglyot gyűjtöttek össze. – A szerk.]. Minden blokkban ezer ember volt. És akkor ott „in fünfte Reihen”, ötös sorban szépen felállítva, a blokkok között vártunk és vártunk és vártunk. És jöttek, mit tudom én, öt óra múlva, hat óra múlva. A nap nagyon sütött, égetett. Leszámoltak, hogy megvagyunk, s tovább álltattak. Nem volt szabad bemenni a barakkba. Azután kezdtek kiabálni, hogy menjen valaki az ételért. Mert egy ilyen nagy rozsdamentes alumínium kübliben hozták. Főzőtökből csináltak nekünk levest, az valamilyenfajta répa, lehet, hogy ott termelik Németországban, de nem éti tök volt. Abban volt fű, abban volt marharépa, sokszor ropogott a fogam között a homok. Természetesen nagyon kevesen tudták meginni. Volt úgy is, hogy nyolcan kaptunk egy fazekat. És akkor sorba adtuk: egy korty nekem, egy korty neked, s néztük, hogy nehogy két kortyot egyen, mert minden korty étel életkérdés volt. És kaptunk reggel, azt hiszem, húsz deka kenyeret, egy szeletet. De egész napra. Ugyancsak reggel hoztak ugyancsak ilyen kübliben valami fekete löttyöt minden nélkül. Hosszúnapkor [Jom Kipur] Auschwitzban is kilencven százaléka nem ette meg azt a kicsi ételt, amit kaptunk, amikor egy falat ételen múlott az embernek az élete. Olyan minimális ételt kaptunk, hogy az a tizenöt deka kenyér és az a kis lötty marharépából meg fűből, még az is számított. Természetesen én sem ettem. Nemcsak én, hanem aki semmit soha nem tartott, azon a napon nem ette meg senki sem az ételt. Az egy olyan szent nap.

Nem volt senkinek se különösebb dolga. Volt elöl elkerítve egy kicsi lyuk, ahol valaki felvigyázott a belső rendre. Az már egy poszt volt. Kiválasztottak közülünk valakit. Ahhoz külön szerencse kellett. Mégis ő először merített abból az ételből, hátha kap valami kicsit sűrűbbet benne. Kicsit fárasztó nekem beszélni, mert az embert felkavarja… Nekem semmi, de semmi beosztásom nem volt a lágerben. Ellenben nagyon bátor voltam. Azt csináltam, hogy éjjel kilógtam. A konyha elég messze volt, jó száz méter, ha nem több. És én oda éjjel besurrantam, holott ki volt világítva. Ötméterenként fenn égett egy lámpa, állt a német, kihúzott fegyverrel. Elosontam a konyháig, ahol volt egy szemét, s a lányok, akik a konyhán dolgoztak, néha kidobtak oda egy-egy káposztát vagy egy rossz paradicsomot. És abból turkáltam esetleg valamit, és futottam vissza. Ezt csináltam. Nem mindenki merte, mert ez veszélyes volt, hogyha észrevettek, lelőttek. Egyik [maros]vásárhelyi ismerőst eltalálták, és a szemét kilőtték. Az egyik szemét veszítette el. De nem csináltam ezt minden este, hanem csak egyszer-egyszer.

Négyen-ötön, [maros]vásárhelyiek mindig igyekeztünk valahogy együtt maradni. A szelektáláskor, mikor látták, hogy valaki alig áll [a lábán], akkor aki a háta mögött állt, az tartotta, hogy ne lássa a hóhér [Mengelére utal. – A szerk.], hogy összeesik, mert akkor azt rögtön kihúzta, és küldte a gázba. Jó szeme volt, mindent meglátott. Aztán volt olyan is, hogy megkérdezte a hóhér, hogy „Neked ki a testvéred?” Ha valaki ragaszkodott [valakihez], akkor mindjárt megkérdezte, hogy „Leánytestvéred? Unokatestvéred?”. És akkor rájött az ember, hogy azt nem szabad mondani, mert akkor elválasztják. S akkor mi mondtuk, hogy nem. „Mégis mért ragaszkodsz hozzá?” Akkor összenéztünk: nagynéni, ismerős. Szóval, össze-vissza hazudtunk mindent, hogy azt a négy-öt embert ne válasszák el egymástól. Nem sokat ért, de valahogy sikerült összetartanunk, mikor már munkába kerültünk. Szegény Izsák Mártonnak [a Centropa vele is készített interjút. – A szerk.], aki most meghalt, neki a felesége is velünk volt. Már mikor a munkában voltunk, röhögtünk kínunkban, hogy „Hogy is van? Milyen rokonom vagy? A nagynéném unokaöccsének a feleségének a nagymamája?”. Szóval, össze-vissza hazudtunk, hogy valahogy rokon se legyen, s mégis valahogy összetartozzunk.

Jött egy bizottság, de nem tudtuk, hogy ki mi. Mindenesetre örültünk, mert azt jelentette, hogy valahová elvisznek. De anyaszült meztelenre kellett vetkőzni, a ruhát a karra, és a bizottság előtt kellett elvonulni. És ott megfigyeltük, hogy mindenkinek főleg a lábát nézték, hogy nem roggyan-e össze, vagy mennyire erőbíró. Azután jöttünk rá, hogy álló munkára vittek. Májustól június, július, augusztus, szeptemberben vittek minket el. Először Bergen-Belsenbe vittek, az is egy fogolytábor volt. De ott már jó dolgunk volt. Ott tartottak jó két hétig, hogy egy kicsit felerősítsenek. Ott be voltak állítva nagy cirkuszsátrak. A földön voltunk, de rengeteg pokrócot kaptunk. A koszt egy kicsivel jobb volt, nem kellett reggel felkelni. Volt víz, tudtunk mosakodni, vécére menni. Ott a földön megmaradt egy-egy murok [sárgarépa] vagy krumpli, vagy nem tudom, mi, és ahhoz hozzájutottunk. Úgyhogy, mondjuk, ott arany dolgunk volt. Nem kellett appelt állni. Ha eső volt, akkor bejöttek a nagy sátrak alá, s ott számoltak le minket. És onnan vittek aztán vonattal a gyárba. Ezerötszázan voltunk összesen, akit vittek a [repülőgép]gyárba dolgozni. Ez Lipcséhez volt közel, annyira volt, mint ide Marosszentgyörgy [Azaz nem egészen öt kilométerre. – A szerk.]. Ott volt egy selyemgyár, de a háború alatt átalakították hadiüzemnek. És volt egy kis fürdőhelyiség is.

Mikor odavittek minket, emberségesebb volt annyiban, hogy barakkban laktunk, és mindegyikünknek volt két pokróca. Ahol mi laktunk, az egy nagy épület volt, közepén egy folyosó, jobbra-balra szobák voltak, de különbözőképpen volt kialakítva. Az egyikben, nem tudom, tízen laktak, a másikban hatan. Valamikor valami kaszárnya lehetett, s úgy alakították át, de ezt nem tudom biztosan. Beengedtek oda, mint egy csordát, s akkor mindenki kapaszkodott. Mi, nyolcan [maros]vásárhelyiek befutottunk egy szobába. Darvas Böske, a férje után Mandel, Izsák Marcinak a felesége, Lulu, egy valamilyen Emma, három testvér: Izsák Klári, Kelemen Gizi, Kelemen Nusi. Ők titokban tartották, hogy testvérek. Mi, [maros]vásárhelyiek tudtuk, de ők mindig más sorba álltak, és nem is hasonlítottak. Milyen ágy volt ott!  Valami szalmával volt, de olyan hideg volt, mint a fene. Ezért tettünk rá egy pokrócot és hármat magunkra. Úgy csináltuk, hogy ketten feküdtünk egy priccsen, hogy melegítsük egymást. A tégla le volt verve, már ki tudtunk kukucskálni, hogy az udvaron jár-e a führer, a lágernek a főnöke, vagy egyáltalán mozog valaki kint az udvaron. És volt egy mosdószoba, ahol olyan volt, mint egy szökőkút: közepén sugározta a jéghideg vizet. Mi figyeltük egymást. Nálunk fegyelem volt. Az egyik, egy fiatal leányka, szegény, mindig fázott, és nem akart mosakodni. És mondtuk: „Aki nem veti magát alá a mi törvényeinknek, az innen a szobából mehet ki!” Nem akart a máramarosiak közé kerülni, de mi kitettük, elment egy másik szobába. Szegény, sírt, letérdepelt, hogy vegyük vissza, mert ezután ő is velünk fog jönni reggel vagy este mosakodni. A tetűtől féltünk, mert a tetű aztán pusztította is az embereket. De nemigen volt a mi blokkunkban tetves. Vacsorára kaptunk margarint, mézet csomagokban. És volt, amikor valamilyen szalámifélét kaptunk. De én például mindig elcseréltem a húsfélét margarinra vagy mézre. Mások kenyeret is adtak azért, hogy húst kapjanak. De kenyeret én sosem adtam.

Tizenkét órát dolgoztunk, és olyan nagy szerencsénk volt, hogy a gyárban meleg volt. Repülőgép-alkatrészeket csináltunk a Messerschmitt repülőgépeknek. Ez egy világhírű márka. Csehszlovákiából hoztak kisebb-nagyobb automata gépeket, s már fel voltak állítva a gyárban. Itt, mondjuk, szerencsém volt, hogy könnyebb munkát kaptam. A barátnőmnek például pechje volt, mert nagy csavart kellett csinálnia. Ez azt jelentette, hogy kétkilós vasat kellett beállítson a gépbe. Az enyém csak egy kicsi csavar volt, ezzel kellett csak beállítsam a gépet. Nem nagyon kontrolláltak. De a német felvigyázó mondta, hogy „Vigyázz, dolgozz pontosan, ha nem, átteszlek a nehéz gépre, a schwere maschinéra!”. Nekem volt egy lengyel vorarbeiterem, egy előmunkás, aki betanított a gépet kezelni, és aki felelt értem. Keresztény lengyel volt, behozták őket Lengyelországból, Franciaországból, Olaszországból, mert ellene voltak a hitlerizmusnak. Összegyűjtötték őket, és behozták Németországba ingyenmunkára. De ahogy hallottuk, ezek jobb körülmények között voltak mégis, meleg volt a blokkjukban. Máshol laktak, nem a zsidók között. Kaptak valami minimális pénzt, vehettek borotvát, vehettek egy darab szappant, víz állt rendelkezésükre. Szóval, civilizáltabban nézhettek ki, mert tudtak borotválkozni.

Öt órakor verték a harangot, mert hat órára a gyárban kellett lenni. A gyár annyira volt, mint ide a Kultúrpalota [pár percnyire]. Addig szép sorban katonai felügyelet alatt mentünk. És szerencsénk is volt, hogy ott már közel volt a front. Már borzalmasan sokszor volt légiriadó. Sokszor húsz-huszonöt percet is tartott. Akkor le kellett szaladni az óvóhelyre. Mindenkinek kötelező volt leszaladni. A gyárnak alul megmaradt a légvédelmi tere [óvóhelye]. Ott volt egy keskeny, hosszú-hosszú pad. Ott ültünk, meleg volt, és elaludtunk. Egyszer láttunk egy bombázást, akkor tették porrá Hamburgot. Utólag a lengyelektől tudtuk meg, mert azoknak volt egy rádió-csinálmányuk – ők valami műhelyekben dolgoztak, és volt ott egy műszerész. Ezer gép ment el a fejünk fölött, az eget nem lehetett látni, annyian mentek egyszerre.

Nálunk zsidó férfi nem volt, csak nők. A férfiak mind lengyel vagy francia keresztények voltak, de volt beépített [ember] is. Például az én mesterem mondta, hogy „Ne nagyon barátkozzatok azzal a francia häftlinggel, mert az egy beépített besúgó”. Mert rabruhában volt. Ők mindent tudtak. Aztán megfogták egyszer, hogy rádiót hallgatnak, és egyet felakasztottak. Napokig lógott a gyár udvarán, hogy mindenki lássa. De ez nem rémítette meg a lengyeleket. Nem telt bele egy hét, megint volt rádiójuk. Le a kalappal a lengyel hősiesség előtt. És ők mondták például reggelenként: „A front itt van, a front ott van.” Megmagyarázták például, hogy a szögesdrótból, amiben villanyáram van, hogy kell az áramot kiütni, hogy ki tudjunk jönni, „hogyha ki akarják üresíteni a lágert”. A közvetlen felvigyázóm mutatta, hogy úgy kell dobni egy kicsi vasat, hogy két drótot érintsen, mert akkor kimegy az áram belőle. Volt neki tíz gépe, amiért felelt a német főnöknek, hogy rendben legyen. Aztán egy idő után mondta, hogy „Hallgass ide! Csinálsz vagy húsz-huszonöt csavart, abszolút pontosan. Azt félreteszed, de utána így és így csinálsz, mind selejtet. Azt alulra teszed. Én fogom ezt kontrollálni, ha nem így csinálod, akkor át foglak tenni a nehéz gépre”. Tehát megtanított szabotálni. Jöttek kontrollálni a németek, felülről megnézték a csavart. Volt nekik egy műszerük, amivel megmérték, igen, stimmelt, kész. De alul mind selejt volt. Úgyhogy nem szerettem volna arra a repülőgépre felülni, amit én csináltam… A többieket is hasonlóan megtanították szabotálni.

A munkahelyen volt, hogy egy éjjel a gépem éppen kaput volt, tehát el volt rontva. A mester nem volt ott. Én leültem a ládákra, persze a fáradtság, a kimerültség miatt elaludtam. És pont jött a hóhér, a fővezér kontrollra, vérmes szemekkel. Láttam, hogy nincs magánál. És mondta, hogy „Reggel jelentkezel nálam”. Tudtam, mit jelent. Mikor vége van a sihtának, tehát reggel hat órakor, mikor jön a váltás, és megyünk be a lágerbe, ott volt az iroda, és ott előtte kellett állni. Azt jelentette, hogy odaállít egy méterrel a drótok elé. Én az éhséget bírtam, de a fázástól rettenetesen szenvedek. Mondtam a kolléganőknek: „Gyerekek, én nem állok oda. Én nem bírom ki.” Könyörögtek, „Bella, drága, mindnyájan viszünk meleg téglát”. A gyárba mikor mentünk, kaptunk egy overallt, egy munkaruhát. És mondták: „Viszünk egy meleg overallt…” Azt mondtam: „Nem, mert nem bírom ki úgysem.” „Bella, drága, betesz a bunkerbe.” Ott meg idáig volt víz. Mondom: „Oly mindegy, hogy így halok meg, vagy úgy halok meg! Nem megyek. Ne haragudjatok, mindnyájan szenvedni fogunk, egy vagyok veletek, de nem akarok így meghalni. Higgyétek el, én láttam, hogy fogalma sincs, már rég elfelejtette, ti nem láttátok, hogy hogy nézett ki.” Na, és így volt. Nem mentem. Egész nap figyeltük, hogy jön-e, de nem jött. Így úsztam meg. Én nem is tudom, ki bírta volna ki. Én éreztem, hogy én ezt nem bírom ki. Megbillentem volna a fáradtságtól, a hidegtől, és ráestem volna [a szögesdrótra]… Én az éhségtől soha nem szenvedtem az egy év alatt. Mások nagyon szenvedtek. Én mindig kisétkű voltam, és minden szart, amit adtak, megettem. Azt mondtam: „Túl akarod élni, akkor meg kell egyél mindent.” Meg akartam élni azt, hogy mi lesz ez után. Mindig ez volt a jelszó. Különösen, mikor már a végénél tartottunk.

A gyárban senki nem nyúlt senkihez. Ott mindenki dolgozott. Amikor már ott voltunk a gyárban, aki gondolkozott, az már látta, hogy már vesztett dologról van szó. Tehát már nem voltak durvák, de volt bosszúállás. Amikor aludva talált a hóhér engem, a barátnőm védeni akart, és megszólal nagy bután, perfekt németül, hogy „Szegény, még nincs hozzászokva ilyen nehéz munkához, egy ügyvédnek a felesége”. És ezt hallja a német főnök is, aki felelt a munkáért. Mikor elmegy a hóhér, azt mondja: „Du bist Frau Doktorin? [Szóval doktorfeleség vagy? (német)] Na ne félj, Frau Doktorin!” Minden nap, a szünidőben, egytől kettőig, amikor volt egy óra ebédidőnek, bevitt az irodába: „Ablakot pucolni, felmosni, Frau Doktorin. Azt nem jól csináltad, Frau Doktorin!” Na, ez volt a bosszú. Pedig egy egyszerű ember voltam, egy ügyvédnek a felesége, az is egy egyszerű polgár ember, nem egy valaki.

Mikor már tényleg hallatszottak a fegyverek, akkor tanított meg [a gyárban a felvigyázó lengyel előmunkás] arra, hogy „Ti ne menjetek sehová! Kiállítanak az udvarra, de ti ne mozduljatok! Ne engedelmeskedjetek!”. És megmutatta, hogy hogyan szökjünk meg. Oda is mentünk egypáran, vagy nyolcan-tízen a kerítéshez, és ő odaütötte a vasat ügyesen, s láttuk, hogy sikerül. De mégse mertük megfogni, de ő igen. Mi azt mondtuk: „Végigcsináltuk ezt a szörnyű évet, hát most így pusztuljunk el?!” De ő megfogta, jól széjjelhúzta – nem történt semmi –, és kibújt. Utána kibújt a második. Én nem mertem. Vagy négyen kibújtak, de én nem voltam köztük. Nem keresték őket. Maguk a németek, a felvigyázó katonák is megszöktek. Azt vettük észre, hogy mind kevesebben vannak. Harmadik nap még kevesebben. S innen kaptunk bátorságot. Akkor már nem mentünk a gyárba, hanem már ki akarták üríteni a lágert. Aztán egyik éjjel, mikor kivittek a lágerből, szépen lehasaltunk az útszélen. A menet lement, és mi ott maradtunk. Ez lehetett úgy [1945.] március végén vagy április közepén. Csak a lágerfőnök ment végig, gondolva, hogyha elviszi [a foglyokat] egy bizonyos helyig, és ott beéri őket az orosz, akkor ő megmenekül, mert mondja, hogy „Itt van az írás, ami parancs volt, hogy végezzem ki a lágereseket, és nem végeztem ki”. És akkor jutalomból, hátha megmenekül. De aztán nem védte senki se. Kérdezték, hogy milyen volt. Mindenki megmondta, hogy egy alkoholista gazember, úgyhogy rögtön lekapcsolták, és vitték. Biztosan nem maradt élve, de nem is érdemelte meg. [1945.] május kilencedikén volt vége hivatalosan a világháborúnak, mi csak akkor éreztük magunkat biztonságban, hogy nem vagyunk már foglyok.

A deportálásból mindenki hazament. Csak a lengyelek nem mentek haza. Azt mondták megdöbbenve, mikor kérdeztem tőlük, hogy „Mentek haza?”. „Haza? Hova? Melyik a mi hazánk? Oda, ahol minket Auschwitzba küldtek, ahol anyámat Auschwitzba küldték?” Úgyhogy a lengyelek mind kimentek, és tanultak. Pedig akkor még nem is volt Palesztina Izrael [lásd: Izrael állam megalakulása]. Valahogy fenntartották magukat, és egyetemeket végeztek. Ezek mind beszélnek három-négy nyelven anyanyelvi szinten.

Sok időbe telt, amíg hazajöttünk, mert le voltak bombázva a sínek, tehát a vonatok nem mentek. Azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk, merre induljunk. Gyalog indultunk meg. A németektől hiába kérdeztük, hogy menjünk Prágába – gondoltuk, azt inkább ismerik, hogy Csehszlovákia hol van. Az egyik erre mutatott, a másik arra. Felültünk egy kicsi vicinális vonatra, majd letettek, hogy „Mi erre megyünk, az nem jó nektek, próbáljatok arra menni…”. Felültünk egy románokkal megtelt teherautóra – nekik azt mondtuk, hogy románok vagyunk, ha magyarokkal találkoztunk, akkor magyarok voltunk –, és vittek egy darabig. A végén elkerültünk Prágába, és Prágában kaptunk egy tehervonatot, amelyik elhozott Pestig. Megérkeztünk Budára, de nem tudtunk átjönni Pestre, mert az összes híd le volt bombázva. Én Pestet úgy ismertem, mint Marosvásárhely főterét. Rengeteget voltam Budapesten, amíg férjhez nem mentem, és utána is sokat voltam. Minden évben kétszer. Nagy tutajokkal, csónakokkal vittek át egyik oldalról a másikra, mert nagy ott a Duna Pesten. Ahogy vonultak a magyarok, ők robbantották fel a hidakat, hogy ne tudjanak az oroszok jönni [A hidakat a visszavonuló német csapatok robbantották fel a második világháború végén. Lásd: Budapest felszabadítása. – A szerk.]. Ilyen hülyék, itt akarták megnyerni a háborút...?!

Mikor mi visszajöttünk a lágerből Pesten keresztül, fel volt állítva egy fogadóház, tán kiüresítettek ott egy iskolát. Oda érkeztünk meg, hogy vegyenek nyilvántartásba. És ott láttam Kohn Ilonkát, Kohn Márton feleségét. Még ennek a családnak volt autója [Maros]Vásárhelyen. Márton nem tanulta meg, nem is akarta megtanulni az autóvezetést, mert felvágott. A sarkon, ahol a McDonald’s van, ott volt neki egy emeletes háza, és ott feljebb még külön teniszpályája is volt, ahol szegény Izsák Marcinak a műterme volt, amit a Ceau[şescu éra] alatt építtetett [A műterem a második világháború után épült, de Ceauşescu hatalomra jutásánál hamarabb. – A szerk.]. [A háború előtt] egyszer voltam, többet nem mentem, mert rossz pálya volt, és ők nem tudtak játszani. Azok olyan ügyesen csinálták, megszimatolták, hogy mi lesz, és bőröndökkel – volt szívük itt hagyni vagyont, mindent – fogta a két gyermeket, és idejében felment Pestre a családjával. Ott bujkáltak egy darabig. Mikor kezdett a Szálasi-kormány már nagyon büdös lenni és veszedelmes, és mikor a nyilasok kezdtek volna nagyon mozgolódni, akkor le tudtak fizetni egy német SS-ezredest, és egy német vonattal Bukarestbe mentek, mert Bukarest már félig-meddig szabad volt, már perceken belül fel volt szabadítva [Bukarest nem volt német megszállás alatt. – A szerk.]. És megmaradtak, mind a két gyerek és ők is. Mikor Pest már fel volt szabadítva, visszajött, és összetalálkoztunk. Ismertük mind a négyen, akivel együtt voltunk. Nyakunkba borult, s hazavitt minket. Így tudtam meg a történetet. Ott tartott minket egy hétig, és ellátott étellel és mindennel. És adott pénzt, hogy „Menjetek a fodrászhoz, mert úgy néztek ki, mint valami vademberek.” Mert nekünk is le volt vágva a hajunk, és egy év alatt annyit, amennyit nőtt. De én aztán megfestettem. Már úgy jöttem haza Marosvásárhelyre, hogy én vagyok a szőke Almásiné, és maradtam is végig szőke Almásiné. De a háború után nem volt ott festék, s egyszer hol szalmasárga, hol lila voltam. Nagyon megmérgelődtem. Egy héten lementünk [Nagy]Váradra, és akkor lehúzattam a hajamat a saját színembe. Úgyhogy aztán többet nem is festettem, maradtam az eredeti színnel. De visszatérve Kohn Ilonkához: rendesen viselkedett, és még adott annyi pénzt, hogy tudtunk volna, mondjuk, egy hónapig élni belőle. Ők soha vissza nem mentek [Maros]Vásárhelyre, ott maradtak Pesten, és aztán nagyon rövid időn belül kimentek Németországba.

Pesten kimentünk az állomásra – öten voltunk –, és megengedték, hogy egy tehervonat tetejére felmásszunk. „Hason menjenek, mert nem tudjuk, hol vannak az alagutak, mi Bukarestbe megyünk” – mondta a főmasiniszta. Úgyhogy hason mentünk, és érkeztünk Nagyváradra. Onnan már tudta értesíteni az egyik barátnőm az öccsét, Helmed Józsefet, mert az öccse Bukarestben élt. [Nagy]Váradtól már jött az öccse egy nagy mikrobusszal, és hazahozott bennünket [Maros]Vásárhelyre, mind az ötünk odament egyenesen hozzá. Négy elszéledt, mert mindegyik visszakapta a lakását valamilyen formában, vagy megnézte, becsukta, s elment. Az egyik Temesvárra ment, a másik [Máramaros]Szigetre. Mindenki, aki kapott ott családot [akinek beköltöztek a lakásába], akkor kitette [az ott lakókat]. Ahogy felszabadult [Erdély], ő [a báty] szekérrel, gyalog, szamárháton, mindenféleképpen hamar hazajött, és bement a lakásába, és majdnem mindent épen megtalált. Nem úgy, mint én, aki egy poharat sem. Sokat segítettem Auschwitzban, mert ha loptam egy káposztát, felét a barátnőmnek adtam, mert ő rettenetesen éhezett. Mindent megtalált, mikor hazaérkeztünk. Nem is engedett engem hazamenni, magához vett: „Addig, amíg állásba kerülsz, vagy egy kicsit magadhoz térsz, nálam maradsz.” Ő aztán ezzel fizetett. De azelőtt is barátnők voltunk. Én nála maradtam majdnem két hónapig.

Én már 1943-ban kaptam egy szomorú hírt, hogy lelőtték a férjemet. Szóval én már mint özvegyasszony mentem Auschwitzba. 1942-ben vitték el [munkaszolgálatba]. A bátyámról nem tudtam semmit. Őt 1942-ben vitték el Gyergyóból Ukrajnába. Akkor már volt felesége. Nem is reméltem, hogy túléli, de hazajött. Nem hittem, hogy találkozunk, hogy kibírja, mert ő tizenhét hónapot volt Ukrajnában, a pokolban [lásd: munkaszolgálat (musz)]. És alig volt itthon öt hónapot, és akkor 1944-ben elvitték Auschwitzba. Egy vékony, sovány ember volt. Tehát nagyon szomorúan jöttem én már vissza. Nyáron jöttem haza. Nem tudtam róla semmit. Ő volt Auschwitzban, aztán volt több lágerben [munkatáborban] munkán.

Én már itthon voltam több hónapja, szegény bátyámat már elsirattam, el is temettem magamban. S egyszer, körülbelül nyár közepén, épp munkába mentem, mikor beállít egy idegen férfi valahonnan vidékről. Környékbeli zsidó volt, ismerte a várost. Én nem ismertem őt, ő sem ismert engem, csak a bátyám magyarázta [neki], hogy „Menj ide, keresd ezt és ezt a nevet”. Magyarázta, hogy körülbelül hol van a házunk, megmondta a lánykori nevemet és a férjem utáni nevemet. Rögtön idetalált. „Hírt hoztam a bátyjáról, hogy Németországban van, egy gyárban dolgozik, s nem is akar hazajönni.” Tudta a bátyám, hogy anyukám nem él, és mert ő is azt hitte énrólam – ugye egy fiatal, féltett gyermek voltam, bár tudta, hogy sportoló voltam –, hogy én egy Auschwitzot vagy egy gyári munkát nem élek túl. Ő olyan helyen volt, ahol a nők egy csoportja az erdőben fakivágásnál volt. Képzeljen el magunkfajta nőket erdőben, ilyen időben nagy fákat druzsbával vágni… [A Druzsba szovjet gyártmányú láncfűrész, ez volt az egyetlen típus, amit a szocialista Romániában kapni lehetett. – A szerk.] Úgyhogy semmi esélye nem volt a nőknek a túlélésre. Nem is akart a bátyám hazajönni. Ő ott mindjárt Németországban egy üzemnél kapott állást, és ott maradt. Ott maradt még egy barátja Németországban: „Ne menjünk haza, nincs mire hazamenni. Kezdjünk új életet!” Pláne, hogy ő [Bacher Sándor, a báty] perfekt volt németből, nem volt probléma bármilyen munkát végezni. A felesége egy nagyváradi fiatal nő volt, Rigába, Lettországnak a fővárosába vitték lágerbe. Ott még volt remény, hogy a németek nyerni fognak. És ott megkapta a führer [annak a lágernak a főnöke] az utasítást, hogy géppuskázza le az egész lágert. És a bátyám ezt tudta. Úgy érezte, nincs miért hazajönni: „Feleségem nincs, Bella – én – nem bírja ki, anyukám nincs, Bella férje sincs.” „És egy éjjel – azt mondja – éreztem, hogy nekem haza kell jönni.” És én hazajöttem körülbelül júniusban, és ő október végéig ott volt, és reggel felkelt, s azt mondta: „Én mégis megyek haza, hátha Bellus megvan.” És novemberben egy szép napon beállított. De szegény, hogy nézett ki… egy rémes ruhában, kopottan, kiéhezetten. Akkor még a vonatok nem úgy jártak [mint most]. És akkor elmesélte, hogy egy éjjel azt álmodta, hogy hátha mégis – mert úgy ismert, hogy én olyan edzett vagyok, s annyi akaraterő volt s van bennem –, hátha mégis létezek. És hazajött.

Itthon megtudtam, hogy a századost, aki nálam lakott, elfogták az oroszok, bevitték a Regátba, gyűjtőtáborba, hogy viszik be a Szovjetunióba mint hadifoglyot [1944. augusztus 23. és 1945. május 15. között 117 798 német és magyar katonát fogott el a román hadsereg. Az 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény nem rendelkezett külön a német hadifoglyok sorsáról, az érvényben lévő nemzetközi egyezmények és rendelkezések értelmében a román katonai vezérkar rendelkezésére kellett volna bocsátani őket. Ezzel ellentétben a hadifoglyok nagy többségét a szovjet hadsereg vette át, legtöbb esetben iratok nélkül; 1944 októberéig 36 433 német hadifoglyot vettek át és deportáltak azonnal a focşani-i szovjet lágerbe. Hadifogolytáborok a következő helységekben léteztek még: Romula, Budeşti, Calafat, Bukarest, Turnu Măgurele, Maia, Râmnicu Vâlcea (a német hadifoglyok számára), Corbeni (a magyar hadifoglyok számára), Barbateşti (a székely hadifoglyoknak), Lugoj (Lugos) és Feldioara (Földvár) (Al. Dutu, F. Dobre, A. Siperco - P.O.W. in Romania and the International Red Cross, No. 3, March 1997 http://www.itcnet.ro/history/archive/mi1997/mi3.htm – A szerk.]. Neki volt egy szeretője itt, [Maros]Vásárhelyen, akitől kérdem: „Nem hagyott Frici itt semmit a részemre? Ékszert sem?” „Semmit, semmit.” És azt mondja: „Már nem is tudom, hol van ő. Utoljára értesítést kaptam, hogy fogolytáborban van.” És én elmentem oda. Gondolkozás nélkül, egy szál ruhában, pénz nélkül, minden nélkül, felültem a vonatra, és odamentem, és kerestem a lágert. Felültem a vonatra, kérték a jegyet, mondom: „Mit akar? Én most jöttem a lágerből.” Megmutattam a tetoválást. Mikor megérkeztem oda, kérdeztem, hogy hol van egy zsidó közösség. S elmentem oda, s megmondtam, hogy mi a dolgom, és hogy hol van az a tábor. És a kapunál mondom, hogy én keresek valakit. Miért keresem? Mondom, hogy nálam lakott, beszélni akarok vele okvetlen. Beengedtek, és bezáródott utánam a kapu, és én ott összeestem. Megint éreztem, hogy lágerben vagyok, eszembe jutott minden, és akkor összeestem. Helyrepofoztak, bevittek az őrszobába, s előkerítették nekem a századost. Kérdeztem: „Frici, hol vannak a dolgaim?” Mondja: „Nézze meg, étlen-szomjan, semmi nélkül vagyok.” „Mondja meg, hogy mi hol van. Maga hagyta el utoljára a lakásomat. Én voltam Ducinál [a szeretőnél] is, és Duci azt mondta, hogy a világon semmit nem kapott.” „Nem igaz, Duci nem mond igazat. Velem jött sokáig az autón. De az autónkat elfogták, engem elvittek, és ők mentek tovább.” A végén kisült, hogy ők [Duci és a családja] aztán már külön mentek, az anyjával, apjával és két testvérével mentek egészen az osztrák határ széléig. Menekültek az oroszok elől, a háború elől. De egyik se tudott vezetni. Valahogy együtt indultak el [Fricivel együtt], mert akkor lehet, meg akart szökni Frici. De hülye volt, mert egyenruhában volt. Nem tudom a körülményeket. Nem érdekes, hogy merre mentek, de elfogták, és hadifogoly lett. A nő pedig hazajött. Én mikor hazajöttem [a deportálásból, tehát a regáti táborban tett látogatás előtt], bementem a családhoz – egyébként ügyvéd volt az apja –, kérdeztem, hogy „Nem hagyott itt valamit?” „Nem, nem.” Kikérdeztek Friciről, regisztrálták, amit én mondtam, hogy hogyan viselkedett ez a tiszt. Egy olyan [pozitív] referendumot adtam, hogy az ő jóságát én visszaadtam, a lelkiismeretem nyugodt. A nyilatkozat alapján négy hónap múlva kiengedték. Aztán ő nem maradt Magyarországon. Ő egy gazdag földbirtokos [leszármazottja] volt, de neki is jött a kommunizmus, biztosan elvettek a birtokából, és nem maradt ott. Hollandiába ment, s ott nősült meg. Ezt a [maros]vásárhelyi nőt nem akarta elvenni soha. Szegény, ezelőtt három évvel halt meg.

Nem tudom, talán egy év után, volt egy zsidó fiú, aki először udvarolt nekem, el akart venni, könyörgött nap nap után, bolondította a fejemet. Egyszer sírva talál, és mondom: „Hagyjál békét nekem! Nem akarok én férjhez menni, nézd meg, nincs mit egyek holnap. Ez a százados azt mondta, hogy ezeknek adta az ékszereimet, abból tudnék esetleg valamit csinálni.” „Igen? Na – mondja – gyere velem.” De már be volt sötétedve, úgy nyolc óra fele volt. Mondom: „Civil ruhában mit akarsz csinálni?” Bementünk annak a lánynak az apjához, és mondja ő: „Ügyvéd úr, hivatalból vagyok itt. Vagy ideadja a doktor Almásiné itt hagyott ékszereit, ezüstjeit, vagy pedig jön velem a policiára [rendőrségre].” És kifordítja a jelvényét, mert ugye minden szekusnak [a Securitate, azaz a román titkosrendőrség tagjának – A szerk.] van egy igazolványa. [A jelvény] persze egy bross volt, egy nagy smeker volt [A smeker a şmecher román szó fonetikus változata, jelentése ravasz, számító. – A szerk.]. Az ügyvéd be volt kakálva, mikor az így csinált. Abban a pillanatban ment a nagy kasszához, és kivett egy kicsi dobozt, amilyen az enyém volt, s amit odaadtam [a századosnak], főleg anyámnak a kis ékszerei voltak benne. „Én már voltam itt hónapokkal ezelőtt is, és akkor azt mondta, hogy nincs semmi.” Ott volt a lánya is: „Hát én honnan tudtam volna, hogy melyik a doktor Almásinéé?” „Most egyből ideadta, ahogy kinyitotta – mondom –, egyből rátalált. Hogy lehet?” Én egy akkora pofot adtam annak a férfinek, és szembeköptem. Ilyenkor az ember elveszíti a józan eszét és az önuralmát. Mondom: „Gyere, menjünk, mert mindjárt összeesem. Nem éri meg, elvesztettem anyámat, elvesztettem az uramat, s akkor most én az ékszerekért fogok harcolni?” Akkor visszaadott valamit, s azt mondta [a Duci apja]: „Ha hiszi, ha nem, több nincs, mert mi is vittük magunkkal [a Fricivel való meneküléskor], de amikor jöttünk vissza, már nem bírtuk, s az utcán dobáltuk el.” Nagy ezüsttálaim voltak, ezüst evőeszközeim. Egy halaskészletet meg egy fagylaltoskészletet tizennyolc kis kávéskanállal visszaadott. Ez a fiatalember aztán kiment Izraelbe még elég fiatalon.

Aztán kezdődött az élet… Nagyon nehezen kezdtem újra az életet. Két lakó lakott a házamban… Nem volt meg a bútoromnak egy része: a szalonbútor meg az uramnak az irodája meg a nappali bútor meg a zongora, minden, amit könnyen el lehetett vinni. A nagy, nehéz bútorok megvoltak, ezeket nem vitték el. Az ebédlőbútoromat valakinek az istállójában kaptam meg, az nagyon szép volt. Nagyon modern ebédlő volt annak idején, antik székekkel, valakinek úgy látszik, csak szék kellett. Ilyenformán a bútornak nem volt értéke, mert olyan székeket csinálni abban az időben nem tudtak. Ezen kívül egy poharat sem kaptam meg. A szomszédok nem örültek olyan nagyon a hazatérteknek. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt nagyon sok rendes ember, mert én egy kereszténynek a párnáján aludtam addig, amíg férjhez nem mentem, 1945-től 1947-ig. Volt egy szomszédom, Nora Scitea, egy román nő, ő adott egy párnát. Perfekt beszélt a nő magyarul, a férfi törte. Nem volt nagy posztja. A magyar időkben Noráék elköltöztek, de csak ide, a határra mentek el, itt volt a határ tizenöt kilométerre. Csak háború után derült ki, hogy ők ilyen közel voltak. Hogy könyörgött nekem a tiszt, aki nálam volt rekvirálva, hogy „Átteszem [a határon]”. Ha én tudtam volna, hogy Scitea csak itt van, akkor ő adott volna szállást vagy egy darab kenyeret. Ők visszaköltöztek. A férfi inkább a tolvajokkal foglalkozott a rendőrségen. De aztán megbetegedett, s meghalt.

Két hétig nem is jöttem a lakásom felé. Nem tudtam jönni, nem volt energiám. És mikor beléptem az utcába, akkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen én miért jöttem haza!? Ki vár engem, és miért jöttem haza!? És kitört belőlem egy óriási nagy zokogás… A jobb oldali részen mentem, és mind néztem a házamat, ami bal oldalon van. És megálltam a házammal szemben, az ellenkező oldalon – néztem, idegen függöny az ablakon –, és hangosan zokogtam. Az ablak nyitva volt, mert nyár volt. Kinézett a tulajdonos [azon az oldalon, ahol álltam], s azt mondja nekem: „Jaj, drága, hát ugye mégsem igaz, amit magukról mondtak? Ugye mégsem igaz?” Ránéztem, mondom: „Nem. De nem kérdezi, hogy hol van édesanyám? Nem kérdezi, hol van a férjem?” Erre becsukta az ablakot! Én összeestem kint, hogy kijöjjön, hogy mellém álljon, hogy bevigyen. Egy pohár vizet nem hozott ki, pedig látta, hogy néztem ki! Ez volt a szomszéd, aki szemben lakott velem, s akit annyi jó tanáccsal látott el mindig a férjem. Egy házaspár volt, nem volt gyerekük. Gürcöltek, varrtak, gazdagok voltak. Ilyen szomszéd volt! Ó, már nem volt érdekes. Csúnyán viselkedtek. Két hétig nem jöttem a lakás felé.

Csak két hét múlva jöttem, hogy megnézzem a lakásomat. De azt is bántam, mert úgy felizgattam magam, hogy csoda. A lakásunkban két család volt, mert öt szobám van: egy család, férj, feleség, a másik háromgyermekes férj, feleség, a legnagyobb volt tizenhét éves, volt tizenöt éves, tizenkét éves. Ordítottam rájuk, mint egy sakál, mikor bementem a házba: „Kik maguk? Mit keresnek az én házamban?” Képzelje el, maga most hazamegy, és idegeneket talál a szobájában, és minden idegen. És látom, hogy nincs semmi. Nekem nem volt egy poharam. Az egyik kakaskodott. Áttörte a falat is két szobánál, ő akkor szoba-konyhát csinált. Annak adtam három napot, hogy az alatt visszateszi úgy, ahogy volt. Lemeszeli, és három nap alatt eltűnik, mint a kámfor. A másikat ott hagytam. Három gyermeke volt. Bocsánatot kért. Mondja: „Hát, mi bejöttünk…” Nem tudom, Csíkból vagy honnan volt, egy magyar tanító. Idejöttek [Maros]Vásárhelyre. Nem is tudom, hogy hogy kerültek pont az én lakásomba. Be akartak költözni városba, és volt sok [üres] zsidó lakás. Örült mindenki, mert felszabadult egy csomó lakás. Örült a kereskedő, mert megszűnt a konkurencia. Voltak szép lakások, és lehetett zabrálni. Ezt az oroszoktól tanultuk, azt jelenti magyarul, hogy lopni, csórni, fosztogatni. Az én lakásomat ki fosztotta ki? Itt nem járt német katona, sem orosz Marosvásárhelyen. Még nem is vonult át német és orosz. Szászrégen mögött vonult el az orosz csapat. A hidak fel voltak robbantva, de a magyarok robbantották fel, hogyha erre jönnek, ne tudjanak a Poklos patakon átjönni. Én nem tudom, hogy mit csináltak a lakosok, mindenesetre egy csomó bejött faluról, mert tudták, hogy van üres lakás. Egy csomó idegen betelepülés volt. S az üzletekben idegen pofákat lehetett látni. Mert a tulajdonosok nemigen jöttek haza… Kicserélődött a lakosság. Volt, aki elmenekült innen [azok közül, akik visszatértek a deportálásból], mert nem felelt meg a [helyi lakosok] magatartása, ugye. Ezek után, amit csináltak velünk, volt, aki a magyarok közül nem szégyellte kimutatni, hogy örül. Mindenkinek haszna volt belőle [a deportálásból], ez az igazság. Például maradt itt egypár román család, aki nem ment el [1940-ben, miután Észak-Erdély magyar fennhatóság alá került. – A szerk.]. És azokkal is milyen csúnyán bántak.

A lakásomból a férj-feleség három nap alatt elpucolt, mert szemtelenek voltak. A másikok ott maradtak még egypár hétig. De a gyermekek zajosak voltak, s én nem bírtam. S akkor kértem őket békésen: „Ne haragudjon, de most már keressenek lakást, mert túl zajosak, nagy a forgalom, nem bírom ezt a nagy zajt.” Úgyhogy azok rendesen mentek el, és aztán én kiadtam egy szerencsétlenül járt házaspárnak. Nem volt mit egyek. Házkutatással kaptam vissza számomra értéktelen dolgokat, nippeket meg kristályokat meg nem tudom, mi a fenét. Számomra értéktelen volt akkor, amikor nem volt egy lábosom, nem volt, amiben egy teát megfőzzek… Szóval, nyomorúság volt [A túlélők az új észak-erdélyi, illetve romániai hatóságoktól elvárták, hogy a korábbi zsidóellenes törvényeket mielőbb hatálytalanítsák, az elkobzott ingó és ingatlan javakat szolgáltassák vissza, azokért pedig, amelyek visszaszolgáltatása nem lehetséges, kárpótolják, és a közösségi élet újjászervezését hathatósan segítsék. A faji törvényeket Romániában 1944. szeptember 1-jén és december 19-én hatályon kívül helyezték, a hitközségek és a cionista szervezetek lassan újjászerveződtek, és működni kezdtek, a vagyonok visszajuttatása azonban sok akadályba ütközött, és rendkívül nehezen haladt. http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?kod=231. – A szerk.].

Nem voltam egy dolgozó nő vagy egy olyan önálló. Én eltartott voltam. Amikor a gyermek férjhez ment, a férje tartotta el. Nagyon kevés nő dolgozott a középosztályban. Került egy munkahelyem. Egy régi jó ismerősöm, aki visszajött, be volt falazva áruja, és megkapta, és az udvaron megnyitotta az üzletét, nagykereskedő lett. És én mentem kasszás kisasszonynak, megbízott bennem. Én annyira el voltam keseredve, és olyan gyökértelen voltam. Az ékszereimnek megkaptam egy részét, de én nem foglalkoztam ilyennel. Már volt állásom, de nem tudtam sehogy beleilleszkedni az egyedüllétbe. Nagyon sok özvegy fiatalember volt, özvegyasszony rengeteg volt. Volt társaság, bolondítottuk is egymást, minden este együtt voltunk, de nekem az nem volt egy megoldás. Ezek mind zsidó fiatalok voltak, akik visszatértek. Mindegyik lakott valahol. Egyik jobban, másik rosszabbul. Én rosszul laktam, mert én rögtön kiadtam három szobát, megtartottam kettőt, hogy hátha a bátyámat a Jóisten hazahozza, hogy legyen neki is egy szobája. És nekem nem volt semmi. Úgyhogy én voltam a legnehezebb körülmények között, de a fiatal könnyebben viseli el, s ez egy olyan közös tragédia volt. Harminchárom-harmincnégy éves lettem közben. Még egy nagyon fiatal és kisportolt valaki voltam, egészségesen jöttem haza, mindannak a nyomorúságnak dacára, úgyhogy könnyebben elviseltem. Dolgoztam, vettem egy pár harisnyát, akkor külföldről kaptam egy csomagot ettől a Sári nénitől, apuka nővérétől. Az a milíciára ment, mert nem tudta az Almási nevet, és Bacher Bella névre jött! A milícia – nem tudom, hogy – rájött, hogy Bacher Bellát keresték. Ott rengeteg zsidó dolgozott. Szóval minden véletlenen múlik. Még most is megvan egy frottír törölközőkendő. Sokáig fürdőlepedőnek használtam. Nagyon örültem a csomagnak. Volt benne használt holmi. Ő nem tudta, hogy én kövér vagyok [vagy sem], azt se tudta talán, hogy hány éves vagyok, csak körülbelül. A háború [vagyis az első világháború] előtt ment el, lehettem négy-öt éves.

A bátyám miután hazajött, az egyik szobában ő lakott, a másikban én. Ő 1946-ban nősült meg, másodszor ő is. Zsidó asszonyt vett el. Én 1947-ben mentem másodszor férjhez, s ő hamarabb házasodott egypár hónappal. Elég sutyiban nősült meg, nem tudom, miért. Bözsi nem volt deportálva, mert Gyulafehérváron volt [Gyulafehérvár Dél-Erdélyben van. Erdély déli része maradt Románia a második bécsi döntés után is. Lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben. – A szerk.]. Úgyhogy ami van nekem, pár értékes régi dolgom, azt mind tőlük örököltem. Úgy ismerkedtek meg, hogy ide jött. Fogtechnikus volt a nő, és itt dolgozott, és valami közös ismerős hozta össze a bátyámmal. Ő 1946-ban megnősült, s akkor behelyezték Brassóba tisztviselőnek. Úgyhogy ő Brassóban élt. Amikor 1947-ben férjhez mentem, ő már a feleségével jött, és szállodában lakott egy éjjel, és ment vissza. Akkor költözött vissza, amikor itt megalakult a fások egyesülete. A neve ismert volt, rögtön alkalmazták. Ez vagy egy-két évre rá volt. Mert rögtön megalakultak a fások, és a neve ismert volt, ő is benne volt, és még egypár régi fás jött, keresztény, magyar, szóval vegyesen megalakították a fások egyesületét. A gyárnak nagy része úgy, ahogy megvolt, helyretették, tehát csináltak itt egy fáströsztöt, és ő is hozzájárult, hogy megalakultak. Az éppen a Hangya épületében volt. A Hangya [lásd: Hangya Romániában] már nem létezett, mert itt megint Románia volt. De nem volt párttag, és nem is lett soha, sem ő, sem a férjem. Megnősült, és akkor tisztviselő volt itt. Főtisztviselőt csináltak belőle, mert tudták, hogy szakember, kikérték a véleményét. Még voltak természetesen keresztény fások is, ez normális, de úgy nézett ki ez a szakma, hogy legtöbbje inkább zsidó volt. Szakemberek. Nem azt jelenti, hogy a tisztviselők százával voltak keresztények, de azoknak volt más lehetőségük. Ő értett hozzá, és hát nem csinálhattak belőle igazgatót, hanem a kereskedelmi osztálynak a „séfszervics”-e volt [„Şef se dervici”, munkafelelős (román)]. És persze ugye eleinte voltak itt, akik még a Bacher nevet ismerték, mert ismerték édesapám nevét végig, mert jó szakember volt. És volt itt egy semmirevaló részeges pasas, portás, aki minden reggel a piacon végigkiáltotta: „Na vége az uraknak, vége a Bachereknek!” – például. Utána mindent az állam elvett.

Nekünk más társaságunk volt a bátyámmal. Ő bridzselt, és imádta a mozit. Én römiztem, és nekem jobb volt a színháztársulat, mint egy jó film. Nem mondom, egy különleges jó filmet megnéztem, de őneki bérlete volt, és ő járt… [moziba]. A sógornőm sosem tudta, szegény, utolérni magát. Nem is tudta tovább tartani az állását mint fogtechnikus, mert ő ott is dolgozott, és hogy egy ebédet megfőzzön…, szegény, nyugodjék, ahhoz ő képtelen volt. Olyan pipicselő [pepecselő] volt: bement a fürdőszobába, és egy óráig ült bent, és a mosónő várta kint, hogy már jöjjön ki. S szegény, nem tudom, miért vette a fejébe, hogy a bátyám jobban szeret engem, mint őt. S akkor kezdett megromlani a viszony. Nem tudta, mi egy testvért szeretni. Mindig éreztem, hogy irigy, hogyha a bátyám odajön, s megölel. Mindig mondtam: „Te, Bözsi, más egy testvért szeretni, s más egy férjet. Hát most miért hülyéskedsz?” De ő tovább hajtotta a magáét. Ő egyedül volt, és szegénynek nagyon-nagyon korán haltak meg a szülei, annyira, hogy az apját nem is ismerte, a[z első világ]háborúban halt meg, és az anyja is elég hamar. Úgyhogy két öreg, egy nagybácsi és egy nagynéni nevelték fel. Kijárta a gimnáziumot [vagyis a nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályát], és tizennégy éves korában adták, hogy tanuljon mesterséget. A bátyám is itt dolgozott, mert a fások egyesülete itt volt [közel]. A végén, szegény bátyám, hogy ne legyen ilyesmi – délelőtt mindig volt neki egy olyan uzsonnaszünet –, átlépett délelőtt, két lépés, és így találkoztunk. A végén sajnos, mikor már megbetegedett a bátyám, akkor már jártam fel rendesen, de én sem nagyon bírtam a bátyám szenvedését nézni. A bátyám 1984-ben halt meg. A bátyám felesége aztán járta a fizikoterápiát: a dereka, a dereka…, nem tud hajolni, rémesen szenvedett. Megműtötték, és a háta közepén egy mandarin nagyságú rosszindulatú daganatot vettek ki. Nem is tudtam kihozni a kórházból. Fizettem a kórházban, hogy tartsák ott, mert csak hetei vannak. Két hónap múlva meg is halt, szegény, nyugodjék. Itt nyugszik, és egymás mellett feküsznek legalább. Mindketten a zsidó temetőben vannak eltemetve, ez normális.

Hogy hogy ismerkedtünk meg a második férjemmel, Alberttel? Volt egy máramarosszigeti lány, Flóra, s az nekem nagyon jó barátnőm volt. Flóra Steinmetz a [második] uramnak volt a húga. Ide jött férjhez, egy kereskedőhöz. Baruch Jenőnek hívták, a beceneve Onyi volt. A lánynak már [Maros]Vásárhelyen vőlegénye volt a háború előtt. De nem házasodtak össze, mert már olyan volt a helyzet, hogy nem akart a családjától olyan messze jönni, mert [Máramaros]Szigettől Marosvásárhely annak idején a világ vége volt, nem volt repülő, nem volt autóbuszjárat. Mind a két [Steinmetz] testvér a nyomorúságból jött haza, és a férjemnek a testvére ide jött férjhez, Marosvásárhelyre. És a férjem minden hétvégen lejött, mert csak ketten maradtak a nyolc testvérből. Akkor Szatmáron [Szatmárnémetiben] dolgozott, és volt repülőjárat Szatmárról [Szatmárnémetiből] Kolozsvárig, és lejött minden héten a testvéréhez. És a barátnőm fejében megcsillant, hogy ő nem volt nős, én meg özvegy voltam, s összehozott. De miután tudta, hogy én nem vagyok kapható, hogy nekem közvetítsenek, vasárnap délelőtt eljött, s azt mondja: „Gyere ki, hagyj békét a főzésnek! Gyere, menjünk egyet sétálni!” Délelőtt divat volt a korzózás. De részünkre már nem volt divat, mert nem voltunk elegánsak… De ő megbeszélte a testvérével, hogy „gyertek ti is ki, s ott a korzón fogunk találkozni”. És a férjem már hazakísért a kapuba. És olyan nehezen akart elválni már… És kérdi, hogy megengedem-e, hogy még meglátogasson. „Hát – mondom – szívesen látom.” Én 1947-ben mentem [ismét] férjhez. 1945-ben jöttem haza, és kérettem magam több mint másfél évig, nem mertem hozzámenni. Mondtam, hogy negyvenegy-negyvenkét éves, és soha nem nősült meg, vagy egy szakácsnét akar, vagy impotens. Úgyhogy kezdtem gondolkodni, hogy hát mi a fene… Én már tizennégy éve asszony voltam. És udvarolt, szegény, minden héten lejött Szatmárról [Szatmárnémetiből] Kolozsvárig repülővel, és onnan ide. A végén mondtam: „Tudja, mit, nincs vesztenivalónk, összeházasodunk, ha megy a házasság, jó, ha nem, az egyik kilép.” Nekem gyerekem nem volt, neki sem. Így házasodtunk össze.

Nyolc testvére volt összesen Albertnek, három volt lány, és öt volt fiú. Én egyiket sem ismertem az uramon kívül, csak ezt a testvérét, aki [Maros]Vásárhelyen volt. Mindegyiknek csak a becenevét ismerem. Volt Ábi, volt Magda, a legidősebb testvére, aki férjnél volt [Máramaros]Szigeten. Albert családja menekült az első világháború előtt, nem tudom, akkor kik bolondultak meg, a lengyelek vagy az oroszok. [Máramaros]Szigetről felmenekült az egész család Pestre. Féltek az oroszoktól, hogy bejönnek. Volt valami rokonság nekik, oda mentek. Nagyon nehéz körülmények között éltek ott. Volt még akkor hét gyermek, mert a nyolcadik már el volt menve, és kaptak két szobát, konyhát. A gyermekek kettőn kívül mind tanulók voltak. Várták a tavaszt, hogy menjenek a ligetbe vagy az állatkertbe tanulni, mert abban a kicsi lakásban nem lehetett. Az édesanyja nagyon beteg volt, cukorbeteg, úgyhogy nagyon-nagyon nehéz volt. A két nagyobbik testvére megpróbálkozott felvételizni, de már akkor volt numerus clausus [lásd: numerus clausus Magyarországon]. Az apja kereskedő volt, szövet-nagykereskedésük volt, de hamar meghalt. Egy délben, éppen húsvét [Pészah] első napján lefordult a székről… és sietni kellett a temetéssel [A kevod ha-met (halott iránti tisztelet) miatt minél hamarabb, de legkésőbb három napon belül el kell temetni a halottakat. Ez alól az ünnepek sem kivételek – bár akkor a temetési szertartás némileg módosul (pl. nincs gyászbeszéd). – A szerk.]. De ez még jóval a [második világ]háború előtt volt. És a legnagyobb bátyja folytatta. Úgyhogy a fiúk tartották fenn aztán ezt az egész nagy családot. Az édesanyjával együtt lakott az egész család, egy nagy házuk volt [később]. Pesten laktak nyolc évig, és Albert hat évig konzervatóriumba járt Budapesten, hegedűs volt. Hát a húgának már volt diplomája szintén, amíg ott voltak Budapesten [addig végezték el az iskolákat]. A sógornőm zongorát tanult. A sógornőm és a fiúk között a férjem volt a legkisebb. Itthon nem hegedült. Háború után hol volt a zongorám, hol volt az ő hegedűje, hol volt egyáltalán a bútora?

A fiúk nem nősültek meg, mindeniknek megvolt mindene, az egyiknek barátnője volt. Az egyik fiú fekete bárány volt a családban, így mondták. Egy könnyelmű, komolytalan ember volt, se tanulni nem akart, se dolgozni nem akart. Látták, hogy nem lesz ebből semmi, váltottak egy útlevelet, és elküldték Amerikába: „Élj meg a lábadon!” A legidősebb nővére volt férjnél az egészből. Nem tudom, hogy mikor jöttek vissza az országba. Az édesanyjának a sírját sose tudták meg, mert vagy két hétig voltak gettóban [Máramaros]Szigeten a zsidók, és az édesanyja már nem kapott inzulint. Közben haltak meg betegek, és biztos, tömegsírba tették. A deportálásból ketten jöttek vissza az egész családból. Egyedül Albert volt munkaszolgálatos, azért maradt meg. A másik három fiú lágerekben volt, és szomorú volt, mert felszabadulás előtt két héttel halt meg kettő közülük valamelyik lágerben. A három lánytestvér közül az egyiknek volt egy négyéves kisgyereke a karjában, az ott balra ment. A másik pedig nem bírta ki. Egy bírta ki, Flóra. Szóval olyan lehetetlen dolgok voltak. A háború után Albertnak nem volt már senki rokona, csak egy unokatestvére Szatmáron [Szatmárnémetiben], de az nagyon rövid időn belül kiment Belgiumba. Annak a lánya még él.

Albert azért maradt meg, mert Kassára vitték munkaszolgálatosnak. És szerencséje volt, mert volt ott az irodában egy hülye pali, akinek fogalma se volt, mi az a könyvelés, mi az, hogy irodavezetés. És egy alkalommal kikiáltotta, hogy „Ért-e valaki maguk között egy kicsit az irodai munkához, könyveléshez?”. S az uram jelentkezett. Azt mondja: „Én igen.” Bevitte s kérdezte, hogy „Na, maga ezt rendbe tudja-e tenni?”. Amikor az uram meglátta, látta, hogy ez egy gyerekjáték, s mondja: „Hát, meg fogom próbálni. Lehet, hogy tisztába fogom tenni.” Persze, azt mondja, egy óra alatt egyenesbe tudta volna hozni, mert olyan egyszerű volt az egész. „De húztam, húztam a dolgot, és két nap múlva mondtam: »Na – mit tudom én, milyen rangban volt – meg van csinálva, tessék nézni, most tisztában van.« »Maga igaz, hogy ügyes volt. Maga itt marad, külön kosztot fog kapni, és fog kapni rendes fekvőhelyet.«” Az uram ezért maradt meg, mert különben egy vékony dongájú, vékony kis ember volt. Szóval, ő nem bírt volna ki még egy utat sem valamelyik lágerbe, nemhogy ott… Így egész végig ott volt Kassán, és ott is szabadult fel. Szalonnával el volt látva. Az őrmester olyan hálás volt neki, hogy megmentette, mert jöttek vizsgálni, hogy mit csinált a munkaszolgálaton, mennyi ételt hoztak, s az neki egy borzasztó nagy dolog volt kiszámolni. Így menekült meg a férjem.

Flóráék Marosvásárhelyen laktak. A sógornőm és a férje szorgalmas emberek voltak. Elég korosak voltak mind a ketten, már ötven évesek, amikor innen kimentek Izraelbe, s ott haltak meg, szegények. Véletlenül ismertem még a férjem egy unokatestvérét, Steinmetz Saroltát, miután összeházasodtunk. Férjhez ment Nagyváradra. Ő volt a kicsi a testvérei között, és Pirinkónak, Pirinek becézték. Ő nem volt deportálva, mert Temesváron volt. Még nem volt Izrael állama, tehát azt jelenti, hogy 1948 előtt mentek ki. Pont „kapuzárás” előtt ment a hajóval, mert még nem volt repülőjárat. Hetven kilóval, egy kis gyerekkel a hasában, és megvolt a másik. Az ő férje egy nagyon gazdag ember volt, azt tudom, hogy kereskedő volt ott. Pirivel tartom a kapcsolatot, ő volt, aki engem végig segített anyagilag, a kommunizmus alatt és utána, miután a férjem meghalt. Maradtam ötszázezer lejjel, és ő segített engem. Ő most Tel-Avivban él, nyolcvanhét éves. Mai napig tartom a kapcsolatot vele. A múlt héten is beszéltem vele.

A második férjemmel 1947-ben házasodtunk össze. Először a városházán esküdtünk meg, volt a civil esküvő, majd volt vallásos esküvőnk is. Úgy zajlott, ahogy a zsidó esküvő történik, baldachin alatt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Délben, fél egykor volt az esküvő. Ez tartott fél órát maximum, és elég közel, abban a nagy templomban volt, ami nem lett befejezve, a Brăilei utcában. Megkezdték háború előtt, 1940-ben, 1942-től kezdve leállítottak mindent, minek kellett már?! [Az Izraelita Ortodox Hitközség egykori zsinagógájáról van szó. 1927-ben, Friedmann Ferenc titkár idejében készült el az ezer embert befogadó épület. A főépület mellett két kisebb imahelyet és több más helyiséget is építettek. A zsinagóga a deportálás és a világháború utáni tömeges kivándorlás következtében hívek nélkül maradt, befejezésére már nem került sor. A homlokzatát teljes stílusrombolást elkövetve átépítették, jelenleg vakolat sincs a falakon, ez is mutatja befejezetlen jellegét. Jelenleg kizárólag az Iskola utcai zsinagóga használatos. – A szerk.] 1947-ben valahogy bevakoltak két szobát, hogy legyen egy irodahelyiség. Ott volt később egy iroda, a zsidóknak az irodája, hogy valahol legyen egy zsidó hitközség, mert a zsidók jöttek haza. Látja, még esküvők is voltak! Nem is kevés, mert rengeteg volt a fiatal, az özvegyasszony.

Ott eskettek az udvaron. Akkor volt még rabbi, sakter is volt, de nem emlékszem a rabbi nevére. Olyan dühös voltam, hogy majd megpukkadtam. Előzőleg megbeszéltem, mivel én már asszony voltam, hogy ne kint állítsák fel a baldachint, hanem benn, az irodában. Tudtam úgyis, hogy nekem sincsen hozzátartozóm, a férjemnek sincs, szóval lelkileg nem kellett nekem sem a nézőközönség, sem a cécó. És mondták: „Jó, rendben van.” A bátyám Brassóban lakott, de bejöttek, szállodában laktak, mert egy szobám volt a nagy házban. És mondom: „Ne gyertek értem, én bemegyek a templomig.” Bandukoltam egyedül nagy szomorúan, mentem sírva végig. Ilyen szomorú menyasszonyt maga még életében nem látott, mint amilyen én voltam. Visszagondoltam az első esküvőmre, és ez ilyen nyomorult volt, család nélkül… Maga a tény, hogy nem kísér anyám, nem kísér senki… Nagyon szomorú voltam… Az emlékeket nem tudta elvenni még Hitler sem. Mai napig sem. És mentem, és akkor látom, hogy a baldachin fel van állítva az udvaron, és már a tömeg – rácsos kerítés volt – ott áll, és vár. Jaj, de dühös lettem! Akivel én beszéltem, tudta, hogy férjnél voltam. De azt nem kérdezte meg, hogy a férjem nős volt-e. És dühösen nekimentem a pasasnak, hogy „Meg volt beszélve, hogy bent állítsa fel, és mégis miért csinálta? Kell nekem ez a cirkusz?”. Jöttek a könnyeim. És azt mondta: „Bocsásson meg, nagyságos asszony, drága – rosszul beszélt magyarul, regáti volt –, de nem tetszett megmondani, hogy a kedves vőlegény még fiú!” Így fejezte ki. A férjem vénlegény volt, negyvennégy éves, én harminchat. Dühös lettem. Mondom: „Na és?” És akkor ő világosított fel, hogy aki még nem volt a hipe [hüpe], a baldachin alatt, az nem lehet, csak szabad ég alatt [Az ultraortodox askenázi közösségekben állítják föl a hüpét a szabad ég alatt, mivel a csillagok a termékenység jelképei. (A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása.) Második házasság esetében egyébként sokkal visszafogottabb, szerényebb esküvőt szokás tartani – ezért alakulhatott ki az, hogy akkor az épületen belül tartják. – A szerk.].

Én nem voltam menyasszonyi ruhában, elsősorban azért, mert már voltam asszony. De mondjuk, ha lett volna pénzem, én is vettem volna egy elegánsabb ruhát. Kosztümben voltam, kalappal természetesen, és egy fátyolt tettek a fejemre. A násznagyom a bátyám volt, a férjemnek pedig a testvérének, Flórának a férje, Onyi. A baldachin úgy van megcsinálva, hogy lábai vannak. Elmondanak egy imát, egy kicsi pohárba bort töltenek, és iszik először a férfi, aztán a nő, és akkor leteszi a földre a férfi [a poharat], és rátapos egy nagyot. Én is körbejártam a férjemet. Fogott engem a násznagy, karon fogva szépen, egy-kétszer [A hagyomány szerint hétszer szokták körüljárni a vőlegényt. – A szerk.] körbejártuk a vőlegényt a baldachin alatt. Ennyi volt. Utána – nagyon közel volt a háza a sógornőmnek – elmentünk, s adott egy finom esküvői ebédet. Egy jó finom húsleves, sült volt, torta volt, gyümölcs volt. Kész. Május volt, az volt, amit májusban lehetett kapni, zöldség. És akkor a férjem fogadott egy taxit, és levitt Kolozsvárra, egy napig ott maradtunk.

Utána aztán mentünk [Máramaros]Szigetre, mert el kellett rendezni dolgokat, mert nekem kikötésem volt, hogy én nem maradok [Máramaros]Szigeten, én [Maros]Vásárhelyre akarok visszajönni. Komoly állása volt, azt nem lehetett csak úgy egyik napról átadni, egy nagyvállalatnak volt a vezetője. Fás volt a Maros-mente és [Máramaros]Sziget környékén, ott a nagykereskedők ötven százaléka fás volt. A férjem a főkönyvelőségen dolgozott, még jegyzője is volt a vállalatnak. És ott dollárban fizették [a fizetést]. Ő a család miatt jött vissza Budapestről [Máramaros]Szigetre. Együtt mentek, s együtt jöttek. Úgy döntöttek, hogy visszajönnek, s akkor ő is inkább otthagyta az állását [ott Budapesten]. Mindjárt kapott állást itt, ennél a főnöknél [a fásnál]. A háború után visszajött a főnök, akkor még visszakapta a javait, a gyárat, visszavette a férjemet. A főnöke zsidó volt. De a zsidók között nincs gazember? Pontosan annyi, mint más népnél. Nekünk is megvannak a magunk gyilkosai, semmirevalói. Összeállt négy pasas, fiatalemberek, nem rokonság, hanem négy kereskedő. Rengeteg a só ott, úgy, mint Szovátán [54 kilométerre Marosvásárhelytől. – A szerk.]. A különbség az, hogy Máramarosban ők kihasználták, és küldték a sót Magyarországra, s dollárban fizették. A férjemet bízták meg [ennek a társulásnak a tagjai] a financiális dolgokkal, mert őbenne megbíztak, és ők a férjemet dollárral fizették. Ez neki külön jövedelme volt, a vállalat mellett csinálta, úgyhogy mikor férjhez mentem, neki volt több mint tizenötezer dollárja. Amiből aztán persze egy fillért se láttam. Utólag tudtam meg. A tulaj [a fás gyártulajdonos] kiment Izraelbe [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után]. Mivel a férjem unokatestvére, a Piri elhatározta, hogy a testvérei is és mi is ki fogunk oda menni, az uram odaadta a pénzt a főnöknek, hogy „Kezdjél valamit, mire kimegyek, legyen”. Ahogy maga látott belőle egy dollárt, úgy látott az uram is. Mert közben leállították a menést Romániából, nem engedtek ki senkit, de a főnöknek sikerült kimenni. Mi azért nem vándoroltunk ki, mert leállt a menés. Húzódott, húzódott a dolog, félt az uram is. Úgyis már ki volt téve annak, hogy kiteszik, mert mind szigorúbb lett a kommunizmus. Rossz káder volt, az is baj volt, hogy Budapesten érettségizett. „Maga nagy úrnak lehetett a fia – mondta a káderes –, hogyha maga Pesten érettségizett.” És amikor ezt már sokszor elmondta, akkor a férjem megmondta: „Uram, értse meg, mi Pesten laktunk nyolc évig, ott ért engem a tizennyolc év. Nem jöhettem ide Marosvécsre, sem Régenbe érettségizni. Nekem ott kellett érettségizni.”

Arról volt szó, három hónapra megyünk, és menjek vele. Sajnos nagyon elhúzódott az intézés, egy és háromnegyed évig, mert komplikálódott. Addig, míg ott voltunk, közben államosítás lett [lásd: államosítás Romániában]. És pláne, hogy közbejött az államosítás, még jobban megnehezedett a dolog. Úgyhogy ez is fél évet vett igénybe. Én semmit nem csináltam ott. Bemutatott egy csomó embernek, ismerősének. Volt neki egy irodája, ő dolgozott az irodában, és jött értem. Délelőtt a háztartást csináltam, délután kártyáztam. Azokkal kártyáztam délután, akik hazajöttek [a deportálásból] és összeverődtek: özvegyasszony, özvegy férfi kortársakkal. Közben likvidálta az uram a részét. Volt ugyebár egy szakmája, könyvelt, és irodavezető volt, amit át kellett adni valakinek, likvidált. Azt nem lehetett két nap alatt megcsinálni. És eljött ide [Marosvásárhelyre] érdeklődni, mert itt már kezdtek a fások szövetkezetet alakítani, hogy legyen egy központjuk. A gyárak megvoltak, csak üzembe kellett helyezni. Megalakult a szövetkezet, és mindjárt alkalmazták. Én még ott maradtam, hogy itt nézzen valami lakást, hogy legyen hová költözni. Na de közben meghallottam, hogy a milícia keresi, mert szükség van könyvelőkre, ő nyilván volt tartva, mert tényleg egy kiváló könyvelő volt. Ezt bizonyította az a tény, hogy miniszteri engedéllyel tartották tizenhét évig, mert kellett volna főiskolai végzettség erre a posztra. Tényleg egy jó könyvelő volt, de az iskolája is jó volt. Miután leérettségizett, volt valami rokonsága Budapesten a Magyar Nemzeti Banknál, és az beprotezsálta a férjemet a könyvelőségi osztályra. 1903-ban született, tizennyolc éves korában érettségizhetett. Mindjárt utána bekerült oda, és ott tényleg megtanították. Az egy szakma, a főkönyvelőség. Ma nagyon sokat keresnek a főkönyvelők. Kellett a Ceauşescu időben is a főkönyvelő, mert kellett a számokkal zsonglőrösködni, mert kimutatást kellett csinálni, hogy mit produkáltak, hogy erre ennyit költöttek, arra annyit költöttek, onnan tett ide, innen tett oda. És mindig elsőnek jött ki. Kapott is piros zászlót, díjat a minisztériumtól. Ez egy kitüntetés volt. Ez lehetett az 1960-as években. Őrizte, persze, nagyon őrizte. Mikor a felszabadulás volt 1989-ben [lásd: 1989-es romániai forradalom], egy délután itt pihent [a szobában], az ajtó mindig nyitva volt [a két szoba között], megálltam az ajtóban, és fogtam az ollót, és kezdtem vagdosni. Szegény, rám nézett: „Te mit csinálsz?” Mondom: „Hát mit csinálok? Ez egy rongy, ezzel mit csinálok? Ezt tartsam? Ezt – mondom – azért, mert te egy ügyes zsonglőr voltál? Azért kaptad, mert ügyes zsonglőr voltál, és mert nem a valódi számokat írtad be…” Azt mondja: „Hát, valahol igazad van.” Összetépte, s ki vele.

Nekem szerencsém volt a férjekkel, hogy ők öltöztettek és a sógornőm. A második férjem is. Csakhogy nekünk már nem volt pénzünk, de ami szép volt, azt mind ő vette. Sokat járt Bukarestbe, majdnem minden két hónapban volt Bukarestben két-három napig. Elég szép állása volt, mégis fizetés kevés, mert nem volt párttag, de lóhalálában kellett dolgozzon. És hazaállított például, még most is megvan a téli kosztümöm, amit ő hozott. A Calea Victorián [Calea Victoriei, Győzelem Sugárút románul] látott előkelő szövetet, és bement [az üzletbe]: Na, ezt Bellának meg kell vegyem! S akkor mondtam: „Mi olyan nyomorúságban vagyunk, ebben a két szobában – az öt szobából –, hát akkor kell nekem ilyen drága dolgokat vásároljál?” Még most is megvan, és most is szoktam hordani télen.

Én nem dolgoztam, miután férjhez mentem. „Én egy nagy családból jövök – mondta ő –, nekem a család hiányzik. Ha mész dolgozni – mi tegeződtünk már az elején –, ha én is megyek dolgozni, amikor én jövök, esetleg te mész gyűlésre, és én mindig egy üres lakást fogok kapni, vagy egyedül kell elvegyem a levest megmelegíteni, de az még nem volna baj. Én egy kipihent nőt akarok magam mellett.” De ennek lettem az áldozata, az idegbetegségemmel. Attól lettem beteg, hogy tétlenül ültem abban a kétszoba-konyhában – a lakásom kicsi volt. A háztartás nekem két, két és fél óra alatt lezajlott, és nem volt mit csináljak, s együtt voltam egy aljas gazember lakóval, akinek én adtam ki egy szobát, mert nem volt államosítva a házam. Egy véletlen volt, úgy látszik, hogy nem államosították a házat, egy ötszobás, két fürdőszobás házat. Ez volt a szerencsénk. Legalább ennyim maradt apámnak a munkájából. A háború után csak két szobát tartottam vissza, a lakónak kiadtam három szoba, konyha, fürdőszobát. Családos ember volt, kicsi, egy- vagy kétéves gyermeke volt. Valaki ajánlotta ezt a lakót sajnos. Odaadtam neki házbérért, nekem fizetett. Így maradt meg nekem ez a két szobám huszonhat éven keresztül. És naponta hallgatni, hogy „büdös zsidó, büdös zsidó. Miért nem megy Palesztinába?”. Erre nem volt soha semmiféle tanú, de nem hiszem, hogy megbüntették volna ezért. Egy ilyen ellenséggel egy fedél alatt lakni, s egy lépcsőn járni… 1956–57-ben kezdődött ez a betegség, mikor aztán az idegeimmel megbetegedtem. Épp az volt a baj, hogy semmit nem csináltam, csak hallottam a mocskolódást és az antiszemita… [szövegét a lakónak]. És nem lehetett kirakni senkit csak úgy, hacsak nem ad neki az ember egy hasonló lakást, ilyen volt a kommunista törvény. Nekem megvolt a „spaţiu locativ” [lakhatási terület románul], nekem nem volt jogom több [nagyobb] lakásra, úgy osztották el. Kértem, hogy cserét csináljunk, hogy legalább az egyik fürdőszoba essen hozzám.

Szörnyű életem volt. Huszonhat évig nekem nem volt fürdőszobám, előszobáról nem is beszélek. Eleinte, amikor nem volt pénzünk, tekenőben fürödtem, és közben két fürdőszobám volt. Mikor kiadtam, az volt a feltételem, hogy egy héten egyszer használom a fürdőszobát, mert az én szobám mellett volt, szerencsére. Egyszer fürödtem vagy kétszer. Mikor harmadszor akartam fürödni, bementem, és láttam, hogy bent a kádban volt a bili mocskosan – volt egy kicsi gyereke. Én oda többet be nem tettem a lábamat. Olyan beteg lettem, nem tudtam kijárni, tekenőben kellett megfürödjek. De ne beszéljünk erről, nagyon felzaklat. Édesanyámnak köszönhetem, anyámnak a kívánsága volt, hogy csináltassunk egy mosdófülkét vécével. Különben télen-nyáron járhattam volna ki az udvarra, a budira, és lavórban mosakodhattam volna. Volt olyan is, hogy a férjem a bátyámnál fürdött, mert neki volt külön szép lakása, és én a testvérénél, a sógornőmnél.

Aztán jött egy olyan törvény, hogy ha felszabadul valamilyen lakrész a házban, amelyik nem volt államosítva, nincs joga rendelkezni az államnak. S így aztán huszonhat év után [körülbelül 1971-ben] visszakaptam egy szobát, egy fürdőszobát s előszobát. Így lett nekem három szoba, fürdőszoba, előszoba. Ez a család huszonhat évet lakott ott, amikor aztán végre sikerült eladni a házat [a ház általa lakott részét]. Addig el sem adhattam. Vagyis eladhattam, de nem volt vevő rá, mert nem ajánlhattam fel úgy, hogy van egy lakó. Aki megveszi, az azért veszi meg, hogy bele akar költözni. Huszonkét éve cseréltem ezt a lakást, még a kommunizmus ideje alatt. Egy állatorvos lakott itt. Olyan hülye törvények voltak, hogy magának fogalma sincs. Például egy háromtagú család nem vehette meg az én házamat, annak nem járt [egy teljes] ház, mert még mindig volt benne „spaţiu locativ”. Túl nagy volt a lakás egy háromtagú családnak, meg volt mondva, hogy hány négyzetméter jár nekem, a vevőnek is. S akkor egy másik családnak volt két gyereke és kétnemű, tehát járt külön szoba az egyiknek, külön szoba a másiknak, a harmadik járt a szülőknek, akkor járt egy közös szoba, úgyhogy egy kis protekcióval megvehette. Huszonhat év után felszabadult még egy szobám, már fel tudtam ajánlani a három szobát, előszobát, fürdőszobát konyhával.

A férjem munkahelyén is voltak hülyeségek a kommunista világban. Munka előtt, reggel, volt olyan, hogy újságolvasás [Magyarországon Szabad Nép-félórának hívták ugyanezt, vagyis a kommunista párt hivatalos lapjának közös olvasását, a fontosabb cikkek „megbeszélését” a munkahelyeken munkakezdés előtt. Kb. 1949 és 1953 között volt szokásban. – A szerk.]. Mondta az uram, hogy „én megszoktam már diákkorom óta, hogy újságolvasó vagyok, énnekem jár újság, elolvasom otthon”. Az újságolvasási szokást hazulról hozta. Az első perctől kezdve a helyi „Népújság”-ot járattuk haza. Én háziasszony voltam. Aztán az idegekkel megbetegedtem, és azért is aztán le kellett mondani arról, hogy kivándoroljunk. És akkor már nyomorúság volt. Nagyon nehezen éltünk az 1960-as években. Egyikünk se volt párttag, sem az uram, sem én. Nem is vettem részt semmiben. Nem volt hátrány, hogy nem volt az uram párttag, mert tudomásul vették. Ő el akart jönni onnan. Hívták főkönyvelőnek az Augusztus 23-ba [a helyi bútorgyárba], hívták a cukorgyárba, és el akart jönni, de nem engedték el. S ha nem adnak neki papírt, akkor elveszíti az éveit [lásd: munkahely-változtatás korlátozása Romániában].

Eleinte, mikor megalakult ez a társegyesülete, tartottak úgynevezett ismerkedési estélyeket [a kollégák között], akkor mi vittünk kis tésztát, aprósüteményt, ki mit akart. Egyszer mondta ott valaki, hogy miből süssünk, hogy süssünk, s akkor azt találtam mondani: „Ó, Istenem, olyan egyszerű a sárga torta, teszünk rá egy kis kakaót, összekavarjuk, s csinálunk valami márványos tésztát.” Akkor az egyik nagyszájú elvtársnő elröhögte magát: „Jaj, nagysága, hozzá van szokva a kakaóhoz…” Mikor tényleg dolgoztam volna, szerveztem, hogy minél többen eljöjjenek, s mutasson [jól] az a büfé, akkor az egyik főpofázó ilyent vág a fejemhez. Na, gondoltam, az anyátok keserves kínja, én többet ide se fogok jönni.

Háború előtt szombaton soha nem főztem. A háború után már nem volt semmi különös, a férjem dolgozott szombaton is, mert munkanap volt. De mindig úgy csinálta, hogy a nagyünnepekre maradjon a szabadságból, hogy újévkor [Ros Hásáná], hosszúnapkor [Jom Kipur] és húsvétkor [Pészah] is maradjanak szabad napjai. S akkor mindig ebédeket csináltam. Nem mondhatom, hogy tortát, mert év közben is csináltam eleget, mert imádta az uram. Ez a férjem is nagyon szerette az édességet. És volt alkalmam tanulni. Még a háború előtt egy szomszédom főzőiskolát végzett Bukarestben, és tőle tanultam meg mindent. Aztán mikor visszajöttünk a háborúból, a barátnőimmel összeültünk, egyik erre emlékezett, a másik arra emlékezett, s így gyűltek az én receptjeim. Van nekem egy vastag receptes füzetem, amibe a receptek be vannak írva. Olyan receptek is vannak, hogy tizen… tojás meg húszon… [deka] mandula… De egyszerű is van, ami nem egy drága dolog, és mégis valami.

A mai napig is péntek este gyújtok gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Amióta férjhez mentem, az első péntek estétől kezdve. Két gyertyát gyújtok. A vallásunk úgy tartja, hogy mielőtt egy csillag feljön, akkor kell meggyújtani, és legalább egy fél órát égjen, amikor a csillag feljött [A szombati gyertyákat a szombat bejövetele, vagyis naplemente előtt kell meggyújtani (és nem a csillag feljövetele előtt; a szombat kimenetele kötődik a csillagok feljöveteléhez). – A szerk.]. És kendőt kötök a fejemre, és van egy ima [a gyertyagyújtási ima], amit mondunk héberül, tudom kívülről. Meggyújtom a két gyertyát, elmondom azt a rövid imát, s aztán mondom magamban, amit akarok. Kérem a Jóistent, hogy nyugodjanak békében az én drága halottaim. Pénteken estére, mivel szerette az uram a halat, azt készítettem, valami halételt. Nagyon sokféleképpen tudom készíteni. Ha nem éreztem jól magam, szerette a kávét egy jó kaláccsal, akkor az volt. Bárheszt nem tudok dagasztani. Anyámmal mindig a cselédek dagasztották. Ünnepekkor, újévkor, hosszúnapkor [a böjt előtti este] sütöttek kalácsot, akkor mindig kalács volt.

Pészahkor a férjem nem evett kenyeret, végig, amíg élt. Én, amikor már megbetegedtem a rágással, és nem tudtam enni a pászkát, mert szúrt, akkor már kezdtem enni kenyeret. De azt hiszem, nyolcvan-nyolcvanöt éves koromig nem ettem kenyeret. Volt más étel, annyi jó étel volt húsvétkor. Amíg élt a második férjem, itthon kettesben végigcsináltam ezt a cirkuszt [a szédert]. Csak ketten voltunk, mert nem volt senkink, se neki, se nekem. Az uram megcsinálta nekem a szédert, olvasott fel a Hagadából. Én voltam a gyerek, mondtam a má nistánát, eljátszottuk az egészet. Mondta a magáét, és én – mikor eldugja ezt a bizonyos pászkát, utána kell kezet mosni –, amíg ő kezet mosott, addig én azt onnan elvettem, s máshova dugtam. Aztán jött a vacsoránk. Vacsoráltunk, s utána vettük elő az afikóment. És én addig nem adtam, amíg nem kértem valamit. Olyat kértem, amire akkor szükségem volt, és amit meg tudott venni. Vegyen nekem egy új fogkefét, egy kis kölnit, szóval gyerekséget. És ez olyan jó volt, szép este volt. S minden finom volt. Igyekeztem finomakat csinálni, finom tortát, például húsvéti tortát is lehet liszt nélkül csinálni. Van nekem egy receptem, diótorta narancskrémmel, abba nem kell liszt, csak egy evőkanál dió és egy evőkanál törtpászka vagy pászkaliszt. Ez egy finom és drága dolog. Két egész narancs kellett: egy a tésztájába s egy a krémjébe. Meg 30 deka vaj. Narancsot kaptam, volt amikor hoztak. Nekem mindig kijutott valahonnan. Aztán én mosogattam, mert sok edény volt, mert rendesen volt terítve.

Purimot, Hanukát nem ünnepeltünk. Mikor kellett templomba menni, együtt mentünk templomba. Nagyon rendes kollégái voltak. Előfordult, hogy pont ünnepkor jött egy delegáció Bukarestből, a feljebbvalója a minisztériumból. Mondja a férjem, hogy „Juj, be van jelentve holnapra a delegáció…”. A kollégája, Ábi mondja: „Te menjél nyugodtan a templomba, mi helyetted el fogjuk rendezni. Nyugodtan menj, eszedbe se jusson, hogy felgyere az irodába!” Olyan kollégái voltak, és olyan volt az igazgató is, elnézte neki. Akkor már azt nézték, hogy eredményeket tudjanak felmutatni, már megjött az eszük. A káderesek már nem voltak olyan nagy befolyással [lásd: „személyzetis” – a romániai „káderesek” lényegében ugyanolyan hatáskörökkel és jogosítványokkal rendelkeztek, mint a „személyzetis” kollégáik Magyarországon. – A szerk.]. A „csebresek”, az uram így hívta a káderosztályt. Tudja, akik a csebret [A cseber (csöbör) fából (is) készített, egyfülű, vödör alakú edény. – A szerk.] csinálják, azokat kádároknak hívják. Szóval már nem törődött annyira a vezetőség sem, azt nézték, hogy ki hogy dolgozik. A kommunizmus ideje alatt hitközségi tagok voltunk, végig fizettünk. Saját nevünk alatt fizettünk tagságot. Voltak, akik fizettek, de nem a saját nevük alatt. De az uram nem is gondolta másként, és pláne, hogy tudták, hogy járt templomba. Elfogadták úgy, ahogy volt. Ez egy elit osztály volt, nem volt annyi szedett-vedett, itt a szakmához kellett érteni, tehát nem lehetett az utcáról egy tejesembert odaállítani. A káderosztályba esetleg igen. Volt, amikor a faipar pénzügyi vezetése Máramarosszigettől egészen Csíkszeredáig az ő kezében volt. Nem tudom, hány ezer munkás pontos időben kapta a fizetését, ezért kapta a kitüntetést, hogy soha nem fordult elő, hogy egy nappal késsen a fizetés.

A felvonulásokkor a férjem ki kellett vonuljon [lásd: állami ünnepek a szocializmusban Romániában]. Nekem eszembe se jutott, hogy vele menjek. Soha nem értettem egyet az akkori kommunista eszmékkel. Ami erőszakkal jön létre, azzal én sose értettem egyet. Ami irányított, az nem lehetett jó. Engem ne irányítsanak, hogy én mit csináljak.

Volt idő, amikor nagyon szegények is voltunk, illetve nagyon be kellett osztani a pénzt. Egy fizetés volt, betegség volt… Az uramnak akkor ezer-ezerötszáz lej fizetése volt. A kommunizmus alatt hét évig kellett tartsak magam mellett kis cselédeket. Mindegy, hogy száz lejt fizettem egy tizennégy éves falusi leánynak, a lényeg az, hogy legyen valaki a házban velem. Nem a segítségre volt szükségem, hanem arra, hogy legyen valaki mellettem. Magyar lányok voltak, volt egy román is. A végén, amikor úgy éreztem, hogy egy-egy délelőtt egyedül tudok maradni, akkor indult be a varrróiskola. Az első tanítási nap elmentem, amikor a szünetben az udvaron kijöttek, kérdeztem: „Kinek kell lakás?” Mindenkinek, mert sok falusi lány bejött ide akkor. S egy kis cingár román leányka futott egy kodicával [copffal]: „Eu n-am, Tanti, eu n-am! Am o soră dar gazda ei nu mă lasă să stăm impreună…” [Nekem nincs, Néni, nekem nincs. Van egy nővérem, de a házigazdája nem engedi, hogy mind a ketten ott lakjunk (román)]. Leadtam a címet. Elment. Gondoltam, most jött be pár napja Szászrégenen túlról, úgysem fog eljönni, nem is fogja megkapni ezt a kicsi utcát. Két órakor beállít: „Am venit, doamna!” [Asszonyom, megjöttem!] Három évig volt nálam. Mondtam neki, se kosztot, se semmit nem tudok adni, csak a szállást. És a konyhában aludt. Mondtam neki, hogy korán kell felkelni, mert a domnu’ hétre megy munkába, és ő itt reggelizik. Jelesre vizsgázott, remek feje volt. Minden oké volt, és három évig, de utána is tartottuk a kapcsolatot. Ezelőtt talán hét-nyolc éve annak, még annyi sem, hogy megszakadt. Itt lakik a harmadik faluban, azután is sokra vitte, üzletvezető lett, nagyon ügyes volt, de megbetegedett vagy mi, s megszakadt a kapcsolat. Ő volt az utolsó, akit tartottam pénzért.

A kommunizmus ideje alatt voltunk Pesten és Izraelben kétszer. Nem volt nehéz megkapni az útlevelet, mert a Securitáténál volt egy összeköttető, aki megszerezte nekem, hazahozta [lásd: Románia – utazás (román állampolgárok külföldre, ill. külföldiek Romániába)]. Amikor először mentünk, olyan beteg voltam, hogy nem is tudtam odáig elmenni az útlevélért, s hazahozta. Volt nekem egy barátnőm – egy özvegyasszony, fiatal, jóképű asszony –, és annak a barátja volt. A férfi nem volt nős. És megcsinálta, de nem járt rosszul. Én annyi Kent cigarettát, ami akkor valuta volt, hoztam neki… Különleges dolgokat hoztam neki. Magamnak nem hoztam annyit. Még kaptam is, felpakolva jöttem. 1975-ben voltunk Pesten. Két és fél hetet töltöttem, de Pestet úgy ismerem, mint a tenyeremet. Na de a háború után másképp nézett ki. 1976-ban voltunk Izraelben, és 1983-ban voltunk utoljára. Az uram unokatestvérénél voltunk. Csak két hétig laktunk Piri néninél Netanján. Nem voltunk mi sosem szállodában [hanem az olcsóbb szálláshelyeken]. Egyszer három hónapot voltam ott, és egyszer hat hónapot egyfolytában, úgyhogy volt alkalmam megismerni. Én nemcsak a szépet láttam, láttam én ott mást is. Nagyon szorgalmas nép, de megvannak az emberi gyengeségek vagy hibák, ami minden nemzetnél van. Van elég gazember, van elég becstelen, de vannak szorgalmasak és munkabírók, és dolgoznak. És olyan modern államot építettek, hogy álmodni se lehet jobbat. Voltam a Getsemáne-kertben [a Biblia szerint ezen a helyen (valószínűleg az egyik tanítvány kertje volt az Olajfák hegyén) töltötte Jézus az elfogása előtti utolsó éjszakát, és itt fogták el. – A szerk.], voltam a Szent Hegyen, én olyan keresztény templomot életemben nem láttam, pedig Bécsben is voltam a Kapucinus templomban [A Kapucinus templomban (Kapuzinerkirche) van az ún. kapucinus kripta, a Habsburg-ház családi sírboltja, tizenkét Habsburg uralkodó (tizenegyen közülük magyar királyok is voltak) temetkezési helye. – A szerk.], Budapesten is voltam a Szent István templomban [bazilikában]. Izraelben vannak irodák, ahol indítanak naponta autóbuszokat, ezt mutatják, azt mutatják, egynapos, kétnapos, s akkor kiválasztod. Érdekelt a Jordán vize. Onnan hoztam a keresztény barátnőimnek három kicsi üvegben vizet. Én bátor voltam ott leereszkedni, mert le kellett menni a vízért. Megtöltöttem, s akkor bementem a templomba, s kértem a papot, hogy szentelje meg. Szóval minden figurát csináltam. Máskor voltam két hetet Jeruzsálemben s a környékén. Ott láttam azt az Omár mecsetet [a Szikladómot], és láttam a másikat [a Szentsír templomot]. Elég közel vannak egymáshoz.

1994-ben meghalt a férjem. Itt, a [maros]vásárhelyi zsidó temetőben temették el. Kádist is mondtak, Grünstein volt akkor az előimádkozó, és ő temette. De erről ne beszéljünk, mert ez nagyon fájó valami. Még ennyi év után is, szegényt, tizenegyedik éve, hogy elvesztettem, és őutána még ma is kapom a tiszteletet. Ott, ahol dolgozott a férjem, volt egy csomó fiatal, ilyen aktivisták, párttagok voltak. Azok még most is köszönnek nekem. Őutána. „Doamna Steinmetz, ce mai faceţi?” [Hogy van, Steinmetz asszony? (román)]. Felajánlották ezelőtt pár héttel is, hogy hoznak nekem halat a tóból. Mint jellem, abszolút korrekt ember volt.

A hitközségtől nem kapok támogatást. Ajándékot néha, amikor jön az újév, s van nekik fölösleges élelmiszerük, akkor küldenek egy-egy csomagot. Az igazság az, hogy az a nyugdíj, amit én Németországból kapok, egyelőre ma még elég. És most például kaptam valamit, de nagyon keveset Magyarországról, szülő után. Egy skót szervezettől, kapok minden héten segítséget [A Târgu Mures Trustot 1999-ben alapította Ethne Woldman, a Jewish Care Scotland ügyvezetője. A szervezet három személyt fizet, hogy rendszeresen fölkeresse az idős embereket. http://www.eastrenfrewshire.gov.uk/holocaust/testimonies/holocaust_remembrance_2004_-_targu_mures.htm – A szerk.]. Keddenként jönnek.

Jól érzem magam a bőrömben, felemelt fejjel járok. Itt születtem, itt élek, s itt halok meg. Ebben a korban sajnos nincs mit mondani a mindennapokról. Nehezen telnek, mert nap nap után jönnek különböző betegségi problémák. A fülemmel is műhiba volt, még hallókészülék is kell. Zenét nem tudok már hallgatni, mikor életem volt a zene. Keresztrejtvényt fejtek, elolvasom a napi újságot, televíziózok, kiválasztok magamnak két-három kicsi hülye telenovellát, amit úgy is megértek, ha nem olvasom [a feliratát]. Sajnos nagyon kevés zenét közvetít, pedig harminc-negyven állomást tudok fogni ezen a televíziómon. Nagyon szeretnek engem, nagyon sokan meglátogatnak. De a legédesebb az, hogy ott szemben [aki lakik] – én nem tudom, ők sem tudják, hogy hogy hívnak, de kommunikálunk, beszélünk. Mutatták, hogy két virág [van az ablakomban] így, s mondja [mutatja], hogy sehol senkinek nincs virágja, és neked van. Hát ilyen szórakozásunk van. Nyilvántartanak, mint nagyon öreget. Talán tudják a koromat is, mert látnak.
 

Életrajz

Farkas Józseffel való találkozásaimra a dési zsidó hitközség székhelyén került sor. 1996 márciusa óta ő a hitközségi elnök, és lelkiismeretesen bejár az irodába minden hétköznap reggel nyolc órára. Nyugodt, türelmes ember benyomását keltette.

Apám részéről a családot nem ismertem. A nagyapám Farkas Alexander volt, ő is és a nagymamám is meg volt halva, mikor én születtem. Abból, amit az apámtól hallottam, gondolom, hogy Járavizén laktak, és a gyerekeik is ott születtek [Járavize – kisközség volt az egykori Torda-Aranyos vm.-ben, Trianont követően Romániához került. Ma: Valea Ierii. Tordától 50 km-re északnyugatra. – A szerk.].

Édesapámék sokan voltak testvérek, volt négy fiú és négy leány. A négy fiú közül az egyik, Farkas Ármin Tordán élt, fuvarozott, stráfja [rakszekere] volt. Volt vagy három leánya és egy fia, de miután az apám meghalt 1945-ben, kiment Izraelbe a családjával együtt, és eltűnt a nyoma. Egy másik fiútestvérüket Farkas Hermannak hívták, ő Lupényban élt, de nem ismertem [Lupény – kisközség volt Hunyad vm.-ben, 1891-ben 900 főnyi román, 1900-ban 4800, 1910-ben 8000 főnyi román és magyar, 1920-ban már 13 800 főnyi lakossal. A községben jelentős kőszén- és több kisebb barnaszénbánya volt, ennek köszönhetően a zsilvölgyi bányászat központja lett. Trianont követően Romániához került. A 20. század első éveiben polgári fiú és leányiskolája volt.– A szerk.]. A negyedik fiú Farkas Gerő volt, ő az első világháború után, az 1920-as években elment Amerikába a négy leánytestvérükkel együtt. Nagyon halványan emlékszem, hogy a nevük talán Farkas Veronika, Farkas Gizi, Farkas Vilma volt, a negyedikre nem emlékszem, soha nem láttam őket, soha nem találkoztam velük. Nem tudok semmit róluk, semmit az égvilágon. Annyira visszaemlékszem, hogy a háború után, mikor az egész ország le volt rongyolódva, ez az amerikai nagybátyám, mikor megtudta, hogy meghalt az apám, az ő testvére, küldött a mi részünkre, hogy árván maradtunk, és segítsen rajtunk, valami téli holmit. Annak idején, mindjárt háború után lehetett küldeni csomagot Amerikából, akkor még nem volt kommunizmus. Egy télikabát is volt a csomagban, erre emlékszem, mert azt a télikabátot én legalább harminc-negyven évig viseltem, olyan jó karban volt. Sötétkék volt, nagyon puha, finom anyagból, valódi angol [szövet].

Az apám, Farkas Mendel 1889-ben született Járavizén, ő, mondjuk, a középső volt a testvérek közül. Azt gondolom, hogy Gerő nagyobb volt, mint az apám, és a lányokból vagy kettő nagyobb volt. De nem tudom biztosan, én nem ismertem őket. Az apám katonaként harcolt az első világháborúban [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában], és miután hazakerült, ismerkedett meg anyámmal, de ennek körülményeiről többet nem tudok. Nekem, mondjuk, egy-egy pluszom [pozitív tulajdonság] mellett van nagyon sok mínuszom. Én sose kérdezek semmit. Amit mondanak, én eltárolom az agyamban, a fejemben, de hogy én kérdezősködjek…

Az anyám részéről a nagyszüleim Tordán éltek. A nagyapám Deutsch József volt, ő meghalt körülbelül 1928-29-ben, mielőtt én születtem, és az ő tiszteletére adták a családban az összes fiúnak a Jóska nevet [A hagyomány szerint az anya joga a név megválasztása. Szokás elhunyt nagyapa vagy más rokon nevét adni (bár az askenázi közösségekben élő nagyapa nevét is kaphatja az újszülött fiúunoka). Lásd még: névadás. – A szerk.]. Ott van eltemetve Tordán a zsidó temetőben, pont az apám mellett. A nagymamámat ismertem az anyám részéről, Deutsch Reginának hívták. Ő elég vallásos volt, tartotta a kóserságot [lásd: étkezési törvények], mindig gondoskodott, hogy ne tréflizzük be a házat szalonnával vagy olyasmivel, amit nem volt szabad használni. Nem volt levágva a haja, csak amikor a templomba ment, kötötte be a fejét egy muszlin kendővel [Az ortodox férjes asszonyok kalappal, kendővel vagy a 19. században elterjedt szokás szerint parókával (sejtel, sájtli) fedték be a fejüket, illemből, mivel a szabadon lévő haj a mezítelenség egyik formájának tekinthető. A hagyomány szerint a menyasszony a házasságkötés előtt fölkereste a mikvét, ott vágták le a haját. Ezt követően az ortodox férjes asszonyok haját a férjen kívül más nem láthatta. Elméletileg nem szabad áldást mondani vagy szertartást végrehajtani olyan férjes asszony jelenlétében, akinek nincs befedve a feje. Ma már az ortodox asszonyok is inkább csak a zsinagógában fedik be a fejüket. – A szerk.]. A nagynénémékkel, Edit lányáékkal lakott, ő gondozta a házat, ameddig bírta fizikailag. A nagyanyám a háború után elment Marosújvárra, ahol volt a Deutsch Lajos [az anya egyik testvére], és ott halt meg. Az apám meghalt 1945. március hatodikán, a nagyanyám pedig két napra rá ott, Marosújváron [Marosújvár(-akna) – nagyközség volt Alsó-Fehér vm.-ben, 1891-ben 3400, 1910-ben 5000, 1920-ban 4900 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Itt volt Magyarország legnagyobb sóbányája. Trianont követően Romániához került. Ma: Ocna Mureş, Tordától 24 km-re, délre. – A szerk.].

Ottan volt három fiú [a családban], Deutsch Lajos, Deutsch Kálmán, Deutsch Samu, és a legfiatalabb volt egy lány, Deutsch Edit. Deutsch Lajos Marosújváron élt, megnősült, elvette feleségül egy zsidó malmosnak a leányát, és ő kezelte mint férfi a marosújvári malmot. A felesége Manci volt, egy fiuk és egy leányuk volt, a leányt Noéminek hívták, a fiúra már nem emlékszem, ők valamivel kisebbek voltak nálam. A második világháború után elmentek Izraelbe [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után], a gyerekek Izraelben telepedtek le, Deutsch Lajos aztán visszajött Tordára, és Tordán halt meg az 1950-es évek első felében. Deutsch Kálmánnak egy szeszesital- vagy borlerakata volt Székelyudvarhelyen. Székelyudvarhelyen éltek, ahonnan őt az egész családjával együtt – felesége és két gyermeke, fiú és leány, az a fiú is Jóska volt – elhurcolták Auschwitzba, és közülük nem jött vissza senki az égvilágon. Deutsch Samu Tordán élt, annak a fia is Deutsch Jóska volt, a nagytata után. Elment Izraelbe a háború után a feleségével és fiával, és Izraelben halt meg.

Deutsch Edit férje Hertzlinger Jenő volt, zsidó gyógyszerész, ők itt éltek, Tordán, közel laktak oda, ahová mi költöztünk a háború alatt. Volt egy fiuk, aki egy napon született velem, ő is Jóska volt – két lány szült két Jóskát ugyanazon a napon –, és egy lányuk, Lili, aki három évvel fiatalabb, mint én. Jóska 1945-ben elszökött a szüleitől, elment Izraelbe, Shanan Josefnek hívják most, ő még él. Izrael nem kötelezi, hogy átvigyék az innen vitt nevet. Amikor voltak az aliják, akkor még dátumot is változtattak. Amit bediktáltak, azt írták. Mikor valaki megérkezik, és akar más nevet, megváltoztathatja. Itt is, a temetőben minden sírra héberül fel van írva a meghalt keresztneve, és hogy kinek a fia. Például én Jóska vagyok, és az apám Mendel. Akkor a nevem lenne, mondjuk, Josef ben Mendel [lásd: zsidó vezetéknevek]. Nem Josef Farkas. És ugyanez érvényes a lányokra is. Sarah, Menachen lánya, az Sarah bat Menachen. És ennek az alapján Izraelben aztán folyékonyan be tudták írni azt, amit óhajtanak. Például elment egy barátnőm Tordáról, akit Kirschenbaumnak hívtak. Izraelben nagyon nehéz lett volna, hogy ezt a Kirschenbaumot valamiképpen szentesítsék. És ő beíratta magát Duvdevániként. Ez Kirschenbaum, cseresznyefa, héberre lefordítva. Deutsch Lili is Izraelben él, Rehovoton, Huszár Lili a férje után, egy lányuk van.

Ez a nagybátyám, Hertzlinger Jenő, ez a gyógyszerész illegális kommunista volt. És szegény belebolondult, amikor kiábrándult. Szervezkedtek annak idején [a két világháború között], volt néhány illegalista a tordai szódagyárban, a tordai üveggyárban, egy-egy. A nagybátyámat aztán kiemelték augusztus huszonharmadika után [lásd: Románia kiugrása a háborúból], és aktivista volt. Elvitték Kolozsvárra, Kolozsvárról elvitték Felsőtömösre [Timişu de Sus, Brassótól 20 km-re déli irányban. – A szerk.], ott volt egy casă de odihnă [belső üdülője] a Comitet Centralnak [Központti Bizottságnak], és ő volt annak az igazgatója. Onnan elvitték Bukarestbe, és kinevezték az Elias kórház adminisztratív igazgatójává. Egy Elias nevű valakié volt, ő adományozta a román államnak ezt a kórházat. Ez egy nagy kórház volt, 1989 előtt a főnököknek volt a zártkörű kórháza. Egyszer meghalt valami fejesnek az apja vagy az anyja, nem volt ott senki, és őt hívták le, hogy menjen a fejessel. Bementek a boncterembe, és ott a halottakat nehezen tudták felismerni. A nagybátyám véletlenül egy más halottra mutatott. És ezek keresik, nem tudom, mire rájöttek, hogy más volt. Ezt megtudta a Comitet Central, és abban a pillanatban kinyírták, kitették az állásából, és ebbe belebolondult a szó szoros értelmében, szkizofréniás lett. Szóval kegyetlen volt a kommunizmus. Amilyen nemes volt elvileg, olyan kegyetlen volt a végrehajtása. Itt volt [hazalátogatott] az unokatestvérem, a fia, József, ő már Izraelben volt, bement hozzá, és nem ismerte föl. Volt egy időben bolondokházában is, de többnyire otthon gondozták. Bukarestben halt meg, úgy 1985–86-ban, mert miután meghalt, akkor ment el a leánya az anyjával együtt Izraelbe, és ők 1987-ben mentek. A nagynéném, Hertzlinger Edit vagy öt évvel ezelőtt [2000 körül] halt meg.

Tán az anyám [Deutsch Fánus] volt a legidősebb a testvérek közül, ő 1893-ban született, Tordán. Született jó humora volt. Nagyon sok vidámság volt benne. Valamikor elmesélte, hogy ő férjnél volt, és nem tudom, milyen körülmények között, nem bírta a férje, és elváltak. Ez volt az első világháborúban. Miután az apám leszerelt a katonaságból az első világháború után, és hazakerült, akkor ismerkedtek meg, és körülbelül 1918-ban házasodtak össze, mert a nővérem 1920-ban született. Anyám gondozta, nevelte mind a három gyermeket, a nővéremet is, az öcsémet is, és mindenféle szempontból átadta mindenét, ami volt neki. Gyönyörű szépen írt, nem, mint én, sokkal szebben írt, mint én. Nem volt csak ilyen régifajta gimnáziumból négy gimnáziuma [azaz négy év elemit és négy év gimnáziumot végzett].

A nővérem, Farkas Éva 1920-ban született, a férje után Márton Éva volt. Tordán járta a négy elemit, majd [Nagy]Váradon végezte a kereskedelmi líceumot, mert ott volt ez a konfesszionális [felekezeti] kereskedelmi líceum [Az iskoláról nem sikerült megtudnunk közelebbi adatokat. – A szerk.]. Az apánkhoz hasonlított, akárcsak én, olyan csendesebb volt, nyugodt. Mindjárt az apám elhalálozása után ment férjhez. Márton Ernőnek hívták a férjét, úgy tudom, hogy marosújvári volt. A szülei fakereskedők voltak, ezt átvette ő is. Amióta én ismertem, a fa szakmában dolgozott, Kolozsvárt volt egy „Com Lemn” [lemn =  fa (román)] nevezetű iroda, amelyik aztán odacsatolódott az ICRM-hez, ott dolgozott. A nővérem pedig könyvelőnő volt. Kimentek Izraelbe 1958-ban. A sógoromnak az anyja meghalt itt, Tordán, és az apja és a nővére elment Izraelbe a háború után. Kérte a sógorom a családegyesítést, és engedték a nővéremmel együtt, akinek nem volt gyermeke. Petah Tikvában laktak, az egyik szakszervezeti egyesületnél alkalmazták őket, és azt hiszem, a sógorom mint statisztikus dolgozott, a nővérem pedig mint főkönyvelő, egészen a nyugdíjazásig. 1994-ben halt meg a nővérem, augusztus huszonkettedike körül. Kiment egy autóval vásárolni a piacra, és mikor kiszállt az autóból, senki nem tudja, hogy miért, elesett, beütötte a koponyáját, bevitték a kórházba, végig kómában volt. Akkor telefonált az öcsém, hogy mi történt. Azonnal a leányom segítségével utánajártunk vonatjegynek, repülőjegynek, egy csütörtökön repültem, és amikor én repültem, akkor halt meg a nővérem. Részt vettem a temetésén, ami péntek délelőtt volt, mert péntek délután nem temetnek a szombat miatt. De senki nem tudja, hogy miért [halt meg], hogy szívszélhűdésbe vagy a melegtől, agyvérzést kapott, vagy kiesett az autóból, vagy megbotlott az autóból, senki nem tudja, hogy mi történt.

Az öcsém, Farkas Imre 1931. november tizennegyedikén született. Az öcsém volt egy cseppet izgága, ő az anyánkhoz hasonlított. És fantasztikusan szellemes volt. Nem sok iskolája volt, de sokkal szebben írt, mint én, nagyon gyönyörű írása volt. Négy elemit végzett a felekezeti iskolában, majd négy gimnáziumot a román iskolában, azt már [1944.] augusztus huszonharmadika után járta. De nem akart tanulni sose, és elment traktoristának, majd kitanulta a hegesztőséget és lakatosságot. Alig volt tizennyolc éves, amikor megnősült, a felesége, Fischer Ibi [Ibolya] idősebb volt nála két évvel, velem volt egyidős, 1929-ben született. Ő tizenhat évesen túlélte Auschwitzot, és visszakerült Tordára [A deportálások idején minden bizonnyal a második bécsi döntés révén átmenetileg Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyben tartózkodott. Dél-Erdélyből, amely a trianoni békeszerződés óta folyamatosan Románia része, nem deportálták német koncentrációs táborba a zsidókat. Lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben. – A szerk.]. Azt tudom, hogy amikor az öcsém hazament, és bejelentette, hogy megnősült, az anyám kidobta a házból. Aztán elmentek, és egy darabig laktak Kolozsvárt, ahol a Tranzit ház [a Szamos partján] van most, ott volt néhány ilyen gyengébben készült lakás, és ott volt, azt hiszem, egy szobájuk. Akkor egy idő után az anyám befogadta őket, és visszaköltöztek Tordára, a családi házba. Az öcsém a Proletarulban dolgozott, az samott-téglagyár volt, a tordai cementgyár mellett volt. És ott dolgozott a karbantartásnál, lakatos-hegesztő volt egészen 1966-ig, amíg el nem ment Izraelbe. Három gyermekük született, de sajnos kettő meghalt. Az első egy leány volt, Verának hívták, ő négyéves korában meghalt, már nem tudom pontosan, miben, a klinikán halt meg. Utána született egy fiúcska, az háromhetes korában meghalt, azt tudom, hogy deszhidratálódott [dehidratálódott], pedig kezelte egy kolozsvári híres gyermekgyógyász. Csak a harmadik gyerek maradt meg, Palika. Ő 1952-ben született, pont tíz évvel nagyobb az én leányomnál, és ők az egyetlen unokatestvérek, akik a családból mint unokatestvérek tartják a kapcsolatot. Palinak is van két gyermeke, egy fiú és egy leány.

Imre Tordán a gyárban nagyon nehéz munkát végzett, és összekerültek vagy hárman-négyen, akik nekifogtak inni. Az öcsém is ivott, ő egész más volt, mint én, házsártos volt, és sok probléma volt vele. Ilyen kijelentéseket tett, mikor jött piásan, hogy veszi a kést, mert „oláh vért” akar inni. Persze az anyám esett össze, mikor hallotta. Telefonált Tordáról Désre – akkor már Désen laktam –, hogy menjek Tordára, mert Imre megint berúgott, csitítsam a dolgokat. És futottam. Akkor a család úgy határozott – a nővérem már azelőtt kiment Izraelbe –, hogy menjen el Izraelbe, mert ott nem fog tudni inni a melegtől. És körülbelül így is történt. 1966. március huszonhatodikán ment a családjával együtt, és Kefar Saván telepedtek le, ez tizenöt kilométerre van Petah Tikvától. Elment az édesanyám is az öcsémmel együtt Izraelbe, mert [Tordán is] velük élt, és volt ott egy unoka is, akit imádott. És hat hónapra és hat napra rá meghalt ott, Izraelben, nem bírta az éghajlatot. Ott van eltemetve Izraelben, Kefar Saván. Az öcsém előkovács, pneumatikus kovács volt Izraelben egy fémipari részlegben, ahol 1981-82 körül balesetezett, egy magas nyomású présnek megdefektesedett a fékje, elkapta az egyik kezét, és összezúzta. Miután a kezét nem tudta használni a mesterségében – két ujja meg volt merevedve, nem tudta hajlítani –, könnyebb munkán dolgozott egészen a haláláig. Először tán őrnek tették ugyanabba a gyárba, de aztán eljött onnan.

2002. május tizenkilencedikén halt meg az öcsém. Oda is elmentem, az öcsémet már eltemették, de mondtam kádist felette, és ültem sivát, ahogy mondják, azt a hét napot a sógornőmmel és a fiával [lásd: gyász, süve]. Letettek egy matracot egy deszka fölé, hogy ne legyen fotel, hanem lejjebb legyen, és azon ültünk. Ilyenkor ülnek a földön, nem egy kényelmes helyzetben, ha van kukoricapanusa [csuhé], akkor azt rakják le, kiterítik, letakarják, és arra ülnek, szóval nem fotelben ülnek, nem székben. És akkor jár fel a rokonság, látogatók. Az is egy szigorúan rituális dolog, hogyha valaki meghal reggel, akkor délután el is kell temetni [lásd: temetés]. És akkor nincs idő majdnem senkit se értesíteni. Ezért van harminc napra rá a sírkőavatás. A harminc nap alatt mindenkit le lehet értesíteni, és többen jönnek a sírkőavatásra, mint a temetésre. Én is részt vettem az öcsém sírkőavatásán. Ilyenkor jön egy kántor, aki elmondja az imát, és felavatja a sírkövet. A család gyújt egy gyertyát, és most már szoktak virágot is hozni, ezt régebben nem engedték [lásd: temető]. De pont [a temetés után] harminc napra van a sírkőavatás. Az anyám ott van eltemetve Izraelben, a nővérem ott van eltemetve Izraelben, és az öcsém ott van eltemetve Izraelben.

Én 1929. október negyedikén születtem Kolozsvárt, a Mátyás Mátyás klinikán. A József Sándor nevet kaptam a két nagytatám, Farkas Alexander és Deutsch József után, mert rituális szempontból nálunk minden újszülött fiú felveheti a meghalt nagyszülő nevét. Tordán éltünk, ott nevelkedtem. Miután megszületett a nővérem, az apám elment Amerikába dolgozni, pénzt keresni, ez divat volt. Innen, Erdélyből nagyon sokan mentek ki, volt, aki maradt, volt, aki visszajött. Dolgozott vagy négy-öt évig, és mikor hazajött, vette a házat, ahol laktunk, én csak azután születtem. A házunk Tordán, az Avram Iancu utca 19. szám alatt volt, a főúton, ahogy megy be az ember Kolozsvárról, a katolikus templomon innen, a színházon innen. Egy családi ház volt, három szobás, konyhával, fürdőszobával, spájzzal, és volt két kicsi szoba, amelyik valószínűleg rendelőnek volt építve annak idején. Amikor megvette az apám, az külön volt. Volt egy szuterénlakás is, és nagyon sok [nagy] pince volt. A ház berendezése annak idején a klasszikus volt. A hálószobában volt két ágy, ami egymás mellett volt, szemben vele két szekrény volt, amit használt a házaspár. A fiúk – az öcsém és én – egy szobában laktak, de külön ágyunk, rekamiénk volt. Nagy udvarunk is volt, nagy kert, zöldség termett, sok virág volt, gyümölcsfa. Hinta is volt az udvaron. Játszottunk még malmot, dominót, más játékra nem emlékszem, csak arra, hogy nekem nem volt biciklim, de a többi barátoknak volt, és mindig irigyeltem, hogy másnak van, és nekem nincs. A végén nem is lehetett, mert meghalt az apám. És használtam a barátoknak a biciklijét.

Tizenöt éves koromban árva maradtam. Amire apámmal kapcsolatosan vissza tudok emlékezni, az, ami ezek alatt az évek alatt történt. Egy nagyon fegyelmezett tisztviselő volt, főtisztviselő volt a tordai agyagipari gyárban, amelyiket úgy hívtak, hogy Industria de lut Giriş-Arieş [Aranyosgyéresi Agyagipari Gyár], Aranyosgyéreshez tartozik ez, Giriş-Arieşnek hívták régen Aranyosgyérest [mai román neve Câmpia Turzii], az öreg emberek most is úgy mondják. Utazó is volt édesapám, vagy kétszer vitt magával, ahová ki volt küldve, a cég bérelt autót, és járkáltunk ide-oda. Arra pontosan visszaemlékszem, hogy voltunk Désen, itt tán egy nap el is voltunk szállásolva. Innen elindultunk Nagybányára, és ahol volt cseréplerakata a gyárnak, ott megálltunk. Együtt [vitt] az öcsémmel, de kicsik voltunk. Nagyon higgadt, nagyon alapos volt, valószínűleg nagyon sok mindent az ő génjeiből vettem én át, mert én se vagyok robbanó vagy lobbanó, én is megtartom a nyugodtságomat, a higgadtságomat.

Apám a cionizmushoz csupa érzésből viszonyult, reájöttem utólagosan, hogy titkosan finanszírozta a Keren Kajemet Lejiszraelt. A Keren Kajemet egy persely volt, amibe tettek pénzt, amiből főleg a fákat ültették Izraelben. Mindig el volt dugva ez a persely a házban, nehogy megtalálja a karhatalom. Alkalomadtán jelentkezett egy biztos, és kiürítette. Miután elvégeztem az ötödik-hatodik-hetedik osztályt a [zsidó] felekezeti iskolában, ott már említette a tanár néni, hogy létezik ilyesmi, akkor jöttem rá, hogy mi is volt. Ami a politikát illeti, apám, szegény, abszolút függetlenül fejezte be az életét, nem volt elhajolva se jobbra, se balra.

A családom mostani viszonylatban félvallásos volt. Szóval nem voltak se szakállasak, se pájeszesek, és nem voltak ateisták sem. A nőknek a családból nem volt levágva a hajuk. Amikor a templomba jártak [mentek], akkor tettek egy muszlinkendőt magukra [a fejükre], mert imaházba mentek, és ez a szertartás. De otthon és az utcán nem hordtak kendőt. Nálunk, főleg ameddig az apánk élt, szabály volt a péntek esti gyertyagyújtás, a péntek esti vacsora és a szombati vacsora. Respektálták szigorúan a szombatot a kalácssütéssel, a csólentsütéssel, szóval úgy koszttal, mint gyertyagyújtással. Szombatra főzött mindig édesanyám húslevest, utána pedig sóban főttet – azt a húst, amit a levesben főznek – és csólentet ettünk. Eleinte volt valaki, aki gyújtotta a tüzet nálunk szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma; sábesz gój], de aztán már gyújtották a szüleim is. Édesapám szombaton meg az ünnepnapokon mindig ment a tordai templomba, és mi, a fiúk kísértük. Megvolt az ő helye a templomban, licitálva volt, azt meg kellett venni minden évben. Az édesanyám tartotta a kóserságot a háborúig, de ez utána lassan-lassan megszűnt. Meghalt az apánk, és megszűnt a ritualitás, megszűnt a kóserség, már sakter sem volt a háború után Tordán.

A Purim az egy örömünnep volt, pont harminc nappal a húsvét [Pészah] előtt van. Lényegében arról van szó, hogy egy királynak a leánya, Eszternek hívták, megmentette a zsidóságot. Valamit manipulált ott a királyi család körül, valaki meg akarta ölni a zsidókat, egy Hámán nevezetű, és Eszter kimentette [őket]. És ez a lényege, hogy egy örömünneppé vált. Ilyenkor a gyerekek beöltöznek maskarába, mikor mi gyermekek voltunk, a templom udvarán találkoztunk. Otthon főzés és főleg süteménykészítés volt, sok tésztát sütöttek, ez is szimbolizálta az örömünnepet.

Arra emlékszem még, hogy nálunk is volt egy ilyen rituálé, hogy külön edény volt a Pészahra, ez a padlás egyik fachjában [rekesz, polc (német)] volt eltéve. Szóval a padláson volt egy rész, ami be volt dróthálóval kerítve, be volt zárva, és ott csak ezt [a húsvéti edényt] tartották, oda nem engedett be az anyám semmi mást. És mielőtt kezdődött a Pészah, akkor az évi mindennemű edényt levitte anyám a pincébe, és lehozta a felső edényt. Ha véletlenül valamilyen edény hiányzott, akkor kiégette a kemencében [a hétköznapon használatos edényt, így kóserolta], hogy lehessen használni. És amikor befejeződött az ünnep, akkor összeszedte, lemosta, és visszavittük a padlásra. A Pészahnak a pászka volt az alapja. Ott kellett kezdődnie, hogy ki kellett költöztetni minden kenyérneműt a házból, és ez alatt az idő alatt csak pászkát lehetett enni. A széderestét, ameddig élt az apám, otthon tartottuk, esetleg az Edit nagynénémék és nagyanyám voltak még jelen, nem volt soha kintről vendég, semmi ünnepkor. De mindig nálunk tartottuk, mert nagyobb volt a ház. Hozzátartozott a ritualitáshoz, hogy volt keserűgyökér vagy torma vagy petrezselyem, krumpli, főtt tojás és valami zöldség, zöldhagyma vagy retek, szédereste ezt kellett enni. És mindig töltöttek egy-egy kicsi pohár bort, mindegyik ima után kellett egy kicsi bort inni akkor este. A gyerekeknek is töltöttek, de a gyerekek nem itták meg. Még a felnőttek sem, mert nem volt családi szokás az ivás, csak kizárólag a rituálé kedvéért. Az afikómen volt a gyermekeknek az öröme, először eldugják, a gyerekek megtalálják, ellopják, és azután [a vacsora végén] megeszik. Vacsora közben többször kellett kezet mosni, erre volt egy tál kikészítve.

De a legnagyobb ünnep a Hosszúnap volt, az általános böjt volt. Este édesapám megáldotta a vacsorát, vacsoráztunk, elmentünk a templomba, hazajöttünk, és többet nem ettünk, nem ittunk semmit másnap estig, ameddig fel nem jöttek a csillagok. És a legtöbben a templomban töltötték a napjukat. A második este is volt egy vacsora, egy zsidó vacsora. Előételnek volt falcs hal [lásd: halételek], ez olyan, mint a grízgaluska, de a majorság melléből csinálták, ledarálták a mellehúst, összekeverték zöldséggel, nagyon finom volt. Aztán volt húsleves főtt hússal, csólenttel.

Most – pláne hogy annyit járok Izraelbe, láttam – úgy fel van kapva a bár micvó, mint legalább egy hatuna [házasságkötési ceremónia], mint egy esküvő. Olyan felhajtások vannak. Az én időmben nem volt majdnem semmi, régen abszolút rituálisan zajlott le. Én visszaemlékszem, hogy bementünk a templomba, felolvastam a Tórából azt a részt, amit előre megtanultam, a kántor ott felavatott, és kész. Otthon nem volt semmi ünnepség. Ez volt 1942-ben. A tizenharmadik év születésnapján szokták ezt tartani, mert a judaisztikai törvények alapján a tizenharmadik év az a nagykorúsodás, nem a tizennyolc év. Tizenhárom év után szabad a fiúkat vinni, hogy előimádkozzanak, hogy részt vegyenek a minjánban. Nekem is volt imaszíjam, tfilám, az apám tanította meg, hogy kell felkötni, ezt viselni kellett bár micvó után, ahányszor mentem a templomba.

Egy híres rabbi volt Tordán [gyerekkoromban], doktor Wesel [Wezel] Albert főrabbi, ő lett az erdélyi főrabbi. Mindenki várta, hogy a szatmárit válasszák, mert annak volt egy tradíciója, de egy nagyon nagy tudós volt Wesel, és a végén őt választották [“A főrabbi, Wesel Albert, aki bölcsessége, tapintata, nemes gondolkodása révén került a hivatalos országrészi ortodox szervezet élére [: vagyis az országos ortodox iroda elnöke 1932-től :], mielőtt az erdélyi zsidó vallási közélet irányítását vállalta, tíz erdélyi megyére terjedő egyletet alapított. Címe: »Machike Hadat«, célja: a hitélet mélyítése. Támogatta a szegényebb községek talmud tóráit és a vallási intézményeket”( Szabó Imre, Erdély Zsidói, Kadima kiadás, Cluj, 1938, 224. oldal). – A szerk.]. Körülbelül 1943-44-ben halt meg, addig volt rabbi Tordán [Wezel Albert 1861-ben született, és 1938-ban halt meg. – A szerk.]. Utána a veje jött rabbinak, Adlernek [Adler József] hívták, a Wesel egyik leányát vette el feleségül. Egy másik leánya, Száráh vagy Szuri, tanított engem németre, de volt még néhány leánytestvére és néhány fiútestvére. Haza jártam hozzájuk, ott volt a rabbilakás a templom udvarán, nem volt nagy lakás, vagy két-három szobájuk volt. Többen jártak hozzá németet tanulni, volt, amikor voltunk ketten-hárman, és úgy gondolom, hogy a szülők szorgalmazták. Ezért természetesen fizetni kellett.

Volt mikve Tordán, de mi nem jártunk. Volt otthon fürdőszobánk, és nem voltunk olyan vallásosak, hogy kötelező legyen. Volt egy kóser vágóhíd is Tordán a templomudvar mögött, egy sakteráj, ahogy mi mondjuk, és oda vittük a majorságot vágni. Egy klasszikus vágóhíd volt, de tyúkoknak, voltak akasztók, volt egy lefolyó, amin lefolyt a vér a kanálisba. Tyúkot, rucát, libát, pulykát, mindenféle majorságot vittek oda vágni. Borjút is vittek oda, viszont a marhákat a [városi] vágóhídon vágták, de [ugyancsak] a sakter. Mi tartottunk otthon tyúkot, rucát, libát és pulykát, [a sakterájba] a cseléd vitte-hozta a majorságot, ő pucolta. A második világháború előtt volt segítsége az anyámnak, egy cseléd. Egy időben egy idősebb vénleány volt a cseléd, ő az alagsori lakásban lakott. Volt, amikor volt egy györgyfalvai fiatalabb leány, annak volt egy speciális ágya a konyhában, ami asztal is volt, és amikor kihúzták, ágy volt éjszakára. Több cseléd volt [az idők folyamán].

Tordán sokkal kevesebb zsidó volt, mint Désen, de Tordán is mindig tele volt a zsinagóga, igaz, hogy a tordai templom sokkal kisebb, mint a dési. Én úgy emlékszem, hogy körülbelül négyszáz lélek volt Tordán [200 hitközségi tagot említ Szabó Imre a fent idézett műben. Az 1910-es népszámlálás szerint 482 izraelita vallású ember élt Tordán. – A szerk.]. Tordán most már nincsen semmilyen nemű hitközségi élet, Kolozsvárhoz vannak csatolva, él még ott egy kilencvenegynéhány éves orvos, akire emlékszem, és még vagy ketten. A legpontosabb nyilvántartása a tordai hitközségről a tordai temetőpásztornak van, aki tud mindenkit, névleg, hogy hol van eltemetve, és mit dolgozott. Fiatalabb, mint én, egy román ember, nagyon érdekes neve van, Porcilă, úgy hívják a temetőpásztort. De ő örökölte az apjától – én ismertem az apját is –, mert van egy szabály nálunk, és ezt alkalmazzák, hogy minden temetőpásztornak van ingyen lakása a hitközség részéről, nem kell fizessenek se adót, se semmit az égvilágon, csak a saját költségeiket, gázt, vizet, villanyt. És mindenhol [zsidó temetőben] keresztény temetőpásztor van, valószínűleg, hogy tudjon intézkedni, mikor a zsidónak tiltva van, hogy valamit csináljon. Vannak a temetővel kapcsolatosan is szabályok, szombaton például nem szabad a temetőbe menni.

Nálunk még szokás volt egy dolog, persze a háború előtt, és a háború ideje alatt ez szaporodott [terjedt], hogy a városiak, akik egy cseppet magasabb szinten éltek, befogadták a faluról érkezett zsidó gyerekeket, akik bejártak Tordára tanulni, és minden nap egy-egy másik zsidó családnál étkeztek, ezért nem kellett fizessenek. Hozzánk is járt kettő ebédelni, az egyik jött vasárnap, és másik jött kedden. Amit főztek a családnak, azt ettek ők is, és jól ettek, hál’ istennek. Jó viszonyban voltunk velük mi, gyerekek, ebéd után maradtak még nálunk, játszottunk is együtt. Az egyik [fiú] Rődről [Rediu, Tordától 20 km-re északra] volt, Markovits, a másik nevére [keresztnevére] már nem emlékszem, a másik pedig, Goldstein Járából [Iara, Tordától 30 km-re nyugatra].

És nagyon érdekes sztorik voltak ezzel kapcsolatban. Az én unokatestvérem, aki egy nap született velem, Hertzlinger Jóska 1945-ben, tizenöt éves korában otthagyta a szüleit, és elszökött az egyik fiúval, aki bejárt hozzánk étkezni, Markovitscsal. És nagyon fura módon, Olaszországon keresztül, nem tudom, milyen hajókon, kikerültek Izraelbe, ott elkapták őket, akkor még angol birodalom volt [1922-ben Palesztina brit mandátumterület lett. – A szerk.], és bezárták őket [lásd: kivándorlási hullám Romániából 1939–1945 között]. A végén kiengedték őket, és ez az én unokatestvérem elment egyenesen egy kibucba, a másik pedig elment a katonaságba. Felvergődött a katonaságban, úgy látszik, egy természeti adottság révén, nagyon haladt, haladt, és generálissá lett. A végén rámátkál lett, az izraeli katonai vezérkar főnöke. Amikor lejárt a négy éve – mert Izraelben szabály, hogy minden funkciónak van egy meghatározott ideje, amikor az lejár, ott nincs mese, hogy még adunk egy telefont, és még tartjuk –, akkor ő elkerült katonai attasénak a washingtoni nagykövetségre, ahol Jitzhak Rabin volt nagykövet. Miután hazajött, beszéltem vele ezen az unokatestvéremen keresztül. Ő ilyen körülmények között élte le az életét. Izraelben felvette a Manachen Maron nevet, most úgy hívják.

A másik, amelyik Járából került el, nagyon vallásos lett. Egyszer az unokatestvéremmel elmentünk Haifára, ott volt szolgálatban a felesége egy gyárban, és bementünk hozzá. És jön valaki, és nekem esik, „Szervusz, Jóska, nem tudom, mi...” Én megszeppentem, mondtam, „Mondd csak, hogy miért vagyok én szervusz veled?”. És akkor ő mondta, hogy „Nem emlékszel, hogy én minden kedden nálatok ettem?”. Ott dolgozott abban a gyárban, másgiáh volt, rituális ellenőr – van Kolozsvárt a kantinban is egy ilyen.

Én kezdtem a román óvodát, párhuzamosan az óvodával jártam a zsidó felekezeti óvodába is. Volt felekezeti elemi iskola is, és a felekezeti iskolának volt egy melléképülete, ott volt a héder, ahol csak judaisztikát tanítottak, oda is jártam. Az elemi iskolát én is a felekezeti iskolában végeztem, románul tanultunk mindent [1921-től a román tanügyi törvények előírták, hogy az izraelita iskolák tanítási nyelve a héber vagy a román legyen. – A szerk.]. Egy zsidó ember, Grossmann bácsi volt a tanító, ő tanította mind a négy osztályt, és ő volt az iskolaigazgató is. Ott befejeztem a négy elemit jó körülmények között, az pont 1940-ben történt. Akkor felvételiztem a kereskedelmi líceumba Tordán, az első négy között voltam. Aki jobb volt, mint én, az egyik osztálytársam, egy nyomdásznak a fia volt, és tudtuk, hogy ő kilencessel végzett, én és még hárman 8,66-tal. De volt kettő, az egyik egy generálisnak, a másik egy ezredesnek a csemetéje, aki elénkbe ugrott, az egyik 9,66-tal, és a másik 9,33-mal. És amikor kifüggesztették az eredményeket, akkor kifüggesztették a 8,66-ot, de nem vettek fel, mert közben beiktatták a fajüldözési törvényeket [lásd: Zsidó Statutum Romániában].

Akkor kiterjesztették a [zsidó] felekezeti elemi iskolát hét osztályra, hogy aki nem tudott bejutni a gimnáziumba, tudja folytatni az iskolát. Jött még egy tanárnő, az tanította az ötödik-hatodik-hetediket. Frenkel Magdának hívták, zsidó volt, egy kicsi, alacsony, nyomorék nő, bicegett, szegény, és vénleány volt. De nagyon értelmes volt, ő tanított minden tantárgyat [Lásd Frenkel Magda: A tordai zsidó iskola, 1941–44. Korunk, 1991, 8. szám. – A szerk.]. Akkor három éven keresztül, 1940–43-ban csináltam tovább a felekezeti elemi iskolában három osztályt, szóval befejeztem a hét osztályt. Akkor néhány szülő összeállt, és 1943-ban elmentünk vizsgázni egy felekezeti gimnáziumba, Temesvárra. Négyen mentünk egy szülővel, emlékszem, az egyik egy Goró Eszter nevezetű lány volt, ő nagyobb volt nálam, de én súgtam neki földrajzból. Szállodában laktunk, onnan mentünk a gimnáziumba, és ott vizsgáztattak, néhány napig tartott, mert minden tantárgyból kellett vizsgázni, románul. Ott engedték, hogy levizsgázzunk az első és második gimnáziumi osztályból [ez az ötödik-hatodik osztálynak felel meg ma]. Az 1943/44-es tanévben otthon voltam, készültem, hogy menjek vizsgázni Temesvárra a harmadik osztályból is. De közben megtörtént az 1944-es augusztus huszonhárom [Románia átállása a szövetségesek oldalára. – A szerk.], és akkor engedték, hogy a harmadik gimnáziumi osztályból vizsgázzak a tordai kereskedelmi líceumban, látogatás nélkül. És annak alapján ősszel be tudtam iratkozni a negyedik osztályba, és a negyedik és az ötödik osztályt csináltam rendesen a kereskedelmi líceumban. És miután meghalt az apám, akkor megint kimaradtam az iskolából, mert nekifogtam dolgozni, de közben csináltam a hatodik, hetedik és a nyolcadik gimnáziumot [ez a mai 10–12. osztálynak felel meg] látogatás nélkül, és leérettségiztem 1949-ben.

Az egyik legjobb gyerekkori barátom Tordán Ábrahám Juliusz volt, ő idősebb, mint én, és volt még egy barátunk, Taub Emilnek hívták, az a közbeeső volt. Ábrahám volt 1927-es, ez a Taub Emil volt 1928-as, és én 1929-es. Mindenféle turpisságot csináltunk együtt, mit lehetett fiatalságban csinálni? Jártunk sportolni, úsztunk, pingpongoztunk. Jártunk strandolni a tordai sósfürdőbe, az nagyon híres, régi sósfürdő. Ott volt egy nagy medence, hideg vizű, de egy időben volt meleg fürdő is. Aranyoshoz nem nagyon jártunk fürdeni, mert féltünk. Főleg 1940–44-ben féltünk, mert sose tudtuk, hogy mikor kapunk ruhát. Találkoztunk X. Y.-nal, és ha úgy jött nekik, akkor nekünk estek, jól megvertek. És nem is szorgalmazták a szülők, hogy járjunk az Aranyosra. Ide, a sós fürdőbe jártunk, az be volt kerítve, és váltott az ember jegyet, volt kabinja. Ábrahám Juliusz mérnökember lett, New Yorkban él, van gyermeke, már majdnem negyven éves [Ábrahám Juliusz gyerekéről van szó], és nem akar megnősülni, ezt nekem mindig elpanaszolja. Most ameddig voltam a leányomnál, felvettem a kapcsolatot vele interneten, és aztán beszéltünk telefonon. Taub Emil kiment Németországba, meghalt, szegény, azt hiszem, Kölnben.

Az anyanyelvem magyar, otthon magyarul beszéltünk, mert mind a két szülőm magyar iskolába járt. Mi román iskolába jártunk, így perfektül beszéltünk magyarul is, románul is. És közben a hájderben [héderben] megtanultam jiddisül is. Úgy látszik, hogy valamelyik őstől örököltem a jó nyelvérzéket, mert amikor még diák voltam, a rabbi leányával, Wesel Szárával tanultam németül is. És megtanultam németül is. Az iskolában tanítottak franciául, megtanultam a franciát is. És ez nagyon jót tett. Amikor jártam külföldre, sose egyedül voltam, mindig egy-egy csoporttal voltam, és sose küldtek velem tolmácsot, én tolmácsoltam franciául is, németül is az egész delegációnak. És ugyanilyen jó nyelvérzéke van a leányomnak. Beszél románul, magyarul, perfekt héberül, angolul, franciául. És az unoka is majdnem mindent.

A háború alatt ott voltunk Tordán. Háború alatt a következő történt. Eleinte mi laktunk a házunkban, a család, aztán rendre-rendre kezdődtek a rekvirálások. Úgy minősítették, hogy plusz helyiségünk van, amit nem használunk. És elvették, hogy biztosítsák a román hadsereg elszállásolását. Betettek a két kicsi szobába egy orvos katonatisztet, ez lehetett 1938–39-ben. Arra emlékszem, hogy Dumitrescu Traiannak hívták, egy ezredes volt. Használta a konyhát is, volt egy baka, egy kiskatona ordonánca, ordonanţă [románul], úgy hívták ezeket, az jött, főzött, nem volt, mit csináljunk, muszáj volt mindent tudomásul vegyünk, haptákba álljunk. Aztán 1940-ben vagy 1941-ben, mindjárt miután elfoglalták Kolozsvárt a magyarok [lásd: második bécsi döntés, magyar idők] – a határ a Feleken volt [Torda 1940 és 1944 között Romániához tartozott, a magyar–román határ kb. 20 km-re feküdt tőle. – A szerk.] –, teljesen kitettek a házból, mert a mi házunkban alapították a Csénérét (Centrul Naţional de Românizare [Románosítási Nemzeti Központ]). Ez foglalkozott a menekültek problémájával, akik Magyarországról jöttek vissza. Mi az Aranyos túlsó partján béreltünk ki egy házat, azért természetesen házbért kellett fizetni. Visszaemlékszem, hogy a tulajdonosnak volt tíz háza, öt az egyik utcán, és öt az utca háta mögött, azokat mindig kiadta, úgy tudtuk kibérelni [mi is az egyiket]. Ott laktunk egészen a háború végéig. Mindjárt az átadás után, mikor hatalomra került az Antonescu birodalma, az apámat menesztették az állásából, merthogy zsidó volt [lásd: zsidótörvények Romániában]. És akkor betegedett meg, körülbelül 1943-ban. Persze, ez emésztette, és hozzájárult a betegségének a súlyosbodásához.

Mikor a legionaristák kezdték a rebeliunét [lázadást], 1941. január huszonkettedikén-huszonharmadikán [lásd: Horia Sima; legionárius mozgalom], akkor a hatóságok lázadóknak könyvelték el őket, és ahol volt valami kilengés, ott nem teketóriáztak. Tordán is agyonlőtt a csendőrség egy pasast, amikor a rebeliune volt a szénapiacon. Ahogy mennek most a tordai hasadék felé, ott volt egy térség, és nem tudom, mit csinált ott, főbe lőtték. Úgy emlékszem, Comannak hívták.

Nem sok legionarista volt annak idején Tordán, de megpróbáltak mindent [elkövetni a zsidók ellen]. Üzletekre ki volt függesztve, nyomtatva: „Atenţiune, magazin jidovesc!” [Vigyázat, zsidó üzlet!] Voltak, akiket kínoztak, mert szakállasok voltak, meg pájeszosak voltak. Voltak antiszemita kilengések. Amikor mentünk az iskolába, ott álltak csoportosan az inasiskolából érkezők vagy menők, és mert zsidók voltunk, mindig kaptunk egy-egy ruhát. Felszabadulás után barátom lett az egyik fiú közülük, és megkérdeztem, „Te, miért vertél meg minden nap?”. Megmondta: „Aztán, az volt a divat.” Volt egy pedagógusuk, aki nagy legionarista volt, az kötelezte őket, hogy jelentsék, hány zsidót vertek meg, és így mindig meg kellett verjenek. Szóval nem volt semmi rosszindulat benne, de ezt csinálta. A végén jóban lettem vele, Roş Ioannak hívták. Ügyész lett belőle, aztán főügyész Sebesen és Szászvároson, aztán főügyészhelyettes lett Déván, és a végén lett Secretarul Sfatului Regional Deva [a Tartományi Tanács titkára Déván].

Otthon nem hallottam semmit az észak-erdélyi helyzetről, mert megbetegedett az apám, és akkor nálunk egyetlenegy probléma volt, az apámnak a mentése. Az anyám kezelte az apámat, a nővérem el volt menve [Nagyváradra iskolába], és mi, a két fiú rendeztük a házat. Bevásároltunk, takarítottunk, főztünk, mosogattunk, mostunk, mindent az égvilágon csináltunk, hogy enyhítsük az anyánknak a terhét. Valami végkielégítést kapott az apám a gyártól, de már akkor is kellett áruljon az anyám, értékesítsen valamit a házból. Nagyon sok szép ezüst gyertyatartónk volt, amelyek értékesek voltak, azokat adta el.

Tordán majdnem szemtanúi voltunk néhányan olyan dolognak, ami titkosan zajlott le. Ez a Frenkel Magda tanárnő, mikor egyszer készültem menni Izraelbe, üzent, hogy menjek, beszélgessek vele, érezte, hogy közeledik a halál. Én tényleg nagyon tiszteltem őt mindig, és elmentem Kolozsvárra [a háború után Tordáról ő oda költözött], ott lakott a Györfalvi negyedben. Azt mondja: „Te, Jóska, emlékszel, hogy én nem engedtelek, hogy bemenjél abba a szobába?” Mondott ott egyet, ahol volt az iskola. Hát mondom: „Tanító néni, én emlékszem, de tetszik tudni, én nemigen kérdeztem, tetszett mondani, nem szabad bemenni, nem mentem.” Azt mondja: „Tudd meg, hogy ott volt a titkos nyomda, ahol nyomtatták az útleveleket, amiket aztán mások átvittek itt, Ajtonon [Aiton (románul), Tordától 18 km-re északra] keresztül Tordáról Kolozsvárra, hogy menekítsék a zsidókat. Tudd meg, hogy ezért nem engedtelek be.” Főleg azok sívolták [csempészték] át ezeket az útleveleket, akik a Cerc Teritorialnál dolgoztak. (A hivatalt, ahol sorozzák be az ifjú katonákat, úgy hívták akkor, hogy Cerc Teritorial). Többek között az egyik barátomnak, Ábrahámnak az unokatestvére is szállította az útleveleket, Ábrahám Jákobnak hívták, nagyobb volt, mint én. Mindig át lehet menni minden határon. Illegálisan. És egy adott pillanatban elkapták, lezárták, törvényre került, és halálra ítélték. Úgy menekült meg, hogy beugrott közben augusztus huszonhárom, és augusztus huszonhárommal az egész feloldódott. És Goró Eszter, akivel én együtt vizsgáztam 1943-ban, az is részt vett abban, hogy mentsék a zsidókat. Két folyosó volt [ahol szöktek át a zsidók], az egyik [Torda]Szentlászló [Săvădisla (románul), Kolozsvártól 23 km-re délkeletre] környékén, a másik Ajton környékén, ott voltak beütemezve falusi emberek, becsületes falusi emberek, akik az éjszaka leplén mentették a zsidókat. Aztán Bukaresten keresztül mentek Izraelbe [akkor: Palesztina].

A tényleges háború 1944. augusztus harmincadikán kezdődött, amikor bejöttek a magyarok és a németek, és egész [Nagy]Enyedig [Aiud (románul), Tordától 37 km-re délre] mentek. Miután bejöttek a magyarok, akkor fel kellett tenni a sárga csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon], harminchét napig, és kijárási tilalom is volt. Azelőtt nem volt ilyen. Az az időszak nagyon feszült volt. Mindenki félt mindenkitől. És mi még nem tudtuk [az elején], hogy kik ezek a kakastollasok, de úgy féltünk, mindig menekültünk tőlük. Nagyon komiszak voltak, ha valami nem tetszett nekik, akkor abban a pillanatban belekötöttek az emberbe, és elkezdték ütni-verni. Amikor bejöttek a magyarok, a románok felrobbantották az Aranyos-hidat. Az beszakadt, és építettek egy pontonhidat. Ott történt egy nagy gazság. Érkezett oda a magyar hatóságoktól egy munkaszolgálatos osztag, akik csinálták ezt a hidat. A hídépítéshez vágtak ki rönköket a híd melletti parkból, és egyszer egy ilyen nagy rönk reáesett két munkaszolgálatos fiúra, egy tizennyolc éves és egy huszonöt éves fiúra. És még meg se voltak halva, a parancsnokuk – egy zászlós kellett legyen – azonnal elrendelte, tegyék be zsákokba, és ott, helyben el is temették. Még nem is voltak meghalva. Aztán 1945. március-áprilisban egy néhány ifjú Tordáról kiástuk őket, és felvittük a tordai temetőbe, eltemettük.

Fel lett szabadulva Torda város 1944. október negyedikén, a magyarok a németekkel visszavonultak, és jöttek befele a románok az oroszokkal. Kétfelől bombázták Tordát. Egyrészt a németek a magyarokkal Kolozsvár felől, másrészt az oroszok a románokkal [Nagy]Enyed felől. Torda egy üregben volt, és fentről mind a ketten lőtték, Torda tönkre volt menve.

Annak idején mi úgy értékeltük – tizenöt éves korunkban –, hogy fel lettünk szabadulva. 1947-ig én részt vettem egy ifjúsági cionista szervezetben, a Gordoniában [lásd: Gordonia Romániában], amelyik ott volt a házunk mellett, a házunk körül, és élveztük azt, hogy felszabadítottak minket. Itt mi volt? Éneklés, táncolás, kirándulás. Amire visszaemlékszem, ugyancsak ifjúsági szervezet volt Tordán a Dror Habonim [Zsidó cionista szervezet, főleg Jászvásáron, Moldvában, Románia keleti részén volt aktív szervezet az 1930-as években. – A szerk.], a Hasomér Hacair [lásd: Hasomér Hacair Romániában], és még volt egy, de keveset láttam őket, Betárnak [lásd: Betár Romániában] hívták. A Hasomér Hacair, Dror Habonim és a Gordonia baloldali beállítottságú volt, a Betár jobboldali a mostani körülmények között. Ugyancsak kirándulásokat, mulatságokat szerveztek, és persze mindegyik ilyen szervezethez hozzájárult a zsidó fiatalok toborzása, hogy kimenjenek Izraelbe. Voltak például ilyen seliáhok, küldöncök Izraelből, akik magyarázták, hogy hogy nevelkedhet az ifjúság Izraelben. Volt, aki magáévá tette, volt, aki nem.

1944-ben, a felszabadulás után aztán visszamentünk a házunkba, mert akkor törlesztettek minden ilyen intézkedést. A házban a berendezés megvolt, volt, ami tönkre is volt menve, de rendbe tettük. Kellett cserepet cseréljünk, mert széjjelment az egész fedél. És akkor azzal az unokatestvéremmel, amelyik egy nap született velem, Hertzlinger Jóskával elmentünk egy szekérrel, és hoztunk a gyéresi cserépgyárból egy szekér cserepet, mert adtak nekünk, hogy az apánk ott dolgozott. És ketten lefedtük a házat.

Az apám sajnos ötvenöt éves korában meghalt, nem lehetett megmenteni. Vittük mindenfelé, a felszabadulás előtt nem lehetett Kolozsvár felé jönni [Mivel 1940 és 1944 között Kolozsvár magyar fennhatóság alatt volt. – A szerk.], Tordán laktunk, és a felszabadulás után elment az anyám vele Szebenbe. Ott volt a kolozsvári klinika Szebenben, az 1940–44-es években Kolozsvárról a román orvosok átmentek Szebenbe. De visszaküldték, a diagnózis egy gyomorrák volt, ami elpusztította, 1945. március hatodikán meghalt.

Aztán betettek egy zsidó családot hozzánk, miután meghalt az apánk. De nagyon jól egyeztünk velük, nem volt semmi probléma. Temesvárt él egy költő, körülbelül kilencvenhat-kilencvenhét éves, Anavi Ádámnak hívják, de az ő eredeti neve Frucht Feri volt [Anavi Ádám (1909) – költő, színműíró. – A szerk.]. És ez a Frucht család költözött oda hozzánk. Ő, a fiú elment Temesvárra, az egyik leány elment Kolozsvárra, és a másik leány az anyjával maradt ott a mi házunkban, ameddig meg nem haltak. Először meghalt az anya, aztán a lánya is, ennek az Anavi Ádámnak a nővére, és akkor megürült a ház. Az édesanyám még ott lakott, miután ezek elhaltak. Mielőtt mentek Izraelbe, akkor adták el a házat. És azoknak a házába [lakásába, akik megvették a házat] költöztek be az öcsémék az anyámmal, ez a lakás Tordán a sóbánya mellett volt, úgy is hívták a blokkot [tömbházat], hogy sóbányai blokk. Vagy hét-nyolc hónapig laktak itt, amíg elmentek Izraelbe.

Az apám halála után próbálkozott az anyám valamiképpen tenni-venni, eladogatott dolgokat a házból, a nővérem közben férjhez ment, de nem volt más megoldás, mint hogy én elmenjek dolgozni, mikor betöltöttem a tizennyolc évet. Pont október negyedikén [Azaz a születésnapján. – A szerk.], 1947-ben a gyógyszerész nagybátyámnak a segítségével felvettek a tordai cementgyárba. Ott kezdtem, mint abszolút kezdő, és 1949-ben volt egy országos szintű intézkedés, hogy száz embert kivontak az iparból, elvitték Bukarestbe, és tanították planifikáréra, tervezésre, és én is közöttük voltam. A volt Gazdasági és Ipari Minisztériumnál (Ministerul Economiei şi Industriei) volt ez, azt tanították, hogy kell megszervezni a vállalatokat, miután 1948. június tizenegyedikén államosították őket [lásd: államosítás Romániában]. Akkor egy olyan papírt kaptunk, hogy instructor de planificare [tervezési instruktor]. Amikor 1947-ben elkezdtem dolgozni, még privát volt egészen a tordai cementgyár, aztán lett állami, és miután megcsináltam ezt a kurzust, oda lettem téve a plánifikáréra, és kineveztek rövid időn belül a tervosztály vezetőjének. Nem tudtam egyetemre menni, mert mikor nekifogtam dolgozni, odaadtam magam a munkának. Valószínűleg, hogyha egy cseppet több eszem lett volna, valamiképpen megcsinálom, sokan megcsinálták akkor. De én nem próbáltam magamat lazsálni, odaadtam magamat a munkának. 1952-ben, ugyanebben a minőségben áthelyeztek Bicazba [Békás], ahol épült egy új cementgyár. Ott voltam egy évig, és 1953-ban ki lettem nevezve Bukarestbe, az Építőanyagok Minisztériumába (Ministerul Materialelor de Contrucţii), amely kivált a Ministerul Contrucţiilor şi Materialelor de Contrucţiiból egy időben, de egy épületben volt a két minisztérium, a Ministerul Contrucţiilor és a Ministerul Materialelor de Contrucţii. Ugyanebben a minőségben dolgoztam, és ugyanezt a meghatalmazást kaptam, tervosztályvezető az Industriei Cimentuluinál [Cementipari Vezérigazgatóság]. Itt az egész ország cementiparának a megszervezése volt a feladat, hogy melyik gyár mennyit termeljen, milyen körülmények között, milyen létszámmal, milyen fizetésekkel. Szóval mindent csináltunk, és dolgoztam reggeltől estig.

Bukarestben dolgoztam, és be voltam futva fiatal koromban, de óriási probléma volt akkor a lakás. Egy szolgálati blokkban [tömbházban] laktunk, két és fél szobában laktunk három család. Két kolléga, akiknek volt felesége, a két szobában, és volt egy cselédszoba, ahol volt egy mosdó, azt nekem adták. Nekem nagyon jó volt, amíg egyedül voltam, hét négyzetméter, befért a kanapé, egy szekrény és több semmi. De közben megnősültem, és kellett egy más lakás. A feletteseim, a miniszter, a miniszterhelyettes mindent az égvilágon megígért. Ott, ugyanabban a blokkban megürült egy garzonlakás, ami valamivel nagyobb volt, mint ez, de külön volt. Ezt nekem kiutalták, az én nevemre a feleségemmel együtt, és amikor kiadták a repartíciót, úgy, ahogy annak idején adták, kiadták egy utcai kokottnak. A volt rajon elnöke párttitkár volt nálunk a minisztériumban, és ő diktált mindent az égvilágon a miniszter fölött. Úgyhogy mi ott maradtunk abban a fél szobában. És akkor én elmentem a miniszterhez, és megmondtam: „Tovarăşul ministru, eu plec din Bucureşti.” [Miniszter elvtárs, én elmegyek Bukarestből.] „Măi, eşti nebun?” [„Te megbolondultál?”] „Tovarăşul ministru, nici un minut nu mai stau.” [Miniszter elvtárs, egy percet sem maradok.] Nem akarták elhinni, mert nagyon jól éltem ott, nagyon jól befutottam, amikor hiányoztak az igazgatók, mindig csak engem hívott a miniszter, akármilyen probléma volt. Akkor egyszer történt valami Désen, és a miniszterhelyettes azt mondja, „Măi, sa întâmplat ceva, hai să-ţi spun”. [Te, történt valami Désen, gyere, mondjam el.] „Spuneţi.” [Mondja.] „Vezi, că trebiue să dăm afară pe directorul de la Dej. Te duci director la Dej?” [Nézd, ki kell tegyük a dési igazgatót. Elmész Désre igazgatónak?] „Mă duc oriunde, numai să plec de aici.” [Elmegyek akárhova, csak hogy elmehessek innen.] És 1957-ben eljöttem, nagyon-nagyon hamar likvidáltam, még egy barátom hozta el a feleségemet Bukarestből valamivel később. Én küldtem egy teherkocsit a dési gyárból, ahova jöttem, és arra rakták fel a dolgainkat, ami abban a kicsi, hét négyzetméteres szobában volt. Ez az Ábrahám Jidu is ott élt Bukarestben, ő segített felpakolni az autóra, és jött ő is a feleségemmel, nagyon jó barátok voltunk és vagyunk.

És 1957-től itt vagyok Désen. Először kineveztek a dési cementgyárhoz igazgatónak, ez tartott 1958-ig, amíg ki nem tettek a pártból [lásd: párttisztogatás Romániában]. Nem lett baj abból a szempontból, hogy zsidó voltam, mert nem adtam alkalmat arra, hogy tévedjek. Bajom abból lett, hogy beírtam az önéletrajzomba, hogy tagja voltam a Gordoniának. Ebből kellemetlenségem lett, kezdődött Bukarestben, és miután Désre kerültem, jött egy papír a főigazgatómhoz, hogy kizárnak a pártból. Jöttek nagy hűhóval, bemutatták az esetet egy pártgyűlésen, és kizártak a pártból. A főigazgató azonnal leváltott, mert nem vagyok párttag, de maradtam termelésiosztály-főnök ugyanazzal a fizetéssel. Amikor Vajda – ő volt annak idején a kolozsvári [párt]főtitkár, majd mezőgazdasági miniszter lett, miután elvitték Kolozsvárról – megtudta néhány hét múlva, hogy kizártak a pártból, és leváltottak mint igazgatót, csinált egy nagy kravált [botrány], hogy miért váltottak le, és azonnal tegyenek vissza igazgatóvá. Akkor keresték nekem ezt a helyiipari vállalatot (Intreprindere de Industrie Locală), a Bobâlnát, és oda tettek mint igazgatót.

Egyáltalán nem sírtam el magam, amikor kitettek a pártból. Amikor tizennyolc éves voltam, akkor felvettek, 1958-ban kizártak, és 1971-ben visszavettek. Bocsánatot kértek, hogy tévedés volt, és visszavettek. Mi lehetett a nagy vétkem? Hogy tizenöt éves koromban beiratkoztam egy ilyen ifjúsági szervezetbe?

Ilyen körülmények közt voltam vagy tizenhárom éven keresztül igazgató és „exclus din partid” [a pártból kizárt]. De nem volt semmi problémám, mert végeztem a munkámat, és külföldön is voltam. 1971-ben voltam Belgiumban egy kiállításon, Salon International de Artă Menajeră [Nemzetközi Belsődíszítési Kiállítás], így hívták a kiállítást, voltam Brüsszelben, Anversben [Antwerpen], és egy Izegem nevű város volt, ahol voltak kuncsaftjaink. Onnan átmentünk Hollandiába, ott Hágában tanyáztunk, voltunk Amszterdamban, Utrechtben, Nijmegenben. Kereskedelmi kapcsolataink voltak ott, kisbútort termeltünk, és azt árultuk. Akkor Bukarestből a Külkereskedelmi Vállalat – Ilexim, úgy hívták, Industria Locală Export-Import – egy osztályvezetőjével voltam és egy kollégámmal, aki Székelykeresztúrról származott. Voltam Kelet-Németországban is 1972-ben, amikor zsarnokság volt, a Leipzigi Nemzetközi Kiállításon [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.]. Minden reggel kellett jelentkezzünk kilenc órakor [a kiállításon], este hat órakor volt a befejezés, hét órakor kellett menjünk a követségre gyűlésezni. Ez egyfajta ellenőrzés volt, hogy még nem léptünk le [Nem világos, mire gondol Farkas József: az NDK-ból nem lehetett „lelépni”. – A szerk.]. Minden este. És mire befejeződött a mindennemű gyűlés, elmentünk vacsorázni, és nem kaptunk semmi kosztot, mert mindenki már vacsorázott, de mi gyűléseztünk. És ez volt a divat.

Fiatalkoromban én beiratkoztam a pártba. Elvileg én a kommunista elvet elfogadtam annak idején, főleg gyermekkoromban, mint egy nagyon nemes elvet. Mert akkor volt bennem egy idealizmus, amiben hittem. De mikor lassan-lassan rájöttem, hogy ez ki lett torzítva, annyira, hogy minden az égvilágon tulajdonképpen a fent lévő rétegnek van felpumpálva, és az egész csak beszéd, akkor rájöttem, hogy fals az egész kommunizmus. Mert teoretikusan a kommunizmus nagyon szép volt, és nagyon nemes elveket sugalmazott, ahol lehetett. Csak ahogy csinálták, az egész más volt.

Ilyesmire visszaemlékszem én, hogy mibe kerültem, meg miken mentem keresztül. Pont abban az időben voltak olyan intézkedések, amik megkövetelték, hogy bent kell maradni, dolgozni [túlórázni a gyárban]. Én minden további nélkül bent maradtam három nap és két éjjel, nem volt semmi bajom. Tizenkilenc-húsz éves koromban, huszonegy éves koromban, igaz, hogy akkor tombolt bennem a fiatalság, és akkor nem volt egy probléma. Ezzel szemben, már majdnem 1989 végén annyira megrázott egy teória, de amiről meggyőződtem, hogy egy szabály volt. Többek között foglalkoztunk az exporttal. A vállalat részéről én kellett ezt jelentsem, és vigyem a raportálásokat [jelentéseket]. Ahányszor mentem ezekkel a raportálásokkal Bukarestbe, ordítottak rám, „Modifikáld, és írj valamit pluszba!”. Én nyugodtan mondom: „Írj te! Én nem mondok semmit, ha te… ” „Nem – azt mondja –, te írj.” „Én nem írok semmit.” És ott modifikálták úgy, ahogy akarták. Egyszer volt egy konszilier [tanácsos] nálam, és mondom, „Te, hát hogy létezik, hogy ti ránk parancsoltok, hogy hazudjunk?”. „Nyugi, nyugi – azt mondja –, mi fent voltunk a nagyfőnöknél, Ceauşescunál, és ő adta ki a parancsot: írjatok, amennyit akartok, mert miután írtátok, egész biztos, ha nem aznap, de egy hónap múlva megcsinálják, amit írtatok.” És akkor elgondolkodtam: „Te, figyelj, ide jutottunk mi, hogy most már tizenkét hónapnak a raportálását tizenhárom hónap alatt kell megcsinálni?” „Hogyha így akarja Ceauşescu, akkor mit lehet tenni?” Nagyobb mennyiséget kellett beírni, mint amennyit termeltünk, és ez így volt, egy irány volt, és fentről jött az irány.

Mikor már Désen voltam a Bobâlna igazgatója, és jött Ceauşescu meg a Ceauşescu neve napja [Nicolae, azaz Miklós napja decemberben – A szerk.], köteleztek, hogy mindenféle svancákkal, mindenféle semmiségekkel készüljünk. Mi törtük magunkat, és amit csináltunk, azt verifikálták [ellenőrizték] először Désen, aztán elvitték Kolozsvárra, ahol a kolozsvári bizottság elemezte őket. És volt néhányszor, amikor a miénk keresztülment Kolozsváron is, a második ellenőrzésen is, és azt küldték aztán Ceauşescunak. De a fogadtatása Ceauşescunak és minden olyan erőszakolt volt. Vagy kétszer vagy háromszor bemasíroztatták az egész vállalatot Kolozsvárra, fél négykor indultunk külön vonattal, ott voltunk reggel hatkor, a Clujananál [cipőgyár Kolozsvárott] szálltunk le, onnan bemasíroztunk a [román] operáig, délután jöttünk vissza. Maszkurák voltunk. Mikor utoljára volt Ceauşescu Désen az Irtánál, én azt a megbizatást kaptam mint vállalatvezető, hogy kiterítsem a nagy szőnyeget, amikor lelép a helikopterből, hogy szőnyegre lépjen. Én kellett irányítsam a szőnyeg letételét, vigyek magammal, nem tudom, vagy tizenkét asztalost, azt leszegezzük, hogy nehogy a helikopter propellere felverje. És mellettünk ott álltak a szekusok, minden szekusnak a karján volt egy mikrofon, ami úgy nézett ki, mint egy óra, de azzal felvettek mindent az égvilágon.

Személyesen találkoztam Ceauşescuval 1970-ben, mikor volt az árvíz Désen, kiáradt a Szamos. Megállt nálam [a vállalatnál], és beszélt velem. Akkor nagyon-nagyon meg volt szeppenve, fehér volt az egész fizionómiája, nagyon meg volt ijedve. Mert óriási volt az árvíz, az állomásnál van egy felirat, hogy ott az állomáson kilencszázhatvanhárom centi magas volt a Szamos. Röviden beszélt és nagyon normálisan, kérdezte, hogy milyen következmények vannak, hogy vannak-e áldozataink, vannak-e károk. Mondtam, hogy áldozataink nincsenek [a vállalatnál], és ő mondta, hogy úgy rendezzük a dolgokat, hogyha esetleg beugrik egy áldozat, először az áldozatokat mentsük, és azután a vagyonokat. Ezt mondta ő, és éreztem, hogy ez foglalkoztatja, hogy ne legyen emberi veszteség. Mert itt Désen volt hét halott akkor. Ahogy továbbment, akkor az egyik kuli, amelyik mellette volt, elkezdett kiabálni: „Luaţi măsuri imediat, începeţi producţia!” [Rögtön intézkedjenek, kezdjék el a termelést!] Közben az egész [vállalat] tele volt vízzel, hetven százaléka a gyárunknak el volt árasztva. Én mondtam, hogy „Da, am înţeles”. [Igen, megértettem.] Nem vitatkozok egy…

Nem volt semmi problémám senkivel, semmivel pályafutásom során, se származásom miatt, se másért. Egyszer volt fiatalkoromban egy kellemetlenségem, mikor Bukarestben éltem, letoltam egy gépírónőt. Kértem, hogy valamit csináljon meg nekem, mert hívott a miniszter, sürgősen le kellett adjam. Kezdett ott magyarázni nekem, és akkor letoltam, és egy hét alatt feldolgoztak mindenhol, ahol lehetett, hogy letoltam. Nem voltak megszokva. Ez történt körülbelül 1955-56-ban. És zárójelben, a gépírónő pont egy zsidó leány volt. 1989-ben, amikor volt a forradalom, engem senki nem bántott, senki nem csúfolt, mert élenjárója voltam az üzemnek, és voltak [hasonló beosztásúak], akiknek voltak problémái. Nekem nem volt semmi problémám, hatvanéves koromban automatikusan meghosszabbították a munkámat, és hatvankét éves koromban nyugdíjaztak.

A feleségem Balogh Lili volt, most Farkas Lili, 1935-ben született. Ők echte kolozsváriak, az Émile Zola kilenc szám alatt laktak. Én kiküldetésben voltam Kolozsvárt, ott felkerestem a nővéremet is, és mikor indultam, hogy jöjjek vissza Bukarestbe, azt mondja a nővérem: „Állj meg, hogy mutassak be egy édes kislányt.” A leendőbeli feleségem a volt Metropolban dolgozott, ott volt az ICRTI – Intreprinderea Comerţului cu Ridicata pentru Textile şi Încălţăminte [Textil- és Cipő-nagykereskedelmi Vállalat] –, ahol könyvelőnő volt. A nővérem is valami hasonló vállalatnak dolgozott, ugyancsak az angró textilipart könyvelte, úgy ismerték ők egymást. És kimentünk a Horea utca felé, a nővérem az Uránián innen, a Dácia utcában dolgozott, és épp akkor volt kenyérért a leány, a feleségem. Leállította, és be lettünk mutatva. Tartottuk a kapcsolatot, 1956. márciusban eljegyeztem, és május tizenkilencedikén megesküdtünk. Zárójelben, május tizenkilencedikén volt a mi esküvőnk, és május tizenkilencedikén halt meg az öcsém, most három éve. A mi esketésünk kizárólag polgári volt. Nem volt semmi nézeteltérés a szülők között se, hogy az egyik ráerőszakolta volna a másikra a vallását, és evvel le is zártuk ezt a dolgot. Elmentünk Kolozsvárt a városházára, ott volt a városháza, ahol most van a prefektúra, akkor még kellett két tanú. És utána az anyósomék egyik szomszédasszonya átadta az ő apartamentjüket, és ott volt egy ebéd, a család volt ott, nekem egy barátom és a páromnak egy barátja. Összesen voltunk vagy harmincötön, akkor nem volt az a parádé a borítékokkal, meg nem tudom, mi [Farkas József a nászajándékra utal. – A szerk.].

Apósom, Balogh Albert vasúti műhelyben volt géplakatos. Anyósom, Balogh Berta otthon volt, háztartásbeli. Volt egy ikertestvére a feleségemnek, Bandi, András, aki nagyobb volt egy negyedórával, mint ő. Kolozsváron lakott, volt családja, mechanikai technikumot végzett, és az Unireában, a gépszövőgyárban, dolgozott mint technikus. Sajnos ő is meghalt, 2002. szeptember huszonegyedikén, három hónapra rá, hogy meghalt az öcsém.

A leányom, Ariana 1961 szilveszter éjszakáján született. Egy jó barátom felesége volt a Stancában az írnok, és az mondta: „Te, hallgass, én beírom a lányodat 1962. január elsejére, hogy legyen egy évvel fiatalabb.” És úgy van beírva, hogy 1962. január elsején született. A lányunkat, mikor született, az anyósomék megkeresztelték vagy egy katolikus templomban, vagy egy református templomban – most nem esküszöm meg, melyikben, de sose csináltam belőle problémát. Mert az apósom, úgy emlékszem, hogy katolikus volt, és az anyósom református, de ez se volt probléma sose nálunk. Mikor kicsi volt, magyarul beszéltünk vele, és mikor járt iskolába, én vele románul, és a volt menyasszonyom, a mostani feleségem csak magyarul, főleg, hogy respektálja a nagyanyját, az anyósomékat. De a lányom felnevelkedett a mi családunkban, és én hálát adok az Istennek, hogy úgy nevelkedett, hogy benne több zsidóság van, mondjuk, mint bennem. Röviden mondjuk úgy, hogy én nem vagyok egy harcos. Amit tudok, megcsinálok, csendben, mutyiban, de a lányom harcos. És harcolt a zsidóságért is. Amit tudtam, tanítottam én is neki, megvettem neki mindig az évi zsidó naptárt románra fordítva, abban mindig voltak függelékek, ahol még volt egy csomó minden, és ő azt tanulta. Kolozsváron végezte a gépészmérnöki szakot a Politechnikán, és ott járt a zsidó hitközséghez, járt a kórushoz, ott is tanították őket, tagja volt a kolozsvári dalárdának, amit Halmos Katalin vezetett.

1982-ben férjhez ment, úgy emlékszem, március ötödikén volt a polgárija Kolozsvárt, és március tizenkettedikén itt, Désen volt a lakodalom. Egyházi esküvőt nem tartottak, a férje román ortodox, Suliţeanu Gelunak hívják. Nagyon vegyes volt a házasság: én zsidó, a feleségem református, a vejem ortodox, Moldovából származik az apja, Szilágyságból az anyja.

Amikor elvégezte az egyetemet, még 1989 előtt, repartizálva volt Hunyad megyébe, és én valahogy Opriş Silviu barátommal, aki a Ministerul Materialelor de Construcţiinál volt miniszterhelyettes, elrendeztem, hogy ne menjen Hátszegre [Haţeg, Vajdahunyadtól 25 km-re délre], ahová nem tudott jutni, hanem bekerült Vajdahunyadra az IFET-hez, és ott dolgozott, de Déván lakott. A férje a repülőtéren dolgozott, ő Kolozsvárt lakott, a leányom pedig Déván, egészen addig, ameddig állapotos lett. Akkor szedtük-vettük az orvosi bizonyítványokat, hogy ne mind járjon. 1987. októberben megszületett a gyerekük, Paul, de voltak nézeteltérések a lányom és a férje között, és 1990 körül, 1989-ben vagy 1991-ben, elváltak. Nekem lett egy privát elégtételem, hogy egyszer összejöttünk hárman, és próbáltuk elemezni, hogy tulajdonképpen mi történt. És akkor mind a kettő elmondta nekem nagyon őszintén, hogy mind a kettőnek voltak pluszai, voltak mínuszai, csak mind a kettő egy cseppet dâmb volt, ahogy mondják, nem engedett egyik se a másiknak, ebből lett a nézeteltérés, és akkor úgy határoztak, hogy elválnak. Énnekem ez elég volt, hogy elismerték, hogy mind a kettő hibás volt. De ott maradt a lányom a fiával Kolozsváron. Mindjárt a forradalom után felvették a lányomat a Royal Loyalty céghez, tajvani televíziókat és egyéb elektronikai cikkeket hoztak és árusítottak. Onnan elment a vasúthoz, a Regionálához [a Román Állami Vasutak egy regionális központjához], és osztályvezető volt a SAAF-nál.

2001. augusztus harmincadikán elment Izraelbe, és Izraelben érvényesült. Semmi problémája nincs Izraelben, habár ott keresik az anya származását. Ő be van írva mint Farkas Ariana, nem kérdezték sehol, hogy az anyja zsidó vagy nem zsidó. Egy évig nem dolgozott, ameddig kapta a sztipendiát [Stipendium, ösztöndíj, a román stipendie fonetikus alakja – A szerk.], hogy tanulja a nyelvet. Volt bentlakása, szimbolikusan kellett fizetni a kosztot, de a sztipendiából annyi maradt neki, hogy annyi minden ilyen hosszú távú használati cikket tudott vásárolni, amit itt nem vett volna meg öt év alatt. Ezután dolgozott vagy két-három helyen, mindent magára vállalt, hogy tudjon dolgozni. És most, 2005. január elsejétől, hál’ istennek, bekerült egy nagyon jó állásba, ahol szerződtették is, és az anyagi is megugrott, igaz, hogy három év után. Haifa mellett lakik, Karmielben, van ott egy ipari park, Barler, ott mint gépészmérnök dolgozik a Fishmann üzemben, ahol dolgoznak vagy százharminc-száznegyvenen,  mindenféle termosztátokat – autótermosztátokat, kemencetermosztátokat, teherkocsi-termosztátokat – gyártanak.

Most van egy élettársa, akivel együtt laknak, Segal Eliének hívják, a szülei brăilaiak, de azt hiszem, ő ott született Izraelben. Egy kicsit konyít a románhoz, de héberül beszélnek. A lányom a fiával héberül beszél, mielőtt elmentek románul beszélt, mert a férje román volt. A mostani férje is el van válva, mint a leányom, van gyermeke, és az nagyon sokat számít, hogyha két élettárs gondoz egy-egy gyermeket. Hét évig volt Amerikában a volt feleségével és két gyermekkel, és a harmadik ott született. A fia befejezte a katonaságot, a nagyobbik leánya befejezte a tanulmányát, és a kicsi gyermek, a harmadik maradt velük. A volt felesége most ugyanabban a városban lakik, és nincs semmi probléma.

Az unokám, Paul líceumba jár, most végezte a tizenegyediket, jövőre érettségizik. Ott van egy nagyon érdekes rendszer: a tizedik osztálytól kezdődően minden évben két-három tantárgyból leérettségiznek. És mire befejezi a tizenkettediket, össze van gyűjtve a vizsga két-három tantárgyból a tizedikből, két-három tantárgy a tizenegyedikből, ahhoz hozzáteszik a tizenkettedikeseket, és totálisan le van érettségizve. Nagyon jó viszonyban van a gyermek az apjával, az apja a gyermekkel. Most itt van egy hónapot vagy hat hetet, hozzánk is jön, de főleg az apjánál van, ő viszi [jobbra-balra]. Az apja itt van Kolozsvárt, a repülőtéren dolgozik, ő az igazgató a forgalomirányítási osztályon, velünk is nagyon jó viszonyban van.

A vallásosság egy nagyon relatív dolog. Nekem van egy abszolút személyi teóriám. Én magamat tartom a legkorrektebbnek, mondjuk, az Isten előtt, hogy én mindenkit tisztelek az ő saját vallásában. Én nem tudok valakit lefumigálni, hogy miért ez, és miért nem az, és se hogy bigott vagy ateista, se hogy ortodox vagy görög katolikus, se hogy református vagy katolikus, mindenkit tisztelek, aki hisz az ő nemében [saját vallásában]. Valaki nagyon békülékeny kell legyen, hogy mindenkit tudjon tisztelni, és én tisztelem mindegyiket, amelyik a maga nemében viszi tovább az ő vallását, én mindegyiket respektálom, és nem zavarom egyiket sem. De van olyan, aki nagyon sokszor csak azért jön a templomba, hogy lássák, hogy jött a templomba. Nem, hogy imádkozzon, hanem hogy lássák, hogy jött. És ez érvényes akármelyik vallásnál.

Én a zsidó vallást tartottam, miután megnősültem is. Nem jártam minden nap a templomba, de minden ünnepnap részt vettem [a szertartáson], vagy mikor halotti megemlékezés volt valamelyik ünnepen. Újévkor, Jom Kipurkor, Pészahkor vagy Savuotkor a Jizkornál mindig itt voltam [Jizkor – bizonyos nagyünnepek utolsó napján a templomi szertartás során megemlékeznek a közösség halottairól és mártírjairól. – A szerk.]. Gyertyát szombatra nem gyújtottunk [lásd: gyertyagyújtás]. Mert van egy érdekes dolog, amire csak most jöttem rá, öregkoromra. Gyertyát péntek este az asszonyok gyújtanak, nem a férfiak. És én meg voltam szeppenve, hogy a lányomnál [Izraelben] a párja nem gyújt gyertyát, de minden péntek este meghálálja a kalácsot, és tölt egy pohár bort egy serlegbe, amire mond egy imát, aztán azt a serleget kikóstolja mindenki. Szóval azt akarom mondani, hogy a gyertyát csak az asszonyok gyújtják, nem a férfiak. Az anyám gyújtott gyertyát. De miután eltűnt az anyám, akkor már nem gyújtott senki nálunk [A nőknek adott három micva egyike a péntek esti gyertyagyújtás. A micva eredetileg parancsolatot, isteni rendeletet jelentett, ma már bármilyen jó cselekedet, jótétemény micva, akár mások, akár önmagunk megsegítésére irányul. Jutalom ugyan nem jár a jó cselekedetért, de semmilyen fizikai bámtalom nem érheti azt, aki éppen micvát teljesít. – A szerk.].

A kipámat magamnál hordom, nálam van mindig. Azt hiszem, Izraelben vettem, amikor egyszer ott voltam. Amikor bemennek a mi templomunkba, a férfiak kell tegyenek egy kipát a fejükre. És azt mondják a rabbik, azért kell tenni a kipát, mert te, aki halandó vagy, nem vagy egyenlő az Istennel. Az Isten és egy halandó közt kell legyen valami válaszként. És az a kipa, az fedi a fejet, a koponyát, hogy ne lépj közvetlenül érintkezésbe a fentvaló Istennel. Körülbelül így magyarázzák a rabbik. Én ezt is elhiszem, és nem kételkedem.

Hanukára mindig jött ide [Désre] a temesvári rabbi [Dr. Neumann Ernő temesvári főrabbiról va szó – A szerk.], és miután meghalt a rabbi, küldenek Bukarestből egy ilyen oficiant de cultot [előimádkozót]. Az egyik nap, amikor planifikálva van, akkor összegyűlünk a templomban, a kisteremben. Gyújtanak gyertyát, annyi gyertyát, ahányadik napja van az ünnepnek. Mert nyolc napig kell gyertyát gyújtani, első nap egyet, második nap kettőt, harmadik nap hármat és nyolcadik nap nyolcat [Farkas József nem említi a szolgalángot, a sámást, amellyel meggyújtják a gyertyákat, és azt is égni hagyják a meggyújtott gyertyák mellett. Lásd: Hanuka. – A szerk.]. A többi ünnepeket csak úgy egymás között tartjuk. Bemegyünk a templom előszobájába, nem a nagyterembe, és mindenki imádkozik, ahogy tud.

Nem gondoltam arra, hogy elmenjek Izraelbe, két oknál fogva. Elsősorban élt az anyám. Özvegy maradt az anyám, és eszembe se jutott, hogy valamiképpen leszakadjak tőle, mert én voltam a liblingje neki, az ő kedveltje a nővérem mellett és az öcsém mellett én mint közbeeső. És tekintettel arra, hogy özvegyasszony maradt, kötelességemnek tartottam, hogy ebből ne ugorjak ki, és ne evezzek másfelé. Miután megnősültem, 1956. májusban, és elvettem egy magyar leányt, neki éltek a szülei, és ugyanúgy gondolkozott, mint én, hogy nem akar leszakadni a családjától. Nagyon jó viszonyban voltunk a feleségem családjával. És akkor ez így ment előre, közben a nővérem elment, az öcsém elment, de mi letelepedtünk itt, itt vertünk tanyát.

Én tízszer voltam Izraelben. Először voltam 1978-ban, azután 1980-ban, 1982-ben, 1986-ban, 1991-ben, 1994-ben, amikor meghalt a nővérem, aztán voltam még egyszer, 2002-ben, akkor meghalt az öcsém, és miután kiment a leányom, most már harmadszor voltam. Az idén hat hetet ültem. A feleségem is volt kétszer, de ő külön ment, nem akkor, amikor én. Én nem vagyok elfogult, se pro, se kontra, de annyit tudok mondani Izraelről, és részben evvel dicsekszem, hogy ennek a kicsi államnak, amelyik csak egy talpalatnyi, ötvenhét év alatt azt sikerült csinálnia, mint Amerikának. Mert Izrael egy kicsi Amerika. Minden van ebben az Izraelben, és olyan dolgokat csinálnak, hogy Amerika vásárol tőlük. Ők kevesebbet vásárolnak az amerikaiaktól. Nem sokan tudták ezt megcsinálni, de ezek megcsinálták, mert törekedtek. Én fel vagyok villanyozva ezzel az egész Izraellel. Ahányszor voltam 1978-tól kezdve, évről évre mindig többet és újabbat találtam.

Az emberek milyenek Izraelben? Megmondom, milyenek, mert itt egy lényeges nézeteltérés van köztem és a párom között. Habár az én párom hangos, de az izraeliek is mind hangosak. És akkor nagyon nehezen lehet egyeztetni az álláspontjukat a hangosoknak. Én megszoktam, engem nem zavar. Nekik ilyen a természetük. Annyi mindenen mentek keresztül… Van egy zsidó közmondás, hogy ha történik valami, akkor a zsidók nem hagyják egymást lemészárolni, vagy nem tudom mi, de élni se hagyják egymást akkor, amikor nem harcolnak. Szóval mindegyik civakodik, így vannak berendezkedve.

Amit az 1989-es változásokról mondhatok [lásd: 1989-es román forradalom], az majdnem hasonlít ahhoz, amit mondtam a kommunizmusról. Szóval nagyon fel voltam villanyozva mindenféle szempontból, hogy ni, egy új történelmi éposz következik. Én nem mondom kategorikusan se azt, hogy forradalom volt, se azt, hogy államcsíny volt, egy olyan kavarodás volt az egész. De sajnos, és lehet, hogy ez a legszomorúbb része, fennmaradtak és tovább virágzanak a volt kommunisták és a volt szekuritátésok. Erre mérget veszek. Ezekből lett a legtöbb üzletember, ezek csinálták a legnagyobb bizniszeket. Ezek tudták, hogy mikor kell elmenni útlevéllel vagy útlevél nélkül, mikor lehet behozni vámmentesen mindent az égvilágon 1989–90-ben. És ezek lettek a nagy… és véletlenül tudok neveket.

Határozottan merem mondani azt, hogy fiatalon felvergődtem egy bizonyos szintig, egy bizonyos nívóig. És akkor is, amikor dolgoztam, egy közepes nívón voltam, habár harmincegynéhány éven keresztül igazgató voltam. Egy közepes átlag volt a fizetésem, és mindenféle járandóságom. Tovább ugyanez a státusom maradt meg mint nyugdíjasnak. Szóval se nem kevés, se nem magas. És ezt próbálom egyszer-egyszer a páromnak is mondani, hogy mi soha nem szabad zúgolódjunk, mert mellettünk és körülöttünk annyian vannak, akik sínylődnek, és nekünk azért együtt csak van háromszáz dollár nyugdíjunk. Én dolgoztam negyvenkilenc évet, a feleségem dolgozott harmincnyolc évet, szóval megdolgoztunk érte. És azt mondja, hogy kevés. Persze hogy lehetne több is. Most 2005. július elsején volt egy rekalkulálás, újraszámították a nyugdíjakat, és rájöttem, hogy az enyémből hiányzik, nem számították bele a vezetői pótlékot. De én nem fogok utánajárni.

Én azt mondom, ameddig a fentvaló tart minket… mert körülbelül én így gondolkozom, hogy a behívó az már ki van töltve, csak nincs elküldve, hogy mikor kell felmenni az égbe. Hétköznapokon délelőtt bejárok a hitközséghez, egy órakor hazamegyek, beebédelek, egy kicsit alszok, azután olvasok két-három órán keresztül, megnézem a híreket, nálunk egy nagyon jó udvar van a blokk [tömbház] háta mögött, pláne most, nyáron kimegyek az udvarra, vannak padok, eltelik az idő. Élveztem, amikor elmentem a leányomhoz, most élvezem, hogy itt van az unokám. Mindent tudok élvezni, nem csinálok problémát semmiből.
 

Életrajz

Hochman Tibor a feleségével, Valentyinával Ungvár egyik új lakónegyedében, egy nyolcemeletes házgyári épület kétszobás lakásában él. A házat az 1970-es évek végén húzták föl, a lakás berendezése is ezekből az időkből való, a bútorok ennek megfelelően kissé kopottasak, megviseltek, de kényelmesek, tiszták, meglátszik rajtuk a gondoskodás. Az ajtón belépve azonnal szembeötlik a lakást szinte teljesen elborító szobanövényözön. Cserepes virágok mindenütt, a polcokon, a padlón, az ablakpárkányokon. Hochman Tibor kimondottan hórihorgas, igazi atlétatermet, amelyet az eltelt évek súlya nem roppantott meg, a legszívesebben farmernadrágot és pulóvert visel. Dús, göndör haja van, itt-ott már őszül egy kicsit, szeme azonban tisztán, fiatalosan ragyog. Szűkszavú, lényegre törően fejezi ki magát, de szeret tréfálkozni.

Az apai nagyszüleim Kárpátalján, Munkácson éltek. Azt nem tudom, hogy ott is születtek-e, de az biztos, hogy mindketten, nagyapám is és nagyanyám is Kárpátaljáról származtak. Nagyapámat Hochman Dávidnak hívták, a magyar nevére nem emlékszem. Nagyanyám nevét sem tudom fölidézni. A szüleimmel együtt csak úgy szólítottuk: nagymama, a gyermekei pedig egyszerűen csak mamának hívták. Nem tudom, mikor születtek. A nagypapa sakter volt, a nagyanyám nem járt munkába, háziasszony volt.

Munkácsot jelentős részben zsidók lakták, számarányuk elérte, talán meg is haladta az ötven százalékot. A város két utcájában, a Zsidó utcában és a Dankó utcában csak zsidók éltek. A városközpontban máshol vegyesen laktak zsidók, magyarok, csehek, ukránok és cigányok. A Zsidó utca elején állt egy nagy zsinagóga meg egy mikve. Ebben az utcában volt a halpiac is, és volt jó néhány kóser hentes is az utcában. Munkácson sok zsinagóga volt, a pontos számot nem tudom, úgy húsz körül. A nagy központi zsinagóga rabbija a haszid Spira Lázár rebbe volt. Munkácsot tartották a haszidizmus központjának, a haszidoknak saját zsinagógájuk és héderük volt a városban. A Dankó utcában volt egy óriási haszid oktatóközpont, szinte egy kisebbfajta város, volt benne egy tágas héder és jesiva is.

Munkácson működött néhány cionista szervezet. A cionisták és a haszidok folytonos ideológiai háborúban álltak egymással. A haszidok abban hittek, hogy eljön a Messiás, aki az Ígéret Földjére, Izraelbe vezeti a zsidókat. Azt vallották, hogy nem kell semmit sem tenni, csak imádkozni, és várni a Messiás eljövetelét. A cionistáknak mindenféle szervezeteik voltak a gyerekek és fiatalok számára, hogy sportoljanak, megerősödjenek, olyan szakmákat tanuljanak ki, amelyekre Izraelben is szükség van, és így fölkészüljenek az utazásra. Munkácson volt egy világi zsidó gimnázium, amit a cionisták működtettek. A tanítás nyelve a héber volt, de a héderben alkalmazott gyakorlattal szemben itt az izraeli hétköznapi életben használt, modern hébert tanították, emellett ebben a gimnáziumban állították ki a város legjobb futballcsapatát. A vallást csak érintőlegesen, felszínesen tanulmányozták, és ez bizony nagyon zavarta a rabbikat.

A munkácsi zsidók a legkülönfélébb mesterségeket űzték. A kézművesek, mesteremberek javarésze zsidó volt. A kereskedelemben is meghatározó volt a szerepük. Volt néhány zsidó üzlet a külvárosban is, de azok sábát idején nem nyitottak ki, és ehhez a nem zsidó származású helybéliek is alkalmazkodtak, úgyhogy péntek délig elintézték a bevásárlást, ilyenkor két-három napra előre megvették azt, amire szükségük volt. No és ott voltak még a zsidó értelmiségiek, orvosok, tanárok, jogászok. Munkácson nem volt antiszemitizmus, sem az osztrák–magyar, sem a csehszlovák fennhatóság idején.

A nagyszüleim nyolc gyermeket neveltek, négy fiút és négy lányt. Apám volt a legidősebb, Ignácnak hívták, a zsidó neve Jichák volt. 1898-ban született. A testvérei születési dátumára nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy nem volt köztük jelentős korkülönbség, másfél, legfeljebb két év. Apám után két fiú, Áron és Salamon következett (Salamon zsidó neve Smuel volt), majd a négy leánytestvér, Frida, Fáni, Rézsi (Rejsl) és Eszter. A legkisebb testvére József volt, az ő zsidó neve Joszif.

A nagyszüleim vallásos emberek voltak. Nagyapám nem növesztett pajeszt, gondosan nyírt, nem túl nagy szakálla volt. Nem úgy öltözködött, mint a fekete ruhás haszidok, többnyire hétköznapi viseletben járt [lásd: zsido oltozkodesi szabalyok]. A nagyanyám – legalábbis szerintem – túlzásba vitte a vallásosságot. Parókát hordott, hosszú, nyakig begombolt, sötét ruhákat viselt. Szabadidejében mindig imádkozott. Otthon természetesen mindig megtartották a sábátot meg a zsidó ünnepeket. Az apai nagyszüleim házában többnyire jiddisül beszéltek, magyarul csak ritkán.

Nem tudom, hogy apámat és a testvéreit beadták-e a héderbe, egyáltalán, fogalmam sincs róla, hogy milyen iskolába jártak. Úgy gondolom, hogy a fiúk a héderben tanultak, akkoriban ilyen vallásos szülőknél nem lehetett ez másként. Emellett persze elvégezték az általános iskolát is [lásd: iskolarendszer Csehszlovákiában a két háború között]. Hogy aztán apám a későbbiekben tanult-e még valahol, azt már nem tudom. Nem emlékszem arra, hogy mesélt volna a gyerekkoráról vagy a fiatalságáról, ő is ugyanolyan hallgatag természetű volt, mint a nagyapám. Apám gépész volt a munkácsi erőműben, a nagy, dízelüzemű áramfejlesztőket javította, felügyelte. Gondolom, ehhez a munkához kellett valamilyen szakképesítést szereznie.

Amikorra már vissza tudok emlékezni, apám testvérei részben már családos emberek voltak, és elköltöztek a szülői házból. A lányok közül Frida és Fáni nem ment férjhez, Áron és József pedig nem nősült meg, akkoriban még ők is a nagyszüleimmel éltek.

Áron nagybátyám egy ruházati boltban dolgozott eladóként. Gyerekkora óta volt valamilyen krónikus betegsége, nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy nem nősült meg, és a szüleivel élt. Salamon saját hentesüzletet nyitott. A boltban volt egy kicsinyke földolgozó részleg, ahol kóser kolbászt és virslit készítettek. Ebben a részlegben hárman dolgoztak. Salamon egy munkácsi zsidó lányt vett feleségül, akinek a nevére nem emlékszem. A felesége az esküvő után a háztartást vezette. Két gyermekük született. József nagybátyám egy háztartási boltban helyezkedett el, eladóként. Frida nem dolgozott, a nagyanyámnak segített a ház körül. Fáni varrónő volt, otthon varrt megrendelésre. Rézsi férjhez ment, a férje nevére már nem emlékszem, volt neki egy cukrászüzlete. Miután összeházasodtak, Rézsi besegített a boltban, merthogy nagyon jól tudott sütni. Eszter is férjhez ment egy Szerencsi nevű magyarhoz. Nem tudom, hogy a nagyszüleim mit szóltak ahhoz, hogy a lányuk egy gojt választott, de úgy emlékszem, jó viszonyban voltak egymással. Eszter lánya most nyolcvan éves, és Munkácson él.

Az apám és a testvérei nem voltak annyira vallásosak, mint a szüleik. Valamennyire mindannyian tiszteletben tartották a vallási előírásokat, és megtartották a zsidó hagyományokat, de inkább a szülők miatt. A zsinagógába csak Jom Kipurkor mentek el. Nagyapám nem erőltette a dolgot, de nagyanyám ragaszkodott hozzá.

Anyám családjáról csak annyit tudok, hogy Munkácson éltek. Anyám szüleit nem ismertem, jóval a születésem előtt meghaltak. A családnevük Berhida volt, de másra nem emlékszem. Anyámat Eszternek hívták, 1899-ben született, Munkácson. Egy fiú- és két leánytestvére volt. Nem tudom, hogy a testvérei mikor születtek, úgy rémlik, hogy anyám volt a legfiatalabb. A bátyját Jákobnak hívták, az egyik nővérét Fridának, a másik nővére nevére nem emlékszem. Anyám és a családja életéről jóformán semmit sem tudok. Azt tudom, hogy nagyon szép lányok voltak, Frida 1912-ben még egy párizsi szépségversenyt is megnyert.

Viszont sok történet keringett a családban Jákob nagybátyám háborús hőstetteiről. Jákob az első világháborúban a magyar hadseregben harcolt, és hősként tért haza, rengeteg kitüntetést kapott. De már nem emlékszem a történetekre, csak arra, hogy gyerekkoromban a testvéremmel gyakran hallgattuk csillogó szemekkel a történeteit. Anyám mindkét nővére férjhez ment, azután pedig a háztartásukat vezették. Jákob egy húsüzemben kapott munkát, anyám pedig a férjhezmeneteléig varrónőként dolgozott egy háznál.

A szüleim megismerkedéséről nem tudok semmit. Esküvőjüket szigorúan a zsidó hagyományok szerint tartották meg, akkoriban ez nem is lehetett másképp. Apámnak nem volt saját háza, ezért az esküvő után a szüleim egy bérelt lakásba költöztek. 1944-ig éltünk abban a lakásban, amely egy földszintes épület egyik felét foglalta el. Szoba-konyhás lakás volt, meg volt egy kamrának használt kisebb helyiség.

Hárman voltunk testvérek, az idősebbik fivérem, Miklós 1924-ben született. A zsidó neve Azril Majer volt. Én 1928-ban születtem, magyar nevem Tibor, zsidó nevem Jiszrael, Adalbert öcsém meg 1934-ben jött a világra. A zsidó nevére már nem emlékszem. A családban mindenki a magyar nevét használta. A zsidó hagyománynak megfelelően körülmetéltek minket, de lehet, hogy ezt csak apám szüleinek megnyugtatására tették.

Otthon magyarul beszéltünk. Ha a szüleink azt akarták, hogy mi, gyerekek, ne értsük, miről beszélgetnek, átváltottak jiddisre. Minket egyébként nem tanítottak jiddisül beszélni. A gyerekkori pajtásaim között szép számmal akadtak nem zsidó származásúak, ebben persze nem volt különösebb megfontolás, a véletlen hozta úgy, hogy az utcánkban csak egy vagy két zsidó család lakott, de az ottani gyerekek nem a mi korosztályunkhoz tartoztak, a velem egykorú utcabéli fiúk pedig nem voltak zsidók. Ha eljött hozzánk a nagymamám, gyakran korholta anyámat, hogy miért engedi, hogy goj gyerekekkel barátkozzam, de anyám kitartott amellett, hogy a gyerek olyan helyen játsszon, hogy az ablakon kinézve szemmel lehessen tartani. Arról, hogy más utcába járjunk játszani, szó sem lehetett.

Sem anyám, sem apám lánytestvérei és sógornői nem viseltek parókát, és nem fedték be a fejüket. Anyámnak nagyon szép kalapjai voltak, de ez inkább a divatnak és nem a vallásnak szólt. Anyám évente csak egyszer, Jom Kipur idején kötött fejkendőt. Gyönyörű, gesztenyebarna haja volt, és csinos frizurát viselt, emellett szerette az illatszereket és az ékszereket. Mindig divatosan öltözködött, ha a rövid szoknya volt divatban, rövid szoknyát viselt, szerette a világos ruhákat – különösen nyáron –, és magas sarkú cipőben járt. Apám szintén divatos holmikat viselt: öltöny, színes ing, nyakkendő vagy csokornyakkendő, kalap.

Most, hogy így fölidézem a múltat, kezdem úgy látni, hogy otthon elég sok zsidó hagyományt követtünk, de – hogy is mondjam – amolyan rövidített program szerint, nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget ezeknek a dolgoknak. Anyám például mindig fölkészült a sábátra, sütött ünnepi kalácsot, elkészítette az ételeket. Péntek este gyertyát gyújtott, de a sábát köszöntése ezzel be is fejeződött minálunk. Apám szombatonként dolgozott, vasárnaponként pihent. Ilyenkor csak egyetlen brigád tartott ügyeletet a munkahelyén, de ha történt valamilyen rendkívüli dolog, apámat vasárnap is behívhatták dolgozni apámat vasárnap is behívhatták dolgozni, hiszen ez az erőmű látta el árammal az egész várost. Akkoriban igen nagy becsben tartották, ha valaki állami alkalmazásban állt, apám esetében is ez volt a helyzet, éppen ezért nem kockáztathatta meg, hogy a zsidó hagyományok szerint megtartott sábát miatt esetleg elveszítse a munkahelyét. Úgyhogy sábátkor nálunk is égtek a gyertyák, volt ünnepi kalács az asztalon, de ettől eltekintve, a vacsora olyan volt, mint máskor, senki sem mondott áldást az ételre, senki sem imádkozott. Másnap pedig senki sem gondolt arra, hogy tiszteletben tartsa az ilyenkor szokásos tilalmakat, hogy ne dolgozzon semmit [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Mi, gyerekek legfeljebb annak örültünk, hogy nem kell leckét írnunk, de ez volt az egyetlen könnyebbség.

Pészah idején, közvetlenül az ünnep előtt előszedtük a külön erre a célra tartogatott edényeket, amelyek egyébként egész évben a padláson pihentek, a hétköznapokon használt konyhai holmikat pedig erre az időre fölvittük a padlásra. Anyám az ünnep idején kizárólag a Pészahra félretett edényeket használta, ezeken a napokon kenyér nem volt otthon, helyette minden nap maceszt ettünk, amit anyám előre beszerzett. Egyébként minden úgy ment, mint a hétköznapokon. A széderestét nem ültük meg. Hanuka ünnepén anyám minden este meggyújtott egy gyertyát a gyertyatartóban, Ros Hásáná idején pedig mindig volt méz és alma az asztalon. Úgy gondolom, hogy a szüleim nem valamiféle belső indíttatásból tartották tiszteletben ezeket a szokásokat, hanem a nagymama miatt. Nagyanyámat ismerve, úgy hiszem, hogy az anyám azért igyekezett legalább a külsőségeket fenntartani, mert nem akarta, hogy az esetleg betoppanó nagymama szemrehányásokkal illesse, ezekből ugyanis bőven kijutott volna, ha váratlanul beállít, és úgy találja, hogy valami hiányzik az asztalról, valami nincs rendben az ünnepi készülődésben. A család többi nőtagja is anyám példáját követte, így nagyanyám a külsőségek hiányát nem vethette a szemükre, a részletekbe pedig már nem látott bele.

A Jom Kipur volt az egyetlen zsidó ünnep, amelyet családunkban a szokásoknak, az előírásoknak megfelelően tartottunk meg. Az ünnep előestéjén elvégeztük a kápóresz szertartást, ehhez anyám magának fehér tyúkot, apámnak és nekünk, fiúknak fehér kakast vásárolt. A madarunkat óvatosan körbe kellett forgatni, miközben azt ismételgettük, hogy „Vidd el az én bűneimet…”. Hogy aztán mi lett velük, nem tudom, elképzelhető, hogy a lábasban végezték. Jom Kipur előestéjén anyám kiadós vacsorát készített. Enni csak az első esti csillag feljövetelekor lehetett, azután pedig egynapos böjt következett. Mi, gyerekek nem böjtöltünk, a felnőttek azonban szigorúan betartották a szabályokat. Emlékszem, ahogy nagyapám bezörgetett hozzánk Jom Kipur előestéjén, és szigorú hangon azt mondta apámnak, „Holnap légy a zsinagógában”. Másnap a szüleink elmentek a zsinagógába, és ott töltötték az egész napot, csak akkor indultak haza, amikor az égen fölbukkantak az első esti csillagok. A böjt ekkor ért véget, ezt követően már lehetett enni.

Amikor hat éves lettem, beírattak az iskolába. Ez egy cseh iskola volt, és a bátyám, Miklós is oda járt. Az osztályunkban volt még néhány zsidó gyerek, a tanárokkal és a diáktársainkkal jó volt a viszonyunk. A cseh fennhatóság idején nem éledt fel az antiszemitizmus, éppen ellenkezőleg, a csehek mindenfajta módon támogatták a zsidókat. Jó tanuló voltam, bár nem voltam különösebben szorgalmas. Élénk, mozgékony kölyökként jobban szerettem az utcán játszani a barátaimmal, mint otthon, a könyvek fölött görnyedni. A játszótársaim között egyaránt voltak zsidók és nem zsidó származásúak, nem tettünk különbséget, egyszerűen csak barátkoztunk egymással. Énekeltem az iskola kórusában, fölléptünk az iskolai ünnepségeken.

Amikor elsős lettem, apám a héderbe is beadott. Két hét után úgy határoztam, hogy elegem van az egészből. Minden bizonnyal ez volt életem első önálló döntése. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy héderbe járjak, de apám azt mondta, hogy semmi értelme kényszeríteni, abból semmi jó nem származik. Emlékszem, azt mondta anyámnak: „Majd csak elboldogul valahogy az életben a héder nélkül is.” A nagyanyámat persze fölizgatta a dolog, azzal vádolta a szüleimet, hogy gojt neveltek belőlem, de később elcsitultak a kedélyek, és nem kellett visszamennem. A bátyám, Miklós viszont járt a héderbe.

A cseh iskolában három osztályt sikerült befejeznem. 1938-ban Kárpátalja Magyarország fennhatósága alá került, amit Munkács lakossága nyugodtan fogadott [Ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalját 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. Sokan, akik még az osztrák–magyar időkben születtek, és éltek Kárpátalján, úgy gondolták, hogy a magyarok alatt is rendben mennek majd a dolgok. Az idősebb nemzedékhez tartozók többsége, akik felnőttként élték meg a csehszlovák fennhatóság húsz esztendejét, nem tanult meg csehül, mindig is magyarul beszéltek, ahogy mi is. Apám, állami alkalmazottként köteles volt jól elsajátítani a cseh nyelvet, anyám azonban legfeljebb ha néhány szót tudott.

A negyedik osztályt már magyar iskolában kezdtem meg. Egy évvel azután hogy Kárpátalját Magyarországhoz csatolták, még nem érzékeltük az antiszemitizmus erősödését. 1939-től aztán érvénybe léptek a zsidótörvények, de az antiszemitizmus csak állami szinten jelent meg, a hétköznapi életben nem érzékeltük [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Az elsők között lépett életbe az a törvény, amely kimondta, hogy tilos zsidó üzletekben vásárolni. A tulajdonosoknak át kellett ruházniuk az üzletük tulajdonjogát nem zsidó személyekre, de jogukban állt ugyanabban a boltban munkát vállalni. A későbbiekben aztán sorra került a többi zsidó tulajdon is, a gyárak, műhelyek. Ha a zsidó tulajdonos késlekedett az átruházással, akkor az állam mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül kisajátította az üzletét. A zsidókat kitiltották a felsőoktatási intézményekből, nem teljesíthettek fegyveres katonai szolgálatot, ehelyett munkaszolgálatos zászlóaljakba sorozták be őket.

Apám csak úgy kerülte el a munkaszolgálatot, hogy jól képzett szakemberként állami alkalmazásban állt. A magyaroknak egyszerűbb volt megtartani apámat nagy felelősséggel járó munkahelyén, mintsem gyorsan kitanítani és a helyére rakni valami tapasztalatlan újoncot. 1939-ben, betegségben meghalt Áron nagybátyám, Munkácson. Nem emlékszem a temetésére, de mivel a szülei temettették el, gondolom, hagyományos zsidó szertartás volt. Apám másik bátyját, Salamont és öccsét, Józsefet 1941-ben behívták munkaszolgálatra. Salamon a fronton megbetegedett tífuszban. A járvány akkortájt olyan erővel dühöngött, hogy Munkácson kialakítottak egy fertőző betegeket kezelő kórházat a frontról érkezők fogadására és ellátására. Salamont 1943-ban szállították Munkácsra, ahol hamarosan meghalt a kórházban. József 1944-ben, munkaszolgálatosként halt meg, valahol Jugoszláviában [Föltehetően a Délvidéken, munkaszolgálatosként. – A szerk.]. Apám Rézsi nevű leánytestvérének és anyám Frida nevű testvérének férje sem tért haza a munkaszolgálatból.

Az iskola befejezését követően a bátyám, Miklós nem folytathatta a tanulmányait. Olyan idők jártak, hogy apám a fizetéséből nem tudott eltartani öt embert. A magyarok 1941-ben bevezették a jegyrendszert az élelmiszerekre, a zsidók csökkentett fejadagokat kaptak [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1950). A Közellátási Minisztérium 1944. május 1-jén kelt 108.500. K. M. számú rendelete szabályozta a zsidók élelmiszer-ellátását. A rendelet meghatározta a zsidóknak járó fejadagokat – például fejenként és hetenként 10 dkg hús, havonként 30 dkg cukor és 30 dkg étolaj járt. A zsidók közellátási szelvényívet nem kaphattak, a már kiosztott íveket 1944. május 3-ig vissza kellett szolgáltatni. A rendelet végrehajtásával kapcsolatos jegyek előállításáról és szétosztásáról a Közellátási Minisztériumnak, illetve a községi elöljáróságnak kellett gondoskodnia. – A szerk.]. A piacon minden nagyon drága volt. Miklós beállt tanulónak egy szabómesterhez. 1942-ben én is befejeztem az iskolát, és kénytelen voltam munka után nézni. Egy lakatosmesterhez szegődtem el tanoncnak, egy év tanulás után pedig munkába álltam a mester műhelyében. Ekkor 1943-mat írtunk.

1943-ban a zsidókat arra kötelezték, hogy sárga csillagot viseljenek a felsőruházatuk mellkasi és hátulsó részén [A rendeletet 1944. március 31-én hozták, a mellkas bal oldali részén kellett a sárga csillagot viselni. Lásd: sárga csillag Magyarországon. – A szerk.]. Sárga csillag nélkül nem lehetett kilépni az utcára, bármelyik arra járó magyar katona helyben agyonlőhette az embert, még csak be sem kellett kísérnie a parancsnokságra a szabályszegőt. Munkácson 1944 tavaszán jelölték ki a gettót. A Zsidó és a Dankó utcát körbekerítették szögesdróttal, a város zsidóságát pedig kötelezték arra, hogy odaköltözzenek. Az emberek csak élelmet és néhány holmit vihettek magukkal. Nagy volt a zsúfoltság. Ahol korábban legföljebb egy család élt, most minden szobára jutott egy család, néha több is. Menet közben kiderült, hogy az eredetileg kijelölt gettó túl kicsi ahhoz, hogy minden munkácsi zsidót befogadjon. Ekkor alakították ki a második gettót, az elsőként lekerített rész szomszédságában. Mindkét gettót kerítéssel vették körül. A gettót tilos volt elhagyni, és a két rész között is tilos volt az átjárás. Az őrséget magyar csendőrök adták. Az egyes gettórészeken belül szabadon lehetett mozogni az épületek között, azt nem tiltották meg. A gettóban velünk voltak apám szülei, a két hajadon leánytestvére, Frida és Fáni, anyám bátyja Jákob és a leánytestvére, Frida. Később megtudtam, hogy a magyarok sok, az első világháborúban kitüntetett zsidót nem költöztettek gettóba, és nem vittek koncentrációs táborba, de ez Magyarországon volt így, Kárpátalján viszont nem kivételeztek senkivel. Apám családos leánytestvérei, Rézsi és Eszter a másik gettóban voltak.

Már néhány hete ott voltunk a gettóban, amikor a kapunál kitűztek egy hirdetményt, hogy mindenki vegyen magához élelmet, szedje össze a holmiját, és készüljön föl az útra. Ungvárra vittek minket, a téglagyárba. A gyár igen nagy területen helyezkedett el, ott gyűjtötték össze az ungvári és a Kárpátalja többi részéből kitelepített zsidókat. Ideszállítottak minden zsidót az adott településről, és a szabad ég alatt, a gyár udvarán jelöltek ki számukra egy területet, városonként, falvanként osztották fel a térséget. A gyárban több, már régóta nem üzemelő, korábban téglaszárításra használt épület állt. A falak átnedvesedtek, a padlózatot téglatörmelék borította. Szellőzés nem volt, így nem lehetett bennük megmaradni. Voltak még valami építményféleségek, mindössze három oldalfal, tető nélkül. Az emberek ezekben próbálták meg elvackolni, egy kicsit fölmelegíteni magukat, de nem sokra mentek, a szinte folyamatosan zuhogó eső ellen a csupasz falak nem nyújtottak védelmet. Mégis, sokan úgy érezhették, hogy az építmény valamiféle menedékként szolgál.

A gettóban ételt nem kaptunk. Azt ettük, amit magunkkal vittünk, de a készletek gyorsan kimerültek. Időről időre fölbukkant néhány ungvári lakos, aki a kerítésen át ennivalót dobott be hozzánk. Voltak, akik az ismerőseiket, barátaikat akarták így támogatni, és akadtak köztük olyanok is, akiket fölháborított az, ahogyan a zsidókkal bántak, és egyszerűen csak segíteni próbáltak. A gettóból munkára vitték ki az embereket. Néhány brigád azt a feladatot kapta, hogy magyar csendőrök vezetésével kutassa át a zsidók által elhagyott házakat, és válogassa szét az ott talált holmikat, külön a ruhákat, külön a bútorokat, a képeket és így tovább. A szortírozás követően a holmik raktárba kerültek.

Körülbelül tíz napot töltöttünk az ungvári gettóban. A téglagyár mellett futott egy vasúti szárnyvonal. Amikor a gyár még működött, ezen vitték el a kész téglákat, illetve ezen szállították a nyersanyagot. 1944 áprilisában marhavagonok gördültek a téglagyárhoz, azokba a kocsikba szállítottak fel minket. Lefekvésről szó sem lehetett, éppen csak annyi helyünk volt, hogy nagy nehezen leüljünk a padlóra. A vagon közepén, a padlón egy fedetlen lyuk tátongott, azon keresztül tudtuk elvégezni a dolgunkat, mindenki szeme láttára. Élelmet, vizet nem kaptunk. Nem emlékszem arra, hogy mennyi ideig tartott az utazás, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Tudtuk, hogy koncentrációs táborba visznek minket, a munkácsi gettóban már korábban keringtek híresztelések a táborokról. Azt viszont egyikünk sem tudta, hogy ezek megsemmisítő táborok. Azt hittük, hogy kényszermunkatelepekről van szó, valami olyasmiről, mint a munkaszolgálat.

[Randolph L. Braham szerint Munkácson két gettót hoztak létre: „A hozzávetőlegesen 13 000 munkácsi zsidót április 18-án parancsolták a gettóba. A gettó a város zsidónegyedében létesült: a Latorca, a Dankó, a Kálvin, a Töltés, a Zrínyi, a Munkácsi, a Szent Márton, a Mikes Kelemen, a Csokoli, a Zenész és a Malom utca tartozott hozzá”, a másik gettót pedig a Sajovits-téglagyárban állították föl kb. 14 000 falusi zsidó számára (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat /Wilmington, Blackburn Inc. é. n. /1981/, 1. kötet, 428. oldal). Braham szerint Munkácsról két részletben deportálták a zsidókat: először a Sajovits-téglagyárból (május 15-ig ez a művelet befejeződött), majd helyükre költöztették a munkácsi zsidókat, akiket május 19. és május 24. között deportáltak kilenc szerelvénnyel. Braham nem említi, hogy a munkácsiakat átszállították volna Ungvárra. Elképzelhető, hogy Hochman Tibort ezen a ponton megcsalja az emlékezete, és nem az ungvári téglagyárba  vitték át őket, hanem a városi gettóból kivitték a Sajovits-téglagyárba. De természetesen még az is lehetséges, hogy valamilyen okból egy részüket átszállították Ungvárra. Az Ungváron összegyűjtött kb. 18 000 embert a Moskovits-téglagyárban és a Glück-fatelepen zsúfolták össze, majd május 17. és május 31. között, öt transzportban deportálták Auschwitzba. – A szerk.]

Korán reggel érkeztünk meg Auschwitzba. A vagonok ajtajánál géppisztolyos német katonák álltak, mellettük fehérköpenyes alakok, valószínűleg orvosok. Az emberek egyesével, libasorban hagyták el a vagonokat. Azonnal megkezdődött a válogatás, külön az öregek, külön a kisgyermekes nők, külön a fiatalok, külön a középkorú férfiak. Majdnem tizenhat éves voltam, erős, jó felépítésű fiú. Engem és Miklós bátyámat elválasztottak a szüleinktől. Őket és az öcsémet beállították egy menetoszlopba, amelyet géppisztolyos német katonák felügyeltek. Estig maradtunk Auschwitzban, akkor ismét bevagoníroztak minket, és átszállítottak a katowicei táborba. Ez volt Auschwitz munkatábora. A bátyám másik lágerbe került [Föltehetően mindketten valamelyik gleiwitzi munkatáborba kerültek. Gleiwitz – lengyel nevén: Gliwice – Katowice tőszomszédságában volt. – A szerk.]. Akkor még semmit sem tudtam a hozzám közelállók sorsáról. Nem tudtam azt sem, hogy a szüleimet, Adalbert öcsémet, apám szüleit, anyám Jákob nevű testvérét, aztán a nővérét – az ő nevére nem emlékszem –, annak férjét és gyermekeit már akkor beterelték a gázkamrába, amikor arra vártam, hogy bevagonírozzanak, és Auschwitzból Katowicébe vigyenek. A gázkamrában halt meg apám nővérei közül Frida és Fáni, aztán Rézsi, Rézsi férje [Korábban azt állította, hogy Rézsi férje munkaszolgálatosként halt meg. – A szerk.] és gyermekei, valamint Eszter és gyermekei [Eszter férje nem volt zsidó, az interjúkészítés időpontjában 80 év körüli lánya még élt. Végül is nem tudni, Eszter mikor és hol halt meg. – A szerk.]. A koncentrációs tábort csak anyám leánytestvére, Frida élte túl. Frida gyönyörű nő volt, és úgy látszik, megszánták, nem küldték gázkamrába, ott dolgozott valahol. A gyermekei viszont meghaltak. A háborút követően Frida súlyos betegen visszatért Munkácsra, ahol 1949-ben meghalt.

Katowicében deszkafalú barakkokban helyeztek el minket. Keskeny, emeletes fapriccsen aludtunk, amelyen alig fért el az ember. Nagyon nagy barakkok voltak, így nem tudnám pontosan megmondani, hogy hányan lehettünk egy épületben – talán úgy ötszázan. A zsidók voltak a legtöbben, de akadtak ott lengyelek, csehek, szlovákok, osztrákok és más országokból érkezett rabok is. Leginkább a magyarokkal és a csehekkel érintkeztem, hiszen mindkét nyelvet jól beszéltem. Minden barakkban volt egy barakkparancsnok, akit a láger vezetése nevezett ki a foglyok közül. A tábort géppisztolyos német katonák őrizték, idomított kutyákkal. Mivel ez munkatábor volt, a németeknek nem állt érdekében, hogy éheztessenek minket, így ugyanis nem tudtunk volna rendesen dolgozni. Napjában háromszor kaptunk enni: reggel adtak egy bögre pótkávét kenyérrel, napközben ebédszünetünk volt, és akkor a táborból hoztak enni, este, miután visszatértünk a lágerbe, kását és egy kis levest löktek elénk. Ágyneműnk és párnánk persze nem volt, csak egy takarónk. Reggeli után mindennap fölsorakoztattak minket, és alakzatban vonultunk dolgozni. Katowicét is, akárcsak a többi lengyel várost, súlyosan megrongálták a bombázások. Szinte az egész város romokban hevert. Mi romot takarítottunk. Az ép téglákat különválogattuk és gúlába raktuk, a törmeléket saroglyákkal összegyűjtöttük, és fölkupacoltuk. Aztán teherautók jöttek, azokat kellett megpakolnunk a sittel. Így haladtunk utcáról utcára, amennyire lehetett, eltakarítottuk a romot a városban, takarítottunk. A szerszámokat, lapátokat a táborban kaptuk meg, cipeltünk mindent a munkába, aztán meg vissza a lágerbe. Pihenőnap nem volt, számolatlanul múltak a napok és a hónapok.

1945 januárjában megindult a szovjet és az amerikai csapatok támadása, közeledett a front Auschwitzhoz. Menetoszlopba állítottak minket, és fölfegyverzett konvoj kíséretében áthajtottak a mauthauseni koncentrációs táborba. Útközben nem kaptunk sem enni, sem inni. Ötezren indultunk el Katowicéből, de Mauthausenba már kevesebb mint ezren érkeztünk meg. Sokan éhen haltak az úton. Aki meg olyan gyönge volt, hogy már nem tudott továbbmenni, azt a fegyveres kísérők agyonlőtték, odamentek hozzá, és pisztollyal főbe lőtték. A holttesteket ledobálták az út mellé, hogy ne zavarják a menetet. Az oszlop végén haladt egy brigád, amelynek az volt a feladata, hogy eltemesse a halottakat. Később már nem temették el az áldozatokat. Borzasztó hideg január volt. Rabruhában voltunk, de azt megengedték, hogy a vállunkra terítsük a pokrócunkat. Volt úgy, hogy a puszta földön aludtunk, néha betereltek minket egy elhagyott istállóba vagy pajtába. Előfordult, hogy az emberek éjszaka szó szerint halálra fagytak.

Mauthausenban már nem dolgoztunk. Néha persze jöttek az őrök, és elvittek néhány rabot udvart takarítani. De rendszeres munkára már nem hajtottak ki bennünket. Napjában egyszer kaptunk enni, többnyire félig rohadt céklából készített kotyvalékot adtak. Kenyér nem volt. Szinte egész idő alatt a priccseken hevertünk a fűtetlen barakkokban. Itt is nagyon sok barakk volt, az egyikben angol hadifoglyokat őriztek. Velük sem bántak sokkal jobban. Havonta egyszer kaphattak élelmiszercsomagot, de nekik sem adtak sokkal jobb ételt, mint nekünk. A mi barakkjainkban naponta hullottak az emberek. Ki a betegségtől, ki a kimerültségtől. Tudtuk, hogy a front egyre közeledik, és hamarosan vége a háborúnak. A lágerben olyan szóbeszéd terjedt el, hogy a németek, mielőtt elvonulnak, minden foglyot megölnek. Szökésre nem gondoltunk. Az őrtornyokban ott álltak a fegyveresek, akik habozás nélkül lőttek, még akkor is, ha valaki nem az engedélyezett időben lépett ki a barakkból. A láger területén farkaskutyák rohangáltak, rávetették magukat az emberre, lerántották a földre, és darabokra tépték. Túl gyöngék lettünk volna ahhoz, hogy messzire jussunk, és ezzel valamennyien tisztában voltunk. A hidegtől reszketve feküdtünk a priccseken, teljesen elgyengültünk, tudtuk, hogy a halál elkerülhetetlen. Vagy az éhség, vagy az őrség végez velünk. Aztán beköszöntött 1945. május nyolcadika. Azon a reggelen az amerikai hadsereg egységei bevonultak a táborba. Ez a nap hozta meg számunkra a fölszabadulást [Pár nappal korábban, 1945. május 3-án szabadult föl Mauthausen. – A szerk.].

Nagyon legyengültem, úgyhogy azonnal kórházba vittek, a Bécs környéki Hörschingbe. Volt ott egy nagy reptér, és ahhoz tartozott a kórház. Két hónapot töltöttem ott. Ez alatt az idő alatt meggyógyítottak, föltápláltak. Az amerikaiak a kórházban összeírták, hogy ki honnan érkezett, és hol akarja folytatni az életét. Bármelyik országot választhattuk. Arra próbáltak rávenni minket, hogy válasszuk az Egyesült Államokat. Azt ígérték, hogy segítenek lakást meg munkát szerezni, támogatják a továbbtanulásunkat. Akkor még nem tudtam, hogy a németek csaknem az egész családomat kiirtották. Arról álmodoztam, hogy hazatérve megölelem az enyéimet, találkozom a barátaimmal. Amikor kezdték összeállítani a listákat, bejelentkeztem, hogy csehszlovák állampolgár vagyok, kárpátaljai lakos, és közöltem, hogy haza akarok menni Kárpátaljára. A listát összeállító amerikai tiszttől megtudtam, hogy Kárpátalja már nem tartozik Csehszlovákiához, átadták a Szovjetuniónak. A Szovjetunióról nagyon keveset tudtam. Azzal tisztában voltam, hogy ez az ország vállalta a háború legsúlyosabb terheit, hogy keményen küzdött a fasizmus ellen – ennyi, ami persze nem volt túl sok. De hát én Kárpátaljára akartam menni, és bíztam abban, hogy otthon nem változtak a dolgok. Kitartottam az eredeti elképzelésem mellett. Volt ott még néhány ember, aki szintén Kárpátaljára akart utazni. Elvittek minket Budapestre, és átadtak orosz tiszteknek. Megkaptuk az úti okmányainkat, meg kaptunk egy kis elemózsiát az útra. Néhány napot Budapesten tölthettünk. Elhatároztam, hogy elmegyek fürdőbe. Fürdés előtt beadtam a ruhámat és a fehérneműmet a mosodába. Megfürödtem, kijöttem, de a ruháimra még várni kellett. Ülök ott pucéran, csak egy törülközőt tekertem magam köré, és vártam, hogy hozzák a tiszta göncömet. Akkor lépett be az ajtón a bátyám, Miklós. Nagyon lefogyott, megváltozott, de azonnal megismertük egymást. Nem tudtunk betelni a beszélgetéssel, és egy pillanatra sem mertünk elválni egymástól. Együtt utaztunk haza.

1945 júliusában érkeztünk meg Munkácsra. Addigra már sok zsidó visszatért a táborokból, köztük anyám nővére, Frida. Tőle tudtuk meg, hogy mi történt a családunkkal. A koncentrációs tábor előtt Miklós szabóként dolgozott. A hazatérésünk után visszatért a mesterségéhez, és egy szabóságban helyezkedett el. Akkortájt mindenki szépen akart öltözködni, hiszen a háború véget ért. Olyan érzés volt, mintha újrakezdődött volna az élet. De az üzletekben már nem ment olyan könnyen a vásárlás. A szovjethatalommal megérkezett az, amit korábban egyik rendszerben sem tapasztaltunk – az üres polcok látványa. Éppen ezért az egyetlen lehetőség az volt, hogy az ember a szabónál csináltatott ruhát. Miklós sok megrendelést kapott, és elég jól megélt a mesterségéből. Én egy műhelyben helyezkedtem el lakatosként. A régi házunkban laktunk, szovjet személyi igazolványokat kaptunk, a Szovjetunió állampolgárai lettünk. A személyi igazolványomban a nevemet oroszosan Tiberijnek írták. Miklósból meg Nyikolajt csináltak. Munkácson ez idő tájt egyre több a Szovjetunióból, főként Ukrajnából érkezett ember tűnt föl. A bátyámmal együtt valamennyire megtanultunk oroszul. Azok az emberek, akik a Szovjetunióból érkeztek hozzánk, olyanok voltak számunkra, mintha egy másik világból pottyantak volna oda. A szovjethatalom hadjáratot indított Kárpátalján a vallás ellen. Elkezdték bezárni a templomokat, és nem voltak tekintettel sem vallásra, sem felekezetre. A hívőkre meg majdhogynem úgy tekintettek, mint a bűnözőkre szokás. A Szovjetunióban kedvezőtlenül viszonyultak azokhoz az emberekhez, akik kapcsolatot tartottak fenn a külföldön élő rokonaikkal. Ez nekünk nagyon furcsa volt, de a Szovjetunióból érkezettek ezt magától értetődőnek tartották. A bátyámmal együtt kissé szkeptikusan szemléltük ezt a világot, szkeptikusan, de érdeklődve. Megértettük, hogy korábbi életünk lezárult, meg kell szoknunk, hogy a Szovjetunióban élünk.

A Szovjetunióban a tizennyolcadik évüket betöltött állampolgárokat bármikor behívhatták a hadseregbe. Miklós bátyámat a hadkiegészítő parancsnokságon – megromlott egészségi állapota miatt – katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették, engem viszont nyilvántartásba vettek, besoroztak. 1948 őszén értesítettek, hogy jelenjek meg a hadkiegészítő parancsnokságon, ahol közölték velem, hogy megkaptam a behívóparancsot a Szovjet Hadseregbe. Mi, újoncok a parancsnokságon gyülekeztünk, és innen indultunk tovább Fehéroroszországba, egy alakulóban lévő katonai egységhez. Onnan aztán elvittek minket az otthonunktól hétezer kilométerre fekvő távol-keleti régióba, Habarovszkba. Ott kaptam meg a kiképzést, majd ezt követően a csendes-óceáni szovjet flottához vezényeltek. Egy villanyszerelési munkákat végző zászlóaljba kerültem, amely repülőterek elektronikai berendezéseit építette ki. A zászlóaljunk a Vlagyivosztoktól harminc kilométerre fekvő Uglovajában állomásozott. Bár nem voltam Komszomol-tag, kineveztek a hadtápszakasz parancsnokává. Parancsnokoltam – én. Egy évvel később pedig szakaszvezetővé léptettek elő. Egy laktanyában helyeztek el minket. A zászlóaljban én voltam az egyetlen zsidó, de akkoriban egyetlen alkalommal sem kellett szembesülnöm antiszemita megnyilvánulásokkal. A barátaim különféle nemzetiségűek voltak, és senki nem törődött azzal, hogy zsidó vagyok. A parancsnokaimmal is jó volt a viszonyom.

Leveleztem a bátyámmal, az egyetlen rokonommal. A leveleiből tudtam meg, hogy Munkácson vattagyár nyílt, és őt nevezték ki igazgatónak. Megismerkedett egy zsidó lánnyal, aki szintén megjárta a koncentrációs tábort. A lányt Firának hívták, a családnevére nem emlékszem. 1953-ban összeházasodtak. Fira szülei vallásos emberek voltak, tiszteletben tartották a zsidó hagyományokat. Még a háború után is, a szovjethatalom idején is jiddisül beszéltek otthon, és megtartották a zsidó ünnepeket. Fira szülei hagyományos zsidó esküvőt rendeztek Miklósnak és a lányuknak. Természetesen volt polgári esküvőjük is, utána pedig a menyasszonyi háznál fölállították a hüpét. Az esküvő után nem sokkal átköltöztek Ungvárra. Miklós egy háztartási boltban helyezkedett el, eladóként.

Akkoriban öt évet kellett szolgálni a haditengerészetnél. Ez alatt az idő alatt egyszer voltam szabadságon. Tíz napra engedtek el, de ebbe nem számított bele az utazásra szánt idő. A Vlagyivosztok és Ungvár közötti utazás vonaton több mint egy hétig tartott, lehet, hogy ezért nem törtem magam különösebben, hogy elengedjenek szabadságra.

A feleségemmel a katonaság idején ismerkedtem meg. Valentyina Novikova a vlagyivosztoki villamosipari technikumban tanult. Pihenőnapokon néha kaptunk kimenőt a laktanyából, és ilyenkor bemehettünk a városba. Általában összeverődtünk néhányan, sétáltunk az utcákon, vagy táncolni mentünk. Valentyinával a technikumban rendezett táncesten ismerkedtem meg, az egész estét együtt töltöttük, táncoltunk, beszélgettünk, és megbeszéltük, hogy a következő kimenőmön ismét találkozunk. Valentyina velem egyidős, 1928-ban született Leningrádban. Az édesanyja belehalt a szülésbe. Az édesapja hivatásos katonatiszt volt, akit egyik szolgálati helyről a másikra vezényeltek, így nemigen tudta volna nevelni a lányát. Valentyina a Novoszibirszkben élő nagymamájához került, ő nevelte föl. Az apja elesett a háborúban. A feleségem orosz, engem azonban a származási kérdések gyerekkorom óta nem érdekelnek, nincs számomra jelentőségük. Őt sem zavarta, hogy zsidó vagyok. Csak az számított, hogy szeretjük egymást. Mindketten árvák voltunk, mindketten családra, gyermekekre vágytunk.

1953-ban házasodtunk össze, akkor még a katonai szolgálatomat töltöttem. Pénzünk nem volt, úgyhogy nem gondolhattunk valami fényes esküvőre. Bejelentkeztünk az anyakönyvi hivatalnál, kaptam három nap eltávozást. A három napot Valentyinánál töltöttük, aztán visszamentem az alakulatomhoz a laktanyába.

Az életemnek az a szakasza, amely a Kárpátalján egymást követő csehszlovák és magyar fennhatóság idejére esett, még gyerekkoromban lezárult, hiszen akkoriban mindössze tizenöt éves voltam. Ha nem számítjuk a koncentrációs táborban eltöltött évet, akkor elmondhatom, hogy a szovjethatalom idején értem felnőtté, abban az időben alakult ki az egyéniségem. Akartam vagy sem, az a rendszer alakította a természetemet, a világszemléletemet, igaz, nem olyan mértékben, mint azokét, akik beleszülettek a szovjet rezsimbe, vagy abban nőttek föl. Emlékszem, 1953. március ötödikén éppen a vonatom ültem – szabadságra mentem a bátyámékhoz –, amikor a szerelvény megállt a Bajkál állomáson. A rádió éppen akkor közölte Sztálin halálhírét, majd Berija mondott beszédet. A vonat minden utasa sírt, nekem is hullottak a könnyeim, jóllehet, rajtam nem uralkodott el a pánik, ellentétben azokkal a szovjet emberekkel, akik el sem tudták képzelni az életüket Sztálin nélkül. Tudatában voltam annak, hogy az élet megy tovább, nem dől össze világ, mégis, el kell ismernem, hogy a hír engem is szomorúsággal töltött el.

A huszadik pártkongresszuson elmondott Hruscsov beszéd után [lásd: Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson] végképp leszámoltam a Sztálinnal kapcsolatos illúzióimmal. Természetesen hittem Hruscsov szavainak. A bajtársaim elbeszéléseiből már azelőtt is tudtam, hogy embereket tartóztattak le minden alap nélkül, tudtam, hogy néha elég volt egy óvatlanul kiejtett szó, vagy még annyi sem kellett, elegendő volt egy följelentés. A hadseregben minden alakulatnál szolgált egy KGB-s, a Különleges Osztály munkatársa. A mi egységünknél Baranov kapitány vezette az osztályt. Mindenki félt tőle. Az alakulatunknál szolgált egy másik munkácsi fiú, Dasko, az autószerelő, aki Sztálin halálának napján, március ötödikén éppen dolgozott, egy autó alatt feküdt, és ott bütykölt valamit. Baranov odalépett a kocsihoz, és megkérdezte Daskót, hogy mit csinál. Erre azt a választ kapta, hogy meg kell javítani az autót. Mire Baranov azt mondta, hát te nem hallottad, hogy Sztálin meghalt? Dasko erre azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de mit lehet tenni, ha eljött az idő… Ezért a mondatért huszonöt év lágert kapott, igaz, 1956-ban, a huszadik. pártkongresszus után [lásd: az SZKP XX. kongresszusa] kiszabadult, de azért néhány évet le kellett töltenie. Ezt az embert személyesen, tehát nem elbeszélésekből ismertem, és már az ő esete is azt az érzést keltette bennem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. A második eset a Berija-ügy volt. Sztálin idejében Berija volt a második ember az államvezetésben. A huszadik kongresszus után aztán kiderült róla, hogy a nép ellensége, kém, akit agyon is lőttek. Fokozatosan ráébredtem arra, hogy a párt nem más, mint egy nagy hazugság.  Ez a fölismerés persze nem egyetlen pillanat alatt fogalmazódott meg bennem, időbe tellett, amíg eljutottam idáig.

1954-ben leszereltem. A feleségem befejezte a technikumot, és átköltözött Novoszibirszkbe, a nagymamájához. A leszerelésem után én is odamentem. Egy pár vízhatlan csizma, egy gimnasztyorka és egy köpeny. Ez volt minden vagyonom. Csak magunkra számíthattunk, segítséget senkitől sem várhattunk. Hármasban éltünk a nagymamával. Egy gépkocsitelephelyen álltam munkába, először karosszérialakatosként, majd sofőrként dolgoztam. Aztán az utóbbi lett az egész életemre szóló foglalkozásom. A feleségemmel ekkor már egy albérleti szobában laktunk, később pedig a munkahelyem kiutalt nekünk egy építési telket. Két év elteltével már állt a házunk. Jóféle téglaépület volt, négy szoba meg egy konyha. Bevezettem a vizet és a gázt. Valentyina nagymamája hozzánk költözött, és ott nőttek föl a gyermekeink. Natalja lányom 1955-ben, Viktor fiam 1956-ban született. A gyerekek születése után a feleségem nem ment vissza dolgozni. Otthon maradt, és iskoláskorukig a gyerekek nevelésével foglalkozott.

A hadseregben nem léptem be a Komszomolba, pedig gyakran fölajánlották. A munkahelyemen pedig igen erőteljesen biztattak arra, hogy lépjek be a pártba. A keleti országrészben voltunk, olyan területen, amely 1917-ben került a Szovjetunióhoz. Azok az emberek, akik már a szovjethatalom idején nőttek föl, hittek a kommunizmusban, és őszintén úgy gondolták, hogy a párt valóban „meghatározó és vezető erő”, pontosan úgy, ahogyan az újságok írták. Részben én is a hatásuk alá kerültem. Hittünk a Hruscsov által ígért kommunizmusban, hiszen a kommunizmus eszméje önmagában jó, az már más kérdés, hogy milyen gaztetteket hajtottak végre az eszme nevében.

Novoszibirszkben léptem be a pártba. A csoportunkból hármunkat vettek föl, engem, egy fiatal sofőrt meg a vezető szerelőnket, aki már negyvenöt éves volt. A felvételt megelőzően behívtak minket a városi pártbizottságra, ahol régi kommunistákkal kellett elbeszélgetnünk. Egyesével hívtak be minket, kérdezgettek, főleg egy idősebb tábornok. Tőlem például megkérdezték, hogy olvastam-e a párt alapszabályát, majd néhány egyszerűbb kérdés következett. Utánam a fiatal sofőrt, utolsóként pedig a vezető szerelőt hívták be. Tőle azt kérdezte a tábornok, hogy miért érlelte ennyi ideig magában a belépés gondolatát, erre a szerelő azt válaszolta, hogy rosszul locsolták, azért nyúlt el ennyire az érlelődés. Jót nevettünk, de az öreg bolsevikoknak nemigen tetszett a válasz. De azért mindhármunkat fölvettek a pártba. Így lettem kommunista. Tisztában voltam azzal, hogy ez jó lehetőség az előrejutásra. Egy párttag előtt minden ajtó kitárult. Igen, tisztességesen kellett dolgozni, és maradéktalanul teljesíteni kellett a tervet. Ha a terv nem teljesült, először a kommunistákat vették elő. Jól és becsületesen dolgoztam, de nem azért, mert ezt követelte tőlem a párt, hanem azért, hogy tisztességesen eltarthassam a családomat. Azt is tudtam, hogy bármilyen módon, de jól fizető munkához kell jutnom. A kommunisták pedig ilyenkor az elsők voltak a sorban. Mindenhol előtérbe állítottak, voltam alapszervezeti titkár, elnököltem a műhely pártbizottságában, de elég hamar elveszítettem a hitemet a pártban, a kommunizmusban. Lélekben nem voltam kommunista, jóllehet, közéjük tartoztam. Igazán mélyen csak az után gondolkodtam el ezekről a dolgokról, miután visszatértem Ungvárra, ahol az emberekkel beszélgetve, egyre gyakrabban szembesültem a véleményükkel. A kárpátaljaiakat kevésbé érintette meg a szovjet ideológiai befolyás, jobban megőrizték az önálló gondolkodás képességét. Sokat tanultam, és egyre kritikusabban szemléltem a Szovjetunióban zajló folyamatokat.

A Novoszibirszkben eltöltött évek során soha nem találkoztam antiszemitizmussal, sem személyesem, sem úgy, hogy valakitől hallottam volna ilyen jelenségekről. A gyermekeink iskolájában senki sem foglalkozott a származásukkal.

Otthon természetesen nem tartottuk meg a zsidó ünnepeket. Szovjet ünnepeink voltak: május elseje, november hetedike, a Győzelem Napja, a Szovjet Hadsereg napja [február 23.] és az Újév [November 7 a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben nagy pompával, katonai díszszemlével ünnepeltek Moszkvában. Kisebb-nagyobb felvonulást, díszszemlét minden településen tartottak. A legnagyobb állami ünnepnek számított a Szovjetunióban. 2004-ben eltörölték. 1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.]. A családtagjaim számára ezek voltak a bejáratott ünnepek. Tisztában voltam azzal, hogy ebben az országban élek, tudtam, hogy a későbbiekben is itt kell élnem, tehát alkalmazkodnom kell. Barátaink a kollégáim, illetve a feleségem iskolatársai közül kerültek ki, zsidók nemigen voltak közöttük, de ez egyáltalán nem zavart. Gyerekkorom óta ez volt a helyzet, a barátaim többsége nem volt zsidó.

Sajnos a családomra kevés figyelmet tudtam fordítani. Sokat kellett dolgoznom, hogy ne szenvedjünk pénzhiányban. Gyakran kellett hosszabb utakra mennem, ilyenkor napokig távol voltam. Reggeltől estig dolgoztam, jóformán csak enni és aludni jártam haza. A családi ügyekkel és a gyerekekkel a feleségem foglalkozott. Szerencsére tisztában volt azzal, hogy mindezt nem az én szeszélyem diktálta így, hanem a kényszer. A szabadnapjaim nem mindig estek egybe a feleségem és a gyerekek szabadnapjaival, de ha mégis volt egy kis szabadidőnk, akkor igyekeztük közösen eltölteni. Reggel elmentünk sétálni, moziba vittük a gyerekeket, valamilyen ifjúsági előadásra. Ilyenkor Valentyina valami különösen finomat főzött, ráérősen megebédeltünk, közben beszélgettünk mindenféléről, túlnyomórészt olyan dolgokról, ami a gyerekeket is érdekelte. Este ágyba dugtuk őket, és kettesben vendégségbe vagy színházba mentünk. De csak ritkán adódtak ilyen napok.

Amíg Novoszibirszkben éltünk, végig leveleztem a bátyámmal. Két gyermekük volt, a lányuk, Ljudmilla 1957-ben, a fiuk, Jevgenyij 1965-ben született. Jevgenyij születésekor szabadságot vettünk ki, és meglátogattuk a bátyámékat. Miklós és a felesége gyakran fölemlegette, hogy mindössze ketten maradtunk meg a családból, mégsem jó ez így, hogy ilyen nagy távolság választ el bennünket, és rábeszéltek, hogy költözzünk Ungvárra. A feleségemmel visszatértünk Novoszibirszkbe, eladtuk a házunkat, és három hónap múlva már Ungváron voltunk. A házért jó pénzt kaptunk, és könnyedén vásárolhattunk magunknak új lakást a bátyámék közelében. A gyerekeket beírattuk az iskolába, én sofőrként tudtam elhelyezkedni, a feleségem pedig egy műszergyárban kapott munkát, ahol különböző berendezéseket szereltek össze. Valentyinát nagyon megviselte a költözködés. Megszokta a nagyvárosi életet, Novoszibirszknek akkoriban másfélmillió lakosa volt, Ungvár ahhoz képest egy nagy falunak tűnt. Éjszakákat átsírt, és mindenáron vissza akart menni. Amikor aztán a munkahelyén összebarátkozott néhány emberrel, már könnyebb volt neki. Aztán új munkája is lett, elektronikai műszereket, hadiipari berendezéseket tesztelt, onnan is ment nyugdíjba. Egyébként az antiszemitizmussal az Ungvárra költözésünket követően találkoztam először. Az ötödik osztályos lányom egy nap azzal jött haza, hogy lezsidózták az iskolában, kicsúfolták. Megkérdezte tőlünk, hogy ez mit jelent, hiszen nem is ismerte a zsidó szót, úgyhogy el kellett magyaráznom, hogy mifélék is a zsidók, és hogy mi is azok vagyunk. Több csúfolódásra azonban nem volt példa.

Ungvári életünk nem sokban különbözött a novoszibirszkitől. Az egyetlen számottevő különbség az volt, hogy a munkahelyi új barátok mellett összefutottam néhány régi ismerősömmel, akik Munkácsról költöztek át Ungvárra. Igyekeztünk szorosabbra fűzni ezeket a kapcsolatokat, a visszaemlékezések, a találkozások szinte visszarepítettek a gyerekkoromba, és ami a legfontosabb, a bátyám is mellettem volt. Minden héten találkoztunk, hol ők jöttek hozzánk, hol mi mentünk hozzájuk.

Az Ungvárra költözésünkkel új szórakozásunk is akadt, a síelés. A várost szép hegyek övezik, bőven van lesiklásra alkalmas lejtő. Ha szombaton és vasárnap nem dolgoztam, és otthon volt a család, gyakran mentünk föl a hegyekbe. Télen síeltünk, tavasszal és ősszel pedig szerettünk nagyokat sétálni a környéken. Ha a szabadságomat sikerült úgy szerveznem, hogy együtt legyen a család, akkor is Kárpátalja valamelyik zugát választottuk pihenésre.

Novoszibirszkben éltünk, amikor a szovjet csapatok bevonultak Magyarországra, így ez az esemény számomra észrevétlen maradt. A csehszlovákiai történéseknek viszont magam is részese voltam. Megint behívtak a hadseregbe. Olyan katonai gépkocsitelepen voltam sofőr, ahonnan harci cselekmények esetén automatikusan berendelték az összes munkást katonai szolgálatra. Szlovákiába vezényeltek minket. Egy szállítási feladatokat ellátó szakasz parancsnoka voltam három hónapig. A helyszínen tartózkodva és saját szemünkkel látva a dolgokat, egyszerűen nem tudtuk elhinni a hivatalos propagandát, hogy a szovjet csapatok Csehszlovákia lakosságának kérésére vonultak be, mert a németek állítólag le akarják rohanni az országot, és már össze is vonták egységeiket a határ mentén. Nekünk azt mondták, azért megyünk Csehszlovákiába, hogy megmentsük az országot az agressziótól. A valóságban azonban a szovjet csapatok, az állítólagos veszélyre hivatkozva, azért foglalták el Csehszlovákiát, mert a csehek szerettek volna eltávolodni a szocializmustól, és nem akarták teljesíteni a Szovjetunió elvárásait. A Szovjetunió természetesen nem engedhette meg, hogy akár egyetlen ország is kilépjen a szocialista táborból, mert az lavinát indított volna el, más országok is követték volna a példát. A szlovákokkal beszélgetve gyorsan fölismertük a valódi helyzetet, olyan feliratokkal és jelszavakkal fogadtak minket, hogy „Iván, menj haza”, amiből mindenki számára világossá vált, hogy nem ők kérték a bevonulásunkat, a felszabadítókkal nem így szoktak viselkedni. Nem azért mentünk, hogy megmentsük, hanem azért, hogy tönkretegyük őket…

Az 1970-es években indult meg a zsidók tömeges áttelepülése Izraelbe. Szinte minden zsidó elment, aki még a szovjet idők előtt született és élt Kárpátalján. Elutazott az a néhány megmaradt barátom is, aki hazatért a koncentrációs táborokból vagy a munkaszolgálatból. Megértettem a döntésüket, együtt éreztem velük, én viszont nem akartam menni. A feleségem nem bírta volna az izraeli éghajlatot, nem viselte volna el a forróságot. Igen nagy csapás volt számomra, hogy a bátyám úgy döntött, emigrál, hiszen a családommal azért költöztem Ungvárra, hogy egymás közelében lehessünk, erre, tessék, a bátyám menni akar. Azokban az időkben a távozás örök életre szólt, az áttelepülőkkel vagy azonnal, vagy fokozatosan, de megszakadt minden kapcsolat. Még elképzelni sem tudtuk, hogy valamikor akadálytalanul el lehet hagyni a Szovjetuniót, vissza lehet térni, vagy barátokat, rokonokat lehet meghívni a Szovjetunióba, amelyet akkoriban vasfüggöny választott el a világ többi részétől. A bátyám és a családja 1971-ben hagyta el a Szovjetuniót. Néhány évig Izraelben, Tel-Avivban éltek, azután a lányuk, Ljudmilla férjhez ment, és a férjével együtt Kanadába, Torontóba költözött. Miklós és a felesége később szintén áttelepült Kanadába, hogy a lányuk közelében lehessenek.

A gyermekeim közben fölcseperedtek, szovjet iskolatársaikkal együtt úttörők voltak, beléptek a Komszomolba. Mindketten elvégezték a tízosztályos orosz általános iskolát. Ezután a lányom fodrász szakmunkástanuló lett, aztán elhelyezkedett a szakmájában. 1974-ben, amikor férjhez ment, a feleségem rendezett egy ünnepi ebédet a fiatalok barátainak, rokonunk már nem volt. Natalja ukrán férjet választott, a neve Dmitrij Galusko. Dmitrij rendes, megbízható ember volt, és tudtam, hogy a lányom boldog lesz mellette, és ez a legfontosabb. Hivatásos katona volt, szolgált Afganisztánban. Az esküvő után Dmitrijt áthelyezték, a Németországban állomásozó szovjet csapatokhoz vezényelték. Natalja vele tartott. Öt évig éltek Németországban. Nem sokkal az után, hogy visszatértek Ungvárra, lebontották a házunkat. Kellett a hely az új, többemeletes épületnek. A lányom egy háromszobás lakást kapott, nekünk egy kétszobás jutott, most is itt lakunk. Natalja és Dmitrij gyerekei Ungváron születtek, a fiuk, Oleg 1980-ban, a lányuk, Tatyjana 1985-ben született. Oleg már felnőtt férfi. Levelezőn tanul Kijevben, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében, és az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálatnál dolgozik. Megnősült, ukrán lányt vett el, aki még egyetemista. Gyermekük még nincs, előbb szeretnének a saját lábukra állni. A lányunokánk, Tatyjana idén fejezi be az iskolát.

Viktor fiam az iskola elvégzése után simán bejutott az ungvári egyetem autó- és traktorgépészeti szakára. Az egyetemen végig kitűnő volt. Diploma után az én korábbi munkahelyemen kezdett dolgozni, diszpécserként. A fiam okos, megvan a felsőfokú végzettsége, de valahogy mégsem tudott előbbre jutni. Diszpécserként kezdett, és hosszú éveken át ott is ragadt. A saját tapasztalatomra hivatkozva, azt tanácsoltam neki, hogy lépjen be a pártba. Sokáig ellenkezett, és azt mondta, hogy nem akar párttag lenni. Akkor már nős volt, a lánya, Jelena 1980-ban született. Miután megszületett a lányuk, Viktor felesége, Ljudmilla nem ment vissza dolgozni. Viktornak kellett gondoskodnia a család megélhetéséről, beadta a tagfelvételi kérelmet. Miután megkapta a tagsági könyvet, szinte azonnal lendületet vett a karrierje. Kinevezték fődiszpécsernek, aztán megtették a termelési osztály vezetőjének, és hamarosan ő lett a telep igazgatóhelyettese. Ahogy emelkedett a ranglétrán, úgy emelkedett a fizetése.

Viktor zsidó lányt vett feleségül, akinek a szülei a Szovjetunióból települtek át Ungvárra [A feleség szülei föltehetően Orosz Szocialista Szovjet Köztársaságból települtek át az Ukrán SZSZK-ba – ugyanis amikor áttelepültek, még létezett a (tagköztársaságokból álló) Szovjetunió. – A szerk.]. Ljudmilla Viktorral együtt tanult az egyetemen, ott ismerkedtek meg. Végzős korukban házasodtak össze. Hagyományos, polgári esküvőjük volt. Viktor lánya, Jelena az iskola elvégzése után úgy határozott, hogy kivándorol Izraelbe. A katonai szolgálatát már letöltötte, most egyetemre készül. Az unokám elégedett az életével, szereti Izraelt, és ott akarja leélni az életét. Viktor másik gyermeke, a fia, Eduard 1997-ben született, most kezdett iskolába járni.

Mihail Gorbacsov pártfőtitkár peresztrojkájához a kezdetektől fogva jól viszonyultam. Azonnal megtetszett, hogy törölte az alkotmányból a párt vezető szerepéről rendelkező cikket. Könnyebb, szabadabb lett az élet. Gorbacsov egy más, egy jobb élet felé akarta kormányozni a Szovjetuniót. Megértem, hogy ez nem tetszett a régi vezetőknek, akik úgy érezték, hogy kicsúszik a talaj a lábuk alól. Mindenben akadályozták, igyekeztek elégedetlenséget szítani a peresztrojka ellen a lakosság körében, de én támogattam Gorbacsov politikáját [lásd: gorbacsovi politika].

A peresztrojka idején végre leomlott a vasfüggöny, amely csaknem hetven éven keresztül elzárta a Szovjetuniót a külvilágtól. A szovjet emberek is lehetőséget kaptak arra, hogy külföldre utazzanak, nemcsak turistaként, hanem akár vendégségbe, rokonlátogatóba. Viktor fiammal 1990-ben Kanadába mentünk, a bátyámékhoz. Miklós akkor már nagyon beteg volt. Kanadában sok mindent megértettünk. Láttuk, hogy a munkások jól élnek, és nem foglalkoznak a politikával, láttuk, hogy ha valaki jól akar élni, akkor nem kell hozzá más, csak jól kell dolgoznia. A Szovjetunióban a pártfunkcionáriusokat, az ország vezetőit, a népi küldötteket és a hozzájuk hasonlókat a „nép szolgáinak” nevezték. Ez volt a hivatalos elnevezésük az újságokban [Szovjet-Oroszország parlamentje a néphatalmat manifesztálni hivatott munkás-, paraszt- és katonatanácsok (szovjetek) által választott népi küldöttekből álló Szovjetek Összoroszországi Kongresszusa volt. A Szovjetunió létrehozása (1922) után kétkamarás (Szövetségi és Nemzetiségi Szovjet). A kongresszusok között a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága (1934-től: Legfelsőbb Tanács vagy Szovjet) töltötte be ezt a szerepet. A „parlament” szerepe az egypártrendszer és a diktatórikus központi irányítás kiépülésével minimálisra zsugorodott. Ehhez a hagyományhoz nyúlt vissza 1985 után Gorbacsov, az ő pártfőtitkársága idején hozták létre a pártapparátus ellenőrzésére a Szovjetunió Népi Küldötteinek intézményét, egyfajta népi parlamentet. – A szerk.]. De milyen az az ország, ahol a „szolgák” sokkal jobban élnek, mint a „gazdák”, különböző kedvezmények és előjogok illetik meg őket, amiket saját maguknak szavaznak meg? Miután hazatértünk Ungvárra, a fiammal együtt bementünk a pártbizottságra, és leadtuk a tagkönyvünket a párttitkárnak, majd közöltük, hogy kilépünk, a taggyűlésre pedig nem megyünk el, nem fogunk magyarázkodni, mindenki döntse el magának, hogy miért cselekedtünk így. Ettől kezdve már nem voltunk párttagok. Minden rendben zajlott. Mindez még a Szovjetunió fölbomlása [1991] előtt történt.

A Szovjetunió szétesését eleinte nem helyeseltem. Utána viszont föltámadt bennem a remény, hogy ha Ukrajna függetlenné válik, akkor egy új, a Szovjetuniónál kisebb ország jön létre, ahol talán könnyebb lesz az élet. Hiszen Ukrajna igen gazdag ásványkincsekben, termékeny a földje, csak megfelelően, jó gazda módjára kell irányítani. Minden fordítva történt, teljesen kifosztottak minket, földönfutók lettünk. De ez gazdasági kérdés. A zsidó élet viszont a független Ukrajnában kezdett újjáéledni. Az emberek elkezdtek nyíltan járni a zsinagógába. A szovjethatalom idején bujkáltak, rejtőzködtek, titokban jártak a zsinagógába, ne adj isten, hogy valaki meglássa és följelentse őket. A párttagok helyzete különösen kényes volt, lebukás esetén kizárták őket a pártból, elbocsátották őket a munkahelyükről, ráadásul a munkakönyvükben föltüntették az elbocsátás okát, és ilyen bejegyzéssel nemigen lehetett újra elhelyezkedni. A független Ukrajnában azonban ezen a téren beköszöntött a szabadság. Zsidó újságok, folyóiratok jelentek meg, zsidó műsorok indultak a tévében, zsidó darabokat kezdtek játszani a színházakban.

Magam számára is váratlan módon találtam rá a vallásra. A családom nem volt túlzottan vallásos, gyerekkoromban nem igazán tartottuk a zsidó ünnepeket, hagyományokat. A koncentrációs tábor után, a Szovjetunióba visszatérve, a szovjet polgárok többségéhez hasonlóan ateista lettem, és őszintén szólva, nem hiányzott az életemből a vallás. Miklós bátyám és a Kanadában élő családja viszont vallásos volt. A zsidó hagyományok szerint éltek, megtartották a sábátot, a zsidó ünnepeket, zsinagógába jártak. Néhány hónappal az után, hogy Viktorral meglátogattuk őket Kanadában, Miklós bátyám meghalt. Zsidó temetőben, zsidó szertartás szerint temették el. A temetésről Miklós felesége, Frida [Fira] számolt be, és megkért, hogy mondjak kádist a bátyám emlékére. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kell tennem, nem tudtam semmit. Elmeséltem egy régi, még a munkácsi időkben megismert barátomnak, aki maga is jól ismerte Miklóst, és akiről tudtam, hogy zsinagógába járó ember. Mondta, hogy egyszer tartsak vele. Akkor mentem el először a zsinagógába, és azóta is rendszeresen járok. Most, hogy nyugdíjas vagyok, bőven van időm, miért ne beszélgessek el az emberekkel? Amikor még aktív voltam, nemigen volt ilyesmire időm. Éjjel-nappal dolgoztam, szinte mindig úton voltam. És az igazat megvallva, kedvem sem volt eljárkálni, másokkal találkozni. Most pedig úgy érzem, hogy nagy szükségem van rá. Ahogy közeledik az este, már az jár a fejemben, hogy holnap mennem kell a zsinagógába. 1990 óta vagyok az ungvári zsidó hitközség tagja, néhány éve alelnökké választottak. Esténként sajnos már nehezebben indulok el a zsinagógába, mióta megromlott a látásom. Hetente négyszer gyűlünk össze, minden pénteken a zsinagógában köszöntjük a sábátot. Ilyenkor meggyújtjuk a gyertyákat, imádkozunk, azután elmondjuk a kidust, úgy, ahogyan kell. Pénteken mindig sok a dolgom, mindent elő kell készíteni, hogy az ima után az asztalokon ott legyen a kávé, az édességek, az ünnepi kalács és mindenkinek egy pohárka vodka [Az orosz szokásokkal ellentétben, ahol a vodkafogyasztásnál a hagyományosan szokásos mértékegység az 1 dl vagyis 100 gramm, itt ennek a mennyiségnek a fele kerül a poharakba. – Az orosz szerk.]. A szombati ima után szintén meg kell vendégelni a jelenlévőket. A zsidó ünnepeket közösen tartjuk meg, mindent a hagyományoknak, az előírásoknak megfelelően csinálunk. Otthon nem szoktam ünnepelni, hiszen ott nem lehet olyan jól előkészíteni a dolgokat, mint a zsinagógában.

Ungváron 1999-ben jött létre a Heszed nevű zsidó jótékonysági alapítvány, amelynek munkájában a kezdetektől fogva részt veszek. Nagyon hasznos szervezetről van szó, valódi segítséget nyújt a rászorulóknak. Sokan irigylik is mostanában azokat a főként idősebb zsidókat, akiket a Heszed támogat. El sem tudom képzelni, hogyan gondoskodnának magukról ezek az öregek a Heszed folyamatos segítsége nélkül. Az alapítvány munkatársai élelmiszert osztanak, az egyedül élő, beteg embereknek ebédet, gyógyszert visznek, orvosi segítséget is nyújtanak. A lehetőségekhez képest a gyerekekről is gondoskodnak, hiszen ma temérdek pénzbe kerül a gyereknevelés. De ez még nem minden. Az alapítvány korra, nemre való tekintet nélkül abban is segít, hogy az emberek jobban megismerjék a zsidóság lényegét, hogy többet tudjanak a zsidó vallásról, a hagyományokról, a történelemről, a nyelvről. Van tánckör, énekkar, színjátszó csoport, számítógépes tanfolyam, szóval mindenki találhat az érdeklődésének megfelelő foglalatosságot. És vannak olyan klubok is, ahol csak beszélgetni jönnek össze az idősebbek, hiszen a magányt, a társaság hiányát a legnehezebb elviselni. A Heszed olyan hely, ahol meg lehet nézni egy filmet, meg lehet hallgatni egy érdekes előadást, le lehet ülni, és egy kávé vagy egy tea mellett ismerkedni, beszélgetni. Én a Heszed szociális ügyekkel foglalkozó bizottságában dolgozom. Az alapítvány a családunk életét is átalakította. A vőm is itt dolgozik. Mint említettem, hivatásos katona volt, de negyvenkét éves korában leszerelt, és nyugdíjba vonult. 1999 óta dolgozik a Heszednél, az egyedülálló öregekkel foglalkozik. A Heszednek és a zsidó közösségnek köszönhetően teljes az életem. Nem érek rá arra, hogy a korommal foglalkozzam, mert tudom, hogy fontos és hasznos ügyet szolgálok.

Életrajz

Kertész Péter Szentendrén lakik egy panelház félemeletén a feleségével. Lakásukban él még egy kutya és egy papagáj is, ők legfőképp a konyhában. Az előszoba és a konyha falait mindenféle fényképek, oklevelek, emléklapok díszítik az 1970-es évektől kezdődően napjainkig. Kertész Péter szívélyes, kedves és nyitott ember, örömmel és felszabadultan, bár meglehetősen csapongva mesélt bármiről, amiről kérdeztem. Nyugdíjas kora ellenére, ma is aktív. Három könyve jelent meg az Ulpius-Ház Könyvkiadó gondozásában: A Komlós  (2002), Nehéz zsidónak lenni (2003), valamint a  Zsinórmérték, zsidósors magyar módra (2004). 2003-ban életmű Pulitzer-emlédíjat kapott.

Karcagon születtem, 1937-ben. Sok mindenfélére emlékszem, de összefüggően, hogy mi volt Karcagon a háború előtt, azt nem tudom. Nem tudom megmondani, hogy amikor a kutyánk ötöt ellett, az a háború előtt vagy utána volt. Nem tudom megmondani, hogy amikor a sparheltra csigát raktunk fel és megpörkölődött, hogy az mikor volt. Meg hogy a békának cigarettát adtunk. Valószínű, ugyanolyan kegyetlen gyerekcsínyeket követtünk el, mint mindenfajta náció gyerekei. Gyönyörű volt a karcagi piac, arra emlékszem. A dinnyét  beledobtuk a kútba, vödörrel húztuk ki. Háború előtt azt se tudtam, hogy zsidó vagyok. Ezzel akkor szembesültem igazán, amikor elkerültem a túlélés után Pestre tanulni, meg mindenféle cionista intézetbe. Mikor hazamentem, akkor lezsidóztak, és megkergettek. Ott, Karcagon akkor szembesültem vele.

Akkor nem tudom, hogy hívták az utcát, ahol laktunk – később Löwy Sándor, most Kertész József utca –, erre merőlegesen ment a Kacsóh utca, ennek a sarkán volt a nyomda, nagyapám nyomdája. Egy sarokkal odébb volt egy pékség, ahová targoncán vittük nagy fazékban a sóletet, és ugyanúgy hoztuk vissza szombaton. Emlékszem, hogy héjastul főtt tojás volt a tetején. Az akkori pékmester számára természetes volt, hogy a kemencében ugyanúgy megsült a zsidóknak a sóletje, mint ahogy a friss kenyér is. Mellette volt egy jéggyár, amit a hangjáról lehetett megismerni. Akkor nem voltak hűtőszekrények, hanem anyám – meg mi is – hosszú, henger alakú jégdarabokat cipelt talicskával, és volt valami szekrény, az volt a hűtő. Teljesen illuzórikus világ volt, ahol kora reggel az utcából meg a keresztutcából elhajtották a teheneket, és a világ csodájára, este maguktól hazataláltak. És még véletlenül sem ment egyik sem másik kapuba. Volt még zsidó paraszt is Karcagon. Később mindig azt mondták, hogy mutass nekem egy zsidó parasztot!

Azokra az időkre emlékszem, amikor már cseperedtem, eszméltem. Az ünnepekre a zsidó templomban. Emlékszem, hogy hosszúnapkor [Jom Kipur] délig nem ehettünk, szegfűszegekkel teletűzdeltük a birsalmákat, azt kellett szagolgatni, és utána már nem tudtunk enni, amikor már ehettünk volna. A közös családi ünnepek hangulatára emlékszem, az alma szagára. Mi a zsidó utcában laktunk, nem pejoratíve, ma is úgy hívják Karcagon. Itt volt a nyomda, srégvizavi szemben, az utca túlsó oldalán ott volt a szüleim háza. Volt két üzlet, aztán a templom, az iskola, a tanácsterem, ennek tizenhárom ablaka volt, Hersko írja a könyvében [Hersko Mózes: A karcagi zsidók története, Jeruzsálem, Karcagi Zsidók Emlékbizottsága, 1977 – A szerk.]. Hátul még mikve is volt, minden zsidó közösségi intézmény itt volt. A zsinagógával majdnem szemben volt a kóserszék. Ott volt két lakás a két sakternak, két udvari lakás. Kicsit odébb, ugyanazon az oldalon lakott a Hersko tanító úr a családjával, mellette volt az Adler gabonakereskedő.

A zsidó hitközség, a zsidó közösség nagyon rangos volt, a városi intelligenciának egy meghatározó része. Az, hogy valaki például vasárnap a zsidóknál kártyázhasson, az egy nagy kóved [megbecsülés, tisztelet] volt. Ez egy nyitott közösség volt.

A családom apai ágon vallásos volt, kóser háztartást vezettek, egészen a deportációig. Anyai ágon nem. Az, hogy gyerekként megismertem a zsidó ünnepeket, az minden esetben Karcagon, a nagyszülők házában történhetett, ahol egy széderestén negyvenen ültük körül az asztalt. Számtalan unoka versengett azon, hogy az afikóment ő keresse meg. Amikor eldugnak egy pászkát a vacsora legelején, hogy a gyerekek megtalálják. Aztán bort öntenek a pohárba, a széder résztvevői négyszer kell hogy kiürítsék az utolsó cseppig a számukra kitöltött bort, miközben a próféta [lásd: Illés] pohara érintetlen marad.

A széder mindig az apai nagyapáéknak a lakásában volt, aminek az udvara túlsó végében volt, illetve van most is a nyomda. Ahol ők laktak, az épületnek a lakórészében volt egy veranda, abból nyílt egy előszoba, jobbra volt a konyha, spejz, szemben a fürdőszoba, és balra két egymásba nyíló szoba. A jeles ünnepeken [lásd: nagyünnepek] egybe nyitották a két szobát. Olyan cserépkályha volt, amely mind a két szobát fűtötte. Az egyik oldala az egyik szobában volt stb. Be is fűtötte a két szobát. Tulajdonképpen egy széderesten itt az egész család megjelent. Eljöttek azok is, akik már Újpesten éltek, és ez ünnep volt, a nehezen elviselhető ünnepélyesség híján – a szó igazi értelmében. Feltételezem, hogy elsősorban a gyerekek kedvéért. Ugyanakkor minden ilyen zsidó együttlét kitűnő alkalom volt mindenféle dolognak a megbeszélésére. Valószínűleg az összezártság késztette erre a zsidóságot. Teljesen szabályosan, a nagyapám vezette le a szédert. Arra nem emlékszem, hogy ugyanúgy beöltözött volna abba a fehér, nem tudom, micsodába [lásd: kitli], mint a Schweitzer [József] két évvel ezelőtt, mikor a Rabbiképzőben széderen voltam. De azt tudom, hogy igazi szédertáljuk volt az öregeknek, hogy végigolvasták elejétől végig a Hagadát, és magyarázták a gyerekeknek anélkül, hogy az nekünk nagyon megterhelő lett volna, hangsúlyozva a szertartásnak a játékos elemeit. Itt óriási dallamvilág van, a gyerekek borzasztó fogékonyak ezekre. Ezek maradandó emlékek. Ebből semmi sem volt kötelező. Önként vállalt volt, szép emberi arcok voltak, mindenkinek hátat lehetett fordítani. A hosszú templomi ülések azok már kicsit megrendítőbbek voltak, de a gyerekek kimehettek az udvarra ordítani, rohangálni.

A templom az egy kiváló játszóhely volt, ahol jól érezhettem magam. A templom zsidó színhely volt, ma nem ilyenek a zsinagógák. Akkoriban itt mindent elintéztek. Ugyanakkor ünnep is volt. De a gyerekek ugyanúgy rohangáltak, mint bárhol az utcán. Nem voltunk korlátozva. Szép ruhába kellett öltözni, és más volt, hogyha felhorzsoltuk a térdünket, de ez nem volt egy kellemetlen dolog. Ezek nagyon jó emlékek. Jóllehet egyáltalán nem vagyok vizuális típus, ha behunyom a szemem, mindent el tudok mondani a templomban. Akkor még a nők a karzaton voltak, jóllehet neológ templom volt. Most meg Ros Hásánákor a Fröhlich a Dohányban nyolcszor belemondja a mikrofonba – visszaél azzal a helyzettel, hogy előtte mikrofon van, azok előtt pedig, akikhez beszél, azok előtt nincs –, hogy az asszonyok távozzanak, de ők nem akarnak fölmenni a karzatra. Ebből következően a prédikációra se figyelnek. A templom mindenképpen elkísért életem folyamán.

Apai nagyapám fergeteges fickó volt. Kertész Józsefnek hívták. Ő kunmadarasi eredendően. A karcagi zsidók története [szerk. Herskó Mose, Jeruzsálem, 1977] szerint 1899-ben jött Karcagra. [Kunmadaras – (korábban: Madaras), nagyközség Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben, 1891-ben 7700, 1910-ben 7600 fő lakossal. – A szerk.]. Mikor Karcagra került, akkor már Kertész volt. Klein volt eredetileg, mint ahogy a felesége is Klein Szeréna volt, az apám anyja. Távoli unokatestvérek lehettek, ahogy én tudom. Nagyapa a múlt század elején, Karcagon nyomdát alapított. Az öreg sokfelé járt, mert mint nyomdászlegény abban az időben az volt a szokás, hogy nyakába vette a tarisznyáját, és mindenfelé járt [A vándorlás („valcolás”) eredete a céhes időkre nyúlik vissza, lényege, hogy az iparoslegények, segédlevelük megszerzése után, de még a mesterlevél megszerzése előtt nekivágtak a „nagyvilágnak”, fölkeresték az illető szakma elismert mestereit, műhelyeit. A nyomdászok körében még a 20. század első évtizedeiben is szokásban volt a valcolás. – A szerk.]. Hogy mekkora volt az a világ, amit ő bejárt? Azt nem tudom. Tanult mestersége könyvkötő volt valójában. A saját nyomdájában is az volt.

Az Alföldnek nem akármilyen zuga volt a mi városunk. Karcagnak mértékadó nyomdája volt. Imre [Kertész Imre], apám testvére volt a gépmester, tehát kulcsfigura volt. Apám [Kertész Endre] nyomdai betűszedő volt. Kis nyomda volt, de hát a Scheiber Sándor összes könyve ott jelent meg akkor Pontosabban ott nyomtatták. Például: Alexander Scheiber, Bibliographie der Schriften Bernhard Hellers, Budapest, 1941; Alexander Scheiber, Hómer sebiktáv jád l’ávodato hászifrutit sel J’huda Hádászi, Budapest, 1941. – A szerk. A Tudományos Akadémiának is dolgoztak. Ők csinálták Győrffy Istvánnak az első híres könyvét, a Kunsági Krónikát [Györffy István (Karcag, 1884 – Budapest, 1939) etnográfus „Nagykunsági Krónika” c. művéről van szó, amely 1922-ben jelent meg. – A szerk.]. Mindenre volt idő meg türelem. Héberül is szedtek. A város is tulajdonképpen a nyomdára emlékszik. Itt készült a „Karcagi Napló” is [Kéthetente megjelenő lap volt Karcagon az 1920-as években. – A szerk.].

A nagymama [Kertész Józsefné sz. Klein Szeréna] is Kunmadarasról való. Nem tudom, hogy mikor született. Gondolom, ottan körülnézett az öreg a nagyapa, megtalálta a nagymamát. Azt mondanám, hogy nagy valószínűséggel a nagymama viselte a kalapot. Ő rántotta mindig magára az öreget, amikor úgy érezte, hogy neki most nagyon szülhetnékje van, és az időpont aktuális. Ő tartotta rendben a házat is. Ha nem is olyan érzékelhetően, de végül is ő tartotta egyben a családot. Nagy ősz kontya volt, legalább egy fejjel magasabb volt a nagypapánál. Messze nem volt olyan szelíd és mosolygós arca, de jóságos volt, nem emlékszem gorombaságára. Nagyon jól főzött. Ez egy különleges képesség volt, és úgy adta elő a produkciót, hogy az senkinek nem volt terhes. Vezette a kóser háztartást. Ez is természetes volt. Része volt az életüknek. Ha a történelem nem úgy alakul, ahogy alakult, akkor lehet, hogy én ugyanúgy élek. Ebből az aspektusból, amit megéltem, erre nem lehet azt mondani, hogy én így akartam. Eleve így rendeltetett? Ez hülyeség. Kétségtelen, hogy én általuk is vagyok, ami vagyok. De hát általuk is lehettem volna azzá, ami nem vagyok.

Én 1937-ben születtem, a bátyám, Miki, ő egy évvel korábban, 1936-ban. A mi házunk egyszerű ház volt. Volt egy hosszú gang, aminek faoszlopok tartották a födémét meg a padlást. A gangról volt egy feljáró a padlástérbe. Mikor beléptünk, ott volt a konyha, jobbra volt egy kis spejz. Azután jobbra volt egy kis szoba, és balra a hálószoba, slussz! A konyhában sparhelt, a konyha padlója köves volt, a két szobáé pedig nem parkettás, hanem hajópadlószerű. Hagyományos bútorzat, redőny, semmi különleges.

Anyám, Fischer Lenke is Karcagon született, 1910-ben, de Jászberényben gyerekeskedett. Hogy kerültek oda, azt nem tudom, mint ahogy azt se, hogy mikor kerültek vissza Karcagra, a szüleire nem is emlékszem igazán. Anyám testvére, az Irén néni is Karcagon élt, a férje is karcagi volt, Grosz Ernő. Azt sem tudom, a szüleim hogyan ismerkedtek meg, és hogyan házasodtak össze. Ez a legnagyobb szégyenem. Állandóan készültem rá, és mindig azt hittem, hogy ráérek. Ezek persze ilyen dumák, hogy az ember utólag igyekszik, meg tud is magyarázatokat találni.

Apámat Kertész Endrének hívták. Karcagon született 1908-ban. Énekelt a városi bömböldében. Így hívták a férfikart. A Rózsabokor nevezetű vendéglőben a híres Farkas Gyuri cigányprímás apját, aki brácsás volt, és ugyanolyan kicsi ember, mulatozás közben az ölébe ültette. Ezek akkor nem voltak olyan furcsák, mint ma. Nagyobb volt a zsidóságnak az asszimilálódása, beilleszkedése, ma így mondják. Apámra nem igazán hasonlítunk. Az arca teljesen bennem van, erős állcsontja volt, úgy él a képzeletemben, hogy nagy ember volt testmagasságra. Ugyanakkor dacára annak, hogy ilyen vallástartó családban nevelkedett, ő teljesen alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz. Cigányozott [Azaz cigányzenére mulatott. – A szerk.], focizott, énekelt, Pestre járt időnként a barátaival. Van egy olyan kép, amelyen hárman állnak a Tudományos Akadémia előtt, jól érzékelhetően egy átmulatott éjszaka után. Ezek kiválóan alkalmas emlékek, hogy mint apa erősen felmagasztosuljon az emlékezetben. De sose ezt a részét értékeltem igazán az ő rövidke életének, hanem két másik dolgot: az egyik, hogy a nagyapám nyomdájának az egyetlen betűszedője volt, a másik az a doni illúzió. Amikor én verselni kezdtem, és időnként a formával is megpróbálkoztam, hibátlan magyaros nyolcasokat írtam, hogy „…apám a Don elfelejtett/ hiába vív játékkardom…” [theresienstadt-i ballada], ilyeneket írtam. Az egészről annyit tudtam, hogy munkaszolgálat, Don-kanyar és azzal kész. Apámból tulajdonképpen ez maradt meg, meg az, ha haragudott, akkor lefelé ráncolta a homlokát, ha meg csodálkozott vagy morfondírozott, akkor fölfelé. Ezt én is megtanultam. Mind a két irányba tudom a homlokomat ráncolni!

Akkor mit sem tudtunk mi arról, hogy munkaszolgálat meg bevonulni meg mit tudom én, mi történik vele. Arra emlékszem furcsa módon, hogy a gyerekkorunkban mindig nagy hó volt. És abban az időben szánkók járták a várost. És csilingelő lovak húzták. Majdhogynem azt mondanám, hogy az egész telet ilyen karácsonyi hangulat lengte be. Körülbelül ebben az időben vitték el apámat is. Valami borzasztóan megható, szép jelenet volt, amikor ő elindult szánkóval, vélhetően a vasútállomásra. Fogalmunk nem volt, hogy ez az út hova vezet. Annak rendje és módja szerint eltűnt, nem jött vissza a munkaszolgálatból. A túlélő bajtársak mondtak ezt-azt. Végül holttá nyilvánították.

Furcsa módon, most került a kezembe egy Gábor Sándor nevű karcagi zsidó naplórészlete, aki Grósz Sándornak született, a munkaszolgálatból hazajövet ő lett Karcag város rendőrkapitánya. Ezt 1989-ben hozta nekem, már mint tisztes korú nyugdíjas férfiú, és ebből megtudtam apám halálának a körülményeit. A következőket írja: „Kertész Endre három évvel volt idősebb nálam, de képességeinél fogva, mindenkor inkább a felsőbb szinten élt, ugyanazon okból én az alsóbb vonalhoz tartoztam [ő egy bádogosmesternek volt a fia, mi pedig nyomdászok voltunk – K. P.], barátságunk csak football szinten tartott, és nagybátyám Kornis Emil házasságra lépett Erzsébet nevezetű nővérével. Muszos voltunk sem volt teljesen azonos, mikor a századunk a 106/6 büntetőszázadként a frontra indult, hozzánk vezényeltek Szolnokról 10-15 ’jeles’ embert, köztük Darvas Istvánt, Gárdos Pétert, Fischer Istvánt, és K. E-t – azaz Kertész Endrét –, rájuk emlékszem. Kint a fronton, miután hírt kaptunk a deportálásról szökni akartam, és szöktem is. Mint katonaviselt ember valamiféle parancsnok voltam, és megmondtam a társaimnak, hogy megyek, aki akar jöhet, de senkit nem hívtam. Jöttek is vagy húszan, közöttük karcagiak, Schwarcz Pál, ez a Fischer Pista, Molnár Laci, K. E. A szökés során úgy látszott egérfogóba kerültünk, Endre engem tett felelőssé, és alaposan lehordott, most is hallom, mit mondott: ’Nekem két fiam van, akiket fel kell neveljek’. Végül simán elkerültünk, és jelentkeztem antifasiszta iskolába, a többieket elindították a hadifogságba. Illés Béla iskolaparancsnok nyomdászt keresett és én jelentettem Endrét és Schwarcz Palit, káderezés után Palit választották, Schwarcz Pali így került az iskolába, Endre pedig a hátországba. Fischer Pista, Molnár Laci hazakerült, Endre a maga ’Kertész szintű fizikumával’ nem bírta az éhezést és az idegi megterhelést. Ez volt a sorsába való beleszólásom.” Na most hozzátartozik a történethez, hogy apám kvalifikált nyomdász volt, ez a Schwarcz Pali pedig nem. A Schwarcz Pali a káderezés során jelentkezett ebbe az antifasiszta iskolába, apám pedig nem tudta, hogy ennek alapján akár életben is maradhatna. Döbbenet, hogy min múlhat az ember élete.

Abszolút emlékszem a sárga csillagra, hogy az okozott volna nekem bármifajta frusztrációt, azt nem tudom. Azt tudom, hogy amikor apám már nem volt velünk, és amikor kezdett élesedni a helyzet, akkor ilyen suhancok vagy akárkik, máig kiderítetlen, hogy kik, végigmentek a zsidó utcán, és egy-egy fél téglát bedobtak az ablakokon. Emlékszem, hogy nagyon megriadtunk. Anyánk erősen magához szorított minket. A karcagi gettóval kapcsolatban semmi emlékem nincs. Ha valaki azt mondja, hogy a zsidó utcában volt a gettó, azt biztosan tudom, hogy nem ott volt. A zsidó temető mellett, a falu szélén volt egy kijelölt hely. Hogy milyen körülmények között, milyen összezártságban voltunk, azt nem tudom. Onnan, amikor eljött az idő, akkor gyalog mentünk ki a vasútállomásra, legalább három kilométer volt, onnan vittek minket a Szolnoki Cukorgyárba. A Szolnoki Cukorgyárról nagyon karakán, határozott emlékeim vannak. Elsőként érkeztünk ide. Ez egy hatalmas, nagy hodály, raktárhelyiség volt, ahol kényelmesen elterpeszkedtünk. És aztán fokozatosan ömlött a nép, olyannyira, hogy mire besötétedett, addigra már ültőnyi hely is alig volt. Imádkoztak egyesek, sikoltoztak mások. Hallottuk, hogy valaki öngyilkos lett. Most olvastam, huszonkilencen lettek öngyilkosok csak a Szolnoki Cukorgyárban. Ennek a legszebb megjelenítése Ember Mária könyve, a „Hajtűkanyar” [Szépirodalmi Kiadó, 1974. – A szerk.]. Ez az első igazi holokauszt-regény, és érdekes módon az átkosban jelent meg, amikor állítólag semmilyen érték nem született ebben az országban. Scheiber Sándor is igen nagyra tartotta. Ember Mária – egykori kolléganőm az egykori „Magyar Nemzet”-nél – is a Szolnoki Cukorgyárból indult erre a nagy utazásra. Voltak vonatok, amik eleve Auschwitzba mentek, és voltak, amelyek Strasshofba [Braham szerint egy transzport ment Strasshofba 2567 fővel. – A szerk.]. Mi Strasshofba mentünk. Innentől vannak képek az emlékezetemben, de furcsa módon a gyerek mindent másképpen él meg. A gyerek nem tragédiaként éli meg ezeket a szituációkat. Csak kényelmetlen, hogy most akkor hova pisiljek a vagonban, ahol nyolcvanan vannak. Ő egyből oda pisilne, ahol éppen áll! Az anyja csak egy idő után engedi meg neki. Vagy az, hogy nem ízlik a dörgemüze [csalánleves], amikor kinyitják az ajtót, és ilyen csajkákba rakják ezt a kaját. A gyerek nem csinál ilyen nagy „was ist das”-t ebből az egész dologból. Legjobb példák a theresienstadti gyermekrajzok, Prágában. Már kiadványszerűen is hozzáférhető akárhol. A gyerekek megtalálták a maguk csodáit. A borzalom az egy kicsit belemagyarázható ezekbe. Ott van a drót is, de házakat, felhőket, madarakat rajzolnak. Strasshof egy nagy elosztó tábor volt, és arra például nagyon határozottan emlékszem, hogy voltak, akik rosszabb körülmények között voltak, mint mi, nekik sokkal kevesebb mozgásterük volt, a kerítés mögött voltak, francia foglyok voltak. Kedvesek voltak, kavicsokat adtak nekünk, álldogáltunk, néztük őket. Rám akkor igazán nem volt megrendítő hatással – amit most drámaian adok elő –, amikor a fertőtlenítéskor pucérra vetkőztetve az anyánkkal meg több száz nővel együtt fürdettek minket. Félni akkor féltem, amikor a táborterületen a husánggal járó ukránok föltűntek. Az ukránok végezték a piszkos munkát Strasshofban, a keretlegények ukránok voltak. Ezeket ki lehetett játszani, ki lehetett kerülni. Valaki mindig a husángok közelébe került, akit fejbe sózhattak vele. Mi meg elfutottunk. Anyám eljárt dolgozni. Egy idő után átmenetileg bementünk egy Stadlau nevű helységbe [Ma Bécs XXI. kerületének egyik része. – A szerk.], ahol valamilyen repülőgép-alkatrész gyár volt, és ott mintha egy bérházban alakították volna ki a szálláshelyünket, ahol volt egy őrült Lagerführer, aki a rossz gyerekeket a padlásra bezárta. Ez nem kifejezetten náci szindróma. Most is megcsinálja egy hülye szülő, hogy bezárja a gyerekét a padlásra. Azért zseniális a Kertész Imre, mert teljesen szenvtelenül írja le ezeket a történéseket. Nincsenek felkiáltójelek. Nem emeli fel az ujját, hogy most tessék ezt a mondatot még egyszer elolvasni! Amiről már ennyi idő távolából az ember azt hiszi, hogy szörnyű meg elviselhetetlen, az biztonságot jelent még mindig ahhoz képest, hogy mi jöhet ez után. Ez a lépésről lépésre – ami a „Sorstalanság” első svéd fordításának a címe volt még az 1980-as években –, hogy hova visznek ez után. A Köves Gyuri is akkor bizonytalanodik el, amikor elviszik Birkenauból, nem tudja, hová.

Srasshofban bevagoníroztak minket, hogy hova visznek – talán Auschwitzba –, akkor még nem tudtuk. Mi az első három vagon valamelyikében voltunk. Egy gyerek egy kődarabbal fölrajzolt egy A-betűt a vagonra, és egy ilyen stüszikalapos kis náci lepofozta az egész társaságot, és az utolsó vagonba kerültünk. Mielőtt elindult volna a szerelvény, jött egy szőnyegbombázás, és lebombázták a vonat elejét. Pokoli dolog volt. Ott nagyon sokan  meghaltak, de nekünk a hajunk szála se görbült meg. Utána nem lehetett indítani a  vonatot, miután eléggé szétbombáztak mindent, és közeledtek az oroszok is, amit egyfelől úgy tudtunk meg, hogy hallottuk az ágyúkat, másfelől egyik napról a másikra eltűntek a németek [Egy, ma Kanadában élő túlélő, a magyar származású Paul Hartal (sz. 1936) festőművész és író visszaemlékezésében („Liberation”) azt írja, hogy a strasshofi tábort 1945. április 9-én szabadították föl a Vörös Hadsereg egységei. Bécs fölszabadítása április 13-ára következett be, de a város elfoglalásáért indított harcok már március 16-án megkezdődtek. A németek a front közeledtekor ki akarták üríteni a tábort. Március 26-án a foglyokat kihajtották a strasshofi vasútállomásra, és marhavagonokba zsúfolták. Váratlanul azonban az amerikai légierő egységei lebombázták a vasútállomást, és az ott várakozó, emberekkel zsúfolt szerelvény is találatot kapott. A légitámadásnak sok halálos áldozata volt, de a szétbombázott vasúti pályán a szerelvényt nem tudták elindítani, úgyhogy az embereket visszahajtották a táborba. – A szerk.] Előző nap disznót vágtak a tiszti konyhán, és akkor a zsidók mindenféle szúrófegyverekkel felfegyverkezve megrohamozták a ravatalon lévő négy-öt disznót, amelyeket csak megperzseltek, és nem tudom, hogy ezt elsősorban az írói vénám vagy az emlékezetem mondatja-e velem, de az emberek falták ezt a nyers húst, és láttam ilyen nagy fehérszakállas bácsit, akinek folyt a vér a szakállán. Teljesen elképzelhetetlen, ugyanakkor mégsem az. Egyidejűleg elakadt itt két szerelvény, az egyik élelmiszert vitt volna valahová a frontra, a másik meg kubikostalicskákat földmunkához. Mindenki megrakodott, amennyi szárazélelmiszert csak magához vehetett. A vagonban hatalmas nagy marmeládés hordók voltak, amiket a zsidók ilyen alkalmi pajszerokkal feltörtek, és a tolakodó nők fejjel belebuktak. Ezen betegre röhögtük magunkat. Egy barátom azt mondja, hogy ő úgy emlékszik, hogy egy férfit dobtak bele. Mindegy, valakit fejjel beledobtak. Anyám valamilyen rongyból összeeszkábált nekünk valami tarisznyaszerűséget, ilyen abrakostarisznyát, mint ami a lovak nyakában lóg, amit megtöltöttünk cukorral és amerikai mogyoróval, valami fenséges eledel volt. Jártuk immár teljesen felszabadultan a tábor egész területét, azt is, ahova eddig nem mentünk. Aztán megindultunk gyalog. A bátyám nagyon le volt gyengülve, valami kicsi hordárkocsi-szerűségen toltuk őt, miközben az orosz vadászrepülők repkedtek fölöttünk, időnként az emberek közé géppuskáztak. Az lehetett a lényeg, hogy mozgó célpont legyen, mi azok voltunk, ahogy ez a több kilométeres karaván ment Pozsony felé. Érdekes, hogy Pozsonytól Szolnokig semmire sem emlékszem. Szolnokon valamerre megaludtunk, úgy emlékszem, egy kilőtt kirakatban, mikor híre jött, hogy Karcagra megy a vonatunk. Fölszálltunk, de már csak a mozdonynál volt hely, és a mozdony orrán érkeztünk meg a szülővárosunkba. Ahol elmondták, hogy a szomszéd tehene megkölykezett, a Lajosék eggyel többen lettek. Úgyhogy megérkeztünk. Utóbb anyám  hagyatékából került elő egy döbbenetes dokumentum: róla, rólam és a bátyámról ki van állítva egy kis fecni, mit tudom én, 20 centisszer 12 centi, amelyben a rendőrség igazolja, hogy a deportációból való hazajövetel után jelentkezési kötelezettségünknek eleget tettünk [lásd: 24. kép]. Rend a lelke mindennek! Felnőtt ésszel azt gondolom, hogy az ember, ha állandóra be volt jelentve egy városban, ahonnan elhurcolták, majd szerencsésen túlélte, akkor miért kellene újra legitimálnia a tartózkodását?!

Az apai nagyszüleim nem Strasshofban voltak. Azt hiszem, ők Theresienstadtban szabadultak, őket az amerikaiak szabadították fel. Az anyám nővére volt ott Strasshofban meg a lánya, Judit, aki most is él Pesten. Tehát a családból tulajdonképpen ennyien voltunk. A többieket vélhetően Auschwitzba vitték. Nincs mesém róluk.

A Fischer nagyszülőkről, anyám szüleiről keveset tudok. De van egy aktuális hír, az „Új Élet” 19. számában, 2004. október 15-én jelent meg, hogy az anyai nagymamámról, aki született Stein Róza, asszonynevén Fischer Péterné, utcát neveztek el Bécsben. Úgy kezdődik az újságcikk, hogy „Bécs XI. kerületében egy addig névtelen kis utca, a Döblerhofstrasse és a Guglgasse között felvette a Rosa Fischer nevet. Fischer Róza egyike volt az 1944 tragikus esztendejében Ausztriába hurcolt és ott kényszermunkát végző zsidóknak. A simmeringi gázgyárban dolgozott, itt halt meg 1944. augusztus 21-én”. Nem élte meg a felszabadulást. Azt írja az újság, hogy „tudomásunk szerint ez az egyetlen magyar zsidó deportáltról elnevezett utca Ausztriában”. És ez az én anyai nagyanyám. Anyai nagyapám munkaszolgálatosként halt meg. A családi iratokból derült ki, hogy a nagyapa, Fischer Péter az első világháborúban halt meg, 1917-ben, a montenegrói harctéren. – A szerk.

Apámék nyolcan voltak testvérek. A háború előtt egyikük biztosan meghalt, azt hiszem, az Lajos volt vagy Miklós. Karcagról munkaszolgálatba már csak három családos fiút vittek, az Imrét, aki gépész volt a nagyapa nyomdájában, a háború után is egy ideig, az apámat, aki az egy szem betűszedő volt, és a Sándort, aki ügyvédnek tanult, jogi végzettsége volt. A többiek, lányok és fiúk Pesten alapítottak családot, pontosabban Újpesten laktak. Ezek mind odavesztek. Az Imre visszajött, a felesége, a két lánya, Jutka és Mari szintén elpusztult. Az Imre elvett egy özvegy zsidó asszonyt, bizonyos Mathesernét, akinek két fia életben maradt, az egyik, a kisebbik, az Endre, a Bandi, az 1956-ban disszidált, és valahol a világban él, a másik, a Matheser György, valamilyen műszaki mérnök, a Chinoinba volt főmérnök, onnan ment nyugállományba. Imre bácsi Pestre költözött ezzel a Matheserné nevű özveggyel, de ahogy emlékszem, mindig csak ketten laktak valahol a Lipótvárosban, őket elég gyakran látogattam ilyen hányaveti életem során, sőt Imrét az Amerikai úti Zsidó Kórházban, amikor már nem ment többet haza, és nagyon áhította a halált – akkor már egyedül élt, másodszor is megözvegyült –, akkor én rendszeresen látogattam.

A Sándor a háború előtt már diplomás ügyvéd volt. Sokat nem tudok róla, két gyereke született, a György és a Kertész Anna. A Gyurit is Ausztriába vitték a háború alatt, édesanyját, őt és a húgát. Ők is visszajöttek a deportálásból. A háború után, mikor a Sándor visszajött a munkaszolgálatból, elkezdett ügyvédként praktizálni, és akkor ő védte egyebek közt azokat a középparasztokat, akiknek a nincstelen zsellérek elfoglalták a földjüket Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 17-i földreformrendelete írta elő a 100 holdon felüli nemesi és a 200 holdon felüli paraszti birtokok kisajátítását. A községi szinten eljáró földosztó bizottságok a helyi szegények földigényére hivatkozva és a bizonytalan politikai helyzetet kihasználva azonban gyakran az előírt határ alatt is kisajátítottak birtokokat, ezeket utóbb a tulajdonosaik igyekeztek visszaperelni – A szerk., és a bíróság érdekes módon az ő javukra A parasztok javára – A szerk. döntött. Akkor föllármázták a falut, és vasvillákkal körbeállták a nagyapám házát, ami egy udvaron volt a nyomdával, átellenben volt a mi házunk, és ordibálták, hogy zsidó ügyvédet akasztunk. Aztán ő a Magyar Cionista Szövetségnek az alelnöke lett, amiért háromévi börtönbüntetést szenvedett, ez alatt a szűk családját, a feleségét és a két gyerekét kitelepítették egy bizonyos Selyeb községbe [Lásd: kitelepítések Magyarországon; Selyeb pár száz lelkes kisközség volt Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. – A szerk.]. Ők a kitelepítésből már Pestre jöttek vissza, először a Szent István parkban laktak, átellenben Aczél Györggyel, azt hiszem, a legfelső emeleti lakásban, majd a Wesselényi és Nagydiófa utca sarkán. Amikor Sándor, már 1956-ban kiszabadult a börtönből, akkor ő is odajött. Gyuri aztán a Madách-gimnáziumba járt, Sándor az nem nagyon tudott elhelyezkedni, viszont nagyon erősen baloldali lett. Ez furcsa dolog, hogy akik már a börtön előtt kommunisták voltak, azokat nem lehetett megrendíteni a hitükben, akik meg nem voltak, azok a börtönben lettek azzá. De ugyanakkor tudta, hogy neki itt nincs élettere, és miután Gyuri 1956-ban kiment Izraelbe, ő már szabályos alijával ment ki a feleségével és a gyerekével. Az első héber leckéket tőlem vette, mert én a Tarbutba jártam, ahol héberül tanultunk. Nagyon szomorú volt, mert Izraelben le se szarták a Magyar Cionista Szövetség börtönszenvedett alelnökét.

Mikor mi megérkeztünk Karcagra 1945 májusában, akkor a bátyámmal, Mikivel valami zárdába jártunk iskolába, hogy ne veszítsük el az évet. Nem is veszítettük el, ez a második osztály volt. Erről nincs bizonyítványom, illetve nincs az irataim között. A zsidó iskolába ekkor még nem jöttek vissza a tanítók! A mostani Kertész József utca végén volt egy keresztutca, a Zádor utca, és ott volt egy iskola, amit zárdának hívtak, mert apácák is tanítottak benne. Érdekes módon, a zsidó gyerekeknek egy másik része a református iskolába járt. Az a piactérnek a túlsó végén volt. És aztán harmadikban már a karcagi zsidó iskolába jártunk. Negyedikben, 1946-ban felkerültünk Budapestre, valamilyen cionista otthonba, mi Habonim Drorban voltunk. Ez Zuglóban volt akkoriban. Onnan jártunk a Tarbutba [lásd: Tarbut Magyarországon]. Ez a Bérkocsis utca sarkán volt – ahol a Rabbiképző van –, ott mindent héberül tanultunk. Valószínűleg Scheiber egyengette a mi utunkat. Ez akkor nem volt annyira evidens számomra, de én ismertem őt egyébként is. Azért alakult így, mert ő az apai nagyapámmal nagyon jó kapcsolatban volt. A nagyapa jelentette meg a különböző Scheiber kiadványokat A háború után a karcagi Kertész Nyomdában készültek: Scheiber Sándor: A három koszorú: Emlékbeszéd dr. Heller Bernát sírkőavatásán, Budapest, 1948; Scheiber Sándor: Zsidó néprajzi adatok Kiss József műveiben, Budapest, 1948; Scheiber Sándor: The role of the tzitzit in agreements. A Jewish popular costum fallen into oblivion. An interpretation of two passages of the Eskhol Hakkofer, Budapest, 1949; Scheiber Sándor: Mikszáth Kálmán és a keleti folklore, Budapest, 1949. – A szerk.. Továbbá ő volt az, aki nagyszüleim ötvenéves házassági évfordulóján a rabbiteendőket a karcagi zsinagóga előtti hüpe alatt ellátta, azt a bizonyos aranylakodalmi szertartást Scheiber Sándor: Ősi érmék. Beszéd Kertész Józsefék aranylakodalmán, Karcag, 1948. – A szerk..

Anyámnak valószínűleg imponált, hogy a gyerekeit Pesten taníttatja. Ezt abból is tudom, hogy a későbbiekben nagyon erősen vonzódtam Karcaghoz, hazajöttem volna iskolába, és ez csak egyszer engedtetett meg nekem, mikor eltörtem a karomat – abban nem vagyok biztos, hogy szándékosan csináltam-e, csak hogy otthon gyógykezeltessem magamat… –, és akkor jártam néhány hónapot az egyik karcagi iskolába. Negyedikben a Rabbiképző templomában, mely a budapesti izraelita fiúgimnázium temploma is volt egyben, a szószékről én búcsúztattam a tanévet hibátlan héberséggel. Ebbe belejátszott az, hogy én Kertész gyerek vagyok, a Scheibernek a protezsáltja. Aztán 1947-ben lekerültünk Szegedre valami cionista intézetbe. Ott a szegedi zsidó iskolába jártunk egy évet. Aztán 1948-ban megint visszakerültünk Pestre, és akkor a Tárogató úton ugyancsak volt egy otthon, és onnan jártunk a Labanc utcai iskolába, ahol hét osztályzat volt [Az 1940-es évek végén nem csak ott volt hétfokozatú az osztályozás, hanem a többi általános iskolákban is, minden bizonnyal szovjet mintára. – A szerk.]! Nyolcadikban a Gorkij fasorban lévő fiúárvaházból jártam a Rottenbiller utcai iskolába, ott végeztem a nyolcadikat, és onnan jártam első gimnáziumba is, ami az Abonyi utcában volt, tehát a mostani Radnóti-gimnáziumban, és akkor vették el a zsidóktól azt is, amit azóta se követeltek vissza, jóllehet az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvény ezt lehetővé tette volna [lásd: iskolák államosítása Magyarországon]. És akkor költöztünk be a bátyámmal a Rabbiképzőnek az internátusába, és onnan csak lementünk két emeletet, oda jártunk az akkor BIH [Budapesti Izraelita Hitközség – A szerk.] fiúgimnáziumába, ahol 1955-ben jeles előmenetellel érettségiztem.

Azt hiszem, Szegeden voltam egy ilyen cionista otthonban ötödik osztályos koromban, amikor alijázni akartam. 1947-ből van egy anyámnak írott levél, abban kértem azt, hogy anyám engedjen engem alijázni. De ő nem engedett, és én akkor szófogadó voltam, és aztán itt maradtam. Később már nem jutott eszembe, hogy elmenjek. Azért itt mosták az agyunkat ezekben a cionista otthonokban. A Tárogató úton, Zuglóban, a Bácskai utcában meg Szegeden. Igaziból nem tudom, miért mentünk egyik helyről a másikra. Voltak ilyen átcsoportosítások. Nem működött az a helyszín, ahol addig voltam? Nem tudom. De ezek kellemetes dolgok voltak, mert a szabadidős foglalkozások mind olyanok voltak, amik a jóízű táborozásokra jellemzőek. Tábortűz volt, azt körbetáncoltuk valahogy, horgásztunk, meg nem tudom, mit csináltunk. Nagyon sok olyan magyar mozgalmi dal volt, aminek volt héber megfelelője. Most már nehéz megmondani, hogy melyik az igazi. Például a „Szól a kakas már…”, az egy jiddis dal eredendően. De ez teljesen mindegy, mert nagyon lelkesítően hatottak. Tehát jó értelemben lehetett manipulálni a fiatalokat is. Azt tapasztaltam, hogy akik abban a korban elmentek Izraelbe, azok nem gondolták meg magukat. Az újabb kori alijákra jellemző az, hogy valamiért hirtelen becsomagolnak, kimennek, aztán egyszer csak megint jönnek szembe az utcán! Én csak turistaként meg újságíróként voltam Izraelben.

Az Árvaházban, ami a Gorkij fasorban volt, most [Város]Liget[i] fasor, egykoron Vilma királynő út, voltak mindenféle ilyen fél- és egész árvák. Fiúárvaház volt, ami aztán később Óbudára települt át. Hogy eladták-e a zsidók az épületet, vagy elvették tőlük, azt nem tudom. Tény az, hogy egy Mechanikai Művek Labor, valami ilyesmi utódolta. A háború után közvetlen ugyanúgy nézett ki, mint a háborút megelőzően. A háború alatt egy nagyon fontos helyszín volt, mert innen is el akarták vinni a gyerekeket a nyilasok. Ott volt egy-két kitűnő tanár, akik jelentős érdemeket szereztek abban, hogy a városon keresztül való hosszú menetelések során a gyerekeket sikerült megmenteni [1944. karácsonyán, december 24-én a nyilasok megszállták az Árvaházat (valamint az Árvaháznak a VI. Munkácsy Mihály utcában működő épületét is), több felnőttet és gyereket lelőttek, a többieket pedig elindították a Duna-part felé. A XIII/1. kisegítő honvéd karhatalmi zászlóalj katonái mentették meg a menetet azzal, hogy megparancsolták a nyilasoknak, hogy kísérjék a gyerekeket a gettóba. A nyilasok a Síp utcát Szív utcának értve, a Szív utcába hajtották a menetet, de másnap egy gyerekcsoportot más nyilasok mégis a Duna-partra hajtottak, és többségüket agyonlőtték. – A szerk.]. Nem gondolnám, hogy az épületben a háború alatt különösebb kár keletkezett volna. De azt se tudom, hogy funkcionálisan ennek épült-e valamikor az 1880-as években, nyilván az akkori budapesti hitközség jóvoltából [1900-ban épült Wellisch Alfréd tervei szerint, eredetileg is a Pesti Izr. Hitközség Alapítványi Fiú árvaháza volt. – A szerk.]. Többszintes, háromszintes épület volt, aminek volt egy nagy udvara és zsinagógája, volt nagy étterme is. Óriási, resti méretű hálótermek voltak, amelyeknek a külső végén voltak a vécék. Előtte voltak a mosdók meg talán az öltözőszekrények. És kedves és kevésbé kedves tanárok. Voltak közöttük kedvesek, és voltak kifejezetten szadisták. A jó emlékeim az udvari futballozásokkal kapcsolatosak. Orrba-szájba lehetett focizni. Én híres rossz gyerek voltam, ami megint csak büszkeség, ha az ember fölhívja magára a figyelmet. Anyám hagyatékából előkerült pár levél. Volt egy öreg tanár, aki korrepetált minket elsős gimnazista koromban. Írt az anyámnak kétségbeesve, hogy a Mikivel semmi probléma, nagyon jó tanuló, a Petinek beretva esze van, de hát elviselhetetlen, és a múltkor is nem tudom, mit csinált, és hogy vasárnap reggel kilencre berendelték a hitközségi elöljáróságra, persze nem ment be, hanem aludt, majd amikor felkelt, fogmosás nélkül focizott az udvaron. És hogy segítsen nekem, drága asszonyom, mert olyan értékes ez a gyerek, hogy kár lenne érte, hogyha elkallódna. Onnan sok barátom van.

Volt egy időben egy fiatal tanár, aki nem főállásban foglalkozott velünk, a Braun tanár úr. Ő ilyen tréfás színdarabokat írt és rendezett, amelyek valamilyen nagy zsidó ünnephez kötődtek. Most melyik is ez az ünnep? Azt hiszem, ez a Hanuka. Nem, inkább a Purim. Ezekben a darabokban én is játszottam valamilyen szerepet. Ilyen sajátságos rigmusokat írt, egy kicsit asszociált is, tehát aki rossz volt a bibliai történetben, Hámán, arról egy kicsit, mit tudom én, Hitlerre vagy Szálasira lehetett asszociálni. A Mordehájról, aki jó volt, arról mindig a jó zsidóra lehetett asszociálni. Braun olyan szövegeket írt ezekre a hagyományos melódiákra – most hirtelen eszembe jutott, hogy – Van a Markó utca sarkán egy kis palota, Führerkém, ha boldogtalan, jöjjön el oda! A kapuja mindig zárva, Bogár János magát várja! Bogár János az állami ítéletvégrehajtó volt. Ezek nagyon szép veretes szövegek voltak, a dallamaik is kedvesek voltak. És tulajdonképpen az istentiszteletekről sem lehet azt mondani, hogy kellemetlen időtöltés volt, mert nem olyan szigorúsággal kellett ezeken részt venni.

Árvaházas koromban bevett szokás volt, hogy a nagy őszi ünnepeken, főleg Ros Hásánakor meg Jom Kipurkor olyan hitközségekbe, ahol nem volt ki a minjen, oda kiajánlottak árvaházi bár micvókat. Gyerekeket. Ott nem volt tíz felnőtt zsidó férfi, de volt templomuk, és meg akarták tartani az ünnepeket, az Árvaházból kivettek, mit tudom én, két gyereket. És akkor bekvártélyoztak egy családnál, ahol tejben, vajban fürdettek, és ott férfiemberszámba vettek a templomban. Óriásikat lehetett zabálni, erre emlékszem, de előtte azért végig kellett koplalni a hosszúnapot, ezek tartották rendesen az előírásokat. Egy idő után nem volt olyan boldogító. Az Árvaházban is volt templom, ahol orgona is volt, és a Lisznyai Gábor volt az orgonista, aki nem volt zsidó [Lisznyai Szabó Gábor (1913–1981) – zeneszerző, orgonaművész, egyházkarnagy, tanár. 1938–39-ben a Bencés Főgimnázium énektanára, 1947–49-ben a Zeneművészeti Főiskola tanára, 1950-től 1971-ig a Dohány utcai zsinagóga orgonamestere. – A szerk.]. Az ő lánya, Lisznyai Mária, aki szintén nem zsidó származású, most a Dohány utcai zsinagógának az orgonistája. Lisznyai Gábor teljesen elvarázsolt, mert folyton ivott és dohányzott. Azért tudom, mert időnként benne voltam a kórusban, és akkor a közelségében voltunk.

Az Árvaházból jártunk a Rottenbillerbe, az elég távolság volt, végig kellett menni a Bajza utcáig, Lövölde tér és akkor balra rögtön ott volt a Rottenbiller utca, nem egészen egy sarokra volt az iskola, ahová nagyon sok árvaházi gyerek járt. Ez egy jó iskola volt, itt végeztem a nyolcadikat. A magyartanárunk a Lakat Károly volt, aki a Ferencvárosnak volt a válogatott balfedezete [Lakat Károly (1920–1988): tanár, labdarúgó, sportvezető, szakíró. – A szerk.]. Sose engedett focizni minket. Néha kimentünk és drukkoltunk a Fradinak, holott nem voltunk Fradi-drukkerek. Nagyon szigorú és sokat követelő magyartanár volt, nagyon snájdig ember. És mindig megtartotta az óráit, tehát nem ment edzőtáborba közben vagy fene tudja hová!

Egy tanárra még emlékszem, a Faragó tanár úrra, aki legalább százharminc kiló volt. Ő volt az énektanár, és az ő tantervében szerepelt, hogy a zenetörténetben szovjet zeneszerzőket kellett velünk megismertetnie. Valami Zaharovicsról azt mondta, hogy az biztos sztahanovista traktoros lehet. Az óráit úgy kezdte, hogy odaszólt valakinek, hogy légy szíves, hozd be a lavórt, ami azt jelentette, hogy egy nagy tálban behoztak neki valami levest, amiben hatalmas nagy cupákok voltak, azokat jóízűen elfogyasztotta, majd mondott egypár szót arról a bizonyos Zaharovicsról, és kicsengettek. Úgyhogy ez a két tanár, akire az árvaházas időkből emlékszem. A zsidó gimnáziumban már elsőtől kezdve többre emlékszem. Mi huszonketten voltunk, ami a későbbi évfolyamokhoz képest túlnépesedett társaságnak számított, most ötven évvel ezelőtt. Akkor egy épületben volt a fiú- és a lánygimnázium. A lányok azok feljebb voltak. Az igazgató Grünwald Fülöp volt, a Csucsu. Ő egy kitűnő történész volt, ha jól tudom, egy időben a Zsidó Múzeumnak is az igazgatója volt. Egy végtelenül kedves, szeretetre méltó ember. A mi osztályunkat nem tanította. A legnagyobb figura az a Strasser V. Benő volt, aki a nagyapám nyomdájában készült fizikakönyvéből tanította a fizikát. A Rabbiképző templomában mindig ugyanott ült, ha bemegyünk, jobbra, ahol a férfiak ülnek, hátulról a második sorban, közvetlenül az oszlop mellett. Volt egy zöld lódenkabátja, amit mindig panyókára vetve hordott. Nem véletlenül hívták Császárnak, mert a viselkedése, megjelenése olyan volt. Érces hangon, szótagolva artikulált, és ha mínusz húsz fok hidegben valaki egy egyenlet megoldásánál azt mondta, hogy az x kiesik, akkor odatolta a székét az ablakhoz, kinyitotta, kihajolt, becsukta az ablakot, és azt mondta, én nem látom, hogy kiesett volna!

Az osztályfőnökünk Mádl Miklós nevezetű rabbi volt és egyben magyartanár. Nagyon helyes figura, aki időnként hatalmasakat belevakart a fenekébe, ami közröhej tárgya volt. Volt még egy ismertebb tanárunk, aki most halt meg. Úgy hívták, hogy Szántó Tivadar. Később, az utolsó éveiben, az 1980-as vagy talán a 1990-es években az Árvaház igazgatója is volt a Délibáb utcában, ahol már összevonták a fiúkat és a lányokat. Ő történelemtanár volt, és mindenki Bakának szólította, mert ő maga mesélte, hogy amikor behívták katonának valamilyen felderítő osztaghoz, a kerékpáros felderítőkhöz osztották, és nem tudott biciklizni. Adtak neki egy biciklit, két nap múlva vizsgázott, leszúrtak két cölöpöt egymástól ötven méterre, és úgy mesélte, hogy nekiment az egyiknek. Ez a történet éveken keresztül elkísérte. Ez egy kellemes, de nem túl magas színvonalú iskola volt, presztízskérdés volt, hogy a zsidó gimnázium az megmaradjon. Persze minden felekezeti iskolából hagytak meg. Ide kedves fiúk jártak, akiknek nagyon különbözőképpen alakult a sorsuk. Vannak Izraelben, volt, aki Dél-Amerikában halt meg, volt, aki New Yorkban, volt, aki Svédországban. Svédországban van híres nőgyógyászorvos most is, Amerikában Aszódi főorvos osztálytársunk. Izraelben van két barátunk, akik még egyszer sem jöttek haza. Mert ők ide nem teszik be a lábukat. Most folynak tárgyalások, úgymond, hogy az ötvenéves érettségi találkozóra tiszteljenek meg minket.

Az Árvaházból csak engedéllyel lehetett eltávozni. Volt nekem egy nagynénikém valahol a Lipótvárosban. Oda kimentem vasárnap ebédre a bátyámmal. A gimnázium idején már viszonylag kötetlen, szabad mozgást biztosított a kollégium, ami egy idő után a Rabbiképzőnek az internátusa volt. Kaptunk gőzfürdőjegyet, és oda eljártunk. Másik ilyen szent hobbi volt a tánciskola, a Tóth Tánciskola, amelyik a Nagykörút és Wesselényi utca sarka mellett, a Zrínyi mozival közös udvaron volt. Az egy fantasztikus tánciskola volt. Ez az egyetlenegy lehetőség volt, semmilyen más ilyen nem volt, nem volt diszkó meg ilyenek. Gimnazista korunkban sokat jártunk színházba a Gyuri [Kertész György] unokaöcsémmel, aki később Izraelben élt, majd ott is halt meg. Kitaláltunk mindenféle technikát, hogy lehet belógni. Érdekes módon, egy ideig az operett vonzásában éltünk. Nagyon gyakran jártunk olyanfajta programokra, ahol az operett akkori csillagai követték egymást a világot jelentő deszkákon. Tudtuk, hogy lehet bejutni a Fővárosi Operettszínháznak a különböző sajtóbemutatóira. Gyuri hibátlan hexameterben szerelmes verseket írt a Németh Marika nevezetű primadonnához [Németh Marika (1925–1996) – színésznő, primadonna. 1949–1965 között, majd 1969-től ismét a Fővárosi Operettszínház művésze volt. – A szerk.]. Egyszer randevút is adott neki a művésznő a Dohány utcában, a Continental nevű eszpresszóban, ahol vagy tízen a megspórolt zsebpénzünkből, a szomszédos asztaloknál, átluggatott újságokból lestük, amikor illatosan belibegett a művésznő. Megpaskolta a költő kezét, és kaptunk két jegyet a „Csárdáskirálynő” bemutatójára, egy páholyba. Gyuri természetesen engem vitt magával az előadásra, ahol vagy hat-nyolc ilyen költőpalánta szorongott, akik szintén kaptak jegyet… Nagy tragédia volt, és akkor Gyuri egész éjjel írt. Másnap bevitte az öltöztetőnőnek a művét, amely ugyancsak hibátlan mértékkel azt örökítette meg, hogy egy bálban vannak, rózsaszín köd, keringőznek a művésznővel, lekérik tőle, és ahogy távolodik, egyre sötétedik a köd, és a kedves, bájos arc átalakul. Azt a sort sose felejtem el: Rút ördög az ott, ki kacag cudarul. A magyar verselésnél nincs szebb a világon. Hogy ez aztán megrendítette-e a Németh Marikát vagy sem, az nem tudom. Komoly színházba is nagyon sokat jártunk. A Városi Színházba [Ennek épületében lett később (1951) az Erkel Színház. – A szerk.], az Operába és főleg a Nemzeti Színházba. Az ember tragédiáját három szereposztásban huszonötször láttuk. És szóról szóra fújtuk a Körúton. Mi láttuk azt a legendás Madách gimnáziumbeli előadást is 1953-ban, amikor a Nemzeti nem játszhatta, mert indexen volt [A Nemzeti Színház 1947-ben újította föl a Tragédiát, 1948-ban azonban, a 89. előadás után levették a műsorról, föltehetően nem tartották összeegyeztethetőnek a szocialista realista esztétika követelményeivel. 1955-ben ismét felújították, ezúttal Rákosi Mátyás tiltakozott a Tragédia műsoron tartása ellen. E második felújítás előtt a Madách-gimnázium színjátszó csoportja a Zeneművészeti Főiskola kistermében már bemutathatta a Tragédiát 1954. november 3-án (Lásd Imre Zoltán: A diktatúra teatralitása és a színház emlékezete: Rákosi Mátyás és a Nemzeti Színház 1955-ös Tragédia-előadása). – A szerk.]. Revelációnak számított, Kodály Zoltán ült az első sorban, és a Féner Tamás – aki akkor elsős madáchos volt – fényképezte a produkciót (Féner Tamás (sz. 1938) – fotóriporter, fotóművész, lapszerkesztő, tanár). – A szerk.]. A színházba járásra volt egy kidolgozott technikánk. Odamentünk tíz perccel az előadás előtt, mondtuk a pénztárosnak, hogy a hatodik sor, nyolcas, kilences széket kérjük. Sajnos nincs, fiatal barátaim! Csak az ötödik sor hatos, hetes szék van. És akkor bementünk az öreg jegyszedő nénik mellett, és beültünk az ötödik sor hatos, hetes székre. Ha már elsötétül a nézőtér, akkor nem engednek be senkit. Nincs az a telt ház, hogy ne legyen valahol két hely. A lényeg, hogy ez része volt az életünknek.

Minden szünidőt anyámnál, Karcagon töltöttem. Soha sehol máshol nem voltam nyaralni. Árvaházi koromban sem, ami azért különös, mert az Árvaháznak a Szentendrei-szigeten, Tahitótfaluban volt nyaralója. Mikor az árvaházi világtalálkozót szerveztem 1995-ben, mindenkit kértem, hogy ajándékozzon meg az emlékeivel, és nagyon sokan nosztalgiával gondoltak vissza Tahitótfalura: ott a Duna, csónak, foci, szabadidő orrvérzésig, úgyhogy mindenfajta földi jóval elhalmozták őket. Én – a bátyámmal – mindig csak anyámhoz, Karcagra mentem, ahol elég egyhangúan telt az idő. Ott legfeljebb az történt, hogy Berekfürdőre kimentünk, ami még Karcaghoz tartozott közigazgatásilag. Nagy ritkán sikerült – sose volt saját biciklim – egy-egy gazdagabb zsidó gyereknek a rossz biciklijét kölcsönkapni, amit ötből háromszor összetörtem. Berekfürdő volt az egyetlen, a megszokottól eltérő foglalatoskodás. Rendszeresen ettem, anyám jól főzött. Nagyon garasos volt, hogy természeténél fogva, vagy a szűkösség okán? Inkább az utóbbira tippelek.

Emlékszem, hogy Karcagon anyámnak volt albérlője. Már itt, Pesten nevelkedtünk, cionista otthonokba, zsidó gimnáziumba jártunk, amikor ott lakott egy egészséges, pesti, szép fiatal nő. Anyám mint manikűrös keresett pénzt, abból élt. Saját jogán nem volt nyugdíja soha. Anyám rengeteg megalázó helyzetbe került, amikor elment ilyen nagyságákhoz. X-szer előfordult, hogy elment, és azt mondták, hogy jöjjön később, Lenke! Ugyanakkor mindenkinek a barátnője volt egyszersmind. Volt grófnő, volt szülész-nőgyógyász főorvos felesége, aki 1956 [lásd: 1956-os forradalom] után, mikor hazamentem, azt mondta, hogy ha kell, még a szoknyája alá is elbújtat, mert akkor kiabálták, hogy „egy komcsi mellé egy zsidót akasztunk!”. De a manikűrözés nem volt tervezhető jövedelem anyám számára. Ebből a szempontból egyfajta életművész volt.

Ha este – már nagyobb diákként – kimaradtam, anyám megbüntetett. Ki is zárt, én meg dörömböltem. Sírtam, hogy engedjen be. Belülről be volt riglizve a külső ajtó. Szeretett ő a maga módján. És ugyanabban az ágyban aludtunk, két ilyen nagy ágy volt egymás mellett, az egyikben feküdtem mellette, de igaziból sose beszélgettünk. Tulajdonképpen nem voltunk egymáshoz szokva, mert nagyon korán elszakadtam tőle. Ez mind a két felet elbizonytalanítja. Én egy ilyen lázadóbb kamasz voltam, a bátyám az alkalmazkodó, kedvesebb, ragaszkodóbb volt. Így kialakultak a szerepek tulajdonképpen ebben a csonka családban. A zsidó családnak azok az elemei vesztek el, amelyektől ideálisak voltak. Az, hogy komplettek voltak, és hogy valamifajta mégiscsak zárt közösség jellemezte ezeket a családokat és a családoknak a közösségét. De hát ez is magyarázkodás! Itt egy ilyen, a későbbiekben írófélévé kompenzálódott ember, aki mindenféle meséket talál ki arra, hogy miért nem tudja például azt, hogy az anyja hogyan ismerte meg az apját. Vagy az apja hogyan ismerte meg az anyját? Az ember majdnem mindent rosszul csinál, amikor csinálja.

Anyámnak két testvére volt. Az egyik István, szerencsétlen sorsú, egy özvegyasszonyt vett el a háború után, akinek már volt két gyereke, de az elment Amerikába, a gyerekei most is élnek ott. Az István kereskedelemmel foglalkozott, és viszonylag fiatalon halt meg a felszabadulás után. A másik az Irén néni, született Fischer Irén, az ő férje, Grósz Ernő munkaszolgálatosként halt meg, az Irén néni együtt volt velünk deportálva, együtt is jöttünk vissza. Nagyon életrevaló asszony volt. Az egyik emlékezetes tevékenysége, hogy amikor a kunmadarasi szovjet katonai repülőteret építették, ami ott van Karcagtól tízegynéhány kilométerre, akkor ő abban részt vett, mert volt egy fogata két lóval, és mindenféle földmunkát végeztetett. Egészen a haláláig, gyakorlatilag az egész szocializmusban maszek kereskedő volt. Vásározóként tartotta fönn magát. Ez azt jelenti, hogy járt neki ez a KISOSZ  vagy milyen újság A KISOSZ Értesítő a Kiskereskedők Országos Szervezete hivatalos közlönye volt 1953 és 1989 között. – A szerk.], és tudta, hogy hol mikor van vásár, összecsomagolta a kollekciót, és kiment a vasútállomásra két órával a vonat indulása előtt. Azt mondta, jegyezd meg, kisfiam, hogy váró utas van, de váró vonat nincs… Karcagon sokszor láttam őt a hetipiacon a sátrában, munkában, főleg kendőket árult, legalábbis erre emlékszem. A parasztasszonyok nyolcat megpróbáltak, aztán vagy vettek, vagy nem, ha vettek, és nem volt pénzük, akkor fölírta egy füzetbe, ez fönnmaradt utána. Amikor meghalt, a lánya próbálta behajtani ezt a kintlévőséget, ami teljes hiábavalóság volt. De ha egy asszony megpróbált húsz kendőt, és egyet sem vett, akkor azt mondta, hogy a paraszt kurva anyádat. Úgyhogy ő egy nagyon kedves, derűs asszony volt, igaziból anyámban is ő tartotta a lelket. Ott lakott a közösségi házban az egyik szolgálati lakásban, közel anyámhoz.  De nem ott halt meg. Amikor a zsidó utcának a Piac tér felőli részét elbontották, odaépítettek két szörnyű panel sorházat, és az egyikben kapott lakást.

Emlékszem, hogy a háború után kicsit szomorúbb volt minden, az öregek kifáradtak a várakozásban, hogy a gyerekeik nem jönnek vissza. Volt a kandalló mellett az apai nagyszülők hálószobájában két hatalmas nagy vörös fotel, és mindig azokban aludt a nagyapa ebéd után. Szunyókált egy keveset. Szinte teljesen elveszett ebben. Emlékszem, hogy egyszer megkérdeztem tőle – mikor a Tanácsköztársaságról tanultunk –, hogy milyen volt Karcag 1919-ben. Azt mondta, hogy jöttek a parasztok, hogy zsidóvért iszunk. Ezt én is megéltem. Amikor a Sándor [Kertész Sándor] nagybátyám ezekben az önkényes földfoglalásokban a károsultakat védte a munkaszolgálat után mint ügyvéd, és megnyerte sorban ezeket a pereket, akkor föllármázták ezeket a kisemmizett zselléreket, akik vasvillákkal felfegyverkezve körülállták a maradék család nagyapámék házába menekült részét, és ordibáltak, hogy zsidó ügyvédet akasztunk! Később Kunmadarasról hozták át a pogromnak [lásd: kunmadarasi pogrom] a túlélőit, a velünk szemben lévő megüresedett paplakban kialakított alkalmi ispotályban látták el őket.

Karcagon, pénteken este mindig elmentünk a templomba, utána vacsora volt a nagyanyámnál. Azt már mondtam, hogy a templomi időtöltések kellemesek voltak, időnként kifejezetten lelkesítettek a nagyünnepek, a sátoros ünnep, a feldíszített, ünnepélyes templom, minden gyerek együtt volt, a legszegényebb is kiglancolva. Volt valami zsidó élet egy ideig, ameddig az öreg a nagyapa Karcagon volt. Zsugáztak a zsidók vasárnaponként. Karcagon a háború után megcsappant a zsidó lélekszám, valami négyszáznegyven-valahányra az eredetileg hétszáz-valahányas kiléből [hitközség], a teljes lélekszámból. Kétszáz-háromszáz zsidó mindenképpen visszajött A népszámlálási adatok szerint Karcagon 1941-ben 778 zsidó élt. 461-en váltak a holokauszt áldozatává. – A szerk.. Tulajdonképpen számon tartható volt, hogy van valami zsidó közösség. Emlékszem a hitközségi elnökre, egy Fodor László nevezetű, rendkívül elegáns úr volt, aki anyámmal is nagyon szívélyes kapcsolatban volt. Anyám manikűrözte őt. Télen is félcipőben járt, és kamásnija volt. Sose tudtam elképzelni, ezt hogy kell felvenni. Valamilyen madzaggal deréktájban van rögzítve? Mint valami haskötő, valami ilyesféle [Kamásni – az alsó lábszárat fedő, posztóból, bőrből vagy vászonból készült, oldalt gombolódó harisnya, amely túlnyúlva a nadrágszáron, ráborul a félcipőre. A 17. században jelent meg Franciaországban. Öltönyhöz természetesen a nadrágszár alatt viselték. – A szerk.]. Egyedül a mikve, a rituális fürdő, az biztos, hogy nem működött, de az épülete megvolt. Ez egy összkomfortos zsidó gettó volt tulajdonképpen, amelyiknek nem voltak körülkerített határai.

Furcsa módon, nem az Árvaházban volt a bár micvóm, hanem otthon, Karcagon. Ezt a nagyszüleim meg az anyám szorgalmazta. Nagyon szép volt. Megtanultam a brohot [lásd: áldások], hétfőn azt mondta a nagypapa, hogy szombaton bár micvó lesz. Anyám kikefélte-mosta a ruhámat. Öltöny volt rajtam, térdig érő rövidnadrág meg szandál meg hosszú szárú fehér zokni. Biztos hibátlanul zajlott, nem tudok részleteket, hogy mennyire férfinek éreztem magamat a következő pillanatban.

A nyomdát még a nagyapám idejében államosították [lásd: államosítás Magyarországon]. Megjelent a Czinege Lajos [Czinege Lajos (Karcag, 1924 – Budapest, 1998) – mezőgazdasági munkás, kovácssegéd, 1947-től az MKP-ban, ill. az MDP-ben töltött be különböző tisztségeket, 1960-tól 1984-ig honvédelmi miniszter, 1984-től 1987-ig miniszterelnök-helyettes volt. – A szerk.], a városi párttitkár, kihordatta az öntöttvas gépeket az udvarra, és nagykalapáccsal szétverette mindet. Úgy emlékszem, hogy jelen voltam gyerekként. Ha megfeszülök, se mondok mást, hogy úgy emlékszem, jelen voltam. Nagyon kevéssé vagyok vizuális típus, de ez a kép annyira belém vésődött, látom ezt a képet: volt kút a nyomda udvarán, a ház udvarán, és ott állt mellette a nagyapám, és én ezt úgy őrzöm az emlékezetemben, és úgy mesélem harminc éve, hogy egyszerre ott fehéredett meg a haja. Ahogy Vörösmarty írja: egyszerre őszült meg. Nem vették fel könyvkötőnek sem a saját nyomdájába. Teljesen haszontalanul élt, ő, aki egész életében munkához szokott. Kicsi, szorgalmas ember volt. Meg hitközségi elöljáró is volt, az se működött már a háború után. Élete vége felé kicsit belefáradt a vallásba, de azért nem gondolnám, hogy titokban sült kolbászt evett valamelyik hentesüzletben. Nagyon jámbor ember volt, nyilván ez adott tartalmat az ő életének. De sose fogalmazta meg, hogy ő küldetéses ember. Az öreg 1957-ben ment el Magyarországról Izraelbe, ott volt még egy keveset Izraelben, aztán meghalt. Kevéssel azelőtt, 1955–1956-ban halhatott meg a nagymama. Az öreg akkor teljesen szétesett. Olyan mértékben együgyű ember volt a szó igazi értelmében, hogyha dolgozhatott volna, akkor még mindig élne. Számára a munka olyan fontos volt, mint a család. Ha se ez, se az nincs meg, akkor már nem érdemes élni.

A nyomda azután mindig valami Szolnok megyei, nem tudom, milyen Nyomdaipari Vállalathoz tartozott hivatalosan, aminek csomó kicsi nyomdája volt megyeszerte. Sokáig a nagyapa egykori munkása, egy gépmestere volt a vezetője, kettő is egymás után. Egyik a Siklósi Bandi volt, a másik a Petyus Imre, kitűnő emberek voltak. És volt két nő, az egyiket Marikának hívták, aki valami egészen valószínűtlen kort élt meg, és mindig ott hajtogatott ezt-azt-amazt a nyomdában. Hozzájuk boldogító volt visszamenni. Ők is mindig nagyon örültek, mert szerettek engem. A rendszerváltást követően, amikor Boros Péter a rövid regnálása alatt azt mondta, hogy a régi rendszerekre emlékeztető utcaneveket változtassák meg, akkor Karcagon húsz utcanevet megváltoztattak, és így lett a Medgyes utcából – a tudtom nélkül – Kertész József utca, a nagyapám után.

Én 1955-ben érettségiztem. Borzasztóan riadt állapot volt, hogy itt a nagy büdös élet, mit kéne csinálni? Felekezeti iskolából nem vesznek fel senkit egyetemre. Vidékre kell jelentkezni. Nem volt semmi különösebb érdeklődésem, mindenből jó voltam, legkevésbé semmiből se! Ez az eminens tanulók nagy átka, hogy ezek magolósok. Azért az persze nem voltam, legalábbis szeretném remélni. Veszprémbe jelentkeztem vegyésznek, felvettek. Jártam három szemesztert, nők, pénz, pia… 510 forint volt az ösztöndíjam, plusz kollégium, menza. Valami iszonyatos pénz volt abban az időben. De aztán elég hamar rájöttem, hogy ezt nem fogja a késem! Jóllehet elég ügyesen vizsgázgattam. Megtanultam bizonyos technikákat, megtaláltam a megjelölt tételeket. Az egyetemről vonultunk be nyári táborozásra Jutasra, az altisztképzőbe, ez egy, a koncentrációs táborokra emlékeztető hely volt. Egy sátorban négy vaságyon nyolcan, gázálarcban aludtunk, és ráadásul a századparancsnokunkat Kertész Péternek hívták! Mikor leszereltünk, nyolcan próbáltuk megkergetni és megfogni, és nem tudtuk. Olyan gyors volt. Ott kiderült, hogy lett egy vizes mellhártyagyulladásom, és ebből kifolyólag tébécés lettem. Ez a másik olyan történés, ami alapvetően meghatározta az életemet.

Tulajdonképpen én folyamatosan zsidó voltam a magam módján, de különösen akkor, amikor valamilyen helyzetbe kerültem. Tehát, hogy lezsidóztak: a környezetemben volt valami, amire nem volt megfelelő válasz, ilyen számos történet volt. Veszprémi egyetemista koromban volt egy nagyon jó barátom, ő elvégezte az egyetemet. Én leveleztem egy korombeli tánciskolás lánnyal, aki virágokat rajzolt mindig a levélre. Aztán egyszer megszűnt a levelezés, mert a nagyanyja elmondta neki, hogy ő lánykorában zsidókhoz járt cselédnek, és azok csak a nem saját felekezetű lányokban tesznek kárt stb., stb. Amikor megszűnt a levelezés ezzel a lánnyal, azt láttam, hogy a barátom ugyanolyan borítékban, ugyanolyan szagú, ugyanolyan felvirágozott levelet kap. Egymásra találtak. Egy másik történet: az egyetemen engem Kohnnak hívtak, egy másik fiút Fülesnek, egy harmadikat pedig Májasnak. Amikor a marxizmusból a nemzet kritériumait tanították, akkor hosszan magyarázta egy pasi, hogy a zsidóság az miért nem nemzet! Mert akkor még nem volt ország, nincs körülhatárolt területe, mert nincsenek gazdasági kapcsolatai más országokkal. Ez az 1955-56-os év telén lehetett, amikor elsős vegyészhallgató voltam. Miután engem Kohnnak becéztek, mindenki tudta azt, hogy én zsidó vagyok. És pontosan tudtam, hogy megszólítottak. A szemináriumon elmondtam, hogy ti most haifai narancsot esztek, és hogy Izrael állam előbb lett az ENSZ tagja, mint Magyarország [Arról nincs információnk, hogy korábban hoztak-e be nagyobb mennyiségben déligyümölcsöt, azt viszont lehet tudni, hogy 1957 karácsonyán volt az üzletekben narancs, banán, mandarin és datolya. – A szerk]. Miközben büszkék vagyunk a Tihanyi apátság alapítólevelére, amiből egy átlag magyar egy szót se ért, azon közben a zsidók, az időszámítás előtt nem tudom én, hány ezer évvel már tonnaszámra olyan irományokat kerítettek elő, amelyeket egy átlag héber el tud olvasni, mint például a Holt-tengeri tekercsek, amikről a Scheiber beszélt nekem [Holt-tengeri tekercsek – a Kumránnál lévő barlangokból előkerült héber, arámi és görög nyelvű kéziratok és töredékek az i. e. 3. évszázad és i. u. 70 közötti időszakból. A kéziratok között szerepel a héber Biblia valamennyi könyve Eszter könyvének kivételével. – A szerk.]. Ennyit tudtam, slussz-passz. Tudtam, hogy hülyeséget beszél, miközben tudtam azt, hogy szegény azt tanítja, amit kell neki. De ezek a tanok termékeny talajra hulltak…

Veszprémben volt hitközség, de ezt csak utólag tudtam meg a Schweitzertől, aki veszprémi születésű, a nagyapja ott volt rabbi. De nekem erről akkor gőzöm nem volt.

1956 októberében lásd: 1956-os forradalom vizes mellhártyagyulladással feküdtem a veszprémi kórházban. A szovjetek céllövő versenyt tartottak, és az egyik célpont a kórház közvetlen szomszédságában lévő katolikus templom tornya volt, bizonyos belövések a kórházat is érték. A kórházat evakuálták a balatonfüredi szívkórházba, ahonnan én megszöktem, és kalandos úton hazamentem Karcagra, anyámhoz. Majd feljöttem Pestre, és Gyurival, az unokaöcsémmel jártuk borzongva az akkor még ellenforradalom, most már forradalom pesti utcáit, a klórmésszel vagy oltott mésszel leöntött holttesteken borzongva az Üllői úton meg különböző helyeken.

A Gyuri még 1956 végén kiment Izraelbe, a szülei 1957-ben. A szülei legálisan. A Gyuri története a zsidóság szempontjából is borzasztó. Izraelben túl akart lenni a katonaságon, amitől fizikailag irtózott, és bevonult katonának tizenhét-tizenkilenc évesen. Állítólag olyan atrocitásoknak volt kitéve – a vaságyat a hátára kötötték, és azzal kellett a körletben rohangálnia –, hogy átszökött izraeli katonai egyenruhában Libanonba. Akkor rögtön elfogták! Később az apja tanácsára, aki egyébként már utána ment, visszajött Izraelbe, de még a fogságban Libanonból mindenáron vissza akart jönni Magyarországra. Különböző embereket megkérdeztek, hogy mi történik Magyarországon. A házuk házmestere azt mondta, hogy ő látta 1956-ban az inkriminált időben a fiatalurat  fegyverrel a kezében. Ennek a hiteles története az, hogy a Madách-gimnáziumból, ahova járt, a szertárból egy ilyen középkori pistolt hazavitt szidolozás végett. Magyarországra tehát nem jöhetett vissza. Apja tanácsára visszatért Izraelbe, ott lefogták. Első fokon kétrendbelileg halálra ítélték, mert ott az angolszász büntetés érvényesül. Másodfokon kétszer öt évet kapott, ami azt jelenti, hogy egyszer öt évet kellett leülnie. Azt hiszem, három év után szabadult, a börtönben tökéletesen megtanult angolul. Született három gyönyörű fia, akik lehet, sose tudták meg, hogy az apjuk úgymond hazaáruló volt. Fölhagyott minden egzisztenciával, elment egy kibucba, ott csinált egy nyomdát. Tulajdonképpen ő vitte tovább a nagyapánk mesterségét. Ő szerkesztette a kibucújságot, miközben leírta a kibuc mindennapi életét. Egyedül neki nem volt fegyvere a kibuclakók közül. De az egyik legbölcsebb ember volt, akit szerettek, tiszteltek. Úgy volt, hogy hazalátogat, hitegetett mindig. De aztán kihátrált belőle. Aztán én szántam rá magam, aki gyakorlatilag még sehol sem voltam a világban. Baromian szorongtam. Nagy kaland volt, Bukaresten keresztül Tarom géppel elmenni Izraelbe, és megérkeztem. Borzasztóan izgultam, mert nem tudok nyelvet beszélni, meg hogy kell viselkedni? És akkor jött egy kopasz, szemüveges fiú, az volt a Gyuri, és azt mondta, hogy Peti, szalonnát hoztál? Kint voltam három hetet, és abból két hetet nagyon keményen dolgoztam. Akkor én már Magyar Nemzetes voltam, újságíró. A Gyuri vitt mindenhova, végigautóztuk egész Izraelt. Abban az időben érkezett meg a Ivan Demjanyuk, a treblinkai hóhér, akit később futni hagytak, mert nem bizonyosodott be száz százalékig, hogy ő az, akivel azonosítani akarják. Százával zokogtak a jeruzsálemi bíróságon. Elmentünk egy napilap, a „Maariv” szerkesztőségébe, és Gyuri kikérte az összes lapot, attól a pillanattól kezdve, hogy azt az embert Amerikában gépre rakták, egészen az előző napig. Mindent lefordított, és kiírt nekem. Akkor találkoztam a Kraus Dáviddal, aki akkor Izrael rendőrfőnöke volt, és később Izrael első magyarországi nagykövete lett a hosszú szilencium után [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellel. – A szerk.]. Én csináltam vele az első interjút a „Népszabadság”-nál, meg az utolsó interjút is, amikor elment, azt már a „Magyar Hírlap”-nál. Egyszer később a Gyuri is hazajött. Pesten volt két napig, megfulladt majdnem, vissza akart menni. Szereztem egy autót – ő kiválóan vezetett –, és lementünk az Alföldre. Elmentünk Karcagra, végigsétáltunk a Kertész József utcán, akkorra már a Piac tér felőli utcanévtáblát, ami három méter magasan volt, leverték. Visszarakattuk. Elmentünk Berekfürdőre, elmentünk oda is, ahova őket kitelepítették. Megtalálta azt a házat, ahová beszállásolták őket, és volt ott egy valószínűtlenül öreg néni, én nem mentem be a kapun, ő ment oda a hosszú udvaron át, odament hozzá. Gyuri, akinek nagy szőke fürtjei voltak gyerekkorában, és egy kopasz, szemüveges izraeliként jelent meg, azzal jött ki, hogy megismerte őt a néni!… A Gyuri iszonyatosan kötődött a magyar nyelvhez. Olvasott is kint rendszeresen, de hát miután ott voltak a gyerekei, örökre elveszítette ezt a lehetőségét. Mikor hazajött nagy sokára, tele volt lelkesedéssel, hogy lehetne az ő kibucukban gyártott csöpögtető berendezéseiket az elhagyott magyar majorokban, földeken honosítani. Nagyon rossz verseket írt magyarul, ezeket nem tudtam elhelyezni. Haragudott is rám emiatt. Egyszer híre jött, hogy főbe lőtte magát a déli órákban a kibuc főterén. Többször folyamodtam a feleségéhez, aki egy szábre, tehát bennszülött, lengyel szülők lánya, hogy a Gyuri írásos hagyatékát – ez egy elég tekintélyes anyag lehet – küldje haza, és én ezt valamilyen módon rendezném. De mintha olyan érzése lenne, hogy én belejátszottam a férje halálába azzal, hogy ezt a nosztalgiát ébren tartottam benne. A magyarsághoz, a magyar nyelvhez való kötődését. Úgyhogy ez egy nagyon szomorú történet. A Gyuri számomra egy kulcsfigura, az életemben.

Mikor Gyuri kiment Izraelbe, utána állandóan leveleztünk. Őrzöm a leveleit, mikor tébécés voltam, és a Korányi Szanatóriumban feküdtem, akkor oda címezte közvetlenül. Valószínűleg figyelték a levelezésünket. De én olyan politikai analfabéta voltam nagyon sokáig, és annyira nem hallottam ilyesmikről, meg nem figyeltem, hogy tulajdonképpen sose vettem észre, ha esetleg valami ilyesmi megtörténhetett. Ez engem nem érdekelt. Nem kódoltam soha, nem manipuláltam helyzeteket, szövegeket. Egyszerűen azért, mert apolitikus voltam. Persze rengeteg ilyen történetet hallottam arról, hogy itt milyen technikák voltak. De én ezzel annak idején így soha nem szembesültem. Tőlem a büdös életben ilyesmit nem kértek. Nem kértek számon. De pontosan tudom – utólag –, hogy például a Beer Iván barátom az ilyen koncepciós ügyből kifolyólag x évet ült. Beer Iván (sz. 1942) – az Országos Rabbiképző Intézetben végzett. 1970-ben cionista jellegű államellenes izgatás vádjával 16 hónapra ítélték. A MAZSIHISZ elnökhelyettese volt (1990–1995), a Magyarországi Holocaust Emlékalapítvány elnöke. – A szerk. Vagy a Tímár Gyuri, őt is egy ilyen koncepciós perben ültették le Tímár György (sz. 1937), ügyvéd. 1965-ben izgatás vádjával öt év börtönbüntetésre ítélték, szabadulása után segédmunkásként dolgozott. 1989-ben rehabilitálták. A rendszerváltás után országgyűlési képviselő, a Holocaust Magyarországi Áldozatai Szövetségének elnöke (1991–1995), a MAZSIHISZ és a BZSH elöljárója (1991–1993). – A szerk.

Megszakításokkal harminchat hónapot töltöttem Budakeszin a Korányi Tüdőszanatóriumban. Ha benőtt a fejem lágya, az ott történt. Kétszer nősültem onnan. Visszamentem az egyetemre, de tudtam, hogy azt nem akarom csinálni. És a későbbiekben is, ha bármilyen nyomorúságom, bajom volt, akkor bementem a szanatóriumba. Mindig valahogy el tudtam intézni, nem kellett beutaló sem, bementem. Közben, mikor az egyetemet abbahagytam, akkor elvégeztem egy gyorstalpaló színjátszó-rendezői tanfolyamot. Sümegen lettem művészeti előadó a községi kultúrházban. Aztán kiderült, megengedtem, hogy a fiatalok kártyázzanak, és ezért kirúgtak, azelőtt a kutya se járt a kultúrházba. Rendeztem is a helyi színházcsoportot. Nagyon mulatságos idő volt. Ott nagyon sok komám, barátom lett hirtelen.

Az első feleségem egy szombathelyi újságírónő volt. Ennek még valamikor a 1960-as években kellett lennie. Vele együtt voltam ezen a színjátszó-rendezői gyorstalpaló tanfolyamon. Volt egy ilyen intézet, hogy Országos Népművelési Intézet [„Csak” Népművelési Intézet. – A szerk. ]. Valahogy én ide kerültem, és utána elvettem ezt a kedves lányt. Úgy vettem el, hogy ő engem valamilyen állással hitegetett Szombathelyen, hogy hagyjak fel ezzel a léha életformával, hogy nem tudom, hol alszom, meg nem tudom, hol fogok dolgozni. Lementem, és a dologból nem lett semmi. Szombathelyen mint befolyásos kulturális újságíró, a „Vas Népe” munkatársa beprotezsált engem a megyei elnöknél, azzal, hogy én alkalmas lennék az alakuló megyei idegenforgalmi hivatal vezetésére. Bementem a pasihoz, végignézett rajtam, egy-két percig ott voltam, aztán azt mondta, hogy hát akkor majd értesíteni fogjuk. Egy huligán, aki akkor voltam, nem volt visszafelé útiköltségem… Éva nagyon aranyos lány volt, szép énekhanggal, mikor összejöttek a szerkesztőség munkatársai kék ingben, piros nyakkendőben, én abban, ami volt: fekete ing, akármi, ittak és akkor azt mondták az Évának, hogy Éva énekeld azt, hogy Huligánok, huligánok, de szép fiúk vagytok! Volt egy ilyen nóta. Nem rúghattam seggbe őket, mert az a feleségemnek nem tett volna jót. A Faluszínházzal jártam vidékre mindenhova, a társaságból ketten kalábereztek, márpedig ahhoz legalább három ember kell [Állami Faluszínház – 1951-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a vidéki színházak tájelőadásaiból kimaradó településeken előadásokat tartsanak (kezdetben esztrádműsorok, később színművek szerepeltek repertoárján). Az első előadást 1951. augusztus 20-án tartották (ekkor még:) Dunapentelén. A színház neve 1954-től megszűnéséig, 1978-ig Állami Déryné Színház. A színháznak megindulásától tagja, 1957-től  1965-ig (haláláig) igazgatója volt Ascher Oszkár. – A szerk.]. Megtudták, hogy tudok kaláberezni, hát bevettek maguk közé. A kaláberezés az az alsós, egy magyar kártyajáték, ami kulturált kártyajáték. Ultizni bárki megtanulhat húsz perc alatt úgy, hogy x összeget elveszítsen. De kaláberezni, az egy játék. A nagyapámék azt játszottak. Az egyik bemondás, hogy bemondom a családot, a nagyapám mindig úgy mondta: „Bemondom a kedves családomat!” Azt jelenti, hogy az aduból a Dámát, Királyt, Ászt hazaviszi. Az öreggel én nem kártyáztam, de úgy tanultam meg, hogy ültem, és órákon keresztül néztem, kibiceltem. Az egyetemen pedig bridzseltünk. Megtanultam bridzselni is. Tarokkozni sose tarokkoztam, mert a közelemben nem játszottak… És aztán végül elváltam az első feleségemtől annak rendje-módja szerint. Nagyon kevés ideig tartott, néhány hónapot. Egyébként, amikor a válópert beadtam, akkor kirúgták a szerkesztőségből. A válóperre nagyon rossz állapotban, teljesen összetörve jött. Mindent magamra vállaltam, nagy disznó voltam, csak éppen azt nem mondtam, hogy vertem is! De megadtam a módját, mert repülővel mentem le Szombathelyre. Akkor volt belföldi légi közlekedés, az 1960-as években [1968 körül szűntek meg a belföldi légi járatok. – A szerk.].

Mikor visszakerültem Pestre, volt minden az ágyrajárástól az albérletig. Az egyik unokanővéremnél a konyhában, a konyhaszekrény mögött egy vaságyon háltam, aztán ugyanabban a házban egy emelettel lejjebb, harmadmagammal voltam albérlő egy öreg néninél. Ott volt egy nagyon aranyos fiú Szombathelyről, az anyja mindig hozott fel egy hátizsák kaját, befőttet, mindenfélét. És amikor a házinéni lefeküdt, kimentünk és dőzsöltünk, befűtöttünk a gázzal, amit ő nem engedett. Én azóta magostul eszem a meggyet, mert az úgy laktatóbb. Már rég ki kellett volna, hogy lyukadjon a gyomrom, de az még nem ment tönkre.

Itt [Magyarországon a 1960-as években. – A szerk.] a közveszélyes munkakerülés elől kellett menekülni [Közveszélyes munkakerülőnek (kmk) számított, és két évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet értelmében minden olyan munkaképes (16–55 éves) magyar lakos, aki munkakerülő életmódot folytatott, vagyis nem volt bejegyzett munkahelye a munkakönyvében. – A szerk.] Mindenfélét csináltam. A könyvkereskedő vállalat raktárában dolgoztam, könyvesboltokban dolgoztam. Képcsarnoknál képügynök voltam. Olyan kunsztokat kellett csinálni, hogy Csepelre kellett kivinni egy ilyen kollekciót, és becsengetni valami háromkutyás házba, ahol az egy szem szegény asszony palacsintát süt, és x kiváló művésznek a grafikáit ajánlani. Három-négy nap után elszégyelltem magamat, és abbahagytam. Mindenfélét csináltam. Olyan munkákat kerestem, ahol nem kell ott lenni, tehát anyagbeszerző, ügynök, nem tudom, még mit. És közben verseket írtam, és sajnáltam magam. Évtizedek teltek el így. És aztán 1972-ben megjelent egy posztumusz – költészetem halála utáni – verseskötetem a Szépirodalmi Kiadónál, tulajdonképpen ma is vállalható. Az a címe, hogy Hangulatjelentés. Kőszeg Feri [Kőszeg Ferenc (sz. 1939) –  a Szépirodalmi Kiadó (1963-tól), ill. az Európa Könyvkiadó (1975-től) munkatársa, 1981-től a „Beszélő” munkatársa, az egykori SZETA munkatársa. – A szerk.] volt a lektorom. Nemrég találkoztam vele, és odaadta a lektori jelentést, ami szigorúan titkos és bizalmas.

Én kapcsolatban voltam a zsidósággal, amikor így hányódtam, és egyik napról a másikra éltem, akkor azért később kiderült, hogy Scheiber egyszer egy péntek esti kiduskor azt mondta a Benedek István Gábornak, hogy „Nem tudnál ennek a szegény Kertésznek segíteni? Te egy befolyásos zsurnaliszta vagy” Benedek István Gábor (sz. 1937) – újságíró, író, Scheiber Sándor növendéke volt az ORI szemináriumában. 1998-tól a „Remény” főszerkesztője. – A szerk.. Azt mondta neki a BIG, hogy professzor úr, bármit kérjen, csak ezt ne! Később megkérdeztem, hogy „Miért mondtad ezt a Sanyinak?”. Azt mondta, „Azért, mert te költő voltál, és ahhoz ez az életforma tartozik hozzá!”. Úgyhogy még várunk harminc évet, hogy megmondja az igazat. Akkor meg fogom őt kérdezni megint!

Az igazság az, hogy amikor Pesten ilyen csőlakó voltam, akkor gyakran beszöktem éjszakánként aludni a Rabbiképzőbe. Később kiderült, a Scheiber tudott róla. És nem tette szóvá. A Rabbiképző templomának a gondnoka, a Spitzer mindig sadhenolt nekem valamilyen uzsonnát, ilyen csúnya, kövér zsidó lányoknál. Amire én rendszeresen el is jártam. De akkor éppen nős voltam, csak már nem éltem együtt, úgyhogy partiképtelen voltam, és amikor elváltam az újságíró feleségemtől Szombathelyen, akkor elvettem gyámhatósági engedéllyel egy Judit nevű lányt, aki a zsidó gimnáziumba járt. Másodikos volt, és a Scheiber esketett minket a Rabbiképző templomában. Amikor elváltam tőle, már együtt laktam egy gyógytornász lánnyal, akit később nőül is vettem. De nem született gyerekünk, és végül is elváltam tőle. Ha szomorú voltam, mindig bementem a Korányi Szanatóriumba. Egyszer egy ilyen alkalommal ismertem meg Kertész Erzsébetet, aki a gyerekeim anyja. Behívatta a főorvos, és odaadott neki egy antológiát, amiben benne voltam. Azt mondta neki: „Erzsébet, olvassa el ezt, és gondolja meg, hogy hozzámegy-e a Kertészhez feleségül.” Ez azóta tart. Én akkor Shell-kutas voltam egy barátom révén, mert volt egy hét négyzetméteres lakásom a Pannónia utcában, ahova minden barátom az aktuális szíve hölgyeit odahordozhatta. Az egyikük ilyen potentát volt az egyik benzinkutat üzemeltető cégnél, a Shell-Interagnál. Hálául odavett engem benzinkutasnak. Azt se tudtam, hogy kell egy tanksapkát kinyitni. Több kocsit megfürdettem. Végül is szépen kerestem. Abban az évben jelent meg a verseskötetem. És volt egy fogadalmam, hogy addig csinálom, míg a gyerek megszületik. Már gazdag ember lennék, ha még két-három évet ráhúzok, mert akkor tudtam is, hogy lehet igazán pénzt keresni.

A feleségeim közül édesanyám csak egyet ismert személyesen. A szombathelyi esküvőn nem volt. Azt levélben tudta meg tőlem. A pesti egyházi esküvőn, a Rabbiképzőben ott volt, és sírt nagyon. Aztán közvetlen azelőtt halt meg az Amerikai úti Zsidó Kórházban, amikor elvettem azt a gyógytornásznőt. Még a posztumusz verseskötetem megjelenését sem élte meg, két antológiát igen, azt dedikáltam is neki, a hagyatékában megmaradt. Amikor 1971-ben meghalt, két óra alatt kiárusítottam a hagyatékát, mert át kellett adnom üresen a lakást a tanácsnak. És aztán megfeleztük a bátyámmal a bevételt. Még mondta is valaki, hogy milyen hülye vagyok, mert olcsón adtam ezt-azt-amazt. Persze nem kifejezetten üzleti vállalkozás volt ez akkor. Anyámnak volt két nagy szekrénye. Akasztós meg berakós szekrény, amit a háború után én úgy neveztem, hogy ez volt anyám múzeuma. Rendkívül pedáns asszony volt, és kevéssel a halála előtt még voltak a deportációból ilyen kilyukadt selyemharisnyába becsomagolt cipői. Megmaradtak neki. Anyám mindenféle csomagokat kapott a Jointtól. És ezeket megőrizte. A bátyám, mikor már végzett gyógyszerész volt – mert én léhűtő voltam, és egyik napról a másikra éltem –, akkor minden hónapban küldött kétszáz forintot. Mikor anyám meghalt, találtam egy füzetet, az volt ráírva, hogy „Miki pénze 1962. január 200, február 200”. Egészen a haláláig, 1971-ig. Ez mind benne volt egy takarékbetétkönyvben, érintetlenül, hozzá se nyúlt. Gyönyörű nő volt. Sose ment férjhez, meg se fordult a fejében. Belejátszott az, hogy tiltakoztunk, mi, gyerekek, vártuk vissza apánkat. Férjhez kellett volna mennie! Kevéssel a halála előtt lefényképeztette magát. Korabeli kosztüm volt rajta, és nekem egy ilyen jampec nyakkendőm. Valami elmondhatatlanul elhasznált, szomorú-fáradt volt az arca. Itt halt meg, Pesten a Zsidó Kórházban. Én naponta látogattam, és a bátyám egyszer feljött Balassagyarmatról, bementünk, a portás furcsán viselkedett velünk. Mikor bementünk a kórterembe, akkor a vele szemben lévő ágyra vetettünk először pillantást, ahol az ágy végében ült egy néni, és imádkozott. Akkor néztünk oda az anyám ágyához. Akkor már le volt húzva. A Scheiber Sándor temette. Arra tekintettel, hogy ő egy nagyasszony, mert a Scheiber Sándor kiadványai a háború után is a Kertész nyomdában készültek. A Hevra Kadisánál eligazítottak, hogy valahol a Lipótvárosban kell venni ezeket a halotti ruhákat [lásd: holttest előkészítése a temetésre], és én vittem ki a halottasházba. És amikor átadtam annak az öltöztető asszonynak, azt mondta, hogy biztos nagyasszony volt a megboldogult, ha a professzor úr temeti. Na most ha én ezért a Scheibernek pénzt ajánlottam volna, akkor soha nem fogadta volna a köszönésemet… Ott aztán valahogy betévedtem abba a terembe, ahol a hullák voltak. Fölhajtottam egy ilyen lepedőt, és alatta az anyám lába volt. Ami valami elmondhatatlanul fiatal maradt. Gyakorlatilag ő sehol se járt. A deportáláson kívül alig hagyta el a falu határát. És mégis elfogyott az élete ebben a folytonos várakozásban… Anyám a deportálásban fantasztikus volt, ott olyan mértékben vigyázott, óvott minket, hogy nehogy bajunk essék. Például – sose értem, ez hogy történt – Mikinek valamilyen betegsége volt, és bevitték Bécsbe, a kórházba. És mi anyámmal meglátogathattuk. El nem mondom, hogy mentünk be. De ott voltunk, és már megtaláltuk a szobát, ahol a Miki feküdt, és ahol voltak más, odavalósi gyerekek. Éppen légiriadó volt, és berohantak mindenféle osztrák szülők, és levitték a gyereküket az óvóhelyre. Mi ott álltunk anyánkkal, szirénáztak, lőttek, vagy mit tudom én, mit csináltak, és anyám próbált a testével védeni minket…

Később meghalt anyám nővére is. Tulajdonképpen nem maradt senki rokonom Karcagon. Esetlegesek voltak a hazameneteleim. Erre egy izraeli borzasztóan ügyelne, hogy ilyesmit kiejtsen a száján, hogy – hazamegy! Sose sikerült Karcagon iskolába járnom. Egy időben furcsa módon úgy alakult, hogy mégis karcagi gimnazista lettem… Én nagyon nem szerettem a zsidó gimnáziumi érettségi találkozókat. Mert mindig beültünk valami jobb étterembe, megjöttek Amerikából, Izraelből, mit tudom én, honnan a doktor urak meg akárkik, ettek valamit, inni még véletlenül se ittak, és este kilenckor asztalt bontottak. Nem is beszélgettünk. Volt, hogy valamelyiknek a felesége jött el, és az többet tudott az osztályunkról, mint én. Na most ezt én nem szeretem! Valaki kitalálta Karcagon, hogy én jártam velük a gimnáziumba. Akik közül gyerekkoromból voltak ismerőseim, akik később barátaim lettek. És egy idő óta rendszeresen járok a karcagi érettségi találkozókra, és már van olyan öregasszony, aki megesküszik rá, hogy én mind a négy évet velük jártam. Ezek nagyon kellemesek, ilyenkor birkát főznek, ami nagyon finom étel, és azon a vidéken különösen értik az elkészítését. Egyszer egy hortobágyi juhásszal készítettem riportot a „Magyar Nemzet”-nek, és megkérdeztem, hogy készítik el a juhtestet. Azt mondta, jól figyeljen, fiam! – Éppen egy sündisznót sütött. – Azt mondja, télen nagykabátban, nyáron félmeztelenül. Úgyhogy már tudom, hogy kell. Az a lényeg, hogy mindent beleraknak, amit pusztai körülmények között lehet, ott meg csak kétféle fűszer van: só meg legfeljebb paprika. Más nincs.

1972-ben megjelent a verseskötetem, meg megjelent valamivel előbb a „Költők egymás közt” [Szépirodalmi Kiadó, 1969] című nagyon válogatott antológia, amelyben a legnagyobb kortárs költők írtak mindenkihez előszót, tehát a Weöres Sándortól Vas Istvánon át. Hozzám a Kormos Pista [Kormos István, 1923–1977] írt. A Szabad Európában volt egy műsor, amelyben valaki azt mondta, hogy a háború után én vagyok az egyetlen zsidó költő. Ettől a Mezei András megőrült Mezei András (sz. 1930) – költő, író, újságíró, a Magyar–Izraeli Baráti Társaság ügyvezető elnöke. – A szerk. Ilyen esetleges volt a kapcsolatom a zsidósággal, miközben fokozatosan felejtettem ivritül, amit még gyerekkoromban tanultam a Tarbutban. Olvasni pontozatlanul most is tudok.

1972-ben a Scheibernek is adtam a kötetemből. Az egyik ilyen péntek esti kiduskor el is élcelődött rajta, hogy hát lám, mi mindenből lett költészet. Ez teljesen autentikus volt attól, aki Arany Jánoson nevelkedett, és az egyik legavatottabb szakértője volt – az nem semmi, hogy valaki rabbi és Arany János-tudós is egyszersmind. Azt hiszem, az az egysoros volt, amit ő idézett, hogy – Hallatok magamról, zörög a bőrkabátom! Ez egy politikai vers volt annak idején. Egy bibliográfiájában, ahol a háború utáni kortárs költőket gyűjtötte egybe címszavak alapján, abból az aspektusból, hogy a Bibliát, az Ószövetséget miként idézik, ott is, azt hiszem, egy Jezsaiásra utaló sort idézett tőlem. Később a „Budapest” című folyóiratban [A főváros történelmi, várospolitikai és kulturális folyóirata 1966 és 1988 között. – A szerk.] csináltam vele egy interjút, amikor már magabiztosabb zsurnaliszta voltam. Számomra ez egy nagyon fontos interjú, amiben többek között elmesélte a Holt-tengeri tekercsekkel kapcsolatos kutatásait.

Miközben tudtam ezekről a péntek esti kidusokról, igazából nem sokszor voltam ott. Azt sem tudom megmondani, kik voltak ott. Ez az istentisztelet után volt, a Rabbiképző templomában zajlott istentisztelet után. Át kellett menni a József körúti udvarra, ott volt a menza. Ahol is vacsora volt, és utána ott együtt maradtak a vacsora résztvevői, és beszélgettek. Én csak ezt a hőskort mondom. De hogy ez mikor volt, a franc tudja. Én 1955-ben érettségiztem, aztán nagyon sokáig nem fordultam elő ilyen körökben. Először a Richtmann Mózes viccelődött, aki egy fantasztikus professzora volt a Rabbiképzőnek, mint ahogy számos fantasztikus professzora volt. Aztán fönt a díszteremben, a könyvtárban folytatódott, ahol a nagy rabbiknak a portréi vannak a bejárattal szembeni falon. Ezt már a Scheiber Sándor celebrálta. Ő és a későbbiekben Schweitzer is. Ez az utóbbi időszakra vonatkozik, egészen az elmúlt évekig, az ő nyugdíjaztatásáig. Scheiber is és Schweitzer is mindig hívtak vendégeket. Tehát nem sajátították ki a szereplés lehetőségét. Valamilyen prominens, Magyarországról elszármazott zsidót, aki éppen itt járt, vagy pedig valakit, aki amúgy is szívesen ment volna ezekre a kidusokra. A rituáléhoz tartozott, hogy a Scheiber szegte meg a kalácsot, és ő maga tört le mindenkinek egy darabkát, körbejárta az egyre népesebb gyülekezetet. Ennek kapcsán utólag mindenki elmondhatja, hogy ilyen formán személyes kapcsolatba került Scheiber Sándorral. Egyetlenegy valakit nem tudnék megnevezni, hogy kik voltak a Scheibernek a vendégei. Kétségtelen, hogy így utólag, mindent megszépítve, ez egy nagyon rangos valami volt. Biztos, hogy voltak, akik jelentettek erről is. Következésképp hát a dolog messze fölé nőhet a tényleges rangjának, hogy tudniillik ez egyfajta ilyen illegális akármi volt. De hát ezzel az erővel például betilthatták volna a zsinagógákat is az átkosban, mint ahogy nem tiltották be. Betilthatták volna a rabbiképzést is, mint ahogy nem tiltották be. Ez a zsidóság életében egy olyan kultikus esemény lehetett, mint az Egyetemi Színpad azoknak, akik oda jártak az 1970-es és 1980-as években, és Sándor Gyurinak a rendszert ostorozó élcein derültek jókat [Sándor György (sz. 1938) – író, előadóművész, önmeghatározása szerint ’humoralista’. 1964-ben az Egyetemi Színpadon jelentkezett első estjével. – A szerk.]. Nyilvánvalóan senki sem érezte magát különösebben hősnek vagy bátornak. Scheiber óriási nagy vonzóerőt fejtett ki azért is, mert közvetlen volt, természetes volt, mert magyarul beszélt, magyarul írt. Nem tudok mást mondani, természetesen jó lenne egyszer megírni ennek is a történetét! De ezt megint csak az ott megfordultakkal lehetne, mert erről nem készült jegyzőkönyv, péntek este lévén pláne nem, mert azért a zsidók nagyon látványosan nem szegik meg a törvényeiket.

A sajtóba 1972-ben kerültem. Az Írószövetség levitt egy brigádot, Végh Antal vezetésével Fehérgyarmatra, a tiszai árvízhez [Végh Antal (1933–2000) – író, szociográfus. – A szerk.]. Éjjel-nappal ittak, és másnap nem dolgoztak. Végh Antal állandóan munka után rohant, miközben csak munka volt. Kimosta a víz a vályogházak alól a falakat, és ezeket kellett eltakarítani. Ott ismertem fel először, hogy én fizikailag terhelhetőbb vagyok, mint szellemileg. De amikor újságíró lettem, hamar felismertem, hogy az, amire én szellemileg képes vagyok, az bőségesen elegendő, sőt még sok is! Az, hogy tisztességes igyekeztem lenni, az egy többlet volt, az, hogy nem gyarapodni, meggazdagodni akartam, meg nem tudom, mi a fene. Nem is ismerem ezeket a technikákat.

Az „Ország-Világ”-nál [A Kultúrkapcsolatok Intézetének hetilapja volt 1957 és 1992 között. – A szerk.] voltak barátaim, és oda mindig fel akartak venni: tudták, hogy versíró gyerek vagyok, szegény. Az egyik fiú – ő volt ott a párttitkár – beajánlott a Budapesti Pártbizottságnál. Onnan egyből kiközvetítettek az „Izzó” újságba, az Egyesült Izzó lapjába [Az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. Pártbizottságának lapja volt 1951 és 1983 között. – A szerk.]. Ez az árvíz után volt közvetlenül.

Aztán voltam egy „Lobogó” nevű lapnál [A Magyar Honvédelmi Sportszövetség hetilapja volt 1959 és 1979 között. – A szerk.], ahonnan kirúgtak, mert egy, a „Lobogó”-nál nem közölt szociográfiaszerű riportomat megjelentettem a „Képes Hét”-ben. [A Hazafias Népfront Országos Tanácsának magazinja volt, 1985-től jelent meg. – A szerk.] Már pedig íratlan szabály volt, hogy más lapnál nem lehetett publikálni. Aztán voltam a „Pest megyei Hírlap”-nál [A Magyar Szocialista Munkáspárt Pest Megyei Bizottsága és a Megyei Tanács lapja volt. – A szerk.], onnan is kirúgtak. Én voltam a szentendrei tudósító, kéthetenként szombaton egy kolumna jelent meg. Kijártunk mindig egy hétfői napon Szentendrére meg a járásba, az tizenhárom település, komoly helyi ismeretem volt. Aki előttem csinálta ezt a szentendrei oldalt a „Pest megyei Hírlap”-nál, egyszerűen fölrendelt két-három elvtársat az EMKE-be, és ott megkérdezte, hogy mi a helyzet a járásban. Aztán írt róla egy kolumnát. Én meg végigmentem öt falut. Utána a Hajógyár üzemi lapjánál, a „Hajódaru”-nál voltam, nagyon klassz időszak volt. A Szentiványi Kálmán volt a szerkesztő, egy varázslatos öregúr. Itt lakott Leányfalun, a szomszédban, és ott egyszer adódott egy lehetőség, hogy mehetnék a „Magyar Nemzet”-hez. Kifele kopogtattam az ajtón, mikor először voltam. Aztán valahogy megkötöttem. Volt egy ilyen sármom eleinte, hogy én láttam munkásembert, de meg is dolgoztam a fizetésért.

1981-től egészen a gyászos sztrájk végéig, 1991. október 10-11-ig dolgoztam ott [1991-ben, a „Magyar Nemzet” privatizációját követően az új tulajdonos nagyszámú dolgozót elbocsátott, majd a lap arculatának és szervezeti struktúrájának jelentős átalakítását tervezte. A tulajdonosnak nem sikerült megegyezni a változásokról a lap munkatársaival, ez vezetett a sztrájkhoz. – A szerk.]. A háború után ez az egyetlenegy sajtósztrájk volt. Én voltam a bohócsipkás, a szakszervezeti titkár – főmunkatársként. Úgy végződik a Murányi Gábor „Volt egyszer egy Magyar Nemzet?”, Pulitzer-díjjal méltán kitüntetett könyve – tehát amíg én ott ordibáltam, addig ő jegyzetelt –, hogy december elsején Kertész Péter elment a „Népszabadság”-hoz. Ott voltam olyan tizennégy hónapot. Főmunkatárs voltam a publicisztikai rovatban, de igazából nem fogadtak el. Gyanakodtak rám. Nem vettem részt a közös ivászataikon. Ha nem volt dolgom, akkor jöttem haza. Kicsi gyerekem volt. És nem vettem részt a kollektíva életében. Miközben kurva jókat írtam. Eötvös mondta, hogy – új hang! [Eötvös Pál – A Népszabadság főszerkesztője volt 1989–2004 között. – A szerk.] Majd feloszlatta a publicisztika rovatot, amelyben olyan emberek voltak benne, mint Bossányi Katalin, Hovanyecz László, Bodor Pál, Pünkösdi Árpád, Pogonyi Lajos. Végül írtam egy levelet az Eötvösnek, akinek mellettem volt a szobája, amiben az állt: „Köszönöm, hogy életem válságos időszakában befogadtatok. Tedd lehetővé, hogy április elsejétől máshol dolgozhassak!” Ez 1993-ban volt. Teljesen paffok voltak. Nekik még ember nem mondott fel! Átmentem a „Magyar Hírlap”-hoz, ahol több barátom volt. De rendszeresen visszaadtak cikkeimet, majdnem minden cikkem, ami arra érdemes volt, a hétvégi mellékletben, Mészáros Tamás gondozásában jelent meg. Onnan mentem nyugdíjba azon a napon, mikor betöltöttem a hatvanadik életévemet. Mert akkor megint új főszerkesztő volt, és mindenféle procedúrának lettem volna kitéve, hát mondtam, hogy nekem elég! Eleinte próbálkoztam valami pénzt szerezni a nyugdíjam mellé, megalázó helyzetekbe kerültem. Teljesen másképpen bántak velem. Jó ideig voltak olyan ügyek, témák, amiknek én abszolút szakértője voltam, és volt olyan érzékem, hogy olyasmikre úsztam rá, ami mások számára strapás volt. Mert nem csak egy emberrel kell beszélni, meg kellett birkózni vele. És aztán ezt is abbahagytam. Úgyhogy írtam nagyon jó dolgozatokat itt-ott, elmentem a kasszához, nevetséges pénzeket fizettek, mintha nem is dolgoztam volna. Belegányoltak a kéziratomba a megkérdezésem nélkül, amit sose tűrtem el! A „Magyar Nemzet”-nél még olyan is volt, hogy öreg embereket majdnem megvertem, amikor az írásaimba teljesen indokolatlanul belepiszkáltak – ez akkor egy nóvum volt…

Az Antall-kormány a kárpótlási törvények közül utolsóként alkotta meg azoknak a részleges kárpótlását, akikkel először esett meg a kártétel. Ezt a törvényt úgy hívják, mind a mai napig, hogy „az életüktől és szabadságuktól megfosztottak kárpótlása”. Érdekes módon nem terjedt ki a munkaszolgálatosokra. Nincs nevesítve, de a törvény szellemében abszolút benne van: életüktől és szabadságuktól megfosztottak kárpótlása. A koncentrációs tábor, gettó nevesítve van, a munkaszolgálat, az nincs nevesítve. Apám miatt én csináltam egy precedens pert két lépcsőben, és mind a kettőt elveszítettem természetesen. A munkaszolgálat Magyarországon még hivatalosan is katonaság, katonai szolgálat volt. Egy borzasztó rendes bírónő volt, aki mindent megpróbált, de hát azt mondta, hogy az ő mozgási lehetősége minimális. Úgyhogy én mindenfélét citáltam „A karcagi zsidók történeté”-ből [Hersko Mózes említett könyvéről van szó. – A szerk.], hogyan bántak a munkaszolgálatosokkal: ahogy a magyar honvédekkel nem bántak. De ők katonának voltak minősítve. Ha valakinek nincs fegyvere, télen is nyári viseletben van, ha lyukas a cipőtalpa stb., stb., és azt csinálnak vele, amit akarnak, az katonai szolgálat…

Valamikor 1993 elején lettem a hitközség szóvivője. Zoltai Gusztávval – aki a BZSH-nak [Budapesti Zsidó Hitközség] és a MAZSIHISZ-nak [Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége] is ügyvezető igazgatója – mint egykori árvaházi növendékek, bizonyos rendszerességgel találkoztunk egymással. Bár én nem emlékeztem rá az Árvaházból, jóllehet talán két évvel idősebb nálam, tehát nagyjából ugyanaz a korosztály. Valószínű, ő fiatalabb korában volt ott, mint én. Amikor én a sajtóban az „élet császára” voltam, többször fölajánlotta, hogy szerkesszem az „Új Élet”-et. Amikor meg már szerkesztettem volna, akkor már nem kellettem. Szóval Zoltai találta ki, de az is lehet, hogy nem is ő, hanem a Beer Iván nevű nem fölavatott rabbi, aki az 1990-es évek elejétől lett a Budapesti Zsidó Hitközség elöljárója, és akivel igazán nagyon mély barátságban leledzünk mind a mai napig, hogy kellene valaki, aki a nyilvánosságot tájékoztatja. A Zoltai erre rögtön ráállt. Kötöttünk egy szerződést egymással, aminek nagyon fontos pontja, hogy a nyilvánossághoz a MAZSIHISZ és a BZSH elnöke és ügyvezető igazgatója hozzájárulásával én juttatok el különböző közleményeket.

Az egyik általam kiadott nyilatkozat Mónus Áronhoz kötődik. Mónus Áron tiltakozott, amikor Horn Gyula, az előző szocialista kormány miniszterelnöke a magyarság nevében bocsánatot kért a zsidóságtól az elszenvedett sérelmekért. Ez Mónusnak nem tetszett: hogy jönnek ezek ahhoz, hogy a magyarság nevében beszéljenek. Akkor a Havas Henrik meghívta őt a Naptévé kínpadjára, ahol különböző nemtelen kijelentéseket tett, amelyekre válaszul én mint a hitközség szóvivője rögtön hitközségi álláspontot fogalmaztam meg, ami a MAZSIHISZ aláírásával jutott el a távirati irodához. Egyedül az akkori „Új Magyarország” jelentette meg. Mónus Áron évekkel később a jó hírneve megsértéséért meg nem anyagi kár okozásáért pert indított a hitközség ellen. Ebbe engem is belekevertek, pedig akkor már nem is voltam hitközségi szóvivő, és ez az ügy még ma sem zárult le. Egyébként egyetlen egyszer szólaltam meg mint hitközségi szóvivő, amikor a választások előtt Lezsák Sándor azt nyilatkozta a Magyar Rádióban, hogy ő, járván az országot, legalább ezer felekezeti pappal beszélt, és ezek mind a Magyar Demokrata Fórumot támogatják! És akkor mint a hitközség szóvivője betelefonáltam, és azt mondtam a Déli Krónikában, hogy az lehet, hogy országjárása közben ezer pappal beszélt a Lezsák úr, de hogy ezek között rabbi egy se volt, az hétszentség! Ezek után a Németh Péter, a „Magyar Hírlap” akkori főszerkesztője azt mondta, hogy döntsem el, hogy a „Magyar Hírlap” főmunkatársa vagy a hitközség szóvivője akarok-e lenni. Pedig a két dolog abszolút nem zárta ki egymást!

1995. június 28-án, a születésnapomon rúgtak ki a hitközségtől, úgyhogy azután nem lehettem jelen az elöljárósági üléseken, amelyeken máskor mindig jelen kellett lennem, vasárnap délelőtt volt mindig. Tulajdonképpen a szóvivői intézmény szűnt meg, amiről én egy hozzám címzett levélből értesültem, a végén megköszönték az addigi munkásságomat. Akkor szerveztem meg az első árvaházi világtalálkozót.

Még a hitközség szóvivője voltam, mikor kitaláltam, hogy szervezzünk egy árvaházi világtalálkozót. Ez végül meg is valósult ugyanannak az évnek az őszén, de úgy, hogy engem közben kirúgtak, és ha megsértődök, sose lett volna árvaházi világtalálkozó. A világ összes magyar nyelvű zsidó lapjában közzétettünk egy felhívást, aminek az volt az aláírása, hogy Néhány öreg bocher a Vilma királyné útról. Azt kértük, hogy mindenki a hitközség címére adjon életjelt magáról, és dióhéjban mesélje el az elmúlt ötven évének a történetét. Döbbenetes históriák kerültek elő. Egy izraeli újságíró az anyagnak a felét ellopta, azt követően, hogy kölcsönkérte tőlem, meghalt. Volt egy olyan pasi, aki a harmadik földrészen, Ausztráliában él a harmadik házasságában és a harmadik nevén. Ilyen zsidó sorsok voltak a huszadik századnak a második felében. Ebből könnyű azt levonni, hogy a zsidóság az elpusztíthatatlan. Igazából akkor kerültem a hatása alá, amikor a hitközség dísztermében találkozott a népség. Direkt figyeltem, hogy ne menjek oda sokkal előbb, hanem, mit tudom én, kezdődött 10 órakor és háromnegyed 10-kor kezdtem baktatni fel a lépcsőn. És láttam ilyen valószínűtlenül öreg zsidókat, akik fújtatva kaptattak fel, meg se várták, hogy lejöjjön a lift, olyan fontos volt számukra, hogy találkozzanak az egykori sorstársakkal. És több minden volt a napi programban, amit a Zoltai teljesen kisajátított magának, az este volt a Bálint Házban [Bálint Zsidó Közösségi Ház]. Közben a Hősök templomában [Budapesten, a Wesselényi utcában emelt templom, amelyet 1931-ben épített Vágó László, Deli Lajos és Faragó Ferenc. A Hősök temploma elnevezést az I. világháború zsidó hősi halottainak emlékére kapta. – A szerk. ] koszorúztunk, emléktáblát avattunk a Gorkij fasori Árvaház falán. Mindenféle érdekes átváltozása volt egyébként, a zsinagóga helyén önkiszolgáló étterem lett például. Azt találtam ki szinte az utolsó percben, hogy a Bálint Házban ilyen kitűzőket osztogattunk, és azt kértük, hogy mindenki írja rá az intézetbeli becenevét. Abból a felismerésből, hogy a jelen fizimiskáik alapján nem lehet senkit azonosítani. Nagyon kevesen vannak, akik meg tudják őrizni az arcukat. Mentek, és nézegették egymás kitűzőit, és egyszer csak megölelték egymást. Gyönyörű volt! Aztán volt műsor, az Árvaházból elkerült, elfajzott művészek léptek fel. Nagyon jópofa volt, nem volt olyan produkció, amit kitűnő lelkesedéssel a nagyérdemű ne honorált volna. Egyszer csak kiment a Sas József [Sas József (sz. 1939) – színész, rendező, író, színházigazgató, 1973 óta a Mikroszkóp Színpad nevű kabarészínház művésze. – A szerk.], aki nem volt hajlandó mint kabarista fellépni, azt mondta, hogy itt már többen nyilatkoztak rádiónak, televíziónak, hogy ők találták ki, és ők szervezték az árvaházi világtalálkozót! Nem igaz, mondta Sas Jóska, én találtam ki, én szerveztem az egészet. Viharos taps! Aztán, azt mondta nekem, hogy álljak fel és hajoljak meg. Rám mutatott, és azt mondta: „Ő találta ki ezt az egészet!” Azt hittem, elsüllyedek boldogságomban.

Mikor elvettem a Kertész Erzsébetet, tehát a gyermekeim anyját, akkor neki volt a Rákóczi úton egy albérlete, és ott kvártélyoztunk. Én onnan jártam a Kulich Gyula térre benzinkutasnak. És amikor ott már valami pénzt kerestem, akkor adódott egy lehetőség, és a Szív utcában vettünk egy szoba-konyhás, huszonöt négyzetméteres lakást. Amikor újságíró lettem a „Pest megyei Hírlap”-nál, és építeni kezdték Szentendrén a Felszabadulás lakótelepet – Szeles dűlő, úgy hívták valamikor, most meg Püspökmajor, a Felszabadulás elnevezés az nem vált be –, mint szentendrei tudósító, itt vettem egy ötvenhat négyzetméteres lakást, amit a későbbiekben elcseréltünk erre a hatvankilenc négyzetméteres lakásra. A két gyerekünk még Pesten született a huszonöt négyzetméterben, a harmadik már Szentendrén, az ötvenhat négyzetméteres lakásban, és már a hatvankilencesből repült ki mind a három, hogy a maga életét élje.

A gyerekek már eszmélő korukban tudták azt, hogy mi zsidók vagyunk. De tudatosan, feltéve, hogy bármi tudatosság a szeretetünkön kívül az ő neveltetésükben megnyilvánult volna, tudatosan mi nem törekedtünk arra, hogy kifejezetten zsidó nevelést kapjanak. Természetesen, ahogy cseperedtek, szembesültek ezzel. Az Andris, a legkisebb gyerek ide járt a tőlünk százötven méterre lévő iskolába, ugye a világ legtermészetesebb dolga, hogy a nyolcadikosok rugdalják az első- és másodikosokat. Csakhogy neki mindig azt mondta az őt rugdosó egyik nyolcadikos, hogy „Kis Kertész, mikor mész már Jeruzsálembe?”. Mikor hazajött, azt mondta, „Tényleg papa, én mikor megyek, hiszen te már voltál”. Vagy amikor a házunknak a hátsó bejárati üvegajtajára rásprézték, hogy „I hate zsidó” – a zsidót azért írták magyarul, hogy a laikus nyilvánosság is tudja, hogy mi történik –, akkor két gyerekemmel elmentem a rendőrségre, hogy ott feljelentést tegyek. És több óra eltelt, mire az ügyeletes megértette, hogy miről van szó. Végül is, én írtam be az írógépébe. Soha eljárás nem indult. Nagy sokára fényképezték le. És végül is azzal szűnt meg az eljárás, hogy azt írták, hogy a hátsó bejárati ajtajuk szennyezése tárgyában indított nyomozást ismeretlen tettes ellen beszüntetem. Akkor írtam az „illetékes elvtársnak”, hogy az, amit Ön a hátsó bejárati ajtónk szennyezésének nevez, az nyílt antiszemitizmus, de ha ez Önt nem érdekli, akkor felhívom szíves figyelmét, hogy a lakótelepen sokkal láthatóbb helyen háromszor akkora betűkkel a szocializmust gyalázó feliratok is olvashatók! De volt olyan is, hogy volt valamilyen sorozatfilm, a szokásos izékkel, nácik, orosz katonák, győzelem stb., és az Andriska a lépcsőházban horogkeresztet rajzolt, mert az ilyen érdekes geometriai forma. A Dávid harmadikos gimnazista volt, amikor volt egy lehetőség, hogy a nővérével együtt kimehettek Izraelbe tanulni. Addig szorosan nem találkoztak ezzel a kérdéskörrel. Ott nagyon megérintette őket, bár a Dóri például mindig írta, hogy valósággal fikszírozza őt egy madrich, egy nevelő, és egyszer, amikor elvitték a falhoz [Siratófal], megkérdezte, „Te miért nézel mindig engem?”. Azt mondta, „Biztos, hogy te zsidó vagy?”– merthogy szőke. A Dávidot még az ortodoxia is megérintette. Ők egész jól beszélnek héberül, nyelvvizsgájuk is van. Az Andrisnál más a helyzet, mert ő a nyolcadik osztály után a Szent István Zenekonzervatóriumba járt. De miután ott nagyon gyorsan kiderült, hogy a közismereti érettségi semmit sem ér, jóllehet mindenféle hitegetések voltak, ezért átvittem őt a zsidó gimnáziumba. Amit ő nagyon nem szeretett. Jó sokáig ellen is állt. Végül is ott érettségizett. Furcsa módon, az utóbbi években teljesen bezsidult. Szarvason, ahol van az a tábor, ott nyaral, és madrichoskodik, és nagyon szereti, és őt is nagyon szeretik [Szarvas – kéthetes zsidó tábor, amit évente megrendeznek. Alapítója a Lauder Alapítvány, és szívesen látnak zsidó tizenéveseket szerte a világból: Európából, az Egyesült Államokból, Etiópiából, Izraelből stb. Főként a zsidó hagyományőrzésre összpontosít. – A szerk.]. Ez egy óriási nagy játszóhely valójában, egyáltalán semmit sem visz túlzásba. Dávid pedig egy olyan cégnél dolgozik New Yorkban, amelyik zsidó kárpótlással foglalkozik. Dóra lányomnál pedig – csak ott vannak unokák – a fiúkat körülmetélték, a másik család nem túl nagy örömére.

A Raj Tamás a Nagy Fuvaros utcának volt a főrabbija, és ott volt egy ilyen monstre széder. Ez az 1980-as évek közepén, derekán lehetett. Egész biztos, hogy én találtam ki, azt mondtam a Magyar Nemzetes barátaimnak, hogy nem volna-e kedvetek eljönni egy széderestére. Ezek zsidók voltak, de a többségük semmit se tudott a zsidóságáról. Eljöttek ganze [jiddis: teljes] famíliástól. Két ilyen egybenyíló nagy terem volt, a terem elején a Raj meg az izraeli nem tudom, kicsoda, meg a fontos emberek. Miután a hetvenkettedik órában jelentkeztünk be, ezért mi a terem legvégén kaptunk elhelyezést. Ott ültünk az asztalok végén, mi, Magyar Nemzetesek, és jókat kacarásztunk. Baromi sokára jött a kaja, a gyerekek vinnyogtak, éhesek voltak. Aztán nem volt olyan jó a kaja, meg keveset is kaptak. Ahányszor összejövünk, és felidézzük a legendás időket a maguk történeteivel, mindig előkerül, hogy az Andriska, az én hamarosan csellóművésszé cseperedő fiacskám, azt mondta, mikor ilyen silány volt a kaja, hogy ő nem akar zsidó lenni! Úgyhogy még arra is emlékszem, hogy a mi közvetlen családunkkal érkezett a feleségem édesanyja Oroszlányból. Aki még soha nem vett részt széderestén. Ő auschwitzi túlélő.

Amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor mi nem tartottuk a karácsonyt. És állandóan beráncigálták őket mindenhova, hogy kisfiam, kislányom, nálam nézheted naphosszat a karácsonyfát! És egyszer csak elmentem, és vettem egy karácsonyfát, végig húzva a vállamon, olyan voltam, mint Krisztus a kereszttel! Végigjöttem Szentendrén december 13-án vagy 18-án, már nem tudom. És a gyerekek borzasztó boldogok voltak. Fölállítottuk a fát már december 21-én, mondták is a „Magyar Nemzet”-nél, hogy az öreg előre hozza a karácsonyt! Ez túró! Ez nem karácsony volt, föl volt díszítve a fa, ugyanúgy kaptak ajándékot a gyerekek, de nem engedtük be a Jézuskát, nem énekeltük el azt, amit nem tudunk elénekelni, és lemezen se szereztük be. De a gyerekek örültek, és megkíméltem őket attól, hogy szomorúak legyenek, hogy bezzeg másokat ilyenkor mi mindennel elhalmoznak. Mikor Dóra meg a Dávid hazajött Izraelből, akkor a Dóra azt mondta: „Apa! Vége a karácsonyoknak!” És akkor Hanukakor gyertyát gyújtottunk, ha Dávid vagy Andris itt van, akkor ő mondja a brohot, ha nem, akkor a feleségem. A Dávid más imát is tud, miután ő olvas héber szöveget, imakönyvből is tud felolvasni. Mióta szanaszét hullott a család, azóta gyakorlatilag ez megszűnt. Ha az unokámék történetesen akkor vannak itt, amikor az első vagy az akárhányadik gyertyát kell meggyújtani – az unokáknak ez egy nagyon látványos valami –, akkor ez megtörténik. És most is Ros Hásánakor voltunk a Dohányban, és ott volt a két unoka, és rohangáltak föl-alá. Maga a csuda volt, amikor megszólalt az orgona. De a prédikációt, azt már nem bírták ki a gyerekek. Eljöttünk. Most meghívtak a lubavicsiak a Tóra ünnepére, Tóra-tartónak, ami nagyon nagy kóved [A Chábád Lubavics, a hászidizmushoz kapcsolódó zsidó vallási irányzat, mely a zsidó öntudat erősítésére vagy éppen felkeltésére törekszik, és a vallási törvények átélt és örömmel párosuló megtartását vallja. A Chábád mozgalom 1989 óta van jelen Magyarországon. – A szerk.]. Megtudakoltam Beer Iván rabbi barátomtól, hogy mi a fene ez. Lehet-e visszautasítani? Azt mondta, ezt nem! Ez egy nagyon nagy kóved. Nem tudtam elmenni, mert nagyon meg voltam fázva. És borzasztó restellem, mert hátha azt gondolják, hogy én kihátráltam ebből. Pedig én sose mérlegelek ilyesmit, hogy valaki meglátja, vagy mit tudom én.

Már a nyugdíjaskori, depressziós időszaknak volt egy ilyen megnyilatkozása három-négy éve, a millennium esztendejében, hogy kigondoltam, hogy megesküszöm zsidóul a gyermekeim anyjával. Fölhívtam Raj Tamást, aki meginvitált minket a Szent István körúti lakásába, és megbeszéltük az apró részleteket, hogy mit kell tennünk. A feleségem akkor még javában a Bálint Házban dolgozott, felkértem az ugyancsak barátom, Fekete László főkántor urat, aki ugyancsak örömmel vállalta a részvételt. És óriási érdeklődés mellett, a Bálint Házban fölállított hüpe alatt – annak kölcsönzése az olyan tízezer forintot kóstált – megesküdtünk. Rengeteg barát és érdeklődő volt jelen, mert volt egy olyan beütése is az eseménynek, hogy na, a Kertész már megint kitalált valamit! Mi magunk teljesen meghatva és elérzékenyülve voltunk szereplői ennek a valóban szép eseménynek. Ott volt Ferge Zsuzsa, aki a feleségemnek a tanára volt az ELTE-n [Ferge Zsuzsa (sz. 1931) – szociológus, szociálpolitikus, egyetemi tanár. – A szerk.], Iványi Gábor, aki mind a kettőnknek a barátja. Ugyanakkor még számosan mások, a Donáth Laci is, meg sokan egyházi személyiségek, öregek, fiatalok [Iványi Gábor (sz. 1951) – metodista lelkész, a SZETA alapító tagja; Donáth László (sz. 1955) – evangélikus lelkész. – A szerk.]. Az éppen itthon lévő, külföldön élő barátok. Telt ház volt. És kaptunk egy ilyen arameus nyelven írott házasságlevelet [lásd: ketubá]. És mindenféle nászajándékkal elhalmoztak minket. Azt hiszem, a két gyerekünk is ott volt, Dávid akkor már New Yorkban leledzett mindenféle tartózkodási engedély nélkül, tehát nem jöhetett haza. És akkor felmálházva ezekkel a fantasztikus nászajándékokkal, metrón, majd a helyi érdekű vasúton hazavonatoztunk Szentendrére.

Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy én már esküdtem egyházilag. A Scheibernél. És ma se tudom, hogy ez bigámia-e. El kellett volna-e válnom egyházilag vagy sem [lásd: válás]? Nem volt bennem olyan elhallgatási szándék, de a Raj se kérdezte. Ez persze nem mentesít engem ennek a felelőssége alól. De akire végső soron – és mikor ezt mondom, fölfelé igyekszem nézni –, akire ennek a megítélése tartozik, lehet, hogy méltányolja ezt nálam, ezt a ráadást. Mert végül is ez, ha nem is mindenben a micváknak megfelelően, de mégis egy zsidó szellem. Még ha nem akarnánk is, akkor is a zsidó szellemiségben működő család, ami számunkra sose volt probléma, hogy ezt vállaljuk, és hogy mondjuk, vagy ne mondjuk. Sokféleképpen lehet zsidónak lenni! Nem hiszem, hogy a Szentírást a legkisebb mértékben is módosítani kellene. De közben eltelt néhány ezer év.

A nyugdíjaskornak a mindenféle szerencsétlenkedéseivel függ össze: a szakmától való elszakadás, a szakma feladása meg mindenféle megalázó helyzet, hogy végül kitaláltam, hogy rendbe hozom az ötven éve pusztuló, kirabolt szentendrei zsidó temetőt, ami nagyon szép. Ez a városnak egy nagyon értékes helyszíne, mert még az 1830-as évekből is maradtak sírok, már akkor éltek és temetkeztek itt zsidók. Ha nem is volt nagy közösség, de mindenképpen mértékadó zsidó közösség volt, miközben a Szálasi itt töltötte a víkendjeit. Meg az első nyilas képviselő is Szentendréről került ki. Aminek persze semmi köze ahhoz, hogy valaki most zsidózik Szentendrén. Ez nem örökölhető! Én vagyok a temető gondnoka. Havi hétezer forintért, amiért már le se kaszálják a füvet. De ez egy nagyon hasznos tevékenység. Ez ma zárt temető, a háború óta nem temettek. Majd megítélik, hogy engem ide engednek elföldelni, vagy sem. Érdemeimre tekintettel…

Életrajz

Lili néni mosolygós, szép arcú, molett, 74 éves asszony. Másfél szoba hallos, lakályos, 1960-as évekből származó bútorokkal berendezett világos lakásban él a VII. kerületben. Rendkívül jó kedélyű, optimista és felvilágosult gondolkodású, talán éppen ezért barátai között fiatalok is vannak. A legrészletesebben a háború alatti eseményekről beszélt. Hangsúlyozta, hogy csak a személyes szimpátia miatt vállalkozott rá, hogy a történetét elmondja. Megrázta a hangos visszatekintés. Az interjú 5 ülésben készült.

Az egész családom, körülbelül 200 évre vissza tudom, Kisunyom, Nagyunyom és a környékén éltek, tehát dunántúliak [Mindkét község Vas vm.-ben volt, Kisunyomnak 1910-ben nem egészen 500, Nagyunyomnak nem egészen 400 főnyi lakossága volt. – A szerk.]. A nagyszüleim – a Svéd és a Rosenthal család – jóban voltak.

Anyai nagyszüleim, Svéd Ármin és Svéd Árminné [szül. Fischer Paula] kóserok, tehát nagyon vallásosak voltak. Anyai nagyapám 1867-ben született Tata-Tóvárosban [A Komárom vm. tatai járásában fekvő Tóvárosnak 4900 főnyi lakosa volt az 1910-es népszámlálás idején. Már az 1930-as években is szinte összeépült Tatával, de még önálló nagyközség volt. – A szerk.], Szombathelyen élt és ott is halt meg 1926-ban. Vízszerelő és bádogos volt. Saját üzlete volt tizenegy segéddel. Az üzletben alkatrészeket is árult. A munkája miatt megfázott, ezért minden évben a Dolomitokon gyógyította magát. Jót tett a levegő a köhögésének.

A Svéd családot mindenki ismerte, mert bádogosok voltak. Nagyapám testvére, Svéd Mór is bádogos volt, üzlete is volt a Kőszeg utca 13-ban, így bár 1926-ban meghalt a nagypapám, a Svéd család neve továbbra is ismert maradt. Nagypapa teletette a várost vízvezetékkel, mindenhol ott volt a neve, még a közkórházba is ő szállította és szerelte a vizes dolgokat. Sokat tett a városért, köztiszteletben álló ember volt, még megyebizottsági tag is volt. [Megyebizottságnak a vármegyék törvényhatósági bizottságát (a vármegyei közgyűlést) nevezték, amely a vármegye legfontosabb szerve volt. Létszáma 120-600 fő lehetett, felük a legnagyobb adófizetők (virilisták) közül került ki, másik felüket választották. Legfontosabb feladatai: szabályrendeletek alkotása, a vármegyei költségvetés megszavazása, gazdasági, építési ügyekben való döntés, a tisztviselők választása és ellenőrzése, a községi ügyek másodfokú ellenőrzése voltak. (A vármegyék működéséről és jogállásáról az 1870. évi XLII. tc. és az 1886. évi XXI. tc. rendelkezett.) – A szerk.]

Nem tudom, hogy a nagymamám mikor és hol született. Szombatot tartott, nagyon vallásos asszony volt. Flokon [Vékony, mintás pamutanyag. – A szerk.] anyagból készült hosszú ruhában járt, amire kötényt kötött, és a feje mindig be volt kötve. Háztartásbeli volt, a nagypapa tizenegy segédjére főzött, egy pillanatra meg nem állt. Miután megözvegyült, kosztosokat tartott.

A ház, amiben laktak, földszintes ház volt, de nagy, mert két négyszobás lakás volt benne. Fürdőszoba volt már az 1920-as években. Nagypapám bádogos volt, a saját lakásába csinált fürdőszobát. Az egyik lakást lakták csak, a másikat kiadták a Fleischer családnak, akik távoli rokonok voltak. Nagyon jóban voltunk velük, és a nagymama a nagypapa halála után abból élt, hogy kapott lakbért. Cseléd nem volt. Az egyik szoba mindig ki volt adva magányos úriembereknek. Akkor régen az volt a divat, hogy az ablak előtt szép nagy udvar volt, és ott volt a gyerekeknek a pingpongasztala.

Igazi polgári otthon volt, nagyon szépen volt berendezve. A nagyszobában cseresznyefa bútor volt, az asztalokon bársonyterítők voltak, és az ülőbútorok is ugyanazzal az anyaggal voltak behúzva. A konyhában a sparherten kívül mindenből volt külön tejes és külön húsos. A sarokban állt egy nagyon szép cserépkályha, arra lehetett szombaton rátenni az ételt melegedni. Máshol ettük a tejeset és a húsosat. A tejes szekrénynek volt egy kihúzható része, azon ettük a reggelit, a zsíros ételt pedig az asztalnál.

Anyukám, Svéd Rózsa 1898. talán május 23-án, Szombathelyen született. Két bátyja, Svéd István és János az 1914-es háborúban, tizenéves korukban estek el. Mindketten építészmérnöknek tanultak. Az anyukám három éves volt, mikor az édesanyja, Hirsch Franciska meghalt gyerekszülésben [1901]. Egy évvel később a nagypapa elvette az árva lány Fischer Paulát. 1911-től háromévenként született a lányok.

Anyuka idősebbik húga, Svéd Erzsébet, aki 1911-ben született, kereskedő volt. Úgy emlékszem, 2001-ben halt meg. Az első férjétől, Steiner Dezsőtől elvált, utána huszonöt évig nem ment férjhez. Miután a második férje, Leichtman Lajos meghalt, hozzáment Fischer Lajoshoz, aki után megint özvegyen maradt. Mindhárom férje zsidó volt. Nagypapának a kapuvári unokatestvéreivel közösen volt Pesten, a Szondy utca 61-ben fűszerüzlete, ahol zöldséget, gyümölcsöt és mindenféle élelmiszert árultak. Amikor Erzsi férjhez ment, Pestre költözött, és átvette az üzletet. Kiszolgált, beszerezte az árut, nagyjából mindent ő csinált.

1914-ben született a Svéd Magda. A vőlegényét egy héttel az esküvőjük előtt vitték el a németek, Jungreisz Tivadarnak hívták, és úgy nézett ki, mint József Attila. Negyven évvel később egy túratársához ment férjhez. Magdusnak három szakmája volt: gyermekgondozó, szülésznő és ideggondozó. Nyugdíjazásáig kórházban volt szülésznő, utána hetvenéves koráig egy ideggondozóban dolgozott.

Aztán 1917–18-ban született Svéd Valéria. Nem tudom, a Valikának mi volt a foglalkozása. Nem hiszem, hogy ő tanult volna valamit. Kreol bőrű, fekete szemű lány volt. 8–9 éves volt, amikor 1926-ban meghalt a nagypapa. Nagyon rossz és nehéz volt. A nagymama egyedül nevelte a Valit. Talán éppen ezért nagyon anyás kislány volt, otthon maradt a nagymamával, ameddig férjhez nem ment egy szőke, fehér bőrű férfihez, akivel Pápára költöztek. Amikor a férjét elvitték munkaszolgálatra, Valika visszaköltözött Szombathelyre a nagymamához. Mariska mesélte, hogy a gyereknek hatalmas fekete szeme volt, hófehér bőre és koromfekete haja, mint a Valinak, és hogy még olyan gyönyörű stramm gyereket nem látott. Kilenc hónapos volt, azt nem tudom, hogy fiú vagy lány volt-e, de avval együtt vitték a gázkamrába, és Paulával, a nagymamámmal együtt. A férje túlélte a háborút, még ma is él.

Anyuka Szombathelyen kitanult varrónőnek. 1928-ban egyedül felköltözött Budapestre, és nyitott egy varrodát, amire a nagypapa adta a pénzt. Találtam egy 1929-es újságban egy hirdetést – sajnos elveszett, de olvastam –, oda volt írva, hogy „Svéd Rózsi varrodáját megnyitotta, úri lánykák tanítását elvállalom”.

Ha egy magyar embert kellene mintázni a történelemben, akkor az apai nagypapám, Rosenthal Sámuel igazi magyar parasztember volt, még a bajuszát is pödörve hordta. Kisunyomban vagy Nagyunyomban született, nem tudom, melyikben, és azt sem tudom, mikor és hogyan került Szombathelyre. Nagypapa cipész volt. Úgy tudom, nem volt saját műhelye, de otthon se láttam a nagypapát kalapálni, sarkalni. Amikor kicsi voltam, a nagypapa már idős volt. Mindig bottal a kezében járt, és soha nem tudott megütni, én pedig csak ezért is igyekeztem rosszalkodni.

Apai nagymamám, Bauer Julianna bábaasszony volt. Ő is parasztosan nézett ki, mindig sötét hosszú ruhában, a fején kendővel járt, nem is láttam másként. Mindenki imádta a nagymamámat, nagyon ügyes bábaasszony volt. Ismert mindenkit, akár volt vele dolga, akár nem. Arról volt híres, hogy állandóan bement a menhelyre, és megkérdezte, hogy hoztak-e be zsidó gyereket. S akkor kérdezték tőle az ottaniak, hogy Júlia néni, miért tetszik kérdezni. És azt mondta, hogy azért, mert zsidó gyereket nem lehet bevinni a menhelybe, azt add ide nekem, hazaviszem. A nyomortól nem láttak, de azt mondta a nagymama, ahol öt ember eszik, ott eszik a hatodik is.

A háború után találkoztam a férfival, akit a nagymama elhozott a menhelyről. Vezérigazgatóm volt a vállalatnál, akkor került oda. Elmentem hozzá, mert szerettem volna megismerni. Bejelentkeztem nála, és fogadott, és mondtam, hogy elnézést, nem állásért jöttem, semmi ilyen problémám nincs, én most magánemberként jövök. Engem úgy hívnak, hogy Rosenthal Lívia, Szombathely, és hogy ismerős-e önnek ez a név. Az én nagymamám volt a Bauer Julianna, aki bábaasszony volt Szombathelyen. És én azt hallottam most nemrégen, hogy önt a menhelyből hazahozta a nagymamám, és nálunk nevelkedett föl. Igaz, hogy szegénységben, de családban. Szerettem volna azt az embert megismerni, akit az én nagymamám fölnevelt. Azt mondta, hogy ő egyáltalán ilyen dolgokra nem emlékszik, és ő nem ismer semmilyen Bauer Júliát. Mondom, akkor elnézést kérek, hogy föltartottam, a viszontlátásra.

Az apai nagyszüleim igazi falusi, neológ, jó hitű, Istenben hívő zsidó emberek voltak. Nem ettek kósert [lásd: étkezési törvények], de megnézték, hogy mit ehetnek. Sakterhez vitték a húst [Természetesen nem a húst vitték a sakterhez, hanem a baromfit levágatni. – A szerk.], és péntekenként a péknél süttették ki a sóletet. A tejes és a húsos ételek nem voltak különválasztva. Az ünnepekkor elmentek a templomba, de a fiúkat nem járatták zsidó iskolába. A nagypapa halottöltöztető volt a hitközségnél [lásd: Hevra Kadisa; holttest előkészítése a temetésre; temetés], és nagyon büszke volt rá, hogy ő micvét tehet és dolgozhat. Kétszoba-konyhás lakásban laktak. Az udvaron volt két kis faházuk, egyikben a vécé, a másikban a tüzelő. Nem volt angol vécéjük.

Rosenthal nagymamám 1936-ban, a nagypapa pedig 1943-ban természetes halállal halt meg. 1936-ban este tíz óra felé csöngetett a postás, s hozta a táviratot, hogy meghalt a nagyanyám. Életemben nem láttam férfit úgy sírni, zokogni, mint az én apámat, erre emlékszem.

Édesapám 1893. október 20-án, Budapesten született. El nem tudom képzelni, hogy mi lehetett az oka, mert előtte is, utána is Szombathelyen éltek. Az elemi iskola után pék tanonciskolába járt, kitanulta a szakmát. Miután befejezte az iskolát, Szombathely legjobb pékségében, az Ungárnál inaskodott két évig, utána segéd lett. 1926-ban vagy 1927-ben jött fel Pestre a jobb megélhetés reményében.

Apám bátyja, Rosenthal Zsigmond körülbelül 1890-ben születhetett, Szombathelyen volt cipész. A feleségét Popper Herminának hívták, egyetlen gyermekük, Károly asztalos volt. Ők is a neológ vallás szerint éltek, a Schöntag néninél vágatták a húst, de nem verték a fejüket a falba. Zsiga a 18 éves fiával együtt a vagonban halt meg [a deportálás alatt] a felesége karjaiban.

Apám öccse, Rosenthal Jenő sofőr volt. A háború alatt munkaszolgálatos volt. Weiner Mariska volt a felesége. A Rosenthal nagypapám velük lakott a nagymama halála után. Mariska sárvári [Sárvár – Vas vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 9100, 1920-ban 9900 lakossal, járási hivatalokkal, nagy cukorgyárral és műselyemgyárral. – A szerk.] születésű volt, és a szombathelyi cipőgyárban volt tűzőnő. Ellátta a Jenő bátyámat, a nagypapámat. Őnekik egy kétszoba-konyhás lakásuk volt, és a kisszobába Mariska odavette az egyik munkatársát, mert megsajnálta, hogy az egyedül nevelte a gyerekét, és nem volt hol laknia. Így inkább a nagypapámmal laktak egy szobában, mert az a nagypapám szobája volt. A Mariska dolgozott szombaton is, akkor nem volt szabad szombat [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Mariska édesanyja egy kisebbik gyereke születésekor megvakult, és Mariska hétvégeken hazajárt Sárvárra, és megfőzött, kitakarított meg mosott. A nagynéném két családot látott el: a sajátját is meg az otthoniakat is, leutazott hétvégén. Gyerekük nem volt. Jenő Szombathelyen halt meg, azt hiszem, a második vagy a harmadik infarktus vitte el 1962-ben.

A nagymamám egy áldott jó asszony volt, nem tett különbséget a gyerekei között, de az én apámat másképp nem említette, mint hogy „az én drága Pali fiam”. Jenő meg a Zsiga mondták, hogy jön a Pali fiad Pestről, meglátogat, hozza a kis unokádat. Az apám egy különleges ember volt.

Nem tudom, hogy anyuka és apuka hogyan találkoztak össze, de Szombathelyről már korábban ismerték a családok révén egymást. A szüleim 1928-ban esküdtek. Én 1930-ban születtem. Apám nagyon jó szakember volt, ő volt az első segéd, és akkor csak maszek világ volt, az apámért kapkodtak. Ha bárhova bement, neve volt. A Rosenthal Pali, azt fölvesszük. Nem váltogatta nagyon a munkahelyeit, hosszabb ideig a Kádár pékségben dolgozott meg két nagyobb pékségben. Amikor a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt nem jelentették be, akkor a Galambos cukrásznál volt a Váci utcában. Egy akkora ládát hordott a hátán, amibe befértek régen a krémes tepsik, és úgy biciklizett.

Amikor az első világháború után hazajött, három-négy évig maláriás volt az apám [Malária (mocsárláz, váltóláz) – szúnyogok terjesztette, magas lázzal és hidegrázással járó járványos betegség. – A szerk.]. Nem 1918-ban jött haza, hanem 1921-ben, tehát akkor már rég vége volt a háborúnak, de maláriája volt, és nem jöhetett haza. Amikor én már négy éves voltam, 1934-ben lehetett, már másodszor jött ki rajta a malária, és dobálta magát az ágyban. Jött az orvos, és adta neki a kinint.

Nálunk otthon minden péntek este gyertyagyújtás volt, engem megáldott az anyám. Encindolt. Úgy mondta anyuka, hogy encindol, amikor gyertyát gyújtott [A „Kerze zünden”, azaz gyertyát gyújtani német kifejezésből. – A szerk.]. Csak nálunk, zsidóknál nem térdelnek le. De nekem le kellett guggolnom, mert az anyám csak a vállamig ért, és akkor a fejemre tette a kezét, és megáldott. Alig vártam, hogy megáldjon. Ez egy nagyon jó érzés volt, és olyan büszke voltam, hogy engem megáldott az édesanyám. Szóval nagyon szép családi életet éltünk mindnyájan.

Szombaton nem hívtuk be a szomszédasszonyt, hogy gyújtson villanyt, de amit péntek este meg szombaton szoktak enni, azt ettük, azt csinálta anyám mindig [A vallásos zsidók még a villanyt sem gyújtják fel vagy oltják el, mert az is munkának számít és szombaton nem szabad vallásos zsidónak dolgoznia. Lásd még: szombati munkavégzés tilalma; sábesz goj. – A szerk.]. Disznóhúst nem ettünk, disznózsírral nem főztünk. Rendes neológ vallás szerint éltünk. A neológ az nem egy ilyen bigott vallás, hogy meg van adva, mit lehet enni, meg mit nem lehet. Pészahkor mi nem vettünk elő új edényt. Megtartottuk a széderestéket, és az ünnep alatt végig maceszos kávét ettünk, de ettünk kenyeret is. Hát ilyen cirkuszokat nem is tudtunk a konyhában csinálni.

Pénteken mindig csinált sóletot anyukám, azt nagyon szerettük, libahúsból, csak libából. És persze volt libahúsleves, ludaskása és isteni barhesz vagy mazsolás kuglóf is. Gyönyörűen volt megterítve az asztal, anyuka kézimunkájával volt letakarva a kalács [A bárheszt rituális okokból fedték be az ún. kenyértakaróval, vagyis ez is a hagyomány egyik eleme volt, amit a család – tudatosan vagy nem tudatosan, ezt nem tudni –megőrzött. – A szerk.]. Anyuka húsvétkor [Pészahkor] és Purimkor is sütött kimblit. A kimbli abból a zsíros tésztából készül, amiből a beigli, nagyon finom [Más szóval: kindli. Ez a hagyományosan Purimkor készített tésztaféle lényegében ugyanolyan tésztából készül, mint a beigli, csak zsiradéknak libazsírt használnak, nem vajat. Fűszeres dió- vagy máktöltelékkel töltik meg, és fölcsavarják. – A szerk.]. Aztán anyukának ott volt a saját találmánya, a libacajne macesz – így hívta, de hogy miért, nem tudom. Az annyi volt, hogy letört egy darab maceszt, egy pillanatra borba mártotta, tojássárgáját kikevert cukorral meg maceszliszttel, rárakta a tetejére, és beledobta a zsírba, és abban lett kisütve, és az olyan finom volt.

Pészahkor apuka felolvasta a Hagadát, és én mondtam a „má nistáná”-t, mert mindig a legkisebbnek kellett kérdezni. Hanukakor minden nap gyújtottuk a samesszal a gyertyát [A nyolc plusz egy karos, Hanukakor használt gyertyatartó, a hanukija egyik gyertyáját hívják samesznak vagy szolgagyertyának, ezzel gyújtják meg a többi gyertyát. – A szerk.]. Bár karácsonyfánk nem volt, megtartottuk azt az ünnepet is. Kaptam valami kis ajándékot, és anyuka főzött egy jó halászlét. Nekünk is volt piros tojás, mi is megtartottuk a húsvétot, de sonkát meg ilyeneket nem ettünk.

Amíg kicsi voltam, az apám gyakran levitt engem Szombathelyre, anyám nem jött velünk. Akkor legalább látta a szüleit meg a Jenőt és a Zsigát. Egy napot ott maradt, és jött vissza dolgozni. Amikor már nagyobb voltam, előfordult, hogy egyedül utaztam.

Minden nyaramat Szombathelyen töltöttem. A Svéd nagyanyámnál laktam, aki mikor kicsi voltam, minden pénteken kitett az ablakba, és aki bement a velünk szemben lévő zsidó templomba, az mind mondta, hogy Svéd néni, megjött a kis unokája, milyen szép, és akkor a nagymamám őrjöngött a boldogságtól. És mikor már mindenki bement a templomba, akkor megfogta a kezemet, és bevitt a templomba. De engem mindenkinek meg kellett csodálni, mert az egyetlen unokája voltam.

A Svéd nagymamáék nagyon vallásosak voltak. Nem otthon vágta le a csirkét, hanem elvitte a sakterhoz, és azzal vágatta le a tyúkot, csirkét, libát, mindent. S a következő utcában volt a Schöntag néni, a libás meg a csirkés asszony. A nagymama nem tartott otthon állatot, tehát a Schöntag néninél vásároltunk. A Schöntag néninek már úgy hozták oda levágva meg szépen elkészítve, meg le volt pucolva meg minden. Amikor nagyobb lettem, a nagymama engem küldött át pénteken a Schöntag nénihez, hogy kis szatyorban elhozzam a megrendelést. Jenő felesége, Mariska csütörtökön vagy pénteken – mielőtt elment a gyárba dolgozni – elkészítette a sóletot, és elvitte egy nagy vasfazékban a pékhez, de Svéd nagymama inkább otthon csinálta a sóletet a kis csikós sparhertjén.

Pesten a Munkás utca 6-ban laktunk. Nagyon rendes volt, munkásemberek laktak ott. Kétszoba-konyhás lakásunk volt. Az utcai szobában fehér bútor volt: egy háromajtós szekrény, egy tükrös asztal és egy vaságy. Az udvarra néző kisebbik szobában egy réz gombos vaságy és egy sezlon volt. Egy időben nálunk lakott a Magdus is, akkor a kis szobában az ágyon aludtak a szüleim, én meg a sezlonon. A vécé a folyosó végén volt, a sarokban. Nem volt spájzunk, hanem a konyhaszekrény mellett volt két tízliteres bödön, amiben anyám a libazsírt, mikor libát vett, kisütötte, mert mi csak azzal főztünk.

A Hernád utca környékén elég sok zsidó élt. Polgári, középosztálybeli környék volt, és jobb emberek lakták. Szóval munkások vagy irodai emberek. Nagyon szép környék, de azért itt volt a Csikágó is, meg itt volt a [Város]Liget [Csikágó – szleng, egy VII. kerületi városrész, amely arról kapta a nevét, hogy igen gyorsan épült fel, miként annak idején Chicago. A háború után rossz szociális összetételéről és közbiztonságáról volt nevezetes. – A szerk.]. Ez a fele a Munkás utcának kupleráj volt, és az Alsóerdősor utca is, ahol most az iskola van, ott is két igazi kuplerájház volt.

Tudtam, hogy nagyon szegények voltunk, mert mindent előttem tárgyaltak. Soha nem mondták, hogy ne a gyerek előtt. Attól idegrohamot kaptam volna. A szüleimet meg is szólták a nagynénik, hogy miért kell a gyereknek mindent tudnia. És akkor azt mondta apukám, 1936–1938 előtt, hogy olyan világot élünk, hogy a gyereknek mindent tudnia kell, mert soha nem tudhatjuk, hogy az élet hova sodorja. És a gyereket már most felnőtté kell nyilvánítani. Tudom, hogy nem volt pénzünk, hogy szegények voltunk, de még valahogy mindenre tellett.

Még a Munkás utcában laktunk, amikor jött egy férfi, és a hátán volt egy doboz, és abban volt a friss, meleg sült tök. Az udvar közepére állt, és kiabálta: friss, meleg a tököm. Nekünk ugye a konyhaajtó kinézett, s én nekitámasztottam az orromat az ablaknak, és éreztem föl a meleg tök illatát, és imádtam. S tudtam, hogy nincs pénzünk. „Anyukám, ne vegyél ám tököt, anyukám, ne vegyél ám tököt, anyukám, ne vegyél ám tököt.” Abba nem hagytam. És az anyu nem is vett. Mondom, nem kell, anyuka, nem azért állok itten, ne vegyél ám tököt. Ezt soha nem felejtem el. Annyira össze voltunk nőve, és most áldom, és nem tudom, hány évvel ezelőtt is áldottam a szüleimet, hogy így neveltek.

1936-tól 1940-ig a Bethlen térre jártam, a zsidó elemibe. A nagyon híres Schwarz Benjámin volt a rabbi, aki egy fehér hajú, tündéri aranyos, szép ember volt. [Schwarz Benjámin Brottományon (Bihar vm.) született 1880-ban. A budapesti Rabbiképzőn tanult, és 1926-ban megválasztották a VII. kerületi templomkörzet rabbijává. – A szerk.] Kicsi, alacsony. Imádta mindenki a Schwarz Benjámint. És volt egy aranyos bácsi, a samesz, azt is nagyon szerettük. Nagyon édes tanító nénik voltak, a Bethlen téren, jó volt ide járni. Gyönyörű iskola volt, belülről nagyon szép, ahogy két sorban megy föl a lépcső. Érdekes módon, iskolán kívül nem találkoztunk, az nem volt akkor divat. Minden gyerek ment haza. Hát kicsik voltunk, öt-hat évesek. 1936-tól 1940-ig, hatéves koromtól tízig egy iskolába jártunk. Nem jártunk össze, de nagyon jóban voltunk az iskolában.

Polgáriba [lásd: polgári iskola] a Tisza Kálmán téri iskolába jártam, mert addigra a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt apám nem volt bejelentve, és már nagyon szegények voltunk, és nem tudtuk fizetni a zsidó iskolát, mert nagyon sokba került anyagilag. Az egyik tanárnő, gróf Andrássy Ilona, ha véletlen óra alatt látott beszélni, vagy ha nem is beszéltem, akkor elkezdte: büdös zsidó, mész a vörös copfoddal együtt Galíciába, menj, dűtsd a falat. És akkor oda kellett állnom a falhoz.

1936-tól 1940-ig a Bethlen téri templomba jártam [hittanra]. A Tisza Kálmán téri polgáriban külön hittan volt zsidóknak és keresztényeknek. A Dohány templomba jártunk. Ott volt a Goldmark Terem [Rendezvényterem a neológ hitközség épületében. – A szerk.] meg a hitközség is. Meg persze a MIKÉ-re emlékszem, ami a zsidó színészek egyesülete volt. Egy csoport volt, és azok fölléptek mindenütt [Az interjúalany feltehetően az OMIKE Művészakciójára gondol. – A szerk.].

A mi kálváriánk 1938-ban kezdődött. 1938-tól 1940-ig három zsidótörvényt fogadtak el [A harmadik zsidótörvényt 1941-ben fogadták el; lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], úgy éltünk, mint egy koncepciós perben. A Munkás utcában a mellettünk lévő lakásban lakott Cuci [Ledács-Kiss Ibolya] barátnőm, akivel nagyon jóban voltunk. Ő kitűnő tanuló volt, és tanított engem számtanra külön, mert az nekem nehezen ment. Nagyon szerettük egymást. Még 1944-ben is leszedte rólam a csillagot [lásd: sárga csillag], és vitt a Nemzeti Színházba, ahol a legszebb darabokat láttam. Ők nem voltak zsidók, de nagyon nagy kommunisták voltak. Esténként, míg mi a konyhában játszottunk, sokan jöttek oda, összegyűltek, és bent a szobában susmusoltak. 1938-ban, az első zsidótörvény után már mindenhol lehetett zsidózni. A Cuci teljesen lelki beteg volt, és a többiek is, az Irén is, akivel egy házban laktunk, de nem mertek megszólalni. És akkor hazafelé mind ölelgetett és puszilgatott. Ne törődj vele, mi szeretünk téged. Ne törődj vele. Te se vagy másabb, mint mi.

Amikor jöttek a zsidótörvények az apám állandóan attól rettegett, hogy ha nem tud elhelyezkedni, hogy tudja a családját fönntartani. De szerencsére jó szakember volt, és kapkodtak érte, mindenki szívesen alkalmazta. Az apám nem volt lusta azt a nagy dobozt a hátán vinni biciklivel. Szóval egy igazi becsületes munkásember volt, akinek egy célja volt, hogy a családjának megteremtse mindazt, amennyi lehetősége volt, hogy normálisan éljünk. Ital nem volt nálunk, azt tudom. Se sör, se bor nem volt, nem láttam soha az asztalon, csak vizet. Nem ivott senki.

Annyira zárt közösségben éltünk, mint egy család. Visszahúzódtunk. És akik barátok voltak, és nem zsidók voltak, azok is sajnálattal vettek körül minket, de nem mertek közeledni, mert nem volt jó zsidóval barátkozni.

Nagymama és Vali a szombathelyi gettóban volt. [A szombathelyi gettót 1944 májusában állítottak fel, az összegyűjtött zsidókat június végén a Magyar Motor és Gépgyár Rt. vasúti állomására vitték, és július 4-én bevagonírozták őket Auschwitz felé. – A szerk.]. Mariska is odament hozzájuk, mert miután Jenőt elvitték munkaszolgálatra, nem akart egyedül lenni, és egyébként is a Vali barátnője volt, és a Svéd nagymamát imádta. Rosenthal Zsiga, Popper Hermina és fiuk, Karcsika is a gettóban volt.

Magdus nem volt a gettóban, mert vöröskeresztes ápolónőként szabadon közlekedett. Volt egy brótzsákja [kenyérzsák], amiben mindig volt májkonzerv, meg amit éppen szerezni tudott. Feljött meglátogatni minket a pesti gettóban, és utána alig tudott kimenni. Erre azt mondta, hogy ő vöröskeresztes ápolónő, és valakihez hívták. Magdus lement a [szombathelyi] gettóba a nagymamát meglátogatni, és ott akart maradni, hogy a családdal legyen, de a Svéd nagymama azt mondta neki, hogy menjen vissza Pestre, és maradjon a Rózsival. Az utolsó pillanatban tudott eljönni, a huszonnegyedik óra hatvanadik percében jött ki a gettóból. A nagymamát, Valit [Svéd Valéria, Lórántné anyjának húga], Zsigát, Herminát és Karcsikát [Rosenthal Zsigmondról, az apa testvéréről és családjáról van szó ] ott látta utoljára.

Mariska [Rosenthal Jenőnek, az apa testvérének feleségéről van szó] mesélte, hogy amikor megérkeztek Auschwitzba, Mengele intett, hogy „rechts, links”, jobbra, balra. Aki balra ment, az a gázkamrába ment, aki jobbra, az dolgozni ment. A nagymamát balra küldte. Egy SS-tisztnő odajött, és a Vali kezéből kivette a gyereket, és a Valit belökte jobbra. És mondta neki a Vali németül – Szombathelyen mindenki tudott németül –, hogy adja ide a gyereket, mert ő a mamához megy, ő nem hajlandó a mama nélkül. Visszaadták neki. Intett a Mengele, hogy adja vissza a gyereket, és odalökték a mamához, úgyhogy együtt mentek a gázkamrába a mamával, mert ő nem hagyja el a mamáját. Valika nagyon boldog volt. És egy perc alatt elment.

Mariska mesélte, hogy kapott két sült krumplit, és az egyiket eltette a párnája alá, hogy majd este hazajön, megeszi. Egyet megevett reggel, és elment dolgozni. Nagyon vigyázott magára, mert aki nem dolgozott, azt betették a gázkamrába. Első nap már tudta, hogy itt mi van. Okos volt, mindig feje, füle mindene járt. És ott feküdt a lengyel nő a priccsen, a földön mellette. Aztán hazajött a Mariska délután, azt mondja neki, te, nem tudod, mi az a – németül mondta neki – nagy kémény, ami folyton füstöl, ott nem tudod, mi van? Ő nem tudja, mondta a lengyel nő. Azt mondja neki a Mariska: te loptad el a krumplimat? Igen, azt mondja. És miért loptad el a krumplimat? Azért, mert te most jöttél, és jól vagy lakva, de mi 1942 óta itt vagyunk, és ki vagyunk éhezve. És miért nem mész dolgozni? Ha nem mész dolgozni, azt mondja, akkor meglátod, mi lesz a te sorsod. Sokáig nem fognak itt hagyni téged feküdni. Agyonlőnek, és kész. Mondta a Mariska. Állj föl, és menjél dolgozni. Aztán mi lett utána, nem tudom. Másnap vagy harmadnap jött haza a Mariska, és mondja neki: hát ti nagyon hülyék vagytok, én két napja vagyok itt, és tudom, hogy ott égetnek el minket. Te itt vagy két éve, a krumplimat ellopod, és azt nem tudod, hogy ott égetnek minket abban a kéményben!? Már a fele családom ott égett el – mondja a Mariska. A nagymamára gondolt meg Valira. Azt mondja, én, ha négykézláb kell, akkor is megyek dolgozni, mert én haza akarok menni, mert nekem van családom, és látni akarom, és találkozni akarok a férjemmel meg a családommal.

1944-ben apuval, aki 190 centi magas, sovány ember volt, előfordult, hogy jött haza, és a vállán volt ez a zsák, amiben a kenyér volt meg a zsemle, és véletlenül a bal felén, ahol a csillag [lásd: sárga csillag] volt, arra rá volt téve, így hozta. Biztosan elfáradt a keze. És akkor egy 15 éves kiskatona, akinek a puskája szuronya ért föl az apámig, fölugrott – mert nem tudott másképp apámhoz érni, csak ha fölugrott –, s adott neki egy pofont. És az én 51 éves apámnak leesett a szemüvege. És rálépett. Le akart hajolni érte, és rálépett. Azt mondja, neked erre már nem lesz szükséged – mondta az apámnak. És bevitték őket egy házba, s itt volt egy elegáns nő, akin egy ezüstróka bunda volt, vagy kabát volt ezüstróka kucsmával. S apu elmesélte nekem meg az anyunak, hogy képzeljétek el, majdnem elnevettem magam, csak nem mertem, azt mondja, mert ott ütöttek, rúgtak, pofoztak minket ott az udvarban, s mindenkinek ki kellett raknia, amije volt. Egy kupacba a földre. És tudjátok, olyan muris volt, mikor az én zsömlém meg a kenyerem az ezüstrókára esett rá. Majdnem elnevettem magam, olyan komikus és olyan megalázó volt, mint a mi egész életünk – mondta az apám. És akkor kék-zöld volt az arca, minden a pofonoktól, és úgy tudtam sajnálni.

1944. júniusban költöztünk a csillagos házba a Munkás utcából. Este 10 óráig el kellett hagyni a lakást. Aki nem tudott magának szerezni, annak a hitközség megpróbált valamelyik csillagos házban kialakítani…, szóval lakást keresni. Hajnalban fölkeltünk, fölöltöztünk, és aztán jött értünk a kocsi, és akkor jöttünk ide, az István út 20-ba, a csillagos házba, a IV. emelet 50–51-es lakásba.

Meg kell említenem a házmester néninket, aki egy kis 57 év körüli, törékeny asszony volt, aki a háborús idő előtt is egy hatvanlakásos, ötemeletes házat vitt el, és akkor a házmesternek sokkal több tennivalója volt. Keszte Margit néninek köszönhettük az egész házban, hogy elvitt minket [azaz intézte a ház dolgait], úgyhogy ott nálunk semmilyen probléma nem volt, és nagyon sokan laktunk ott. Mert abban a hatvan lakásban több család lakott, legalább háromszázan laktunk ott. Nagyon sok idős volt, és családok is voltak.

Azon csodálkozom, hogy ez a kis törékeny asszony mennyi mindent meg tudott tenni, és sok harc árán ilyen okosan vezette a házat. Nem volt elég a Margit néninek a velünk való törődés, hanem még azt is palástolnia kellett, hogy az egyik lakó, aki igazi báró volt, stikában csinálta a menleveleket. A harmadik emeleten laktak. Ott csinálta, szaggatták az emberek a kilincset, be se tudták csukni az ajtót, jött a következő. Nemcsak a házbelieknek csinálta, hanem külső embereknek is ezeket a slusszpasszokat [helyesen: Schutzpassokat], a menleveleket. Le volt húzva a roló, ott összejöttek a rendes baloldali érzelmű emberek, és ott volt mindig a tanácskozás. A báró a Wallenbergék csoportjához tartozott, és a háború után sürgősen el kellett mennie innen családostól, mert elvitték volna. Úgyhogy mikor mi 1945-ben hazajöttünk, ő pár hónapra rá családostól elment.

Margit néni fia, Lajos, aki műbútorasztalos volt, készített például egy nagy veretes, háromajtós szekrényt. Az ötödik emeleti lakásba a padlásajtón, tapétaajtón át lehetett menni. És oda lett téve ez a nagy, háromajtós, nehéz szekrény. Alul telerakták nehéz rongyokkal, és a Lajos megcsinálta, hogy a hátsó lapot ki lehetett venni. A szekrényen keresztül lehetett közlekedni. Kinyitotta a szekrényt, hátul kivették a lapot, és beadták az ennivalót. Oda bújtunk, amikor jöttek a nyilasok.

Mi, a házban lakó fiatal gyerekek nagyon szerettük Margit nénit, és mindig ott tanyáztunk nála. Nekünk kellett a lakókat fölkísérni, hogy a lift ne romoljon el. Be voltunk osztva. Liftkezelői igazolványom volt már 1944-ben, mert Margit néni minket megtanított liftet kezelni, hogy ne kelljen a liftszerelőt annyit hívni. Mindenkit fölkísértünk, meg lehoztuk a liftet. De a Margit néni magát is beosztotta, mert amikor jött a nyilas, akkor a Margit néni körülnézett, s mondta, hogy gyerekek, be a liftbe. A liftnek volt alul egy ilyen másfél méteres doboza, ami lemegy a liftaknába. Annak is a hátlapját megcsinálta, hogy ki lehetett venni, s oda beültetett minket gyerekeket. És mondták, hogy milyen nehezen megy ez a lift. Majd megfulladtunk, úgy fogtuk a szánkat, hogy nehogy valami legyen. De mondom, ott nem gondolkodni kellett, ott ösztönösen kellett egész idő alatt cselekedni.

A kapuban mindig állt egy fiatal Wermacht-katona, akit elneveztünk Matyinak. Csak ott állt, és nem eresztett be senki idegent, nem tudom, mit kapott parancsba. Amikor visszajöttünk, kerestük, hogy hol lehet, akkor mondták, hogy nemsokára rá, hogy minket elvittek, neki is el kellett mennie, és a Budapest-harc [lásd: Budapest ostroma] közben elesett. Nagyon sajnáltam, mert egy 21 éves fiú volt. És egy nagyon rendes fiú volt. Szorgalmasan jött minden nap, reggeltől estig ott állt, oda nyilas be nem jöhetett.

1944. október 15-én anyukával együtt vittek a Tattersalba. Ott a meleg szarnak vettük a hátunkat. Másnap reggel a keretlegény vagy a nyilas fölállt a trágyadomb tetejére, és – de az, hogy köszönés nem volt, az olyan természetes – kiabálta, hogy maguk szarok. És akkor súgtam anyunak, hogy ő áll a trágyadomb tetején, akkor miért nekünk mondja. Azt mondja anyu nekem, de drága volt, te a hátadat hova rakod? A trágyához. Ugyanolyan vagy, mint ő. Ezek a dolgok úgy megmaradtak az emberben. Minden megpróbáltatásban volt egy csöpp humor, egy csöpp jó. Akkor hazajöttünk, és egy kicsit még otthon lakhattunk.

1944. október 20-án, apám születésnapján megjelentek a nyilasok. Jött föl egy kövér nyilas, olyan 40 körüli férfi volt, és szuronyos puska volt rajta, és mondta, hogy 16-tól 60-ig szedi össze a férfiakat. És akkor én eléálltam megint – a nagypofájú Lili –, mondom, ne tessék elvinni az én apukámat. Az én apukámat az éjjel nagyon összevissza verték, és most jött haza hajnalban, és neki dolgozni kellett volna mennie, és nagyon fáradt. És azt mondta a férfi, hogy őt nem érdekli, mert a puska szuronyával döfi be az ágyakat, hogyha az ágyba betemetjük vagy eldugjuk. És akkor apukám azt mondta nekem, amikor visszamentem, inkább elmegyek, nehogy nektek valami bajotok legyen. És apám fölöltözött szépen és kikelt az ágyból – tán egy órát fekhetett –, és lement a földszintre, mert onnan kellett egyből elmenni. Sopron és Balf környékére vitték munkaszolgálatra [Randolph L. Braham írja: Budapesten „A zsidók ellen indított módszeres kampány október 20-án kezdődött. Hajnalban rendőrök kíséretében nyilas elemek hatoltak be a csillagos házakba, és megparancsolták, hogy minden zsidó férfi gyülekezzen az udvarokon. Ott közölték velük, hogy minden 16 és 60 év közötti férfi készüljön föl rá, hogy egy órán belül útnak indul. Még ugyanaznap délelőtt a nyilasokból és rendőrökből álló különítmények által kiválasztott zsidókat a Kerepesi úti lóversenypályára vagy a KISOK sportpályára vitték.” (A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003). – A szerk.].

1944. november elején megint jöttek értünk, elvittek az óbudai téglagyárba. Kilenc napig voltunk ott, a nyerstéglán ültünk. Nem ettünk, nem ittunk, hogy ne kelljen a latrinára kimenni, mert ha kiment valaki a latrinára, akkor oda- vagy visszafelé menet lelőtték. Még akkor nem voltunk a gettóban. November elején volt. Akkor hazajöhettünk. Amikor mi jöttünk át, a Margithíd már le volt bombázva, s olyan pontonhídon lehetett jönni, hogy csak az egyik oldalán volt korlát, fadeszka volt, és alatta kis csónakok voltak bedugva. [1944. november 4-én robbant fel az aláaknázott Margit híd baleset következtében. – A szerk.] Azon átjöttünk, és mikor átértünk, fölsorakoztattak minket a Duna-partra. És akkor fölsorakoztunk a Duna-parton, s azt mondták, hogy mindenki vegye le a cipőjét. Miközben levettem a cipőmet, megláttam Kleinberger Évát az anyjával. Éva a Bethlen téren volt osztálytársam. Körülbelül egy tízzel arrébb levágták a sort, hogy ti majd holnap következtek. És mondták, hogy na, tűnjünk innen. Még láttam, amint Évát meg az anyját belőtték a Dunába [lásd: zsidók Dunába lövése].

Miután elindultunk a Dunától, betereltek minket egy SS-nyilas házba a Lipót körút 2-be. Nem fértünk el az udvaron, ezért levittek minket a pincébe, ahol csak egy méternyi hely volt. Oda letereltek minket, és a földszinti lakásokból gázt akartak levezetni a csöveken keresztül. A pinceablakok ki voltak törve, ezért a pince nem volt hermetikusan elzárva, jutott egy kis levegő. A gumicsöveken gázt akartak levezetni, ezt akkor láttuk, amikor már feljöttünk. Én már nagyon fáradt voltam, és leguggoltam, ezért jobban észrevettem a szagot. Fönt elemlámpával a kezükben azt kiabálták, hogy „ütött a halálotok órája”. Aztán valamelyik azt mondta, hogy induljunk el, de nagyon gyorsan.

A Hollán Ernő utca 8-ba mentünk be, amiről nem tudtuk, hogy védett ház. Becsöngettünk, mert világos volt. A házmester, a jóisten áldja meg, beengedett minket, sőt éjjel friss kenyeret hozott nekünk valahonnan. Káromkodott, hogy lefeküdtünk elöl a foyer-ba, és akkor levitt minket a kazánházba hármasával, és ott kezet moshattunk a kazánnál, kérte, hogy csöndben legyünk, mert ez egy védett ház. „Nagyon megkérem magukat, engem megbüntetnek, ide nem szabad beengedni senkit”, és mondta, hogy hajnalban el kell menniük. Velünk volt egy harmincéves, gyönyörű szőke, aki megbolondult, elkezdett kiabálni, hogy ő a Hitler felesége. Akkor azt mondta a házmester, hogy küldjük ki ezt a nőt, mert bajt hoz a házra. Sokáig figyeltük, hogy ment az utcán végig, és kiabált, hogy ő az Adolf Hitler felesége. Borzalmas volt. Aztán elmentünk. Jött egy lovas kocsi, és mondta a kocsis, hogy mindenki a csomagját rakja föl, ő emerre megy, ott mindenki, ha éppen útba esik neki, leveszi a csomagját. Mondtam anyunak, ne rakjunk föl semmit, ez a táska nem olyan nehéz, ebben jóformán semmi nincs. És onnan valahogy hazajutunk gyalog. Hazajutottunk az István útra gyalog [Az István utca a Dohány utca folytatása a Rottenbiller utcától a Dózsa György – akkor: Aréna – útig. Ma is így hívják. – A szerk.].

Mielőtt bevittek minket a gettóba, úgy emlékszem – abban nem vagyok biztos, hogy a gettóba menéskor volt, de azt hiszem, igen –, hogy a Klauzál téren volt magas, gyalulatlan deszkából egy láda, aminek föl volt hajtva a teteje, és hát mindenkitől leszedték, ami még rajtunk volt, igen. Volt rajtam egy gyűrű, nagyon sokáig, évtizedekig meglátszott az ujjamon, volt egy nagyon pici kis pecsétgyűrűm. Nem volt több egy grammnál, egészen vékony volt, és bele volt gravírozva, hogy „Lili”. Talán a születésnapomra kaptam. S volt egy kis aranyláncom, amin egy pici kis könyöklős angyalka volt a medál. Egy nagyon pici volt, az se volt két grammnál több az egész, lánccal együtt. Ezeket a dolgokat nem akartam odaadni. A nyilas fogta, és kitépte a láncot, a pecsétgyűrűt lehúzta az ujjamról, ahogy beletette az ujját, hát egy pillanat alatt elpattant, hát egy vékony kis valami volt.

Néhányan inkább hátradobták a bokorba, amijük még volt, mert azt mondták, hogy inkább azé legyen, aki ott megtalálja. Még a gettóba vivésnél is, utoljára, még amit lehetett, elloptak, elvettek, megalázták az embert. Szóval nem tudom, hogy egy ilyen ember, mikor hazament, hogy tudott a családja szemébe nézni. Vagy hogy tudott a gyerekére mosolyogni, amikor tudta, hogy két órával ezelőtt ő egy ekkora gyerekkel mit tett a Klauzál téren.

1944. november végétől egészen január 18-ig voltunk a gettóban [lásd: budapesti gettó]. Anyuka velem volt a gettóban. Együtt voltunk mindenütt. Vittem magammal mindenhova. Nem engedtem el sehova. A Wesselényi 13-ban volt a központi konyha, és ott laktunk a negyedik emeleten az oldalsó saroklakásban. Azért dolgoztam a gettóban a konyhán, mert nem bírtam ki az életemet, mert már nem volt hely, az előszobában egy ebédlőasztalon aludtam télvíz idején, és majd megfagytam. S egyszer valaki, egy néni meghalhatott vagy mi, és így összekerülhettem anyámmal. És én nem akartam ott tengeni-lengeni és látni azt a sok megaláztatást, és jelentkeztem dolgozni a konyhára. Mert mondták, hogy aki tud jönni, fiatal, hogy sok öreg van, és én rögtön jelentkeztem. Nagyon boldog voltam, hogy reggeltől délutánig dolgozhattam, nem azért mentem, hogy egy tányérral több ételt kapjak, nem is jutott ilyen eszembe.

Először tehát egy előszobában, egy ebédlőasztalon aludtam a nagy hidegben, kabátban, mert nem volt még helyem, az anyunak tudtam valami kis helyet szerezni. Aztán egy kis szobában voltunk, egy nagyon kicsi kis szobában az anyuval kettesben. Egy sezlonon aludtunk ketten. Egy idős hölgyé volt a lakás, aki szintén a lakásban lakott. Nagyon szép biedermeier bútorok voltak, és a hölgy mindig bejött, és mindig kinyitotta a szekrényt. És mondtuk: néni, kérem, ne tessék félni, mi semmit nem viszünk el, mi nem nyitunk ki se egy fiókot, se egy szekrényt, mert nekünk nem érdekünk.

A botot is ennek az időszaknak köszönhetem. Az ízületeim tönkrementek a téglagyárban, a Tattersalban, a Duna-parton és a gettóban. Tizennégy éves korom óta vagyok ízületes. A gettóban olyan ízületi gyulladásom volt, hogy ordítottam. A pincébe se tudtunk volna lemenni, mert ilyen ordítással nem lehetett. Anyukám ült a sezlonon, és masszírozta a lábamat.

Úgy tudom, hogy az apukámra rágyújtották a barakkot Nagycenken, de a falusiak kimentették őket, mert a németek addigra már elmentek. Égtek a barakkok Nagycenken. Anyukám a felszabadulás után kapott a hitközségtől egy levelet, amiben azt írták, hogy „Kedves Rosenthalné, értesítjük, hogy a veszteséglistán rajta van az ön férjének a neve, és a csontjait fölszállítjuk, és akkor közös sírba fektetjük őket a temetőben ekkor és ekkor”. A Kozma utca 6-ban van egy nagy márványtábla, és oldalt hosszan, stólákban vannak a nevek fölírva, és mindenkinek ott van benn a csontja, ahogy összeszedték. Azt, hogy az én apám csontja vagy nem az én apám csontja, azt nem lehet tudni [Randolph L. Braham írja, hogy ahogy egyre jobban közeledett a Vörös Hadsereg Budapest felé, egyre inkább koncentrálták a munkaszolgálatos századokat Nyugat-Dunántúlra. … Novemberben kezdődött meg Budapest kitelepítése. A Szálasi-kormány Kőszegen rendezkedett be. Körülbelül 8000 munkaszolgálatos volt a környéken. … Fedél nemigen került a fejük fölé, enni alig kaptak, s hosszú órákon át dolgoztatták őket az 1944–1945-ös tél hónapjaiban. Aki összeesett a kimerültségtől és nem tudta folytatni a munkát, azt a helyszínen agyonlőtték és tömegsírba lökték. … A felszabadulás után egész sor tömegsírt tártak föl, és exhumálták a tetemeket. Hidegségben 790 munkaszolgálatost találtak a tömegsírban, Ilkamajorban 400-at, Nagycenken 814-et, Sopronbánfalván 350-et, Mosonszentmiklóson 300-at és Hegyeshalom közelében 220-at” (A magyar Holocaust, Gondolat, Budapest/Blackburn International Inc., Wilmington, é. n. /1988/, Első kötet, 277–278. oldal). – A szerk.].

A felszabadulás nagyon érdekes volt. 1945. január 18-án, csütörtökön szabadultunk föl. Akkor már lent voltunk a pincében, mert fönt nagyon lőtték az embereket. Az orosz katonák a pincéken keresztül jöttek, az egyik kezükben egy vekni kenyér volt, a vállukon puska, a másik kezükben meg csákány. Emlékszem az arcára annak a fiatal fiúnak, amikor meglátott minket a pincében; volt anya, aki szoptatott, volt öreg, nyolcvanéves néni, volt tizennégy éves lány, mint amilyen én voltam, és látta azt a sok riadt arcot. A nyilasok meg a keretlegények lejártak a pincékbe, és halomra lőtték a gettóházakban lévő embereket, a halottakat pedig otthagyták. Azért volt olyan riadt a fiú, mert nyilván ahány házon keresztül jött, halottól kezdve mindent látott. És akkor odadobta a kenyeret. Hát csak mindegyik egy kenyérrel jött. Jöttek át, és mentek tovább. S meg akarták állítani, puszilgatni akarták, és mondta, nem, nem, nem, siettek tovább. Mentek végig, hogy föl tudják a többi házat is szabadítani.

És milyenek a gyerekek? Budán még lőttek, zaj volt minden, tetűtől külön járt a copfom, amit levágtak, tiszta tetű volt a fejem, a vitaminhiánytól sebes volt a fejem, és büdös voltam, hogy elájultak a mellettem lévő emberek. Állandóan sárgaborsó volt, de örültünk annak is, hiszen kell az ember gyomrába egy kanál meleg étel. Az István út 20-ba mentünk vissza. Az első emeletről a németek amit elvittek, elvittek, amit nem tudtak, meghagytak. De a lakók közül senki nem vitte el a másét, senki nem lopott, mindenki a saját kis motyóját kereste. Én már kedden moziba mentem. „Tovaris P”-t, egy orosz [szovjet] filmet vetítettek. Abszurd volt ez a helyzet; ott voltam 14 és fél évesen, és nem érdekelt, hogy min mentem keresztül, amikor végre szabad voltam, mentem a moziba. És így dörgött a mozi, rengett, mert Budán még bőven lőttek, egész a Gellértről, minden volt.

Anyukával azon voltunk, hogy rendbe hozzuk az ablakkeret nélküli lakást. Majd megfagytunk, olyan hideg volt. Bepapíroztuk valahogy, de a papír nulla, nem segített. Aztán anyám elkezdett megint varrni, hozták a ruhákat. Anyu szépen varrt, nagyon keveset kért érte, éppen hogy megéltünk. Más is szegény volt, nemcsak mi. És akkor a kis pénzből, ami összejött, megcsináltatta az ablakot.

Mariska május végén gyalog jött haza Auschwitzból. Olyan vékony volt, hogy amikor megérkezett Szombathelyre, a szomszédok összetévesztették a testvérével. A hátán hozta haza a barátnőjét, mert az olyan beteg volt.

Többször felmerült bennem a gondolat, hogy el kéne menni, és el is akartak vinni sokan. De egyrészt nem hagyhattam itt az anyámat, mert beteg volt. Volt egy trombózisos lába, egész életében ilyenek voltak a lábai az anyámnak. De nem olyan volt, aki elhagyta magát. Nagyon stramm asszony volt amellett, de ő tudta, hogy őrá vigyázva van, és egyedül biztos nem bírta volna ki. A másik pedig, hogy semmink nem volt, mivel indultunk volna el!? Mert én elmehetek, bárhol találtam volna állást, ha mást nem, egy vendéglőben mosogatni vagy valami. De a másik embert el kellett volna tartani, és két ember hogy tud lakáshoz jutni? Én tudtam volna egy lágerban lakni, de az anyámmal mit csinálok? Irigyeltem a barátaimat, akik elmentek. Irigyeltük őket, hogy nekik jó, és fiatalok, és ott kezdhetik az életüket, és talán mennek valamire. Mert itt csak a bánat maradt volna nekik és a keserűség. És itt nem találtak volna magukra.

Mikor visszajöttünk a gettóból, akkor az édesanyám a bölcsessége, a gyermekéért való aggódása és a kötelezettség miatt azt mondta, hogy igenis, nekem az iskolát el kell végeznem, úgyhogy 1945-ben, tavasszal elmentem az iskolába [a Tisza Kálmán téri polgáriba], és megkérdeztem, hogy mikor fejezhetem be az iskolát. Nem tudom, hogy maradt meg, de a bizonyítványom megvolt, és 1945-ben befejeztem az utolsó osztályt. Akkor már gróf Andrássy Ilonával nem találkoztam.

Nem emlékszem, milyen volt visszamenni az iskolába. Azért nem emlékszem, mert nem is akartam foglalkozni vele, és nem volt rendes ruhám, és nem tudom, mi. Féltem és szégyenérzet volt bennem. Tulajdonképpen mindnyájunkban volt egy elképzelés az életről, amikor még boldog gyermekkor volt. Nyolcéves koromig volt a boldog gyermekkor. De mégis valahogy azért átevickéltünk. Azokra gondolok, akikkel egy házban laktunk az István utcában, és akikkel együtt voltunk. Nem akartuk elhinni, hogy most már a mi számunkra is béke van, nemcsak a világon, hanem nekünk is. Egy picit két énünk volt akkor, sőt három énünk: akartunk élni, szégyelltük, hogy élünk, és valahol még gyerekek voltunk. Mentünk moziba, és talán a moziba menéssel az elveszett gyerekkornak egy részét akartuk pótolni, mert tulajdonképpen mégiscsak gyerekek voltunk.

Egy személyben több embert alakítottunk: gyereket, felnőttet, családtagot. Felelős voltam változatlanul az anyámért. Tudtam, hogy nekem kell megteremteni azt, hogy éljünk. Nekem kell a kommunális dolgokat megcsinálni. Okos, olvasott kislány voltam, mert szerettem a verseket, és szerintem volt egy kis intelligenciám, ami átsegített a dolgokon. Volt, amikor el voltam keseredve, és akkor magamban verseket mondogattam.

Amikor 1945-ben bementem a volt házunkba a Munkás utcában – én, nem az anyám –, és bekopogtam, hogy az első emelet 14-ben laktunk, és akkor kijön egy nő, és mondtam, hogy néni, kérem, mi laktunk itt 1944 előtt. Azt mondja, hát kislányom, mi vagyunk itt. Mi meg innen nem tudunk hova elmenni, a lakást nem adjuk vissza. Mondtam, jó, csak megkérdeztem, elnézést kérek, és elmentem.

1944 után már nem volt annyi zsidó gyerek, ezért akik megmaradtunk, még jobban együtt voltunk. Például a szomszéd házban volt a Pick Gyuri, azok pékek voltak, és mellette a Spiegel fűszeres. A Singer Gyuriék, akiből orvos lett, is itt laktak. Az édesapja el akarta venni az anyukámat feleségül, hogy megözvegyült. Mondtam az anyukámnak, ha férjhez mész, akkor elmegyek innen lakni. És ha találkozom veled, átmegyek a másik oldalra, mert vedd tudomásul, hogy teneked az én apukám csak a férjed volt, de nekem az apám volt. És hát te férjhez mehetsz, mert neked csak a férjed volt. De ha az én apámat te egy másik férfivel fölcseréled, akkor nem vagy az anyám. Minden gyerek önző, és én nem hagytam. És én nem akartam összeköltözni. Inkább eltartottam az anyámat az egy keresetből, de oda senki idegen nem jöhetett.

Nem sokkal a felszabadulás után, miután befejeztem a polgárit, Jenő bátyám [Tulajdonképpen a nagybátyja, apja testvére. – A szerk.] elvitt Szombathelyre. Azt mondta, hogy meg kell erősödnöm, és valami szakmát kell tanulnom. Bementünk a hitközséghez, ahol a Jenő megkérdezte, hogy hol lehet valamit tanulni. Mondták, hogy menjen a Lili Pestre, mert elmehet a zsidó árvaházba, ahová félárvák is mehetnek, és például tanulhat varrni. Joint varrodának hívták a helyet, mert a Joint tartott el minket.

Bementem, de én már a felsőruhavarrásba nem kerültem be, mert betelt, csak a fehérneműben volt hely, és akkor odamentem. És akkor ott tanultunk varrni, és ott dolgoztunk. A Ruhaipari Tervező Vállalattól volt egy tündéri tanárnőnk, aki tanított bennünket varrni [Ez az állami vállalat, a Magyar Divatintézet elődje lépett 1950-től a divatot irányító nevesebb egyéni divatszalonok helyébe. Mind ezeket a szalonokat, mind az egyedi szabóságokat zömmel államosították, a textilruházati iparban 1948-ban dolgozó több mint 57 000 iparosból 1953-ra alig több mint 9433 maradt. – A szerk.] Nagyon szerettem, nagyon jó fiatal társaság volt, és tündéri volt a tanárnőm, a jóisten áldja meg. Egy nagyon bűbájos nő volt, és annyi szeretettel vett minket körül, de szigorú is volt mellette. De mi jó gyerekek voltunk varrás szempontjából, szóval igyekeztünk azért talpra állni. Körülbelül másfél évig voltam a Joint varrodájában, amíg a tanidő tartott, s az ipartestülettől jöttek vizsgáztatni, és ott kellett előttük megvarrni egy férfiinget.

Teljes ellátás volt. Ott laktunk, és akinek voltak szülei, a hétvégén hazamehetett, de nem alhattunk otthon, mert tulajdonképpen az intézet felelt értünk. Csak egy pár órára mehettünk haza, de az nekünk elég volt, mert az édesanyám úgyse tudott volna nekem enni adni, örült, hogyha neki volt valamije. Amikor végeztünk, mindenkinek megpróbáltak valahogyan segíteni. Akik nagyobbak voltak vagy férjhez mentek, azokat lakáshoz segítették. Nekem nem kellett, mert nekem az édesanyámmal volt lakásom. A körülöttem lévő árvaházi lányok legnagyobb része később külföldre ment.

A varrodában voltunk, amikor a Népruházati Szövetkezet indult az Akácfa utcában, és akkor oda elhelyezkedtünk. [A Budapesti Népruházati Szövetkezet helyisége az Akácfa utca 54-ben volt, ahol a 20. század elejétől 1944 őszéig a Polgár kávéház működött. – A szerk.] Mindenki máshol helyezkedhetett el, én oda kerültem, de arra nem emlékszem, hogyan. 1949-től 1954-ig dolgoztam ott, akkor átcsaltak a Kézműhöz [ruhaipari vállalat] az ismerősök. A Kézműben dolgoztam nyugdíjazásomig. Összesen két munkahelyem volt, 35 évet töltöttem egy helyen. Negyven évet dolgoztam. Nagyon nehéz munka volt, sokat jártunk vidékre, nagy csomagokat kellett cipelni, úgyhogy az ízületeimet nemcsak a 1944-es megpróbáltatások tették tönkre a téglagyárral, ahol nyerstéglán ültünk kilenc napig meg egyebek.

Amikor átléptem a Kézműhöz, bizalmi lettem, és a nyugdíjazásomig szb-tag [szakszervezeti bizottság] és bizalmi is voltam. Két évig tanultam a szakszervezetben jogot, és meósiskolát [A „meó” – a minőségellenőrzési osztály rövidítése. – A szerk.] meg több egyéves, másfél éves, kétéves iskolát végeztem. Ha összeszámolom, akkor annyit tanultam, mintha leérettségiztem volna. Nem akartam sehova se csapódni. Szimpatizáltam ugyan a kommunista párttal, de csak kívülállóként. Mégiscsak egy baloldali párt volt, és miután az oroszok szabadítottak föl minket, érthető is, hogy miért mentek oda sokan.

1956-ban rám mutogattak, hogy engem is le kéne csukni meg agyon kéne lőni [a vállalati bizalmi funkció és az szb-tagság miatt], és még ráadásul zsidó is vagyok. De azt se tudom, ki volt az illető. Úgyhogy szép csöndesen lapítottam az életben. Én az utcán úgy közlekedtem, a mai napig is, hogy a saját anyám is elmehetett volna mellettem, és a saját anyám mellett is elmentem volna az utcán. Soha senkire nem néztem rá.

Anyuval az István utcában laktunk, egy kétszobás lakásban, ami az udvarra nézett. Minden szobában cserépkályha volt. Fürdőszoba is volt, gömbölyű kályha volt, amiben fűteni kellett [azaz ún. fürdőszobahenger volt], és volt vécé. A konyhából nyílt a spejz, kellemes, komfortos lakás volt.

Bár már 19 éves voltam, még mindig anyu adott tízóraipénzt nekem, mert én hazaadtam a fizetésem. Anyukám otthon varrt, bedolgozó volt egy szövetkezetben. Hozzánk nem vittem be, mert nem tartottam összeegyeztethetőnek. Egy keresetből éltünk. Nyugdíja anyukámnak nem volt. Idős volt már, amikor a sok-sok kérvényre – már idegrohamot kaptak tőlünk – a Munkaügyi Minisztériumból – kapott havi 366 forint kegydíjat apuka után. Ez nagy dolog volt, mert elég volt a lakbérre.

Annyira megszoktuk a nyomort meg a nélkülözést, hogy nem is vágytunk másra, csak hogy élhessünk szabadon és nyugodtan, és ne jöjjenek értünk, és ne vigyenek el minket. És örültünk, hogy egyik napról a másikra fönntartottuk magunkat, és a kis otthonunkban volt meleg szobánk. Mert ugye jegyre kaptunk tüzelőt, énnekem hónaponként vonták le, és akkor így legalább volt miből fűteni [Amit az interjúalany „jegyként” említ, az a munkahelyi szakszervezeti bizottságtól igényelhető tüzelőutalvány volt, amellyel bizonyos mennyiségű tüzelőanyagot részletre lehetett megvenni. Az ellátás nehézségeihez lásd még: jegyrendszer – A szerk.].

Az 1960-as években már nem kellett annyira félni, hogy esetleg valaki rám mutat és elvisznek. Akkor nem volt divat zsidózni. Nem zsidóztak az emberek annyira, mint most. Elvétve azért előfordult. Ahhoz hozzá kellett járulni a másik félnek is, hogy az ember kifakadjon. Tehát kölcsönös volt. Például egy mógen Dóvidot [lásd: Dávid-csillag] nem rakott senki a láncára, mint ahogy én később már aztán. Az nem baj, ha más fölrak egy keresztet, de zsidó ne rakjon föl mógen Dóvidot.

Megmaradt bennünk a régi dolog, s amennyire tudtuk, megtartottuk [a zsidó hagyományokat]. Sok mindenről lemondtunk; mondjuk, nem volt pénzünk akkora ünnepet tartani esetleg, egy libát venni, legfeljebb részeket vehettünk meg. A nagyünnepeken anyuval elmentünk a templomba a mászkerra [lásd: mázkir]. Először is mindenkinek van halottja, akiért imádkozzon. Ma már sokkal jobban azért kell elmenni, mert nem mindenki természetes halállal halt meg, és ennyit megérdemel.

Év végén mindig kaptunk részesedést a szövetkezetben. És akkor egyszer egy nagyobb összeget kaptunk, és akkor arra gondoltam, hogy kifestetem a lakást. Nem ruhát vettem meg cipőt, egy fiatal lány, hanem örültem, hogy kifesthettem a lakást. De nem volt elég pénzem, és életemben én kölcsön soha nem kértem. Elmentem a nagynénémhez, a Bözsihez, és 1000 forintot kértem kölcsön, ami hatalmas pénz volt.

Trolival jöttem haza Bözsitől, és a troli közepén állt a Lóránt Pista, akivel szomszédok voltunk régebben. Nagyon szerettem Mancit, a feleségét, aki 1961-ben meghalt agyvérzésben. Amikor leszálltunk, azt mondta a Pista, hogy azért nagy szemét vagyok, amiért eszembe nem jut egy este átmenni, megnézni, hogy mi van vele. Egészen odavolt, hogy ő milyen egyedül van. Mondtam neki, hogy nekem senkim nincsen, és ha van kedve, akkor jöjjön értem délután négykor a Váci utca 12-be, ott volt a műhelyünk, és akkor együtt hazajövünk. Attól kezdve mindig értem jött. Együtt hazajöttünk, ő hozzá ment haza, én meg mentem anyukához, és akkor egyszer csak megkérte a kezem.

Mondtam, hogy nem mehetek hozzá, mert anyukámat el kell tartani, én ezért neki hazaadni pénzt nem tudok, és így nem lehet férjhez menni. Az anyuval nagyon jóban voltak, mindig úgy hívta az anyut, hogy Rózsi. Azt mondja anyu, hát Pista, most tulajdonképpen mit akarsz a Lilitől? Erre azt mondta, hát el akarom venni feleségül. Ez 1964-ben volt, körülbelül 33-34 éves voltam. Pista egyedül volt nagyon, és tudott főzni meg mosni, tehát neki nem azért kellett valaki, hogy egy tányér ételt elé tegyen. Végül igent mondtam, és akkor elmentünk a Dohány utcába, és vettünk egy csokor rózsát a saját esküvőnkre.

Pista 18 hónapig börtönben volt a Rákosi rendszer [lásd: Rákosi korszak] alatt, 1953-ban engedték ki [Amikor Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt enyhülés kezdődött; lásd: Nagy Imre. – A szerk.]. Az ÁEK revizoraként dolgozott egy gyárban [Állami Ellenőrzési Központ – 1948 és 1955 között Budapesten működő központi szervezet, amelyet az állami politika rangjára emelt bizalmatlanság szült. Az ÁEK munkatársai könyvvitelben jártas revizorok voltak, akik kiküldetésben ellenőrizték az ország összes állami vállalatát. Ebben az időszakban a vállalatoknak nem volt belső ellenőrzésük, azaz saját revizoruk. – A szerk.], és amikor kint volt ellenőrzésen, följelentették a férjemet, meg akivel még ott volt, az igazgatót, hogy olyan gépet selejteztek le, ami még jó volt. Rámutattak valakire, és vitték. A férjem volt az egyik ilyen ember, és rögtön elvitték.

A rajkosokkal [lásd: Rajk-per] együtt ült a Markó utcában, és elmesélte nekem, hogy egy parányi kis szobába voltak bezsúfolva tizenegyen, és ő volt a szobaparancsnok. A vécé is ott volt, takarítani, tetvészni kellett. Nagyon beteg ember volt, legalább száz cigarettát szívott egy nap még a börtönben is, teljesen tönkrement. Budapesten kőfejtőként dolgoztatták, aztán Kazincbarcikára került, ahol már bérelszámoló volt, és ezért jobb dolga volt. A Markóban kilenc hónapig azt se kérdezték, hogy miért van ott.

A férjem sofőrtől a főkönyvelőig minden volt, mert abban a világban nem lehetett egy szakmából megélni. Volt, amikor nem kellett főkönyvelő, s volt, amikor nem kellett sofőr. Németül és franciául is jól beszélt.

Nem szerelemből házasodtam. A férjem úgy kérte meg a kezemet, hogy azt mondta nekem, te Lili, olyan jó gyerek vagy – ugye, 1944 óta ismert –, olyan jó gyerek vagy, s olyan jó vagy az anyádhoz, biztos hozzám is jó leszel. Gyere hozzám feleségül. Ez nem egy leánykérés, de azt hiszem, egyikünk se bánta meg.

Megtanított főzni. Nagyon okos, értelmes, aranyos ember volt, és volt egy nagyon jó száraz humora, és igazi számszaki ember volt, nagyon precíz. Esténként eljárt a barátaihoz kártyázni változatlanul, tehát úgy élte az életét, mint egy agglegény. Semmi megkötés nem volt, nagyon szépen megvoltunk.

Az anyám csodálatosan kézimunkázott, én annál ügyetlenebb voltam. A hobbim volt az olvasás, a verseket imádtam. A József Attilától, az Adytól, a Petőfitől, az Arany Jánostól kezdve mindent és mindig mondogattam. És ha sütött a nap, és úgy mentem az utcán, egyszer csak eszembe jutott: „Ó, dicső természet, mely ember mer versenyezni véled”. Operabérletem is volt. De nem azért, hogy jaj, hát én operába járok, hanem azt akartam megvalósítani, hogy ha már nem jártam iskolába, és nem olyan közegben éltem, ahol könyvtár lett volna a lakásban, vagy nem tudós emberek között nőttem fel, legalább alapműveltségem legyen. Amire egy embernek szüksége van, azt az intelligenciát szerezze meg.

A lakást modernizálni kellett, a kályhát átépíteni gázfűtésre stb. Engedélyt kellett kérni, amit még a férjem kért. Ez 1979 tavaszán volt. Mire az engedély megjött, meghalt a Pista, de a felújítást ettől függetlenül meg akartam csinálni. Pista barátja mindig jött, hogy miben segíthet. A szemben lévő házban lakott, és a felesége, Matild nem sokkal korábban halt meg.

Így kerültünk össze Sanyival. 12 éves volt az unokája, és természetes volt, hogy akkor mondtam, hogy ez a lakás – az ő lakása – majd az unokájáé lesz, de nagyon rosszul fogadtak a családjában. A fia rögtön azzal kezdte, hogy miért kell neki egy zsidó nővel kezdeni. Sanyi nagyon odavolt, mert neki csak zsidó barátai voltak. Én nagyon szerencsés voltam. Tíz évet voltunk együtt. Mindig mondta, hogy szívesen elvesz, de nem akartam férjhez menni még egyszer. Nagyon sokszor mondtam neki, hogy menjen haza, mert nekem nem éri meg, én nem kezdek a családjával. Nehéz dolog volt. Azért békeidőben is érték megaláztatások az embert. Sanyi 1991-ben halt meg.

Mariskával, aki túlélte Auschwitzot, nagyon jóban voltunk. Nem csak úgy, mint nagynéni és unokahúg, hanem mint barátnők is. Nagyon szerettem őt. Gyakran jött hozzám Pestre, és én is meglátogattam Szombathelyen.

A férjemmel nem utaztunk együtt sehova. A barátnőmmel, kolléganőimmel – akkor már egyedül voltam – elmentünk Sopronba, Szombathelyre, Magyarországon többfelé. Munkahelyi szervezés volt, vagy kinéztünk az IBUSZ-nál valamit, és elmentünk És nagyon jó és kellemes volt.

Nagyon sok kitüntetésem volt. Nagyon sok jutalmat kaptam fizikai dolgozóként, miután a könnyűiparban nagyon keveset fizettek. 1989. július 1-jén, 60 évesen mentem nyugdíjba. 40 év után nekem 5600 forint nyugdíjam lett volna, és azért lett 7600 forint, mert négy évet rádolgoztam azért, hogy kapjak négyszer hét, azaz 28 százalékot.

1989-ben kezdődött a rendszerváltozás. Annyira föl voltunk bolydulva, nem csak én. Aztán később rekonstruáltam, hogy sok ismerős és közeli barát, akikkel beszélgettünk, majdnem mindenki így volt, elmentünk azokra a helyekre, ahol a háború alatt voltunk. A zsidósággal kapcsolatos érzelmeim egyre mélyebbek lettek. Nemcsak a büszkeség miatt, hanem miután annyit szenvedtem én ezért a vallásért, büszke voltam az én vallásomra a sok szenvedéstől.

Benyújtottam az igényt [kárpótlásra], amikor felszólítottak minket. Mindegyiket. A másik honfitársam, mert külföldön él, nyugaton, és 1956-ban vagy előtte valamikor kiment, abban a pillanatban beadta a papírt, segélyt kapott, nyaralási pénzt kapott, orvost, gyógyszerpénzt kapott.

Tavaly [2003] decemberben megkaptuk a pénzt. És utána például a svájciak adtak egyszer 1000 dollárt, egyszer 500 márkát. Csak ők mindig azt írták, hogy ezt a Claims Conference-től függetlenül Svájc adja. Mert maradt nekik pénz a bankban, ugye sokan nem jelentkeztek, nem jöttek vissza, nem tudták odaadni, család se jött vissza, hogy kikérje, és hogy maradt pénz, és hogy ezt adják. És akkor úgy kaptuk onnan is ugyanúgy a pénzt. De mi egyszer így kaptunk, és megismételhetetlenül, és akik nyugaton élnek – nem irigységből mondom, isten őrizz –, azok több tíz éven keresztül kapták és kapják, és már fölemelték, és már a végére, azt hiszem, majdnem ezer márkát kaptak havonta meg gyógyszert, meg amiket elsoroltam mindent.

Nagyon csodálkoznak azon, hogy mi [zsidók] miért vagyunk ilyen érzékenyek, és miért félünk állandóan. Azért, mert állandóan lóg felettünk a Damoklész kardja, és ha rossz a helyzet, vagy bármilyen más helyzet van, természetes, hogy mi vagyunk az okai. Tehát az okok megvannak tulajdonképpen, csak napvilágra kell hozni. Nagyon-nagyon sokszor eszembe jut. Reggel, amikor fölkelek, és reggelizek itt magamban szépen egyedül, nagyon sokszor könnyes a szemem. Aztán elindul az élet, kinyitom a tévét, szól a Napkelte stb., reggel meghallgatom aztán estig nem tévézem. Mindig van valami, amit csinál az ember. Reggelente megköszönöm az Istennek, hogy újra fölébredtem, és újra adott egy napot.

Egyszer nevettem saját magamon nem is olyan régen, mikor mondtam a jóistennek, hogy igazán vigyázzon magára, mert nagyon sokat kell rajtunk, jó embereken segítenie. Most ezt vallás nélkül is mondhatom. Sokat kell rajtunk segíteni, mert nagyon nehéz helyzetben vagyunk lelkileg, fizikailag és mindenképpen. Az ember nem tud felejteni, és hiába nem élnének már egyébként sem a családtagjaim, ezek a borzasztó körülmények nem jók. Amikor azt hallom, hogy a világban mennyi minden rossz van, mindig azt mondom, hogy nem kell ide háború, igyekszünk magunkat elpusztítani így is, úgyhogy nem probléma.
 

Életrajz

A 84 esztendős Illés Szidónia kis termetű, dús ősz hajú asszony. Egyedül él egy régebbi, többlakásos házban Temesváron, a Műegyetemhez közel. Az ő lakásában két nagy szoba van, a falakon képek, többnyire a fiáról. Van egy szobakerékpárja, amelynek segítségével minden nap mozog. A szabadidőruhába öltözött Illés Szidónia, hajában hajcsavarókkal, „a halál elijesztése végett”, erős pszichikummal megáldott nő, az életében megtapasztalt nehézségek ellenére. Férjének egy unokahúga gyakran meglátogatja és ápolja, mikor beteg. Szomszédaival nagyon jól egyezik, különösen azzal a szomszédnőjével, aki meg szokta hívni videokazettára felvett opera-előadásokat nézni. Még mindig tele van élettel és tudásszomjjal. Eljár a közösséghez vagy a Német Fórumhoz, ahol dokumentumfilmeket néz, könyvbemutatókon és más kulturális rendezvényeken vesz részt.

Katz nevű apai nagyszüleimet nem ismertem, és róluk nem tudok semmit, sem azt, hogy hol születtek, sem azt, hogy hol haltak meg, csak azt tudom, hogy szigorúan vallásosak voltak. Apám mesélte, hogy a szülei nagyon vallásosak voltak. Apám örökölte ezt az apjától, és nálunk, a házban szigorú vallásosság uralkodott. Apám, Katz Mózes Magyarországon született, Hajdúnánáson [Hajdúnánás – rendezett tanácsú város volt Hajdú vm.-ben, 1891-ben 14 500 (90% református, 5% római katolikus, 4% izraelita) lakossal. – A szerk.], 1890 körül. Hogy jött Szatmárra [Szatmárnémeti], nem tudom, de nem egyedül jött, hanem a szüleivel. Nem hiszem, hogy lett volna katona, mert gond volt az állampolgárságával, lévén, hogy Romániában élt, de Magyarországon született. Apámnak volt még egy testvére, aki Tornón lakott [Tornó – nagyközség volt  Krassó-Szörény vm.-ben, 1910-ben 3500 román lakossal. Trianon óra Romániához tartozik. – A szerk.], és akit Katz Simonnak hívtak. Ismertem, jó viszonyban voltunk, de nem tudok róla valami sokat. Csak azt tudom, hogy azért ment Tornovára, mert oda nősült: ott lakott, volt felesége, gyermeke, de mi történt vele a [második világ]háború után, nem tudom.

Anyai nagyszüleim, Moskovits Zsigmond és Braha Halmin [Halmi – Ugocsa vm.-ben lévő kisközség volt, 1891-ben 2100 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság); 1910-ben már nagyközség, 3500 lakossal. Trianont követően Romániához került. – A szerk.] születtek, de nem tudom, mikor. Anyai nagyapámat nem ismertem, és nem tudok róla semmit, mert korán meghalt, 1921-ben. Amikor megismertem Braha nagymamát – Braha héberül egy imádságot jelent [broche, áldás] –, ő szintén Halmin lakott, ami egy Szatmár[németi] melletti város [A két település légvonalban kb. 40 km-re van egymástól. – A szerk.]. Nagyszüleim tanult, művelt emberek voltak, bár vallásosak, de nem voltak annyira szigorúan vallásosak, mint az apai nagyszüleim. Minden nagyszülőmnek jiddis volt az anyanyelve. Braha nagymama szigorúan betartotta a vallást, de az anyai nagyszülők nem voltak annyira vallásosak, mint az apaiak. Anyai nagyanyám hagyományosan öltözködött, ahogy megkövetelte akkor a hagyomány, parókát hordott, persze. Olyan paróka volt a fején, ami hajutánzat volt, de amikor zsinagógába ment, kendőt kellett tegyen a fejére, nem föltétlenül feketét, mert ünnepkor fehéret szoktak. Nagymama haláláig parókát hordott. Nem tudom, hány osztályt végzett nagymamám, mindenesetre nagyon szép írása volt. Tudom, hogy nagymama vezette az anyakönyvi hivatalt [Ezt a tevékenységet valószínűleg nem a községi közigazgatás keretén belül, hanem a helyi hitközség mellett végezte. – A szerk.], az ő föladata csak a nyilvántartás volt (a születések, házasságkötések, elhalálozások bejegyzése). Emlékszem, hogy amikor meglátogattam, volt egy nagy füzete, amibe a születések voltak bejegyezve, és igazolványokat bocsátott ki. Nagyapám, Moskovits Zsigmond halála után, 1921-ben nagyanyám foglalta el az ő állását, ami köztisztviselői állás volt, egyrészt, mert nem mehettek a saját fejük után, minden a köz javára volt, a város lakossága számára. Amikor valakinek szüksége volt a születési bizonyítványára, házasodás vagy katonáskodás miatt, nagymama kiadta. A nyilvántartást otthon vezette nagymama. Tőle tudom, hogy sok magyar név volt, mert a zsidó vallás szerint volt egy nevük [lásd: névadás], de az anyakönyvi hivatalban másképp írták be. Az utóbbi időben románul írták, de előtte magyarul írták. Akkoriban, abban a környezetben, a társadalomban a magyar nevet használták.

Halmiban, nagymama házában három szoba volt – az egyik, a legszebb a vendégszoba, egy másik nagy szoba volt a nappali, és végül egy másik szoba négy ággyal, aztán volt konyha, benne kenyérsütő kemence, és volt padlás. Nagymamám nem tartott állatokat. Volt egy nagy kertje, az udvaron kívül, ami nagyon szép volt, sok-sok virággal, és volt még egy kertje gyümölcsfákkal. Nem voltak cselédei, és a rokonaimnak sem voltak cselédeik, bár jobb anyagi helyzetben voltak, mint mi. A feleségek otthon ültek, és ők végeztek el minden munkát.

Halmin nemcsak zsidók voltak, volt sok román is, de emlékszem, nagymama szomszédjai zsidók voltak. Szemben volt egy ház, és hátul egy kastélyféle. Elöl volt a zöld kert. A szomszédok általában nagyon jól egyeztek egymással. Én nem emlékszem, hogy nagymama történetekkel vagy mesékkel traktált-e minket, de tudom, hogy nagymamát nagyon tisztelte az egész közösség, az egész város, mintha mindenkinek anyja lett volna. Tudom, hogy nagyra értékelték, tisztelték, és a helység bölcs asszonyának tartották. Nem létezett, hogy valaki jöjjön hozzá, és ő ne kínálja meg valamivel.

Nem tudom, hogy lettek volna nagymamának testvérei, de volt négy fia, akik közül emlékszem Pinhászra és Móricra, és hat lánya: Blanka, Eugénia, édesanyám, akit Bellának hívtak, Etelka, Rózsi és Olga. A rokonaim nem laktak mind egy helyen. Anyám egyik fivére, Moskovits Pinhász, gyémántcsiszoló volt, nem ékszerész. Először Halmiban lakott, mert ott élt nagymám is. Tudom, hogy kiment Amerikába, még 1939 előtt, valószínűleg jobban akart élni. Azt hiszem, Izraelben [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.] is élt egy ideig, mielőtt kiment volna Amerikába, mert ott főleg briliánsok csiszolásával foglalkozott. Én ismertem, de ez nagyon régen volt, és nem tudom már, hogy volt-e itt családja: amikor én ismertem, nem volt gyermeke, aztán meg túl távol volt, és nem tudtam meg.

Etelka, édesanyám testvére, nagyon szép volt, és tudom, hogy Csehszlovákiában élt, Beregszász város mellett [Kárpátalján], és a birtokot, ahol ők éltek, úgy hívták, hogy Mujái. Etelka nagynéném azért lakott Csehszlovákiában, mert oda ment férjhez egy zsidóhoz, aki szőlőtulajdonos volt. Normális dolog volt, hogy szintén zsidóhoz ment férjhez, de már nem emlékszem, hogy hívták a férjét, özvegy volt, és tudom is én, hány gyereke volt, de nagyon szépen éltek, és gazdagok voltak.

Eugénia nagynéném Kolozsvár mellett, Désen [lásd: Dés város] lakott, mert oda ment férjhez. Eugénia férjét Teszlernek hívták, és szintén zsidó volt. Józsua volt az egyetlen fiuk, de volt még egy lányuk is, aki megmaradt, és akit Havának hívtak. Most már nem él, már rég meghalt, de nem tudom, mikor. Elment a testvérével Izraelbe. Csak Eugénia néném gyerekei, vagyis ez a két unokatestvérem menekült meg Auschwitzból, mindenki más meghalt a családjukból. Teszler Józsua, az unokatestvérem, akit Siunak becéznek, most Izraelben él, a második világháború előtt Désen lakott a szüleivel. Jött néha ő is a nagymamánkhoz, de nem mindig ugyanakkor, amikor mi. Gázában él a családjával. A feleségét Eszternek hívják, és van két lányuk: Ráhel és Cipóra. Ráhel férje zsidó, mezőgazdász, és van már, azt hiszem, kilenc gyerekük.

Blanka nagynéném Szatmáron [Szatmárnémetiben] élt, és férjét, aki szintén zsidó volt, a családnevén úgy hívták, hogy Freund. Voltak gyerekeik is. Volt egy unokatestvérem, akit mi Jáhcsinak neveztünk, de Jolánnak hívták valójában. Körülbelül velem egykorú volt. Voltak még más gyerekeik is, de rájuk már nem emlékszem.

Rózsi nagynéném nem volt férjnél. Szintén Halmin lakott.

Olga nagynéném volt a legkisebb a lányok közül.

Anyám családja nagyon civilizált, művelt volt, a kultúra első helyen volt náluk. Onnan örököltem én is ezt a tanulás- és tudásvágyat. Aztán elvesztettem a kapcsolatot ezekkel a nagynénikkel és nagybácsikkal, mert Bukarestbe mentem.

A szüleimet Katz Mózesnek és Bellának hívták. Édesanyám 1900-ban született, Halmin. Halmi volt az első nagyobb város Szatmártól [Szatmárnémetitől], és valószínűleg ezért jött Szatmárra. A szüleim nem meséltek arról, hogyan ismerkedtek meg. Akkoriban a házasságokat a szülők rendezték, főleg a vallásos zsidóknál volt így [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Abban az időben nem volt szabad a fiúknak és a lányoknak ugyanabba a baráti körbe járni, mert nagyon vallásosak voltak. A zsidóknál a házasságokat abszolút a szülők rendezték. Akkor voltak házasságközvetítők, aki ezzel foglalkoztak. Ez egy mesterség volt, és aki ezzel foglalkozott, tudta, kinek van nagy hozománnyal rendelkező lánya, vagy kinek van tanult fia. A vallásos zsidóknál általában a pénzes lányok tanult fiút kerestek. Tehát a lány szüleinek kellett legyen némi pénze, hogy tanult fiút találjanak a lányuknak. Biztos az én szüleim házassága is el volt rendezve, mert nagyon vallásosak voltak, és nem volt hol találkozzanak. Így voltak nevelve, hogy ez az élet, ahogy mi most el sem tudjuk képzelni.

A szüleim 1918-ban házasodtak össze, egy évvel a születésem előtt. Nem mesélték el, hogy zajlott le az esküvő, de én láttam Szatmáron [Szatmárnémetiben], hogy volt, hiszen ott éltem. De láttam Halmin is, ahol zsidók éltek, ez volt a hagyomány. Az eljegyzésen a zsidóknál eltörnek egy tányért, mert azt mondják, hogy eltörik a láthatatlan fal [ami közöttük van], most már ismerik egymást, de még nincsenek együtt. Így volt a szokás, nemcsak Szatmáron [Szatmárnémetiben], hanem ez volt a dolgok rendje. Az eljegyzéstől az esküvőig eltelt idő a szülők anyagi helyzetétől függött, vagyis hogy mikor tudták megszervezni az esküvőt. A költségektől is sok minden függött, mert a házasság olyan volt, mint egy szerződés: megígérték, hogy a lány kap bizonyos dolgokat, viszont a férfi nem hozott semmit a házasságba. A zsidóknál, akiknek volt pénzük, a lányuk számára tanult fiút választottak, például diákot, főleg teológust [Azaz: olyan ifjút, aki jesivában tanult. – A szerk.]. Voltak intézetek, ahol judaisztikát tanultak, és az ott tanuló fiúkat nagyra becsülték. Az eljegyzést otthon tartották, a családban, és mindig a család helyzetétől függött. Ha jobb helyzetűek voltak, akkor vendégeket is hívtak a mulatságra.

A zsidók, amikor esküsznek, a férfi egy szép, csipkés inget vesz föl, amit kitelnek [lásd: kitli] neveznek – ugyanazt, amelyben el fogják majd temetni –, hogy a legboldogabb napon se feledje, hogy egyszer majd meg fog halni. A nők a ruháikat varrónőnél csináltatták, nem ők varrták maguknak. A zsinagógai szertartásnál a menyasszony fehérben van, fátyollal, a férfin az a fehér ing (a vallásosaknál). A beszéd után a menyasszony és a vőlegény a zsinagóga udvarán levő baldachin [A hüpéről van szó. Lásd: házasság, esküvői szertartás. Az ultraortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.] alá megy, isznak egy pohár bort, előbb a vőlegény, azután a menyasszony, aztán eltörik a poharat [A poharat a vőlegény töri el a jobb lábával. – A szerk.], ami azt jelenti, hogy a fal, amely eddig elválasztotta őket, látták egymást, de még nem voltak együtt, leomlott [Ez Illés Szidónia szubjektív interpretációja, van olyan változat, amely szerint ez az aktus a zsidók kivonulását szimbolizálja. Más változat szerint a házasság fölött érzett öröm nem lehet maradéktalan, ha a Szentélynek már a romjai sincsenek meg, a zsidók száműzetésének pedig még nincs vége. – A szerk.]. Aztán asztalhoz ülnek, vannak zenészek, akik hegedülnek, ez hagyományos a zsidóknál. Táncolnak a menyasszonnyal, de a vallásos zsidóknál külön ülnek a férfiak, külön a nők. A férfiak a férfiakkal, a nők a nőkkel táncolnak [Az ultraortodoxoknál, valamint a haszidoknál voltak ilyen szigorúan szétválasztva a férfiak és nők. – A szerk.]. Szatmáron [Szatmárnémetiben] és Halmin volt egy nagy rabbi, aki a párokat összeadta, de nem emlékszem, hogy hívták. Híres rabbi volt a vallásos körökben. A vallásos esküvő mellett polgári esküvőt is kellett tartani, az anyakönyvi hivatalnál, különben nem ismerték el a házasságot. A gyerekeket aztán nyilvántartásba kellett venni a lakosság-nyilvántartónál [azaz az anyakönyvvezetőnél].

Az esküvő után a vallásos zsidóknál a nők haját levágták, és parókát hordtak. A nők, mindenütt a vallásos zsidóknál, fedett fejjel jártak. Az idős nők is parókát hordtak, és kendőt tettek rá. Édesanyám is parókát hordott és rajta kendőt, de általában csak parókát. A paróka a hajat utánozta, de minél vallásosabb volt a nő, annál kevésbé hasonlított a paróka a természetes hajhoz, mert akkor léteztek mesterséges hajból készült parókák is. Amikor a zsinagógába mentek, föltétlenül be kellett legyen kötve a fejük kendővel. Az esküvő nagyon vallásos esemény volt a zsidóknál. Minden nagyon szigorú volt, mert nagy fontosságot tulajdonítottak a tisztaságnak, és a nőnek nem volt szabad nemi kapcsolata legyen a férjével, csak a menstruáció után, és el kellett menjen a közfürdőbe, a mikvébe, ami pontosan ezt a célt szolgálta, ahol volt egy felvigyázó. Ebbe a fürdőbe mentek a nők, és háromszor megmerítkeztek, miután elmúlt a vérzésük, hogy teljesen megtisztuljanak. Tudtam egy ilyen fürdő létezéséről Szatmáron [Szatmárnémetiben], és oda járt minden nő. Ott alá kellett merülni, és volt egy felvigyázónő, aki nézte, hogy a nő tiszta legyen. A víz természetesen meleg volt. Nem tudom, létezett-e férfiak számára fürdő, mert azt nem kérték [A férfiak is használták a mikvét, természetesen nem a nőkkel egy időben. – A szerk.]. A nők a menstruáció miatt kellett fürdőzzenek, mert a zsidóknál minden, ami a vérhez kapcsolódik, nagyon szigorú elbírálás alá esik. Isten megbünteti az asszonyt, ha akkor van nemi kapcsolata a férjével, amikor nem teljesen tiszta. Élt a félelem a büntetéstől, de senki nem tudta, milyen büntetéstől, csak Isten tudja, hogyan büntet. Általában az egész vallás az istenfélelemre alapul, amikor azt mondja, megbüntet Isten, ha nem csinálod ezt vagy azt, de nem mondja, miképpen büntet meg. Édesanyám havonta, menstruáció után járt a mikvébe, nehogy tisztátalan legyen [A menstruáció első napjától kellett várni minimum öt napot, majd utána meleg vízben alkonyatkor megfürdeni, és meg kellett győződni róla, hogy a havi vérzés valóban befejeződött-e. Ha igen, akkor kezdődött a „hét tiszta nap számlálása”, és csak ezután jöhetett szóba a mikve és a házasélet. Lásd még: Nidá. – A szerk.]. Ez volt ott, Szatmáron [Szatmárnémetiben], ahol egyetlen ilyen női fürdő működött.

Emlékszem, hogy édesanyám mindig az akkori divat szerint öltözködött. Alapjában véve szép volt, én annak tartottam, hiszen minden gyerek szépnek látja az édesanyját. Magas volt, szép melle volt. A nők akkoriban nem dolgoztak házon kívül, mert a gyermekeket kellett gondozzák, mostak, takarítottak, főztek, minden házimunka elvégzése a nők kötelessége volt. De édesanyám műveltebb nő volt az átlagnál. Azt hiszem, csak elemi iskolája volt. Jiddis volt az anyanyelve, de nagyon jól tudott magyarul. Miután férjhez ment, kevesebbet olvasott, mert a gyerekek gondozásával és nevelésével, a háztartással volt elfoglalva. Nemigen olvasott irodalmat, kivéve a vallásról, a gyermeknevelésről vagy a családban betartandó szabályokról szóló olvasmányokat. A könyvek, amiket olvasott, héberül vagy jiddisül voltak írva, és a szüleitől, a családtól vagy édesapámtól kapta őket. Nagymamánál voltak modern irodalmi művek is, vagyis regények, többnyire magyar nyelvűek, a szüleimnél viszont inkább héber nyelvű vallásos könyvek voltak.

A szüleim vallásos, becsületes és szegény zsidók voltak. Édesapám tanító, melamed volt, édesanyám pedig háziasszony. Édesapám ünnepekkor különleges viseletbe öltözött, amit csak a vallásosak viseltek. A zsidók közt vannak még vallásosabbak, még bigottabbak is, és ő ahhoz a kategóriához tartozott, amelyik nagyon vallásos volt. Általában öltönyt viselt, de szombaton hosszú, fekete selyem kaftánt vett föl, és prémes sapkát tett a fejére, amit strájmlinak neveztek. Édesapámnak szakálla és pajesze volt. Nem végzett pedagógiai iskolát, de judaisztikát tanult, és tanított a héderben. Nem volt állami tanító. Volt egy bérelt lakás, egy melléképület a zsinagóga mellett, ahol összegyűltek zsidó szokás szerint, és a judaizmust és a vallást tanulmányozták. Tanítványait, akik nála tanultak, megtanította a héber írásra is. A magántanítványai fizették. Közszájon forgott egy anekdota a szatmári zsidóknál. Azt mondják, az embernek van egy jó és egy rossz lelke. A jó lélek helye a fejben van, a rosszé viszont a fenékben, ezért veri meg a tanító a gyereket, ha az rosszalkodik.

Én 1919-ben születtem Szatmár [Szatmárnémeti] városában. Négyen voltunk testvérek: én, két öcsém, Zsigmond, aki 1921-ben született, és Jenő, aki 1923-ban és egy lánytestvérem, Ráhel, aki 1929-ben született. A zsidóknál létezik egy szokás, ami szerint a gyerek egy halott nevét kapja, és annál inkább így van, minél közelebbi hozzátartozó a megboldogult. Zsigmond öcsémet anyai nagyapámról nevezték el így [lásd: névadás]. Édesapám a zsinagógában, ahol a névadó ünnepséget tartották, két nevet adott az öcsémnek, de édesanyám nem tudta, hogy az édesapja azelőtt meghalt. Akkor, ott hallotta meg, hogy a gyerek az ő apjának a nevét kapja, s rögtön megértette, mi történt, és elájult. Ezt tudom, mert mesélte, hogy nem tudott addig az apja haláláról. Nem akarták szomorítani ezzel, mert várandós volt, és közel állt a szüléshez [Illés Szidónia valószínűleg összekever más-más időpontokban történt eseményeket. A zsidó fiúk a körülmetéléskor, tehát rendszerint nyolcnapos korukban kapják zsidó nevüket. Ebben az időpontban az anyja nem állhatott még közel a szüléshez, hiszen alig volt túl Zsigmond fia születésén, a következő gyerek pedig két évvel később, 1923-ban született. – A szerk.].

Az utcát, ahol Szatmáron [Szatmárnémetiben] laktunk, Károly király utcának hívták. A ház, amelyben laktunk, még létezett 1955-ben, miután hazajöttem Transznisztriából [Illés Szidónia kb. 1940 és 1955 között – mint a későbbiekben még szó lesz róla – a Szovjetunióban élt. – A szerk.]. Nem a mienk volt, hanem béreltük. Földszintes ház volt, vagy három lakással. Középen lakott a tulajdonosnő, aki magyar volt, és akit házinéninek hívtunk. Volt egy folyosó és egy közös udvar, ahol a fából készült budi volt. Egy szoba-konyhás lakásban laktunk, négy gyerekkel: két fiúval, két lánnyal. Normális körülmények voltak, de persze nem volt központi fűtésünk. Téglát melegítettünk, mert rosszul álltunk a fával, meleg vizes üvegeket tettünk az ágyba, és dunyhával takaróztunk. Este a szobában petróleumlámpával világítottunk, és annak a fényénél olvastunk, nem volt villanyáram. Nem volt szinte semmi a falakon, mert a vallásos zsidóknál nem volt szabad bálványt vagy faragott képet imádni [A Tóra azon tiltását alapul véve, hogy „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amik a fent az égben, alant a földön, vagy a föld alatt a vizekben vannak” (Móz. 20, 4), a rabbik megtiltották emberek, ill. állatok képi ábrázolását, hogy a zsidókat így védjék meg a bálványimádástól. Ezért nincsenek figuratív elemek a zsinagógák, sírok, vallásos könyvek díszítésében. – A szerk.]. A gyerekek egy része a szobában, a másik része a konyhában aludt. Mi ilyen szegényebbek voltunk, anyám egész családjától eltérően, akik gazdagabbak voltak. Mi voltunk a legszegényebbek [a rokonságban].

Szatmáron [Szatmárnémetiben] mindig nehéz volt albérletben lakni, fával fűteni, ez volt a család legnagyobb gondja. Másoknak mind saját házuk volt, tehát jobb anyagi helyzetben voltak. A vizet a városból hozták. Így volt ez nálunk is és nagymamánál is, Halmin. Egy ember hozta az ivóvizet, akit „vízhordó embernek” hívtunk. Nagy bödönökben hozta a vizet. Az udvaron volt kút, de az ivóvizet és a főzéshez való vizet néhány utcával távolabbról hozták. Elöl volt egy kerítés, amin keresztül látni lehetett az egész kertet, ami tele volt virágokkal. Az emberek megálltak a kerítés előtt, hogy lássák, mert az volt a legszebb kert. Akkoriban az élelmet, mindent a piacról vagy a boltból vették. Szatmár [Szatmárnémeti] mégiscsak város volt. Emlékszem, hogy amerre hazafelé jöttünk, volt egy cigánytelep. Az utcánk felé jövet át kellett menjünk egy cigányok lakta negyeden, amit „gyehennának” neveztek.

A szüleim tudtak magyarul, de a családban, a házban jiddisül beszéltünk. A gyerekek általában három nyelven tudtak: magyarul, románul, amit az iskolában tanultak, és jiddisül. Magyarul is beszéltek persze a családunkban, és én kicsi koromban megtanultam ezt a nyelvet. Ott Szatmáron [Szatmárnémetiben] általában mindenütt magyarul beszéltek. A szüleim olvasták az akkori, főleg magyar újságokat. Nagyon szegények voltunk, így a szüleim nem vettek gyakran újságot, és nem fizettek elő rájuk. Most már nem tudom, hogy hívták azokat az újságokat, amiket akkor olvastak a szüleim. Nekik nem volt egy bizonyos politikai meggyőződésük. Általában szokás volt evés közben újságot olvasni. (A férjem és később a fiam is evés közben olvasták az újságot.) Ez volt a szokás nálunk.

Édesapámnak judaizmusbeli képzettsége volt, a szatmári [szatmárnémeti] jesivában tanult, ahol a judaizmust felső fokon oktatják (ahonnan, mint mondtam, a gazdagabb lányok számára választották ki az úgynevezett jó, művelt fiúkat). Ebben az értelemben nagyon képzett volt. Nagyon vallásos volt, súrolta a miszticizmust, tehát nagyon ortodox volt, haszid volt. Ezért nevelkedtünk mi, gyerekek ilyen vallásos környezetben. A zsidó nép körében is vannak különböző fokozatok: modernebb vagy bigottabb. Nekem nem volt szabad színházba mennem, nem viselhettem rövid ujjú ruhát, és ha akkor férjhez mentem volna, le kellett volna borotválnom a fejemet, a vallási előírás szerint. Ugyanez volt a húgom helyzete is, de ő még akkor kicsi volt.

Volt nekünk a házban Talmud-Tóránk, ami alapvetően fontos könyv a zsidóknál. Ezek a Talmud-Tóra könyvek olyan nagyok voltak, hogy két polcot foglaltak el a könyvszekrényben [A Talmud Tóra azt jelenti: „a Tóra tanulmányozása”, ez a neve az iskolának, ahol vallási dolgokról tanulnak, és nem egy bizonyos könyvet jelent. Illés Szidónia itt a Tórát tanulmányozó különböző könyvekre, azaz Talmud-kötetekre utal. – A szerk.]. Na mármost, a zsidó közösségeknél léteznek Talmud-Tóra csoportok, amelyek judaizmust tanulnak, vagyis Talmud-Tórát. Ezek nagy könyvek, amelyek bizonyos törvényekhez és filozófiai tételekhez fűzött kommentárokat tartalmaznak. Minden a Bibliához is kapcsolódik, de megértésükhöz szükséges, hogy az illető a judaizmus bizonyos fokán álljon, mert nem a beszélt nyelven, vagyis jiddisül íródtak, hanem héberül. Édesapám fölolvasott hangosan a gyermekeknek. Gazdag gyermekeket tanított, és kiadta a lelkét is azért, hogy tudjanak, és így megbetegedett a tüdejével.

Édesapám szombaton mindig elment a zsinagógába, de édesanyám csak Újévkor [Ros Hásáná] ment, amikor kötelező, és Jom Kipur idején, amikor a nőknek is kötelező menni. A gyerekeket már nem emlékszem, hogy vitték volna a zsinagógába. Szatmáron [Szatmárnémetiben] különböző zsinagógák voltak. Némelyik olyan imaházféle volt, kevésbé díszes. Volt egy nagy zsinagóga, ami hasonlított a temesvári Fabric negyedbelire, de nem nagyon emlékszem rá. Sok imaház volt tehát, ahol összegyűltek az emberek. Édesapám járt az imaházba is, nem csak a zsinagógába. Nagyon jó hangja volt, és ünnepek alkalmával megbízták az illető ünnepre előírt imádságok elmondásával. Nem tudhatom, hány zsidó élt Szatmáron [Szatmárnémetiben], de nagyon sokan voltak [A Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint (megj. 1929) a szatmári hitközség – amelynek területéhez 25 község is tartozott – lélekszáma kb. 20 000 fő volt, a családok száma kb. 2000. A hitközségnek egy főtemploma, 5 nagyobb és 20 kisebb imaháza volt. 1866-ban nyílt meg a hitközség elemi iskolája (működése 1902 és 1926 között szünetelt), volt jesivája és Talmud-Tórája. A hitközségnek számos egyesülete és intézménye is volt (Hevra Kadisa, Zsidó-kórház, amely 1927-ben épült, árvagondozó, zsidó iparostanonc-intézet, Kishitelintézet, talmudisták menzája, nőegylet, hittanítási egylet, jótékonysági egylet stb.). – A szerk.].

A zsidó vallás szerint a gyermekek kicsi koruktól judaizmust kell tanuljanak. A testvéreim otthon tanulták ezt, édesapámmal. A gyermekek viseletét is a hagyomány szabályozza. A nagyon vallásos zsidóknál a fiúk pajeszt növesztenek, a zsinagógában pedig kipa kell legyen a fejükön, mert becsületükön esik csorba, ha nem viselik. A zsinagógában a nőknek is kell legyen valami a fejükön. A testvéreimnek szőke hajuk volt és göndör pajeszük. Tulajdonképpen mind szebbek voltak, mint én. A húgom olyan volt, mint én, nem szőke, hanem gesztenyeszín hajú. Öltözködni úgy öltözködtek, mint a zsidóknál szokás. A vallásos zsidóknak volt egy bizonyos viseletük: valamilyen prémes kalap, ünnepekkor hosszú kaftánba öltöztek, fehér harisnyával [lásd: haszid öltözék]. Nálunk a családban édesapám öltözködött így. Amikor gyermek voltam, minden vallásos zsidó hagyományt megtartottunk a családban. Bár micvót is csináltak, de csak a fiúknak. Izraelben a lányoknak is csinálják [lásd: bát micvá].

Édesanyámnak külön edényei voltak az ételnek. Ez szabály volt. A konyhában külön edényei voltak a tejtermékeknek, és külön a húsnak. Még csak nem is mosogatták egyszerre ezeket az edényeket. A zsidók nem ettek disznóhúst, és édesanyám betartotta a kóserséget [lásd: étkezési törvények]. Amikor hozták a húst a mészárszékből, vízbe kellett tenni és állni hagyni, hogy kijöjjön belőle a vér. Megsózták, és egy ideig állni hagyták [A jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. És nem szabad húsétel fogyasztása után néhány óráig tejterméket fogyasztani [Izraelben hat órában állapították meg a tilalom időtartamát, de pl. a franciaországi és a németországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik tejes étel fogyasztását a húsos ételek után. A tejes étel után fél óra elteltével már lehet húsos ételt fogyasztani. Az alapelv: minden vidék a maga szokását kövesse. – A szerk.], csak valami semlegest. Ezt héberül parvénak nevezik, ez semleges, se nem kövér, zsíros, nem hús, tej vagy vaj [Parve vagy páros ételek: hal, tojás és zöldségfélék. Ezeket hússal is és tejes ételekkel együtt is lehet fogyasztani, kivéve a halat, mert azt hússal fogyasztva egészségtelennek tartják. – A szerk.]. Tehát egy néhány óráig ehetsz kenyeret, ami semleges. Gyümölcsöt is szabad. Most is vannak emberek, akik ezt betartják, de mind kevesebben. Nem volt szabad a zsidóknál saját kezűleg levágni a majorságot [A helyi szóhasználatban a majorság a házi szárnyasokat jelenti. – A szerk.]. Létezik egy szakember, aki ismeri a majorságok anatómiáját és tudja, hogyan vágja le őket fájdalom okozása nélkül. Így van a zsidó vágóhidakon is [lásd: sakter; kóser háztartás; étkezési törvények; sehita].

A szombati ünnepnapra készítettek egy hagyományos zsidó ételt, ami nagyon finom volt, úgy hívják, hogy sólet. A kemencében készítik. Egy lábosba édesanyám fehérpaszulyt tett, vizet és füstölt húst és töltött libanyakat, rántás (pirított liszt) nélkül, gerslivel [A gersli hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.]. Kivették a libanyakat, és megtöltötték liszttel, tojással [Ezt hívják kuglinak. – A szerk.]. Mikor elkészítették, elvitték a pékhez, és betették a kemencébe, vagy megsütötték, mint a sültet. Másnap mentek utána. Pénteken vitték a pékhez (édesanyám vagy egy gyerek), szombaton pedig hazahoztuk mi, gyerekek [Azért a gyerekek, mert ők cipelhettek terhet szombaton is. Lásd: szombati munkavégzés tilalma. – A szerk.]. Ezek olyan hagyományok, amelyeket ma már nem nagyon tartanak. Én nem főztem sóletot, de édesanyám igen. Péntek este édesanyám meggyújtotta a gyertyákat a két gyertyatartóban, és mondott egy imát. Ez az édesanya szerepe volt [lásd: péntek esti gyertyagyújtás]. Az asztalnál volt egy rítus: édesapám megáldotta a fonott kenyeret, ami olyan kalácsszerű volt [lásd: bárhesz]. Sábeszkor nem volt szabad világot gyújtani, ami azt jelentette, hogy vagy tovább világított valami, vagy már nem gyújtottak meg semmit [lásd: szombat]. Azon a napon nem volt szabad dolgoznunk, helyette sétáltunk, ettünk, jól éreztük magunkat, mint egy ünnepnapon.

A legnagyobb ünnep Újév volt, Ros Hasóne, ami két napig tart [A naptár szerinti ünnepnapokat az Újhold megjelenése szerint számolták ki. Amikor a jeruzsálemi Bét din küldöttei nem értek el időben a szétszóratásban élő zsidókhoz, hogy tudtul adják, mikor van Újhold, akkor szokásba jött, hogy egy nap helyett inkább két napban ülték meg a Tórában említett ünnepet. (Csak Jom Kipur ünnepe maradt egy napos a böjt miatt.) Ros Hásáná azonban Izraelben is kétnapos ünnep. – A szerk.]. Nincs Újévkor különleges étel, de jókat esznek. Van még egy hagyomány a zsidóknál, hosszúnapkor, vagyis Jom Kipurkor tort tartottak régen. Réges-régi hagyomány szerint a nagyböjt [A „nagyböjt” kifejezés kifejezetten a húsvét előtti, nagypénteki keresztény böjtöt jelenti. Figyelemre méltó, hogy egy zsidó a Jom Kipurt így nevezi. – A szerk.] napján minden halott után áldozatot kellett bemutatni. Férfinak kakast, nőnek tyúkot. Azt mondják, ez a Bűnbak. Ez megmaradt régi zsidó hagyományként, de nagyon kevesen tudnak róla. Láttam én is, hogyan történnek ezek az áldozatok, mert otthon nálunk is csinálták ezeket, mint minden szatmári zsidó családban. Volt egy szakember, aki levágta a tyúkot vagy kakast, oly módon, hogy ne szenvedjenek az állatok. Egyszer egy évben csinálták ezt [Illés Szidónia itt a kápóresz szertartásról beszél, noha azt az élőkért végzik, nem a halottakért. Lásd: kápóresz. – A szerk.].

A sátoros ünnep [lásd: Szukot] a termés ünnepe, és a vallásos zsidóknál úgy ünneplik, hogy sátrakat állítanak föl a ház udvarán, és majdnem minden család állított. Mi is állítottunk sátrat az udvaron. Náddal fedték be a sátrakat, és szőlőt, gyümölcsöket meg virágokat aggattak rá.

A fény ünnepén, Hanuka alkalmával, minden nap eggyel több gyertyát gyújtottak a menórában, nyolcig. Mi, gyerekek rendszerint pénzt kaptunk a családban, vagyis „hanuka gelt”-et. Azok a fiatalok, akik a zsinagóga kórusában énekeltek, onnan is kaptak egy kis pénzt. Volt még a Purim, ami egy örömünnep. Ennek az alapja szintén hagyomány: a perzsa királynak volt egy főembere, Hámán, aki elrendelte a zsidók megsemmisítését. Purimkor tésztát készítenek, amit hámántáskának hívnak, három sarka van. Kenyértésztából készítik, ami megkel, középre lekvárt vagy valami mást tesznek és összehajtogatják. Egy másik tésztát kindlinek hívnak, olyan, mint a bejgli, dióval, mindenfélével. Édesanyám is készített ilyen tésztákat [süteményeket], és akkor az volt a szokás, hogy ünnepkor a rokonok és a szomszédok küldtek egymásnak egy tányér tésztát, és kaptak is, cserébe. Így kérte a hagyomány. Néhány tésztát sütöttek, kinek mennyire tellett. A gyerekeket küldték a tésztával a szomszédokhoz, nemzetiségtől függetlenül. Egyes gyerekek beöltöztek (már nem emlékszem, hogy minek), de nekünk nem volt erre lehetőségünk. A szüleim nem mentek Purimkor bálba.

Aztán volt a Húsvét, a Pészah, amit szintén szigorúan megtartanak, és amikor bizonyos ételeket főznek. Kenyeret nem szabad olyankor enni, a zsidóknál mácót [pászka, mácesz többes számban] van. A húsvéti edényeket a padláson tartották, hogy ne vegyüljenek a többivel, mert a lakás nem volt nagy. Húsvétkor elsősorban mindent megváltoztattak: az edényeket különleges módon előkészítették, abszolút tisztaságot teremtettek a lakásban. Nem ettek kenyeret, és különleges ételeket készítettek burgonyából, tojásból kis pogácsaféléket sütöttek. Édesapám vezette a szédert, ami Húsvét előestéjét jelenti. Olyankor minden szertartásos, rituális, és a családapa vezeti a szédert. Az asztalra tormát is tesznek, ami a zsidó nép rabságának keserűségére emlékeztet. A legkisebb gyereknek három kérdést tesz föl az apja [A legfiatalabb gyermek teszi föl a má nistánát, azaz a négy kérdést annak, aki a szédert vezeti. – A szerk.]: miért van ez az este [Miben különbözik ez az éjszaka az összes többi éjszakától?], miért esszük ezeket az ételeket, miért van téve torma az asztalra [Minden más este ehetünk kelt és keletlen ételt, ezen az estén csak keletlent? Más estéken ehetünk különböző zöldségeket, ezen az estén csak keserű gyökereket. A másik két kérdés arra vonatkozik, miért fűszerezik meg kétszer a zöldségeket, és miért ülnek párnázott székeken. – A szerk.], és akkor ő elmeséli, hogy mindez a zsidó nép rabságból való szabadulásának emlékére van. Az áfikóment a szülők elrejtették, hogy a legkisebb gyerek megtalálja, minekutána jutalmat kapott.

Gyermekkorom idején biztosan voltak óvodák Szatmáron [Szatmárnémetiben], de én és a testvéreim nem jártunk óvodába, otthon ültünk. Én voltam a legnagyobb, nekem kellett vigyáznom a többiekre, ha a szüleim nem voltak otthon. Emlékszem, hogy amikor édesanyám elment otthonról, mi székekkel verekedtünk. És amikor megjött édesanyánk, azt mondta: ”Jaj, nem tudtok egy cseppet sem szépen ülni, míg nem vagyok itthon.” Gyerekek voltunk

Hat- vagy hétéves koromban mentem iskolába. Nem jártam zsidó iskolába, mert Szatmáron [Szatmárnémetiben] csak román iskola volt [1902 és 1926 között éppen nem működött a zsidó elemi iskola. – A szerk.]. Román tanítónőm volt, de már nem emlékszem, hogy hívták. Voltak magyar osztálytársaim is, mert ott nagyon össze voltak keveredve. Nem mondhatom, hogy antiszemitizmus lett volna abban az időben, mikor én iskolába jártam, vagy legalábbis én nem észleltem. Abban az iskolában hét osztályt végeztem. Jól tanultam, és nagyon szerettem tanulni. Az irodalom mindig is, kicsi korom óta tetszett nekem, azóta, hogy olvasni is alig tudtam még. Édesapám nem segített a leckéimben, mert nem volt rá szükség. A családban olyan szigorúak voltak bizonyos szabályok, hogy nem is került ez szóba. Ez volt a zsidó törvény [Illés Szidónia zsidó törvényeknek tekinti a házi szokásokat. -- A szerk.]. Akkor nem volt egyenruha [az iskolában], de nem volt szabad dekoltos ruhában vagy rövid ujjú ruhában járni iskolába. Nem tanultam vallást az iskolában vagy az iskolán kívül, legalábbis nem tudok arról, hogy lettek volna vallásórák az iskolában, amikor én oda jártam. A vallást a szülőktől tanultuk, nem az iskolában. Szombaton ünnep volt, nem tanultam édesapámmal. 

Gyerekkori barátokra, osztálytársakra nem nagyon emlékszem. Csak egy Borgida nevű lányra emlékszem, akivel együtt mentünk iskolába. Azt hiszem, magyar volt, de nem tudnám pontosan megmondani, mert egymás közt mindenképpen magyarul beszéltünk. Ugyanabban az utcában lakott, mint mi. Nagyobb volt nálam, és emlékszem, azt mondta édesanyámnak, felső iskolába kellene adjon, mert szeretek tanulni. Többet nem tudok, mert én nagyon korán elkerültem otthonról, és megszakítottam minden kapcsolatot az ottaniakkal.

Soha nem mentünk a szüleimmel nyaralni, mert nagyon szegények voltunk, és nem volt erre anyagi lehetőségünk. Amikor a nagymamámhoz utaztam Halmira, a szüleim kikísértek az állomásra, és egyedül utaztam a vonaton – az első vonatutam egy ilyen út alkalmával volt –, aztán Halmin fiákerre ültem, ami elvitt egészen a nagymamám házáig. Szatmáron [Szatmárnémetiben] is lovas fiákerek voltak, azzal mentek az állomásra. Halmi körülbelül kétórányi vonatút távolságra volt Szatmártól, kevesebb mint száz kilométer távolságra [pontosan 32 km].

Anyai ágról származó rokonaimmal ritkán találkoztunk, rendszerint csak a nagymamámnál. Csak a közeliekhez látogattunk el. Blanka nem lakott messze, de a többiek házasok voltak, és más városokban laktak. Csehszlovákiában nem voltam, Désen sem. Viszont minden évben jöttek a testvérek nagymamához, hogy találkozzanak egymással. Emlékszem, úgy intézték, hogy találkozzanak a másfelé élőkkel, mert tartottak a családhoz, mert szép család volt. Édesanyám testvérei, a nagynénéim, tudom, hogy látogatták egymást. Az unokák, akik jöttek a nagymamához, a három szoba egyikében aludtak, de nem mindig jöttek mind, lévén, hogy különböző helységekben laktunk, úgyhogy volt elég hely.

Én egyedül mentem nagymamához, és ott töltöttem az egész nyarat. A szüleim nem mentek, mert el voltak foglalva, de mi vakáción voltunk. Emlékszem, hogy elolvastam minden könyvet, amit a nagynénéim. Azt hiszem, a könyvtárból is vettek ki könyveket, mert mindig sok könyvet láttam náluk. Gyerekkoromban, nagymamánál jiddisül beszéltünk, de nagyon sok könyvet olvastunk magyarul. A nagymamám és a nagynénéim egyformán jól tudtak magyarul és románul. A legjobban azért szerettem ott, mert ott szabad voltam, nem kellett semmit csinálnom, és egész nap a kertben voltam, a fák között. Otthon viszont vigyáznom kellett a kisebbekre, ők nem jöttek a nagymamához, csak a nagyobbak mentek. Nagymama főzött és vigyázott ránk. Halmin volt egy barátnőm, Schwartz Ráhelnek hívták, és azt hiszem, szintén zsidó lány volt. Édesanyjának volt egy nagy, hosszú kertje, sok gyümölcsfával, és mi odamentünk, és ottfelejtettük magunkat, amíg Móric nagybátyám utánam nem jött. Emlékszem, ez a nagybácsim egyszer megvert, mert nem mentem haza ebédelni, amikor az ebédidő volt. Ő nem volt nős, és Halmin lakott a nagymamámmal. Rózsi is ott lakott. A többiek akkorra már elmentek Halmiról.

Mivel a szüleim szegények voltak, én igyekeztem pénzt keresni, hogy segítsem a családomat. Így aztán tizenhat éves koromban, 1935-ben, Bukarestbe mentem munkát keresni, mert azt hallottuk, hogy ott lehet munkát kapni. (Én elmentem otthonról, és a testvéreim még kicsik voltak, úgyhogy nem tudom, mi történt velük.) Az édesanyámtól kapott neveltetésem miatt, aki kicsit szabadabb gondolkodású volt, én nyitottabb voltam a világ felé, és része akartam lenni, de otthon nem lett volna mit csináljak, hol dolgozzak. Édesanyám nem tanított egy bizonyos mesterségre, de egyetértett azzal, hogy dolgozzak valahol, hogy jobban élhessek.

Amikor Bukarestbe mentem, vonaton utaztam. Voltak ismerőseim Szatmárról [Szatmárnémetiből], hozzájuk mentem először, amikor Bukarestbe érkeztem, és ők találtak nekem egy albérletet, ahol lakjak. Az elején egy kolozsvári családnál laktam albérletben (ezt a szatmári ismerőseim szerezték), akik szabók voltak, és én a szabóasztalon aludtam. Már nem emlékszem, hogy hívták ezt a családot, de szintén zsidók voltak. Ott [Bukarestben] nagyon könnyű volt munkahelyet találni. A Sărindari utcában, ami a Katonakör közelében van, egy hirdetés írta, milyen munkahelyek vannak: „Alkalmaznak itt, ott…” Elmentem én is egy ilyen helyre. A Június 11 nevű gyárban kaptam munkát, ami egy cipőgyár volt, és a Június 11 utcában volt. A Június 11 utcával szemben volt egy panzió, ahol zsidó ételeket is lehetett kapni, és mivel jó volt, nem csak a zsidók étkeztek ott. Ez egy különleges panzió volt, ahol magyar ételeket is főztek. Én akkor nem ismertem ezeket az ételeket, és nem szerettem a mártásos főtt szárnyashúst és a többi olyan ételt, amivel nem voltam megszokva, de ott volt miből válogatni. Ha jót akartál enni, és volt pénzed, megtehetted, ha nem volt pénzed, ettél kenyeret halvával. Ott mindig találkozhattál ismerősökkel, főleg azok, akik tudtak magyarul, oda gyűltek össze, mert nagyon sokan voltak Erdélyből. Az úgy van, hogy a magyar nyelvet beszélők könnyebben közelednek egymáshoz idegenben, mivel tudják a nyelvet. Nem vettem föl a kapcsolatot a zsidó közösséggel, de szereztem barátokat, a magyar nyelv nagyon közel hozott egymáshoz.

Ez a szabómesterséget űző család kevés ideig segített, amíg elkezdtem keresni. Addig ott aludtam, aztán közös szobát béreltem egy lánnyal, akit a gyárban ismertem meg, és akivel összebarátkoztam. Úgy hívták, hogy Rosa Boiarskaya, és besszarábiai zsidó lány volt. Vele románul beszéltem. Emlékszem, egyszer a Sfinţii Apostoli utcában laktunk, a központ közelében. Sok ideig laktam Rosával, és nagyon erős barátság kötött össze bennünket. Még laktam vele egy másik utcában is, a Văcăreşti utca közelében. Szintén albérletben laktunk, több helyen, mert oda mentünk, ahol jobban megfelelt nekünk.

Aztán dolgoztam a kötöttárugyárban, aminek nem volt neve. Ott szezonmunka volt, nem állandó. Egy időre vették föl az embert, amennyire szükségük volt rá, aztán keresni kellett más munkahelyet. És mivel volt elég munkahely, ha nem volt valaki túl igényes, hogy mit akar dolgozni, könnyen kapott munkát. Dolgoztam különböző gyárakban, mert fiatal voltam, és nem féltem az élettől. Dolgoztam egy szalagszövő gyárban, és ügyesen tudtam dolgozni a szövőgépen. Bukarestben, ahol dolgoztam, nem éreztem antiszemitizmust, de nem is volt időm ilyesmit érezni, mert darabszámra, nem órára kellett dolgoznom [vagyis darabbérben dolgozott, nem órabérben].

A bukaresti társasági életre vonatkozóan elmondhatom, hogy csekély elvárásaink voltak, és beilleszkedtünk abba, amit meg tudtunk engedni magunknak, és nem volt kapcsolatunk a felső társadalmi rétegekkel. Nem voltunk elegánsak, nagyon egyszerűen öltözködtünk, és elégedettek voltunk, mert mindnyájan ugyanahhoz a körhöz tartoztunk. Fiatalok voltunk, hét közben dolgoztunk, és vártuk a szombatot, hogy vasárnap kirándulni menjünk. Volt egy fiatal társaság, ami mindig körülvett engem. Időközben sok barátra tettem szert Bukarestben, mert fiatalok voltunk és kirándultunk, például Snagovra [40 km-re Bukaresttől] és a környékre. Emlékszem, hogy mentünk egyszer Giurgiura is [72 km-re Bukaresttől]. Akkoriban autóbusszal mentünk, mert nem volt még senkinek saját autója. Ezeken a kirándulásokon azokban az években vettem részt, amikor Bukarestben voltam, és ebben a fiatal társaságban forogtam. Nagyon szerettünk a Károly parkban sétálni, nem is laktunk messze tőle. A Június 11 és a Sfinţii Apostoli utca közel volt a Károly parkhoz.

A barátokkal többnyire magyarul beszéltem, de ott vegyesen voltunk, voltak románok is, magyarok is, és nem volt zsidó jellege a barátságnak. A barátok közül senki nem volt éppen bukaresti, hanem mindenki máshonnan jött oda dolgozni, mert könnyebben lehetett munkát találni. Volt egy barátnőm, aki szatmári volt, mint én, Kohn Manyinak hívták. Ő közelebb állt hozzám. Rendeztünk egy-egy összejövetelt egymás lakásán is. A barátokkal akkor találkozgattam, amikor teadélutánokat rendeztek egy jobb helyzetű társunknál. Amikor lehetett, színházba is mentem a barátokkal, és nekem nagyon tetszett a színház. Nagyon szerettem az operát is, és mentünk az Athéneumba is a barátokkal, akik szintén kedvelték az operát. Akkor is elég sokba került, és takarékoskodtam a pénzzel, nem költöttem el ételre, hogy mehessek az operába. Az első opera, amit láttam, a „Bajazzók” volt [Ruggiero Leoncavallo, 1857–1919], és nem fogom soha elfelejteni, mert nagyon tetszett. Később gyakrabban jártam operába, szintén Bukarestben, mikor több lehetőségem volt erre. Láttam a „Rigolettó”-t is, és megmaradt a dallam is az emlékezetemben. Bálokba én nem jártam, és nem is tudtam táncolni. Más barátaim jártak. Engem nem vonzottak a bálok. Nem voltam soha megelégedve magammal, nem a szépség szempontjából, hanem mert mindig többet akartam tudni.

Nem jártam vendéglőbe a barátaimmal. Volt mégis egy diákvendéglő, ami olcsó volt, és ahol lehetett ingyen kenyeret enni. A Călăraşi utca mellett volt egy kis utcában. Olyan menzaféle volt, ahogy akkor nevezték. Elsősorban az számított, hogy akármennyi kenyeret lehetett enni, és minden olcsóbb volt, ezért ott gyűlt össze a fiatalság.

Ha volt miből, küldtem haza pénzt, de nem volt nekem sem sok pénzem, így aztán ritkán küldtem. Tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, levelezés útján vagy a Szatmárra [Szatmárnémetibe] utazó ismerősök révén. Később, egy idő után hazamentem Bukarestből Szatmárra [Szatmárnémetibe], hogy lássam a családomat. Bukarestben nem tartottam az ünnepeket, sem a Pészahot, se nem böjtöltem Jom Kipur alkalmával.

Aztán, körülbelül 1939-től kezdődően, a zsidókat fajilag üldözték [lásd: Zsidó Statutum Romániában]. Mindenütt tudták, hogy ki zsidó. Amikor a Baba Dochia utcában laktunk Rosa barátnőmmel, kerestek minket – nem lehetet tudni, ki követett, hiszen titkos volt –, és aztán elköltöztünk onnan. Tudtuk, hogy keresnek minket, mert mondták a szomszédok. Az emberek érezték ezt, mert kérdezték tőlük, hogy laknak-e ott zsidók. Tudtam, hogy ha megtalálnak, elvisznek, mert már tudtuk, hogy a zsidókat üldözik. Hogy hova akartak vinni, nem lehetett tudni. Hivatalosan senki sem értesített, ez szájról szájra terjedt. Tudtuk, hogy más zsidókat elvittek, mert eltűntek. Akkor nem hallottunk Auschwitzról, csak azt tudtuk, hogy a zsidókat elviszik és bezárják. Azt sem lehetett tudni, kik voltak azok, akik elvitték a zsidókat.

Állandóan üldözve éreztem magam, mivel otthon is kerestek, és elhatároztam, hogy elmegyek. Úgy gondoltam, így életben maradok. Körülbelül 1938–1939-ben mentem el Bukarestből, a második világháború kezdete előtt, amikor Románia határai nyitva voltak. Nem beszéltem meg a családommal, csupán levelezés útján tartottuk a kapcsolatot, de akkor én nem tudtam már semmit a szüleimről. Csak Rosa Boiarskaya barátnőmmel hagytam el Bukarestet. Nem féltem elmenni Bukarestből máshová, mert tudtam, menekülnöm kell. Nem volt nálam sem megtakarított pénz, sem értéktárgyak, de voltak emberek, akiknek volt pénzük is, értékeik is, és azoknak volt mit enniük. A fizetésünk nem volt olyan nagy, hogy megtakaríthassunk pénzt, és fiatalok lévén, ha volt némi pénzünk, kirándulni mentünk, nem gondoltunk arra, hogy pénzt tegyünk félre. Minden állomáson a kitelepítettek kaptak főtt ételt. Elmentem tehát vonattal Bukarestből Iaşi-ba [Jászvásár, Iaşi megye székhelye, Moldva hagyományos központja. – A szerk.]. Nem tudtuk pontosan, hová fogunk menni, mi lesz velünk, de tudtuk, meg kell meneküljünk, másképp nem lehet. Mindenki tudta, hogy nyitva van a határ. Csak Rosával mentem, de menet közben, amikor leszálltunk a vonatról, több zsidó gyűlt össze és összebarátkoztunk, úgyhogy egész „banda” voltunk.

Iaşi-ban leszálltunk a vonatról, aztán Kisinyev [Oroszul Kisinyov (1812–1918, 1940–1941 és 1944–1991 között); románul: Chişinău (1918–1940 és 1941–1944 között, valamint 1991-től ismét); Moldova fővárosa. A később jelentős kereskedővárossá fejlődött település 1812-ben Besszarábiával együtt került Oroszországhoz, 1818-ban kapott városi rangot. 1918-ban Románia elfoglalta, és 1940-ig Romániához tartozott. 1940-ben megszállták a szovjet csapatok, és az 1940 augusztusában megalakult Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa lett. 1941–1944 között román megszállás alatt volt, 1944 augusztusában ismét a köztársaság fővárosa lett, majd 1991-től a függetlenné vált Moldovai Köztársaság fővárosa. – A szerk.] felé mentünk, ugyanazzal a vonattal. Kisinyevben Rosával először egy albérletet kerestünk, és találtunk egy öreg családot, akik az állomás közelében laktak. Egy öreg házaspár volt, akiknek volt egy kicsi házuk. A házuk a kisinyevi villanytelep közelében volt. Az ottani emberek is albérlőket kerestek. Én megkérdeztem ezeket az öregeket: „Nem vesznek föl két fiatal lányt albérletbe?” Nem emlékszem már, hogy hívták őket, sem arra, hogy románok voltak-e vagy zsidók. A férfi paplankészítő volt, a nő nem tudott járni, le volt bénulva. Volt egy fiuk, kicsit nagyobb, mint mi. Egyáltalán nem féltek idegent venni a házba, hiszen nem voltunk mi olyan veszélyesek.

Akik evakuálásban voltunk, igyekeztünk valahol munka után nézni, hogy ki tudjuk fizetni a lakbért, mert nem tudtuk, mi lesz azután. Nagyon jól emlékszem arra az időre, amikor Kisinyevben laktam. Egy szabósági szövetkezetben, ahol géppel varrtak, ott vállaltam munkát, Rosa Boiarskayával együtt. Az nem kolhoz volt, mert Kisinyev város volt, kolhoz pedig csak falun létezett. Ott dolgoztunk, este pedig iskolába jártunk. Középiskolába jártunk, ahol volt egy osztály azoknak, akiket evakuáltak, mert mi nem tudtunk oroszul. Elkezdtem oroszul is tanulni. Ezt az iskolát estin végeztük, egy vagy két évig. Az iskola moldvai nyelven [Moldvai nyelv – moldován; román dialektus. – A szerk.] volt, nem oroszul, és tanultunk minden iskolai tantárgyat, beleértve az orosz nyelvet, hiszen így tanultam meg oroszul. Tehát több ideig maradtam Kisinyevben, amíg megkezdődött a háború, 1939–1940-ig [Valószínűleg tovább maradtak Kisinyevben, hiszen a várost 1940-ben foglalták vissza a románoktól a szovjet csapatok. Nyilván ezután járt esti iskolába, ahol oroszul is tanult. – A szerk.]. Aztán megkezdődött a második világháború. Abban az évben volt, amikor megtámadták a Szovjetuniót, azt hiszem, 1940 körül [Valójában Lengyelországot támadták meg a németek 1939. szeptember 1-jén, a Szovjetunió pedig megtámadta Lengyelországot szeptember 17-én, ugyanabban az évben. Németország 1941-ben támadta meg a Szovjetuniót. – A szerk.]. Ezek az öregek, akiknél laktam, az elektromossági központ mellett laktak, és amikor a németek elkezdték Kisinyevet bombázni, bomba érte a házat, ahol laktam, az öreg paplankészítőnél. Kicsi háza volt, és az egyik szobát kiadta nekünk. A felesége az ágyban volt, a fia szintén, és éjjel bomba érte a házat. Valami nehezet éreztünk ránk esni. A sötétben tapogatóztunk, hogy kikerüljünk a ránk esett téglák alól. Az öreg meghalt akkor, de a felesége, aki le volt bénulva, túlélte. A fiuk is túlélte. Akkor kimásztunk a romok alól. Ezután ott laktam a szövetkezetnél, ahol dolgoztam, a műhelyben, és mindenki ott aludt, ahol tudott.

A szövetkezetben varrógépen dolgoztunk, és különböző dolgokat készítettünk. Egy csoport fiatal lány voltunk, és a végén azt mondták, hogy bezár a szövetkezet, mert veszély van, és mindenki menjen, ahová tud. Adtak valamilyen élelmiszerjegyet [A Szovjetunióban először 1929-ben vezették be a jegyrendszert. 1931-ben eltörölték, majd 1941-ben ismét bevezették (kenyérre, húsra, olajra, cukorra, sóra, gabonaneműre stb.). Hogy ki mekkora adagra volt jogosult, az attól függött, hogy mely társadalmi osztályhoz tartozott, és milyen munkát végzett: a nehéziparban, valamint a hadiiparban dolgozó munkások fejenként napi 800 gr kenyeret kaptak (a bányászok 1 kg-ot), más munkások 600 gr-ot. A nem fizikai munkások napi 400 vagy 500 gr kenyeret kaptak (attól függően, hogy népgazdasági szempontból mennyire jelentős vállalatnál dolgoztak), a gyerekek 400 gr-ot. Élelmiszerjegyet csak az ipari munkások kaptak és a városi lakosok (a falusiaknak nem járt élelmiszerjegy). A jegyrendszert 1947-ben törölték el. – A szerk.]. Mindenkit, aki annál a szövetkezetnél dolgozott, fölírtak egy listára. Ahonnan elindultunk, volt egy igazolványunk, amiben mindenkinek a neve szerepelt, hogy lehessen tudni, kit evakuáltak. Amikor egy város állomásán leszálltunk, fölmutattuk ezeket az élelmiszerjegyeket, és hoztak egy nagy fazék ételt és kenyeret. És akkor kezdtek az emberek visszavonulni olyan területre, ahol nem volt háború, és mentünk előre, de nem tudtuk, hová, merre megyünk. És mi elindultunk gyalog. Ahogy vonult vissza a szovjet hadsereg, úgy vonultak vissza az emberek is. Ha visszavonultak, tudtuk, ott nem maradhatunk, mert ha a német hadsereg ott talált volna engem, zsidót, a halál lett volna az osztályrészem. Azokkal a zsidó barátokkal mentem, nagy csoportban, akikkel együtt utaztam. Bombázások voltak az úton, és mi kör alakban hasra vetettük magunkat, és fejünket összedugva lapultunk, mert azt hittük, ha a fejünket összedugjuk, úgy megússzuk. Szerettük egymást, és naivitásunkban egymás védelmét kerestük. Éjjel ott aludtunk, ahol lehetett. Ha házban akartunk aludni, adnunk kellett valami értéket abból, ami velünk volt, ezt-azt adtunk is. Egyeseknek több volt, másoknak kevesebb. Akiknek értékes dolgaik voltak, általában ékszerek és ruhák, vajat és más dolgokat kaptak cserébe, és megengedték nekik, hogy a házban aludjanak. A szabad ég alatt is háltunk, ha nem került fedél a fejünk fölé. Csak egy hátizsákunk volt, mert útitáskáink nem voltak. Azt ettünk, amit találtunk.

Nem tudtuk, melyik magyar közülünk, mert magyarul is, románul is beszéltünk, nem tettünk különbséget magyarok és románok közt, mindenkivel jóban voltunk. Nemcsak romániai, hanem lengyelországi zsidók is voltak köztünk. Hogy magyarországiak voltak-e, nem tudnám biztosan megmondani, mert akkoriban a magyarul beszélőket nem kérdeztük arról, hogy hová valók.

Nem tudtuk, hogy mennyi ideje mentünk, mert nem számoltuk a napokat. Az idő már hidegre fordult, ősz volt, és néha esett az eső. Több mint egy hónap múlva elértünk Odesszába. Emlékszem, egy barátnőmmel bementünk a városba, megtudni, hogy hol tudnánk megmosakodni. Egy ottani család megengedte, hogy megmosakodjunk, anélkül, hogy fizetnünk kellett volna ezért, sőt még egy fogkefét is vásároltak nekünk. Ott sehol sem kértek pénzt tőlünk, az emberek segítőkészek voltak, mivel tudták, hogy evakuáltak és nem csavargó koldusok vagyunk. Az evakuáltakért felelős hatóságok Odesszában egy iskolába szállásoltak el, és akiknek nem jutott hely az osztálytermekben, a lépcsőkön voltak kénytelenek letelepedni. Találtunk némi sátorvásznat és khakiszínű férfiingeket. Az előttünk ott lévők sürgős menekülés közben más dolgokat is hátrahagytak, amiket mi megtaláltunk. Én többnek hátizsákot varrtam. Ha nem volt is sok ruhám, néhány váltás fehérneműm csak volt. Nem sokat ültünk Odesszában, legfennebb néhány hetet. Emlékszem, egy parkban üldögéltem, amikor a bombázások megkezdődtek. Mintha petróleumlámpák hulltak volna az égből. Meggyőztek arról, hogy tovább kell mennünk. Tömegpszichózis volt: mindenki azt csinálta, amit a másik, mert nem volt, ahonnan tudni, hogy mit is kellene tenni. De mivel mi hiányosan voltunk felöltözve, úgy gondoltuk, hogy melegebb helyre kellene vonulnunk, nem Szibéria felé. Senki sem tudta, merre kellene mennünk, és a helybélieket sem kérdeztük meg. Csoportunk egyre növekvőben volt. Transzportnak nevezték a helyjegy nélkül beálló vonatokat, amiken a bombázások elől tovább lehetett menekülni, de nem tudhattad, hogy hol fogsz kikötni velük.

Miközben a fronttal együtt vonultunk vissza a Szovjetunió területére, Odessza után Rosa barátnőm megtalálta besszarábiai fivérét és családját, akikhez csatlakozott. Nem akartam terhükre lenni, és a csoporttal maradtam, akikkel akkoriban voltam. Ő a családjával együtt másfelé ment, és elvesztettük egymást. Bár folyton kerestük egymást Oroszországban, csak évek múlva, 1950 körül találkoztunk Csernovicban [ma: Csernovci; lásd: Csernovic/ Czernowitz/ Cernăuţi/ Csernovci], ahol egyedül lakott, miután a szülei elhaláloztak, és a testvére máshol lakott. Haláláig tartottuk a kapcsolatot. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor hunyt el, de leveleztünk, miután Temesvárra költöztem.

Odesszától nem gyalogoltunk többé. Nem tudtuk, merre megyünk, de távoztunk az első befutó vonattal, amire föl tudtunk ülni, hogy elkerüljük a bombázásokat. E vonatos menekülések közben ismertem meg jövendőbeli férjemet, Illés Ferencet. Még Odesszában ismerkedtünk össze. Magyar volt, nem zsidó, de Transznisztriába került kommunista politikai meggyőződése miatt. 1913-ban született, Temesváron járt iskolába, de nem fejezte be a középiskolát. Nem tudom, hol volt katona. Kitűnő mesterember volt, a mesterségét Temesváron tanulta az apjától, aki szintén asztalos volt. Szegény gyerekként nehéz élete volt, az apja még az ő gyermekkorában elhalálozott. Mint akkoriban a munkások zöme, ő is kommunista lett. Részt vett egy tüntetésen, és elítélték tiltott gyülekezés miatt, nem azért, mert megölt volna valakit. Elment [az országból], mert a tárgyalásra nem jelentkezett, s a távollétében elítélték. Még a kommunisták nem voltak akkor hatalmon, és éppen őket ítélték el. A kommunisták előtt Averescu tábornok volt hatalmon [Alexandru Averescu (1859–1938): a román hadtörténelemből ismert név, 1907-ben nevezték ki hadügyminiszternek, 1930-ban katonai tevékenységéért előléptették tábornagyi rangba. – A szerk.], Antonescu, a király [I. Hohenzollern Mihály román király]. Tehát a kommunistáknak több ellenfelük is volt.

Ferenc egyfajta szervező volt, volt a szavának súlya. Ügyességével, hozzáértésével, igazságosságával a vonaton kivívta mások tiszteletét. Egyes megállókban az evakuáltak, indulási lista szerint, élelemfejadagokat kaptak. Például húsz deka kenyeret osztottak személyenként, de egészben adták. Mérleg híján a férjem (akkor még nem volt az), aki nagy autoritással bírt, fölosztotta annyi részre, ahányan voltunk, mondván: „Mindenki vegyen, és az utolsó, ami marad, az legyen az enyém.” Ezek után egy üstben levest adtak, és én mentem érte. Mivel fiatal voltam és szegény, és kezdett hideg lenni, a tehetősebbek egy nagy orosz sálat adtak nekem. Én hoztam a hústalan laskalevest, és mivel én cipeltem, jutalomképpen elsőnek kaptam belőle. A vonatban az, akinek nagyobb poggyásza volt, nagyobb helyet foglalhatott el, akinek nem volt, szinte nem is volt helye. Ez tehervagonokban volt, mert tehervagonokban utaztunk tovább. Egyesek még inkább igyekeztek elterpeszkedni. Az emberek önzőek, s amikor semmid sincsen, akkor látni igazán, hogy ki a civilizált, művelt ember. Én akkoriban húszas éveimben voltam.

Így értünk el Szaratovig, ami egy nagyobb város. Ez a vonat csak addig ment. Nem tudom pontosan, mennyire, de elég messze volt Odesszától [Szaratov a Volga mellett fekvő város, légvonalban nem egészen 1300 km-re van Odesszától. – A szerk.]. Ott leszálltunk, és hiányos öltözékünkben, dacolva a hideggel, másik vonatra vártunk. Mi melegebb helyekre igyekeztünk. Szaratovon túl (mivel nem tudtuk, merre lyukadunk ki) egy fölszereltebb lengyel zsidó házaspárhoz csatlakoztunk. Szintén zsidók voltak, másképp nem lakoltatták volna ki őket. Ezek az emberek jobban föl voltak készülve az útra, és mindegyiküknek volt vagy a „szuharit”-nak nevezett kétszersültje, vagy másvalamije. Minden állomáson hozzá lehetett jutni a forró vízhez, amit teakészítéshez használtak és „kipeátok”-nak nevezték oroszul. Ennek a lengyel zsidó párnak a gyereke az úton elpusztult. Amikor én találkoztam velük, már nem volt meg a gyerekük, de az asszonynak még mindig volt teje, és emiatt szenvedett.

Üzbegisztánban, amikor közeledtünk Taskenthez, elhelyezési lehetőségek hiánya miatt a vonatot tilos volt elhagynunk. Mivel azonban az oroszul nem beszélő lengyel zsidó asszony rosszul lett, fölajánlottam, hogy elkísérem az állomásbeli Medpunktig, az Egészségügyi Ellátóig, mert el kellett magyaráznom az orvosnak, mi baja van az asszonynak, ő nem tudott oroszul. Közben a vonat elindult, és mi mindketten lemaradtunk. Hideg volt, mert még nem értünk melegebb helyre. Elindultunk megkeresni az állomásfőnököt, hogy a legközelebbi vonat után érdeklődjünk. Tudtunkra adták, hogy a vonat, ami éppen elment, Szamarkandig ment. Mi, a csoport tagjai, megállapodtunk korábban, hogy leszállunk az első állomáson, és nem megyünk tovább. Már nem bírtuk, hogy annyit utazunk. Az állomásfőnök azt mondta, jön egy másik vonat, amelyik szintén Szamarkandig megy. Megvártuk a másik vonatot és fölszálltunk, de mivel jegyünk nem volt, az ütközőkre ültünk. Így érkeztünk Szamarkandba, ahol találkoztunk a többiekkel, akik időközben fölfedezték, hogy hiányzunk, és már vártak ránk. A lengyel zsidó házaspár továbbra is hozzánk – hozzám és a jövendőbeli férjemhez – akart csatlakozni, mert látták, hogy föltaláljuk magunkat. Velük oroszul értekeztünk, a nyelvük kicsit hasonlít az oroszra. A férjem ekkor azt mondta: „Eddig s ne tovább. Ha ti végig tudtátok nézni kenyérevés közben, hogy mi napokig nem eszünk semmit, nekünk viszont egy falást nem adtatok, hát én ilyen emberekkel nem társulok.” Mi nem kértünk, s ők nem adtak. Úgyhogy szétváltak útjaink.

Mikor Szamarkandba értünk, én elsőnek kaptam meg a maláriát [Malária (mocsárláz, váltóláz): szúnyogok terjesztette, magas lázzal és hidegrázással járó járványos betegség. – A szerk.], lázam volt, s az állomás cementjére feküdtem, amíg össze nem szedtek. A terület jellege miatt kaptam maláriát. Ahogy üzbég területre érkeztem, egészen addig, amíg el nem hagytam, maláriám volt, de nem állandóan, hanem krízisekben. Magas lázam volt, ami egy-két órát tartott, hidegrázásos kríziseim voltak, aztán úgy elmúltak, mintha nem lett volna semmi bajom.

Szamarkandból, a kolhoztól szekerekkel jöttek utánunk, és összegyűjtötték az embereket. Oroszok voltak, a vezetők meg üzbégek, de ők is oroszul beszéltek. Egy Szamarkandtól tizenhat–húsz kilométerre fekvő kolhozba kerültünk, ami nem annyira szövetkezetnek, mint inkább földműves közösségnek bizonyult. Nem emlékszem, hogy hívták a kolhozt. Vályogházaival olyan volt, mint egy falu, a kolhozlakók maguk is ott dolgoztak. Voltak ott meghatalmazott személyek, akiknek az volt a föladatuk, hogy a kitelepítettekkel foglalkozzanak. Minden kolhoznak volt vezetősége, egy hivatalos szervezet, és összegyűjtöttek, hogy a munkát kiosszák nekünk, ez volt a cél, mert kellett valamit csináljanak velünk, evakuáltakkal. Például minden hat emberre jutott egy-egy szoba, függetlenül attól, hogy párok voltak vagy nem. Ezek nem a helyiek házai voltak, hanem volt egy szoba a raktár fölött, ahova ágyakat tettek be. Engem jövendőbeli férjemmel és még egy párral egy szobába helyeztek el: a nő román volt, a férfi zsidó. A férfit Dollynak hívták, a nőt Maricának, de a családnevükre már nem emlékszem. Aztán munkára osztottak be, amire lehetett: szedtük kézzel a mezőn a gyapotot, mert kesztyűt nem adtak, vagy dolgoztunk rizsföldeken, térdig vízben reggeltől estig, és más hasonló munkákat végeztünk. Reggeltől estig dolgoztunk. Egyszer egy héten terményben fizettek a munkánkért: krumplit, répát és retket adtak [A kolhozban 1966-ig nem fizetést kaptak a tagok, hanem munkaegységet (trudogyen). Egy munkanap alatt 0,5–4 munkaegységnyit lehetett összegyűjteni. Az őszi betakarítás és a termények leadása után kiszámolták, mennyi pénzt vagy élelmiszert ér egy munkaegység, és ezt kapták meg a tagok. Az élelmiszer egy részét egyébként már év közben kiosztották. – A szerk.]. Napi harminc deka kenyeret kaptunk. Ennyi ennivalót kaptunk csak. És néha valamennyi pénzt is kaptunk, de nagyon keveset. Ebből élelmeztük magunkat. Kenyeret csak fejadagban, megállapított jegyre osztottak. Az ételt kint a szabadban, cserepeken, a forgáccsal tüzet rakva készítettük el. Nekem sikerült megismerkednem egy közeli falu tanítójával, aki orosz volt. Így, amikor volt időm, takarítottam az iskolában, és ezért napi negyven deka kenyérhez jutottam.

Ebben a kolhozban több mint egy évet voltunk, 1941–1942 között. Idővel, miután jobban megismertük a környéket, szombat este a városba [Szamarkandba] indultunk gyalogosan, és vasárnap reggel érkeztünk meg a piacra. Egyszer az ócskapiacon cérnát kerestünk. „Nézd, cérna!”, mondtam a férjemnek magyarul. Hát odajön valaki: „Hogy mondtad? Cérna?”  Tudott magyarul. Nem tudtuk, magyar-e vagy zsidó. Elkezdtünk beszélgetni, s kiderült, hogy erdélyi, magyar zsidó családból származik. Idősebb ember volt, a nevére már nem emlékszem. Mondta, hogy van egy ismerőse, aki gyárban dolgozik, és akihez elvisz, és ha akarom, akkor segít nekem ott elhelyezkedni. Ezt a barátját Fuchsnak hívták, [nagy]váradi zsidó volt. Nem volt éppen cipész, de cipőt varrt, és a gyárban és otthon is dolgozott. Fölkerestük, megismerkedtünk vele meg a feleségével, aki magyar zsidó volt, és háziasszony. Volt egy nagy házőrző farkaskutyájuk, és mi erősen irigykedtünk arra a kutyára, mert kosztot, sőt kockacukrot is kapott. Azt mondta a férfi, hogy elvisz a gyárba, s ott majd falubelijeként mutat be. Így kerültem a szamarkandi gyárba. Ekkor Szamarkandba költöztünk, de nem  laktunk együtt, mert akkoriban csak barátok voltunk. Neki az orvosi egyetemen sikerült elhelyezkednie és szállást találnia asztalosként.

Fölfedeztem ott egy bukaresti ismerősömet, egy hölgyet, aki segített bekerülnöm a szamarkandi közgazdasági egyetemre, ahol oroszul tanultam. Felvételi vizsga nélkül kerültem be, nappal dolgoztam, este az előadásokat látogattam. Egyetemista könyvecském is volt, amibe a jegyeket kaptam. Egy közösség formálódott ott, voltak ott lett nemzetiségű lányok, akik nagyon műveltek voltak, de a nevükre már nem emlékszem. Egyikük ápolónőként dolgozott, de az egyetemen is tanult. Az ottani egyetemi bentlakásban laktam. A matracok alatti ágydeszkákból darabokat vágtunk le, s azokból a fedetlen folyóson a téglák közt tüzet raktunk, s úgy főztük meg az ételt. Csak két évig jártam erre az egyetemre. Eközben maláriás voltam, és amíg el nem hagytam az üzbég terület, nem szabadultam meg ettől a betegségtől. Ferencnek is egy csomó betegsége volt, köztük tífusz és malária, mert mi, európaiak nem vagyunk hozzászokva az ottani klímához, hogy a nagy melegben dolgozzunk.

Ebben az időben, nyáron, mentem sarlóval aratni a búzát. Nem voltam egyedül, mások is dolgoztak nyaranta. Én azelőtt városi körülményekhez voltam szokva, és soha nem dolgoztam falun, mégis ragaszkodtam hozzá, hogy ezt a munkát végezzem (ők nem köteleztek), mert így búzához, tehát liszthez jutottam, amiből aztán a téglatűzhelyen valamiféle puliszkát főztem.

Ott könyveket és újságokat olvastunk, igyekeztünk értesülni a világ dolgairól. Még a kolhoz idején is tizenhat kilométert gyalogoltunk a szamarkandi moziig, ahol egy jegy olcsóbb volt, mint egy kenyér. Főleg orosz filmeket láttunk meg fekete-fehér zenés darabokat. Emlékszem, egyszer „A csavargó” című indiai filmet láttuk, ez nagyon tetszett a férjemnek [Radzs Kapur (Raj Kapoor) 1951-ben készült filmjéről van szó, amely hatalmas sikert aratott Ázsia-szerte és a Szovjetunióban is. – A szerk.]. Ezt a filmet nemrég újra láttam egy este a televízióban, és egy pillanatra elérzékenyített.

Közben mindenfelé elkezdtem a szüleim felől érdeklődni írásban, mert amíg Transznisztria területén voltam [Illés Szidónia Bukarestet elhagyva, ezen a térségen átvágva került végül Szamarkandba. – A szerk.], semmit sem tudtam róluk. Romániába is írtam, nem a zsidó hitközséghez, hanem a szatmár[német]i hatóságokhoz: „Keresem az illető családot…”. Olga nagynéném az újságból értesült, a háború befejeztével, 1945 körül, hogy a szatmári Katz család kerestetik. Megírta, hogy családunk minden tagja meghalt Auschwitzban, és csak ő és Teszler Józsua nevű unokatestvérem tért vissza onnan. Szüleim, testvéreim, a családom ötvenkét tagja halt meg Auschwitzban.

A háború végén első reakciónk az volt, hogy hazamegyünk, mert mindketten minél hamarabb haza akartunk kerülni, de a nagy távolság miatt ez csak álomnak tűnt. 1944 nyarán, a hónapra már nem emlékszem pontosan, vonattal tértünk vissza Szamarkandból Csernovicba [Csernovciba]. Csak én és a férjem jöttünk el onnan, mert hazavágyódtunk, más barátaink ottmaradtak. A repatriálást a moszkvai követségen kellett kérnünk. Bár a háború befejeződött, mi mégsem tudtunk hazatérni, mert az oroszok nem engedtek. Bár iratokkal rendelkező szovjet állampolgárok voltunk, a román állampolgárságról soha nem mondtunk le. Hivatalosan a szovjet állampolgárságot még a határ átlépésekor, Csernovicban kaptuk meg, még az elején. Ahányszor el akartuk hagyni Csernovicot, nem engedélyezték. Nem utazhattál akárhova békeidőben sem [A szovjet hatóságok korlátozták az utazást a Szovjetunión belül. E célra szolgált az ún. tartózkodási engedély. A Szovjetunióban mindenkinek regisztráltatnia kellett tartózkodási helyét egy, az útlevélbe bélyegzett állandó lakcímmel. E nélkül az igazolás nélkül nem lehetett elhelyezkedni, nem lehetett utazni az országon belül sem. Külföldre pedig egyénileg szovjet állampolgárok szinte a rendszer fennállásának végéig nemigen utazhattak. – A szerk.]. Mindenki számára sok korlátozás volt a diktatúrában. Ez nem olyan ország volt, ahol akármit megtehetett az ember.

Akkor ott, Csernovicban 1947-ben összeházasodtunk az anyakönyvi hivatalnál, hogy a férjemmel közös néven legyek. Egyházi esküvőre nem került sor, lévén, hogy a férjem református volt, így különböző vallásúak voltunk. Nem mentem zsidóhoz, mert már más generációhoz tartoztam. Azt hiszem, egyedüli voltam a családban, aki áthágta a szabályt, mert modernebb gondolkodású voltam. Lehet, hogy ez a szüleim mellett másképp alakult volna, de én azt gondolom, akkor sem hallgattam volna rájuk. A férjem, valahányszor a Szovjetunióban kérdezték tőle, hogy ő micsoda, mindig azt válaszolta, hogy asztalos, bár jól tudta, hogy a nemzetisége felől érdeklődtek. Ő elsősorban embernek tartotta magát. Nem volt hagyományőrző nacionalista. Más közegben nevelkedvén, nem ragaszkodtunk ahhoz, hogy ne keveredjünk más nemzetiségűekkel.

Csernovicban, a háború utáni időben nem jutottunk lakáshoz. Lakás nélkül nagyon nehéz volt, mindketten külön laktunk. Ő egy bútorgyárban dolgozott, és annak a bentlakásában lakott [azaz munkásszálláson]. Nekem volt egy lengyel származású barátnőm, a nevére nem emlékszem, neki volt egy pincelakása külön vécével és folyosóval. Akkoriban a külföldi származásúak keresték egymás társaságát abban a reményben, hogy megtudnak valamit a családjukról. Így ismerkedtem meg vele is. 1945–46 táján a férjemnek volt a gyárban egy kis balesete, a gép levágta a kézujjainak a hegyét. Akkor hozzám költözött, ebbe a pincelakásba, ami aztán az otthonunkká vált. Volt egy ágyunk, amit a férjem készített, egy komódunk, meg még egypár bútordarabunk. Itt született a fiam, Ferenc 1950 júniusában. A családban a gyerekkel magyarul beszéltünk; én nem neveltem zsidó szellemben, de ő magát zsidónak tartotta, mert a zsidóknál az anyai leszármazás számít. Bár micvó szertartáson nem vett részt, mert nem is volt körülmetélve.

Csernovicban végeztem el a hároméves könyvtári technikumot, a bibliográfusi szakot, ami az érettségivel egyenértékű volt. Technikumnak hívták a sok gyakorlat miatt. Az iskolában oroszul, nem románul tanultunk, és én ezt a gyereknevelés mellett végeztem. Emlékszem, hazajövet az iskolából gyakran folyt a mellemből a tej, mert a gyerek etetési ideje következett. Volt egy zsidó szomszédasszonyom, akinek két lánya volt – az egyik most Amerikában él, de megszakadt a kapcsolat velük. Egy lépcsőházban laktunk, de mi egy kis szobában, ők viszont a lépcsőház másik felében laktak. Barátnők voltunk a lányaival, ő meg olyan volt nekem, mint egy anya. Loshadnak hívták, és segített, mert sokszor nála étkeztem.

Csernovicban még más helyen is laktunk. Állandóan kérvényeztük a hatóságoknál a lakáskiutalást, mivel nem volt, hol laknunk. Ők arra buzdítottak, hogy keressünk mi helyet, ők majd adnak parancsot az elfoglalásra, így hívták akkoriban a lakáshoz való jogot. Valaki értesített, hogy van egy szoba-konyha-fürdőszobás lepecsételt, üres lakás, ami egy börtönben levő elítélt nőé volt. Elmentünk az illetékes adminisztrátorhoz, vastag kenőpénzt adtunk neki, és így megengedte, hogy ott lakjunk. Megkérdezte: „Hogy akarják, bútorral vagy a nélkül?” „Üresen” – válaszoltuk. Ő fölvitette a bútorokat a padlásra, és javasolta, hogy még aznap költözzünk be, mert másképp nem áll jót a lakásért. Beköltöztünk, és az első dolog, amit elhoztunk, a gyerekágy volt. Lassanként a férjem mindent elkészített, ami kellett, és így normális körülmények között tudtunk ott lakni.

Az ünnepek szempontjából jól megértettük egymást a családban, mert én lényegileg nem voltam vallásos, tehát nem ragaszkodtam az ünnepekhez. Azt mondtam magamnak: a szüleim nagyon vallásosak és nagyon szegények voltak, senkit sem csaptak be, becsületesen éltek, mégis így végezték, míg mások, kevésbé becsületesek, életben maradtak. Én, aki nem voltam vallásos, és nem tartottam a tradíciót, mégis életben maradtam. Így aztán minden hitem elhagyott. Nagyon sokat tudok a vallásról, de engem csak mint a civilizáció fejlődésére ható jelenség érdekel. Nem tartottam be többé a zsidó ünnepeket, viszont míg a fiam kicsi volt, mindig díszítettünk karácsonyfát.

Csernovic civilizált város, egyetemmel és szép színházzal. Eljártunk a színházba az ukránokhoz is. Amikor a rádióban először hallottunk magyar nyelvű zeneműsort, a férjem sírva fakadt örömében. Így elérzékenyült, amikor románul vagy magyarul hallott valakit beszélni. A rádiót hallgattuk, akkoriban még nem volt televíziónk. A rádiót hallgatva értesültünk Izrael állam megalakulásáról is, nem voltunk mi elmaradottak.

Amikor megalakult Izrael [lásd: Izrael Állam megalakulása], nagyon örvendtem akkor. A férjem, aki nem volt zsidó, ő is örvendett, mert a gyerekek számára nagyon sok társadalmi segítséget ígértek a továbbtanuláshoz. A férjemnek volt Izraelben egy magyar unokatestvére, aki egy zsidóhoz ment férjhez, és akinek két fia és egy leánya volt. Ezt mi csak később tudtuk meg, Temesvárra visszatértünkkor. Lényegében mi ott senkiről semmit nem tudtunk. Itt, Temesvárott tudtam meg, hogy ő az anyósomtól ment el Izraelbe, még 1948-ban, mindjárt az állam megalakulása után, mert nem akarta hallani, hogy a gyerekeit „büdös zsidóknak” csúfolják. Borár Katinak hívták, és most kibucban lakik. Temesvárra való áttelepülésem után sokáig leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot, de az utóbbi időben semmit sem tudok már felőlük, mert megszakadt a levelezésünk. Még most is ott laknak és dolgoznak a kibucban, kertészetük van, a fiaik meg a légierőnél szolgálnak. A kibuc egy közösség – sajnos újakat már nem alapítanak –, közös a munka, a gazdaság, van egy kantin, mindenki ott eszik, és ahol szükséges, élelmiszereket is adnak, ha valakinek kedve szottyan otthon tésztát sütni.

Én nem mentem Izraelbe, mert a férjem nagy hazafi volt, és Temesváron kívül sehol sem akart lakni. Az édesanyja és a testvérei Temesvárott voltak, nagyon ragaszkodott hozzájuk, és nem akart elmenni. Nekem már nem volt kihez ragaszkodnom. Számomra mindenhol mindegy volt. Talán Csernovicot sem hagytam volna ott, ha ő nem ragaszkodik, hogy jöjjünk Temesvárra, ahol családja volt. Nekem sehol senkim sem volt.

1955-ig laktunk Csernovicban. Akkor apósomék Temesvárról meghívót küldtek, és mi azt mondtuk, látogatóba jövünk, nem végérvényesen. Ha nem lettünk volna szovjet állampolgárok, akkor nem tudom, ha elengedtek volna. Ezt nem említették, de lényegileg senkit sem engedtek el. Mikor az országba jöttünk, meg sem gondoltuk, hogy még visszamenjünk Csernovicba, de nem voltunk meggyőződve, hogy sikerülni fog. Onnan egy aragázkályhát [= Gázkályha román-magyar keveréknyelven. – A szerk.] hoztunk a vonaton, három tányért és kanalat. Az aragázkályha volt az egyetlen és legfontosabb dolog, amit onnan vettünk, az összegyűjtött pénzünkből. Megvettük, mert kellett. Egyébként nem sok tulajdonunk volt.

A férjemnek az édesanyja, Ilona Temesváron élt, volt egy húga [a férjnek], akit szintén Ilonának hívtak, és ugyancsak Temesváron élt, és 1998-ban halt meg, valamint egy testvére, akit mi Lacinak szólítottunk, de Lászlónak hívták. Ő meghalt már, de volt neki egy fia és egy lánya, az unokahúgom, aki még most is törődik velem. Őt Menyhárt Ildikónak hívják, és a testvérét, aki haláláig Marosvásárhelyen élt, Illés Imrének hívták. Ott is nősült, felesége és gyermeke volt, de már meghaltak. Apósomat szintén Illés Imrének hívták. Magyarok voltak, és otthon, a házban magyarul beszéltek. Apósoméknak nem kellett szenvedniük, mivel nem zsidók, hanem magyarok voltak. Tudtak róluk, hogy Ferenc fiuknak el kellett mennie, mert távollétében elítélték. Kereste a rendőrség is otthon, a szüleinél, de ő már Bukarestben volt, és nyomát vesztették.

Tizenöt évet éltem az ország határain kívül, 1940-ben elmentünk és 1955-ben tértünk vissza. Nem volt nehéz nekünk visszailleszkedni, hiszen itt születtünk, és ismertük a nyelvet. Mikor visszatértünk Transznisztriából, Temesváron laktunk, anyósomnál és a férjem húgánál, akiknek egy szoba-konyhájuk volt. Apósom, Illés Imre már nem élt. Leterítettünk egy matracot a földre, és azon aludtunk a férjemmel és ötéves kisfiunkkal, míg anyósom és a sógornőm egy rekamién. Akárhogy is, egy nagyon szép család volt abban az értelemben, hogy megvolt a kellő összhang.

Akkor a szovjet követségtől levelet kaptunk Temesvárra, amiben mint szovjet állampolgárokat, fölszólítottak a mielőbbi visszatérésre. Aztán egy egyezmény jött létre a szovjet hatóságok és Románia között, aminek következtében megkérdeztek, hogy vissza akarunk-e térni, vagy Romániában maradunk. Azt válaszoltuk, hogy itt születtünk, és sohasem mondtunk le a román állampolgárságunkról.

Olga nagynénémmel csak hazatértem után, 1955-ben találkoztam. Eljött Kolozsvárról Temesvárra csak azért, hogy láthasson. Elmesélte, hogyan bántak a zsidókkal Auschwitzban. Elmondta, hogy a bőrébe, mint mindegyiküknek, számot tetováltak, amit sosem lehet letörülni [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Neki csak egy véletlennek köszönhetően sikerült megmenekülnie. Kettéosztották őket azokra, akiket rögtön elgázosítottak és azokra, akik még munkaképesek voltak. És akkor egy anya megkérte a nagynénémet, hogy cseréljen helyet a leányával azért, hogy együtt maradhassanak, és ennek a cserének köszönhetően maradt a néném életben! Egy rendkívüli eset volt. Akiket elgázosítottak, azokat elégették, aztán szappant csináltak belőlük [Két, egymásnak ellentmondó vélemény létezik „szappan-kérdésben”: az egyik szerint az emberi zsírból készült szappan egy – félreértelmezésen alapuló – legenda. A német megszállók a lengyel gettókban „Rif” feliratú szappanokat osztogattak. A Rif betűszót a gettóbeli zsidók úgy oldották fel, hogy „Rein jüdisches Fett”, azaz „tiszta zsidó zsír”, és ennek alapján terjedt el az a hiedelem, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó holttestekből szappant készítenek. A RIF valójában azt jelenti, hogy „Reichstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Ipari Zsíradékellátási Hatóság). – A szerk.]. A munkaképes fiatalok Auschwitzban minden munkát elvégeztek, amire odatették őket, és bíztak a túlélésben, de nagyon nehéz volt. Időszakos, nem állandó munkákon dolgozott. Részletekről nem beszélt. Én 1977-ben ellátogattam Auschwitzba, és virágot tettem a krematórium ajtajához, ahol a szüleimet elégették. Aztán Olga nagynéném elmesélte, hogy Auschwitzból való visszatérése után Kolozsvárra ment, nem Szatmárra [Szatmárnémetibe], ahol összeismerkedett egy Jakobovics Tibor nevű zsidó fogtechnikussal, akihez feleségül ment. A férjének magánrendelője is volt, ahol a nagynéném segédkezett, és ebből jól éltek. Szabadabb szellemének köszönhetően a paróka szokását nem tartotta meg. Rendes ember volt, és minket is kedvesen fogadott, amikor Kolozsváron meglátogattuk. Miután elvált, a néném nem vette ismét fel a leánykori nevét, hanem a férje után megmaradt Jakobovicsnak. Időközben megtanult masszírozni, és ebből élt. Nem volt gyereke. Elváltak, és aztán külön-külön Izraelbe települtek. Ez volt a helyzet. A néném és Teszler Józsua unokatestvérem 1960 körül települt ki Izraelbe. A néném ott is masszírozással foglalkozott, és bőven voltak kliensei. Folyamatosan leveleztem vele. Szép írása és választékos stílusa volt. Okos nő volt. Időskorában is, amikor a hallása már megromlott, mindig nagyon elegánsan öltözködött.

Temesváron a férjem a bútorgyárban dolgozott egészen a nyugdíjazásáig. A gyárban bútormodelleket tervezett, és kivitelezte a prototípusokat. Én a temesvári Műszaki Egyetem könyvtárában dolgoztam könyvtárosként 1955-től 1978-ig. Mikor visszatértem a Szovjetunióból, ismerősökön keresztül érdeklődtem munka után, így szereztem tudomást erről az állásról. Nem volt vizsga az alkalmazásomkor, de megvolt a képesítésem és az az előnyöm, hogy beszéltem idegen nyelveket. A többieknek volt ugyan egyetemi végzettségük, de nem tudtak idegen nyelveket. A munkahelyen sosem éreztették velem a zsidó származásomat. Két volt kolléganőmmel most is jó kapcsolatban vagyok. Az egyikük Brânzan, akinek a fia most az egészségügyi miniszter. A másik Weisser, aki zsidó, tulajdonképpen jogtanácsos volt, de szintén a könyvtárban dolgozott. Én látogatom őket. Weisser asszony betöltötte a kilencvenedik évét, de nagyon tiszta az értelme, és művelt, tanult nő. Velük cserélek olvasnivaló könyveket.

Nagyon szerettem a hegedűt, de nem volt alkalmam megtanulni. Úgy akartam, hogy a fiamnak legyenek zenei tanulmányai. Nem föltételeztem, hogy művész lesz, de elvégzett nyolc osztályt a „Ion Vidu” zeneiskolában. Volt egy felkészítő tanára is, így nagyon jól megtanult hegedülni. Mikor otthon hegedülve találtam, tudtam, hogy valami nincs rendben az iskolában, mert ilyenkor mindig a hegedüléshez menekült. A politikával szemben érzett ellenszenvem hozzájárult ahhoz, hogy a fiamat valami politikamentes pályára szánjam, ezért azt akartam, hogy mérnök legyen, és a zeneiskola helyett matematika szakos líceumba adtam. Bejutott a műszaki egyetemre, és elvégzett három évet, de nem szerette, inkább a művészi hajlamait szerette volna kiélni. Nekem viszont nem volt lehetőségem Bukarestbe küldeni, a Művészeti Főiskolára. Világot akart látni. Akkoriban egyetlen lehetőség a távozásra Izrael volt. Mivel én zsidó vagyok, neki lehetősége volt törvényesen Izraelbe menni. Nem kimondottan oda vágyott, de ez volt az egyetlen törvényesen járható út, hogy kijusson az országból. 1981-ben elment, és két évet ült ott. Nem rokonoknál volt, hanem ott dolgozott, ahova rendelték, egy Tel-Aviv melletti településen, ahol a frissen érkezett zsidók elhelyezkedhettek. Volt ott egy szervezet, ahol ő valamiféle pszichológusként emberekkel dolgozott. Mivel a fiam elég szép volt, mesélte nekem, hogy fölkeltette más férfi érdeklődését. Aztán elment onnan, mert a katonai szolgálatot el akarta kerülni. A művészetek iránt vonzódott, és Németországba ment. Münchenben egy szállodában recepciósként dolgozott, mert tudott franciául és angolul, a németet pedig ott sajátította el. Eleinte éjjel dolgozott, és csak reggelre ért haza. Ekkor még nem volt nős. Szép lakásában nagyon sok könyve volt. Volt egy sakkautomatája, amivel nagyon szeretett sakkozni. Tehát intellektuális beállítottságú volt. A felesége német volt. Nem házasodtak össze hivatalosan, mert a fiam a saját erejéből akarta a német állampolgárságot megszerezni, nem pedig házasság által. Ha még életben lenne, eddig megkapta volna. A fiam 1998-ban halt meg leukémiában. Gyerekük nem volt, így hát nincsenek unokáim. Saját kívánságára nem zsidó temetőbe temették, hanem közösbe. Naponta fölhívott Németországból. Most időnként a volt felesége telefonál, akivel nagyon jól megértjük egymást. Ragaszkodik hozzám, és én azt tanácsoltam neki, hogy próbálja meg az életét újraszervezni, mert nem szentségteleníti meg a fiam emlékét, ha ezt teszi, de ő azt mondja, hogy nem könnyű neki a fiamat feledni. Németországban 1990-ben látogattam meg, majd utoljára már a fiam halála után, 2000-ben voltam ott.

Olga néném Jeruzsálemben halt meg 1998-ban, nyolcvanhat éves korában. Nagy hazafi volt, minden vagyonát az izraeli hadseregre hagyta. Száz dollárt hagyott rám, amit elküldtem a fiamnak Németországba, a többit a hadseregre hagyta azért, amiért az életüket áldozzák, mert mást nem tehetnek. Tíz hónap múlva, 1999-ben a férjem is elhunyt, akit nem a katolikus temetőbe temettünk, hanem elhamvasztottak.

Izraelbe először 1978-ban látogattam, majd aztán 1980-ban. Akkoriban száz dollárt és egy meghívót kellett küldjenek ahhoz, hogy elmehessen az ember. Nekem sok barátom van Izraelben szétszórva, Románia minden részéről. Izraelben mindenki zsidó, de ők a származási ország szerint román zsidók. A Siunak szólított Teszler Józsua unokatestvérem most Gázában lakik az egész családjával: Eszter nevű feleségével, Cipóra és Ráhel nevű leányaival, azok férjével és gyermekeikkel. Ráhelnek és férjének most még több gyermeke van, mert az ortodox zsidóknál tilos a terhességmegszakítás, valamint azért, mert az arabok sokan vannak, és ennek ellensúlyozására minden zsidó családnak legalább három gyermeke kell legyen. Az unokatestvérem veje közgazdász, üvegházuk van, és virágokat exportálnak. Ottjártamkor Józsua unokafivérem megmutatta a narancs- és avokádókörte-kerteket, amiket ők ültettek. Nagyon sokat dolgozott a meggyökereztetésükkel, mert a talaj elég terméketlen, és a vízzel takarékoskodni kell. Elsősorban maguknak termelnek, de minden kibucnak van egy üzeme is, ami exportra termel. Mindenki termel valamit. Például a férjem unokatestvére olyan szabászaton dolgozott, ahol a gyermekek számára javítómunkákat is végeztek. Nagyon érdekes, hogyan van ott az életük megszervezve. Ők nem túlzottan vallásosak, bár a zsidó ünnepeket, kevésbé szigorúan, de megtartják. A rokonaim Izraelben már nem viselnek parókát, hanem a saját hajukat hordják, és észrevettem, hogy sokan a kipát sem viselik. Ők már felvilágosultak. Vannak azonban Izraelben ortodox zsidók is, akik szombatonként lezárják a határaikat, ahol ők élnek. Ezeknél 1978-ban láttam egy sátoros ünnepet, ahol a férfiak egymással táncoltak, és a strájmli nevű bundás fejfedőt viselték.

Izraeli látogatásomkor nagyon sok helyre eljutottam, Olga néném minden múzeumba elvitt. Láttam a Jad Vasemben a Holokauszt-emlékházat. Nagy hatással volt rám a gyerekek emlékműve. Mikor belép az ember, a villany kialszik, és mintha az égboltot látszana, majd a sötétből a halott gyerekek nevét, korát és származási helyét kiáltják angolul, németül és más nyelveken pár percen keresztül. Nincsenek friss híreim Józsuáról és a családjáról. Nehéz tudakozódni. Nemrég fölhívtak telefonon, és örvendtek, hogy életben vagyok. Amikor az ottani terrorcselekményekről hallok, aggódom értük.

1989 után [lásd: az 1989-es romániai forradalom] az életem nem alakult biztatóan. Ebben az értelemben, megmondom őszintén, hogy azelőtt meg tudtunk élni két nyugdíjból. Szerényen, de kijöttünk valahogy, manapság azonban nagyon nehézzé vált a megélhetés.

Eljárok még ritkán a hitközséghez, de csak ünnepnapkor, hagyománytiszteletből. Voltam jizkor alkalmából, Jom Kipur előtt, mert akkor emlékeznek meg a halottakról. Onnan vettem a naptáromat is. A hitközségben nincsen sok barátom, mert különböző beállítottságúak vagyunk. A barátságok ifjúkorban kötődnek, ebben a korban már nem alakulnak ki új barátságok. A rokonait nem választhatja meg az ember, úgy kell elfogadni őket, amilyenek, de a barátokat meg lehet válogatni, és az én koromban már nem sok választási lehetőségem maradt. Maradnak a régi barátok, de mindenfelé szétszóródva. A hitközséghez is eljárok különböző alkalmakkor. Rendszeresen tartanak előadásokat, amikről sosem hiányzom. Meghívnak vagy telefonon értesítenek, és ha képesnek érzem magam, elmegyek. Van, akiket a hitközség élelemsegélyben részesít, de én semmit sem kapok tőlük. Néha, adományok esetén előfordult, hogy én is kaptam csomagot. De most már értesítettek, hogy az alap elfogyott, és többet már nem kapok. Viszont a közösség fenntartására tagdíjat fizetünk.

Temesváron van egy, a zsidók számára árusító mészárszék. A temesvári hitközségé ez a mészárszék, kóser, vagyis a zsidó törvények szerinti tiszta húst árulnak. Ha nem megfelelően van levágva, nem szabad a húst fogyasztani. Temesváron a Iozefini negyedben van ez a mészárszék, de csak a hithű zsidók vásárolhatnak onnan. Az állatokat általában a vágóhídon vágják le, majd megtisztítják és földolgozzák ebben a mészárszékben. Itt, Temesváron van egy vágásban szakosodott emberünk, és egy másik, aki ellenőrzi, hogy a zsidó törvények szerint történt a vágás [lásd: sakter; sehita]. Én a közösségtől máceszt vásárolok, nem másért, hanem mert ízlik nekem. Só nélküli lisztből készül.

Olvasom a zsidó újságokat, mert tetszik nekem minden, ami a kultúrával kapcsolatos. Elsősorban a „Realitatea Evreiască”-t [Zsidó Valóság] olvasom, de más temesvári újságra is előfizettem, mint például az „Agendá”-ra [Napló] és a „Prima oră”-ra [Első Óra]. A zsidóknak is megvoltak a tudósaik. A zsidók létszámához viszonyítva nagyon sok, mindenhol elismert értelmiségiről van szó.

1990 után nem beszélhetek már antiszemitizmusról. Nekem itt román barátaim is vannak, és sosem éreztem megkülönböztetést a részükről. Amikor pedig éreztem, nemcsak személyem ellen nyilvánult meg, hanem az egész zsidó közösség ellen. Sosem tagadtam a zsidóságomat. Nem magyarnak, hanem elsősorban embernek érzem magamat. Nem érezhetem magam másnak, mint aminek születtem. Így aztán én sosem fogom letagadni a zsidóságomat, mert ezt tulajdonképpen nem választja az ember magának. A barátait megválogathatja, de ezt nem. A hagyomány megkívánja, hogy a zsidók a zsidó temetőben térjenek nyugovóra. De én nem oda leszek temetve, mert a férjemmel van közös sírom.

Életrajz

Sajnálatos módon Bársony Józsefné az interjú véglegesítése előtt elhunyt, ezért a végső pontosításokat unokahúga, Sándor Erzsébet segítségével végeztük el. A szövegbe az ő kiegészítéseit kerek zárójelben, dőlt betűkkel szúrtuk be. A Bársony Józsefnéről és környezetéről írt bevezető is az ő munkája. Ezúton mondunk köszönetet kedves segítségéért. A ferencvárosi lakás egyetlen szobája az egykori polgári bútorokkal, szőnyegekkel van tele. Láthatóan egy régebbi, nagyobb lakásból kerültek ide. A két háború között csináltatott garnitúra darabjai: egy szekreteres kombinált szekrény, vitrin, kör alakú nagyasztal, körülötte négy bársony bevonatú székkel. A szőnyegek, hasonlóan a vitrinben lévő tárgyakhoz, nem annyira értékesek, mint inkább mutatósak. Egy olyan hajdani polgári miliőt vannak hivatva képviselni, amelyben Bizsu néninek igazán, egész életében nem volt része. Bizsu néni nagyon idős a számtalan betegségtől egyre apróbbá töpörödő asszony, rövidre vágott hófehér hajjal és fürkésző manó tekintettel. Nem lát tisztán, ráadásul az egyik szeme kisebb mint a másik, így az erőltetett nézéstől mindig az az érzése a vele szemben ülőnek, hogy Bizsu néni mindjárt leleleplezi, és kihúzza belőle a legféltettebb titkot is. Élénk, szikrázó tekintete tükrözi azt az élénk, szikrázó észt, ami ritka adomány 95 éves korban. A mozgás nehezére esik, bottal jár, de a lakásban nem használja. Önellátásra rendezkedett be, amíg csak teheti, nem kér senkitől sem segítséget. Az asztal melletti hintaszékben tölti a nap legnagyobb részét. Ölében Mici, a macska, kezében a tévé távirányítója. Spektrum-, National Geographic- és Romantic-csatorna fogyasztó. A tévét fülhallgatóval hallgatja, mert így nem zavarja a szomszédokat. Fölötte a falon, nagy fekete keretben, Auschwitzban elvesztett 15 éves fiának fényképe függ.

Egyik felmenőmről sem tudom igazán, hogy honnan származik, de az biztos, hogy mind magyarországiak voltak. Ezt tudom, mert voltak a második világháború kezdetén azok az évek, amikor igazolni kellett a magyar állampolgárságot, mert volt, aki nem volt magyar állampolgár, amikor a hitlerizmus kezdődött [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Ezért tudom, hogy itt, Magyarországon született az apám is. A dédmamámról, az anyai nagymamám édesanyjáról annyira emlékszem, hogy nem tudott magyarul. Hát azelőtt Magyarországon csak németül beszéltek [Ez természetesen túlzás, az állítás csak a magyarországi zsidóság egy részére igaz. –  A szerk.]. Találkoztam vele a nagymamánál, mindig odament látogatóba. Nem tudtam vele beszélgetni, ő beszélt velem németül, én beszéltem vele magyarul. Olyan kis kalap volt a fején, masnival. Úgy emlékszem rá. Csak ezt a dédmamámat ismertem meg a testvérét. Más dédet nem ismertem. Nem tudom, hogy a nagyszüleim hol születtek, hogy éltek-e Budapesten kívül máshol, csak azt tudom, hogy apám Haláborban született [Halábor – kisközség volt Bereg vm.-ben, 1910-ben 500 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nagyapámat Bauer Sámuelnek hívták, nagymamámat Weiss Léninek. Ő valószínűleg nem is járt iskolába, emlékszem, úgy ment moziba, hogy az anyám ment vele, s felolvasta neki a szöveget. Apai nagymamám és a későbbi mostohaanyám édesanyja testvérek voltak. Érdekes, hogy az egyik testvér megváltoztatta, magyarosította a nevét, Fehér Eugéniának hívták, a másik viszont, az apai nagymama, Weiss Léni nem. Volt egy fiútestvérük, a Jentli bácsi [Fehér József].

Az apai nagyszüleim a Haller utcában laktak, ugyanabban a házban, mint mi. Nagymama az első emeleten lakott, mi meg a másodikon. Cselédlány is volt a nagymamánál. A nagymamám hatvanhárom éves volt, amikor meghalt, de én csak arra emlékszem, hogy a cseléd fűzte be a cipőjét, segített neki felöltözni, és nagyon-nagyon öregnek láttam. Én most, kilencvenhat évesen sem érzem magamat olyan tehetetlennek, mint akkor az a hatvanhárom éves öregasszony, én még most is felveszem a cipőmet egyedül, és nem hagyom magamat öltöztetni. Vallásosak voltak, kóser étkezés volt, meg voltak tartva az ünnepek.

Az édesanyám szülei, a Kellermann nagymamáék akkoriban a Garay utcában laktak, aztán elmentek lakni a Hernád utcába. Ott laktak életük végéig. Miután anyám meghalt, nem sokat törődtek velünk. Pedig több testvére is volt édesanyámnak, nagynénik, nagybácsik, voltak jómódúak is. Róluk sajnos nem tudok többet mesélni. Kellermann nagyapámék foglalkozásáról nem tudok semmit, még kislány voltam, amikor meghaltak. Nagyon vallásosak voltak. Ahányszor a nagymamám meglátott, mindig sírva fakadt, mert eszébe jutott a lánya. De senki nem segített. A nagyszüleim politikai nézeteiről fogalmam sincs, gyerekek voltunk, nem osztottak meg velünk komoly dolgokat. Tudtommal nem voltak problémáik a zsidóságuk miatt, magyarul beszéltek otthon, és mindenkivel jóban voltak [A családnak ezzel az ágával az édesanya korai halála miatt nagyon laza volt a kapcsolat. –  A szerk.].

Mi a Haller utcában laktunk, onnan mentem férjhez. Egy nagy szobánk volt, egy alkóvos, az alkóv külön volt, egy egész ebédlő volt benne. Az ember, ha bejött, akkor az ebédlőbe ment be, a háló azután következett. Volt vezetékes víz is, viszont villany nem volt, lámpával [értsd: petróleumlámpával] világítottunk. Később bevezették az olajlámpát is [Valószínűleg a gázvilágításról van szó, amelyhez a gázt olajból nyerték. A 18. század végén állítottak elő először kőszénből világítógázt (légszeszt), a 19. század első felében néhány gazdag pesti polgár házában már volt gázvilágítás (kőszén alapú, esetleg repceolajból előállított gázzal). Később kőszén helyett olajból is állítottak elő világítógázt. A gáz ún. gázharisnyákban elégve árasztott fényt. A gázvilágítást – elsősorban a lakásokban – a 20. század elején kezdte fölváltani a villanyvilágítás. – A szerk.]. Amikor megszületett a húgom, szegődtettek egy cselédet [lásd: cseléd], mert kellett, hogy a kislányra vigyázzon valaki. Az illető majdnem vak volt, mindent összetört, de nem tudtak megfizetni egy drágábbat. Volt olyan, hogy cseléd- és helyszerző. Ha oda elment az ember, tudott szerezni olcsóbb cselédet, drágábbat, attól függően, hogy kinek milyenre volt szüksége.

A Remete utcában volt egy zsinagóga, ahova jártunk, meg ott volt a Páva utcai zsinagóga, de oda csak a húgom járt, akkoriban az iskolából ide voltak irányítva, a Páva utcába. Amikor én iskolába jártam, akkor csak a Remete utcai zsinagógába jártunk. Én jártam Talmud iskolába is [lásd: Talmud-Tóra], az is a Remete utcában volt.

Otthon a családban magyarul beszéltünk mindig, nem is tudom, hogy az apám tudott-e más nyelven. A szüleim is tartották a vallást, kóser módra főztünk és szombattartás volt, vagyis zsinagógába jártak minden szombaton [lásd: étkezési törvények; szombati munkavégzés tilalma]. Az asszonyok nem mentek minden héten a templomba, csak ünnepkor. A férfiak viszont, apám, nagyapám mentek pénteken, szombaton is. Meg volt tartva az újév [Ros Hásáná], a hosszúnap [Jom Kipur] meg minden. Meg a húsvét [Pészah]. Ünnepek előtt mindig új ruhát kaptunk, tetőtől talpig. (Unokahúg: „Persze nem volt pajeszos a nagypapám, nem ortodox jellegű volt a vallása, vagy nem látszott ez rajta, mert nem hordott kaftánt, nem hordott imaszíjat.”)

Gyerekkoromban az utcában, ahol laktunk, voltak zsidók és keresztények is, és nem volt semmi hadakozás a zsidó és a keresztény között. Egyformán játszottunk egymással, sok gyerek volt a házban. Ami a szomszédokat, barátokat illeti, nem számított, hogy keresztény volt vagy zsidó. A szomszédunk is keresztény volt, és nagyon jóban voltak apámmal. A nevelőanyám pedig nagyon szomszédolós volt, minden szomszéddal barátkozott.

A környékünkön volt zsidó kávémérés meg fűszerüzlet is. Meg volt pálinkamérés is, az is zsidó tulajdonban volt. A kapu mellett jobbra volt a pálinkamérő, és balra volt egy nagy borkimérés. Sőt a szemben lévő házban, az udvarban is volt egy kocsma. Azt hiszem, kocsmából volt a legtöbb. Sok üzlet volt zsidó kézben, mert földbirtokos nem lehetett zsidó a múltban. Én is csak felnőttkoromban tudtam meg, hogy miért van az, hogy zsidó az ügyvéd, az orvos meg a tudós, tanult ember, és egyetlen paraszt nincs zsidó. [A zsidók az 1850-es évekig nem rendelkezhettek földdel, telekkel és ingatlannal, és nem foglalhattak el állami hivatalokat sem, így árutermeléssel és eladással, valamint pénzügyletekkel foglalkoztak. Amikor elkezdődött Magyarország modernizációja, a zsidók az ipari és kereskedelmi vállalkozások, a bankszakma, a vállalati és magántisztviselôi, valamint a szabad értelmiségi pályák felé orientálódtak. - A szerk.] Ez sehogy sem ment a fejembe. Aztán kezdtem olvasgatni, és így tudtam meg, hogy tulajdonképpen a zsidónak nem lehetett földje. Így kénytelen volt a gyerekeit taníttatni, mert különben nem lett volna szakmájuk.

Édesapám Haláborban született. Amikor én születtem, harminc éves volt, tehát 1879-ben születhetett. Volt nekünk egy cipőüzletünk ugyanabban a házban, ahol laktunk, a kilencedik kerületben, de nem emlékszem, hogy apám cipész volt-e vagy inkább kereskedő. Nem igazán emlékszem, hogy miket csinált, mielőtt kitört a első világháború.

Édesanyám biztos, hogy Budapesten született 1888 körül. A leánykori neve Kellermann Ilona. Fogalmam sincs, hogy az anyám milyen iskolát végzett. Huszonhét éves volt apám, amikor elvette az anyámat feleségül. Esküvői képet nem láttam, talán nincs is. Az anyám nagyon fiatalon ment férjhez, tizennyolc évesen. Apámnak nem volt könnyű helyzete, mivel anyám romboló tüdőbajt kapott, amikor én még a világon sem voltam, és az orvosok három hó¬napot jósoltak neki. Apám pénzt és időt nem kímélve, mi¬ndent elkövetett, hogy az életét meghosszabbítsa, és ez négy évig sikerült. 1912-ben halt meg. Azután ott maradt két gyermekkel és a vagyona maradványaival. Kezdődött a hivatalos procedúra, amikor a gyámhatóság követelte anyám hozományának letétbe helyezését az árvák javára (azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikorra nagykorúak lettünk, a pénzünk egy villamosjegyet sem ért, így át sem vettük), de ezzel az intézkedésükkel apámat tönkretették. Így lettünk szegények.

Általában nagyon kevés emlékem van az édesanyámról, huszonnégy éves sem volt, amikor meghalt tüdőbajban. Olyan nagyon kicsi voltam, hogy nem is hatott rám annyira, mint a bátyámra. A bátyám szinte belebetegedett. Idősebb volt két évvel, ez sokat jelent. Én csak később raktam össze mozaikszerűen a dolgokat.

A bátyám, Bauer Árpád 1907. szeptember nyolcadikán született, Budapesten. Gyerekkoromban sokat voltunk együtt, mert nem mehetett játszani, csak ha engem is vitt magával. De én igazából egy kolonc voltam neki. Fölkapott, aztán szaladt velem, mert utol akarta érni a társait. Ő is csak a négy elemit meg a négy polgárit végezte el, és utána nem tanult semmiféle szakmát, mert segített apámnak vásározni. Megnősült, mert azt akarta, hogy önálló legyen. Elvitték feleségestől a hatéves kisfiával, Gyurikával együtt, az egész család ottmaradt Auschwitzban. (Unokahúg: „Árpád sorsa rémtörténet a maga megoldatlanságával. Ő ismerte az édesanyját, mivel pár évvel idősebb volt, és nagyon megviselte az anyja halála. Elcsúszott az élete, nem is tanult, nem lett szakmája, tengett-lengett, Mikivel – Bársony Józsefné első férjével, Fényes Mórral –  járt vásározni, begyűjteni. Aztán elvette feleségül Eckenfeld Helént, s aztán megszületett Gyurika. 1938-ban született, hat éves körül lehetett, amikor meghalt.”)

Apámat nem hagyták a szülei békén, hogy nősüljön meg, mert nem volt türelmük velünk foglalkozni, terhükre voltunk, így apám elég hamar megnősült. Szerintem megbeszélt esküvő volt ez a második. Még tizennyolc éves sem volt a mostohaanyám, amikor hozzáment apánkhoz. Valószínű, hogy nem volt apámba szerelmes, de becsülte, mert szorgalmas és jóképű ember volt egy beren¬dezett lakással, ám két gyerekkel, de mostohaanyám vállalta, mert mindenáron szabadulni akart a nyomorúságból. Erről a második esküvőről vannak emlékeim, 1914-ben volt. Fénykép erről sem maradt, de az emlékezetemben megvan, hogy nézett ki a nevelőanyám mint menyasszony. Mert akkor már öt éves voltam, a bátyám hét. Elszöktünk a mostohanagymamához, akihez közel laktunk, mert ott volt az esküvő, és meg akartuk nézni a menyasszonyt. Persze amikor észrevették, hogy ott vagyunk, rögtön elvittek onnan, mert nekünk nem volt szabad ott lennünk. Rendes esküvő volt, menyasszonyi fátyollal, zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás].

Aztán eljött a keserű időszak is. Miután apámat elvitték katonának az első világháborúban, nem maradt kereső, aki eltartson, így hát anyám kellett eltartson bennünket. Mivel tartaléktőkénk nem volt, ott álltunk minden jövedelem nélkül. Anyám tanult fehérnemű-varrónő volt. Sikerült neki egy nagyon előkelő belvárosi szaküzletben munkát vállalnia. Nagyon szépen dolgozott mint bedolgozó, rajz után csodás dolgokat varrt, nagyon meg voltak vele elégedve, de olyan keveset keresett, hogy csak saját magát tudta belőle eltartani, meg a lakbért fizetni. Miránk már nem jutott, a nagyszülőknél kosztoltunk, válogatás nem volt, ha nem ízlett, mást nem kaptunk. Én rossz evő voltam, fogamra valót sohasem kaptam, hát inkább nem ettem. Nem lehetett semmit kapni, mindenért sorba kellett állni, a fagyos krumplitól kezdve, amiből csurgott a lé, mindenért. Lassan mi lettünk a bátyámmal a sorban állók. Villany nem volt nálunk, a petróle¬umért is sorba kellett állnunk, a tüzelőért is, a szobában soha nem volt fűtve, csak annyi meleg volt, amit a konyhai csikótűzhely adott, az is csak addig, amíg a főzés tartott. Valószínű akkor is volt feketepiac, és pénzért mindent lehetett kapni, de nekünk nem volt egy vasunk sem. A nagyszüleimnek volt pénzük, de inkább hadikölcsönbe [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában] fektették, ami egy fillérig odaveszett. Akkor mint gyerek nem sokat értettem ezekből a dolgokból, csak azt gondoltam, hogy senki sem szeret minket, csak tengünk-lengünk a világban. Gyerekek vagyunk, és hiányzik a szülői ölelés és szeretet. Az évek teltek, és nem változott semmi. Apánkat nem láttuk, tudtuk, hogy él, de hogy mikor látjuk viszont, fogalmunk sem volt, csak azt tudtuk, hogy anyánk nagyon várja, mert minden személyes holmijára nagyon vigyá¬zott. Időnként elővette és szellőztette, hogy a moly bele ne menjen. Minden évben eltett lekvárt, mindenféle befőttet, és ahhoz nem volt szabad hozzányúlni, mert az a Papának volt eltéve, nekünk ebből nagyon kevés jutott. Jellemző, hogy a bátyám néha egy kissé megdézsmálta, és ezért bizony büntetés járt. A gyerekkorunk úgy telt el, hogy megszoktuk azt, hogy szegények vagyunk.

Ritkán előfordult, hogy anyánk ünnepi délutánt rendezett, ez nagyon ritkán volt. Elküldött bennünket a cukrászdába, és hozatott velünk két-három minyont, és kibontott egy üveg befőttet. Ilyenkor bezárta az ajtót, hogy a nagymama meg ne tudja, mert ő ezt könnyelműségnek tartotta volna. Így zajlott az életünk, de nekem legeslegjobban a babusgatás hiányozott, mert azt láttam, hogy a másik anya, ha a gyerek rossz, megveri, de nemsokára utána megöleli és csókolja.

Aztán lassan kezdtek a foglyok hazaszállingózni, mivel Oroszországban kitört a forradalom, ki, ahogy tudott elindult hazafelé, apánk is megérkezett. Az öröm nagy volt, ki sem mondható. Apám meg volt lepve, hogy át tudott öltözni, minden holmija megvolt, még egy zsebkendője sem hiányzott, pillanatok alatt „elegáns ember” lett belőle, így kezdtem ráismerni.

Ám az életünkben túl sok változás nem történt, mert közben itthon is kitört a forradalom [lásd: Tanácsköztársaság; fehérterror], ami nekünk, gyerekeknek nagyon érdekes volt, de a felnőtteknek szörnyűség. Ugyanúgy nem lehetett semmit sem kapni, de nekünk egy kicsit talán több jutott. Lehet, hogy a nagymama annak örömére, hogy az egyetlen fia hazajött, kinyitotta az erszényét, vagy apánknak volt pénze, ezt nem tudom, de egy kicsit jobb életünk volt. De nem sokáig, mert apánk sokat betegeskedett, nem tudott úgy pénzt keresni, hogy elég legyen, a szegénység hozta a gondot, idegességet, veszekedést. Az országban zűrzavar volt. Minket na¬gyon könnyen ki lehetett volna elégíteni, mert a babot nagyon szerettük minden formában, és a tésztát is, ez volt a szegény emberek eledele, mert ez olcsó volt, de anyánk nem szerette, és nem is nagyon szeretett főzni.

A húgom, Margit akkor született, mikor apám hazajött a háborúból, 1919-ben. Tíz és fél évvel volt fiatalabb a húgom, de már meghalt. Borzasztóan szerettem őt. Mindig megvolt közöttünk ez az erős kapcsolat. A húgom még javában iskolába járt, nyolc éves volt, amikor én férjhez mentem. Azután az én üzletemben tanulólány lett, és ő is kitanulta a kalaposszakmát. A húgom egy keresztény fiúhoz ment férjhez, Tóth Lászlóhoz, ennek köszönhette, hogy őt nem vitték el. (Az unokahúg, Tóth Lászlóné Bauer Margit lánya anyja sorsáról: „Szüleinek volt egy Margit nevű unokatestvére, aki ékszerész férjével együtt a 1930-as évek elején kiment Brazíliába, és ékszerészként befutott /Bauer Margit szülei, Bauer Izidor és Schwarz Janka unokatestvérek voltak, így lehetett közös unokatestvérük/. Ez a Margit 1937-ben, pesti látogatása alkalmával, magával vitte a kis Bauer Margitot, úgymond, örökbe fogadta, és gyakorlatilag kivándoroltatták. Anyám még kis fiatal lányka volt, még húsz éves sem, de 1939-ben a Tóth László iránt érzett olthatatlan szerelme miatt hazajött. Visszakönyörögte magát, hogy ne kelljen neki Brazíliában a tengerre néznie. És így aztán két év után hazajött, és egész életében honvágya volt Brazília után.”)

A házban, ahol nevelkedtünk, sok gyerek volt, és sokat játszottunk együtt, és mindig hangosak voltunk, mivel kézzel fogható játékunk nem volt, rohan¬gáltunk a padlástól a pincéig, kiabáltuk, ipi-apacs vagy azt, hogy adj királyt katonát, azt hiszem, a mai gyerekek ezt a játékot nem is ismerik, de ehhez nem kellett pénz, csak jó láb és torok, az meg in¬gyen volt. Lakott mellettünk egy család, a Fényesék, ők is hozzátartoznak a gyermekkoromhoz, és fontos szerepet játszanak majd később az életemben. [Egyébként – mint a családfából is látható – nem csak szomszédok voltak, hanem rokonok is: Fényesné Róza néni az apa lánytestvére, tehát nagynéni volt. – A szerk.] Náluk mindent lehetett csinálni, színházasdit játszottunk, mindent magunkra szedtünk, ugráltunk a sezlonon, szóval sokszor felforgattuk a házat, de azért némileg ren¬det is csináltunk, hogy mire Róza néni, az anyuka haza¬jön, túl nagy rumlit ne találjon. Jó kedvű család volt, pedig még nálunk is szegényebbek voltak, a háború kitörésekor költöztek ide Szatmárból. Ugyanolyan méretű lakásuk volt, mint a miénk, de ott kilenc gyerek volt, a legnagyobb tizenhárom éves, a legkisebbek pár hónaposak, ikrek voltak. Volt két gyerekük, akik már nem laktak velük, egy fiú, aki süketnémának szü¬letett, és a süketnémák intézetében nevelkedett, az utána következő lány nem volt velük, ő valahol külföldön élt. Miklós volt a tizenhárom éves, utána Pali, Cilike, Szerén, Etus, aki velem egy idős volt, utána az ikrek, Berta és Laci. Róza néni batyuzott, még vonat tete¬jén is utazott, ment vidékre, vitte, ami oda kellett, és onnan hozta, amit itt lehetett eladni. A két nagyobb fiú is besegített, cukorkát árultak a katonáknak a Ferenc József laktanyánál, közben nekik kellett volna a kicsikre vigyázni, de azt hiszem, hogy azok csak úgy nőttek föl maguktól, nem dirigálta őket senki. Talán azért voltak vidámak. Róza néni, amikor megérkezett – volt, hogy csak este tízkor –, nagyon gyors volt, hamar összedobta a vacsorát, felkeltette a gyerekeket, és akkor ettek, de ő mindig olyanokat főzött, amit a gyerekek szerettek. Fantasztikus dolgokat talált ki, pél¬dául morzsolt kukoricát főzött nagy fazékkal, amit a csirkéknek adnak, krumplis tésztát, amit én nagyon szerettem és babot minden formában, ahogy éppen eszébe jutott. Voltak ötletei, pirított grízt felengedett vízzel, aztán besűrítette, és a tetejére min¬dig akadt valami pótlék – vagy sárga cukor vagy pirított hagyma.

Nagyon régen jártam én iskolába, az első világháború alatt. Nem mindig ugyanabba az iskolába, mert volt, amikor katonák voltak abban az iskolában, ami közel volt hozzánk. Jártam a Tűzoltó utcai iskolába meg a kilencedik kerületben a Tóth Kálmán utcai iskolába is. Hatéves koromban írattak be az iskolába, ez 1915 körül lehetett. Volt egy borzalmasan antiszemita földrajztanárnőm, úgy emlékszem, harmadik vagy negyedik elemiben, aki nagyon utálta a zsidókat. A zsidó gyereknek, ha valamit eltévesztett, azt mondta, hogy „Menjetek Palesztinába!”. Emlékszem még Elferné kézimunka-tanárnőre. Meg volt az osztályfőnök, Dr. Trócsányi Zoltánné, avval nem volt probléma, az soha nem zsidózott. Nagyon szép nő volt, a nevét sem felejtettem el. Az osztálytársaim között nem volt senki, akivel baj lett volna. Különben is én egy nagyon zárkózott gyerek voltam, az otthoni dolgok sem voltak nagyon rendezettek, nagyon érződött, hogy édesanyánk meghalt. Nem tudtam eléggé felengedni, beilleszkedni, mindig magányos voltam. Nem voltam kitűnő tanuló, de a feladott leckét mindig megtanultam, azt is csak azért, mert anyám megkövetelte. Utáltam a magolós tárgyakat, mert soha nem értettem meg, amit bemagoltam. Még van egy érdekes élményem az iskolából. Felvonultunk az iskolával, amikor kitört a forradalom. Meg elvittek az Orczy-kertbe bennünket, és ott a lövészárkokban szaladgáltunk, ott azon az elkerített részen, ahol a katonákat képezték ki.

Nem végeztem el a négy polgárit [lásd: polgári iskola], mert kórházba kerültem, volt egy óriási műtétem, ami meghatározta az egész életemet. Hat évig voltam beteg. A második polgáriból maradtam ki, és tizenhét éves koromig beteg voltam. Tuberkulózisom volt. Az anyám tüdőbajban halt meg, és úgy látszik, hogy nekem a csontjaimra ment az a betegség [csonttuberkulózis]. Egy ütésből kifolyólag jelentkezett a baj. A nagymamám cselédje egy nehéz vasfazekat lóbált a kezében, én nekiszaladtam, és megütötte a combomat. Hónapok múlva kiderült, hogy sántítok. Azt mondták, hogy rossz szokás. Mire megállapították, hogy mi a bajom, addigra akkora lyuk lett a combcsontomban, hogy minden lépésnél összecsuklott. Egy évig voltam egyfolytában kórházban. Nem tudtam ülni, csak feküdni. A híres Verebélyi professzor operált ingyen [Verebélÿ Tibor (1875–1941) – sebész, egyetemi tanár, az MTA tagja, a III., majd az I. sebészeti klinika igazgatója, 1938–39-ben az egyetem rektora. 1939-től az egyetem képviseletében felsőházi tag. Jelentős iskolát nevelt fel. – A szerk.]. De csak azért, mert rendkívüli eset voltam. Egyébként csak sok pénzért operált bárkit, őt méltóságos úrnak szólították [A „méltóságos” megszólítás a III–V. fizetési osztályba tartozó vagy magas kitüntetéssel bíró vagy főnemesi származású (grófi és újabb időkben bárói címmel rendelkező) személyeket (és feleségüket) illette meg. – A szerk.]. Különben a professzor is rajtam tanult, műhibájának köszönhetően hat évig nem épültem fel, tizenhét éves koromig tartott ez a betegség. A gyermekkorom elment a háborúval a fiatal lánykorom meg a betegsé¬gemmel.

Miután felépültem, mindenáron szakmát akartam tanulni, de anyám nem akarta, mert hát ingyencseléd voltam otthon. Anyám varrt, de megélni nem tudott belőle.  Soha nem engedte meg, hogy én vasárnap elmenjek valahova, vagy találkozzak barátnőkkel, kolléganőimmel. Úgy engedte meg, hogy elmenjek tanulni szakmát, ha utána mindent megcsinálok, mikor hazamegyek. Így hát elmentem női kalapos tanulónak a Váci utca és Havas utca sarkán lévő házba. A kalapszalon, ahová jártam, nem ment elég jól, és azt mondta a főnököm, hogy megszün¬teti, de nem bontja fel a szerződésem, hogy ne veszítsek egy évet, hanem helyezkedjek el, és akkor átírják a szerződé¬sem. Igyekeztem elhelyezkedni, ami elég hamar sikerült, az Üllői úton, a Dániel nevű kalapüzletben. Nagyon szerettem a szakmámat, és nagyon hamar meg is tanultam, egy fél év múlva már önállóan dolgoztam. A mintakalapot megcsinálta a mamzel, utána már én csináltam. Természetesen nem csak én voltam, hanem több tanulólány, és önállóan dolgozó kisasszonyok, de már én is azok közé tartoztam, csak a fizetésem volt tanuló, pedig különbül dolgoztam, mint bár¬melyikük. Még a mamzelt is tudtam volna pótolni, és megmondtam, hogy ha nem fizet többet, nem maradok. Nem vette komolyan, de én még aznap, ami¬kor szóltam, elmentem máshol keresni munkát. Nagyon bíztam magamban, és tudtam, hogy el fogok tudni helyezkedni. Sikerült is a Corvin-közben.

Közben privát életem is volt, esténként otthon mosogathattam, hétvégeken meg nagytakaríthattam, de azért néha volt egy kis szabadidőm, és a Fényes gyerekekkel összejöttem. Igaz, hogy már nem voltak gyerekek. Miki [Fényes Mórról van szó] volt a legidősebb, szintén vásárokra járt, és néha feljött hozzánk apámmal sakkozni, és ha úgy adódott, eldiskuráltunk. Neki voltak problémái, nősülni akart, gondolta, ha egy jómódú lányt elvesz, akkor nyit egy üzletet. Ha volt egy kis ideje, elment lánynézőbe, sokszor megtárgyalta velem, volt, akit be is mutatott.

Nekem volt egy barátnőm, a Baross utcában laktak. Néha anyám elenge¬dett egy-egy vasárnap, de nyolc órára otthon kellett lennem. Nagyon jól éreztem magam náluk, mivel fiúk, lányok összejöttünk, Balázs néni – mivel így hívták őket – nagyon vendégszerető volt, mindig sütött kalácsot, kávé vagy kakaó is volt. Közben teltek a hónapok, és én nagyon restelltem, hogy én mindig megyek Balázsékhoz, és úgy gondoltam, hogy egyszer nekünk is meg kellene hívni őket. Anyám semmiképpen nem akarta, azt mondta, hogy nekünk arra nem telik. Már eltelt a tanulóévem, és fel is szabadultam, amikor végre beleegyezett, hogy meghívjam a Balázs gyerekeket a partnereikkel, a Fényes Etust, aki velem egy idős volt és egy Szidi nevű barátnőmet. Abban az időben már Miki elég sűrűn járt hozzánk apámmal sakkozni. Anyám azzal bosszantott, hogy nem a sakk miatt jár fel, hanem énmiattam. Mondtam, az nem létezik, hiszen velem beszéli meg, hogy most hol volt éppen lánynézőben, meg kü¬lönben is jó haverok voltunk, és el sem tudtam volna képzelni mint ud¬varlót, de azon a héten, amikor feljött hozzánk, azért szóltam neki, hogy vasárnap vendégeink lesznek, és ha van kedve, jöjjön fel. Eljött a vasárnap, megjöttek a vendégek, és legnagyobb meg¬lepetésemre megjött Miklós. Mivel abban az időben rádió, televízió nem volt, legtöbbször kártyáztunk, társasjátékot játszottunk vagy énekeltünk. A barátnőim kérték, hogy énekeljek, s mivel elég jó hangom volt, és szerettem is énekelni, nem kellett nagyon rábeszél¬ni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Miki le sem veszi rólam a szemét. Nem tudtam mire vélni, mivel én nem voltam belé szerelmes, csak jó haverok voltunk. Én már régen elkönyveltem magamban, hogy nem fogok soha férjhez menni, mert aki olyan szegény, mint én, az se szegénynek, se gaz¬dagnak nem kell.

Aztán 1927 novemberében, Erzsébet-napra feljött a Miki, és hozott nekem egy arany karkötőt. Így derült ki, hogy tényleg komoly szándékkal foglalkozik velem. Sokat beszélgettünk, mindig arról beszélt, hogyha megnősül, szeretné, ha a felesége szeretné. Lelkiismeret-furdalásom is volt emiatt, mert arra gon¬doltam, hogy én nem vagyok belé szerelmes. Nagyon szeretem mint embert, de hogy hozzámen¬jek feleségül, arra soha nem gondoltam. Kötelességemnek tartottam, hogy ezt megmondjam neki, ő erre azt válaszolta, hogy majd megszeretem. Mindenesetre a helyzetem olyan volt, hogy örülnöm kellett annak, hogy valaki el akar venni feleségül, és otthonról elszabadulhatok. Ez nem volt egy olyan csekélység. Szóval 1928. augusztus tizenkettedikén megesküdtünk, én tizenkilenc éves voltam, a férjem nyolc évvel idősebb. Az esküvőnk a Rumbach utcai zsinagógában volt. Rögtön elköltöztünk a szülőktől. Nagyon nehéz volt lakást kapni. Lelépést kellett fizetni, és egy szoba-konyhás lakást kaptunk, amiben nem volt sem vécé, sem víz, minden kint volt [Feltehetően arról van szó, hogy az előző bérlőnek pénzt adtak, hogy nekik adja át a lakás bérleti jogát. – A szerk.]. Kispesten vettük ki  a lakást, mert a férjem odament dolgozni [Kispest – az 1920-as években rendezett tanácsú, 1930-ban már megyei város volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1920-ban 51 100 főnyi, 1930-ban már 64 600 főnyi lakossal. – A szerk.].

Miki vásárokra járt, mielőtt összeházasodtunk. Amikor megnősült, azt akarta, hogy ezt ne csinálja többet. Azért mentünk Kispestre lakni, mert az öccse ott lakott, piacokat tartott, és azt mondta, hogy abból meg lehet élni. A férjemnek volt egy textilboltja is, az csak akkor volt nyitva, amikor nem volt piac. Ez bevált neki, de tulajdonképpen akkor kezdett nekünk jobban menni, amikor én is üzletet nyitottam. Pedig eszem ágában sem volt eredetileg. Ahol laktunk, a háztulajdonoson kívül még egy család élt. A feleség tanárnő volt, és papírkereskedést nyitott, mert abbahagyta a tanárságot. Ő beszélt rá, hogy ha már kalapos vagyok, nyissak egy kalaposüzletet. Abban az időben nagy divat volt a kalap. Én féltem, hogy belebukok, meg féltem, hogy elmegy a pénz. Az én férjem sokkal jobban értett a dolgokhoz, és azt mondta, hogy „Egy bizonyos összeget erre szánok, és ha elúszik, akkor tudomásul vettem. Aki mer, az nyer”. Úgyhogy nyitottunk egy kicsi kis boltot, amit mi magunk állítottunk elő. A Teleki téren vettük a tükröt, saját kezűleg csináltuk a dobozokat, nagyon egyszerű módon lett ez a kis bolt berendezve, de első pillanattól kezdve ment. 1930. május harmincadikán nyitottam. Fantasztikusan jól ment, pedig szezon vége volt, amikor megnyitottam.

Közben megszületett a fiam, [Fényes] Ervin 1929. július huszonötödikén. Persze nem a legjobbkor, mert a gyerek jön a leghamarabb, és ha nem lettem volna olyan tudatlan… A gyerekem kilenc hónapos volt, amikor az üzletet nyitottam. A nevelőanyám nem segített, egyetlen egyszer nem jött el, hogy vigyázzon a fiamra. Nekem alkalmazottat kellett tartanom ahhoz, hogy a gyerekemre vigyázzon valaki, ha én nem vagyok otthon. Vettem egy fiatalt, akiről gondoltam, hogy a gyerekemmel is törődik, meg a lakást is ellátja. Később, amikor már jobban ment nekem, vettem egy német nőt is. Ebben az időben mondtam le a kóser étkezésről is, amikor már nem én vezettem a háztartást, mert nem voltam otthon. Néha, amikor véletlenül hazamentem, mert az is előfordult, akkor láttam, hogy összekeverik a tejesedényt a húsossal. Én kiadom a rengeteg pénzt, mert minden a duplája, ami kóser, és közben tréflit eszek. Akkor minek? Attól kezdve nem voltam kóser.

Szóval az üzletem beindult, vettem fel tanulólányokat is. Egyedül dolgoztam, még a férjem is besegített nekem. Nagyon szépen meg tudtunk élni. Sőt még spórolni is tudtunk. Aztán lakást cseréltünk, és lett mellékhelyiség, meg lett spejz, és a víz bent volt a lakásban. Ahogy a helyzetünk jobbra fordult, természetesen nagyobbak lettek az igényeink is. Akkor már szerettem volna egy komfortos lakást, mert a lehetőségeim megvoltak hozzá. De hiába hirdettem, nem tudtam kapni olyan helyen, hogy közel legyen az üzlethez, és a férjem is könnyen tudjon a piacokra járni, be tudjon jönni a kocsi az utcába. Akkoriban földes utak voltak, és voltak olyan utcák, ahova nem tudott bemenni a lovas kocsi. Aztán találtam egy házat, nem volt túl jó állapotban, de nagyon jó helyen volt (a Báthory utcában). Persze kellett egy kis hitel is hozzá. Hamarosan vissza is tudtuk fizetni, de nem tudtam rendbe hozni a házat abban az évben, mert annyi pénzem nem volt. Aztán egy évre rá (1931-ben) beszéltem egy építőmesterrel, és az egész házat tatarozták, szigetelték, és még hozzá is építettünk, mert az egyik szoba nagyon pici volt. Úgyhogy két egyforma utcai szoba lett, meg az udvaron volt két szoba meg a konyha. Két és fél métert építettünk hozzá, ezáltal lett egy sarokszoba is, amely a fiam szobája lett.

Ez a tatarozás nagyon nehéz volt, mert amikor kezdődött az építkezés, fekvőbeteg voltam két hónapig [Valószínűleg a gyerekkori csonttébécé kiújulása. –  A szerk.]. A két tanulólány vezette az üzletet, mert nem volt más. A végén, amikor már nagy keservesen valahogy fel tudtam kelni, de menni nem tudtam, taxi vitt be az üzletbe, és ott egész nap feküdtem egy nyugágyban, és onnan dirigáltam a dolgokat a nyugágyból, és én magam is dolgoztam, de menni nem tudtam még. Nem volt az olyan egyszerű. Aztán ez a periódus is elmúlt. Közben a húgom is elvégezte az iskoláit, és mivel a szüleim nagyon szegények voltak, úgyhogy ők nem tudtak semmiben segíteni, nem tudott tovább tanulni, eljött, és kalapos lett nálam ő is. Kitanulta a szakmát, és aztán őbelőle is kalaposlány lett. Úgyhogy amikor én beteg voltam, akkor ő meg még egy tanulólány vezették a boltot.

1932-ben, rá két évre, nyitottam egy nagyobb üzletet, mert a kisboltot kinőttük. A kisbolt is jó helyen volt, de a másik Kispest szívében, a legjobb helyen. Gyönyörűen be lett rendezve, Kispesten olyan modern üzlet nem volt, mint az enyém. Neoncsövekkel, piros kókuszszőnyeggel, beépített bútorokkal, tükrökkel, olyan fiókokkal, amiknek a tetején üveg volt. Kirakatok voltak, ahol a kalapok láthatóak voltak. Csodálatos szép üzletet nyitottam, és volt külön műhely is. Nagyon elegáns üzlet volt. Ez is szerencsére sikeres volt, és bár rengeteget költöttem rá, de meghozta az eredményt. Közben a fiamat is beírattam hat évesen az iskolába.

Egy percig sem panaszkodhattam addig, amíg nem kezdődött meg 1939. Nem voltak anyagi problémáink, 1939-ig [lásd: zsidótörvények Magyarországon] nem volt semmi problémánk. Avval együtt, hogy már hallottunk éppen eleget Ausztriáról [lásd: Anschluss] és a hitlerizmusról, de addig még nem érintett minket annyira. De amikor a férjemnek 1939-ben be kellett vonulnia munkaszolgálatra, akkor már saját bőrünkön kezdtük érezni. 1940-ben is be kellett vonulnia jó pár hónapra, 1941-ben is. 1942-ben úgy vonult be, hogy már nem is jött többé haza. Ez már egy külön regény, az utolsó találkozásunk a férjemmel. Az én férjem Aszód mellett, egy Iklad nevű kis helységben volt munkaszolgálatos. Egyik nap valaki bekiáltott a boltba, hogy viszik az ikladi munkaszolgálatosokat ki az országból. Otthagytam csapot-papot, hazarohantam, szóltam anyámnak, hogy csomagoljon nekem, mindent, ami a keze ügyébe akad, mert én rohanok, megyek Ikladra. A meleg holmit, amit hazaküldött, mert azt hitte, hogy nem kell neki, azt is összecsomagoltam, és vittem neki. Nagy keservesen eljutottam, taxival, villamossal Aszódra. Találkoztam útközben egy vonattal, amelyik ment Pest felé, én meg mentem Aszódra. Láttam, hogy sok rajta a munkaszolgálatos, kétségbe is estem, hogy már elkéstem. Aszód teljesen üres volt. Aztán egy katonával összeismerkedtem, és próbáltam szóra bírni egy kis anyagi segítséggel. Valahogy megmondta, hogy a Józsefvárosi pályaudvaron vannak, ott megtalálom őket. Én, mint az őrült, mentem volna vissza, de vonat nem volt. Nagy keservesen találtam egy autót, amelyik elvitt Aszód mellé, Gödöllőre. Tovább nem tudott, mert nem volt jó az autója. Akkor megint szereztem valami autót, ami elvitt a Józsefvárosi pályaudvarra. De ott olyan nagy csönd volt, hogy tudtam, hogy valami tévedés volt, mert ott semmi nincsen. Megkerestem a főnököt a pályaudvaron, a vasúti állomás főnökét, hogy legyen olyan szíves, segítsen ki, és magyarázza meg, hogy hol vannak. Azt mondta, hogy ő nem mondhat semmit, mert ez nem egyezik az ő beosztásával, ő semmit nem mondhat el. Annyit könyörögtem neki, hogy végre elmondta, hogy Rákospalota-Újpesten van a szerelvény. Nem is fogadott el semmit. Nagyon rendes volt hozzám. Aztán már ültem a villamoson, mert taxi már nem vitt semerre, mert nem mehetett tovább. Amikor odaértem, már tudtam, hogy jó helyen vagyok, mert rettenetes sok nép volt ott a pályaudvaron és óriási kiabálás. A nagy kiabálásból kiderült, hogy valami két kilométerre van a nyílt pályán a szerelvény. Volt egy átjáró magasan, és oda felmentem, átmentem a túlsó oldalra, és elindultam arra, amerre a szerelvény volt. Gyalogoltam, gyalogoltam és gondoltam, hogy majd csak találok egy kis szakadt kerítésdarabot, ahol bebújhatok. Találtam is egy jó nagy lyukat, ahol befértem volna, de ott állt két katona. Mondtam, hogy „Az Isten áldja meg magukat, ne lássanak, forduljanak el, ide nekem muszáj bemennem”. Beengedtek, és kezdtem a férjemet keresni. Minden szerelvénynél megálltam, és kiabáltam, hogy „Fényes Miklós! Fényes Miklós!”. Voltak, akik tudták, hogy hol van, és megmutatták, hogy melyik vagonban van a férjem. Mondták is neki, hogy „Gyere, itt van a feleséged!”. Nem volt hajlandó kijönni, azt mondta, hogy őt ne ugrassák. Nagy nehezen bekiabáltam neki, hogy „Itt vagyok!”. Magán kívül volt. Kérdezte, hogy kerültem oda, hogy lehet, hogy én ott vagyok. Hát én magam sem tudom, hogy kerültem oda. Délelőtt kezdődött az utam, és este kilenc órakor találtam rá az uramra. Ez volt az utolsó találkozásunk. Soha többé nem láttam. Meghalt, pedig nagyon megígérte, hogy haza fog jönni. Azt mondta, hogy neki nem lesz semmi baja, csak én vigyázzak magamra, és akkor minden nagyon jó lesz.

Az első férjemnek a nyolc testvére közül a lányok (Szerén, Etus) meghaltak a deportálásban, volt viszont egy ikerpár is köztük (Berta és Laci), azok túlélték. A fiú tíz éve halt meg fehérvérűségben. A lány Izraelbe [akkor még: Palesztinába] ment még 1939-ben, két kisgyerekkel meg a férjével. Annak a kislányát szerettem nagyon. Angyalnak hívták. Érdekes, hogy két évvel ezelőtt meglátogatott Angyal és a testvére engem. A fiú öt éves volt, amikor elmentek. Úgy örültem neki, mintha a férjemet láttam volna. De ő is meghalt, most nemrég, hirtelen.

Közben a két üzletet be kellett csukni, mert zsidóknak már az sem lehetett [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Ez jóval a csillagosság előtt történt, úgy emlékszem. Azt tudom, hogy este bezártunk, és reggel már nem lehetett kinyitni, tehát minden ottmaradt, elveszett [A zsidókat sújtó különböző rendelkezések sorában a sárga csillag viselését 1944. március 31-én írták elő, zsidó kereskedéseket álprilis 21-én záratták be. – A szerk.]. Aztán csillagos ház lett a miénk [lásd: csillagos házak]. Én nem akartam kiköltözni a saját házamból (Báthory 35.), inkább befogadtam még más családokat. Mindenki kapott egy szobát, volt például olyan család, akik különben is együtt laktak, ők egy szobába kerültek. Én a szüleimmel (Unokahúg: „Azonnal befogadta őket, amikor csillagos házzá lett a háza.”) és a gyerekemmel beköltöztem az egyik szobába, a többit mind odaadtam. Eleinte a húgomék is velünk laktak, de aztán nekik ki kellett költözni, mert a férje keresztény volt. Nagyon velünk akart maradni, de rábeszéltem, hogy menjen inkább, mert esetleg segíthet nekünk. Úgyhogy ő cserélt egy zsidó családdal, akik pont a szemben lévő házban laktak. Igyekeztem, hogy mindenkinek legyen külön konyhája, hogy ne legyen zűrzavar. Mosókonyhából lett az egyiknek konyhája, a másiknak az én konyhámat megfeleztem, és volt egy raktárhelyiség, az volt a harmadik konyhája. Tulajdonképpen egész szépen meglettünk volna, de hát ez nem így alakult. Tulajdonképpen mindent tudtam, hogy mi fog történni, csak azért mindig volt mellette egy kis reménysugár, hogy talán mégsem jól gondolom [„Kispesten a mintegy 4000 helybeli zsidót 548 szobában zsúfolták össze kijelölt épületekben, melyek a város 53 különböző utcájában álltak. Az áthelyezés május 15. és 30. között zajlott le” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.].

Aztán minden bekövetkezett, amit gondoltam, természetesen. Jöttek a deportálások, pontosan úgy, ahogy én el is képzeltem. Amikor a csendőrök Kispestre bejöttek, akkor én már tudtam, hogy itt már bajok vannak. Azt sem mondhatom, hogy nem menekülhettem volna, mert folyton hívtak a pesti rokonok, hogy jöjjek a gyerekemmel, és náluk lehetek. Én azt mondtam, hogy én nem mehetek, én a szüleimet nem hagyom itt, együtt maradok velük. Az én apám borzasztóan szerette a kertet, ültetgetett, barkácsolt, és nyulakat tartott. Én csodálatosan boldog voltam, hogy az apámat boldognak látom. Aztán minden zsidó házat megszálltak a csendőrök, az udvart, az utcát is. A lakásból ki sem lehetett lépni. És eljött 1944. június harmincadika, amikor bejöttek a csendőrök a lakásunkba. Azt mondták, hogy most indulunk, de először mindenki vetkőzzön le a saját helyiségében. „Pucérra vetkőzni!” –  kiáltották, hogy nehogy valamit elrejtsünk. Énrajtam nem volt semmi más, az egyetlen jegygyűrűm maradt csak meg akkorára, gondoltam, ezt talán nem fogják elvenni. De azt is levetette a csendőr.

Összeraktunk mindent, hogy legyen egy váltás ruha meg egy kis ennivaló. De a csendőrök kiborították a hátizsákot, és csak az maradhatott benne, amit ők megengedtek. A kapuban a gyerekem bakancsa megtetszett az egyik csendőrnek, és rögtön lehúzatta a lábáról. Ott maradt a fiam mezítláb. Így csoportosan vittek bennünket, gyalogosan a vasútállomásra. Voltak, akik velünk éreztek, voltak, akik nem. Azt hiszem, többen voltak, akik nem, mert valahogy nagyon könnyű volt ellenünk uszítani az embereket. De aki akart volna segíteni, az sem tehette volna, mert a közelünkbe sem engedtek senkit. Szóval elkerültünk a vasútállomásra, felszállítottak bennünket, és elindultunk a monori téglagyárba. Ott már töméntelen ember volt, több ezer lehetett [Monor ún. bevagonírozási központ volt, Budapest közigazgatási határaitól délre és keletre fekvő településekről koncentrálták ide a zsidó lakosságot. A monori téglagyárból kb. 7500 embert szállítottak Auschwitzba július 6. és 8. között. – A szerk.]. A terheseket, betegeket és a gyermekeseket a tető alá rakták, oda, ahol a téglákat tartották. Ültünk ott a pucér földön a sárban, és örültünk, hogy volt annyi hely, hogy mindnyájan le tudtunk ülni a földre. Ott is aludtunk, és vártuk a csodát. Nagy bombázások voltak azalatt, amíg mi a téglagyárban voltunk, és én annyira kívántam, hogy jöjjön egy bomba, és egyszerre haljunk meg. Szóval még el sem indultunk Magyarországról, és már elkezdődtek a szörnyűségek. A téglagyár területén nem volt vízellátás, a vízért naponta ment ki egy lajtos kocsi Monorra, egy parasztházhoz. A testvérem minden áldott nap kijött ehhez a monori parasztházhoz, élelmet hozott, meg amit még tudott, én pedig miután megtudtam, hogy minden nap ott van, minden nap elmentem valahogy a kocsival, és ott találkoztunk.

Összesen nyolc napig voltunk a téglagyárban, és a hatodik napon egy barátnőm, aki szintén ott volt a kilencéves kislányával meg a szüleivel, azt mondta nekem, hogy szökjünk meg együtt, amikor elindul a lajtos kocsi, előtte bebújunk a budiba, és amikor minden elcsendesedik, szépen kijövünk és elsétálunk. Azt válaszoltam, hogy én nem hagyom ott a szüleimet, mert ki fog törődni velük. Én akkor azt hittem, hogy talán lesz mód arra, hogy a szüleimmel törődhessek. A furcsa az volt, hogy neki nagyon gazdag szülei voltak, és őt úgy nevelték fel, mint egy kis királykisasszonyt. Őneki mégis az volt a fontos, hogy valakivel megmeneküljön. Azt hiszem, hogy mai napig jól él.

A hetedik napom a szüleimet hazaengedték azon a címen, hogy a lányuk keresztény férfi felesége. Én pedig ott maradtam a fiammal, holott talán megmenekültem volna, ha az előző nap a barátnőmmel elmegyek, de a lelkiismeretem ezt nem engedte. Szegény apám könyörgött, majdnem zokogott, hogy engedjenek engem is, de azt mondták neki, hogy ne sokat beszéljen, mert őt is itt tartják. Könyörögtem neki, hogy ne szóljon semmit, csak menjenek, mert legalább annál kevesebb a gondom. Hazaengedték őket, és ahogy utólag megtudtam, két hét múlva újra elvitték őket. A sárvári internálótáborba kerültek, és onnan küldték Auschwitzba őket, ott haltak meg mindketten [Sárvárott volt az ország egyik legnagyobb internálótábora, ahonnan 1500 zsidót deportáltak Auschwitzba. A deportálást itt a németek hajtották végre. Randolph Braham ellentmondásosan említi meg a deportálás időpontját: „A magyar Holocaust” (Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) című mű 77. oldalán 1944 augusztusát említi, a 157. oldalon írottak szerint 1944. július 24-én zajlott a deportálás.].

Szóval ott maradtam a gyerekemmel, és másnap vittek a transzportba. A húgom végigkísért egész a vasútállomásig, mert gyalog mentünk. Aki nem tudott gyalog menni, azt feltették a kocsira, én pedig a csomagjaimat az ennivalóval és ruhaneművel, amiket a húgom hozott,  odaadtam egy ismerősnek, akit kocsira tettek, hogy ne kelljen cipelni. Természetesen teljesen máshova vittek, mint azokat. Nem is találkoztam velük soha többé, úgyhogy nekem nem volt ennivalóm, nem volt ruhám, amit váltsak, semmim a világon. Nagyon meleg volt, mert ez júliusban volt. Marhavagonokban szállítottak, őrületes tömeg volt. Három napig utaztunk, éjjel nappal, borzasztó körülmények között. Jóformán ülni is alig lehetett. A gyerekem százkilencvenkét centiméter magas volt, és szegénykémet, mint egy colstokot, úgy kellett összehajtogatni. Szeretett volna mindig kinézni a rácsos ablakon. Mondtam, hogy „Fiam, ülj le, mert kevesebb helyet foglalsz”. Nem volt sem vizünk, sem ennivalónk, semmink nem volt. Voltak ott olyanok, akiknek mindenük volt, de jóformán azok sem ettek, vagy ha ettek is, én nem láttam. Nagy csomagokkal voltak, és gondolták, hogy kitart nekik. Senki nem tudta, hogy mi következik. Én valahogy nem búsultam azért, ami elveszett, amit felraktam a kocsira. Borzalmas meleg volt, valaki megkönyörült rajtam, adott egy hálóinget, és abban az egy szál hálóingben voltam végig. A lábaim betegek voltak, gumiharisnyában voltam, fáslival.

Három nap után, július tizenkettedikén, megérkeztünk Birkenauba. Kiszállítottak, mindenki magához vette a holmiját, mindenki igyekezett valahogy védekezni a meleg ellen. Az volt az első, hogy a gyerekemtől elválasztottak, mindenkinek megmondták, hogy ebbe vagy abba a csoportba álljon. Olyan zűrzavar volt az agyamban, hogy nem tudtam felfogni. Álltam bénult aggyal. Ott termett a gyerekem, ölelt, csókolt, és sírva mondta, hogy„Anyukám, meg fogod látni, hogy találkozunk, meglátod, hogy találkozunk!”. Ő jobban tudott gondolkodni, mint én. Én csak reszkettem, folyton attól féltem, hogy elkapják, és a szemem láttára agyonütik, mert otthagyta a sorát. Folyton csak azt mondtam, hogy „Menj vissza, kisfiam. Menj vissza. Nehogy valami történjen”. Ő meg, szegénykém, ő vigasztalt engem. Ez egy borzalom volt. Soha többé nem láttam a tizenöt éves fiamat. A fiamat, aki kilenc évig hegedült, már a konzervatóriumba járt, és nagyon nagy reményeket fűztek hozzá a tanárai. Művésznek készült, hegedűművésznek. Semmi nem lett belőle. (Unokahúg: „A családi legendárium szerint annyira tehetséges volt a kis Ervin, hogy olyan mester vállalta a tanítását, akinek egyébként nagyon komoly náci kötődései voltak, a gyakorlószobában állítólag Hitler-kép volt a falon. De arról is legalább annyi családi emlék szól, hogy Ervin utált gyakorolni, és igaziból a gépek érdekelték, a műszaki dolgok.”)

Szóval kiszállítottak, sorba állítottak, aztán elindítottak. A láger óriási területen feküdt, tulajdonképpen egy óriási település volt, ami sok-sok lágerből állt. Volt külön férfiláger, külön női láger, külön családi láger. Jobbról-balról az út mentén drótkerítések voltak, és rettentő, óriási tüzek égtek, nem is egy helyen. Nem tudtam, hogy ez mi lehet. Tulajdonképpen senki nem tudott semmit. Utólag kiderült, azok a nagy tüzek azért voltak, mert akkor éjjel égették el a cseh családi lágert, amikor mi megérkeztünk. A krematórium már telített volt, és égettek, ahol lehetett. [Auschwitzban 1944 nyarán nem bírták a krematóriumok a terhelést, Otto Moll SS-főtörzsőrmester, a krematóriumok parancsnoka nagy égetőgödröket ásatott: összesen kilenc, hatalmas (40-50 méter hosszú, 8 méter széles és 2 méter mély) árkot, ahol három sor hullát fektettek egymásra, benzinnel lelocsolták és meggyújtották. – A szerk.]

Megérkeztünk, és betereltek egy óriási nagy helyiségbe, nagyobb volt, mint egy lovarda. Ott álltak a parancsnokok, és rögtön le kellett vetkőzni meztelenre. Az egyik helyen levágták nullás géppel a hajunkat, aztán befújtak minket mindenféle porokkal előlről, hátulról, hónaljba, mindenbe. Ezután elvittek a fürdőbe, ahol tusolók voltak. Miután onnan kihajtottak, méretekkel abszolút nem törődve, mindenkinek dobtak egy ruhát.  Ez nem azt jelenti, hogy nadrágot, melltartót, bugyit, harisnyát, cipőt. Egy ruhadarabot. Egy szót sem szóltak közben, úgy kezeltek bennünket, hogy még az állatokat is különbül. És ez még csak a kezdet volt. Magamra vettem a rongyot, még az volt a jó, hogy kétszer körülért. Volt olyan szerencsétlen, aki fel sem tudta magára venni. Mivel folyton őriztek, figyeltek, még csak arra sem volt mód, hogy az emberek egymás között elcseréljék ezeket a rongyokat. Aki nem tudta felvenni magára a ruhát, amit odadobtak neki, az várakozott meztelenül. Aztán megint elindultunk valamerre. Rengeteg villanydróttal körülvett láger volt, fogalmam sem volt, hogy mik azok a drótok. Én valahogy összekerültem azokkal a nőkkel, akikkel együtt utaztam. Voltak olyanok, akik bennfentesek voltak, vezetőknek voltak kinevezve, akik a németekkel tudtak beszélni. Sajnos én nem tudtam németül. A férfiak abba a cseh családi  lágerbe kerültek, ahol az égetést láttuk.

A lágeren belül is voltak barakkok, amiket valószínűleg istállókból alakítottak ki. Megvoltak azok a karikák, ahova az állatok voltak kötve. Az utolsó előtti transzport voltunk mi, akik megérkeztünk, nem volt hova bennünket elszállásolni. Annyira tele volt a láger, hogy egy egész éjszakát ácsorogtunk, úgyhogy lassan meg is tanultunk állva aludni, egymásnak dőlve. Körülbelül két nap múlva, amikor enni adtak, avval együtt, hogy éhes voltam, nem tudtam enni. Fadaraboktól kezdve, minden volt az ételben. Csak azt láttam, hogy akik régebben kerültek oda, azok sokkal jobban bírták a dolgokat, mert megszokták.

Közben mindig vittek transzportot, és így felszabadultak a helyek. Így kerültem az egyik priccsre, ez olyan priccs volt, amin gyalulatlan deszkák voltak, közte hézag, aztán megint deszka, megint hézag. A cipőm volt a párnám, hogy a fejem kicsit magasabban legyen. Borzalmas volt, mert arról a priccsről sem éjjel, sem nappal nem volt szabad lejönni, enni is ott kellett, és legalább háromszor annyian voltunk, mint ahányan elfértünk. A napnak a felében zellappel álltunk. Ez azt jelentette, hogy hajnalban kivittek bennünket a barakkból a lagerplatzra, és felsorakoztattak ötös sorokba, utakat hagyva köztünk. Ott kellett állni, állni addig, amíg ők nem gondolták meg, és behajtottak a barakkba. Csoportosan mehettünk a vécére, csoportosan mehettünk mosdani. Ha közben valami történt, azt az illetőt megbüntették, mert hogy merészelte máskor végezni a dolgát, mint amikor ők megengedik.  Az életünk mindig egy hajszálon múlott. Volt egy nagyon érdekes esetem. A zellappelban álltunk, és odajött egy nő, nem is ismertem, és azt mondja, hogy adjam oda a kezem. Mondom, „Mit akarsz vele?”. „Nagyon hosszú életű leszel”, azt mondta nekem. Az olyan nevetséges volt ott ilyent hallani, mert ott az élet annyi volt, mint a nulla. Mondom, „Te marha! Hogy tudsz ilyen hülyeséget mondani? Mondjál valami okosabbat!”. Azt mondja, „Nem tudok mást mondani, csak amit látok”. Én meg dühöngtem rajta, hogy tud valaki ilyen hülye lenni.

Borzalmas helyzet volt ez az egész nekem. Nagyon jól tudtam, hogy nekem dolgoznom kell, akármit csinálni, de valamit dolgoznom kell, mert én nem bírom az ácsorgást. Inkább gyalogolok, mint ácsorgok. Minden nap volt transzport, és én folyton jelentkeztem. Egyszer sikerült is bekerülnöm abba a csoportba, ahol mindenkit ellenőriztek. Pechemre pont a Mengele doktor volt, aki válogatott. Odakerültem elébe, persze pucéran. Nem értettem egy szavát sem, csak utána tudtam meg, hogy tanakodtak rajtam, hogy hova küldjenek, a gázba vagy még hagyjanak, mert testi hibás vagyok, mert látszottak a gyerekkori műtétemnek a nyomai. Úgyhogy ott ácsorogtam, ameddig el nem rántott a vezetőnk, egy lengyel nő – mert ezek mind vezetők voltak, a lengyelek meg a szlovákok, aki hamarabb kerültek be a lágerbe. Szóval akkor sikerült megmenekülnöm. Megint visszakerültem a lágerbe, megint volt valami transzport, megint jelentkeztem. Le kellett vetkőznöm meztelenre, de ezúttal a ruhámat a karomra vettem, és így nem látszott az operálás helye. Így bejutottam a transzportba. Előbb a fürdőbe vittek. Ott megfürödtünk, adtak rendes ruhát, bugyit, de az is inkább bugyogó volt. Régifajta flanelnadrág, aminek egy madzag volt a korca, amit meg kellett az embernek a derekán kötni. Aztán ott álltunk, és vártunk. Aztán kiderült, hogy már nincs transzport aznap, és visszafordítottak, de már nem vittek vissza, hanem egy másik lágerbe vittek. Abban a lágerben egész más körülmények voltak, mert nem barakkok voltak, hanem szobák, amiknek hajópadlója is volt. Nem voltak priccsek, a földre lehetett feküdni. Nem volt se takaró, se párna, se alul, se felül semmi. Nem volt az a borzalmas szigorúság, mint az előző lágerben. Ott voltunk, nem tudom, hány napig. Aztán megint csoportba vettek bennünket, és megint elindítottak. Megint elmentünk a fürdőbe. Amikor ide beértünk, itt is le kellett vetkőzni, itt is más ruhát adtak, és itt is csak úgy mehettünk be a lágerbe, hogy megfürödtünk, és megint tiszta ruhát kaptunk. Sorba állítottak bennünket, és akkor már valóban osztottak ennivalót. Margarint, kenyeret, felvágottat. A bugyimnak a korcát összehúztam, és abba raktam bele az ennivalómat. Úgyhogy nem fölvettem, hanem az volt a szatyrom. Felszállítottak a vagonba, elég kényelmesen voltunk. Feküdni és ülni lehetett. Egy vödör feketét tettek be a vagonba, de az pillanatokon belül elfogyott. [1944] augusztus huszadikán indítottak el, három napig utaztunk éjjel-nappal, ameddig megérkeztünk a Bréma melletti lübberstedti munkáslágerbe [munkatábor] [Lübberstedt – helység Alsó-Szászországban, 28 km-re Brémától, a neuengammei koncentrációs tábor egyik altábora volt itt. –  A szerk.].

Ebben a lágerben fabódék voltak, és itt a priccseken volt pléd is, vagyis inkább lópokróc. Ezek kétszintes priccsek voltak. Minden priccsen egymaga feküdt mindenki. Volt alattam is valami vékonyabb matracféle, ami szalmával volt kitöltve. Hajnalban kellett kelni, sípoltak, kellett rohanni, hogy időben mindenki ott legyen, és sorba álljon. Lutri volt, hogy ki hova kerül munkára. Nem lehetett tudni, mert minden nap máshonnan kezdték el a csoportokat elindítani. Volt, amikor bombagyárba vittek dolgozni, ahol kis bombákat gyártottak. Volt, hogy az erdőbe vittek gombát szedni, volt, hogy csalánt szedni vittek. Ez még nem volt olyan rossz, csak legföljebb csupa hólyag lett a kezem. Volt, amikor elvittek krumplit ültetni. Az volt még a jobbik eset, mert elültettük az egyik sorba a krumplit, a másikból meg kiszedtük. Akkor legalább ettünk nyers krumplit. Volt, amikor csillézni vittek. Az nagyon nehéz volt, mert akkor már nagyon hidegek voltak, és a sínek oda voltak fagyva a földhöz. Nekünk azt fel kellett szedni, és elvinni oda, ahova előírták. Aztán volt a répapucoló, a krumplipucoló meg a konyhások. Ezek nagyon jó dolgok voltak, ha oda valaki bekerült.

Aztán jött egy változás, jött egy másik lagerführer. Ez a lagerführer a konyháról kivett két dolgozót, és nem tudom, hogy milyen oknál fogva, de engem betett a konyhára. Nekem ott nem volt jó, a konyhások máramarosiak [lásd: Máramarossziget] voltak, csupa ismerősök, barátok vagy rokonok, én nem voltam odatartozó. Én lettem ott a legaljasabb cseléd, a legnehezebb és a legpiszkosabb munkát nekem kellett végezni. Először is nem tudták megbocsátani, hogy engem oda betettek, és onnan az ő haverjukat kirakták. Én nem tudom, hogy az a lagerführer mit látott rajtam, esténként is, mikor keresztülment a konyhán az éttermük fele, mindig megkérdezte, hogy vagyok. Csodálkoztam is, hogy az az ember hogy lehet SS. Olyan jó embernek nézett ki. Mondták is utólag, hogy ez egy hamburgi kereskedő volt. El lehet képzelni a konyhát. Hétszáz literes kazánok voltak, amiket nekem kellett kitakarítani kívül-belül. Azonkívül minden reggel ki kellett a salakot szednem a küblikbe, kitakarítanom a tűzteret teljesen és meg is rakni szénnel. Hat mázsa szenet kellett feltolni a konyhába. Bizony tél volt, síkos volt, és többet mentem visszafele, mint előre a súly miatt. Este meg ki kellett takarítani azt az óriási nagy konyhát. Én bizony nem voltam boldog a konyhán egy cseppet sem.

Akkoriban barátkoztam meg Pirivel (Piroska Roth). Stefi társam helyére került ő be. Stefit néhány nappal azelőtt vitték el, azon a címen, hogy állapotos. Minden állapotost felszólítottak, hogy jelentkezzen, azzal bolondították őket, hogy dupla kosztot kapnak. Ő nem volt állapotos, mert én voltam vele olyan jóban, hogy hozzám őszinte volt. Ő nem volt terhes, de nem tudott ellenállni mégsem, mert nagyon éhes volt, és az a dupla csak jól jött neki. Hiába könyörögtem neki, hogy ne fogadja el, mert nagyon drága lesz neki. Körülbelül két hétig tartott a nagy gyönyörűség. Aztán jöttek, összeszedték ezeket, és elvitték a gázba. Ideadott nekem egy bicskát, és azt mondta, „Hogyha nem jövök vissza, legyen a tiéd, ha visszajövök, akkor visszakapom tőled”. Nem jött vissza. Soha többé nem láttam. Neki a helyére jött a Piri. A Pirivel lettem olyan jóban, mint a Stefivel voltam. A Piri revieren volt [német: gyengélkedő]. Kiengedték a revierről, de az ő blokkja már megszűnt, s mivel nálunk a Stefi helye felszabadult, oda osztották be. Pont bent voltam a barakkban, amikor bejött, és mondta, hogy őt oda osztották be. Nagyon érdekes volt, mert bejött, benyúlt a kabátja alá, elővett egy krumplit, és nekem akarta adni. Mondtam neki, hogy nekem ne adja, mert én nem tudok érte adni semmit. De ő erőszakolta, addig-addig, amíg elfogadtam tőle a krumplit. Így tulajdonképpen eléggé le voltam neki kötelezve. Ő peches volt, mert a férje elment Amerikába, előbb megesküdtek, de ő már nem tudott utánamenni, mert mire minden papírt elintézett a férje, hogy a felesége utánamehessen, addigra már nem lehetett egyáltalán menni. Így ő Auschwitzba került a szüleivel együtt. Elég az hozzá, hogy amikor én a konyhára kerültem, ezzel a társammal nagyon jóban lettem. Azért kellett az embernek valaki, akivel szót tudott váltani, mert nagyon borzalmas volt. Amikor már nagyon hidegek voltak, akkor bizony azt is megtettük, hogy összefeküdtünk ketten az én priccsemre, mert akkor ketten egymást melegítettük. Neki is volt egy pokróca meg nekem is, akkor már két pokróc volt rajtunk, még a fejünket is betakartuk. Rengeteg volt az egér, ott szaladgáltak a pokróc tetején meg mindenhol. Borzalmas volt.

Amikor bekerültem a konyhára, amihez hozzáfértem, mindent loptam, cukrot meg lekvárt, tejport, és odaadtam Pirinek. Mindig jött a konyha hátsó részéhez, és én odaadtam neki, amit aznap szereztem. Szenet is loptam. Egy talicska szenet betoltam a barakkba, mert ott volt Piri, hogy legalább ne fázzon. Azt is el kellett dugni, mert ha megtalálták, akkor borzalom volt. Körülbelül egy hónapig voltam a konyhán, mert a lagerführer elment. Tudtam nagyon jól, hogy ahogy ő elmegy, akkor engem onnan rögtön kitesznek, mert ez egy olyan erőszakolt valami volt. Így is lett. Megint elkezdődött az a bújócska, hogy melyik csoportba kerüljek. Megint elkezdődött a munkába járás meg minden nap az a zellappel, hogy hova kerülök, milyen munkára, mennyit kell gyalogolni meg kivel, mert az is sokat jelentett, hogy melyik nő volt beosztva, hogy melyik csoportba kerültem én. Ezek között a német felügyelőnők között volt olyan is, akitől úgy irtózott mindenki, hogy borzasztó. Mindenkinek adtak gúnynevet, úgyhogy ennek a nőnek Görcs volt a neve. Az a nő, aki annyira gyűlölt engem a konyhán, az is vitt csoportokat dolgozni. Grétinek hívták, Grete. Pechemre, ahogy kikerültem a konyháról, mindjárt őhozzá kerültem, az ő csoportjába. Hát nagyon igyekeztem, hogy belém ne tudjon kötni, de ő mindig igyekezett, hogy ártson nekem.

Ekkor már legalább egy éve ott voltunk [Bár végeláthatatlanul hosszúnak tűnhetett ez a borzalmas időszak, a deportálásuk óta valójában csak néhány hónap telt el. – A szerk.]. Elvittek bennünket egy olyan helyre, ahol volt egy nagy hegy, sínek és egy tehervagon. Szóval földet kellett az egyik helyről a másikra lapátolni, amíg eljut a vagonhoz, és az utolsó dobta be a vagonba a földet. Én nem sokat válogattam, megálltam a vagon mellett, és én voltam, aki a földet dobtam be a vagonba. Nem volt könnyű munka, mert a földet az egyik helyről a másik helyre tenni könnyebb volt, és amikor fel kellett dobni, és ezt óránként nem is tudom, hogy hányszor kellett megismételni, hát bizony sokszor elfáradtam. Igyekeztem olyankor megállni, amikor lát a Görcs, nehogy úgy vegye, hogy akkor nem csinálok semmit, amikor ő nem figyel. Aztán nem tudom, hogy hányszor mentünk nap mint nap. Úgy voltam vele, hogy már nem keresgéltem, hogy máshova kerüljek, mert nem volt vele bajom tulajdonképpen. Én rendesen dolgoztam, és ő békén hagyott. De ez a gyaloglás, elég nehéz volt, mert amikor már nem tudom, hogy hány napig csináltam, akkor már nagyon elfáradtam. Mondtam az összekötőnknek, hogy szóljon a nőnek, hogy engedje meg, hogy egy fél órát lepihenjek, mert nem fogok tudni visszagyalogolni. A nő azt mondta, hogy ő nem mondja meg, mert ő nem fogja végignézni, hogy engem agyonverjen a Görcs. Azt mondtam: „Ne törődj vele, hogy mit fog csinálni, ez már az én bajom, mert olyan mindegy, hogy most ver agyon vagy útközben.” Úgyhogy azt mondtam, hogy „Ha nem mondod meg, akkor megkérek valakit, aki tud németül, és majd az megmondja”. Így kénytelen volt megmondani. A Görcs meg mondta, hogy feküdjek le nyugodtan. Én csak egy fél órát kértem, és amikor már gondoltam, hogy letelt a fél óra, felültem, fel akartam kelni, de odajött, és intett nekem,  hogy maradjak, és majd ha sípolni fog, csak akkor keljek fel. És megengedte, hogy egész addig, ameddig nem indultunk vissza a lágerünkbe, ott feküdjek a fa alatt. Ez a nő mondta el az összekötőnknek, hogy nem tudja elképzelni, hogy Gretének mi a baja énvelem, mert avval adott engem át neki, hogy legyen rám gondja, mert én lusta vagyok. Pedig azt mondta, a legjobb munkaerő vagyok az egész csapatban.

Tél lett, és én elkezdtem turbánokat csinálni, mert fáztunk. A kopasz fejünkkel meneteltünk a munkahelyre a rettenetes hidegben, és a jégcsapok lógtak a fejünkről, olyan hideg volt. Nem volt se kabátunk, se harisnya a lábunkon. Olyan fényes volt a lábam, mint a tükör, és olyan vörös, mint a pecsenye, és olyan dagadt is. Az étel annyi volt, mintha vizet ittam volna. Csak eleinte volt valamennyire tartalmas, aztán már nagyon hamar romlott. Mindig rosszabb és rosszabb lett a koszt. A végén már majdnem azt mondhatom, hogy langyos vizet ettünk. Abban egy gramm só nem volt, abban a világon semmi. Marharépa úszkált benne, három-négy szem és slussz. Se zsír, se só nem volt benne. Semmi tartalom nem volt. Olyan bizonytalan volt az életünk, hogy borzasztó. Nem volt semmi, amiről beszélhettünk volna, csak főzésről meg evésről beszéltünk, ebben éltük ki magunkat. Egész télen nem volt kabátunk, s akkor áprilisban kiosztották a kabátokat, hogy mindenki bontsa ki az egyik ujját, és cserélje ki egy másikkal. A kabátok jelezték, hogy mi foglyok vagyunk. Minden kabátnak más színűnek kellett lenni. Aztán [1945] április tizedikén nem vittek munkába, hanem csoportba raktak, és elindítottak bennünket. Mentünk gyalog, aztán felraktak bennünket vagonokba. Minden vagonban ült egy német katona, aki vigyázott ránk. Enni nem adtak egyáltalán. Vittek a vagonban, és a végén megálltunk Lübeckben. Mindenki rettentő éhes volt, eléggé le is gyengültünk, le is szállhatott, aki akart, és volt, aki kapargált ott a szemétdombon, amit talált. Ott voltunk egypár napig Lübeckben a vasúti pályán, és egyszer csak hirtelen elindították a szerelvényt. Kiderült – mert azért mindig akadt valaki, aki meghallotta, hogy miről beszélnek a németek –, hogy elindultak, mert már közeledett az ő ellenségük, nem a miénk. Ha otthagytak volna, akkor felszabadultunk volna már aznap, de sajnos menekítettek bennünket. Ment a vonat, és aztán kezdődött a tragédia, amikor amerikai zuhanóbombázók jelentek meg az égen hármas csoportban, és végiggéppuskázták a szerelvényt. Mondanom sem kell, a végén a nyílt pályán megállt a vonat, mindenki ugrált ki a szerelvényből. Akik leugrottak, mind ottmaradtak egy csomóban, egymás tetején, mert közben lövöldöztek, géppuskáztak. Én egészen kimentem a vagon platójára, amin az ember áll, mielőtt leszállna. Egészen kicsúsztam, hogy engem ne tudjanak lelökni, és méricskéltem jobbra-balra, hogy tudnék leugrani, mert rettenetesen magasan voltunk. Magas töltésen volt a szerelvény, és alatta volt még egy mély árok. Nem volt mit tenni, addig méricskéltem, hogy a végén leugrottam. Valami csoda történt, mert el nem estem, meg nem ütöttem magamat, semmi bajom nem történt. Talán életemben először éreztem és utoljára, mintha az anyám a karjára vett volna, és úgy tett volna szépen le. Mindenki szaladt, amennyire tudott. A németek persze kiabáltak, hogy nehogy valaki elmenjen, holott ha ott maradtunk volna, akkor felszabadultunk volna. Hagytuk magunkat, mint a marhákat vezetni, de mindig is ez volt a hiba, hogy mindig hagytuk magunkat. Talán pár órát ücsörögtünk ott, a németek meg rohangáltak, szaladgáltak, hogy összetereljenek bennünket, és visszahajtsanak a vonatra, nehogy egy is elmenjen. Két hullámban támadták a szerelvényt, amiben tartózkodtunk, de nem sérült meg. Amikor elindultunk, otthagytuk a sebesülteket; azok kiabáltak, hogy „Ne hagyjatok itt! Vigyetek el! Ne hagyjatok itt meghalni!”. De senki nem törődött velük.

Ezután még mentünk egy jó darabig, és valamikor éjszaka vagy este megérkeztünk egy állomásra. Kivagoníroztak bennünket, és elindultak velünk gyalog, és egy erdőben letelepedtünk. Ott töltöttük az éjszakát. Másnap reggel elvittek a pályaudvarra, és bevagoníroztak. Amikor mindannyian bent voltunk a vagonban, akkor valaki kiabálta, hogy ne hagyjátok magatokat, mert felrobbantják a szerelvényt, tűzszünet van, és nem szabad lőni. Mint az automaták, mindnyájan kiugrottunk a vagonokból. Lőni nem szabadott, erre slaggal kezdték a vizet ránk ereszteni, hogy betereljenek a szerelvénybe, de nem hagytuk magunkat. Úsztunk a vízben, de nem mentünk be a szerelvénybe. Elég az hozzá, hogy ez is egy jó darabig tartott a pályaudvaron, amíg nagy keservesen összeszedelőzködtünk. A lágerfőnök már nem erőszakoskodott, és visszavezetett bennünket abba az erdőbe, ahol az előző éjszakát töltöttük. Reggel, amikor kivilágosodott, körülnéztünk, és kiderült, hogy már egyetlen német sem volt körülöttünk. A német katonák, a német nők, akik felvigyáztak ránk, mind-mind eltűntek. Nem gondoskodtak rólunk egyáltalán. Utána már senki nem törődött velünk. Jöttek angol katonák, de ezek nem megszállók voltak, csak átvonulók, úgyhogy azok sem gondoskodtak rólunk. Nagyon el voltam keseredve, mentem az úton, és nem láttam egy katonát se, csak civilek voltak, mindenki eldobta azt, ami egyáltalán emlékeztette volna arra, hogy katona volt valaha.

Volt ott egy olasz láger, elindultunk, hogy szerezzünk valamit. Ott a szemétdombon mindenféle rothadt krumplit meg káposztalevelet meg hasonló dolgokat összeszedtünk. Az egyik ezt hozott, a másik azt, valaki szerzett levesport, a másik fagyasztott halat. Voltunk vagy nyolcan, akik összeálltunk, és én mondtam, hogy én legfeljebb megfőzöm, mert én szerezni nem tudok semmit. Úgyhogy főztem egy nagy kübli ételt, amiben a fagyasztott haltól a krumplin át a káposztalevélig és amit a szemétdombon össze lehetett szedni, az minden benne volt. Talán ezért nem lett semmi bajunk, mert mi olyan ételt tettünk az éhes gyomrunkba, amiben egy gramm zsiradék nem volt, csak csupa zöldségféle. Aztán megint összeszedtek bennünket, elvittek egy olyan lágerbe, ami úgy nézett ki, mint egy kórház, fehér vaságyak voltak benne matraccal, paplannal. Asztal is volt a helyiség közepén. Mindenkinek külön ágya volt, itt már normális körülmények között lakhattunk. Csak azt tudom, hogy még mindig nem volt mit egyek, nem tudtam hozzájutni semmihez, erre valaki adott nekem mustárt, másvalaki adott nekem fagyasztott halat, de semmi más ennivalóm nem volt. A mustárt rátettem a fagyasztott halra, és egy mélytányér fagyasztott halat megettem. Nagyon beteg lettem. És amikor osztottak ételt, én nem tudtam enni, mert úgy elrontottam a gyomromat. Az volt a legszebb, hogy nem is bánkódtam miatta, és folyton azt mondtam, hogy de jó, hogy el van rontva a gyomrom, így most nem tudok enni, most megspórolom az ennivalót, és egyszerre jóllakok majd. Osztottak konzerveket dobozban, a katonák huszonnégy órai ellátására szánt konzervek voltak ezek, leveskocka, csokoládé, keksz, tejpor, cukor, ilyenek. Mire jobban lettem, már nem is voltam olyan éhes, már nem is tudtam volna megenni azt az összes ennivalót egy ültő helyemben, mert az ember úgy van, hogy többet kíván, mint amennyit bír.

Aztán innen is elvittek bennünket. Minket angolok szabadítottak fel, ezeket a területeket angolok foglalták el. A Keleti-tenger partjára vittek bennünket, teherautókkal. A helység nevére már nem emlékszem. Elfoglaltak egy magánterületet, ahol nyaralók, víkendházak voltak. Ezekbe a víkendházakba telepítettek be minket. Különböző módon voltak berendezve ezek a házak, mindegyikben volt konyha, volt, amelyikben rezsó volt, volt, ahol tűzhely volt. Volt, ahol közösen összefogtak, és úgy főztek. A Piri barátnőm ekkor már nem volt velem. Ahogy felszabadultunk, ő rögtön összeköttetésbe lépett az angol vezetőkkel, mert az ő férje amerikai katona volt. A felszabaduláskor tehát egyenesen Amerikába került. Nagyon rendes volt, mielőtt elment, mondta, hogy írjak levelet, akinek akarok, és ő továbbítja. Azonkívül hozott nekem cipőt és mindent, amihez hozzá tudott jutni, mert neki több lehetősége volt, több mozgásterülete volt. Haláláig leveleztünk. Szóval miután Piri elment, volt egy másik társnőm, akivel úgy döntöttünk, hogy ketten valahogy megleszünk. Nem akartam tömegszállást, mert elég volt nekem a sok emberből. Egy nyaralónak a manzárdját foglaltuk el. Tyúklétrán kellett oda felmenni. Csak egy ponton lehetett kiegyenesedni, a csúcsos pontján. Volt neki ablaka is. Nagyon ügyesen volt berendezve az a pici helyiség, mert minden volt, ami a világon kell. Előttünk volt a tenger. Az ablakon, ha kinéztünk, két hajó volt oldalra dőlve, elsüllyedve. Az egyik a Deutschland, egy német hajó, a másik holland hajó volt, a Kapakona. Mesélték, hogy a két hajót felrobbantották Az emberek a hajóról menekülni próbáltak, mert nem volt messze a hajó a parttól. De azokat, akik próbáltak kiúszni, lelövöldözték. Én ezt nem láttam, csak a hullákat láttam, mert később kivetette őket a tenger. A parton feküdt a sok felpuffadt hulla, fehérek voltak, mint a hó, ahogy a só kiette őket. Ötször akkorák voltak, mint a valóságban, úgy fel voltak puffadva. Én nem is mentem ki a partra soha, mert azt mondtam, hogy rosszul vagyok, ezt nem lehet elviselni.

Szállították minden nap a nyers kosztot. Mindenfélét, vagy húst, vagy halat, vagy zöldségféléket, kiosztották, és mindenki azt csinált vele, amit akart. Már nem éheztünk, csak a szervezetünk nagyon ki volt éhezve, volt például egy alkalom, amikor olyan éhes voltam, hogy nem tudtam elaludni, felkeltem éjjel, és főztem egy lábas zabpelyhet. Fölkeltettem a társnőmet, leültünk mellé, és az egész lábossal megettük. Aztán lefeküdtünk, és akkor már tudtunk aludni, mert akkor már jól laktunk. Úgyhogy minden nap mindenfélét kitaláltam ezekből a nyers kosztokból. Csináltam például töltött káposztát, lapulevélbe becsomagolva, ételízesítővel, zabpehellyel. Ilyesmiket kitaláltam minden napra, úgyhogy mindig valami mást főztem. A barátnőm Romániából volt, Nagyváradról, nagyon ügyes nő volt, angol szabónő. Vele folyton varrtunk, természetesen kézzel, mert gépem nem volt. Rongyokban voltunk, az egész lágeréletünk alatt egy rongy volt rajtunk. El lehet képzelni, hogy milyen állapotban volt az, mire felszabadultunk. Volt, aki nem tudott varrni, szerzett magának anyagot, és mi élelemért megvarrtuk. Még cigarettát is kaptunk. Az a nő, aki a munkáslágerben a tolmácsunk volt, ő maradt a mi vezetőnk itt is, annak dolgoztunk a legtöbbet. A legszebb nyaralóba ő költözött be, ott rengeteg holmi volt. Mi rengeteget dolgoztunk, még bőröndöket is csináltunk, anyagból. Mindenki igyekezett magának valamit szerezni, hogy mire útra kelhetünk, addig fel legyünk öltözködve valahogy.

Viszont nem volt transzport, szóba sem jött, hogy hazavinnének bennünket. Májusban szabadultunk, de még júliusban ott voltunk. A cseheknek szerveztek transzportot, de a magyaroknak senki nem szervezett transzportot. A magyarokat nem hozta haza senki, csak 1946-ban szerveztek magyar transzportot. Nem tudtam, hogy a cseheket Budapesten keresztül viszik Csehországba [Csehszlovákiába]. Ha tudtam volna, akkor jó pár hónappal hamarabb kerültem volna haza. Nemsokára összeszedtek bennünket is, mert kiürítették ezt a területet. Megint felraktak bennünket teherautóra, és elvittek Neustadtba. Ott már nem volt valami jó, mert ott már nagyon kis helyiségekbe kerültünk, és többen is voltunk egy helyiségben. De ott már volt mozgási lehetőség, mert mindenki mehetett oda, ahova akart. Ezzel a társnőmmel mondtuk, hogy menjünk el, próbáljuk meg más lágerekben, hátha találunk valaki ismerőst vagy rokont. Fogalmam sem volt, hogy rajtam kívül a családból van-e valakim. Úgy tudtam, hogy a szüleim otthon maradtak. Nem tudtam, hogy mi van a gyerekemmel, nem tudtam, mi van a férjemmel. Aztán jött Neustadtba egy mentőautó, és kiderült, hogy megy Bergen-Belsenbe, és elvitt. Ott egy nagy katonai laktanyába volt összegyűlve a sok häftling [német: fogoly]. Azok is innen-onnan jöttek; akik eredetileg a bergen-belsen-i táborban voltak, szinte mind meghaltak. Kiderült, hogy a kispesti asszonyok, akik Bergen-Belsenbe kerültek, mind meghaltak tífuszban [A birkenaui szelekciót túlélő kispestieket éppúgy szétszórták az egész birodalomban, mint mindenki mást. Persze volt, aki végül BB-ben kötött ki. Közvetlenül (azaz Birkenau érintése nélkül) egyikük sem került ide. Az utolsó hetekben is ezrek haltak meg, a felszabadulás után még mintegy 30 ezer fogoly halt bele az éhezésbe és a betegségekbe. Sokakat a tífusz vitt el, de általában az éhség, a végkimerültség és a tífusz együtt végzett az áldozatokkal. Adatunk arról nincs, hogy a kispestiek mekkora része halt meg tifuszban. –  A szerk.].

Aki nem kapta meg a tífuszt, azt a tífuszosok közé fektették, hogy így haljon meg, mert abban az időben már nem volt krematórium, már nem égettek hullákat, és hát olyan módon pusztítottak, ahogyan lehetett. Ott halt meg az összes ismerősöm Bergen-Belsenben, mint kiderült. Én egy pofonnak köszönhettem, hogy abba a transzportba nem kerültem bele. Annak idején együtt akartam maradni a kispesti asszonyokkal, de kaptam egy rettentő nagy pofont, mert nem fordultam meg, amikor a német mondta, hogy „Hátra arc!”. Ennek a pofonnak köszönhettem, hogy életben maradtam, mert így egész másfele vittek.

Itt, Bergen-Belsenben már nem nagyon gondoskodtak rólunk, olyan átmeneti szállás volt az egész. Összetalálkoztam két vagy három kispestivel, akik életben maradtak, és tárgyaltuk, hogy valahogy el kellene indulni. Aztán összeismerkedtünk egy csoporttal, akik románok voltak. A vezetőjük nagyon talpraesett férfi volt, aki beleegyezett, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Szerencsénk volt, mert a magyarokat nem nagyon szerették sehol sem. Akármerre mentünk, mindig azt mondta a román, hogy mi ne szóljunk, hallgassunk, hogy ne is tudják, hogy magyarok vagyok. Augusztusban indultunk el, nem tudom, hogy hányadikán, de nagyon sokáig tartott. Előbb Hannoverbe mentünk. Mikor megérkeztünk valahova, akkor megkerestünk ezeket az irodákat, ahol a zsidó häftlingek kaptak pénzt. De hiába volt pénzünk, nem kaptunk érte semmit. Amerre mentünk, mindenhol kiégett házak voltak. Utaztunk marhavagonban, csúcsosan megrakott szenes vonat tetején, volt hogy ütközőn utaztunk. Mosakodni a pályaudvarokon lehetett. Volt, amikor lelöktek a vonatról. Még az volt a szerencsém, hogy nem ütöttem meg magamat, mert a hátizsák a hátamon volt, és arra estem rá. Még mielőtt elindult volna a vonat, megint felmásztam. Volt úgy, hogy egész éjszaka úgy utaztam egy peronon, hogy jóformán csak az egyik lábamat tudtam lerakni, mert csak annyi hely volt. Ennivalóról gondoskodtunk, még mielőtt elindultunk. Voltunk öten vagy hatan nők, összesen, pestiek. Az volt, hogy amíg az én ennivalómból volt, addig mindenkit abból kínáltam, de mikor már az enyém elfogyott, akkor már senkinek nem jutott eszébe, hogy adjon. Akkor azt csinálták, hogy titokban ettek, hogy ne kelljen senkivel megosztani. Egyedül a társnőmmel voltunk abban a helyzetben, hogy mindent egyformán fogyasztottunk, és egyformán gondoskodtunk is magunkról.

Szóval keservesen elértünk Pozsonyba. Ott este volt, és már orosz katonákat is láttunk. Tulajdonképpen én már a vagonokban láttam az orosz katonákat. Hogy mit műveltek egész éjjel! Járták keresztül-kasul a vagonokat, és szedték el a csomagokat. Az én hátizsákom az átjáróba volt letéve. Azon tapostak végig egész éjszaka, de senkinek nem jutott eszébe, hogy azt felvegye onnan. Így megmenekült a hátizsákom meg a benne lévő. Amire kivilágosodott, megszűnt ez a zabrálás. Aztán megérkeztünk a Keleti-pályaudvarra. Ott fogadtak minket, és adtak egy karéj lekváros kenyeret mindenkinek. Lovas kocsikon – akkor azzal közlekedtek – vittek el egy Dózsa György úti iskolába, amit berendeztek a häftlingeknek. Odavittek a pályaudvarról, és azt mondták, hogy itt van ez a priccs, ez az enyém. Én arra gondoltam, hogy ha nekem itt kell töltenem az éjszakát, mert nincs senkim, akihez menjek, akkor én megölöm magam. Az nem létezik, hogy ezt én továbbcsináljam. Azért bírtam ki az egészet, hogy a családommal találkozzak.

Anyám két testvére lakott a legközelebb a Dózsa György úthoz, az egyik a Péterfy Sándor utcában, a másik a Hernád utcában, elindultam, hogy megkeressem őket. Elmentem a Hernád utcába, és ott találtam a két nagynénimet meg a nagybácsimat meg a gyerekeit. Ők a gettóban [lásd: budapesti gettó] voltak, de már januárban vagy februárban felszabadultak, és már hazakerültek. Mondtam, hogy menni akarok a húgomhoz, Kispestre, megkeresni, mert remélem, hogy ő megvan meg a szüleim is. A nagynénéim nem tudtak semmit a húgomról, senkiről. Jött a két nagynéném velünk, kísértek engem, és mentünk a húgomat megkeresni. A húgom épp nem volt otthon. A nagynéném mondta, hogy menjek vissza velük Pestre, és aludjak náluk. Akkor már éppen fel akartam szállni a villamosra, hogy menjek a nagynénimékkel vissza, amikor leszálltak ismerősök, olyanok, akikkel együtt kerültem Auschwitzba, csak őket máshova vitték. Nagyon örültek nekem, és mondták, hogy aludjak náluk. Én azt mondtam a két nagynénémnek, hogy inkább itt alszok az ismerősöknél, ha a húgomat nem találom meg aznap, mert reggel itt, Kispesten kell jelentkeznem hivatalosan, ahonnan elvittek. Aztán elmentünk együtt megnézni a testvéremet, hátha közben hazajött. És valóban, közben meg is érkezett. Hál’istennek, semmi baja nem történt, hála a keresztény férjének, nem esett bántódása. Hát el lehet képzelni az örömét! Én nagyon fásult voltam, egyáltalán nem tudtam semminek sem örülni, az az igazság. Akkor ott maradtam a testvéremnél, akkor már nem mentem az ismerősökkel.

Első nap még nem volt semmi probléma, mert azt mondta a testvérem, hogy kapott az én fiamról hírt, és a fiam él. Kiderült, hogy a szüleimet elvitték, amiről nem tudtam. Közben kiderült, hogy a férjem sem érkezett meg, az sincs. De amikor megtudtam, hogy a fiam él, azt gondoltam magamban, hogy „Hála istennek, legalább a gyerekem életben van, és így el tudom viselni a csapást”. Aztán pár nap múlva jöttek hozzám olyan asszonyoknak a férjei, akiket Bergen-Belsenbe vittek. Jöttek a feleségük után érdeklődni, és azok mesélték, hogy a gyerekemmel együtt voltak. Onnan tudtam meg, hogy az én gyerekem már nem él. Kiderült, hogy a betegtranszporttal ment el, de ő nem volt beteg, csak ragaszkodott egy kispesti férfihez, akit még itthonról ismert. Ez egy nagyon jómódú ember volt, kereskedő volt itt, Kispesten, üzlete volt. Ez az ember képviselő volt, egy művelt, intelligens ember, és az én gyerekem jól érezte magát vele. Mindenkinek kellett valaki, akivel két szót váltson. Mindenkinek kellett valaki, akihez tartozzon. Akinek nem volt gyereke vagy testvére vagy anyja vagy apja vagy nem tudom, kije, ismerősökkel barátkozott.

Én voltam az egyetlen a családból, aki hazajöttem. Senki más. A bátyámat is megölték családostól. Hatéves kisfiát, feleségét, őt magát is megölték. Hogy a húgom megmaradt, az egy csoda, mert akik itthon maradtak, azok is pusztultak, mert volt bombázás meg ostrom meg hasonló. Ő nem érezte, hogy ő milyen veszélyben van. Ő csak folyton várt minket haza.  Mindig azt remélte, hogy az én gyerekem hazajön. A lekvártól kezdve, ami a gyerekem kedvence volt, mindent készített. Tervezgette a férjével, hogy taníttatják tovább.

Hazakerültem egy szál ruhában. A házamban idegenek éltek, és olyan ellenségesen fogadtak, mintha nem tudom, mi lettem volna. Az volt a bűnöm, hogy a ház az enyém. A házamban öt család lakott, a lakásomban a lakók úgy dirigáltak, mint a nagy kommunisták. Énnekem szavam sem lehetett. Oda nem mehettem lakni. Természetes, hogy a testvérem mondta, hogy lakjak velük. A Báthory utca 40. szám alatt laktak. De én már tulajdonképpen borzalmas állapotba kerültem. Teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj. Nagyon nehéz erre visszaemlékezni, mert ez az életemnek egy borzalmas szakasza, nem tudtam, nem lehetett feldolgozni rövid idő alatt ezeket a dolgokat. Az volt az egyetlen vágyam, hogy csak haljak meg, mert ezt úgysem tudom túlélni. A testvérem alig tudta tartani bennem a lelket. Csak a húgomat sajnáltam, mert annyira odavolt, hogy megjöttem, és tele volt tervekkel. Még mielőtt megjöttem, kinyitotta az üzletemet, mert kapott egy felszólítást, hogy a hozzátartozók kinyithatják azoknak az üzletét, akiknek becsukták annak idején, de ha nem nyitja ki senki a családból, akkor másnak adják oda. Hogy nehogy elvesszen a boltom, ő kinyitotta, de már ki volt rabolva teljesen. Kalap nem kellett senkinek, elkezdtek gyártani orosz katonasapkákat. Teherautóval mentek az üzlet elé a sapkákért. Aki ügyes volt, nagyon sok mindent tudott szerezni ebben az időben, de az én testvérem mindentől félt. Előfordult, hogy az orosz katona vitt egy zsák lisztet, és ő nem fogadta el.

Én tehetetlenül néztem a dolgokat. Semmiben sem reménykedtem. Üres lett az életem. Amikor bementem az üzletbe, olyan voltam, mintha nem is az enyém lett volna, mint egy idegen. Idegen voltam a testvérem lakásában, idegen voltam az üzletemben. A szakmám már nem számított, kalapot már senki nem viselt, örültek, ha ennivalójuk volt, nemhogy kalapot tegyenek a fejükre. Mindenki kendőben járt. A gazdagok, a szegények, mindenki kendőben járt. Az elején megpróbáltam beilleszkedni a húgomék életébe. Bejártam az üzletbe, vezettem a húgom háztartását, vásároltam, főztem, takarítottam. Ők egész nap elvoltak, Pesten volt az irodájuk, a férje építész volt, kiszállt dolgozni mindenfelé, a húgom pedig az irodát vezette. Rengeteg munka volt, mert az újjáépítés zajlott, mert romban volt az egész ország. Az építészeknek volt munkájuk. Nekik megvolt a jövedelmük is, nem volt hiányuk semmiben. Én magam sem panaszkodhatok, mert minden kívánságom lesték. Nem akartam az üzletet feladni, mert abban reménykedtem, hogy valahogy majd csak lesz. Az egyik üzlet úgyis fel lett adva, amelyik a férjemé volt. Ha azt tudtam volna kinyitni, azzal jobban jártam volna, mert textilbolt volt, és a textilbolt az még ment, de a kalapbolt az nem. Így körülbelül 1947-ig tartottam az üzletet, fizettem a rezsit. Jövedelmem nem volt, a vagyonom kilencven százaléka elveszett, mert amiket odaadtam ennek-annak, azok mind elvesztek, nem kaptam vissza semmit sem. Mindent elvittek az oroszok. Amit nem vittek el, arra is azt mondták, hogy elvitték az oroszok. Szegény apám is sok mindent az üzletből mindenhova odaadott, hogy a háború után legyen mit kezdeni velük. Azokból semmi nem került vissza. Az ékszereim is mind odavesztek.

A testvéremék vettek egy romos öröklakást a Szilágyi Erzsébet fasorban. A tervük az volt, hogy rendbe hozzák, eladják, aztán vesznek egy másikat. Amikor az öröklakásuknak egy szobáját meg a konyháját rendbe hozták, beköltöztek, és átadták nekem a kispesti lakást, a Báthory u. 40-et. Ez egy nagyon szép lakás volt, két szoba összkomfort, egyedülálló ház volt egy kertben, ami tele volt gyümölcsfákkal. Közben a házamat is eladtam, mert értelmetlen volt vele bármit kezdeni, mert azokat a lakókat soha nem tudtam volna kielégíteni, nem tudtam volna nekik lakást szerezni, hogy visszaszerezzem a házamat. Így jóformán ingyen odaadtam. Az üzletet is eladtam, de azzal jobban jártam, mert az üzlet nem az enyém volt, csak béreltem. A bérleményt majdnem annyiért adtam el, mint amennyiért az egész házat, amennyiért az ötszobás házat a százötvenegyes telekkel.

Tulajdonképpen akkor vettem át a húgomék lakását, mielőtt megesküdtem a második férjemmel. A második férjem, Bársony József fiatal, nőtlen ember volt. Ebben az időben nagyon sok nősülni akaró férfi és nagyon sok férjhez menni akaró nő volt, mivel nagyon sok vesztette el a deportálásban a férjét vagy a feleségét. De én nem akartam olyan emberhez menni, akinek felesége volt meg gyereke, mert nem akartam, hogy örökké azt halljam, hogy milyen volt a felesége, milyen volt a gyereke, vagy a gyereket neveljem olyan rosszul, ahogy engem neveltek, mert engem sem az édesanyám nevelt fel. Volt kérőm több, de azért választottam azt, akit választottam, mert soha nem volt felesége, soha nem volt gyereke, és nem is vágyott gyerek után. A második férjembe sem voltam szerelmes, egyáltalán. Ő a maga módján szeretett, elvett feleségül, de azért élte külön a maga életét, ami engem nem is zavart. A férjem szeretett szórakozni. Én inkább hajlamosabb voltam a visszautazásra, és nagyon jó volt, hogy ő ki tudott ragadni ebből a rossz hangulatból. Mentem vele mindig, mert nélkülem nem ment soha. Mindenhol ismerték. A Moulin Rouge-ban ott állt kint a tömeg, nem tudtak bemenni, és ha minket meglátott a portás, már intett. Minden műsort végig kellett néznem, ha tetszett, ha nem.

A második férjem is zsidó volt, de kitért [lásd: Vallásváltoztatás (felekezetből kilépés)], mert azt hitte, hogy akkor segít magán, és nem viszik el. Ugyanúgy elvitték, mintha nem tért volna ki. Ő az édesanyját veszítette el, mert Pesten laktak, és a gettóba kerültek. Az anyja végigélte azt, hogy a gettóban voltak, de amikor hazament a saját lakásukba, nem volt ablak, megfázott, tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Mire a fia hazament, addigra az anyja már nem élt. Volt egy bátyja, 1901-es. Amikor összeházasodtunk, mondta, hogy térjek ki. Azt mondtam: „Végigcsináltam az egész deportálást, elvesztettem az egész családomat, egymagam jöttem haza, gondolod, hogy most fogok kitérni? Eszem ágában sincs.” Csak polgárilag esküdtünk, nem templomban. Megkérdezték, hogy reverzálist kötünk-e [Reverzális – a házasuló felek megegyeznek abban, hogy születendő gyermekük melyik szülő vallását kövesse. –  A szerk.]. Nem kötöttünk. Eszemben sem volt, hogy gyereket szüljek, pedig fiatal voltam, csak nem akartam. Azonkívül a férjem sem volt olyan, akiről el tudtam volna képzelni, hogy gyereket neveljen.

Az én férjem nem akart Kispesten lakni, egy évig laktunk csak itt. Keserves egy évig tartott, amíg hirdettem, és nagy nehezen elcseréltem a lakást. Az jobban járt, aki velem cserélt, mert én egy másfélszobás lakást cseréltem a hetedik kerület, Dembinszky utcában, nagyon kellett költeni ahhoz, hogy lakni lehessen benne. Nem akartam elköltözni, annyi minden kötött ahhoz a környékhez… Aztán arra gondoltam, hogy talán jobb is, mert az emlékeimtől könnyebben szabadulok, ha nem maradok Kispesten. De ma már tudom, hogy az ember önmagától nem tud megszabadulni, az emlékeit viszi magával. Én csak annyit tudok, hogy nincs a napnak olyan perce, hogy ne legyenek eszemben a családtagjaim, mindazok, akik voltak, akik elmentek mellőlem, legfőképpen a gyerekem, aki hetven éves lenne, ha élne, de az ő kis élete tizenöt évig tartott összesen.

Amikor a férjemmel összekerültem, taxitulajdonos volt. Akkor örökölni lehetett a taxiengedélyt a szülőktől, és az ő apjának volt három gyereke és három engedélye. Mindegyik gyerek kapott egy engedélyt. A férjem bérelte a bátyja engedélyét, bérelte a nővére engedélyét, és így futott neki három kocsija. Panaszra nem volt ok, anyagiakban nem volt hiányom semmi. Viszont hamarosan a taxijai miatt osztályidegen lett, mivel nem adta be a kocsijait a szövetkezetbe, hamarabb vették el az engedélyét is, és csak nagy keservesen tudott elhelyezkedni mint taxisofőr.

1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] mi nem vettünk részt semmiben, de a férjemet elküldte az igazgatója; már hamarabb elküldte volna, mert mindig kifogásolta a főnököt. Az igazgató elővett néhány embert, akik tényleg csináltak valamit, és azt mondta, hogy ha a Bársony ellen felszólalsz, ezt mondod, meg azt írod, akkor megtarthatod a munkahelyedet. Úgyhogy a forradalom után elvették az engedélyét [Bársony Józsefné föltehetően a „vezetői engedélyére”, azaz a jogosítványára gondolt. – A szerk.]. Először nem tudott elhelyezkedni csak kocsimosónak. Ez nagyon nehéz volt, mert mindenféle gáz, benzingőz, kipufogógáz volt ott. Hazajött, azt mondta, hogy nem megy többet. Azt mondtam neki: „Hogyha nem mész többet dolgozni, akkor azt fogják mondani a jóakaróid, hogy nem akarsz dolgozni ennek a rendszernek. Muszáj dolgoznod, ha tetszik, ha nem. De az nem kötelességed, hogy oda menj be, ahol a legrosszabbul érzed magad. Ott dolgozz, ahol friss levegőt kapsz és kész.” Nagy keservesen elment dolgozni, nem lett semmi baja. Aztán jött egy engedékenyebb időszak, vissza lehetett szerezni az engedélyt, és teherautó-sofőr lett, tehertaxis. Szeretett dolgozni, csak azt bánta, hogy miért nem ment hamarabb teherautóra. Mennyivel többet keresett volna. A lényeg az, hogy ügyes ember volt. Mindenhol feltalálta magát. Nekem valóban nem kellett volna dolgoznom mellette, mert megkereste azt, ami kell.

1956 nekem inkább azért izgalmas, mert akkor született meg az Icukám [Icuka Bársony Józsefné testvérének, Tóth Lászlónénak a lánya. – A szerk.]. Én őt rettentően akartam, mert én nem akartam gyereket. A húgom elvált a férjétől, és volt egy barátja, aki nem akarta a gyereket, volt neki már egy, de annak sem volt jó apja. Lett volna három gyerekük is, de mind el lett véve. Ezt meg rábeszéltem, hogy hagyja meg. Azonkívül a húgom annyira szerelmes volt abba a férfiba…, öt évig tartott a kapcsolat, de tudtam, hogy nem fog megmaradni. És lett 1956, amire senki sem számított, és a férfi disszidált. Szakított vele, és aznap disszidált, amikor a gyerek született. Ezért is akartam a gyereket, mert képes lett volna öngyilkos lenni e miatt a férfi miatt, és én nem tudtam örökké a sarkában lenni. Utána senki nem kellett neki többé. Ez olyan nagy szerelem volt neki, hogy senki nem tudta pótolni. Harminchét éves volt, amikor a lánya megszületett, és leélte az életét anélkül, hogy egy férfi lett volna neki közben. A férje, akitől elvált, az el akarta venni őt megint, és magához vette volna őt a lányával együtt. Nem ment vissza hozzá. Aztán az én segítségemmel nevelte fel a kislányt. Olyan, mintha az enyém lenne.

Én 1953-ig otthon voltam. Nem akarta a férjem, hogy dolgozzak, de én mondtam neki, hogy azt akarom, hogy legyen majd saját nyugdíjam. Nem érdekelt egyáltalán, hogy mit csinálok vagy mennyit fizetnek. Elmentem a Hegedű utcai szövetkezetbe, egész közel volt a lakáshoz. Ledolgoztam tíz évet. Játékokat csináltunk, műanyag játékokat és szőnyegeket, meg festőhengert is vágtunk. Azután is mentem dolgozni, amikor már nyugdíjas voltam [1963-ban ment nyugdíjba. – A szerk.], mert akkor volt egy olyan lehetőségem, hogy egy kötödét vezethettem a Kecskeméti utcában, a Reitter kötödét. A tulajdonosok is zsidók voltak, de olyanok, akik nem tartották a vallást. Azt mondták, hogy nem kell tennem semmit, csak a meglévő holmikat eladni. Társbérlet volt az üzlet, volt egy ruhavarró, egy férfi, aki női ruhákat varrt, blúzokat, és árulta közben ezeknek a kötöttáruját. Megosztoztak a kirakaton, és megosztoztak az üzleten. Akkor jött divatba a twistpulóver [„Twistpulóver – kártolt gyapjúból készült, bebújós, hosszú ujjú, V-alakú nyak¬ki¬vá¬gás¬sal rendelkező pulóver, amely éveken keresztül, változatlan áron, 160.– Ft-ért volt kapható, s szinte egyenviseletnek számított az ifjúság körében. Rendkívüli népszerűségének valószínű oka, hogy a ruházati ipar szegényes termékei között ez az egyszerűségével kitűnő ruhadarab nem illeszkedett a szokásos termékek so¬rába.” (Kozák Gyula: Lábjegyzetek a hatvanas évek Magyarországa monográfiához /Kézirat/). – A szerk.]. Én üzletasszony voltam, tudtam, hogy valamit csinálni kell, meg kell fogni, ami adódik. Gondoltam, hogy nem ülök ölbe tett kézzel és várom a vevőket, amikor a kutyának sem kell az, ami van. Megvettem a fonalat, megköttettem, összeállíttattam, eladtam, és ez így ment szünet nélkül. Közben vásároltak mást is. Nagyon jól ment az üzlet. Egészen hatvanéves koromig ott voltam. Lehettem volna tovább is, de nem bírtam azt a házaspárt, ki nem állhattam. Folyton bolondították a bedolgozókat, soha nem fizették ki őket időben. Aztán észrevettem, hogy bizalmatlanok, és azt végképp nem tűrtem el. Addig, amíg úgy éreztem, hogy megbíznak bennem, addig csináltam. Hiába könyörögtek, hogy menjek vissza, nem mentem.

A háború után, hiába volt a férjem kitérve, tartottuk a vallást. Hitközségi adót fizettünk, templomba jártunk, a Bethlen téri templomban megvolt a helyünk. Ezt 1956 alatt sem titkoltuk. A férjemet, amikor meghalt, rendes zsidó szertartással temettettem el a rákoskeresztúri temetőben [lásd: temetés].

Én különben soha nem voltam párttag. Amikor a deportálásból hazajöttem, azt mondta a húgom, hogy akik a deportálásból hazajönnek, mind belépnek a szocialista pártba [azaz: a kommunista pártba]. Azt mondtam, hogy éntőlem nyugodtan beléphetnek, én nem lépek sehova.

A férjem gondolkodott az Izraelbe való kivándorláson, de én nem akartam. Én azt mondtam, hogy én már otthont építettem. Mondtam, hogy menjen ki ő, és ha sikerül neki, akkor majd utánamegyek. De jól tudta, hogy nem mennék utána. Nem is voltunk Izraelben, bár voltak ott rokonaink. Az első férjem legfiatalabb húga, aki kiment még 1939-ben a két gyerekével meg a férjével. Tartottuk a kapcsolatot, persze. Arról is volt szó, hogy kimegyünk Dél-Amerikába, bár én nem nagyon akartam. Már háború után volt. Minden megvolt, csak elsikkasztották a papírokat, amiket küldött a rokonunk Brazilíából.

1967-ben volt az egyetlen külföldi utam, kimentem Amerikába, hogy meglátogassam a Piri barátnőmet. Várt engem a repülőtéren, összetalálkoztunk, és körénk csődült a személyzet, a repülőgép személyzete, egy halom ember, öleltek, csókoltak bennünket. Ez úgy történt, hogy Piri, ameddig várt a reptéren, hogy az unalmát elüsse, elmesélte néhány alkalmazottnak, hogyan ismerkedtünk meg, s azok annyira meghatónak találták a történetet, hogy mikor megérkeztem, körbeállva ünnepeltek. Akkor még a Piri teljes családja élt, mind ott voltak Penssylvaniában. Minden nap máshova voltunk meghívva… Még egyszer meglátogattam, a halála előtt, 1995-ben, rettentő boldog volt ő is, én is, ez volt az utolsó találkozásunk.

1989 után nem változott semmi. Ugyanúgy imádják a pénzt, és ugyanúgy van szegény ember és gazdag ember. Viszont most nincs középosztály. Én nem panaszkodom, mert én a nyugdíjamból megélek, kapok nyugdíjat Németországból, és a magyar államtól is kapok életjáradékot. Én egy beosztó ember vagyok, nem is költöm el a nyugdíjamat. A húgom lánya miatt idejöttem lakni, mert én a hetedik kerületben laktam, és nagyobb lakásom volt jóval, mint ez. De ez nekem megfelel, nem is kell nagyobb. Minek egymagamnak?
 

Gavril Marcuson
Bucharest
Romania
Interviewer: Anca Ciuciu
Date of the interview: November 2004

Mr. Marcuson is a tall man aged 91. He’s a writer (he wrote ‘Potemkinistii in Romania’ [‘The Potemkinists in Romania’], ‘Rascoala taranilor din 1907’ [‘The Peasants’ Uprising of 1907’]) and a translator specialized in the French literature (he translated Chateaubriand, Louis Hemon, Honore de Balzac, Villiers de l’Isle-Adam, Alfred de Musset). The passion to read more and to find out more is what keeps him alive. He reads extensively, from literary works to the newspapers which he buys every day, from a newsstand close to his home. He lives in the center of Bucharest, in an all-house area whose architecture and gardens are reminiscent of the interwar period. On reaching the second floor, one finds Mr. Marcuson surrounded by his books and his memories, in a very warm room. His wife, with whom he was and is still in love, died in 2000, but she looks back, always smiling, from the numerous photographs in every corner of the room.

Family background 
Growing up 
Bucharest 
Going to school
During the War
After the War
Glossary: 

Family background

I hardly knew my paternal grandparents, Aizic and Ernestina Marcussohn, from what my father told me about them. They lived and died in Iasi. I don’t know what my paternal grandfather did for a living, and I can barely recall my paternal grandmother. I met them in Iasi during World War I, when my family, like so many other people from Bucharest, sought refuge in Iasi, since the capital had been occupied by the German troops [between November 1916 and November 1918]. I remember how my grandfather once had me drink tuica [alcoholic beverage obtained by fermenting and distilling plums or other fruit], while my mother was away, and I got drunk and fell under the table. My mother came back, found me sleeping under the table and started a terrible fight with my grandfather because he had let me drink. I was so little that I had hit my head against the table. I was as tall as the table.

My father had two brothers and a sister; I never met any of then. They spent their entire life in Iasi. His brothers were called Heinrich and Lazar Marcussohn. Actually, I’m not sure he even had a sister. I just think he did.

My father was born in Iasi, in 1888. He studied in Vienna, at the Commerce High School. He was a very gentle man and I’m glad I resemble him – I inherited his phenotype, appearance and nature. He looked after us and loved us in a way that was more intelligent than my mother’s, because he was more intelligent and more cultivated. He never scolded me and beating was definitely out of the question. He was a literature enthusiast, he could read German, and he had a German library. He was a subscriber to ‘Der Kampf’ [‘The Fight’], a social democratic magazine published in Vienna. He was also a subscriber to the Romanian-speaking press and to the Jewish press. He read two newspapers every day: ‘Dimineata’ [‘The Morning’] [Ed. note: Romanian daily newspaper published in Bucharest between 1904 and 1938, with interruptions], and ‘Adevarul’ [‘The Truth’] [Ed. note: Romanian newspaper of democratic opinions. It was published in Iasi as a weekly between 1871 and 1872, and then in Bucharest, as a daily, between 1888 and 1951, with interruptions.], which came out in the afternoon. He would read ‘Dimineata’ in the morning and ‘Adevarul’ in the afternoon.

Here’s something that I remember. My father had bought me a lamb, a black lamb which I used to play with. One day, while my father and I were having a walk in the large courtyard, I noticed my lamb was missing. ‘Where’s the lamb, father?’ And my father, who, like I told you, was a gentle man, but sometimes lacked tact, told me ‘You want to know where the lamb is? Come with me and I’ll show you!’ And he took me to the back of the courtyard, where we found a wooden panel with a black skin nailed upon it. ‘There’s the lamb!’ he said. When I saw that, I understood what had happened, despite my being very young, and I started kicking and screaming. Yes, I had realized my father had slaughtered it. To make things worse, my father added – and I still remember his words, decades later – ‘Oh, enough with the screaming, my boy, you already ate some of it!’ On hearing I had ate a part of my friend, my screaming became even louder.

My father was an accountant and a tradesman. He wasn’t a religious man. He had his own business – he sold welding devices and carbide –, but didn’t actually owned a company. He worked with his brother-in-law, Filip Weisselberg, for a while, and, after he and my mother divorced [before World War II, in the 1930’s], he bought a house in another neighborhood and continued his welding devices business. My father died in Bucharest, in the 1960’s.

I believe my maternal grandfather, Isac Weisselberg, was born in 1855, in Targu Neamt, but I’m not sure. He lived in the places where his children were born: Husi, then Bucharest. He was a tradesman, a wine wholesaler. My maternal grandparents were deist, and they were religious people. My parents were deist too, but they weren’t religious. I remember that my maternal grandmother, Frederica Weisselberg, had black hair even in her old age – it hadn’t turned gray. She loved me and my brother, Octav, and she talked to us. She didn’t go out and she dressed modestly.

I grew up in the house of my maternal grandparents – this is where I spent my childhood. My earliest memories come from the time of World War I, when I was 3 or 4. I remember that our house was among the many places where the German army was quartered. I distinctly remember how the German soldiers came in with their helmets and all and they yelled ‘Ruhe, ruhe!’ And I asked my mother what ‘ruhe’ meant. My mother, who could speak a little German, told me it meant ‘silence’. They hit my grandfather in the head with the butt of the rifle. I didn’t witness this scene, but I remember seeing my grandfather right after – his head was bleeding and blood was flowing down his bald skull. Then, in the following days, a nurse came by every day to bandage up his wound. My father wasn’t home. I don’t know where he had gone, to Iasi maybe. Only my mother, a sister of hers, my grandfather and myself were home. We got along well with the German soldiers who had occupied our place. I remember them leaning against the wall with their helmets on and singing out loud. I remember those songs, they were German folk songs, naïve and childish. I learnt my first German words from them. The soldiers had nicknamed me ‘Zigeunerkind’, which meant Gypsy child, because I was small and dark. I remember when our army entered the city and my grandfather told me ‘Go to the gate and shout: long live the Romanian Army!’ And I did that every time they passed. I remember the Romanian troops marching downtown on Viilor Dr. My maternal grandparents were buried at the Filantropia [Jewish cemetery]. I don’t know when they died [some time after World War II].

My maternal grandfather had 16 children. Only 7 of them lived to be adults - three boys and four girls: Sabina, Filip, Rasela, Evelina (my mother), Victor, Neuman, and Lucia. I knew them pretty well, because they lived in Bucharest. Rasela was the only one who lived in Botosani, but I met her too.

The elder of the siblings, Sabina Michell [nee Weisselberg], lived in Bucharest. She was a housewife. Her husband’s name was Iosef Michell. They had a daughter who died when she was 16, Laureta [diminutive form for Laura]. FilipWeisselberg was a tradesman, a businessman, and his wife, Rebeca Weisselberg, was a pharmacist. They didn’t have children. Filip owned a company that sold ploughs and was called ‘Plugul’ [‘The Plough’]. He also sold welding devices, carbide, which was used for the autogenous welding, and so on and so forth. Rasela Goldschlager [nee Weisselberg] was a housewife and lived in Botosani. She didn’t have children. Victor Weisselberg was a lawyer, and his wife, Adela Weisselberg, was a typist with some company. They didn’t have children. Neuman Weisselberg was a chemical engineer at the Zurich University; his wife, Stephanie Weisselberg is still alive - she is to turn 100 this April [2005]. They have two sons, my cousins: Mircea Weisselberg and Isac Weisselberg. Both of them are engineers and live in Haifa. Their mother lives in Tel Aviv, in an old age home. The last of the girls is Lucia Isersohn [nee Weisselberg]. Her husband, Herman Isersohn, was a physician. They had a daughter whom they named Lauretta, after the one who had died in our family. Lauretta is now a physician in Canada.

My mother, Eveline Marcussohn [nee Weisselberg], was born in Husi, in 1892. Her education consisted of some years of high school. She wasn’t a religious person. She was a rather simple woman, and she spoke some French. My grandfather only sent the boys to college. One of them became a chemist, another one became a lawyer, and another one became an accountant; but the girls never got to college. Girls were despised. Men are the ones who lead. Even at the synagogue, women have to stay separated from the men. My mother was a housewife. She loved us as much as she could, looked after us, and fed us - we weren’t picky when it came to food. She was a gentle woman. She got upset once in a while, but didn’t beat us. Neither my brother nor I ever got beat by our parents.

My brother, Octav Marcussohn, is nine years younger than I am. He was born in 1922, in Bucharest. I used to teach him, kid with him, take him walking in the streets. I would tell him in Dealul Spirii, where we lived: ‘Octavica, today I’m going to take you to some streets where you’ve never been before! You’re going to love it!’ And I would take him and we would go down the streets leading to Antim Monastery. He loved it indeed. I would show him the houses, and, when we passed by a pretzel shop, I would buy him a pretzel, like the elder brother that I was. I remember Cazarmii St., which turned into a snow sleigh slope in winter; I used to play there.

We were close, although we didn’t think alike. I was a left-winger, while he was a right-winger, but we didn’t fight each other over this. He didn’t think like I did, he was anti-Soviet and a Zionist. He went to the Mathematics Faculty in Bucharest. He was a very good student. He and a fellow-student of his, Halanai, a Spanish [Sephardic] Jew, were the best in their graduation class. The Ministry of Education wanted to send him to Moscow for a PhD. This prospect scared him so much, that he fled to Israel, in the 1950’s. He is now a retiree in Tel Aviv. He didn’t work while in Romania. In Israel, he was a math school teacher. He has been a retiree for a long time now. He doesn’t have children and he was never married. He writes me extraordinary letters, but he never forgave me for supporting the left. Yet he loves me. I keep his letters, they are brilliant. He is so cultivated! Math is not the only thing he knows. The fact that I had a brother in Israel – I never kept it secret. The people I worked with were understanding enough.

Growing up

My name is Gavril Marcuson [the initial name, Marcussohn, was shortened to Marcuson in 1968]. I was born in Bucharest, on 28th October 1913, in the house of my maternal grandfather, an old house on Viilor Dr. Back then, the place was at the outskirts of the city. Today, it’s in a semi-central neighborhood, because the city developed so much.

We changed our house for a statelier one located on Uranus St., which had belonged to the richest man in the Dealul Spirii quarter, Nita Stere. It was a very nice house, with brick stoves and gas light. Inside there were large rooms with high ceilings. My maternal grandparents lived there with most of their grandchildren. Like I said, my maternal grandfather had no less than 16 children, of whom only 7 lived to be adults. Most of these seven sons and daughters lived with us, with my parents and me [in the same house], but they had their own apartments. My grandfather hired Italian bricklayers – most of the bricklayers in Bucharest were Italian at that time –, and they added an extra floor to the house; the following people moved there: the families of two brothers of my mother’s, Filip [Weisselberg] and Victor [Weisselberg], my mother’s sister, Sabina [Michell], and my parents and me. Filip, who was a businessman, lived upstairs with his wife, and he also had an apartment at the ground floor, where his offices were.

There were a lot of rooms. Mine had been obtained by dividing a larger room in half by building a wall across. This division was made so that my brother and I may have separate rooms. So a half of the former room was mine, and the other half was Octavica’s. We had one of the first telephones in Bucharest. It was non-automatic and the number had four digits. What’s funny is that I even remember that number: 3851. Whenever we wanted to reach someone, we would pick up the receiver and hit the cradle, and a lady operator would go ‘Hello?’ Then we would say ‘Please put me through this or that number’, and wait… It wasn’t automatic. We had gas lamps, and used wood and charcoal – brown coal or mineral coal – for heating. We had a large courtyard and a beautiful garden, with beds of strawberries and flowers, and a metal pavilion which had the year of its erection carved on it: 1886. This is the house where I grew up, playing courtyard games with my friends from the blind alley opposite the house.

My parents weren’t religious, but they weren’t atheist either. They were indifferent when it came to religion. My father observed some of the holidays and, for instance, didn’t eat meat and cheese. I observed that too and I had got used to it – even today, I find it difficult to eat cheese after I had eaten stake. On Passover, my father would buy matzah and we would eat it, but we would also sin by eating ordinary bread. We didn’t live a traditional life.

In my childhood, I went to the synagogue on special occasions, for the New Year [Rosh Hashanah], maybe for Purim, but I don’t remember going on Friday evening. We went to a synagogue on Antim St. This street was only a few hundred meters away from our house. [Ed. note: This was probably the Resit Daath synagogue at 13 Antim St., dating from 1897. It was demolished in 1987, in the process of urban systematization.] The synagogue was modest. It was located in a house, towards the Antim neighborhood. Not far away, there was a Jewish elementary school – I forgot how it was called.

Bucharest

Dealul Spirii, the neighborhood where I grew up, was typical for Bucharest. We were neighbors with the Dragos family. Their son became an undersecretary of state during the war [World War II]. Further away lived the family of a Frenchman, Legat, who was a photographer and owned a photo cabinet, the Legat Photo Cabinet. On the opposite side of the street lived an Italian bricklayer whose name was Perisotti. There was also a Romanian shoemaker, Vasile Anagnoste, a veteran social democratic militant; he was a very intelligent and cultivated man, and I enjoyed talking to him. He had a bordei [Ed. note: very modest house, usually made of clay; a shanty.] on the Uranus blind alley, which he referred to as ‘his quarters’. He worked at the Schull footwear factory. There was also a French driver who lived on that blind alley. His son was my schoolmate. His father used to beat him up for nothing with the car crank. Back then, automobiles weren’t automatic, so the driver had to insert a crank in front and rotate it until the engine started. Well, the men beat his son with the crank, and I still remember, more than 80 years later, how the boy once told me: ‘You’ve got such a great father!’ ‘Why do you say that?’ I asked him. ‘Because he never beats you and he buys you boots!’ He was impressed because my father didn’t beat me and I was never barefoot. Another schoolmate of mine lived on the blind alley too – his name was Marius Condrea. I remember all our other neighbors: the pretzel maker at the corner, the grocer at another corner. The grocer’s daughters were renowned ballerinas at the variety show theater. When I grew up, I would go from time to time to eat mici [grilled minced meat rolls] at the Florescu restaurant on 13 Septembrie Ave. I also remember the druggist lady on another corner and the male druggist who succeeded her.

People from Oltenia came to our courtyard. They were real Oltenians, from Gorj [County]. [Ed. note: These were people who had come to Bucharest from a distance of over 100 kilometers, and had settled at the outskirts, where they gardened and grew animals, thus supplying the city with food.]. Each of them carried two large baskets with fruit, vegetables, flowers, and big jars of yogurt which they poured with a spoon. We would buy all sorts of things – fruit, vegetables, eggs, cheese. Of course, there was also the marketplace. My mother went there with a lady cook who worked for us and looked after the house. However, they didn’t go to the marketplace too often, because it was the marketplace that came to us. Charcoal was carried using a yoke too. It was because of the charcoal that I got lost when I was 4 or 5. We lived near Viilor Dr. and I started to follow a charcoal tradesman. I thought it was interesting, the way they used to walk around with their yokes and cry ‘Get your charcoal!’ I had never heard anything like that, so I followed him until I got to another neighborhood, and my grandfather showed up and took my by the hand. The poor Oltenians were barefoot and lived in very poor conditions. Nowadays, there aren’t any barefoot people in Bucharest, but, back then, this was a common sight. Many walked barefoot in summer. This is why my neighbor’s son, whom I played with, was impressed to see me with boots on. He walked barefoot, and so did other friends of mine. We don’t have this anymore nowadays, and we owe it to the communist regime. Before the time of Gheorghe Gheorghiu-Dej 1, it was common to see barefoot men and women. Wearing boots in summer was considered luxury. I remember there were people who walked barefoot while carrying their boots in their hands, so that the soles wouldn’t wear down. They must have gone to a place where they had to have footwear.

Back in those days, Bucharest was full of charm, poetry and picturesqueness. Streets and houses used gaslight. There were street lamps. When it got dark, a lamplighter passed by, opened the little window to get to the lamp, and used a lighter to light the gas. In the morning, the same man came back to extinguish the lamp. [Ed. note: Street gas lighting was replaced by electric lighting after World War I.]

In the 1920’s, public transportation used horse-powered streetcars. There were two horses pulling each car. When the vehicle reached the lower area at Izvor and had to climb the Arsenalului hill, there was a boy who harnessed two extra horses, so the conductor drove four horses to go up the hill. I had a streetcar card. The horse streetcar came down 13 Septembrie Ave., took Uranus St., passed by the Arsenal, got to Victoriei Ave. – where the Zlatari church lies today –, and then continued its way on Carol St. – which is called Franceza St. today –, on Serban Voda Ave., and got to the Bellu Cemetery. This was one of the lines [Ed. note: approximately 3 kilometers long, going from west to south]. The electric streetcar went from Cotroceni to Obor. [For a while, horse streetcars were operated concurrently with the first electric streetcar.] The inhabitants of Bucharest used to call it ‘Electricul’ [‘The Electric’], because it was the only electric streetcar in the city. Streetcars were small. There were also summer streetcars – they were open cars with benches. Streetcars had a collector, who sold the tickets, and a conductor. They were widely used, just like today’s streetcars are. But the city had far less inhabitants than it has today. When I was born, there were between 200,000 and 300,000 people. Today, there are two million. There were very few motorcars in Bucharest. Most of them were Fords and, when they rode, all the tin they were made of jingled. These were the cheapest cars. There were also some luxury cars – Buicks and Chevrolets. Gradually, the electric streetcars became widespread. Much later, after World War II, trolley-buses were introduced – I was already old by then.

We had our photo taken once in a while – it was a real event. Technology was very different from what it is today. A light was turned on, you were supposed to stay still, and they photographed you. There was a trendy photo cabinet called ‘Julietta’, located on the corner of Victoriei Ave. with the boulevard, on the spot where an apartment house lies today – one of those geometrical buildings, with nothing but right angles and lines. ‘Julietta’ was owned by a Jew. I can’t remember his name. A second photographer who was in vogue was Mandy, on Campineanu St. He was Jewish too. These two photographers called themselves suppliers of the Royal Court, and were allowed to photograph the members of the royal family. They turned photography into an art. I have some pictures that were taken at ‘Julietta’. Next to Mandy’s was a famous tailor’s shop owned by the Cohen brothers, suppliers of the Royal Court. They were Jews too, of course. After the war, they emigrated to Israel. It was a men’s tailoring shop. I don’t know if they also made women’s clothes, but I believe they didn’t. The Cohen brothers made you look like they wanted to – thinner, stouter; they were artists of their trade.

There were some extraordinary stores on Victoriei Ave. There was the ‘Giaburov’ carpet store, owned by some Armenians, and Dragomir Niculescu’s grocery, where ‘Romarta’ is today. The rich people of the time – Parliament members, bankers – would come and buy ladlefuls of caviar. They would tell the owner: ‘Dragomire, make it one kilo, two kilos!’ I remember the Otetelesanu terrace, where the Telephone Company Palace lies today. The writers used to come there. I went there too, and I heard Florica Florescu [Ed. note: lyric artist renowned at that time] sing. I went to the Gambrinus terrace. When going to the old National Theater, I would sit in the circle. I paid 10 lei for a seat. There were actors who claimed they only performed for the gallery, for it is the gallery alone that confirms a great actor. The National Theater had special acoustics, it was very pleasant and had a curtain that had been painted by Traian Cornescu; behind it was the velvet curtain. I remember the Lyric Theater – this is how the Opera was called back then. It was bombed by the Germans [during World War II], and was demolished. It was located in Valter Maracineanu Sq., next to Cismigiu [Park]. This is where I saw my first opera and ballet performances. I remember the Athenaeum fresco painted by Traian Petrescu, if I’m not mistaken. Extraordinary! The entire Romanian history around the Athenaeum’s hall.

People went for a walk on Victoriei Ave. every day, but especially on Sunday morning. The promenade place was between the Military Circle and the Royal Palace Sq., opposite the University Library. This is where people walked back and forth, and there were so many of them, that the sidewalk became too narrow and there were people who walked on the street. Victoriei Ave. was divided into three lanes: the left and right lanes were for motorcars riding to and from the Palace; the middle lane was for carriages. At the time, there were numerous carriages in Bucharest – perhaps there were more carriages than cars. One of the city prefects, Gavrila Marinescu, had the sidewalks bordered with chains, so people could no longer walk on the street [around the 1920’s]. No man would go out without wearing a hat – this was out of the question. I remember I once went out without my hat, and my mother came running after me with a hat in her hand, and told me: ‘How can you go out like this? People will think you’re crazy! Take the hat!’

On 10th May 2, I used to go to the military parade – I never missed one. The band would play, and then the various arms would defile: artillery, infantry, military engineers. In the end, the royal family would show up. When King Carol [I] 3 was buried, I was a year or two and I attended the funeral with my nanny. I remember King Ferdinand 4 and King Carol II 5, who was the most intelligent of the kings. I remember Prince Michael [King Michael I] 6. I didn’t love the members of the royal family, but their pictures were all over the press. All you had to do was open a newspaper and come across the pictures of the king and of the princes. I remember Prince Nicholas [Ed. note: (1903-1977), prince; son of King Ferdinand I and of Queen Maria, younger brother of King Carol II], who drove a speed car that was unusual for Bucharest.

Every year, the king inaugurated Mosilor Fair. This fair opened in May, on the Thursday of the Mosi [Ed. note: The fair began after the celebration of the Christian-Orthodox Easter and lasted a month.]. I would go there every year. There were people who made a living out of all sorts of lotteries and circus displays – the bearded woman, the fishtail woman, the strong man who could break chains and things like that. It was a rather common amusement. There was a restaurant that served millet beer and mici. I used to go to the fair with my parents. When I got older, I would go there on my own and stare at various sights. One could shoot at targets and win something if one had a hit. The prizes usually consisted of handcrafted objects – dolls and trifles like that.

Going to school

I used to go to the Golescu School, the School for Boys no.3. Back then, boys and girls went to separate schools – there were schools for boys and schools for girls, and high schools for boys and high schools for girls. Let me tell you a story from my first day of school [in 1919]. My mother dressed me up nicely, put the newly-bought schoolbag on my back, with the language textbook and the arithmetic textbook (we, the kids, all called it arithmetic) in it, and sent me to school. I had been to school on another occasion, long before that, when my grandfather had taken me to register me, but I had forgotten where the place was. [The school was close from home.] So I took Cazarmii St. to get to school, but I didn’t find it. Time was running out, because I had to be there at 8 a.m. I tried another street, and yet another, but the school was nowhere to be found. I was very shy and didn’t have the guts to stop a pedestrian and ask about the location of the Golescu Elementary School no.3. I just stood like a fool by the sidewalk and was about to cry because I didn’t know where the school was. As I was standing there, now knowing what to do, I saw a man approaching – he was a middle-aged gentleman elegantly dressed and I felt confident about him. It had seemed to me that all the other pedestrians were in a hurry, so I hadn’t dared stop them. So I went to him and timidly asked him whether he knew where the Golescu School was. ‘Come with me, I’ll show you’, he said. So he took me by his side and asked me, along the way, what my name was, what my parents did, what grade I was in. And so, he kept asking questions and I kept giving answers until the school appeared before me. Happy to have found it, I rushed to the gate, but the man stopped me and said ‘Let me go in first, because I’m older, and you’ll enter after me’ So he went through the school’s gate into a courtyard that was full of pupils who were playing. They all gather around me and ask me the same question: ‘Hey, are you Mr. Movila’s son?’ ‘No’, I said, ‘I’m not Mr. Movila’s son!’ A pedagogue soon showed up among us and he got us to our classroom and arranged us in the desks. And guess who enterer the classroom after that? The very gentleman whom I had met earlier. He was the master, Mr. Movila! Even more than 80 years later, it feels like yesterday. I remember him, with the class register under his arm. He came in, got to his desk and told us: ‘Children, I will now call out your names in order. When each of you hears his name, stand up and say «Here». Have you understood?’ We all went ‘Yes!’ So he began to read out our names, and every boy stood up and said ‘Here’; suddenly, I heard him say Marcuson Gavril. I stood up and said ‘Here! But, you know, my name is not Gavril!’ ‘What is it then’, he asked me. ‘My name is Gutu [diminutive form of Gavril], this is how they call me at home!’ To which the master replied: ‘They may call you Gutu at home, but, in the official records, your name is Gavril. And we shall call you Marcuson Gavril. Now sit down!’ And then he addressed the entire class: ‘Children, do you know what Marcuson did? He was supposed to get to school, but he was such an idiot that he missed it!’ There was a terrible laughter. They all laughed at me, and I didn’t know what to do. The master told them the story of me standing by the sidewalk, looking desperate because I couldn’t find the school. From that moment on, my classmates nicknamed me ‘Idiot of the class’. Even in 4th grade, they still referred to me as ‘the one who was such an idiot that he missed the school’.

Mr. Movila, the master, was a composer who was renowned at that time. A while ago, I heard some of his songs played on the radio. His name was Juarez Movila – he had a Spanish first name, a revolutionary’s name. He edited a magazine named ‘Curierul Artelor’ [‘The Arts’ Courier’], and the pupils’ parents – at least the well-to-do ones – had to buy subscriptions. Only 3 issues or so were published – we were subscribers too. How did the classes go? The master would enter the classroom, and we would stand up and remain standing. There was an icon on the wall. We would turn our faces to the icon and one of the boys would recite ‘Our Father’; then everybody crossed themselves and sat down, and the class would start. Seeing all my classmates cross themselves every day, I began to imitate them – you know how little kids are, they’re like monkeys –, without being aware of the meaning of this gesture. This went on until one day, when the master came to me while the prayer was being recited; he put his hand on my shoulder and he gently told me: ‘You will not cross yourself’ I didn’t understand that, because I was an ignorant when it came to those things. I hadn’t turned 6 yet, because my parents had sent me to school following the German system. I was the youngest in my class. So I didn’t know what my master meant and didn’t say anything. When I got home for lunch, my father used to ask me everyday: ‘So, did he examine you?’ If the answer was yes, two other questions would come: ‘Did you know the answers?’ and ‘What grade did you get?’ That day, he asked me, as usual, whether the master had examined me. ‘No, he hasn’t’, I replied, ‘but there’s something else: the master came to me during the prayer, put his hand on my shoulder and told me not to cross myself’. My father was so amazed, that he became speechless. After a while, he asked me: ‘Did he also say this to any of the other boys?’ And I said ‘No, only to me’. My father asked me this question because he knew there were two other Jewish boys in my class – but they must have been better trained than I was, so they didn’t cross themselves. My father didn’t add anything. After we ate, he took me aside and began to brief me – like they would later call it. He spoke to me about God and about religion; he told me there are several religions and that our family had a different religion than that of my classmates, that crossing ourselves was something we didn’t do and so on and so forth. That was the first time I heard someone speak about God and religion.

I went to middle school at the Mihai Viteazul High School and to secondary school at the Spiru Haret High School. My teacher of Romanian was Petre V. Hanes, a PhD in Letters, author of textbooks and numerous literary history books, and founder of the ‘Prietenii Istoriei Literare’ [‘Friends of Literary History’] Society, which edited the ‘Prietenii Istoriei Literare’ Magazine. He is the one who made an important discovery from the literary history’s perspective, revealing that the ‘Cantarea Romaniei’ [‘The Song of Romania’] poem hadn’t been written by Balcescu, like everyone thought, but by Alecu Russo. [Ed. note: ‘Cantarea Romaniei’, the best known work of poet and prose writer Alecu Russo, is a poem in prose written in French and published in 1850, translated by Nicolae Balcescu.] Another teacher of Romanian was Scarlat Struteanu, PhD in Romanian Philology, author of a well-known doctoral thesis about the humor of Caragiale 7. French was taught by Benedict Kanner, PhD in Letters from the Sorbonne. Another French teacher, Alexandru Claudian, later became a professor of ancient philosophy at the Faculty of Philosophy in Iasi. German was taught by Bruno Colbert, PhD in Letters from Vienna, later a lecturer in German language and literature at the Faculty of Letters in Bucharest, and Stefan Motas Zeletin, PhD in Philosophy from the University of Erlangen, Germany, author of the then-famous work ‘Burghezia romana’ [‘The Romanian Bourgeoisie’] and later a professor at the Faculty of Philosophy in Iasi, just like Claudian. English was taught by Ioan Olimp Stefanovici-Svensk, PhD in Letters from London, former student of the famous English linguist Daniel Jones, who created the system of transliteration named Jones. Stefanovici-Svensk is the one who introduced the system of transliteration of the English language in Romania, and the first one who translated works by Eminescu 8 into English, in cooperation with the English poet Sylvia Pankhurst.

It is with particular pleasure that I remember Stefanovici, who didn’t only teach me English, but also phonetics. Thanks to this, I can speak any language better – not just English, I can speak Romanian better too. He educated my hearing. Stefanovici was a great teacher, but he is sadly forgotten today – who else remembers him? I remember my first class with him. He came in without saying a word, grabbed a piece of chalk and drew the quadrangle of English vocalism on the blackboard. When I later became an English phonetics professor myself, I showed my students the quadrangle that I had learnt in 5th grade. How could I forget Benedict Kanner, who taught me French and was the first one to slap me. I was in the 1st grade of high school, which corresponds to today’s 1st year of middle school, the 5th grade. He had me read from the textbook. It said there ‘Leve-toi!’ [‘Get up!’]. I read it as it was spelled and he slapped me. He had no idea that he was slapping a future colleague. How could I forget Colbert’s German classes, or the Romanian classes of Petre Hanes, who was so close to his pupils, or the philosophy classes of Ioanitescu, who had been a student of Maiorescu? [Titu Maiorescu (1840-1917): esthetician, literary critic and professor, co-founder of the ‘Junimea’ [‘Youth’] literary society in Iasi, where some of the most important Romanian writers of the time made their apprenticeship: M. Eminescu, I.L. Caragiale, I. Slavici etc. He elaborated the theory of ‘forms without essence’ which favored the use of local values over the import of Western literary patterns.] Ioanitescu would only teach logics by Maiorescu’s textbook, which had been unavailable for decades. In order to help me, my father wrote to a brother of his who lived in Iasi. My uncle found the textbook in some used books store and sent it to me. I was one of the few pupils in my class who had that textbook.

Even the teachers who taught arts and crafts were gifted people. There was sculptor Aristide Iliescu, and composer Ioan Croitoru, who taught music. Opera singer Grigore Magiari, who taught music too, brought a gramophone to class, played records and gave us musical education. The physical education teacher had studied in Sweden. The principal had sent him to Sweden to purchase apparatus for the gym that was built. This is how high schools were back then. History teacher Iuliu Moisil later became an Academy member and the founder of Romanian numismatics. This is the kind of teachers I had. Being a high school teacher was considered to be a great thing back then. When a high school teacher joined a party, the entire press announced that the honorable teacher X joined the Y party. Some of them were the heads of county party organizations, which was not an insignificant thing.

I made friends in high school, and I made friends in college. One of my friends from college was Mircea Stoe, who is dead now. He first became an attaché, then a legation secretary in London. When King Michael abdicated, he resigned. He settled in Sutton, a little town near London. When my wife had a convention in Paris, I went with her, crossed the Channel to England, and stayed at my friend’s until the convention was over. Mircea died of lung cancer, because of the tobacco. His wife still lives and we write to each other. A very good friend of mine, Alfred Reiner, a Jew, died at the earthquake [in 1977] with his entire family. Reiner was the manager of a printing house located close to Sfantul Gheorghe Sq. There was a time when I lived with him on Poenaru Bordea St., near the Court House – it was in the 1950’s, before I got married. I didn’t stay for long, but it was more than a year. At the earthquake, all those who lived in that apartment house died. The building had grown rather ramshackle [because it was old] and, when a truck passed by, you could feel the windows vibrate. Another apartment house was built on that spot. Another friend of mine was Idel Segal [a Jew], who was assassinated. He was an editor at the Scientific and Encyclopedic Publishing House and he carried around sacks full of manuscripts. Some thugs thought he was carrying something valuable. He wouldn’t let go, he was stubborn, and so they killed him in the street. This happened in the 1970’s. There was a very nice article about him published in ‘Romania libera’ [‘The Free Romania’] [Ed. note: Romanian information newspaper which was published during the communist period and continued to be published, in a renewed edition, after 1989]: ‘Death of a bookman’. I don’t have that issue anymore, I don’t know how I lost it, and I’m sorry about it. I had photocopies and gave them to everyone. They’re all dead! I haven’t seen my colleagues for years. The few who are still alive never leave their homes.

In the 1950’s, I had this initiative, that the graduating class of 1931 from the Spiru Haret High School meet al least once a month, so that we may keep in touch. I got the phone numbers of everyone, and I called them. It worked. In the years that followed, we would meet in the last Thursday of every month at the restaurant of the House of the University Staff. There were still many of us who came when we celebrated 50 years from our graduation. On that occasion, we met at the ‘Cina’ [restaurant] and we joined together several tables. That was a hell of a party. When we celebrated 60 years from our graduation, there were still some of us left. But when we had to celebrate 70 years, there was no one. You should know we were two classes with 40 pupils each, which gives a total of 80. Only 4 of them are still alive today, and 2 of them are Jewish. Back the, there were 3 Jews or so in one class, and another 3 in the other. All the former Jewish pupils lived long. Even those who are no longer among us, died in their eighties. The only remaining ones are a classmate of mine and me. And out of the 74 Romanians, only two are still alive. So you see, Jews live really long!

I had teachers of Hebrew and I studied it at home until the time of my bar mitzvah. This took place [approximately in 1926] in my parents’ home, in the presence of a Hebrew teacher that was well-known at the time – his name was Schreiber. He was also a poet and had written a volume of poems, ‘Randunelele Palestinei’ [‘The Swallows of Palestine’]. I remember that the ceremony was attended by some members of the family: my parents and my uncles – my mother’s brothers, but not all of them. I held a short, a very short speech in Hebrew, and then they gave me some presents. I later forgot Hebrew, since I didn’t have any books. I vaguely remember its words and letters today.

I was busy reading, exercising, biking – I was member of a biking club. There was a well-known, top quality printing house on Uranus St. It was called ‘Marvan’, and all its workers were biking enthusiasts. They had founded the ‘Marvan’ Biking Club, which I joined. Our rival was the ‘Prince Nicholas’ Biking Club. At the end of the week I used to go biking on Kiseleff Dr., where I would meet other bikers from ‘Marvan’ or from ‘Prince Nicholas’. We would bike together to Ploiesti, or in the direction of Oltenita or Giurgiu. We would cover several scores of kilometers on the highway in one day.

I usually stayed in Bucharest during my vacations as a child. I remember I once went to Sinaia, which I enjoyed a lot. My father once took me to the seaside [at the Black Sea] for a few days. Back then, Mamaia [one of today’s major Romanian seaside resorts] was a totally primitive place and the beach only had some wooden shacks. Another time I went to visit a sister of my mother’s who lived in Botosani, and I spent my entire vacation there. In Bucharest, I would go to the stadium of the National Academy of Physical Education, which wasn’t far from our home. I would run or jump, but, most of the time, I sat and looked at the athletes who were training. I had a very introverted temperament. My vacation was a sort of mixture of biking or athletic trials and very intense readings, which were rich for a boy my age. I was also interested in language issues, not just in literature. I could read French well – actually, very well, if I’m allowed to brag. I could read German and English. I could speak refined French, not just read it. I used to read mainly French literature, but I also read Romanian literature. These last years, I’ve been reading almost exclusively Romanian classic writers – from the chroniclers, the Vacaresti brothers, the pre-Eminescu poets and prose writers. I rarely open a French book. I have, of course, my favorites among the French poets too.

I used to go to silent movies. Movies were divided into acts – some had eight acts, some had nine, some had ten. The longest ones had 12 acts and there was a break after each act. If the projectionist was in a hurry, he would run two acts with no stop. The audience would protest, claiming it was tiresome; today they sit in front of the silver screen for two straight hours. There was a pianist who played while the movie was showing. I remember the actors of that time, especially the comic actors – Zigotto, the most popular comedian, an American Jew, Laurel and Hardy, and Harold Lloyd, the comedian with glasses. I remember Francesca Bettini, Douglas Fairbanks senior, because there was also a Douglas junior. I liked Douglas Fairbanks because he was an adventurer, he was sturdy, he was clever, and he could beat them all. I remember Fatty, who bore this name because he was obese. Whatever Fatty said appeared written on the screen. They were all very nice, these silent comedians. I remember the first talking movie, in 1930-something.

Before the war, in the 1930’s, I would go to the Hasefer Bookstore [Ed. note: It means ‘The Book’; today there is The Hasefer Publishing House.], where they sold books written by Jews or about Jews that couldn’t be found in the other bookstores. The place also hosted fine arts exhibitions. I spent pleasant moments in that bookstore. I seldom actually purchased something, because I didn’t have money, but I would go in and skim through the books – there was an intimate environment. I believe the manager’s name was Steinberg, he was a cultivated man. The bookstore was at the entrance of the Villacrosse Passage [Ed. note: in the historic center of the capital]. There is an apartment house on that spot now.

My father was a subscriber to all the Jewish periodicals, which he received by mail. I used to read all the Jewish newspapers, from the first page to the last. There was ‘Curierul Israelit’ [‘The Israelite Courier’] [Ed. note: ‘Weekly organ for the defense of the Jewish interests’ published in Bucharest in 1906-1916, 1920-1941, 1944-1945. It included editorials, debates, pieces of information, reports on foreign affairs and internal affairs, and advertisements.], a large paper, the best and most important, edited by Horia Carp. There was ‘Egalitatea’ [‘The Equality’] [Ed. note: Jewish magazine published between 1890 and 1940, interrupted during World War I and suppressed in 1940. It reflected: the fight for emancipation and cultural progress, the political fight for civil rights, the Zionist ideology. It also reported family events: balls, engagements, weddings, anniversaries and funerals.], edited by [Moses] Schwartzfeld. There was ‘Mantuirea’ [‘The Redemption’] [Ed. note: Jewish daily newspaper published in Bucharest between 1919 and 1922; a biweekly between 1944 and 1948. Zionist periodical promoting the Judaic culture, it included editorials, literary translations and commentaries on laws and decrees.] I remember a magazine called ‘Copilul evreu’ [‘The Jewish Child’] [Ed. note: Bimonthly youth magazine published in Bucharest between 1922 and 1940. It included biblical history, games, prose, letters in Yiddish and Ivrit.] As a child, I remember I read ‘Dimineata’ and ‘Adevarul’. The latter had a column that I particularly enjoyed – it was called ‘Frolics’. Schwartzfeld’s ‘Egalitatea’ had a column that I enjoyed a lot too – it was called ‘Ruffians in action’. I remember all the ‘Dimineata’ contributors of the time: Blumenfeld, Teodorescu-Braniste, Ion Teodorescu, Constantin Graur, D. Faur, Liviu P. Nasta, who wrote the foreign reports. I remember the caricaturists and drawers from ‘Adevarul’. Even today, I would take great pleasure in rereading the ‘Adevarul’ and ‘Dimineata’ of the 1920’s and 1930’s.

Only one classmate of mine [from the Spiru Haret High School], Vasilescu, became a Legionary 9. After we finished high school, I remember seeing him in the street, wearing the green shirt, and I didn’t dare approach him. You should know that the Legionaries not only didn’t talk to the Jews, but they didn’t even look at them. If, for instance, I was in the street, and I came across a classmate who was a Legionary, not only would he not return my greeting or stop, but he wouldn’t even look at me – he just looked the other way. They had been ordered not to look at us. This Vasilescu fellow may have joined the Legionaries, but he soon became very friendly with me. He had changed his convictions, realizing the absurdity and criminal nature of the Legion 10. He was just a naïve young man who had been fooled by a very skillful and clever demagogy. I never reminded him of those days and never reproached him for anything. So he was the only one who became a Legionary. Leaving him aside, there was never any discrimination in my high school. The teachers treated us, the Jewish boys, just like they treated all the others. There was a legionary teacher, the French teacher, Frolo. But he talked to the others about me and called me his favorite. He was an Italian-born Catholic. He was an Iron Guard 11 candidate in Roman County, where there was a Catholic population, but didn’t get elected. He was the only legionary teacher, but he was unbiased when it came to me; in fact, he was more than that – he loved me, because he could see I enjoyed French. I once even contradicted him, for it had seemed to me that he had made a mistake. His French classes were better than the ones at the University. While the literature courses at the University were held in Romanian, Frolo taught us literature in the most accurate French – so what I did with him was better than what I did in college. I graduated from the Faculty of Letters and Philosophy in Bucharest in 1935.

I remember when the first victim of the Iron Guard was shot. Contrary to the common belief, the first victim of the Iron Guard was not prefect [Constantin] Manciu [Ed. note: police prefect in Iasi assassinated by the Legionaries on 25th October 1925, in front of the Iasi Court House], who was shot by Corneliu [Zelea] Codreanu 12. Manciu was actually the second victim. The first victim was the Jewish student David Falic. He was shot right on the steps of the Cernauti University by a Legionary named Nicolae Totu. Dr. Bratescu, our well-known historian of medicine, mentions Nicolae Totu in his latest book, but he misspells his name, calling him Tautu. So Totu shot student Falic on the steps of the university, I don’t know why. I don’t know what happened to Totu, but I believe he got away with it, because he became a magazine contributor – I used to come across his name. Can you imagine? To think you can shoot a man to death and get away with it! This is the kind of justice we had back in those days!

I remember what the political situation in Germany was before January 1933. I was already 20 and no longer a child when Hitler won the elections. The problem was that the social democrats didn’t get along with the Communists – they could have form the majority, had they created the workers’ joint front. Hitler’s demagogy prevailed; he promised guns instead of butter – that was his slogan. I knew a Jew who lived in Germany – his name was Abeles. He came to Bucharest and we talked. ‘What do you people think about Hitler?’ I asked him. ‘Hitler isn’t serious!’ he said. ‘He won’t be in power for long! As for his anti-Semitism, he shouldn’t be taken seriously. He’ll loosen up, he’ll sweeten the poison! We’re not afraid of Hitler!’ The man I talked to fooled himself, and so did the entire Jewish minority in Germany. They all thought like he did. They underestimated the danger, they didn’t realize how colossally dangerous the situation had become. And Hitler, a man of his word, kept all his promises and did everything that was humanly possible to create a Germany free of Jews. Some left to America, England, France, but most of them stayed. I knew what went on. When I had the money, I bought the German press that was sold in Bucharest, at the downtown newsstands. I read Hitler’s newspaper and the most obnoxious magazine ever printed since Gutenberg invented type. It was called ‘Der Strumer’ [‘He Who Stirs the Storm’] and it was edited by one of the Strasser brothers. The lower part contained a slogan that was present in every issue: ‘Jews are our misery.’ This was the most shameful magazine I have ever come across. I bought two or three issues, but it was unreadable. The Romanian Jews were actually quicker to sense the danger than the German Jews, because they had got used to it ‘thanks’ to the Iron Guard and Cuza’s League 13.

During the War

I remember the [Legionary] rebellion [of January 1941] 14 very well. I was walking in the streets with no fear and stared around. On Atena St., I looked from a distance, because we weren’t allowed to get any closer, how the synagogue [the Iesua Tova] on that street was burning. The Legionaries had set it on fire and let no one, not even the firemen, to get near and extinguish the fire. After the war, the synagogue was built anew, and made even more beautiful than the old one. The Tables of the Law were fixed on the façade, and it is today one of the most beautiful synagogues in Bucharest. I had the fortune of not living in a predominantly Jewish neighborhood, like Vacaresti or Dudesti – I lived in Dealul Spirii, where nothing bad happened.

When the war came, the Germans kicked us out of our home [approximately in 1941], so we had to find shelter in another neighborhood. All of us moved in the Stefan cel Mare quarter, in an old house. Our place had been occupied by the Germans, who had set up an apprentice school there. We weren’t allowed to own radio sets. We had a large radio set which we handed over to the precinct police station. But I clandestinely kept a small galena receiver. That kind of devices were imported from Germany – they were small and cubic, and had a headset. In the evening, I would take out my radio and listen to Radio London, and then I would hide it, so that they wouldn’t catch me and send me to prison. I wouldn’t believe how intensely I followed the course of the war. I rejoiced like a kid for every town the Russians liberated in their march towards Berlin. I had my atlas before me and I kept track: ‘Here’, I would say to myself, ‘they conquered another town; they advanced for another hundred of kilometers’. I listened to all the news bulletins.

In 1941, when we entered the war against the USSR, the first thing that happened to me was that they kicked me out of the army and sent me to forced labor, to the shooting range. My father was too old to get sent to forced labor, and my brother was too young. I remember the first bombings caught me there. The Russians were bombing Bucharest, and we were working under military supervision and couldn’t take cover anywhere. We worked with our bare arms or with shovels to build the shooting range, and we got neither food, nor money. We worked like slaves – but the slaves in ancient times were fed at least. We worked from dawn till dusk. In winter, they would have us clear the snow in the streets. I remember I was once with a fellow-worker, a physician by trade, and we saw a German military approaching. He was a simple air force soldier and he began a conversation with me. I spoke German. He told me he was an antifascist, that he was a textile worker in his civilian life, and that he was from Augsburg. I talked to him, but I soon regretted it when I got home – I was scared. I realize now that the man had been honest, that he was a genuine German antifascist, and I’m sorry I didn’t keep in touch with him.

Then we got sent to Moldavia, to Onesti, where we built fortifications. I worked by the concrete mixer day and night. It was hard work, because I was supposed to carry cement sacks weighing 50 kilos on my back, and I couldn’t even lift them from the ground. A sturdier fellow-worker used to help me – he put the sacks on my back, then I took them where I had to and emptied them. We were led by a military school cadet, a tyrant who cursed us and persecuted us severely. My father would send me money from home, and so I was able to buy things to eat. The Jews in Onesti sometimes called us for minyans, and invited us to table afterwards. They saw I didn’t have a plate, so they gave me one, and a spoon, and they gave me soup, they fed me. The Jews in Onesti were very nice to us, very humane. Onesti was a shtetl, a small town which had relatively many Jews. But they weren’t any different from the other inhabitants – they dressed in the contemporary fashion.

[Mr. Marcuson describes the war period and his involvement in the underground activity of the Communist Party in the article ‘Amintiri din ilegalitate’ [‘Memories from my underground days’], published in ‘Cadran’ [‘Dial’], the literary notebook of the ‘George Bacovia’ cenacle, Bucharest, August 1971, p.6-7.] « In 1942, I found myself drafted for ‘compulsory labor’ at the printing house of the Central Institute for Statistics in Bucharest. This was the perfect occasion to come across poet Stefan Popescu, who was the head of that printing house back then, a man I had first met one decade ago, while a student at the Faculty of Letters. This was also the perfect occasion for the two of us to use the cover of our official activity in order to broaden our underground work in the service of… the Romanian Communist Party. So, the printing house was turned into a nucleus of antifascist resistance. There, in a backroom, we planed our actions: multiplying in hundreds of copies (only using a typewriter at first) some propaganda brochures; some of them had a literary character and were sometimes spotted in other places than Bucharest. (A clerk from the Statistics Institute who returned from Galati presented us one of our own brochures, which he had found down there.); setting up a fund of literary and science books which we sent to the political inmates, by means of their families; monthly collecting – from a group of well-to-do supporters – relatively large amounts of money for the Red Aid 15. Comrade Stefan – my superior – had exempted me from any professional obligations, so I could focus exclusively on these actions; I used my spare time to translate Soviet prose writer M. Ilin’s book ‘The World Is Changing’, which spread in 10,000 typewritten copies bound in cloth – immediately after 23rd August 1944 16, the book was officially published by the newly-found ‘Forum’ publishing house, thanks to the support Lucretiu Patrascanu 17.

There was no way we could use that printing house to print some of our own things. The fact that one of the employees lived with his family in the very building of the company was an obstacle impossible to overcome. I used to look with envy at the automatic typesetters and the printing presses and thought how much faster and better our work could have been done if we had used those machines instead of my typewriter. In the spring of 1944, my comrade told me, in an enthusiastic but worried voice, that he the Party’s Central Committee had assigned him to design a plan to print brochures and leaflets that were to be distributed to the population and the army, and asked me whether I knew a place where he could print a brochure. Knowing what the situation was at the printing house, I had to think of another place. I soon remembered I had once met – about three years ago, in a forced labor camp – one of the co-owners of the ‘Taranul’ [‘Peasant’] printing house in Bucharest. His name was Alfred Rainer, and he was one of my major contributors; thanks to him, an important share of the printing house’s income was directed to the purse of the Red Aid. I paid him a visit and I told him directly what I wanted from him. Rainer gladly accepted: he agreed to put his workshops and paper to our disposal, so that we could print whatever we liked. All we needed was a typesetter and a ‘puitoare’ [Ed. note: operator who inserted the blank paper into the printing press]. We found them in typesetter Sigol and ‘puitoarea’ Stefania Barbulescu. This is how our printing plan began, in the workshop of the ‘Taranul’ printing house, located at the heart of our country’s capital, not far away from Sfantul Gheorghe Sq.

The first manuscript that Stefan Popescu entrusted me with had twenty pages and was entitled ‘The Red Army Is Coming’. The cover bore the mention ‘The Publishing House of the Central Committee of the Romanian Communist Party’ (and I was informed that that was the first printed material to see the light of day with that mention on it in Romania), and it had to be multiplied in 2,000 of copies. At the second floor of the workshop, where the typesetting section was, I prepared a room where the typesetter was to work at night, when the place was deserted. We had get rid of the guard – he had been allowed to take a few days off. In the evening, Sigol entered the workshop, carefully camouflaged the window and, after making sure everything was all right, he began to work. Even today, I remember what he told me when I asked him if he enjoyed the text: ‘Every word is like a bullet!’

Typesetting was done manually, using small letters and crowded lines to save paper. It lasted three of four nights. Then we moved to the printing process. This was done in a Sunday, using a ‘flat’ machine in order to avoid making noise and being heard from the street – we didn’t use the motor, but we manually operated the wheel of the machine. We crammed the copies into a large suitcase which we placed in a previously designated location, from where Stefan was supposed to pick it up. We left the workshop one by one, making sure we weren’t followed, after burning the galley proofs, and removing all the traces of our action. We left the doors unlocked – Stefan was supposed to come in, collect the suitcase with brochures, lock the door, and place the key in the mailbox. In order to avoid the detection of the printing shop by the type that had been used, we asked Rainer to sacrifice the entire set of types: all the led blocks were put in a pouch which was thrown in the Dambovita River.

The following day, Stefan took care of the distribution, and hundreds of citizens found in their mailboxes the very first work published by the Publishing House of the Central Committee of the Romanian Communist Party. ‘The Romanian Communist Party’, they could read, ‘feels it is its duty to enlighten the public opinion in this difficult time, when the nation is at a crossroads, placed between life and death… The Communist Party knows this is no easy thing. It is with difficulty that its word reaches you, for it has to sidestep the barbed wire of a terror regime and – what’s more dramatic –, struggle with an entire mentality of mistrust, suspicion, fear… But, no matter how many obstacles may lie in its way, the voice of the Communist Party shall be heard and understood, because it is the voice of the national self-preservation instinct.’ But it wasn’t until the liberation day [23rd August 1944] that I found out the name of the one who had written those inspired pages: Mihail Sebastian 18. That day, a new kind of duty awaited us, the ones at the printing house: we had to print, that very day, the first official issue of the ‘Romania Libera’ newspaper. »

I became a Party member before 1944, while the movement was underground, because this was the only party that wasn’t anti-Semitic. When the Communists came to power, I was glad, because we had got rid of Hitler. Our only choices were Hitler and Stalin – there was no third option, and this is why I believe that thinking in black-and-white was not only permissible, but also unavoidable. I saw in the Soviet Union not the Good, but an evil that was lesser than Hitler’s Germany. There are many things that we found out after 23rd August 1944, and some are still to be found out. Can’t you see that Holocaust is being denied? I won’t be surprised if some historian shows up one of these days and claims that World War II is an invention of the Jews! The way they’re saying that the Holocaust is our invention. How did 6 million Jews disappear? They simply evaporated? Most of the people don’t know that the Jews are the only people in the world with fewer members than before the war. They haven’t managed to compensate for the 6 million victims through population growth. How did the 3 million Polish Jews disappear? There are now in Poland fewer Jews than in Romania… This was the largest murder in history! Never have the peoples known at any other time in history such an industry of assassinations!

After the war, our house on Uranus St. was returned to us, and we moved back.

After the War

I nurtured Zionist feelings, was a fan of the Zionist idea, had read Herzl, but I never thought it could actually happen. I thought it was a utopia, for I knew there wasn’t one single islet or one single piece of land on this Planet that didn’t belong to someone. How could I have foreseen someone would give the Jews 20,000 square kilometers? How did I find out about the creation of the State of Israel? I was at the State Central Library, in the Periodicals hall. I was reading ‘L’Humanite’, the daily newspaper of the French communist party, the only French paper that was available in Romania [in 1948]. So I was reading it, and I suddenly came across the map of Israel. I was utterly amazed. I spent hours and hours looking at the map of the new Israel and I couldn’t believe my eyes; we finally had our own country. I felt as if a miracle had happened – something that I never thought it would be possible. Think about it: from 70 A.D. until 1948, Jews from all around the world yearned for, hankered after and dreamt at night of Jerusalem. When two Jews parted, they didn’t say ‘Good-bye’, they said ‘Next year in Jerusalem!’

My mother made aliyah in the 1960’s. My brother and other relatives were already living in Israel. She stayed in an old age home in Tel Aviv. I visited her there and, when I returned, I got the news of her death. She died after I had visited her. She was 89 when she passed away [in 1981].

I thought of going to Israel, but I couldn’t speak the language. I would have found it difficult to live there. Imagine someone living in Romania and not knowing Romanian – how hard would things be for that person? I couldn’t practice an intellectual profession there either. I couldn’t do what I did in Romania, where I worked as an editor for a publishing house. I thought of leaving for Paris in high school. Had I done it after I graduated, it would have been a mistake. In 1940, the Germans entered France – they would have caught me and gassed me. At least I’m alive now. I should have left after 23rd August 1944, and the fact that I didn’t was another mistake.

In 1949 or so, I went to Poland and [East] Germany. We were four Romanians sent [Ed. note: by the Romanian State, in an official exchange with Poland and East Germany] to spend our vacations. Poles and Germans came in our place, to spend their vacations in Romania. On that occasion, I traveled across Poland, from one end to the other, and I visited a lot of towns and villages; and this is what I did in East Germany too. Warsaw was all in ruins as far as the eye could see. One couldn’t tell where the streets used to be. They couldn’t find a single house that was standing in order to accommodate us. Do you know where we stayed? Warsaw is crossed by the Vistula River. There was a small ship lying at anchor – it was probably destined for short cruises. Well, we slept in the cabins of that ship. They couldn’t find a room in all Warsaw. And when I say ruins, I mean that there was hardly a wall standing here and there. Things looked the same in Berlin. We were accommodated in a suburban commune, 10-12 kilometers away from the city. It had a few houses intact, and we also got a car. I didn’t see one single man my age in Poland and Germany – I was in my thirties. There were only women, children and elderly people. There weren’t any men. Hitler made the Germans who were my age disappear more than he had done with the Jews. I lived in Poland for a month, but I never saw a man my age. I saw one in Germany, but he was legless – he had lost his legs on the front. Let me tell you about the women’s attitude towards us, the men. The eyes of the Polish and German women begged for a little attention. Their behavior was decorous though. Few of them were aggressive and put their arms around our neck. Most of them were happy if we looked at them and said something to them.

I only held a job after 23rd August 1944. Before that, I lived from tutoring in English and French. I didn’t tutor as much as I could have, because I wanted to have time to read and go for a walk. I used to think and I still think that man’s greatest fortune is what the Romans called ‘otium’, that is spare time intelligently used. After the war, I became a regular employee. I first worked for the Communist Party – they called us instructors, but I actually did documenting for the propaganda section. I was a reference professional. I worked there for a long time, from 1945 until the 1950’s, when they fired me because of a trial in my family [which made Mr. Marcuson’s personnel file look bad]. Then I worked at the ‘Univers’ Publishing House, still in the 1950’s. I also taught French at the Foreign Languages Institute, but only for a few years. The institute was dissolved, but I don’t remember when – in the 1950’s or 1960’s. I was a researcher at the Party History Institute. I had some books and articles published. I retired while I was working for the Scientific and Encyclopedic Publishing House, in 1973. Things were fine for me when I worked there.

My wife, Cornelia Paunescu, was the daughter of some veteran social democratic militants. I wanted to talk to her parents, to ask them about their memories of the old, pre-World War I social democratic movement, the way I’m telling you things from my past right now. Her parents were well-known people; both her mother and her father had their picture in Atanasiu’s ‘Istoria socialismului’ [‘History of Socialism’]. Her father, Paunescu-Paltin, was already dead. There’s a street in Bucharest named after him – a small, pretty street, in the neighborhood where we used to live. They almost gave this name to the very street we lived on, but, eventually, another street, parallel to ours, got to be called Paunescu-Paltin. Her mother was a militant of the socialist women’s group. I went to talk to her, and it was on that occasion that I met her daughter. She told me, in her turn, some of her memories of the social democratic movement. It was ‘love at first sight’. And we got married. We were both middle-aged by then, in our forties.

My wife, Cornelia Paunescu, was born in 1911, in Bucharest. She wasn’t Jewish. She had two sisters: the late Blanche Nicolau [nee Paunescu], and Agatha Paunescu, who’s still alive and is a retiree. They spent all their lives in Bucharest. We got married in Bucharest, in 1957. There was only an official ceremony at the 3rd District Town hall – neither her, nor I was religious. Both my family and hers agreed to this marriage. I wasn’t a child anymore, I was confident I could choose what was right for me, and it turned out I made the best choice. Cornelia went to the Medical School in Bucharest. She was a scientist and she lectured at over thirty international conventions. She was the only Romanian docent with a PhD in pediatric otolaryngology – that was her specialty. As a physician, she attended the Korean War [Ed. note: 25th June 1950-27th July 1953] against the Americans and was the personal physician of Kim Il Sung [Ed. note: (1912-1994), president of the Democratic People’s Republic of Korea from 1948]. There were doctors from all the other socialist countries there – East Germany, Hungary, Czechoslovakia, Poland, Yugoslavia, China. One day Kim Il Sung got sick and he asked who the best doctor was. So my wife treated him, and Kim Il Sung invited us to North Korea twice. Each time, we stayed there for a month, and we lived where Ceausescu 19 had been accommodated before us. North Korea is a very beautiful country. Pyongyang had been bombed by the Americans and the South-Koreans, so they had had to rebuild it and everything looked new. They made theaters, conference halls. All that was left of the old city was an entrance gate. We walked the streets of Pyongyang, with an interpreter with us, of course. We made the way from Bucharest to North Korea in the Transsiberian [special train]. We saw the entire Siberia, and all the cities North Korea and China. Siberia is huge and confines fabulous riches that are yet to be discovered. It’s splendid – from Moscow to the Chinese border, all you can see is birch trees. The first time we went, we took the Transsiberian to and from North Korea. [Ed. note: A one-way trip lasted for about eight days.] The second time, we took the Transsiberian to get there, but we took the plane from Beijing to get back. Today, China looks different from what it looked like when we went there, because they started building. We went many places [together]: England, East Germany, Italy, Soviet Union, China, North Korea, Bulgaria, Yugoslavia, Turkey.

Cornelia never told a lie in her entire life. She was very gentle and kind and she only had one flaw: she trusted people too much. She didn’t know what evil meant. She fluently spoke French, English and Italian. She had a nice humanistic culture [Mr. Marcuson points in different directions of the room, to several bookshelves] – that’s her English and American library, that’s the French library, that’s the Latin library, that’s the Romanian library, and that over there is the German library. She used to go to the hospital or to the Medical School, to lecture, while I used to go to the publishing house or the institute. We both retired on the same day, in 1973. Daily life wasn’t great from a political point of view; economically speaking, we had our problems too – there was a lot of queuing to do and all sorts of shortages. Stores didn’t look like they do now: they were shabby, and the shop assistants weren’t trained; it wasn’t easy to shop for things. We spent our spare time reading, going for a walk, going to see performances. I didn’t keep any Jewish traditions. One morning [in 2000], we had had lunch in the kitchen, ‘closer to the production site’, like we used to say. She was breathing rather difficultly, but I didn’t get nervous. I took her by the hand and helped her sit in an armchair, so she could carry on reading her novel. She fell. I thought she had stumbled against the carpet. But she was dead. I never knew one could die so easily.

We now live in a country which guarantees the freedom of opinion, so I’m going to exercise this right. The Communists built the largest palace in Europe and second largest in the world. [Ed. note: The Palace of Parliament, or ‘The People’s House’, the second largest building in the world, after the Pentagon, was erected on Ceausescu’s order. It currently houses the Romanian Parliament, an international conference center, and numerous museums.] The current regime would be unable to build such a thing or to furnish a palace that is singular in Europe. It’s emblematic of Bucharest, just like the Eiffel Tower is emblematic of Paris, the Kremlin of Moscow, and the Coliseum of Rome. A huge number of things were built. They don’t build anymore nowadays, and they’re not capable of finishing what was started and is almost done. Had Ceausescu lived another year, we would now have a new National Library, and some hundreds of extra apartment houses, nice apartment houses, with balconies and carefully designed curves. I ride in the bus 104 for kilometers and kilometers, and I see what was built by Ceausescu’s regime; and I also see the cranes from the deserted construction site of the National Library-to-be. They want to turn it into something else – apparently, these people don’t need a library, they don’t need books. However, I am moderately optimistic. We are, undoubtedly, on the right track. Of course, we may stumble from time to time, but it is on the right way that we stumble. I’ll vote for the social democrats [PSD – The Social Democratic Party] in the presidential elections; and I’ll vote for the Menorah [the sign of the candidate of the Jewish Community] in the legislative elections!

I used to listen to the BBC and the Voice of America on a regular basis. After I retired, I even used to listen to the same show twice – the first time in the evening, and the second time in the morning, when it was rerun. I couldn’t refrain from listening – I was too curious, and I needed those radios like I needed air. I remember Noel Bernard and his wife; I used to know other names too, but I forgot them.

I welcomed the Revolution of 1989 20, because I had become fed up with Ceausescu. I was in Bucharest when it happened. I walked in the streets, but I wasn’t in that crowd whom Ceausescu addressed – I kept away from crowds. What happened was inevitable. We simply had to enter Europe. I later realized that this wouldn’t have been possible with Ceausescu in power. Being part of Europe is a matter of life and death for us – our peace and prosperity are at stake. I feel frustrated because we are still so far behind, and our integration may be put off. But I hoe we’ll make it [in 2007]. My life improved after 1989. I was able to read the foreign press and a series of authors that had been unavailable before, and I could travel abroad – which I did almost every year, to the East and to the West.

Before 1989 (I forgot the exact year), someone from the [Jewish] Community came to me and asked me if I wanted to be a member. I said yes on the spot, paid my first fee, and I can say I’m an old member of the community. One Sunday morning, while I was at a conference held at the cultural center on Popa Soare St., we were all given some applications to fill. This is how we became members of the Association of the Romanian Zionists, which was recreated after it had been banned for several decades. When the winter holidays came, I received a greeting card from the Zionists, who have their headquarters close from here, on Kogalniceanu Blvd., where the Sohnut located is too. Despite there’s so few of us left, the community has an active life. The ‘Realitatea evreiasca’ [‘Jewish Reality’] Magazine is very good. [Ed. note: The magazine of the Jewish minority in Romania was known as ‘Revista Cultului Mozaic’ [‘The Magazine of the Mosaic Cult’] between 1956 and 1995, and changed its name to ‘Realitatea evreiasca’ in 1995. It includes articles about the cultic and cultural life of the community and contains a page in English and one in Ivrit.] It has some extraordinary articles, especially those by Eveline Fonea, Iulia Deleanu, Luciana Friedmann. I regularly attend the community conference center on Popa Soare St. on Sunday. I sometimes eat at their canteen.

I was always interested in religion, although I wasn’t a religious person. One may deny the existence of God, but one cannot deny the existence of religion. I’m a reader of the Bible and of religious literature. I only go to the synagogue on special occasions. Unfortunately, religious services only began after sunset, when the first star appears – this is when the Sabbath starts. Well, when the first star appears, I’m always at my place, because I don’t like to walk the streets at night. I only attend the synagogue when I can do it during the day. I was there for Sukkot and for the high holidays, but only to the gatherings that took place in the morning or early in the afternoon. The synagogue is not a church. A church is usually only a place for believers. A synagogue can be also a place for non-believers. The synagogue is Beit Ha Knesset, the house of the assembly – this is where the Jews assemble. There used to be concerts before the war. There was a singer, Silvia Feller. There are electoral meetings and conferences held at the synagogue nowadays too. I now go to the Choral Temple. I only went to the synagogue on Atena St. a few times [Ed. note: the Iesua Tova Synagogue built in 1827, still functional. The street is currently called Tache Ionescu St.]. Most of the synagogues disappeared. I used to go to the Malbim Synagogue [Ed. note: built in 1864, demolished in 1985; on its spot lies today the construction site of the National Library, near Unirii Blvd.]; I liked it a lot. I would also go to the Great Synagogue [Ed. note: built in 1846; since 1991, it has been sheltering the Memorial Museum of the Jewish Martyrs in Romania.] on Vasile Adamache St. I still go there to see the Holocaust exhibition.

I never denied my identity. Against people’s advice, I never changed my name of got baptized. There’s no point in denying one’s identity. If a Jew denies being a Jew, there will always be someone who will remind him! I have come to the conviction that Jews represent not only a religion, but also an ethnic group. Leaving aside the Mosaic faith, there is also a Jewish ethnic group, just like there’s a Hungarian, or a German, or a Bulgarian ethnic group. A Jewish baby is a rich being from the very moment it’s conceived in its mother’s womb. Being a Jew is a lucky thing. Jews cannot be compared to anyone. Of course, any nation could claim it cannot be compared to any other, but the Jewish history is really unique. The Jewish history begins 14 centuries before Christ and it is extraordinary. Jews survived thanks to their rabbis and their religion – it’s religion that prevented them from becoming extinct. Hebrew is the only classic language that could be reborn. Attempts were made in Europe to revive Latin – the French founded the ‘Le latin vivant’ [‘Living Latin’] Society, published magazines, but failed. The Greeks tried to resurrect the old Attic language, but failed. The Greeks of today still speak Demotic, the colloquial Greek language. The only ancient language that managed to survive and is now spoken by millions of Jews from Israel is Hebrew. Any pupil in Israel can now read the Old Testament in original, in Hebrew. And this is something extraordinary!

Glossary:

Ferenc Pap
Cluj Napoca
Romania
Interviewer: Ildiko Molnar

The family of my great-grandfather on my father’s side came from Germany; they must have been very young when they moved to what was at that time, Hungary. Eliezer Kohn, my great-grandfather, was born in Dunafoldvar in 1837. He became a Chief Rabbi there. In 1875, when my grandfather was born – he was the youngest child – the family was still living in Dunafoldvar. My great-grandfather was appointed in Bekescsaba after that, where he soon became a Chief Rabbi again. [This happened] at the time of the so-called Congress, when the denominations came into being: orthodox, neolog and statusquo [conservative]. My great-grandfather became a neolog; he was probably more liberal. He also wrote sermons. I still have one of his sermons, printed in 1881. I think that he wrote out his sermon himself in Hungarian and printed it, probably in Bekescsaba. It is not very long; I only remember that he strongly praises Francis Joseph. Great-grandfather died in 1907. I have no idea about his wife, but she was Jewish, that’s for sure.

My great-grandfather had eleven children; my grandfather was the youngest of all. One of his brothers was called Artur; he was a doctor somewhere in Transdanubia. And I think that he had another brother, called Guido, who was also a doctor. Unfortunately I know very little about his brothers and sisters.
My grandfather on my father’s side, Illes Pap, wasn’t religious at all. He needed no father, no religion, nothing. As a teenager he was sick and tired of the environment at home and he went to Budapest, and from that time on he was completely non-religious. He graduated from high school there, and then he also finished university in Budapest. He majored in languages: Hungarian and German, but he studied something at the Faculty of Philosophy too. The family believes that he gained two doctorates: one in linguistics and one in philosophy. Later he was a teacher of linguistics and literature, until the end. As a student in Budapest, he became a member of a literary group called the Kisfaludy Compan. He dealt with the works of Arany Janos [one of the most famous romantic poets in Hungarian literature], and with Lessing from German literature. He wrote a book on this.  Besides this there was an old series, sort of like “Everyman’s Library”, which was probably much cheaper, and my grandfather’s book about Ferenc Rakoczi [Prince of Transylvania, leader of the insurrection in 1703-1711] was published as part of this series.
Anti-Semitism in Hungary grew very strong at the end of the 19th century. At that time there was a radical party leader and Member of Parliament. Due to the disadvantages which were incurred [because of the Jewish name, Grandfather] Magyarized his name. It became Pap [preacher], because the neighbours always called them “the preacher-boys”, because my great-grandfather was a Rabbi. [Besides] everybody who was called Kohn or Kohen or something similar is [of] kohanite [origin]. The name Pap could have come from here as well. He magyarized his name sometime at the very end of the 19th century, and all his brothers and sisters followed him and “Papized”. There were eleven brothers and sisters, and he, the youngest, Magyarized his name, and then all of his brothers and sisters became Pap, too.
He met my grandmother Paula at the end of the last century [the 19th], probably in Vienna or Budapest, and I think they were distantly related, too. My grandmother’s father was a distillery owner in Vienna. I know of one of my grandmother's sisters; she was called Olga, and she lived all her life in Vienna. Her husband was a factory owner, a rich man. They also had children.
My grandparents got married sometime at the beginning of the [20th] century. My grandmother learned Hungarian and she also wrote in Hungarian a great deal. Auntie Ibolya was born in 1904, as a first child. She was already born as Pap. At the end of the century there was a well-known linguist called Zsigmond Simonyi. It was said that my grandfather would be his assistant, but university work was poorly paid and high-school work paid a little bit better, thereupon my grandfather went to Kassa [today: Kosice, Slovakia] as a teacher. My father was born there in Kassa, two years after his sister. Three or four years after that, they moved to Szolnok. There was an educational centre in Szolnok called the Commercial School; and my grandfather became headmaster there. And then the events of 1918-1919 intervened: the end of World War I and the so-called Soviet revolution [the Hungarian Soviet Republic]. It was interesting that within this chaos both my grandmother and grandfather took sides. My grandfather was a so-called radical bourgeois and it was said that my grandmother was communist. After a short time they came to Budapest. In Budapest my grandmother was a member of the so-called Council of the Hundred – which was a kind of a parliament – and became the head of some kind of reformatory school. Then in March, of 1919, I think, this movement came to an end. When the whole thing collapsed they went illegally to her wealthy sister in Vienna. My grandfather sent from there all kinds of CV's and self-recommendations, and the Jewish high school of Temesvar [today: Timisoara, Romania] accepted his application. That’s how they got to Temesvar in 1920 or 1921.
In Temesvar they lived in a tenement dwelling somewhere downtown. My grandfather taught Hungarian and German at the Jewish high school. There’s a little story related to this. My grandfather was a passionate smoker. Many times there was a cigar hanging out of his mouth even when he entered a class. Besides this, he had moustache too. They drew him like this, with the cigar. Well, he was a huge man and his students nicknamed him “The oldster”. A few of his ex-students are still living in Kolozsvar. He was a well-built, physically robust man, and my father reminisced many times, fairly shuddering, but also with humour, that he once ate for breakfast an omelette made of twelve eggs. My grandmother stayed at home and took care of the three children. On her own initiative, she lived out her intellectual inclinations. She wrote plays. One of her plays was performed inTemesvar. My grandmother died in 1929.
My grandfather’s second wife was called Hilda. She was much younger than my grandfather was. I don’t know where they met, but they got married sometime in the 1930s. She already had a grown-up boy at that time, I don’t know whether he’s still living or not, but at that time the boy went to Vienna. I think he was called Karlsten Erst. His second wife died in 1942; I didn’t know her.
My father had two sisters; he was the middle child. The eldest was Ibolya. She learned to play the piano and she taught the piano. Later, after the war – in my childhood – I remember that she was a cashier in some kind of ready-to-wear boutique or clothes shop. She got married in 1940 to a teacher from the Jewish high school in Temesvar, called Hauben, who came from Bucovina, from Cernovitz. He was appointed there in Temesvar, and he taught Latin. This uncle of mine knew some thirteen languages. They moved to Israel in 1962. My aunt didn’t work anymore there, and my uncle commuted to the university in Tel-Aviv from Netanya, where they lived. He taught there Latin and Old French. Meanwhile he went on some study-tours as well. They didn’t have children.
The youngest auntie was called Klari. She had three husbands; the last one was called Mihaly Suranyi. At first she lived in Brasov (Brasso) then in Bucharest. She was an official all her life. After retiring, in the middle of the 1960s she moved with her husband here to Kolozsvar, quite close to where we lived at that time. Her husband was a Gentile. I think he died in 1973, in the same year as my mother did. He was of mixed origin, a Hungarian-Romanian, but [in the family he was “the biggest Hungarian and Jew”]. They didn’t have children. My aunt died in 1994. They are both buried here in Kolozsvar.
My father had a rather eventful youth, because he (and his two sisters as well) went to Vienna with his parents in 1919. At that time, after World War I, there was a program that sent many of the children of the so-called defeated countries – and Hungary was a defeated country – abroad to “be fed up.” That’s how my father and my younger aunt got to London for a year. They attended school there. In the same period my elder aunt, Ibolya, went to one of her aunts on the mother’s side in Czechoslovakia, by the same right, and stayed there a while. This period lasted about a year, sometime around 1920. Then they all came back to Temesvar. My grandfather was a teacher already and they continued their studies there, in the Jewish high school. My grandfather was very strict, like some teachers are. He was especially strict with his own son. He taught him, and even more, he was also his form-master at one time. My father told me many times that he always had to be perfectly prepared, otherwise it meant big trouble.
The Jewish [aspect] at high-school was probably the fact that the whole high-school – the teaching staff and the pupils as well – were Hungarian-speaking middle-class Jewish people whose mother tongue was Hungarian, and to whom religiousness didn’t really matter. Probably they were obliged to go to synagogue on weekends. All of my father's classmates were Jews as well. Later on, over the course of decades, the company of friends dispersed. Very few of them remained in Temesvar. Some of them went abroad: to Hungary or to Anglo-Saxon territory. My father went to Kolozsvar. The Jewish high school was functioning until about the time of World War II. I think that in the ‘40s there was only a Jewish elementary school inTemesvar.
My father must have graduated high school in 1924, I think, and then the auntie from Vienna undertook his education. My father would have liked to be a doctor, but there wasn’t enough money for that, so he finished a one-year course in Vienna: the shortened, one-year course of an academy of commerce. That academy still exists; it is called the World Trade Academy.
[Then the father got to Temesvar, because he got a job there. He also met Ferenc’s mother there]
My great-grandfather on my mother’s side, Markus Rosenthal, started out as a leather manufacturer in Temesvar. Later, as a mature man, he had a leather shop in one of Temesvar’s neighborhoods. They had five children; the youngest was my grandmother, Gizella. She had two sisters and two brothers. The eldest boy was Zsigmond, the next one was a girl, Cecilia. Another boy, Jozsef, became a chemist in Papa. And another called auntie Rozsi, I think, her youngest elder sister. She got married to a manufacturer in Budapest.
Ferenc Klein, my grandfather, was a shop assistant in my great-grandfather’s shop and that’s how he got together with my grandmother, Gizella. My grandfather didn’t become an owner because he was too young. At that time my grandmother didn’t work, of course. My grandfather was there in my great-grandfather’s shop; he was in the store till the end of his life (he had a very short life). He died very young, of cancer, around 1909. My mother was born in 1909. I think she was a few months old when her father died.
My grandmother and my mother lived in Budapest until the middle of the ‘20s. In Budapest my grandmother worked for a long time in the factory [that belonged to auntie Rozsi’s husband]. In the meantime my mother learned choreography at a well-known ballerina’s school, Olga Szentpal’s school, and from there she went to Wurzburg, Germany, where she graduated. They went back to Temesvar only after that. My grandmother had a separate flat; she was an official. I think that in the first few years my mother opened a [dance-] school in Lugos and then in Temesvar.
Somehow or other, at the end of the 1920s she met my father, and they got married in 1930. They only had a civil wedding [they were not married by a Rabbi]. At that time my father was transferred from his post in Temesvar to Bucharest, and they lived there for a while. From there they went to Kolozsvar, before my birth, sometime between 1931 and 1934. My mother had a school of choreography here, the so-called school of rhythmic dance and art gymnastics. My father was known in Kolozsvar– and he also introduced himself – as the husband of Vera Pap. This means that my mother, with her posters, was more well-known, at least by name, than my father.
My father was appointed again to Bucharest; I was born there in 1935. From there we went to Temesvar, where my younger brother was born. In 1938 we moved to Kolozsvar indefinitely. There was a Franco-Romanian insurance company and my father came to Kolozsvar as its manager. Then in 1940, when there was the change of power, they offered to send him to a position in the same company in Romanian territory, in Torda [today: Turda, Romania], but he didn’t want to go. He was devoted to Kolozsvar.  After a short time, from 1938, the three anti-Jewish laws were introduced in Hungary.
They ousted the Jews step by step; they began with the artists and then they extended it to the others and brought other coercive measures. In 1940 or 1941 they dissolved the insurance company, and my father lost his job. My mother wasn’t even in an official post. After 1938, when they moved back to Kolozsvar, she didn’t have her dance-school any more. There was something that stated that Jews couldn’t have official posts, and then my father had a good friend, an old man who undertook to run the company in his name. Then this had to end too. Then my father dealt with selling books, and he wandered all over Transylvania with books. He told us for fun once, that when he came home, he went to a major railway station where he had book-business with the stationmaster. He introduced himself and the stationmaster told him that he would buy books from a man with such a nice name. He also stood him a treat, but he didn’t know that he was a Jew. This happened in the 1940s.
The persecution of Jews in Temesvar – as a town in southern Transylvania [which belonged already to Romania by that time] – was less than over the border, in northern Transylvania, which belonged to Hungary at that time. The persecution of Jews between 1939 and 1944 meant that from time to time, the able-bodied men were called in to labour service. For example, the husband of one of my mother’s cousins was in Karanszebes [today: Caransebes, Romania] in forced labour service, where they had to dig some ditches. We, just like the other members of the family, lived in Hungary, here in Kolozsvar. Kolozsvar [belonged to] Hungary between September 1940 and 1944.
In the summer of 1943 they took my father into the forced labour service. From that time on my mother looked after us; she invented a product, a masterpiece of fine workmanship. She had been preoccupied with industrial arts even as a child and she was in a terrible dilemma at that time: to choose to deal with industrial arts or to be a dancer. In the 1940's she took up her old knowledge of industrial arts and she made beach-bags. This was when plastic, the imitation of textile and leather, was brought to Hungary, and she made beach-bags and sold them in secret. And there was another thing; we let out one room to a lady who moved there with her daughters, and that’s how we obtained the bare necessaries.
[The day before the opening of the ghetto in Kolozsvar, Ferenc’s family got the opportunity to run away.]
On the 3rd of May 1944 a Romanian peasant from Tordaszentmihaly raised the price for a family – the Stossers – whom he wanted to evacuate to Romania.  And so they were taken away – they were deported – and none of them came back. They found the price the man asked too high. My mother used to visit these Stossers, their ex-neighbours, and that’s how it was revealed to us what they wanted to do. The Romanian man came to us very angrily and told us that if these people didn’t want to save their necks he would help us flee us for nothing. It looks as if that man knew more than we did. That is how it happened that he took us for nothing. We lived in Zapolya Street at that time. We started from there. We hid in an attic until it got dark, then late night, we met this man at a given place and he took us over the border. There was my mother, my younger brother and I, and a woman from the neighbourhood who found out somehow what we were up to and pleaded to come along. The woman’s husband was in forced labor service as well; he didn’t come back but died there. They had no children.
I remember that we went through the forest a lot and it was very tiring. We went by horse and cart until the end of the Gyorgyfalvi road where we met this man and from that time on he took us on a very remote road. This whole thing made us more mature than we should have been at this age (I was just nine years old and my brother was just six). We remember quite a lot of details. For example we remember very well that before the end of the Gyorgyfalvi road they took us into a watchman’s house in order to use up some time. The landlady was the sister of the man who took us over the border. At one point she told us: “Children, hide under the bed quickly, because the wolves are coming!” in fact there was some sort of patrol, some kind of control by the gendarmerie. After they noted that everything was okay and they didn’t find us, we could come out. The lady gave us each a soup plate of “krumplipaprikas” [stewed potato with sour cream, seasoned with red pepper] with the words: “Eat, just eat, children; this may be your last supper…” To the left, at the end of the Monostor [today: Manastur] neighbourhood there is the Gorbo valley; somewhere there we got across [into Romania]. So it was not at the usual crossing-place, at the Felekteto [today: Feleacu], where they tightened control and caught many people fleeing, but we went somewhere else. This man knew the area. He took us over the border and left us before Tordaszentmihaly. Once we got there we entered a Romanian peasant house, completely at random. The man there probably guessed what it all was about. My mother asked him to take us to Torda. In Torda she had an acquaintance, we stayed there about seven or eight days then we went to Temesvar by train.
In Temesvar my mother was actually at home, but for us children, it was the first time we had been there. My mother knew very well where to go and what to do. We went to the house where our relatives lived: my grandmother and her sister Cecilia with her family. We hid there. It was quite a big house; controls by the authorities were completely incidental or did not exist, so we didn’t have to fear them. However, sometime in July 1944, some self-seeking person denounced us. That’s how we found ourselves at the Temesvar police department for about three days. The way we got out of there, was that a friend of ours bribed the chief constable. 
On the 23rd of August 1944 was the royal shift of loyalties. The king had Antonescu and a considerable part of his government arrested and taken away.  The Romanian government then went over to the Soviets’ side. From that time on the military operations continued on the side of the Allies – American, English, French and Russian – against the Germans. Of course this change didn’t happen in a flash, especially in the provinces. The change consisted of the fact that at the very beginning of September, the so-called red troops came to Temesvar. Then we – just like many other people – despaired and started to seek refuge in a nearby village. On the way we met these troops and they told us to go back to the town because Hitler was “kaputt” [finished].
The liberation of Kolozsvar was on the 11th of October 1944, which means that the united Romanian and Russian troops defeated the Germans. I think that after a week my parents already came home to Kolozsvar. We were enrolled at school in Temesvar: my brother at a Jewish elementary school’s 1st grade and I in the 4th, and we finished school there. In the summer of 1945 we went back to Kolozsvar too. In those times there were enough houses. There were 17,000 Jews in Kolozsvar before the deportation and these people’s houses all became free in 1944. We children went to the all-ready house [the house had already been prepared]. Then I became a child again. I know that our parents had the opportunity to choose and they chose the flat – it was in a street towards the railway station – which though relatively quiet, wasn’t far from downtown.
At first my father was an official of a newly created Jewish organization which ran under communist guiding-principles. It was called the Democratic Union of Jews. For a while, my mother was the secretary of a retraining centre for Jews. At that time this wasn’t a governmental organization, the Jewish community of Bucharest [was the organizer of these centres, because] it wanted to give jobs to those who had lost their prospects. There were similar movements in every Central Eastern European state: to retrain for physical work those Jews who came back from the deportations and couldn’t continue the work they had done before. This organization’s name was abbreviated to O.R.T. It had many sections related to physical work: locksmith, turner, joiner, and things like that, and my mother was the secretary of this school for a while. In 1945 or 1946 they both got into their respective professions; my father became an official, a bookkeeper in a factory in Kolozsvar, then he got a position somewhere else. My mother became the teacher of the ballet class at the Pioneer Centre in Kolozsvar. The abdication or deposal of the king was at the end of 1947. During 1948 the communist government increasingly seized everything, step by step. The nationalization was concurrent with this. In ’48 my mother got into the Ballet High school of Kolozsvar where she was a teacher and a deputy-headmaster. At the same time, sometime in 1949 she got into the newly-made so-called Cluj Conservatoire. At that time it was mainly a Hungarian institution, actually, it was Hungarian and mixed. She taught the discipline called the basics of moving on stage. Then she remained here, also in the new united conservatoire, even after her retirement in 1965.
[In 1959, when the Hungarian Bolyai University was amalgamated with the Romanian Babes University, and today’s Babes-Bolyai University came into being, something similar also happened at the conservatoire]
I attended the Jewish high school in Kolozsvar from 1945 through 1948, until the so-called education reform, when it was closed down. There were a number of Jewish youth associations, not in the school, but outside of it, though many pupils took part in them. There was probably a sports organization too, but it was mainly education of Jewish consciousness. Some of these associations were more radical, so they were Zionist. They said the only way out, was for everybody to emigrate. Others adjusted themselves to the circumstances and said to themselves that this was an opportunity to create some sort of Jewish life in Romania. I wasn’t a member of any of them. In 1948, when they closed down all the denominational schools, the Jewish school among them, I took an entrance examination and went to the school from which I later graduated. This was called Classical High School. At that time there were only about six such outstanding school of this type in Romania: one in Kolozsvar, Temesvar, and Nagyvarad, two in Bucharest and one more somewhere else. This was the only type of school where they taught Latin and Greek.
My classmates knew that I was a Jew, but they didn’t care at all, at least they didn’t show it. But an interesting thing happened: In the first year, in 1945-1946 I attended a Romanian school. There were many people, at least two, who thought that it was a very temporary condition [referring  to the Jews]. During the breaks they passed their time by gathering around me and beating me up, as much as they could. Three years later, after 1948, one of them was my classmate in the Classical School and at that time he was the meekest lamb in the world, so his attitude underwent a complete change.
When I finished high-school I enrolled myself at Babes University, to the Faculty of History. I finished in 1956. After that I waited for a few months because the principal told me that I would get a job at the History Institution, but it didn’t work out. I did all kinds of jobs for seven years. My first post was at a daily paper of that period, called Igazsag [the truth]. I translated the Ager Press’s (Romanian news agency in Bucharest) incoming news for the foreign affairs column. This lasted about one and a half months at the end of 1956. There was no possibility of confirming me in my post. Andras Kovacs was the general editor at that time, and he later went to the Hét [the week]. At the beginning of 1957 I dealt with Romanian-Hungarian translations. Then came the time when I was a pioneer instructor. I was a so-called chief pioneer instructor, which was a paid job at that time. I didn’t have to teach them but just to take charge of their activities in all fields. After that, for one or one-and-a-half months again, I stood in for a teacher of History, and I taught in Hungarian. Then my first real post came. In the spring of 1957 I became a proof-reader at the Kolozsvar press, and at the end of summer I got to the Korunk [our times].  I was a technical editor there for about three years. There were redundancies everywhere; that’s how I got out of there. After that, for almost three years again, I worked in the Kolozsvar University Library. From December 1963, I worked in the Museum of History of Kolozsvar, at first as a museologist then as a chief museologist, then as a chief research worker. I completed my Phd in March 1981.
I devoted a lot of time to my thesis work. I also translated hundreds of articles. Mainly in the ‘50s and ‘60s the Hungarian scholars from Transylvania didn’t really speak Romanian properly. And I was the only one who had Hungarian as his mother tongue and attended a Romanian university. I translated from Hungarian to Romanian for almost everybody who dealt with history, art history, folklore and philology. Besides the thesis work [for the doctorate] I devoted much time to the editing of the “Acta Musei Napocensis”, the annual publication of the Museum of History of Cluj. [Ferenc sub-edited the annuals of 1984-1988 as an editorial secretary. The name of the museum today is The Transylvanian National Museum of History, in Romanian: Muzeul National de Istorie a Transilvaniei.] Besides this, I translated more than 20 books and excerpts too. At the present time I’m working on a very interesting manuscript from the 17th century.
I joined the life of the Jewish community later. In 1984 the president of the community at that time, Miklos Kertesz, who was a lawyer, (in his youth he was a good friend of my father), asked me to participate as a museologist in the preparation of Romania’s first Holocaust exhibition. As proposed by the president of the religious community we organized the exposition with Mark Egon Lowith [a Jewish painter from Kolozsvar, still-living at that time] and with an architect called Daniel Lidianu; I, as a museologist, Lowith, as the art designer of the whole thing, and the architect, who was also a member of the organizers. The preparation consisted of the acquisition and placing of the materials. In some places we definitely had to obtain and to arrange artificial materials which were the nearest to the original. 
For example we got so-called "Heftling" prisoner clothing from the Hungarian Opera and we dressed up a puppet in these clothes. There were pictures on the wall, which had to be arranged according to certain rules and there were many other objects in the exhibition. For example there was the so-called “Ilse Koch soap” as well. This Ilse Koch was the wife of one of the leaders of the Auschwitz camp. She told her husband: “Why should we lose this precious material? We have to make soap from the dead Jews’ bones.” They made many soap of this kind, and there was a household soap, which we exhibited. There were also many certifying documents made by the Americans, referring to which people were in this and that camp, and which were liberated here and there. There was enough material for a room. In the synagogue on Horea Street, to the right of the Torah, there’s a little room, and we created this exhibition there. I’ve been a member of the religious community since 1984; for me, this is just as natural as the fact that I’m a Hungarian too. But I go there mostly to pay the member’s subscription. The best way we can put it is that I’m a Hungarian Jew, there is no more to it.
I met my wife through a colleague of mine – from the University Library – who she was friends with. Neither she, nor my parents-in-law had any objections to me because of my Jewishness. We had only a civil wedding. We got married in 1972. We didn’t think about whether we should raise our child as a Hungarian or as a Jew. It was all the same to me. The child confirmed; she became a Reformed [Protestant]. But nothing really depends on this.  We don’t observe Jewish holidays at all, just Easter and Christmas.

Thomas Molnar
Budapest
Hungary
Interviewer: Mihaly Andor
Date of interview: April 2005

Thomas Molnar is a tall, old gentleman; he speaks Hungarian elaborately and without an accent. He spends a month in Hungary every year. During this time he meets his relatives, goes to the theater, or goes to see an operetta or an opera almost every night. The apartment, which he rents downtown, is equipped with Internet and a fax machine too, so he can arrange his routine work at home.

My paternal grandfather, Farkas Vilmos Molnar, was born in 1869 in Veszprem as Volf Vilmos Weisz. His father, Samuel Weisz, was a tailor assistant, his mother, Mari Weisz, nee Muller, was born in 1838 in Papa. I don’t know anything about my grandfather’s parents. I don’t know much about my grandmother’s parents either, but it’s there in a document that her father was Farkas Muller and her mother Netti Gerstl.

I don’t know much about my grandfather’s youth. I only know from the documents that between 1884 and 1887 he was an apprentice of Ignac Kohn, baker and confectioner master in Papa, and in the meantime he went to the industrial school in Papa. Then he served in the Hungarian Royal 17-infantry regiment as a soldier for twelve years and three months, and because he served ‘fairly,’ he was entitled to wear the ‘jubilee medallion.’ [Editor’s note: This of course doesn’t mean, that he was a soldier all this time, but the effective service was four years and for eight years he was a reservist] This is written in his demobilization papers he got from the military in 1911. In World War I he wasn’t called up for military service anymore. In 1896 he magyarized his name to Farkas Vilmos Molnar. He got married in 1897, and at that time he already lived in Budapest. According to the marriage certificate he was a baker’s apprentice.

My paternal grandmother, Roza Polnauer, was born in Enying in 1873. Her father was Tivadar Polnauer, a shoemaker’s assistant, her mother was Maria Hoffmann. I don’t know when they moved to Budapest, but at the time of the wedding the Polnauer family already lived in the same street. Before her marriage my grandmother had probably been a maid, too, because her employment card was issued by the Papa trade authorities on 25th August 1896, based on the maid’s card, also issued in Papa in 1892. She needed the employment card because between 25th and 30th October 1896 she worked as a knitter’s assistant at Samu Weis’ in Vagujhely [today Slovakia]. Her salary was 8 forints a month and full board. According to her marriage certificate she worked as a stockings knitter.

One year after she got married, in 1898, my father [Miklos Molnar] was born, and three years later my Aunt Margit [Rona, nee Molnar]. From then on my grandmother was a housewife. I only know about her that she was sickly all her life. I think she must have had quite a difficult life. They say that she was a very sweet woman; my father loved her enormously. They must have moved a lot, because the places where they rented an apartment are recorded.

Though my grandfather had learned confectionery, too, he was mainly a baker. He was a stubby, robust, very strong man, and he loved the girls. It seems that the situation in Hungary must have been very bad; he didn’t have a job, so in 1901 he immigrated to New York. I have found the money-orders with which he sent home sometimes 5, sometimes 10 dollars from New York, which was a big amount at that time. He was there for two years. When my younger brother was last in New York, he went to Ellis Island and looked at the records, and he found my father’s name there, too. He was in New York throughout and he worked as a baker. Then he was homesick and he came home. I don’t know details like where he worked and what exactly he did in New York, nobody ever talked about that. But I suppose that he worked as a baker. I know this only because I found the money-orders among the family documents. After he came back from America, he worked as a baker.

After World War I he opened a small shop on Vorosmarty Street no. 51, where they sold all kinds of trifles, but especially candy. This was a tiny little shop, and for a while they lived off it. At that time they lived on Szondy Street. I know this because my father told me that there was a statue nearby, on Ferdinand Square, I don’t know whose statue that was, but I know that they used to climb on it when they were small children.

In 1929, at the age of 56, my grandmother died. She was just on holiday. She had serious diabetes, and she went into a coma and instead of giving her sugar, they gave her insulin. So when I was born, my grandmother wasn’t alive anymore.

They had the small shop on Vorosmarty Street for quite a long time and at the beginning of the 1930s or perhaps already at the end of the 1920s, I don’t know exactly when, they opened the shop ‘Vilmos Molnar and Co.’ on Thokoly Street. The sign read ‘MOLNAR SWEET-SHOP CANDY.’ The associates were my father and my father’s brother-in-law, Janos Rona. The shop functioned so that they bought the goods from candy-makers and passed them on to retailers. They were in contact mainly with small factories. This is how we were in contact with Vilmos Anesini, who had a candy factory on Thokoly Street no. 8. He played an important role in our life later.

The business prospered, and later they opened another shop on Thokoly Street no. 8, too. It was worth opening a second shop relatively close, because this is a very busy place. It was opposite Keleti railway station, it was a very good place, a great place. They opened the wholesale section in the courtyard of Thokoly Street no. 14, and as a matter of fact that was the big business, which made them prosperous, not the two shops. My uncle traveled to the country, and my father was on good terms with the people in Pest. They mainly traded lollypops and candy. There were all kinds of other things too, but these were the big things.

At that time my grandfather didn’t do anything anymore, he only went to visit girls. My grandmother had died long before that. I was only a small boy then, I only remember that he lived with us on Muranyi Street, and he drank one liter of milk every day. He seemed an old man to me, but he was a very robust, strong man. He didn’t care about his grandchildren at all. I don’t even remember if he ever caressed me. I remember that at seder he hid the afikoman. He always hid the matzah under his hat, my younger brother Peter looked for it, and when he found it, he always asked my grandfather to take him to the English Park.

So in 1898 my father was born. He went to elementary and middle school. After middle school they made him a confectioner’s apprentice. Later he became a confectioner master. He took his confectioner’s master exam on 18th December 1939 in front of the examining committee. He was a soldier during World War I. He was a patriotic Hungarian, and he was very proud of being a soldier. He didn’t tell me World War I memories, but I know that it wasn’t bad for him there. He wasn’t in a place where there was a lot of shooting. I don’t know at which company he was, I only know that he wasn’t on the battlefront. He was a simple soldier, he had no rank. He was such a big Hungarian that in 1938 he wrote an article, which was published in the sweets trade professional newspaper. I don’t remember it exactly, but he wrote about how Jews should love the country, and that they should be rather Hungarians than Jews. Later, when I got smarter I thought about this, and I couldn’t understand how one could be such a big Hungarian, but somehow we never talked about this. In Australia I sometimes pulled his leg a little bit because of this.

Despite of the fact that my father had only completed middle school, he was a cultured man. He educated himself. His spelling was always perfect. He never made any mistakes. He had more than a thousand books, all kinds, but especially literature. For example, he very much liked Marai [Marai, Sandor (1900–1989): Hungarian writer and journalist. After living for some time in Italy, Marai settled in the US. Largely forgotten outside Hungary, his oeuvre has only recently been ‘rediscovered’ and republished in English and German, and is now considered to be part of the European Twentieth Century literary canon.], Jokai [Jokai, Mor (1825–1904): Hungarian dramatist and novelist. He was a great romancer, and his novels are widely known and popular among Hungarians.] and Kalman Mikszath [Mikszath, Kalman (1847–1910): Hungarian novelist and politician. Many of his novels contained social commentary and satire, and towards the end of his life, they became increasingly critical of the aristocracy and the burden that he believed it placed on Hungarian society.]

One could tell from his library that he was a big Hungarian. But the world literature was on the shelf as well. He loved Balzac, Don Quixote by Cervantes, and he had all the books of Lin Yutang. [Yutang, Lin (1895–1976): Chinese writer, essayist, critic] He loved poetry. Although he didn’t subscribe to the Nyugat [Editor’s note: The Nyugat (West) was the most important Hungarian literary and critical journal in the first half of the 20th century], he read Kassak [Kassak, Lajos (1887-1967): avant-garde Hungarian writer, poet, literary translator and artist], Kosztolanyi [Kosztolanyi, Dezso (1885-1936): Hungarian writer, poet, literary translator and journalist.] Margit Kaffka [Hungarian poet and novelist]. He loved Ady [Ady, Endre (1877–1919): poet, one of the most important poets not only in the 20th century but in Hungarian literature in general.] He had all of Ady’s poems and all his writings.

My father subscribed to the Elet es Tudomany [Life and Science]. I don’t know if this existed already at that time, but he subscribed to a magazine like that. And I saw Oszkar Jaszi’s paper, the Huszadik Szazad [20th Century] at home too. [Oszkar Jaszi (1875 –1957): leader of the Hungarian civil radicalism. He considered the Hungarian Socialist Republic the ‘new Middle Ages.’ He left the country at the end of April 1919, lived in Vienna until 1925, and then he immigrated to the United States. The Huszadik Szazad was a social science magazine, founded by Oszkar Jaszi. He was also its editor for two decades.] He liked Oszkar Jaszi very much; I remember that he had all of Jaszi’s books, too. I also read all of these, but not then, only later in Australia, where I have quite a nice sized library. Jaszi was a clever man, his book about the dissolution of the Habsburg Monarchy, what a book that is! But he also wrote what one should do, that one should make a federation in the Carpathian Basin [Editor’s note: The book by Jaszi mentioned here was first published in 1929 in Chicago.]

Otherwise my father wasn’t involved in politics actively, he was only leftist. He wasn’t a member of any party, but in his soul he was a social democrat, he voted for them. He liked to read the Magyar Nemzet [Hungarian Nation], which wasn’t such rubbish heap as now. [Editor’s note: Magyar Nemzet is a major Hungarian newspaper. The original, moderate conservative daily was founded in 1937.] It’s true that the Nepszava [The Voice of the People; Hungarian social-democrat daily founded in 1877] was the paper of the social democrats, but the Magyar Nemzet wasn’t bad either. And we shouldn’t forget the fact that he was already a capitalist at that time. I think he had been a trade union member only when he worked as a confectioner, but later as a shop owner he wasn’t anymore. But there wasn’t a trade union for shop owners anyway.

He had very many friends, but only three to four who were his very close friends. One of them was Vilmos Anesini, who hid us, then Oszkar Koves and Jancsi Reich. These were all in the candy business, in retail or in wholesale. Besides Anesini all were Jewish. My father liked to go to the café where he talked with his friends. And he also used to go and play tennis, and they went to soccer games every weekend. My father was a big MTK supporter. When he was young he also played soccer in some confectioner’s team, later he was a referee at games between craftsmen teams. [Editor’s note: MTK, the Association of Hungarian Sportsmen was founded by gymnasts in 1888. It came into being mainly due to the fact that the Hungarian sports associations didn’t employ Jewish sportsmen, so it gradually became the association of the Jewish middle class. (Source: Magyar Nagylexikon)]

Of course the café and the game was a man’s pastime, as was usual at that time. And then every weekend they played cards, there was a family card party, the men played as well. My mother didn’t play cards. But they went to the theater, to the operetta or opera together. Sometimes they took me along, too. My biggest experience, which I remember, was that we went to the cinema or to the theater, and afterwards they took me for dinner to the Savoy or the Emke. Lantos and Karady performed there, they were the big stars of that time. It was a huge experience for a teenage boy to see them. [Katalin Karady (1912–1990) was a celebrated movie star in the 1940s. She emigrated to the West in 1948.] But for example my father didn’t really play with me.

My father’s younger sister, my Aunt Margit was born in 1901. She also completed middle school, and then she learned stenography and typing. In 1924 she married Janos Rona, who later became an associate in our shop. He went to the shops in the country and sold the goods there. He was a cute nice man, the typical traveler who was always in a good mood. He was very good with his hands, he made me toys. In the shop, Margit was the accountant; she managed the office and the warehouse. True, that she had only finished four grades of middle school, but she was an intelligent woman. Their only child, Bandi [Endre] was born in 1925, and he graduated from Bocskai high school in 1943.

Janos Rona didn’t survive the war. He fled from the work service 1, he hid, and he died during an assault in 1945, a bomb killed him. When we found out that the garage where he had been hiding was hit, my father, Bandi Rona and I went to the Kerepesi cemetery with a pushcart to take him. They carried the dead there. The bodies lay in an open grave, my father climbed down into the grave, he looked for him, and he noticed his socks. He recognized him that way. On the way home Bandi stepped on a mine, which exploded. He got seriously injured, we didn’t. 

After the war Margit didn’t remarry, she raised Bandi, who graduated from university after the war and became a mathematics teacher. He got married in 1950. His wife, Agi [Agnes] Kreisler was born in 1927 in Budapest; she was liberated from Mauthausen 2 in 1945. She also graduated from university, but I don’t know what kind, and I don’t know what she does. Margit was ill many times, she had diabetes, asthma too, and she died in 1968. She was a sweet woman, I loved her very much.

Bandi and Agi had a child, Marta. Marta and her daughter Niki live here in Pest. Marta married twice, she didn’t go to university. I don’t know much about her. We didn’t get together with her too often. Bandi was at our place in Australia for a month at the beginning of the 1970s. But he never thought about emigrating. He wasn’t that type. He wasn’t that healthy either, and he died in 1976. He had heart problems. Agi has already passed away, too, in 1988.

My paternal grandfather, Mor Katz, was born in 1877 in Hajduszovat, and died in Budapest in 1952. He was a painter. My grandmother, Amalia Pollak, was born in 1880 in Vekerd, and she died in 1954 in Budapest. They got married in 1901 in Darvas. They had five children, all of them were born in Berettyoujfalu, and then sometime in 1913 or 1914 they moved to Budapest. My mother was born in 1902, then Marci [Marton] was born in 1904, he died during the war in 1945. He was hiding in a garage, and a bomb hit him. Marci had a daughter, who lives in Hodmezovasarhely, but we don’t keep in touch. I think she had a quarrel with Mom.

Then Bandi [Andor] was born in 1906, but he also died in 1945, he was hiding in some attic, and the poor thing burned to death. Rozsi was born in 1908, she was very sickly, the poor thing, she had heart problems since her childhood. She died in 1962. Her first husband was killed during forced labor. He was a very neat, nice man, I remember him well, his name was Jozsef Berger, and he was a kind of a poet, a writer. I don’t think that anything he wrote was ever published, but there was a journal-like copybook, in which he wrote the poems, I have it at home. He died in Bor 3. Then Rozsi – perhaps in 1951, when I wasn’t at home anymore – got married again, to a man called Dezso Schon. They didn’t have any children.

After Rozsi, Kalman was born in 1910. Kalman became a furrier; he had a prospering shop on Kossuth Lajos Street. The shop is still there, now his daughter runs it. Kalman magyarized his name to Koves sometime in the 1930s. He was first drafted into forced labor in 1939, and they let him home at the end of 1940. Then in 1941 they drafted him again. In 1942 he was wounded at the Don Bend, the Hungarians left him there. The Russians saved his life; they took him to the hospital. They healed him, and then they took him to Siberia, from where he came home at the end of 1947. He continued the furrier trade. He opened a shop again. In 1950 he married Gabriella Schneitzer. Gabriella, her sister and mother spent the Holocaust partly in a Swiss protected house, partly in hiding, but her father died in Mauthausen.

They had two children, Tamas Koves and Judit Koves. Tamas has a daughter, who is called Sandra, and Judit has two daughters, Andrea and Szilvi. They live here in Hungary. They observe Jewish traditions just the way we do. The grandchildren even less. They know that they are Jews, and that’s all. I don’t know what I am either. I think about this very much. What on earth am I? Hungarian? Australian? Jewish? I don’t know.

My mother only finished elementary school. They were extremely poor. My grandmother was ill all the time; my grandfather was never at home. He was a painter. My grandmother raised her four younger siblings: one girl and three boys. My grandfather was a careless man; at least they told me so. 

My parents met because they lived in the same house on Vorosmarty Street. My mother was a very firm person, she was a giant. If I think of what she went through, what she survived. After getting married she gave birth to two children, and she was a housewife. Sometimes she went to the shop to help, at Christmas or Easter when it was busier. When I was born the Molnar and Co. shop already existed, and we lived on Thokoly Street no. 12, in a rented apartment. I don’t remember much from the time I was a little child, only that I lived in a loving and warm milieu.

I remember that when I was a small child my mother took me to visit different relatives, who made a big fuss about me, which I was quite bored of. In any case it showed that they loved me. My favorite pastime was when they took me to one of the two shops or to the warehouse, which was close to our apartment. One of my earliest memories is the death of my second cousin, Marta Rona, who died at the age of 12, of meningitis, as far as I know. I remember what a horror and confusion there was, and Bandi Rona comforted me. Otherwise I only have good memories from my childhood; thank God I can only say good things. It was a closely knit family and everyone loved each other very much. I don’t say that there was never a loud word, because there surely was.

I grew up in really safe circumstances, and we always had everything we needed. I can’t say that there was luxury, but we had everything in the world. Always the best of food and plentiful. And we were in a very close relationship in the family, and not only with the immediate family, but also with the aunts, uncles and grandparents. And with both branches, the Rona branch and the Molnar branch. My cousin Bandi was like an older brother to me. He had quite an influence on my musical and literary interest. I went to the opera with him, he got me used to reading, he was a kind of a model for me. He was six years older than me; he was already a scout, when I was a cub. [Editor’s note: The scouts between 8-12 years old were called cubs]. We lived close to each other, too. Every Friday evening there was a family dinner, at which the Rona family also participated, and it was always at our place. It was never at the Rona’s because they only had a one-bedroom apartment. They stayed in this apartment throughout, though they were as wealthy as we were, since they were my father’s associates.

Our apartment on Thokoly Street was about 120 square meters. There were two bedrooms, a living room, a hall, kitchen, bathroom, toilet, a maid’s room, and a balcony overlooking the street. In the maid’s room a maid stayed. She cleaned, did the laundry, ironed and did the dishes. She didn’t have to heat, because we had central heating. My mother cooked, did the shopping and bossed everyone about. We were well off. We didn’t have a car or motorcycle, but we could have had one. My father didn’t want to buy one. His friends had a car. We always went with that on excursions or somewhere. We used to go out at weekends, to soccer games. My father was a supporter of the MTK and I was a fan of the Ujpest. [Editor’s note: The UTE is a sports association, founded in 1885]

In 1939 the family moved to Muranyi Street, to a three-story apartment. This was a bigger and nicer apartment, and there my grandfather lived with us, too. He moved in with us then. We had one room more than in the previous apartment. We lived there until 1942, and in that year my father bought a house in Zuglo. The plot was about 5000 square meters, and the house was about 100 square meters. Three rooms, a hall, bathroom, kitchen, maid’s room, big cellar and a balcony. There we had two maids, they lived in the same room, they were sisters. I don’t know why we needed two maids, my poor mother was often nervous. But she wasn’t in poor health, she was never sick. I had a governess too, a young German lady. During the war I almost knew German better than Hungarian. The governess lived with us, she slept in the hall. She had Hitler’s picture posted in her wardrobe. That’s why my mother fired her. I don’t know how this governess got to Hungary and how my parents found her. I had almost forgotten German completely, but when I was in Berlin not so long ago, I spoke German like a German. If one is obliged, it comes back. My vocabulary is very small, though.

The ones who lived on Thokoly Street were mostly Jewish. I remember the Deutsch family. Deutsch was a tailor; we were on very good terms with them. They had a daughter, Eva. On Muranyi Street there were only a couple of Jews, I remember the Reichs. This isn’t the Reich family who were my father’s friends. They had two daughters; Bandi Rona dated one of them. We had no contact with the non-Jews; we didn’t talk with anyone who wasn’t Jewish.

We were still living on Thokoly Street when I started going to the Bethlen Square Jewish elementary school, which was about a kilometer away from our apartment. Usually I went on foot there and back, and during these walks I first encountered anti-Semitism. Some ragamuffins used to bother the Jewish children, shouting abusive words, like dirty Jew, stinking Jew etc, and I learned at once that because of being Jewish I was different from the other Hungarian children. We never came to blows, and later I didn’t have any other personal experiences, because I went to the Jewish elementary school, then to the Jewish high school, and this diminished the chance of anti-Semitic affairs. Moreover my family gave me a feeling of security. If my father was there, I wasn’t afraid. Of course there was the entire era, the newspapers, the radio, everything. I started to feel fear for the first time when my father was drafted into forced labor. Of course, when the Germans came in I was afraid. I remember that once my father showed me in the cellar of our house the brick I had to take out, behind which the Napoleon coins were hidden. This was a very frightening experience for a 13-year-old child.

Nobody in the family was religious. At Yom Kippur we fasted, we held the seder eve, I had my bar mitzvah at the Bethlen Square synagogue, but not exactly when I was 13, because the Arrow-Cross men 4 were here at that time, only after the liberation in 1946. Jancsi had a bar mitzvah too, in Australia, but Peter for example didn’t have one. Neither my grandfather, nor my parents used to go to the synagogue. I went, because at the Jewish elementary and the Jewish high school it was obligatory to go on every Saturday. We were never kosher. There were thousands of other Jewish families like this.

I was quite a diligent pupil at the elementary school, with all excellent grades, but I didn’t really like school. I hated especially the religious subjects and I hated that on every Saturday morning and on all the Jewish holidays I had to go to the synagogue. I had brains, at high school I only had bad grades because I didn’t study, but in Hungarian and English I was always good there, too. I hated mathematics and physics. I became a cub quite soon. The Bethlen Square School belonged to the Kiss Jozsef scout troop [Jozsef Kiss (1843-1921) was a Hungarian poet], I was about seven to eight years old, and I was a cub. I loved that. We went on excursions and we camped.

I started reading very early and I read very much. First I read the westerns and detective novels, which were gradually followed by better and more serious literature as I was getting older. When I was ten I had already read most of the classical literature, not only Hungarian, but also the French, English and German masterpieces in translation. The books were from my father’s library, bur he didn’t tell me what to read. I was a voracious reader. They didn’t need to recommend anything to me. I had very few friends, and though I was on good terms with my classmates, I wasn’t really close to them.

Then followed the Abonyi Street Jewish high school. I might be partial, but there weren’t teachers like there anywhere else. I didn’t like mathematics, though my teacher was very good, I still didn’t like it. I was better at the humanities. I hated mathematics and physics. I always just somehow passed these two; regardless of this I liked the teacher because he was sensational. He didn’t like me, but he didn’t make me feel it, he was a really good teacher. He tried to make physics and mathematics interesting. I liked English, history and Hungarian. I only learned foreign languages – English and Latin – at school I didn’t need any private lessons. There were three English classes a week and I didn’t only do the homework, but I also read in English. I read Shakespeare in English when I was 12-13 years old. I had a very good dictionary; everything I needed was in there.

In high school there was a literary and debating society, but I wasn’t a member of that. I rather went in for sports. I went in for very many sports. I played soccer, ice hockey, handball and basketball. These especially at school, at the Jewish high school. I don’t remember how I started ice hockey. And the equipment for that wasn’t cheap either, but for these kinds of things there was always money. If the school team needed a ball for example, my father bought it and took it in. But I mainly played soccer. I played soccer day and night. I was the goalkeeper of the school team. When I was a 6th grader I was already a goalkeeper in the school team, which was mainly composed of 8th graders. Then in 1946 I had poliomyelitis, my arm became paralyzed, and from then on I was a left back.

So I was busy. First of all there was an excursion with the scouts every weekend. But at that time not with the Kiss Jozsef scout troop anymore, but with the Eotvos scout troop, because the Jewish high school belonged there. We had a patrol meeting once a week, and there was also the basketball and handball, so I was busy. And I read, too. I didn’t really have friends at high school either; I sometimes hung out with my classmates.

In my childhood I got very many presents. For my birthday, but sometimes even when there wasn’t any special occasion. I had everything. I had a Märklin, narrow-gage railway, lots of tin soldiers [Editor’s note: Märklin is a metal construction toy known all around the world and manufactured in Göppingen, Germany, since the end of the 19th century]. Then what I liked very much was puzzles. I also got lots of books. When I was younger I got hardbacks, which could be folded out, and I built very good houses and castles out of these. But I was quite a withdrawn child. I played alone even with toys like the tin soldiers. I only got a bike later, after 1945, because when I was small my parents were worried about me and didn’t buy me one. I learned to ride a bicycle on my own, and swimming, too. I went to the indoor swimming pool with Bandi, someone threw me in the pool, and I learned to swim. I didn’t go to these places with my parents; we were very independent.

I loved to go to the cinema and to the theater. Especially to the theater. I liked to go to the cinema, too, but not as much as to the theater. I was about nine or ten years old, when I first went to the Opera. Bandi Rona took me, and then my Aunt Margit bought me an opera pass, with which we could sit on the third floor. The first opera I saw was ‘La Bohème’ [Opera composed by Giacomo Puccini in 1896]. I would have liked to study music, too, but the war intervened, and then I couldn’t because of my paralyzed hand. I went for solfege to Anna Kurtag; she was Gyorgy Kurtag’s mother. [Kurtag, Gyorgy (b. 1926): contemporary Hungarian composer]. I wanted to become a conductor, but it came to nothing. My father also liked music, but he went to the opera with my mother three times a year at most. He wasn’t such a music fan as I was. When Peter was small, they didn’t really take him. Later, when he was eight to ten years old, then they took him, too, or he came with me, or he went to the cinema with the maid. At that time I already went with my scout comrades, they all liked music, too.

We went on holiday to Zebegeny twice every year. We never went to the Balaton, and we never went abroad either. I was on a holiday at some distant relative’s two times. They had a very nice daughter, who played the piano well, and she had the music of all the hits of the time. The entire family perished in Auschwitz. In Zebegeny we always went to the same place, to a farmhouse. This wasn’t in the village, but a kilometer away via Vac, in the middle of a beautiful forest, a ranch. We rented the entire house, the owners didn’t live there. It wasn’t only us, the immediate family, there. My mother’s sister Rozsi was there many times, Jozsi Berger was also there a few times, and the Rona family, too. We usually spent two months there, we were there in June and July, but when Peter had tuberculosis we were there all summer.

Peter caught pulmonary tuberculosis at the age of four or five, from a relative from Marcal called Muller, and the doctor said that he had maximum six months left. Then my mother took him to Zebegeny, and fed him with vegetables and all kinds of healthy food all day long. He rested a lot, my mother told him stories all the time, and somehow he got well again. Then, in 1954 he fell ill with tuberculosis in the kidney. The wanted to operate him, until they found out that he had tuberculosis in both kidneys, not only one of them. Streptomycin was invented in the west at that time, and then they wrote me to Australia, that this cure-all existed and that we should try it. I got hold of it, and sent them the Streptomycin, so Peter was the first one cured with this in Budapest. In the meantime Peter did a lot of sports. He went for check-ups to the Alkotas Street Sports Hospital all the time, where he was told that if he had no symptoms for five years, then he could consider himself cured of tuberculosis. And he is still alive: he is 69 years old.

When the 2nd anti-Jewish law 5 took effect, they didn’t take the shop, and we didn’t need a Strohmann 6 either. Maybe because my father had been a soldier. This candy thing was a fantastic business: in 1942 my parents could even buy a house. My father had never been drafted into forced labor, and when he was first drafted to Nagykata he ran away at once. From then on he was in hiding. So until the fall of 1944 this wasn’t a problem. The situation with Janos Rona was the same.

Then when in October of 1944 the tzores [Yiddish for troubles] started 7, Vilmos Anesini offered us to go to their place, and that he would hide us. Moreover my mother was pregnant with Jancsi at that time. They were so nice that his wife Bozsi [Erzsebet] registered my mother in her name, so that when she would need to go to the hospital, she would give birth as Mrs. Vilmos Anesini. Not many people did something like this at that time. Vilmos Anesini was my father’s best friend. He was a real gentleman. He was wealthy, he liked to live, he was a kind of a bon vivant, and he had racehorses. He and his wife were Catholics. From October 1944 until the liberation, which happened in Zuglo on 4th January [1945], they hid 13 persons, my father, my mother, me, my brother Peter, my Aunt Margit, Aunt Gyongyi [Janos Rona’s sister] among them, in the cellar of their house. In the cellar there was a separate toilet. We were hiding there, when they lodged German officers there. The advantage of this was that the Arrow-Cross men didn’t come in here. Of course the Germans could have noticed something, but we were lucky. I’m going to give their names [the Anesinis] to Yad Vashem 8, so that they can put them on the list, too. I should have done it a long time ago.

After the war the Anesinis divorced. Boske married one of the men they had been hiding; Vilmos married a woman called Mimi. From then on he had an awful life. After the liberation they took everything from him 9. When they took his factory, he got hold of some job. At the horse races there is a man who measures the horses. This was his job. The villa remained, it became Bozsi’s, and because she was very religious, some nuns lived with her, and when she died she left the house and the plot to the nuns.

In 1944 my grandfather was also hiding. He didn’t come to Zuglo [residential district on the Pest side] with us, I don’t know why. He was somewhere in the 7th district, maybe some woman hid him. On 3rd January 1945 he set off for Zuglo on foot, to come to us. He knew where we were. And as he was coming, a mine shrapnel killed him. My father found him there somehow, I don’t know how. Oh, yes, they found his wallet and his documents were there. He was 75 years old, but he was like an ox. If the shrapnel hadn’t hit him, I think he would still be alive.

Liberation came. I had never had such a disappointment before and ever since than when the Russians came in. I was waiting for them like for the Messiah. And when these…I don’t want to say, animals, because animals don’t behave like this. They were terrible people. My poor mother was standing there, seven months pregnant with Jancsi. A Russian idiot came in; he pointed a submachine gun at my mother, because she was wearing a blazer with gilded buttons. Bourgeois, bourgeois, he said, and wanted to shoot her. I stood in front of him, and then they wanted to fuck me, because they thought I was a girl. Then my father took my dick out, and showed it to them.

Despite this my father gave his vote for the communists at the first elections. He said that a Jew always had to give his vote to the left. But later he was also of the opinion that one couldn’t live in this country.

My fathered opened the shop. There wasn’t any merchandise of course, because the shop had been robbed. Among the stolen merchandise there was licorice, which was wrapped in bay leaves so that it wouldn’t go bad. They took the licorice, but they didn’t take the bay leaves, a sack full of bay leaves was left there. My father packed the bay leaves in small bags and he sold that. It’s amazing how many people wanted to buy bay leaves. A long queue stood in front of the shop. Then he got hold of Mauthner seeds from somewhere. This was a famous seed merchant. [Mauthner, Odon (1848–1934): seeds trader, gardener, horticulturist, who wrote about horticultural issues]. He got hold of pepper, tomato and all kinds of seeds, and he sold that. Then he got several rolls of silk, and he sold that. Later the candy makers started to make lollipops again, and that was a great article. My father and my Aunt Margit ran the shop. Slowly the factories started to work again, and in 1946 when the new forint was introduced 10, they printed a price list, and on it there were sweets like this: milk toffee, frutti, candy filled with rubbing alcohol, rum drops, orange drops, assorted drops, crumbly sour candy, grillage, Christmas fondant, sour candy, mint candy, silk candy. On the price list there was a greeting, which went like this:

Dear Customer,

The mailman knocks on your door and brings you the first candy price list in forints. We present ourselves again to our dear old customers, most of whom we have been serving for 20 years already. This little note is also a death-notice because my father, Vilmos Rona, and my brother-in-law, Janos Rona, whom you all knew and valued, died during the siege. We have lost irreplaceable colleagues with them. But life goes on, and we present ourselves to provide our dear customers with sweets again. We attach great importance to serve you to your satisfaction as we did in the past. If a fall in the prices of sugar occurs in the meantime, we will put cheaper prices on the invoice. We will ship with cash on delivery, the shipping costs and the production price of the packing will be paid by the customer.
Respectfully yours,
MIKLOS MOLNAR AND MRS. JANOS RONA

The shop operated until the nationalization 11. The nationalization happened in 1948, they didn’t even allow my father to go back to get his hat.

In the meantime I continued to go to high school where I got in contact with the Shomer 12. To tell you honestly, I wasn’t really interested in it. It was boring, too; it wasn’t as interesting as scouting. I only went there because I had had enough of this and I wanted to immigrate. I was in the 7th grade of high school at that time. They asked me if I wanted to go to Israel. My parents wanted me to go to Australia, but I answered that I wanted to go to Israel, and I thought that if I went there I would decide where to go.

The condition was to take with me three 13-14 year old children, two boys and a girl. They told us where to go in Sarospatak. This was in May 1949. We slept in Sarospatak all day long, and when it got dark we went to Czechoslovakia. As we crossed the border we were caught at once, the Slovakian policemen caught us. They took us to the lock-up in Kiralyhelmec [today Slovakia]. We were locked up there for four days, but we didn’t have a very hard time. Kiralyhelmec is a small village, and the local Jews found out that we were there and they brought us blankets and food. Then they gave money to the gendarmes and they let us go.

I was standing there in Kiralyhelmec with three children. The Jews from there told us to get on the train and go to Kassa [today Slovakia] and that in Kassa someone would wait for us. They arranged for someone to wait for us there. They bought the tickets and we got on the train. When the control came on the train, I hid in the toilet, and they didn’t check the children. I wasn’t caught. We arrived in Kassa, and there was really someone waiting for us there. The person in question took us to the Agudat 13, where there were around 100 Jews, who also wanted to immigrate. There was a big courtyard and there were rooms. We were there for two or three weeks, and then they told us that there was a transport. We got on the train and went to Pozsony [today Slovakia].

In Pozsony they were already waiting for us. The next morning we got on a bus and we smoothly went over to Austria. In Vienna they took us to the Rothschild Hospital. They used that as a reception center, the Hungarian Jews also went there, and they waited there to go somewhere: America, Canada, Israel. When we arrived, the Rotschild Hospital was full; there was only room in the corridor. This was a big Jewish hospital, with several buildings. The three children soon left for Israel, I haven’t heard from them ever since. I don’t remember their names either, only their first names. We had discussed with my parents that I would wait in Vienna and that they would come after me. I waited and waited and waited. They were supposed to come with a transport just like this. That was the last transport, and it was caught.

Peter Molnar’s account of the years when Thomas Molnar wasn’t in Hungary anymore:

From the time that Tamas had immigrated the only topic in the family was when we would follow him. In 1949 we made an unsuccessful attempt. A smuggler took us over to Czechoslovakia without any problems. We waited there in Kassa in a pension for two to three weeks, for which we partly paid with our own money, and we also got some money from the Jews there. Until then they had given the refugee status to every Hungarian and let them go to Vienna. One day they put us on a train, telling us that we would go to Vienna. But in the meantime Slansky fell and the politics changed. [Editor’s note: Czechoslovak politics really changed with the communist takeover in Hungary in 1948, but the imprisonment of Slansky only happened later, in November 1951. Rudolf Slansky was the secretary-general of the Czechoslovak Communist Party from 1945, then – just like Laszlo Rajk – he fell victim to the fight for power within the Party.] The train didn’t go to Vienna, but they took us back to Hungary. This train was full; there were at least 600 people on it. They put us up in Mosonmagyarovar. My younger brother, my mother and I were allowed to go home the next morning. My father came to get us a couple of days later. They didn’t make a big deal out of this.

The second emigration happened so that in 1950 my father met a man called Davidovics who smuggled people. By then he had smuggled 13 families successfully. We talked with them on the phone and they told us that everything had taken place in order. Davidovics told us that that was going to be his last trip, and that he was going to take his family, too. Then my father said that if he was going to take his own family, he would trust him completely. In order to be able to sell the house on Torokor Street, my parents rented a house on Matyasfold for a couple of weeks and we moved out there.

One day a covered truck came, there were 15-16 people on it, and we set off. Davidovics’ family was up there, too. This was an AVO 14 truck with fake papers. Outside the town Davidovics changed into a uniform and we went towards the border. On the way they stopped us several times, but we went through all the identity checks. The children got a sleeping pill, so that there would be silence. We arrived at the border, and there was an identity check there, and we went through that, too, and we went on towards no man’s land. Two border guards with machine guns noticed the truck from somewhere, and they wanted to stand in front of it. Davidovics didn’t stop, and they started to shoot. Davidovics stepped on the gas and he almost hit the two border guards, but there was mud on no man’s land, and the car stood in the same place, because its tires were spinning round, as he gave too much gas. Davidovics got frightened, jumped off the truck and they shot him dead at once. There was silence for a while, then cars came and took us to Rajka where there was a very small police station. They separated the adults and the children there. Then they took us to Csorna.

From Csorna they called Kalman Koves to come and get Jancsi who was five years old at that time. I was 13, they didn’t let me go. From there we got to the prison in Gyor. I was there for six weeks with 18 juvenile delinquents, still separated from my parents. It wasn’t bad there at all, they gave me food and drink, nobody hurt me, and I didn’t experience even the smallest anti-Semitism on the part of these small urchins. From here they took us to Kistarcsa 15. They took my parents there, too, but I still couldn’t speak with them.

In Kistarcsa they put me in a cell with an agent provocateur, a man around 30. We got along very well, there weren’t any 13-year-olds tougher and slier than me. I knew at once the reason why I had been locked up with this man. So that they would find out everything about the people smuggling, about Davidovics, because this was a very serious matter. This guy didn’t find out anything from me. I was with him for a while, and then they took me to my father’s. There were 18 of us in a room, and there I got the best education ever in my life. There was an ex-minister, a doctor, a lawyer, all political prisoners, who talked about everything in the world.

Besides, there was a hearing every day, I remember that once they heard Szilveszter Matuska’s case. [Editor’s note: Szilveszter Matuska blew up the railway viaduct in Biatorbagy in 1931, just when the international express headed for Vienna arrived there]. There was a judge, a defending counsel, witnesses, so that time would pass. Maybe I came to like theater here. Then the time of my parent’s hearing came, and one day they just let me go home. My father got four years and eight months, and my mother three years and eight months. With a rather strange connection, with Onody’s help, my father got a very good place. [Editor’s note: Onody, Lajos (1920–1996): manager of the Café and Restaurant Company from 1949; about 350 catering establishments in Budapest belonged to him. He was successful thanks to his extensive relationship system and innovative personality. It also contributed to his success, that he employed and protected the confectioners and cooks who had been famous before the war, and were politically untrustworthy. After a show trial he was imprisoned for seven and a half years in 1964, and he was released in 1969 as a wreck. Not long before his death he was honored by Yad Vashem as a “Righteous Among the Nations,” because he had saved the lives of many Jews during World War II.]

This Onody was on very good terms with the Anesinis, they used to go to horse races and play cards together before. Then he became a very big shot, he was the director general of the Restaurant and Canteen Company, but he was a very decent man. He arranged that my father was appointed to the Prefabricated Building Blocks Factory, to run the canteen there. This Prefabricated Building Blocks Factory was a prison in fact, where the prisoners worked for free. It wasn’t a very strictly guarded place, there weren’t murderers there. My mother got to the women’s prison in Kalocsa, and she worked at the dressmaker’s shop of the prison.

In the meantime my brother Jancsi [Janos] got to the Jewish orphanage, which was on the Buda side of the Arpad Bridge. It really pissed me off that I had a brother whose mother and father were alive and he had to be at a place like this. I went to visit him every Sunday. I will never forget that once in the winter I took him on a walk, because they let him out for an hour. It was terribly cold, and I asked him what he wanted. He told me to buy him an ice cream. I bought him the ice-cream and I saw that, as we were walking on the street, tears were running down his cheeks. I asked why he was crying. He told me to buy him another ice-cream. I told him, ‘My dear Jancsi, I only have enough money to go home by streetcar.’ The kid was crying and crying. So I said that I would buy him the ice cream. I bought him the ice cream, then I took him back to the orphanage. He looked like a shabby mouse. I only had enough money left to buy one line ticket, there wasn’t any money left to change lines, so I had to go back on foot on the Arpad Bridge. I remember that I cried all the way home, because my brother was at the orphanage, my parents in prison, and because we were living in such a fucked-up world.

At this time I lived at the Koves’. Uncle Kalman was my father in place of my father, and Aunt Gabi my mother in place of my mother. This is why the real close family relationship remained with them until this day. My mother was first released from prison after two years and six months, in 1953. They let off one year for her. When my mother was released we moved to the Ronas’. This was a one-bedroom apartment, but it was quite big. They brought Jancsi home from the orphanage. My mother went to work somewhere, where she sewed children’s clothes. This much was the benefit of the prison: she learned to sew.

They let off one year for my father, too; he was in the prison for three years and six months. When he came out he came to live at the Ronas’, and he was appointed obligatorily to the METRO building site. He worked the night shift all the time, and he liked being there very much, because he could sleep all night long. He only had to take care that the freezing equipment wouldn’t stop working, because the tunnel would have collapsed. He did this for a while, but in the meantime he started something else too. He thought of himself as being a confectioner, but he didn’t really know much about it, because he was rather a merchant. But he had to earn money somehow. He had a close friend called Gyuri Berger, who was a manager at a candy shop on Kiraly Street. My father started to make coconut bars and grillage in the kitchen at home, and I took this to the candy shop on Kiraly Street at night, Gyuri Berger let me in, and he put it among the state merchandise. He sold it, and they split the profits. In fact we lived off this and not the salary. This went on for a while, then again with Onodi’s help my father got a small booth behind the EMKE [café] on Rakoczi Street, where he sold coconut bars and grillage. He did the same here, he partly sold the state merchandise, and partly his own. And then the emigration came in 1956.

In 1956 my parents and my brother had their passport and a visa for Australia. I didn’t have anything, because I was of military age. We didn’t even hand in a request, because that would have harmed the others. But I was a representative ice hockey player, and I had been abroad a couple times before too. It had been arranged that the team would go to play in Vienna in the winter of 1956. We planned that when the team was going to be in Vienna, my parents would come out, and I would stay there. In the meantime the revolution 16 broke out, and in November one of my mother’s cousins, Zoli Gyenes, came to say goodbye. At this time the border was open, there was absolute chaos. Zoli asked my father why Peter wasn’t going to go with them. Then my father told me that Peter should go with them.

In the meantime I finished elementary school, and I went to a trade school to learn the mechanic trade. Already while going to the trade school I got to the Food Industry Maintenance Factory as a repairman, also with Onody’s help, and in 1956 I was working there. I stole a piece of paper with heading from the office, and wrote on it that Peter Molnar had to go to Sopron to repair a bread kneading machine, because otherwise the bread supply of Sopron would be endangered, so he had to be issued a borderland pass, and I stamped it. [Editor’s note: The Hungarian borderland was formed the following way: they designated a 15km long, 50-500-meter wide  borderland in 1950 on the southern, then in 1952 on the western border, into which one could only enter with the authorization of the police or of the border guards. Only the border guards could enter the 50-meter borderland. They protected both areas with special security measures (mine blockade, barbed wire fence). The southern borderland was wound up in 1965, the western in 1969. As a result of these measures the towns in the borderland slowly wasted away, the mines of the mine blockade, which was established in order to prevent illegal border crossing, blew up the cattle of the inhabitants that got there by mistake; identity checks became regular and also the resettling of those who were considered politically untrustworthy. (Source: Jozsef Saad /editor/: Telepessors, Budapest, Gondolat, 2004; A magyar hatarorseg tortenete, http://193.6.238.67/belugy/tortenet/hatm)].

My biggest regret is that nobody ever asked for it. On 23rd November I put on my coat, and I put an iron saw in my pocket, because I had seen in a movie that someone cut himself out the train car with an iron saw. We set off with the Gyenes family, who had a daughter who was two or three years younger than me, from the Keleti Railway Station. The ticket-inspector stood near the train and shouted, ‘Emigrants, take your seats!’ We got on the train and it went to Sopron. We got off and there they told us to set off that way and that we would get to Austria. We somehow got lost, but we knew that we had crossed the border, we only didn’t know where we were. We decided to wait until morning and sleep in the haystack.

The Austrians came at dawn; it was very nice of them to come to gather the Hungarians every morning. They wanted to take us to the ‘Lager’ [German for ‘camp’]. We discussed with Uncle Zoli that this wasn’t good for us, and when we arrived at a small village where we saw a bus stop we hid behind a house. When everyone had left we went there, waited for the bus and got on it. We didn’t know where it was going, but it took us to Vienna. I exchanged my hidden American dollars. We went to the Rotschild Hospital, but we didn’t like that at all, there were terrible conditions there. We moved into some pension, and called my parents to tell them that we were there. The Ronas had a phone. On the next day my parents got on the train with their normal passport and came there.

We were there for three to four weeks, then my parents set off. They already had the ship ticket, which Tamas had sent, but I didn’t have my papers yet. I went to the Australian embassy and I asked for a permission to reside in Australia, and I got it within a week. I got on a ship in Genoa, because the Suez Canal wasn’t open at that time, and we had to sail round Africa. [Editor’s note: On 26th July 1956 Nasser, the president of Egypt, announced the nationalization of the Suez Canal. In answer to this English, French and Israeli troops attacked Egypt, and the traffic on the canal was paralyzed for half a year.] On 10th February 1957 I arrived in Australia.

Thomas Molnar continues his life story:

So, I got to Vienna, I lived at the Rotschild Hospital. The Jewish refugees gathered there, it was enormously packed, it was a hovel. I had money, because I had got some from the Joint 17, and my father had also sent me money with a smuggler, who lived off this. He didn’t only bring me money, but others too, and he got a certain percentage for it. There wasn’t any reason for him to steal it, because there wouldn’t have been any business anymore. I acknowledged receipt of the money on the phone. We had several phones, one in the apartment and there was one at the shop, too. Ever since I remember, we have always had a phone.

I was in Vienna for a month and I was well off. In the daytime we used to go out to an expensive café to play cards. We ate something, and we stayed there all day long. At night we went to the girls. I met Ervin Katz there, with whom we traveled together on the ship. He wasn’t a relative, only a namesake. He has been my best friend ever since. He is a successful businessman, a millionaire. When I heard that my parents had been caught, Jancsi Reich sent me a visa. He had to accept that I was going to go to his place in Australia. There was a medical examination in Vienna, because the Australians were careful so that someone with tuberculosis or something like that wouldn’t enter the country. I was very anxious because the traces of my illness could be seen, one of my arms was thinner than the other, but it couldn’t be seen as much as now. But that wasn’t interesting, I passed the examination.

The ship set off from Genoa, but I couldn’t go there by bus or by train, because the Russians had encircled Vienna. [Editor’s note: Austria, 1945–1955: At the conference of the Ministers of Foreign Affairs held in Moscow in 1943, the representatives of Great Britain, the USA and the Soviet Union decided to restore the national sovereignty of Austria. In April 1945 the Soviet troops occupied Vienna, and by 9th May the allied powers liberated Austria from the German rule. As a result of the Soviet-Austrian negotiations on 15th May the representatives of the occupying powers and Austria signed a state contract, which restored the sovereignty of the Austrian Republic with borders from before 1939. On 25th October the occupying forces left the country, and on 26th October they enacted the eternal neutrality of Austria.] So the Americans took us to Munich by plane, and we went to Genoa by train from there. We waited there for a week for the ship to set sail. The Joint gave us some money there too, we were well off there too, and it is a very nice small town. I ate Italian food for the first time there, and I liked it very much. The voyage lasted for one month. We bought a bottle of brandy before embarking, because we wanted to celebrate my birthday on the ship, but we drank it before that. On the ship we met Andris [Andras] Nagy, who became a professor; he went to America later and worked at the NASA. At that time we rarely met, but it also happened that we met here in Pest, we had organized it that way on purpose.

The ship was entering port in Perth; it was a long way by train to Sydney from there. I arrived in Sydney on a Sunday morning, and I went to live at Laci Reich’s. Because there were three Reich brothers: Jancsi [Janos], Laci [Laszlo] and Gyuri [Gyorgy]. Jancsi’s family was like my parents to me. He made candy abroad too. He died only recently, at the age of 92. Laci is also past 90, he is still alive. Gyuri is the youngest; he is also past 70 already. So I lived at their place for one or two weeks.

I got a job at once. I went to a biscuit factory, where I pushed the ready biscuits on a pushcart to the oven. I thought that I knew English, but I didn’t understand a word, and they didn’t understand me either. The Australian accent was entirely different from what I had learned. But in a few months I got into it. I worked at the biscuit factory for three to four months, and my salary was 4 pounds and 4 shillings. I could pay the rent from this and just enough was left for me to not die of hunger. It turned out that this was a child’s salary, because if I had been past 18, I would have gotten double for the same work. I lived in lodgings in the district of Sydney where the other Hungarians and the Jews lived.

Then I transferred to clerk work to a spare parts factory, where I got 5 pounds. That was in the city, the transportation was easier. The biscuit factory was way out, I had to travel a long distance. I was at the spare parts factory for about six months, and then I met Laci Adler, who had been my classmate at high school, on the street. He told me, ‘don’t be stupid, tell them that you are 21 years old, and they will be happy to get a worker.’ Fact is that there was an enormous manpower shortage in Australia, and they didn’t ask for any papers. I could tell them what I wanted. Laci Adler was packing merchandise at a company, which made tools for sheep-shearing. This was a huge business, because there was a lot of sheep. I went to work there and I got an adult’s salary, 8 pounds and 9 shillings. That was a lot of money. I was there for a few months.

In the meantime I played soccer at a soccer club called Hakoah. I didn’t take part in the Jewish public life, but I only got together with Jews. Everyone was Jewish among my friends without exception. The Hakoah was also a Jewish soccer club, but I only went there to play soccer, and only for two years. Otherwise I didn’t get together with those with whom I played soccer there. There was the Maccabi 18, and there was a dance every Sunday evening there, and we sometimes went there to dance. But not because they were Jews, but because there were chicks there, and it was for free.

For my next stop I must first tell you, that there was a family in Sydney, who were my father’s very distant relatives, Sandor Fulop and his wife Ilonka, and their daughters Yvette and Marta. This Marta married a man called Miklos Sved. Sved and Fulop were associates in a men’s garment factory. They treated me as their own child, I went there for dinner every evening. At that time I went to evening school, I had to get a high school certificate with supplementary examination, and when I got there at 9 in the evening they either waited for me to eat, or they set the dinner aside for me. Somehow it happened that they were looking for a reliable man at the factory, and they told me to work there. My work was mainly quality control. I assigned the work to the home workers and I received it and checked how they had done it, and I paid them.

I worked there and in the meantime I went out with a girl who was Yvette’s friend. I was madly in love with her, we dated for two years, her name was Julika Horvath. She was Jewish, but they converted. When that was over, I met my first wife, Zsuzsi [Susan] Kaufmann. When we met, Zsuzsi was 18 years old, she was just going to graduate. When I married her she was 19 years old. Zsuzsi was born in Budapest in 1937 as Zsuzsa Hoffenreich. Her father died during forced labor. Zsuzsi and her mother Lili were hiding with fake papers. In 1946 they went to the west and met Jozsef Kaufmann at a Lager in Germany; he had returned from Auschwitz and in 1946 he also went there. From Germany they went on together to Paris, they got married there and Kaufmann adopted Zsuzsi. They lived there for two years. Kaufmann worked as a tailor and they went to Australia from France.

Joska Kaufmann also had a garment factory, and he was in great competition with the Sveds. They made the same kind of clothes and they wanted to sell them to the same shops. The Sveds didn’t approve of me going out with Kaufmann’s daughter, so in the end I gave notice to them and I left. At that time we weren’t engaged yet, but we were going to, we had been going out for about six months, so in the end I went to work for Kaufmann. At that time I had already had some experience in manufacturing men’s garment, so at Kaufmann’s I became the sales manager. I sold the entire capacity of the factory, I went from shop to shop like an agent. This went on for quite a long time, meanwhile I got married: in 1956 I married Zsuzsi. Also in 1956 my parents, Peter and Jancsi arrived. They were already there at my wedding. Then Vivienne was born in 1958 and Ronny in 1959.

I worked at Kaufmann’s but I wasn’t very happy, there was a big cultural difference between us. Kaufmann was an unschooled person from Mateszalka, who made a lot of money and he couldn’t behave himself. In 1961 I parted with him for good and I left. I opened a clothing shop in Parramatta. This is a district of Sydney. I opened the shop on credit. The owner of the house also helped with not asking for rent for the premises for a while. I did this for one and a half years, but the shop didn’t go well. I went back to Kaufmann’s in 1963, but not to the factory. He had three shops and I managed one of the shops in the center of the city. I was there from 1963 until 1965.

In 1965 I left again, and went to work at a women’s wear factory, where I was a production manager until 1968. They made women’s clothes and I was a time analyst there. I measured how much time they needed to make something. Because it wasn’t like that that a woman made an entire dress on her own, but one sewed the pocket, the other one the bib, and they were on piecework. But I never wanted to remain in this trade; I always wanted to continue my studies.

In the meantime our marriage got ruined mainly because of my wife’s parents, and from 1967 we didn’t live together. From then on I lived with my present wife, Sandra. But Zsuzsi and I only divorced in 1970. I married Sandra in 1975, but we had been together for eight years by then. Zsuzsi remarried too, but they had no children. We didn’t have any children in my second marriage either. While we were married Zsuzsi was a housewife, she only cared for the children. Much later, after we divorced, she graduated from the evening university and she became a social worker. She went to study after the war. The parents were wealthy and paid for it. They bought her a house and she raised the children there. 

My second wife is an angel. Her maiden name is Sandra Nixon, she was born in 1947, she comes from an Australian working-class family, and she isn’t Jewish. Her father, Tom Nixon died in 1979. During the war he was an Australian soldier, and he got in Japanese captivity, he was at the Burma Railway, which was a very ugly thing, it was like Auschwitz. Her mother is still alive, the poor thing has Alzheimer, she can hardly recognize anyone, she is 89 years old. [The Burma Railway: also known as the Death Railway, the Thailand-Burma Railway and similar names, is a 415 km railway between Bangkok, Thailand and Rangoon, Burma (now Myanmar), built by the Imperial Japanese Army during WWII, to support its forces in the Burma campaign. Forced labor was used in its construction. About 200,000 Asian laborers and 60,000 Allied POWs worked on the railway. Of these, around 100,000 Asian laborers and 16,000 Allied POWs died as a direct result of the project. (Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Death_Railway)]

I don’t remember where Sandra and I got to know each other, we met at some party. My wife was a very skillful secretary. She worked at several places, first at a broker’s office, later at the Money Market. They credit huge amounts of money at interest. These are international companies, which handle the superfluous money of the big companies. For example at a big company like MATAV a certain amount of money piles up every day, but they don’t sit on it, so that it wouldn’t bring any interest, but lend it out to someone every evening. So she worked at these kind of places. She didn’t finish high school. She attended a shorthand typist course. She could type very well, quicker than I spoke. Now she does all my work, she has been doing it for a long time. She didn’t continue her studies later either, but she educated herself. She is an intelligent woman. She likes to work very much, and she also loves music.

After the divorce I didn’t interfere in raising the children, but we are on very good terms, and they love me very much. Zsuzsi raised the children very well, she didn’t make them hate me, and we are on friendly terms, too.

I didn’t have many friends in Australia either. I have mentioned Ervin Katz, he is the one with whom we came together from Vienna. We’ve been on very good terms ever since. We used to get together with the families as well. And there was another one, Andris Nagy, whom I have also mentioned. I often got together with him, too, while he lived in Australia.

I enrolled for evening courses at university in 1967, at the Faculty of Law, which was four years at that time. Now it is five. At that time one could only become a lawyer if he had been a lawyer-in-training for four years, either after graduating from university, or during university. The salary of the lawyer-in-training was almost nothing. So I went to the evening university, I finished four years in three and a half years. 182 people started the university with me, and only 17 finished as soon as I did. In the last three years I was a lawyer-in-training, so during the day I worked as a lawyer-in-training, and in the evening I went to university. During this time my brother Peter supported me. He was quite well off at that time already.

By 1972 I had my diploma and after four years of being a lawyer-in-training they admitted me to the Law Society. First I remained where I had been a lawyer-in-training, but already with a regular salary. One year later I opened my own office in the city. I worked there for a while, but somehow it didn’t work out, so in 1973 I got a state position at the Department of Motor Transport, which is like the Ministry of Transport here. I worked there as a jurist for three years. From there I went to the Corporate Affairs Commission, which is also a state position. This supervises the stock-market and the companies so that they won’t cheat. I was there as a head of department until 1979.

In 1979 I went to Sir Peter Abeles’ huge multinational transport company, the TNT. I became the in-house lawyer, this is a kind of managing company lawyer. This was a very high position, with a huge salary. I had to deal with million dollar affairs every day. I had my first heart attack already in that year. I got better and I continued doing it. This was an awfully stressful job. In 1981 I had the second heart attack, then they had to operate me and I got a bypass. I went back to work, I tried to be less nervous, but it wasn’t possible, so I quit in 1984. I said that I wasn’t going to do it anymore. I didn’t work at all for one or two years, I was at home, but I had a lot of acquaintances for whom I made contracts of real estate sales. I was comfortably off with this.

In 1987 I decided to leave Sydney. I had had enough of this life. My wife and I set off to find a place to settle. We got to a small village called Woodburn. This is in the eastern part of [New] South Wales. We bought a house there on the riverbank, and I started to work there as a lawyer. It went very well, we lived off it comfortably. In 1992 I opened an office in the closest city, which is called Lismore. [Editor’s note: It is the administrative center of the northern region of New South Wales.] This office operated until 1999, but it went too well, and I didn’t want to work that much anymore, so I sold it. We bought a plot of 2 hectares, 4 kilometers south of Woodburn, almost in the middle of a forest. I built myself a house there. It is as if I lived in the middle of the forest. I had two dogs, now I only have one, one of them died. I worked from home, with telephone, fax and e-mail. I still work, but only a little. And I don’t undertake anything that’s stressful.

Both my children finished their high school education at the best school. My daughter Vivienne graduated from university, she is a psychologist. But she has never worked in her profession. She is extremely capable, she has 20-25 apartments, and she lets them out, manages them. Her husband is an electrical engineer, he also has a small factory, but in my opinion he only loses money by it. But my daughter made them prosperous. My son Ronny got an accountant certificate, but he has never worked as such either. He has a watch and jewelry shop. He started the business with Jancsi, but they sold it and separated.

Vivienne has two daughters. Jessica is 22 years old, and Melissa is 19. Jessica is studying at university, she wants to become a physiotherapist. She is in the 1st year. Melissa has just finished high school. Ronny has two sons: Nicholas was born in 1990, Simon in 1992. All of my four grandchildren went to Jewish schools, to Jewish elementary school, then high school.

In the meantime, in 1956 my parents and brothers also came here. My parents’ story is a sad one. Especially my father’s. My father wasn’t happy even for one minute in Australia. He was like a fish taken out of water. My father is a café gentleman. There aren’t such people today anymore. He was a man of the city, a cultured man. In Australia first of all there wasn’t a café. Secondly, it was awfully hot. He was always hot. He hated this humid air. Then he got into a void, because everyone was busy, everyone was working. He could only meet even Jancsi Reich once a week at most. Here in Hungary, he had been someone, a wealthy gentleman. He immigrated to Australia and he became a nobody there. He didn’t speak the language, he didn’t have money, and he had a job, which he didn’t like. Besides that he didn’t have company. The people he met were all people like this Kaufmann. In my opinion they hadn’t even gone to elementary school. They didn’t have any common topics. Moreover, he tried to fit in with them, because still the family and the grandchildren were there.

My mother could get along with these unschooled people much better, she could handle this situation better. She was very good tempered. Imagine, that my mother, who had already had a lot of problems at the age of ten, because she raised her brothers and sisters, and who lived through the Arrow-Cross era, then the Russian era, was imprisoned twice, was still cheerful. My mother had a very happy disposition. That’s why I’ve told you that she was a giant. All that she had gone through, and the way she did it, that’s something very special. But my father wasn’t happy in Australia. First he worked at Kaufmann’s factory. But what a job was that? It was horrible for him. He sewed linings or something like that. Then things changed, because things started to go well for my brother Peter.

When they came to Australia Peter was 16 years old. First he worked for six months on a plane at a big factory called Spurway, where he earned 23 pounds, with overtime 26 pounds. He was pretty well off with this for a while. Then in the environs where we lived, there was a milk bar, this is almost like an espresso, owned by a Jewish gentleman, called Mauthner, and my father joined. My mother took part in this, too: she cooked Hungarian food. In the milk bar there wasn’t a kitchen, so my mother cooked the food at home, and Peter took it there in kettles.

Later on Peter bought the milk bar. That Mauthner was a very nice guy, but they quarreled over a stupidity. The coffee machine was very old, and Peter said that they should buy a new one, and the guy got upset and said, ‘you young people just throw the money around.’ He offered to part, and said that Peter should buy the shop. Peter said that he would love to buy it, but didn’t have money. Then Mauthner said that that wasn’t a problem, and that he should only give him a certain amount of money, because he wanted to go to Munich. They wanted to lock him up, because he hadn’t been paying the maintenance for his wife. The milk bar operated from 1957 until 1960, and then it went bankrupt, because Peter spent all the money on cards and horse races. He bet on everything that could be bet on. Whether the fly would land or not, the registration number of the car coming towards us would be odd or even. But he wasn’t even 20, he didn’t care much about the world.

Peter Molnar continues his story

Then in the newspaper I found an ad that they were looking for a traveling salesman. A small jewelry wholesaler, Peter Stern, was looking for a traveling salesman. I had never done such a thing before, but I liked the idea very much. I applied for the job, saying that I wanted to try it. We found each other likeable, and I found out later that there were three applicants, but the other two didn’t come. I put the samples in the car, and traveled around the country. The boss told me that I could choose: he would either give me 10 percent of the turnover and then I had to pay all the expenses, or he would give me a salary and pay for the expenses. In the first week I added up the orders, and I saw that with the 10 percent I would get three times more than with the salary. I called him on the phone and I told him that I would choose the 10 percent. I did this for two or three years. I loved to do it, I loved the vagrancy, and I made a lot of money. This functioned so that I went into shops, showed the samples and they ordered.

I came home from a trip in 1962-63, and they told me that my father had had a heart attack. I went to the hospital, and my father lay there and he told me smiling, ‘Well, Peter, the ball almost went flat.’ I talked with the doctor, who told me that there wasn’t anything wrong with my father, only that he wanted to feel useful and do something. There was a certain kind of necklace then, which was very popular and I thought that I would sell that for ourselves, and then my father could pack that and invoice for it. He liked to do such things very much, and then he would have been busy and would have made some money, too.

I told Stern what I wanted to do, and he told me to not consider him stupid, because that was his business. Then what should I do? He told me that the only thing he wasn’t selling was the men’s jewelry, cufflinks, tiepin, and such, and that I should sell those. We started selling these in wholesale, I had everything needed for the cufflinks made, and my father glued them in and packed them in fancy boxes. We had our own brand and it was called Ambassador. We made it in the living room at home; my mother had heart failure ten times a day, because the floor was full with glue.

This business started to take shape, so we rented a small office. The business kept growing. These very cheap watches were made at that time, and we started selling them. Approximately a year later a very big company wanted to buy Stern’s company. They offered a very good price and a manager position for Stern. He got into it, and told me to go to work there. I didn’t go, and in fact his former business fell into my lap. I knew everyone, the ones we had bought the merchandise from, the ones we had sold it to, and I started to sell the entire collection.

I had a customer in the city, in a very good place, to whom I had sold a couple dozen pairs of earrings, and on the next day he ordered a dozen again. Then I said to myself, ‘this can’t be a bad shop.’ I visited the owner and talked to him. This was a very interesting thing. The owner was a lawyer who had a girlfriend, and he had bought the shop for her so that she could do something. Then I told him that I really wanted to buy that shop. He told me that he didn’t want to sell it, but he promised that if it were for sale, I would be the first to know. Once the phone rang, it was he. He told me that if I was still interested, the shop was for sale. What happened? Margaret wanted to have cash. She wanted 6000 pounds. I told him that I didn’t have that much. He asked me how much I had. I said I had about 1500 pounds altogether. He told me that it wasn’t a problem, and that we would make a contract, I would give him the 1500 pounds and the shop would remain in his name until I paid it. This must have been in September, and after the first Christmas I paid for the shop.

In the meantime Sydney’s first mall, which is still the biggest, started to be built, and I bought a shop there. This shop also went very well. It went so well, that I was afraid that someone else would come in here, too, so when a shop became vacant I bought it. It happened that I had seven or eight shops in the shopping center. I sold the same under other names in each. Then the managers of the shopping center told me that there was a remote corner where the shops weren’t prospering, ten of them had already been closed down, and asked me if I had an idea. I told them I did. I told them to make a duty free shop. This functions so that they pack the merchandise, they seal it, and it has to be taken on the plane that way, it can’t be opened, only after going home. I joined in the business with half a million dollars. It was based on the Japanese tourist and it went very well until 2000, until the Japanese financial crisis. From then on the Japanese tourists didn’t come.

In the meantime I joined in a Hungarian restaurant, and later I opened one on my own, and here I did something I had wanted to do all my life: I set up a cabaret like place with music. I brought to Australia for the first time Judit Hernadi, Gabor Maros, Antal Szalai the gipsy musician, and Bori Kallai. I like to do this very much, I earn some money with it, too. I have been doing it for five years now.

In the meantime, in 1970 I married Jackie Cook, who isn’t Jewish. She is a saleswoman. In 1979 our daughter Michelle was born, and in 1981 our daughter Amber. This is how Jackie and I met: when she left Birmingham in England she met a common acquaintance in Brisbane, and he told her to call me when she came to Sydney. She called me, and our love started right there and then. She was a very small child when her father divorced her mother, and she had childhood memories about her father mistreating her mother. When I married her I always told her to send a Christmas card to her father. No, no, no. Once she agreed and sent one, and then they got in touch, and a quite normal relationship developed between them over the phone. And when my daughter Michelle went to England she visited her grandfather with her grandmother, and the meeting went well. Mainly Michelle got along well with her grandfather, because my daughter loves being with relatives. Then the old man died, and it turned out that he had a nice house, and the three of them, my two daughters and my wife, inherited it.

Michelle now lives in Tokyo. She got there the following way: she attended the Japanese Faculty in Oxford, and when they got their degree, an American company offered a contract for the most talented students. She was among them, too, so she became a broker in Tokyo. Amber also graduated from university and she has an industrial designer degree, but she is unemployed at the moment. She works with me at the restaurant. Neither one of them is married.

Thomas Molnar continues his story

My parents came to visit Pest several times. In 1972 they already came for the third time, and then I went on holiday to Heviz, and my father got a heart attack in Keszthely and he died. He is buried here at the Jewish cemetery. Everyone from the family was buried at a Jewish cemetery. My mother was buried at the Jewish cemetery in Sydney.

Jancsi was eleven years old in 1956. He went to school here in Australia. He didn’t really like school, he wasn’t a good pupil, he wanted to work instead. He came to work for me at the clothing shop in Parramatta, he was there for a while, then he went to work at one of Kaufmann’s shops. And when Peter bought his first shop he worked there for about two years. Then he left the shop and bought an independent jewelry shop. When the lease agreement expired, he bought another shop at a very busy place, where he became specialized in watches. This one still exists and it prospers. They live off this.

He met his wife Michelle Martin at some party. Michelle was born in 1955 on Mauritius, and she is a half-bred. She lived off being a model for a long time, she was a beautiful girl. Their daughter Nicole was born in 1975. The marriage of Jancsi and Michelle is a great marriage. Michelle is a very good wife, she is hard-working, nice and honest. She used to work at the shop for a long time. She was a good worker. The shop is doing so well, that she doesn’t need to work anymore. Their daughter Nicole didn’t finish school, she dropped out of the 7th grade of high school. She married an aboriginal, or they lived together, they had a child, and then the aboriginal abandoned her. She is alone now. This is a problem. That girl is beautiful, and the grandchild is beautiful, too. She/he is bad as the devil.

Glossary

Mieczysław Weinryb ma 89 lat i jest inżynierem budowlanym. Urodził się w Zamościu, ale jeszcze przed wybuchem wojny przeniósł się do Warszawy. Wojnę przeżył w Związku Radzieckim. Zawsze był syjonistą, jednak nigdy nie udało mu się emigrować do Izraela. W czasie naszych rozmów często przytaczał długie fragmenty z Biblii, które niekiedy przeplatał krytyką zbyt ortodoksyjnej religijności. Spotkaliśmy się czterokrotnie w warszawskim mieszkaniu jego syna, który pracuje na Uniwersytecie w Yale. Wspólnie odtwarzaliśmy historię pana Weinryba i historię jego rodziny, oglądaliśmy rodzinne zdjęcia. Wiele z nich ocalało dzięki temu, że siostra pana Weinryba zabrała je przed wojną do Palestyny.

Rodzina
Dzieciństwo
Lata wojny
Lata powojenne

Rodzina

Nie pamiętam moich dziadków – zmarli zanim ja się urodziłem. Najstarsze osoby, które pamiętam w rodzinie to moi dwaj wujkowie. Brat mojej mamy miał dwie córki i syna. Nie pamiętam jego imienia oraz jego córek. Syn natomiast na imię miał Awigdor. Mieszkał w Lublinie. Brat mojego taty, Szalom Weinryb, miał syna Chaima Mojżesza i córkę Itę. Wuj był właścicielem młyna w Grabowcu, położonym 20 kilometrów od Zamościa. Okolica była żyzna, plony obfite, więc żyli dosyć dostatnio. Pomiędzy Zamościem a Grabowcem kursowały wtedy wozy, które - tak jak cygańskie - miały płócienne dachy. Przewoziło się nimi zarówno ludzi jak i różne towary. Na takich właśnie wozach jeździliśmy odwiedzać wuja i jego dzieci.

Mój ojciec miał także siostrę, Leę, która mieszkała w Kowlu. Po mężu nazywała się Rejder. Jej mąż był zarządcą w dużym młynie.

Mój ojciec nazywał się Eliasz Winryb. Urodził się około 1880 roku. Jego rodzina pochodziła z Zamościa. Nasi przodkowie, którzy przybyli do Polski kilka wieków wcześniej, należeli do Żydów sefardyjskich (sefardyjscy Żydzi osiedli się w mieście już pod koniec XVI wieku, ze względu na jego dobre położenie przy ważnym szlaku handlowym łączącym Warszawę, Lublin i Lwów). Ojciec prowadził sklep galanteryjny – sprzedawał swetry, wełnę, mufki, rękawiczki. Przychodzili do niego różni ludzie. Pamiętam, że ojciec zimą otwierał sklep w soboty po zmroku. Wszyscy tak robili, bo zimą szabas kończył się wcześnie; wtedy zawsze ktoś wpadał, ktoś czegoś potrzebował, na przykład kamasznicy przybiegali po nici. Sklep miał też swoje stałe klientki – żony oficerów z miejscowego garnizonu.

Ojciec był syjonistą. Zakupił nawet w Izraelu małą działkę z funduszu Keren ha-Jesod, ale ziemia nie była w za dobrej lokalizacji. Ojciec ubierał się po europejsku - nie nosił pejsów ani jarmułki. Zawsze miał krótki szczeciniasty zarost. Ojciec był dla nas bardzo dobry, czuły. Czasem się oczywiście denerwował. Miał zresztą sporo powodów do tego. Był kryzys gospodarczy, szczególnie 1929 był ciężkim rokiem.

Ojciec modlił się w sztiblu (w jidysz jest to mały dom modlitewny) z Żydami reformowanymi, takimi jak on. [od redakcji: w Zamościu wówczas żadna z żydowskich organizacji nie była oficjalnie uznawana przez Państwo. Życie religijne Żydów skupiało się wokół kilku mniejszych społeczności: Żydów ortodoksyjnych, reformowanych oraz chasydów. Żydzi ortodoksyjni mieli do swojej dyspozycji jedyną synagogę w mieście, podczas gdy reformowani oraz chasydzi modlili się w prywatnych domach modlitwy]. Pewnego dnia poszli całą grupą do synagogi ortodoksyjnej, ale zostali stamtąd przepędzeni.

Ojciec wraz ze swoimi przyjaciółmi działał na rzecz rozwoju edukacji. W 1921 roku wspólnie założyli w Zamościu szkołę Tarbutu, zwaną „Kadima”, co oznacza „naprzód” (była to prywatna szkoła żydowska uznawana przez Państwo). „Kadima” była szkołą czteroklasową. Fundusze na jej budowę pochodziły częściowo z wkładu własnego jej fundatorów, a częściowo ze zbiórek pieniężnych wśród mieszkańców Zamościa. Sam budynek był jednopiętrowy. Potem w Zamościu powstało gimnazjum żydowskie, ale z jego budową mój ojciec nie miał już żadnego związku.

Moja mama miała na imię Chana i urodziła się około 1880 roku. Pochodziła z Lublina. Jej rodzina mieszkała na słynnej ulicy żydowskiej – Lubartowskiej [była to ulica w samym sercu przedwojennej dzielnicy żydowskiej. Ulica ta często pojawia się we wspomnieniach lubelskich Żydów]. Nazwisko rodowe mojej mamy brzmiało Sztern. Rodzice poznali się prawdopodobnie przez swatów. ponieważ rodzina dziadków była ortodoksyjna. W ogóle to było bardzo ciekawe, obserwować jak wszystko się zmieniało. Nasze domostwo było już inne chociażby w odniesieniu do kwestii małżeństwa. Co prawda rodzice doradzali moim siostrom, jakiego męża wybrać, ale o szadchenie [swacie] nie było już mowy. Mniej więcej kiedy osiągnąłem wiek pełnoletniości, matka przestała nosić perukę. Nie oznacza to, że w piątki nie zapalała świec, to byłoby niedopuszczalne. Mama pomagała w sklepie, ale głównie zajmowała się prowadzeniem domu. Podobnie jak ojciec matka była syjonistką. Bała się jednak podróży przez morze. Wówczas do Palestyny emigrowało się najczęściej nielegalnie, statkami włoskimi albo przez Rumunię. Pewnie w końcu udałoby się ją przekonać, ale wybuchła wojna i rodzice nie zdążyli już wyjechać.

Miałem trzy siostry: Margolię, Sarę i Rywę oraz jednego brata – Mojżesza. Margolia była najstarsza. Urodziła się około 1902 roku. W Zamościu uczyła się w gimnazjum państwowym. Pod koniec lat 20. XX wieku wyjechała na studia do Warszawy. Skończyła tam Wolną Wszechnicę Polską, wydział przyrodniczo-matematyczny. Uczyła potem w szkole Tarbutu przy ulicy Nalewki 2. Nie zdążyła wyjechać do Palestyny, bo ją ciągle w tej szkole zatrzymywali prosząc, by została jeszcze trochę dłużej. Margolia miała najłagodniejszy charakter ze wszystkich moich sióstr. Zawsze się mną opiekowała. W rodzinie mówiło się nawet, że nigdy nie wyszła za mąż, bo poświęcała mi zbyt wiele czasu i uwagi. Była dla mnie jak druga matka.

Losy dwóch moich młodszych sióstr - Sary i Rywy - były podobne. Obie wyjechały do Palestyny w latach 20. XX wieku. Obie należały do Ha-Szomer Ha-Cair. W Zamościu przechodziły hachszarę. Był tam taki wykształcony w tym względzie agronom, który posiadał ogród warzywny i duże sady. On uczył szomrowców jak uprawiać ziemię.

Rywa urodziła się w 1906 roku. W Zamościu skończyła 6 klas gimnazjum. Ona pierwsza z naszej rodziny wyjechała do Palestyny. To było około 1925 roku. Na początku pracowała w prywatnym gospodarstwie u Arabów. Żyli tam w ciężkich warunkach. Panowała malaria. Nie mieli domów, tylko szałasy. Dopiero potem udało im się utworzyć kibuce. Rywa zamieszkała w kibucu Ein Harod.

Jeszcze w Zamościu moja siostra miała takiego, można powiedzieć, narzeczonego, nazywał się Szalom Luksemburg. On też przygotowywał się do wyjazdu, ale zwlekał z tym cały czas i w końcu Rywa pojechała bez niego. W Palestynie poznała swojego przyszłego męża. Nazywał się Josif Jawnai i pochodził z Litwy. Wcześniej nazywał się Slept, ale po przyjeździe do Palestyny zmienił nazwisko na hebrajskie. Był bardzo oczytany a przy tym również bardzo pracowity. Pamiętam, że posyłałem mu książki z Polski. W ogóle muszę przyznać, że miałem bardzo porządnych szwagrów. Z czasem Rywa i Josif usamodzielnili się. Zaczęli od hodowli kur, potem uprawiali sady, aż w końcu zaczęli hodować krowy. To bardzo poprawiło ich sytuację materialną. Przenieśli się z kibucu do miejscowości, która nazywa się Kfar Vitkin.

Sara była dwa lata starsza od Rywy, urodziła się w 1904 roku. Kształciła się w kierunku pedagogicznym. Potem pracowała jako wychowawczyni w sierocińcu w Kobryniu, pod Bydgoszczą, a potem gdzieś w okolicach Łodzi. Do Palestyny pojechała trochę później – po koniec lat 20. XX wieku. Sara, podobnie jak Rywa, wyszła za mąż już po przyjeździe do Palestyny. Jej mąż też miał na imię Josif. Josif Szifeldrin pochodził z Niemiec. Mieszkali w kibucu Kwucat Schiller obok Rechowot. Sara spędziła tam 70 lat. W kibucu pracowała jako wychowawczyni zajmując się dziećmi. Powodziło im się zupełnie dobrze - mieli swój dom otoczony kwiatami. W tym kibucu na początku wszyscy zajmowali się rolnictwem, a potem otworzyli fabrykę gumy, która dosyć dobrze prosperowała. Produkowali również na eksport, wysyłali swoje produkty nawet do krajów arabskich, ale oczywiście bez oznaczenia miejsca pochodzenia produktu.

Jeżeli chodzi o moje siostry, to muszę powiedzieć, że każda z nich różniła się od siebie, miała inny charakter. Jak już mówiłem Margolia miała najlepszy charakter. Była bardzo oddana. Rywa, która była najmłodsza, musiała wiele przejść, zanim do czegoś doszła. Kiedy wyjechała do Palestyny musiała nauczyć się żyć w skrajnie ciężkich warunkach. To odbiło się na jej charakterze. Była zahartowana. Uważała, że nie można zbyt wiele oczekiwać od życia. Sara, która wyjechała kilka lat później, nie miała już takich problemów jak Rywa. Od razu zamieszkała w kibucu, miała swój dom. I to też wpłynęło na jej usposobienie - nie miała w sobie tej surowości, która cechowała Rywę.

Mojżesz urodził się około 1909 roku. Uczęszczał do gimnazjum żydowskiego. Pewnego dnia, na wiosnę, kiedy grał z kolegami w piłkę nadepnął na gwóźdź. Został zawieziony do Lublina do szpitala, ale zmarł od gangreny. Miał wtedy 15 lat. Dziś wystarczyłby jeden zastrzyk, ale wtedy nie było jeszcze penicyliny. Rocznica śmierci Mojżesza wypadała w okolicach święta Pesach. Pamiętam, że każdego roku, kiedy ojciec czytał opowieść o tym jak Bóg ukarał faraona śmiercią wszystkich pierworodnych w Egipcie, zawsze bardzo płakał. Ta historia przypominała mu śmierć jego pierworodnego syna, którą bardzo ciężko przeżył.

Dzieciństwo

Urodziłem się 8 lutego 1915 roku w święto Purim. Imię dostałem po dziadku, który tak jak bohater historii purimowej [Megillat Ester] miał na imię Mordechaj. Byłem najmłodszy w rodzinie. Właściwie można powiedzieć, że jestem dzieckiem wojny [I wojny światowej]. Pamiętam, jak podczas bombardowań mama brała mnie na ręce i schodziliśmy wszyscy do piwnicy. Kiedy trochę podrosłem i zacząłem bawić się na ulicy, widziałem jak do miasta weszli żołnierze Gen. Hallera – znieważali Żydów, zatrzymywali ich i obcinali im brody, śpiewali „Żydku, dawaj brodę”, itp. Później kiedy przez Zamość przechodzili rosyjscy jeńcy wojenni, to my dzieci biegaliśmy za nimi. Oni robili różne zabawki, ptaszki z drewna i tego typu rzeczy. Oddawali je nam za bułkę.

Nigdy nie chodziłem do chederu, żeby „klepać” abecadło. Czasami z ciekawości zaglądałem tam przez okno. Nauczyciel miał swojego pomocnika. Do chederu chodziły takie małe trzy- czteroletnie dzieci, więc trzeba je było odprowadzać i przyprowadzać do szkoły. One tylko się uczyły „klepać modlitwy”, ale nic z nich nie rozumiały [od redakcji: rodzice Pana Weinryba nie byli zadowoleni z tradycyjnej formy edukacji w chederze, dlatego posłali syna do nowoczesnej szkoły syjonistycznej]. Kiedy miałem 6 lat zacząłem się uczyć w żydowskiej szkole podstawowej „Kadima” - tej samej, w której otwarcie zaangażowany był między innymi mój ojciec. Mieliśmy tam język hebrajski, no i oczywiście polski oraz inne przedmioty. Byłem pierwszym rocznikiem, który ukończył tę szkołę. Potem chodziłem do gimnazjum państwowego.

Miałem też swojego nauczyciela od religii, który przychodził do domu i przygotowywał mnie do bar micwy. To jest oczywiście tradycja. Chłopiec kiedy kończy 13 lat staje się mężczyzną. Prowadzi się go do synagogi, jednak wcześniej uczy się on specjalnej modlitwy i tak dalej. On musi umieć coś odczytać, zrozumieć. Więc ze mną też tak było. Miałem nauczyciela, który przychodził do domu i uczył mnie tego wszystkiego. Moja bar micwa wypadła na wiosnę. Pamiętam ten dzień, wszystko odbywało się w wielkiej synagodze. Gdy wyczytano moje imię miałem podejść i przeczytać fragment Tory. Serce trochę mocniej biło mi ze strachu czy wszystko dobrze pójdzie, no ale jakoś się udało. Potem przy modlitwie zakładało się tefilin – na rękę jedno pudełko a na czoło drugie - gdzie wewnątrz napisane jest dziesięcioro przykazań. Zakładałem tefilin może rok, może dwa, potem coraz rzadziej, rzadziej aż w końcu w ogóle przestałem. Tak samo jak moi koledzy.

Jako prezent na bar micwę dostałem trochę pieniędzy, za które mogłem sobie coś kupić. Nie mogłem się jednak zdecydować: rower czy radio? Myślałem nad tym i myślałem, a pieniądze powoli się rozchodziły na drobnostki i w końcu ani radia ani roweru sobie nie kupiłem. A jeżeli już o rowerach mowa to trzeba powiedzieć, że mieliśmy w Zamościu dwie żydowskie wypożyczalnie. Zamczer wypożyczał takie stare graty, u niego było dużo taniej i tam wypożyczali wszyscy, którzy dopiero zaczynali się uczyć jeździć. A drugi – Pekler - wypożyczał drożej, ale rowery miał porządne.

W 1930 roku pojechałem do Lublina, do rodziny, żeby zobaczyć otwarcie jesziwy „Chachmej Lublin” [od redakcji: jesziwa została założona z inicjatywy Agudat Izrael; jego rektorem i założycielem był M. Szapiro. Była to jedna z największych akademii talmudycznych w tamtym czasie. Jej otwarcie w dniu 24 czerwca 1925 roku było bardzo uroczyste i podniosłe. Z wielu miast dowożono ludzi specjalnie na to wydarzenie]. Miałem wtedy 15 lat. Rodzice nie mogli jechać razem ze mną. Wsadzili mnie więc do samochodu, który kursował na trasie Zamość – Lublin, a wujek odebrał mnie na miejscu. Pamiętam, że wtedy pierwszy raz w życiu jechałem samochodem. To była ciężarówka przystosowana do przewozu ludzi – z tyłu na przyczepie wzdłuż boków ustawione były ławki. Otwarcie jesziwy było bardzo uroczyste. Był ogromny tłum ludzi, więc w sumie niewiele zobaczyłem. Zresztą to było tak dawno temu, że nie pamiętam już żadnych szczegółów.

Kiedy wyjeżdżaliśmy na wakacje zawsze któreś z rodziców musiało zostać w domu. Trzeba było pilnować sklepu – wtedy zabiegało się o każdego klienta. Jechaliśmy zwykle do Krasnobrodu. To jest mniej więcej 20 kilometrów od Zamościa. Tam były wspaniałe lasy. Nie tak jak teraz, ale piękne bory. Drzewa były tak stare i gęste, że zatrzymywały światło. Wynajmowaliśmy od lokalnych chłopów pokój z kuchnią. W Krasnobrodzie były też pensjonaty, ale tam mieszkali ludzie, którzy przyjeżdżali na dzień, dwa. Ojciec budził mnie rano i zabierał na dalekie spacery do lasu. Zbieraliśmy grzyby, poziomki, jeżyny. Pamiętam też, że przyglądałem się jak chłopi robili gliniane naczynia. One były ładnie malowane, poza tym dobrze trzymały chłód. Mnie najbardziej interesowały jednak gwizdki z gliny. Wszystko to chłopi sprzedawali potem za grosze na jarmarku.

W Zamościu przed wojną było około 25 000 ludzi, w tym około 15 000 Żydów. Podobnie jak moja rodzina, większość Żydów zamojskich była sefardyjczykami. Do naszych czasów nie przetrwała jednak ich obyczajowość ani język. Ludzie obchodzili te same święta i ubierali się tak samo jak aszkenazyjczycy. Wszyscy mówili w jidysz. Oczywiście jidysz mówiony w Zamościu różnił się trochę od tego z Lublina czy Wilna. Miał swoje niuanse. Można więc powiedzieć, że z całej kultury sefardyjskiej nic w Zamościu nie pozostało, zachowała się jedynie pamięć o pochodzeniu naszych przodków.

W mieście była jedna wielka synagoga a poza tym były liczne sztible. Synagoga miała wystrój tradycyjny, z bimą na środku oraz zdobioną Arką [Aron ha-kodesz]. Wokół drzwi do Arki znajdowały się ornamenty. Były tam wyrzeźbione dwa lwy i dwa jelenie a wokół nich napis „Gibor keari, rac kecwi” [hebr. „silny jak lew, szybki jak jeleń”]. Mój ojciec chodził do sztibla, do synagogi rzadko. Ja chodziłem razem z nim kiedy byłem mały i jeszcze przez jakiś czas po bar micwie. Mama nie chodziła do sztibla – w ogóle kobiety nie przychodziły się modlić do sztibli, tam spotykali się mężczyźni. W ważniejsze święta i czasami w piątki chodziła do synagogi, w której było specjalnie wydzielone miejsce dla kobiet. Do synagogi przychodziliśmy też ze szkołą, na przykład kiedy odprawiano nabożeństwa za prezydenta Rzeczpospolitej.

Wśród Żydów zamojskich poza kupcami byli także rzemieślnicy różnego rodzaju. Byli stolarze, blacharze, kowale, cieśle, malarze, kamasznicy, szewcy. Byli też biedni nosiwodzi. (tak, bo nie było wtedy bieżącej wody w domach). Więc oni nosili tą wodę ze studni, która stała na rynku; najbardziej cieszyli się, jeśli ktoś robił pranie, bo wtedy potrzebowano więcej wody i zarobek był większy. Pamiętam jeszcze, że w zamożniejszych domach były służące – też Żydówki. To były młode dziewczyny z okolicznych miasteczek. Zbierały zarobione pieniądze na posag. Zdarzało się i tak, że którejś nie udało się wyjść za mąż; wtedy z zaoszczędzonych pieniędzy fundowały Torę dla synagogi.

W Zamościu mieszkali ludzie o różnych poglądach: byli i syjoniści i bundowcy. Byli także komuniści. Ludzie zamożni i inteligencja byli najczęściej syjonistami. Komuniści mieli wielu zwolenników wśród ludzi biednych. To wynikało z tego, że oni mieli sprawną propagandę [egalitarna idea komunizmu przyciągała ludzi ubogich w ogóle, nie tylko ze względu na propagandę]. Komuniści mówili o tym, że wszyscy będą mieli pracę i będą równi między sobą, nie obrażali Żydów.

Oczywiście w Zamościu byli również chasydzi. Pamiętam, jak zaprosili do siebie cadyka, żeby zamieszkał z nimi. Najpierw była długa wymiana korespondencji. Zdaje się, że on pochodził z Góry Kalwarii. Cadyk przyjechał do Zamościa pociągiem. Na stacji czekały na niego tłumy. Byli tam nie tylko chasydzi, lecz również inni Żydzi a nawet Polacy. Ja pobiegłem tam razem z grupą moich kolegów. To było wielkie wydarzenie w Zamościu. Wielu ludzi przyszło z ciekawości – zobaczyć, jak to będzie wyglądało.

Chasydzi wynajęli wszystkie dorożki w mieście. W pierwszej, najładniejszej, zaprzężonej w białe konie posadzili cadyka. Zawieźli go do domu przy ulicy Lubelskie Przedmieście, który uprzednio przygotowali dla niego. Wzdłuż całej drogi były rozciągnięte kolorowe lampki. Mniej więcej 100 metrów przed domem chasydzi wyprzęgli konie i sami pociągnęli dorożkę. Potem zjeżdżali się do niego w piątki i soboty po błogosławieństwo. Pamiętam to, bo często chodziliśmy tam i zaglądaliśmy przez szybę. Widziałem, jak cadyk brał chałę błogosławił ją i potem drobił na kawałki i jego wyznawcy brali to, bo to było takie poświęcone. Widziałem, jak tańczyli i cieszyli się – tak modlili się do Pana Boga.

Niecodzienne wydarzenia, jak przyjazd cadyka, były atrakcją dla mieszkańców takiego miasta jak nasze. Ludzie chętnie przychodzili, żeby popatrzeć na niezwykłe rzeczy. Kiedyś rozeszła się wiadomość, że w pobliskiej wsi jest lunatyk. Ja wtedy tam nie poszedłem, bo byłem za mały, ale mnóstwo ludzi się zebrało żeby go zobaczyć. Była letnia, księżycowa noc, wszyscy stali na ulicy i uciszali się wzajemnie, żeby tylko go nie zbudzić kiedy z wyciągniętymi rękami chodził po dachach domów.

Mieszkaliśmy przy samym rynku. Nasza rodzina była średniozamożna - nie można powiedzieć, że byliśmy bogaczami, ale nie można powiedzieć także, że cierpieliśmy głód. Mieszkaliśmy w kamienicy, której okna naszego mieszkania wychodziły na rynek. Cały rynek w Zamościu otoczony jest podcieniami, więc w czasie deszczu można go obejść dookoła bez parasola. Na parterze naszego domu mieściła się żydowska piekarnia. W kuchni stał piec chlebowy, w którym piekło się chałę i różne ciasta: z serem, z makiem, z miodem, pierniki, no i oczywiście zwykły chleb. Pamiętam, że był taki okres, kiedy trudno było dostać mąkę, ale nam posyłał ją stryj, który w Grabowcu miał młyny.

Mieliśmy też służącą, młodą dziewczynę, Żydówkę. Pochodziła z biednej rodziny z jakiegoś małego miasteczka. Ona gotowała i sprzątała. Pracowała i jednocześnie uczyła się jak prowadzić dom, bo u siebie w miasteczku to nawet nie miałaby z czego gotować. Chodziła też do rabina pytać, czy na przykład dana kura jest koszerna, czy nie; mama nie miała na to czasu.

W pokoju stał piec kaflowy. W zimowe wieczory graliśmy w loteryjkę. To była taka gra: rzucaliśmy kostką i zależnie od wyniku kładliśmy numery na specjalnych kartonach. Grało się też w domino i w szachy. Ojciec grywał u znajomych w karty. Mieszkanie oświetlane było przy pomocy lamp naftowych. Później w latach 20. XX wieku pojawiła się elektryczność. To było w 1926 lub 1927 roku. Pamiętam ten dzień, w którym u nas pojawiło się światło elektryczne – jak nagle wszystko się rozjaśniło!

Kiedy zbliżał się piątkowy wieczór po ulicach chodzili szamesi z kołatkami w ręku i krzyczeli: „Zamykać! Zamykać te sklepy, szabas nadchodzi!”. Mężczyźni czyścili sobie buty, dziewczyny myły włosy. Nie było wtedy szamponu, więc brały sobie jakąś naftę, a często myły głowy czymś w rodzaju barszczu. To był jakiś wywar z buraków, ale nie wiem, z czego dokładnie się to robiło. W każdym razie mówiło się na to „barszcz”.

W szabas wszystko musiało wyglądać ładnie. Wieczorem mężczyźni udawali się na modlitwę a w domu gospodyni modliła się i zapalała świece. Potem następował posiłek: obowiązkowo kołacz, chałka i ryba faszerowana. Te kołacze były robione z drożdżowego ciasta. Splatało się je z 12 wałeczków, które symbolizowały 12 plemion Izraela. Chała to była taka wysoka bułka. Potem leżały obok siebie – kołacz i chała. A tego smaku ryby faszerowanej to już się dzisiaj nie spotyka. Nawet w Izraelu robią jakieś takie rybne kulki, ale to już nie jest to samo. U nas zazwyczaj używano do tego dania karpia. Ci, których nie stać było na karpia przyrządzali gefilte fysz z małych rybek. Karpia kroiło się na dzwonka, wycinało mięso z wewnątrz, które następnie mieliło się z bułką, z jajkiem, pieprzem i solą do smaku a następnie takim farszem wypełniało się z powrotem rybę. Nie jestem w stanie dokładnie powiedzieć jak się przyrządzało tą rybę, bo ja nigdy tego nie robiłem - ja tylko ją jadłem.

Przed Paschą organizowało się pomoc dla biednych. Zgłaszali się ochotnicy, którzy dostawali mąkę, wodę i zagniatali ciasto na macę. Wtedy wypiekało się mace okrągłe – nie tak jak dzisiaj prostokątne. Potem rozdawano je ubogim.

Pascha była jednym z najbardziej uroczystych świąt. Cała rodzina zbierała się razem przy stole, na którym były piękne naczynia i wyszywane kolorowymi nićmi „przegródki” na macę – każda dla kogoś innego: jedna dla Izraelitów, jedna dla Lewitów, a jedna dla Kapłanów [od redakcji: na talerzu sederowym znajdowały się trzy kawałki macy, które czasem umieszczane były w specjalnie przygotowanej na tą okazję torbie z trzema „przegródkami”]. Byłem najmłodszy w rodzinie, więc to ja zadawałem cztery pytania, a ojciec – jako głowa rodziny -odpowiadał. Były różne ciasta i wino. Mówiło się też: „Kto pragnie przyjść i być gościem naszym niech wejdzie, niech przyjdzie”. Wielu gości przychodziło do nas na święto. Ja sam, później kiedy byłem w wojsku, również byłem zapraszany na Paschę przez różne rodziny. Zawsze przygotowany był kielich dla proroka Eliasza. Otwierało się drzwi i czekało aż przyjdzie. Pytaliśmy rodziców, dlaczego nie widać, żeby w kielichu dla proroka ubywało wino. – Bo on upił tylko troszeczkę – odpowiadali.

Obchodziło się także i pozostałe święta: Jom Kipur, Rosz ha-Szana i inne. Na Purim odczytywało się w synagodze Megilę [Megillat Ester]. My dzieci mieliśmy specjalne grzechotki i na słowo „Haman” krzyczeliśmy i robiliśmy wielki hałas. W końcu dorośli zaczynali krzyczeć na nas, żebyśmy już przestali, a my nie chcieliśmy i taka to była zabawa. Były też przedstawienia purimowe. Król Achaszwer siedział na tronie w papierowej koronie na głowie, przychodził do niego minister i coś mu tam meldował. Potem pojawiała się piękna Ester i mówiła: „Dlaczego chcesz wymordować mój lud?”. Król zmieniał zdanie, a na koniec była taka scena, że Haman już leży w ziemi, a na jego miejsce jedzie Mordechaj na koniu. W Purim przyjęło się jeść takie trójkątne ciastka z makiem; a trójkątne dlatego, że miały przypominać czapkę, którą nosił Haman. Te ciastka nazywały się humentaszn.

Świętowaliśmy też Chanukę na pamiątkę wydarzenia, które miało miejsce w Jerozolimie. Podczas oblężenia miasta obawiano się, że zabraknie oliwy do podtrzymania w świątyni wiecznego płomienia, ale jednak jakoś jej wystarczyło do końca. My też mieliśmy w domu taką menorę na oliwę [od redakcji: rozmówca najprawdopodobniej miał na myśli hanukiję].

O stosunkach polsko-żydowskich należy powiedzieć, że układały się różnie. To bardzo złożony problem. Na przykład Jan Zamojski sam zaprosił Ormian i Żydów do Zamościa [sprowadził ich w XVI wieku]. Nie było to oczywiście bezinteresowne działanie – dzięki nowym przybyszom w mieście rozwinął się przemysł i handel. Żydzi pożyczali królom pieniądze. Były też sławne rodziny, jak na przykład Kronenbergowie, którzy stworzyli kolej warszawsko-moskiewską. Pod koniec XIX wieku w Rosji pojawiły się insynuacje, jakoby Żydzi wykorzystują krew do wyrobu macy i tak dalej [oskarżenie o mordy rytualne]. W latach międzywojennych z jednej strony mieliśmy endeków, z drugiej natomiast trzeba pamiętać, że Polska miała problemy gospodarcze. Żydzi doświadczyli wówczas wielu trudów, w szczególności ci religijni, co wiązało się na przykład z kwestią uboju rytualnego. Niby chodziło o ochronę zwierząt.

Trzeba także powiedzieć, że w całej tej sprawie niemało zawinił kościół katolicki. Znamy historię: inkwizycja – palenie Żydów i czarownic... Kościół nie starał się dążyć do pojednania. Zresztą może było mu to potrzebne, żeby utrzymać wiarę. Mówiono, że Żydzi zamordowali Jezusa i muszą za to odpokutować. Dopiero teraz papież zmienił podejście do Żydów i szuka pojednania, ale i tak są to tylko powierzchowne działania. Z drugiej strony trzeba dodać, że Żydzi zawsze trzymali się niejako w odosobnieniu, tworzyli własne getta [od redakcji: w zasadzie to w czasach średniowiecza Żydzi zmuszani byli przez ludność nie-żydowską do przeniesienia się do gett – specjalnie wydzielonych dla Żydów dzielnic, często otoczonych murami. Z drugiej strony należy dodać, że pod wieloma względami taki rodzaj „osadnictwa” sprzyjał żydowskim interesom]. Dopiero przed wojną zaczęło się to zmieniać. Mieliśmy sławnych pisarzy żydowskiego pochodzenia tworzących po polsku – Tuwima, Brzechwę, Leśmiana. Młodzi ludzie uważali, że sytuacja musi ulec zmianie, że trzeba dążyć do wspólnego zbliżenia.

Jeżeli o mnie chodzi to miałem dwóch polskich kolegów. Oni byli bardzo mili, spędzaliśmy razem dużo czasu. Wspólnie chodziliśmy nad rzekę i na rowery. Pamiętam, że do szkoły chodziły także dzieci okolicznych właścicieli ziemskich. Oni uważali się za lepszych od innych. Jeden z nich podjeżdżał przed szkołę powozem, a stangret, mimo że starszy od niego, schodził z kozła, zdejmował czapkę i mu się kłaniał. Pamiętam, jak pewnego razu na lekcji rysunków jeden z tamtych chłopaków zaczął się skarżyć: „Panie profesorze, bo od niego śmierdzi czosnkiem!”. Nauczyciel nie skarcił go, tylko zwrócił się do wskazanego żydowskiego chłopca mówiąc: „Słuchaj, następnym razem postaraj się nie jeść czosnku przed przyjściem do szkoły”. Nic nie pomagało kiedy tamten mówił, że przecież nie jadł żadnego czosnku. Można więc powiedzieć, że różnie to bywało. Ja miałem grono kolegów, znajomych zarówno wśród Żydów jak i Polaków. Byliśmy dobrymi uczniami, trzymaliśmy się razem. Z drugiej jednak strony w szkole panował antysemityzm.

Moi rodzice również utrzymywali kontakty z Polakami. W naszym sklepie głównie kupowali Polacy, stałe klientki często przychodziły i opowiadały o swoich sprawach; do sklepu zachodziła też właścicielka naszej kamienicy – pani Namysłowska. Przychodziła opowiadać, że musi córkę wydać za mąż, ale że to duże wydatki i tak dalej.

Kiedy skończyłem gimnazjum moja siostra Margolia namówiła mnie, żebym przyjechał uczyć się do Warszawy. Mieszkała tam już kilka lat, pracowała jako nauczycielka, więc mogła mnie utrzymywać. Przyjechałem do Warszawy w 1933 roku i zamieszkałem u siostry. Zacząłem się uczyć w Państwowej Szkole Budownictwa. Po skończeniu tej szkoły można było od razu wstąpić na drugi rok Politechniki Warszawskiej.

W roku 1937 zostałem powołany do wojska. Wielu Żydów unikało wtedy służby, ale ja poszedłem. Mój ojciec też sobie tego życzył. Mówił, że nauczę się walczyć i że to może mi się przydać później w Palestynie. Służyłem we Włodzimierzu Wołyńskim, w 23 pułku piechoty. Potem przeniesiono mnie do Pogórska pod Baranowiczami. Tam budowano poligon, a ja miałem wykształcenie budowlane. Stawialiśmy drewniane baraki dla żołnierzy i pomieszczenia gospodarcze. W tej okolicy było bardzo dużo wilków. Pamiętam, jak pewnego razu nasz kucharz poszedł do miasta po mięso. Tereny były bagniste, trzeba było chodzić po specjalnych drewnianych kładkach. Kiedy wracał usłyszał, że wilki się zbliżają - kucharz ocalał, ale nasze mięso przepadło.

Po wyjściu z wojska w 1938 roku wróciłem do Warszawy. Mieszkałem wtedy w wynajętym pokoju. Chciałem zacząć pracować, żeby nie być już na utrzymaniu siostry ani rodziców. Miałem też plany związane z dalszą nauką na Politechnice. Zacząłem pracować w dwóch firmach budowlanych, jedną z nich prowadził Halber a drugą Krajterkraft. Obydwie firmy były żydowskie. Dostawaliśmy zlecenia na projekty kamienic czynszowych. Ja przygotowywałem te projekty, wprowadzałem poprawki. Od czasu do czasu wykonywałem także zlecenia od architekta Goldszmita. Tak pracowałem aż do wojny.

W tym czasie obracałem się w dość mocno lewicującym środowisku. Byliśmy rozczarowani sytuacją w Polsce. Ja na przykład mogłem pracować tylko w żydowskich firmach. Na uniwersytetach wprowadzane były ograniczenia. Byliśmy naiwni. Wydawało nam się, że wystarczy zmienić ustrój, żeby zmienić tą sytuację. Wszystko to wiązało się jeszcze z buntem przeciwko religii. Ja nie należałem do żadnej partii. Najczęściej moi znajomi należeli do Organizacji Młodzieży Socjalistycznej „Życie” albo do Komunistycznego Związku Młodzieży.

Lata wojny

Kiedy wybuchła wojna miałem bilet mobilizacyjny wyznaczony na siódmy dzień. Jednak zanim zdążyłem się zgłosić, wojsko już zostało rozbite. Nie było jednostek, do których moglibyśmy się dostać. Skierowano nas na wschód. Szedłem wraz z grupą kolegów z wojska w tłumie ludzi, którzy uciekali przed Niemcami. Ludzie w pośpiechu zabierali ze sobą co im wpadło w ręce. Potem widząc, że nie mają siły nieść tego wszystkiego, porzucali różne rzeczy jak ubrania czy buty – pełno tego leżało w rowach.

Kiedy przekroczyliśmy rzekę Bug zaczęliśmy spotykać Ukraińców – uzbrojonych, na koniach. Zatrzymywali nas, chociaż byliśmy w cywilnych ubraniach. W końcu trafiliśmy do Kamienia Koszyrskiego, a stamtąd po kilku dniach wyruszyłem do Kowla. Liczyłem na to, że spotkam tam rodziców i siostrę, bo w Kowlu mieszkała siostra mojego ojca, ciotka Lea. Cała ta droga zajęła mi ponad tydzień – miałem do pokonania kilkaset kilometrów [w rzeczywistości Kamień Koszyrski znajduje się zaledwie 100 km od Kowla]. Było nas w sumie kilku, spaliśmy gdzie się dało. W wioskach było dużo opuszczonych budynków, bo ludzie bojąc się uciekali z domów. Czasem udało nam się złapać jakąś zabłąkaną kurę, znaleźć garnek i rozpalić ogień. Chcieliśmy tę kurę ugotować, ale byliśmy tak głodni, że najczęściej zjadaliśmy ją od razu zanim kura zdążyła się ugotować.

Moje przewidywania spełniły się i ku mojej radości zastałem najbliższych w Kowlu. Okazało się, że kiedy wybuchła wojna rodzice kupili dosyć duży wóz, załadowali na niego cześć towaru ze sklepu i oczywiście własne bagaże i pojechali na wschód, do ciotki Lei. Margolia przyjechała razem z nimi, ponieważ w dniu wybuchu wojny była jeszcze w Zamościu, gdzie spędzała swoje wakacje. Potem w Kowlu żyli z tego, że wyprzedawali towar ze sklepu. Udało im się nawet wynająć mieszkanie.

Jeżeli o mnie chodzi to zaraz po przyjeździe do Kowla zobaczyłem ogłoszenie, że poszukują chętnych do robót budowlanych w garnizonie, który Rosjanie przejęli po Polakach. Zgłosiłem się i dostałem tam pracę. Odpowiedzialny byłem za prace remontowe. Jako osoba zatrudniona w radzieckim garnizonie dostałem od urzędu miasta przydział na kawalerkę. Zakwaterowali mnie w prywatnej kamienicy. Pamiętam, że płaciłem właścicielowi jakiś czynsz. Dzięki pracy w tym garnizonie mogłem nawet trochę pomagać rodzicom, bo stamtąd zawsze udawało się wynieść trochę węgla czy drewna na opał.

Gdy Niemcy zbliżali się do Kowla, na stacje zaczęły przyjeżdżać pociągi ewakuacyjne. Ludzie tłumnie wyruszali na wschód. Udałem się do moich rodziców i Margolii i próbowałem ich przekonać, że powinniśmy uciekać wszyscy razem, lecz oni nie chcieli tak po prostu porzucić całego swojego dobytku. Nie mieli pojęcia, co może się wydarzyć. Rodzice byli starsi i Margolia chciała zostać razem nimi. Przekonali mnie, że nic się nie stanie, jeśli pakowanie potrwa kilka dni. Byłem młodszy. Przeczuwałem, że coś się wydarzy. Postanowiłem wyruszyć wcześniej, wierzyłem jednak, że zdążą i wkrótce się spotkamy. Niestety nie udało im się.

Nigdy nie dowiedziałem się, co dokładnie się z nimi stało. Nigdy nie spotkałem nikogo, kto opowiedziałby mi, jaki los ich spotkał. Najprawdopodobniej byli w getcie w Kowlu, gdzie zostali zastrzeleni oraz pochowani w masowym grobie w lasach na przedmieściach Kowla. Po wojnie próbowałem znaleźć jakieś informacje o nich. Liczyłem na to, że może skontaktują się ze mną. Ale nic takiego się nie stało. Wróciłem do Kowla dwa lata temu, mając nadzieję na odnalezienie jakiejś wskazówki. Odwiedziłem masowy grób – wszystko, co tam zastałem to niewielki pomnik. Nie znalazłem żadnych informacji. Na żydowskim cmentarzu w Warszawie, na ulicy Okopowej, jest cała ściana upamiętniająca ludzi, którzy zginęli podczas wojny. Umieściłem tam tablicę pamiątkową z imionami osób z mojej rodziny.

W każdym razie trafiłem do pociągu ewakuacyjnego. Jechaliśmy na południowy wschód, wkrótce zaczęły się naloty niemieckie. Zostałem ranny, kiedy bombardowali pociąg. Trafiłem do jakiegoś wojskowego samochodu, do jakiegoś szpitala. Ponieważ nikt nie miał czasu się mną zająć, w ranę wdała się gangrena i w końcu amputowali mi część ręki. Potem wyruszyłem w dalszą drogę, w nieznane; znowu jechały pociągi. Dotarłem w ten sposób do Władykaukazu. Piękne miejsce u stóp gór. Prowadziła tam prosta droga, na horyzoncie której widoczne były ogromne góry, ze szczytami spowitymi we mgle.

We Władykaukazie zgłosiłem się do magistratu, żeby dali mi pracę. Przyjechałem bez niczego - nie miałem co jeść ani gdzie mieszkać. Praca dała mi szansę na przydział mieszkania, racji żywnościowych, no i jakieś pieniądze. Zostałem zatrudniony w Dyrekcji Kolei. Znowu nadzorowałem prace budowlane. Często byłem wysyłany z pracy na delegacje; byłem na przykład w Groznem w Czeczeni, w Baku w Azerbejdżanie. Wiele się wtedy naoglądałem. Pamiętam różne sceny z tamtych miejsc – muzułmanina, który zrobił awanturę na targu, bo sprzedawca położył mu mięso baranie na tej samej szali, na której przed chwilą ważył wieprzowinę. Pamiętam też, że na targu sprzedawali niedźwiedzie łapy, bo tam w górach było dużo niedźwiedzi. Albo jak kiedyś przywiozłem z delegacji olbrzymiego arbuza. Był tak wielki, że ledwie mogłem go utrzymać, no i oczywiście ten arbuz rozbił się w ostatniej chwili, kiedy wchodziłem do domu.

Miałem tam dwóch kolegów, jeden z nich – Latyszew był Rosjaninem, a drugi – Zinenko Ukraińcem. Kiedy zorientowali się, że na nich nie doniosę, zaczęli mi opowiadać o tym, co dzieje się w Związku Radzieckim, o tym, co Stalin robi z ludźmi [podczas tak zwanego Wielkiego Terroru]. Zarabiałem marnie, 350 rubli miesięcznie – tyle kosztował kilogram mięsa. Była też stołówka, w której podawali coś w rodzaju kaszy, którą polewano syntetycznym olejem. Codziennie serwowali to samo. W tym okresie bardzo schudłem, często chodziłem głodny.

Front się zbliżał i Niemcy podeszli pod Rostów nad Donem. Wtedy dyrekcja zarządziła ewakuację wszystkich pracowników razem z rodzinami. Wsiedliśmy do pociągu i rozpoczęliśmy podróż donikąd, która trwała następne osiem miesięcy. Kierowaliśmy się na południe. Czasem pociąg stawał na kilka godzin, a potem ruszał dalej. Wychodziłem wtedy kupić coś do jedzenia, popatrzeć na morze. Stać mnie jeszcze było, żeby kupić u miejscowych coś pożywnego do jedzenia. Kupowałem też chleb, który wcale nie przypominał chleba – to była taka papka z ziemniaków. Nawet próbowałem to dopiekać, ale w dalszym ciągu nie smakowało to jak chleb. Pewnej nocy położyłem się spać na górnym łóżku [w przedziale sypialnianym] bo tam było lepsze powietrze. W nocy zaczęło się bombardowanie, obudziłem się i myśląc, że jestem na dole zsunąłem się z łóżka. To był dosyć poważny upadek.

Dyrekcja Kolei starała się cały czas panować nad swoim obszarem. Z tego pociągu utrzymywaliśmy łączność z całym rejonem – kierowaliśmy pociągi towarowe na front i tak dalej. W końcu Niemcy wycofali się i wróciliśmy do Władykaukazu.

W 1943 roku moi przyjaciele z Warszawy dowiedzieli się gdzie jestem i przysłali mi list, zapraszając mnie do Baszkirii, gdzie wówczas przebywali. Tam było sporo Polaków [w zasadzie polskich Żydów], zostało powołane nawet Towarzystwo Patriotów Polskich co dawało jakąś szansę, że będzie można wrócić; postarałem się więc, żeby pozwolono mi tam wyjechać. Musiałem w tym celu trochę nakłamać w dokumentach. Napisałem, że przyjaciele są moją rodziną więc pomogą mi się utrzymać w Baszkirii, gdzie będę miał też pracę. Z dyrektorem Kolei byłem w dobrych układach, więc on też wydał mi pozwolenie na wyjazd. Było w tym wszystkim trochę ryzyka, bo nad całą procedurą czuwało NKWD, ale udało się. Znowu jechałem pociągami towarowymi, tym razem na Ural.

Towarzystwo Patriotów Polskich w przeważającej części składało się z Żydów. W Baszkirii spotkałem inżyniera Słobodkina, architekta z Warszawy, oraz innych znajomych. Zostałem kierownikiem produkcji w warsztatach wytwórczych Towarzystwa Patriotów Polskich. Szyliśmy ubrania oraz robiliśmy buty. Przez jakiś czas mieszkałem u jednej z rodzin, potem miałem własny pokój. Tam był bardzo ostry klimat. Nosiliśmy filcowe buty. Czasem nadchodził buran, burza śnieżna, podczas której nie można było wyjść z domu, bo można było zamarznąć – coś jak ściana lodu i śniegu leciała na człowieka.

Przez cały ten czas, odkąd wyjechałem z Kowla, nie miałem żadnych informacji o tym, co się stało z moją rodziną. Nie wiedziałem też co się dzieje na zachodzie. Korespondencja zza granicy nie dochodziła, nie spotkałem też nikogo, kto by mi przekazał jakieś wiadomości. Dopiero pod koniec 1944 roku można było wysyłać listy. Napisałem więc do sióstr w Izraelu, gdzie jestem i co się ze mną dzieje. Liczyłem na to, że i rodzice do nich napisali. Od sióstr dostałem jednak tylko paczkę pełną mydła. To był dobry pomysł, bo sprzedałem to mydło i dzięki temu miałem na jakiś czas pieniądze. Niestety nadal jednak nie miałem żadnych wiadomości.

Pod koniec wojny zaczęły dochodzić do nas wieści z Polski. Niektórzy wyjeżdżali. Kiedy wracali, pytaliśmy ich – „No jak tam jest z chlebem, jaki jest przydział?”. Mówili, że nie ma przydziałów, że towary leżą w sklepie na półkach i można brać, ile kto chce, że nawet ciastka tam są. Ale my już na tyle przyzwyczailiśmy się do tamtej rzeczywistości, że nie chcieliśmy im wierzyć, nie mogliśmy sobie tego wyobrazić. Wyjechaliśmy stamtąd jesienią 1945 roku. Po paru tygodniach spędzonych w pociągach towarowych przyjechałem w końcu do Lublina.

Lata powojenne

W Lublinie nie spotkałem nikogo z mojej rodziny. Później dowiedziałem się, że przeżył Awigdor (syn wujka) i jego dwie siostry. Zaraz po wojnie wyjechali do Izraela. Potem przeprowadzili się do Kanady, skąd kuzynki wyjechały do Stanów Zjednoczonych, do Bostonu. Jakiś czas temu urwał się z nimi kontakt.

Po powrocie ze Związku Radzieckiego zacząłem pracować w szkole żydowskiej przy Komitecie Żydowskim. Uczyłem języka polskiego. To była niewielka szkoła, było w niej tylko około 30 uczniów. Pamiętam, że mieliśmy takiego żydowskiego chłopca, którego matka odebrała z klasztoru. Problem polegał na tym, że chłopiec był bardzo mały, miał kilka lat, więc przywiązał się bardzo do tych sióstr w klasztorze, zapominając zupełnie o mamie. Wszyscy starliśmy się jakoś pocieszyć tę kobietę, ale ona ciągle płakała i tuliła swojego synka.

Pod koniec roku szkolnego w 1947 roku wyjechałem do Warszawy. Tutaj spotkałem swojego przyjaciela Weinera, który przyjechał z Paryża, inżyniera Słobodkina, z którym byliśmy razem w Baszkirii i wielu innych. Pracowałem w Centralnym Komitecie Żydowskim na stanowisku technika budowlanego. Pierwszy dom, który odbudowałem znajdował się na Pradze [dzielnicy Warszawy]. To był pożydowski dom, więc kiedy skończyliśmy prace zamieszkały w nim żydowskie rodziny. Później część lokatorów wyjechała z kraju a część wyprowadziła się. Odbudowałem także kamienicę przy ulicy Jagiellońskiej 28. To było również zlecenie CKŻP. W tej kamienicy na parterze znajdował się sklep, w którym sprzedawano koszerne mięso. Nie pamiętam, kiedy został zamknięty.

Na początku lat 50. XX wieku zostałem członkiem spółdzielni „Budometal”. W 1955 roku poszedłem na kurs inżynierski i uzyskałem dyplom na Politechnice Warszawskiej. W pracy wszyscy wiedzieli, że jestem Żydem. Zaczęły się sugestie, żebym zmienił imię. Wielu zmieniało nawet nazwiska, ale ja nie chciałem, więc przynajmniej zmieniłem to imię. Jeszcze przed wojną wołali na mnie Mieczysław, Mietek więc tak już zostało - imię Mordechaj wykreśliłem z dokumentów.

Nadal wykonywałem prace zlecane mi przez instytucje żydowskie, tyle że były one organizowane przez spółdzielnię. Tak było najłatwiej. Wielokrotnie remontowałem elewację synagogi Nożyków. To były zlecenia Gminy, fundusze na ten cel pochodziły z pomocy zagranicznej. O ile dobrze pamiętam – z Jointu. Zaraz po wojnie zbudowaliśmy też w tej synagodze wytwórnię macy. Urządziliśmy ją na babińcu, ustawiliśmy maszyny do mieszania ciasta i piece elektryczne i tam się piekło macę na Pesach. Wytwórnia macy funkcjonowała tam kilka lat. Potem zaczęli przysyłać nam macę z zagranicy. Wyremontowałem również budynek gminy żydowskiej na ulicy Twardej 6. W latach 50. XX wieku prowadziliśmy także na zlecenie Gminy prace porządkowe na cmentarzu żydowskim. W czasie wojny cmentarz ten został zdewastowany. Aleje były zasypane ziemią, pomniki poprzewracane. Uprzątnęliśmy więc główną alejkę. Odłamki macew wmurowaliśmy w specjalną ścianę. Kilka lat później dobudowaliśmy również przy wejściu pomieszczenia gospodarcze.

W latach 50. i 60. XX wieku było jeszcze wiele ludzi religijnych. Właściwie było trochę jak przed wojną – byli bundowcy i syjoniści. Była też spora grupa działaczy komunistycznych. Przez Joint przychodziła dosyć duża pomoc amerykańska. Były też żydowskie zakłady: „Solidarność”, gdzie uczono różnych zawodów, a Słobodkin – ten, z którym byłem w Baszkirii - prowadził ORT. Gdyby nie 1946 rok, pogrom w Kielcach, a potem Gomułka, który powiedział, że obywatele Polski nie mogą mieć dwóch ojczyzn, to pewnie tak dużo ludzi by nie wyjechało.

Na początku lat 50. XX wieku poznałem Izabelę, moją przyszłą żonę. Ona pracowała wówczas w związkach zawodowych, jako księgowa. Jej ojciec, Wacław Tłuchowski, walczył w Powstaniu Warszawskim i nigdy nie powrócił do domu. Ma nawet pomnik postawiony na cmentarzu na Powązkach. Izabela jest Polką, więc uczyła się w katolickiej szkole. Pobraliśmy się i w 1955 roku urodził nam się syn. Daliśmy mu na imię Eligiusz, ponieważ przypomina imię mojego ojca – Eliasz; czasy, w których się urodził nie sprzyjały nadawaniu typowo żydowskich imion.

Eligiusz ukończył z wyróżnieniem fizykę na Uniwersytecie Warszawskim. Zrobił też doktorat i habilitację. Teraz pracuje na różnych uniwersytetach. Obecnie przebywa na Uniwersytecie w Yale. Jest tam członkiem zespołu badawczego zajmującego się problemami fizyki teoretycznej. Czym jest dla niego tradycja żydowska? Eligiusz utrzymuje kontakty ze swoją rodziną w Izraelu. W Stanach chodzi na spotkania żydowskie. Interesuje się tradycją żydowską. Jest agnostykiem.

Izabela pochodzi z katolickiej rodziny, ale do kościoła nie chodzi i mam wrażenie, że ma do tego wszystkiego negatywny stosunek. W każdym razie nie jest praktykująca. Oczywiście nigdy jej nie zabraniałem kultywować religii. Ja z kolei do synagogi zawszę chodzę w Jom Kipur, kiedy odmawiana jest modlitwa za zmarłych. A poza tym to do synagogi nie chodzę. W domu nie obchodzimy właściwie żadnych świąt. W te żydowskie chodzę na te uroczystości, które organizowane są przez głównie przez Towarzystwo Społeczno-Kulturalne Żydów.

Izrael? Żydzi od wieków marzyli, żeby powrócić do Izraela. Każdego roku podczas święta Paschy życzyli sobie: „Ba-szana ha-ba be-Jeruszalajim”. Przez setki lat nie było to możliwe – Turcja, Arabowie, protektorat brytyjski [Mandat Brytyjski]. Wychowałem się w syjonistycznej rodzinie; moi rodzice również pragnęli, aby powstało państwo żydowskie.

Wiele razy myślałem o przeprowadzeniu się do Izraela. Zawsze jednak były różne przeszkody, które mi to uniemożliwiały. Przed wojną najpierw chciałem skończyć szkołę, potem zostałem powołany do wojska. Później, kiedy pierwszy raz byłem w Izraelu, w 1956 roku, miałem już nawet zapewnioną pracę. Jednak tu, w Polsce, moja żona miała zobowiązania – musiała opiekować się swoją matką.

Pamiętam swój pierwszy pobyt w Izraelu. Miałem duże trudności z otrzymaniem pozwolenia na wyjazd, ale w końcu się udało. Kiedy nasz statek dopływał do portu w Hajfie na nabrzeżu stała już cała rodzina. Przyjechałem do domu Rywy i Josifa, którzy wówczas zajmowali się hodowlą kur. Nie mieli jeszcze nawet kuchenki gazowej. Mój szwagier miał osiołka – zaprzęgał go do wozu i woził mnie, żebym mógł sobie popatrzeć na morze. Teraz, kiedy przyjeżdżamy z rodziną wszystko wygląda zupełnie inaczej. Ostatnio byłem w Izraelu w 1999 roku. Każde z nas miało osobne pokoje. W ciągu dnia kąpaliśmy się i opalaliśmy. Rano była kawa, herbatka i jeszcze mleko do tego oraz kakao. I dużo jarzyn, bo tam przez cały rok są jarzyny – nie tak jak u nas, tam jest wszystko.

Czy coś się zmieniło w Polsce po 1989 roku? No oczywiście, że się zmieniło. Teraz jest większa demokracja, wtedy byliśmy ciągle ograniczani. Jak pracowałem w tych różnych instytucjach to pamiętam jak na 1 maja trzymali nas w pochodach godzinami. Stało się i stało, tylko po to, żeby parę osób z góry mogło nas oglądać. A w ogóle to było takie nastawienie – Stalin to, Stalin tamto. Miałem zawsze krytyczny stosunek do tego, co się wówczas działo, bo słuchałem BBC. Natomiast miałem znajomych, nawet w Izraelu, którzy wpadli jakoś w te tryby komunistycznej propagandy i oni święcie wierzyli w Stalina. Nie wiem, ja nawet się dziwiłem, bo to byli ludzie na poziomie, wykształceni. Dla mnie to było niewytłumaczalne, jak oni mogli w coś takiego wierzyć.

Jeżeli chodzi o gminę warszawską i dzisiejsze środowisko żydowskie to wydaje mi się, że oni dużo robią „na siłę”. Na przykład szkoły języka jidysz. Nie uważam, żeby język żydowski miał przyszłość. Jidysz jeszcze istnieje ze względu na starszych ludzi. Ale żeby go „wskrzeszać”? Ja nie widzę takiej potrzeby. Może tylko dlatego, że w jidysz powstała wspaniała literatura autorstwa Szolema Alejchema, Pereca, An-skiego.

Tak samo jest w gminie żydowskiej. Jest trochę młodych ludzi, ale ich cała działalność opiera się, jak sądzę, na pomocy finansowej z zagranicy. Zresztą trudno się na ten temat wypowiadać. Ja nie jestem uprzedzony. Może ludzie znajdują w judaizmie jakiś sposób na swoje życie. Niedawno czytałem w gazecie artykuł o młodej dziewczynie, która skarży się, że w Polsce bardzo trudno jest kupić koszerną żywność. Nagle pojawiły się takie problemy! A tu były całe lata, kiedy nikt nie przychodził do synagogi. Ludzie wyjeżdżali do Izraela podejmując tym samym słuszną decyzję.

Nie korzystam z żadnych funduszy rekompensacyjnych, bo ja nie byłem w żadnym getcie. Ale jestem członkiem Stowarzyszenia Kombatantów Żydowskich. Wraz z innymi członkami tego stowarzyszenia trzy lata temu byliśmy w Niemczech. Zaproszono nas tam z ramienia Fundacji Kolbego [Maximilian Kolbe Werk – fundacja działająca na terenie Niemiec, której celem jest niesienie pomocy byłym więźniom obozów koncentracyjnych]. Osobiście odbieram to ze swego rodzaju zażenowaniem. Kolbe był w obozie i oddał życie za innego więźnia – to prawda, ale przed wojną był antysemitą. Wydawał nawet takie antyżydowskie broszurki. O przedwojennej działalności Kolbego w ogóle nikt nic nie wie. Życie przynosi nam różnego rodzaju niespodzianki i ludzie zmieniają także swoje poglądy, ale żeby od razu nazywać fundację jego imieniem? W każdym razie, otrzymaliśmy od nich zaproszenie po niemiecku i pojechaliśmy na spotkanie. Mieliśmy tam wizyty w różnych szkołach. Na spotkaniu było około 1000 uczniów oraz nauczyciele. Pewnego razu poproszono mnie, żebym przeczytał im coś po żydowsku, żeby mogli porównać czy ten język jest rzeczywiście podobny do języka niemieckiego. Więc im przeczytałem coś z Sutzkewera.

Obecnie należę i do Towarzystwa Społeczno-Kulturalnego Żydów i do Gminy. Należę również do Komitetu Społecznego, którego celem jest remont pawilonu w Szpitalu Wolskim [w okresie międzywojennym mieścił się tu szpital żydowski]. Chcemy tam urządzić dom dzienny dla starszych osób. Prawie codziennie odwiedzam gminę. Korzystam z tutejszej stołówki, ponieważ moja żona jest bardzo schorowana i nie ma już siły gotować. Jestem członkiem Klubu Seniora przy gminie wyznaniowej. Spotykamy się kilka razy w tygodniu. Czasem mamy prelekcje dotyczące tematyki żydowskiej, ale najczęściej po prostu opowiadamy sobie swoje losy.

Mieczyslaw Weinryb is 89 years old. He is a construction engineer. He was born in Zamosc, a town in southeastern Poland, but moved to Warsaw before the war.

He spent the war in the Soviet Union. He has always been a Zionist but never had the opportunity to emigrate to Israel. In the course of our conversations he often quoted long excerpts from the Bible, which he sometimes interspersed with criticism of over-orthodox religiosity. We met four times in the apartment belonging to his son, who works at Yale University.

Together we reconstructed Mr. Weinryb’s life and the history of his family, and looked at photographs, many of which survived because his sister, who emigrated to Palestine before the war, took them with her.

Family background

Growing up 

During the war

Post war

Glossary

Family background

I don’t remember my grandparents – they died before I was born. The oldest people I remember in the family were my two uncles. My mother’s brother had two daughters and a son. I don’t remember the names of my uncle or his daughters. His son was called Awigdor. He lived in Lublin. My father’s brother, Szalom Weinryb, had a son, Chaim Mojzesz, and a daughter, Ita. He was the owner of a mill in Grabowiec, which was 20 kilometers from Zamosc. The area was fertile and the grain good, so they lived a fairly plentiful life. At that time tarpaulin-covered wagons like gypsy carts ran between Zamosc and Grabowiec. They were used to transport people and goods. We traveled in such wagons to visit them.

My father also had a sister. Her name was Lea. She lived in Kovel, and her name in marriage was Rejder. Her husband was an administrator in a large mill.

My father was called Eliasz Weinryb. He was born around 1880. His family came from Zamosc. Our ancestors, who had come to Poland several centuries earlier, were Sephardi Jews. [Sephardim settled in the town in the late 16th century, since it was situated on the major trading route between Warsaw, Lublin and Lvov.] My father had a fancy goods store – sweaters, wool, muffs, gloves. Many different people came to him. I remember that in winter my father would open his shop after dusk on Saturdays. Everybody did that because the Sabbath ended early in winter. Somebody would always drop in, there was always someone who needed something, for instance leather workers, and would come in for thread. Then there were the regular customers – the wives of the officers from the local garrison.

My father was a Zionist. He even bought a little land in Israel from Keren Hayesod 1, albeit not in the best location. He dressed according to the European fashion. He didn’t wear sidelocks or a yarmulka. He always had a bristly beard. He was very good to us, very gentle. He would get irritated at times, of course. He had ample reason: there was the economic crisis – 1929 in particular was a hard year.

My father prayed at a shtibl [Yiddish for a small Hasidic prayer house] for Reformists like himself. [Editor’s note: In Zamosc there was one Jewish community organization officially recognized by the state authorities. However, Jewish religious life was divided into a number of smaller communities. In addition to Orthodox Jews there were also Hasidim 2 and Reformists. The Orthodox used the town’s only synagogue, while the Reformists and Hasidim usually prayed in separate prayer houses, shtibls.]. One day a whole group of them went to the big synagogue and the Orthodox Jews chased them away.

My father and his friends were active in the education cause. In 1921 they founded a Tarbut 3 school in Zamosc, called ‘Kadima’, which means ‘forward’ in Hebrew. [This was a private Jewish school with state recognition.] It comprised four classes. The resources for its construction came partly from their own contributions and partly from money that they collected from the residents of Zamosc. The school itself was a single-story building. Later on a Jewish grammar school was also established in Zamosc, but my father wasn’t involved in the construction of that one.

My mother’s name was Chana; she was born around 1880. She came from Lublin. Her family had lived there on a famous Jewish street – Lubartowska [a street in the heart of the pre-war Jewish quarter. It is mentioned in the reminiscences of many Lublin Jews]. Her family name was Sztern. My parents probably met through a matchmaker because my grandparents’ families were Orthodox. In fact it was very interesting to observe how everything was changing. Our household was already different, for instance in terms of marriage. Of course my parents advised my sisters what kind of husband to choose, but there was no longer any question of a shadkhan. Around the time I came of age my mother stopped wearing a wig. That doesn’t mean that she didn’t light the candles on Fridays – that would have been inadmissible. Mama helped in the shop but her main occupation was housekeeping. Like my father, my mother was a Zionist. However, she was afraid of the journey across the sea. And at that time the journey to Palestine was usually illegal, on Italian ships or via Romania. It probably would have been possible to convince her eventually, but then the war broke out and they never managed to leave.

I had three sisters, Margolia, Sara and Rywa, and one brother, Mojzesz. Margolia was the eldest. She was born in 1902. She went to the state grammar school in Zamosc, and towards the end of the 1920s she left home to study in Warsaw. There she graduated from the Free University of Poland [a private university], the faculty of natural sciences and mathematics. After that she taught in the Tarbut school on 2 Nalewki Street in Warsaw. She didn’t manage to emigrate to Palestine because the school administration was always asking her to stay on just a little longer. Margolia had the most gentle character of all my sisters. She always looked after me. The family even used to say that she never got married because she devoted too much time and attention to me. She was like a second mother to me.

My two younger sisters, Sara and Rywa, had similar lives. They both emigrated to Palestine in the 1920s. They were members of Hashomer Hatzair 4. They did hakhsharah in Zamosc. There was an agronomist there who had both a vegetable garden and large orchards, and was educated in hakhsharah, and he taught the Hashomer how to work the land.

Rywa was born in 1906. She completed six classes of the grammar school in Zamosc and was the first member of our family to emigrate to Palestine. That was about 1925. At first she worked on a private farm that belonged to some Arabs. They lived in spartan conditions there. Malaria was rife. They didn’t have houses, just shacks. Only later did they manage to form kibbutzim. Rywa went to live in the kibbutz Ein Harod.

My sister had a fiancé, as I suppose you could call him, back in Zamosc. His name was Szalom Luksemburg. He was preparing to emigrate, too, but kept putting it off, and in the end she left without him. She met her future husband in Palestine. His name was Josif Yavnai and he came from Lithuania. He had been called Slept, but when he arrived in Palestine he changed his name to a Hebrew one. He was very well read and at the same time hardworking. I remember that I used to send him books from Poland. In fact, I have to say that both my brothers-in-law were very decent people. In time Rywa and Josif became independent. They started off by breeding chickens, then they went into orchard cultivation, and eventually they bred cows. That improved their material situation immensely. They left the kibbutz and went to live in a place called Kfar Vitkin.

Sara was two years older than Rywa; she was born in 1904. She studied pedagogy and worked in orphanages in Kobryn, later near Bydgoszcz, and after that somewhere near Lodz. She left for Palestine a little later, towards the end of the 1920s. Like Rywa, Sara didn’t get married until she moved to Palestine. Her husband was called Josif as well, Josif Schifeldrin – he came from Germany. They lived in a kibbutz, Kvuzat Shiller, near Rehovot. Sara was there for 70 years. In the kibbutz she worked taking care of children. They were quite successful, they had their own house with flowers all around it. At first everyone in the kibbutz worked in agriculture. Later they opened a rubber factory, which prospered fairly well. They manufactured goods for export and even sold some of their products to Arab countries, but without any indication of the country of origin, of course.

As far as my sisters go, I have to say that they were all different types, had different characters. As I said, Margolia had the best nature. She was very dedicated. Rywa, the youngest, went through a lot before she made it to anything. When she emigrated to Palestine she had to learn to live in extremely harsh conditions. That took its toll on her character. She was hardened. She was of the opinion that you shouldn’t ask too much of life. Sara, who emigrated a few years later, didn’t experience the problems that Rywa had. She went to live in a kibbutz at once, and had a house of her own. And that in turn influenced her temperament, she had none of Rywa’s rawness.

My brother Mojzesz was born in 1909. He went to the Jewish grammar school. One day, one spring, when he was playing football with his friends, he trod on a nail. They took him to hospital to Lublin, but he died of gangrene. He was 15. Today all he would have needed is an injection, but they didn’t have penicillin back then. The anniversary of Mojzesz’ death is around Passover. I remember that every year when my father read out the story of how God punished Pharaoh with the deaths of all the firstborn sons in Egypt [Haggadah], he cried terribly. That story reminded him of the death of his firstborn son that he had taken so hard.

Growing up 

I was born on 8th February 1915 during the feast of Purim. I was named after my grandfather, who, like the hero of the Purim story [Megillat Ester], was called Mordechaj. I was the youngest in the family. In fact, you could say that I’m a child of war [World War I]. I remember how during the bombardments my mother would pick me up and we would all go down into the cellar. When I was a little older and had started playing in the street, I saw General Haller’s troops 5 enter the town and abuse the Jews. They would stop them and cut their beards off, singing, ‘Yid, give us your beardy!’ and so on. Later on Russian prisoners of war passed through Zamosc. As they were led through the town we children would run after them. They made all kinds of toys, wooden birds and things like that, and they would give them to us in return for a bread roll.

I never went to cheder to chant my Hebrew alphabet. Sometimes, out of curiosity, I would peer in through the window. The teacher there had an assistant. The children that went to cheder were three and four-year-olds, so they had to be taken to school and back. They just learnt their prayers by heart but didn’t understand a word of them. [Editor’s note: Mr. Weinryb’s parents were probably not satisfied with the traditional recitative teaching in cheders, and so they sent him to the modern Zionist school.] When I was six I started to go to the Jewish elementary school, ‘Kadima’, the one that my father had helped to establish. We learnt Hebrew there, and Polish, of course, and other subjects. I was in the first group that went all the way through that school. After that I went to the state grammar school.

I also had a tutor for religion, who came to our home to prepare me for my bar mitzvah. That is a tradition, of course. When a boy is 13 years old, he becomes a man. He is taken to the synagogue. Beforehand he learns the relevant prayers and so on. He has to be able to read a passage aloud and understand it. The same applied to me. I had a tutor who came to our home and taught me all this. My bar mitzvah was in the spring. I remember that day; the celebration took place in the big synagogue. My name was read out and I had to go up and read out a passage from the Torah. My heart beat a little louder, I was nervous whether everything would go alright, but I managed somehow. Then, during the prayers, the tefillin were put on – one case on the arm and the other on the forehead, with the Ten Commandments written inside. Well, this lasted maybe a year or two, I put them on less and less frequently, and eventually I stopped altogether. My friends stopped doing it as well.

As a present for my bar mitzvah I was given some money to buy myself something. But I couldn’t decide: a bicycle or a radio? I thought and thought, and the money was gradually frittered away on trifles and in the end I bought neither a radio nor a bicycle. And since I’m on the subject of bicycles, I should say that in Zamosc we had two Jewish cycle hire shops. Zamczer had these old clapped out things; he was a lot cheaper and that was where everybody who was just learning to ride hired bicycles. The other one, Pekler, was more expensive, but he had good bicycles.

In 1930 I went to Lublin to see the opening of the Hakhmei Lublin Yeshivah. [Editor’s note: The yeshivah was founded on the initiative of Agudat Israel; its rector and founder was M. Szapiro. It was one of the largest Talmudic academies of its time. The opening, on 24th June 1925, was a very solemn affair. In many towns special transport was put on to take people to Lublin.] I was 15 years old. My parents couldn’t take me, so they put me on the bus that went the Zamosc–Lublin route and my uncle met me at the other end. That was the first time I had ever been in a motor vehicle, I remember. It was a lorry adapted to carry people – there were benches along the sides in the trailer. The opening of the yeshivah was a very grand affair. There were large crowds of people, so actually I saw very little. Anyway, it was so long ago that I don’t remember any details.

Whenever we went away on holiday, one of my parents always stayed at home. They had to take care of the shop – the fight for customers was fierce. We usually went to Krasnobrod. That’s about 20 kilometers from Zamosc. There were wonderful woods there – not woods like there are today – it was a thick forest. The trees were so old and standing so close together that they blocked out the light. We would rent one room and a kitchen from some peasants. There were guesthouses in Krasnobrod as well, but they were for people who went there just for one or two days. My father would wake me in the morning and take me for long walks in the woods. We would pick mushrooms, wild strawberries and blackberries. I also remember that I watched the peasants making clay pots. They were painted nicely and kept things cool well. What interested me most of all, though, was the clay whistles. And the peasants sold all these things for a few pence at the market.

There were about 25,000 people in Zamosc before the war, about 15,000 of them were Jews. Like my family, most of Zamosc’s Jews descended from the Sephardim. Neither their customs nor their language have survived to our times, however. People celebrated the same festivals and dressed the same way as the Ashkenazim. Everyone spoke Yiddish. Of course, the Yiddish spoken in Zamosc differed slightly from that spoken in Lublin or Vilnius. It had its own nuances, but they were differences arising from the use of different dialects of the language. [The Yiddish spoken in the Polish lands used to have three major dialects: Galician (southern), Central (often called Polish) and Lithuanian (north-eastern).] You could say, then, that nothing of the Sephardi culture had survived in Zamosc; all that remained was the memory of the origins of our ancestors.

There was one big synagogue in town, and besides that several shtibls. The interior of the synagogue was traditional, with the bimah in the center and a decorated ark [aron kodesh, in Polish often called ark]. It had ornaments carved around the doors – two lions and two deer, and around them the inscription ‘Gibor ka-ari, ratz ka-zevi’ [Heb.: Strong as a lion, swift as a gazelle]. My father went to a shtibl, but rarely to the synagogue. I used to go with him when I was small and for a while after my bar mitzvah. Mama didn’t go to the shtibl – women didn’t go to pray at the shtibls at all; they were meeting places for men. At the more important holidays and sometimes on Fridays she would go to the synagogue, where there was a special area set aside for women. We used to go to the synagogue with school as well, for instance when services were held for the president of the Polish Republic.

In addition to merchants, the Jews of Zamosc were craftsmen of various trades. There were carpenters, metalworkers, blacksmiths, joiners, painters, leather specialists and cobblers. There were poor water carriers too. Yes, because at that time the houses didn’t have running water. So these people would bring water from the well on the market square, and they were happiest when someone was doing the washing because then more water was needed and they earned more. I also remember that there were servants – also Jewesses – in the wealthier households. These were young girls from nearby towns. They saved up their wages for their dowry. There were those who didn’t find a husband, and they would pay for a Torah for the synagogue out of the money they had saved up.

In Zamosc there were people of all different convictions, both Zionists and Bundists 6. There were communists, too. Wealthy people and the intelligentsia were usually Zionists. The communists had a lot of supporters among the poor. That was because they had effective propaganda. [The egalitarian ideal of communism naturally attracted the poor everywhere. It was not merely because of the successful propaganda.] They said that everyone would have work and be equal, and they didn’t offend the Jews.

There were Hasidim as well, of course. I remember that they invited a tzaddik to come and live among them. It started with a long exchange of letters. I think he came from Gora Kalwaria 7. He came to Zamosc by train. There were crowds waiting at the station, not just Hasidim but other Jews, too, and even Poles. I ran down there with a group of my friends. That was a big event in Zamosc. Many people went out of curiosity, to see what would happen.

The Hasidim had hired all the carriages in the town. They put the tzaddik in the first, best-looking one, drawn by white horses, and drove him to the house they had prepared for him on Lubelskie Przedmiescie Street. Colorful lamps were strung out all along the route. About 100 meters before they reached the house the Hasidim unharnessed the horses and pulled the carriage themselves. After that they would all go to the tzaddik on Fridays and Saturdays to be blessed. I remember that because we often used to go down there and peer in through the window. I saw the tzaddik take the challah, bless it and then crumble it into small pieces, which his followers took because it was blessed [shirayem]. I saw them dancing and rejoicing – that was how they prayed to the Lord.

Rare events like the arrival of the tzaddik were attractions for people who lived in a town like ours. People liked to go and see unusual things. Once, word got around that in a neighboring village there was a sleepwalker. I didn’t go, I was too small, but lots of people gathered to see him. It was a moonlit summer night, and everyone stood around in the street and hushed each other so as not to wake him as he walked along the roofs of the houses with his arms outstretched.

We lived right by the square. Our family was relatively well off; you couldn’t say that we were rich, but we didn’t go hungry. We lived in a town house and our apartment overlooked the town square. And all around the square in Zamosc are arcades, so when it was raining you could walk all the way round without an umbrella. On the ground floor of the house was a Jewish bakery. In the kitchen there was a bread oven which we used to bake challah and all kinds of cakes: cheesecake, poppy-seed cake, honey-cake, gingerbread, and regular bread, of course. I remember there was a period when flour was hard to come by, but we were sent flour by my uncle, who had mills in Grabowiec.

We had a servant too, a young girl, a Jewess. She came from a poor family in a small town. She did the cooking and the cleaning; apart from working she also learned housekeeping because back in her home town she wouldn’t even have had anything to cook. She also used to go to the rabbi to ask if a chicken was kosher, for example – Mama didn’t have time for that.

In the living room there was a tiled stove. On winter evenings we would sit and play lottery. That was a game where you threw dice and depending on the result we would put numbers on special cards. We played dominoes and chess as well. My father used to play cards at his friends’. The apartment was lit with kerosene lamps. Later on, in the 1920s, electricity was introduced. That was in 1926 or 1927. I remember the day when electric lights first appeared in our house – how everything was suddenly brighter; what a different light it was!

When Friday evening drew closer the shammash would come out into the streets with his rattle, shouting, ‘Shut up the shop! Shut up those shops, Sabbath is coming!’. The men would clean their shoes and the girls would wash their hair. They didn’t have shampoo then, so they used kerosene, and often they would wash their hair in something that looked like borscht. It was some kind of beetroot stock, but I don’t know exactly what it was made of. In any case it was known as ‘borscht’.

On Sabbath everything had to look nice. In the evening men went to pray, and at home the woman would pray and light the candles. And then the food came. There had to be cakes, challah and stuffed fish [gefilte fish]. Those cakes were made of yeast dough. They were plaited from twelve strands, which symbolized the twelve tribes of Israel. Challah was this kind of tall white bread. Then they stood side by side, the cake and the challah. [Editor’s note: In fact the ‘cakes’ that Mr. Weinryb describes were probably challah, a sweet white bread traditionally woven from twelve strands of dough to represent the twelve tribes of Israel, and the ‘tall white bread’ that he calls ‘challah’ was probably the ‘cake’ (a round yeast cake called ‘kolacz’ in Polish).] And that taste of stuffed fish you don’t find today any more. Even in Israel they make some sort of balls, but it’s not the same. In our house it was usually carp. Those who couldn’t afford it made gefilte fish with small fish. So the carp was sliced into steaks, the flesh cut out of the middle and minced with breadcrumbs, egg, pepper, and salt to taste, and then this mixture was stuffed back into the fish. How exactly it was done I can’t tell you because I didn’t make it, I only ate it.

Before Passover help was organized for the poor. Volunteers reported, and they got flour and water and kneaded this matzah. The matzot that were baked then were round – not rectangular like they are today. Then the matzot was distributed to the poor.

Passover was one of the most solemn festivals. The whole family gathered round the table; there was beautiful crockery and compartments for matzah with colored threads sewn in – each compartment stood for someone different: one for the Israelites, one for the Levites and one for the Priests. [Editor’s note: On the seder plate there were three pieces of matzah, which were sometimes placed in a bag sewn specially for the occasion, which had three compartments.] I was the youngest in the family, so I asked the four questions, and my father, the head of the family, answered. There were various cakes and wine. We also said, ‘Whoever desires to come in and be our guest, let him enter, let him come in.’ Guests were brought round. Later, when I was in the army, I was myself invited to various homes for Passover. There was a glass for the prophet Elijah. The door was opened and we waited for him to come. We would ask our parents why we couldn’t see the wine going down in the glass for the prophet. ‘Because he just sipped a little bit,’ they would answer.

And then there were the other festivals, of course – Yom Kippur, Rosh Hashanah and others. At Purim, the Megillat [Megillat Ester] was read out in the synagogue. We, children, had special twirlers and at the word ‘Haman’ we would shout and make a huge noise. In the end they would shout at us to stop, but we didn’t want to, and that was a kind of game. There were Purim plays, too. King Ahasuerus sat on a throne with a paper crown on his head, and a minister came to him and reported something or other. Then the beautiful Esther came and said, ‘Why do you want to exterminate my people?’ The king changed his mind, and at the end there was a scene where Haman is already in the ground and in his place comes Mordechai riding on a horse. At Purim it was the custom to eat these triangular little cakes with poppy-seeds – they were triangular because they were supposed to resemble the hat that Haman wore. Those cakes were called ‘humentashn’[Galician Yiddish for hamantashen].

There was Chanukkah as well, in remembrance of the time that Jerusalem was surrounded by enemies, and afterwards the eternal flame had to be lit in the temple. Well, and the oil for the menorah was going to run out, but somehow there was enough. We had a menorah that burned oil at home as well. [Editor’s note: The interviewee probably means the chanukkiyah.]

On the subject of Polish-Jewish relations it has to be said that things varied. It’s a very complex issue. For instance, Jan Zamojski invited Armenians and Jews to the town of Zamosc himself [this was back in the 16th century]. It wasn’t a disinterested move, of course – it was thanks to them that industry and trade developed. The Jews lent the kings money. There were famous families, too, such as the Kronenbergs 8, for example, who created the Warsaw-Moscow railway. In the late 19th century there were various insinuations in Russia that the Jews took blood to make matzah [the blood libel accusation] and so on. [see Partitions of Poland] 9 In the interwar years on the one hand there were the Endeks 10, but on the other hand you have to remember that Poland had economic difficulties. There were hardships for the Jews, too, especially for religious Jews, in connection with ritual slaughter, for example. On the face of it the issue was the protection of animals [see campaign against ritual slaughter] 11.

It also has to be said that the Catholic Church is to blame for a lot of it [the bad relations between Poles and Jews]. We know the history: the inquisition – the burning of Jews, of witches... The Church made no attempt at reconciliation. Perhaps it actually needed this, to sustain the faith. They said that the Jews had murdered Jesus and that they had to be punished. It’s only now that the pope has changed the approach to Jews and is seeking appeasement, but even so, it’s only on the surface. On the other hand, you have to add that the Jews always kept themselves apart, and created ghettos. [Editor’s note: In fact Jews were forced into ghettos (separate Jewish quarters, often confined by walls) by the non-Jews in medieval cities. On the other hand, in many respects such communal settlements served Jewish interests, too.] That only started to change just before the war. We had famous Jewish writers who wrote in Polish – Tuwim 12, Brzechwa 13, Lesmian 14. Young people felt that things couldn’t stand still, that it was important to seek reconciliation.

As for me, I had two Polish friends. They were very nice; we spent time together. We would go down to the river and go cycling. But I also remember that the children of local landowners went to school with us. They considered themselves above everybody else. One of them would drive up to school in a carriage, and the driver, although he was older than him, would climb down from the coachbox, take his hat off and bow to him. I remember once in a drawing class, one of them complained, ‘Sir, he stinks of garlic!’ and the teacher didn’t tell him off, but turned to the Jewish boy he had pointed at and said, ‘Listen, try not to eat garlic before you come to school.’ And it did no good him saying that he hadn’t eaten garlic.

So you could say that it varied [the relations between Poles and Jews in interwar Poland]. I had a group of friends, both Jews and Poles. We were good students and stuck together. On the other hand there was a definite anti-Semitic atmosphere at school.

My parents also had contacts with Poles. Most of the customers in our shop were Poles; the regular customers often used to come in and talk about their affairs, and the owner of our house, Mrs. Namyslowska, would come in, too. She used to come to talk about how she had to marry her daughter off, and what an expense it was and so on.

When I finished grammar school my sister Margolia persuaded me to move to Warsaw to go to school there. She had been there for a few years and was earning a living as a teacher, so she could support me. I came to Warsaw in 1933 and moved in with Margolia. I started studying at the State School of Construction. After graduation from that school you could go straight into the second year at Warsaw Polytechnic.

In 1937 I was called up. Many Jews dodged service at that time, but I went. It was what my father wanted, too. He said that I would learn to fight, and that that could prove useful later on in Palestine. I served at Wlodzimierz Wolynski, in the 23rd infantry regiment. Later I was transferred to Pogorsk near Baranowicze. They were building a range there and I had an education in construction. We put up wooden barracks for the soldiers and ancillary quarters. There were lots of wolves in that area. I remember how one time our cook went to town to buy some meat. The terrain was marshy, you had to walk on special wooden planking. When he was on his way back he heard the wolves coming. The cook survived, but our meat didn’t.

When I left the army in 1938 I went back to Warsaw. I lived in a rented room then. I wanted to start working, so as not to depend on my sister or my parents any more. I also had plans to continue my studies at the Polytechnic. I started work for two construction firms, one was run by Halber and the other by Krajterkraft. Both firms were Jewish. We were commissioned to design tenement houses. I worked up the plans and corrected them. From time to time I also took commissions from the architect Goldszmit. That was all the work I managed to do before the war.

At that time I kept fairly extreme left-wing company. We were disillusioned with the situation in Poland. For instance, I could only work in Jewish firms. There were restrictions at university [see Anti-Jewish Legislation in Poland] 15. And we were naive. We thought that by changing the political system we could also change the situation. All this was also bound up with a rebellion against religion. I didn’t belong to any party. Many of my friends belonged to the Socialist Youth Organization ‘Life’ or to the Communist Youth Association.

During the war

When the war broke out, my call-up papers were for the seventh day of war. Before I had a chance to report for service, though, the army had already been smashed. There was no unit for us to go to. We were directed east. I walked with a group of friends from the army in a crowd of people who were escaping from the Germans. In their haste people took with them whatever they had been able to lay their hands on. Then they realized that they didn’t have the strength to carry it, so they abandoned various things including clothes and shoes – heaps of them lay in ditches.

When we crossed the Bug river, we started to meet Ukrainians – armed and on horseback [see annexation of Eastern Poland] 16. They stopped us, even though we wore civilian clothes. Finally we made it to Kamien Koszurski, and from there I set out for Kovel a few days later. I hoped I would find my parents and my sister there because my Aunt Lea – my father’s sister – lived there. The whole journey took me over a week – it was several hundred kilometers. [Kamien Koszurski is actually no more than 100 km from Kovel]. There were a few of us, and we slept where we could. There were lots of abandoned houses in the villages. People were escaping; they were afraid. Sometimes we caught a stray chicken, found a pot and lit a fire. We wanted to cook the chicken, but we were so hungry that the chicken was eaten before it had a chance to go tender.

My predictions came true and to my delight I found my family in Kovel. It turned out that when the war broke out my parents had bought a fairly big cart, loaded up some of the goods from the shop and their own luggage, of course, and gone east, to Aunt Lea. Margolia had gone with them because on the day the war broke out she was still in Zamosc, where she had been spending the summer holidays. In Kovel they lived from selling the goods from the shop. They were even able to rent an apartment.

As for me, soon after I arrived in Kovel I saw a notice that they were looking for people to do construction work in a garrison left by the Poles that the Russians had taken over. I volunteered and was given the job. I was in charge of renovation work there. As a person employed in the Soviet garrison I was allocated a bachelor apartment by the municipal authorities. They billeted me in a private house. I remember that I paid the owner some rent. Thanks to the job in the garrison I was even able to help my parents a little because there was always the chance to take a bit of coal or firewood home.

When the Germans were approaching Kovel evacuation trains began to be put on at the station. People were going east in droves. I went to my parents and Margolia and tried to persuade them that we should all go together, but they didn’t want to just drop everything immediately. They had no idea what might happen. My parents were older by then, and Margolia wanted to stay with them. They talked me into believing that nothing would be lost if they spent a few days packing and so on. I was younger. I sensed that something was going to happen. I decided to leave first, but I thought they would manage to leave in time and that we would meet up. Unfortunately they didn’t make it.

I never found out what exactly happened to them. I never found anybody who could tell me what fate befell them. They were probably in Kovel ghetto, and were most likely shot and buried in the mass graves in the woods outside Kovel. After the war I tried to get news of them. I hoped that they might contact me. But nothing like that happened. I went back to Kovel two years ago thinking that I might find some clues. I went to the site of the Jewish mass graves – all that stands there today is a small monument. But I was unable to find out any details. In the Jewish cemetery on Okopowa Street in Warsaw there’s a whole wall commemorating people who were killed during the war. I put up a plaque there bearing the names of my family.

Anyway, I made it onto an evacuation train. We traveled southeast, and before long the German air attacks started. I was wounded when they bombarded the train. I was put on an army vehicle and taken to a hospital. No one had time to look after me, and I got gangrene and in the end they amputated a part of my arm. After that I set off into the unknown once more, and the trains started running again. That way I reached Vladikavkaz, a beautiful place at the foot of the mountains [the Caucasus]. It was reached by a straight road, and on the horizon there were huge mountains, with their peaks shrouded in mist.

In Vladikavkaz I reported to the town authorities for work. I had arrived there with nothing, I had nothing to eat and nowhere to live. A job gave me the chance to be allocated an apartment, food rations, and some money. I was given a job in the Directorate of Railways. I could speak Russian quite well. I had learnt it before the war, and before I went to Vladikavkaz I had lived more than a year in Kovel, which was under Soviet rule. Once again I was overseeing construction work. I was often sent on business trips; I went to Grozny, in Chechnya, for example, and to Baku in Azerbaijan. I saw a lot then. I remember various anecdotes from those places – a Muslim who made a huge fuss at a market because the trader put the mutton that he wanted to buy on the same scales that he had just used to weigh some pork. I also remember that they used to sell bears’ paws at the market because there were lots of bears in those mountains. Or the time I brought back a watermelon from a business trip. It was so huge that I could hardly carry it, and of course, at the very last minute, just as I was opening the door to my house, I dropped it and it burst.

I had two friends there, one of them, Latyshev, was a Russian, and the other, Zinenko, a Ukrainian. Once they realized that I didn’t inform on them, they started to tell me about what was happening in the Soviet Union, about what Stalin was doing to people [during the so-called Great Terror] 17. I earned a pittance – 350 rubles a month – the price of a kilo of meat. There was also a canteen, where they served something like grits with synthetic oil poured over it. It was the same thing every day. During that period I lost a lot of weight, I often went hungry.

The front was moving, the Germans had got as far as Rostov-on-Don. Then the Directorate decided to evacuate. They took all the employees and their families. We got on a train and began a journey to nowhere, which lasted for the next eight months. We were headed south. Sometimes the train would stop for several hours, and then set off again. Then I would get off and buy something to eat or look at the Caspian Sea. I could still afford to buy something nutritious from the locals. I also bought bread, which wasn’t bread at all – it was a kind of pap made of potatoes. I even tried to bake it some more, but still, like bread it didn’t taste. One night I went to bed on the top bunk [in the sleeping compartment] because the air up there was better. In the night a bombardment started, I woke up, and thinking that I was below, slid out of bed. That was quite a bad accident.

The Directorate of Railways tried to stay in control of its territory all the time. From that train we maintained communication with the whole region – we directed goods trains to the front and so on. In the end the Germans retreated and we went back to Vladikavkaz.

In 1943 my friends from Warsaw found out where I was and sent me a letter inviting me to Bashkiria, where they lived at the time. There were more Poles there [in fact Jews from Poland], there was even a Society of Polish Patriots, which said there was a chance to go back, so I got myself permission to move there. To do that I had to lie a little in the papers. I wrote that my friends were actually my family. They promised that they would support me in Bashkiria and that I would have work there. I was on good terms with the director of my company, so he issued me a permit to leave as well. It was all a bit risky because the NKVD 18 monitored the whole procedure, but it worked. Once again I traveled on goods trains, this time to the Urals.

The Society of Polish Patriots was for the most part made up of Jews from Poland. In Bashkiria I met engineer Slobodkin – an architect from Warsaw – and other people I knew. I was made director of production in the manufacturing shops owned by the Society of Polish Patriots. We sewed clothes and made shoes. For a while I lived with a family, and after that I had my own room. The climate there was very harsh. We wore felt boots. Sometimes the buran, a blizzard, would pass over, during which you couldn’t leave the house because you could freeze to death – something like a wall of ice and snow flew at you.

Ever since I had left Kovel I hadn’t had any news of what had happened to my family. I didn’t know anything of what was going on in the West, either. Correspondence from abroad didn’t get there, and I didn’t meet anyone who could give me any news. It wasn’t until the end of 1944 that we could send letters. So I wrote to Israel to my sisters – where I was and what I was doing. I was hoping that my parents had written to them, too. But all I got from my sisters was a parcel full of soap. That was a good idea, though, because I sold the soap and that got me some money to live on for a while. But I still had no news.

Towards the end of the war news started to reach us from Poland. Some people left. When they came back we asked them, ‘Well, and how is it with bread, what kind of rations?’ They said that there were no rations, that goods were in the shops on the shelves and you could take as much as you wanted, that there were even cakes there. But we had become so used to the reality of life out there by that time that we didn’t believe them, we simply couldn’t imagine it. We left in fall 1945. After a few weeks traveling in goods trains I arrived in Lublin.

Post war

I didn’t meet anyone of my family in Lublin. Later I found out that Awigdor, my uncle’s son, and his two sisters had survived. They left for Israel straight after the war. Later they moved to Canada, and then the girls went to the US, to Boston. Some time ago we lost contact with them.

After I returned from the Soviet Union I started work in the Jewish school of the Central Committee of Polish Jews 19. I taught Polish. It was a small school; there were about 30 pupils. I remember that we had a Jewish boy whose mother had taken him back from a convent [see Jewish children rescued by convents] 20. The problem was that the boy was very small, only a few years old, so he had become very attached to the nuns in the convent and had forgotten his mother. We all tried to comfort the woman somehow, but she was always crying and cuddling her son.

Towards the end of the school year, in 1947, I left for Warsaw. Here I met my friend Weiner, who had come from Paris, engineer Slobodkin, with whom I had been in Bashkiria, and others. I worked in the Central Jewish Committee [CJC] as a construction technician. The first house that I rebuilt was in Praga [a district of Warsaw]. It had been a Jewish house, and after we had finished work on it some Jewish families moved into it. Later on some of the tenants left the country and some moved out. I also worked on the rebuilding of the house on 28 Jagiellonska Street. That was another commission from the CJC. On the ground floor of that house was a shop that sold kosher meat. I can’t remember when it closed down.

At the beginning of the 1950s I became a member of the Budometal co-operative. In 1955 I went on an engineering course and received a diploma from Warsaw Polytechnic. At work everyone knew that I was Jewish, and suggestions started to be made that I change my name. Many people even changed their surnames, but I didn’t want to, so I just changed my first name. Even before the war people used to hail me Mieczyslaw, Mietek [a diminutive of Mieczyslaw], so it stuck, and I struck the name Mordechaj out of my papers.

I was still doing jobs commissioned by Jewish institutions, except that they were organized by the co-operative. It was easiest that way. I renovated the facade of the Nozyk Synagogue 21 several times. They were commissions from the community authorities, and the funds for this work came out of foreign aid, if I remember correctly, from Joint 22. Just after the war we also built a matzah production line in that synagogue. We set it up in the women’s gallery, put in machines to mix the dough and electric ovens, and that was where matzah was baked for Passover. The matzah production line in there operated for a few years. Then they started sending us matzah from abroad. I also renovated the Jewish community building on 6 Twarda Street. In the 1950s we were also commissioned by the community authorities to tidy up the Jewish cemetery. During the war the cemetery had been badly damaged. The avenues were buried in earth and the monuments overturned. So we cleaned up the main avenue. We put broken fragments of mazzevoth [tombstones] into a special wall. A few years later we also built some ancillary premises by the entrance.

In the 1950s and 1960s there were still a lot of religious people. In fact, it was a little bit like the Bundists and Zionists were before the war. There was also a fair group of communist activists. Quite a lot of American aid came in through Joint. There were the Jewish ‘Solidarnosc’ 23 works, where they taught different trades, and Slobodkin – the one I was in Bashkiria with – was the head of ORT 24. If it hadn’t been for 1946, if it hadn’t been for the Kielce Pogrom 25, and then Gomulka [see Anti-Zionist campaign in Poland] 26, who said that one person cannot have two homelands, then probably not so many people would have emigrated.

At the beginning of the 1950s I met Izabela, my wife. She worked with the trade union, she was a bookkeeper. Her father, Waclaw Tluchowski, left home to fight in the Warsaw Uprising 27 and never returned. He even has a monument in Powazkowski Cemetery [the most famous Catholic cemetery in Warsaw; many famous people are buried there]. Izabela is Polish and went to a Catholic school. We got married and in 1955 our son was born. We called him Eligiusz because it’s similar to my father’s name – Eliasz – and the times when he was born weren’t auspicious for giving Jewish names.

Eligiusz graduated from Warsaw University with a distinction in physics. He also did a doctorate and an assistant professorship. Now he works at various universities. At the moment he is at Yale University. He is a member of a research group there that works on problems of theoretical physics. What does the Jewish tradition mean to him? Eligiusz keeps in touch with his family in Israel. In the States he goes to Jewish meetings. He is interested in the Jewish tradition. He is an agnostic, though.

Izabela comes from a Catholic family but she doesn’t go to church and I have the impression that she has a negative attitude to all that. In any case, she isn’t practicing. I have never forbidden her religion, of course. I have always gone to the synagogue on Yom Kippur, when they say the prayers for the dead. But other than that I don’t go. At home we don’t really celebrate any holidays. On Jewish holidays I go to the receptions that the committees put on, mostly the Social and Cultural Society of Jews 28.

Israel? For centuries it has been the Jews’ dream to return to Israel. Every year at Passover they wished each other: ’ba-shanah ha-baa be-Yerushalayim’ [Hebrew: next year in Jerusalem]. For hundreds of years it wasn’t possible – Turkey, the Arabs, the British protectorate [British Mandate]. I grew up in a Zionist family, and my parents also strove for the establishment of a Jewish state.

I thought about moving to Israel many times. There were always various obstacles, though, that prevented me from doing so. Before the war I wanted to finish school first and then I was called up into the army. Later on, when I was in Israel for the first time – in 1956 – I even had a job lined up. But here in Poland my wife had responsibilities – she had to care for her mother.

I remember that first trip. I had a lot of trouble getting permission to go, but in the end I succeeded. When our ship sailed into the port of Haifa, the whole family was already on the quayside. I went to Rywa and Josif’s house; they bred chickens at the time. They didn’t even have a gas cooker then. My brother-in-law had a donkey, which he harnessed up to a cart and drove me around so that I could look at the sea. Now when we go over there with the family, everything is totally different. The last time I was in Israel was in 1999. We had separate rooms to ourselves. During the day we went swimming and sunbathed. In the morning there was coffee, tea, milk and cocoa. And lots of vegetables because there are vegetables all year round there – not like here – they have everything there.

Did anything change in Poland after 1989? Well, of course things changed. Now there is more democracy, then the strict discipline ground us down. When I worked in those institutions back then, I remember how they used to keep us for hours on 1st May, you stood and stood, so that a few people at the top could look at us. And altogether there was this attitude – Stalin this, Stalin that. I always had a critical attitude to what went on because I listened to the BBC and I knew what was going on. But I have friends, even in Israel, who back then somehow got drawn into those communist wheels and they truly believed in Stalin. I don’t know, I was even puzzled because they were decent people, they had a grammar-school education. For me it was inexplicable that they could believe in something like that.

As for the Warsaw community and Jewish circles today, I get the feeling that they overdo it in a lot of cases. The Yiddish school, for example – I don’t believe that the Yiddish language has a future. Yiddish is still around among older people. They were born in Europe and so on, but to revive it? I don’t even see the need. Perhaps just one thing, that wonderful literature written in Yiddish by Sholem Aleichem 29 and Peretz, An-ski 30.

It’s the same in the Jewish community. There’s a few young people, but it all comes down, I suspect, to the fact that they get financial assistance from abroad. In any case, it’s hard to say anything on that subject. I’m not prejudiced. Perhaps in the Jewish religion people do find a way to live their life. Not long ago I read an article in the newspaper about a young girl who was complaining that in Poland it’s hard to buy kosher food. Suddenly problems like that appear, and that, when there were years and years when nobody went to the synagogue here. People moved to Israel and they made the right choice.

I don’t take advantage of any re-compensation funds because I was never in any of the ghettos. I’m a member of the Association of Jewish Combatants, too. Three years ago I and some other combatants went to Germany. We were invited there by the Kolbe Foundation [Maxmilian Kolbe Werk: operates in Germany; its mission is offering aid to victims of concentration camps]. I feel a bit awkward about it. Kolbe was in a camp and he gave his life for another – that’s true, but before the war he was an anti-Semite. He even published these Jew-baiting newssheets. And they don’t know about Kolbe at all – about his pre-war activities. Life brings all sorts of surprises and people change their views, too, but to name a foundation after them just like that? Anyway, so they sent us an invitation in German and we went to meet them. We visited schools there. There were about 1,000 pupils and teachers there. One time they asked me to read something in Yiddish to them, so that they could compare if the language really is similar to German. So I read something by Sutzkever 31 .

At present I also belong to the Social and Cultural Society of Jews and to the Jewish Community organization. I also belong to a social committee whose aim is to renovate the annex in Wolski Hospital [Before the war this was a Jewish hospital, called Orthodox Hospital]. We want to make it into a home for older people. I’m at the community building almost every day. I use the canteen there. My wife is very poorly now and hasn’t got the strength to cook me dinner. I’m a member of the Jewish Community Seniors’ Club. We meet a few times a week. Sometimes we have talks on Jewish topics but often we just tell each other about our lives.

Glossary:

Транскрибированный текст

• Семе́йное преда́ние
• Де́тство
• Вое́нное вре́мя
• Послевое́нное вре́мя  

• Семе́йное преда́ние

Мои прабабушки и прадедушки по материнской линии родом из Польши. На фотографии 1913 года прадед Барух Вингельников снят вместе со своей дочерью (моей бабушкой) Соней Гольдберг и ее детьми. Прадед рано овдовел. Женился вторично. Его дочь от второго брака Берта (1908 г.р.) жила в 2001 году в г. Бостоне, США. Обе дочери Баруха (Лия, Берта) были почти ровесниками с детьми Сони и дружны с ними.

Бабушку Соню привезли из Польши для того, чтобы выдать замуж за Исая Гольдберга - моего деда. Ей в ту пору было всего 16 лет и она очень тосковала по родному дому. Всю жизнь Соня была домохозяйкой, родила и воспитала 6 детей - 5 девочек и одного мальчика. В семье был достаток.

Исай Гольдберг вместе с четырьмя братьями (Абрамом, Пинхасом, Давидом, Левием) владели промтоварным магазином. Торговали оптом и в розницу. У каждого из братьев Гольдбергов был свой дом, прислуга. В дом моего деда нанимали кучера, кухарку и горничную, держали лошадей и корову. Летом детей вывозили на собственную дачу в курорт Шиванду в окрестностях Нерчинска. Для детей нанимали няню. Одно время няней был китаец, и дети очень любили его. Дети Сони и Исая: Яков (1892 г.р.), Рахиль (1895 г.р.), Шифра (1900 г.р.), Лия (1903 г.р.), Малка (1905 г.р.) - моя мать, и Дебора (1907 г.р.).

Дети росли в атмосфере близости к природе и любви к книгам. Малка очень любила ухаживать за животными (лошадью, коровой). Позже, умение обращаться с животными пригодилось ей во время эвакуации в сибирскую деревню в период II Мировой войны. Только моя мать из всех эвакуированных умела доить корову, править лошадью.

Бабушка Соня много читала. Ее любовь к книгам передалась детям. В Нерчинске была доступна всем большая библиотека  известного в Сибири предпринимателя Бутина. В народном доме, построенном Бутиным, устраивались балы.  На одном из них Шифра получила приз за  самую маленькую ножку. [Народные дома это клубные учреждения в дореволюционной России, где размещались библиотека с читальней, театрально-лекционный зал, воскресная школа, чайная, книготорговая лавка.

Народные дома создавались на средства органов городского самоуправления, обществ грамотности и отдельных лиц. Первые народные дома были открыты во 2-й половине 80-х годов 19 века  крупными промышленниками и оказывали на население большое культурное воздействие театральными коллективами, комплектованием библиотек. Большевики широко использовали народные дома для ведения революционной пропаганды, организации массовых митингов. После Октябрьской революции 1917 на смену народным домам пришли массовые культурно-просветительские клубы]

Все дети закончили гимназию, где преподавали учителя высокой квалификации. Якова, Шифру и Дебору учили игре на фортепьяно. В последствии в 20-е годы Шифра подрабатывала тапером в кинотеатрах немого кино. Зимними вечерами собирались дети всех братьев Гольдбергов. Играли, музицировали, сообща лепили пельмени. Было весело!  Дед Исай, игравший на скрипке. И его дочь Шифра на пианино образовали дуэт, который справлялся даже с серьезными произведениями. В семье не было духа строгой религиозности. Посещали молельный дом, обязательно отмечали дома еврейские праздники. В доме говорили по-русски. На идиш говорила только бабушка Хася - мать братьев Гольдбергов.

Антисемитизма не ощущали. Среди тех. Кто посещал дом Исая был и священник местной православной церкви. Мама рассказывала. Они - дети - чувствовали свою “отдельность” только в гимназии на уроках закона божьего: их освобождали от этих занятий. Еще перед революцией умер от рака горла дед Исай. Всю жизнь он любил крутой кипяток. Болел. Лечили его  в Москве. Вставили трубку в горло. Но такая жизнь длилась не долго.

Незадолго перед революцией брат Яков поехал в Петербург, чтобы поселиться там. Ему пришлось каждую неделю платить уряднику взятку, чтобы тот делал вид, что не замечает еврея, нарушившего “ценз оседлости” . Потом Якову надоела такая ситуация и он вернулся в Нерчинск.

Революция и гражданская война резко изменили жизнь семьи. Власти Гольдбергов “уплотнили” т.е. отобрали часть жилья в пользу пролетариата. Отобрали винный завод у двух братьев Голумбов, которые были мужьями Шифры и Лии. Завод разгромили, а винный дух еще долго витал над городом. Братья Голумбы уехали в Харбин и больше о них ничего не было слышно. Шифра и Лия остались в Нерченске с детьми. Дочь Шифры умерла в возрасте до 3-х лет, а сын Лии Гдалий в 16 лет в блокадные дни в Ленинграде.

С середины 20-х годов сестры и брат Гольдберг потянулись в Ленинград, Иркутск. Первой уехала моя мать в 1924 году. В Ленинграде  она закончила техникум хлебопекарной промышленности и получила профессию экономиста. Дебора уехала в Иркутск и поступила в экономический техникум. В конце первого курса ее исключили из техникума. Из-за того, что посмела на вечере в техникуме танцевать фокстрот! Позднее она вместе с двоюродной сестрой, тоже исключенной, обратилась к министру культуры А.В. Луночарскому, приехавшему в Сибирь. По указанию министра их восстановили. Но Дебора уже уехала в Ленинград и выучилась на нормировщика.

Последней уехала Рахиль, похоронив мать. В 1929 году мама вышла замуж  за Бориса Дерибизова. Он был русский. Познакомились на вечеринке земляков-сибиряков.

• Де́тство

В 1930 году родилась я - София.

В начали 30-х годов сестры прислали моей матери из Нерчинска в Ленинград багаж (мебель и другие вещи). Багаж сразу конфисковали. Власти хотели забрать и вещи из квартиры родителей, но отец убедил, что они принадлежат ему, и тем все спас.

В Ленинграде наша семья - мои родители и я - жили трудно. У отца было больное сердце, был инвалидом, не работал. Работала мама, а мною занималась замужняя сестра мамы Рахиль. Она была замужем за Генрихом Иоффе, который преподавал математику в кораблестроительном институте. Мы жили в одной из двух комнат Рахили в коммунальной квартире. Для того, чтобы попасть в нашу маленькую комнату  мы должны были пройти через всю большую комнату Рахили. Отец очень страдал от такой жизни. И в марте 1941 года его не стало.

К началу II мировой войны я окончила три класса государственной школы.  Любимым предметом у меня были математика и история. Ребенком в школе и позже в детинтернате в войну я не испытывала проявлений антисемитизма, никакой обособленности, как еврейка, не чувствовала.  Жили мы на канале Грибоедова, недалеко от православной Никольской церкви и Синагоги. Будучи детьми забегали в тот и в другой Храм. Помню, как в Синагоге служитель мягко спросил меня: “А что здесь делает русская девочка?”. Я не поняла, что это значит...

У меня были подруги. Это были одноклассники. Были ли они евреями, не знаю. Тогда, в 10-летнем возрасте меня это не интересовало.

• Вое́нное вре́мя

Войну я провела в детинтернате в Тюменской области. Вместе со мной была моя мама. Она работала там воспитателем.

• Послевое́нное вре́мя

В августе 1945 года мы вернулись в Ленинград. Я поступила в 8 класс. Мама начала работать в НИИ экономистом. В течении 1945-51 годов мы жили в арендованных комнатах, так как своей жилплощади у нас не было. В 1953 году я окончила Гидрометеорологический институт в Ленинграде. И до ухода на пенсию проработала гидрологом в системе Гидрометеослужбы.

В 1982 году при оформлении загранкомандировки на конференцию в Румынию райком КПСС не дал мне разрешения на поездку. “Причина - не работала в 1957 г., а может быть она,  как дочь еврейки, в это время собиралась эмигрировать в Израиль?” - сказали в райкоме начальнику нашего отдела кадров. И это за 50-годы?! Абсурд! Через месяц под нажимом коллег и отдела кадров я подала документы вновь. Прошла жесткое собеседование в райкоме (все вопросы задавали об Израиле), и поездку разрешили.

Интерес и сопереживание с еврейским народом у меня начались с Нюрнбергского процесса. Большое негативное впечатление произвело чествование Сталина в день его 70-летия в 1951 году. Дело врачей в 1953 году, события в Чехословакии и др.окончательно изменившие мои взгляды.

В 1970 году после отъезда родственников (семьи Берты Вингельминовой-Кроль) в эмиграцию я начала переписываться с ними. Моя мама очень боялась за меня. Письма приходили не на домашний адрес, а на абонентский ящик, чтобы соседи не знали о моей переписке. Мама боялась, ибо почти всю жизнь в ней жил страх обнаружить свое богатое еврейское прошлое.
 

Dr. Gabor Lazar
Kovaszna
Romania
Interviewer: Emoke Major
Date of interview: September 2005

Dr. Gabor Lazar and his wife live in Kovaszna, in a storied house they built by their own efforts.

They both gave me a warm welcome, I was even given a bag of apples when saying goodbye.

Gabor Lazar is a helpful, open person, he has a large sphere of interest, though since his retirement he takes the most pleasure and time in going into Esperanto.

He is a member of the Universal Esperanto Association, moreover, he is the Romanian representative of the Esperanto Universal Medical Association, and he publishes articles regularly in the International Medical Journal.

• Family background 
• Growing up
• Our religious life
• During the War
• After the War
• Glossary

• Family background

Our family on my father's side was Sephardi; they were Spanish Jews, who were expelled from Spain 1. They drifted, then settled here in Transylvania 2. My paternal grandfather, Jeno Lazar was a bailiff, a land-agent in Patohaza [in Romanian Potau, 22 km east of Szatmarnemeti], which is in the region of Szatmar [short for Szatmarnemeti, in Romanian Satu Mare].

There was an estate where my paternal grandfather was employed, where they were involved in agriculture. Then at some point after World War I, during the 1920s, they moved from there to Szatmar, where they bought a house.

My paternal grandmother was Jozefa Stein, the family called her Pepi. I can’t relate anything good about the old woman, because she set her sons against each other all the time, causing the family many problems. So I don’t have any good memories of my paternal grandmother.

My paternal grandparents were Orthodox Jews, religious people: my grandmother had her hair cut, and she wore a wig all the time. They followed the laws of the kashrut, and like us they had animals slaughtered by the shochet.

My grandfather was a very skillful man. He did the cooking, the shopping, he did everything. My grandmother was in poor health; she went to the doctor all the time as she was diabetic, she had cardiac disease, she had many complaints. They didn’t have a servant, my grandfather did everything in the house.

He died suddenly at the age of 76 but could move perfectly well until then, he was never ill. He went out on a Friday to the local market to do the shopping, to buy vegetables etc. When he came home, he said, ‘Pepi, I don’t feel well.’ He laid down on the couch and was dead in an hour.

He must have had a heart attack. That’s how he died, that’s what my grandmother told us. He was buried that very day, as for Jews it is compulsory to bury someone on a Friday because of Sabbath. He's buried in the Orthodox cemetery in Szatmarnemeti.

After that, my grandmother's children took care of her until she was deported in 1944 with all her family, everybody. She died there in Auschwitz, together with her children and their families.

Everybody was deported and died in Auschwitz, except for two cousins: Anna Lazar, who came back to Szatmar; and Miklos Farkas, who also came back. Nobody else survived from the family on my father’s side.

My father Jozsef was the eldest of his siblings. After him came two brothers, Lajos and Sandor, then two sisters, Laura and Ilona. They had one more brother, who died at a young age and is buried in the Jewish cemetery in Szatmar. I don’t know his exact name, as the family always called him Lali or Lalika.

Lajos Lazar was a landowner in a village close to Szatmarnemeti, in Szamoskorod [in Romanian Corod, 12 km south-east of Szatmarnemeti]. His wife was called Laura and they had a daughter, Anna. She was the only one of my father’s family who returned from deportation.

Anna Lazar became Anna Weisz when she got married after the war [World War II] in Szatmar; she and her husband then left for Israel, where she still lives. Her husband has since died. Sandor Lazar never married; he lived in Szatmarnemeti with his parents and assisted his brother, Lajos Lazar in farming.

The third oldest sibling was a girl named Laura. She got married in the Avas, in a village called Turc [in Romanian Turt, 38 km north-east of Szatmarnemeti], which was famous for its plum brandy.

[The Avas or Avassag, in Romanian Tara Oasului (the Land of Oasa) is a depression opening to the plain, in the historical Szatmar county, at the foot of the Oasului Hills. In the Middle Ages its villages belonged to the estate of the royal fortress of Szatmarnemeti. Its population is mainly Romanian. Its Romanian name (Oas) comes from the Hungarian name (Avas).] Laura's husband was called Samuel Farkas.

Their son, Miklos Farkas, who also came back after World War II, did forced labor. Miklos lived in Szatmar after the war, then he emigrated with his family to America in the 1960s. He had three children who still live in America, but he has since died.

Miklos had a sister called Ibolya, who was married to a doctor, Dr. Ferenc Rosensamen; they lived in Szinervaralja [in Romanian Seini, 33 km east of Szatmarnemeti], and had two children, twins, who were ultimately deported together with their mother.

They too were deported from Szatmar, because everybody was gathered there from the surrounding villages. They died there. Dr. Ferenc Rosensamen returned after being deported, and then went abroad.

The youngest sibling was a girl called Ilona who we knew as Ilonka; she was married to Ignac Katz and they didn’t have any children. They lived in Temesvar [a city in the Banat region of western Romania], and when the Second Vienna Dictate 3 was pronounced, they came home to Szatmar, and ended up being deported from there. If they had stayed in Temesvar, and hadn’t returned to Northern-Transylvania, they wouldn’t have been deported.

My father, Jozsef Lazar, was born in 1891, in Nagybanya [in Romanian Baia Mare]. He had a final examination certificate, which showed that he graduated from a school of commerce. He was a bank clerk in Szatmar when he was young; then, when a common army 4 was established for the Austro-Hungarian Monarchy during World War I, he enrolled there as a first lieutenant and fought throughout the World War.

He fought on all front-lines, starting from Galicia 5, Romania and Serbia, and they occupied Bucharest as well; there's a place to the north-west of Bucharest called Gaesti, where he was a town-mayor. During retreat he withdrew with the Austro-Hungarian troops, which is how he got to Hungary.

Since he knew it would reflect badly on him in the eyes of the Romanian authorities that he had been a town-mayor in Gaesti, he didn’t return for a few years, and instead settled in Hungary.

My father had many medals; Franz Joseph 6 even gave him a retirement deed, awarding him a pension which would have enabled him to live carefree. But the Austro-Hungarian Monarchy failed, so nothing came of it. My father had 48 wounds, he even lost one eye. Thus he was a war invalid, so he at least received a disability pension.

In those times there were large estates, and as my father was good at farming, he became a bailiff near Nagyecsed [a town in Eastern Hungary], at Zsirospuszta, looking after an estate in the fens of Ecsed, while the owner called Forray lived in Budapest. Forray had three land agents, one of whom was my father, and another was Moricz Vertes, the husband of one my mother’s elder sisters. My parents met each other there, when my mother was visiting her sister, Malvin.

My maternal grandparents, Karoly and Veronka Groszman, lived in a large village, in Szakoly [in Eastern Hungary], near Nagykallo. There was another large estate, where my grandfather was the bailiff. After that they moved to Debrecen [the second largest city in Hungary after Budapest], I think in the 1930s.

I remember visiting them in that village, in Szakoly, but then I have memories of them as living in Debrecen. They lived in a small street in Debrecen, called Zsak Street. The house was bought by Moricz Vertes, and my grandparents lived there with him and his family. They were already old, and I suppose my grandfather had some saved money, and they lived off it.

They observed religion, but they weren’t quite Orthodox. My maternal grandmother didn’t cover her hair. We moved to Romania, so we weren’t really in contact with the maternal side of my family. I can only say that we, the grandchildren, very much loved our maternal grandparents, they were very good people.

Thankfully my maternal grandparents were deported from Debrecen to Austria; they were in concentration camps, but they didn’t end up in the gas chambers. When they returned from deportation, they went home to Debrecen, and lived there until their death.

[Most of the Jews from Debrecen weren’t taken to Auschwitz, but to Strasshof, which was a transit camp near Vienna, Austria; from there the deported persons were sent to different workplaces. One had a real chance to survive Strasshof, likewise the different industrial and agricultural places to which they were sent to work from there.] They lived with one of my aunts, Erzsebet Laszlo [Erzsike], who looked after them until they died in around 1949-1950. They were about 80 years old, and were buried in Debrecen.

There were five children in my mother’s family. First was Malvin, then Rebeka, then Erzsebet, then my mother Sara, and lastly Jeno; he was the only boy. Malvin's husband was Moricz Vertes, they magyarized their name 7. They lived in Zsirospuszta [in Hungary], her husband was a bailiff, a land-agent there, my mother and father met at their house.

They had a daughter, who lived in Mateszalka [a large town in Eastern Hungary], whose husband was a doctor; they died following deportation. I didn’t know them. They also had a son, Andras Vertes. Andras was the director general of a wood company in Budapest after the war [World War II], but he died many years ago. I don't know anything about his family, as we didn’t have any contact with them.

The second of the siblings was Erzsebet; her husband was Jozsef Laszlo, they also had a magyarized name. They had two sons, the elder Istvan, the younger Laszlo. Laszlo died in an accident before deportation and is buried in Debrecen. My aunt's husband died before the war. She was the aunt who took care of my grandparents.

After my grandparents died, Erzsebet moved to Budapest with her son, Istvan, and she died there. Istvan, after he came home from forced labor, was an activist in the catering trade union. He was a very upright person, he wasn’t married. He died suddenly at the age of 45.

Rebeka lived in Nyiregyhaza [a city in North-east Hungary], where her husband, Lajos Fulop, had a printing shop. They had three daughters, two of whom were deported together with the parents; they all died there. Only one daughter survived, Lilike; she was in Budapest, so they couldn’t take her. After the war she left for Israel, and lived in Haifa; she died in 2004.

After my mother came Jeno Groszman. Jeno changed his surname to Gal. In 1945 the Arrow Cross 8 carried him out of Budapest, and he didn’t return. His daughter, Agnes Szanto, lives in Budapest. His son, Gyorgy Gal was doing forced labor during World War II, and he also didn’t return. My mother was the only one of the siblings who wasn't deported. After the war three cousins were left in Hungary: Istvan Laszlo, Andras Vertes and Agi [Agnes] Groszman; only Agi is still alive.

My mother, Sara Groszman, was born in 1899 in Nagykallo [a small town in Eastern Hungary], in Szabolcs county. She finished elementary school, I think it had six grades back then.

• Growing up

After they got married in 1924, my father was a land agent on a large estate. Then they moved to Hajdunanas [a town in Eastern Hungary] in 1925. In Hajdunanas my father rented a town hotel and restaurant, called ‘Bocskay Vendeglo es Szalloda’ [Bocskay Restaurant and Hotel].

My brother and I were both born in Hajdunanas. My brother, Istvan Lazar was born in 1925, and I was born in 1929. My father was demanding, so our home was very strict. I can tell you honestly that when my father was at home, we couldn’t breathe a word. When he left, well, then we had a good time.

My mother was a very good woman, she loved us very much. I was certainly more attached to her, and she was more attached to me. She was an excellent mother, she loved me very much. What can I say? They raised us, they made men of us.

We moved from Hajdunanas to Debrecen around 1930. My father ran a restaurant there too, ‘Kossuth Vendeglo es Szalloda’ [Kossuth Restaurant and Hotel], which I remember as a small child. The restaurant and hotel were on the square in front of the central railway station in Debrecen.

We lived there for about three years, but homesickness brought my father home to Romania. His parents were living there, and they lured my father to come home. They persuaded him to buy a small area of land in a village near Szatmar, in Vetes [in Romanian Vetis, 10 km west of Szatmarnemeti].

But their ulterior motive was that he would bring home the money he had saved, buy the land, that my grandparents would run the farm, and we would stay in Hungary. But my father didn’t go along with this; he also came and there was a big domestic argument because of this. At the same time, he bought half of the family house from my grandparents.

Thus in 1933-34, when I was about four years old, we came to Romania, but with passports. I spent my childhood in Vetes. We had 20 hectares of land, with cattle, horses, pigs and poultry. We hired a worker, who was a permanent employee; he looked after the animals and helped my father with the everyday farming work. He got an allowance, a salary in kind. The land we had was very good; we grew wheat, barley, oats, maize, potatoes, and fodder for the animals of course.

I lived on our farm until the age of five. But what happened? We also lived for a while in Szatmarnemeti, but only for about a year, because one day my parents were given notice to leave the country within 24 hours, through the ‘Sziguranca’ [complete Romanian name Siguranta Generala a Statului, i.e. the General State Security], this was the former Romanian Securitate 9.

I think some kind of reporting must have played a role in this, since how could the Sziguranca otherwise know who my father was? And the charge was that he had been a town-mayor in Gaesti during World War I. Somebody had recognized him and reported him. There was even an article published about the fact that he had been an officer in the Austro-Hungarian army.

The root cause of the dispute with my grandparents was that when we came to Romania from Hungary, they made my father buy half of their house in Szatmar. There wasn’t a problem until my brother started to go to high school, and our parents thought we would move into our house in Szatmar. We got into trouble over this, as my grandparents didn’t want us to move there.
So in 1936 they sent us away.

We packed up and went back to Hungary, to Debrecen, and stayed in a furnished room on Csok Street. We had to leave so suddenly, we only took a few suitcases with us. We tried to come over to Romania once with my mother; my father didn’t dare to come, so my mother and I came to take some more belongings.

We would have tried to settle things, but our names were reported at the frontier at Ermihalyfalva; we were blacklisted, so they prevented us from entering Szatmar. They put us on the next train back to Debrecen. As a war invalid, my father received a higher pension, which is what we were living on in Debrecen.

I remember his pension was increased from 35 to 50 pengo per month as a war invalid. Back then, the pengo was very valuable; 150-200 pengo was a great salary. We lived on the war invalid pension, we sold things too, and the family, the relatives supported us.

In 1938 we moved to a large village called Csenger, which was next to the border, in order to be able to farm. There one could apply for a dual frontier crossing permit issued for landowners, and one could cross over to cultivate the land. My father only had land in Vetes, but even so they issued him a permit.

This gave us an opportunity: the rule was that we came in the morning, and had to go back in the evening, so my father could look after the land. It wasn't far by horseback or on a cart, the frontier is about seven or eight kilometers from Vetes.

I started school in Szatmarnemeti in 1935 and finished the second year of elementary school in the Jewish Gymnasium of Debrecen in 1937. I then attended the local Jewish elementary school in Csenger for third and fourth grade. After I finished elementary school, I spent the first year of grammar school at the Jewish Gymnasium of Debrecen.

We lived in Csenger until 1940, when Miklos Horthy 10 marched in on his white horse, then we could return home.

After we came back, my father continued farming. Since my father was a Hungarian citizen, he wasn’t allowed to buy land in Romania, and he had been rash enough to give the land over to my paternal grandmother in 1933-34, when he had bought the land in Vetes.

Anti-Jewish laws 11 were issued and the land was expropriated; the only thing he managed to achieve was that they expropriated only half of the land; we still had the other half in 1944.

We lived in Vetes for about two years; then we moved to Szatmar because of school and attended the Reformed Gymnasium. And I will tell you now what the circumstances were then. In 1944 the Jews were taken. Prior to that everyone who wasn’t reformed had to bring a document to school – which confirmed that they had learned about religion, and which gave them a mark out of ten.

We had to bring one from the rabbi. The Jews had been deported in 1944, so I couldn’t bring anything from the rabbi to the school to put in my school report, so they didn’t issue it. We had such laws. Otherwise the rabbi had given everyone a mark of ten out of ten. In 1945 they issued it without further ado.

We didn’t attend the religious school, the cheder; my parents employed a teacher who spent about a year when I was seven or eight years old teaching us the prayers, everything.

My paternal grandparents were Orthodox Jews and my father was too. He spoke Yiddish as well, and I bear a grudge against him for not teaching me, because it is also an international language, like Esperanto. This was typical of Jewish families: children weren’t supposed to understand what the grown-ups were talking about.

My mother didn’t speak Yiddish, they spoke in Hungarian, but my father talked with his parents in Yiddish. My mother didn’t cover her hair, but she was religious as well, and we tried so hard to follow the kashrut, that in 1944, when one couldn’t find anything kosher, we preferred not to eat meat; instead, my mother cooked vegetarian food, as we observed our religion.

My mother kept a kosher household until my brother moved her to Bucharest in 1949, where she didn’t keep an entirely kosher home.

There weren’t any Jewish families in Vetes, just us. There were some in the surroundings, but in Vetes it was only us. There wasn’t a synagogue [prayer house], but while we stayed in Vetes, we went to Szatmar for holidays. We too, the boys, not only my father.

Moreover, there was a synagogue in Hungary, in Csenger too, which we went to. We didn’t go to the synagogue in the morning, at noon and in the evening, only on Friday evening, on Sabbath and the high holidays.

• Our religious life

There were two marvelous synagogues in Szatmar. We frequented the Orthodox one and there was a smaller synagogue next to the Orthodox one, which is still there. But Jews sold the Neolog 12 one; it was then demolished, and the County Police station was built there.

There were a lot of Jews in Szatmar, within the town itself 13,000 Jews lived, which was a third of the town’s population. So there was a serious religious life. There were Hasidim 13 too, who wore special kaftans. Most of these observant Jews from Szatmar emigrated to America.

My cousin is there too, in New York, where a Hasidic community has been established. There was a Jewish district in Szatmar, the ghetto was made there. A few hundred people came home to Szatmar after being deported, and many people moved there too, but they left. Now there are no more than forty. They are responsible for the cemetery.

The Jews had wonderful rabbis. The rabbi of Nagykallo was such a wonderful rabbi too. Allegedly the song, ‘Szol a kakas mar’[a well-known traditional Hungarian Hassidic tune], was composed by this wonderful rabbi of Nagykallo.

This rabbi was from Hungary, but there were great rabbis in Romania too, for example the Hasidic rabbi of Bikszad was very famous, he lived in Szatmar. The rabbi of Bikszad was the leader of Orthodox Jewry in Szatmar and lived in a street next to ours.

He also led a Talmudic school there, where they were exclusively engaged in studying the Talmud, the scriptures. Back then we had a farm, we had poultry, and I remember my mother had to send him fresh eggs every day, because the rabbi ate only what was kosher.

Wherever there is a Jewish community, there is a ritual bath next to the synagogue; it's called a mikveh. Jewish men go there on Friday afternoon, I saw this in my childhood. There were two bathhouses in Szatmar: there was a town bath, which was quite neglected, and the Jewish bath, the mikveh, which was close to the synagogue.

The Jewish community maintained it, and it opened regularly. Non-Jews attended it too, as it was the better bath. [From a Halakhic point of view, non-Jews cannot be excluded from attending the mikveh. In former times, and mainly in smaller towns and villages the mikveh had a public bath function as well.] People didn’t have bathrooms back then, so we went there to take a bath. It had cubicles, a basin, a bath, shower and toilet and a steam bath as well.

Boys’ coming-of-age is celebrated when they reach the age of 13, nowadays it’s the same for girls too, that’s what I saw in Israel, what I heard. [Editor’s note: it remains age 12 for girls, in Israel and throughout the world.] When we turned 13, my brother and I were brought into adulthood; this celebration is called bar mitzvah.

One has to prepare for this, like for confirmation. We didn’t go to preparatory classes, because we could already read Hebrew. My bar mitzvah was celebrated in the Orthodox synagogue in Szatmar, which is where we lived when I was 13.

They take the Torah out of the Holy Ark, and invite the 13-year-old boy to read the portion of the Torah designated for that week, since there is a section for each week. After his bar mitzvah he is a full member of the congregation, not a child anymore and can count towards the ten Jewish men that are needed for a service [minyan].

Jewish men wear tefillin on their left arm and on their head while praying [for the morning prayers]. After becoming bar mitzvahed, we also had to wear them. I think I gave our tefillin to my cousin, who left for America after World War II, as I studied at university and I didn’t use mine.

We weren’t very Orthodox, but we were religious and observed all the holidays. Jewish holidays start on the eve of the holiday. Sabbath also starts on Friday evening, and the end of Sabbath is celebrated through a prayer. On Friday evening the holiday [Sabbath] started when my mother lit the Sabbath candles.

My mother lit four candles, because there were four of us in the family, then she recited the prayer, she blessed them. My father took us to the synagogue. After we went home, there were two braided loaves of bread on the table, called ‘barhesz’ [challah]. My father recited the blessing while he cut them, and gave a piece to each of us.

For the holidays we also had wine, he recited a blessing over it as well, then it was a custom that the father blessed the children [this is customary on Friday nights]. He put his hands on our head, and recited a blessing, and we only sat down to dinner after that.

My mother prepared all the meals for Sabbath on Friday, so that she didn’t need to do anything on Sabbath [in accordance with Jewish law]. Our national meal was chulent.

My mother prepared it uncooked in a pot; when we lived in Szatmar, we took the chulent to the bakery, where they put it into the oven, and next day at noon as we came out with my father from the synagogue, we brought the delicious chulent home.

We, the children, carried the chulent to the bakery and brought it home. Where we lived, we had an oven, we also prepared bread at home, and took it to the bakery. It was a very delicious meal.

From Rosh Hashanah to Yom Kippur there are ten days, known as the ten days of repentance; according to our religion, everybody’s destiny is decided during these ten days, and then is signed and sealed in a metaphorical 'book.' Yom Kippur is the Day of Atonement, this is the most important day [in the Jewish calendar] and is a fast day.

Before the fast we performed a ritual, symbolically freeing us of our sins through an offering of a chicken. Every member of the family recited a prayer, each person performed the ritual using their own chicken, which was then slaughtered by the shochet.

It was a humane procedure for sure; because he had such a sharp knife, the animal died in one second [in accordance with Jewish law]. The festive dinner was prepared from these chickens. In the evening after dinner, there was a service in the synagogue, then the 25 hour fast began. We, the children, also fasted for 25 hours, and prayed in the synagogue from morning to evening [children are not obliged to fast until after their bar mitzvah].

Then other holidays followed. First the Feast of Booths, Sukkot. We didn’t celebrate Sukkot in booths [sukkah], but we observed it in the synagogue. Then we have Simchat Torah, which is the celebration of the Torah, the last of the fall holidays. They take out all the Torah scrolls from the Holy Ark, and they carry them several times all around the synagogue, while the chazzan is singing.

One of our great holidays is Chanukkah, which falls in the same season as Christmas. Chanukkah also lasts eight days, and commemorates when the Jews reoccupied the Temple, there was only one pot of oil to be used to fuel the eternal flame, which would only have been enough for one day, but a miracle occurred, the oil burned for eight days.

There is a special Chanukkah menorah, which has eight candle holders; we didn’t have such a menorah. They light one candle on the first evening, two on the second, then three and so on, throughout eight days. People usually put it out in the window. At Chanukkah we lit candles, that was all. Any member of the family could light the candles.

We also played with spinning tops, called dreidels. My mother didn’t prepare cakes for Chanukkah, we didn’t get presents, just sometimes some coins from the parents, known as Chanukkah gelt.

The next holiday of the year which falls the day after the Fast of Esther, is Purim. They celebrate it for two days, and we observed Purim as well. We didn’t keep the Fast of Esther.

Purim is a joyful holiday for Jews, they do a lot of cooking and baking, they prepare all kind of good meals and sweets, all kind of delicious cakes. There is a certain cake with walnut, the ‘kindli’ cooked for this day, which looks like milk loaf with walnut cooked by Christians at Easter.

And there are the hamantashen, named after Haman: it is a triangular pastry, with walnut and jam filling. It is quite difficult to prepare it, it is wrapped-up in a specific way, my wife can’t do it, but it is very delicious. The Romanians call it ‘humantas.’ And the custom is to send a plate of cookies to other families and acquaintances in exchange or as a gift. We didn’t send cookies in exchange, and we didn’t dress up in masquerade either [as is customary on Purim].

Following Purim comes the holiday of Pesach. There were separate pots for Pesach they used only then, not during the rest of the year. We had separate Pesach pots as well. And we did a lot of cleaning before the holiday, because no crumbs could be left in the house, everything had to be cleaned up. If something is left by any chance, it has to be sold.

One has to conclude a formal contract on selling the ‘hamec’ [chametz], that’s what it's called. My mother wrote such a contract too, she wrote there a fictitious name saying that every piece [of flour] and all crumbs were sold, if any were left by chance after cleaning the house.

Starting from that moment there wasn’t any [chametz] in the house. They kept it, but it was stored separately, we didn’t touch it. At Pesach my mother cooked using matzah meal ['breadcrumbs' made from matzah instead of bread].

We observe Pesach to commemorate the miraculous escape of our ancestors from Egypt. The Jewish holidays are divided into main and half holidays. The first two days of such eight-day holidays are the high days, and the last two days are also high days, the other four days are just half-holidays, one might work, everything.

For eight days – in Israel for seven days – people eat only matzah. Here in the Diaspora holidays last eight days, in Israel they cut one day off, it seems they found this period too long, they celebrate for seven days [Editor's note: there are historical reasons for celebrating 7 days in Israel, compared to the 8 days of the Diaspora, nothing to do with finding the period too long.

It was to do with the time taken to report the citing of the new moon, which set the dates of the holidays].

We observed seder night at home. The seder night begins with the well-laid table, everything is fixed there, because the word seder means order in Hebrew. Well, first they put a big plate on the table, the seder plate, on which was placed a roasted egg, a small piece of roast beef, bitter herbs called maror, parsley, then there is a mixture, it has grated apple and smashed walnut, mixed with wine, and they put a little horseradish [Editor’s note: Gabor Lazar refers here to the charoset, which doesn’t have any horseradish, that one being part of the maror symbolizing the bitter herbs], all these recall the exodus of Jews from Egypt.

At Pesach one of the traditional foods for Jews was also the egg; I think Christians took over the custom from them [Pesach falls around the same time of year as Easter]. The matzah is put on the table and it is covered, three matzot are separated by three white serviettes.

Everybody has their own glass, and there is a superfluous cup put on the table for Elijah the Prophet. We poured a glass of wine for him, and when my father reached a certain passage in the prayer, we opened the door so that Elijah the Prophet could come in.

Before they eat and drink, they say a prayer, called Kiddush. After that one has to wash hands. First one has to dip parsley into salt water, and recite a blessing. Then the head of the family breaks the matzah to put aside the afikoman as well, they hid it.

In our family my father put it under his pillow, the seder table is organized in such way that the head of the family has to sit leaning, pillows are put to support him, this is the ritual. And the youngest member of the family puts questions to the head of the family, four questions.

I was the youngest in our family, I had to ask: ‘Why is this night different from all other nights?’ That’s how it started. Then the whole ritual is built on this, that the head of the family has to answer the questions in order to explain to the participants why they are celebrating Pesach, and he relates how Jews fled from Egypt.

Then everybody who is sitting at the table has to wash hands, then a blessing is said over eating the matzah, and all those who sit at the seder table are given matzah. After that they eat the bitter herbs, this is a tradition for recalling the misery and exploitation our ancestors had suffered in Egypt. Then the dinner itself comes. We had a normal dinner, but without bread, we had matzah. We had everything, we had meat-soup, second dish, dessert.

After dinner they take out, distribute and eat the afikoman. Children have to find the afikoman, and whoever finds it is rewarded. At the end the prayer after dinner is recited, and seder night ends with the humorous story from the end of the Haggadah – which is the prayer book of the Pesach night service – the Chad Gadya, that is One Kid Goat.

[The Chad Gadya and the Echad Mi Yodea are songs formulated in children’s language, but which have a profound religious and historical significance, and bear moral teachings.] We didn’t sing, my father told the story, and then we went to bed.

Well, that’s how a seder night goes. It lasts three hours, and the second night the same service is repeated. This was a family tradition for us, unfortunately since I left the family house in 1947, I participated for the last time, then I started to study, and I didn’t have the chance for it.

After Pesach comes Shavuot; this corresponds to Pentecost, and commemorates the day when we were given the Ten Commandments. This is also the festival of the harvest, as that’s when the harvest starts in Israel. We have one more great fast, that falls on the 9th day of [the Hebrew month of] Av. The First Temple was destroyed in 586 BCE, the Second Temple in 70 CE, and the two events fall on the same day, which is why it's a day of mourning. These are the traditional holidays.

• During the War

In 1944 deportations began. All the members of our family were deported. We were so lucky that they exempted 14 us from enforcing anti-Jewish law, as my father was a lieutenant in World War I, and he was a war invalid.

Since we had been in a quite difficult financial situation in Hungary when we had returned there, my father had submitted a request to increase from 50 to 75 percent [the degree of his invalidity]. This was our great luck, because he wouldn’t have been exempted as a 50 percent war invalid, but with this 75 percent we could stay there.

In Szatmar only three families were left in 1944: us, there was a tailor called Salamon, who had also acquired merits during World War I, he had I don’t know how many children, so he got exempted, and there was the widow of a man who had died in World War I, Mrs. Dancziger, she and her two daughters weren’t deported either. But the authorities knew my father, and in 1944 the Hungarian Royal Gendarmerie did its best to also send us to Auschwitz.

It was a close shave that they didn’t take us, and also that they didn’t kill us [in Szatmarnemeti]. In May 1944, when the ghettos were built up in Szatmar, we were out on the farm, in Vetes. The gendarmes came, the cock-feathered gendarmes, they loaded us instantly, and carried us off to the local school of Szamosdob [Doba in Romania, is located 14 km south-west of Szatmarnemeti], but after two days an officer let us go when he saw our papers.

We went back [to the farm], but the gendarmerie couldn’t resign to the fact that we stayed there. So they took us for the second time after one month, in June, after they took away everybody [all the Jews] from Szatmar and the whole surrounding area; they took 13 thousand Jews from Szatmar, one third of the town’s population.

Let me tell you how it happened. We were on the farm in Vetes, and one morning Levente-soldiers 15 surrounded the farm. They didn’t say a word, but stood there and watched us so that we wouldn’t escape. Next day gendarmes came, they put us on our cart, and took us to the parish hall.

We packed up what we could, and I remember we had a red alarm-clock; well I put it into my package. When they examined our packages in the parish hall in Vetes, the gendarme found the clock. He says boorishly, ‘You won’t need that!’ Like this. And they took it.

From Vetes they took us to Szatmar, and handed us over to the Hungarian Royal Gendarmerie. They put us in the police prison of Szatmar to wait and see how they would decide upon our fate. The whole family was there: my father, my mother, my brother and I.

I was fifteen years old. We were there for almost one month in detention under remand. They sent our papers to Budapest to be certified. They took our family jewels too, and sent them with the ‘gold train’ to Budapest, to the National Bank; they never gave them back to us. We didn’t have much, we had just a few, because we were engaged rather in the land, but they took the few family jewels we had.

In the meantime my brother got ill. He got an effusive pleurisy, he felt bad, and we had no choice but to report that he was ill. There was a clerk [police officer] called Sarkozi, he stood in the door of the prison and said, ‘Who is ill?’ We said it was my brother.

He stroked his pistol, I can still picture him: ‘I will cure him!’ Like this. Finally the ambulance came and they took him to the hospital and treated him there. We stayed there until fortunately our papers arrived from Budapest saying that our family couldn’t be taken. There were plank-beds, we were sleeping on those, but they couldn’t take us away.

However, after this we didn’t dare to go back to Vetes, but stayed in the town. This Salamon family accommodated us, we stayed at their house in Szatmar, at the lower water-front of the Szamos river until September, when the great bombings started.

Szatmar was bombed, so we had to go back to Vetes. [There were air raids in Szatmar on 16th, 17th and 19th September 1944; seventy-six streets were attacked, the Soviet heavy bombers dropped bombs on thirty of these at least two times.]

Only one month was left until 15th October 1944, when Miklos Horthy announced the armistice 16. I remember we were very happy, we calmed down thinking that everything would be over finally. One night somebody was knocking at the window. Who might that be?

A villager called Acs, who I have since I heard has died, may he rest in peace, told us that the night before he was in the pub together with some Germans, they inquired about us, and allegedly the judge from the village informed them that there were Jews, so now they are coming to get us. It’s amazing what kind of people exist! Our house in Vetes was two or three kilometers away from the village, but that man came to us and let us know about this.

Well, we had a cart and horse; we got on the cart, and left immediately for Szatmar. It’s ironic where we hid in Szatmar. My father had a very good friend, Dr. Bela Wiesler, a Swabian lawyer, who had been the leader of the Volksbund for a while in Szatmar.

He was a very upright person. He and my father were very good friends, he received us into his house, we were there from 15th to 26th, October and we lived through the liberation by the Red Army, that’s how we escaped.

The fact that we survived is due to the Red Army. I still say that I’m grateful, because if the Red Army hadn’t come, who knows what would have happened, our turn would have come too. The Red Army took away our cart and the two horses. When we went back to Vetes, one morning we woke up to find that our eighteen years old mare, called Lepke [Butterfly], had fled home, and waited at our kitchen door.

• After the War

When we went home to Vetes, people told us that the day after we had left, Germans had  indeed come out looking for us, they had turned the house upside down completely. We found our house plundered, they stole the cattle, they ruined us completely.

Allegedly Germans took many things, but I think others took part in this as well. Well, we tried then to somehow restore the farm, but we didn’t stay there, we moved to Szatmar, because our family house was there; my grandparents had been deported from there.

In 1945 a new town leadership was needed, so we organized the People’s Police. What happened then? There were just a few people in Szatmar who could have been taken into account [as communists]. In Romania the Siguranta 17 had imprisoned the illegal communists 18.

They had had two possibilities, either they were beaten to death, or they spoke. Thus the Red Army tried to gather those who had suffered persecution, so they appointed my father, who as a former lieutenant was well versed in army matters, to be the commander of the town police where we had been imprisoned.

The first parade was on 9th May 1945, on the ‘day of victory’ [when World War II was over officially]. My father was the commander of the police for one year, until there was a huge Jewish hospital in Szatmar, where he became the warden.

My brother worked for a few months at the police as well. After that, well, the democratic state had to be established, you know, so the Romanian Communist Party was established; he became a party activist, and they were organizing the Romanian Communist Party.

The elections had to be falsified, it was a great circus back then that the communist party won the elections in 1946, I think the first so-called election was held that year. Well, I remember for example going twice to the polls. The dead voted. That’s how they managed to overthrow the Liberal [in fact National] Peasants’ Party 19 led by Maniu and Bratianu.

My father was working, my brother was an activist, so at the age of 16 I was the one who managed the farm in Vetes. In 1945 we got back the other half of the land they had expropriated [due to anti-Jewish laws]. We were Hungarian citizens, and in 1945 we obtained Romanian citizenship. I still have Hungarian citizenship, I have a dual citizenship.

In the meantime I passed the final examination in 1947, at the Reformed Gymnasium in Szatmar, and I sat the entrance examination at the Medical and Pharmaceutical Institute in Marosvasarhely [Targu Mures in Romanian]; it was established just then, and was moved from Kolozsvar to Marosvasarhely. I got a scholarship.

In 1949 my father died due to cardiac disease and rheumatism; he is buried in Szatmar, in the Orthodox [Jewish] cemetery. We had a family burial plot in Szatmar, my grandfather is also buried there, my father is there, and one of his brothers [Lali Lazar]. My grandmother had her place there too, but she was deported.

There is a small house in the Orthodox cemetery in Szatmar, where plaques are placed; we, the relatives who came back, put memorial plaques there, in memory of those who had died there. So my grandmother has her own little marble tablet.

When somebody dies, that person has to be buried within 24 hours [according to Jewish Law, they must be buried as soon as possible]. The body is rolled up in a sheet, and they are buried wearing a white shroud [kittel]. The coffin is a rough board coffin, fixed with screws, because we believe that the Messiah would come on a donkey, and so the dead can rise again [and leave the coffin easily], that’s what the Jewish religion says.

After the burial, the first-degree relatives mourn for him. Their garments are torn, they cut the material and wear that item of clothing for one year. [Editor’s note: immediate relatives 'sit shivah,' shivah meaning seven in Hebrew. They openly mourn for seven days, during which time they wear the torn garment to symbolize their loss].

I still remember, I was a second-year student at the university when my father died in 1949. My clothes were torn, but my colleagues didn’t know why, so they came to me and told me, ‘It’s torn.’ The deepest mourning lasts seven days. Mirrors are covered, and they sit shivah on the ground for seven days; well, they put something not to sit on the bare floor.

They get up only to eat and to go to bed. After that there is a further period of mourning which lasts until the thirtieth day after the death. The complete mourning for a parent [the timings differ for siblings and spouses] lasts one year.

This means that the dead person’s sons go every day to the synagogue, and recite a prayer [the Kaddish] in the memory of the deceased at each service. We have a morning prayer, we have afternoon and evening prayers.

The mourner’s Kaddish starts like this: ‘Yitgadal v'yitkadash sh'mei raba b'alma di-v'ra chirutei’. [The son mourning his parent has to recite the Kaddish at the daily services for eleven months starting from the day of the burial. That’s how he honors his dead parent].  This is what mourning means for observant Jews.

I was in Marosvasarhely at university when my father died, so I went a few times in the morning to the synagogue, but I had to go to lectures, I couldn’t take a leave at noon and in the evening, so I arranged to pay somebody from the community, a poor man, who recited the Kaddish for me, every day for one year. We observed this, we observed this for my father.

So my mother became a widow, we were already adults. In the meantime my brother, already an activist enrolled to the faculty of law in Kolozsvar, finished his law studies there and became a lawyer.

They were looking for young people for the Official Gazette, and his dean, who later was considered a traitor as well, and was put in prison, recommended my brother to be employed together with a colleague of his. Thus he became the chief editor of the Monitorul Oficial [Official Gazette] in Bucharest, in 1950.

My brother took my mother to Bucharest with him, because he had a good job, and she was there until her death. She died in Bucharest in 1955, at quite a young age. She had an accident in November 1955: she was getting off the tram, it was dusk, the tram hadn’t yet stopped, and she stepped down and fell. She fractured her femoral neck and they operated on her; back then the operations for femoral neck and pelvis were novelties, great interventions.

I went to Bucharest to the hospital and stood by her during the operation, and in a few days after I came home – I worked then in Marosvasarhely at the Blood Transfusion Centre – I was notified that she had died. Her condition was serious when she was operated on, she almost died on the operating table; she got pneumonia too after the operation, she also had asthma, and she died.

She was young, only 56 years old. My father was 58 years old when he died. When I start to think, I’m 76 already, my brother 80. That wasn’t a decent life. They didn’t have an easy life. We didn’t have any ties in Bucharest, so we cremated my mother at the Belu crematorium, but when my brother left for Israel, I brought the urn here, and she is buried in the cemetery of Kovaszna.

My brother worked at the Official Gazette until 1964. When they found out that he and his whole family put their name down to leave for Israel, they kicked him out instantly, and they expelled him from the party as well. Then they left and settled in Israel. They adapted to it well, they are fine.

He passed the language exam in Israel, but he passed all the legal exams too, and he worked as a prosecutor for the Israeli police, and when he retired from there, he opened a legal practice in Rehovot. They live in Rishon LeZion, and Rehovot is not far from there. Do you know why Rehovot is famous?

The Weizmann Institute [of Science] is there. They are very well. He’s eighty years old already, and now he is a sick man, so he doesn’t work. But he was always a good brother to me, because he helped me. While I was a student, my brother helped me, well, learning always costs. When they arrested me, he came at once. He came to the trial, everything.

He met his wife in Kolozsvar. His wife is Judit Lazar, nee Jakabovics; she is from Nagykaroly and she is Jew. She studied at the Music Academy of Kolozsvar. They have one child, Peter, who was born in 1958, he’s married; his wife immigrated with her parents from Morocco. They have two beautiful children, one is called Maja, the other is called Gal. Maja is doing the army service now, her brother is one or two years younger, he’s still at school.

It’s only me who stayed here in the country from the family. I graduated from the Medical University in Marosvasarhely in 1953, with honors. In 2003 we had the 50th anniversary class reunion at the university; I got a golden diploma, they gave it to those who were alive. There were 120 of us who graduated that year, there were only 39 of us still alive. Doctors, pharmacists. And we had the 55th anniversary high school reunion in 2002.

I took the state examination in 1953, and then the placements followed. They held a general assembly, but before that they called me into the Rector’s Office, Dr Andrasovszky was the rector of the university, he was a neurosurgeon. He started to ask me about where I wanted to work.

Well, I didn’t know at all what to say. He then said, ‘Our party needs comrade Lazar here, in Marosvasarhely, in an institute, at the Blood Collection and Storage Centre.’ Well, I answered, if this is it, alright, it’s fine with me.’ ‘Please be so kind as to confirm this in the afternoon, at the assembly.’ And he said, ‘Congratulations for your degree with honors.’

Those of us who received such a red certificate with honors could choose our place of work. But why did I get to the Blood Collection and Storage Center? Because a few Securitate-men were referred there, and I don’t know what type of blood-plasma they were given, that a little water from the Maros river had poured into it; the blood-plasma was infected, because it was collected using primitive means, with the pump mounted on the water pipes, and all the Securitate-men had shivers.

I don’t know about anybody who had died, but they carried out a serious investigation among the doctors, and many left. There weren’t enough workers, they needed young people. That’s how I became the consulting doctor for three years at the Blood Collection and Storage Center in Marosvasarhely.

In the meantime I was sent to Bucharest in 1954, to the hematological centre; it's called the Institutul de Hematologie si Transfuzie [Hematological and Blood Transfusion Institute]. I got my qualification in blood transfusion; I was the first physician in Marosvasarhely who had a certificate in this.

Nobody wanted to go to this course. My brother was working there, my mother was there, so I presented myself. I went there, finished the course and got a qualification. I came back to Marosvasarhely, and I lived there until 1956.

What happened then? Well, they issued a decree saying that everybody had to perform a six-month long service in a village. This applied to me as well, so they placed me here, in this region [in Kovaszna’s surroundings]. First I was in Kommando in August and September 1956, from there they sent me to Kovaszna [today Covasna, in Romania, 191 km south-east of Marosvasarhely] to the hospital on the medical ward.

When the six months had passed, I started to think what to do, I had nobody in Marosvasarhely, only friends; my mother had died too. I thought I would try to leave Marosvasarhely entirely; I lived in lodgings there, I didn’t have a chance of owning an apartment.

I didn’t go back to Marosvasarhely after six months, I settled in Kovaszna. I met my wife here; she worked at the hospital as a clerk. In 1958 we got married, and since then I have lived in Kovaszna.

My wife, Rozalia Orban, was born on 28th June 1933, here in Kovaszna; she is reformed. Her father was a joiner, there is a house in the back of the garden, it is almost 200 years old, they lived there. My wife has a sister who lives in Szatmar, Terezia Orban; her married surname is Fazekas.

She was born in 1934 and has a son, Attila Fazekas. He also lives in Szatmar; he’s married and has a student daughter. My wife finished high school in Kovaszna, and she was a clerk at the hospital and at the construction co-operative.

We built up our house with hard work; it belonged to my mother-in-law and was an empty lot; she gave it to us to build a house here. The construction co-operative built the house, my wife worked there too. We started it in 1969, we paid for it in installments, we both worked, so I remember that the greater part of the salary was paid as an installment, and we lived on my wife’s salary; however we finished it step-by-step.

I have a son, Tibor Lazar, he was born in 1959. He finished at the timber vocational school, a technical school in Kezdivasarhely. He worked here in Kovaszna at the furniture factory, after that he was unemployed for two years, because the factory was liquidated.

Now he works in Kezdivasarhely as a technician in the furniture factory, called Mobexpert. He leaves every Monday, and comes back on Friday. He’s very lucky that he doesn’t have to commute, because his mother-in-law lives there and he stays at her place.

My daughter-in-law is a mathematics teacher here in Kovaszna, she has a good job, she also finished her studies with honors, and she has all the possible qualifications. She's quite well paid, and she also has private pupils, so they want for nothing.

They have an apartment in the center that I had bought for my son, back then when I could. They don’t have any children, but they are ok. My son is reformed, he is also confirmed, but he’s a member of the Jewish community of Brasso.

My career in Kovaszna: first I worked in the hospital, on the children’s ward, from there they appointed me local medical officer, then I was a doctor. All the factories from Kovaszna fell under my responsibility, and I retired from there after 37 years of service as a chief medical officer, in 1990; in 1963 I passed the exam for the chief medical qualification too.

I never joined any party, not even the Communist Party. I just simply didn’t, I'll tell you why. Because of my social background. I didn’t want to be kicked out as a kulak [a category of relatively affluent peasants in the later Russian Empire, Soviet Russia, and early Soviet Union].

My brother was in it, he had a job, but when they started to pry into things 20, and started to investigate him, he applied for a permit for his whole family, and left for Israel. But honestly I didn’t believe in all this communist system. I could see that there too, there was an upper crust, who enjoyed everything, and well, there were the others.

The only thing was that unemployment didn’t exist. Only this one. But we, who lived through these decades, we know how it was. I could have joined the party several times. When I started to study, they invited me then too, but I didn’t enroll. I got on well with everybody, but I wasn’t interested in politics.

When I was a student, they carried out an extensive verification of the party members. They organized it in the ceremonial hall of the university, and they invited me as an honest non-party person to participate; back then they called somebody an honest non-party person, if that person wasn’t a class enemy, only class-alien.

Back then the Siguranta had been thrashing these former communists, and there had been two cases: either they had beaten them to death, or the communists had confessed; and what happened after that? During this assembly it turned out that those who had confessed were expelled from the party.

They took them one by one, and carried out an inquiry. There was a committee, who called up the party members, and whoever had a past, had been imprisoned and had confessed, they were qualified as traitors, expelled from the party, and they re-organized the party from those who didn’t have a past. Those who didn’t have a past became the good communists.

Gheorghiu-Dej 21 and his company had been in jail for 12 years, then they turned against those who had come home from the Soviet Union 22, so there were serious party struggles. I never got involved in this. Back then many such trials took place, they executed for example Laszlo Rajk 23 as well in Hungary. What Rakosi organized there [the Rajk trial] 24, Gheorghiu-Dej and his company did the same here.

Nobody investigated me, I was an honest non-party man, I just simply didn’t join. I was very active within the labor union, I was vice-president of the local council. I couldn’t be the president, because I wasn’t a party-member. I was very active within the Red Cross, which gave me many distinctions, and I also helped the Women’s Committee.

I was a works doctor when in December 1986 I got arrested. I didn’t grant sick-leave to a woman worker. She had a relative at the Securitate, and she reported me. She wanted to ask for holidays, and I gave her one week. She wasn’t satisfied with this, so went to the gynecology department, and there she got ten more days.

After that she came back to me. There were about three, four or five people in the waiting-room, and this woman came and handed over a prescription. I took my oculars, took a look, and saw she had some kind of discharge, and the gynecologist prescribed her some medicine to purchase from the pharmacy.

I only said, ‘You go to the pharmacy, and buy your medicine.’ Well, this was only adding fuel to the fire, so she said, ‘You give to whoever you want to, and to whomever you don't want to, you don’t give. Just wait and see, because I’m going to fix this for you.’ And she ran away. I couldn’t prolong her sick-leave after the gynecologist. If he had had a proposal, if he had written there that he proposed further examinations, then yes. But I couldn’t.

What happened after a few days, maybe ten days? A car stopped in front of the consulting-room. I was just about to go to visit a patient, when they sent me back to the office; they turned it upside down, but they didn’t find anything significant. Then I thought there was something more to it.

Somebody brought me a small packet, every doctor got things, it was put in my locker. And when they opened the locker, I told them, ‘I got this today from someone.’ But I didn’t know what was in it. They opened it, there was some coffee, and hundred lei. But if I report myself, according to the laws in force I could have been let off.

Accepting a gift or money was considered bribery and was sentenced with three to six years of prison. I never asked anybody, and if the patient was poor, I gave back what they put in my pocket, so that the patient would buy their medicine from that.

Whoever willingly handed the bribe over to the authorities, or reported it, couldn’t get punished. That was the law then, proceedings couldn’t be started against a person who reported themselves. But it didn’t count at all, they didn’t take this into consideration, it didn’t matter that I presented them the packet, and it wasn’t the Militia who found it. They came to my home too, they searched through the whole house, they didn’t find anything here that would have shown excessive wealth for a doctor.

The substitute chief of the police of the inspectorate came out from Sepsiszentgyorgy [Sfantu Gheorghe in Romania, 30 km west of Kovaszna ], and they took me in the night, after the house search, and after that I saw Kovaszna again after being away for nine months.

They took me at the end of December 1986: first I was in prison in Sepsiszentgyorgy. They knew I was a Jew, and a Jew has gold even under his skin. They found out that my brother was in Israel, as they traced everything, so they thought I would have I don’t know how much gold and foreign currency and things like that.

In the meantime they made me include in my statement, ‘gold and currency’. I told them I had neither gold, nor currency. They took away all the family jewels they found, well they gave those back later.

I got fed up with all those interrogations, and then it came to my mind that wait, I have gold medals; I got them from the Red Cross. I told them, ‘I have got something.’ They weren’t interested in that. Then they interrogated me about traveling abroad too much. Whenever it was possible, we went with the family to the Czech Republic, Germany, we visited the Soviet Union, they issued a passport once in every second year, so we traveled somewhere.

And they say I was abroad a lot. I said, ‘Yes, I have relatives. Besides, if you’re that interested, you have the files, take a look to see where I was.’ The passport department was in the same building as the police’s lock-up, so they knew very well where and when we were traveling.

In January they took me to Codlea – Feketehalom in Hungarian, near Brasso [14 km north-west of Brasso], there's a huge prison there, where the trials took place. The charge against me was that I had been bribed, well, every doctor was given cash, people did that in those times, and they do today as well. This was the main charge, that’s why they planted that packet.

The woman who brought it was an undercover agent. They called on people from the factory for hearings, to give statements against me. Well, people found out that this woman had brought me that packet, and they gave her a good trashing.

After that she came to the consulting room, the nurse told me, and she was repeating that she was so sorry, that she felt so sorry for me, if only she had known, and so on, and so on; she was excusing herself. All this in vain, because I had already been caught and taken away.

It occurred to me, when I was already in Codlea, which way the wind was blowing. One of this woman’s relative was a party secretary in Sepsiszentgyorgy, at the county branch of the Securitate. And she set me up through that person.

I remembered this, because once [in Kovaszna] a woman worker came to me and asked me to prescribe her no matter what kind of medicine, because her son was working at the Securitate, so she could get it. So I started to think, well, these two women had the same name, they came from the same family.

They collected some 19-20 statements against me about having paid me this and that amount. However only three of them admitted at the court that they had indeed given me 50 lei or I don’t know what. So this was enough, I got sentenced to 18 months, the minimum.

I actually served half of it. I wasn’t a party member, that was the problem. Because if I had been a party member, I wouldn’t have been put in prison, they would have changed it into a deferred sentence.

The party was behind those. But nobody did anything for me. People collected signatures for me, to try to save me. There were people who told the others not to sign, because who knows what might happen to them.

Moreover, I had a patient who was a colonel in Bucharest, at the college of the militia, the police had a university, it still has. He came here every year with his pharmacist wife for summer holidays, and I was their doctor, they always came to me.

People called on him as well, but he didn’t do anything either. There was a public prosecutor in Bucharest, who knew all the prosecutors, people went to him too, what's more he was a Jew as well, but he didn’t do anything for me either.

They didn’t hurt me at all in prison. But one isn't taken for a human being, at least that’s how it was back then. Whenever we went out or came back, they counted us like one counts cattle. Every morning and evening there was a roll call, where they took stock of everybody to see if the number was right. One spring they took us to work in the bakery in Codlea.

I finished my work and sat down a little to take a rest. There was an officer, a very nasty character, who saw that I was sitting. So he grabbed a stick, and stroke once one palm, once the other. And he says, ‘Now you come with me.’ He gave me work until we went home in the evening, to keep me occupied.

When we entered the prison gate, they knew me there and greeted me from afar, hi doctor etc. So he found out I was a doctor. He found this out just right then. Well, from that point I got so much respect from him, he gave me exceptional treatment from that moment. They weren’t allowed to shake hands, but he shook hands with me. He was beating the others a lot, and he was the worst, he was a very cruel fellow.

I was exempted from army service, but at the police in Sepsiszentgyorgy, when they compiled my file, when they took me away, they wrote that I had completed my army service. This was my luck. This way, after a part of my sentence passed, they made me a supervisor, a ‘free,’ that’s how they called it in prison.

Instead of the striped clothes they gave me brown clothes, like the warders had, and a truncheon and whistle; we had training every morning in the prison’s yard, military exercises, they gave orders about what and how, and taught secret signs.

They took us to farms, factories, and we were the guardians, guarding the working groups. An under-officer came with us, there was about five or six of us who were guardians. The under-officer had a gun, we only had a truncheon and a whistle. But they didn’t escape. And when we were coming home, everybody had to be searched, to check that they didn't bring something in.

There were all kinds of prisoners in Codlea, half of them were gypsies. Sometimes there were even thirty or forty of us in the room, and sometimes only eight or ten. The rooms were large, with bunk-beds, sometimes we slept two in one bed, there were so many of us. And when they made me a supervisor, they separated me, I had better conditions.

After that it turned out that the prison doctor was a professor from Bucharest; he was sentenced to six years, and was taken to Bucharest. So the physician’s office was left without a physician. Before him a doctor from Brasso worked in the physician’s office, he was also a medical officer, his wife had reported him in revenge.

Then this professor. They helped me out with medicine etc., what one could get only with backing. Well, then I became the prison’s physician in their place. I worked for the men's section, a woman doctor from Brasso worked for the women’s section, she had a similar story. From that point I had a good life. The last two and a half months or so passed more easily.

Once the under-officer I mentioned before had a problem with his tooth; he came to my office, saying that he had a toothache and that it should be pulled out. I had never extracted a tooth in my life before, I can tell you that. I had an assistant there, a pharmacist, who had been sentenced to six years.

We had equipment in the office, all kinds, and the assistant said he would extract it. We sat the officer down, I was holding his head from the back, the assistant took the forceps and took hold of the tooth to pull it out. But he didn’t even move it, when he started to wail, ‘Ouch, ouch…’ What could we do? I said, well, let me see this.

I looked into his mouth and I see that his tooth was barely attached. The situation took a turn. I took the forceps and pulled the tooth out straight away. ‘Thank you, thank you’, he said. Sterility didn’t exist then, instead we gave him a lot of antibiotics to avoid infection. I became this officer's favorite, this one who stroked my palm at the bakery.

Once they scolded my wife badly in the prison for not speaking Romanian. She came to the office, and they were listening to what we were saying. She was speaking Hungarian. So they scolded her badly, as they wanted to understand what she was saying to me.

I will tell you what one goes through. A commission decides whether to release someone who has served half of their sentence, if they had a good behavior. The commission summons those whose sentence is prolonged. One afternoon the commission holds a meeting.

My case was due as well, since my file was submitted to the commission. I knew they would set me free within a few days. A prosecutor called Balea came from Brasso. So they came and told me, doctor, go to the commission. I was running, there was a club-hall, and the commission was there, one had to spring to attention of course.

I said: ‘At your command!’ The president of the commission told me to bring him some medicines. I took them, and also brought the blood-pressure apparatus. I measured his blood-pressure, then he told me it was alright. But the anxiety I went through, worrying what would happen, why had they called me in, I was running. Such circumstances, you see. And they let me go home a few days later.

I got home around 23rd August 1987. The nine months had passed, and they released me provisionally. People welcomed me in the town like a national hero. This colonel from Bucharest, to whom I was the consultant, and who did nothing for me, even though he could have, because he was close to the militiamen and the prosecutors from the region, well, he was here in a hospital.

After I came home, he fell on my neck, he kissed me. Then he came to visit us. He told me why they didn’t do anything for me. They were afraid of Ceausescu 25, they were afraid of spies, and that was the reason for not being able to do something. Thank God I lived through it, well, this is an experience as well, not everybody goes through such an experience.

Those who had done this lousy trick, they all died, without exception. For example I’ll tell you one thing. The person who led the house search, who was the substitute inspector at the county militia, he was called Magureanu; he was an extremely malicious character. He organized everything, the interrogation, the house searches, everything.

At the age of 52 these militiamen could retire. Then he got a very lucrative post as some kind of manager at the health insurance company. I don’t know what kind of dirty trick they did, they sold something, and I don’t know what he did with that money; in brief this Magureanu hanged himself and left a farewell letter. The Antena1 channel showed him laying on the catafalque. He died.

And what else happened! I got home. I was on duty at the hospital, the doctor on duty, when one evening somebody knocked at the door. Who should be standing there? Well, one of these crooks, a militiaman from Kovaszna, but very humbly, he says he has something to ask me.

I say, ‘What?’ In those times those who traveled abroad needed a medical certificate to confirm they did not have diarrhea. And he came to ask me for such a certificate. I told him to go to the district medical officer, it was his job. He said he couldn't, because he was leaving in the night, he was going to Hungary.

Well, I had pity on him, so I wrote him a certificate. He got leukemia and died of that. One more case. I was on duty again. One night they brought the child of the person who reported me. Her husband was a shepherd in Vajnafalva [Voinesti in Romanian], and a sheepdog had lacerated their child.

Then after I got home I was trying to get a job, since I was released, but my practice permit had been suspended for one year. However I could obtain one thing, thanks to a former classmate of my wife, who was the party secretary for county organizational issues: they repealed that year at the court, and certified that I wasn’t forbidden from practicing my profession. I got employment, but as an assistant. I was an assistant for a few months in my own office.

In January the great amnesty was granted, when Ceausescu had his birthday, they granted general amnesty. So they repealed everything, and in January 1988 I got all my rights back. A substitute had been appointed in the meantime in my office. I was lucky that he was from Bucharest, and he wanted to go back no matter what.

His father was working in Bucharest, I don’t know what kind of job he had. And I was making arrangements, I even went to Bucharest, to have my file settled, to get my job back.

And I was waiting and waiting, it was January already, and despite the amnesty, we could see that they didn’t send back anything. So this one’s father went there, they took out my file from the minister’s drawer, and they arranged it. I got the paper about getting back my job, they assigned me as the works doctor again, but with a minimal salary, like for a beginner.

In the meantime they introduced Law No. 18 in 1987 against those who had acquired their possessions illegally. They asserted it officially against everybody who had been imprisoned for bribery. They started proceedings against me as well.

I had some saved money in the savings bank, they demanded me to pay back from that money 112 thousand lei to the state. I won the trial at the court of first instance, but the prosecutor from Kezdivasarhely appealed against the judgment; he’s a great crook, he’s still a prosecutor, unless he's retired by now. So my case was transferred to Sepsiszentgyorgy.

We visited a former classmate of my wife, who was the county party secretary, she was in a high position, to show her that all the calculations were false, and they compiled the document against me with all kind of addition and subtraction errors. I mean intentionally, in order to obtain a certain amount. She told me, ‘I’m not here to re-calculate this for you,’ she picked up the phone, and sent us to the president of the court, to a person called Andras Ordogh; he is dead too by now.

We went to him indeed, well he received us, because the county party secretary had called him, and when we sat down, he told me to stay calm, because all this was very clear for him too. He told me I should leave the paper there, because he would get the case anyway, even if the prosecutor appealed, there wouldn’t be any problem. So, he reassured me that justice would be done.

Well, indeed, the first trial took place, I presented my arguments, how things were, and that their claim was unjust. They declared the sentence about two weeks later. We went there and I was confident that they would rule to my advantage.

But no! They ruled that the amount owed to the state, 112 thousand lei, was a lot of money. They knew I had some saved money in the ‘Csekk’ [CEC, that is Casa de Economii si Consemnatiuni, the Romanian National Savings Bank]. And when I went back to the president, he said he couldn’t help it, the sentence was final.

My lawyer told me to go to Bucharest, and start the retrial procedure again. The court president answered to this, ‘This could drag on for twenty years. You have to pay this out, because this is final. Then, he said, you can sue this further.’

I said I wouldn’t sue over this. In a few days I received the demand that it had to be paid, I had no choice, I drew out my money from the Savings Bank, I gave it to them, let them be happy. The head of the financial department, who is now the mayor, told me, ‘Doctor, you are the first to have to pay.’ I don’t know how many others suffered such proceedings, but here in Kovaszna I was the only person who had to pay.

When the revolution was over in 1989 26, my wife went to the court to take out the file, because all the invoices and receipts were there, everything. And she was told that the file wasn’t in the archives anymore, because they had given it out to a prosecutor or judge for re-examination.

It wasn’t enough that they robbed me, they wanted to start the proceedings again. So luckily for me the change came, I had luck with the revolution, and they couldn’t start any proceedings, so the matter was dropped, it didn’t have any continuation. But that’s what they did.

In 1989, when the so-called revolution took place, I had a lot of patients in Kovaszna, a lot of people respected me; they all welcomed me like a national hero when I had come home from prison. And when the change occurred, a council was established at the hospital.

Then the local council had to be organized, so we marched to the town hall with flags; the flags [the arms in the middle] were cut out, and they elected me to be a member of the Democratic National Salvation Front council as a representative of the hospital, so I became part of the town leadership.

However I could see after three or four months that things were changing back to how they were, everything was turning to its former shape, so I never went there again. I didn’t even ask for a revolutionary certificate, I left everything and let them do it. Politics didn’t suit me.

I didn’t join any party again after 1989, I’m not a member of the RMDSZ [Democratic Alliance of Hungarians in Romania] either. My wife doesn’t even go to vote. I did, but she’s right, because in fact they don’t do anything right.

In 1990 I retired. I had had a high salary before they had taken me away, and I wanted to have a pension based on that salary. When I came home from the prison, I was 58 years old, and I had to work until I would be sixty [the retirement age], but I tried to retire as soon as possible for my pension to be based on a high salary.

There was a law that at retirement one had to choose five of the last ten years of work, whichever you wanted them to take into account when calculating the pension. I could see my salary was low: when I came home from prison, first I got employed as an assistant, then I had a beginner doctor’s salary; so when I turned sixty years old, I applied for retirement.

So I’ve been retired since 1990. I substituted with my colleagues sometimes; we had a surgery at the pensioners’ association and I did that as a volunteer, until the family doctors’ system was established, then I stopped doing it and let the young people do it.

I’m a member of the Jewish community in Brasso. They usually organize seder night, they invite me each year, but I can’t go to Brasso, it’s too far. [Brasso is 54 km south-west of Kovaszna] I got the invitation for the fall holidays just today.

They organize Purim too, the table is laid, everybody can eat and drink, and usually a great celebration is organized, with a show, they set up plays about Haman, Esther, this is usually on Sunday. I could go to see this, I think we went there twice.

Even today I observe three fasts. One of these is the Day of Atonement, Yom Kippur, after New Year. The other is the Fast of Esther, and the third is Tisha B’Av, on the 9th day of Av; this is a day of mourning, because the Temple of Jerusalem was destroyed in 586 BCE, then in 70 CE by the Romans, the two events occurred on the same day, and we observe this fast in the memory of this.

I observe these three fasts, this is my pledge. I went through so many things, as I related to you, so I observe these. I don’t eat or drink for 24 hours. I take dinner, and after 24 hours I take dinner again.

Moreover, let me tell you one thing. This summer we went on a very nice trip to Greece. And the 9th day of Av fell during this period. So I solved this problem, since our first day on the Isle of Crete was the day of the fast, and we got meals there, I brought forward the fast by one day, so that I didn’t have to break it. I observe the [Christian] Good Friday as well, I fast like Christians. I value everyone’s religion, I respect my wife’s religion as well.

I observe Pesach, well I eat bread, but I have matzah too, for the sake of tradition. For example my brother doesn’t observe it; they are modern Jews in Israel. I have a mezuzah on my door. I went to the community office, and I told them I would like to buy one. They took one out of a drawer and gave it to me. As a gift. And it is fixed on the doorpost. Well, we don’t really have such things here in Kovaszna. [This is said to be the only mezuzah in the town.]

I pray each day at dawn and before falling asleep: I recite the Jewish prayers: the Shema Yisrael, Hear O Israel, that’s the main prayer, and I also recite the Lord’s Prayer. I believe there must be something that created the universe.

I went through many things, and I think there is something in the universe, what should I call it, I don’t know, which directs one’s destiny. I study other religions a lot, I’m in touch with many denominations, this is a hobby too, like the Esperanto.

Recently I got in touch with a foundation, its headquarters is in Bucharest, it is called the Bridge of Friendship, Fundatia Crestina Podul Prieteniei in Romanian [Bridge of Christian Friendship Foundation]. They contacted me, they sent me books, and they send me greetings for each holiday, they observe the Jewish holidays as well. They believe in the Messiah, there are Christians and Jews among them. I believe in him too.

There were Zionist organizations in Szatmar, but we weren’t members of those. To tell the truth I didn’t really know what it was about. The only thing I knew about Zionism, was that its aim was the creation of the state of Israel 27. Tivadar Hertzl [Theodor Herzl] 28was the conceiver of the state of Israel, he was a Jew of Hungarian origin.

He has a marvelous mausoleum in Jerusalem, we visited it. In fact the state of Israel was proclaimed on May 14th 1948, right on my birthday. Israel was born on that day, David Ben-Gurion 29 announced Israel’s independence.

We visited Israel in 1980. We were there for one month and visited all the holy places: we were in Bethlehem, in the Church of the Nativity, in Jerusalem, in Nazareth, at the Dead Sea, we were everywhere. It is a very nice country, and one can see they created there a land of plenty indeed. It is a wonderful country, only if there would be peace, shalom. Attempts occur all the time.

My brother’s wife had a cousin, Gyorgy Jakabovics, he was a lawyer or a notary in Holon. Once there was a huge attack at Pesach. They organized seder night in the Park Hotel, near Holon. This family went there together with the children. The parents entered the hotel, and the children went to look for a place to park their car.

This was their luck, that’s how they survived, because the parents died inside. The hotel and the restaurant, where the Pesach seder night was organized, were blown up. This happened about five years ago. [Editor’s note: this terrorist attack took place in the Park Hotel in the coastal town of Netanya in 2002.]

I also counted on leaving for Israel after I was released from prison. But I started to think it over and decided not to leave, since we already had our house built, everybody knew me here, I didn’t want to start a new life, to learn a new language. It would have made no sense at all at the age of 58 or 59.

Though doctors were very well off there, they didn’t even have to pass any exams, but I didn’t leave. The fact that we lived in a mixed marriage also played a role. I knew very well that my wife would have never felt good under the circumstances that were typical for Israel back then. Now things have changed, it doesn’t matter if someone is a Jew or Christian, but then it counted from a social point of view.

After the war we repaired the house in Szatmar, and moved in. When my mother moved to Bucharest and I was studying, my cousin Miklos Farkas lived there; they also left for America, and because they didn’t know I was in the country, they nationalized the house, as it was unclaimed.

When properties could be claimed back, I took my succession certificate, and claimed it back. There were four of us who were eligible to inherit it: two cousins, one of whom left for America and Anna, who was in Israel, and my brother and I. I claimed it twice. I submitted the request and in 1996, they approved to give it back.

The house was already sold, there was nothing to do, they had to indemnify us. But they didn’t pay anything, because they wrote that only after the house had been appraised could they give some indemnity. In the meantime Law No. 10 was introduced, so I submitted the documents again.

Eventually they appraised the house, and I got an indemnity. My brother renounced it in my favor, so I got one third. This matter has been dragging on since 1996, and I got it back recently, they paid 337 millions.

At the same time we had 20 hectares of land in Vetes, but after the revolution only ten could be claimed back. However, they established there a huge experimental station for fruits, and our property fell in that area. This experimental station covered I don’t know how many hundreds of hectares.

When we could claim it, they didn’t give it back, but I became a shareholder of the experimental station. Sometimes they paid, more often than not they didn’t. When the new law was issued, I submitted the request as well, so they gave me back ten hectares.

The land has a little orchard, not a big one, I have fruits approximately on one hectare from the ten, and the remaining land is plough-land and hay fields. They didn’t give back the land where our property was, that had a very good soil, but it was given to the local insiders.

However, this part isn’t bad either, it is closer to the village, I have seven hectares in one piece, and three hectares a little further away. Szatmar is 600 km from here, well I can go there once a year at most to look around and think about what to do with this land; there is a local innkeeper who rents it.

He pays a ridiculously low price: he gave me five and a half million for ten hectares, but the advantage is that the land is cultivated, and it doesn’t lose value. Unfortunately it seems that after he got rich enough, he didn't cultivate the land anymore, because due to the drought the harvest was poor two years ago.

So I got the land back. It's a little relief considering the pension, and I’m particularly glad to have the land because of my son; I won’t sell it, who knows what the situation will be, he has a job for the moment, but he could lose it in a second.

In 2000 the Law No. 189 on allowance was introduced, which applies to those who had been persecuted between 1940 and 1944. Since in 1944 we had been victimized, they robbed us, I also applied, and my application was approved.

This is almost like the war invalidity pension, it means a lot of discounts, reduced fares, I don’t have to pay a house-tax, then the medical treatment and medicines are free. Well, I have been rejoicing over it since 2000.

Moreover, I got a small amount from Hungary too, an indemnification, because they had plundered us completely, the retreating German troops had ravaged all our property. Since 2004 the Claims Conference grants me a life-annuity, since I’m a Holocaust survivor.

We travel somewhere each year, if we have some money saved up. Last year we visited Italy, we spent four days in Venice, and from there we went to Padua, Florence and Rome, we visited the Vatican too, then on the way back we saw San Marino, Vienna and Budapest.

It was a very nice, two week long journey. We also went to Greece, we toured the whole country, and spent the last week in Crete. We visited many interesting places, and people welcomed us cordially everywhere. This trip lasted 13 days, and we stayed full board the last seven days, there was buffet lunch and dinner.

This cost 460 euros per person, besides spending money. We were in many interesting places. It was a nice experience for me as a doctor, that the first night we slept in the small town where Hippocrates had lived and worked, in Katerini.

My main hobby is Esperanto. I’m a member of the Universal Esperanto Association, the Universala Esperanto Asocio, moreover I’m the Romanian representative of the Universal Medical Esperanto Association, whose headquarters are in Rotterdam.

The Medicina Internacia Revuo, the International Medical Journal is also issued in Rotterdam. I have a lot of articles published. I was awarded a prize for this in 1984, founded by Hideo Shinoda, who is an extremely rich hospital owner; he established a foundation, and was the honorary president of the Universal Esperanto Association.

The prize consisted of a 250 gram pure silver medal and of 500 Dutch guilder. For a while I was on the committee, which awarded this prize worldwide. Now the awarding process is different, and they give a smaller medal, because the association’s financial situation has changed.

Every year there is an Esperanto world congress, where 3 to 5 thousand people who speak this language gather together. The last one was in Lithuania in July, before that in China; the location always changes. In 1978 I was in Varna at the Medical Esperanto Congress, in 2001 we were in Zagreb at the World Congress, and I also spoke in Eszek, at the Medical Congress.

The Medical Esperanto Congress is organized every second year. I go to that more regularly; last time it was held here in Romania, in Nagyvarad. In 2006 a scientific medical conference was organized in Hodmezovasarhely, where I had three presentations. In 2008 there will be a congress in Krakow, when we will celebrate the 100th anniversary of the UMEA, the Universal Medical Esperanto Association.

• Glossary:

1 Expulsion of the Jews from Spain: In the 13th century, after a period of stimulating spiritual and cultural life, the economic development and wide-range internal autonomy obtained by the Jewish communities in the previous centuries was curtailed by anti-Jewish repression emerging from under the aegis of the Dominican and the Franciscan orders.

There were more and more false blood libels, and the polemics, which were opportunities for interchange of views between the Christian and the Jewish intellectuals before, gradually condemned the Jews more and more, and the middle class in the rising started to be hostile with the competitor.

The Jews were gradually marginalized. Following the pogrom of Seville in 1391, thousands of Jews were massacred throughout Spain, women and children were sold as slaves, and synagogues were transformed into churches. Many Jews were forced to leave their faith. About 100,000 Jews were forcibly converted between 1391 and 1412.

The Spanish Inquisition began to operate in 1481 with the aim of exterminating the supposed heresy of new Christians, who were accused of secretly practicing the Jewish faith. In 1492 a royal order was issued to expel resisting Jews in the hope that if old co-religionists would be removed new Christians would be strengthened in their faith.

At the end of July 1492 even the last Jews left Spain, who openly professed their faith. The number of the displaced is estimated to lie between 100,000-150,000. (Source: Jean-Christophe Attias - Esther Benbassa: Dictionnaire de civilisation juive, Paris, 1997)

2 Transylvania : Geographical and historical region belonging to Hungary until 1918-19, then ceded to Romania. Its area covers 103,000 sq.km between the Carpathian Mountains and the present-day Hungarian and Serbian borders. It became a Roman province in the 2nd century (AD) terminating the Dacian Kingdom.

After the Roman withdrawal it was overrun, between the 3rd and 10th centuries, by the Goths, the Huns, the Gepidae, the Avars and the Slavs.

Hungarian tribes first entered the region in the 5th century, but they did not fully control it until 1003, when King Stephen I placed it under jurisdiction of the Hungarian Crown. Later, in the 12th and 13th centuries, Germans, called Saxons (then and now), also arrived while Romanians, called Vlachs or Walachians, were there by that time too, although the exact date of their appearance is disputed.

As a result of the Turkish conquest, Hungary was divided into 3 sections: West Hungary, under Habsburg rule, central Hungary, under Turkish rule, and semi-independent Transylvania (as a Principality), where Austrian and Turkish influences competed for supremacy for nearly two centuries.

With the defeat of the Turkish Transylvania gradually came under Habsburg rule, and due to the Compromise of 1867 it became an integral part of Hungary again. In line with other huge territorial losses fixed in the Treaty of Trianon (1920), Transylvania was formally ceded to Romania by Hungary.

For a short period during WWII it was returned to Hungary but was ceded to Romania once again after the war.  Many of the Saxons of Transylvania fled to Germany before the arrival of the Soviet army, and more followed after the fall of the Communist government in 1989.

In 1920, the population of Erdély was 5,200,000, of which 3 million were Romanian, 1,400,000 Hungarian (26%), 510,000 German and 180,000 Jewish. In 2002, however, the percentage of Hungarians was only 19.6% and the German and Jewish population decreased to several thousand. Despite the decrease of the Hungarian, German and Jewish element, Transylvania still preserves some of its multiethnic and multi-confessional tradition.

3 Second Vienna Dictate: The Romanian and Hungarian governments carried on negotiations about the territorial partition of Transylvania in August 1940. Due to their conflict of interests, the negotiations turned out to be fruitless. In order to avoid violent conflict a German-Italian court of arbitration was set up, following Hitler's directives, which was also accepted by the parties.

The verdict was pronounced on 30th August 1940 in Vienna: Hungary got back a territory of 43,000 sq.km. with 2.5 million inhabitants. This territory (Northern Transylvania, Seklerland) was populated mainly by Hungarians (52 percent according to the Hungarian census and 38 percent according to the Romanian one) but at the same time more than 1 million Romanians got under the authority of Hungary.

Although Romania had 19 days for capitulation, the Hungarian troops entered Transylvania on 5th September. The verdict was disapproved by several Western European countries and the US; the UK considered it a forced dictate and refused to recognize its validity.

4 KuK (Kaiserlich und Königlich) army: The name 'Imperial and Royal' was used for the army of the Austro-Hungarian Monarchy, as well as for other state institutions of the Monarchy originated from the dual political system.

Following the Compromise of 1867, which established the Dual Monarchy, Austrian emperor and Hungarian King Franz Joseph was the head of the state and also commander-in-chief of the army. Hence the name 'Imperial and Royal'.

5 Galicia: The Kingdom of Galicia and Lodomeria, or simply Galicia, was the largest and northernmost province of Austria from 1772 until 1918, with Lemberg (Lwow) as its capital. It was created from territories taken during the partitions of Poland and lasted until the dissolution of Austria-Hungary. Its main activity was agriculture, with some processing industry and mining, and the standard of living was proverbially low.

Today it is a historical region split between Poland and the Ukraine. Its population in 1910 was 8,0258,700 of which 58% was Polish, 40% Ruthenian, 1% German and 10% other, or according to religion: Roman Catholic 46%, Eastern Orthodox 42%, Jewish 11%, the remaining 1% Protestant and other. Galicia was the center of the branch of Orthodox Judaism known as Hasidism. Nearly all the Jews in Galicia perished during WWII.

6 Franz Joseph I Habsburg (1830-1916): Emperor of Austria from 1848, king of Hungary from 1867. In 1948 he suppressed a revolution in Austria (the 'Springtime of the Peoples'), whereupon he abolished the constitution and political concessions.

His foreign policy defeats - the loss of Italy in 1859, loss of influences in the German lands, separatism in Hungary, defeat in war against the Prussians in 1866 - and the dire condition of the state finances  convinced him that reforms were vital.

In 1867 the country was reformed as a federation of two states: the Austrian empire and the Hungarian kingdom, united by a personal union in the person of Franz Joseph. A constitutional parliamentary system was also adopted, which guaranteed the various countries within the state (including Galicia, an area now largely in southern Poland) a considerable measure of internal autonomy.

In the area of foreign policy, Franz Joseph united Austria-Hungary with Germany by a treaty signed in 1892, which became the basis for the Triple Alliance. The conflict in Bosnia Hertsegovina was the spark that ignited World War I. Subsequent generations remembered the second part of Franz Joseph's rule as a period of stabilization and prosperity.

7 Adoption of Hungarian names (Magyarization of names): Before 1881 the adoption of Hungarian names was regarded as a private matter and the liberal governments after the Compromise of 1867 treated it as a simply administrative, politically neutral question.

At the end of the 19th century the years of the Millennium brought an upsurge in the adoption of Hungarian names partly because the Banffy cabinet (1895-1899) pressed for it, especially among civil servants. Jews were overrepresented among those adopting a Hungarian name until 1919 (the last year when more Jewish than Christian people were allowed to do so).

After WWI, during the Horthy era, politicians did not consider the nation a mere political category anymore, and one had to become worthy of a Hungarian name. Assimilation of the Jewry was also controlled by this process (only the Minister of the Interior had the right to decide on it), and in 1938 the adoption of Hungarian names by the denominational Jewry was practically stopped.

After WWII, between 1945 and 1949, 50,000 petitions were filed, about a third of them by Jews, on reasons for changing German or Jewish sounding names.

8 Arrow Cross Party: The most extreme of the Hungarian fascist movements in the mid-1930s. The party consisted of several groups, though the name is now commonly associated with the faction organized by Ferenc Szalasi and Kalman Hubay in 1938.

Following the Nazi pattern, the party promised not only the establishment of a fascist-type system including social reforms, but also the 'Solution of the Jewish Question'. The party's uniform consisted of a green shirt and a badge with a set of crossed arrows, a Hungarian version of the swastika, on it.

On 15th October 1944, when Governor Horthy announced Hungary's withdrawal from the war, the Arrow Cross seized power with military help from the Germans. The Arrow Cross government ordered general mobilization and enforced a regime of terror which, though directed chiefly against the Jews, also inflicted heavy suffering on the Hungarians.

It was responsible for the deportation and death of tens of thousands of Jews. After the Soviet army liberated the whole of Hungary by early April 1945, Szalasi and his Arrow Cross ministers were brought to trial and executed.

9 Securitate: (in Romanian: DGSP - Directia generala a Securitatii Poporului) General Board of the People's Security. Its structure was established in 1948 with direct participation of Soviet advisors named by the NKVD.

The primary purpose was to 'defend all democratic accomplishments and to ensure the security of the Romanian Popular Republic against plots of both domestic and foreign enemies'. Its leader was Pantelimon Bondarenko, later known as Gheorghe Pintilie, a former NKVD agent.

It carried out the arrests, physical torture and brutal imprisonment of people who became undesirable for the leaders of the Romanian Communist Party, and also kept the life of ordinary civilians under strict observation.

10 Horthy, Miklos (1868-1957): Regent of Hungary from 1920 to 1944. Relying on the conservative plutocrats and the great landowners and Christian middle classes, he maintained a right-wing regime in interwar Hungary.

In foreign policy he tried to attain the revision of the Trianon Peace Treaty on the basis of which two thirds of Hungary's territory were seceded after WWI - which led to Hungary entering WWII as an ally of Germany and Italy.

When the Germans occupied Hungary in March 1944, Horthy was forced to appoint as Prime Minister the former ambassador of Hungary in Berlin, who organized the deportations of Hungarian Jews. On 15th October 1944 Horthy announced on the radio that he would ask the Allied Powers for truce.

The leader of the extreme right-wing fascist Arrow Cross Party, Ferenc Szalasi, supported by the German army, took over power. Horthy was detained in Germany and was later liberated by American troops. He moved to Portugal in 1949 and died there in 1957. 

11 Anti-Jewish laws in Hungary: Following similar legislation in Nazi Germany, Hungary enacted three Jewish laws in 1938, 1939 and 1941. The first law restricted the number of Jews in industrial and commercial enterprises, banks and in certain occupations, such as legal, medical and engineering professions, and journalism to 20% of the total number.

This law defined Jews on the basis of their religion, so those who converted before the short-lived Hungarian Soviet Republic in 1919, as well as those who fought in World War I, and their widows and orphans were exempted from the law.

The second Jewish law introduced further restrictions, limiting the number of Jews in the above fields to 6%, prohibiting the employment of Jews completely in certain professions such as high school and university teaching, civil and municipal services, etc.

It also forbade Jews to buy or sell land and so forth. This law already defined Jews on more racial grounds in that it regarded baptized children that had at least one non-converted Jewish parent as Jewish. The third Jewish law prohibited intermarriage between Jews and non-Jews, and defined anyone who had at least one Jewish grandparent as Jewish.

12 Neolog Jewry: Following a Congress in 1868/69 in Budapest, where the Jewish community was supposed to discuss several issues on which the opinion of the traditionalists and the modernizers differed and which aimed at uniting Hungarian Jews, Hungarian Jewry was officially split into two (later three) communities, which all built up their own national community network.

The Neologs were the modernizers, who opposed the Orthodox on various questions. The third group, the sop-called Status Quo Ante advocated that the Jewish community was maintained the same as before the 1868/69 Congress.

13 Satmarer Hasidim: At the end of the 19th and in the first half of the 20th century Szatmarnemeti (today Satu Mare, in Romania) was one of the centers of the Transylvanian Hasid Jewry. When Yehuda Grunwald, who had a Hasidic attitude, was elected rabbi in 1898, Hasidism prevailed once and for all over the Orthodox congregation of Szatmarnemeti.

For this reason its opponents parted from the community in the same year, and established a separate status quo community. Around WWI the Orthodox/Hasid community of Szatmarnemeti was one of the largest and most influential congregations in Hungary.

Its significance wasn't diminished, not even after the change in ruling. Joel Teitelbaum, the member of the famous Teitelbaum rabbinic dynasty, former rabbi of Nagykaroly (today Carei, in Romania) was elected in 1934 as the religious leader of the Satmarer Hasidic community. He fulfilled this function until 1944.

After WWII the Satmarer Hasidim became known world-wide, partly due to public figures originating from their community..

14 Exemption from Deportation in North Transylvania: In March 1944, the Germans occupied Hungary and North Transylvania. After the occupation, the openly Nazi-friendly and anti-Semitic Dome Sztojay formed a government, and a series of anti-Jewish laws were introduced.

The law for ghettoization of Hungarian Jewry made exceptions in certain cases. The sphere of exemptions was defined in a decree on 10th May 1945.

The widows and children of those Jews who received a high commendation for bravery in World War I, or those widows and children of Jews who disappeared or died a hero's death in World War II as soldiers (not during 'forced labor' in the Labor Battalions) were exempted. Foreign Jewish citizens living in Hungary were also an exception. There were other modes of escaping deportation.

Rezso Kasztner, Zionist leader from Kolozsvar, exemplified this when he secured the release of 1300 Hungarian Jews (250 of which were Kolozsvar families) as a result of negotiations with Adolf Eichmann. The North-Transylvanian Jews' other means of escape was to flee to Romania, and hide there with Christian help.

Three doctors played a major role in hiding Kolozsvar Jews: Imre Haynal, Dezso Klimko and Dezso Miskolczy, offering help through their exaggerated diagnoses and extra-extended treatments. In spring 1944, the clinic of Imre Haynal hid and sheltered a number of Jews, the greater part of his 'intensive care' ward were Jews fleeing deportation, since the expulsion of the seriously ill was often overlooked by the authorities.

15 The Levente movement: Para-military youth organization in Hungary from 1928-1944, established with the aim of facilitating religious and national education as well as physical training. Boys between the age of 12 and 21 were eligible if they did not attend a school providing regular physical training, or did not join the army.

Since the Treaty of Versailles forbade Hungary to enforce the general obligations related to national defense, the Levente movement aimed at its substitution as well, as its members not only participated in sports activities and marches during weekends, but also practiced the use of weapons, under the guidance of demobilized officers on actual service or reserve officers. (The Law no. II of 1939 on National Defense made compulsory the national defense education and the joining of the movement.) (Source: Ignac Romsics: Magyarorszag tortenete a XX. szazadban/The History of Hungary in the 20th Century, Budapest, Osiris Publishing House, 2002, p. 181-182.)

16 Horthy declaration: On 15th October 1944, the governor of Hungary, Miklos Horthy, announced on the radio that he would ask for truce with the Allied Powers. The leader of the Arrow Cross party, Ferenc Szalasi, supported by the German army, which had already invaded Hungary in March 1944, took over power.

17 Siguranta Generala a Statului (The State General Security): (The State General Security): Created as a result of the Law for the organization of the Internal Affairs Ministry of 20thJune 1913, it was subordinated to the Department of Police and General Security. It was the main secret agency whose duty was to collect and use intelligence that was relevant for the protection of State security. It was composed of two departments: the Data Department (central body which gathered and synthesized intelligence) and the Special Security Brigades (territorial bodies in charge of field operations and counter-espionage). In 1929, the Security Police Department was restructured into two services: the Intelligence Service and the Foreigners Control Service.

18 Communist Party between the two World Wars in Romania: The Romanian Communist Party was formed on 11th May 1921, by laying the Socialist Party on communist bases, as a result of the decision taken at its convention. Its joining the 3rd International, which placed it under Moscow's orders, determined the response of the Romanian home security forces. The following conventions of the Party (Ploiesti, 1922; Vienna, 1924) maintained the affiliation with the Communist International and established that the fight to separate some Romanian provinces from the State territory was a priority. The Vienna convention chose Elek Koblos as secretary general. Until 1944, this position was held by Romanian citizens belonging to minority groups (Boris Stefanov, Stefan Foris) or by foreign citizens (Vitali Holostenko, Alexander Danieluc Stefanski), because it was believed that Romanians didn't have a strong revolutionary spirit and nationalistic inclinations. In 1924, the 'Marzescu law' was passed. The activities of the party became illegal, and its members went underground.

19 National Peasants’ Party: Political party created in 1926 by the fusion of the National Party of Transylvania and the Peasants' Party. It was in power, with some interruptions, from1928 and 1933. It was a moderately conservative and staunchly pro-Monarchy party. Its doctrine was essentially based on the enlightenment of peasantry, and on the reform of education in villages, where teachers were to become economic and social guides. Its purpose was to give the peasantry a class conscience. The National Peasants' Party governed Romania for a short period of time, between 1928-1931 and 1932-1933.

20 Purges of the Romanian Communist Party: The building-up of the communist system in Romania involved rivalry between different groups, respectively the "showdown" with each other.

Two main trends took shape within the Romanian Communist Party, which seized the power over the country, and the main struggles for power took place along these lines. One of the trends (the so-called Muscovite faction) consisted of those party members, who left for the Soviet Union between the two world wars, then returned to Romania after WWII (Anna Pauker, Laszlo Luka). The so-called local faction consisted of those who stayed in the country.

In 1948 Gheorghiu-Dej, the leader of the RCP, making use of the anti-Semitism spread out from the Soviet Union, started to purge his political adversaries, first of all the Muscovites. His first victim was Lucretiu Patrascanu, the charges brought against him being nationalism and rightist deviation; he was executed in 1954.

Patrascanu was followed by Laszlo Luka (he was sentenced to life imprisonment), then Anna Pauker was expelled from the Party. The purge of the Party aimed at not only the highest leadership, but it covered the circle of simple members as well.

21 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901-1965): Leader of the Romanian Communist Party between 1952 and 1965. Originally an electrician and railway worker, he was imprisoned in 1933 and became the underground leader of all imprisoned communists. He was prime minister between 1952-55 and first secretary of the Communist Party between 1945-1953 and from 1955 until his death. In his later years, he led a policy that drifted away from the directive in Moscow, keeping the Stalinist system untouched by the Krushchevian reforms.

22 Ana Pauker – Vasile Luca – Teohari Georgescu group: After 1945 there were two major groupings in the Romanian communist leadership: the Muscovites led by Ana Pauker, and the former illegal communists led by Gheorghe Dej.

Ana Pauker arrived in Romania the day after the entry of the Soviet army as the leader of the group of communists returning from Moscow; the Muscovites were the major political rivals of Gheorghe Dej. As a result of their rivalry, three out of the four members of the Political Secretariat of the Central Committee of the Romanian Communist Party were convicted on trumped-up charges in show trials in 1952.

The anti-Semitic campaign launched by Stalin in 1952, which also spread over to Romania, created a good opportunity to launch such a trial - both Luca and Pauker were of Jewish origin. Georgescu was executed. Luca was also sentenced to death but the sentence was changed to lifetime forced labor. He died in prison in 1960. Pauker was released after Stalin's death and lived in internal exile until her death.

23 Rajk, Laszlo (1909-1949): Hungarian communist politician, Minister of the Interior from 1946 to 1948 and Foreign Minister from 1948 to 1949. During his period as Minister of the Interior many religious, national and democratic institutions and organizations labeled as fascist and reactionary groups were banned or dissolved.

He took an active part in launching the first show trials and he pitilessly fought against all alleged and real anti-Stalinist forces, but finally became a victim of his own machinery.

He was arrested on false charges in 1949 during the purges initiated by Stalin's anti-Tito campaign. He was accused of crime against the state and treason, more precisely of having been a secret agent in the 1930s. He was sentenced to death and executed in 1949. His show trial was given much publicity throughout the soviet block. In March 1956 Rajk was officially rehabilitated.

24 Rajk trial: Laszlo Rajk, Hungarian communist politician, Minister of the Interior (1946-48) and Foreign Minister (1948-49), was arrested on false charges in 1949 in the purges initiated by Stalin's anti-Tito campaign.

He was accused of crime against the state and treason (of having been a secret agent in the 1930s), sentenced to death and executed. His show trial was given much publicity throughout the Soviet block. In March 1956 he was officially rehabilitated.

25 Ceausescu, Nicolae (1918-1989): Communist head of Romania between 1965 and 1989. He followed a policy of nationalism and non-intervention into the internal affairs of other countries.

The internal political, economic and social situation was marked by the cult of his personality, as well as by terror, institutionalized by the Securitate, the Romanian political police. The Ceausescu regime was marked by disastrous economic schemes and became increasingly repressive and corrupt.

There were frequent food shortages, lack of electricity and heating, which made everyday life unbearable. In December 1989 a popular uprising, joined by the army, led to the arrest and execution of both Ceausescu and his wife, Elena, who had been deputy Prime Minister since 1980.

26 Romanian Revolution of 1989: In December 1989, a revolt in Romania deposed the communist dictator Ceausescu. Anti-government violence started in Timisoara and spread to other cities.

When army units joined the uprising, Ceausescu fled, but he was captured and executed on 25th December along with his wife. A provisional government was established, with Ion Iliescu, a former Communist Party official, as president. In the elections of May 1990 Iliescu won the presidency and his party, the Democratic National Salvation Front, obtained an overwhelming majority in the legislature.

27 Creation of the State of Israel: From 1917 Palestine was a British mandate. Also in 1917 the Balfour Declaration was published, which supported the idea of the creation of a Jewish homeland in Palestine. Throughout the interwar period, Jews were migrating to Palestine, which caused the conflict with the local Arabs to escalate.

On the other hand, British restrictions on immigration sparked increasing opposition to the mandate powers. Immediately after World War II there were increasing numbers of terrorist attacks designed to force Britain to recognize the right of the Jews to their own state. These aspirations provoked the hostile reaction of the Palestinian Arabs and the Arab states.

In February 1947 the British foreign minister Ernest Bevin ceded the Palestinian mandate to the UN, which took the decision to divide Palestine into a Jewish section and an Arab section and to create an independent Jewish state.

On 14th May 1948 David Ben Gurion proclaimed the creation of the State of Israel. It was recognized immediately by the US and the USSR. On the following day the armies of Egypt, Jordan, Saudi Arabia, Yemen, Iraq, Syria and Lebanon attacked Israel, starting a war that continued, with intermissions, until the beginning of 1949 and ended in a truce.

28 Herzl, Theodor (1860-1904): Hungarian-born Jewish playwright, journalist and founder of the World Zionist Organization (WZO). His thought of realizing the idea of political Zionism was inspired by among other things the so-called Dreyfus affair.

In the polemical essay The Jewish State (Der Judenstaat, 1896) he declares that Jews aren't only a community of believers, but also a nation with the right to its own territory and state. He was of the opinion that in the anti-Jewish mood extant in Europe, it was not possible to solve the Jewish question via either civic emancipation or cultural assimilation.

After a significant diplomatic effort he succeeded in the calling of the 1st International Jewish Congress in Basil on 29-31st August 1897.

The congress accepted the "Basel Program" and elected Herzl as its first president. Herzl wasn't the first to long for the return of the Jews to Palestine. He was, however, able to not only support the idea, but also to promote it politically; without his efforts the creation of the new state of Israel in the Palestine on 14th May 1948 would not have been possible.

Theodor Herzl died in 1904 at the age of 44 and was buried in a Jewish cemetery in Vienna. In 1949 his remains were transported to Jerusalem, where they were laid to rest on a mountain that today carries his name (Mount Herzl).

29 Ben Gurion Dawid (real name Dawid Grin, 1886-1973): Zionist leader, Israeli politician, and the first Prime Minister of the state. He was born in Poland. Since 1906 he lived in Palestine. He was the leader of the Poalei Zion party, co-founder of the He-Chalutz youth organization, founder of the Achdut ha-Awoda party and the Histadrut trade union congress. Since 1933 he was a member of the Jewish Agency executive committee (in the British mandate Palestine), and since 1935-1948 its chair.

He opposed the Revisionist movement within Zionists. After the 1939 announcement of the so-called White Book by the British authorities, limiting the Jewish immigration to Palestine, he supported the development of the Jewish self-defense forces Haganah and illegal immigration. He fought in the 1948 war.

On May 14, 1948 he proclaimed the creation of the state Israel. He was Prime Minister and Defense Minister until 1953. After a two-year withdrawal from politics he returned and became Prime Minister once more. In 1965 he became the leader of the new party Rafi (Israeli Labor List) but lost the elections. In 1969 he retired from politics.

Életrajz

Karpelesz Leopoldot mindenki Rudi bácsinak ismeri a marosvásárhelyi hitközségnél. Rendszeresen eljár családjával – feleségével, kisebbik lányával és két unokájával – együtt a hitközség szervezte rendezvényekre, széder vacsorákra. Takaros kertes házuk van, az udvaron szőlőlugas, a ház háta mögött zöldséges kert. A pincében a polcok tele befőttes- és savanyúságos üvegekkel, de a borosflaskák sem hiányoznak. A vendégeknek mindig jó dolguk van náluk, nincs olyan alkalom, hogy meg ne kínálnák őket valamivel. Rudi bácsi különösen büszke a ribizliborára.

A nagyapámat Karpelesz Rafaelnek hívták, a nagyanyám Berta volt, ugyancsak Karpelesz, de nem voltak rokonok. Nem emlékszem, hogy mikor születtek. Kis falusi házuk volt Palotailván [Maros-Torda vármegyében lévő kis falu volt, kb. 1500 lakossal 1910-ben. Volt egy gőzfűrésztelepe. – A szerk.]. Volt egy udvara, egy garázs [kocsiszín] két lóval, szekérrel, s foglalkoztak fuvarozással. Amikor épült az alagút Gödemesterházán, ők hordták a követ, és ott dolgoztak az alagútépítésnél. A rokonai is fuvarozással foglalkoztak, fát fuvaroztak az erdőből, követ az építkezéshez. Nem emlékszem a nagyapám testvéreire. Többen lehettek, mert legalább három generációt ismerek a Karpeleszekből Szászrégenben, Toplicán.

Nem voltak a nők iskolázottak, tanultak jiddisül, ivritül [héberül] olvasni, imádkozni, de állami iskolába nem jártak, s ott, ahol a nagyszüleim laktak, nem volt zsidó egyházi iskola. Kis falu volt, ahol lakott tíz-tizenöt zsidó család. Héder azért volt. Rendszeresen járt egy hittantanító faluról falura, úgy neveztük, hogy Lehrer vagy Rebbe. Összegyűltek azon a napon a gyerekek, és tanította imádkozni őket.

A nagyszüleim vallásosak voltak, nem olyan nagyon vallásosak, mint az anyám részéről, hanem mondjuk, olyan közepes irányzatúak. Volt ott imaház, de nem minden nap jártak, hanem hetenként csak egyszer. Nagyünnepek alkalmával mentek el csak a nők. Természetesen akkor külön ültek a nők és a férfiak. A nagyszüleim magyarul is beszéltek a családban, nemcsak jiddisül. Később a nagyapám részt vett az első világháborúban, a magyar hadseregben harcolt mint katona.

Amikor meghalt a nagyapám, a nagyanyám apámnak a nővéréhez, Idához költözött Gyergyószentmiklósra. Szigorú asszony volt a nagyanyám, emlékszem, nem lármázhattunk a házban. Úgy az 1930-as években halt meg.

Apámnak négy fiútestvére volt és egy nővére. Ida, a lánytestvére volt a legidősebb közöttük, 1897-ben vagy 1898-ban született Palotailván. Öt gyereke most Haifában él, érdekes módon nem tudtak egymásról, amikor kimentek Izraelbe, csak ott derült ki, hogy mind alijáztak.

Adolf, az első fiú, nem tudom, mikor született. Csak az utolsó periódusban emlékszem rája. Ő félkezű volt. Szintén fűrésztelepen dolgozott, de levágta a kezét, és akkor állt rá a bazárkereskedésre Szászrégenben [Maros-Torda vm.-i kisváros, 1920-ban mintegy 7400, jobbára német ajkú lakossal, jelentős fakereskedelemmel. – A szerk.]. Járta a falvakat, városokat, főleg ott, ahol vásárok voltak. Utána apám következett.

Talán 1910-ben született Samu, de Mihálynak szólította őt mindenki. Suszter volt. Ő Marosvécsre ment. A családnak, ahova benősült, volt egy kis falusi üzlete. Házassági ajándék volt. Az ajtóra csengettyűt kötöttek, s amikor nyitották ki az ajtót, az automatikusan csengetett. Akkor abbahagyták a házimunkát, mentek és kiszolgálták a vevőt. Árultak petróleumot, sót, fűszereket, és volt, amikor cserekereskedelmet folytattak. Ha petróleumot akart venni valaki, de nem volt pénze, vitt tojást, kukoricát vagy búzát. Nem volt nagy kereskedelem falun, általában önellátóak voltak, csak fűszerekre volt szükségük. Ezek a kis üzletek kaptak hiteleket a nagy központi üzletektől. Szászrégenbe, ahol voltak nagykereskedők, szekérrel mentek, megpakolták magukat, s amikor megürült az üzlet, akkor mentek megint. A nagykereskedők is rendszeresen mentek, és szedték össze, amit a kis boltosok bevettek. Általában a zsidó kereskedők segítették az ilyen zsidó kiskereskedőket hitelekkel, hogy el tudják tartani magukat. Volt egy kisfia, olyan szépen beszélt cigányul. Marosvécsen, ahol laktak, nagyon sok cigány volt. A gyerekek együtt játszottak, s a zsidó fiúcska olyan folyékonyan beszélt cigányul, hogy el voltam csodálkozva. Később a családját eldeportálták, megsemmisítették. Egyedül Mihály élte túl a háborút, mert ő munkaszolgálaton volt. Azután Szászrégenben élt, a fűrészgyárban dolgozott. Ismét megnősült, egy csernovici asszonyt vett el. (Amikor az oroszok másodszor is elfoglalták Besszarábiát 1944-ben [lásd: Besszarábia], akkor a zsidók nagy része elmenekült, Romániába jött.) Felesége és két fia a második házasságából kiment Izraelbe. De Mihály nem ment ki, mert nem volt jó viszonyban a második feleségével. Gyomorfekélyben halt meg.

Kálmán valamikor 1910 és 1912 között született. Ő is suszter volt.

Apám, Karpelesz Áron, járt héderbe, ott tanult meg ivritül [héberül] írni, olvasni. Én úgy emlékszem, hogy három osztályt végzett a rendes, kötelező iskolában, azután suszterinas lett, és bizonyos betegség miatt el kellett hagyja a csizmadia mesterséget. Fiatal volt az apám, amikor elhunyt az apja. Nemsokára, 22 évesen meg is nősült. Majd aztán 1930–35-ben Gyergyószentmiklóson a cionista szervezet keretén belül tanult ivritül. Mizráhi volt a cionista szervezetnek a neve, aminek az édesapám tagja volt. De oda bevegyültek baloldali emberek is. Volt például Salamon Ernő, egy író, aki tartott írás- és matematikai órákat, ugyanott, a szervezet keretén belül. Ivritül tanították meg írni, és tanulmányozták a Tórát is kezdetlegesen. Ekkor az apám lehetett úgy 30-33 éves.

A [második világ]háború előtt Máramarosban és Szatmáron készítették a pászka nagy részét. Voltak mezőgazdasági termelők, akik kimondottan erre a célra raktározták külön a búzatermést, a cséplésre szintén külön gépek voltak. Máramarosban nagyon sok zsidó gazdálkodó, állattenyésztő és juhász volt. [1910-ben a magyarországi zsidóság 6,7%-a élt mezőgazdasági tevékenységből. Ez az arány Máramaros vármegyében 33,3% volt. Karády Viktor számításai. – A szerk.] Ezek látták el az országot kóser túróval, sajttal, vajjal. Anyai nagyszüleim erről a vidékről származtak. Nagyapám, Tabák Izsák kályhás volt, kályhákat, kemencéket rakott. Abban az időben téglából, agyagból csinálták a kályhát. Az anyai nagyapa az ortodox irányzathoz tartozott. Ő szakállas, nagyon vallásos ember volt, pontosan betartotta a sábátot, minden reggel imádkozott, étkezés előtt kezet mosott, és elmondta az imát a kenyérről, a gyümölcsről. Később anyám olyan vallásos szellemben akart nevelni, mint amilyen az apja volt. Az én koromban már nem élt az apja. 1922-ben halt meg.

Anyám családja Máramarosból [Máramaros vármegyéből] átköltözött Toplicára 1920-ban [Toplica Hunyad vármegyei kisközség, mindössze 3-400 lakossal. – A szerk.]. Miután meghalt a nagyapám, anyámat követte a nagyanyám. Ditró [Csík vm.-i nagyközség, 1920-ban mintegy 7500 lakossal. – A szerk.], Gyergyószentmiklós voltak a következő állomások. Az édesanyám anyjára emlékszem, de nem sokat. Azt hiszem, [Tabák] Bertának hívták [Az anyai nagymama keresztneve Karpelesz Leopold unokatestvére, Székely Sára elmondása szerint Lenke volt, nem Berta. Itt és a továbbiakban a Tabák családra vonatkozó, Székely Sárától származó adatokat dőlt betűvel szedjük mint Sz. S. közlését. – A szerk.]. Gondozott, mosdatott minket. Segített az anyámnak a gyereknevelésben, nem féltünk tőle. Emlékszem, mennyire babonás volt. Egyszer nagyon fájt a torkom, valószínűleg a gyógyszert nehezen lehetett beszerezni, és úgy gyógyított, hogy a vizeletemmel kellett gargalizáljak. [A saját vizelettel való gyógyítás a természetgyógyászatban is létező eljárás, a források szerint Erdélyben elterjedtebb. – A szerk.] Amikor beteg lett, sajnáltuk. Úgy lett beteg, hogy a hús ki volt téve péntek előtt, csütörtökön az ablakba, hogy hűvös helyen álljon, s a macska ráment a húsra. Szegény emberek voltunk, nagy dolog volt a hús, nem is szerezhette be újból a kóser húst a sábátra. Valószínű felizgatta magát nagyon, és akkor kapott egy agyvérzést, és ágynak esett, többet nem beszélt. Nem sokra rá meg is halt.

1897-ben született Borsabányán anyám bátyja, Tabák Idl [Borsabánya néhány száz lelkes bányatelep volt a Máramaros vármegyei Borsa nagyközség mellett. – A szerk.]  Faszortírozó volt, osztályozta a fákat, aztán összerakták, vitték és eladták. Járhatott iskolába, mert jól írt ivritül. Én olvastam a leveleit, amelyeket később édesanyámnak és a családnak küldött. Vallásos ember volt, nagyon jól tudott imádkozni. Az anyanyelve jiddis volt, de jól beszélte a románt. Úgy emlékszem, hogy Gyimespalántán [helyesebben: Gyimespalánkán] lakott. Tartotta a szombatot, a felesége is parókás asszony volt. Ha látogatóban volt nálunk, akkor az volt az első, hogy reggel imádkozott, étkezés előtt kezet mosott [lásd: mosdás], és mielőtt ettünk, elmondta az ételnek az imáját. Héberül imádkozott, nem is fordították le. A deportációban a felesége és két lánya mind odavesztek.

Utána született anyám, majd Efraim 1902-ben [Efraim Tabák Ferenc volt, aki 1906-ban született. – Sz. S. közlése.]. Évának hívták a feleségét. Miután meghalt a férje, 1936-ban, ő moszthordó lett, fűrészport hordott ki a gáterektől [A gáter az a gép, amellyel a rönkökből deszkát vágnak. – A szerk.] a fűrésztelepekről, ahol vágták a fát, és nagy csomóba hordták ki. Volt két kislánya, az egyik, Sárika elkerült mint árva Magyarországra egy árvaotthonba. 1944-ben őket nem vitték el [nem deportálták], gettóba kerültek, amelyik nem volt kiürítve. Így menekült meg, és nem volt megsemmisítve a deportációkor. Most Kolozsváron él, és van egy lánya [Tabák Ferencnek egy lánya volt: Tabák Sára, férjezett nevén: Székely Sára. A budapesti zsidó árvaházban vészelte át a holokausztot. Lásd a vele készített interjút. – A szerk.].

Tóbiás 1905-ben született, a fűrészüzemben dolgozott Gyergyó[szentmiklóson]. [A Feleségét Fischer Eszternek hívták, ő Tabák Ferenc feleségének a testvére volt. Mindketten  – Tabák Tóbiás és a felesége – elpusztultak Auschwitzban. Nem volt gyermekük. – Sz. S. közlése.]

Frida 1910-ben vagy 1912-ben született. Hét elemi osztályt végzett, varrónő volt. Geller Márton, a férje iskolázott ember volt. A nővérének a kislányát magához vette, Gyimesből hozták át, feltételezem, arról a környékről származott, ellenben magyarul tökéletesen beszélt. Ő már nem volt vallásos ember. Gyergyószentmiklóson általában szokás volt abban az időben, hogy a szomszédság, tíz-tizenöt család egy hétköznap, munkaidő után összegyűlt, nyári estéken kiültek a teraszra vagy a fűbe. Egy ember, aki nagyon szépen és folyékonyan tudott olvasni, felolvasott mindig a sajtóból vagy egy érdekes könyvből. Emlékszem, anyám testvérének a férje, ő rendszeresen olvasott fel folytatásos regényeket, újságokat, abban az időben a „Brassói Lapok”-at olvasták a felnőttek. Összegyűjtötte a környékről a munkásembereket, nemcsak zsidókat, hanem keresztényeket is, s felolvasott nekik, lehet, hogy politizáltak. Geller munkaszolgálaton 1942-ben megfagyott a Don kanyarnál [Fridáék legidősebb gyerekét – aki tehát valószínűleg Geller Márton nővérének a lánya volt – Sárának hívták, 1925 körül született, és Auschwitzban halt meg. Varrónő volt. Izsák volt a középső gyerek, ő 1932 körül született, és Rivkának hívták a legkisebbet, aki kb. 1934-ben született. Frida és a három gyerek Auschwitzban pusztult el. – SZ. S. közlése.].

Herman 1914-ben született. Ő is hét osztályt végzett, hét elemit. Faipari munkás volt, szortírozó. Aztán vállalkozó lett, a felvásárolt fát feldolgozta deszkának, és adta el a kereskedőknek építőanyagnak. Emlékszem, ha Hersi nem imádkozott, az anyai nagyanyám ütötte a két kezével a hátát, és mondta, hogy „istentelen gój”. Hát milyen erővel üthette az az idős asszony? Ő csak megállt és hagyta, hogy üssék a hátát. Visszafordult és kacagott. Futballista is volt ez a nagybátyám, és nem volt már vallásos, mint a többi testvérek. A környezet, a futballistákkal, akikkel barátkozott, keresztény környezet volt. Az első feleségét és egy gyerekét eldeportálták [Székely Sára szerint két gyermekét deportálták az észak-erdélyi, egykori Beszterce-Naszód vm.-ben lévő Naszódról, és mindketten meghaltak. – A szerk.], ő munkaszolgálatos volt, talán a nagybányai egységhez tartozott. Nagybányán volt egy ezredes, aki sok száz munkaszolgálatost mentett meg. [Valószínűleg Reviczky Imre ezredesről van szó. – A szerk.] A nagybátyám visszatért Gyergyóba, ismét megházasodott, és Csíkszeredába költöztek, ő erdőgazdálkodással foglalkozott ott. A második házasságából két gyerek lett, akik 1967-ben mentek ki Izraelbe. Nehezen fogtak neki dolgozni, nehezen kaptak munkát, az egyik egy pengegyárban dolgozott, a másik egy szövőipari üzemben, egyszerű emberek maradtak. A leszármazottak most Nazaret-Elitben élnek.

Anyám 1898-ban született Máramaros mellett, Borsabányán. Tabák Ilonának hívták, de Helénnek szólították. Az apámnál két évvel idősebb volt. Nem járt állami iskolába, héderbe sem járt. Az ő idejében csak a férfiakat tanították. Csak jiddisül tudott, és úgy emlékszem, hogy nem tudott ivritül olvasni sem. Amikor a bátyja, Tabák Idl írt levelet ivrit betűkkel jiddisül, akkor én olvastam fel neki a leveleket. Habár nem tudott írni, olvasni [héberül], azért ő nagyon-nagyon vallásos asszony volt.

Toplicán [Maroshévízen – Maroshévíz (korábban, majd 1920 után is: Topliţa) nagy kiterjedésű nagyközség volt Maros-Torda vm.-ben, a Kelemen-havasokból leúsztatott fát itt dolgozták föl a két nagy fűrésztelepen. A tutajozás központja volt, 1920-ban 6000 főnyi lakossággal. – A szerk.] találkoztak az apámmal, akkor már mindkettőjüknek csak az anyja élt. Összehozták őket [lásd: házasságközvetítő] és összeházasodtak. Általában a lánynak a lakása udvarában történt az esketési szertartás. Jött a rabbi, felállította a huppát. Körülvették a bámuló gyerekek, a felnőttek. Bevezették a fiatal házaspárt a huppa [hüpe] alá, és ott meg kellett igyanak egy kis bort. A menyasszony és a vőlegény megkóstolták a bort, és akkor azt a poharat letették a földre, és akkor, azt hiszem, az, aki az esküvőjüket rendezte, vagy nem tudom, ki, el kellett tapossa azt a poharat. Lehet, hogy a vőlegény taposta el [lásd: házasság, esküvői szertartás].

A családom vándorolt a panusza [párnósze] után, ez jiddisül van, megélhetést jelent magyarul. Ditróba, majd Gyergyószentmiklósra ment a család és ott kaptak munkát a fűrészipari telepeken. Ditróban három gyereke született anyámnak, s azután Gyergyószentmiklósra költöztünk.

Gyergyószentmiklóson élt 900 zsidó, azt hiszem, valami 140 család, úgy 80-90 zsidó család lakhatott Gyergyószentmiklóson, és volt rendes templom [zsinagóga]. Most múzeum az a templom. És volt mikve, sakter, rabbi. A második világháború előtt a zsidóság vallásos volt, és azok, akik nem követték a vallásosságot, ki voltak nézve. Például ha egy zsidó lány keresztény férfihez ment feleségül, akkor kinézték, nem tartották becsületes dolognak [lásd: vegyes házasság]. Vagy ha valamelyik zsidó családban nem volt kóser a konyha, a háztartás, azt is kinézték.

Gyergyószentmiklóson mi egy úgynevezett Rubin-telepen laktunk, ez az állomás környékén volt, út mellett, mondjuk, majdnem a külváros. Volt egy nagy faipari üzem, és annak a zsidó tulajdonosát Rubinnak hívták. Nagyon ismert valaki volt, Gyergyószentmiklóson. És a munkásainak építtetett faházakat. De többet, úgyhogy lakott legalább harminc-negyven család ott, azon a telepen. Egy hatalmas nagy, sok ezer négyzetméteres terület volt. Nagy-nagy földszintes faházak voltak, ahol nyolc-tíz szoba volt, külön bejáratokkal. Egy szobában laktunk, szép nagy szoba volt, és ott dolgozott apám a gyárban. A feltétele annak, hogy ott lakhassunk, az volt, hogy ott dolgozzon. A munkások nemcsak zsidó munkások voltak. A telepen is vegyesen laktak, de több zsidó lakott, mint keresztény.

Hát bizonyára jól elfértünk, mert ez egy nagy szoba volt. Lehetett ez vagy 25 négyzetméteres. Például úgy is volt, hogy téli időben négy gyerek aludt egy ágyban, mert takaró is kevés volt, s úgy takaróztunk. Tehát nem volt külön ágya minden gyermeknek. A szülőknek külön ágya volt. De úgy is volt, hogy egy fiú ugyanabban az ágyban aludt, ahol a szülők, lábtól lábnak. Kibővült aztán Gyergyószentmiklóson a szoba, mikor kiköltözött valaki mellettünk. És amikor megkapták azt a második szobát is Gyergyószentmiklóson, akkor a fiúk átköltöztek abba, s akkor a szülők maradtak a régi szobában. Az volt akkor a konyha, és nekik volt egy ágyuk. Valamit kellett fizetni a szobáért, de úgy emlékszem, hogy sose fizette ki az apám. Mindig nagycsaládnak nyilvánítottak, és elnézték, hogy nem fizetünk. Szegények voltunk. Mi, a család, faragtuk az ágyat. Volt deszka elegendő, adott a gyáros deszkát, hogy faragjunk magunknak ágyat, szekrényt, asztalt, széket vagy padokat. Nagyon szegényesen voltunk. A villany nem volt bevezetve, petróleumlámpa volt. Nagyon közel, olyan 500 méterre volt egy patak, s onnan hordtuk a vizet. A patakról hordtuk az ivóvizet is.

Voltak elkülönítve valami kis kertek, ahol lehetett zöldséget termeszteni, mondjuk, 5-10 négyzetméter felület, nem több. Ez a telep ez egy hatalmas nagy udvar volt. Nekünk például volt legalább 50-60-70 libánk. Minden évben. Volt egy nagy fáskamra, és a fáskamrába mentek be a libák. Reggel kapták a kukoricát, de hát nem is ették meg, mert örvendtek, hogy kimennek a szabadba – nagy füves részek is voltak az udvaron. Én nagyon sokszor voltam libapásztor, nagyon szerettem a libákat. Megfogtam, s mint most is a kis állatokat, amikor magukhoz ölelik a gyerekek, úgy öleltem magamhoz a libát. Szép selymes tolluk volt… De a libák maguktól is hazamentek. Abból a szempontból kellett vigyázni, hogy a patakon túl ne menjenek, mert ott mezőgazdasági területek voltak, és ott elfogták a libákat, behajtották a gazdák, és ki kellett váltani. S ha nem vigyáztam rájuk, hogy ne menjenek a vízen túl, át a más földjére, biza megszidtak. Lehet, hogy iskola után vigyáztam a libákra, délután, nyári időben persze.

A telepen belül nem volt imaház, viszont volt legalább tíz zsidó a telepen, és össze szoktak gyűlni. Ha valamilyen esemény van, elhalálozás esetén, amikor gyászt ültek akkor minden nap megjelent tíz férfi [lásd: minján; ima], és otthon [a telepen] imádkoztak. De a város nem volt olyan messze, körülbelül két kilométer volt. Volt egy szép, nagy zsinagóga, amit 1920-ban építettek, és ünnepnapokon oda jártunk. De csak a nagyünnepek alkalmával. Az édesapám nem járt szombaton, csak ünnepnapokon mentünk. Ő dolgozott mindig. Habár, a szombati nap helyett a Rubin-telepen lehetett dolgozni vasárnap. De amellett, hogy a faipari üzemben dolgozott, ő újságterjesztéssel is foglalkozott, s azt szombaton is kellett csinálni. A „Brassói Lapok”-at és a „Népújság”-ot terjesztette. Ezek Brassóból érkeztek reggel négy órakor vonattal, s apám mindig kiment reggel a vonathoz, és az újságot elhozta. Igyekezett a faipari üzemben éjszaka dolgozni, hogy nappal tudja az újságot terjeszteni.

Gyergyószentmiklóson az anyám és az apám jártak mikvébe, mi, gyerekek nem jártunk. Anyám minden hónapban elment. A tisztátalan időszakot szigorúan betartotta. Amikor ment a mikvébe, felöltözött szépen, vitt magával egy szatyrot, abba tette a dolgait. Akkor felfigyeltünk, de nem mondta, hogy hova megy. A mikve a templom mellett volt, körülbelül háromszor három négyzetméter. Hát nem volt nagy, biztosan csak két-három ember férhetett be. Bizonyára kellett fizetni a mikvéért. Az ember mielőtt bement a mikvébe, lemosakodott. Volt egy gőzfürdőszerű kamra, és ott. S ott volt gőz is, volt víz is, ahol lemosdott, és azután mehetett be a vízbe, a medencébe. Ez a mikve az egy vallásos szertartás volt, azt hiszem, hogy a tisztulás után volt kötelező ez a szertartás. A férfiak csupán fürödni mentek. Főleg nők jártak, de volt időszak, mikor férfiak is mehettek a fürdőre. Otthon nekünk nem volt fürdőnk, a mosakodás egy lavórban történt. S időszakonként elmentek fürödni a szülők. Én nem jártam abban a mikvében. Később, amikor Marosvásárhelyre költöztünk, inkább a városi közös fürdőbe jártunk, mert olcsóbb is volt.

Anyámnak le volt nyírva a haja, és parókával járt [lásd: paróka, öltözék]. Lakodalom előtt levágatták kopaszra a hajukat, és parókát csináltattak maguknak. Már amikor a házasságkötés van, parókában jelenik meg, azután mindig hármas géppel levágatja a haját az asszony. Azt hiszem, ez egy misztikus szokás, hogy az a nő le legyen kötelezve, és ne kívánja meg más. Az édesanyám is mindig parókát hordott, s amikor nem volt parókája, akkor fejkendővel járt. A paróka kikopott egy idő után, akkor nagyon vigyázott rá, hogy csak akkor tegye fel, amikor ünnepek voltak. Édesanyám ünnepek alkalmával vette föl a parókát, amikor ment a zsinagógába, különben kendőt viselt. A parókára is tett fejkendőt, amikor a templomba mentek. Nem mutatkozott fejkendő nélkül az emberek előtt. Mi is csak ritkán láttuk, akkor, amikor hajat vágatott. Otthon, az apám nyírta kézi hajnyírógéppel. Kézzel mozgatta, és akkor elöl a kések mozogtak, és akkor az vágta a hajat. Ugyanúgy, mint most, ahogy most villamos meghajtással megy, akkor kézi meghajtással volt. Előttünk, gyerekek előtt vágta a haját. Nekünk nem volt furcsa, mert nekünk is kopaszra vágták a hajunkat, nem volt frizuránk. Nem tudom, azt hiszem, hogy valamilyen vallásos szokás volt, hogy a fiúgyerekeknek hároméves korig nem vágják le a hajukat, és hároméves kor után kopaszra vágják a hajukat [lásd: születésnap].

Emlékszem – hát nagyon kicsi lehettem –, hogy egyszer apám kérte, hogy álljak meg előtte. Hát valami csínyt csinálhattam, s hiába mind mondta, hogy nem akar megverni, nem hittem neki. Nem álltam meg előtte, hanem kiszaladtam az udvarra; hát nem kellett sokat szaladjak, hogy utolérjen. Hát, volt úgy, hogy azért meglegyintett, ha valami csínyt követtünk el, de az csak olyan meglegyintés volt. Szerette a gyerekeket apám. Anyám többször legyintett meg, mint apám, mert anyám szigorú volt, főleg vallásos szempontból, ha valami csínyt követtünk el, amit a vallás nem engedett, tehát egy papírt meggyújtottam például szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Vagy ha nem imádkoztunk [lásd: ima] minden reggel, ahogy kérte, akkor is. Nagyon keveset emlékszem, hogy hogyan kellett imádkozni, akkor még nem voltam tizenhárom éves Gyergyószentmiklóson. Fölkeltünk reggel, s egy áldást kellett mondani. Vagy mielőtt az asztalhoz ültünk, az ételre kellett egy áldást mondani. Vagy kézmosást volt kötelező végezni, s ha nem csináltuk meg, akkor haragudott [lásd: mosdás]. Kívülről tudtuk az imákat, mert jártam heiderbe [héderbe] már négyéves koromtól. És kívülről megtanultunk minden bróhét [áldást], ahogy mondták. Emlékszem, hogy legalább tíz-tizenöt szóból állott, hogy megköszönjük az Istennek, hogy kenyeret adott nekünk minden napra, s vizet adott, vagy tejet adott.

Volt egy érdekes eset. Mi, gyerekek együtt játszottunk, s egyszer behívott az egyik keresztény gyereknek az édesanyja, ozsonyát [uzsonnát] adott nekünk, zsíros kenyeret kent, disznózsírral. Hát az borzasztó, hogy egy vallásos zsidó gyerek ilyet egyen. Nem ettem meg azonnal a kenyeret, játszottunk a kisfiúval tovább. Majd hazamentünk, és meglátta az anyám a zsíros kenyeret, és kimosta szabályosan a szájamat, hogy megfertőztek engemet. Tehát annyira kóser asszony volt, hogy nem tudta elviselni, hogy én ilyesmit ettem. Nem lehetett eltéríteni az istenhitétől, arra tanított, hogy higgyünk az Istenben, aki az emberiség felett uralkodik, és vigyáz az emberiségre.

Apám vallásos ember volt, hitközségi tag. Otthon imádkozott. Hogy pontosan minden nap, arra nem emlékszem, de anyám tudom, hogy ő nagyon sokat vesződött vele, ha nem tette a fejére a tfilint és a táleszt, és nem imádkozott. Röviden, úgy néhány percet, de imádkozott. Fölvette ezeket a kegyszereket, magára tette, és állva, könyvből imádkozott. Anyámnak az volt a legnagyobb öröme, ha az apám felöltözött, és elment a templomba. Egy büszkeség, egy öröm volt ez anyámnak. Elég nagy távolságra volt a templom, vagy három kilométerre onnan, ahol laktunk. A zsidó házaknál általában az asszony volt, aki a vallásos szokásokat fenntartotta. Ő vigyázott arra, hogy a szombat az szombat legyen, az ünnep az ünnep legyen. A férfiak dolgoztak, és ha nem csinálták meg azt, amit az asszonyok mondtak, megszidták őket.

Apám sosem mondott ellent anyámnak a kóser háztartásban. Nagyon sok ideig egy szobában voltunk, de külön volt a tejes és külön volt a húsos edény. Mi csak olyan húst ettünk, amit a sakter vágott. Csütörtökön már koserelni [kaserolni] kellett a szombatra szánt tyúkot, megkopasztották, sóba, vízbe tették. Pénteken a kemencét a zsidók részére tartották fenn az ipari [Rubin-]telepen. Egész héten keresztül sütöttek kenyeret a kemencében, pénteken délben a kemence mindig felszabadult a zsidóság részére. Akkor mindenki odavitte a cserepes fazékban a csólentet, ami elő volt készítve nyersen az agyagedényben. Kuglit is csináltak. Jól be volt fűtve a kemence, betettük az edényeket, és letapasztottuk téglával és agyaggal az ajtaját, és szombaton délig az ott sült. Szombaton délben megbontottuk a tapasztást, forró volt, amikor kivettük.

A sábát nálunk szent nap volt. Ha nem is ettünk egész héten keresztül, de a szombat az szent volt. Mindig két nagy fonott kalácsot sütött anyám (fehér lisztből, vízből, sóból – ez a bárhesz), azt mindig megáldották, mielőtt megkezdték. Csólent is volt mindig. Aztán volt fis, falcs [hamis] hal [lásd: halételek], nem halból volt, hanem hal íz volt adva neki, kis gömböcök majorsághúsból [szárnyas húsából]. Húsleves is mindig volt, majorsághúsból. Amikor ettünk, akkor sapka [lásd: kápedli] volt rajtunk, de amikor dolgoztunk, vagy templomba mentünk, akkor is. A szombatot rendesen megtartottuk. Imádkozott apám, és megadta az áldást az ételre.

Ha nem volt külön edény húsvétra, akkor kósereztük: vájtunk a földbe egy nagy gödröt, megtöltöttük vízzel, belétettük az agyagedényeket, cseréptányérokat a gödörbe. Egy másik helyen felforrósítottunk hatalmas köveket, és azokat betettük a gödörbe, a vízbe, ahol voltak az edények, hogy húsvétkor lehessen használni. Megszűntek a régi szagok, ízek az edényekből [lásd: Pészah].

Olvasott fel a Bibliából akkor, amikor bibliai ünnep volt, például húsvét alkalmából a má nistánát [Má nistána, héber, „mi a különbség?”, lásd a széder estén elhangzó négy kérdést – A szerk.], az elbeszélést, hogy hogyan szabadultak ki a zsidók az egyiptomi rabságból, és vallásos könyvekből olvasott fel imákat. Szédereste ünnepélyesen körülvettük az asztalt, és amire emlékszem, hogy apám eldugta a pászkát [az afikóment], és meg kellett találja azt a legkisebbik gyermek. Addig nem lehetett folytatni a széderesti szertartást, amíg az a pászka nem került meg. De ha megtalálta, akkor járt egy különleges ajándék. Mi elég szegény emberek voltunk, az ajándékok is elég szerények lehettek, egy harisnya, egy tészta [sütemény] vagy egy ing. Aztán körülültük az asztalt, és amikor mondta apám az imát, akkor mondta azt is, hogy „Na, mostan keserűt kell enni”, és hogy ennek a jelentősége micsoda. De nem emlékszem, hogy savanyút kellett enni, és annak mi volt a jelentősége. A gyerekek is megkóstolták a bort, és akkor be kellett dugjuk az ujjunkat a borba, és az asztal alatt kirázni. Ezt nagyon élveztük csinálni.

1923-ban született Ditróban a bátyám, Izsák, az anyai nagyapám nevét kapta. Szobafestő-mázoló volt, mint én. Én voltam a második fiú, majd 1926-ban született Mihály, de Samunak nevezte őt mindenki. Vasöntőinas volt. A kisebbik öcsém, Izidor már Gyergyószentmiklóson született 1930-ban, asztalosinas volt.

Engem a családban Refulnak neveztek, ez volt a jiddis nevem, a nagyapám Rafael volt, zsidósítva Reful. Az iskolában mint Rafael voltam beírva, viszont a magyar közösségben, a gyerekek között magyarosított formában, Rudolfnak szólítottak. Én addig nem tudtam, hogy Leopold vagyok, amíg a születési bizonyítványom nem került a kezembe. Volt egy keresztapám [sic!], aki nem volt rokon, s ő volt a névadó. Nem tudnám megmondani a nevét. A zsidóknál volt a szokás, hogy – főleg a szegény zsidóknál – hogy a névadó módosabb ember volt, aki a metélés [lásd: körülmetélés] költséget állta, és valami mértékben segítséget is küldött a gyerekneveléshez. Valószínű, hogy az ilyesmit kihirdetik a hitközség keretén belül, de nem tudom, hogy került ez az ismeretség a családba. A zsidó szokások szerint mindig az elhunytak után adják a nevet, tehát az ő apja után adhatták a Leopold nevet. A Refult a családban adták, az apám apja után. A keresztapám Gyergyószentmiklós melletti, szárhegyi lakos volt, és néha mint kisgyerek elgyalogoltam oda. [Gyergyószárhegy 6 km-re van Gyergyószentmiklóstól. – A szerk.] Egy kis üzlete volt neki, és mindig adott egy kis csomag cukorkát. Közeli kapcsolatot nem emlékszem, hogy tartottunk volna, nagyon kicsi voltam akkor. Nem tudok semmi többet róla.

A családban jiddisül beszéltünk, nem is tudtam sem románul, sem magyarul. Kisgyerek voltam, és amikor tanultunk imádkozni, akkor mindig jiddisre lefordították az imákat. Mindig kívülről kellett megtanulni, és akkor el kellett mondani jiddisül, hogy mit olvastunk. Legalább tízéves koromig viseltem ciceszt is, az egy mellényszerű dolog, és egy-egy bojt hátul és elöl oda volt kötve. Az ingre tettük rá, ha kabát volt rajtunk, kilógott a kabát alól. A többi gyerek megszokta ezt a látványt, volt, amikor megfogták, meghúzták, megtépték. Viseltek ilyent felnőttek is, de a felnőttek betették a nadrágba. Amikor iskolába mentünk, már mi is betettük a nadrágba. Az is előfordult, hogy amikor a többi gyerekkel együtt voltunk, futballoztunk például egy másik utcának a gyerekeivel, és megvertük őket, elkezdtek csúfolkodni, hogy: „Zsidó, zsidó, hepp / Tele van a zseb, / Megmondom mivel, / Lapos tetűvel!”

A héderben a rebbe, a vallástanító elfogult vallásos volt. Szerette volna, hogy elsajátítsuk a vallási tanokat. Ezek a tanítók fizetve voltak a szüleink által, tíz-tizenkét gyereknek a szüleje összefogott, és hívtak egy szakállas, vallásos embert, aki tanított. Ez a tanító bizonyítani akart, hogy a vallásos dogmát elsajátítjuk. Mint kisgyermek nem szimpatizáltam túlzott szigorúságáért. Abban az időben kényszerrel, szigorúsággal tanítottak. Nem akartam menni a vallásos iskolába, mert nagyon szigorú volt a Rebbe, a vallásos tanító. Egy alkalommal, amikor meg akart verni, én kiszaladtam és elbújtam, hogy engem ne kényszerítsenek. Este egész későig kerestek, anyám, a testvéreim, mindenki keresett, csak későn találtak rám. Azt mondtam, csak akkor megyek haza, ha nem kell többet menjek a héderbe.

Azután az elemi iskolában volt egy nagyon jó hittantanító, modern ember volt, azt szimpatizáltam. Ivritet tanított, nem pedig imádkozni. Inkább az elnevezéseket és beszélni tanított. Abban az időben hittantanítók is voltak a román állami iskolákban, mindenkit vallás szerint beosztottak. A zsidók is vallást tanultak és ivritet. Voltak még zsidó fiúk az osztályban, azok tudtak románul vagy magyarul, de én nem tudtam. Volt már mellettem egy zsidó fiúcska, és mindig kérdeztem, hogy „Vo sogst?”, hogy mit mond a tanítónő, mit akar? És persze az zavarta a tanítónőt, jött és ki kellett tartsam az ujjaimat, és ütötte. De hát ütött másképpen is, megfogta és húzta a pájeszemet. Az első, második elemiben alig tudtam beszélni románul, meg is buktatott engem az első osztályban. De otthon nem csináltak tragédiát belőle. A családban csak jiddisül beszéltünk. Majd később aztán, amikor második, harmadik osztályban voltunk, a fiútestvérek egymás között beszéltünk magyarul, de a szüleim nem, ők mindig csak jiddisül.

Az osztályban magyarok is voltak, de a többségük román volt. Általában a magyar gyerekek egyházi iskolába mentek, főleg a katolikusok, de ezeket fizetni kellett. A szegény gyerekek állami iskolába jártak. A román gyerekek vigyáztak ránk, hogy ne beszéljünk, csak románul. S akkor a magyar és a zsidó gyerekek összefogtak, és külön sarkokban sutymultak [sugdolóztak]. Viszont a román gyerekek el kellett mondják [árulkodtak] a tanítónak, hogy nem románul beszéltünk, hanem magyarul vagy jiddisül.

Az volt a szándékuk a szüleimnek, hogy a fiúk mesterséget tanuljanak. Gyergyószentmiklóson kevés volt a zsidó kisiparos, ahol úgy tanulhatnak mesterséget, hogy szombaton ne kelljen dolgozni. És akkor így költöztünk Marosvásárhelyre [kb. 1937-ben], és lehetőleg olyan helyre adtak tanulónak, ahol szombaton nem kellett dolgozni [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Különböző foglalkozású zsidók voltak a városban: iparosok, szobafestők, építők, suszterek, szabók, ügyvédek, tanárok, nagy- és kiskereskedők, bankárok, nagyiparosok. Volt Marosvásárhelyen a Székely és Réti Bútorgyár, dolgozott ott 200-300 asztalos, a Maros mellett a Hedvig-malom, ami zsidó malom volt. Mindenesetre nagyon nagy szerepük volt Marosvásárhely civilizációjának, iparának a fejlesztésében. Jó, hogy 1944-ben, amikor a fasizmus felütötte a fejét, vagy már 1936-ban ezeket az embereket úgy nevezték, hogy kizsákmányolók és keresztényvérszívók, mégis ők voltak, akik az ipari fejlődést létrehozták azokban az ágakban.

Marosvásárhelyen Vörösmarty utcának hívták abban az időben a mostani Március hat utca környékét, ahol laktunk. Ott a négy fiú és a szülők egy szobában laktunk. Nem volt nagy szoba, nem lehetett több, mint 16-20 négyzetméteres. A marosvásárhelyi lakásnál már volt villany, de a víz nem volt bevezetve. Itt nem volt lehetőségünk háziállatot tartani. Nem volt ott kert, csak egy szűk udvar. Nagyon drága volt a lakbér abban az időben. Négyszáz lejes lakbér, az a jövedelemnek legalább a harmadát jelentette abban az időben, ezért kicsi lakást béreltünk. Anyám nem dolgozott, csak apám dolgozott. Nem volt szokás abban az időben, hogy a családos asszonyok menjenek dolgozni. Édesanyám maga végzett minden házimunkát. Mikor Marosvásárhelyre kerültünk, apám már éjszaka is dolgozott alkalmi munkákon, gabonaszállítással foglalkoztak. De itt már faipari üzem nem volt, és az újságterjesztésnél kapott munkát. Elindult korán reggel, és megérkezett este. Az édesapám vallásos volt, de a házon kívül azért megette azt, ami nem kóser volt, ami tréfli volt.

1937-ben Marosvásárhelyen volt a bár micvám, abban a templomban, amelyik most is működik. És emlékszem, hogy a rabbi doktor Löwi volt. Egy nagyon művelt és nagyon közvetlen ember volt. Nem volt szigorú a vallásban. Erre se emlékszem pontosan, hogy ő készített-e föl, de ő volt ott, amikor fel kellett olvassak a Tórából, és el kellett mondjam azt a bróhét, amit mondanak, amikor a Tórához hívják föl az embereket. Valószínűleg mondtam valami beszédet, mert szoktak mondani egy köszöntőt a szülőknek, hogy megköszöni, hogy fölnevelték, és emberré tették, de nem emlékszem pontosan. S utána megpusziltak, de nem emlékszem, hogy bármit is rendeztek volna otthon ez alkalomból. Az anyám nagyon boldog volt, amikor volt a bár micvá ünnepség a zsinagógában.

Itt, Marosvásárhelyen már mind a három fiú elhelyezkedett mint inas. Az elején én egy bádogosműhelyben helyezkedtem el. Volt egy zsidó vállalkozó, ott laktam nála, ott kosztoztam, tehát teljes ellátás volt, úgy vettek föl inasnak. Elég szegényes körülmények között, egy elég kis ágyban két inas aludt. Egy kis ház volt: összesen szoba-konyhája volt a tulajdonosnak, és a műhely, amelyik az utcára nyílt. Szemben volt a Hangya Szövetkezet [A Hangya Szövetkezet a két világháború közötti erdélyi magyar szövetkezeti mozgalom részeként működött, hivatalosan bejegyezve. – A szerk.]. A mester zsidó volt. Volt két fia, és két lánya. A felesége meghalt, az egyik lánya főzött. Az egyik fia szintén bádogos volt, és volt két nagyon ügyes segéd. Azok nem voltak zsidók. Összesen négyen dolgoztunk, ötön, beleszámítva a mestert. Néhány hónapig voltam csak ott, bár tetszett nekem a bádogos szakma. Jó volt ott, de elég szegényes és elég mocskos körülmények között voltunk, és megteltem rühvel, így aztán elvittek onnan a szüleim.

Elmentem Nagyernyébe szolgának, mezőgazdaságba. [Nagyernye 10 km-re van Marosvásárhelytől. – A szerk.] Szintén zsidó családhoz, volt földjük, voltak állataik. Jó néhány hónapot ott is voltam. Kóser tejet hordtunk be Marosvásárhelyre. Reggel négykor fölkeltünk, elmentünk a házakhoz és összeszedtük a tejet, kóser edényekbe. Az edényekre vigyáztak, hogy azok tiszták legyenek, és ne legyenek összevegyítve húsos edényekkel. Azokat a kandérokat csak tejesnek használták. S mikor befejeztük Marosvásárhelyen a tejnek a kihordását a zsidó házakhoz, akkor vigyáztunk a tehenekre, meg takarítottuk az istállót. Akkor ott laktam Nagyernyében az istállóban a jászoly mögött. Nagyon jó meleg volt a répalapi, meg volt ott egy takaró is. Sok hónapig voltam ott. Ketten voltunk szolgák, mind a ketten zsidók voltunk.

Bár keresztény iparosoknál is tanultunk, valóban megengedték, hogy ne dolgozzunk szombaton. Fokozatosan távolodtunk el a vallásosságtól, mert a környezet rákényszerített. Volt, aki zsidózott, de nem volt, azt hiszem, rosszindulatú, hanem valósággal benne volt a tájszólásban, amikor beszéltek egymás között: „Na, jön a zsidó!” Máskülönben együtt fogtuk meg a munkát, vagy elosztottuk az élelmet, amikor ozsonyáztunk. Mindig a kisebbik inast küldték bevásárolni, én a küsebbik voltam. Akkor árulták a piacon a kofapecsenyét meg a finom ételeket, a heti vásárok napján főként, és nagy tepsikben sütötték a kofaasszonyok a nagy disznóhússzeleteket. Nem magamnak vettem, hanem a segédeknek, de azok mondták: „Na gyere, te, egyél belőle, nem halsz belé!” [lásd: étkezési törvények]. Hát megkóstoltam. Még úgy volt szolgálva, hogy mellette árultak magánpékek ilyen fehér kis cipót, azt behasították, s abba betették a nagy hússzeletet, s egy kanál disznózsírt.

Én nem voltam egy vallásos típus, már ifjúkortól olyan ifjúsági környezetben találtam magamat, amelyik nem volt vallásos. Cionista szervezet volt, baloldali cionista mozgalom, amelyik nem foglalkozott a vallással. Marosvásárhelyen ismertem meg a szervezeteket 1937-ben. Többféle cionista szervezet volt, voltak jobboldaliak, de a többsége baloldali cionista szervezet volt, és voltak vallásos cionista szervezetek. Mindegyik szervezetnek az volt a célja, hogy felkészítse a zsidó ifjúságot, hogy akik részt vesznek ebben a szervezetben, tanuljanak mesterséget, hogy adott alkalommal ki tudjunk menni Erec Izraelbe, és akik alijáznak, felépítsék a zsidó államot. Itt is volt egy pont, ami nem vezetett a valláshoz. És persze az, hogy keresztény környezetbe kerültem.

1938-tól vagy 1939-től voltam tagja egy cionista szervezetnek itt Marosvásárhelyen. Nagyon szerettem oda járni, sokat sportoltunk, énekeket tanultunk héber nyelven, héberül is tanultunk. És csoportosan jártunk, hogy ne tudjanak kitámadni. Volt olyan eset, hogy megtámadtak a vasgárdisták [lásd: Vasgádra, vasgárdista], de sokat nem emlékszem rá. Úgy emlékszem, hogy 1939-ben volt Marosvásárhelyen egy nagy országos vasgárdista kongresszus – vasgárdista diákokból állt ez a kongresszus –, az egész országból idejöttek a vasgárdisták [1937-ben volt ez a kongresszus. – A szerk.]. Azok, ahol az úton végigmentek, ott zsidóztak, és a szakállas embereket, akikkel találkoztak, megtámadták. Vonattal, autókkal jöttek, felírták krétával a vagonoknak az oldalára, a házaknak az oldalára, ahol ők végigmentek, hogy „Le a zsidókkal”, és mocskos szavakat használtak a zsidók ellen.

A cionista szervezetben voléztunk [röplabda], kézilabdáztunk. Volt egy nagyon ügyes fiatalember, hasonló korú, mint mi, Sándor Mórnak a fia, aki énekeket költött. Kimondottan fasisztaellenes énekek voltak. Emlékszem arra, hogy az egyik költemény azt mondja, hogy „Hitler Dolfi jubilál,/ ünnepli minden szamár./ A berlini nagy hidat / Elnevezték Dolfinak. / Rajta sétál ő maga, / Szakadna meg alatta.” Ilyen énekek voltak, és akkor voltak persze a cionista dalok, vagy Izraelnek a himnuszát tanultuk. Mivelhogy ez baloldali cionista szervezet volt, az Internacionálét is énekeltük. Elvittek táborba is 1939-ben Szováta mellett, Vármezőre. Jöttek palesztinai cionista vezetők, s más helyekről is. Beszédeket tartottak. Két hétig voltunk ott. Cserkészkedtünk, az erdőkben kirándultunk, de nem voltunk cserkészek. Sportversenyek voltak: futás, ugrás. Minden este volt tábortűz, s minden este énekeltünk dalokat, volt olyan, hogy az Internacionálét énekeltük. A csendőrök – román csendőrök voltak abban az időben, 1939-ben lehetett – is kijöttek esténként a táborba, és ellenőrizték, hogy mit csinálunk. De engedélyezett tábor volt. Hát lehetett egy néhány száz fiú, lány ott, s az olyan zajt csinált, mikor énekelt! „Zelt”-ekben, sátrakban laktunk. Vászonból csináltunk sátrakat, és minden csoport együtt aludt abban a sátorban. Egy ilyen csoport 14–16 fiúból vagy lányból állott, és kvucának nevezték ivritül, ami csoportot jelent.

Úgy két évre rá, az első lakásból átköltöztünk az Arany János utcába. A 20. szám alatt laktunk. Egy nagyon rendes házigazdánk volt. Itt már egy nagyobb szobánk volt, lehetett egy olyan 25-30 négyzetméteres. Volt egy kis kamra is, udvar is. Jobban elfértünk, jó volt. Volt egy suszterműhely ugyanabban az utcában, összebarátkoztunk a susztermester három fiával. Én rendszeresen, délutánonként vagy esténként fölmentem a suszterműhelybe. Ilyen emeletes része volt a szobának, ahol a fiúk dolgoztak. Beszélgettünk.

A zsidóság nagy része, főleg az öregek, az első világháború előtti demokratikus Magyarországot ismerték, tehát mielőtt Erdélyt Romániához csatolták volna [lásd: trianoni békeszerződés]. Abban a környezetben, amelyikben voltam, a fiúknak az édesapja, a susztermester háborús veterán volt, tehát Magyarországon részt vett a háborúban, a magyar időben [az Osztrák–Magyar Monarchia alatt] [lásd: KuK]. Nem dolgoztam nála, ebben az időben már szobafestő voltam. Ő örömmel fogadta a változást, hogy Magyarországhoz kerüljön [Észak-Erdély 1940-ben]. Romániából ismertük a fasizmust, a legionarizmust [lásd: legionárius mozgalom], az antiszemitizmust, amelyik a zsidóságot gyötörte, és nagyon sok esetről hallottunk, amikor megöltek zsidókat. Nem ismertük, hogy Magyarországon létezik-e már fasizmus, hát a régi demokráciát várták, és az örömüket fejezték ki, hogy jönnek a magyarok, hogy visszatér Erdély Magyarországhoz. Persze ez nem tartott sokáig, mert jöttek a magyar csapatok, s közöttük voltak már fasiszta nézetű katonák, akik összeszedték Marosvásárhely csőcselékét, és zsidóellenes tüntetéseket szerveztek, néhány helyt letépték a zsidó üzletek, házak elől a magyar zászlókat, és összefirkálták a kirakatokat. Tehát megváltozott akkor a zsidóság véleménye. Nem mint felszabadítók érkeztek, hanem mint hasonló, fasiszta gondolkozásúak, mint ahogy voltak a román vasgárdisták. Volt egy magyar segéd is a műhelyben, s amikor ez az antiszemita felizgatott és felbiztatott csőcselék megjelent, és az üzletbe is bejöttek és kiabáltak, hogy le a zsidókkal, az leugrott és elkergette őket, mert fiatal csőcselék volt.

Lényegében a változásnak örvendtem volna, de rövid ideig tartott az öröm. Főleg amikor aztán apámat kellett kisegítsem az újsághordásnál. Akkor is megjelentek a csendőrök. Hát a csendőröktől valósággal rettegtünk, mert szuronyos fegyverekkel jártak, és nagyon-nagyon szigorúan megnézték az embereket. Olyan szemmel nézték az embereket, mintha mindenki gyanús volna valamire. Féltünk tőlük. Általában a falusi lakosok is féltek a csendőröktől. Szigorúan bántották, hogyha valamit elkövettek. Például tyúktolvajok vagy ha olyan emberek fordultak meg, akik nem voltak odavalósiak, azokat szigorúan kivallatták, hogy mit keresnek arrafelé. Azért mert zsidók, úgy nem támadták le, de viszont zsidóztak ők is. A zsidók hivatalból nem voltak bántalmazva az elején. Csak amikor létrejött a magyar fasiszta kormány, már 1940-től. Ez szigorítás volt. Például az inasokat nem lehetett beszerződtetni, nem lehetett hivatalos munkahelyeket adni, állami munkahelyekre nem lehetett zsidókat felvenni [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Azért tartottak zsidót, de nem volt hivatalos, feketén voltak ott. 1945-ben kaptam az igazolást, hogy én inaskodtam, és elsajátítottam a mesterséget, mert az én gazdám dolgozott állami munkahelyeken is, vagy megbízható embereknél, akik állami vezetők voltak, és nem tudhatták, hogy zsidó vagyok.

Ellenem irányuló támadás úgy kb. 1941-ben volt. Régi barátok, két keresztény fiú, akikkel azelőtt játszottunk: gomboztunk, pénzeztünk, azok bekerültek a nyilas szervezetbe, és a Weekend-telepen kitámadtak minket [Szervezett formában nem volt nyilaskeresztes mozgalom Erdélyben, mivel a Magyar Párt ezt megfelelően tudta kontrollálni. Elszórt kezdeményezések voltak, mint például a marosvásárhelyi ún. zöldingesek, de nem váltak mozgalommá. – A szerk.]. Ezek még gyerekverekedések voltak, de kitámadtak mint zsidókra. Mikor 1944-ben bejöttek a németek, akkor már a támadások nagyon nagyok voltak a zsidók ellen. Főleg a szakállas zsidók, amikor a templomból mentek haza, kisebb bandák támadták meg őket, tépték a szakállukat, megverték őket. Akkor vagy négyen összefogtunk, fiatal fiúk – hát 19 évesek voltunk –, és őrséget teljesítettünk azon az útszakaszon, a Knöpfler Vilmos utca és a Kossuth Lajos utca szakaszán, ahol ki szokták támadni a férfiakat. [A Knöpfler Vilmos utcában, ma a Brăilei utcában, volt az ortodox zsinagóga, ami a második világháború után megszűnt működni. Az épület most is megvan. – A szerk.] A zsidóság nagy része a Kossuth utcában, Arany János utcában, Malom utcában és a Csillag-közben lakott, és templomozás után mentek haza, és olyankor kitámadták őket. Volt olyan eset, láttam, kiugrott az autóból egy férfi – ismertem, autószerelő volt –, egyszerűen rátámadt egy szakállas emberre, és tépte a szakállát úgy, hogy vérben volt. Mire odaértünk, hogy segítsünk, visszaugrott az autóba, és továbbment. Kerestem őt 1945 után, de nem találtam. Nem tért haza. Valamilyen fasiszta vezető lehetett. A vasgárdisták, azok román fasiszták, a nyilasok, azok magyar fasiszták voltak.

Én mint fiatalember nem voltam olyan körben, hogy különösképpen aggódjak, hogy mi lesz. Nekem a munkahelyem megvolt, a bátyámnak is, az öcsémnek is, tehát dolgoztunk, apám rendesen hordta az újságot. A helyi napilapot, a „Népújság”-ot olvasta a család, azt hordta az apám. Az nem volt egy szélsőséges újság. Nem emlékszem már a nevére, de volt kimondottan nyilas újság. De az újságok ilyesmiről nem írtak, hogy össze fogják szedni a zsidókat és elviszik. Olyan nem volt, hogy milyen órában menjünk ki piacra, vagy valamilyen utcába nem szabad bemenni, csak a csillagot kellett feltenni 1944 márciusában. Azt, hogy deportálni fognak, arról nem tudtunk. Kijárási tilalom az 1944-ben, az utolsó előtti néhány napon volt, amikor megjelentek a németek, s amikor már tudott dolog volt, hogy a deportálást megszervezik. Marosvásárhelyen a hatósági emberek mindig biztattak, hogy csak jót akarnak a zsidóknak, s csak megvédeni akarják, és a szabadságukat biztosítják.

Én úgy emlékszem, hogy valami volt a levegőben, mert a zsidó hitközségi vezetőket összeszedték, a rendőrségre vitték, és emlékszem, hogy néhány nap után kiengedték a rendőrségről őket. És mondták az emberek egymás között, hogy nagyon-nagyon csúnyán megverték és megfélemlítették őket. A templomban hirdették ki, hogy az emberek tartózkodjanak otthon, mert fognak jönni és összeszednek minket, és kivisznek Magyarországra, munkára. Megmondták, hogy körülbelül 25 kilós csomagot lehet – talán személyenként – összeszedni. Ez április vége, május első napjaiban volt, azelőtt egy-két nappal volt, mielőtt összeszedtek.

Otthon voltunk, össze voltunk csomagolva. Becsomagoltuk az ágyneműt, szegények voltunk, nem tudom, ha volt több, mint egy rend ruházatunk vagy két rend fehérneműnk. Reggelre vártuk a csendőröket vagy rendőröket, hogy jöjjenek utánunk. Ki is álltunk az utcára, és vártuk a szekeret. A szekérre felpakolták [a csomagokat], és gyalog mentünk a szekér után, fel a gettóba, a téglagyárba. A marosvásárhelyi téglagyár területére gyűjtöttek be, és a magyar csendőrség vette körül ezt a helyet. Gépfegyverrel őrizték, hogy nehogy valaki kimenjen vagy bemenjen. Vagy három hetet ülhettünk ott. Csináltunk magunknak lepedőkből, paplanhuzatokból sátrat – valami léceket adtak ottan –, de beesett az eső, mert tavaszi idő volt. És a földön aludtunk. Hoztak oda élelmet, azt nem tudom, hogy milyen alapból, valószínű, hogy a zsidó hitközségnek a költségére vitték ki az élelmet, de nem vagyok biztos benne.

Utána bevagoníroztak a nagyállomáson marhavagonokba, összeszorítottak hatvan-nyolcvan embert, adtak egy-egy szelet kenyeret, azaz veknit, és azzal mentünk Auschwitzig, nem tudom, hány napot. Nagyon zsúfoltak voltunk a vagonban, nők, férfiak vegyesen. Anyám nem volt velünk, mert azt mondták, hogy akik gyengélkedők és nem tudnak hosszan gyalogolni, azokat autóval viszik ki a pályaudvarra a téglagyárból, tehát anyámat külön vitték ki. Nem emlékszem, hogy valóban autóval vitték-e, vagy nem, de külön vitték ki őket, és külön vagonban voltak. Az egyik testvérem, Izsák munkaszolgálatos volt, így két testvéremmel és édesapámmal voltunk. (Izsák bátyámat húszéves korában [1944 februárjában] katonai szolgálat helyett munkaszolgálatra vitték Nagybányára, onnan Budapestre került. 1945 elején Bergen-Belsenben látták utoljára.) Azt hiszem, hogy egymás ölében ültünk, annyira össze voltunk zsúfolva. A vagon egyik sarkába tettek valamilyen edényt, ahol a szükségleteinket végezzük el, kicsit el volt függönyözve. Adtak egy kanna vizet az egész vagonnak, úgyhogy már menet közben kellett kiszállni, hogy kiszedjenek halottakat, mert nagyon össze voltunk zsúfolva, és volt, aki megőrült vagy beléhalt.

Négy napot, öt napot ment a vonat, de nem tudtuk, hogy hova megyünk. Azt hiszem, hogy valahol Kassa környékén vették észre, hogy túlléptük a magyar határt. Akkor a reakció az volt – beszélték az emberek, amit hallottam én –, hogy becsaptak a hatóságok, hogy nem Magyarországra visznek. És volt az izgalom, hogy vajon hova visznek. Fogalmunk se volt a német lágerekről. Azokról nem írtak az újságok, az egy német titok volt. Maguk a magyar hatóságok sem tudtak erről, feltételezem, hogy hova visznek. Lehet, hogy a vezetők egy nagyon szűk körű csoportja tudhatta ezt csak.

Amikor egyszer leszálltunk, viszontláttam édesanyámat a vagonban. Talán valahol Kassán engedtek vizet venni kútból. Két embert engedtek leszállni, vederrel, és egyik voltam én, aki elmentem vizet venni, de abból a vagonból nem szállt le senki, ahol anyám volt. És észrevett engem, és kért vizet. S akkor adhattam egy-két csupor vizet, de hajtottak, hogy menjünk vissza a vagonba. Akkor találkoztam anyámmal s még egyszer Auschwitzban. Én szabadon mozogtam, bátrabb természetű voltam, s akkor találtam egy darab kenyeret a földön – volt akiknek volt élelme, nekünk nem volt –, s azt odaadtam anyámnak… [Elzokogta magát.]

Hajnalban azon vettük észre magunkat, hogy le van állva a vonat. És egyszer csak a zajt hallottuk. Hát megjelenik a vasút mentén, tehát a vagonoknál egy nagy zajt csapó embercsoport. Kinéztünk a zajra, és láttuk a csíkos ruhákat. És csodálkoztunk, hogy rabok vannak ott. Akkor megnyitották a vagonoknak az ajtóit, mert azok le voltak reteszelve. Néhány ilyen csíkos ruhás felugrott, és elkezdte hajtani a népet, hogy szálljanak le. Nem hagyták, hogy azt a néhány csomagot, amit vittünk magunkkal – mert megengedték, hogy személyenként öt kiló csomagot, azt hiszem, magunkkal vigyünk –, tehát azok is ottmaradtak a vagonban. Voltak, akik ezek közül, amíg ordítottak, hogy „Gyorsan leszállni!”, közben a fülünkbe súgtak, hogy lehetőleg mindenki jelentkezzen munkára. Persze ezek jiddisül mondták, de hát utólag kiderült, hogy ezek lengyel heftlingek voltak, lengyel zsidók voltak. De az tudott volt, hogy külön csoportban munkára jelentkeztek a munkaképesek. Már amikor leszálltunk a vagonból, akkor a német katonák sorba állítottak. Mondták, hogy az öregek álljanak külön, az asszonyok külön, akik munkaképesek, és tudnak gyalogolni tíz kilométert, azok álljanak külön; akik nem tudnak gyalogolni tíz kilométert, azokat autóval viszik, és találkozunk a megjelölt helyen. Így voltak csoportosítva; az idős asszonyok külön voltak, a fiatalabbak külön voltak, akik jelentkeztek a gyaloglásra, azok ismét külön. Mindezt a német katonák irányították. Az emberek önként mentek, s úgy csoportosultunk. De hát hittünk abban, amit mondanak.

Izidor gyermek volt még, őt kivették a sorból a németek. Bejött a sorba a pálcával, s azt mondta: „Hát, te nem fogsz tudni 10 kilométert gyalogolni, futásban, tehát autóval fogsz menni”. S külön vették. Apám nem akarta hagyni a gyereket. Odament a bizottsághoz, ott legalább öt-hat német tiszt volt, azt mondta: „Én sem fogok tudni gyalogolni, szaladva, 10 kilométert”, egy csomó panaszt hozott fel, és jóváhagyták. „Igen, nem tudsz? Akkor menj te is.”

Mihállyal mentem tovább Auschwitzba. Körülbelül egy hét után munkára osztottak, mindenkit szakmája szerint. Akkor váltunk el, mikor én építőmunkára jelentkeztem, és mivel vasöntőinas volt, ő fémiparra jelentkezett, és Krakkóba vitték. Azokat, akik fémmunkára jelentkeztek, tetoválták, és mind Lengyelországban maradtak. Engem nem tetováltak, akiket Németországba vittek, azokat nem tetoválták.

Természetesen reménykedtünk, hogy viszontlátjuk édesapámat, édesanyámat és a testvéremet. Nem is fordult meg a gondolatunkban, hogy őket kivégzik, elégetik. Amikor nekem valaki ezt mondta ott, a táborban, nem hittem. Auschwitzban volt egy francia orvos, egy ilyen Revierben, ami egy egészségügyi barakk volt. És az figyelmeztetett – volt, aki franciául beszélt vele –, hogy senki se jelentkezzen betegnek, mert akik betegnek jelentkeznek, azokat kivégzik, elégetik. S azt mondtam, hogy az hazugság, az nem lehetséges. És hogy nem hittem, lehet, ez tartott életben sokszor. Én csak akkor döbbentem rá, hogy ez igaz, amikor felszabadultunk. És még akkor is reméltem.

Volt több alkalom, amikor minket bezártak a barakkba. Hát egy néhány százan voltunk. Sültünk meg! A szomjasságtól szabályosan bolondultak meg az emberek. És azt mondják, hogy akkor zártak be a barakkba minket, amikor a nagy égetések történtek, mikor az összes kemencék működtek. Egy ilyen esetre emlékszem, amikor a szomszéd táborban – egy cigánytábor volt – öregek, gyerekek, asszonyok együtt voltak, és körülbelül 24 órára bezártak minket a barakkba. Akkor szedték össze a cigányokat és égették el. Mikor kikerültünk a levegőre, számlálásra, hogy megvagyunk-e, akkor láttuk, hogy a barakk üres. De mi nem tudtuk azt, hogy elégették őket. Ezt csak utólag tudtam meg, hogy tulajdonképpen ez történt.

Auschwitzban nagyon sokat éheztünk és szomjaztunk. Nem volt vízellátás sem. Nem tudom pontosan, vagy nyolc-tíz napot voltam, szóval nagyon nehéz körülmények között voltunk. Mikor már munkára jelentkeztünk, átvittek egy falat táplálék nélkül egy másik auschwitzi táborrészhez. Ott már naponta kaptunk enni. Dörgemizének neveztük, valami főtt répás étel volt, amit adtak. Talán magyarul neveztük el, mert minden volt benne. Volt, aki nem tudta megenni. Én például megettem két-három litret is. Elég nagy mennyiséget hoztak, mert ez egy feltápláló része volt a lágernek. Elkülönítették az embereket, feltáplálták, hogy munkára vigyék őket. Ez egy-két hétig tartott. Innen aztán vittek Buchenwaldba, Németországban, Weimartól két kilométerre van egy dombon.

Buchenwaldban nagyon jól meg volt szervezve a láger belső élete. Mind heftlingek voltak, tehát a foglyok voltak a felvigyázók. Nagyrészt német foglyok voltak, akik az 1934–1936-os években vagy 1938-ban kerültek a lágerbe különböző dolgokért: vagy mint kommunisták, vagy mint szocialisták, vagy mint hívők, vagy mint homoszexuálisok, vagy mint közönséges rablók, vagy mint a hadseregből szököttek, és őket is lágerbe tették. Mindeniknél megvolt a maga jelzése: piros, kék, lila, zöld… sokfajta háromszögű jelzésük volt, és azokat a mellükön viselték. Mi a számot, amit adtak, azt viseltük a mellünkön. És nekik is volt számuk, de nekik volt jelzésük is. Nekünk, azt hiszem, egy sárga jelzés volt. Már nem emlékszem, hogy a kabátra húztak sárga csíkot, vagy volt a szám mellett is valami jelzés. De úgy emlékszem, hogy nem volt nekünk, csak nekik volt a háromszögű jelzés. A téli kabátokon, azon voltak sárga csíkok festve. Egy csík vagy kettő, nem tudnám pontosan megmondani. Buchenwaldban nem dolgoztunk. Ott csak ettünk, tisztálkodtunk. A buchenwaldi belső rendszer higiénikus volt. A koszt, az ellátás az naponta megvolt rendesen. Persze a mennyiség az szűk volt, de mindenki megkapta azt a porciót, ami ki volt írva, amit ki kellett osztani. Ott, ha valaki lopott élelmet, az számolhatott azzal, hogy az életével játszik. Nem az SS-ek, hanem a belső rendőrség megtorolta. Az SS-ek csak akkor jöttek be a lágerbe, Buchenwaldba, amikor volt a napi számlálás. Akkor bejöttek, megszámlálták, és összehasonlították a létszámot.

Buchenwaldban már a tisztálkodás, a fertőtlenítés civilizáltabb módon történt. Ugyanazt a ruhát és a saját cipőnket kaptuk vissza, ami volt rajtunk, amit kaptunk ott, a táborban. Azt a csíkos ruhát, amit Auschwitzban kaptunk, azzal mentünk Buchenwaldba. A fertőtlenítésnél, a fürdőnél mindenki megjegyezte azt a ruhát, amelyik az övé volt, és azt vette vissza. De fertőtlenítették a ruhákat is. Buchenwaldban két-három hétig voltunk. Ott vettek számba minket, lefényképeztek, beszámoztak, hogy milyen számú heftlingek leszünk. Egy francia „Zelt-táborba” [Zelt-lágerbe] kerültünk. Ez egy hatalmas nagy vászonépület – Zelt németül vászon [A ’Zelt’ szó sátrat, sátorponyvát jelent. – A szerk.]. Hatalmas nagy vászon volt kihúzva, és egy néhány százan voltunk benne. Ott a franciák étkeztettek, de nem volt szabad elhagynunk azt a kis területet. Ott annyi étel volt, amennyit akartunk. Rendesen naponta kaptunk harminc-negyven deka kenyeret, kaptunk két és fél deka margarint, két és fél deka felvágottat vagy marmaládét, krumpli volt elegendő. Ez egy föltápláló tábor volt, mielőtt munkába kerülünk, hogy legyen erőnk dolgozni. Onnan vittek aztán Magdeburgba.

Magdeburg egy külön munka-kommandó volt. Azt hiszem, ezret vittek oda. Nyilvánvaló volt, hogy építőmunkára jelentkeztünk, és mindenkit odavittek, akiket Auschwitzból Buchenwaldba vittek. S akkor megkérdezték, hogy van-e közöttünk festő. Mindenkit számba vettek, s nagyon szigorú beszédeket tartottak, hogy milyen a lágerben a szabály, s aki nem tartja be, az számolhat azzal, hogy nagyon kegyetlenül elbánnak vele, vagy kivégzik. Beosztottak a barakkokba. Mi, marosvásárhelyiek vagy negyvenen voltunk. Háromemeletes priccses ágyak voltak. Én egy szerencsés helyzetben voltam: a szakmámban dolgoztam mint szobafestő-mázoló – nem emlékszem pontosan, lehet, egy-két hónapig. Ez az időszak volt a legnehezebb a foglyoknak, mert nagyon szigorúan kellett dolgozni, verték, hajtották őket. Én meg bent, a barakkok és az SS laktanya festésével foglalkoztam. Tehát nem voltam kitéve annak a sanyargatásnak, mint a többiek. Azonkívül az étkezésnél is előnyöm lehetett, mert a kondérokhoz, amikben kivitték az ételt és visszahozták a konyhához, oda tudtunk lopózni, és ami a kondér szélére lerakódott, azt az ujjunkkal kiszedtük. Amikor kinn voltak az emberek a munkán, akkor a belső lágervezetés nem volt szigorú.

Itt is hozták rendesen az ételt, háromszor naponta. Négy órakor kellett fölkelni, egészen öt óráig történt valamennyire a tisztálkodás, a szükségletek elvégzése. Kiosztottak reggel valamilyen kávét, cikóriakávé lehetett, talán egy fél liter, s akkor öt órakor indultak munkába. Körülbelül olyan négy-öt kilométeres út volt a gyár. Az elején én is benne voltam a csoportban, akik a gyárba mentünk, és az útépítésnél dolgoztunk. Az első időszakban kockaköveket hordtunk, a gyár épülete előtt az utat csináltuk. Délben, tizenkettő és egy között egyórás ebédszünet volt, amikor hozták ki az ételt. Egyfogásos étel volt, valami főtt étel. Volt benne egy-egy krumpli, volt benne néha egy-egy húscafat is. De meleg leveses étel volt. Hat órakor befejeztük a munkát, hét-fél nyolc felé érkeztünk be a lágerbe, s akkor megint adtak egy kávét vagy valamilyen folyadékot. És kiadták az esti adagot: vagy negyven deka kenyeret – fekete kenyér volt, de nagyon súlyos kenyér volt. Akkor adtak két és fél deka margarint, két és fél deka szalámifélét, volt, amikor nem szalámi volt, hanem marmaládé.

Gyönyörű nagy műbenzin gyár volt, ahol dolgoztunk. Kokszból csinálták a benzint, valószínű, hogy repülőbenzin volt ez. Azután egy jó néhány hétig dolgoztam mint szobafestő-mázoló a lágerben. Azután megint visszakerültem, mikor befejeztük a munkákat, de akkor volt egy hatalmas nagy bombatámadás. Az egész gyárat lebombázták. Nyár volt még, egy-két hónappal azután, hogy odakerültünk. Akkor átcsoportosították az embereket az utaknak a szabaddá tétele és a lebombázott részeknek az újraépítése között. De aztán minden éjszaka bombáztak. Az első bombázás az nappal volt, szörnyű egy bombázás, amikor rengeteg ember meghalt. Akkor a civil munkásokat kivitték a gyárból. Minket nem vittek ki. Sok ember meghalt közülünk, de nemcsak közülünk, hanem az SS-ek közül is, akik vigyáztak ránk. S azután aztán, mikor voltak a légiriadók, akkor kivittek minket is a mezőre. Én jelentkeztem éjszakai munkára, és sok hónapon keresztül csak éjszaka dolgoztam. Bunkerépítésnél dolgoztunk, hatalmas bunkereket építettek, és oda akarták betelepíteni a gyár fontosabb részeit. 1944. júliustól 1945. februárig ott dolgoztam.

Elég későn, 1944 nyarának végén hoztak még oda Pestről ezer embert, és lefogytunk körülbelül négyszázra. Ezeket nem tudom, ha keresztülmentek Auschwitzon. Elgyengültek, elpusztultak. Főleg a magyarok nem bírták ott azt az éghajlatot, se a vizet. Akiket Pesten szedtek össze, azok sokkal hamarabb elpusztultak, mint az erdélyiek. Ahogy megérkeztek, mind hasmenést kaptak, dizintériában, hasfertőzésben pusztultak el.

Buchenwaldban 1945. februártól dolgoztam még kőbányában majdnem áprilisig. Hát voltak, akik a kőkitermeléssel foglalkoztak, mi a kőbányából gyalogszekérrel behúztuk a lágerbe a köveket – mi raktuk meg a szekeret, és mi húztuk be a lágerbe, ahol szintén csomókba összeraktuk a követ, ez volt a munkánk. A barakképítésre használták a követ.
1945 áprilisában visszavittek Buchenwaldba, mert már nem voltunk munkaképesek. Mindenki legyengült. És valószínűnek tartom, hogy az üzem, amelyik minket alkalmazott, annak már nem voltunk hasznosak.

A felszabadulás előtt körülbelül egy héttel vagy tíz nappal ki volt hirdetve, hogy a zsidók külön jelentkezzenek. Vegyesen voltunk a barakkokban: ukránok és lengyelek és különböző nemzetiségűek. A barakkom előtt, ahol én voltam, volt egy emeletes kőépület, és felsorakoztunk az épület előtt, jöttek az SS-ek, megszámoltak, és elindították ki a lágeren kívülre a transzportot. Én rosszat sejtettem, és meglógtam a transzportból. Bebújtam egy pincébe, ott is észrevettek az SS-ek, akik hátramaradtak, és kiszedtek a pincéből. Hát persze, hogy tapostak, vertek, mert nem akartam menni. Két kezemet fogták, és húztak az SS-ek a földön. Amíg lett egy riadó. S akkor az SS-ek otthagytak engemet a földön, ők meg kiszaladtak a lágeren kívül. Valószínű, hogy mindegyiknek megvolt, hogy amikor a riadók vannak, akkor megvolt a helyük, az őrsük. Így tértem vissza a blokkba, s akkor egy német fiú bújtatott el engemet. De nem jöttek még egyszer kutatni. Azokat a zsidókat, akiket elvittek, néhány nap után visszaengedték, de nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért.

Egy-két nap után aztán elkezdték a lágernek a kiürítését, nem egyszerre az egészet, külön vették a barakksorokat, s abból a blokkból mindenkit. Valószínű, hogy elhatározták az egész lágernek a kiürítését. Ki volt adva, hogy sorakozó, s a blokkok előtt megjelentek az SS-ek, s azok hajtottak kifelé. Ez már egy általános kihajtás volt, nemcsak a zsidókat érintette. Viszont volt egy megegyezés a belső rendőrség és az SS-ek között, hogy nem tudom, tíz- vagy húszezer embert vigyenek ki, és a többit hagyják ottan a lágerben. A belső rendőrség egy kordont csinált, tehát megfogták egymás kezét, amelyik biztosította, hogy ne lógjanak ki az emberek a sorból. Ilyen megegyezés volt, ahogy hallottam utólag. Én persze hogy kilógtam, nem mentem a transzportba. A belső rendőrök nem dolgoztak, ők tartották fenn a belső rendet. Körülbelül hat napig tartottak a transzportok, és mindig sikerült nekem meglógni és elbújni. A végén a gyereklágerbe bújtam el, mert azt mondták, hogy azt nem viszik el. És amikor látták a belső rendőrök, hogy most már mindenkit el akarnak vinni, mindenkit hajtottak ki, biztatták az embereket, hogy mindenki feküdjön le a földre a számlálótéren – óriási tér volt ez. Lefeküdtünk. És az SS-ek, akik hajtottak, már nem tudtak semmit csinálni. Nem fogtak neki lövöldözni, de ütötték, verték az embereket, hogy „los”. Mindenki lefeküdt, mintha beteg vagy halott volna. Akkor már az amerikaiak nagyon közel voltak, amikor az embereket vitték ki a lágerből. És persze minden délelőtt megjelent a riadó. Olyankor megint az SS-ek kiszaladtak a lágerből, mi vissza a barakkba. Hát ez lehetett körülbelül április 8-9-10-én.

A felszabadulás április 11-én volt. Ez volt a buchenwaldi tábor felszabadítása. Én már úgy össze voltam verve, hogy már nem érdekelt semmi sem. A láger hátsó részénél volt a mi épületünk, s amikor bejött az első tank, én épp az ablakon néztem ki. A lengyelek nagyon féltek, hogy nehogy belőjenek vagy felrobbantsák, és nagyon ütöttek engemet, hogy ne álljak az ablaknál, ne nézzek ki. De én láttam a műveleteket, ami történik, hogy a lágerből az emberek – ezek a rendőrök – szaladnak, mennek ki a láger külseje felé, és a drótkerítésre rakják rá a deszkákat, hogy tudjanak kimenni, és hogy az őrség, amely magasan volt, az őrszemek a bódékból nézik a térképeket és menekülnek el. Izgalmas dolgok voltak. S mondták, hogy na, bejöttek az amerikaiak. Kimentem és láttam, hogy aki fel tudott mászni, az felmászott az amerikai tankra, s a tankos csokoládékat vett ki a zsebéből, és adott csokoládét. Én megfordultam, bementem a barakkba s lefeküdtem, mert már annyira össze voltam törve, az éhségtől inkább.

Aztán tífuszba estem. És jó néhány hétig voltam kórházban. Mikor már feljavultam egy kicsit, és lábra tudtam állni, bementem a bódéba vizet inni, ahol a felcser, tehát az egészségügyi felügyelő volt. S az megvádolt engemet, hogy megfertőztem a vizet. Nem tudtam, hogy nem szabad inni, mert előttem többen mentek, és ittak vizet onnan, csak amikor jött a felcser, elszaladtak. De én nem tudtam, hogy miért szaladnak el. S az aztán megfélemlített, hogy nem ad több gyógyszert, s kimentem. Felépültem.

A testvéremről, Mihályról nem tudtam semmit. Őket [Krakkóból] Varsóba vitték. Állítólag Varsóban, amikor kiürítették a lágert az oroszok elől, akkor ott maradt száz ember, hogy a láger nyomát eltüntesse. S azt a száz embert beterelték egy barakkba, s felgyújtották a barakkot. Azok, akiket elhoztak onnan, azok mesélték Buchenwaldban.

Az volt a célja a lágervezetésnek, már az amerikai hatóságoknak, hogy az ifjak is és lehetőleg mindenki, menjenek nyugatra, mert a kommunizmus nem nekünk való, hogy a gyerekeket elkülönítik a szülőktől és külön nevelik, és csajkarendszert, kényszerrendszert vezet be a kommunizmus. A csajka egy ételhordóféle, a csajkarendszer azt jelenti, hogy közös konyhákban esznek, kantinban étkeznek és a családi élet szenved ezért. Az amerikai katonák vagy pedig az ottani francia vagy német hadifoglyok próbálták meggyőzni [az embereket], hogy ne jöjjenek vissza. Belső komitétek alakultak a magyar zsidóknak, lengyeleknek, oroszoknak, cseheknek, mindegyiknek országok szerint. Ezek valószínű, kapcsolatban voltak valamilyen katonai szervekkel vagy külső civil emberekkel, akik szervezték az embereknek a nyugatra szállítását. Mi meg tüntettünk, hogy engedjenek haza. Én nem hittem, amiket mondtak. Én haza akartam jönni. Reméltem, hogy valaki még hazajött. És kötődve éreztem Marosvásárhelyhez. Például mikor tüntettünk, megdobáltak a barakkokból, hogy miért akarunk hazamenni, hogy kommunisták vagyunk. Ott már különváltak, hogy kik hajoltak a kommunisták felé, vagy kik akartak Nyugatra menni.

Nekünk volt egy vezetőnk, egy Gyöngyössy nevezetű, egy budapesti illegális kommunista. Ő szervezte, hogy menjünk haza. Úgyhogy százan voltunk, akiket összegyűjtött és hazahozott. Adtak élelmet, három nyitott gépkocsit, és átvittek az orosz zónába. Az orosz zónában azt mondták, hogy letelepítenek [letesznek], elmennek benzint tankolni, s visszajönnek utánunk s hazavisznek. De otthagytak. Az oroszok mondták, hogy minket hazahoznak, de menjünk be a lágerbe. Ők is a lágerbe gyűjtötték össze a foglyokat, akik a lágerekből voltak. Ez a Gyöngyössy azt mondta, hogy mi már voltunk lágerben, még egyszer nem megyünk. S akkor mentünk faluról falura, rekviráltunk traktorokat, ami szállított minket. Sokat gyalogoltunk hazafele. Ott, ahol megszálltunk, a vezetőség fölvette a kapcsolatot a polgármesterekkel, s összegyűjtöttek élelmet és főztek nekünk a községekben. Németországban, Drezdában aztán hajóra ültünk az Elba-csatornán, s aztán eljutottunk egy vasúti csomóponthoz. Talán Csehországban volt már ez, mikor vasútra ülhettünk. Vagy két hét eltelt, amíg Budapestre értünk. Pestről vonattal jöttem haza. Ebben a transzportban voltak kolozsváriak, nagyváradiak, marosvásárhelyiek. Kolozsváriakból a Székely testvérekre emlékszem. Kapcsolatunk is volt velük aztán, később. Marosvásárhelyre az Adler testvérek, két fiútestvér, jöttek.

Hát megérkeztünk haza. Miután a családomat szétválasztották, 1945-ben csak én tértem vissza. Megszűnt minden családi kapcsolatom. Marosvásárhelyre kevés zsidó tért vissza. Akkor Marosvásárhelyen volt a szülészeti szanatórium, az át volt alakítva, és ott fogadták a hazaérkező deportáltakat, ahol elláttak ruhával, élelemmel. Egy-két hónapig voltunk ottan, aztán létrejött a deportáltak fiúotthona és a deportáltak lányotthona. Ott aztán egy évig el voltunk látva. Onnan indultunk az életnek: munkába, katonaságba. Az Arany János utcai lakásban minden ott volt, megvolt, de nem akartam visszamenni, nem tudom, miért. A házigazda ott lakott, és a fia is ott lakott az udvaron – nagyon rendes emberek voltak. A bútort elvittem onnan és odaajándékoztam egy fiatalembernek, aki nősült. Sokáig vártam vissza a testvéreket, azt, aki munkaszolgálatos volt, s a másikat, akit meg munkára vittek [Varsóba].

Mint festő kaptam munkahelyet, szintén egy zsidó mesternél. Volt egy Hirsch nevezetű szobafestő-mázoló mester, ahol dolgoztunk vagy nyolcan, tízen mint szobafestők. Volt más zsidó, például egy Köln nevezetű, szintén festőmester, több segéddel dolgozott. Például ott nem dolgoztak szombaton. Egy Votrnyk nevűnek volt vagy három zsidó inasa, s volt két zsidó segéd is, de ő magyar ember volt. Alkalmazott zsidókat az 1944-es időkben is, tehát a nehéz időkben. Akik zsidókat alkalmaztak, azok nem végezhettek állami munkát. De ő titokban tartotta, nem volt nyilvántartás róluk, nem volt munkaszerződés, de azért megbecsülte őket.

Keresztény környezetben dolgoztam és tanultam. Olyan társadalmi rendszer alakult ki, amelyik ateista volt. Természetesen helytelenül fogtam fel, én magam is azonosítottam magam az ateista hittel, anélkül, hogy különösen tanulmányoztam volna, csupán elfogadtam. Az akkori rendszer és az uralkodó párt egyenlőséget hirdetett, tudva, hogy nagyon nehéz körülmények között léteztünk mi, zsidók. Nem kellett lemondani a nemzetiségről, de nem volt vallásos nevelés.

Én szerettem egy zsidó leánkát, úgy hívták, Fényes Ilonka. A zsidó lányotthonban volt. Tetszett nekem ott is egy-két lány, de azok mind a módosabb fiúkhoz vagy az egyetemista fiúkhoz irányodtak, én meg egyszerű festő voltam, és nem jött ki a lépés. Ilonka azt mondta, hogy hozzám jönne, hogyha kimennék vele Palesztinába. De nem volt szándékom kimenni. Ez az egyik, a másik az, hogyha ilyen feltételt köt, akkor az nekem nem felel meg. Úgy éreztem, hogy azokat a jogokat, amik után én vágyok, tehát az egyenlőséget zsidó és nem zsidó között, azt itt megkapom, és a munkához való jogot hasonlóan megkapom. És nekem ifjúkoromban volt egy olyan ifjúsági környezetem, akik illegális kommunista ifjúsági szervezetekben vettek részt.

A feleségemmel, Bertával 1949-ben találkoztam. Az Ifjúmunkás Szövetségnél dolgoztam, ő Székelyudvarhelyen az UFDR-nél [Uniunea Femeilor Democrate din Romania], a Román Demokratikus Női Szervezetnél dolgozott, és elküldtek minket pártnevelő iskolába, három hónapra. S ott találkoztunk. Nem volt feltétel, hogy a feleségem zsidó legyen vagy más nemzetiségű. Abban az időben nemzetközi módon kezdtem gondolkozni – ha nem kötjük magunkat valamelyik valláshoz, akkor nem zavar senkit, hogy más nemzetiségű. És azt hiszem, hogy a feleségem is ugyanezt fogadta el, ahogy én gondolkoztam. Nem beszéltünk erről vele. Amikor házasságról került a szó, az apósom nem egyezett bele. Nem azért nem egyezett bele, mert zsidó vagyok, hanem mert féltek attól, hogy nehogy még egyszer tragédia legyen. Egyébként nagyon jó viszonyban voltunk. Hét testvére volt a feleségemnek: a legnagyobb Asztalos János, nővére Mátéfi Mariska, aztán jött Domokos, György, Irmus, aki Bucsi Sándorné volt a férje után, s akkor volt Gyula és Asztalos Lajcsi, aki él most is. Egyidős velem. Nagyon jól egyeztünk. [Györgyöt és Gyulát nem ismerte személyesen.] Volt egy kölcsönös tisztelet, egy kölcsönös bizalom. Ahogy közöttem és a feleségem között nem érződött a, mondjuk, a valláskülönbség, úgy a családban sem érződött.

1950 áprilisában házasodtunk össze. Nem volt vallásos esküvőnk, csak az állami, a városházánál eskettek össze. Székelyudvarhelyen házasodtunk össze, oda vittek, ott dolgoztunk az Ifjúmunkás Szövetségnél, és a feleségem szüleinél kaptunk egy szobát, s ott laktunk egy jó néhány hónapot. Szervezőtevékenységem volt ott: tagdíjak, tagkönyvek, tagok szervezése. Párttag voltam 1945-től. Mikor hazajöttem, voltak közel álló ismerőseim, akik a pártvezetésben voltak. És én közel álltam gondolatban, felfogásban a kommunista eszmékhez, és beiratkoztam a pártba. De ez nem volt feltétel az Ifjúmunkás Szövetségnél, párton kívüli is lehetett.

Tetszett, amit hirdettek: az emberek egyenlősége, minden vallási, nemzetiségi megkülönböztetés nélkül, a munkához, tanuláshoz való jog, az, hogy munkát biztosítanak az embereknek. Más volt persze, amit hirdettek, és más volt, amit megvalósítottak. Nem mondhatom, hogy kiábrándultam a felfogásomból, ellenben kiábrándultam a vezetőkből, akik egyet mondtak, és mást csináltak. 1951-ben engemet kizártak a pártból [lásd: párttisztogatás Romániában], azért, mert a nyugati zónában voltam. Amerikaiak szabadítottak fel, tehát nem megbízhatónak minősítettek engemet – ez volt az akkori sztálinista felfogás, hogy ezek árulók, elárulják a kommunista eszméket. Ez volt az első nagy csalódásom. Akkor egy másik nagy csalódásom az volt, hogy mindenkit bevettek a pártba. Voltak ott nyilasok is, voltak akik legionárok [lásd: legionárius] voltak, de eltagadták, nem tették be az életrajzba. De ha jelentette valaki, nem sokat foglalkoztak vele. Szóval, ilyenek voltak.

Én az 1960-as években hallottam, hogy Ceauşescu szélsőséges nacionalista [lásd: Nicolae Ceauşescu]. És beszélték, hogy nagyon törekvő és diktatórikus ember, aki nem fogja az országot helyére billenteni. De a felső vezetés választott, mi csak azt szavaztuk meg, amire kértek. Politizálni valamilyen mértékben politizáltunk, mert amikor valamilyen álláspontot kellett elfoglalni, akkor én a párt álláspontját foglaltam el, anélkül, hogy meg lettem volna győződve, hogy az helyes vagy helytelen. Pártgyűléseken vagy szakszervezeti gyűlésen feldolgoztak egy bizonyos anyagot, és azt meg kellett vitatni. Nem lehetett eltérni attól. Ha valaki az őszinte véleményét akarta mondani, az nem érvényesült. Havonta voltak ilyen gyűlések, de nem mindig jelentem meg, különösen az utolsó tíz évben, az 1980-as években, amikor már meguntuk a sok ígéretet, és hogy nem teljesítik. Az ellátás nagyon rossz volt, és bizalmatlanságot vittek be az emberek közé. Minden ember gyanítva volt, a Securitate mindenütt dominált, kellett félni tőlük. És vigyázni kellett arra, hogy mit mondanak [mondunk]. Ezek mind oda vezettek, hogy 1980 után már nem hittem magamnak sem, ha hozzászólok egy dologhoz, hogy valóban azt mondtam, amit érzek.

Kétszer volt felvonulás egy évben, május 1-jén és augusztus 23-án [lásd: 1944. augusztus 23.], amin részt vettünk. Azok mindig kellemes időtöltések voltak, amikor munkán kívül az összes kollégák együtt voltak, beszélgettünk. Azt, hogy a mikrofonba mit mondtak, sosem figyeltem. Mi beszéltünk a magunk problémáiról, a család problémáiról.

Közvetlen 1945 és 1949 között mint szobafestő dolgoztam a szakmámban. Aktivista csak másfél évig voltam az Ifjúmunkás Szövetségnél. Utána visszamentem a termelésbe. 1951 végén kezdtem el dolgozni az építkezési vállalatnál mint technikus, de a szakmámban. Akkor dolgoztam egy szövetkezetnél, ahol autófestéssel foglalkoztunk. 1957 után a fémipari üzemben, a Metalotechnicánál a gépeket festettük. És persze szobafestés-karbantartást is csináltam. Amíg dolgoztam, minden műszak után, amikor elvégeztem az üzemben a munkát, délutánra vállaltam mellékmunkákat: lakásfestés, autófestés, mikor mi került.

Tudom, hogy volt pártújságolvasás a vállalatoknál, de a termelő egységeknél nem volt ilyesmi. Legalábbis nem emlékszem, hogy lett volna. Voltak marxista órák a pártoktatás keretén belül, ahol a marxista tanítást propagálták, és részt kellett venni és kellett készülni. Én valószínű, hogy készültem valamennyire az elején, az első években, de az emberek nemigen készültek. 1970-től errefelé már nemigen hittük azt, amit tanítottak, amit propagáltak. Eljárogattunk az órákra, de nagyon nagy hallgatással zárult a legtöbb esetben. Az üzemben – beszélek a Metalotehnikáról – volt hely, ahol egy helyiséget jelöltek ki erre a célra. Megjelent a várostól egy propagandista, felolvasta az anyagot, amit neki fel kellett olvasni. Általában minden második szó abból állt, hogy dicsérte a kommunista pártot, hogy milyen ügyesen vezet, dicsérte a vezetőket, hogy milyen ügyesek, és milyen jók és milyen szentek, és ezt már nem tudtuk elhinni. Persze, ami jó volt, azt elfogadtuk. 1950-ig nagy lelkesedéssel vettem részt, hittem teljesen, de később, mint mindenki, eltávolodtam. Viszont meg tudtunk élni abból a munkából, amit végeztünk. Ami az élettörekvésemet illeti, én megvalósítottam azt, amire törekedtem. Érvényesültem a szakmámban, és meg voltam becsülve. Kivétel volt, amikor egy-egy ember zsidózott, kellemetlen volt, de ezeket általában pontra tették.

A legnagyobbik lányom Annuska 1951-ben született. Éva, a középső lányom 1953-ban, Zsuzsa 1954-ben. Nem tartottunk semmilyen vallási tradíciót a családban, de mind a három lányom tudta, hogy az édesapja zsidó. Tiszteltünk mindenkit, aki valamiben hitt, de mi magunk vallási hovatartozással nem foglalkoztunk. Nem foglalkoztunk, mondjuk, az első 10 vagy 20 évben [az 1960–1970-es években]. Nem voltak megkeresztelve a lányok. Zsidónak nem lehetett keresztelni, mert probléma lett volna. Akkor még nem is tudtam, hogy amúgy sem lehetett volna, mert az anyjuk nem zsidó. Hagytuk, hogy a gyerekek válasszák meg a nemzetiségüket, meggyőződésük szerint. Nem volt egy ifjúsági zsidó közösség Marosvásárhelyen. 1960–1962-ig a zsidó ifjúság, amelyik visszatért Auschwitzból, ők kivándoroltak Izraelbe [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után]. Volt egy barátunk, Hermann-nak hívták, szintén két kislányuk volt, s általában azokkal barátkoztak a lányaink, de a nem zsidó ifjúsággal is barátkoztak, amikor iskolába kerültek.

Nálunk nem volt karácsonyfa, mi újévre állítottuk fel a téli fát. A feleségem másképpen gondolkozott, neki volt egy keresztény nevelése, amit felnőttkorig kapott. Nem volt kimondottan vallásos, de azért mégis voltak otthoni emlékei a karácsonnyal kapcsolatosan. Szívesen vette volna, hogy karácsonykor állítsunk fel karácsonyfát. De ez nem volt szokás a kommunista nevelési körben. Én másképpen gondolkoztam. Ez tartott körülbelül 1985-ig, aztán hagytam, díszítsenek fát, amikor akarják. Most már karácsonykor csinálják. Mindig kapok a szomszédból egy fát. Hát ebben az évben nem volt, a fát átadtam a lányoknak [a kisebbik lányának s a gyerekeinek], s oda [hozzájuk] mentünk át karácsonykor.

Amikor már a gyerekek megnőttek, akkor ők kezdtek foglalkozni, hogy tulajdonképpen milyen vallásúak. Romániában a keresztény tradíció az, hogy az apa után veszik a vallást, és így úgy nyilvánították, hogy ők zsidók. Viszont, amikor már barátok kerültek, akkor már nem hangsúlyozták, hogy zsidók, sőt, a nagyobbik lányom egy katolikus fiúhoz ment, és a fiúnak az anyja követelte a gyerekek megkeresztelését katolikusnak. A zsidó hit szerint, az anyja után veszik a vallási hozzátartozást, itt, Európában az apa után veszik. Viszont vannak vallásos kivételek, ahol például katolikusok, követelést állítanak fel, s úgy történt, hogy az unokáim a nagyobbik lányomtól, azok katolikusnak voltak keresztelve.

Nem voltam templomba járó, de ha megkérdezték, vállaltam, hogy nemzetiségem zsidó. De mint vallás, hogy ortodox vagyok vagy neológ, vagy milyen valláshoz tartozom, ez nem volt soha megbeszélve a családban. Nagyon későn kezdtem járni a zsinagógába, körülbelül 1973-ban, 1974-ben. Úgy kezdődött, hogy a középső lányom Iaşiba ment egyetemre. És hogy tudjon az ottani zsidó kantinban kosztozni – mert nagyon előnyös áron lehetett kosztozni, és jó koszt volt –, beíratott engemet a marosvásárhelyi zsidó hitközséghez, s onnan adtak igazolást, hogy zsidó eredetű. Addig nem voltam beiratkozva, tehát nem voltam tagja. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, 1971–1972-ben voltak ezek az évek. Akkor éppen Scheiner Aladár volt az elnök. Nem jártam istentiszteletre, de Hanuka alkalmával elmentem, vagy ha jött vendégségbe valaki és tartott beszédet a zsinagógában, vagy a főrabbi [lásd: Moses Rosen] jelent meg, akkor elment az egész család.

Éva, a középső lányom Iaşiban fogorvosira járt, az egyetemen főleg román közösségben volt. Ott találkozhatott zsidó kollégákkal, és onnan tudhatott a helyi kantinról. A zsidó kantinban olcsón lehetett kosztozni, tehát a lányomnak érdeke is volt, hogy annak vallja magát. Az ifjúk, akik ott étkeztek a kantinban, beszervezték a lányomat a kórusukba, ahol ivrit énekeket tanultak. Iaşiban került kapcsolatba a cionista mozgalommal. 1984-ben ment ki Izraelbe, Askelonba. Ott a szakmájában dolgozik, van fogorvosi kabinetje [rendelője]. Évának második férje van most. Még az egyetemi évek alatt összeházasodtak az első férjével, akit Tocaciu Dannak hívtak, egy román fiú. Mikor Éva kikerült az egyetemről, az első férje még egyetemista maradt. A lányomat egy Duna menti faluba helyezték. Közben született egy gyerekük, úgy hívják, hogy Tocaciu Mircea Alin. Aztán összebarátkozott egy orvos kollégájával, elvált az első férjétől, és összeházasodtak, attól is van egy gyermeke, Antohe Rudika, és úgy mentek ki Izraelbe. Itt hagyta az első gyerekét a férjénél. A második gyereknek utánam adták a nevét, habár a zsidóknál nem szokás, hogy élő emberek után adjanak nevet; de hát ezt ők nem tudták, a vejem sem, talán a lányom sem. Évával tartottuk a kapcsolatot, leveleztünk. Minden levelet megkaptunk, nem volt semmi problémánk, és nem is tartottam tőle, hogy legyen valami. Azelőtt is leveleztem Izraelből egy unokatestvéremmel, Szegál Bertával – az ő anyja testvére volt az én apámnak.

Annuska, a nagyobbik tanítóképzőbe járt itt, Marosvásárhelyen, több székely gyerekkel járt egy osztályba, lehet ezért is inkább magyarnak tartotta magát, a másik két lányunk zsidónak. Azután zeneelméletet tanult Kolozsváron. Fodor Albert volt a férje, egy szatmári hegedűművész. Versenyvizsga volt a temesvári filharmóniánál, szükség volt egy zenemesterre, s fölvették. Akkor átköltöztek Temesvárra, s ott laktak. Akkor a lányom a színháznál dolgozott mint súgó. Az egyik gyereke 1977-ben, a másik 1980-ban született. Rövid idő után a férje tüdőrákban meghalt. Amíg a férje élt, a katolikus vallás fele vonzódott, de azért voltak zsidó barátai a társaságukban. Miután megözvegyült, felvette a kapcsolatot az ottani hitközséggel, a gyerekei részt vettek a kórusban, különböző ünnepélyeken szerepelnek. A nagyobbik unokám ivrit verseket is szokott mondani, és ivritül énekelt. Körülbelül 1986–1987-ben jártak ivrit nyelvet tanulni, volt egy tizenöt-húsz fős gyerekcsoport, aki járt Talmud-Tórára. Személyesen Neumann rabbi tanította őket, nemcsak ivritet, de vallást is tanított nekik párhuzamosan. Egyedül volt a lányom, nehezen tudott kijönni anyagilag. Ez már az 1980-as években volt, akkor voltak a nagy nehézségek az élelmiszer-ellátásban, és akkor érlelődött meg benne az alijázás. Így mentek ki aztán. Akkor már kint volt a középső lányom, Éva Izraelben. Nem tudom, ha biztatta Éva Annuskát, hogy menjen ki Izraelbe, de az érdekes az, hogy Annuskáék, mikor kimentek, mind betértek a zsidó vallásba. Ők is Askelonba mentek, egy városban él a két testvér. Annuska zenetanárnő, most nincs férje. Özvegy maradt, és nem ment többet férjhez. A lányok már nagyok. Az egyik zenét tanult Jeruzsálemben, oboázik, és most Németországban folytatja a tanulmányait. A másik számítógépes technikumot végzett, s abban a szakmában dolgozik. Férjhez ment, a férje, Turgeman Joszi marokkói származású, nagyon vallásos ember, ortodox, az unokám is nagyon vallásos lett. Hosszú ruhát visel az unokám, a férj rendesen öltözik, mint a férfiak, nincs pájesze, nincs szakálla, de még otthon is csak kipával jár. Tartják a szombatot, de nemcsak a szombatot, hanem majdnem naponta eljár a templomba a férje. Gépészmérnökit végzett, de nem kapott munkát. Most nem tudom, mit dolgozik. Van egy lányuk, tehát nekünk dédunokánk.

Zsuzsa, a kisebbik lányom az Építészeti Líceumba járt itt, Marosvásárhelyen, és mikor befejezte, Kolozsvárra ment, almérnökit végzett, épületbelső-szerelési munkálatokat tanult – a villamosság, a vezetékek, a ventilláció, ezeket a dolgokat. A volt férjével líceumtársak voltak, és úgy ismerkedtek meg, s amikor végzett a lányom, akkor ment férjhez hozzá. Az nem volt baj, hogy zsidó a lányom. Habár a fiúnak a nagyszülei nagyon sokat apropóztak, hogy keresztelkedjen meg, de a lányom nem állt neki, hogy megkeresztelkedjen. Nem keresztelte meg a gyerekeket sem. Két lánya van: Zsófia és Orsolya. A lányom volt látogatóban Izraelben, azt hiszem, hogy a forradalom után közvetlenül [lásd: az 1989-es romániai forradalom] és annyira szerelmes lett Izraelbe, hogy hazajött, hogy készülnek, és mennek. De a fiúnak a szülei nem egyeztek bele, mert egyetlen fiuk. Ebből kifolyólag aztán voltak viták, és lehet, hogy ez is oka volt az elhidegülésüknek, ami volt közöttük, hogy a lányom szeretett volna menni, és a férje nem. De a fiú már akkor elkajtárkodott, s durváskodott. A lányom elvált tőle. Zsuzsa a válás után már nem akart egyedül kimenni. Egyedül, két gyerekkel nehéz megbirkózni ott is. Az unokáim, Zsófika most 18 éves, tehát 1987-ben született, képzőművészeti líceumba jár, és a festészetet ölelte fel. Orsika 1990-ben született, most hetedik osztályos, nagyon jól tanul, nagyon szorgalmas.

A feleségem 1984-ben vonult nyugdíjba, én 1985-ben. Berta gépelőnő volt a helyi újságnál, a „Vörös Zászló”-nál. 54 éves volt, amikor nyugdíjba vonult. Akkor már volt nálunk két unoka, akit kellett nevelni, akikkel kellett foglalkozni. Mert a nagyobbik lányomnak a gyerekei árván maradtak, nem tudta rendezni mind a kettőt, s akkor az egyiket mi rendeztük, addig, amíg iskolába került. Úgyszintén a középső lányomnak a kisfiát is. Amíg elmentek Izraelbe, addig itt voltak, nálunk. Tehát a feleségem általában a házimunkával és a gyerekneveléssel foglalkozott.

Legelőször 1986-ban voltunk Izraelben, ketten a feleségemmel. Akkor Évánál voltunk. Nem volt problémánk a kommunizmus alatt, könnyen adtak engedélyt a kiutazásra, s olcsó is volt. Beadtuk a kérvényt, és nem tudom, mennyi idő alatt adták meg, de megadták. Itt volt a lakás, itt volt két lányunk, s valószínűleg ezért nem tették föl a kérdést, hogy visszajövünk-e vagy nem. Anna utána ment ki, 1987-ben. 1986-ban, amikor Izraelben voltunk, akkor még ő Temesváron volt. Azóta többször jártam Izraelben. Voltam aztán 1990-ben, 1991-ben. 1994-ben felvettem az izraeli állampolgárságot is, s akkor hosszabb ideig ültem ott, vagy négy-öt évet, úgyhogy évente csak két-három hónapra jöttem haza. Ott dolgoztam a szakmámban. Berta volt, amikor eljött látogatni, volt, amikor nem. De én minden évben hazajöttem június és október között. Ez inkább az anyagiak miatt nagyon jól jött, ezért is döntöttem így, de élveztem, hogy jó festékekkel lehetett dolgozni ott. És úgy örvendtek a munkámnak! Többségük erdélyiek s főleg marosvásárhelyiek voltak, akiknek dolgoztam. Nagyon jól éreztem magam ott. Mindenütt úgy voltam, mint a családban. Ott kosztoztam, és legtöbb helyen ott is aludtam, ahol dolgoztam. Vándoroltam az országban, autóval szállították nekem a szerszámokat. A kuncsaftok egymást ajánlták, versenyeztek egymással, hogy kihez menjek hamarább. Volt egy nagyon jó marosvásárhelyi barátom, Kovács Bandi, aki nagyon sokat segített azoknál a munkáknál főleg, ahol nem tudtam beszélni velük. Azok lengyel vagy marokkói eredetűek voltak. Az igazság az, hogy kevés időm volt látogatásokat eszközölni. Ha nem dolgoztam, általában a rokonoknál, a lányaimnál laktam, de főleg Évánál – nagyobb a lakásuk, több hely volt nála. Ők vittek a sós tengerhez, a Holt-tengerhez. És jártam Tel- Avivban, Haifán.

Most minden az unokák és az emlékek körül van. Igyekszünk egymásnak segíteni, mert a két unoka, Zsuzsának a gyerekei, itt van reggeltől estig. Anyagilag is, ellátásban is mi segítünk nekik. Van egy kis kertem, amit tudok rendezni, van egy kis pince, ahol kicsi bort csinálok. Mostanában már nem festek; körülbelül 1996-ig, 1998-ig dolgoztam, vállaltam munkát itt is, de utóbb inkább Izraelben.

Az utolsó, mondjuk, tíz éve majdnem rendszeresen járok szombaton az imádkozásra a hitközséghez. Én magam továbbra sem vagyok vallásos, nem imádkozom, de viszont úgy érzem, hogy ide tartozom. És a hitközségnek szüksége van minden ép kezű, ép lábú emberre, hogy elmenjen, részt vegyen az imádkozáson, mert nehezen hoznak össze tíz embert, és tíz ember nélkül nem tudják megtartani a minjent [minjánt]. Az utóbbi években megfordult: 9 hónapot vagyok itthon, és csak két-három hónapot vagyok Izraelben. Ebben az időszakban, amikor itthon vagyok, rendszeresen megyek a templomba. Ünnepnapokon is mindig elmegyek. Az a benyomásom, hogy ezek az emberek, akik vezetik a hitközséget, azok önfeláldozással végzik a munkájukat a marosvásárhelyi zsidóság érdekében, hogy tartsák össze a zsidóságot, és ebből nem akarok kimaradni.

Mind a két unokám szívesen eljön a zsinagógába, mikor ünnepélyek vannak. El szoktunk menni a pészahi vacsorára, széderestére. Kétszer voltak Magyarországon, Szarvason, ilyen zsidó ifjúsági táborban; a nagyobbik, ő többször részt vesz ifjúsági találkozókon is. A nagyobbik most is megy Temesvárra, van valamilyen cionista ifjúsági találkozó. És nem beszéli meg velünk, hogy menjen vagy ne menjen, hanem ő érdeklődik, saját akaratából megy. Még nem vetődik fel az a probléma, hogy kimegy-e Izraelbe, még nem aktuális. Mindegyik lányunknál, mikor elvégezték az egyetemet és kezdtek dolgozni, csak akkor vetődik ez fel. Tudniillik, mégis a szocialista rendszerben voltak olyan előnyök, hogy könnyebben tanulhattak a lányok, ösztöndíjat kaptak, nem volt nehéz az eltartásuk, a fenntartásuk az egyetemen, de most nehezebb. Most a nagytatájuk gyűjtött egy kicsi pénzt, amíg kint dolgozott Izraelben, s ezt most az unokákra szép lassan költi el. Nagyon sokat kell segíteni. A lányom egyedül, a munkájából nagyon szegényesen tudna élni. Mint minden más ember, valahogy megélne, de csak valahogy. Négymillió lejből, hogy kétmillió lejt fizessen lakásfenntartást, iskoláztatást, nem megy. Így mikor valami probléma van az iskoláztatással, akkor legalább nyolcvan százalékban mi fedezzük ezeket a kiadásokat.
 

Életrajz

Hadd meséljem el, hogy az anyám és én hogyan vesztettük el a hitünket Istenben. [Weisz] Ernőt, anyám öccsét behívták munkaszolgálatosnak, és a szovjet frontra vitték (a hírhedt Don-kanyarba). Ő a harmincas évei közepén járó, egészséges, jókötésű férfi volt. Késő ősszel küldött magáról pár fotót, ezeken egy életerős fiatalembert láttunk lövészárokásás közben. A következő levelet már nem ő, hanem a parancsnoka küldte: ebben az állt, hogy Ernő az éhezés és a hideg miatt meghalt. Anyám, Bihari Lajosné, született Weisz Ella [1904–1982] a hír hallatán teljesen összetört, mert nagyon szerette az öccsét. Nagybátyja, aki a család orvosa is volt, azt javasolta, hogy utazzon el egy kis időre, hogy szellemileg és fizikailag is felépüljön. Ezért mentünk aztán Mátrafüredre, erre a hegyvidéki nyaralóhelyre. Ott anyám találkozott egy rabbival, akinek elmondta Ernő tragikus történetét és azt, hogy ezért elvesztette hitét Istenben. Nagyon hosszan beszéltek, de nem emlékszem pontosan, hogy miről. Az egyetlen dolog, amire világosan emlékszem, anyám utolsó kérdése volt: „Miért kellene hinnünk Istenben?” Erre a rabbi csak ennyit tudott mondani: „Hinnünk kell, mert hinni jó.” Anyám ezt a választ nem tudta elfogadni, és attól fogva nem hitt Istenben. Akkoriban 11 éves voltam és nekem teljesen elfogadhatónak tűnt a rabbi válasza. A következő évben egy sábátkor szokásom szerint a zsidó gimnázium zsinagógájába tartottam, ahova iskolába jártam. Az iskola elég messze volt a lakásunktól, de mivel zsidó iskolában tanultam, a sábát miatt gyalog kellett mennem. Számomra ez teljesen természetes volt, még télen sem bántam a dolgot. Ezen a bizonyos sábáton az istentisztelet után gyalog tartottam hazafelé, amikor megláttam a vallástanáromat, azt, aki a zsinagógában a prédikációt tartotta. Ő, amint elment az iskola közvetlen közeléből, felszállt az első arra jövő villamosra. Nagyon meg voltam döbbenve, de nem mondtam el senkinek, hogy mi történt. Azért éreztem, hogy a hitem csökkenni kezd.

Az apai nagyapám, Weisz László. Nem sokat tudok róla, mert meghalt mielőtt én megszülettem. Azt tudom, hogy kereskedő volt, és volt egy boltja. Meghalt 1912-ben, hat gyereket hagyva maga után. A felesége, aki azelőtt nem dolgozott, átvette az üzlet vezetését.

Az anyai nagyapám, Weisz  Mór, 1870 körül született. Kereskedő volt, de miután  Budapestre költözött 1906 körül, egy boltban dolgozott. Azt hiszem, ő volt a tulajdonosa ennek a vegyesboltnak, ahol mindent árultak az élelmiszertől kezdve a szövetekig és mosószerekig. Feleségével, Izsák Eszterrel [1880–1944] hét gyerekük volt.

Ez a nagymamám volt a kedvenc nagymamám [Izsák Eszter Izsák Erika interjúalany apjának, Izsák Károlynak a nővére volt. A Centropa Izsák Erkával is készített interjút. – A szerk.] Amennyire emlékszem, ortodox asszony volt, egy kis ortodox sulba járt, hozzájuk közel. Minden ünnepet megtartott, különösen a Pészachot. Erre alaposan felkészült. De amennyire emlékszem, nem hordott sájtlit, és nem igazán volt kóser a konyhája. Úgy emlékszem, hogy külön edényt használt a húsos és a tejes ételeknek, de szerintem csak egy mosogatója volt. Minden ünnepet Eszter nagymamám lakásában ünnepeltünk. Szép és óriási lakásuk volt, ami elfoglalta az egész emeletet, az ablakok az utcára néztek – az épületben ez volt az egyetlen ilyen lakás. 

Nagyon büszke voltam a nagyszüleimre és mindig csodáltam a lakásukat, ami hatalmas volt. Volt egy szép nagy kerek asztaluk, ami körül mindannyian le tudtunk ülni. Amikor összejött a család, mindig ez történt. Összesen tizennégyen voltunk.

Nagymamának öt testvére volt. Egyikük, a [Izsák] Henrik bácsi, úgy tudom, hogy az első világháborúban halt meg. Vele soha sem találkoztam. Amikor 1958-ban Kínába mentünk, és mielőtt elindultunk, az anyám azt mondta nekem: „Vera, ha Irkutszk felett repülsz el, nézz le, és gondolj Henrik nagybácsira, aki az első világháborúban itt halt meg.” A nagymamám testvérei közül csak egyre emlékszem, [Izsák] Edére, a család orvosára. Ő az 1930-as években lelkes cionista volt, de a családban senkit sem próbált meggyőzni. Túlélte a háborút, és az 1950-es évek végén alijázott. Izraelben halt meg.

Anyai nagymamám egy másik testvére, [Izsák] Flóra 1895-ben született és két férje volt. Az első férje tisztviselőként dolgozott egy bankban. Nem volt gyerekük. A második férjétől, Lőwy Mórtól két fiúgyereke született. A férjének kóser hentesboltja volt egy Budapest melletti faluban. Móric, az 1920-as évek elején megbetegedett, ezért Budapestre költöztek, és így élték túl a háborút. Flóra nagynéném bérelt egy tejboltot, amit ő vezetett. Az egyik fia, Alfréd megváltoztatta a nevét Lukács Andrásra. A másik fia, Béla textilüzletben dolgozott. Mindkettőjüknek volt családja. A második világháború után is tartottuk a kapcsolatot Flóra nagynénémmel. 1971-ben halt meg.

Eszter nagymamának tehát hét gyereke volt. Ernő a Don-kanyarban halt meg. Ernő 1908-ban vagy 1910-ben született, és szabó mesterséget tanult, de autóbuszkalauzként dolgozott. Nagyszüleimmel lakott a Liliom utcában, és nőtlen volt. Anyám egy másik testvére szemfülesen már 1938-ban alijázott. Anyám fivére, Weisz Jenő feleségül vette Rappaport Elzát 1936-ban. Tehát a két Weisz testvér, Jenő és Márton feleségül vette a két Rappaport nővért, Magdát és Elzát. Jenő, fogadólegényként dolgozott egy kávézóban. Ahogy én visszaemlékszem, az ő munkája abból állt, hogy a vendégeket elvezette a kijelölt asztalukhoz. A feleségével együtt eldöntötték, hogy alijázni fognak. Úgy tervezték, hogy előbb Jenő kimegy 1938-ban, hogy elintézze a helyzetet, majd őt követi Elza. De Elzát deportálták, és soha nem tért vissza. Jenő újraházasodott Izraelben. Révkalauzként dolgozott Haifában. 1962-ben eltűnt Izraelben, és többet semmi hírt nem kaptunk róla. Amikor 11 órát Izraelben tartózkodtam, semmilyen nyomot nem találtam, hogy életben lenne. Márton, miután befejezte az egyetemet, elment Párizsba szerencsét próbálni. Andor is vele ment. Visszatérve Magyarországra, fogadóportásként dolgozott egy előkelő szállodában, felhasználva az angol, francia és német nyelvtudását. Elvitték Borba (Szerbiába) kényszermunkára. Küldtek egy képeslapot, amint meneteltek  Borból Magyarországon keresztül. Fertőrákoson halt meg.

Az egyik nagybátyámat különösen szerettem, mert ő és a felesége sokszor vittek magukkal kirándulni. Most is gyakran járok túrázni. Így őrzöm az emlékét ennek a kedves nagybácsinak. József bácsi, Márton és Andor [Weisz József, Weisz Márton és Weisz Andor, az anya, Bihari Lajosné, szül. Weisz Ella testvérei] az osztrák határ közelében egy halálmenetben halt meg. Mártonnak felesége volt, Magda, aki 1944-ben gyereket várt. Márton azt kérte a feleségétől, hogy a lányt Erzsébetnek nevezze el. Magda kórházban szült, de a gyermek egyhetes korában éhen halt. Nagyon el volt keseredve, és elhatározta, hogy soha nem házasodik meg. De néhány évvel később egy gazdag venezuelai zsidó, aki látogatóba jött Magyarországra, beleszeretett, és megkérte a kezét. Magda először nemet mondott, de a rokonok meggyőzték. Összeházasodtak, és Venezuelába költöztek. Egy kislánya született ott, akit Erzsébetnek nevezett el.

Izsák Ede nagybátyám [Izsák Ede a nagymama fivére volt] cionista volt, a foglalkozása pedig orvos. Ő volt a Magyar Cionista Szövetség. Feleségül vette Beck Irént, akinek az apja bérlő volt, hatalmas ingatlanokat bérelt Dunántúlon. Irén nem dolgozott, de ő volt a WIZO magyar szekciójának az elnöke. Nagystílűen éltek: bridzs partik, elegáns összejövetelek, cselédek. Ennek ellenére Irén, aki egy nagyon vallásos családból származott, kóser konyhát vezetett, de a férje rokonainál, akik nem voltak kóserek, elfogadott más ételt is. A háború alatt Ede mint cionista vezető, bejuthatott a „Kasztner vonatba”. Ez volt az a fontos zsidó személyeket szállító vonat, amelyet Kasztner Rezső vásárolt meg a náciktól, és Bergen-Belsent érintve Svájc felé tartott. Ede és Irén 1957-ben Izraelbe alijázott.

Én 1931-ben születtem Budapesten, két évvel azután, hogy a szüleim összeházasodtak. Apám, Bihari Lajos [1898–1980] kereskedő volt. Illyén [Illye – Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2400 főnyi lakossal. – A szerk.] született. Miután Budapestre jött, nem tudott a kereskedésből megélni, így aztán felcsapott kocsmárosnak. És az is maradt egész életében. Anyámmal a Dohány utcai neológ zsinagógában házasodtak össze.

Édesanyám, Weis Ella [1904–1982], Szatmárnémetin [A Szatmár vm.-ben lévő városnak 1910-ben közel 35 ezer lakosa volt. Vallásfelekezetek szerint a lakosok a következőképpen oszlottak meg: 20-20% volt a római, ill. görög katolikusok aránya, 38% a reformátusoké és 21% az izraelitáké. A város a trianoni döntést követően Romániához került. – A szerk.] született, később az egész család átköltözött Budapestre. Kalapos volt, de miután 1929-ben férjhez ment, abbahagyta a munkát. Egyedüli gyerekük voltam. Azt mondták nekem – bár soha sem tudtam eldönteni, hogy tényleg így van-e –, szóval azt mondták nekem, hogy mindenből a legjobbat akarták nekem adni, és ezért nem akartak több gyereket. Édesanyámmal az egyetlen komoly konfliktus 7-8 éves koromban történt A játszótéren voltam, amikor a Vöröskereszt kakaóskávét és kenyeret osztogatott a gyerekeknek, és én is ettem belőle. Édesanyám, mikor megtudta, nagyon mérges lett, mert amint mondta, „elvettem más gyerek elől az ételt, pedig nekem nem volt szükségem rá”.

Édesapám italboltban dolgozott. Ott dolgozott a második világháború előtt és után is. Édesapámnak csak hat elemi iskolája volt. Valamikor kereskedő volt, de miután Budapestre jött, nem volt sikere a kereskedésben, így eldöntötte, hogy megpróbálkozik az italbolttal. Így maradt kocsmáros egész életében. Ahogy én vissza tudok emlékezni, az italbolt, ahol dolgozott, Óbudán volt, a Vörösvári úton. A második világháború után édesanyám segített neki a boltban, amit béreltek az államtól. Itt dolgoztak egészen nyugdíjas korukig.

Pár éves voltam, amikor kis egyszobás lakásunkból egy nagyobba költöztünk. Volt egy szép tálalónk és egy neobarokk szalongarnitúránk. Voltak porcelánjaink is, de sosem tartottuk vitrinben őket. Olyan kispolgári dolog lett volna! Volt egy cselédünk, aki a vásárlástól kezdve a főzésig és a takarításig mindent elvégzett, a nagymosást kivéve. Erre külön asszonyt vettünk fel, akik csoportosan jöttek fel Pestre vidékről.

Nem emlékszem túl sok mindenre az otthoni életemből. A napjaimat általában az iskolában töltöttem. Sok különórám volt, és sportoltam is. Jártam külön németórára, és az iskolakórusban énekeltem. Nyáron a barátaimmal a Dunában úsztunk és eveztünk, télen pedig a városligeti műjégpályán korcsolyáztunk.

Minden nyáron három hetet üdültünk. Vagy a hegyekbe mentünk, vagy a Balatonra, vagy pedig a Velencei-tóhoz. Általában lakást vagy házat béreltünk. Azt hiszem, hogy ezek a vakációk anyámnak nem voltak teljesen gondtalanok, mert nem vittük magunkkal a cselédünket, és minden házimunkát egyedül kellett csinálnia. A nyaralás igazi családi esemény volt. Sokat kirándultunk, ezek tényleg gondtalan idők voltak, minden kötelezettség nélkül.

Német nyelvű óvodába jártam. A szüleim fontosnak tartották, hogy folyékonyan beszéljek németül. Ezért aztán a gimnáziumban német különórára is jártam. A Szvetlána utcai általános iskolába jártam. Nem volt kimondottan zsidó iskola, az osztályban szerintem csak öten vagy hatan voltunk zsidók. Az általános iskola után az [Abonyi utcai] Zsidó Leánygimnáziumba mentem. Annyira szerettem oda járni, hogy az minden korábbi iskolai emlékemet elhomályosította. Négy tanáromra tisztán emlékszem. Az egyik a latintanárunk volt. Nagyon kedves ember volt, de nem tanított túl sokat, úgyhogy aztán érettséginél segítenie kellett nekünk, persze titokban. Aztán volt a tornatanárnő. Miatta nem lettem kitűnő tanuló, mert nem adta meg a jelest. Zsoldos Jenő, a gimnázium igazgatója, híres irodalomtörténész volt, aki tudásban és emberileg is nagy formátumú ember volt. Életem egyik legszörnyűbb napján igen mély benyomást tett rám. 1944. március 19-én iskolába indultam. Mindenki az osztályteremben volt már, amikor az igazgató bejött. Felálltunk, de ő ahelyett, hogy elkezdte volna az órát, azt mondta nekünk, hogy a legrövidebb úton menjünk haza, és ne kérdezzük, hogy miért. Fogalmunk sem volt róla, hogy mi történik, de mivel nagyon tiszteltük, szót fogadtunk. Amikor hazaértem, anyám meglepődve nézett rám. „Hogyhogy ilyen korán jöttél?” – kérdezte. Mondtam neki, hogy az osztályfőnök magyarázat nélkül hazaküldött mindenkit. Egy óra múlva a rádióból tudtuk meg, hogy a németek megszállták Budapestet. Nekem ekkor kezdődött a második világháború. 

Anyámmal együtt csillagos házba kerültünk. Egy kis idő múlva elvitt egy intézetbe, ahol zsidó gyerekeket bújtattak. Egyik este hallottam, hogy a felnőttek arról beszélnek, hogy mindnyájunkat a gettóba fognak vinni. Egy barátommal elhatároztuk, hogy megszökünk. Szinte nem is volt rá időnk, hogy átgondoljuk, hová mehetünk, olyan gyorsan megléptünk, ahogy csak tudtunk. Borzalmas éjszaka volt, zuhogott az eső, teljesen átázott a ruhánk. Különösen az enyém, mert beleestem egy pocsolyába. Valahogy leértünk a Moszkva térre, és felugrottunk egy villamosra. Tömve volt, és hamarosan elvesztettem a barátomat szem elől. Sohasem tudtam meg, hogy mi történt vele. Mire a villamos az Apponyi térre érkezett, majdnem teljesen kiürült. Egyetlen ember ült a közelemben, ráadásul egyenruhában. Amikor észrevett, elindult felém. Annyira megijedtem hogy leugrottam a mozgó villamosról. Hogy ez az ugrás mentette-e meg az életemet vagy nem, soha nem fogom már megtudni. Irén nénihez mentem, apám kikeresztelkedett nővéréhez, aki egy keresztényhez ment férjhez. Ők próbáltak szerezni nekem hamis keresztény papírokat, de nem sikerült nekik. Így megkerestem anyámat és a felszabadulásig vele voltam a gettóban. Mindketten szerencsésen felszabadultunk. Apám, aki munkaszolgálatban volt, szintén túlélte a háborút.

A volt férjemet, Kemény Andrást [1931–1992] 1950-ben az egyetemen ismertem meg. Ortodox családból származik. Az apja villanyszerelő volt, és nagyon vallásos ember. Minden reggel tfilint rakott, még a háború után is. 1952-ben házasodtunk össze. Sajnos csak polgári esküvőnk volt. A férjem szüleihez költöztünk. Ági lányunk egy évvel később született. A gyermekbénulás-járványban 15 hónapos korában megbénult. Nagyon nehéz volt, mert egyetemre jártam, és szegény Áginak is a gondját kellett viselnem. A szüleim nagyon sokat segítettek. A férjem diplomataként dolgozott, és egyszer találkozott egy kínai delegációval. Elmesélte nekik, hogy milyen borzalmas betegsége van a lányunknak, amire ők azt mondták neki, hogy talán Kínában meg tudnák őt gyógyítani. Járhatna akupunktúrára, és az talán segítene. Felkerekedtünk, és hárman Kínába mentünk, ahol 5 évig éltünk. A lányom nem gyógyult meg, de talán a betegség terjedését sikerült lelassítani. Ági, állapota ellenére elvégezte a Zeneakadémiát, zenetörténész lett.

Az 1970-es évek elején váltam el. Kénytelen voltam Ágit mozgássérült-otthonba elhelyezni, mert nem tudtam egyedül mozgatni, hiszen tolószékben van. Minden nap meglátogatom, és amikor ideje engedi, mert nagyon elfoglalt, haza is viszem.