Travel

Poznan
Poland
Interviewers: Agata Patalas, Joanna Fikus
Date of interview: April-May 2005

Mr. Leopold Sokolowski is 82 and retired. He lives in Poznan. He graduated from the Political Science Department at the Adam Mickiewicz University in Poznan, but he never worked in this profession. He was a technician-mechanic at the Rolling Bearing Factory in Poznan. His name used to be Pynchas Federgrün, but he changed it after the war. He spent his childhood in Cracow. He was raised in a traditional, not very well-to-do Jewish family. He just managed to celebrate his bar mitzvah before the war. He studied in cheder, went to talmud torah. In his reminiscences, he often uses Yiddish words. He lived through the war in Niepolomice and the camps. He lost his entire big family. After the war, he married a Polish woman from a family with communist sympathies. He is active in Jewish organizations. He is one of the few in the Poznan community who can pray in Hebrew and therefore he is often asked to lead the prayer. Unfortunately Mr. Sokolowski's declining health keeps him at home more and more.

My family history
Growing up
Religious life
During the War
After the War
Glossary

My family history

My mother's family name was Schnitzer. My grandmother used to be called ‘the old Schnitzer woman,' and I have to confess I can't remember her first name; I called her simply ‘Grandma.' I spoke Yiddish with my grandparents, so Grandmother was ‘bube' [Yiddish for grandmother] and Grandfather was ‘zeide' [Yiddish for grandfather] and that was it. My grandfather's name was Ksil; I don't know what that was in Polish. Ksil Schnitzer.

They were both trade people. Their trade consisted of my grandfather going to the fair with one of the peasants. He would go to Kroscienko [a town in the south of Poland, around 80 km south-east of Cracow], or to Szaflary [a town, around 70 km south of Cracow], or Nowy Targ [a city, around 70 km south-east of Cracow]. He was a bearded Jew whom people trusted. He used to bring, for example, five geese, five hens and ten dozen eggs. With the help of a neighbor or a wagon driver he would distribute those among the local Jews, those who could afford it.

My grandfather brought poultry from the countryside. When someone bought a hen, my grandmother took it to the kosher butcher, to the ‘siojchet' [Yiddish for shochet], and delivered poultry to the clients which was ready for cooking, that is, plucked and gutted. Clients bought from her, because they trusted her. They knew that poultry from the old Schnitzer woman had been ritually killed by a kosher butcher and if the hen swallowed something at the courtyard, like a nail or something, and my grandmother found it while gutting, she wouldn't sell the hen because it wouldn't be kosher. My grandmother paid the kosher butcher for his work and calculated that and her own work into the cost.

My grandfather on my father's side was Salomon. I have a document that says: ‘In response to your letter, the city of Cracovia archives inform, that the 1921 records list in the city of Cracow: Salomon Federgrün, a shoemaker, residing at Podbrzezie Street, born 31st August, 1872 in Tarnow, permanent residence in Cracow since 1881. His wife, Reisa Federgrün, born 15th March 1872 in Sechna, Limanowa district [a town in the south of Poland, around 50 km south-east of Cracow].' My grandmother died in 1936 or 1937, I can't remember exactly. She was a nanny. I have been to their apartment at Podbrzezie, opposite the Hebrew secondary school, later named ‘Doctor Hilfstein School' [Hebrew Elementary School and Jewish Co-ed Secondary School; since 1936, Chaim Hilfstein's Private Co-ed Secondary School, at the corner of Podbrzezie and Brzozowa Streets; it was the best known Jewish school in pre-war Cracow, which educated children in the spirit of Zionism and Polish patriotism].

My grandfather stopped working before the war; he had Parkinson's and was already shaking. He went blind after one of his eye surgeries and I used to go for walks with him as a 13 or 14-year-old, holding him by the hand. I was very impressed when my grandfather would say, ‘now we will turn left, into Brzozowa Street.' And he was right, he knew. I was impressed he remembered the names of the streets. My grandfathers, both on my mother's and my father's side, were bearded Jews, but they didn't wear a streimel, only a black hat. My grandfather always wore black. He wore a regular coat, not a ‘bekiesza' [a traditional frock coat].

My mother's name was Tonia or Taube, nee Schnitzer. She was born on 14th April 1895, most likely in Nowy Targ. She finished two grades of elementary school. She was a big woman. My father was thinner. My mother was an unhappy woman, because her hearing was bad, probably because of the scarlet fever she contracted when she was a child. That influenced her contact with the world. She stayed at home more. Because of that, she didn't have a circle of friends. She got occasional jobs at richer families. She did the laundry and fixed the clothes she washed. It took two days to do the laundry of a large family. She ate there, and sometime, in addition to the pay, she brought home some food-some bread or cake. I remember she used to do the laundry for a baker's family. In addition to that she used to sew trousers for a seller who went to trade fairs, for example to Nowy Targ. The garments were already cut out and she only sewed them together. Those were cheap work clothes. My mother made some extra money this way.

She had a sister, Sala, and two brothers, Chaim [Henryk] and Pinek [Pynchas]. My mother's sister, Sala, must have been born in 1897 or 1898. In 1923, before I was born, she went to France with her husband. Her husband's name was Max Barasz. He was a Jew from Oswiecim [a town in southern Poland, around 70 km west of Cracow], who served in the Austrian army 1. He went to France, made some money there, and came back to Poland to get married. It so happened that he met my aunt in Nowy Targ and came to get married to her. That was the custom, to marry among one's own. Tonka didn't have me yet, but she was already married to my father.

So Max married the younger sister, Sala. He remained in Poland for a while, working to earn for the return trip to France, and then they went. They must have had a pretty good life over there. They opened a hairdressing place in Paris. Before the war, they visited us twice, I think. During the war, they lived in Paris. I don't know the details, but they say it was very hard. Their children's names were Lulu and Ronny. We used to call them Lulek, I don't know how that sounds in French, and Ronny, Renee, which sounds like the Polish Renata. I think her name was really Ruhl, like the grandmother my sister also got her name after. I don't know exactly when they were born.

Chaim or Henryk Schnitzer was also younger than my mother. I don't know which year he was born, perhaps in 1900. I was born in 1924 and he got married soon after. Before the war, Uncle Chaim lived in Zakopane [a well known tourist town in the Polish Tatry mountains, around 100 km south of Cracow] and in Nowy Targ, until 1939. He died with his wife and daughter, I think [during the Holocaust]; the daughter was younger than my sister, so she must have been born around 1932.

My mother's youngest sibling was her brother who had the same name I do, Pynchas. We used to call him ‘Uncle Pinek.' Aunt Sala encouraged him to come to Paris in 1933 or 1934; they taught him the hairdressing trade and he stayed with them. He visited once. He got married in Paris to Aunt Klara, whose maiden name I can't remember.

My father, Albert Federgrün, Abel, was born on 1st September 1896. He had three brothers and a sister: there were five of them altogether. Uncle Adolf was really Awawie, Uncle Snil was Samuel, the youngest uncle, Dolek, was David, the one sister was Regina and her husband Moniek was Mojzesz Griner.

My father's younger brother, Adolf, made shoes, but he was also a tradesman. Again, that was small-scale trade. He went from store to store and asked, ‘What do you need?' and the shoemaker would say, ‘two boxes of hobnails, clouts, leather for the soles.' My uncle Adolf was really a go-between. He would buy 20 boxes of nails at a discount and then he lived on what he made reselling those. His wife Rega, Regina I guess, did a little sewing. Of course she didn't have a regular workshop, only did alterations on the side. They had a daughter and a son. The daughter, Jecia, was six months younger than I am, born in November 1924. Then there was Leos, slightly younger than my sister, he could have been around five before the war broke out. [Editor's note: Leos was born in 1930.]

Another brother of my father's, Samuel, also did some shoemaking and his wife, Hela, didn't work. Samuel didn't have any children. Then there was Regina. She also didn't work. Her husband, Uncle Moniek, worked as a journeyman at the butcher's. They had two small children. I am embarrassed to admit that I don't remember their names.

They youngest, Uncle Dolek, Dawid, went furthest in terms of professional hierarchies. He became a tailor. Apparently he was a pretty good tailor of women's clothes, and he got a job at the Leon Barciejowski firm, in Cracow, at Florianska 28. A big store, right in the center of Cracow. He was a cutter. That was aristocracy among the professions, for they had very good clients there. He was married to aunt Gusta. He managed to have a child before the war.

My father was the oldest. He was 18 when World War I broke out [in 1914]. He was a newly graduated journeyman, in the profession which used to be called ‘water-main technician' and which today is called simply ‘plumber.' But he didn't work in his profession, only performed various other jobs. For four years he served in the Austrian army. After World War I, he returned to Poland.

Growing up

I was born on 14th June 1924, into a relatively poor Jewish family, in Nowy Targ. My name was Pynchas Federgrün. We lived in a rented apartment which consisted of one room. I was the oldest and the only son. My sister was six years younger; her name was Ruchel, Renia, Rachela. In writing, the name was Renia. My sister went to a school for girls on the corner of Dietl and Swietego Sebastiana Streets. She managed to finish two grades. She was nine when the war broke out. I remember her as a girl when I was already grown up. I can't remember her games or her toys. A struggle to survive was all that mattered when Father was without a job. Our house is still standing today at Miodowa Street. There was no place where children could play over there. One had to go to the park.

My father first worked in a factory producing paper bags. Factory is a big word: there were three of them working there. One trimmed the paper on a guillotine, another applied glue and the third one put the bag together. Those were popular at the time: triangular, rectangular. My father had an accident there. I may have been four or five; I remember that Father had a bandaged finger. Later he couldn't move that finger. And then I don't know what happened, for one does not consult such things with one's children, whether he was fired or what, but one way or another he got a different job at the Wholesale Flour company.

The owner was Mr. Syrop, whose son, a medical doctor, was a dentist in Cracow. Mr. Syrop had a large flour storehouse. He didn't need many employees. My father would receive a freight-car of flour, enter it in the books and go get a neighbor saying flour needs to be brought from the station. He would hire someone with a horse and wagon to bring the flour from the station. My father only had to count the sacks and enter into the register how many sacks there were of wheat and how many of rye. He was a warehouseman of flour. When a buyer came with a list, say, 200 kilograms, my father would issue 200 kilograms. Then Syrop got sick and closed down his business. He was a rich man. He owned a whole house at the town square. He took up one floor and rented out the ground floor to storekeepers.

In 1935 my father was unemployed. In the small town of Nowy Targ it was hard to find a job. Since my father was from Cracow and had family there, he decided to go to Cracow. We didn't have an apartment there, so we moved in with my father's sister, Regina. Two families lived in a room with a kitchen, at 20 Berka Joselewicza Street. A year or two later [1936-37], my father rented a room from Tajtelbaum; I think it was at 28 Florianska Street. Tajtelbaum had a hat store at the front of the building, at 13 Miodowa Street. He lived in one of the front apartments, on the second floor. I don't know how big his place was, but I'm sure it wasn't poor. Various paupers lived in the two annexes and we rented a room there, on the first floor.

There were about five rooms, each with a separate entrance from a long corridor. In the corridor, about 25-30 meters from our room, there was a water pipe from which we took water and had to carry it to our room in a pail. One had to take walks to the toilet over there, too. We had a brick stove which served for cooking. Two pails: one on a chair, the other under the chair. The enamel-coated pail on the chair held drinking water and the zinc one under the chair I used as a child to pee, because I didn't want to go to the toilet; it was not a water closet type of toilet but one into which things fell by gravitation.

When still in Nowy Targ and before I went to elementary school, I started attending cheder. I must have been four or five. We began by memorizing the alphabet, then we started putting syllables together. I remember that for disciplinary purposes students were taken onto the lap and spanked. I can't remember having been spanked, but I'm sure I must have gotten my hands slapped more than once. The melamed held one's hand and hit it with a reed. And we studied. I studied ‘chymys' [Yiddish for Chametz - Pentateuch, Torah], every year ‘apyats s natchala' [Russian for all over again]. We also did one or two chapters of Rashi 2. The teacher - if one may call that a Rabbi - was a bearded Jew, who spoke in Yiddish and we translated into Hebrew. It took a long time.

I went to cheder until I was thirteen, at least until my bar mitzvah. Right before my bar mitzvah I managed to learn some Rashi. I knew how to read some of those small letters without punctuation. There was a hierarchy: first one studied chymys, then Rashi, and then ‘mysnajec' [Hebrew: Mishnah - part of the Talmud] which was like aristocracy in terms of intelligence. I went to cheder in Nowy Targ, there was one by the temple, but I can't remember the names of any of the rabbis.

In Nowy Targ I went to elementary school. At the time those were separate for girls and for boys. It was called Public Elementary School. I finished five grades there. I went to the sixth grade in Cracow, after we moved there, at Miodowa, 36 Miodowa, I think. The building is still there, but I don't think it houses a school any more. That was J.I. Kraszewski Public Elementary School #8. It was a school for Jews only, because only Jews lived in Kazimierz 3, but it was a regular school, the teachers were both Jewish and non-Jewish and the program was a regular elementary school program. We had religion. I can't remember much from those religion classes at school.

I remember that in Nowy Targ the first five grades were mixed: there were some Jews, but most of the students were non-Jewish. We recited ‘Boze cos Polske' [a Polish patriotic song, religious in character]; they said that, after all, we also believe in God. Obviously when they [the catholic children] had the catechism, we left. I can't remember the name of the teacher who gave religion classes to Jewish students. I have no grade transcripts, they are all gone.

In Cracow I went in the afternoons to Ester Kupa's or Ester Warszauer's Talmud Torah. It was at the corner of Ester Street and Nowy Square [between the two World Wars in Cracow there was a talmud torah at the corner of Ester and Warszauer Streets. It was the oldest Jewish school, in operation since the 17th century, for the children of the poorest. Besides the basic Judaism studies, it taught the Latin alphabet and basic math]. Today there is a medical clinic there - I went to look at it, to reminisce.

I don't think we went to school every day, only some days of the week, two or three. There were a dozen or so of us, the Rabbi would come, we would read and he would correct us, supplement, explain, one would repeat, then we all repeated as a chorus. That was the system. I have to say that several times I went to the Azyjczyk Temple [Ajzyk Temple, known as Ajzyk Shul, at Kupa Street in Kazimierz] out of curiosity; there was a shtibl there, and one could go to additional lectures there. I was interested in that. Before the war, I had no doubts when it came to my beliefs. God and all of that were the authoritative truth to me, unequivocal.

After a year of unemployment [1936], my father got a job at the Syjonistyczny Klub Towarzyski [Zionist Social Club], at 71 Grodzka Street, right at the feet of Wawel. The building is not longer there today, it has been torn down. My father was in charge of the cloakroom, my mother did the cleaning, and I didn't have a function. I was 13 then, just graduated from elementary school. There was a well-known Jewish philanthropist, Miki Aleksandrowicz [most likely it's a reference to an old, wealthy, Jewish, Aleksandrowicz family; in the 1920s and 1930s they owned a large paper company], who lived on Swieta Gertruda Street, and who went to Israel [then Palestine] on 2nd September 1939, I think. My father asked him to finance my school. Aleksandrowicz said, ‘alright, I'll pay for his school.'

I wanted to be trained as a locksmith, but I was not physically very fit, so nobody wanted to hire me. I could try at the tailor's or at the shoemaker's, but not at the locksmith's. So I went to the Jewish Trade Middle School, at 10 Stradom Street. [The Jewish Coeducational Trade Middle School, later renamed Jewish Trade Gymnasium, was created in 1933. Apart from general and professional subjects, subjects related to Judaism were also on the curriculum. It was located at Stradomska 10 Street.] The name of the school's founder was Stendig, I can't remember his title. It was a three-year trade school, which gave accountant or, as they said before the war, bookkeeper qualifications, but no matriculation or qualification for further study. I paid reduced tuition, because I was poor: 15 zlotys a month. Aleksandrowicz put down 150 zlotys and a whole year was paid for. After a year, he didn't pay anymore, and I was already 14, so I went to work.

I became a courier for an institution called the Jewish Economic Council. It was run by Dr. Sternberg, a tall man, whose first name I can't remember. The Council was located at 5 Swietego Sebastiana Street; shortly before the war, it moved to Zyblikiewicza. It was an institution created to deal with the Jewish problems. What were the Jewish problems? The rich had their legal counselors to manage their affairs and the poor went to the Council. It ran a job agency, with which only Jews could register.

Right at that time, two to three months after I started work, Zbaszyn 4 came up; Hitler got rid of several thousand Jews, some of whom were sent around Poland, and some of whom ended up in Cracow. Most of those people belonged to the Jewish intelligentsia, whom the language barrier did not allow to undertake proper work. The Jewish Economic Council held workshops at Koletek Street. They taught manufacturing leather goods: wallets, billfolds, pocketbooks; later they did saddles, harnesses. They gave driving lessons, so these people could find jobs in a short time. I was very poorly paid over there. I carried messages. Say, some Jew reported he needed five workers: they had to be found at their addresses and I delivered those messages. My other job was cleaning; my mother used to come help me and I did the dusting. It went on like that until 1939.

On account of my father's job in the cloakroom of the social club, I knew some of the Jewish intelligentsia, because I used to help my father collect membership dues. I knew that at 2 pm I can find Doctor Zimmerman at Starego 24 Street, but if I come later, they will say he is not available or that he is sleeping. I even had a plan how to get there - that's how I knew where the Jewish intelligentsia lived. One Ohrenstein, director of the Suchard chocolate factory, used to come to the Club with his wife. The wife always brought me three, four chocolates. They lived on Kossaka Square 3. I remember that when I went there to collect the membership fee, I would ring the bell, it would sound - there were no intercoms these days, after all it was over half a century ago -, and I would walk it; a little window would open: ‘whom do you wish to see?,' this youngster would ask me. ‘Director Ohrenstein,' I'd say. Very well. But I would not be let in on the main stairs - covered with a red coconut rug - only through the yard and the kitchen door, where I would hand the slip to the servant who would come back in a minute to give me 2 zlotys or 9.

The chairman of the Club was Izaak Stern, a proxy in a bank located on Stradom Street, in the same building as the cinema. Mr. Bachner was the secretary, Mr. Schwarts was the treasurer; both worked for the same bank. The Club was frequented by the Jewish elite, Jewish intelligentsia, the so-called general Zionists 5, for they were neither ‘mizerachiani' [Mizrachi] 6, nor ‘szomeracajer' [Hashomer Hatzair]7, neither left, nor right.

At the Club, besides the reading room, there was a little café in which one could order tea, coffee and a pastry. Special events were organized, such as the ‘Cabaret Night.' Henryk Vogler, who died several months ago in Cracow and who graduated from Law School before the war, used to work for the cabarets writing scripts. There was also Artur Norman, also an MA, though I don't know what his profession was, another young man, who wrote not only comic routines but also plays. Dances and lectures by various celebrities were also held at the Club. They were not international celebrities, but locally they were well-known.

People came, left their coats at the cloakroom and that was an opportunity for me to make some money. There was a custom in Cracow, I'm not sure if it is a custom today, that when the gates to the buildings were closed at 10pm and one came later and had to ring for the janitor to open, one left a tip. The Club was on the second floor of a building where the gates were closed at 10pm, so when someone left later, I lit the way downstairs with a flashlight, opened the door and got 5 or 10 groszy.

I was socially active. After my bar mitzvah, for two years I was a member of the Akiba organization 8, led by Dolek Liebeskind 9; later Szymek Dranger joined it, then Gusta Dawidson [Dawidson-Drangerowa], both of whom died in Cracow [during the occupation, those three people were the founders of a military organization in the Cracow ghetto, He-Chaluc ha-Lochem]. My kvuc leader - kvuca was the smallest cell [Hebrew: Kvuca - group] - was Idek Tenenbaum. We went on excursions, wore those ties, those shirts, similar to those worn by the boy-scouts, and we learned Jewish and Hebrew songs.

I remember that in 1936, Uncle Pinek came to visit us with his wife and they slept at our place. In the single room, in two family beds, there was Uncle Pinek, Aunt Klara, my parents plus two little cots in which the children slept. That was their last time with us, though nobody suspected it's the last time, of course.

My father's generation - my father and his brothers - were all shaven Jews, who met at my grandfather's on Friday evenings and Saturday mornings, all together, including me, the oldest grandson, and went to pray at 6 Brzozowa Street, to the ‘besmedrisz' [Yiddish: bes medresh, Hebrew:, bejt ha-midrash - the house of learning] across from the Hebrew secondary school. Twice a year, at Rosh Hashanah and Yom Kippur, we went to Remu [a synagogue in Cracow, founded in 1533. In the cemetery next to it, Rabbi Mosze Iserles (REMU) is buried, after whom the temple is named]. One needed to pay for one's, numbered, place. I don't know how expensive that was; everybody went there to pray.

Religious life

As far as the Jewish traditions are concerned, everything was standard: a Jewish kosher house with everything that needs to be there. Maybe occasionally, at the times of unemployment and poverty, we did not observe the kashrut, but otherwise, there was ‘mychlik,' that is, dairy foods [Yiddish: milkhik - milk products], ‘fleiszik' [Yiddish: Fleishik - meat products] and ‘parowe' [Yiddish: parve], neither meat nor milk, for example herring. There was a separate case for ‘Pajsach' [Pesach]. Some of the cutlery was koshered; one boiled water in the yard. If the aluminum pot was not chipped the whole pot could be koshered there. I know that was observed. My father was not a religious man. He shaved and wore European clothes. But he was a believer and went to the temple every holiday and every Saturday. He and his brothers were very close.

I had my bar mitzvah when I was 13, in 1937. We were rather poor and bar mitzvah is an expensive affair. So I had it not on a Saturday but on a regular working day in the Tempel. [Editor's note: A progressive synagogue in Cracow at the corner of Miodowa and Podbrzezie Streets. It was built in the 1860s. In the interwar period, assimilated Jewish intelligentsia gathered there. Services were held in German and Polish. The best known rabbi of that synagogue was Ozjasz Thon]. Before the war, the Tempel was the most beautiful place. The main shammash in the Tempel was my father's cousin, whose name I can't remember. They wore those hats and robes, I don't know what to call them, and everything was exquisite. There was Doctor Ozjasz Thon 10 and doctor Szmelke, the rabbi. It was a progressive synagogue. The women were separate from the men. Next to the main building there was a smaller shtibl. That's where my bar mitzvah was held on a Wednesday.

Of course, there had to be a minyan; there were always 15 to 20 people, not more than that came. My father bought a bottle or so of vodka. That was a custom in the Temple, on special occasions, but since Jews easily got tipsy, tiny glasses sufficed. The guests were treated to some shortcake and that was it for my bar mitzvah. Poor. I knew that others got a bicycle for their bar mitzvah, or a watch, or something else. Of course I had to study, put on a tefillin. I didn't feel like it; not out of atheism, but because of sheer laziness. Since my father didn't put on the tefillin during the week, he had no moral right to reproach me that I don't pray! It meant getting up half an hour earlier and going to school at eight; one had to do the tefillin and the whole ‘shaches' [Yiddish: Szachres - morning prayer] took almost half an hour. On Saturdays I did pray, I had no religious doubt. Religious doubt came during the war.

On Friday evening my father recited the Kiddush standing up - there was my father, my mother, my sister and I. The candles were lit and there was a glass for ‘Borej pri hagufen' [a fragment of the blessing over wine in Ashkenazi pronunciation; in Hebrew: Creator of the fruit of the vine]. For there to be wine, I used to buy 5 decagrams of raisins on Tuesday; we poured water over them and they sat like that till Friday. Raisin juice was acceptable in place of wine and since wine was too expensive, we had raisin water instead. My mother made fish Jewish style, not carp, only roach, or whatever the small fish were called.

We celebrated a festive Pesach at my grandfather's [Grandfather Federgrün's]. Everybody was decently dressed - my brothers and sisters and my grandfather's family; there were a dozen or so at the table. I asked the four questions. My grandfather impressed me, for he was blind and remembered the answers by heart. I don't know how long the Seder lasted, but everything went according to the rules: there was charoset and ‘knajdloch myt joloch' [Yiddish: knajdlach mit jooch - broth with matzah balls], made from matzah flour; the cooking was done according to the religious rules.

During other holidays, everybody - my brothers, sister, brother-in-law - went to the synagogue. My aunts didn't regularly go to the temple, but the men all did. I carried my grandfather's tallit, because during Sabbath, a Jew was not even allowed to carry a tallit. Chasidim even tied their handkerchiefs not to carry a weight in their pockets, and that was allowed [a handkerchief tied to the trousers was considered part of the clothing and no longer a weight a religious Jew was not allowed to carry during the holiday].

This is the tradition I was raised in, and so I'm emotionally attached to Jewish holidays which remind me of my home; maybe it is so because I lost my family early, I don't know. Often, when I say ‘Barukh ata adonai' [‘Blessed Thou Almighty,' the beginning of prayer], I repeat all that, for it gives me inner satisfaction.

We didn't build a sukkah [for the Sukkot holiday]; it was built at the courtyard at Podbrzezie, where my grandfather lived. We went to my grandfather's with my mother and ate the meals there. I used to string paper decorations, and my father's brothers had sets of boards, a hammer and an axe. There were eight to ten such booths at the courtyard and that was how we celebrated. For ‘sykes' [Sukkot] we had a ‘lilef' [lulav], a palm leaf one waved in prayer, and there was one esrog; on Rosh Hashanah, on Kol Nidre and before Yom Kippur we went to the temple.

On Yom Kippur we went to the temple and when we came back home there was no dinner. After my bar mitzvah I was expected to fast, and I did fast some. My father didn't get anything to eat, but my mother pitied me and sometimes she would give me a roll or a piece of bread. I fasted until noon and then, obviously, a 14-year-old boy needs to eat, even if they tell him not to, so my transgressions were overlooked. I am sure my parents lasted till the evening. During Swijec [Shavuot], one simply went to the synagogue, and said the prayers. I think my grandfather fasted at Tisha be-Av. I prayed, but not before each meal, each bite.

My father wore European clothes: a jacket, a hat. At home we spoke Polish, my father, mother and I. That was good, because I didn't get the sing-song accent. But at my grandfather's we spoke Yiddish. My parents knew Polish, because my father finished seven grades of elementary school and a three-year vocational school. My grandparents also knew Polish.

I can't remember any newspapers. We had newspapers at the Club. They were kept in a wooden frame, mostly Jewish newspapers in Polish, such as Nasz Przeglad 11, from Cracow. There was a weekly from Lwow, Nasza Opinia 12. Sometimes my father would mark a passage in an article and I would read it to Grandpa. My parents spoke with my grandparents in Yiddish, but also in Polish. For a child, I knew Yiddish quite well. We spoke Yiddish at family gatherings. We knew some Hebrew words from prayer books.

At home we didn't discuss politics. Neither my parents, nor my grandparents were involved in politics before the war. We didn't have a tin for Keren Kayemet at home 13. There was too little money to spend it on this cause. We never talked about leaving Poland. Only I was active, as a 13 to 15-year-old boy, in Akiba. I know 10-15 Hebrew songs, and even one in Polish: ‘Although you have a soft bed at home, and you're protected by your mother's caring hand, give your heart and your hands and to Erec, go with the sound of the waves, for Jordan calls you, move on, don't turn back, for your strength is needed by the homeland.' But that was the only political activity, if one may call it political; otherwise nobody was a member of Bund 14 or anything else.

In Nowy Targ my friends were mostly Jewish, but I did have one Polish friend, Sikora, son of a chimney-sweep. We both lived at Dluga Street. In Nowy Targ I didn't experience any anti-Semitic sentiments 15. Maybe I was too young; I was eleven when we left [in 1935]. In Cracow I encountered that more often. I knew that one should avoid Planty between Szewska and Wislana Streets, because those guys with Chrobry swords [emblems of the fascist Falanga organization] 16, could give a Jew a beating. Even though we didn't wear armbands, everyone had his Jewishness written out on his face, somehow. They looked and they knew right away that the nose is too long. We were apprehensive.

I remember some festivities - I don't remember what kind - where students from high-schools gathered at the Town Square. I was a trade school student then, in the first grade. Suddenly a rumor went through the crowd that they are beating up the Jews. So we ran. That impressed me - that we had to run. There were some anti-Semitic signs on the walls. Not what they are today, painted on the buildings, for there was no graffiti back then, but they used to put up leaflets and posters.

There used to be a deputy, though I don't remember whether he was a member of the Parliament or the Senate, his name was Prystor 17 and he wore a little beard. He was one of the anti-Semites. Before the war there was a dispute over ritual slaughter 18. That became a pretext for an attack on the Jews. I knew that anti-Semitism was a problem, but I didn't feel it particularly acutely, because in Kazimierz everyone was a Jew. Only one person in our building was not Jewish, an older woman who was the janitor. My father worked in the Jewish community, so he did not encounter the problem either. Then there was Zbaszyn. Working as a courier I did come across that. They used to say about Zbaszyn that Hitler kicked out several thousands of Jews; chased them across the border, not all of them fully dressed.

During the War

When the war broke out 19 I was 15; I had turned 15 in June. One should fear every war, but we knew who this war was against and when the Germans invaded Cracow on 6th September, we were very alarmed. Some of the Jews began to flee to the so-called Zurawica [a town in south-eastern Poland, around 10 km north of Przemysl], where you can cross the San river, but we planned to escape to the Soviet Union. Then my father decided against it; at first he even considered that option, but I was against it. I wanted us to stay together; I thought that a family should stick together.

So we stayed in Cracow, at 13 Miodowa Street, for a period of less than a year. I was an apprentice at a Jewish ironworker's, Guttman's, workshop at 36 Dietla Street. How much of this trade could I learn in a few months? The first ‘voluntary repatriation of Jews from Cracow' 20 happened in 1940, I think. The occupation authorities announced that all Jews had to leave Cracow, but certain groups were allowed to apply for the permission to stay: those who used to serve in the Austrian or German army, those who received German honors, and those who worked in the military industry. These were the criteria. My father did become a corporal in World War I, an ‘Obergefreiter' in the Austrian army [a rank used only in the army's heavy artillery branch before 1919], but he didn't get any orders or honors, he was not a hero of World War I, he fought on the Italian front 21.

One was allowed to choose a place where one wanted to go, as long as it was within the borders of the General Governorship, of course. One was allowed to take all of one's possessions. We took some of our stuff and loaded it onto a horse-drawn carriage. We didn't have too much furniture, for we only had the one room, more or less furnished. My father decided that we'd go to Niepolomice [a town 24 km east of Cracow]. We went there, rented a room, set up house. For the first few weeks we looked for jobs, lived from day to day. The local community took care of us. There was a kitchen which gave out free meals. It was hard, but we managed.

After the eviction from Cracow to Niepolomice, we were speculating about what was going on in Cracow. The deadline for departure was 15th June, I think. But June passed by, then July [1940] and the Germans didn't force the Jews out of Cracow. So my father came up with the stupid idea - though who could have known it then - that we're going back to Cracow. Again we piled all of our so-called furniture, those few sad pieces, onto that one-horse carriage and went back to Cracow. But it was no longer possible to register in Cracow as a Jew. So we set up house in Pradnik Czerwony, one of the districts on the outskirts of Cracow.

My father found a man who rented us one of his rooms. We lived there for less that 24 hours. We set up all of our furniture and the rest of the junk and in the evening, when we were having dinner, a navy-blue policeman 22 came in with the owner of the apartment. Did the owner bring him there knowingly? The policeman asks for registration papers - we don't have any. Then the policeman leaves and the owner says, ‘I'll come back tomorrow morning. If you're here I'm taking you to the police, if you're gone, it's your problem.' That was quite a magnanimous gesture. We didn't even wait, it was 8 o'clock. We managed to live in this apartment for one whole day.

My father's brother also lived in Czerwony Pradnik, so we went to that brother, stayed the night and the next morning we went back to Niepolomice - my father, my mother, my sister and I - on foot, for we could no longer afford a cart. We left all of our things behind, in that room. We disappeared in the evening without saying a word to the owner. Everything was left behind. Those were shoddy things, but still they were our household goods: sheets, a pot, a pan, a pillowcase, a blanket-case, towels. In Niepolomice, we rented an even smaller room, or actually a half a room. One-fifth of it was taken up by the stove, not a tile stove, of course, but a clay stove, with bundles of straw thrown over it. We were left without anything. When it was cold we slept under our coats. No wonder that in these conditions we immediately had lice.

Winter 1940/1941 was rich in snow, so the occupation authorities required that every Jew still in Cracow - already with an armband 23, of course - should work 12 days a month shuffling snow or cleaning sidewalks. One got an ‘Ausweiss' [German: a document confirming identity and employment], which was stamped at work. One needed 12 stamps every month. I took a risk. I took off the armband and walked on foot the twenty-something kilometers from Niepolomice to Cracow, to Mr. and Mrs. Tenenbaum, at 2 Powisle Street, where they lived on the first floor. The Akiba had its rooms on the second floor, and that's how I knew Idek Tenenbaum. Idek was not their oldest son, but the second or third. He was my group leader. I don't know how we got together, but he said, ‘Take a train,' or rather walk - for the Jews were not allowed on trains - ‘over to our house.' I went to their house with an armband - I took it off only for the trip. For we, the Jews, were not allowed to move from place to place.

And I went to shuffle snow for both the Tenenbaum father and son. When one came to work, one handed in one's card and got a shovel in return. Pre-war employees of the city cleaners worked there. The were not Jewish. They were given ten Jews each and told them to clean the street. When the day's work was over, they said, ‘Hand back the shovel and take your Ausweiss.' The card was already stamped.

I stayed with the Tenenbaums for about a month, working all day each day. They were well-to-do; they fed me and gave me a place to stay. After a month I realized what's happening to me, so I thanked them politely and left. Why? I found a louse in my hair. The Tenenbaums were a clean, well taken care of family. Lice were not a novelty to me, unfortunately I came in contact with them before, but I couldn't allow myself to infest the Tenenbaum household. So I left, under some pretext, though I really hated to leave. I went back to Niepolomice. That was my only expedition to Cracow. I brought some money back home which the Tenenbaums gave me.

Later in Niepolomice I worked digging drainage ditches during the summer season. It was a semi-compulsory job. Some of the Jews didn't work. I'm not sure if they paid for it or what. One way or another, I did work, and was given some very lousy payment for that. It was a physical job, digging ditches. In the winter, when the weather didn't allow for digging in the ground, I worked at a sawmill in Klaj. Klaj is several kilometers from Niepolomice, on the Cracow-Bochnia-Tarnow-Lwow route. I had to get on a train going to Klaj, and walk 3 kilometers through the woods at night. I was terrified. Having finished at the sawmill, I went back home in the afternoon. Of course that was official. An armband with the star. Jews were not allowed to travel by train, but I had some sort of slip saying that I worked at the sawmill, so I could go by train. In the meantime, my father worked all the time in the woods.

In addition to that we had extra jobs, for what we were paid was not enough to get by. My father took jobs overtime. For example, one of the Jews said that he needs 3 square meters of wood chopped for the winter; they didn't use much coal over there. We would have two or three days of work this way. I did everything with my father: sawed, piled, chopped into small pieces. And we were paid for that. Another Jew came: he needed his garden dug. So we went and did the whole garden.

For the local Jews in Niepolomice, who had lived there since before the war, nothing changed in their conditions except they had to wear the armband. Otherwise, they continued with their businesses. The head of the Judenrat 24, Artur Mames, had a store on the Niepolomice town square, selling iron and farming tools. He had it until the deportations in 1942. The German authorities did not interfere with such affairs. The real danger was still ahead of us, but we couldn't have known that.

Of course we took advantage of the Jewish kitchens, because the money we made was not enough, one couldn't survive on that. I was no longer a small child, already 16, but somehow I was included among the children and both my sister and I were taken in by different Jewish families. My sister was with an elderly couple; he was a furrier. She got lunch and dinner. I was with Mr. and Mrs. Moszajn. I don't know where they were from: such a well-to-do Jew, even if exiled from somewhere else. He must have had some jewelry, I don't know. They also lived in a rented apartment, but they had two rooms and a kitchen there and I went there for lunch and dinner.

The Judenrat organized this action. My father went to President Mames and said that we had escaped from Cracow, that we were left without anything of our own, and the President gave us a card for two meals a day. My father was there with me, and he said, ‘Mr. President, this is my son, but I also have a wife and a daughter.' ‘There are no more cards left,' the President said. ‘You have to share those you got.'

My mother helped in a kitchen, peeling potatoes and the like. And she did something not called for by the Ten Commandments. My mother lost a lot of weight. She had a belt tied tight around her waist, and when she was peeling potatoes and nobody was watching, she would drop a potato in the place of an imaginary breast, for she hardly had any breasts any more, poor thing. I mean, she did, but very thin. She would bring five or six potatoes from such a peeling session. I would bring two pieces of bread and my sister did, too. We basically didn't eat at the house of the people who fed us. We got one meal and for the other they gave us sandwiches, we thanked them and took them with us.

That's how the first two years passed. The summer of 1942 was very hot. In Berlin they made a decision about the final solution of the Jewish problem 25 and it applied to us. The mayor announced that all Jews in Niepolomice are to gather on the town square on a certain day, until a certain hour 26. The mayor of Niepolomice selected around ten farmers with carts. Nobody took their furniture, only a small sack with valuables. It was summer, but people took their coats. At the time, Wieliczka [a town in southern Poland, 15 km east of Cracow] was the district town and Niepolomice was part of that district. All the Jews from the district were to gather in Wieliczka on the appointed day. It got terribly crowded in Wieliczka that day.

The town was around 12 kilometers from Niepolomice. We walked on foot, two hours or even four, but that didn't matter. A few sick people were thrown on the carts, the rest had to walk. I think two navy-blue policemen walked with us. Nobody ran away, nobody shot. Everybody was depressed, for we didn't know where we were going and what would happen. Wieliczka was in chaos; suddenly hundreds of people appeared at the office.

On the next day an announcement was made that all Jews were to gather on the square by the sawmill, so we went to that square. A side-track of a railway was there. When we walked into the square it was already full of Germans. I don't know, they had all kinds of different uniforms, SS, SA, who knows what they were. The first selection took place there. All persons visibly handicapped were not allowed into the square. They were shot on the spot. We didn't see that, but we heard it, for the small grove was close by and one could hear everything happening there. We knew they were not shooting in celebration, that those people were murdered.

The whole place was surrounded by all kinds of police, German and also Polish, in groups of ten. Ten times ten makes a hundred. Then a break and another hundred. I remember, it got embedded in my memory, that there were six rows like that, which makes for 6000. It was a scorching hot day, but everybody was wearing a coat, some were wearing a sweater, some two sweaters. For we were allowed to wear only 5 or 10 kilos worth of clothing. Everybody had a little saucepan. We had them, too, for my father said we each should have one. My father had 60 zlotys. He gave us each 15, in case we got separated. Those are terrible things.

After a few hours they allowed us to sit down on the grass in this square. Some committees passed by or something like that. They walked past us and pointed to some rows. As it later turned out, they were singling people out. They pointed a finger and asked, ‘How old are you?' I said 18. My father, a 46-year-old was of no interest to them. We didn't know it then. [On 27th August a selection was made: the young and strong were taken to labor camps, the older men, women and children were to be sent to the Belzec extermination camp.]

We stepped out of a row, the selected ones, and we were moved to the side. There were over six hundred of us. We were allowed to say good-bye. I won't describe that because I can't. It was one great wail, that square. Thousands of people. Torn apart. This is terrible. That was the end, really. I never saw my family again.

Later a freight train was brought in. They were loaded onto the train. It was summer, hot, they were packed into locked cars. We were taken away. First the families went to the trains; we only saw how they walked, then the doors were closed and that was the end. And us, the selected 600, maybe 650, were taken back to Wieliczka.

We were put in some garage, a room with concrete floor, walls and roof. The concrete was not too terrible, because it was summer so nobody got cold. They kept us there for three, four , maybe five days. The local Jews from Wieliczka had connections. The guards around us were the Polish navy-blue police. Once in a while someone would be brought in who was caught on the street and who was trying to hide somewhere. Though most were shot immediately. Two or three times they came to take twenty young men from among thus. When the men came back they told us what they did. They were taken to the cemetery, where the Germans took the Jews they caught. Some of them had been in hiding; others had been taken in by someone who got scared the next day and said, ‘Go away, Jew!' or who simply wanted the money. Those were terrible scenes.

I can tell of one such case. A Jew from Gdow, who was brought to us, had hid his wife and children in a safe place. Or so he thought. But his wife and children were brought to the cemetery and shot in front of him. He threw himself into the grave, but the other prisoners pulled him back. Later he died anyway, in Rozwadow. After a few days they loaded us onto a train and we went.

We traveled for something like two days. We thought we are already in the Ural Mountains, in Siberia, but we were merely in Rozwadow [a small town in eastern Poland, around 100 km from Lublin] in the Kielce district. The doors of the car were thrown open, we heard them yelling, ‘Raus!' [German for ‘Out!'] and once in a while someone shot in the air. They were not shooting people, but they were shooting. Running, some of us lost what they had, a saucepan, a bag, a knapsack, or a sack. The soldiers were dressed in black trousers and khaki shirts with SS symbols. They spoke German but also ‘shibtsiey, yob tvoyu matc!' [Russian: ‘Faster, damn it!']. So we realized who they were; we called them ‘wlasowcy' [Vlasovtsy: Russian soldiers from the army of General Vlasov who passed over to Hitler's side]. Were they really from the army of General Vlasov, who supported Hitler? I don't know, but that's what we called them.

In any case, only one of them spoke German, an ‘Oberwachmann' [German: senior leader]. They were in charge of the convoy and I spent the first three months in Rozwadow camp watched by them. The camp commandant was Austrian, an SS-man, Josef Schwammberger. I went to his trial. In the camp there were two other SS-men, the others were Ukrainians, ‘wlasowcy.' The only nice thing about them was that they sang prettily in the evenings. [Schwammberger, Josef (1912-2004): a member of the Schutzstaffel (military protection unit) during the Nazi era. During WWII, he was a commander of various SS forced-labor camps in the Cracow district. From 1948 until 1987, Schwammberger lived in hiding in Argentina. In 1987 he was extradited to Germany. At his trial, which lasted nearly a year (1991 until 1992), he denied being guilty of the crimes of which he was charged. On May 18, 1992, he was condemned by the Stuttgart regional court to life imprisonment, which he was to serve in Mannheim. In August 2002, the Mannheim regional court declined a parole request. Schwammberger died in prison on 3rd December 2004. (Source: (http://en.wikipedia.org/wiki/Josef_Schwammberger)]

We spent three months there. Enough for some of us to be starved and others shot, so that only 300-350 of us were left. It's there that I found out that the saying, ‘Before the fat one slims, the slim one dies' is false. It turned out that the fat one died before the slim one. The skinny ones were used to hunger and very primitive food. Sometimes I ate from the trashcan. Every day we walked five kilometers to work in steelworks in Stalowa Wola [a city in eastern Poland, around 100 km south of Lublin]. Every night several of our group were shot. A guard would call a prisoner and shoot him so that he fell on that side on which he was not allowed. There was roll call after and before going to work. A few were killed in one place, then a few in another, because someone didn't move fast enough or because someone else didn't get in line. There were a hundred pretexts. After about 3 months, several hundred people were killed.

One day, at the steelworks, they gathered us at the gate and organized a selection. They picked around 300 of the stronger, healthier looking ones. Those did not return to our camp, because a smaller camp was created for them right there at the steelworks. The group I was in went back to our camp and we spent two days there in fear, not knowing what will happen to us. Two, three days later a group of Germans came from the steelworks and once again we were gathered and looked over. They made us run, looked into our ears, mouths, I don't know why, and everybody tried to show he is a fit short-distance runner. I ran, too, for one thought: maybe I can save myself this way? But then, one didn't know what one would be saved for.

I found myself in the group of the chosen ones. They took us to the steelworks and a group of 100 or 150 Jews remained there. We were the better ones. For the rumor had it that those who stay in the steelworks will remain in the camp, while others will be sent to the Cracow ghetto. Some of the Jews paid to stay.

My life was saved because I worked in a team with a group of Poles. I was assigned to the smelting oven. Dirty work. I looked like a chimneysweep, because we mixed water with graphite. For some reason the team liked me. Obviously they didn't call me ‘Mr. Sokolowski' or ‘Leopold' but ‘Jew.' I became ‘our Jew,' the familiar Jew. Foreman Kuczynski was a simple worker and a decent man. He would often summon me, but not as a Jew. He didn't say to me, ‘You dirty Jew' but ‘you idiot,' ‘you so-and-so, what have you done,' for mistakes happened. But there was no nationalist hatred in that. In those men, I could feel pity.

The Poles got refreshment meals and we had our Jewish soup in the camp. When they ate, we stood around like beggars, each with his canteen. We watched them: maybe one of them will not eat everything? Someone would call, ‘Get over here!' and give one of us whatever he had left. One thanked and continued standing around: maybe there will be another? Once one of them even brought me four or five raw potatoes. Those were people of the peasant working class. They had a quarter or a half of a hectare of land and worked in the steelworks. Each of them went back home after work and came back every day.

So one of them picked four-five potatoes, selecting the bigger ones, and brought them over. There was control at the gate: ‘What are these potatoes?' He said, ‘I'm going to bake them; I like them baked.' This was a human impulse: ‘I'll take some for the Jew. He is hungry, I'll give them to him.' So he brought them and said, ‘Hey, Jew, here's some potatoes.' There were fires all over the steelworks, so there was no problem with baking the potatoes: in fifteen minutes I had them nice and crisp. This is what let me survive.

The manager of the steelworks, Pytel, a man with a thin black mustache and a brisk walk, was not a scoundrel. There were no conversations, of course, no way, but at night, during the night shift, he came to me and said, ‘Here's the key to my locker. There's soup and bread. Go and eat, only make sure nobody sees you.' That was a human impulse. Obviously, that didn't happen every day, but still.

Some Jews who were run into the camp were very rich. They'd leave their estate with a non-Jewish friend or neighbor and later, when they were in the camp they looked up another Pole who was willing to risk - and I would also give those people the medal of the Righteous Among the Nations 27 - and negotiated. The Jew would write a letter: ‘Mr. So-and-so, send us a 100 or a 1000 zlotys,' and the message would reach the Pole. The proportions were not very fair: 7 to 3. The Pole took 70 percent and the Jew got 30. The Jew would say, ‘Mr. So-and-so, bring me: two loaves of bread, a kilogram of sausage, half a liter of vodka.' The Poles would bring what was on the list.

In our camp, while I was dirty and hungry, others were not. Of course, they couldn't always manage that, but for example at Yom Kippur, they prayed, fasted and didn't go to work, which meant someone else, such as myself, had to go for them. They would say, ‘I'll give you a quarter of a loaf of bread and my soup and you go to work in my place.' So I went and worked 16 hours for someone else. Do people know that it was possible to go to work for someone else? That was possible in Stalowa Wola, where there were only Jews, the rich and the poor, and the camp commandant, Goldstein, was bribed. All guards were elegantly dressed in elegant old Jewish clothes, leather boots, when I wore pants made of paper. It wasn't plain paper, but the thick kind used for sacks. They were quite strong. I made my pants out of such sacks.

I worked like that for almost two years, from the end of 1942, until July 1944, eating once out of the trash, another time from under the stable, once I stole from pigs, for they gave boiled peelings to the pigs. When the eastern front was coming close, we were moved again. Some got away, for it was difficult to watch everybody closely. We were taken to Plaszow 28. I found two of my father's brothers there. It was terrible, meeting them. I didn't find out anything from them, because nobody could bear to talk. We spent a day and a night there, I think. My father's brothers brought me some soup and a piece of bread. I never saw them again.

At night they chased us to the train again and we went in an unknown direction. We got out in a very beautiful area. It was the vicinity of Gross-Rosen 29, in the Walbrzych district. They rushed us to the camp, and, as usual, there was roll-call; we had to undress completely, because they counted on some of us having money, gold or other jewelry on us, so they looked in all possible places. It was a camp for men only. After washing up they gave us a new striped suit and a number. We slept in a barrack. Everybody bent their knees, fitting into one another. The floor was strewn with wood-shavings for softness, and we slept like that one or two nights. Later they registered us according to profession. I heard the word ‘Schlosser,' ironworker, everywhere. There were 250 ironworkers and I among them. They packed us onto tractors. But we didn't go too far this time, only to Bolkow [a town in south-western Poland, around 100 km from Wroclaw]. There were two or three trailers attached to the tractor.

The camp was on the hill, and that was Bolkenheim. I think we were the first to be brought there, around 300 Polish Jews and 200-250 Jews from Hungary. At the time, the German occupation of Hungary had just begun 30. There was also a small group of Greek Jews: 20, 40, 50? It's hard to say how they got there, it was difficult to communicate. With the Hungarian Jews we could speak in Yiddish, for Hungarian could not be mastered. Conditions were hard over there, too. I worked as a turner at a lathe. I was not trained as a turner, but I learned fast. I was there from early fall 1944 till February 1945.

In February 1945, they evacuated us to Buchenwald 31. We got frostbitten in the death march 32. We walked through Szklarska Poreba [a spa in south-western Poland, around 120 km west of Wroclaw], in a column, surrounded by the SS. Those who couldn't keep up were shot and thrown into a ditch. Then they loaded us onto a freight train and we traveled for five days. That was February 1945. There were 65 people, fitting into each other sitting down, but in two or three days there was more space, for we pushed the bodies of those who died out of the car. Inhuman conditions. Those were abnormal times. After the liberation of the camp, the Americans transferred us to the buildings of the SS and organized provisional hospitals there. At last there was a white bed, a sheet, a mattress, instead of a bed of boards. I was still limping, had difficulty walking, because of the frostbite for which I had to have surgery.

After the War

I was terribly naïve. I thought that since the war was over, everything would be back to normal right away. It took me three months to get back to Poland, in July 1945, for when the Americans liberated us, I could barely walk. I had to stay in bed for 6 weeks, and couldn't walk at all. They took us to Forst [a German town, right on the Polish border] and we were met by the Polish army. The border crossing was in the village called Zasieki, 25 kilometers from Lubsk [a town in western Poland, around 70 km west of Zielona Gora]. And that's where they left us, in Lubsk, saying, ‘Go look for an apartment, for half of the Germans had run away from here. There will be sheets, pots and pans, everything.'

But me and five guys my age, 21, wanted to get to Zielona Gora [a city in western Poland] and Krosno Odrzanskie [a town in western Poland, 35 km north-west of Zielona Gora]. From there, one could take a train. But it's over 50 kilometers to Zielona Gora, over 30 to Krosno Odrzanskie and I had a part of my toe amputated because of the frostbite during the death march.

So I decided against it. I went to an army doctor, Bak, and asked, ‘Doctor, what am I to do now? I have no family; I haven't been able to find anyone. I have nowhere to go, really. Here at least I get some soup and bread every day. But I can't walk, so what kind of a future is that?' He asks, ‘Can you speak German?' I say, ‘Yes and no. I know a little Yiddish, that's a start. And I've spent almost the entire war with Germans so I can speak it, a little.'

The place was full of people who were repatriated from beyond the Bug [Polish citizens from the former eastern regions of Poland, forcefully moved west after new Polish borders were established at the Yalta conference], they couldn't even say ‘Guten Morgen.' So he says, ‘You know what, we are organizing a Polish hospital. There are Germans on the ground floor and only Poles on the first.' There was a doctor, German. I went with him on patient visits and translated a little. At this age one learns a language fast. For over a year I worked as a nurse, not a very well defined function, but I was first after the German.

When I was In Lubsk, I didn't know that a year after the war the Kielce pogrom 33 took place. How would I know? I didn't buy newspapers, I didn't read, I didn't care, I wasn't interested. I didn't know either about the pogrom in Cracow in 1945 34. Had I known, who knows what course my life would have taken. Later, when I was in the army, I had no contact with the Jewish community. I did meet Jews, for I wasn't the only Jew in the army. Some of them I recognized immediately, for example Major Orbach: not only his name but also his looks were telling.

I was in touch with an old acquaintance from before the war, a Jewish woman, Wadelis. When I was stationed in Poznan, she suggested I can move in with them. Her daughter and my future wife were the same age, and they were best friends. So that was my contact with a Jewish family. Later I found out that Mrs. Wadelis was hoping I would marry her daughter, Edzia; I was a Jew, she liked that. But I knew them both and picked my present wife. I liked her a lot.

I wanted to be a doctor very much. I talked to Doctor Lipszyc, from Lubsk. I told him how much I would like to study, but that I had to make a living and had no base, no home. He said there were so-called academic companies in the army. For a year they prepared you for the final exam and those who passed signed commitment papers to the army, for 12 years, I think, and were moved to Lodz. In Lodz there was the Military Medical Academy. At the time it was called WCWM, Wojskowe Centrum Wyszkolenia Medycznego [Military Center for Medical Training]. One could study there and remain in the army.

I said, ‘Yes! Right away!' But he said there is one condition: not to reveal Jewish descent. So I said, ‘Doctor, I was scared for five years. Am I to remain scared for another five? You are a man, so you know. I am circumcised. I go to take a shower with the whole company and what? I cover myself, because I had it circumcised?' He said, ‘Somehow you have to manage.' So I said, ‘No, I'm not up for this, not now.' Because of that I didn't become a doctor. Though I liked that idea very much.

In 1947, when I was going to the army, a Russian officer, from Ukraine, Major Dymitrij Solopienko, says to me, ‘So where is your family?' I say that no one's alive. So he asks, ‘Are you Polish?' ‘Yes, I am.' ‘Do you have any family?' ‘No, nobody.' ‘So you won't reject your family, or hurt your father's, mother's, uncle's feelings if you change your name? If you have no close ties, why should you have a German name when you can chose a Polish one? In the Soviet Union where I'm from there is no anti-Semitism, but in Poland some of that still remains. Why should you have a bad start just because you're a Jew?'

At my level of awareness at that time, these were all convincing arguments. So I said, ok, I won't hurt anyone's feelings, I'm alone in the world. Had I been a son of some count... Why not Sokolowski. I came up with Sokolowski just like that: ‘S' would be such a nice letter to start your signature with. I was just a kid then. Only 22. He said, ‘Ok, that's done. We'll deal with the formalities later, no one should know here, and that's that.' And so I became Sokolowski. Obviously later I formally changed my name at the registrar's.

In 1948 I married a non-Jew, Gabriela Utrata. When one is 22 and comes to Poznan straight from military school, where was I to look for a Jew? Where would I find one? I was lucky, for my wife knows even less about Christianity than I do. She was raised by the communists. I have great respect for that. My father-in-law, a carpenter, was a member of the KPP 35, and my mother-in-law was also active in the communist movement. They didn't go to church, but they used to send their daughter, that is my wife, to a grandmother or an aunt. When she was in the countryside she was taken to church, maybe they taught her something, but she did not have a religious education.

I went out with her and after a few months I went to her parents to ask for her hand in marriage. My wife arranged that I'd come and we'd talk. I brought some flowers or some alcohol, I don't remember which. I introduced myself, and said that I came here - well, they knew I didn't come to look at the furniture, but to visit Gabrysia - because I had serious intentions. Therefore I should explain certain things to them. I don't have a family, I am alone, and I am a Jew, if they don't mind. My father-in-law just sat there, without saying anything, but when I said that I'm Jewish he reacted right away. He said, ‘Comrade Leopold, before the war I used to go to jail together with Jews, not to make any distinctions. I will be proud to have a Jewish son-in-law!' So in this respect I found a good family.

I left the army in 1957, during army reduction 36. They reminded me that I was a Jew. As comrade Khrushchev 37 said, ‘There will be as many Jewish officers in the army as will work in the mines.' And since after the war I was not planning to work in either Polish or Belgian mines, I decided they can get lost; I had my pride, I left. During the next two years I could chose which school I want to go to and that's how I graduated from a vocational school for mechanics in Poznan, at Debiec. That became my profession. I went to college later, when I was already working.

In 1957, when I was less scared, I went to Folkssztyme 38 on Nowogrodzka Street in Warsaw and placed an ad in the paper saying that Leopold Federgrün is looking for his relatives. I got a letter from Aunt Sala from Paris. She sent me photographs which I could enlarge for myself. That's all I owe her. For these were not good people, even though she was my mother's sister. They found the only family member that survived and they didn't even invite me to France to come and see! Things like that shouldn't happen among Jews. My aunt and uncle came here. I went to greet them at the station with my wife, with some flowers. They were so surprised! She brought a sack of things, half of which she took back with her, embarrassed to even show them. She probably thought that some pitiful Jew in rags will pick them up and take them to a cellar, to some hole.

In March 1968 39 I was reminded thoroughly and emphatically where my place is. I am deeply convinced that I was the only Jew at the Poznan bearing factory where I worked. I was in the party leadership, I was one of the editors of the newsletter, I was a lecturer, for the factory organized foreman courses for qualified workers. I supplemented my meager pay. I had two children. I wanted to provide them with decent conditions. My wife did some sewing on the side, to add to what we had, and then I was told: ‘Leopold, we like you a lot, and respect you, but you have to understand. For the time being you won't be able to do the lectures.' Then the newsletter: ‘Mr. Sokolowski, you understand, we respect you, but...' The Party secretary said to me: ‘Leopold, if it was up to me, but there is nothing I can do about it. Please, don't come to the committee any more.' I thought that if we left Poland, the parents would be separated from their child and my wife was the only child. Because one could get a one-way ticket with no permission to return. They took away your documents.

I couldn't make that decision. I didn't want to. My in-laws were too decent for me to take away their daughter and leave them alone. So I decided not to go then.

I talked to my son [Ryszard] and I talked to my daughter [Renata]. My daughter was in high school. I said to my son, ‘So, what do we do? Shall we go?' But he said he doesn't experience anti-Semitism too much, doesn't really see it. He was a freshman at the Higher School of Economy. He said, ‘This is my first year in college. If I go abroad, I'll have to learn the language, and my studies, all this work will go down the drain. I wouldn't want that.' He was very close to his grandparents. My wife being a single child, my children were the only grandchildren. I really respected my father-in-law. He was twice offered the position of the director of a factory and he refused both times. He said, ‘I am a carpenter. I can be a foreman, a workshop manager, but nothing else. I don't have the education.' Many would take a directorial function, even if illiterate or semi-literate. But not my father-in-law. He was a modest man. He never wanted anything for himself. He had two rooms with a kitchen. Kazimierz Utrata was a very decent man. Others have plates at the cemetery saying, ‘In sacred memory of...' My father-in-law's sign is terse: ‘Committed Activists of the Workers' Movement: Kazimierz Utrata, Maria Utrata.'

Obviously it is difficult in a mixed marriage to keep up either Jewishness or Christianity. That is why my son has been raised without religion and so was my daughter. My daughter joined a Catholic family, because she fell deeply in love with a boy who was, and still is, a strong believer. They have a good marriage, which has lasted already 30 years. My son's marriage is a little longer: 32 or 33 years. My son is an atheist, my daughter's house is Catholic and we participate in different events at both. We even participated in one Christmas Eve. We usually go away for the first or second day of Christmas Holidays. When we were over there at Christmas, my son-in-law read something from some Bible. He tolerates me. He knows his father-in-law is a Jew and has nothing against that. Very well, then I have nothing against him. He was raised like that; it's his right.

My dreams came true and I went to Israel twice. I was an active member of the Jewish Veterans organization 40. I am a member of TSKZ 41, but I've stopped going there. Nobody wants anything from me and I don't want anything from anybody. And I am very aware, even if I still want to live very much, that I am ending. Recently I lost 10 to 12 kilograms. I'm not naïve, I know what that means. I don't know, maybe I'll live a year, maybe five? That's what my life is like.

Right now I am somewhat sensitive, maybe oversensitive on the issue of anti-Semitism. When I read newspapers or watch the news, that's what I'm looking for. It's a complex, unfortunately. I've suffered too much for being a Jew. The Germans call it ‘der Zeitzeuge,' witness of history. But I say, I'm not a witness of history, I'm history's active participant. I haven't stood on the side watching people suffer, but I suffered, too. I haven't read about someone getting killed, but my family was murdered. But I don't have a feeling of hatred and I don't mind German.

I am a member of the Jewish community to keep up the tradition. I revealed that I can read Hebrew texts, so I can read the Sabbath prayer in the synagogue. I am oversensitive when it comes to anti-Semitism. I married a woman I loved. I still love her, but the love of an 80-year-old is different from that of a 20-year-old. I have two children whom I love very much and who are good to me. I have grandchildren: 5 grandchildren and one great-granddaughter. And I am 81. It's my last stage. I can't reproach myself when it comes to my life.

Glossary

Lilli Tauber
Stadt: Wien
Land: Österreich
Interviewer: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: Juli 2003

Lilli Tauber und ihr Mann Max Tauber empfangen mich in ihrer Gemeindewohnung im 19. Bezirk in Wien. Wir haben schon miteinander telefoniert und sind sehr neugierig aufeinander.

Der Kaffee duftet und der Kuchen steht auf dem Tisch. Zuerst unterhalten wir uns ein wenig, um uns kennen zu lernen.

Lilli Tauber ist eine kleine, sehr lebhafte Frau mit kurzem, lockigem Haar, die gern und viel lacht und deren schweres Leben ich nie erahnt hätte. Ich mag sie sofort.

Es ist sehr einfach sie zu interviewen, weil sie sich an viele Ereignisse und Namen erinnert und erzählt, als wäre alles erst gestern passiert.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• England
• Mein Mann
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Mein Geburtsname Schischa ist ein hebräischer Name und heißt sechs. König Salomon hatte einen Schreiber, der auch Schischa hieß, nur hat sich der ‚Shisha’ geschrieben. Es gibt eine Sage, dass die jüdische Gemeinde Mattersdorf, seit 1924 Mattersburg, 1527 von sechs sefardischen Brüdern gegründet wurde. Ende des 15. Jahrhunderts mussten die Juden aus Spanien flüchten, und ungefähr seit dieser Zeit gab es Schischas in Mattersburg.

Von meinem Urgroßvater väterlicherseits weiß ich nur, dass er in Neunkirchen, ungefähr 25 Kilometer von Mattersdorf entfernt, lebte und Heinrich Schischa hieß.

Mein Großvater väterlicherseits hieß Josef Schischa und wurde in Mattersdorf geboren. Wann er geboren wurde, weiß ich nicht. Er war ein sehr religiöser Mann. Ich weiß nicht warum, aber er übersiedelte irgendwann nach Gloggnitz am Silberberg in Niederösterreich, das liegt am Semmering.

Mein Großvater hatte Geschwister in Mattersdorf und in Wien. Wir sind einige Geschwister auch besuchen gefahren, aber ich erinnere mich nur, dass wir an einem Zigeunerlager [Roma-Lager] vorbeifuhren. Das hat mich wegen der Pferde und der Wagen sehr beeindruckt. An die Verwandten erinnere ich mich nicht mehr.

Meine Großmutter hieß Karoline Gerstl. Das ist die Großmutter, nach der meine Cousine und ich benannt wurden. Woher sie kam, weiß ich nicht. Die Großmutter und der Großvater hatten vier Kinder: Paula, meinen Vater Wilhelm, Helene und Adolf. Die Großmutter starb 1894 – woran sie starb, weiß ich nicht – da war mein Vater elf Jahre alt.

Der Großvater heiratete nach dem Tod seiner ersten Frau noch einmal. Die zweite Großmutter hieß Anna Günser. Sie kam aus Lackenbach im Burgenland, auch sie hatte vier Kinder mit meinem Großvater: Ludwig, Richard, Malwine und Erna.

Der Großvater zog von Gloggnitz nach Neunkirchen. Ich weiß aber nicht wann. Er besaß in Neunkirchen ein Haus und betrieb einen Kleiderhandel. [Schnittwarenhandel in Neunkirchen, Bahnstraße 14. Quelle: Gerhard Milchram: Heilige Gemeinde Neunkirchen, Mandelbaum Verlag.]

Neunkirchen hatte eine große jüdische Gemeinde. Angeblich – so wurde es mir erzählt – gab es in Neunkirchen vor vielen hundert Jahren so viele Schischas, dass ein Teil den Namen Löwy annahm.

Ich hatte also väterlicherseits acht Onkeln und Tanten. Tante Paula [Pauline] Schischa heiratete Gottfried Freudmann. Ich gehe oft mit meiner Schwiegertochter ins Cafe Teitelbaum im Jüdischen Museum. Da gibt es eine Buchhandlung, und ich glaube, dort habe ich das Buch ‚Heilige Gemeinde Neunkirchen’ eine jüdische Heimatgeschichte von Gerhard Milchram gesehen. Ich blätterte in dem Buch und auf einmal sah ich eine Hochzeitsanzeige:

Josef Schischa gibt die Hochzeit seiner Tochter Paula mit Dr. Gottfried Freudmann bekannt.’ Ich habe mich sehr gewundert, wie die Hochzeitsanzeige meiner Tante und meines Onkels in dieses Buch kommt. Ich rief Herrn Milchram an, traf ihn, und es stellte sich heraus, dass eine Frau Vogel in den USA, eine Nachkommin der Familie Löwy, auch ein Teil meiner Familie ist. Sie hat sehr viel geforscht und mir dann den Familienstammbaum geschickt.

Dr. Gottfried Freudmanns Vater hieß Aron Freudmann. [Quelle: Gerhard Milchram ‚Heilige Gemeinde Neunkirchen’ Mandelbaum Verlag] Gottfried Freudmann war Doktor der Philosophie, er arbeitete als Beamter in der Wiener Kultusgemeinde. Sie lebten im 9. Bezirk in Wien, in der Sechsschimmelstraße.

Beide, Onkel Gottfried und Tante Paula, waren sehr fromm. Tante Paula trug einen Scheitl 1. Gottfried war nicht nur sehr fromm, er war auch Sozialdemokrat. Wie das zusammenpasst, weiß ich nicht. Sie hatten fünf Kinder: Karoline, Walter, Erich, Selma und Armin.

Karoline Freudmann, Lilli genannt und ungefähr Jahrgang 1908, heiratete den Mathematiker Herrn Heller. Sie flüchteten 1938 in die Schweiz und überlebten dort den Krieg. Lilli war eine hundertprozentige Kommunistin. In der Schweiz überlebten sie vermutlich mit der Unterstützung von Hilfsorganisationen.

Herr Heller wurde nach dem Krieg ein bekannter Mathematiker in den USA, aber Lilli wollte nicht in die USA, weil man als Kommunistin nicht in ein kapitalistisches Land geht.

Also kam sie zu ihrem Bruder, dem Arzt Dr. Walter Freudmann, der auch Kommunist war, nach Wien.

Lilli hatte eine Tochter Gerti, und Gerti war mit ihrem Vater in die USA gefahren. So war Lilli in einem furchtbaren Zwiespalt. Eines Tages kam ihr Mann und nahm sie einfach mit nach Amerika. Lilli starb in Washington vor ungefähr fünf Jahren.

Dr. Walter Freudmann, Lillis Bruder, ging als Kommunist nach Spanien in den Bürgerkrieg 2, wurde in Frankreich interniert und kam zu mir zu Besuch nach England. Das war noch vor dem 1. September 1939. Von London fuhr er als Arzt mit dem Roten Kreuz nach China.

Wie er von dort in die amerikanische Armee kam – er war sogar Major – weiß ich nicht. Kurz nach dem Krieg war er wieder in Österreich und arbeitete als praktischer Arzt in Wien in seiner eigenen Praxis. Er heiratete eine Christin namens Grete und sie adoptierten ein Kind, Eva. Er starb vor ungefähr zehn Jahren.

Sein Bruder Erich Freudmann, geboren 1909, war nicht verheiratet und hatte keine Kinder. Er lebte in Wien, war Kommunist und ist einmal, als er noch sehr jung war, nach Brasilien abgehauen. Was er dort wollte, weiß ich nicht. Er bekam Malaria und Tante Paula und Onkel Gottfried haben ihn irgendwie zurückgeholt. Ich kann mich erinnern, er hat uns einmal in Wiener Neustadt mit seinem Motorrad besucht.

Das war schon eine Sensation. Später war er Redakteur der ‚Roten Fahne’ [Zentralorgan der Kommunistischen Partei Deutschlands], kämpfte im Spanischen Bürgerkrieg und als der Hitler kam, wurde er in ein KZ deportiert und man hat nie wieder von ihm gehört [Erich Freudmann, geboren am 17. Juni 1909 wurde am 31. Juli 1944 von Drancy (französisches Internierungslager) in das KZ Auschwitz deportiert und starb am 28. März 1945 im KZ Dachau. Quelle: DÖW Datenbank]

Selma Freudmann war Kinderärztin. Sie heiratete Dr. Kastan, einen sehr gutaussehenden Mann. Dr. Kastan, nur ein Elternteil, war Steuerberater. Sie lebten in Wien und hatten drei Kinder: Hansi, Eva, und Peter. Sie emigrierten 1939 nach Bolivien, nach Cochabamba, da war Peter ein Baby.

Die jüngste Tochter Hilde, wurde in Cochabamba geboren. Sie lebten während des Krieges in Bolivien und durch Briefe blieben wir in Kontakt. Nach dem Krieg gingen sie nach New York und von New York zogen sie nach Palo Alto in Kalifornien. Da haben mein Mann und ich sie einmal besucht.

Im Alter von 80 Jahren praktizierte Selma noch als Ärztin. Hilde und Eva leben in Palo Alto und schreiben manchmal. Hansi lebt in Los Angeles und ist sehr religiös. Peter lebt in den USA.

Armin Freudmann war so alt wie mein Bruder und oft bei uns in Wiener Neustadt auf Besuch. Armin war Ingenieur und begeisterter Kommunist. Nach dem Einmarsch der Deutschen flüchtete er zuerst nach Luxemburg und heiratete dort eine Jüdin, die er schon aus Wien kannte.

Als Hitler 1940 die Beneluxstaaten überfiel, wurde er in ein KZ deportiert und überlebte bis Kriegsende in –ich glaube sieben – verschiedenen Konzentrationslagern. Seine Frau wurde ermordet. Nach dem Krieg kam er nach Wien und heiratete noch einmal eine Frau, deren Vater jüdisch war.

Sie hatten drei Kinder: Friedl, Nanni und Gustl. Armin arbeitete nach 1945 für die ‚Rot - Weiss - Rot’ Radiosendung in Salzburg und danach für die SMV Mineralöl Verwaltung [die heutige OMV]. Außerdem war er ein Dichter; sein Sohn gab im Selbstverlag einen Band der Gedichte seines Vaters heraus. Er starb kurz nach seiner Pensionierung, auf die er sich so gefreut hatte, weil er noch so viel im Leben vorhatte.

Tante Paula und Onkel Gottfried wurden ermordet. [Pauline Freudmann, geborene Schischa, geboren am 26.Dezember 1880 und Gottfried Freudmann, geboren am 17. November 1875 wurden am 12. Mai 1942 von Wien nach Izbica Lubelska deportiert und ermordet. Quelle: DÖW Datenbank]

Tante Helene Schischa heiratete Adolf Weinstein. Sie waren kinderlos, lebten in Wien, aber ich weiß nicht, womit sie ihr Geld verdienten. [Helene Weinstein, geboren am 6. Juni 1886 und Adolf Weinstein, geboren am 16. Januar 1883 wurden aus Wien am 5. Oktober 1942 nach Maly Trostinec deportiert und am 9. Oktober 1942 ermordet. Quelle: DÖW Datenbank]

Onkel Adolf Schischa lebte in Wiener Neustadt. Er heiratete Selma Gerstl aus Wien. Sie hatten zwei Kinder: Herbert war genauso alt ist wie ich und Erika. Onkel Adolf war, wie mein Vater, im Kleiderhandel tätig, aber er hatte ein Ratengeschäft. Onkel Adolf und Tante Selma flohen nach dem Einmarsch der Deutschen nach Italien.

Aus Italien wurden sie nach Auschwitz deportiert. [Adolf Schischa, geboren am 10. August 1888, und Selma Schischa, geboren am 3. Mai 1903, wurden am 26. August 1942 nach Auschwitz deportiert und ermordet. Quelle: DÖW Datenbank] Herbert und Erika kamen mit einem Kindertransport 3 nach England und leben auch heute noch in England.

Onkel Ludwig Schischa und Onkel Richard Schischa übernahmen, als der Großvater 1927 oder 1928 starb, das Haus und das Geschäft in Neunkirchen. Meine Mutter hatte vom Großvater, anlässlich meiner Geburt, noch einen silbernen Löffel bekommen. Sein Grab befindet sich auf dem Friedhof in Neunkirchen.

Onkel Ludwig war nie verheiratet, lebte in Neunkirchen bei seinen Eltern und starb vor dem Krieg, ich glaube an TBC. Er war noch sehr jung.

Onkel Richard führte das Geschäft weiter. Er lebte mit seiner Frau Helene und der Großmutter Anna zusammen. Seine Frau stammte aus der Slowakei, aus Nitra, wo ihr Vater Tierarzt war. 1938 wurden das Haus und das Geschäft arisiert. Onkel Richard und seine Frau versuchten, mit dem damals fünfjährigen Sohn Heinz, illegal nach Palästina zu fliehen.

Die ersten illegalen Transporte gingen von Bratislava die Donau hinunter bis nach Bulgarien. Sie waren schon mit dem Kind auf dem Schiff, aber bevor das Schiff ablegte, hieß es auf einmal, die Kinder müssten runter; sie würden mit einem anderen Schiff hinterher kommen. Meine Tante und mein Onkel sahen ihren Sohn nie wieder. Natürlich haben sie diesen Schmerz nie verwunden.

Onkel Richard und Tante Helene kamen Ende der 1940er-Jahre nach Österreich zurück. Zuerst lebten sie in Wien – das Haus und Geschäft waren noch nicht zurückgegeben – und Onkel Richard arbeitete als Hilfsarbeiter in einer Tischlerei. Als sie das Haus zurückbekamen, gingen sie nach Neunkirchen und eröffneten wieder ihr Geschäft.

Tante Helene litt unter starken Depressionen und wurde mit Elektroschocks behandelt. Ich weiß nicht, ob es damit zusammenhängt, aber einmal bekam sie nach der Behandlung furchtbare Bauschmerzen. Sie wurde mit der Rettung nach Wien ins Spital gebracht und operiert.

Man stellte fest, dass sich ihr Magen ins Zwerchfell eingeklemmt hatte. Sie ist aus der Narkose nicht mehr erwacht. Das war im Jahre 1962. Nach ihrem Tod fand man die Kleidung ihres ermordeten Sohnes unter ihrer Kleidung. Onkel Richard ging nach dem Krieg nicht mehr in den Tempel, aber beim Begräbnis meines Schwiegervaters hat er Kaddisch 4 gesagt. Er starb 1977 an einem Herzinfarkt. Das ist die schreckliche Geschichte von Onkel Richard und seiner Familie.

Tante Malwine habe ich nie kennen gelernt. Sie war mit Dr. Siegbert Pincus, der aus Danzig stammte, verheiratet. Er war Professor an einem Gymnasium in Wien. Sie hatten einen Sohn, Ernst, der wurde 1924 geboren. Ernst lebt heute noch in England.

Er ist nach dem Einmarsch der Deutschen mit einem Kindertransport zuerst auf eine Farm nach Irland gekommen und dann nach England. Er hatte später einen guten Posten, irgendetwas in der Ölbranche.
Tante Malwine starb 1927 und es gibt diese jüdische Sitte:

Wenn die Ehefrau stirbt und sie eine jüngere, unverheiratete Schwester hat, heiratet diese den Witwer. Die jüngere Schwester war die Tante Erna, die hat den Onkel Siegbert heiraten müssen und war, glaube ich, nicht sehr glücklich dabei. Onkel Siegbert war ein schöner Mann, aber wie aus Marmor gemeißelt; er sah so kalt aus. Ich hab’ das als Kind schon so empfunden und mit meiner Tante darüber gesprochen und sie hat das bestätigt.

Tante Erna durfte als Begleiterin eines Kindertransports nach England emigrieren. In England gelang es ihr, einen Posten als Dienstmädel zu bekommen. Ihr Mann wurde ermordet [Siegbert Pincus, geboren am 15. Dezember 1890, wurde am 28.November 1941 von Wien nach Minsk deportiert und ermordet. Quelle DÖW Datenbank].

Mein Vater, Wilhelm Schischa, war der älteste Sohn. Er wurde am 11. Oktober 1883 in Gloggnitz geboren. Mein Vater war Schneidermeister. Nach der Hochzeit eröffnete er am Domplatz in Wiener Neustadt ein Herrenbekleidungsgeschäft. Im Geschäft hing die Urkunde über seine Meisterprüfung. Regelmäßig fuhr er zum Einkauf zu den Großhändlern nach Wien und kaufte Herrenbekleidung, die er im Geschäft verkaufte.

Da mein Vater schreckliche Krampfadern hatte, wurde er während des 1. Weltkrieges nicht zur k. u. k. Armee 5 eingezogen. Aber irgendetwas muss er doch mit dem Krieg zu tun gehabt haben, denn er erzählte, dass in der Nähe von Wiener Neustadt ein Kriegsgefangenenlager für Russen war.

Er musste immer mit einer Kutsche irgendwohin Brot ausliefern fahren. Dadurch kam er an dem Kriegsgefangenenlager vorbei, und da die Gefangenen schrecklich hungrig waren, warf er ihnen immer ein paar Brote über die Umzäunung.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Eduard Friedmann. Er stammte aus einer Rabbinerfamilie aus Ungarn. Die Friedmanns waren sehr fromm. Sicher hatte der Großvater Brüder und Schwestern.

Es kamen einmal zwei Frauen, Cousinen meiner Mutter zu Besuch – daran kann ich mich gut erinnern – die lebten in Steinamanger [ungarisch: Szombathley], waren sehr fromm, mit Scheitl und haben alle keine Kinder gehabt. Unter Frommen keine Kinder haben ist ja sehr ungewöhnlich.

Meine Großmutter hieß Sofie Friedmann [Sofie Friedmann, geboren am 17. September 1856 Quelle: DÖW Datenbank], geborene Daniel, und stammte aus Kobersdorf im Burgenland. Ihre Schwester Adele war mit einem Herrn Riegler verheiratet, der eine Greislerei hatte. Es wurde in der Familie oft erzählt, dass der Herr Riegler nach Edlach, dem Kurort, in dem Theodor Herzl 2 1904 starb, geholt wurde, um Herzls Leiche zu waschen, weil er der einzige Jude in der Nähe war.

Die Tante Adele, die Schwester der Großmutter, starb in Wien in der Seegasse im jüdischen Altersheim. Ihr Sohn Julius und seine Frau Julia kamen auf dem Kladovo Transport 6 ums Leben. Sie hatten zwei Söhne, den Fredl und wie der andere hieß, weiß ich nicht mehr. Die Söhne überlebten; sie waren nicht auf dem Schiff.

Die Großeltern lebten in Prein an der Rax in Niederösterreich, das ist ein kleiner Kurort. Dort hatten sie ein schönes Haus und ein Geschäft, eine Greislerei. Wie am Land üblich, gab es in diesem Geschäft alles. Es gab Zeitungen, Tabakwaren, Lebensmittel, Taschentücher und eine Tankstelle gehörte auch dazu; also es gab alles.

Die Großeltern hatten sechs Kinder. Ein Sohn starb, ich glaube im Alter von 14 Jahren an Typhus, wie der hieß, weiß ich nicht. Es waren dann noch fünf Geschwister: Meine Mutter Johanna, Isidor, Julius, Fany und Berta. Der Großvater starb 49jährig im Jahre 1900. Als der Großvater starb, waren die Kinder noch nicht mündig und brauchten einen Vormund und der Onkel Riegler wurde der Vormund der Kinder.

Da meine Großmutter noch nicht alt war, als der Großvater starb, half sie im Geschäft mit. Als sie jünger war, trug sie einen Scheitl, später nicht mehr. Als ich fünf oder sechs Jahre alt war, war sie schon alt und lebte im Haus meines Onkels in einem Zimmer im oberen Stock.

Mein Onkel Isidor war nicht mehr fromm und nicht mehr koscher und da hätte sie nichts gegessen. Deshalb fuhr er regelmäßig nach Gloggnitz oder Neunkirchen und brachte koscheres Fleisch für sie. Nachmittags zum Kaffee ging die Großmutter zum Onkel und der Tante hinunter.

Es war immer viel Leben in diesem Haus, es war oft Besuch da und die Familie traf sich auch häufig. Das Haus war wunderschön. Es wurde vor einiger Zeit abgerissen. Als ich das hörte, war es furchtbar für mich. Hätte ich sehr viel Geld, dann hätte ich es, glaub’ ich, gekauft. Es war ja für mich nicht nur ein Haus.

Onkel Isidor, Isi genannt, übernahm nach dem Tod des Großvaters das Haus und das Geschäft in Prein. Er war mit Josefine verheiratet. Ihre Eltern besaßen in Wien, im 16. Bezirk, Lerchenfeldergürtel 49, ein großes Haus. Sie hatten zwei Kinder: die Erika und den Erich. Onkel Isi baute vis-à-vis des alten Hauses und Geschäftes, kurz vor dem 1.Weltkrieg, ein neues Haus.

Erika heiratete einen Pelzhändler namens Sidon aus Neunkirchen. Nach dem Einmarsch der Deutschen flüchteten sie mit den Eltern illegal nach Antwerpen und von dort weiter nach Palästina. Sie blieben in Israel und kamen nicht mehr zurück. Erika hatte drei Töchter und ist relativ jung gestorben. Erich kam im Herbst 1938 illegal nach Palästina, heiratete dort eine Berlinerin, Towa, und starb 1994 in Israel.

Onkel Julius Friedmann wurde am 15. September 1889 geboren. Er war ein begeisterter Bergsteiger, sehr naturverbunden und ein Sozialist. Er heiratete die Schwester der Josefine Katz, die Elsa hieß. Sie wohnten in ihrem Haus in Wien, Lerchenfeldergürtel 49.

Vater Katz besaß ein Pfeifengeschäft. Im Jahre 1934, während der Februarkämpfe 7 wurde er halb totgeschlagen. Sie hatten einen Sohn namens Heinz. Heinz kam mit einem Kindertransport nach England. Tante Elsa emigrierte nach Frankreich, lebte im Untergrund, irgendwer denunzierte sie und sie wurde ermordet. Auch Onkel Julius wurde ermordet. [Julius Freudmann wurde am 27. Oktober 1939 nach Nisko deportiert. Quelle: DÖW Datenbank]

Tante Fany Friedmann, geboren 1882, heiratete einen Journalisten, der Bauer hieß und nicht jüdisch war. Sie hatten keine Kinder und lebten zusammen in Prag. Einmal fuhr sie zur Kur nach Marienbad. Als sie zurückkam erfuhr sie, dass ihr Mann sie mit dem Dienstmädchen betrogen hatte.

Daraufhin packte sie sofort ihre Koffer und kam zurück nach Prein. Der Herr Bauer kam ihr hinterher und wollte sie dazu bewegen, zu ihm zurückzukommen, aber sie konnte ihm nicht verzeihen. Sie blieb in Prein und arbeitete im Geschäft mit.

Tante Berta Friedmann wurde 1898 in Prein geboren. Sie heiratete Roland Ohme. Sie hatten keine Kinder. Zuerst wohnten sie in der Steiermark. Eine Tochter ihrer Tante Adele Riegler hatte dort eine Tuchfabrik; Decken und solche Sachen wurden da hergestellt.

Tante Bertas Mann arbeitete als Elektriker in der Fabrik. Später zogen sie nach Wien, und er arbeitete bei Siemens. Herr Ohme war kein Jude. Mehrmals wurde ihm nach dem Einmarsch der Deutschen angetragen, sich von Tante Berta scheiden zu lassen, aber er blieb an ihrer Seite. Dadurch überlebte Tante Berta den Krieg in Wien. Sie musste keinen Stern tragen, aber so eine Art Zwangsarbeit verrichten.

Meine Mutter, Johanna Schischa [geborene Friedmann], Handschi genannt, wurde am 19. Mai 1885 in Prein an der Rax geboren. Sie besuchte in Prein die Volksschule; mehr Ausbildung hatte sie nicht.

In Neunkirchen war ein Purimball. Meine Mutter kam von Prein nach Neunkirchen, und auf diesem Purimball lernten sich mein Vater und meine Mutter kennen. Wann das war, weiß ich nicht. Jedenfalls fuhr mein Vater mit einer Kutsche zu der Mutter meiner Mutter, also meiner Großmutter, und bat sie um die Hand ihrer Tochter.

Das war damals ziemlich unüblich, denn meistens kamen die Ehen durch einen Schadchen 8 zustande. Meine Großmutter wird wohl einverstanden gewesen sein, denn im Jahre 1908 heirateten meine Eltern, und sie wurden sehr glücklich miteinander. Die Ehe meiner Eltern war eine ausgesprochene Liebesheirat. Scheinbar war das damals eher die Ausnahme.

Mein Bruder, Edi [Eduard] Schischa, wurde am 5. Oktober 1914 in Wiener Neustadt geboren. Er besuchte die Volksschule, danach war er noch vier Jahre auf dem Gymnasium. Ich weiß nicht genau, ob er kein so guter Schüler war oder einfach nur keine Lust mehr hatte, in die Schule zu gehen, denn jedenfalls begann er dann mit einer Schneiderlehre, die er beendete  mit der Gesellenprüfung. Danach arbeitete er mit dem Vater im Geschäft.

• Meine Kindheit

Ich wurde am 13. März 1927 in Wien, im Rudolfinerhaus, im 19. Bezirk geboren. Es waren Schwierigkeiten bei der Geburt zu erwarten, denn meine Mutter war bereits 42 Jahre alt. Die Ärzte hatten, als sie mit mir schwanger war, einen Tumor vermutet. Der Tumor war wirklich da, aber ich auch. Der Tumor wurde operativ entfernt, mich hat man drinnen gelassen. Es hätte eine problematische Entbindung werden können, deshalb fuhr meine Mutter ins Spital nach Wien.

Sicher war ich für die ganze Familie, die war ja nicht gerade klein, eine sehr freudige Überraschung. Meine Onkeln und Tanten waren zum Teil schon ziemlich alt, und meine Cousins und Cousinen hätten dem Alter nach beinahe meine Eltern sein können. Ich glaube, sie haben es alle sehr genossen, und ich habe ihnen viel Freude gemacht. Auch mein Bruder, der 13 Jahre älter war als ich, liebte mich sehr.

Alle Leute nennen mich Lilli, keiner weiß, dass ich Karoline heiße. Bis ich in die Schule kam, habe ich nicht einmal selbst gewusst, dass ich Karoline heiße. Beim Anmelden in der Schule brauchte man die Geburtsurkunde und da stand plötzlich Karoline. Aber ich hieß weiter Lilli.

Komischerweise gibt es noch eine Karoline in unserer Familie, die auch Lilli genannt wurde. Das war die Tochter meiner Tante Paula, der Schwester meines Vaters.
Wir wurden beide nach der verstorbenen Großmutter benannt, vielleicht wurde auch sie Lilli genannt.

In Wiener Neustadt hatten wir ein Haus mit einem Garten. Für damalige Begriffe war das alles sehr luxuriös. Meine Mutter war zu Hause, und wir hatten auch ein Dienstmädchen.

Als ich ein Baby war, waren wir angeblich einmal auf Urlaub in Katzelsdorf, einem kleinen burgenländischen Dorf. Das war eine Ausnahme. Damals war das nicht so wie heute, man machte keinen Urlaub, man fuhr auf Sommerfrische. Wir waren oft in Prein bei der Großmutter und dem Onkel Richard - Prein war ja ein Kurort. Meine Eltern konnten wegen des Geschäftes nie zusammen auf Sommerfrische fahren, entweder war meine Mama dabei oder mein Papa, denn einer der beiden musste zu Hause das Geschäft offen halten.

Die Omama Anna, also die Stiefmutter meines Vaters, lebte in Neunkirchen. Wir besuchten sie oft am Sonntag, denn Neukirchen ist nicht weit von Wiener Neustadt entfernt. Sie war ein sehr warmherziger Mensch, zog vier angenommene und vier eigene Kinder groß. Sie war immer lieb zu uns Enkelkindern und schickte uns zu jedem Purim 9 selbstgebackene Hamantaschen 10.

Wir fuhren aber auch nach Wien und besuchten Onkeln, Tanten, Cousins und Cousinen. Ich kann mich gut daran erinnern, dass ich das Schloss Schönbrunn und den Tiergarten Schönbrunn damals gesehen habe.

Die Familie meines Vaters war sehr religiös, aber mein Vater war weniger religiös. Er hielt nicht nur das Geschäft am Samstag offen, sondern er rauchte auch am Samstag. Meine Mutter dagegen war und blieb religiös. Es gab deshalb aber nie Streit zwischen ihnen.

Unser Haushalt war streng koscher 11, wir trennten das Geschirr in milchig und fleischig, besaßen Pessach – Geschirr 12 und hielten alle Feiertage; Seder 13, Jom Kippur 14 und Rosch Haschana 15 ein. An diesen großen Feiertagen wurde das Geschäft gesperrt, und wir gingen in den Tempel. Meine Eltern haben den ganzen Jom Kippur gefastet. Ob mein Bruder auch gefastet hat, weiß ich nicht. An allen Feiertagen war unsere Familie zusammen: meine Eltern, mein Bruder und ich.

Die Traditionen waren sehr wichtig für meine Mutter. Jeden Freitag am Schabbat 16 wurde der Kiddusch 17 über einen Becher Wein gesprochen, Kerzen gezündet, es gab Barches [zopfartig geflochtenes Schabbatbrot] – da war eine Serviette drüber gebreitet.

Wir aßen immer kalt zu Abend, aber Freitagabend gab es als Vorspeise gesulzten Karpfen und als Hauptspeise Gans oder Huhn. Ich kann mich erinnern, wie die Gänse gestopft wurden, damit sie ordentlich fett wurden und eine große Leber bekamen. Da wir ja kein Schweinernes aßen, verwendeten wir das Gansfett auch zum Kochen.

Ich glaube, meine Eltern hatten nur jüdische Freunde. Ich habe eigentlich in meiner Kindheit keinen Nichtjuden gekannt, der mit uns verkehrt hätte.

In der Volksschule waren wir vier jüdische Mädeln in der Klasse. Auf dem Gymnasium waren wir nur noch zwei.

Der Religionsunterricht fand in einer anderen Schule statt und der Vater des Religionslehrers war ein Cousin meiner Mutter. Wie er hieß, weiß ich nicht mehr. Meine Mutter hat mich immer zum Religionsunterricht gebracht, weil der am Nachmittag stattfand. Sie hat von der Stunde, die wir hätten Unterricht haben sollen, erst einmal eine halbe Stunde mit dem Lehrer getratscht, worüber wir uns natürlich sehr gefreut haben.

Während meiner Schulzeit war ich sehr gut mit zwei jüdischen Mädeln befreundet. Sie hießen Trude Gerstl und Susi Bauer. Trude Gerstl lebt noch in Israel, Susi kam leider um. [Susanne Bauer, geboren am 14. Juli 1927, wurde am 27. April 1942 in das Ghetto Wlodowa deportiert. Quelle: DÖW Datenbank]

Nachdem mein Permit 18 nach England gekommen war, kam zehn Tage später noch ein Permit für mich. Mein Vater ist damit aufs englische Konsulat gegangen und bat darum, es auf meine Freundin Susi umschreiben zu lassen. Das haben sie aber auf der Botschaft abgelehnt, und sie wurde ermordet.

Zwei Häuser weiter gab es eine christliche Familie, die hatte zwei Töchter: Grete und Hanni Gross, mit denen war ich auch sehr gut befreundet. Ihr Vater war Polizist.

• Während des Krieges

Bis zum 12. März 1938 19 habe ich von Antisemitismus eigentlich nichts gespürt. Ich war elf Jahre alt und ging aufs Gymnasium. Andrea, die Tochter eines nicht jüdischen Arztes, holte mich jeden Morgen auf dem Weg zur Schule ab, und wir gingen den restlichen Weg gemeinsam. Damals ist man zu Fuß gegangen, es war ja nicht weit.

Nach dem 12. März schaute mich Andrea von einem Tag auf den anderen nicht mehr an. Das war furchtbar für mich! Ich war noch ein Kind und konnte das nicht verstehen. Wie sich dann herausstellte hatte sie Brüder, die schon längere Zeit illegale Nazis waren.

Es veränderte sich alles. Unser Geschäft wurde arisiert, und man legte meinem Vater nahe, unser Haus zu verkaufen. Das hat er auch getan, aber wir durften noch so lange im Haus bleiben, bis er ein neues Zuhause für uns gefunden hatte.

Es gab manchmal Leute, die helfen wollten, zum Beispiel die Pfarrersköchin, die meiner Großmutter in Prein immer frisches Gemüse brachte. Aber es gab auch Leute, die vor ihr ausgespuckt haben; das waren die Kundinnen, die Schulden bei meinem Onkel im Geschäft hatten.

Es waren Sommerferien und im September hätte ich wieder in die Schule gehen müssen, aber aufs normale Gymnasium durfte ich nicht mehr. Es gab in Wiener Neustadt noch einige Zeit die jüdische Gemeinde, da wurde im Bethaus eine Schule gegründet.

Das Bethaus befand sich neben der schönen, großen Synagoge in Wiener Neustadt. Als ich aufs Gymnasium ging, fand in diesem Bethaus der Religionsunterricht statt, dort konnte man im Winter heizen. Wir bekamen eine jüdische Lehrerin und aus der ganzen Umgebung von Wiener Neustadt kamen zwanzig bis dreißig jüdische Kinder.

Wir lernten gemeinsam in einem Raum. Es war kein richtiger Unterricht, aber immerhin ein Schulbetrieb. Ich kann mich gut erinnern: es war am 10. November 1938 20, einem Donnerstag. Es war so trüb draußen, als so gegen halb zehn Uhr morgens jemand hereinkam und mit der Lehrerin flüsterte.

Dann sagte die Lehrerin zu uns, wir sollten nach Hause gehen, es sei irgendetwas im Gange. Meine Eltern waren ganz erstaunt, als ich so früh nach Hause kam. Gegen elf Uhr läutete es an der Haustür, und die Gestapo verhaftete meinen Vater. Sie nahmen ihn einfach mit.

In unserer Nähe wohnten noch andere jüdische Familien, die Familie Schurany und die Familie Gerstl, mit denen wir befreundet waren. Meine Mutter, die natürlich ganz verzweifelt war, sagte: ‚Komm’ wir gehen zu ihnen und fragen, was los ist.’

Sie erzählten uns, dass sie gehört hätten, dass man alle jüdischen Männer verhafte. Als wir auf dem Heimweg in die Nähe unseres Hauses kamen, sahen wir zwei Autos. Das Holztor zum Garten unseres Hauses war aufgebrochen, und wir sahen, dass auch unsere Wohnung aufgebrochen war. Die SA Leute durchwühlten die Veranda und die Zimmer.

Wir hatten damals so eine Kassa, die gibt es heute gar nicht mehr. Für die verlangten sie von meiner Mutter sofort den Schlüssel. Dann mussten wir mit ihnen gehen, und sie brachten uns in die Synagoge. Dort waren schon alle jüdischen Frauen und Kinder von Wiener Neustadt und Umgebung versammelt. Die Frauen wurden nach Geld und Schmuck durchsucht und mussten alles abgeben; es wurde ihnen einfach alles gestohlen.

Frau Gerstl, die Mutter meiner Freundin Trude, wollte nicht unterschreiben, dass sie ihr Haus hergibt, da haben sie sie geschlagen, bis sie unterschrieben hat. Ich habe das alles gesehen. Als es Nacht wurde, führten sie uns in das Bethaus. Da lag Stroh und zum Zudecken brachte man uns die Torahmäntel 21.

Wir wurden drei Tage eingesperrt. Die Synagoge hatte einen Hof mit einem Eisengitter zur Strasse, da standen Leute und schauten zu; die Wiener Neustädter amüsierten sich köstlich, als wir jüdischen Kinder im Kreis laufen mussten.

Auf einmal bekam ich Halsschmerzen und Fieber. Ein SA Mann wurde geschickt, ein junger Mann, damit wir nicht flüchten, um mit meiner Mutter und mir ins Wiener Neustädter Spital zu gehen. Als wir auf den Arzt warteten, gaben uns Klosterschwestern, die dort gearbeitet haben, heimlich zu essen.

Dann kam der Arzt und schaute in meinen Hals. Am nächsten Tag, als noch drei andere Kinder Halsschmerzen und hohes Fieber bekamen, stellte sich heraus, dass es Scharlach war. Wir vier Kinder mussten ins Wiener Neustädter Spital, und die Frauen und die anderen Kinder wurden in Busse gesetzt und nach Wien gefahren. In der Taborstrasse, im 2. Bezirk, mussten sie aussteigen und durften gehen, wohin sie wollten.

Wir sind nie mehr in unser Haus zurückgekommen. Alles was drinnen war, wurde gestohlen.

Meine Mutter ging zu ihrer Schwägerin, der Tante Paula. Niemand wusste, wo mein Vater war. Es stellte sich später heraus, dass mein Vater in Wien auf der Elisabeth Promenade im Polizeigefängnis war. Dort hatten sie alle eingefangenen Juden zusammengepfercht.

Er hat dann erzählt, es wäre furchtbar gewesen. Sie hätten sich nicht einmal niedersetzen können. Dann wurde selektiert, wer nach Dachau musste und wer nach Hause durfte. Mein Vater und sein Bruder, der Onkel Adolf, standen nebeneinander. Zu meinem Vater wurde gesagt, er dürfe nach Hause gehen, Onkel Adolf wurde ins KZ Dachau deportiert.

Ich war zu dieser Zeit im Spital. Die Klosterschwestern und die Ärzte waren einmalig. Sie haben dort wirklich keinen Unterschied zwischen uns und den anderen Patienten gemacht. Nach sechs Wochen holte mich mein Vater ab. Wir wohnten bei Tante Paula und Onkel Gottfried im 9. Bezirk in Wien, in der Scheuchgasse, die vorher Glasergasse hieß und sofort nach dem Krieg wieder in Glasergasse umbenannt wurde.

Das war dann schon Ende Dezember 1938. Zu dieser Zeit gab es unter den Juden nur ein Thema: Wie komme ich weg? Dass man weg musste, das war klar.

Mein Bruder floh im Oktober 1938 mit einem illegalen Transport nach Palästina.

Um die Schule kümmerte sich niemand mehr. Mein Onkel Gottfried hatte Beziehungen zur Bnei Brith Loge, einer sozialen jüdischen Einrichtung. ‚Söhne des Bundes’ heißt Bnei Brith und es gibt diese Logen überall auf der Welt. In dieser Zeit haben sie geholfen, das Leben jüdischer Kinder zu retten.

Es war damals so, dass irgendwer für ein Kind garantierten musste, dass es dem englischen Staat nicht zur Last fallen würde. Die Kinder, die eine solche Garantie hatten, bekamen ein Permit und durften mit einem Kindertransport nach England; allerdings ohne ihre Eltern. Im Kindertransport waren Mädchen, Buben, aber auch Kleinkinder und fünf bis sechs Monate alte Babys - das kann man sich heute kaum vorstellen.

Es wurde nicht gesagt, dass die Eltern nachkommen, aber ich habe es immer gehofft.

Wie mutig meine Eltern waren, das begriff ich erst später, als ich selber Kinder hatte. Es muss furchtbar für sie gewesen sein, mich zum Bahnhof zu bringen. Ich war irgendwie aufgeregt; ich verstand, dass es besser war, dass ich wegfuhr. Ich war nicht böse auf sie, dass sie mich wegschickten. Der Gedanke, dass es möglich wäre, meine Eltern nie wiederzusehen, ist mir damals überhaupt nicht gekommen.

• England

Jedes Kind bekam ein Schild mit einer Nummer um den Hals gehängt. Es war eine rote Tafel mit einer Nummer drauf, dieselbe Nummer hing am Koffer. So kam ich in England an. Ich sprach kein Wort englisch damals. Wir waren drei Kinder von dem ganzen Transport, die am Bahnhof in London abgesetzt wurden und in ein Hostel kamen.

Dieses Hostel war von der Bnei Brith Loge. Wir hatten sogar ein Stubenmädel, eine Wienerin. Da waren hauptsächlich Kinder aus Deutschland, alle sprachen nur deutsch.

Ich war ein religiös erzogenes Kind. Unsere Heimleiterin in England war streng orthodox und hat uns gezwungen, auch orthodox zu leben. Wir durften am Samstag nicht einmal unsere Zähne putzen. Wir mussten nach jedem Essen beten - sie war fürchterlich.

Da war ein Mädchen, Lotte Levy hieß sie. Sie war aus Köln, aus einer streng orthodoxen Familie. Der Vater war ein Schammes 22, aber durch diesen Zwang unserer Heimleiterin, hat sie sich vollkommen von der Religion gelöst. Lotte ging später nach New York.

Zuerst haben sich die aus Deutschland kommenden Mädchen schrecklich über meinen Wiener Dialekt lustig gemacht und waren sehr gemein zu mir. Aber dann hat sich das gegeben und die Gemeinste von allen, die Lotte Levy, wurde meine beste Freundin.

Ich kann mich noch an viele Namen der anderen Mädchen erinnern: Die Jüngste hat Rosi geheißen, sie war damals fünf Jahre alt. Sylva Avramovici war aus Chemnitz. Ihre Eltern wurden ermordet. Sie lebte bis zu ihrem Tod im Jahr 1993 in Amerika. Cilly Horvitz war aus Hamburg.

Ihre Mutter war Christin, ihr Vater war Jude, er ist im Krieg umgekommen. Cilly lebt in London. Lilli Kohn aus Wien lebt heute in Brasilien. Helga Reisner war aus Drove in der Nähe von Köln, sie lebt jetzt in New York. Cilly Salomon war aus Danzig, hatte noch eine ältere Schwester namens Ruth, die auch in London war.

Die Eltern und der jüngere Bruder überlebten in Shanghai. Cilly lebt heute in Israel. Rita, den Nachnamen weiß ich nicht mehr [Nachname: Wislicki], lebt in London. Anita Schillers Eltern wurden ermordet. Sie lebt in London. Ruth Wassermann war aus Berlin.

Ihre Eltern retteten sich über Japan nach Panama, wo ihr Vater starb. Ruth und ihre Mutter trafen sich in Amerika wieder. Gretl Heller aus Berlin lebt in New York. Ihre Eltern konnten sich retten, sie flüchteten nach Amerika, wo der Vater während des Krieges starb.

Gretl heiratete einen Österreicher und war dadurch auch schon in Wien. Einmal durch den ‚Jewish Welcome Service’, der viele Jahre vertriebene österreichische Juden aus allen Teilen der Welt einlud, noch einmal ihre Heimat zu sehen und dem jetzt vom Staat die Geldmittel dafür gestrichen wurden.

Ich liebte meine Eltern über alles, und ich liebte auch meinen Bruder Edi, die Großmütter, die vielen Tanten und Onkeln, Cousins und Cousinen. Natürlich hatte ich große Sehnsucht und hoffte auf ein baldiges Wiedersehen.

Für meine Eltern war es sicher, trotz ihrer großen Ängste um mich und meinen Bruder, eine Erleichterung zu wissen, dass wir der Gefahr, die damals noch nicht wirklich zu erkennen war, entkommen waren. Auch sie versuchten, Österreich zu verlassen, was ihnen aber nicht gelang, weil sie nicht mehr genug Geld hatten.

Ich schrieb viele Briefe an meine Eltern und besitze sie alle noch. Da mein Bruder in Palästina war, wollte ich auch dorthin - sehr zum Schrecken meiner Eltern.

In einem Brief, den ich am 31. August 1939 aus England an meine Eltern schrieb, steht: ‚Wenn ich auch in England bin, so ist mein einziger Wunsch, nach Israel zu kommen. Bitte, bitte, lieber Papa bemühe dich so gut du es eben kannst.’ Daraufhin schrieb mein Vater, der einen großen Schrecken bekam:

Wie kommst du darauf, nach Palästina zu wollen, wer hat dir damit dein junges Köpfchen in Unordnung gebracht? Du schreibst doch immer, dass es dir so gut geht. Du sollst uns doch mit solchen Narreteien nicht noch mehr verzagt machen. Der liebe Edi schrieb uns doch auch, dass es für dich in London resp. England viel besser sei wie in Palästina. Ich bitte dich, äußere ja nicht in deiner Umgebung solche Sachen... Wie glücklich wären wir, wenn unser lieber Edi nicht in Palästina, sondern wo immer in der Welt wäre. Da müssten wir uns nicht immer bangen und Sorgen um ihn haben ....’

In einem anderen Brief an meine Eltern schrieb ich: ‚Meine Innigstgeliebten!...Lieber Papa, du hast recht, Gottesglaube, ist das schönste Gut, dass der Mensch haben kann, und wer den Glauben an Gott verliert, der ist verloren. Darum nur auf Gott verlassen, dann ist alles gut. Ich habe, Gott sei Dank, hier koscher. Ich bete jeden Freitag und Samstag und nach jeder Mahlzeit. Ich habe mir vorgenommen, ein frommer und guter Mensch zu sein.’

Im August begann die Schule in England, beziehungsweise eines Tages hieß es einfach, wir müssen in die Schule gehen. Es war eine ganz normale reguläre Schule. Da ist es nach Alter gegangen, und ich war das einzige Emigrantenkind in meiner Klasse und verstand kein Wort englisch.

Das war furchtbar. Jeder hat mich angeschaut, als wäre ich eine Sensation. Wahrscheinlich hatte die Lehrerin den Schülern erklärt, wer ich bin, aber ich verstand eben nichts. Die Lehrerin hat sich dann sehr bemüht, mir ein bisschen Englisch beizubringen.

Nach kurzer Zeit, einer oder zwei Wochen, brach der Krieg aus. Wir Kinder wurden aufs Land, nach Cockley Cley zu einer Lady Roberts geschickt. Die Lady gehörte zum englischen Landadel. Sie war keine Jüdin. Sie war zwischen fünfzig und sechzig Jahre alt und sehr nett und besorgt um uns.

Sie wusste, was mit den Juden passiert und hatte genug Geld, um vielen zu helfen. Ihr gehörte das ganze Land auf dem auch Landarbeiter wohnten, die sie beschäftigte. Das war eine riesige Farm, wo Spargel angebaut wurde. Viele Leute haben für sie gearbeitet, und alle haben dort gewohnt.

Englische Kinder kamen zu den Farmersleuten, die Emigrantenkinder wurden von Lady Roberts aufgenommen.

Ich begann in dieser Zeit viel zu zeichnen und muss heute sagen, die Bilder, die ich damals zeichnete, waren besonders schön. Ich war sehr talentiert, leider bin ich nie auf die Idee gekommen, etwas aus meinem Talent zu machen.

In Cockley Cley gab es keine Schule. Deshalb gingen die Kinder nach Swaffham, in die nächstgrößere Stadt, in die Schule. Unsere Lehrer aus London kamen mit uns nach Cockley Cley, und die Lady Roberts richtete für uns eine Cottage mit zwei Räumen her, wo wir lernen konnten. Kein Lehrer konnte Deutsch, und so lernte ich schnell Englisch.

Als wir bei Lady Roberts auf dem Land waren, kam auch unsere eigene Köchin mit. Sie war streng koscher und bekam eine eigene Küche für uns. Lady Roberts sorgte dafür, dass sie stets koscheres Fleisch hatte.

Lady Roberts bekam für jedes Kind, das sie aufnahm, eine gewisse Summe. Was davon übrig blieb, bekamen wir Kinder fürs Kino.

Mr. Harry Watts war Jude, Mitglied der Bnei Brith Loge und Besitzer eines Friseurgeschäfts in London. Wir nannten ihn Onkel Harry. Er war von Anfang an für uns Emigrantenkinder da und hat sich rührend um uns gekümmert.

Er nahm uns auf Ausflüge mit, einmal war ich in Brighton, das ist ein Badeort am Meer. In einem Brief an meine Eltern beschrieb ich genau, was ich gesehen hatte: wie das Meer war und wo wir einkehrten. Onkel Harry kaufte uns Kleidung, denn wir wuchsen aus unseren Sachen heraus und gab jedem von uns Taschengeld. Einmal kam er mit einem Lastauto und brachte uns allen neue Stiefel. Wir haben ihn alle geliebt.

Meine Cousine Selma Freudmann, verheiratete Kastan, war mit ihrer Familie nach Bolivien geflüchtet und ihr Bruder Armin Freudmann nach Luxemburg. Das waren neutrale Länder, und so schrieben meine Eltern nach Luxemburg und von Luxemburg oder Bolivien bekam ich dann ihre Briefe. Eines Tages hörte das auf, weil auch Luxemburg von den Deutschen okkupiert worden war. Ich bekam noch ein oder zwei Briefe durch das Rote Kreuz und dann war es auf einmal aus.

Als die Tante Fany noch in Prein war, kam ein Bauer aus der Großau und bot ihr an, sie auf seinem Hof, der sehr abgelegen lag, zu verstecken. Vielleicht hätte sie so den Krieg überleben können, aber Tante Fany wollte ihre alte Mutter, die Omama Friedmann, nicht allein lassen und das war’s. [Fany Bauer, geborene Friedmann, wurde am 20. Mai 1942 von Wien nach Maly Trostinec deportiert und am 26. Mai 1942 ermordet. Quelle: DÖW Datenbank]

Meine Großmutter Sofie Friedmann war schon eine sehr alte Frau. Sie musste Prein verlassen und zog nach Wien, Lerchenfelder Gürtel 49, zu ihrem Sohn Julius Friedmann. Dort lebte auch schon die Tante Fany. Aus diesem Haus zogen sie aus, weil die Juden alle in Sammelquartieren untergebracht wurden.

Da mussten sie in die Heinrichgasse im 1. Bezirk ziehen und teilten eine Wohnung mit vielen anderen Juden. Von dort wurden sie deportiert. [Sofie Friedmann wurde am 22. Juli 1942 von der Unteren Augartenstraße 16/13 in das Ghetto Theresienstadt 23 deportiert, wo sie am 29. November 1942 starb; Julius Friedmann wurde am 27. November 1939 vom Lerchenfelder Gürtel 49 nach Nisko 24 deportiert. Quelle: DÖW Datenbank]

Meine Omama Anna Schischa lebte bis zu ihrer Deportation mit ihrem Schwiegersohn Dr. Siegbert Pincus und seiner Mutter Ida Pincus, die am 26. Februar 1941 mit meinen Eltern gemeinsam ins Ghetto Opole 25 deportiert wurde, im 1. Bezirk, in der Neutorgasse. Siegbert Pincus und die Omama wurden auch ermordet. [Anna Schischa und Siegbert Pincus wurden gemeinsam am 28. November 1941 von Wien nach Minsk deportiert und ermordet. Quelle: DÖW. Datenbank]

Offiziell erfuhr ich nie, dass meine Eltern ermordet wurden. Ich hatte immer gehofft, es war ja Krieg, sie lebten noch irgendwo.

Das erste Mal erfuhr ich 1944, dass es so etwas wie Auschwitz gab. Es war die Zeit von Rosch Haschana, da wurde im englischen Parlament darüber gesprochen. Ich dachte mir dann schon, dass meine Eltern vielleicht nicht mehr leben.

Das Leben für meine Eltern wurde immer schwerer. Als gelernter Schneider konnte mein Vater etwas Geld verdienen. Er arbeitete vom 4. September 1940 bis zum 21. Februar 1941 für die arisierte Firma ‚Damen und Herrenkleiderfabrik Richard Kassin’ im 1. Bezirk, Salztorgasse 5, die der Familie Teller gehört hatte.

Am 26. Februar 1941 wurden meine Eltern deportiert. Ich weiß nicht, wo sie umgekommen sind. Ich weiß nur, dass sie von Wien nach Polen in das Ghetto in Opole deportiert wurden.

Ich besitze unzählige Briefe meiner Eltern aus dem Ghetto in Opole, die sie vor ihrer Ermordung an meine Tante Fany, Tante Berta, und meine Großmutter schrieben. Tante Berta konnte mir nach dem Krieg einen kleinen Lederkoffer mit allen Dokumenten und Briefen, die sie vor der Deportation meiner Tante Fany und der Großmutter an sich genommen hatte, übergeben. So blieben diese wertvollen Dokumente erhalten.

Ich besitze nicht nur diese Briefe, sondern auch Fotos, die mein Vater aus dem Ghetto in Opole schickte. Opole war ein Ort, der abgeriegelt wurde. Die Juden, die darin wohnten, durften nicht mehr hinaus aber stattdessen kamen viele neue Juden hinein. Es gab, wie in jedem Ort eine Post, Bäcker, Fleischer, Friseure, Wirtshäuser und auch einen Fotografen.

Da aber nichts mehr von draußen hereinkam, gab es sehr bald nur noch für sehr viel Geld Lebensmittel, die hinein geschmuggelt wurden. Meine Eltern waren auf die Hilfe ihrer noch in Wien lebenden Verwandten angewiesen.

Es muss meinem Vater sehr wichtig gewesen sein, das Leben im Ghetto fotografieren zu lassen. Der jüdische Fotograf fotografierte das, was mein Vater ihm sagte. Mein Vater beschriftete zum Teil die Fotos und schickte sie nach Wien.

In den Briefen an seine Verwandten bedankt er sich für die vielen Pakete, die meine Mutter und mein Vater von der Familie zum Überleben in das Ghetto geschickt bekamen: Mein Vater schrieb in einem Brief vom 1. April 1941 an die Schwestern meiner Mutter:

,Meine Lieben!

....Gestern bekamen wir das 10. Paket. Inhalt Sardinen Conserve, Mehlspeisenringel, Milch wurde beschlagnahmt. Wir danken recht herzlich für euere stete Bemühung. Wenn wir euch nicht hätten, wäre es um uns traurig bestellt. ...für gewöhnliche Pakete bezahle ich 1 Zloty für gesandte Torten 4,80 Zloty deshalb bitte keine Bäckereien zu senden.

Frei ist Mehl, Brot, ein wenig Zucker, Zwieback, Zitronen, Orangen, Nudeln, Margarine und noch Kleinigkeiten. Der Spiritusbrenner wäre ein Segen, aber ein Liter Spiritus kostet 7-8 Zloty, nicht zu machen. 1 Zloty ist die Hälfte von 1 Reichsmark. Vom gesamten Mehl haben wir Krapfen und Stritzel backen lassen, eine Wohltat nach langer Zeit. Gestern hatten wir ein delikates Essen, alles von Euch, Gemüsesuppe hinein noch Fleckerl und Ferferl, war uns lieber als alles Fleisch.’

Und mein Vater drückt auch seine Angst vor der ungewissen Zukunft aus. Im September 1941, kurz vor Rosch Haschana schrieb er:

‚Nur kurze Zeit trennt uns vom Beginn eines neuen Jahres, was haben wir uns im Vorjahr erbeten, unsere heißen Wünsche, unsere Lieben wiederzusehen blieben unerfüllt, was wird uns das neue kommende Jahr bringen? Wird sich unser aller lieber Gott endlich über uns erbarmen und uns zurückführen, zusammenführen mit allen, die uns lieb und teuer sind?

Wir fragen uns alle Tage wann der sonnige Auferstehungstag kommen wird oder sollen wir hier überwintern, daran wollen und dürfen wir nicht denken.’

Im Jahre 1942 war ich 15 Jahre alt und ging nach London. Dort lebte ich auch in einem Hostel der Bnei Brith Loge. Ich wollte etwas lernen und Geld verdienen, ging in einer Schneiderei in die Lehre und wurde Damenschneiderin. Ich arbeitete in London als Schneiderin, bis ich wieder nach Österreich kam.

Mein Bruder Edi nannte sich in Israel später Jeheskel. Er hatte viele gute Anzüge, Hemden und Krawatten auf seiner Flucht mitgenommen, da unser Geschäft ja ein Herrenausstatter war. Aber das Leben in Palästina war sehr schwer für ihn. Er arbeitete zuerst auf einer Orangenplantage. Ich wusste nicht, wie schwer er gearbeitet hat.

Wenn die Ernte vorbei ist, müssen die Bäume betreut werden. Es muss um die Bäume herum der Boden aufgegraben werden, bis fast zu den Wurzeln. Heute macht man das natürlich maschinell, aber damals ging es händisch mit einem Gerät - und das bei den hohen Temperaturen, die in Israel ab März herrschen. Das war seine Arbeit, und er konnte sich noch glücklich schätzen, dass er sie hatte.

Einmal schickte er mir eine englische zehn Schilling Note nach London. Das war vor dem Krieg, also kurz nachdem ich nach England kam. Das war damals viel Geld und er schrieb, ich solle vorsichtig damit umgehen, weil er dafür schwer hat arbeiten müssen.

Als der Krieg ausbrach arbeitete er für die englische Armee als Zivilist im Büro. Die nahmen viele Leute auf, die englisch konnten. Mein Bruder lernte auch Iwrit in Wort und Schrift. 1948, nach der Gründung des Staates Israel, als die Engländer das Land verlassen hatten, war er eine Zeit lang Kellner.

In Hadera gab es die amerikanische Reifenfabrik Allianz. Mein Bruder schaffte es, dort der Bürochef zu werden. Da verdiente er gut und er wollte dann nach Österreich auf Besuch kommen. Eeines Tages, am 5. Juli 1963, bekam ich ein Telegramm mit der Nachricht, dass er an einem Herzinfarkt gestorben sei.

Er war erst 48 Jahre alt, hinterließ weder Frau noch Kinder. Ich habe meinen Bruder nach seiner Emigration nie wiedergesehen. Reisen war teuer und wir hatten beide nicht genug Geld.

Es gab in England, und natürlich auch in London, eine kommunistische Organisation, die sich Young Austria 26 nannte. Young Austria wurde von österreichischen Patrioten gegründet und die sagten uns, wir müssten nach dem Krieg nach Österreich zurückgehen und ein demokratisches Land aufbauen.

Ich war jung und wenn man jung ist, ist man leicht für etwas zu begeistern. Das war auch einer der Gründe, dass ich zurück nach Österreich kam. Die meisten Kinder, die nach England kamen, blieben nach dem Krieg in England oder gingen nach Amerika. Ich kam 1946 zurück nach Wien. In Österreich habe ich mich politisch aber nicht mehr betätigt.

Tante Berta hatte eine nicht jüdische Schulfreundin, die hieß Obermeier, mit der war sie immer irgendwie in Kontakt. Eines Tages schrieb ihre Freundin, sie solle sofort kommen, weil das Haus und das Geschäft leer stünden, der Ariseur geflohen sei. Tante Berta fuhr nach Prein, bekam das Haus und übernahm das Geschäft.

Weil sie geschäftlich oft in Wien war, hatte sie ein Zimmer gemietet. Sie holte mich vom Bahnhof ab, als ich in Wien ankam. Wien im Oktober 1946 war schrecklich. Es gab kein Essen, es gab keinen Strom, es gab einfach nichts. Als ich sah, wie fürchterlich es in Wien war, sagte Tante Berta, die selber keine Kinder hatte:

Du kommst jetzt gleich mit mir nach Prein, da kannst du mir im Geschäft helfen!’ Und so war es dann. Prein war für mich eine zweite Heimat, bequem und sehr warm.

In Prein arbeitete ich bei Tante Berta im Geschäft als Verkäuferin, schrieb die Geschäftsbriefe und war das Fräulein Lilli für die Leute. Das gefiel mir sehr. Manchmal fuhr ich auch nach Wien ins Theater oder um Freunde zu treffen. Ich hatte zwar in England Schneidern gelernt, aber in England war das nicht so, dass man Lehrling war und Prüfungen machte und dann ein Papier in der Hand hatte. Das war in Wien anders, und ich durfte ohne Papiere als Schneiderin nicht arbeiten.

Der Onkel Isi [Isidor] wollte aus Palästina kommen und das Haus und Geschäft wieder übernehmen, aber er starb im Oktober 1946 in Tel Aviv. Einige Zeit nachdem Onkel Isidor in Israel gestorben war, kam seine Witwe, die Tante Josefine, nach Prein und verkaufte das Haus ihrem früheren Chauffeur, der schon als Lehrbub für sie gearbeitet hatte.

Tante Bertas Mann, Onkel Roland, machte sich in Prein als Elektriker selbständig. Die Ehe hielt nicht, sie ließen sich scheiden, blieben aber befreundet. Tante Berta heiratete einige Jahre später Wilhelm Günser, einen Juden, der während des Kriegs in Kasachstan interniert war und in Wien, in der Schottenfeldgasse 5, ein Geflügelgeschäft besaß. Sie zog zu ihm nach Wien.

Obwohl ich nach dem Krieg in Prein einmal sehr verliebt war, kam es für mich nicht in Frage, einen Nichtjuden zu heiraten. Es war aber nicht so einfach einen Juden kennen zu lernen. Tante Berta hatte Bekannte in Wien und die sagten, sie würden einen netten jungen Mann kennen. Er war schon 31 Jahre alt und hieß Max Tauber.

• Mein Mann

Mein Mann wurde in Wien am 11. Juni 1920 geboren. Sein Vater hieß Moritz Tauber und seine Mutter Sofie Tauber, geborene Lerch. 1934 wanderte sein Vater aus politischen und wirtschaftlichen Gründen nach Palästina aus. 1935 folgten seine Mutter Sofie mit den Kindern Grete [geb. 14. 8.1921, verheiratete Taylor], Berta [geb. 24.10.1923, verheiratete Feder] und meinem Mann.

Die Familie lebte hauptsächlich in Jerusalem. Der Vater war Schuhmacher und hatte in Wien, und später in Jerusalem, eine Werkstätte, in der er vier bis fünf Leute beschäftigte. Mein Mann erlernte in Palästina den Beruf des Schuhmachers. Er kam nach Österreich zurück, weil es ihm in Palästina nicht gefiel und er Österreich immer seine Heimat war.

Meine Tante und ich trafen ihn im Kaffeehaus Mozart, hinter der Oper. Er kam gerade aus England, weil er dort seine Schwester besucht hatte. Wir haben uns sofort blendend unterhalten. Das war zu Pfingsten 1953 und Sylvester 1953 haben wir bereits geheiratet. Wir heirateten am Standesamt in Wien. Es waren viele Leute dabei: Tante Berta, Onkel Roland, Onkel Richard, Tante Helene, die Eltern meines Mannes und viele andere. Wir hatten eine große Feier hinterher.

Am 3. Dezember 1954 wurde unser Sohn Willi [Wilhelm Tauber] geboren und zweieinhalb Jahre später, am 11. August 1957, der Heinzi [Heinz Tauber] Dann begann der ziemlich graue Alltag. Wir mussten in Wien vier Jahre auf eine Wohnung warten. Mein Mann arbeitete die ersten Jahre in Wien als Schuhoberlederzuschneider in einer Fabrik. Er hat aber sehr wenig damit verdient. Danach arbeitete er bis zu seiner Pension bei der Post.

Im Jahre 1967 waren die Kinder schon etwas größer, da wollte ich arbeiten und auch etwas Geld verdienen. Das war damals gar nicht so leicht, und es ist nicht dazu gekommen.

Im Jahre 1985 starb meine Tante Berta.

Meine Söhne Wilhelm und Heinz sind Juden. Sie wurden beschnitten, aber sie gingen nicht in den Religionsunterricht und hatten keine Bar Mitzwa 27. Sie wurden aber als bewusste Juden erzogen. Bei uns ist es immer jüdisch zugegangen.

Es ist immer sehr viel über jüdisches Leben gesprochen worden. Wir haben unseren Kindern unsere Lebensgeschichten erzählt, die jüdische Geschichte erzählt und über den Holocaust geredet. Unser Freundeskreis und die Verwandten, die überlebt hatten, waren alles Juden. Mein Schwiegervater kam aus einer orthodoxen Familie. Manchmal, zu den Feiertagen, hat er unsere Söhne in den Tempel mitgenommen.

Der Willi, unser älterer Sohn, hat sieben Jahre Gymnasium und dann die Sozialakademie gemacht. Vor etwa zehn Jahren hat er extern Prüfungen für das Diplom eines Psychotherapeuten abgelegt. Er ist Sozialarbeiter und Psychotherapeut. Er arbeitet vormittags bei der Caritas, und nachmittags bei Esra 28 als Psychotherapeut. Er ist mit einer Nichtjüdin verheiratet und hat eine Tochter aus erster Ehe.

Der Heinzi machte die HTL und besuchte danach die Sozialakademie. Am West- und Südbahnhof gibt es von der Caritas ein Büro und wenn jemand Hilfe braucht, kann er sie dort bekommen. Sehr viele Obdachlose und solche Leute suchen dort Hilfe. Da war mein Sohn einige Jahre beschäftigt. Dann arbeitete er im Möbellager von der Caritas.

Bedürftige dürfen dort hinkommen und bekommen Möbel. Der Caritas-Prälat war Dr. Ungar, übrigens ein getaufter Wiener Neustädter Jude. Die haben dort dann angefangen, die Möbel zu verkaufen, statt herzuschenken, und mit dem Geld haben sie Leute eingestellt und bezahlt.

Es hat sich dann ein Verein gegründet, der nennt sich ‚Arbeitsgemeinschaft für nicht Sesshafte’, und die machen Räumungen und verschiedene andere Dinge. Das Wichtigste ist, dass mein Sohn Leute beschäftigt, die im normalen Arbeitsprozess keine Arbeit mehr finden, also Langzeitarbeitslose, oder welche, die aus dem Gefängnis kommen; solchen Leuten gibt er Arbeit. Und er muss halt so viel verdienen, dass er denen den Lohn zahlen kann.

Der Vater seiner Frau Elisabeth [geb. Ranzenhofer] ist Jude. Sie arbeitet als Bewährungshelferin.

Mein Mann und ich haben öfter Busreisen gemacht: nach Spanien, Griechenland und auch durch Deutschland. Wir haben nette Leute kennen gelernt, aber auch Antisemiten. Auf diesen Reisen haben sich oft Leute angefreundet, aber wir haben auch die Erfahrung gemacht, dass sie uns ignorierten, sobald wir sagten, dass wir Juden sind. Es kam oft die Frage an meinen Mann, wo und in welchem Regiment er gedient habe! Das passierte uns sogar noch im Jahre 1991.

Ich konnte mich sowieso nie mit nichtjüdischen Österreichern anfreunden, ich kann einfach, nach dem, was meiner Familie angetan wurde, kein Vertrauen mehr aufbauen. Wir hatten stets nur jüdische Freunde und waren mit unserer Familie zusammen.

Israel ist für mich sehr wichtig. Israels Bestehen bedeutet für mich den Fortbestand und das Weiterleben des jüdischen Volkes. Ich denke sehr jüdisch, für mich ist zum Beispiel auch der Sharon 28 in erster Linie ein Jude.

Wenn ich heute zurückdenke, abgesehen von meinem Mann und meinen Kindern, ich glaube, ich würde nicht mehr herkommen, denn Österreich ist nie mehr mein zu Hause geworden. Nach so langer Zeit in Österreich fühle ich mich heimatlos. Wenn ich gefragt werden würde, welches Land in mir Heimatgefühle auslöst, dann würde ich antworten: England.

Mir würde nie einfallen zu verleugnen, dass ich Jüdin bin. Als Kind in England bat ich den Herrgott, uns zu helfen. Wenn man in einer Notsituation ist, ist er die letzte Instanz, auf die man hofft.

• Glossar

1 Scheitl [Scheitel]: Die von orthodox-jüdischen Frauen getragene Perücke.

2 Spanischer Bürgerkrieg [Juli 1936 bis April 1939]: Der Spanische Bürgerkrieg zwischen der republikanischen Regierung Spaniens und den Putschisten unter General Francisco Franco ausgetragen. Er endete mit dem Sieg der Anhänger Francos und dessen bis 1975 währender Diktatur.

Franco wurde von Anfang an durch das nationalsozialistische Deutschland und das faschistische Italien unterstützt, die Republikaner, vor allem aber die kommunistische Partei, von der Sowjetunion. Zahlreiche Freiwillige aus der ganzen Welt kamen nach Spanien, um in den ‚Internationalen Brigaden‘ für die Republik zu kämpfen.

3 Kindertransport: Kurz vor Ausbruch des Zweiten Weltkriegs rief die britische Regierung eine Rettungsaktion ins Leben, um Kinder vor dem Nazi-Terror zu bewahren. Zehntausend größtenteils jüdische Kinder aus deutsch besetzten Gebieten wurden nach Großbritannien gebracht und von britischen Pflegeeltern aufgenommen.

4 Kaddisch  [hebr.: kadosch = heilig]: Jüdisches Gebet zur Lobpreisung Gottes. Das Kaddisch wird auch zum Totengedenken gesprochen.

5 k.u.k.: steht für ,kaiserlich und königlich' und ist die allgemein übliche Bezeichnung für staatliche Einrichtungen der österreichisch-ungarischen Monarchie, z.B.: k.u.k. Armee; k.u.k. Zoll; k.u.k. Hoflieferant....

6 Kladovo Transport: Kladovo ist ein serbisches Dorf an der Donau. Der ‚Kladovo-Transport‘ ist der [misslungene] Versuch, über 1000 Juden von Bratislava aus über die Donau nach Palästina zu bringen und so zu retten.

Das Schiff erreichte Kladovo und die Flüchtlinge blieben dort stecken. Nur etwa 200 Jugendlichen gelang es wenige Tage vor dem Überfall auf Jugoslawien [April 1941], nach Palästina zu entkommen.

7 Bürgerkrieg in Österreich [Februarkämpfe 1934]: Die Gegensätze zwischen den Sozialdemokraten und den Christlichsozialen bzw. der Regierung führten im Februar 1934 zum Bürgerkrieg in Österreich. Die Februarkämpfe brachen in Linz aus und breiteten sich nach Wien aus.

Der unorganisierte Aufstand forderte mehr als 300 Tote und 700 Verwundete [auf beiden Seiten]. Außerdem führte er zum Verbot der Sozialdemokratischen Partei und der Gewerkschaften sowie die Ausrufung 1934 des Ständestaats.

8 Schadchen: jidd.: Heiratsvermittler, Brautwerber

9 Purim: Freudenfest, das an die Errettung des jüdischen Volkes aus drohender Gefahr in der persischen Diaspora erinnert. Nach der Überlieferung versuchte Haman, der höchste Regierungsbeamte des persischen Königs, die gesamten Juden im Perserreich auszurotten. Der [jüdischen] Königin Ester gelang es jedoch, den König von den unlauteren Absichten Hamans zu überzeugen und so die Juden zu retten.

10 Hamantaschen: Während des Purim-Fests zubereitete Süßigkeiten: dreieckige Kuchen mit Mohnfülle, die an Hamans dreieckigen Hut oder seine mit Bestechungsgeldern gefüllten Taschen erinnern sollen.

11 koscher: [hebr.: rein, tauglich]: den jüdischen Speisegesetzen entsprechend.

12 Pessach [hebr.: verschonen] gehört zu den höchsten jüdischen Festen. Es erinnert an den Auszug aus Ägypten, also an die Befreiung der Israeliten aus der Sklaverei, mit der sie als eigenes Volk in die Geschichte eintraten. Für gläubige Juden bedeutet dies auch die Erwählung des Judentums zum 'Volk Gottes'.

Irene Bartz
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Juli 2005/März 2008
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Irene Bartz empfängt mich in ihrer modern eingerichteten Zweizimmerwohnung im 9. Wiener Gemeindebezirk.

Ich habe sie viele Jahre früher einmal in einer Innenstadtbuchhandlung gesehen und erinnere mich sofort an ihre elegante und aufrechte Haltung.

Diese Haltung, äußerlich wie innerlich, hat sie ihr Leben lang, trotz ihrer unglaublich tragischen Biografie, bewahrt.

Sie lebt im hier und heute, besucht regelmäßig Konzerte und Ausstellungen, geht genauso gern ins Theater wie in Kaffeehäuser

und sie ist eine Pionierin des Gehens, vielleicht einmal aus Not, inzwischen aus Prinzip….alles, was sie zu Fuß erreichen kann, geht sie zu Fuß, jeden Tag!

Und das mit fast 85 Jahren!

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Meinen Großvater väterlicherseits habe ich nicht gekannt. Wahrscheinlich war er schon tot, als ich 1923 in Krakau geboren wurde. Die Großmutter, ich weiß nicht, wie sie geheißen hat, lebte in Podgórze, das ist ein Bezirk von Krakau, so ähnlich wie Grinzing, nur nicht so schön. Ihre Wohnung war nicht sehr groß, aber sie hatte viele Antiquitäten.

Ich habe die Großmutter selten gesehen, meist zu den Feiertagen. Trotzdem kann ich mich an sie gut erinnern. Sie war klein und zart und sehr gebrechlich. Sie hatte sehr schöne Augen, obwohl sie damals schon ziemlich alt gewesen sein wird.

Sie hat die Musik sehr geliebt und oft Opern und Operetten gehört. Ich kann mich erinnern, wenn ich mit meinen Eltern zu ihr gekommen bin, hat sie uns immer Zuckerln gegeben, und sie hatte immer sehr guten Kuchen für mich. Ich weiß, es gab eine Hausangestellte, Marischa hat sie geheißen. Aber wenn ich am Nachmittag die Großmutter besucht habe, war sie nie da. Wann und wie meine Großmutter gestorben ist, weiß ich nicht. Ich weiß aber, dass sie in der Nazizeit nicht mehr gelebt hat.

Die Großmutter hatte drei Söhne und zwei Töchter. Salomon [Zacharias] Geduldig, der Älteste, wurde 1865 in Krakau geboren, Leo [Löb], wurde 1876 geboren, und mein Vater Roman Abraham wurde am 22. Juni 1882 geboren. Beide Schwestern meines Vaters lebten in Krakau. Nur eine habe ich gekannt, ich war sogar mit meiner Schwester nach dem 1. September 1939 eine Nacht oder zwei Nächte bei ihr versteckt.

Diese Tante hat nach dem Tod des Großvaters die Großmutter betreut. Ich hatte sie sehr gern, sie war eine liebe Frau. Sie war anders als ihre Mutter, hatte nicht mehr dieses Flair, die Musik usw., sie hatte andere Interessen. Sie hat nicht standesgemäß geheiratet, das weiß ich. Sie hat aus Liebe geheiratet. Das war nicht gut angesehen und sogar eine Katastrophe für die Familie. Aber zu dieser Zeit habe ich bereits in Wien gelebt. Da war der Kontakt ziemlich locker.

Mein Vater und seine Geschwister sind in Krakau geboren. Krakau gehörte damals zur k. u. k. 1 Monarchie, dessen Hauptstadt Wien war. Wann die Familie nach Wien übersiedelt ist, weiß ich nicht.

Der Salomon, der Leo und mein Vater besaßen in Wien Geschäfte, und mein Vater hatte auch zwei Saisongeschäfte in Bad Gastein. Den Onkel Leo und den Onkel Salomon habe ich erst in Wien kennen gelernt, als ich schon älter war. Sie waren mit Wiener Jüdinnen verheiratet. Die Frau vom Salomon, Salo genannt, hieß Franziska Helene Pollak und die Frau vom Leo hieß Hanni Reisner.

Mein Onkel Leo und seine Familie waren hochkultivierte Menschen, die Elite zu dieser Zeit. Er hat im 1. Bezirk, in der Rotenturmstrasse 19 gewohnt, gleich wo das Kino Imperial war. Im selben Haus war sein Juwelengeschäft. Ein Haus weiter, auf der Nummer 21, befand und befindet sich noch heute das 'Süßes Mädel' Geschäft [Kindermoden]. Onkel Leo und seine Frau hatten zwei Kinder, den Edi, sein Geburtsname war Markus, aber er wurde nur Edi genannt, und die Luzie. Beide sind in Krakau geboren.

Edi 1900 und Luzie 1903. Später hat Edi das Geschäft seines Vaters übernommen. Er hat sich noch ein Geschäft auf der Kärntnerstrasse, dort, wo heute der ‚Fürnkranz’ [Modegeschäft] ist, eröffnet, und als seine Schwester Luzie den Herrn Altmann geheiratet hat, der auch aus der Branche war, haben sie das dritte Geschäft in der verlängerten Operngasse eröffnet.

Der Edi hat mit seiner Frau in der Silbergasse, im 19. Bezirk, gewohnt. Kinder hatten sie keine. Als ich 1957 nach Wien zurückgekommen bin, hing noch die Uhr über dem Geschäft in der Kärntnerstrasse, und es stand noch der Name Geduldig da. So hat man mich überhaupt in Polen gefunden. Das erzähle ich aber später.

Edi und seine Frau Maria Schrott, sie wurde Mimi genannt, haben in Wien, im Stadttempel in der Seitenstettengasse, geheiratet. Und als sie irgendein Jubiläum hatten, vielleicht waren sie 50 Jahre verheiratet, sind sie nach Wien gekommen, um hier im Tempel zu beten. Sie sind jedes Jahr gekommen, aber das war ein spezieller Anlass. 

Onkel Leo hat viel gearbeitet, aber sie besaßen keine Reichtümer. Der Edi war, bevor er das Geschäft übernommen hat, Bankbeamter in Wien. Er hat gewusst, wie man Geld anlegen muss. Der Leo, sein Vater, hatte das nicht so gut verstanden, der Edi war derjenige, als er die Geschäfte vom Vater übernommen hatte.

Die gesamte Familie konnte rechtzeitig fliehen. Zuerst Edi und seine Frau Mimi. Sie sind in die Schweiz geflüchtet und dann nach New York. Die zwei wurden von der Schweizer Uhrenfirma Marvin, mit der sie zusammengearbeitet hatten, aus Wien herausgeholt, indem ihnen die Firma eine Einladung geschickt hat.

Mein Onkel Leo mit seiner Frau wurde etwas später von einer Schweizer Firma in Schaffhausen eingeladen. Ich weiß ja die Geschichten nur vom Edi. Der Edi hat mir erzählt, seine Eltern haben die Ausreise bekommen, es hat ihnen die Schweiz geholfen. Sie sind aber nicht in die Schweiz, ich glaube, sie sind nach Frankreich geflüchtet.

Dann sind sie nach Israel, und dort waren sie todunglücklich und sind dann weiter nach New York. Und der Edi und die Mimi, die schon in New York waren, haben sie aufgenommen. Der Edi hatte in einem Warenhaus einen Tisch mit Uhren, die Mimi hatte in demselben Warenhaus einen Tisch mit Wiener Handschuhen. Früher hatte man so gehäkelte Handschuhe. Da waren Knöpfe drauf gestickt. Das waren Spezialitäten, das hat man früher getragen.

Die Mimi hat diese Handschuhe selber gehäkelt. Dann, nach ein paar Jahren, haben sie sich emporgearbeitet. Die Ware vom Edi war sehr gut, und nach dem Krieg haben sie das erste Geschäft in der 5th Avenue eröffnet. Der Edi hatte in Wien Arbeiter, die für ihn vor dem Krieg gearbeitet haben, und die hat er angeschrieben.

Er ist dann gleich, als es möglich war, nach Wien gekommen, hat die Ware hier bestellt und mitgenommen. Das waren besondere Arbeiten, die man in Amerika nicht gekannt hat. Der Edi war schon vor dem Krieg in Wien ein richtiger Opernfanatiker. In New York hatte er einen Sitz in der Metropolitan Opera und als das erste Opernhaus dann 1967 abgerissen wurde, hat er seine Nummer vom Sessel und ein Stück vom Vorhang bekommen.

Mein Onkel Leo war in Amerika nicht glücklich. Edi und Mimi haben gearbeitet, und er und seine Frau hatten in New York keine Freunde und keine Bekannten. Da sind sie dann weiter gefahren zu ihrer Tochter Luzie nach Australien. Luzie und Herr Altmann waren nach Australien geflüchtet. In Sidney haben sie nach einiger Zeit auch ein Juwelengeschäft eröffnet. Sie hatten einen Sohn Jim, der in Australien geboren wurde.

Alle zwei Jahre kommt er mit seiner Familie nach Wien. Eigentlich weiß ich nicht, ob er zu Wien eine Beziehung hat, vielleicht zu den Stätten, wo seine Eltern gewohnt haben. Er singt in Sidney im Opernchor. Seine zwei Töchter haben nichtjüdische Männer geheiratet, aber in einer Reformsynagoge unter der Chuppe 2. Ich habe mir die Videos von den Hochzeiten sicher ein Dutzend Mal angeschaut.

Die eine hat einen Musiker, einen Assyrer, geheiratet. Er war jetzt auch in Wien zu Besuch. Die andere hat einen Tierarzt geheiratet. Sie ist auch Doktor. Mein Onkel Leo ist 1950 in Sidney gestorben, die Luzie, seine Tochter, 1987. Edi und Mimi sind in New York gestorben, der Edi 1985 und die Mimi 1995.

Mein Onkel Salomon, sein Geburtsname war Zacharias, der andere Bruder meines Vaters, ist am 7. Mai 1865 in Krakau geboren. Er war mit Franziska Helene Pollak verheiratet. Ausgeschaut hat sie wie zehn Christinnen, aber sie war Jüdin. Er war Goldarbeiter und hatte eine Werkstatt in der Blumauer Gasse 20, im 2. Bezirk, in der er für das Geschäft seines Bruders Leo gearbeitet hat. Die Familie hat im selben Haus gewohnt, in dem auch die Werkstatt war.

Sie hatten fünf Kinder: den Joseph, den Fabian, den Heinrich, die Lilly und Karola Beila. Heinrich, Joseph und Fabian blieben ihr Leben lang unverheiratet und eng miteinander verbunden. Karola, die ich gut gekannt habe, war verheiratet mit Pinkas Dubs. Sie hatten eine Tochter, die hieß auch Lilly, wie ihre Schwester. Sie haben im haus der Eltern gewohnt, und Pinkas hat mit Onkel Salomon zusammen gearbeitet. Die Familie Dubs wurde am 2. Juni 1942 von Wien nach Maly Trostinec 3 [heute Weißrussland] deportiert und ermordet.

Lilly, die Schwester von Karola, hat an der Universität in Wien studiert. Was sie studiert hat, weiß ich nicht, aber auf der Universität hat sie Ali, einen Inder, kennen gelernt. Ali hat Medizin studiert und wurde Augenarzt. Sie haben nach dem Einmarsch der Deutschen im Jahre 1938 in Wien geheiratet, und er hat sie nach Indien mitgenommen. Ali war der Sohn eines sehr reichen Maharadschas.

Sein Vater war von der Wahl seines Sohnes nicht begeistert, aber Lilly war Alis große Liebe. Ali war ein sehr sozialer Mann, er und Lilly haben für Lillys Mutter Franziska und für Lillys Brüder Einreisevisa nach Indien geschickt, der Onkel Salomon hat zu dieser Zeit nicht mehr gelebt.

Er ist am 23. April 1932 an Angina Pectoris gestorben. Die ganze Familie, außer Karola mit ihrer Familie, ist nach Bombay [heute Mumbai] emigriert. Dann hat sich aber Bombay 1947 geteilt, ein Teil gehörte nach der Teilung zu Pakistan und der andere Teil zu Indien.

Weil Ali Pakistani war, ist er nach Pakistan, nach Karatschi mit der Lilly gezogen, der damaligen Hauptstadt Pakistans. Die anderen sind in Indien geblieben. Ali hat in Karatschi als Augenarzt gearbeitet, und was Lilly gemacht hat, weiß ich nicht. Kinder hatten sie keine.

Sie waren nach dem Krieg zweimal in Wien, da habe ich den Ali kennen gelernt. Das zweite Mal war nach irgendeinem Krieg in Israel. Anscheinend waren sie Moslems, ich kann mir das nur so vorstellen, weil Ali mich nicht sehen wollte, obwohl ich sie das erste Mal mit allen Ehren empfangen hatte. Das zweite Mal habe ich sie nur von weitem gesehen, wir haben uns zugewinkt, wir waren uns zufällig im Volksgarten [großer Park in Wien, Anm.] begegnet. Sie sind nicht zu mir gekommen, ich bin nicht zu ihnen gegangen. Der Ali ist am selben Tag wie Lillys Bruder Fabian gestorben.

Lillys Bruder Heinrich war von Beruf Buchhalter. Er war nie verheiratet und hatte auch kein Kind. Aber er hatte in Indien eine Lebensgefährtin. Was er dort gearbeitet hat, weiß ich nicht. Ich glaube, er ist in den 1950er Jahren in Indien gestorben.

Der zweite Bruder, der Joseph, war auch Buchhalter. Er wurde am 9. Juni 1904 in Krakau geboren. Joseph ist nach dem Tod seiner Mutter und des Bruders Heinrich zusammen mit seinem Bruder Fabian nach San Fransisco übersiedelt. Dort haben beide den Namen Goudell angenommen und Joseph hat wieder als Buchhalter gearbeitet. Er war viel mit seinem Bruder Fabian zusammen.

Beide waren nicht verheiratet und hatten keine Kinder. Ich weiß, dass Joseph irgendwann zu Besuch nach Wien kommen wollte, er wollte mich besuchen, aber kurz vorher bekam er einen Herzinfarkt und ist im Oktober 1964 in San Francisco gestorben.

Fabian wurde am 1. Juli 1900 in Krakau geboren. Er war Fensterdekorateur und hat in Wien im Kaufhaus ‚Zwieback’, in der Kärntnerstrasse, gearbeitet. Auch in Linz war er in einem Kaufhaus Fensterdekorateur, und er hat wunderbare künstlerische Fotos gemacht. Er hatte eine christliche Freundin, die ihn nach 1938 4 denunziert hat, und er musste bei Nacht und Nebel abhauen.

Aber er hat sich retten können, ist zuerst in Wien untergetaucht, und dann ist er irgendwie nach Indien gekommen. Nachdem er mit seinem Bruder Joseph nach San Francisco gegangen ist, hat er in einem Sportgeschäft als Schaufensterdekorateur gearbeitet. Er war ein großer Sportsmann und hat sogar den Himalaja bestiegen. Darauf bin ich sehr stolz!

Nach Josephs Tod ist Fabian nach Wien zurückgekommen. Er hat sich eine Wohnung im 15. Bezirk, am Mariahilfer Gürtel Nummer 8 gemietet und wollte seine letzten Jahre mit uns zusammen sein. Wir haben das sehr genossen, der Edek und ich, denn ich bin ein Familienmensch, und wir hatten ja niemanden mehr in Wien. Fabian starb am 16. Oktober 1968. Seine Urne wurde auf dem Zentralfriedhof im Grab seines Vaters beigesetzt.

Meine Tante Franziska Geduldig und ihr Sohn Heinrich wurden in Indien begraben, Lilli in Pakistan, Joseph in San Fransisco, Fabian und sein Vater Salomon in Wien. Karola, die Schwester von Lilli, Heinrich, Joseph und Fabian wurde mit ihrem Mann und ihrer Tochter in Maly Trostinec, in Weißrussland, ermordet. Das ist das Schicksal einer europäischen jüdischen Familie im 20. Jahrhundert.

Meine Eltern haben sich, soviel ich weiß, während des Ersten Weltkriegs kennen gelernt. Meine Mutter hat Verwundete betreut, und wahrscheinlich war mein Vater verwundet. Das war eine große Liebe. Geheiratet haben sie dann im Jahre 1921.

Ich bin 1923, also spät gekommen, denn meine Mutti und mein Papa waren nicht mehr so jung. Vielleicht auch deshalb, weil meine Mutti lungenkrank war. Sie hat eine Zeitlang in Davos, in der Schweiz, in der bekannten Lungenheilanstalt verbracht. Man hatte ihr eine Lunge verödet. Sie hat mir die Einbuchtung gezeigt, die sie dort gehabt hat. Deshalb weiß ich das so genau.

• Meine Kindheit

Meine Eltern hatten in Krakau eine Wohnung auf der Juljusza Lea Strasse, aber ich weiß nicht, ob sie dort je zusammen gelebt haben oder gleich nach ihrer Hochzeit nach Wien gekommen sind. In meiner Erinnerung haben sie immer schon in Wien gelebt. Die Mutti war nur oft zu Besuch in Krakau bei ihren Eltern. Ich bin zu früh auf die Welt gekommen und deshalb in Krakau geboren.

Wie lange meine Mutti in Krakau bei ihren Eltern nach meiner Geburt geblieben ist, weiß ich nicht. Ich habe mit meinem Kindermädchen, einer Bonne, bei meinen Großeltern gelebt. Das Kindermädchen war eine Deutsche, die trug immer einen weißen Schleier. Ich hatte sie noch in der zweiten Klasse Volksschule.

Das war mir natürlich schrecklich peinlich, weil sie mich mit dem Schleier, so wie eine Nonne, auch in die Schule gebracht und von der Schule abgeholt hat. Ich kann mich noch erinnern, wie ich zum lieben Gott gebetet habe, er soll sie zu sich nehmen, ich wolle sie nicht mehr. Sowie ich im Bett gelegen bin, habe ich gesagt: lieber Gott, kannst du sie nicht zu dir nehmen, damit ich sie endlich los bin?

Die ersten zweieinhalb Volksschulklassen bin ich in Krakau in die evangelischen Schule gegangen. Dort wurde Deutsch gesprochen. Mit meinen Großeltern habe ich Polnisch und Deutsch gesprochen. Ich bin sehr oft von Krakau nach Wien und von Wien nach Krakau gefahren. Das war kein Problem. Man hat damals für diese Strecke vier Stunden gebraucht. Wenn ich nach Wien gefahren bin, hat mich entweder die Mutti abgeholt und mitgenommen oder der Papa hat mich abgeholt.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Lazar Hamburger, die Großmutter hieß Sarah. Sie waren sehr orthodox. Der Großvater hatte einen kleinen Bart und ganz kleine Schläfenlocken. Er war ein wunderbarer Mensch! Von Beruf war er, glaube ich, Uhrmacher.

Er war orthodox und trotzdem modern. Bei den Großeltern war alles koscher und Milchiges und Fleischiges wurden getrennt. Die Angestellten wussten, was die Religion vorschreibt. Ich kann mich noch genau an die Kuchen, die zu den Feiertagen gebacken wurden, erinnern. Das waren Mohnkuchen, Topfenkuchen, Kuchen mit Germ. Ich habe Kuchenstücke sogar in mein Bett gekriegt, da habe ich immer aus den Kuchen die Fülle heraus gegessen.

Meine Mutti, Regina Hamburger, die 1893 in Krakau geboren wurde, hatte einen Bruder und eine Schwester. Die Schwester hieß Amalia, der Bruder hieß Heinrich. Heinrich war der Älteste, dann kam meine Mutti, und die Jüngste war die Amalia. Amalia war eine große, sehr interessante Frau. Alle in der Familie waren groß, außer meiner Mutti.

Amalia war etwas Besonderes, sie war total modern! Sie hat sich der Tradition des Hauses angepasst, aber sie hat es nicht im Herzen gehabt. Sie hat’s gehalten, weil sie die Eltern geliebt hat. Sie war als Kind und Jugendliche beim Hashomer Hatzair 5, und sie ist schon in den Vorkriegsjahren mit dem Schiff nach Israel gefahren. Sie wollte Israel sehen! Sie hatte einen Zopf, der sooo lang war und ganz dick. Und wie sie am Schiff in ihrer Kabine war, damals gab es doch noch keine Aircondition, da gab es die Ventilatoren, hat sie ihren Zopf geöffnet und ihr Haar ist in einen Ventilator geraten.

Aber das Personal hat mitbekommen, dass in ihrer Kabine etwas nicht stimmt, und sie sind gekommen und haben schnell ihr Haar abgeschnitten. Dann ist sie mit kurzen Haaren nach Hause gekommen. Sie war von Israel begeistert, aber ich kann mich nicht erinnern, dass sie noch einmal hingefahren wäre. Sie hat in Krakau auf der Universität studiert. Das war für eine Jüdin nicht so einfach, weil der Antisemitismus ziemlich groß war.

Die Großmutter Sarah und Amalia hat in Krakau, Grotzka 1, ein Hutgeschäft und eine Werkstätte besessen, in der Kleider fürs Theater und für Bars genäht wurden. Damals war Flitter sehr modern. Man hat die Kleider mit Flitter getragen. Sie haben aber auch richtige Theater Hüte genäht.

Amalia hat dort mitgeholfen, vielleicht auch meine Mutter, aber das weiß ich nicht. Als ich 1946 aus Kasachstan nach Krakau gekommen bin, war in dem Gebäude die österreichische Handelsvertretung. Das Gebäude war aber zugesperrt. Ich müsste noch einmal nach Krakau fahren.

An den Feiertagen habe ich den Opapa immer von der Schil, vom Tempel, abgeholt. Eine Schil ist ein Tempel. Nicht, dass er mich je dazu gezwungen hätte! Er hat mich nie zu etwas gezwungen. Er hat auch nicht gesagt, dass ich beten muss, oder dass ich lange Ärmel tragen muss, oder sonst etwas. Mein Großvater hat für mich alles getan - das war eine große Liebe zwischen uns, denn auch ich habe ihn abgöttisch geliebt, mehr als die Großmutter.

Ich kann mich erinnern, dass er immer für jeden da war. Er war auch sehr klug, und er wurde oft um Rat gefragt. Und er war immer hilfsbereit zu jedem. Ich erinnere mich, wie man in seinem Haus die Torah [Die Torah besteht aus den fünf Büchern Mose [Pentateuch]. Mit ‚Torah‘ wird oft die Torahrolle gemeint. Dies ist eine große Rolle aus Pergament, auf der die fünf Bücher Mose in Hebräisch von Hand aufgeschrieben sind] fertig geschrieben hat und sie dann mit dem ganzen Aufputz und mit der ganzen Begleitung in den Tempel gebracht wurde.

In der Zeit, als ich bei den Großeltern gewohnt habe, bin ich in eine Ballettschule gegangen. Ich war sehr musikalisch, ich bin dann später in Wien in die Opernballettschule gegangen. In Krakau hat mich der Großvater immer in die Ballettstunde gebracht. Und er hat mich auch zur Musikstunde begleitet. Ich habe auch einem jüdischen Turnverein angehört.

Auch dorthin hat er mich begleitet. Später, als ich mit meiner Mutti und meiner Schwester Vera in Polen gelebt habe, bin ich in einen Sportclub gegangen, und da hat er immer gesagt: ‚Du musst kommen um 9 Uhr nach Hause’. Wenn ich später gekommen bin, dann ist er schon am Fenster gestanden und hat auf mich gewartet. Aber da war ich schon älter, und der Hitler war schon da.

Die Wohnung der Großeltern hatte dreieinhalb Zimmer. Da wohnte die Amalia, die Schwester meiner Mutti, ich habe bei der Amalia geschlafen, da hatte ich mein Bett, die Großeltern hatten ein Schlafzimmer, und mein Kindermädchen hat im Kabinett geschlafen. Und dann gab es die Küche, das Speisezimmer, ein Vorzimmer, ein großes Badezimmer mit einem Badezimmerofen, den man noch heizen musste. Und zwei Balkone hatte die Wohnung, vorn einen und hinten einen. Ich war vor fünf Jahren dort, da waren zufällig Leute am Balkon, die haben mich bös angeschaut. Mich hat’s gerissen, als ich die Leute am Balkon gesehen habe.

Ich war ein wahnsinnig bewegliches Kind, am liebsten bin ich auf alle Bäume geklettert. Ich war aber immer sehr elegant angezogen, immer mit Gamaschen und Handschuhen, und ich habe darunter schrecklich gelitten, denn ich wollte laufen wie die Buben.

Eines Tages hat mir die Mutti aus Wien ein Kleidchen gebracht, wahrscheinlich aus dem Geschäft ‚ Süßes Mädel’ Kindermoden auf der Rotenturmstrasse. Ich weiß genau, es war rostfarben und hatte drei Franserln mit Quasten. Es war ein schönes Kleid, und ich musste das immer anziehen, wenn ich mitgenommen wurde.

Ich habe das Kleidchen gehasst, die Quasten an den Fransen haben immer so gebimmelt. Eines Tages habe ich die Schere genommen und die Quasten abgeschnitten, aber natürlich mit dem Stoff. Der Großpapa hat zu mir gesagt: du bist wirklich ein Schlingel, da nähen wir jetzt Knöpfe an, damit die Mama das nicht sieht.

Ich hatte in Krakau viele Freundinnen und Freunde, denn meine Mutti hatte sehr viele Freunde in Krakau, und ich habe mit deren Kindern und Kindeskindern gespielt. Die Kinder haben mich in der Wohnung besucht, auf der Strasse habe ich nie spielen dürfen.

Freitagabend, am Schabbat 6, waren Gäste zum Essen bei den Großeltern und Samstagabend zum Kiddusch 7 auch. Ich kann mich noch genau an die geflochtene Kerze erinnern, die am Samstagabend gezündet wurde. Samstag haben wir mit dem Essen immer gewartet bis der Opapa vom Tempel gekommen ist. Das Mädel hat den Tscholent 8 vom Bäcker geholt und dann alles in einem speziellen Ofen gewärmt, man durfte ja nichts arbeiten. Es gab auch immer jüdische Fische, das sind die Karpfen, das gehört zur Tradition.

Auch zu Pessach 9 waren Gäste da. Ich kann mich gut an Pessachabende erinnern: Der Großvater saß in einem langen Hemd, und ich habe das ‚ma nischtane halajla haseh’ [Was zeichnet diese Nacht vor allen Nächten aus? Frage am Sederabend zu Beginn der Haggadah, gestellt vom jüngsten Kind, Anm.] gesungen, denn ich war die Jüngste. In Krakau war die Armut unter den armen Juden sehr groß. Ich kann mich genau erinnern, wir haben Essen ins jüdische Armenviertel gebracht.

Diese armen Juden haben in Baracken, nicht weit von der Weichsel [Fluss, Anm.], die waren schrecklich arm. Und wenn Essen übergeblieben ist, hat meine Großmutter mich geschickt, wir sollten es hinbringen. Da ist weder der Großvater gegangen noch sie, sondern ich bin gegangen mit dem Mädel. Manchmal ist auch meine Tante Amalia gegangen. Wir waren auserkoren für solche Sachen. Also, das alles sind die Erinnerungen, die ich aus der Zeit habe.

Mein Onkel Heinrich, der Bruder meiner Mutter, war von Beruf Kürschner. Es ist komisch, meine Großeltern waren doch sehr fromm, aber auch Onkel Heinrich hat nur die Tradition gehalten. Er war verheiratet mit Genia Stillmann, einer Jüdin. Die Stillmanns besaßen in Bochnia, das ist nicht weit von Krakau entfernt, einen Holzhandel. Sie wohnten in einem villenartigen Haus mit einem Garten, in dem es auch Hühner gab. Ihre Tochter hieß Ewa, Wisia [ausgesprochen: Wischa, Anm.] wurde sie genannt. Tante Genia hat wahnsinnig gut gekocht, daran erinnere ich mich noch sehr gut. Der Onkel Heinrich hat sich aber nicht viel aus Essen gemacht und hat immer zu ihr gesagt: ‚Sag mir, wenn du die Rosinen und die Äpfel in den Strudel gibst, dann kann ich sie vorher essen, da brauchst du keine Strudel zu machen.’ So ist es da zugegangen. Mit denen war ich immer in Kontakt, ich bin auch oft nach Bochnia gefahren, und sie waren oft in Krakau.

Wisia war etwa sechs Jahre älter als ich, sehr schön und intelligent, dafür habe ich sie sehr bewundert. Sie hat wiederum mich bewundert, weil ich so gut tanzen konnte. Sie wollte unbedingt nach Israel und war in Krakau auf Hachschara 10. Da hat sie einen jungen Mann kennen gelernt, der war ihre große Liebe.

Als sie damals in Krakau war und diesen Freund hatte, sollte ich immer auf sie aufpassen. Aber sie hat sich mit ihrem Freund getroffen und mich versetzt, und ich habe allein nach Haus gehen müssen. Wenn sie spät nach Hause gekommen ist, hat mich der Onkel Heinrich umbringen wollen. Er hat mir deshalb sogar ein Mal eine Watschen gegeben, die einzige, die ich in meinem Leben bekommen habe.

Das habe ich Wisia bis zu Ihrem Tod vorgeworfen. Der Onkel Heinrich ist vor dem Krieg gestorben, er hatte eine Wunde und hat eine Infektion bekommen, eine Sepsis nennt man das. Er wurde in Krakau beerdigt. Die Tante Genia hat dann in Rabka eine Zeit lang eine Pension geführt.

Rabka ist ein Kurort in Polen. Dort haben sie gelebt, bis die Deutschen in Polen einmarschiert sind. Wisias Freund ist mit der Hachschara nach Israel gegangen, und Wisia ist bei der Mutter geblieben. Beide sind dann nach Lemberg geflüchtet, da haben wir sie getroffen.

Ob sie dann geflohen sind, als die Deutschen kamen, oder ob die Russen sie mit einem Transport weggebracht haben, das weiß ich nicht. Ich weiß, sie sind dann in Russland gewesen, denn in Russland hat meine Cousine Wisia ihren Mann Tolak kennen gelernt. Er hieß Theodor Roisentul, und sie haben den Namen in Rostowitsch geändert. Tolak war Anwalt und sehr klug, ein Genie.

In Wien hatten meine Eltern eine Wohnung in der Porzellangasse, ich glaube auf Nummer 49. Die Wohnung meiner Eltern hatte, soviel ich mich erinnere, 3 ½ Zimmer. Das Badezimmer und die Toilette waren in der Wohnung. Die Möbel waren eher antik. Daran kann ich mich noch genau erinnern. Ich kann mich auch an das Schlafzimmer erinnern, dass so alte Betten hatte. Sie haben aber zwei Mal die Wohnung gewechselt zu dieser Zeit.

Während der dritten Klasse Volksschule bin ich dann zu meinen Eltern nach Wien gezogen, aber ich bin regelmäßig zu den Großeltern nach Krakau gefahren - es war kein wirklicher Abschied.

Mein Papa war Goldarbeiter. Seine Werkstatt war im zweiten Bezirk. Er hat aus Gold Schmuck gemacht, und er hat Reparaturen für die Geschäfte der anderen Geduldigs gemacht. Er war auch beteiligt an den Geschäften seiner Brüder, aber wie die Verknüpfung war, weiß ich nicht. Ich glaube, mein Vater war etwas ärmer als seine Brüder, denn die hatten offene Geschäfte.

Der Papa war nur beteiligt an den Geschäften, darum nehme ich an, dass er nicht so betucht war wie sie. Ich weiß nur, dass der Edi, sein Cousin, mir nach dem Krieg ein Sackerl mit Schmuck gebracht hat, das meinen Eltern gehört hatte. Ich habe mich an einiges erinnern können, obwohl es nicht mehr die Originale waren, aber das war auch egal. Er hatte den Schmuck wahrscheinlich gebraucht und deshalb auseinander genommen.

In den Sommerferien war ich immer mit den Eltern in Bad Gastein, weil sie dort Geschäfte hatten. Das waren Saisongeschäfte, und meine Eltern haben den Sommer dort gearbeitet. Die Mutti hatte ein Galanteriegeschäft, also Taschen und Kunstschmuck und der Vater daneben ein Juwelengeschäft. Ich habe zu dieser Zeit kein Kindermädchen mehr gebraucht, ich war schon acht Jahre alt. Ich habe in Bad Bruck bei einer Bäuerin gewohnt, weil ich die Höhe von Bad Gastein nicht vertragen habe. Bad Bruck liegt tief unten, und da hatte ich keine Atem Schwierigkeiten.

Die Eltern haben mich immer dort gelassen. Das war natürlich herrlich: ein Garten, Hühner, Kühe … Kinder gab es dort auch. Das war ein richtiger Landaufenthalt, und ich bin dann bei Tag oft hinauf zu den Eltern gefahren zu Besuch, oder sie sind zu mir herunter gekommen. Und die Verwandten, die Cousins meines Vaters, sind an den Wochenenden auch oft zu Besuch gekommen. In Bad Gastein habe ich mich aber auch amüsiert, ich habe zum Beispiel die Bälle am Tennisplatz zusammengeklaubt und begonnen selber Tennis zu spielen.

Ich bin im 9. Bezirk in Wien, in der Glasergasse, noch ein Jahr in die Volksschule gegangen, dann bin ich in die Hauptschule in der Grünentorgasse gekommen. Ich habe Freundinnen kennen gelernt, und ich bin auch in Wien Turnen und Tanzen gegangen.

Ich hatte auch christliche Freundinnen. Die einen waren die jüdischen Freundinnen, die ich im Tempel getroffen habe und bei der Religionsstunde, und meine Klassenkolleginnen waren jüdische und christliche Freundinnen. Ich durfte sie alle mit nach Hause nehmen, das war völlig in Ordnung. Ich war ein Kind wie alle anderen. Ich habe mit meinen armen Freundinnen mein Schulfrühstück geteilt, es gab genug Arme in der Klasse, die keines hatten. Da habe ich meine Semmel geteilt, wenn ich sie nicht sogar ganz gegeben habe.

Als ich zehn Jahre alt war, wurde meine Schwester Vera geboren. Ich weiß, dass meine Eltern etwas unvorbereitet auf ein Baby waren, sie hatten nicht mehr damit gerechnet. Ich kann mich erinnern, wie mein Papa und ich die Mutti vom Krankenhaus abgeholt haben. Meine Schwester Vera war ein sehr schönes Baby, und ich war wahnsinnig eifersüchtig.

Alles hat sich nur noch um das Baby gedreht. Sie war ja auch so putzig, so klein. Ich war so eifersüchtig, dass ich krank geworden bin, und die Eltern mich für kurze Zeit wieder zu den Grosseltern nach Krakau schicken mussten. Als ich zurückgekommen bin, hatte ich mich mit Veras Existenz abgefunden.

Meine Eltern haben mir erklärt, dass es sehr schön ist, dass ich nie allein auf dieser Welt sein werde. Ich werde immer meine Schwester haben. Zuerst war ich eifersüchtig auf sie, dann hat sie mich, die große Schwester, immer bewundert. Sie hat immer zu mir aufgeschaut. Sie wollte auch immer meine Sachen tragen, sie haben ihr eh nicht gepasst, aber anziehen wollte sie sie. Aber ich war unmöglich! Ich bin Eislaufen gegangen im Eislaufverein.

Meine kleine Schwester hatte ich fast immer dabei. Wenn ich einen Jungen getroffen habe, habe ich zu ihr gesagt:

Du erzählst aber nichts der Mama und nichts dem Papa, sonst nehme ich dich nicht mehr mit.’ Und sie hat wirklich nie etwas erzählt. Meine Mutti wurde wieder krank. Ich weiß nicht genau was es war, ich habe sie nachher nie gefragt. Vielleicht war die Lungenkrankheit wieder ausgebrochen, denn die kleine Vera wurde eine Zeitlang in einem Kinderheim, das war ein nobles Kinderheim im 19. Bezirk, untergebracht.

Meine Eltern hatten sehr viele Freunde, man hat eingeladen, und man wurde eingeladen. Sie sind auch oft ins Theater, in die Oper und in Konzerte gegangen. Am Abend hatten wir gemeinsam das Nachtmahl, und dann sind sie ausgegangen.

Die Mutti war zauberhaft. Sie war fortschrittlich, sie war gesellschaftsfähig, sie war aufgeschlossen, sie war modern. Sie hat gesungen, sie hat leidenschaftlich getanzt, sie war immer der gesellschaftliche Mittelpunkt, und immer hat man sich – ich kann mich erinnern - gefreut, wenn sie gekommen ist. Sie war so ein Sonnenschein und hat immer Wärme ausgestrahlt. Eigentlich bin ich meiner Mutti sehr ähnlich.

Der Papa war sehr groß und fesch – ich würde sagen, die Männer dieser Zeit haben alle ausgeschaut wie der Schriftsteller Stefan Zweig. Er hat sehr gut getanzt und wurde umschwärmt von den Frauen. Die Mutti hat aber immer gesagt, sie umschwärmen ihn, weil sie ihn nicht kennen. In meiner Erinnerung war er kalt und beherrscht. Aber die Ehe meiner Eltern war gut. Es gab nie einen Streit. Die Mutti hat immer alles ausgeglichen.

Meine Mutti war zu Hause. Sie hat sich intensiv um uns gekümmert. Aber ein Dienstmädel gab es bei uns immer, und wenn Leute eingeladen wurden ist auch eine Köchin gekommen. Sonst hat das Mädel gekocht. Die Mutti hat immer gesagt, der Papa hat die Allüren von Rothschild [Eine der einflussreichsten Bankiersfamilien im 19. Jahrhundert, Anm.], denn er war immer elegant - mit Stock und Gamaschen - und die Anzüge von Knize [sehr teures Herrengeschäft in Wiens Innenstadt, am Graben, Anm.] hat er getragen, obwohl er sich das nicht wirklich leisten konnte, denn die Geschäfte sind nicht immer gleich gut gegangen.

Er war auch sehr penibel. Es gab kein Dienstmädel, das ihm die Schuhe gut genug geputzt hätte. Er hat sogar die Sohlen der Schuhe geputzt. Aber er war Sozialist und für alles Soziale und hätte es am liebsten gehabt, wenn das Dienstmädel mit uns am Tisch gesessen hätte. Der Cousin meines Vaters, der Edi Geduldig, war meinem Vater sehr ähnlich. Als ich den Edi nach dem Krieg wieder gesehen habe, hat es mir die Sprache verschlagen. Er hat ausgeschaut wie eine Miniatur meines Vaters, als wäre er sein Bruder, nicht sein Cousin. Auch die Charaktere der beiden ähnelten einander.

Mein Papa muss eine höhere Ausbildung gehabt haben, denn er war nicht nur kunstinteressiert, er hat auch sehr viel über Kunst gewusst. Er hat viel gelesen, und er hat viel Musik gehört. Jeden Morgen hat er mit Tallit 11 und Tefillin 12 gebetet, daran kann ich mich noch erinnern, das habe ich gesehen.

Alle in unserer Familie waren religiös, das heißt, sie haben alle Feiertage gefeiert, sie waren koscher und haben Milchiges von Fleischigem getrennt. Und Freitag wurde der Schabbat gefeiert, da war immer Familienabend mit Kerzen auf dem Tisch und mit Fisch. Die hohen Feiertage - Pessach, Rosch Haschona 13, Jom Kippur 14 - wurden nicht mit der ganzen Familie gefeiert, denn es waren ja sehr viele. Aber man hat’s gefeiert, man hat’s gehalten.

Ich kann mich an keinen Sederabend in Wien erinnern, aber ich weiß, dass wir sehr oft zum Seder nach Polen zur Familie gefahren sind. Einen Nachmittag in der Woche bin ich in den Religionsunterricht in die Schule gegangen und am Samstag in den Stadttempel zum Kindergottesdienst. Daran kann ich mich genau erinnern, weil wir Kinder immer eine Karte bekommen haben, wenn wir beim Gottesdienst waren. Die Karten haben wir gesammelt. Ich kann mich auch noch an Purimfeste 15 mit vielen Kindern erinnern, das war alles sehr schön.

• Während des Krieges

Den Einmarsch der Deutschen im März 1938 habe ich nicht in Wien erlebt, weil meine Mutti und ich gerade zu dieser Zeit in Polen waren. Die Großmutti war sehr krank, und man hat gewusst, dass sie nicht mehr lange leben wird. Die Mutti hat mich mitgenommen, wir sind zusammen nach Krakau gefahren. Meine Schwester ist in Wien geblieben. Aber als die Großmutti gestorben ist, war ich nicht dabei. Ich war bei der Schwester meines Vaters, und auch zur Beerdigung hat man mich nicht mitgenommen.

Mein Vater war ganz kurz zur Beerdigung in Krakau, ist dann aber wegen der Geschäfte nach Wien zurück gefahren. Er musste ja liquidieren, er konnte doch nicht so einfach wegfahren. Meine Mutti ist Schiewe 16 gesessen. Danach sind wir nicht mehr nach Wien zurückgefahren.

Der Papa hat die Vera dann nach Krakau geschickt, er hat sie Leuten anvertraut, die im Zug gesessen sind und die auch nach Krakau gefahren sind. Da war sie so ein putziges fünfjähriges Kind mit einem kleinen Kinderwagerl. Meine Mutti und ich haben sie vom Bahnhof abgeholt.

In Krakau haben meine Mutti, meine kleine Schwester und ich beim Großvater gewohnt. Ich bin in eine jüdische Gewerbeschule gegangen Ich hatte dort normalen Unterricht und habe aber außerdem Nähen gelernt. Ich war sehr begabt, es hat mir gefallen. Ich habe auch noch eine Privatschule besucht, in ich Zuschneiden gelernt habe.

Meine Mutti wollte das so, denn sie hat gesagt, man weiß nicht, was das Leben bringt. Ich habe damals schon für eine Baronin Kleider entworfen. Sie war Kundin im Hutgeschäft meiner Grosseltern, und ich habe für sie Abendkleider entworfen. Genäht wurden die Kleider dann in der Privatschule. Ich bin auch in den jüdischen Turnverein gegangen.

An meinem 15. Geburtstag gab es für mich eine Party. Ein junger Mann aus dem Turnverein war Goldschmied, und er hat mir ein Silberherz geschenkt, das er selber gemacht hatte. Das besitze ich noch heute. 

Da wir Österreicher waren und der Staat Österreich seit dem Einmarsch der Deutschen nicht mehr existierte und zu Deutschland gehörte, waren wir Deutsche. Eines Tages wurde die Mutti abgeholt und interniert. Ich glaube, das war am 5. September 1939, also wenige Tage nach dem Überfall der Deutschen auf Polen, dem Beginn des Zweiten Weltkriegs.

Vera und ich wurden zur Schwester meines Vaters geschickt, damit die Polen uns nicht finden. Ich bin in der Früh aufgestanden und hatte eine graue Strähne im Haar. Ich habe ja die Mutti sehr lieb gehabt. Ich hatte immer Angst um sie. Die Mutti war sehr kurzsichtig, sie hatte immer mit den Augen zu tun. Und wenn sie geschlafen hat, hatte ich oft Angst, dass sie nicht mehr aufwacht.

Nach drei Tagen wurde sie freigelassen, weil sie in Krakau beheimatet war. Eine Woche später mussten wir ein paar Sachen zusammenpacken und uns irgendwo einfinden. Wir wurden mit dem Zug an die russisch-polnische Grenze deportiert. Mein Großvater und die Tante Amalia blieben in Krakau zurück. Auch die zwei Schwestern von meinem Papa. Ich habe sie nie wieder gesehen.

Wir waren eine Gruppe von vielleicht zehn Personen. Darunter befand sich auch eine Frau mit einem behinderten Mädel. Unser Zug wurde ständig bombardiert, und wir mussten immer aus- und wieder einsteigen. In dieser Zeit hätten wir fliehen können, aber das ist uns nicht einmal eingefallen. Wir waren eine Woche unterwegs.

Als wir ankamen, wurden wir in ein ukrainisches Dorf gebracht. Die Vera, sie war sechs Jahre alt, hatte Furunkel an den Füssen bekommen und konnte nicht mehr gehen. Ich habe sie auf den Schultern getragen. Wir hatten zuerst keine Verbände und keinen Arzt, die Furunkel haben schrecklich geeitert. Von irgendwo haben wir dann Verbände bekommen, und ich habe die der Vera um die Furunkel gewickelt und mit einer Sicherheitsnadel festgesteckt. Die Sicherheitsnadel ist ihr dann in die Haut eingedrungen.

Meine Mutti hatte noch etwas Geld und Schmuck, und sie hat einen Heuwagen gemietet und in der Nacht sind wir dann nach Kostopol [heute Ukraine], das lag im sowjetisch besetzten Teil Polens [Hitler-Stalin Pakt, Anm.] 17. Als wir in Kostopol ankamen, hat uns eine jüdische Organisation in Empfang genommen. Wir haben ein Zimmer mit Verpflegung bei Leuten bekommen, und es wurde ein Arzt geholt.

Vera hatte inzwischen Fieber bekommen, aber die jüdischen Ärzte, dort waren ja viele Juden, haben ihr geholfen. Sie hat Bäder bekommen, und wir konnten sie mitnehmen und pflegen, bis die Furunkel verschwunden waren. Dass sie keine Narben davon getragen hat, das ist ein Wunder.

Der Krieg war für uns erst einmal beendet, weil sich die Russen und die Deutschen Polen geteilt hatten. Die Grenze war der Fluss San und Kostopol lag im russischen Bereich. Aber die Ukrainer, die dort gelebt haben, haben uns jeden Tag gesagt, dass sie uns umbringen werden, weil wir Juden sind.

Von Kostopol sind wir mit dem Zug nach Lemberg gefahren. Die jüdische Organisation hat uns auch dabei geholfen. Die Deutschen waren für uns noch immer ein kultiviertes Volk, obwohl man schon mehr hat wissen müssen, weil sie ja bereits die Juden angegriffen hatten, als Hitler an die Macht gekommen war. Aber irgendwie haben wir uns das nicht vorstellen können.

Die Mutti wollte sogar eine Zeit lang über die San nach Krakau zurück. Sie hat sich eingebildet, der Papa wird nach Krakau kommen, und die Schwester ist dort, es kann nicht viel passieren. Aber es ist nicht mehr gegangen. Die Grenzen waren geschlossen.

Lemberg war eine große, moderne und wunderschöne Stadt. Die Mutti traf Freunde und Bekannte wieder, die auch geflüchtet waren. Wir haben eine Wohnung bekommen, in die man dann aber auch noch einen Russen einquartiert hat. Ich weiß nicht warum, aber so war es. Ich habe Gelbsucht bekommen. Seit ich mit der Mutti in Krakau gelebt habe, hatte ich durch das fette Essen dort einen Gallenstein.

In Krakau hatte ich meine erste Gallenkolik, da war ich erst 14 Jahre alt. In Lemberg hatte ich dann die zweite Kolik. Als die Kolik vorüber war, haben wir eine Cousine meiner Mutter aufgesucht, eine Ärztin, die auch nach Lemberg geflüchtet war. Sie hat gesagt, dass ich eine vergrößerte Leber habe, es muss also von der Galle kommen. Ich habe dann Injektionen bekommen, damals waren Injektionen modern, und es hat sich gegeben.

Ungefähr ein halbes Jahr haben wir in Lemberg gelebt. Ich habe als Babysitter gearbeitet, ich wollte etwas für unseren Lebensunterhalt verdienen. Die Mutti hat den Schmuck und Sachen verkauft, die sie mitgenommen hatte. Ich konnte mir nicht vorstellen, was noch kommen kann. Die heutigen Kinder wissen alles, so wie ich erzogen wurde, habe ich einen Dreck gewusst.

Eines Nachts hat es an unserer Tür geklopft. Russen standen da und haben gesagt, wir sollen zusammenpacken. Das war 1940. Man hat uns von Lemberg zum Ural gebracht. Die Reise in Viehwaggons hat drei bis vier Wochen gedauert. Wo wir genau angekommen sind, weiß ich nicht. Ich weiß nur, dass wir dann mit einer Schmalspurbahn viele Kilometer gefahren sind, mitten in den Wald.

Dort war ein Lager, aber es war nicht eingezäunt, und es gab auch keine Aufpasser. Neben unserem Lager war noch ein Lager mit Russen. Unser Lagerarzt zum Beispiel war ein russischer Häftling. Was er angestellt hatte, weiß ich nicht. Für das Lager war der Wald gerodet worden, und auf der gerodeten Fläche standen Holzbaracken, größere und kleinere. In den Baracken waren drei- oder Vierbettzimmer.

Die Zimmer waren groß genug, dass die Betten nicht dicht nebeneinander stehen mussten. Es war Sommer als wir ankamen, und um uns herum war nichts als Wald. Es gab einen herrlichen Brunnen, von dem wir Wasser schöpften konnten, ansonsten gab es nichts - ich kann mich an keine Kantine, an kein Geschäft erinnern. Ich weiß auch nicht, wie die Lebensmittel zu uns gekommen sind.

In jeder Baracke gab es eine Kochmöglichkeit und einen Herd, den man mit Holz heizen konnte. Verköstigen mussten wir uns allein. Ich weiß, meine Mutti ist einige Male mit der Schmalspurbahn ins Städtchen gefahren, um Sachen zu verkaufen oder einzutauschen für Lebensmittel.

Zuerst haben wir in einem Zimmer gewohnt, später in einer größeren Baracke zusammen mit zwei Familien, aber das hat uns nicht gestört. Faszinierend waren die berühmten Weißen Nächte im Sommer, die es am Ural gibt, da ist es taghell.

Wir mussten arbeiten. Ich habe immer für die Mutti und für mich gearbeitet, denn meine Mutti war ja nicht gesund. Die erste Zeit habe ich am Bau der Eisenbahnlinie gearbeitet. Die Schmalspurbahn wurde weiter in den Wald hineingebaut. Mit der Schmalspurbahn wurde auch gefälltes Holz in die Stadt transportiert. Früh am Morgen wurden wir unter Bewachung russischer Soldaten zur Arbeit in den Wald gebracht, und abends wurden wir wieder zurück gebracht. Das waren je vier Kilometer.

Auch viele junge russische Gefangene aus dem Lager neben unserem haben mitgearbeitet, ich glaube jedenfalls, dass sie alle Gefangene waren. Die Arbeit war schwer. Es wurden Kieselsteine mit der Bahn gebracht, die für das Schienen legen gebraucht wurden und die wir abladen mussten. So lang wir noch am Bau der Eisenbahnlinie gearbeitet haben, ging es halbwegs, aber dann wurden wir in den Wald zum Arbeiten geschickt.

Es war ein Wald mit Birken und Tannen. Wir hatten Brigadiere, die haben gesagt, welcher Baum gefällt werden soll. Wir haben von den Birken den Saft abgezapft und getrunken. Das hat man eigentlich nicht dürfen, weil man den Baum kaputt gemacht hat damit.

Im Birkenwald war der Boden immer feucht und schlammig. Wir hatten den Schlamm auch in den Schuhen, weil es keine richtige Arbeitskleidung gab. Und weil es immer feucht war, gab es viele Gelsen, die uns gefressen haben. Manches Mal sind wir nach Hause gekommen und hatten völlig geschwollene Hände und Gesichter.

Nach drei Wochen haben wir einen Koller bekommen. Diese Enge hat sich psychisch auf alle ausgewirkt. Das hat man Waldkoller genannt, wir sind einfach durchgedreht, weil wir nur die Birken und Tannen gesehen haben. Da haben uns die Russen an einen See gebracht, der vier Kilometer weit weg war. Das war ein herrlicher See mitten im Wald, riesengroß, da durften wir auch baden. Von dem See wurden wir dann ins Lager gebracht.

In den Mittagspausen gab es immer Hagebuttentee und Brot. Der Tee wurde in einem großen Kessel zu uns transportiert. In diesen Mittagspausen habe ich auch meine ersten Liebespaare gesehen. Das waren russischen Pärchen, die plötzlich verschwunden sind. Da wir auch Holz für die Öfen zum Kochen gesammelt haben, habe ich sie gesehen. Ich wusste nicht, wieso die verschwinden und was die machen. Aber es hat mich fasziniert.

So dünn ich war, so stark war ich auch. Ich versteh das selber nicht! Ich war vor dieser schrecklichen Zeit ein besonders behütetes Kind - wie habe ich das alles nur geschafft? Im richtigen Moment war ich stark. Vielleicht war das so, weil ich das alles gemacht habe, damit meine Mutti nicht arbeiten muss.

Dann kam der Herbst, und wir bekamen gesteppte Jacken, wie sie jetzt modern sind. Aber ich hatte nur Halbschuhe. Man brachte uns große Sandalen aus Stroh und Stoffstücke, die ausgeschaut haben wie Abwaschtücher. Die hat man sich um die Füße gebunden. Und dann ist der Winter gekommen. Der Winter war schlimm, bis zu Temperaturen von -38 Grad haben wir gearbeitet.

In der Früh wurden wir von den Russen abgeholt. Wir bekamen Fackeln, denn es gab Wölfe in den Wäldern. Und so sind wir mit der Hacke und der Säge auf der Schulter gegangen, um die Bäume abzusägen. Zuerst musste man den Schnee von den Bäumen abtreten, damit man tief genug sägen konnte. So lange es Birken waren, war es halb so schlimm, die sind nicht so dick, aber die Tannen hatten Äste, die dicker waren als mein Arm. Zuerst habe ich nur die Äste der Bäume abgehackt, zusammengetragen und sie auf einen Haufen gelegt. Das war meine Arbeit. Die Tannen waren leichter zu fällen im Winter, weil das Harz nicht herunter geronnen ist.

Jeden Tag haben wir hunderte Bäume abgesägt. Eines schönen Tages habe ich eine Sandale verloren. Ich hab das nicht gespürt, wir haben im tiefen Schnee gearbeitet, und im Schnee ist es nicht kalt. Die Brigadiere haben immer nach unserer Arbeit ein Lagerfeuer gemacht. Wasser wurde vom Pripjat [Fluss] geholt und gewärmt. Das Brot, das wir zu essen bekamen, war so steif gefroren, dass wir es aufgespießt und über das Feuer gehalten haben, damit man es überhaupt essen konnte.

Der Brigadier hat am Lagerfeuer bemerkt, dass meine eine Sandale fehlt.‚Irina Romanovna, wo hast du die Sandale?’ hat er mich gefragt. Sie war weg, ich habe sie nicht mehr finden können. Man hat mich am Feuer sitzen lassen, aber ich musste ja nach Hause, das waren vier Kilometer. Da habe ich mir die Zehen abgefroren. Und ich habe mir auch die Hände erfroren. Ich bekam Knötchen an den Händen, aber ein Arzt hat mich gepflegt.

Zuerst hat man mir gesagt, dass man die Zehen amputieren muss, aber der Arzt hat gesagt, dass ich dazu zu jung bin. Ich war 16 Jahre alt, und er hat mit Petroleum und mit verschiedenen Salben, die er gebracht hat, meine Zehen gerettet. Dann durfte ich zwei Monate nicht arbeiten. Er hat mir auch spezielle Handschuhe gebracht, damit ich nicht so an den Händen friere. Und ein Russe, ein Brigadier, hat mir eine Kappe gebracht.

Über die Kappen hatten wir noch Tücher, so dass praktisch nur die Augen herausgeschaut haben. Dann habe ich Filzschuhe bekommen, weil ich nur Halbschuhe hatte, die durch die Arbeit durch die Nässe bei den Birken kaputt waren. So war mir dann nicht mehr kalt.

Die Russen waren anständig zu uns. Es hat uns nie einer angerührt, wir wurden nie geschlagen. Ob jemand vergewaltigt wurde, das weiß ich nicht. Aber das glaube ich nicht, die Russen hatten alle Familien.

Dann ist wieder der Frühling gekommen, und der Krieg ist näher gerückt. Das war im Juni  1941, die Deutschen hatten die Sowjetunion überfallen.

Alle Flüchtlinge, die aus Deutschland und Österreich gekommen waren, also alle deutschen Staatsbürger, wurden interniert. Die erste Station war nach drei Wochen. Ich weiß, wir waren ein paar Tage in einem Zwischenlager, aber wo das war, habe ich nie gewusst.

Da waren wir mit einer Frau Frankl und ihrer Tochter und einer Frau Wang und ihrem Sohn zusammen eingesperrt. Die Frau Frankl war eine Bekannte von der Mutti. Man hatte uns alle Sachen weggenommen. Nur eine kleine Tasche und was wir am Leib hatten, durften wir behalten.

Weil man uns von der Mutti getrennt hatte, habe ich die Vera gebeten, sie soll laut weinen, damit man auf uns aufmerksam wird. In den Zellen neben uns waren russische Häftlinge, die haben versucht, die Vera zu beruhigen. Aber das war nur eine Nacht, und dann durfte die Mutti zu uns kommen. Nach kurzer Zeit wurden wir zum Bahnhof gebracht, und wir fuhren nach Sibirien, irgendwo hinter Novosibirsk. Das war die nächste Etappe.

In Novosibirsk sind die Juden aus Riga dazu gekommen. Einige Österreicher hatten es geschafft, nach Riga zu flüchten. Auch Lotte Hajek, eine Freundin meiner Mutti aus Wien, haben wir dort getroffen und Rosel Grünwald mit ihrem Mann Victor, Wiener Juden und viele andere. Es waren auch Wiener Ärzte dort.

In dem Internierungslager befanden sich ungefähr 1 000 Flüchtlinge. Das Gebiet war umzäumt, und es gab Häuschen für die Bewacher. Für mich war das schrecklich - ganz furchtbar. Plötzlich waren wir sichtbar eingesperrt. Untergebracht waren wir in Baracken.

Es gab eine Küche, in der für uns gekocht wurde. Es gab nicht genug zu Essen, aber wir mussten nicht verhungern. Wir haben verlangt, dass man uns Arbeit gibt, und da hat man uns Schafwolle gebracht und Spinnräder. Wir haben die Wolle gesponnen und mit Stricknadeln, die man uns gebracht hat, haben die Frauen Socken und Handschuhe für Soldaten gestrickt. Ich habe Netze für Fischer geknüpft. Das war nicht schwer, das ist eine Handfertigkeit. Nach zirka einem Jahr ist der Krieg näher gekommen. Was haben wir damals gewusst? Wir wussten, dass Krieg ist, aber sonst wussten wir nichts. Und wir hatten irgendwie erfahren, dass mein Vater in Frankreich war.

Im Juli 1942 hat man uns alle zusammengepackt, in Waggons verfrachtet und nach Kasachstan gebracht. In Viehwaggons, unter ziemlich schweren Bedingungen, fuhren wir vier Wochen in das Lager Spask. Ab der letzten Eisenbahnstation ging es noch zirka vier Stunden mit dem Autobus durch eine völlig leere Gegend. Nichts, nicht ein Baum, nicht ein Strauch, nichts! Dann hielt der Autobus. Eltern mit ihren Kindern wurden auf Autos geladen. Der Rest musste zu Fuß gehen, auch ich.

Wenn die Autos die Leute im Lager abgeladen hatten, kamen sie zurück und haben die nächsten geholt. Es war wahnsinnig heiß. Die Sonne brannte. Karaganda liegt 500 Meter über dem Meeresspiegel, auf jeden Fall ist das ein mörderisches Klima. Im ersten Jahr haben sehr viele das nicht vertragen. Wir waren ja geschwächt von dem Jahr in Sibirien. Ich bin auf einer kleinen Rast eingeschlafen.

Und als sich alle zum Weitergehen aufgestellt haben, hatte man mich übersehen. Als ich wach wurde, sah ich den Dr. Wohlgemuth, das war auch ein Lagerinsasse, über mir beten. Er war Rabbiner, vielleicht hat er gedacht, ich sei gestorben. Also bin ich aufgestanden, die Mutti und die Vera hatte man schon aufgeladen, und ich bin weiter gegangen, bis unsere Gruppe auf das Auto gekommen ist.

Als ich unser Lager sah, dachte ich, ich sehe eine Oase wie bei Karl May vor mir. Eine Oase in der Wüste. Ringsherum absolut nichts, Steppe, dann war ein runder Teil eingezäunt und da standen Baracken. In der Mitte gab es einen Brunnen. Bevor wir kamen, war das Lager ein Strafgefangenenlager.

Es war umgeben von doppeltem Stacheldraht, und es waren Aufsichtshäuschen für die Soldaten an jeder Ecke; vier Ecken und vier Aufsichtshäuschen, in denen die Soldaten, die von der Front gekommen und nicht mehr kampffähig waren, auf uns aufgepasst haben. Das große Tor war zu. Außerhalb des Lagers waren ein paar Baracken mit Leuten, die die Schafe gehütet haben, aber sonst war nichts. Wie weit man geschaut hat war nichts außer der Steppe. Es waren Uranlager in der Nähe, aber die waren nicht sichtbar für uns.

Jeden Morgen und Abend mussten wir uns aufstellen, und man hat uns gezählt. Aber wir führten dort im Lager ein einigermaßen menschliches Dasein an dem gemessen was wir gehört haben, als wir zurückgekommen sind - KZs, Vernichtung. Immerhin haben wir überlebt, wenn auch viele gestorben sind. Es war Glücksache, ob man überlebt hat oder nicht. Aber man hat uns weder geschlagen noch schlecht behandelt. Im Gegenteil: Wir haben etwas mehr gehabt als die, die draußen waren - die Russen.

Das Essen wurde von der Küche in die Baracken getragen und dort verteilt. Drei Mal am Tag gab es Suppe und ein Mal am Tag 400 Gramm Brot. Das Brot war eine schwere und klebrige Masse. Wir hatten auch einen Karzer, also ein kleines Gefängnis, und wenn man sich nicht nach den Regeln benommen hat, zum Beispiel, man wollte nicht arbeiten, man hat einen mit einem Mädchen erwischt, oder man hat im Feld gestohlen, hat man uns hineingesteckt. Aber wir haben trotzdem fleißig gestohlen: Karotten, rote Rüben, das Kraut und alles Essbare - wir wollten ja überleben! Ich muss sagen, ich habe überhaupt kein Problem mit den Russen.

Wir waren in den Baracken untergebracht, Frauen und Kinder separat und die Männer separat und haben begonnen, uns einzurichten. In einem Zimmer wurden vier bis fünf, bei den Männern etwas mehr Internierte, untergebracht. Ich hatte ein Zimmer mit meiner Mutti und mit meiner Schwester, einer Frau Kaiser aus Polen und ihrem Kind. Ich habe Matten aus Stroh für Treibhäuser geflochten.

Man hat die Treibhäuser mit den Strohmatten gedeckt, und wir haben in die Treibhäuser Setzlinge für den Frühling, für draußen, gesetzt. Dort war nur Steppe, das Land lag brach. Man muss sich das vorstellen, es waren Hügel, keine Bäume, nichts - nur die Steppe. Es war ein riesengroßes Gebiet. Als wir gekommen sind, waren sieben Hektar, und als wir weggefahren sind, hatten wir 70 Hektar urbar gemacht.

Es existierte eine Kommandantur mit allem drum und dran. Unser erster Kommandant des Lagers hat gesehen, dass die Überlebenschancen gering sind. Er hat befohlen, dass ums Lager herum Bäumchen gepflanzt wurden, alle Strohsäcke, auf denen wir schliefen verbrannt wurden und frische Strohsäcke herangeschafft wurden.

Er hat alles desinfizieren lassen, weil wir Läuse und Flöhe hatten. Den Männern wurden so eine Art Militärhemden gebracht und Teile von Militärausrüstungen, und den Frauen hat er gesagt, sie sollen den Männern auf die Hemden die Krägen aufnähen, weil sie dann V- Ausschnitte bekamen, wie Männernachthemden, denn so hat man das in Russland getragen.

Der Winter war ein Erlebnis, weil es dort Schneeverwehungen gab und der Schnee höher war als unsere Baracken. Wenn ein Schneesturm im Anzug war, läutete eine Glocke. Dann durfte man die Baracken nicht mehr verlassen. Wenn es vorbei war, sind Equipen gekommen und haben zu den Häusern einen Weg geschaufelt, wobei die Schneehaufen höher waren, als die Baracken.

Die Einheimischen, die dort außerhalb des Lagers gewohnt haben, waren Usbeken, die Schäfer waren. Wenn der Winter gekommen ist und sie die Schafe nicht rechtzeitig in Sicherheit gebracht hatten, ist es vorgekommen, dass sie eingeschneit wurden und erfroren sind. Ich kann mich erinnern, dass sie einmal nur überlebt haben, weil sie durch die Schafe gewärmt wurden, ansonsten hätte es keine Überlebenschance gegeben.

Der Boden in unseren Baracken bestand aus Lehm, die Betten waren Holzliegen auf hohen Füssen, und wenn dann das Tauwetter kam, ist das Wasser in die Häuser herein geronnen. Da sind wir in der Früh im Wasser gestanden. Wir haben den Schnee versucht weit wegzuschaufeln, aber das hat nichts genützt.

Der Frühling dauerte vier bis fünf Tage, da hat alles getaut. Dann kam der heiße Sommer. Wir haben mit Schaufeln auf den Feldern gearbeitet, vollkommen primitiv. Wir haben Setzlinge, Samen, Kraut, Tomaten, Melonen und irgendeine Art von Gerste bekommen und gesetzt und gepflanzt. Begonnen hat die Arbeit um fünf Uhr in der Früh, damit die Sonne nicht alles kaputt macht. Im Winter wurde der Schnee von den Männern in riesengroße Blocks geschnitten, und die Blocks wurden neben einem ausgetrockneten See gestapelt. Im Frühling ist der Schnee getaut, und mit dem Wasser wurde das Feld bewässert.

Ich bin einmal an so einem See spazieren gegangen als wir Ausgang hatten und habe gesehen, wie hoch die Blöcke gestapelt waren. Das Wasser ist dann herunter geronnen in den See, und man hat es durch kleine Kanäle auf die Felder geleitet. Natürlich ist es auch passiert, dass das ganze Feld überflutet wurde, und man musste die Setzlinge neu einzusetzen. Aber die Erde war fruchtbar, überhaupt nicht verbraucht, und die Ernte war sehr reich. Wenn man eine kleine Kartoffel in die Erde gelegt hat, konnte man ein Kilo Kartoffeln ernten.

Zwiebeln und Knoblauch sind dort wild gewachsen. Wir haben die dann sozusagen domestiziert und haben sie neu gesetzt. Meine Schwester hat nicht gearbeitet, sie war zu jung, und ich habe wieder für meine Mutti mitgearbeitet und darum immer zwei Schichten übernommen. Ich hatte ein ganz verbranntes Dekollté von der Sonne, das bin ich nie mehr losgeworden. Wir haben in Kleidern gearbeitet, die Sonne hat gebrannt, Bäume gab es nicht.

Die Männer im Lager, insgesamt waren es 1360, waren Deutsche, Österreicher, Wolgadeutsche, das sind Russen deutscher Abstammung, eine Schiffsmannschaft Dänen, die Odessa angefahren hatte, und dann durch den Ausbruch des Krieges nicht mehr zurück konnte, weil es zu gefährlich gewesen wäre, dann Kommunisten aus dem Spanischen Bürgerkrieg, die mit der ‚Ibarruri’ [Schiff] nach Odessa gekommen waren und Polen. Die Polen waren polnische Offiziere, unter denen war auch mein Mann.

Hitler hatte sich 1939 mit den Russen Polen geteilt. Das war der Hitler - Stalin - Pakt. Die polnische Armee hatte versucht, Polen zu verteidigen. Sie hatten gekämpft und wurden geschlagen. Die Russen haben viele der Offiziere und Soldaten, aber auch Zivilbevölkerung ermordet, aber einige wenige Offiziere wurden in Züge gesetzt und nach Russland deportiert.

Das ist in der Stadt Katyn geschehen, das kann man alles nachlesen. Die Russen haben behauptet, dass die Deutschen diese vielen Polen ermordet hätten. Aber das stimmte nicht. Jetzt weiß man die Wahrheit, weil sie die Leichen gefunden und untersucht haben.

Die Polen im Lager waren sehr tüchtig, sie haben viel gearbeitet. Alles haben sie gemacht, sogar Schusterarbeiten. Das hat sich im Lager entwickelt. Nach einiger Zeit haben wir Erste Hilfe Pakete aus Amerika bekommen, in denen waren Konserven. Aus den leeren Dosen haben die Polen Töpfe und Tassen hergestellt. Die Männer haben in extra Baracken gewohnt. Sie haben aber zusammen mit uns gearbeitet, so haben wir sie kennen gelernt.

Die Mutti ist krank geworden. Ein Kind hatte mit Steinen geworfen und die Mutti an der Schläfe getroffen. Sie hatte einen Bluterguss, der begonnen hat zu wandern. Der Arzt hat mir gesagt, wenn der Bluterguss zum Herzen gelangt, muss sie sterben. Es gab keine Möglichkeit, ihn zu stoppen.

Aber die Mutti war auch schon sehr geschwächt. Sie hatte ein Jahr davor einen schrecklichen Durchfall. Sie ist in einer Krankenbaracke gelegen, und – das hat sie mir nachher erzählt - sie hat gesehen, wie ich an ihrem Bett geweint habe. Ich war ja fast noch ein Kind, und meine Schwester war noch so klein. Da hat sie sich plötzlich gesagt: Ich muss überleben, ich muss bei meinen Kindern bleiben. Und das hat sie irgendwie aufgebaut, und sie hat’s auch wirklich überlebt. Ein Jahr haben wir noch zusammen in der Baracke in Karaganda gelebt.

Dann ist sie gestorben. Das war 1943. Meine Mutti ist wahrscheinlich dort auf dem Friedhof begraben, denn bestimmt ist dort ein Friedhof, weil es ja Einheimische gab .Ich weiß aber nicht, wo genau das ist, weil ich aus dem Lager nicht heraus konnte. Ich habe mir vor einiger Zeit extra eine Karte gekauft, um Spask zu suchen. Spask war der Lagername, eine Stadt war da keine. Das Lager war 60 km von Karaganda entfernt, das war die letzte Eisenbahnstation.

Einmal habe ich eine Riesenkarte in einem Büro gesehen, wo Karaganda drauf war, nichts weiter, nur Karaganda. Ein Lagerkollege hat ein Buch über die Zeit geschrieben, er wird vielleicht wissen, wo das ist. Ein anderer Lagerkollege ist nach Amerika ausgewandert und war dann im Militär. Der wurde einmal mit einem diplomatischen Auftrag in die Sowjetunion geschickt. Man hat ihn dort gefragt, ob er was Besonderes sehen möchte, und er hat gesagt, dass er nach Spask wolle, wo er in den Kriegsjahren war.

Man hat ihn mit dem Helikopter hingebracht. Das ist jetzt ein Militärlager, es existiert jedenfalls. Ich nehme an, ich hätte nie von den sowjetischen Behörden die Erlaubnis bekommen, dorthin zu fahren, aber vielleicht wollte ich’s auch gar nicht. Das war damals so ein Schock für mich und wäre sicher auch heute noch ganz furchtbar.

Ich war 16 Jahre alt und meine Schwester war sechs. Ich hatte im Lager die Alma Picker wieder getroffen, mit der ich in Wien in die Schule gegangen bin. Das war so: als wir in Spask ankamen, ging das Tor zum Lager auf, und vor mir stand die Alma aus meiner Schulklasse in Wien. Ihr Vater war nach dem Krieg der Besitzer vom Wiener Kabarett Simpl, und sie haben mir dann in Wien sehr geholfen. Aber ich kann nicht sagen, dass sich damals, als meine Mutti gestorben ist, eine andere Familie unserer angenommen hätte, das war nicht möglich.

Eines Tages hat der Oberkommandant des Lagers einen Tanzklub geschaffen. Es wurde eine Riesenbaracke aus Lehm gebaut. Die Ziegel wurden mit Lehm und Stroh vermischt und in der Sonne getrocknet. Da gab es dann Tanzabende und Vortragsabende. Dadurch, dass wir die Musik und den Tanz hatten, dass man uns erlaubt hat, mit den Männer zusammen zu kommen, sind natürlich auch Kinder zu Welt gekommen.

Es war dann auch so, dass ein Teil der Internierten aus dem Lager herausfahren konnte. Sie bekamen einen Ausgangsschein und durften das Lager verlassen, um unsere Ernte gegen andere Waren in Karaganda zu tauschen. Dann sind sie wieder zurückkommen. Und wenn wir unter denen, die hinaus konnten Freunde hatten, wurden wir manchmal mitgenommen, damit wir einen Spaziergang ums Lager machen konnten, ein bisschen ins Freie.

Im Lager entstand auch so etwas wie eine Schule. Die Kinder haben Schreiben auf Holztafeln gelernt, denn es gab kein Papier. Einige Bleistifte haben uns die Russen gebracht. Eine Rabbinerin aus Riga, Bella hieß sie, war eine der Lehrerinnen. Sie hatte ein Kind, das irgendwo unterwegs zur Welt gekommen war. Man hatte sie von ihrem Mann, Adler hieß er, den Vornamen weiß ich nicht mehr, der Rabbiner war, getrennt. Aber glücklicherweise hat sie den Mann nach dem Krieg gefunden, und sie sind wieder zusammengekommen.

Sie war aus Riga, woher ihr Mann ursprünglich war, weiß ich nicht. Er war nicht in unserem Lager. Aber die Heimreise hat sie anders angetreten. Wie sie das gemacht hat, weiß ich nicht. Sie konnte gut Russisch sprechen, und sie sind nach dem Krieg in die Schweiz geflüchtet und haben dann in der Schweiz gelebt.

Ich bin nach dem Krieg mit ihr in der Schweiz, in Basel, oft zusammen gekommen. Ihr Mann war ein wunderbarer Mensch - orthodox, aber mit den Anschauungen eines normalen Menschen. Er hat zum Beispiel gesagt: Hilf dir selbst, dann hilft dir Gott! Solche Sprüche hat er gehabt. Er war hoch intelligent, er war wirklich etwas Besonderes. Und sie war ein feiner Kerl.

Jede Woche ist ein Politruck [Politkommissar, Anm.] gekommen. Das war ein Russe, der uns die politische Lage erklärt hat. Aber wir haben nicht geglaubt, was er gesagt hat. Wir haben nicht glauben können, dass es Lager gibt, in denen man die Menschen einfach ermordet. Er hat es uns erzählt, und niemand von uns hat es geglaubt. Nicht die Polen, nicht die Deutschen, Niemand! Dass man tötet, das konnte sich niemand vorstellen.

Mein Mann war 10 Jahre älter als ich, aber damals war es kein so großer Unterschied. Er war aus Posen [polnisch Poznan] und schon Magister der Chemie. Im Lager hat er eine kunstgewerbliche Werkstätte geleitet.

Bevor Edek auf die Welt gekommen ist, habe ich in der Küche gearbeitet, weil ich schwanger nicht mehr ins Feld konnte. Es gab zwei Ärzte im Lager, auch die Russen aus dem Nebenlager sind zu uns gekommen, wenn sie krank waren. Und es gab eine Krankenbaracke.

Die Kranken wurden von unseren Frauen betreut, eine oder zwei waren sogar richtige Krankenschwestern, die anderen haben sich bemüht, Krankenschwestern zu sein. Medikamente hatten wir wenig. Nachdem ich den Edek im Herz 1946 bekommen habe, bekam ich Beulen an den Händen. Das war eine rheumatische Gelenksentzündung. Damals habe ich den Edek gestillt, der Krieg war schon aus, und ich hatte Angst, ihn von der Brust abzusetzen, denn was werde ich ihm geben, wenn ich unterwegs nach Hause bin?

Geheiratet haben Edeks Vater und ich auch. Aber das war ganz formlos. Wir haben dem Natschalnik [Bez. für Chef, Vorgesetzter, Vorsteher, Leiter] gesagt, dass wir zusammen sind, aber eine Heiratsurkunde hat man nicht bekommen. Man hat auch nicht zusammen wohnen können. Für die Vera war der Edek wie ihr Bruder. Ich habe sie gefragt, als er auf die Welt gekommen ist: ‚Na, gefällt er dir’, und sie hat gesagt ‚nicht sehr, er ist so verrunzelt’.

• Nach dem Krieg

Als der Krieg 1945 aus war, hatte man uns noch nicht nach Hause gelassen. Wir waren ja gute Arbeitskräfte. Was hätten sie machen sollen mit den 70 Hektar Land, das wir bebaut hatten? Wir haben doch die ganze Umgebung mit Lebensmitteln versorgt. Es waren riesige Betontonnen in die Erde hinein gebaut worden, und während der Erntezeit haben wir die Früchte dort eingesalzen für die Russen im Winter. Es waren Tonnen Gurken, Tomaten und Kraut. Wir waren gute Arbeitskräfte. Es waren wenige Menschen dort, die unsere Arbeit hätten weiter führen können.

Nicht alle Internierten wurden nach Hause geschickt, nur ungefähr 80 Prozent. Ein paar Leute sind da geblieben, die sich angeblich etwas hatten zu Schulde kommen lassen. Mein Mann hat uns dann nach Polen mitgenommen. Wir haben am 24. November 1946 das Lager verlassen. Ich wollte weg, und die Polen sind früher weggefahren als die Österreicher. Mein Mann hätte auch mit mir nicht nach Österreich fahren können, denn er war kein Österreicher.

Einen Monat sind wir gefahren, dann waren wir in Brest. Die Fahrt war fürchterlich! Ich war nicht die Einzige mit einem kleinen Kind. Zum Glück habe ich noch gestillt, ich hätte ihm ja nichts zum Essen geben können die vier Wochen. Die Russen haben uns begleitet und versorgt. Das Essen wurde in einem Waggon gekocht, aber es waren keine guten Lebensmittel. Milch hatte ich viel, nur wert war sie gar nichts. Ich kann heute gar nicht mehr sagen, wie furchtbar die Reise war, bis wir nach Brest kamen in ein Lager, wo es einen Ofen gab.

In dem Lager in Brest waren Kriegsgefangene, ein Teil der Gefangenen waren 15 und 16jährige Kinder aus Deutschland und aus Österreich, die im letzten Moment eingezogen worden waren und die man nach Russland befördert hat. Die haben geweint, die wollten zu ihrer Mama. Ich habe so einem Kind, einem deutschen Burschen, der hungrig und ausgezehrt war, Brot gegeben. Wir hatten genug Brot, nicht zu viel, aber genug. Und am nächsten Tag ist er gekommen und hat mir ein Handtuch gebracht: Ich soll es doch nehmen, die Mutti hat es ihm mitgegeben. Ich habe es noch heute. Ich habe es nie verwendet, aber ich habe es nicht weggeben können.

In Brest wurden auch Kriegsgefangene abgeladen, die zum Teil erfroren und gestorben sind. Das war alles unvorstellbar furchtbar. Ich habe heute noch vor Augen, wie man einen abgeladen hat, und der hat angefangen zu stöhnen. Und dort ist noch etwas passiert, was ich auch nie vergessen werde: Wir haben in einem kleinen Zimmer in einer Baracke gewohnt. Der Boden war aus Lehm und rutschig, weil es draußen nass war.

Die Vera hat sich waschen wollen und hat einen Topf mit kochendem Wasser vom Ofen genommen. Sie ist damit ausgerutscht und hat das kochende Wasser auf eine Hand bekommen. Zum Glück war ein Arzt da, ein polnischer Arzt. Es ist eine Blase entstanden und der Arzt hat die aufschneiden wollen, aber ich habe gesagt, er soll die Blase aufstechen, damit das Wasser herauskommt, weil sie eine Blutvergiftung bekommen kann wenn die Schutzhaut weg ist, in dem Dreck, in dem wir gelebt haben. Es ist nur eine winzige Narbe geblieben, nicht mehr.

Nach drei bis vier Wochen, fuhren wir in Viehwaggons weiter. In Polen waren zu dieser Zeit Wahlen. Das war im März, und die wollten uns nicht hinüber lassen.

Jeder ist dahin gekommen, wohin er wollte. Ich wollte nach Krakau, weil ich wusste, wenn ich Familie habe, wird sie mich dort suchen. Mein Mann ist nach Posen zu seiner Familie gefahren. In Krakau war ein Repatriationshaus, und dort habe ich Quartier mit Vera und Edek bekommen.

Meine Großmutti war ja vor dem Krieg an Krebs gestorben, und meine Tante Amalia hat meinen Großvater nach Auschwitz begleitet. Ich habe das in der Schule erfahren, in die ich vor unserer Deportation aus Krakau gegangen bin. Sie hat noch existiert, und ich habe dort meine damalige Lehrerin um meine Zeugnisse gebeten. Ich hatte die Schule nicht abgeschlossen, weil ich flüchten musste, aber ich wollte Zeugnisse für die Zeit, in der ich dort gelernt hatte.

Diese Lehrerin hat mir erzählt, dass meine Tante Amalia, als sie schon im Ghetto war, ihr ein elektrisches Bügeleisen und etliche andere Sachen gebracht hatte. Das elektrische Bügeleisen war damals eine Rarität. Meine Tante hat diese Sachen für Essen bei ihr eingetauscht, und ich habe die Sachen aus der Wohnung meiner Großeltern bei ihr gesehen. Das wird schon so gewesen sein, sie hatte es sicher nicht gestohlen. Sie wollte mir die Sachen dann geben, aber ich habe sie nicht wollen. Damals hat sie mir auch erzählt, dass meine Tante den Großvater nicht allein lassen wollte und mit im zusammen ins KZ Auschwitz deportiert wurde. Das ist die Geschichte von meiner Tante Amalia.

Dann habe ich meinen Vater und meine ganze Familie gesucht. Ich weiß nur, der Papa hat es geschafft von Wien nach Südfrankreich zu kommen, da war der Hitler vielleicht ein halbes Jahr in Österreich. Ich weiß das genau, weil ich weiß, dass er mit seinem Kollegen Haber, dessen Frau und den zwei Kindern über die Grenze in die Schweiz mit einem Auto geflüchtet ist. Man hat sie an der Grenze beschossen.

Frau Haber, die ich gut gekannt habe, wurde in den Rücken getroffen. Sie war tot. Sie waren aber schon in der Schweiz, und dann ist der Papa weiter nach Frankreich geflüchtet. Dort muss man ihn verhaftet haben, denn er wurde am 12. August 1942 von Drancy bei Paris, dort war ein Sammellager für französische Juden und Juden, die es aus anderen Ländern geschafft hatten zu flüchten, nach Auschwitz 18 deportiert.

Zuerst hatte es geheißen, er ist auf ein Schiff gestiegen nach Amerika und das Schiff sei dann untergegangen. Aber wir haben gewusst, er ist in Frankreich. Und die Mutti hat immer Pläne gemacht, als wir in Russland waren: Wenn wir zurückkommen, fahren wir mit dem Papa nach Amerika und eröffnen eine kleine Bäckerei mit hausgemachten Kuchen. Sie wollte mich und meine Schwester in die Back - und Kochkunst einführen. Das war ihr Plan, und sie hat von allen Nationalitäten, die ihr in den verschiedenen Lagern begegnet sind, Backrezepte gesammelt.

Eines Tages bin ich in ein Geschäft gegangen, um Seife zu kaufen. Ich wollte den Edu [Kurzform für Edek, Anm.] baden. Sie haben mir so kleine Stückchen Seife gegeben, ich habe sie bezahlt und genommen. Als ich in mein Zimmer in der Baracke gekommen bin, ich habe mit noch einer Familie in dem Zimmer gewohnt, habe ich gesagt: ‚Ich habe Seife ergattert!’ Sie haben sich die Seife angeschaut und gesagt: ‚Das ist doch die Seife RJ, reines Judenfett!’ Man hat mir die Seife abgenommen und sofort begraben. Ich weiß nicht wer, vielleicht war es die Kultusgemeinde, hat dem Geschäft dann die ganze Seife abgekauft und am Friedhof begraben. Und so habe ich dann diese ganzen KZ Geschichten gehört.

Ich hatte noch zwei Erlebnisse in Krakau. Ich bin mit dem Edu auf dem Schoss in der Straßenbahn gesessen. Neben mir ist ein Mann gesessen, der Zeitung gelesen hat. An einer Haltestelle ist ein Mann eingestiegen. Der war groß und stämmig, und der stellte sich vor uns hin und sah sich den Mann neben mir über die Zeitung hinweg an. Plötzlich riss er ihm die Zeitung weg. Ich habe mit dem Kind auf dem Schoß einen Schreck gekriegt, und der Mann schrie:

‚Erkennst du mich? Weißt du, wer ich bin? Aber ich weiß, wer du bist!’ Er riss sich das Hemd herunter und hatte den ganzen Rücken und auch die Hände voller Brandnarben. Er hat den Mann neben mir gepackt und hat ihn geschlagen, hat ihn auf den Boden geworfen und ihn getreten. Die Straßenbahn ist stehen geblieben, die Polizei ist gekommen und hat beide mitgenommen. Es hat sich dann herausgestellt, der neben mir saß war in einem KZ ein brutaler Mörder, und der Mann hatte ihn erkannt. Es hingen dann überall so große Plakate, weil man noch mehr Zeugen gesucht hat, und man hat ihn nachher gehängt.

Und das zweite Erlebnis war so: Ich bin ich am Flohmarkt gegangen, um für den Edu einen Kinderwagen zu kaufen. Er hat spät angefangen zu gehen und war schon ziemlich schwer, ich konnte ihn nicht immer tragen. Endlich habe ich ein Wagerl bekommen, das billig war. Plötzlich sah ich einen Menschenauflauf. Da standen eine Frau und ein Mann, und sie umarmten sich. Ich bin stehen geblieben, und es hat sich herausgestellt, das waren Bruder und Schwester.

Sie hat ihre Geschichte erzählt: Sie war in einem Vernichtungslager und alle mussten sich ausziehen und in die Gaskammer. Sie hatte Angst und hat sich unter den Haufen von den Kleidern versteckt. Sie hatte nicht gewusst was passiert, es war Intuition oder so etwas. In der Nacht sind Lastwagen mit Offizieren und Strafgefangenen gekommen, die Kleider aufgeladen.

Ein Offizier ging durch die Kleider und plötzlich spürte er, dass unter den Kleidern jemand liegt. Er hat die anderen Leute weggeschickt, nahm die Kleider auseinander und fand das nackte Mädchen. Sie hat gesagt, dass sie sich in die Augen gesehen haben, ihr sind die Tränen geronnen, und der Offizier hat ‚Pssscht!’ gesagt, hat sie eingepackt in die Kleider, und auf den Wagen geworfen.

Dann ist er allein mit dem Wagen aus dem KZ hinausgefahren und hat sie in den Wald gebracht. Dort hat er sie versteckt.

Am nächsten Tag ist er mit einer deutschen Uniform und mit Brot gekommen. Dann ist er gekommen und hat Ausweise gebracht und hat sie zu seinen Eltern nach Deutschland mitgenommen. Er hat ihr sogar eine Perücke gebracht und seinen Eltern nicht gesagt, dass sie Jüdin ist. Sie hat den Krieg bei seinen Eltern überlebt, er ist an der Front gefallen. Als der Krieg aus war, hat sie den Eltern gesagt, dass sie Jüdin ist und sich von ihnen verabschiedet und gesagt, dass sie sie nie vergessen und immer besuchen werde. Das waren die drei Sachen, die ich in Krakau nach dem Krieg erlebt habe.

Wir hatten nichts - keine Kleider, keinen Besitz, nichts. Mittagessen hat man dort bekommen. Es gab Listen und in die Listen wurden die Leute, die zurückgekommen sind, eingetragen. So hat mich der Teil der Familie, die überlebt hatte und in Polen war, gefunden. Da war die Tante Mania, eine Verwandte meiner Mutter, die vor dem Krieg auch in Krakau, gleich neben meinem Großvater gewohnt hatte.

Tante Mania hat in Warschau gelebt, als ich nach Krakau zurückgekommen bin. Sie hat in der Liste gelesen, dass ich lebe und ist sofort zu uns gekommen. Das ist ihre Geschichte: Tante Mania hatte drei Brüder, den Max Leinkram, den Moniek und den Gustav, aber ich weiß nicht mehr genau, ob er wirklich Gustav hieß, Und sie hatte eine Schwester, die Sara.

Alle Brüder waren verheiratet und hatten Kinder. Der Gustav lebte mit seiner Frau in Warschau und hatte einen Sohn. Ich glaube, die Frau vom Gustav ist vor dem Krieg gestorben. 1939, nach dem Einmarsch der Deutschen in Polen, ist Max zu seinem Bruder nach Warschau gefahren. Was aus seiner Frau wurde, weiß ich nicht.

Nach dem Entstehen des Warschauer Ghettos [jüdisches Ghetto mitten in Warschau von Ende 1940-Mai 1943, Anm.], haben Max und Gustav, die außerhalb des Ghettos versteckt waren, regelmäßig Essen ins Ghetto gebracht. Eines Nachts hat Gustav das Essen ins Ghetto gebracht und ist nicht zurückgekehrt. Am nächsten Tag hat Max seinen toten Bruder in einem Graben im Ghetto gefunden.

Max hat überlebt und ist Ende der 1940er Jahre nach Israel emigriert. Moniek besaß in Krakau ein kleines Geschäft mit Nähzubehör und Spitzen. Er hat mit seiner Frau und seiner Mutter versucht vor den Deutschen zu fliehen, sie wurden aber auf einem Bahnhof entdeckt und alle drei erschossen. Der Vater von Mania und ihren Geschwistern war vor dem Krieg gestorben.

Nach dem Einmarsch der Deutschen hatte Mania alle Kinder der ganzen Familie, insgesamt ein Mädchen und zwei Buben, in Klöstern versteckt. Alle Kinder konnten so dem Holocaust entkommen und haben überlebt. Sie selbst ist mit ihrem Mann Flor nach Russland geflüchtet. Flor war Kommunist. Er wurde in Russland zum Militär eingezogen, und Mania hat nie wieder etwas von ihm gehört. Sie hat in Russland den Krieg überlebt, dort den Herrn Wistreich kennen gelernt und ist nach dem Krieg nach Polen zurückgekommen. Dann hat sie alle Kinder aus den Klöstern geholt.

Gustavs Sohn emigrierte mit seiner Großmutter nach Australien, Mania ist mit ihrem Sohn und zweiten Mann nach Israel ausgewandert. Monieks Tochter haben sie nach Israel mitgenommen, sie ist dort geblieben. Mania und ihre Familie konnten aber in Israel nicht Fluss fassen und sind in die Türkei weiter gezogen. Warum in die Türkei, weiß ich nicht.

Aus der Türkei sind sie dann nach Paris gegangen, wo der Sohn studiert hat. Er hat dann als Kontrolleur für die Wirtschaftshilfe für Dritte Weltländer gearbeitet. Sara, Manias Schwester, hatte vor dem Krieg in Krakau Botanik studiert und war als Doktor der Botanik nach Palästina gegangen, da sie als Jüdin in Polen nicht die Möglichkeit hatte zu arbeiten.

1939, als der Krieg ausgebrochen ist, war sie gerade das erste Mal aus Palästina zu Besuch in Krakau. Nach ein paar Tagen wurde sie von den Deutschen als Spionin verhaftet und zum Tode verurteilt. Aber die Engländer, Sara war englische Staatsbürgerin, konnten sie für einen anderen Spionen austauschen.

Dann hat mich die Tante Genia gefunden, das war die Frau vom Onkel Heinrich, dem Bruder meiner Mutter, der vor dem Krieg an Sepsis gestorben war. Sie hat mit ihrer Tochter Wisia in Waldenburg [poln. Wałbrzych] gelebt und hat sich sofort bei mir gemeldet. Sie ist zu mir nach Krakau gekommen, hat sich angeschaut wie wir leben und hat gesagt, dass ich nach Waldenburg kommen soll.

Sie wird mir eine Unterkunft besorgen, und ich kann anfangen zu arbeiten. Ich habe ja nichts können, aber ich habe gesagt, dass ich komme. In der Zwischenzeit hatte ich meine Schwester vorübergehend in einem jüdischen Kinderheim untergebracht, damit sie die Schule besuchen konnte. Und ich wollte auch den Edek erst einmal ins Kinderheim geben, damit ich arbeiten kann. Aber der Edek hat es nicht geschafft.

Er hat so geweint, dass meine Schwester ihn bei Nacht zurückgebracht hat. Also habe ich mich dann entschlossen, Krakau zu verlassen. Die Geschwister meiner Eltern waren nicht mehr da, ich habe niemanden finden können, und ich habe für mich auch keine Arbeitsmöglichkeit in Krakau gesehen.

Ich wollte erst einmal allein nach Waldenburg fahren, um mir alles anzuschauen. Aber das ist mir nicht gelungen. Wie die Vera gehört hat, dass ich wegfahren will, ist sie weinend mit den Koffern vor meiner Tür gestanden und hat gesagt: ‚Du hast mich zurücklassen wollen, ich will nicht allein bleiben.’ Ich habe gesagt:’ Vera ich will nur sehen, wie ich uns unterbringen kann. Hier habt ihr Essen und Trinken und ein Haus, ich weiß ja nicht, wie es dort ist.’ Aber es war nichts zu machen. Dann habe ich gesagt:

Gut, wir fahren zusammen, was passiert, passiert uns Dreien.’ Also sind wir zu dritt nach Waldenburg gefahren. Aber zum Glück hat die Tante Genia sofort ein Kindermädchen für den Edek gefunden, denn für so Kleine gab es damals keinen Kindergarten, und ich habe begonnen in einem jüdischen Kindergarten zu arbeiten. Die Kinder waren aus dem Krieg zurückgekommen, repatriiert, nicht nur aus Polen, von überall. Der Kindergarten war vom Staat akzeptiert. Wir konnten auch nichtjüdische Kinder aufnehmen, weil wir so einen guten Ruf hatten.

Dem Edek habe ich gesagt, dass wir Juden sind und dass der Papa kein Jude ist. In der ersten Zeit nach dem Krieg gab es keine Probleme, wenn man gesagt hat, dass man Jude ist. Nachdem der Edek den jüdischen Kindergarten besucht hat, ist er in Waldenburg in die Schule gegangen. Die Vera hat die Matura gemacht und ist dann auf eine chemische Hochschule gegangen. Zehn Jahre habe ich im jüdischen Kindergarten gearbeitet. Noch heute stehe ich in Verbindung mit den Kindern vom Kindergarten.

Mein Mann war in Posen und kam alle drei Wochen nach Waldenburg. Er hatte seine Eltern in Posen, er hat sofort eine Stelle auf der Universität bekommen, er war ja Magister, und hatte dort schon studiert, und man hat ihn mit offenen Armen aufgenommen, weil er ein sehr guter Chemiker war.

Als er eine Wohnung von der Universität bekommen hat, hat er mir geschrieben, ich soll kommen und mir das anschauen. Ich hatte in der Zwischenzeit eine nette Wohnung mit zwei Zimmern bekommen. Diese Wohnung lag in einem sehr schönen Viertel. Ich bin nach Posen gefahren, da waren seine Eltern in der Wohnung. Sie waren volksdeutsche Polen, denn Posen gehörte einmal zu Deutschland.. Sie haben mich nicht gemocht. Wie sollten sie mich mögen? Was habe ich können, was war ich? Die Mutter war eine wunderbare Hausfrau, so eine schlanke Deutsche mit langem Rock, geschlossener Bluse mit Mascherl.

Sie hatten eine Villa schon vor dem Krieg in Posen mit einem Garten. Es waren zwei Welten: Sie waren katholisch, ich war jüdisch. Sie waren auch in einem Lager, sie waren interniert als Volksdeutsche. Wie die Kinder sie herausgeholt haben, weiß ich nicht. Auf jeden Fall: gefragt war ich nicht. Und ich habe das auch gespürt, obwohl sie sehr nett waren. Mein Kind haben sie auch nicht gemocht. Also bin ich in Waldenburg geblieben.

Meine Cousine Wisia war mit dem Tola verheiratet, der in Waldenburg ein sehr angesehener Rechtsanwalt war. Es haben ihn auch sehr viele Polen gekannt, die ich nachher in Wien getroffen habe. Wisia war ein besonderer Mensch. Sie hat in Waldenburg als Lehrerin gearbeitet und eines Tages sind zwei Lehrer krank geworden.

Der Direktor ist zu ihr gekommen und hat gesagt: Du musst die zwei Klassen übernehmen.’ Das waren dann fast neunzig Kinder, und die sollte sie beschäftigen. Und sie war sowieso ein bisschen überfordert. Daraufhin hat sie die Kinder in Gruppen eingeteilt: eine Löwengruppe, eine Tigergruppe, eine Kuhgruppe und eine Hundegruppe.

Dann hat sie die Fenster vom Turnsaal geöffnet und hat gesagt, bei drei schreien alle so laut sie können: die Löwen, die Tiger, die Kühe und die Hunde. Die Kinder haben begonnen zu brüllen. Noch tagelang hat man in Waldenburg darüber gesprochen. Das war ihr letzter Tag als Lehrerin. Ich war viel mit meiner Tante Genia und der Familie von Wisia zusammen. Wisia hatte auch einen kleinen Sohn, den Henryk. Jeden Sommer haben sie in der Nähe von Waldenburg ein Haus gemietet, und wir haben sie auch dort besucht.

Nach der ersten antisemitischen Welle in Polen sind sie alle nach Israel ausgewandert. In Israel ist die Tochter Danuta geboren. Wisia hat Kurse belegt und wurde Röntgenschwester. Sie hat sich dann von ihrem Mann getrennt und ist unverheiratet geblieben. Ich habe sie mit dem Edek einmal besucht, und sie war zwei Mal in Wien bei mir. Das war meine Lieblingscousine und Freundin Wisia. Sie hat Parkinson bekommen und ist ungefähr 2004 gestorben.

Ich habe wegen meiner Verwandten an die Kultusgemeinde nach Wien geschrieben, weil wir in Wien gelebt haben und in Wien Geschäfte hatten; ich habe nie eine Antwort bekommen. Es ist aber auch möglich, dass die Briefe gar nicht eingelangt sind. Und dann ist etwas passiert, was wie ein Märchen klingt: Ich war in Waldenburg, ich war eine sehr gefragte Kindergärtnerin, auch für schwierige Kinder, und eines Tages ging ich zum Friseur.

Da saß eine Dame mit einer Petit Point bestickter Handtasche. Petit Point ist eine Handarbeit, eine Pünktchenstickerei. Es wird fast ausschließlich zweifädig mit Seidengarnen und Seidengaze gearbeitet und mit freiem Auge sind nur kleine Pünktchen zu sehen. Darum heißt das so. Solche Taschen waren vor dem Krieg, zum Beispiel fürs Theater, große Mode. Jede Frau hat das haben müssen, die auf sich etwas gehalten hat. Und ich schaute und schaute und sie sagte: ‚Gefällt Ihnen die Tasche?’ Ich habe gesagt: ’Ja, sie erinnert mich an meine Heimat, an Wien.’ Sie sagte:’ Das ist Petit Point. Die Tasche ist aus Wien.’ So hat das Gespräch begonnen.

Ich habe ihr meine Geschichte erzählt und sie sagte, dass ihr Mann in Waldenburg für eine Wiener Firma arbeitet, die Kessel für Bergwerke baut. Und dann sagte sie:’ Wissen Sie was, geben Sie mir den Namen Ihrer Familie, ich fahre in zwei Wochen nach Wien zurück, ich werde suchen.’ Ich habe ihr gesagt, dass ich schon soviel Briefe geschrieben, aber nie eine Antwort bekommen habe.

Ich wäre ja sofort nach Wien gefahren, aber es war damals von Polen aus nicht möglich ins Ausland zu fahren; da musste man schon ein Diplomat sein. Durch meinen Mann war ich Polin und das war gut so, denn ich hätte als Österreicherin keine Überlebenschancen in Polen gehabt, ich hätte nicht arbeiten können. Ich wäre ein Feind gewesen, eine Deutsche!

Diese Frau ist zurück nach Wien gefahren, und ich habe die Sache vergessen. Und plötzlich, eines Tages, begegnete mir auf der Strasse eine Frau, ich weiß noch, dass es geregnet hat, und die rief mir zu, dass ich gesucht werde. Die Frau soundso suche mich, sie hat Adressen von meiner Familie.

Diese Frau aus Wien war zu unserem Geschäft in der Kärntnerstrasse gegangen, und dort waren noch die Uhren mit der Firma Geduldig. Sie ist hineingegangen und hat die Besitzerin nach der Adresse der alten Besitzer gefragt. Sie wollte ihr die Adresse zuerst nicht geben, aber dann hat sie gesagt, dass es Familie in Polen gibt, die sie sucht. Sie war gekommen und hat mir die Adressen gegeben. Ich habe sofort Kontakt mit den Geduldigs in Amerika aufgenommen. Sie haben mir geschrieben und mich ein wenig unterstützt.

Diese Besitzerin war eine vormalige Verkäuferin, der das Geschäft von den Geduldigs übergeben worden war. Damals war die Kleiderfirma Stein daneben. Nachher ist es der Fürnkranz [Modehaus, Anm.] geworden. Als ich nach Jahren wieder in Wien war, rief mich eine Frau an und sagte, sie habe in der Zeitung über meinem Sohn gelesen. Und sie fragte mich, ob ich vielleicht mit den Geduldigs aus der Kärntnerstrasse verwandt sei. Das war eine Verkäuferin noch von der Kleiderfirma Stein.

Ich habe also im jüdischen Kindergarten in Waldenburg gearbeitet und mein Mann hat uns alle drei Wochen besucht. Das war unsere Ehe.

Bevor ich aus Polen weggefahren bin, war es so, dass die Lehrerin zum Edek gesagt hat, er soll ruhig nach Israel, damals gab es eine Auswanderungswelle der polnischen Juden nach Israel, fahren, wenn seine Mutter Jüdin ist. Damals begann eine antisemitische Welle in Polen.

Das muss 1956 gewesen sein, denn ich bin 1957 nach Wien gekommen. Da hat sich der Edek auch einmal mit einem Kind auf der Strasse geschlagen, weil der ihm nachgerufen hatte ‚du Jud, du Jud, du Jud’, und da hat ihn der Edek verhauen, und ich habe mir gedacht: Jetzt ist es Zeit zu gehen!

Zuerst habe ich meine Schwester weggeschickt. Ich habe meinem Cousin Edi nach Amerika geschrieben, dass ich aus Polen weg will. Die Tante Genia war in Israel. Aber nach Israel wollte ich nicht. Irgendwie hatte ich Angst, ich hatte doch zwei Kinder. Ich habe gedacht, was mach ich in Israel, mit der Sprache, mit der Hitze? Die Vera hat schon als Kind Hitze nicht gut vertragen.

Mein Cousin Edi hatte Freunde in Wien. Sie sollten mir eine Einladung schicken. So hat die Vera eine Einladung von einem Juwelier in Wien bekommen. Vera war Anfang 20 und ist nach Wien gefahren. Sie hat dann die Lotte Hajek gefunden, mit der wir im Lager in Kasachstan waren, und die eine der besten Freundinnen meiner Mutti war. Und sie hat die Alma Picker gefunden, die auch im Lager war, mit der ich vor dem Krieg in Wien in die Schule gegangen bin und deren Eltern nach dem Krieg die Besitzer des Kabaretts Simple waren.

Drei Monate später bin ich nach Warschau zum österreichischen Konsul gefahren, und ich habe gesagt: Ich bin die Irene Geduldig, und ich habe keine Papiere, aber die müssten in Wien zu finden sein. Nach drei Monaten habe ich die Antwort bekommen: es sei alles da, ich solle zu ihm kommen. Ich habe das Kind genommen, bin nach Warschau gefahren, und der Konsul hat gesagt, ich müsse aber noch heute über die Grenze: ’Fahren Sie sofort!’ Da habe ich meinen Mann angerufen, weil er mir die Erlaubnis geben musste, dass ich das Kind mitnehmen darf.

Edek hatte seinen Vater nie in den Ferien besucht, denn ich habe ihn nicht zu dieser Familie nach Posen gelassen. Ich habe dann meinen Mann gefragt, ob er vielleicht mit uns nach Wien gehen will, weil es die Möglichkeit gab, dass er mitkommen konnte.

Mein Mann hat vier Sprachen gesprochen: Deutsch fließend, Englisch und Französisch, und er war Chemiker. Es wäre sicher kein Problem gewesen, irgendwo Fuß zu fassen. Aber er wollte nicht, er hatte seine Familie in Posen und die Universität, mit der er verheiratet war. Und er hat nicht geglaubt, dass ich in Wien Fuß fasse. Er hat geglaubt, ich komm zurück. Er hat die Erlaubnis gegeben, hat uns zur Bahn begleitet, wir sind eingestiegen und nach Kattowitz gefahren. In Kattowitz sind wir umgestiegen und nach Wien gefahren. Wie ich das gemacht habe, mich das getraut habe, weiß ich bis heute nicht. Die Scheidung von meinem Mann habe ich erst nach vielen Jahren in Wien bekommen.

Am Südbahnhof hat mich nur die Vera erwartet. Wir sind dann zu ihr gegangen. Sie hatte ein Untermietzimmer.

Der Edek ist mit völlig kaputten Schuhen in Wien angekommen. Die Sohle war abgefallen, und ich konnte ihm kein paar Schuhe mehr kaufen, ich hatte sie mit einer Schnur zusammengebunden. Meine Freunde in Wien haben sofort Schuhe für ihn gekauft. Der Edek hat bei der Vera in der Wohnung übernachtet, aber die Vermieterin hat nicht erlaubt, dass ich auch dort übernachte. Das war ein großes Problem.

Es war so eigenartig, alle wollten mich zum Essen einladen, aber übernachten hat mich niemand lassen, obwohl es meinen Freunden schon richtig gut gegangen ist. Sie hatten alle Wohnungen, drei Zimmer, vier Zimmer, niemand hat mir angeboten, dass ich bei ihm übernachten kann. Die Alma hatte eine Riesenwohnung im 3. Bezirk. Bei ihr durfte ich ein paar Nächte bleiben.

Nach ein paar Tagen kam Almas Freund, und ich bin gegangen. Ich bin zum Westbahnhof gegangen, weil ich gedacht habe, dort kann ich vielleicht sitzen und auf den Morgen warten. Aber die Bahnhöfe waren zu, weil dort um eine gewisse Zeit zugemacht wird. Ich bin dann spazieren gegangen. Es war schon kalt, ich konnte nicht mehr auf einem Bankerl sitzen. Ich habe in der Früh meine Schwester angerufen, die hat gespürt, dass etwas nicht stimmt und ist schnell hinunter und hat mich hereingelassen, und dann haben wir in einem Zimmer geschlafen.

Der Edu hat auf zwei Fauteuils geschlafen, die in der Nacht immer auseinander gefahren sind, aber er wollte nicht nach Polen zurückfahren. Vom ersten Tag, als wir angekommen sind, wollte er nicht mehr zurück. Ich habe gesagt: Du, wir sind ja nur zu Besuch, und er hat gesagt: Nein, ich bleib da. Aber es war eine schwere Zeit, und der Edek hat oft nur Brot mit Marmelade gegessen. Nicht einmal für die Butter hat es gereicht.

Die Lotte Hajek war ein wunderbarer Mensch. Sie war für mich eine Mischung aus einer Mutti und einer Freundin. Sie war eine Seele und meine große Stütze in Wien. Sie kam aus einer Ur-Wiener jüdischen Familie und war eine Ur-Wienerin. Bei ihr war das Haus der ‚Offenen Tür’, man hat nur anläuten brauchen.

Wenn sie zu Hause war, hat man immer Kaffee und ein Stückel Kuchen oder eine Buttersemmel bekommen. Aber bei ihr wohnen konnte ich auch nicht, weil sie eine kleine Wohnung hatte. Ich habe sie oft zu ihren Gesellschaften begleitet und abgeholt. Und ich habe die Gesellschaft gekannt, die bei ihr zusammen gekommen ist. Es waren auch Christen dabei, aber es waren natürlich hauptsächlich Juden. Sie hat Karten gespielt. Ich konnte nicht Karten spielen, weil ich nicht verlieren durfte, denn ich musste mir jeden Schilling schwer erarbeiten.

Wenn ich eingeladen wurde, konnte ich nicht einmal etwas Kleines mitbringen, ich bin zu Fuß nach Hause gegangen, um mir die 5 Schillinge zu ersparen. Man hat mir meine Armut aber nicht angesehen, ich war immer gut angezogen, weil ich mir die Sachen genäht, gestickt und geändert habe, und ich habe immer gelacht. Ich habe immer alles positiv gesehen, das hat mir sehr geholfen damals. Und ich muss sagen, so ist es hilft mir auch heute noch.

Zur Kultusgemeinde hatte ich wenig Kontakt. Es gab eine jüdisch-amerikanische Hilfsorganisation, den Joint, die haben mir in der ersten Zeit ein bisschen mit Geld ausgeholfen. In den Tempel bin ich nur gegangen, wenn die Lotte auch gegangen ist. Und wenn ich in den Tempel gekommen bin und gesehen habe, wie aufgeputzt die Leute waren - das war nicht meine Welt. Mich haben Bücher interessiert, mich hat Musik interessiert.

Ich bin Wandern gegangen, das war’s! Aber unter die ‚Anderen’ habe ich mich auch nicht so mischen können, weil ich doch die Jüdin war. Als die Lotte nicht mehr gehen konnte und zu den hohen Feiertagen nicht mehr zu ihrem Bruder in die Schweiz fahren konnte, habe ich mich um sie gekümmert und ihr zu den Feiertagen immer koscheres Essen gebracht.

Ich habe dann um Asylrecht angesucht und begonnen, beim Harry Hammersfeld in der Kleiderfabrik als Büglerin zu arbeiten. Ich habe dann für uns drei eine Mietwohnung gefunden. Die war am Döblinger Gürtel. Unser Leben wurde leichter. Die Wohnung hat 70 Schilling im Monat gekostet. Das war eine sehr schöne Garconniere mit Badezimmer und WC extra. Da haben wir alle wieder zusammen gewohnt. Vera hat in der Zuckerfabrik in Hohenau gearbeitet, weil sie Chemikerin geworden war. Aber das war nur Saisonarbeit.

Dann hat sie beim Dr. Kundmann, einem pharmazeutischen Institut im 3. Bezirk, gearbeitet. Und ich habe gearbeitet, was ich halt bekommen habe. Nachdem ich beim Harry Hammersfeld gearbeitet habe, bin ich zu einer anderen jüdischen Firma, zum Moskovic, gegangen und habe im Verkauf gearbeitet. Kleidung en gros, am Salzgries.

Ich weiß nicht einmal, wodurch ich da hingekommen bin, ich kann mich nicht mehr erinnern. Kurz darauf ist die Vera dann in die Schweiz gegangen, weil sie dort ein Mal zu Besuch war und ihren Mann kennen gelernt hatte. Sie hat sich in Basel eine Arbeit als Chemikerin gesucht. Edek und ich blieben traurig und allein in Wien zurück. Für den Edek war die Vera immer seine Schwester. Die zwei haben immer gegen mich gepackelt. Er war für sie alles, und sie war für ihn alles. Und für mich waren sie meine Kinder.

Der Mann meiner Schwester, Anselm Halff, kommt aus einer frommen Schweizer Familie, aber er und seine Geschwister waren nicht mehr sehr fromm. Meine Schwester und ihr Zukünftiger sind in Basel, vor ihrer Hochzeit, zum Rabbiner gegangen und haben geläutet. Die Rabbinerin hat die Tür geöffnet, meine Schwester angesehen und gesagt: ‚Vera, was machst du hier?’ Die Vera konnte es kaum glauben, sie stand ihrer ehemaligen Lehrerin Bella Adler aus dem Internierungslager in Karaganda gegenüber. So ist der Kontakt zu ihr wieder zustande gekommen. Ich habe Bella und ihren Mann dann öfter in Basel besucht.

Kurze Zeit nach dem Umzug meiner geliebten kleinen Schwester Vera, hat sie 1960 geheiratet. Das war eine wunderbare Hochzeit, mit allem Dum und Dran. Die Familie des Bräutigams hat alles finanziert. Aber das Hochzeitskleid für die Vera habe ich genäht, und den Schleier und die kleine Krone habe ich aus Wien mitgebracht. Ich bin zwei Tage vor der Hochzeit mit dem Edek zu meiner Schwester nach Basel gefahren und habe mich darum gekümmert, dass alles passt.

Freunde aus Wien haben mit Fleurop weißen Flieder geschickt. Wegen der Familie meines Schwagers war es eine streng orthodoxe Hochzeit. Die Familie Halff war eine bekannte Familie in der Schweiz. Ihnen gehörte in Grindelwald [Gemeinde im Kanton Bern] ein koscheres Hotel. Und die Tante meines Schwagers besaß ein koscheres Restaurant in Basel mit einem großen Saal, und dort hat die Hochzeit stattgefunden.

Als der Edek und ich wieder nach Hause fuhren, war das der traurigste Tag in unserem Leben. Unsere Vera hat uns so schrecklich gefehlt, und durch die Hochzeit war uns klar, dass unsere kleine Familie nun noch kleiner geworden war.

1962 wurde mein Neffe Daniel geboren. Er hat Literaturwissenschaft in Basel und Volkswirtschaft in Lausanne studiert und lebt seit 2000 in Wien.

Mania aus Paris hatte Bekannte, durch die ich in Wien den Leon Nachwalger kennen gelernt habe. Der ist dann an mich herangetreten und hat mich gefragt, ob ich nicht bei ihm arbeiten möchte, er brauche jemanden. Der Nachwalger hatte eine Rock - und Hosenerzeugung. Ich habe dann ein bisschen eine Kleidererzeugung eingeführt, in ganz kleinem Mass. Ich hab’s gut gehabt, weil ich jedes Jahr dann nach Paris gefahren bin und die neuesten Modelle gebracht habe. Und ich bin nach Zürich und nach München zu Messen gefahren. Ich hatte einen guten Blick für Mode, habe gut geschaut, und dann haben wir es hier nachgemacht.

Eines Tages kam eine Frau von einer Firma neben uns und wollte sich einen Rock kaufen. Ich habe ihr gesagt, dass wir keinen Detailverkauf haben. Aber sie hat gesagt, ihr Direktor habe ihr gesagt, sie könne zu uns kommen. Gut. Und die ganze Zeit, während ich Röcke für sie auswählte, die ihr passen könnten, schaute sie mich an und plötzlich fragte sie mich: ‚Sagen Sie bitte, darf ich Sie was fragen, sind Sie vielleicht Irene Geduldig?’ Ich hatte sie nicht erkannt. Wir waren zusammen in die Schule gegangen, wir hatten dieselbe Lehrerin. Sie hat mir Fotos gebracht, von der Lehrerin erzählt und wir haben uns unterhalten.

Eines Tages hatte ich ein Rendezvous in der Stadt. Ich habe mich aber verspätet und die Damen waren schon weg. Das war in der Zeit, als ich beim Nachwalger gearbeitet habe. Da bin ich halt strawanzen gegangen. Ich habe mir die Auslage in einem Juwelengeschäft angesehen. Ich trag in meinem Alter nicht gerne Schmuck, aber ich sehe ihn mir sehr gern an. Ich stand vor dem Schaufenster des Geschäftes, und plötzlich sah ich ein Goldarmband. In der Mitte waren Brillanten und dann war das Armband wie ein Rohr und man konnte wie Ringe einen Smaragd, Saphir und Rubin anhängen.

Ich habe sogar gewusst, was das Armband für eine Gravur hatte, denn es gehörte meiner Mutti. Dann habe ich gedacht, mein Herz bleibt stehen. Da lag eine Brosche in der Auslage, die mein Vater in Bad Gastein von der Katharina Schratt [1853-1940; Schauspielerin und Freundin von Kaiser Franz Joseph] gekauft hatte. Katharina Schratt war jedes Jahr zur Kur nach Bad Gastein gekommen, weil sie es mit den Füssen zu tun gehabt hat, und sie hat jedes Mal Schmuck für Geschenke für ihre Angestellte eingetauscht.

Da hat sie immer ein Schmuckstück gebracht und für das Schmuckstück hat sie aus Blutstein Ringerl und Ketterl für die Angestellte getauscht. Und an dieses Schmuckstück konnte ich mich gut erinnern. Meine Mutti war ja keine Schmuckträgerin, sie war eine kleine zarte Frau wie meine Schwester, nur etwas größer als die Vera. Ich kann mich daran erinnern, dass meine Mutti diese Brosche zwei- bis dreimal anlässlich eines großen Anlasses hinten im Haar getragen hat.

Die Brosche war ein bisschen exzentrisch. Sie war oval mit sieben Brillanten - große Brillianten und kleine Brillianten. In der Mitte war ein gelblicher Brillant in der Größe eines Nagels. Und diese Brosche konnte man auch als Anhänger tragen.

Das Geschäft war zu, an der Tür war ein Zettel. Dann kam die Besitzerin, ich ging hinein und habe sie gefragt: ‚Sagen Sie bitte, hat die Brosche hinten eine Nadel und einen Anhänger?’ Sie hat mit ja geantwortet. Dann habe ich gefragt, ob hinten ein Stückel abgebrochen ist. Wieder hat sie mit ja geantwortet und mich verwundert angeschaut. Und dann habe ich gefragt, ob das Armband so und so einzuhacken ist? Da hat sie mich gefragt, wer ich bin. Ich habe ihr gesagt, dass die Brosche und das Armband meiner Mutter gehört haben.

Sie war ganz aufgeregt und hat gesagt, dass sie die Stücke aus einem Privatbesitz in Kommission hätte, und sie mir nicht sagen dürfe, wem das Armband und die Brosche gehören. Ich habe gesagt: ‚Natürlich, das ist schon in Ordnung.’ Es war ein Schock für mich, die Schmuckstücke meiner Mutter nach so vielen Jahren zu sehen.

Ich hätte die Schmuckstücke brauchen können, ich war damals wirklich hundsarm. Ich habe das dann meinen Freundinnen erzählt, und eine ist ins Geschäft gegangen und hat gefragt was die Brosche kostet. Das war eine halbe Million Schilling. Den Preis des Armbands hat sie nicht erfragt, weil das zu auffällig gewesen wäre.

Ich glaube, als mein Vater aus Wien geflüchtet ist, hat er Geld gebraucht und den Schmuck verkauft. Oder man hat ihm alles weggenommen. Das weiß ich nicht. Wenn meine Eltern ein Haus besessen hätten, hätte ich versucht, es wiederzubekommen, aber wie sollte ich das mit Schmuckstücken anfangen? Ich weiß ja nicht einmal, ob sie verkauft oder gestohlen wurden. Ich bin nicht der Mensch, der den Sachen nachjagt, und ich hätte damals auch nicht gewusst, wie ich das machen soll.

Der Edek war sehr herzig und offen, sein Lächeln hat oft schon genügt. Er hat sich damit im Leben durchgeschlagen. Als wir nach Wien kamen, hat er kein Wort Deutsch gesprochen, aber dafür haben die Lehrer nach vier Wochen, als ich in die Schule gekommen bin, mich auf Polnisch begrüßt: ‚Gin Dobre, Pani!’ In der Hauptschule in der Zedlitzgasse, im 1. Bezirk, wurde er von dem Lehrer neben den Albert Misak gesetzt, dessen Mutter auch Jüdin war. Außerdem war der Albert mit der Alma Picker verwandt.

Die Freundschaft der beiden Jungen begann und war für eine gewisse Etappe im Leben vom Edek und vom Albert von großer Bedeutung. Bis heute sind sie miteinander befreundet, obwohl der Albert schon viele Jahre nicht mehr in Österreich lebt.

In die Klasse vom Edek und vom Albert ging auch ein orthodoxer jüdischer Junge, Edelmann hieß er. Der Junge war ein Einzelfall in der Schule. Er war mit Pejes [Schläfenlocken] und mit orthodoxer Kleidung, also ein richtig frommer Junge. Die Kinder aus der Klasse haben sich zusammen getan, um ihn zu verhauen, weil er ihnen nicht helfen wollte bei der Schularbeit, denn der war ein Genie in Mathematik. Und als der Edek und der Berti gesehen haben, dass die ihn verhauen wollen, haben sie den Buben in die Ecke gedrängt, sich davor gestellt und ihn beschützt.

Nachher haben sie schrecklich ausgesehen. Die haben alles abgefangen, was er hätte bekommen sollen. Ich bin am nächsten Tag in die Schule gegangen, weil die Lehrer mir Vorwürfe gemacht haben. Ich habe zu ihnen gesagt: ‚Entschuldigen Sie bitte, Sie machen mir Vorwürfe? Sie sind mir zur Dank verpflichtet, dass die zwei Buben diesen Buben beschützt haben. Was wäre von dem geblieben? Die Augengläser wären kaputt gegangen, die Augen auch. Wie hätten Sie das verantworten können? So einfach geht das nicht, die Zeiten haben sich geändert!’

Einmal hat der Edek von einem Lehrer eine Watschen gekriegt, weil er frech war. Da bin ich in die Schule gegangen und habe gesagt: ‚Tun Sie das nie wieder, sein Leben ist nicht so leicht, wie sie sich das vorstellen. Er hat genug mitgemacht! Wenn es etwas gibt, rufen Sie mich – ich mach das dann mit meinem Kind aus.’ Über Antisemitismus hat sich der Edek nie beschwert, ich hatte auch bei den Lehrern nie so einen Eindruck.

Edek war ein Bücherfan, von klein auf. Ich musste in Polen viele Bücher zurückgelassen, und jedes Buch war für ihn heilig. Eine ganze Kiste Bücher habe ich Freunden für ihre Kinder geschickt. Nur den Büchern hat er nachgejammert, sonst nichts. Und die habe ich ihm dann im Antiquariat in Wien wieder gekauft und zum Geburtstag geschenkt. Man kann sich nicht vorstellen, wie glücklich er war.

Er hatte gewisse Anlagen in sich. Auch die Musik. Mit vier Jahren hat er mit meinen Topfdeckeln Musik gemacht, immer wenn er sie erwischt hat. Das Musikalische hat er auch von meinem Papa. Der Edek hat, als er 18 Jahre alt war, mit der Marika Lichter [Sängerin], die damals 15 Jahre alt war, am Semmering, im Hotel Panhans, als Unterhaltung für die Abendgäste zusammen gesungen, und sie haben zusammen eine kleine Schallplatte mit vier Liedern aufgenommen.

Nach der Schulzeit hat Edek im Musikhaus Doblinger begonnen als Lehrling zu arbeiten. Dann ist er 1964 zu meiner Schwester in die Schweiz gefahren und hat ein Jahr im Musikhaus Globus als Plattenverkäufer in der Schallplattenabteilung gearbeitet.

Als er 1966 nach Wien zurückkam, hat er im Musikhaus ¾ der Universal Edition die Schallplattenabteilung aufgebaut und er war auch DJ. Seit 1971 hat er Welttourneen verschiedenster Künstler organisiert. Er ist in der Welt herumgefahren und hat interessante Leute gesucht, die in Österreich auftreten können. Und er ist mit Frank Zappa und Santana auf Tournee gegangen und hat sie nach Wien gebracht.

Die Rolling Stones und Queen hat er auch nach Wien geholt. Er hat immer Leute gesucht, die was Besonderes waren - Jimi Hendrix, Led Zeppelin oder Patti Smith, aber er ging auch mit Peter Alexander und Wolfgang Ambros auf Tournee und betreute Falco. Er organisierte Tourneen in Europa, aber auch Japan und den USA.

Er organisierte Jazz Festivals und Popveranstaltungen und Künstler für die ‚Wiener Festwochen’. Er besuchte jüdische Festivals und hat zum Beispiel Coco Schumann [Jazzmusiker und Gitarrist] nach Wien gebracht. Und für die ‚Jüdische Kulturwoche’ hat er Leute aus aller Welt geholt, unter anderem die Epstein Brothers.

Ab 1965 war Edek aber auch selbst Sänger und Musiker der Gruppe ‚Sabres’. Sie haben zwei Langspielplatten produziert und hatten viele Auftritte. Danach entstand das Duo ‚Geduldig und Thieman’, das waren der Edek und sein Freund Albert Misak.

Beide haben für den Namen des Duos die Geburtsnamen ihrer Mütter genommen. Sie haben jiddische Lieder bei Hochzeiten, in Kirchen und bei vielen Veranstaltungen gesungen und fünf Platten aufgenommen, zum Beispiel 1992 ‚A haymish groove’ und ‚Di schejnsten lider fun jiddn’.

Edek ist jetzt Konzertveranstalter, Kurator, Lektor am Institut für Industrial Design an der ‚Universität für angewandte Kunst’ in Wien und künstlerischer Leiter für die Wiener Kunstmesse "ViennaFair" in Wien. Das hat er alles geschafft - ich bin sehr stolz auf ihn.

Eines Tages, das war in den 1960er Jahren, hat er in zu meiner Schwester in Basel gesagt, er war gerade bei ihr zu Besuch, er will nach Israel. Es gab einen billigen Flug, und er ist geflogen. Ich bin kurze Zeit später nach Basel zu Besuch gekommen, da sagte mein Neffe Daniel, er war damals noch klein: ‚Du, der Edek hat es schön warm.’ Dann sagte meine Schwester: ‚Er hat gutes Wetter.’ Dann sagte mein Schwager: Edek wird sich gut unterhalten.’ Ich dachte, was reden die denn? ‚Wo ist er, wieso ist er nicht zum Bahnhof gekommen,’ habe ich gesagt. ‚Er ist in Israel!’

Da war er in den deutschen Kibbutz En Hashofet gegangen, hat dort ein bisschen gearbeitet und österreichische Familien kennen gelernt. Dann ist er zurückgekommen, hat viel erzählt, und wir haben uns damals zerkugelt. Und 1967, vor dem Jom Kippur - Krieg 19, ist er zusammen mit seiner damaligen Freundin hingefahren. Sie kam aus einer christlichen Familie. Sie haben beide im Kibbutz gearbeitet.

Als der Krieg ausgebrochen ist, haben ihre Eltern mich angerufen, sie wollten, dass ihre Tochter zurückkommt. Den österreichischen Botschafter haben sie auch eingeschaltet, aber ihre Tochter wollte nicht zurückkommen. Sie ist bis Kriegsende geblieben, und dann sind sie zusammen zurückgekommen. Dann waren sie noch zwei Mal in dem Kibbutz. Ein Mal ist der Edek gekommen und hat gesagt, dass er allen von mir erzählt hat, und sie wollen mich kennen lernen.

Das war nach meiner Gallenoperation, und wir sind gemeinsam nach Israel gefahren. Es war wunderbar! Gewohnt habe ich bei meiner Cousine Wisia in Ramat Gan. Aber ich habe auch die Kinder aus dem Kindergarten in Waldenburg besucht, die nach Israel emigriert waren. Alle wollten, dass ich mit dem Edek nach Israel übersiedeln soll. Aber das ist natürlich nicht in Frage gekommen. Ich war nicht mehr jung genug, meine Schwester war in der Schweiz verheiratet, ich wollte nicht.

Die Lebensart in Israel hat mir sehr gefallen, ich war in Tel Aviv, ich war in Jerusalem und ich war in Eilat. Im Kibbutz habe ich sehr nette Leute kennen gelernt. Zwei oder drei Wochen war ich in Israel, aber auf die Dauer hätte ich es nicht wollen. Das ist eine andere Mentalität, eine total andere Lebensweise, die aber nicht unschön ist. Aber ich hätte dort nie Fußfassen können. Ich hätte ja arbeiten müssen, denn im Kibbutz wäre ich nicht geblieben.

Dafür war ich zu lange in Russland, um mich wieder einer Gemeinschaft unterordnen zu wollen. Ich brauche meine Freiheit! Hätte ich die Kraft noch einmal nach Israel zu fahren, würde ich es tun. Als ich jünger war, konnte ich es mir nicht leisten, da wäre ich so gern noch einmal gefahren.

Jetzt könnte ich mir die Fahrt leisten und auch den Aufenthalt, die 14 Tage, obwohl ich mit der Familie keinen Kontakt mehr habe. Die Cousine ist gestorben, und die Kinder rühren sich nicht bei mir. Aber jetzt traue ich mich nicht mehr. Irgendetwas hat man immer: Einmal sind’s die Augen, dann eine Infektion, und wenn man dann krank ist, kann man den anderen doch nicht auf den Wecker fallen.

Edek hat im Dezember 1983 in Wien geheiratet. Seine Frau Ulrike, geb. Lattenmeyer, arbeitet am Flughafen beim Lounge Service der Austrian Airlines. Eines Tages durfte sie am Flughafen den Nobelpreisträger Prof. Dr. Walter Kohn von der University of California/Santa Barbara empfangen. Der Professor Kohn stammt aus Wien und war in seiner Jugendzeit mit Ulis Großonkel Freddy Gerstmann in die Schule gegangen.

Der Großonkel von der Uli war Professor für Mathematik an der Universität in Wien, und als seine Frau vor dem Krieg starb, ist er mit drei Kindern allein geblieben. Als der Hitler kam, ist er mit seinen Kindern nach Chile geflüchtet.

Der Professor Kohn und der Großonkel von der Uli haben sich aus den Augen verloren, weil Professor Kohn nach England geflüchtet ist und über Kanada nach Amerika ging. Und als er nach Wien gekommen ist, nachdem er den Nobel Preis für Chemie im Jahre 1998 bekommen hat, hat ihn die Uli am Flughafen betreut. Sie hat ihm von ihrem Großonkel erzählt, und er hat sich sehr darüber gefreut, und seitdem stehen die beiden wieder in Verbindung miteinander.

Der Vater vom Edek war einmal zu Besuch in Wien, er hat sogar zwei Monate bei uns gewohnt. Auch sein Cousin war in Wien, und sie sind mit dem Edek in eine Kirche gegangen. Der Vater vom Edek hat zum Edek gesagt, er solle doch öfter in die Kirche gehen. Da hat ihm der Edek gesagt, dass er das nicht müsse, er habe zwar einen Christbaum, aber seine Mutter sei Jüdin, also sei das nicht notwendig.

Der Edek ist konfessionslos aufgewachsen, und ich habe ihm die freie Wahl gelassen, was er wählt, wenn er volljährig ist. Wir haben immer einen Chanukka-Leuchter 20 und einen Christbaum gehabt. Ich habe einen uralten Chanukka-Leuchter, der Edek hat ihn von der Lotte geschenkt bekommen.

Der Edek war ein wunderbares Kind. Er war wirklich der Sonnenschein meines Lebens. Nie hatte ich Schwierigkeiten mit ihm. Als er erwachsen war, hatte ich oft Angst um ihn, wenn er spät bei Nacht nach Hause gekommen ist oder weil er viel mit dem Flugzeug unterwegs war. Aber er hat mir nie zugesetzt, ich habe immer zu ihm gestanden, und er war sehr bescheiden.

Wenn er etwas verdient hat, hat er immer gefragt, ob ich etwas brauche. Das Wunderbarste war, als er dann gut verdient hat, ich habe ja immer wenig verdient, hat er eines Tages gesagt: Hier ist mein Sparbuch, wenn du etwas brauchst, nimmst du dir davon; du hast mir geholfen, jetzt möchte ich, dass du es gut hast. Also ich muss sagen: Das Leben bringt Höhen und Tiefe, aber er ist absolut eine Höhe in meinem Leben!

Ich habe einige Jahre meiner Kindheit in Krakau verbracht, aber Krakau war mir nie Heimat, Polen ist mir nicht sehr nahe. Die Polen sind noch heute Antisemiten, obwohl es heute nur noch ungefähr 10 000 Juden in Polen gibt. Vor dem Krieg waren es Drei Millionen. Die meisten Juden leben heute in Warschau und Krakau.

Ich war seit 1957, seit ich in Wien lebe, nur noch ein einziges Mal in Krakau. Das war mit meinem Neffen Daniel, weil er sehen wollte, wo seine Mama damals gelebt hat. Ich wäre heuer doch gerne noch einmal gefahren, aber es hat nicht geklappt.

Ich liebe das Europäische, ich liebe Österreich, und ich liebe Wien. Man kann sich nicht vorstellen, was ich für Sehnsucht nach Wien hatte. Damals, als ich als Kind in Krakau war, habe ich das ja nicht beurteilen können, dass mir Wien fehlt. Auch nicht in Russland, aber als ich nach dem Krieg in Polen gelebt habe, hatte ich so schreckliche Sehnsucht nach Wien.

Ich hätte nie geglaubt, dass man so ein Gefühl haben kann, ein Landesgefühl, ein Zugehörigkeitsgefühl! Ich habe mich in Wien immer zu Hause gefühlt. Wien war für mich meine Heimat, und das ist bis heute so. Ich entdecke immer wieder wie schön Wien und seine Umgebung ist. Man kann in einer halben Stunde im Wald sein oder in den Weinbergen, und mitten in der Stadt ist so viel Grün. Für mich bedeutet Wien Kultur: Theater, die Oper, Konzerte und Ausstellungen.

Als ich einmal aus Amerika nach Wien zurückgekommen bin, ich war sechs Wochen in New York, habe ich beinah den Boden küssen wollen. Wie der Papst! Das ist komisch! Es gibt Leute, die hier leben und ewig auf Österreich schimpfen. Antisemiten gibt es überall, wir Juden haben nicht nur Freunde, und wir sind nicht sehr beliebt. Aber dass ich jemals hätte wegzufahren wollen, kann ich wirklich nicht sagen. Ich kann auch nicht sagen, dass in den ganzen Jahren mir jemand zu nahe getreten wäre, weil ich Jüdin bin.

Ich bin viel allein unterwegs, denn darauf warten bis die Freundinnen Zeit haben, ist so eine schwere Sache. Jede will was unternehmen, aber keine kann sich aufraffen, wenn es dazu kommt. Vielleicht traue ich mich jetzt nicht mehr weit wegzufahren, aber ich bin fast täglich zu Fuß unterwegs. Ich genieße das, was in meinem Alter noch zu genießen ist. Ich nähe und ich flick, und wenn jemand was braucht, helfe ich gern.

Es gibt aber auch viele Sachen, auf die man in meinem Alter verzichten muss. Man müsste vielleicht nicht verzichten, wenn man nicht immer so schnell als alt abgestempelt werden würde. Man hat seine Erfahrungen, denn man hat ja schon ein ganzes Leben gelebt. Tanja, darf ich dir noch was anbieten? Tee, oder Kaffee?

• Glossar:

Schwarz Ernő
Budapest, Magyarország
Az interjút készítette: Andor Eszter
Az interjúkészítés időpontja: 2004. január

A 93 éves Schwarz Ernő felesége halála óta egyedül él egy garzonlakásban. Kevés bútora van, de van köztük néhány szép régi darab is.

Mint elmesélte, sok bútorát, képét, értékes étkészletét már eladta. Bár igencsak nagyot hall, ezen túl azonban elég jó egészségi állapotban van.

Naponta kétszer megy zsinagógába, reggel a közeli Bethlen téri zsinagógába megy gyalog, délután pedig a messzebb lévő Dessewffybe jár.

Szombaton nem száll járműre, ezért ilyenkor mindig – még a legnagyobb hóban és hidegben is – elgyalogol  a Bethlen téri zsinagógába.

Az interjút nagyon élvezte, legalább hatszor voltam nála, és minden alkalommal azzal búcsúztatott, hogy még napokig tudna mesélni. Legszívesebben a katonaéveire emlékezett. 

• Életrajz

A nagyszülőkig nehéz visszamenni, nem ismertem egyiket sem. Apámat Schwarz Lipótnak hívták, és 1865-ben született. Apám lehet, hogy Magyarországon született, mert 16 gyerek volt három anyától. Valahol Ausztriában volt egy nagy jesiva, és apám azt mesélte, hogy ott tanult. Ő nagyon tudott zsidóul. A gyerekeket vizsgáztatta, Tórát tanított.

Anyámat Friedmann Reginának hívták. Zubogyban született az 1860-as években. Ez kis falu Miskolctól följebb a határ felé. Nem nagyon tudok az anyám családjáról sem semmit, mert árva volt, a nagybátyja tartotta el a családot. Drága jó anyám nem tudom, hogy járt-e iskolába. Nem tudott se írni, se olvasni, de kézimunkázni igen.

Anyámnak volt egy öccse, a Friedmann Dávid. Virilista volt, Miskolcon ő volt, aki a legnagyobb adót fizette. A Főúton volt a kávéház, a Grand Szálloda, s azt kivette. A Friedmann Dávid minden lánynak [lánytestvérének] vett házat más-más faluban, mikor férjhez ment. A szüleim házát ő vette Upponyban, a bánhorváti házat ő vette – ahol a Lina néni lakott. Lina néni és az én anyám testvérek voltak. És a Lina néninek a férje meg apám testvérek voltak. Két fiútestvér elvett két lánytestvért.

A miénk volt a legnagyobb ház Upponyban [Uppony néhány száz lelkes kisközség volt Borsod vármegyében, Ózd környékén. – A szerk.], középen. Ott falun úgy van, hogy a ház a kert felé, hátra nyúlik. Hátul  istálló volt – volt kocsi, ló meg tehén –, aztán volt a kert, és aztán volt a patak. És a patak másik oldalán volt az iskola. A patakon híd volt, és ha azon átmentünk, az már Sajóvárkony volt.

A szüleimnek volt egy kis fűszerüzlete. Ez egy kis falu volt, és egyedül voltunk zsidók. Elöl volt az üzlet, és volt három szoba még hátul. Nem volt a fűszerüzlethez raktár. Minden héten bejártunk Putnokra a vásárra. És ami hiányzott, só, cukor, cérna, petróleum meg ilyesmi – vidéken más nem kell, a parasztoknak megvan mindenük –, azt megvettük. Az üzletben csak a mamám dolgozott meg a lányok. A fiúk mentek inasnak, ahogy az iskolából kikerültek, a lányok meg ott maradtak addig, amíg férjhez nem mentek, és anyámnak segítettek. De aztán mikor a nagybácsim megvette Miskolcon a Grand Szállodát, akkor oda bevette a nagyobb lányokat, a Terézt meg a Bertát. Akkor a legkisebb lány, az Olga segített az anyámnak. Anyámnál könyvre vásároltak. Az azt jelentette, hogy a gyárban dolgoztak ezek mind, és 15-én meg 1-jén kaptak pénzt. Az anyám se írni, se olvasni nem tudott. De mikor hazajött a gyerek az iskolából, elmesélte neki, hogy melyik szomszédasszony mit vitt. Arra emlékezett. S akkor a lányok írták be, és jött másnap, harmadnap a vevő, és megkérdezték, hogy ezt tetszett vinni? Igen. Mást nem vitt? Nem. És akkor 1-jén meg 15-én egyben kifizették. Egész héten nyitva volt az üzlet, vasárnap is nyitva lehetett, de szombat ünnepnap volt [lásd: szombati munkavégzés tilalma], akkor zárva volt.

Apám bőrkereskedő volt. Járt faluról falura, szedte össze a bőrt a mészárosoktól. Az egy nagy üzlet volt akkor. Kaptunk pénzt a nagykereskedőtől. A nyúzott bőrt megvette nyersen, és ő adta tovább a kikészítőnek. Putnokon volt egy bőrnagykereskedő, aki a gyártól kapott pénzt. És az a nagykereskedő meg adott azoknak, akik mentek a mészárosokhoz összeszedni a nyersbőrt. És mi a mészárosoknak adtunk előre pénzt, hogy miket gyűjtsenek. Mi kaptuk a pénzt a nagykereskedőtől Putnokon, a Fleischertől. A Fleischer meg kapta a gyártól. Én is vittem kocsival. Akkor már iskolába jártam, és segítettem apámnak. És már amikor Csehszlovákia lett [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság], akkor Bánrévén kellett keresztülmenni minékünk Ózdról Putnokra. És Bánrévén megállítottak, hogy nem Csehszlovákiába viszik-e a bőrt. Bánréve egyik oldala Csehszlovákia volt, a másik Magyarország. Megállítottak minket ottan, és mutattuk, hogy a Fleischertől van minékünk megrendelőnk, és oda visszük Putnokra, nem Csehszlovákiába.

Upponyban laktunk, és Bánhorváton volt két nagybácsim. Ott volt egy mészáros, mindenkinek az volt a „keresztapja”. Groszmann-nak vagy hogy hívták. És az ő házában volt az ima. Mi pénteken délután mentünk haza apámmal a mészárosoktól, és ahogy Bánhorváton mentünk keresztül, fele úton tettünk le kenyeret, hogy szombaton, ha megyünk, akkor fölvettük a kenyeret, mintha ennénk, és akkor tovább lehet menni. Mert Upponytól Bánhorvát az 2 kilométer. 2 kilométert nem szabad menni, és Upponyból szombat reggel Bánhorvátra csak úgy mehettünk el imádkozni, hogy letettünk kenyeret félúton. [Szombaton nem lehet a város vagy lakott terület végétől 2000 ámánál (könyöknél, ami kb. 1–1,2 km-nek felel meg) messzebb menni. A lakott terület vége a terület legutolsó házától kezdődik. Ha viszont ezen a 2000 ámán belül elhelyez az ember még szombat előtt egy kenyeret, akkor ezzel azt a területet „egybekapcsolja” a várossal, és szombati tartózkodási helyéül jelöli ki – így akkor onnan kezdődik a 2000 ámás megszorítás. Így a zsidó az eredeti város vagy lakott terület végétől nem 2000, hanem 4000 ámát (kb. 2–2,4 km) mehet. Ezt „éruv techumim”-nak, a „határok összekeverésének” hívják. Az éruvokkal a Talmud „Éruvin” traktátusa foglalkozik, de ez a törvény megtalálható a Sulhán Áruh „Oráh Hájim” traktátusának szombattal foglalkozó törvényei között is. – A szerk.] Minden szombatra (oda mentünk). És akkor hazamentünk vasárnap reggel. A szüleim kóserek voltak. Minálunk a tejes meg a zsíros olyan, mint a tűz meg a víz: ellenség [lásd: étkezési törvények].

Szédereste rendszerint otthon voltunk. Akkor jöttek a gyerekek. Upponyban mi a falu közepében voltunk – hogy direkt építette-e a nagybácsi, anyám öccse, vagy nem, nem tudom, de a közepén voltunk, s a legnagyobb ház a miénk volt. Dédes volt egy kis falu, és ott volt sakter, és az egész környék oda járt, Szilvásvárad meg Uppony meg Bánhorvát. Falun tömték a kacsát, tömték a libát – mi is neveltük, meg a szomszédtól vettünk. Jöttek, hogy kitömtem egy kacsát, vagy egy libát kitömtem, nem veszi-e meg. Mert örült, pénzt kapott a falusi paraszt. Ünnepek előtt jött a sakter. Akkor többet kellett vágni, libát, kacsát – akkor még pulyka nem volt –, s a hízott liba nehéz volt, és a sakter a faluban fölvett egy parasztkocsist, és jött kocsival, s akkor azt meg kellett fizetni. Putnok közel volt, és az nagy zsidó város volt. Gazdag. Putnok az egész környéket 100 kilométeres körzetben ellátta mindennel. (A macesz is onnan volt.) Ott volt a vásár, ott volt minden [Putnok, amely egykor Gömör vármegye székhelye is volt, az 1920-as években nagyközségnek számított. Lakosainak száma 4200 fő körül volt. Volt új városházája, népbankja, vasútállomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása. Gőzmalom és téglagyár is volt Putnokon, valamint egy kis fürdő. Élénk forgalmat bonyolított a gabonapiaca. – A szerk.]

Upponyban jártam elemibe. Az egy állami (elemi) volt. Csak mi voltunk zsidók. Bánhorváton már volt három család. Utána fölmentünk Ózdra [Ózd ekkoriban – bár járási székhely volt – nem rendelkezett városi státusszal, hanem nagyközség volt, mintegy 6000 főnyi lakossal. – A szerk.]. 1920-ban, mikor a Jenő bátyám megházasodott, Kőalján volt a házunk. Kőalja egy negyede volt Ózdnak. Nagy vasgyár volt ott Ózdon. És volt a Tisztviselőtelep, és volt a Hangony. Egy utcasor volt ez a Kőalja. Mert volt a patak, és utána már hegyoldal volt. Az nem volt egy ilyen vallásos rész, ott nem annyira zsidók laktak. Inkább tisztviselők. Ózdon is volt egy fűszerüzlet, akkor ottan már volt mészárszék. A bátyám, Adolf csinálta, amikor visszament Újpestről Ózdra. Nem kóser mészárszéket csinált, de disznót nem árult, csak borjút árult, meg birkát vágott meg ilyesmi. Kis dolgokat. Marhát se [árult], bár Ózdon már volt vágóhíd. Anyám vezette az üzletet. És amikor Adolf benősült Aggtelekre, az anyám bezárta az üzletet. Kőalján volt Károly bácsiéknak sütőüzemük. Ez volt az apámnak a testvére.

Anyámnak 11 szülése volt és kilencet nevelt fel. Kétévenként születtünk, mindannyian Upponyban. Mindig egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány. Én vagyok a legkisebb fiú, én 1910-ben születtem. Olga a legkisebb lány, 1908-ban született. Olga előtt volt az Adolf. Ő 1906-ban született. Előtt volt a Teréz. Ő 1904-ben született. Előtte volt a Samu. Ő 1902-ben született. Aztán volt a Berta. Ő 1900-as. Árpád bátyám 1897-ben vagy 98-ban született. Az Etelka volt a legidősebb lány. 1893-ban született. Aztán volt a Jenő, ő 1891-es.

Olga, a legkisebb lány Ózdon élt, Ózdra ment férjhez. A férje, Lichtmann Miklós a Tulipán áruházban volt kereskedősegéd. Jó parti volt. Az Olgáék még vallásosak voltak. Ózdon még nem lehetett azt csinálni, és anyám előtt se, hogy ne legyenek vallásosak. Megtartották a szombatot meg az ünnepet. Kósert ettek, szombaton bezárták az üzletet [lásd: étkezési törvények; szombati munkavégzés tilalma]. Ez volt a vallásosság. Nem sokat tudok az Olgáról. Amikor eljöttem otthonról, Olga még iskolába járt, aztán ment férjhez, amikor én már Pesten voltam. Az Olgának a férje nem jött haza. Olga meghalt Auschwitzban 3 lányával egyetemben, de egy lánya, Pirkó túlélte. 1956-ban mentek ki Kanadába, most Torontóban van. Mikor kimentek, a cigarettagyárban elhelyezkedtek, és 1965-ben már ellenőr volt a cigarettagyárban.

Adolf mészáros volt. Miskolcon tanult az egyik nagybácsinknál, mert az is mészáros volt. Mikor a Berta nővérem férje, a Spitzer Károly Újpesten nyitott egy ortodox üzletet, akkor az Adolf följött Pestre. De nem sokáig volt itt, nehezen tudta megszokni a pesti életet, és visszament Ózdra, és ott Kőalján nyitott egy mészárszéket. És akkor ő ott élt a szülőkkel. 1929-ben halt meg az apám, és 1931-ben vagy 1932-ben nősülhetett az Adolf, és az anyámmal ott élt Ózdon. Csak a felesége, Ilonka nem bírta ott az életet, és vágyódott vissza Aggtelekre. Ott született, ott élt egy testvére. Így került Adolf Aggtelekre. És akkor anyám is ment vele. Eladták ott azt a kőaljai házat meg az üzletet, és elmentek. Adolfnak két gyereke volt. Mindannyiukat, anyámmal együtt elvitték Auschwitzba. Senki nem jött vissza. Adolf munkaszolgálatos volt.

A Teréz meg a Berta Miskolcon állásban voltak a nagybácsinál, a Friedmann Dávidnál a Grand Szállóban. Akkor még lányok voltak. Berta ellenőrizte, hogy mit visz ki a pincér. Teréz meg a konyhában volt, vigyázott a kóserságra. Kóserság annyiban volt, hogy ők kóser húst vettek. És arra kellett vigyáznia a Teréznek, hogy a konyhában lehetőleg a tejeset meg a zsírosat ne keverjék össze. Nem volt olyan nagyon kóser a szálloda, de disznóhúst nem használtak. Miskolc egy vallásos hely volt, és a vallásos elment az olyan üzletbe, ahol vallásosak voltak. Akik nem voltak vallásosak, azok elmentek a Grand Szállodába, de tudták, hogy sertéshúst nem esznek.

Nagy szó volt, hogy a nagybácsi Miskolcon egy szállodatulajdonos. Ez emelte a vidéki lányok lehetőségeit. Biztos, hogy a nagybácsin, akinek a szállodája volt, azon keresztül tudtak ezek a lányok már kapcsolatokat építeni. A Terézt egy mezőkövesdi fiú vette el, a Bozóki József [aki a háború után magyarosított Braunról]. Bádogos volt. Nem járt iskolába, nem tudott írni, olvasni. Sajóvárkonyon volt nekik edényüzletük. Vidéken egy fazekat vagy ilyesmit egy életre vettek. Úgyhogy nekik az volt az üzlet, hogy voltak esküvők meg ilyesmik, és akkor ők adtak ki nagy edényeket. Megvették a keresztények, abban főztek, és őnékik az volt az üzlet, hogy kiadtak edényeket. Terézék csak kóserok voltak és szombattartók, szombaton nem nyitottak ki. A Teréz Auschwitzban meghalt. Öt gyereke volt, életben maradt a Klári meg az Ica. A férje is visszajött. Egy fiuk nem jött vissza.

Előtte volt a Samu. Úgy volt, hogy a zsidó gyerekeket vitték, hogy tanuljanak mesterséget. Egerben a kovács is, a bádogos is zsidó volt. És azoknál tanultak a zsidó gyerekek, a bátyám, a Samu is ott tanult egy bádogosnál, és ez a mezőkövesdi, a Teréz férje is ott tanult. Samu Egerből elvette egy özvegyasszony lányát, és föladtak Egerben mindent, Szilvásváradon vettek egy házat, és volt nékik egy fűszerüzletük, mészárszékük, és kocsma is volt. Egy házon belül volt a három üzlet. A fia, a Karcsi az első osztályt még Szilvásváradon járta, a második osztályba már följöttek Pestre. A Samu felhozta a gyerekeket ide, mert azt akarták, hogy a gyerekek lássanak rendes zsidó életet. A Schück rabbinál laktak, ez nagyon sok pénzébe került a bátyámnak. Amikor fölhozta őket, akkor teherautóval jöttek, még fát is hoztak. És állandóan hozta föl a zsák lisztet, a zsák krumplit, meg megvett 10 kiló cukrot a rabbinak. A rabbi a Kertész utcában lakott, ott volt egy ortodox iskola. Ez egy kétemeletes ház volt a hitközség tulajdonában, és az iskola fölött lakott a Schück, és vett gyerekeket vidékről. A Kertész utcai a lány ortodox iskola volt, a fiúk a Dob utcába jártak. Ez 1931–1933-ban volt, akkor én már ott dolgoztam a szalámigyárban.

A Samu fölszabadult Németországban, mikor az amerikaiak fölszabadították őket. Koncentrációs táborban volt. Az egyik gyereke elpusztult, a másik, Karcsi, hazajött. Mindjárt visszamentek Szilvásváradra. Megtalálták a házukat, megtalálták az üzletet. Már nem emlékszem, hogy mennyire kifosztva. Azért vidéken kevésbé tudtak lopni, mert hogyha elvitték azt a valamit, akkor a szomszéd vagy látta, vagy tudta, hogy ez nem a tiéd volt. Aztán mikor jött az államosítás 1951-ben, akkor nekik le kellett adni az üzleteket. Utána nem tudott mit kezdeni Samu, följött Pestre. S akkor laktak ott a Teleki téren. Egy ház van ott, abban van egy szefárd templom. Ő oda járt a szefárdi templomba. Samu 1958-ban ment el Izraelbe. A barátjával ment ki, akivel együtt volt Egerben inas. A barátja hazajött, ő meg ott maradt, mert a Karcsi ott volt, és eltartotta őt. Ottan már nyugdíjas volt. Jeruzsálemben laktak. Soha nem jött haza látogatóba. Izraelben halt meg az 1970-es években. A felesége él Izraelben – 97 vagy 98 éves.

A Bertát elvette egy mészáros, Spitzer Károly. Vas megyei volt a Spitzer. Amikor segéd volt Egerben, a bátyámmal, Samuval voltak jó barátok, és azt mondta néki, gyere, nézd meg a testvéremet. És elhozta a barátját, meglátta a nővéremet, és elvette. Újpesten volt egy teljesen vallástalan rabbi, és jött oda egy vallásos neológ rabbi 1920-ban, és kicserélte a mészárosokat. Az „Új Élet” hirdette a kóser mészárszéket, és akkor följött ide Pestre a Berta férje – ez még az esküvő előtt volt –, és csinált itt üzletet, és utána csinálták meg az esküvőt. A gyerekek már mind itt születtek. Berta dolgozott az üzletben. És ide jöttem aztán én fel inasnak Ózdról. Később bejöttek Pestre, a Fóti útra. Itt volt az utolsó üzletük. Ott is laktak. Onnét vitték el. A férje nagy szocdem volt, és a szocdemeket összeszedték, és Kistarcsára vitték, és mind elpusztították. A Berta hazajött Auschwitzból, de a gyerekek a gettóban pusztultak el, mert az óvoda találatot kapott. A Bertát agyonlőtték az oroszok 1945-ben Pesten az utcán.

Az Árpád bátyám Hatvanban volt mészárosinas. Amerikába toboroztak Magyarországról embereket, mert ott akkor építették a Borough Parkot [New Yorkban]. Mentek a többiek is, és ő is kiment 1913-ban, 16 éves korában. Először munkásként dolgozott, aztán mészáros lett. Az amerikai bátyám, az Árpád meg az a szilvásváradi bátyám, a Samu Izraelben 60 év után találkozott. Az Árpád New Yorkban halt meg.

Az Etelkát elvette Hatvanból egy Grósz Nándor nevű fuvaros. És a férje nem jött haza az első világháborúból. Etelkának az első házasságából volt a Laci és a Margit. Ő ott maradt tovább Hatvanban az apósánál a két gyerekkel. Úgy megszerette az apósa, azt mondta: a saját gyerekemnél jobban szeretlek. Nem engedte férjhez menni. És mikor aztán meghalt az öreg, ő ott maradt. Aztán férjhez kellett menni az Etelkának, mert ő fiatal is volt, és jött egy vöröskatona, ez volt a Markovics Ernő. Ez elvette két gyerekkel Hatvanból. Ő egy megbélyegzett ember volt. Nem tudott elhelyezkedni sehol. Nagyon intelligens ember volt amúgy, nem egy olyan nagy forradalmár. Aztán följöttek Pestre. Itt a Ganz gyár vastelepén volt éjjeliőr. Nem tudott jobbat találni, mert priusza volt. Etelka nem dolgozott. Nagyon szegényen éltek, Berta segítette őket. Mikor Hatvanból följöttek, az első házasságból a gyerekei széjjelszóródtak. A fiú maradt Hatvanban, a kislány meg elkerült a testvérem, a Jenő családjához. A második házasságból volt három gyerek: a Sanyi, a Lajos és az Imi. Csak a Sanyi meg az Imi élte túl a háborút. Ernő büntetőszázadban volt, ottmaradt. Az első házasságából a gyerekeit elvitte a háború. De Etel megmentette két unokáját a gettóban. Lacinak volt egy kislánya, Ágika, és egy fia, a Tomika, azt elvitték Hatvanba a Laci apai nagyszülei, hogy könnyítsenek, mert bevonult katonának a Laci. Az Etelka a lányának a fiát és a fiának a lányát mentette meg. Etel a gettóban szabadult föl, és akkor a gyerekek disszidáltak, és kivitték őt Torontóba – ott halt meg. A gyerekek most is ott vannak. Az Etel unokája, dédunokája.

Jenő benősült Sajókazára, Adler lányt, egy nagyon gazdag mészárosnak a lányát vette el. Nagy dolog volt akkor. 1920-ban házasodott, ő volt az első, aki nősült. Átvette az apámtól a fűszerüzletet Upponyban, és a házat is a hozományából. És ebből tudott a család a többi gyerekkel beköltözni Ózdra. Ez azért volt jó, mert Uppony egy egész kis falu volt, ahol se közlekedés, semmi nem volt. Aztán otthagyta Upponyt, és Sajókazán nyitott kocsmát, aztán onnan továbbmentek Putnokra valamikor 1923-ban vagy 1924-ben. Ott volt egy nagy komplexum, kocsma meg vendéglő. Ez már a banknak a kezében volt akkor, mert mindenki eladósodott, és akkor a bank megvette, s az adta már bérbe. De az 1920-as években nem kapott már engedélyt az italmérésre. Neki kellett a strómant venni. Először még saját maga kezdhette, hát csak aztán biztosan piszkálhatták. Ez [a hatósági piszkálódás] már 1926-ban vagy 1927-ben lehetett. S akkor vett egy strómant, és annak a neve alatt megkapta az iparengedélyt. De a világválságban [lásd: 1929-es gazdasági világválság] tönkrement. És akkor 1933-ban fölköltöztek Pestújhelyre, ahol nekem már akkor saját üzletem volt, és beálltak segíteni a boltba. Két gyereke volt, azok túlélték a háborút. A lánya az anyjával megjárta Ravensbrücköt, de visszajöttek. A Jenőt Kistarcsán agyonlőtték 1944-ben. Megásatták velük a sírt, aztán belelőtték őket.

15 éves koromban jöttem föl Pestre. Ez úgy volt, hogy drága jó anyámmal meglátogattuk az Etelt Hatvanban. És anyám azt mondta, ha már Hatvanban vagyunk, jöjjünk a Bertát is meglátogatni Újpestre. Eljöttünk, meglátott a sógorom, a Spitzer: „Te itt maradsz inasnak”. Mikor följöttem, én a hatodik osztályt nem fejeztem be, mert én március 15-én jöttem föl.

Újpesten volt nagy változás, mert Venetiáner volt a rabbi [Venetiáner Lajos (Kecskemét, 1867 – Újpest 1922): előbb Csurgón, majd Lugoson, végül Újpesten volt főrabbi. Számos értekezése és több könyve jelent meg. – A szerk.], három fia volt, és mind a három kitért. Akkor jött oda egy új rabbi, és kicserélt mindent. A kóserság néki nem felelt meg. A saktert meghagyta, mert azt tisztességes embernek ismerte Újpesten és Rákospalotán a zsidóság. Jöttek a mészároshoz, ez a Tihanyi volt, a piactéren nagy háza volt, és az üzletében volt a nem kóser és a kóser együtt. Azt mondta a rabbi, ilyen nincs. Akkor azt mondja Tihanyi, hogy rácsot csinál. Ilyen sincs, mondja a rabbi, hanem elválasztjuk az üzletet, és az ablakot kinyitjuk [azaz az ablak helyén ajtót vágnak], és ott lesz a kóser. Szóval ilyen nagy változást csinált. Az „Új Élet”-ben benne volt, hogy Újpesten kóser mészárszéket akarnak, s akkor a Spitzer, a Berta férje megpályázta és megkapta.

Újpesten két hitközség volt, és az ortodoxok nem hagyták békén a sógoromat, akinek már volt a neológ mészárszéke, hogy csináljon egy ortodoxot is, mert azoknak nem volt üzletük, és Pestre jártak be. És akkor csinált egy ortodox üzletet is. És az Adolf bátyám, aki a nagybácsinál tanult Miskolcon, följött ide, és akkor lett két üzlet Újpesten [Újpest város lakosainak száma az 1920-as népszámlálás adatai szerint 56 500 fő volt, a lakosok mintegy ötöd része tartozott az izraelita hitfelekezethez. – A szerk.]. De nem sokáig volt itt Adolf, nehezen tudta megszokni a pesti életet, és visszament Ózdra.

A Spitzer Károlynál voltam inas négy évig, mert akkor úgy volt, hogy egy év próbaidő, s akkor nem kellett menni iskolába, nem kellett leventének [lásd: levente-intézmény] menni. Aztán három év múlva be kellett hogy jelentsen, akkor így voltam négy évig. Az inaséveim énnékem nagyon nehezek volt, mert közben a Spitzer csinált egy műhelyt is. Megvette egy hentesnek a műhelyét és kikóserítottuk. Ott csinálta a kolbászt – marhahúsból. Volt egy segédünk, egy cseh. Ezek nagyon értették a szalámikészítést meg a kolbászt – mert ez külön szakma. Úgyhogy volt a műhely, volt a neológ üzlet, és volt az ortodox üzlet. És bizony erős volt az üzlet, mert a vallásosak odajöttek, a másik mészárosokat ez a rabbi nem fogadta el. Én nem annyira pultnál dolgoztam, hanem voltak előkelő vevők, s azoknak haza kellett vinni a húst. Újpesten nagy gazdag zsidóság volt. Volt kocsi, ló, és avval kellett menni.

Vasárnap mindig be kellett hozni a sógoromat a Széchenyibe [gyógyfürdő a Városligetben], és akkor a Gundelnál [előkelő és drága étterem a Városligetben] találkoztak a mészárosok. Oda a gazdag hentesek jártak, akik nagyobbak voltak. De nem engedtek be a Gundelba csak úgy, hanem engedélyt kellett kérni, ez és ez be akar jönni, kérdezzék meg azt a hentest, akivel akar beszélni, hogy bejöhet-e. Aztán volt a fürdővel szemben egy étterem, és ott voltak a kisebb mészárosok. Annak idején kávéházakban jöttek össze a szakmák. S akkor ott az üzleteket mindig kitárgyalták.

A Spitzer a Gundelnál találkozott [a gazdag hentesekkel], mert az volt a helyzet a kósernál, hogy mi levágtunk egy marhát, de csak az elejét használtuk. Mert az eleje csontos és olcsóbb, a combja meg drágább hús. Ha a kóser mészáros eladta a combot, majdnem visszakapta a marhának az árát. Ezért a drágább húst, a hátulját eladtuk a [nem kóser] hentesnek, és az elejét eladtuk olcsóbban a kóser mészárosnak. A hátsó részét ezek a szegény mészárosok, akik a piacon voltak, nem tudták megvenni, mert az drága volt. Ők az elejét vették vagy csak negyed marhát, fél marhát vettek. Ezt a hátsó részét csak azok tudták megvenni, akiknek nagyobb üzletük volt. A Lipót körúton volt a legelőkelőbb. És a Spitzer ezekkel tárgyalt. De nem azért nem használjuk a hátsó részét, mert nem kóser, hanem mert drága.

Amikor felkerültem, a nővéremnél laktam Újpesten a József utcában. Egy bornagykereskedőé volt a ház, Stern bornagykereskedő volt – és azt mondtuk néki, hogy szeretnénk még egy szobát nekem, ő meg fölmondott az egyik lakónak, kifizette. Mert akkor úgy volt, hogy a háziúr adott a lakónak pénzt, hogy menjen és nézzen magának másik lakást.

A családom nem volt annyira vallásos. Én voltam a legvallásosabb. A többi nem volt olyan vallásos. Ez azért volt, mert én kóser mészárszékből jöttem, és ottan felügyelők voltak. Újpesten az Erzsébet utcában volt egy ortodox zsinagóga, s odajártak ezek a Vas megyeiek. Oda járt a sógorom is, mert Vas megyei volt. Az Árpád úton volt egy nagyon vallásos templom, és volt a József utcában egy templom, az volt a neológnak a nagy temploma. A bátyám meg odajárt a nagytemplomba, ami most is megvan, az az aggok háza. Én az Árpád útra jártam. Az Árpád úton volt egy nagyon vallásos zsidó, akinek egy nagy áruháza volt, és egy szobát hagyott minékünk imaháznak benn az udvarban. És mi ott imádkoztunk, a vallásosak. Az szefárdi volt, lengyelek voltak. A lengyeleknek más imakönyvük van. A felügyelő, aki volt nálunk az üzletben, az vitt magával. Drága jó apám írt zsidóul levelet, hogy vigyázzon énrám. Úgy mondják zsidóul, hogy nem elég az, hogy a Jóisten mellette van, de külön még amellett is lenni kell valakinek.

Aztán Rákospalotán is csinált a sógorom egy üzletet, mert a vallásosok bejártak Pestre. A sógoromnak nem számított a pénz, csináltunk Rákospalotán egy üzletet, amiben én voltam, mert az Adolf maradt az ortodox üzletben Újpesten, a sógorom meg a másik üzletben. Akkor én már mindent tudtam, tudtam vágni meg minden. Aztán lett nagy zűr. A zsidók egymásnak mentek Rákospalotán, hogy itt van ez a szerencsétlen öreg Frommer bácsi, akinek meghalt a veje, meghalt a lánya, és ő neveli az unokát, és már elmúlt 80 éves, és annak hoznak egy konkurenciát. Hát, mondom, énnékem nem kell ez, itt hagyom.

Rákospalotán az 1920-as években még nagy zsidóság volt [Rákospalota megyei város 1930-ban mintegy 43 000 főnyi népességgel. – A szerk.]. Csak egy hitközség volt, az ortodox. És Rákospalota vallásos volt, az ortodox gyerekek mentek jesivába tanulni. Én nem voltam olyan vallásos. Az üzletünk Újpesten már neológ volt, hát mi úgy voltunk kezelve, mint neológok. Rákospalotán a fele cionista volt, a másik fele agudista [lásd: Agudat Izrael]. A rabbi azt mondta, hogy énnékem itt van a parnoszém [jiddis: fizetés, megélhetés], maradjatok itt. Ha elmentek, énnékem nem lesz közönségem. Volt ottan egy kereskedő, aki csinált egy szombattartó szövetkezetet. Ez egészen 1956-ig megvolt, és nagyon nagy üzem lett belőle: műanyag alátéteket meg ilyesmit csináltak. Volt három fia néki, könyvüzletük volt nékik, és mind a három jesivába járt. És őnékik voltak a barátai az agudisták. A neológ zsidók azon voltak, menjünk Izraelbe. Az agudisták voltak a vallásosak, és a cionisták a neológok. És a két párt külön imádkozott. Egy templomban imádkoztunk, de az egyik szobában az agudisták, a másikban a cionisták.  Én a cionistákhoz jártam. De sokszor volt, hogy én hamar mentem imádkozni, ugye, mert ki kellett nyitni az üzletet. Látom, hogy ott imádkoznak [az agudisták]. Akkor mondták nékem, hogy tíz percet maradj, hogy legyünk tízen. Mert meséltem, hogy külön imádkoznak ezek, és akkor ott kellett maradnom, míg meg nem jön a tizedik.

Rákospalotán laktam, és szombat délután bejöttem a Kazinczy utcába gyalog. Megbeszéltük ottan a fiúk, hogy szombat reggel nem imádkozunk ottan, Rákospalotán, hanem bejövünk a Kazinzcyba, mert itt egy nagyon híres kántor volt. És szombat délelőtt besétáltunk a Kazinczyba.

Ki akartam tanulni én a kóser földolgozást is. És bementem a Kazinczy utcai Rebenwurzl szalámigyárba segédnek, s ott voltam mint fiatal segéd három évig: 1931 és 1933 között. Amikor bementem a Rebenwurzlékhoz, énnékem a szakmám már megvolt. Két nagy gyár volt, a Skrek és a Rebenwurzl. [Rebenwurzl Salamon és Izidor Rt. ortodox kóser szalámigyára, Budapest, Kazinczy utca 41. A Rebenwurzl család régi zsidó hentes család. A századelőn Rebenwurzl Sámuel „marhahús elárusító üzlettulajdonosként” szerepel a budapesti lakcímjegyzékben, lakása a Szerecsen utca 16-ban, üzlethelyisége a Laudon utca 4-ben volt. Pontosan nem tudjuk, hogy a család mikor vásárolta meg a Kazinczy utcai épületet, 1928-ban Rebenwurzl Salamon és Izidor hentesek még csak a Laudon utcai üzletet birtokolják, 1943-ban viszont már biztosan az övék a Kazinczy utca 41. szám alatti ingatlan. Skrek Lipót hentes, a Skrek Lipót Rt. szalámi, kolbászáru és húskonzervkülönlegesség gyár tulajdonosa már az 1913-as lakcímjegyzék szerint is a Dob utca 27. szám alatt folytatta az ipart, gyár- és üzlethelyiségét egészen 1944-ig megőrizte. – A szerk.] A Skreknek a Dob utcában volt háza. Hatemeletes ház volt a Skreké, és elöl volt az üzlet. És már akkor alul garázs volt.

Ezek nem találkoztak egymással, csak mikor kimentek a vágóhídra. Én voltam a közvetítő közöttük. Azt mondta nekem a Rebenwurzl Samu bácsi, hogy légy szíves, menj át a Skrekhez, mondd meg a Skreknek, hogy 10 órakor ott vagyok a sarkon. És találkoztak, megbeszélték, mielőtt bementek a vágóhídra, hogy mennyit fognak adni a húsért, hogy ne adjon az egyik többet, mint a másik.

A Rebenwurzléknál úgy volt, hogy hét segéd volt, én voltam a nyolcadik segéd. És az öreg egy segédet engedett csak oda, mikor keverte a húst [a szalámihoz], az ment hozzá, és öntötte a paprikát meg a borsot. Még egyet nem engedett. A többi segéd vágta a húst. Először nem engedtek dolgozni mint segéd – mert ugye a fiatal segédet nem engedik dolgozni –, csak tróger lehetettem. Reggel hatkor kezdtünk dolgozni a gyárban. Vittük az üzletekbe biciklivel az árut. Addig mindig bicikliztem, míg az autót meg nem vették.

Az első jogosítványt 1933-ban kaptam. A Skrek vett autót, mert gazdagabb volt. A Rebenwurzl sem akart lemaradni, s ő is vett. És én kísértem az autót.  Mikor megvették az autót, akkor már én a sofőrrel mentem, mert a sofőr nem vihette be az árut ugye az üzletekbe. Újpestről egy barátomnak, aki autóműszerész volt, mondtam, „Gyere, ne legyen keresztény sofőr – mert azt vettek föl –, gyere és tanuld ki.” És csinált egy vizsgát, és a keresztényt elküldték, és a barátom lett a sofőr, és engem kitanított, mikor mentünk. Akkor nem volt [tanfolyam]. Bementem a rendőrségre, ott annyit kérdeztek mindenkitől, hogy kinek van elsőbbségi joga. Mindegyik azt mondta, a tűzoltóknak meg a rendőrségnek. És énrám került a sor. Nekem volt egy kis protekcióm annál, aki vizsgáztatott, és aztán én rámondtam, hogy a tömegközlekedésnek. Evvel el voltam intézve. Aztán megmondták, hogy ekkor és ekkor behívnak, és akkor le kell vizsgázni [a gyakorlatban]. Könnyű volt a vizsga.

Rákospalotán laktam a nővéremnél, az Etelkánál. Egy másfél szobás kis lakás volt az. Ott laktam a konyhában. Akkor vettem én motorkerékpárt. Onnan jártam be a Rebenwurzlékhoz. Azért a pénzért kaphattam volna Pesten is egy szobát, de azért laktam ott, mert hogy segítsem őket.

A Dessewffy a legrégebbi templom, oda jártak a hordárok, az hordár-templom volt. A Dessewffybe akkor jártam, mikor a Rebenwurzléknál voltam. A hordárok korán kimentek, már mikor kicsit világosodott, és ott kezdtek imádkozni. Mi is odamentünk imádkozni, a sakterok, a mészárosok, hogy minél hamarabb kiérjünk a vágóhídra. És Rákospalotáról jöttem be szombatra, hogy amikor már kimegy a szombat, akkor már ott legyek. Szombat este kinyitottunk, vasárnap minden üzlet nyitva volt.

Pestújhelyen volt az első üzletem. 1933 elején mentem Pestújhelyre [Pestújhely ekkoriban még nem volt Budapest része. Önálló nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, körülbelül 8000 fő lakossal. – A szerk.]. A Schächter azt mondta nékem, hogy mindent fedez, csak csináljak Pestújhelyen egy üzletet, mert ott van az édesanyja. Ez a Schächter hitközségi elnök volt az ortodoxoknál. Volt ott négy kóser család, és azt mondta az elnök, hogy ott van a hitközségnek a háza a piaccal szemben, egy szobát kinyit, csináljak ott egy üzletet.

Pestújhelyen a bíró házában laktunk. Úgy volt, hogy a bíró bejárt hozzám, mert én borjúhúst árultam, és ott a henteseknél nem volt borjúhús. Bejárt hozzám, és mondtam, mi a helyzet. Azt mondja, nékem itt a Neptun utcában van egy házam, cigányok vannak benne. A Neptun utcában ott csak a cigányok laktak. Kirakom, azt mondja, és rendbe hozom. És rendbe hozta. És együtt laktunk a Jenő bátyám családjával, akik 1933-ban jöttek föl Pestre.

De hiába csináltam az üzletet, nem ment. Olyan kevés húst tudtam eladni, hogy átvittem biciklivel Zuglóba. Később már három biciklisem is volt. A Jenő bátyám is besegített. Egész Zuglót én láttam el hússal. A hitközségnek volt Zuglóban üzlete, de én elvettem a vevőit. Még a kántor is tőlem vett húst. Mert én olcsóbban adtam. Hát az nagy differencia volt. Ugyanez volt a macesszal. A hitközség itt Pesten csinálta a maceszt, és Vácról hozták be a maceszt a kereskedők, mert az olcsóbb volt. A hitközség kiküldött a Nyugatiba embert, és elkobozták a maceszt.

Annak idején Budapest körül vámok voltak A főváros területére érkező minden árucikk után vámot kellett fizetni. (Kivételt csak az átmenő forgalom, illetőleg egyes állami monopóliumot képező cikkek behozatala jelentett.) A vámot a főváros határán húzódó vámvonalakon elhelyezett vámsorompóknál és vámházaknál szedték be. A városi vámot 1950. január 1-jén szüntették meg. – A szerk.], nem lehetett Budapestre vám nélkül behozni árut. Ezért probléma volt Pestújhelyről, ami nem tartozott Budapesthez, átvinni Zuglóba az árut – az Pest része volt. Úgyhogy titokban este, éjszaka jöttünk át a körvasútnál, ott voltak a vámok. Ez egy tiltott dolog volt, igen komolyan vették. És a hitközség megtudta, és elkaptak engemet a vámosok. Elkobozták a húst. Először azt mondták, hogy a biciklit nem vesszük el, de legközelebb már a biciklit is elvesszük. Aztán fogtam magamat, otthagytam a pestújhelyi üzletet 1935 körül, mert ott nem tudtam eladni húst, és egy fél kilót sem mertem most már áthozni, mert a hitközség főtitkára rendőrrel és vámőrrel nézte, hogy mit csinálok.

Még mikor a Rebenwurzl gyárban voltam, megismerkedtem már a feleségemmel. A Rebenwurzléknak volt vagy 10 bodegájuk, ahol reggelizni lehetett. És a feleségem, Katz Helén ott volt vezető a Garay utcai üzletben. Ő Nagyecsedről, nagyon vallásos családból való volt. Asztalos volt az apósom, szegény ember. És mikor megtudták, hogy Schwarz, a kóser mészáros veszi el, egész Szatmár megye odavolt. Három lány volt. Az egyik elment a cselédre vigyázni egy nagyvárosba. A másik lány férjhez ment, azt elvette egy szegény ember, a kicsit meg én vettem el. Az édesanyja meghalt néki, és fölhozta a nagynénje. A Jázmin utcában volt a nagynénje gondnok egy nagy házban. Ott lakott nála.

1936-ban volt az esküvő a Kazinczyban [a Kazinczy utcai zsinagógában]. Nem fértek be. Mind a két emelet tele volt nézővel, az udvaron nem fértek el, annyian álltak bent. A mészárosok mind ott voltak. Aztán Nagyecsedről meg Porcsalmáról voltak sokan, voltak a feleségem testvérei, azok mind följöttek. Az is nagy harc volt, hogy ki lesz a vőlegény apja, aki felkíséri a hüpe alá. Az én édesapám már nem élt, és a Rebenwurzl is akart lenni, meg volt egy Ernsfeld nevű, akinek cipőboltja volt a Rákóczi úton, de volt néki 20 háza is, ez is akart az lenni. Végül a Rebenwurzl Samu bácsi testvére, az Izidor lett. Nem akartam megsérteni az Ernsfeldet meg még kettőt, hanem megegyeztek, hogy akkor az Izidor bácsi legyen.

Amikor megnősültem, akkor énnékem megvolt a lakásom Pestújhelyen. És onnan költöztünk át Pesterzsébetre [Pesterzsébet – 1932-től Pestszenterzsébet – megyei jogú város volt, lakosainak száma 1930-ban 68 000 fő volt. – A szerk.]. Pesterzsébeten, benne volt az „Új Élet”-ben, kóser mészárost akartak, mert ott nem volt kóser mészáros, csak baromfis volt kettő. Pesterzsébeten csak neológ hitközség volt, de a neológok is kósert ettek. Azért, mert szombaton nyitva volt, azért még kóser háztartást vezettek. A hitközség ajánlotta énnékem, hogy azt a helyiséget megkapom, pont a városházával szemben.

Helén volt a boltban. Én meg jártam a mészárszékre, mert énnékem a marhahús meg ilyesmi nagyon ment. Mikor én bevonultam 1937-ben, akkor ő már inkább csak baromfival foglalkozott. Hozták a baromfit, nem ott vágtuk, a feleségem átvette, aztán vitte be Pestre, öt-hat libát egyszerre bevitt a vevőknek. 1937-ben született a Rózsa, a fiam, Sándor meg 1943-ban. A nagynéni, aki a Helént is nevelte, az segített a gyerekekkel. Helén nagyon ortodox volt, sájtlis volt [lásd: paróka]. Őnéki muszáj volt kósernak lenni, mert az apja, meg volt unokatestvére nagyon sok, és jöttek mind Pestre föl, és akkor nem ettek volna nála [lásd: étkezési törvények].

Az üzlet a városházával szemben volt, és oldalt volt egy ilyen kis utca, és ott laktunk egy nagy földszintes házban. Két szoba volt, volt konyha, azonkívül volt egy nyitott veranda, amit beüvegeztettünk. Ilyen zsidó vándorok jöttek mindig. Úgy hívják őket, hogy snorrerok [jiddis: kéregetők]. Ez jött délelőtt, és kérdezem, hogy „Reggelizett már?”. Mondja, hogy dehogy reggelizett, még nem. Akkor utána végigjárta Pesterzsébetet, és délben visszajött ebédelni. Volt olyan, aki délelőtt jött, volt olyan, aki délután jött snorrerolni. Hogyha este jött, akkor ott aludt. Tettünk oda egy sezlont, és ott aludtak. Minden héten jött kettő, legalább.

Volt egy nagytemplom. A nagytemplomban csak neológok voltak. Azok a neológok délután nem imádkoztak, de mi délután is akartunk imádkozni a templomban. Aztán följött az apósom Nagyecsedről, ő vallásos volt, és akkor összeálltunk öten, és kivettünk egy lakást, ott imádkoztunk. Meg aztán az is, hogy szombaton a neológok 9 órakor kezdtek imádkozni és 11 órakor volt vége, mi meg, ortodoxok kezdtünk imádkozni fél 8-kor és 9 órakor már otthon voltunk a családnál és reggeliztünk. A minján megvolt azért. Volt ott egy termény-nagykereskedő, akinek volt két segédje, zsidó. Akkor ott volt a Rossmann bácsi, annak is volt két fia. Akkor én voltam. Volt ott egy szabó, a Singer szabó, az is vallásos volt. És akkor volt a Fleischmann, úgyhogy tíz ember összejött.

1937. február 1-jén bevonultam katonának, a 2. honvéd gyalogezrednél voltam négy évig.[ 1932 júliusában miniszteri rendeletben szabályozták az általános hadkötelezettséget. A kötelező szolgálati időt 18 hónapban állapították meg, de 12 hónap után már leszerelhették a sorállományú katonákat. Az interjúalany feltehetően továbbszolgált, és a munkaszolgálat egységesítéséről szóló 1941-es HM-rendelet következtében kellett távoznia a seregből. (Dombrády Lóránd – Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség 1919–1945. Bp., 1987. Zrínyi. 98.) – A szerk.] Elmaradt korosztály voltam, nem hívtak be korábban. Upponyban nem volt, de Bánhorváton volt a jegyző, és a jegyző mellett laktak a nagybácsimék. Ott is volt Schwarz Ernő, egy évvel volt, mondjuk, idősebb (mint én). Azt a Schwarz Ernőt behívták katonának, a másik Schwarz Ernőt, engemet, nem hívtak be. De mikor meg akartam nősülni, kérdezték: „Volt katona?” „Nem.” „Hát kérem szépen, be kell vonulni.” Akkor volt a feleségemnek egy unokatestvére, aki nem csinált mást, csak a hóna alatt volt egy aktatáska, és a baráti körben mindenkinek a fekete dolgát elintézte. És ő elintézte azt, hogy egy év múlva kell csak bevonulni, és Pesten fogok szolgálni. Ezt elintézte – nagy dolog volt.

Énnékem nagyon nagy szerencsém volt. Bevonultam a Károly laktanyába, és odajön egy katona, azt mondja: „Van köztetek hentes?” Mondom: „Én nem hentes, mészáros vagyok.” „Nagyon jó – azt mondja –, gyere velem, elintézem, mert engem nem szereltek le, mert nincs helyettesem a konyhán.” Abban a percben a konyhára kerültem, mert nem tudták a mészárost leszerelni. Mert úgy van, hogy leszerelnek, és jön a másik a helyére. De a legérdekesebb az volt, hogy mindenki azt mondta, hogy ilyen nincsen, hogy kiképzés előtt [elvisznek a konyhára]. Mert először a kiképzés, az hat hónap. És akkor tudtam meg, mikor fölszabadultunk és elmentem kiváltani a könyvet, rá volt írva, hogy elvégezte a főzőtanfolyamot. Evvel mentették magukat az irodában, hogy én iskolában vagyok.

Jól van, ott maradtam én a konyhán. Evvel is szerencsém volt, mert mielőtt bevonultam, én jártam a Rebenwurzléktól kisegíteni oda, ahol a hadseregszállító volt. És mikor bevonultam a konyhába, és elmondtam a főszakácsnak, hogy én tudom, maguk minden nap mit kaptak, ott voltam, mikor megcsináltuk a cédulát, és szóltam, hogy nem lehet, hogy mindennap ugyanazt kapják. S az tetszett a főnöknek, hogy én mindent tudok. És aztán ameddig lehetett, ő ott tartott a konyhán engem.

Mindennap hazamehettem, kilépésem volt. Az volt a helyzet, hogy a konyhavezető családja a Budafoki úton lakott, az Erzsébet kórház háta mögött volt egy tisztviselőtelep, és ott lakott. És az adott nékem állandó kilépést, mert én a konyhához tartoztam. És én minden második nap, harmadnap vittem az ételt haza a családjának. S így én körülbelül másfél-két évig a konyhán voltam. Én hetenként legalább háromszor otthon voltam. Biciklim volt, és hazamentem Pesterzsébetre.

A Bocskai utcában volt egy nagy templom, és péntek este a zsidók összeálltunk, aki akart, és oda mentünk. Hivatalosan mehettünk. Csak a vasúton kellett átmenni a laktanyától, és ott is voltunk már. Nyáron 7 órakor imádkoztunk, és már ½ 9-kor bementünk vissza a kaszárnyába. Szombaton nem mentünk. Szombaton már volt foglalkoztatás. A keresztények meg mentek vasárnap reggel.

A katonaságnál nem kell megtartani a vallást. Volt úgy, hogy kimentünk éleslövészetre vagy menetszázadba. Akkor adtak egy darab szalonnát, meg adtak egy fél komiszt. És ez volt ugye, hogy majd visszajövünk négy órakor és majd megebédelünk. A szalonnát persze odaadtam a barátomnak.

1939-ben itt volt az olasz király [1937-ben járt Magyarországon az olasz király és felesége, három napot töltöttek Budapesten. A királyi párt fényes külsőségek között fogadták, a pályaudvarról való bevonulás és a visszaút nyitott hintókon történt, és díszszemle is volt. – A szerk.]. És akkor kivették a magas gyerekeket a díszszázadba. Tizennyolcan voltunk zsidó gyerekek a díszszázadban. Mindig, mikor valami ünnepély meg ilyesmi volt, akkor én mindig benne voltam a díszszázadban. És aztán kerültem az őrszázadba. Jött egy ezredparancs, hogy nagyon jól kiképzett és megbízható szakaszt kell adni. És én abba belekerültem, és elmentünk Várpalotára. Azért kellett, hogy jól kiképzett, megbízható [katonák legyenek], mert német és olasz tisztek jöttek oda bemutatni az új fegyvereket. Na most mikor megtudták, hogy Schwarz meg Kohn [ezek tipikus zsidó nevek], azt mondták, kérem szépen, maguk visszamennek. És akkor én visszakerültem a 2. honvéd gyalogezredbe.

Akkor már nem mentem a konyhára vissza, hanem az őrszázadba kerültem. Budán volt a Rudolf laktanya. Ott megbízható, jól kiképzett katonák voltak, ők adták Budapesten az őrséget. A Soroksári úton volt a Lámpagyár, abból fegyvergyár lett. Csepelen volt egy nagy lőszerraktár, oda is adtunk. Volt a Margit körúti fogház. Különböző helyeken egymást váltottuk. Engem legtöbbször a Várba vittek. A Várban volt az ezüstkamraőr. A belső várudvarban volt egy őr. A Horthy mikor kimegy a kertbe, egy üvegcsarnokon megy keresztül, ott is volt egy őr. Akkor volt a kertőr. Én az nagyon szerettem lenni, kertőr. És akkor volt egy figyelő. Ha kint volt a Horthy vagy a fia, akkor mindig ki kellett állni oda, ahol most a sikló van, ott voltam őr. És én így szabadultam meg, hogy az őrszázadban voltam. Jött egy parancs, hogy a 2. honvéd gyalogezredet elviszik, és mi nem voltunk benne, mert mi külön voltunk egy őrszázadban.

1941-ben mentem munkaszolgálatra. Volt az őrszázadnak a parancsnoka. Négy század volt a laktanyában. És ennek a négy századnak ő volt a rangidős századparancsnoka, nem emlékszem a nevére. Nagyon jóban voltam ezzel a századossal. És mondtam neki, százados úr, ha meg akarja menteni az életét, jelentsen beteget és menjen be a kórházba. És akkor befeküdt a kórházba, én is bementem oda mint a csicskása. De nem tartott sokáig. Ott voltam tán egy hónapig, és közben elvitték a századot. Amikor lejárt, akkor visszamentem jelentkezni az őrszázadba, és azt mondták, kérem, maga zsidó, fiatalember. Magának Alsódabason kell jelentkezni a munkaszolgálatosoknál. Ez nyáron lehetett. Elmegyek Alsódabasra, rengeteg ember volt ott. De már csak kikeresztelkedett fehér karszalagosok voltak ott. A többieket már elvitték.

Pécs mellett, egy fürdőnél gazdasági munkára osztottak be minket. Ez jó két évig tartott. És akkor jött egy parancs, hogy a bajai utászoknak kellenek munkások, és akkor két századot elvittek a bajai utászok. Én azokhoz kerültem, és mi mentünk, hogy erősítést csináljunk a szerbek ellen. Mi ki akartunk építeni ottan a magyar oldalon egy védőfalat, hogy ők ne tudjanak esetleg átjönni mihozzánk. És ott voltunk többet mint egy évig. Akkor beosztottak minket a határőrséghez, a hegyekben kellett megfigyelőt építeni, Kőrösmezőn [Máramaros megye], de akkor már az oroszok közel voltak, és akkor Lengyelország felé mentünk, de visszajöttünk. Megint mentünk, megint visszajöttünk. Kőrösmezőn mi mindent hamarabb tudtunk, mint a parancsnokság, mert mi hallgattuk a rádiót. A fehér karszalagosok legtöbbjének a felesége keresztény volt, rendszeresen lejártak oda, ők hozták a rádiót.

Egy szép napon mondják, hogy a románok beengedték az oroszokat ellenállás nélkül. Hát akkor mi be vagyunk zárva! Meg voltunk ijedve, most mit csináljunk? Próbáljunk meg Kőrösmezőig menni. Kőrösmezőig elérünk, akkor a rádió bemondja, hogy már Tokajban vannak az oroszok. Akkor azt mondták, hogy Miskolc még nincs elfoglalva. Miskolcra bementünk, azt mondták, hogy Füzesabony még nincs elfoglalva. Füzesabonyban azt mondták, menjünk nyugodtan, mert Hatvan szabad. Megérkeztünk Budapestre, a Józsefvárosi pályaudvarra, és ott kaptuk az amerikai támadást. Még a vonatkocsin volt a konyha, ló, minden, és jöttek az amerikai gépek. Láttam, hogy egy kis erdő van ott, és bementem az erdőbe, és öt méterre tőlem vágódott be egy 2 és fél mázsás bomba. Akik ottmaradtak a kerítésnél, a betonkerítésnél, mind meghaltak a légnyomástól.

Akkor már nem volt parancsnok, nem volt semmi. Megmaradtunk százan vagy kétszázan, és a Tattersallba [lóversenypályára] bejöttünk. Én kocsival, lóval voltam – az túlélte az amerikai támadást a pályaudvaron –, és bementem, hogy hol tudok konyhát csinálni. Mondták, hogy van itt egy bunker – azt még csináltak a háború előtt. Lemegyek a bunkerbe, és egyszer csak hallok borzalmas nagy csapásokat – már a gumigyárban voltak az oroszok, az ott van a lóversenypálya után, és lőtték a Tattersallt. Följövök a bunkerból, látom, hogy csak halott van. A légnyomástól. Kártyáztak és úgy haltak meg. Ment mindenki, amerre látott. Én is fogtam magam, és elkezdtem bujdosni. Együtt bujtunk több munkaszolgálatossal.

A Dob utcával szemben a másik oldalon van egy kis utca – a Gerlóczy utca –, és ott voltak a tűzoltók. A tűzoltókat kivitték a városból, s akkor rendőrség jött oda. S az kapott egy találatot, s a rendőrök bujkáltak ugyanúgy, mint mi. És abban a pincében, ahol én voltam, volt legalább húsz rendőr. Hetekig ott voltak. Féltek ők is az oroszoktól. De kimentek. És jöttek vissza naponta kétszer. Elmentek a múzeumig, és látták, hogy az oroszok ott vannak a Kálvin téren. Ottan, abban a pincében, ott szabadultunk mi föl. Sok ember volt a pincében: rendőr volt, civil volt, minden. S én valahogy hátramentem, de egyszer csak kiabálnak, hogy mindenki jöjjön ki, itt vannak az oroszok. Én félálomban kimegyek az udvarra. Ott külön álltak a munkaszolgálatosok, külön álltak a rendőrök, külön álltak a civilek. Az egyik orosz fogta a munkaszolgálatosokat, és elvitt minket a Lujza utcába az orosz katonai parancsnokságra, és véletlenül egy zsidó tiszt volt ottan. És az a zsidó tiszt beszélt a gyerekekkel – mert ezek kárpátaljai gyerekek voltak a legtöbb –, és megmondta ez az orosz tiszt, hogy csak az utcán ne tartózkodjunk, mert parancs van, minden férfit össze kell szedni, zsidó vagy nem zsidó. Minden férfit visznek el munkára Oroszországba.

És akkor nagy nehezen megyek a Nagy Fuvaros utcába, tudtam, hogy ott lakott a feleségem öccse meg az Ungárék. A feleségem öccse elvette az egyik Ungár lányt. Bemegyek, és ott vannak az udvaron az öregek meg a sógorom. „A nővéred, az Etelka az Akácfa utca 13-ban van, együtt szabadultunk föl”, mondja az Ungárné vagy az Ungár bácsi. És akkor elmentem az Akácfa utca 13-ba, és mondják nékem, hogy a nővérem elment a Kartács utcába, mert őt a Kartács utcából hozták be a gettóba. De kíváncsi volt, hogy mi van a lakásával a Kartács utcában, és elment megnézni. Két nap múlva jött vissza a Kartács utcából. Azt mondja: „Képzeld el, egy tű nem hiányzott. Mert a szomszédasszony fölhozta a testvérét vidékről, betette oda, és bejelentette, hogy nem üres a zsidó lakás.”

Az Akácfa utcai lakás úgy volt, hogy az utcára volt az ablak, a bejárat, és utána volt két nagy szoba, utána konyha. Ez egy nagy lakás volt. A háború után oda jöttek vissza a rokonok, akik hazajöttek [a deportálásból], mind odajöttek. Úgy voltunk vagy húszan ottan. Majdnem egy évig ott voltunk az Akácfában, amíg ki nem tettek minket, mert a régi lakó, akit kitettek, hogy gettó lett, visszajött. S akkor a gyerekek mentek Ózdra, a nővérem meg visszament a Kartács utcába. Akkor a Klauzál téri csarnok mellett egy lakást vettem, és a nővérem, a Kartács utcából odajött, és együtt laktunk. És később elmentem az Elemér utcába a második feleségemhez lakni.

A feleségem elvitték két gyerekkel, elvitték, elpusztult. Ez volt az utolsó transzport, ebből senki nem jött haza. Nem emlékszek vissza, hogy mikor tudtam meg, hogy elvitték a családomat Auschwitzba. Hazajött a nővérem, a Berta Auschwitzból, és ment a Bethlen téri templomba várni, hogy ki jön még meg. Jön egy szép napon nékem mondani: „Tudod, kivel találkoztam? A Weisz Bözsivel. Mondtam néki, hogy élsz, örül néki.” Ez a második feleségem rákospalotai volt, és minékünk volt Rákospalotán üzletünk, és ők ott laktak szemben az utcában. És mint gyerekek úgy jártunk együtt. Én bejöttem Pestre, és elvettem Helént. Ő meg férjhez ment Rákospalotán. A második feleségem a gyerekkel fölszabadult a gettóban. Tulajdonképpen az volt, hogy a Május 1. Ruhagyárba [1913-ban eredetileg katonai varroda és ruharaktár funkcióval hozták létre a gyártelepet a VIII. kerület, Elnök u. 1. szám alatt. 1930-ban megalakult az Országos Ruházati Rt., és ruhagyárat alakított ki. 1948-ban a gyárat átnevezték Egyenruházati Nemzeti Vállalatra, majd 1952 és 1968 között Május 1. Ruhagyárra. – A szerk.] bevitték a szabókat, s bevitték a feleségeket. Az utolsó percben a szabókat elvitték, a feleségek ottmaradtak, behozták őket a gettóba. S ő a gyerekkel bejött a gettóba. A második feleségemmel a házasságkötés 1948-ban volt. A VII. kerületi elöljáróságon [tanácson]. Nem volt zsinagógai esküvő, mert az nagyon nehéz lett volna, mert tanú kellett, hogy a nő férje elpusztult, és ahhoz is tanú kellett, hogy Auschwitzból nem jött vissza a feleségem. A feleségem kislányát adoptáltam. Nem volt jó házasság, nem is akarok beszélni róla. A feleségem az 1980-as években halt meg. Zsidó temetőben van eltemetve.

A Kazinczy utcai templomban minden évben van megemlékezés az Auschwitz után – az ortodoxok ezt tartják. Akkor odamegyek, ezt tartom az [első] családom után.

A fölszabadulás után én csináltam a Klauzál téri csarnokban a tejterméket. Egy ilyen standot. Úgy volt, hogy bejártak a kocsik még akkor vidékről, és kint álltak a téren, és bejöttek az asszonyok és árulták. Mi mondtuk nékik, hogy ne áruljanak, mi átvesszük. Látja, a vajnak az ára ennyi, és mi egyben megfizetjük magának. Egy egész hosszú asztalt elfoglaltam, és odaállítottam az Etelkát meg a gyerekeket. Egyszer csak bejön valaki, azt mondja, „Ernő, emlékszel rám?”. Mondom: „Emlékszek.” Munkaszolgálatosok voltunk együtt, és megbeszéltük, hogy egymást fogjuk segíteni, ha fölszabadulunk. És ő megtudta, hogy én a Klauzál téri csarnokban vagyok. Őnéki tejterméküzlete volt, Korona tejüzem, úgy hívták. És elmesélte, hogy ő adott a parasztoknak, akik behoztak árut, előleget [még a háború előtt]. Most aztán ő fölkereste ezeket, s mindegyik megígérte, hogy hoznak néki árut. Azt mondja, én ellátlak téged áruval, csak áruld. És ő szállított nékem. Így én mindig nagyobbítottam. Később aztán az Etelka ezt teljesen átvette. És ez addig megvolt, míg a nővéremet nem vitték ki a gyerekek Kanadába.

Mikor fölszabadultunk, akkor összejöttünk munkaszolgálatosok. A templomban találkoztunk az Akácfa utcában. A templom az Akácfa utca 28-ban, az nyílt meg legelőször.  Egyszer ott volt a barátom, úgy hívták, hogy Fuchs Ignác. Azt mondja, beszélj a volt konyhavezetővel, mert megjött Amerikából a Joint, és annyi pénzt kapunk, amennyit el tudunk költeni. Ez egy kóser szociális konyha volt a Wesselényi utcában. A Katz Aranka vezette a konyhát a háború előtt is, meg a gettóban is, még ameddig volt anyag. És a Katz Aranka fölfedezte, hogy a Jointtól kapunk pénzt. A Joint, mikor fölszabadult a gettó, már jött is Amerikából. Behívattak engem a Jointba, hogy pénz van, csak húst kell szerezni. És elvállaltam, hogy én bevásárolok a konyhának. Kimegyek a vágóhídra, s kérdezem: „Ki itt az igazgató?” Azt mondja: „Minárics elvtárs.” „És hol van az irodája?” Azt mondja: „Ott van hátul.” Megyek be, ő néz rám. „Hát te meg élsz?” Hát ő Skreknél volt kifutó, én meg a Rebenwurzlnál. És most 1946-ban ő volt az igazgató [a Vágóhídon]. Mondja nékem: „Bemész a minisztériumba a Blaskó elvtárshoz.” Bemegyek a minisztériumba, mondom, „A Blaskó elvtársat keresem.” „Én vagyok!” Mondom: „Maga nem ózdi?” Azt mondja, „Az vagyok”. „Fűszeres volt az apukája?” „Igen.” Mondom: „Nem jártunk mi együtt a Laufer tanárhoz?” Azt mondja: „Hányas maga?” Mondom: „1910-es vagyok.” „A nővéremmel járt.” Hát, azt mondja: „Mit óhajt?” Mondom, „Hús kell”. Azt mondja: „Ez nehéz, mert látja, kimegy a vágóhídra, és ott sorban állnak az orosz kocsik, akik húsra várnak.” Mondom: „Én már voltam a vágóhídon, a Minárics elvtárs küldött éngem ide. Én a Mináriccsal már megbeszéltem, csak magától kell az engedély.” Beszéljem meg a Mináriccsal, és a Minárics mondja meg, hogy mit tud ő csinálni. Mentem másnap a Mináricshoz. Azt mondja: „Tudod, milyen szerencséd van tenéked? Most kaptam egy órával ezelőtt egy értesítést, hogy Romániával megegyeztünk, hogy kapunk élő marhát. No most csak hol fogjuk levágni, hogy az oroszok ne lássák?” Mondom: „Tudod, mit? A borjúvágóhíd a másik oldalon van, a borjúvágóhídon levágjuk a marhát, és az oroszok nem fogják tudni, hogy én hátulról mit viszek el.”

A fölszabadulás után egy hónappal megyek a templomba egy vasárnap reggel. „Megismersz? Én vagyok Hahn Béla, együtt voltunk inasok.” Rákospalotai gyerek, és egy évvel hamarabb szabadult föl, mint én. Ő rákospalotai volt, és őt engedték a rákospalotaiak, hogy üzletet nyisson. A kóser tejet hordta a vallásosoknak. Megjelenik a fölszabadulás után a templomban. Azt mondja, hogy „Ide hallgass, énnékem volt Rákospalotán a mészárszékem és lebuktam. Feketén vágtam és priuszom van. És most nem kaphatok iparengedélyt.” És azt mondja nékem, „Csinálj egy nagyon nagy micvét. Megkérlek téged, hogy az Eötvös utcában nyisd ki az üzletet a te neveddel, tenéked úgyis van tejterméküzleted”. Át kellett adni a tejtermékiparomat a nővéremnek, és az Eötvös utcában kiváltottam az iparengedélyt. Mondom a Hahnnak, jól van, az én nevemen lesz az üzlet, és te leszel benne, mert én a konyhának vagyok a bevásárlója. Én vásároltam be a zsidókórháznak, a szeretetkórháznak, az aggok házának. Én úgy vásároltam, hogy pénz nem volt, hanem én a nagykereskedőtől megvettem a húst, és a vágóhídon volt egy bank, és a bankba beadta a számlát, és másnap ment a pénzért a bankba. Szóval pénz az én kezemben nem volt. A Joint fizetett mindent. És mondtam néki, Béla, ennyi és ennyi húst kaptál, mennyit fizettél be a hitközséghez? És mondja, hogy ennyit. Mondom, hogy akkor a felét add nékem. És ez így ment addig, ameddig csak ő nem disszidált 1956-ban.

A hitközség felügyelete alatt volt hét üzlet. Volt egy a Lujza utcában, volt az Eötvös utcai. Akkor volt a Garay utcában a Ligeti bácsi. Aztán a Garay téren volt a Hádinger. Volt a Klauzál téri csarnokban a Schwarz. Aztán volt a Mátyás utcában és a Csanády utcában. Egyszer jön nékem a Hammer bácsi, a főmesgiách. Minden üzletben volt a felügyelő, ugye, mert a mészáros nem megbízható. És azt mondja nékem, hogy csináljak egy nagy micvét. Azt mondja: „A vőmet Szamossályiban államosították, nagy gyümölcskertje volt néki Szamossályiban. És ott van a szerencsétlen pénz nélkül, mert mielőtt a gyümölcs beérett, minden pénzt beleköltött. Most mikor a legszebb volt a gyümölcs, csak le kellett volna szedni, akkor államosították. Csak akkor tud följönni, ha van néki állása.” Mondom, „És én mit tudok csinálni?”. Azt mondja: „A Garay téren ott van a Hádinger, vegye meg azt az üzletet a Hádingertől. Beszéltem a Hádingerrel, hogy maga átveszi az üzletet.” Mondom: „A hitközségnél van ezer alkalmazott, és akkor nem tudja a hitközség alkalmazni, és nem tud segíteni rajta? Tudja, mit? Beszélek a Hádingerrel.” Odamegyek a Hádingerhez, mondom: „Hádinger úr, maga tud róla, hogy a Hammer bácsi...?” Azt mondja: „Igen, én mondtam néki, hogy beszéljen magával, és vegye át.” Azt mondom néki: „Mit kér érte?” 5000 – annyi mint ma 5 millió, annyit kért érte. „Kérem, meg van véve.” És akkor fölhoztam és ott bejelentettem, az volt a társam nékem. S én meg voltam a bevásárló.

1948-ban vettem át a Garay téri üzletet, 1951-ben államosították [lásd: államosítás]. 1951-ig mindenkinek a saját nevén volt az üzlet. A Garay téri és az Eötvös utcai üzlet az én nevemen volt. És én bevásároltam mindegyiknek. Amikor aztán államosítottak, a hitközség kapott működési engedélyt, úgyhogy mi tovább dolgoztunk mint hitközségi alkalmazottak. Mi megkaptuk a vágóhídon a húst, azt kifizette a hitközség, mi kiárultuk a húst, és a pénzt bevittük a hitközségnek vasárnap. A differencia volt a miénk. Amikor államosítottak, én az aggok házába lettem bejelentve, hogy a konyhánál fogok dolgozni. A volt segédemet, az egyiket a zsidókórházba tettem be konyhamészárosnak, a másik segédemet a szeretetkórházba. Egy hét múlva az aggok házát államosították. Akkor átmentem a szeretetkórházba. Nem voltam tovább, mint egy hét, államosították a szeretetkórházat. Akkor még mindig szállítottam a húst, és jönnek két nap múlva, hogy a zsidókórházat a Szabolcs utcában, azt is államosították. Én ezekre a helyekre konyhakész húst küldtem.

Most ez megszűnt. Mindent államosítottak. Akkor a Katona József utcában a pincében csinált a Katz Aranka egy nagy konyhát – egy kóser konyhát felügyelet alatt. Ottan ezer embernek főztünk. És annak voltam én akkor a bevásárlója. A neológoknak is volt szalámiüzeme meg az ortodoxoknak is. Valamelyik okos azt mondta, hogy a neológoknak nem kell hogy legyen feldolgozás, mert használják az ortodoxokat. S elvették a szalámigyár engedélyét. Csak az ortodox ment, és akkor azt a neológok is használják. S azt mondom a Katz Arankának: „Aranka, a konyhának tudunk csinálni kolbászt, esetleg virslit, azt nem kell bejelenteni.” S akkor elmentünk a Csanády utcába, mert ott volt a neológ szalámigyár, amit elvettek, s akkor ott a konyhának csináltunk kolbászt. Ezt nem kellett bejelenteni, ez nem volt üzlet, csak a konyhának egy műhelye volt.

Akkor jött az 1956 [lásd: 1956-os forradalom]. Én kimentem a vágóhídra kedden korán reggel, levágjuk a marhát, kész van a hús, és nem jön a kocsi. 9 óra van, fél 10 van, 10 óra van – nem jön kocsi. Odamegyek a portára, kérdezem, hogy jött már be kocsi a városból? „Nem jött be senki – azt mondja –, nem tudod, hogy forradalom van?” Mondom, „Nem tudom”. Nem telik bele 10 perc, megjön egy autó. A Mester utcában a Braun, az a legnagyobb ilyen gyáros volt, onnét megjött, mert közel volt. És az elkezdte mesélni, hogy az egész Pest forradalomban van. Így kezdődött. Minden nap mentünk a vágóhídra. Állandóan vittem az ételt, a legnagyobb tűzben is. Most, hogy visszagondolok – nem féltem. Képes voltam kimenni Rákosfalvára, vinni. Amilyen hosszú a Kerepesi út, olyan hosszú volt a tanksor, ami jött velem szembe. A tankok jöttek, míg odaértünk. Mondtam a vezetőnőnek: „Aranka, hát ezt nem lehet.” Azt mondja, „Holnap reggel úgy indulsz el, hogy csinálunk egy vöröskeresztes zászlót”. Jó, hát akkor holnap is jövünk.

A második világháborúban én 8 évet töltöttem, 4 év katonaság, 4 év munkaszolgálat, de úgy nem viselt meg, mint az 1956. Elmentem a Köztársaság térre, ott volt a pártház, kijött a pártházból egy szerencsétlen katona, aki be volt osztva ottan, és lelőtték ezek az ötvenhatosok. Ezt végignéztem. Azt nem lehet mondani, hogy nyílt antiszemitizmus lett volna – nem volt. Az volt az igazság, hogy aki tudott elmenni, elment. Aztán jött egy rendelet, hogy lezárjuk a határt, és nem engedünk. Az nem antiszemitizmus volt.

Mi Izraelbe akartunk menni. Meg volt beszélve. Az, aki fuvarozott minékünk, az elvitt két saktert, és elvitte a társamat, a Hahn Bélát. És mondom a feleségemnek, mink is szedjük össze, és csinálj két nagy ládát, hogy mink is elmegyünk. Közben a sógoromék elmentek, s visszahozták őket a határról. S akkor elment a kedvem, hogy most menjek el, ezeket is visszahozták. Attól féltem, lebukok a határnál, elveszítek mindent, és akkor mit csináljak? Majd elmegyünk, ha lehet menni rendesen. Akkor azt hitte az ember, hogy majd lehet rendesen is menni. Nem lehetett menni, nem is hiányzott nékem annyira. A két nagy láda föl lett adva, és ott rohadt el Izraelben. A csomag elment, és mi itt maradtunk. Ha a feleségemmel nincs ez a cirkusz [Ernő a családi problémákikra utal itt, amiket nem kíván részletesebben elmesélni], nekem nem is jutott volna eszembe, hogy elmegyek. Nem tudtam elmenni. Nem is tudtam itt hagyni, 1000 embernek a kosztjáról kellett gondoskodni. Elmentek a társam – disszidáltak –, négy mészáros elment, a négy üzletük itt maradt, nekem kellett fölszámolni. Az alkalmazottakat nekem kellett elintézni, hogy mindenkinek legyen állása.

Megmondom őszintén, hogy 1956 után énnékem semmi bajom nem volt. De összevesztem a családdal. Elmentem Amerikába, és elmentem a legvallásosabb üzletbe dolgozni. Fogtam magamat, azt mondtam a segédemnek: „Gyere és addig, amíg én elmegyek Amerikába, engemet helyettesíts.” Elmentem először a bátyámhoz, az Árpádhoz, de nem felelt meg, nem volt kóser. Fogtam magamat, bementem Borough Parkba. Innen [Magyarországról] elment egy kollégám Borough Parkba, és mondtam neki, hogy állok. Azt mondja: „Gyere, nálunk laksz, és amelyik mészároshoz akarsz menni, örömmel fognak fogadni.” Pénteken este megyek a templomba, jön velem egy fiú, aki azt mondja: „Szervusz, kolléga!” Azt mondom néki: „Milyen kollégák vagyunk?” Azt mondja: „Én Győrből vagyok, ketten testvérek kijöttünk ide, és itt van nékünk üzletünk Amerikában.” Szombat este azt mondja, „Gyere el, nézd meg az üzletet”. Elmegyek vasárnap reggel, azt mondja: „Nem segítenél egy kicsit? Menj hátra, segíts, aztán majd beszélgetünk.” Aztán ott dolgoztam. A bátyám megkérdezte: „Mennyit kaptál?” Mondom, „10 dollárt”. Azt mondja: „Még egyszer nem fogod betenni a lábad!” Akkor ez a barátom, akinél laktam, annak a nagybácsija is mészáros volt, és elmentem az öreghez segíteni. Egészen odavolt, mert nem tanult mészáros volt; néki csak üzlete volt, és kellett, hogy olyan legyen neki, aki tudja csinálni [a kóser vágást]. Örült, hogy olyan segédet kap, aki már tudja [hogyan kell kóserül vágni]. De akkor jön a barátom, azt mondja: „Te, őnéki van segédje, nincs rászorulva nagyon, de Williamsburgben van egy mészáros, az rá van nagyon szorulva. Tedd meg, menj oda ünnep előtt és segíts.” Pénteken odamentem és ott segítettem, és kérdezte: „Itt marad Amerikában?” „Itt nem maradok, mert nekem a nővérem Torontóban van, idejöttem a bátyámhoz, és innen átmegyek Torontóba.” „Adjál kezet, hogy visszajössz és csak hozzám jössz.” Mondom: „Nézze, nem adok kezet, de ha visszajövök, magához jövök.” Ezzel befejeztem Amerikát, két hónapig voltam ennél a barátomnál. Utána elmentem Torontóba a nővéremhez, az Etelkához, és ott is dolgoztam egy kóser mészárszéken. Aztán megbocsátottam magamnak, és hazajöttem. 9 hónapig voltam.

1962-ben autót nyertem. Volt autónyeremény-húzás, és a tévé közvetítette. Egyszer csak bemondja, a feleségem ment, kivette a szekrényből a könyvet, és mikor már másodszor mondja, hogy a 005500-as nyert Skoda Oktáviát, megnézi, és azt mondja, 005500 a mienk. 8 évig volt meg az autó, 1962-től 1970-ig. Mikor megnyertem a kocsit, az volt a legelső, hogy vegyünk nyaralót. És Csillebércen vettünk egy nyaralót, s akkor minden szombatra kimentünk. Szombat-vasárnap ott voltunk. A feleségem kétszer elment egy nyáron nyaralni. Én soha nem mentem. Én akkor mentem el, mikor jött a Katz Aranka, és azt mondja nékem, „Ernő, be vagy utalva Füreden a nyaralóba két hétre”. Akkor elmentem Füredre a feleségemmel.

Az üzlet fölött az emeleten lakott egy szerelő, aki a Lehel úti garázsnak volt a vezetője, és azt mondja nékem, „Schwarz úr, hát én elvinném a kocsit reggel, teszek bele olajat, csinálok szervizt, teszek bele benzint és este meg visszahozom”. Azokon a napokon, mikor magának nem kell. Ez így ment 4 évig, s akkor lett itt egy kiállítás, és hoztak ide  három Volkswagen bogárhátút, és mikor vége volt a vásárnak, akkor bevitték a Lehel úti szervizbe. Akkor szólt énnékem: „Akar venni egy új autót?” Mondom, „Miért ne vennék?” „Akkor jöjjön ki holnap, és válassza ki a háromból, amelyik tetszik.” Hát a pirosat választottam. Az is 8 évig volt meg.

A Jósikába jártam templomba a háború után. Az csak egy imaház volt, ortodox. 1956-ban megszűnt, 90 százaléka elment a templomból. Akkor kezdtem ide járni a Bethlen térre, és azóta ide járok. Amióta nyugdíjas vagyok, reggel, este elmegyek templomba. Reggel megyek a Bethlenbe, és a Dessewffybe járok minden este, mert ott mondanak kádist, és külföldről küldik a sok pénzt, hogy mondjanak kádist. Csak azért járok, hogy meglegyen a minján. Mert hiába fizetnek, pénzért nem jönnek. Szombaton csak ide megyek a Bethlen térre, ide sétálok.

[Régebben itt, a Bethlen téren] minden reggel harmincan voltunk, most meg van olyan, hogy öt van. Hatnak kellene lenni, aki imádkozik, mert négy lehet olyan, aki már megimádkozott, és avval vagyunk tízen. De ha öt van, már meg vagyunk elégedve. És akkor a tizedik a másik templomból jön ide, hogy meglegyen. 1956 után fiatalok maradtak, de vallásosak nem. De ma már megváltozott a zsinagóga. Most minden jó, nem lehet azt mondani, hogy ezt nem fogadjuk el, mindent el kell fogadni, mert ha nem, akkor megszűnne teljesen. És az meg nem lehet, hogy megszűnjön.

Régen [a háború előtt] mindennek megvolt a maga közössége. Egy utcában volt három templom, az egyikbe jártak csak a lengyelek [a pólisiak], a másikba nem jártak csak a legvallásosabbak, a harmadikba jártak, akik nem voltak vallásosak. Szóval nem volt probléma, mert egy utcában volt húsz zsidó, és ha csak tíz ment belőle, már az is elég.

A háztartás szigorúan kóser volt a háború után is. Külön volt a zsíros edény meg a tejes edény. Míg az Elemér utcában laktunk, a gyerek még nagyon kicsi volt, és cselédlány volt. És megyünk haza pénteken, mondja a cselédlány, nagyságos asszony, tetszik tudni, milyen nagy dolog történt? A gyerek zsíros késsel vágta a vajat, de én tudom, levittem és beleszúrtam a földbe. Mert az anyja meg a dédnagyanyja is zsidóknál szolgált, és tudta azt, hogy bele kell döfni a földbe. Sóletet ritkán csinált a feleségem. Akkor megfőzte pénteken, és szombaton megmelegítette. Péntek este húsleves volt. Hal nem tudom miért, de ritkán volt nálunk. Csak a húsleves meg a sólet.

Addig, míg én a Jósikába jártam, a feleségem nem gyújthatta föl délután a tévét, se nem nézte, hátha valaki hazakísér engem. Most már nem tartom annyira szigorúan. A tévé állandóan ég, azt nem kell fölgyújtani, csak megnyomok egy gombot, és jön a kép. Ha hazajövök, kinyitom az ajtót [kulccsal], vagy följövök a liften. De volt itt egy zsidó portás, az mindig jött és fölkísért, hogy nekem ne kelljen. De most följövök a liften.

De szombaton ma sem ülök fel járműre, gyalog megyek. Ami böjt volt, zsidó böjt, azt mindet mindig megtartottam. Most is megtartom a hosszúnapot, mindent.

Én maradtam kóser mészáros. 80 éves koromig dolgoztam. Amikor nyugdíjba mentem az Eötvös utcai boltból, akkor már nem nagyon ment az üzlet, akkor már csak a baromfi ment, a borjúhús megszűnt. És utána visszamentem oda csak felügyelni. Mert minden üzletben felügyelő volt, mert ez elő van írva. Ha bejön a hús, a mesgiách fél óra alatt kiszedi az eret, meg leszed minden cafatot róla. A többi meg az, hogy csak ott üljön. Ezt körülbelül még egy öt évig csináltam.

Minden nap 2-3 órát takarítok. Én ugyanezt csinálom, ha megyek a templomba, ott is mindig azt nézem, hogy mit kell csinálni. Tévét nézek, meg olvasok, mindent kiolvasok, minden érdekel. A zsidó vonatkozású dolgokat mindent elolvasok.

Kétszer kaptam milliót kárpótlásba, de fogalmam sincs, hogy kitől, nem emlékszem. Nem tudom megmondani, hogy mennyit kaptam, csak kaptam. Amit adtak, én elfogadtam.
 

Életrajz

Hilda Neumannová egyedül él szoba-konyhás galántai lakásában, amelyet számos családi fénykép és emléktárgy díszít. Férje már régen meghalt, de rokonai és ismerősei hetente meglátogatják, ezenkívül a járási gondozói szolgálat megbízásából naponta három órára bejár hozzá Veronka, aki takarít, főz és segíti Hilda nénit. Hilda néni élénk, szókimondó és nagyon kedves idős hölgy. Interjúkészítésben már korábban is szerzett némi tapasztalatot, nem egy érdeklődő meríthetett már tudást érdekes történeteiből és emlékeiből. Nagyon szívesen és őszintén mesél családjáról, ismerőseiről és az életéről. Beszélgetésünk rengeteg témakört érintett, ezért az interjú öt ülés alatt készült.

Anyai nagyapám, Feldmár Ferenc Nádszegen [Nádszeg – Pozsony vm.-i nagyközség, az 1910-es népszámlálás idején 2400 főnyi magyar ajkú lakossal. A trianoni döntést követően Csehszlovákiához került. – A szerk.] született, fogalmam sincs, mikor. Nem emlékszem, mikor halt meg, de úgy tudom, hogy nem volt öreg. Az anyai nagyanyám, Fehér Júlia Mocsonokon [Mocsonok – Nyitra vm.-i nagyközség, 1910-ben 3900 túlnyomóan szlovák, kisebb részben magyar anyanyelvű lakossal. A trianoni döntést követően Csehszlovákiához került. – A szerk.] született. A faluban az volt az általános szokás, hogy a tehetős zsidók feleségét nagyságának szólították. Ennek ellenére ezt ő nem engedte, így csak Juli néni maradt.

Gyakran faggattam az anyai nagyapámat, hogy miért éppen Negyeden [Negyed – Nagyközség Nyitra vm.-ben, 1910-ben 4500 főnyi magyar ajkú lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.] telepedett le. Nagyapám nádszegi gyerek volt, ott tanulta ki a hentesmesterséget is. A dédöregapám egyszer azt említette, hogy a negyedieknek csak egy koszos hentes méri ki a húst, és neki sem az utcára nyílik az üzlete, hanem hátulról van a bejárata. Egy jó üzletembernek pedig mindig kell ügyelnie arra, hogy a bejárat az utca felől nyíljon. A falu lakosai önellátók voltak, mindenfélét termeltek, ezért gondolta, ha ügyes hentes lesz a fiából, akkor az semmiben sem fog szükséget látni. A dédapa ezért a negyedi főtéren nyitott a fiának olyan üzletet, amelybe egyenesen az utcáról lehetett bemenni. Emlészem, nagypapa kint álldogált az üzlet bejárata előtt fehér kötényben, amelyre piros fonállal az FF [Feldmár Ferenc, az anyai nagyapa neve – A szerk.] monogrammot hímezték. A negyedi zsidók a kóser húst azonban egy farkasdi kóser mészárostól, Weisz Ignáctól vásárolták, mivel nagyapám nem mért ki kóser húst. Úgy találta, hogy egy kóser hentes nem élne meg Negyeden, ahol csak néhány zsidó család élt.

Az anyai nagyanyám, Feldmár Ferencné Mocsonokon született. Római katolikus szlovák családból származott. Mocsonokon találkozott először a leendő férjével. A nagyapa, mivel hentes volt, a környező falvakban, mint például Mocsonokban meg Vághosszúfaluban vásárolta fel a vágnivaló teheneket és sertéseket. Nagyapámnak volt egy nagyon jó barátja Mocsonokon, Palinak hívták [nagyanyám apja]. Pali kétszer házasodott. Az első házasságból egy kislány, a későbbi nagymama született. Az új asszony két fiút szült neki, akik közül az egyik kicsit hibás volt. A mostoha nagyon rossz volt a kamaszlányhoz, túlságosan befogta a házi munkákba. A kicsiket is egész nap dajkálnia kellett. Nagyapa látta, hogy a 15 éves lányka [a nagymama] milyen elnyomott, soványka, a kölykök is mindig rajta lógtak. Nagyapám nagyon megsajnálta. Egy alkalommal félrehívta az apját és ezt mondta: „Az a lányka meg fog halni, hiszen ez nem is eszik. Tudod, hogy én bárkit nem engedek be az üzletbe. Neked ügyes lányod van, nekem meg viszont kellene egy asszony, aki majd az üzletben szedné helyettem a pénzt.” A mostoha nagy örömére a nagymama tehát Negyedre került. Nagyon fiatalon, már tizenöt évesen bekötötte fejét a nagyapa.

A házasságkötést egy megegyezés előzte meg, ugyanis a nagymama a katolikus, a nagyapa pedig a zsidó hitközségbe tartozott. A katolikus pap és a rabbi beleegyezett a házasságba azzal, hogy a nagymama megtarthatja a vallását. A gyermekeikről hogyan döntöttek, azt sajnos, nem tudom. Az esküvőt Negyeden tartották, Trotzer rabbi adta össze őket. A menyasszony és a vőlegény a hüpe alatt állt a zsidó szertartás alatt. Az anyai nagyapám udvarán aztán megtartották a lakodalmat [lásd: vegyes házasság]. Nagyanyám apja és a mostohaanya is eljöttek az esküvőre Mocsonokról. Nagyon örültek, hogy Julika jó helyre került. A mostoha is aztán kedvesebb volt nagymamámhoz, sőt gyakran segített neki a háztartásban is.

Nagymamából szép szőke hajú, kék szemű asszony lett. Nyolc gyereket szült. A sok szülés miatt megtestesedett, de a keze gyönyörű maradt. A negyedi zsidó közösség befogadta, és nagyon megkedvelték. A nagymama jeles zsidó ünnepek alatt elment a zsinagógába, és tiszteletben tartotta a zsidó hagyományokat. Otthon viszont Istenhez is, Jézuskához is imádkozott, és továbbra is hitt az angyalokban. Ezt nem is rótta fel neki senki. A gyermekek viszont már zsidó nevelésben részesültek. A fiúk rendszeresen eljártak nagyapámmal a zsinagógába, és Trotzer rabbi tanította őket héberül írni és olvasni [Az akkori magyarországi törvények értelmében a vegyes házasságban születő gyermekek esetében a fiúk az apjuk, a lányok pedig az anyjuk vallása szerint lettek bejegyezve. – A szerk.]

Az anyai nagyszüleim annyiban tisztelték a kóser konyha által megszabott követelményeket, hogy külön főzték a zsírt [lásd: étkezési törvények], viszont a nagyapám rendes hentes volt. Egy kóser hentesüzletből nem élt volna meg. Disznóhúst is árult. Úgy gondolom, hogy aki disznóhúst árul, az nem lehet vallásos zsidó. A jeles zsidó ünnepeket megtartották, például a nagyapa szombatonként eljárt a fiaival zsinagógába. Pénteken este ünnepélyes vacsorát ettek, és szombaton nem dolgoztak [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

Nagymama hétköznap is, egészen a haláláig mocsonoki népviseletben járt. A ruhatárából nem hiányozhatott a főkötő és a több rendbeli alsószoknya. Bukszát soha nem hordott, mindig a zsebkendőben volt a pénze. Azért emlékszem erre, mert iskolás koromban onnan adta nekünk az aprót. Nagyapám olyan magyarosan öltözködött, és magyaros bajuszt viselt. Kalapot hordott mindig, a zsidók sosem mentek a zsinagógába fedetlen fejjel [A férfiak imádkozás közben fedik be a fejüket, de sok ortodox férfi állandóan visel kis sapkát (kipát) a fején. A szokás a templomi szertartásból ered, a pap ui. mindig fejfedőt viselt a templomban. – A szerk.]. A jómódú férfiak abban az időben mind kalapot viseltek, mert a falusi nép azt tartotta, hogy kalap nélkül nincs rendesen felöltözve az ember.

Nagyapámnak volt egy kocsmája, ahol a falubelieken kívül megálltak az alkalmi utasok, vándorok, mesteremberek is, mint például a herélők, ablakosok, drótosok [A vándoriparosok („drótos tótok”, akik összefogták dróttal a törött cserépedényeket, sárgarézhuzallal a törött tajtékpipákat, vagy befoldozták a kilyukadt zománcedényeket, az „üveges tótok”, a „gyolcsos tótok”, üstfoltozó cigányok, vályogvetők, köszörűsök stb.) és a vándorkereskedők komoly szerepet játszottak a szolgáltatásokban szűkölködő falusi körzetekben. Egyébként még az 1950-es években is lehetett egy-egy képviselőjükkel találkozni akár még Budapesten is. – A szerk.]. Akik lovakkal, állatokkal érkeztek, állataikat a kocsma istállójába kötötték be. Gazdájuk általában az istállóban hajtotta nyugovóra a fejét. A drótosok az ország északi részéből érkeztek, otthon gyakran nem volt mit enniük, ezért vándorútra keltek, és fazekakat drótoztak. Zsidók sosem fordultak meg a kocsmában, többnyire katolikusok jártak ide. A kocsma udvarán nagyanyám és Terun, a szolgalány katlanban főzték a gulyást abból, ami a hentesüzletben kimaradt. A kocsmába az utcáról lehetett belépni. A vendég egy kisebb helyiségben találta magát, ahol egy deszkákból készült söntés állt. Itt egy kis ablakocskán keresztül Gizi néni, anyám nővére öntögette iccébe – hosszú nyakú kétdecis üvegcsébe – az édes zöld pálinkát. Ezenkívül üveges sört és bort is árult. Nagyapám a pincében jégen tárolta a húst és a bort. Télen a negyedi halastón vágtak jeget, lehordták a pincébe, majd szalmát raktak rá. Amikor Gizi néni férjhez ment Tallósra [Csehszlovákia, majd Pozsony vm. – A szerk.], Miska bácsi, anyám bátyja és később a fiai is segítettek felszolgálni. A söntésből hátul a konyhába lehetett bejutni. A kis helyiségből, ahol az italokat rendelték, jobboldalt nyílt egy nagyobb helyiség. Itt két hosszú, masszív faasztal állt egymással szemben, az asztalok mellett végig fapadok voltak. A falubeli emberek szerettek így egymás mellett ülni, beszélgetni és az idegeneket újdonságokról faggatni. A kocsmában mindig nagyon jó hangulat uralkodott. Vasárnapoként még az asszonyokat is elhozták magukkal a parasztemberek. Azok persze nem nagyon ittak szeszes italt. A kocsma udvarán egy tekepálya is volt. Emlékszem, hogy hétfőn reggel mi, gyerekek mindig ott szedtük fel az aprópénzt, amit a részegek elejtettek.

Nagyapám a hentesüzlet és a kocsma mellett még tágas udvartartásról is gondoskodott. Lovakat és sok tehenet tartott. Mikor a tehén elöregedett, levágta és eladta a hentesüzletében. Az állatokról két szolgalegény gondoskodott. Nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy mocsonoki szlovák legényeket fogadjanak fel, így került hozzájuk a Gyuró meg a Janó. Az istállóban háltak, és az udvaron egy hosszú faasztalnál ettek. Nagyapáméknak volt szolgalányuk is, a Terun, aki egy negyedi parasztlány volt, a konyhában főzött. Külön tejes és húsos edényeket használtak, amelyek külön helyet kaptak a kredencben is. Sosem étkezett a nagyszüleimmel, mert ő szolgálta ki őket. Nem is emlékszem, hogy láttam volna őt enni. Nagyapám házában lakott a fia, [Feldmár] Miska bácsi is, aki nagyon korán megözvegyült, és egyedül nevelte a három gyermekét. A három árva fiúcska mellé fogadtak egy dadát, aki éjjel-nappal vigyázott rájuk. Egy egyszerű negyedi parasztlány volt, Márti néninek szólítottuk. A gyerekek nagyon kedvelték. Nagyapámnak 40 hold földje volt, ezért nyáron aratás idején napszámosokat szokott felfogadni. Az udvaron ettek, nagyapám egy borjút vagy egy tehenet vágott nekik. Pénz és gabona volt a fizetségük. Jobban bánt a munkásokkal, mint azok a gazdag negyedi reformátusok, akik nagyon alacsony bérért dolgoztatták a szegényembereket. Minden aratás után a napszámosok egy kalászokból font szép koszorút ajándékoztak nagyapámnak. Nagyapámnak két-három parasztkocsija és egy fekete bricskája volt. A bricska a ház kapuja alatt, az utcai bejáratnál állt. A mocsonoki temetőbe jártunk vele, ahol nagymamám rokonai voltak eltemetve.

Negyed egy kis falu, ahol mindenki mindenkit ismert. A nagyszüleim is jóban voltak a lakossággal. A zsidó üzletesnél általában lehetett hitelbe is vásárolni. Nagyapámék sem tettek kivételt, náluk is többnyire mindenki hitelbe vásárolt. Bejöttek az üzletbe reggel – „Ferenc bácsi…” Nem úgy mondták, hogy adjon kolbászt, hanem „kenyér mellé valót” kértek. Az adósságot a nagyapa felírta. A szegényebbek eljártak napszámba kapálni, amikor aztán eladták az új krumplit, mindenki kiegyenlítette a számláját. Ha újra hitelbe vásároltak, ősszel eladták a káposztát, és mindent megadtak. Volt, aki rögtön fizetett, de akinek nem volt pénze, annak is adott hitelt, hogy azért éhen ne haljanak.

Az apai nagyapámat Schultz Sámuelnek hívták. Nem tudom, hol született, de idős korában halt meg Negyeden. Asztmában szenvedett. A nagyapa szigorúan betartotta a vallási előírásokat. Az apám nem is volt annyira vallásos, mint nagyapám. A nagypapa megtartotta az összes zsidó ünnepet és kóser háztartásban élt. Amikor apám megnősült, és elkerült otthonról, ő már nem ragaszkodott annyira a kóser étkezéshez, mint a nagyapám. Tizenéves kislány voltam, amikor a zsidó temetőben eltemették a nagypapát. Az udvaron ravatalozták fel. Emlékszem, hogy fekete bársonyszalagot kötöttek a nyakamba, amikor meghalt. Az asszonyoknak tilos volt a koporsóhoz menni, mikor a férfiakat temették. Régi hiedelem szerint meddővé válhatott az ilyen asszony.

Nagyapának egy bőrüzlete volt a negyedi főtéren, ott, ahol az artézi víz csurog. Az összes vágsellyei suszter nála vásárolta a cipőtalpra alkalmas bőrt. A suszterok csizmát is, cipőt is varrtak, de főleg csizmát. A suszter először papírra rajzolta a mintát, a nagyapa kirajzolta, majd kivágta, úgy készítették a csizmatalpat. Méterenként mérte a bőrt. Mindenféle suszterszegeket, kenőcsöket és olajokat is árult, hogy puha maradjon a bőr. Sosem volt segédje, egyedül végezte a munkáját. A bőr jellegzetes szaga ott terjengett az üzletben, szerettem oda bemenni, hogy érezzem. Amíg Negyeden nem volt fatelep, a tutajos tótoktól felvásárolta a fenyőfarönköket és eladta a helyi lakosoknak, akik a házépítésnél használták fel. Negyeden csak a Schultzok foglalkoztak fakereskedéssel. Nagyapa rendszerint bőrmellényt viselt, és munka közben kötényt kötött a nyakába. Ünnepnapon kucsmában járt a negyedi imaházba.

Lampl Sarah [Schultz Sámuel első felesége], aki jókai származású volt [Jóka – Pozsony vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2500 főnyi magyar anyanyelvű lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.], nagyon fiatalon halt meg, mert az apám csak hat és a bátyja tíz éves volt [1904 körül]. Tíz évig lehetett férjnél. Tüdőbajban halt meg, akkoriban nagyon vitt a tüdőbaj mindenkit. Nagyapám gyakran látogatta a sírját a negyedi zsidó temetőben.

A második felesége Weisz Cecília pöstyéni [Pöstyén – Nyitra vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 7400 főnyi, túlnyomórészt szlovák ajkú lakossal. Jelentős gyógyfürdőközpont volt. – A szerk.] lakos volt. Pöstyén inkább szlovák ajkú város volt, így ő sem tudott magyarul. Negyeden azért meg kellett valamit tanulnia magyarul, ha meg akarta magát értetni. Nagypapa beszélt egy kicsit szlovákul, de otthon csak magyarul beszéltek. Cecília néni sovány kicsi arca szinte össze volt zsugorodva. A pöstyéni fürdőnél volt titkárnőként alkalmazva. Nagyapa negyven éves lehetett, amikor megismerte és feleségül vette, azért is, mert az árváknak anya kellett. A házasság azonban nem sikerült, nem volt jó asszony. Az úgynevezett „jó” nő típusa volt – halálra kínozta a párját, apámat meg a bátyját. Enni sem adott nekik. Mégis sokkal jobb dolga volt, mint az előző asszonynak. A régi öregek a falun úgy mondták, a másik asszonynak aranyos a segge. Jó ember volt a nagyapa, de nem tudott parancsolni Cecíliának. Apám, aki később lett a nyitrai építészeti iskola hallgatója, ott kellett hogy hagyja a tanulmányait, mert a mostohaanyja kijelentette, hogy nem fog rá dolgozni. Ha nem lett volna a negyedi gyermektelen keresztanyjuk, Hanna néni, ki tudja, mi történt volna a gyerekekkel. Hanna néni szlovák cselédasszony volt, aki hozzáment zsidó gazdájához. Szűz Jóskának hívta a falubeli nép, mert sosem született gyermeke. Az apám és a bátyja minden pénteken meglátogatták Hanna nénit, aki rendszerint sütött nekik egy kemence kalácsot. A mostoha csak a lányokat szerette, engem is szeretett.

Cecília nagyanyám viselete eltért a negyedi asszonyok viseletétől. Öregkorában is olyan cifra blúzai voltak. Meg is dorgálták őt ezért a negyedi zsidó asszonyok, hogy az imaházba nem illik olyan színes ruhákban járni, mint a pulyka. Cecília néni valószínűleg Auschwitzban halt meg, mert egy negyedi szomszédnője azt mesélte nekem, hogy őt is elvitték a második világháború alatt.

Mivel nem született saját gyermekük, a nagyapámmal örökbe fogadtak egy lánykát. A nagypapa és Cecília néni rendszeresen ellátogattak a gyerekekkel a negyedi imaházba. Kóser háztartásuk volt, és betartották a zsidó hagyományokat. Megtartották a sábeszt és a jeles zsidó ünnepeket. A két fiú és a fogadott lány zsidó nevelésben részesült. Apámat és a bátyját Trotzer rabbi tanította meg héberül írni és olvasni. Apám mesélte, hogy a sábeszt megtartották. Nagyapám gyakran hozott magával a péntek esti vacsorához koldust vagy csavargót [Ez micvének, jó cselekedetnek számított. Lásd még: snorrer. – A szerk.], ez bizony nagyon nem tetszett a mostohaanyának.

A háború előtt körülbelül harminc-negyven zsidó család lakott Negyeden, a többségük nem volt ortodox beállítottságú. Negyeden egy zsidó imaház állt rendelkezésükre. Az imaház a mai községháza épülete után, nagy udvarban állt, ott lakott a negyedi rabbi és a kántor is. A háború után mindent szétszedtek, szétromboltak a falubeliek. Én két negyedi rabbira emlékszem. Az elsőt Trotzernak hívták. Miután meghalt, a surányi származású Frei rabbi foglalta el a helyét. Emlékszem, hogy Trotzer rabbi hoszú kaftánt viselt puha barna anyagból, és a szájában állandóan ott lógott egy hosszú pipa. Nem viselt pajeszt, szakállt sem. Humoros ember volt, gyakran viccelődött. Nem volt olyan komoly, mint a Frei rabbi. Nagyon szerették őt a falubeli zsidók, mindenki rabbi bácsinak szólította. Trotzer rabbi Negyeden öregedett meg, és 1931 körül halt meg. Özvegyét magához vette a fia, aki Nyitrán élt. A lányuk Romániába ment férjhez, de gyakran ellátogatott Negyedre. Egy aranyos kislánya volt, aki mindig szép elegáns ruhát viselt. Ő lett a barátnőm, és nyáron sok időt töltöttünk együtt. Frei rabbi a surányi rabbinak volt a fia. Még fiatal korában került Negyedre, már nős volt, de még nem volt gyermeke. A gyerekek már Negyeden születtek. Frei rabbi hosszabb hajat növesztett, de nem volt szakállas. Ő már nem viselt kaftánt, de minden nap tiszta fehér inget vett fel. Mindig halkan beszélt, és nagyon komoly fiatalember volt. A falu lakossága nagyon művelt és okos embernek tartotta. Apám sokszor olyan témákról beszélt vele, amelyeket egyáltalán nem értettem. Általában híres filozófusokról, tudósokról és bölcs rabbikról diskuráltak. A rabbi felesége, Eszter, akinek gyönyörű szőke haja volt, Győrből származott. Óvodában dolgozott. Mindig azt a verset tanította, hogy: „Meguntam gyönyörű Győr meg Gyöngyvárába laktomat, mert a Duna, Rába, Rábcsa rákja rágja lábomat. Így megtanuljátok, gyerekek, hogy hány folyó van Győrben.” Azt hiszem, négy gyermekük született, egy kislány ikerpár, aztán a Blumika meg a Jankó. Blumika nagyon szép kislány volt, göndör szőke hajú, mint az anyja. Gyakran jártam a rabbihoz, mert szeretett művelt emberekkel beszélgetni. Emlékszem, hogy a bejárathoz közel eső helyiségben fogadta a vendégeit. Gyönyörű könyvtára volt magyar, szlovák, német és héber könyvekkel. Két gyerekszoba is volt a rabbi házában, ezenkívül egy fürdőszoba és egy konyha, amelyből egy tágas ebédlőbe nyílt az ajtó. A tágas, beüvegezett verandájukon sok baba meg játék volt. Mikor hazajártam a pesti iskolából, a gyerekeknek rendszerint hoztam egy kis csokoládét vagy más édességet. A legkisebbik akkor lehetett olyan két éves, a legidősebb nyolc-tíz. Nagyon kedvesek és udvariasak voltak, az édesanyjuk sokat foglalkozott velük. A háború alatt az egész családot elvitték Auschwitzba. Klári néni, a szomszédasszonyuk azt mesélte, hogy a rabbi két gyerekét még ott szúrták agyon a házban. Félt kimenni az utcára, mert négy kakastollas rendőr [azaz: csendőr] jött értük. Mikor már minden elcsitult, bemerészkedett a házba. A veranda fala véres volt. Egy véres babaruhát és egy szemüveget talált, amit az egyik gyerek viselt. A babaruhát kimosta, ezek a tárgyak később a pozsonyi Zsidó Kultúra Múzeumába kerültek. A falubeliek azt vélik, hogy a tettes, Árpás Laci elszökött Amerikába. Nem tudom, miért tehette ezt. Ismertem gyerekkoromban, tehénpásztor volt. Már akkoriban sem kedveltük őt.

Az imaház udvarában lakott egy kántor is. Az nagy darab csúnya ember volt, és mindig kalapot viselt. A felesége [vág]sellyei származású zsidó nő volt. Csak az a baromfihús számított kósernak, amit ez a kántor vágott le. Nagyon éles késsel végezte a dolgát, hogy az állat ne szenvedjen. A negyedi zsidók Farkasdról, Weisz Ignáctól hozatták a kóser húst, mivel Negyeden nem mértek ki ilyet. Az összes környékbeli zsidó részben azért is tőle vásárolta a kóser húst, hogy fenn tudja tartani a kóser hentesüzletét. Weisz Ignác rituális módon vágta le a szarvasmarhát, úgy, hogy az állat ne szenvedjen [lásd: sakter]. A marha hátsó részét mindig eladta más, nem kóser hentesnek, mert azt a zsidóknak nem szabad fogyasztani [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse – ülőideg vagy szökőin”, amelyet Jákov angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. – A szerk.]. A szegényebb zsidók nem engedhették meg maguknak a kóser húst, de sokszor egy gazdagabb zsidó megvásárolta nekik. Például Schwarz József egy nagyon jószívű, tehetős zsidó ember volt. Negyeden a kertjében épített egy házat, ahol öt vagy hat ágy is elfért. Itt éjszakázhattak a csavargók és koldusok [lásd: snorrer]. Rendszerint még élelemmel is ellátta őket. Nemcsak a zsidóknak segített. Schwarz úr 1936-ban kiment Palesztinába, és ott is halt meg.

A második világháború előtt Galántán zsidó alapiskola is volt, ugyanis sok zsidó élt ott. A zsidó alapiskolában ugyanolyan tantárgyakat tanítottak, mint a népiskolában, azzal a különbséggel, hogy azonfelül még a zsidó vallást és a héber nyelv alapismereteit is oktatták. A negyedi zsidó gyerekek azonban többnyire a negyedi református elemi iskolát látogatták, mert a szüleik jól kijöttek a református pappal és a negyedi református iskola közelebb is volt, mint a galántai zsidó alapiskola. Valószínűleg én voltam az első zsidó lány, aki a katolikus elemi iskolába járt. A katolikus pap ugyanis jó barátja volt az apámnak. A húgaimat szintén a katolikus elemi iskolába íratták be. Katolikus hittanra is jártam, mert az apám azt tartotta, hogy a keresztény vallás ismerete hozzátartozik az alapműveltséghez. Mindig a legjobb tanulók közé tartoztam. Később aztán Negyed tőszomszédságában, Farkasdon is nyílt egy zsidó iskola 1936 vagy 1937 körül, de én már akkor túlléptem az iskolakötelezettséget. A fiatalabb negyedi és farkasdi zsidó gyerekek látogatták, meg azoknak a szülőknek a gyerekei, akik a kommunista párt tagjai voltak. Ezek a szülők ugyanis nem akarták, hogy a gyerekeik hittanra járjanak. [A zsidó iskolákban a nem zsidó gyerekeket a hittanóra alól felmentették. – A szerk.] A negyedik osztály után Sellyére [Sellye – Vágsellyéről van szó] mentem a szlovák polgári iskolába, mert Negyeden nem volt szlovák iskola. Apám fontosnak tartotta, hogy legalább egy lánya beszéljen jól szlovákul, hiszen a csehszlovák államban éltünk. Irénke húgom nagy magyar volt, az csak Komáromban szeretett volna tanulni. Azt mondta, hogy ha szlovák iskolába íratják, megeszi a „dejepist” [a történelemkönyvet – A szerk.] a kutya. Vonattal jártam minden nap [Vág]Sellyére. Ez négyéves iskola volt, olyan, mint a gimnázium, csak a negyedik osztályban már ekonómiát tanultunk, gépelni meg levelet írni. Aki ezt befejezte, irodában dolgozhatott. Több [vág]sellyei zsidó látogatta ezt az iskolát. Ismertem egy vecsei [Vecse jelenleg Vágsellye városrésze. – A szerk.] zsidó fiút, de az nagyon csúnyán beszélt velem, ezért nem is barátkoztam vele. Nekem nem számított a vallás, mindegyik [vág]sellyei osztálytársammal barátkoztam.

Negyed tőszomszédságában, Farkasdon 80 zsidó család is élt, több mint a szülőfalumban. A farkasdi zsidók nagyon elegánsak voltak, az asszonyaik diktálták a divatot. Mikor a húgom, Mancika [Vág]Sellyén kalapok tervezésével és eladásával foglalkozott, ötöt-hatot is vásároltak tőle egyszerre. Farkasdon gyönyörű imaház állt a halastó partján. Bent a női rész csipkével volt elválasztva a zsinagóga férfi részétől [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely, (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. A háború előtt viszont a farkasdi zsidóknak nem volt rabbijuk, ezért a negyedi Trotzer rabbi járt oda. Szombaton gyalogszerrel ment Farkasdra [a két falut csak egy út választja el egymástól – A szerk.], mert ilyenkor sosem ült lovaskocsira vagy kerékpárra. A negyedi zsidók mindig elkísérték őt Farkasdra. A negyedi és a farkasdi zsidók rendszeresen összejártak, a különböző rendezvényeket és a zsidó ünnepségeket mindig Farkasdon, a Fischer vendéglőben tartották. Nagy eseménynek számított például a Purim, farsangutoljakor. A gyerekek „Purim spielt” játszottak, és a szülők este bálba mentek.

Anyám, Feldmár Erzsike 1900. október 28-án született. Ő volt a legkisebb a nyolc gyerek közül. A nevét Erzsébet királynő után kapta. Zsidó nevelésben részesült. Polgári iskolába járt. Mivel otthon sok volt a fiútestvér, a szülei úgy gondolták, kell valaki, aki tud varrni. Az iskola után a szülei Bécsbe adták varrónőnek, ott megtanult németül. Bécsben egy rokon néninél lakott, aki elszerezte egy jó varrodába. Ott aztán sajnos mindent csináltattak vele, csak varrni nem tanították. A varrónőnek ugyanis voltak gyerekei, őrájuk ügyelt, sétáltatta őket. Gyönyörű sötétszőke, hosszú haja volt az anyámnak. Nagymama mesélte, hogy mikor visszatért Bécsből, csak vakarózott, mert tele volt tetűvel. A ruházata is piszkos, elhanyagolt volt, a nagynéni ezt nem vette észre. Nagymama ezért nem engedte őt többé vissza Bécsbe. Anyám így nem tanult ki varrónőnek, de azért mégiscsak értett valamit a mesterséghez.

Apám, Schultz Adolf 1898. július 2-án született Negyeden. Apámnak nehéz gyermekkora volt, mert hatéves korában meghalt az édesanyja. A mostoha nem szerette a fiúkat, és rosszul viselte gondjukat. Édesapám zsidó nevelésben részesült. Az apai nagyapám minden szombaton és jeles ünnepkor elvitte a két fiút a zsinagógába. A negyedi Trotzer rabbit gyakran meglátogatták otthonában, ahol héberül tanultak írni és olvasni. Kóser háztartásban éltek. Az apai nagyapám minden pénteken este megvendégelt egy koldust vagy csavargót. A második felesége nagyon haragudott ezért. Apám nem fejezte be a tanulmányait a nyitrai építészeti iskolán [Ez az iskola valószínűleg egy felső ipariskola volt. – A szerk.], ugyanis a mostohaanyja azt mondta, hogy nem fog dolgozni a gyerekekre. Az anyám apja, ez a hentes, utólag támogatta már nős korában az apámat, hogy befejezhesse tanulmányait. Én akkor már két-három éves lehettem. Arra is emlékszem, hogy édesanyámmal a hétvégén mindig elébe mentünk az állomásra.

Anyám helyes, szép kislány volt. Apámék majdnem a szomszédban laktak. Elkezdett neki udvarolgatni, aztán meg akart nősülni, mert a mostohaanyja nagyon rossz volt. Nagyapám meg nem akart beleegyezni a házasságba, mondván, hogy még két lány van anya előtt, és az a rendje, hogy először az idősebbeket kell vinni. Apám és anyám, mint két szerencsétlen szerelmes, a Vág folyó töltésén sírtak. Trotzer rabbi is közbenjárt az ügyben. Az apám félárva volt, ezért megengedték neki a nősülést. Nagyapát kötelezték, hogy férjhez adja a lányát, tehát minden nagy ajtón van egy kisajtó. 1920-ban aztán összeházasodhattak. Zsidó esküvőt tartottak [lásd: házasság, esküvői szertartás], Trotzer rabbi baldachin [hüpe] alatt adta össze az ifjú párt. A lakodalmat az anyai nagyapám udvarán tartották meg. Feldmár nagypapa borjút vágott le erre az alkalomra, de nem tudom, hogy kóser fogásokat tálaltak-e.

Apám nagyon tehetséges műszaki rajzoló, építész volt. Az 1920-as évek második felében egy építész barátjával megnyertek egy építészeti versenyt, és kikerültek Olaszországba. Apám a téli hónapokban mindig Olaszországba, Meránba utazott ki. Egy nagy vállalatnál, amely hajók építésével foglalkozott, kompokat és folyami hajókat rajzoltak. Sok pénzt és ajándékot hozott haza. Volt, amikor egy bőrönd narancsot is hozott magával. Édesanyámnak nem egy ízben szép selyemkendővel kedveskedett. Az egész rokonságot megajándékozta gyűrűvel és aranyórával. Irénkének hegedűt, nekem egy gyönyörű aranyórát vásárolt Olaszországban. Büszkén mutogattam a negyedi barátnőimnek. Élt Érsekújvárban egy báró, Trojanovics Alfonz földbirtokos, sok erdeje volt. Elszegényedett, aztán mindig egy darabot eladott az erdejéből, apám meg az Olaszországban keresett pénzéből megvette. Embereket is fogadott. Sok munkásember dolgozott az apámnak Magyarországon is, Ózd környékéről. Anyám nővérét, Friderika nénit, aki Hangonyra, Ózd mellé ment férjhez, gyakran látogatták meg a szüleim. Ők mesélték el édesapámnak, hogy egy elszegényedett gróf el akarja adni az erdejét. Apám megvette az erdőt, és megbízott egy embert, hogy vegyen fel munkásokat, és vágják ki a fákat. Apám ugyanis nem utazhatott le olyan gyakran Ózdra, mert nagyon messze volt Negyedtől. A kivágott fát egy fűrésztelepre vitték valahol Ózd környékén. A szárított deszkát a csepeli kikötőbe, majd onnan az újpesti bútorgyárakba szállították. Apám olcsóbban adta el a fát, mint a magyarországi fakereskedők, ezért nagyon jól ment neki az üzlet. Apám hetente leutazott Pestre, ahol két-három napig tartózkodott. Amikor Pesten tanultam az Egészségügyi Orvos Továbbképzőben, gyakran meglátogatott. Egyszer elvitt egy mulatóba, ahol először ittam bólét. Persze, nem volt alkoholtartalma. Rendszerint anyukám felpakolta őt negyedi túrósrétessel és más élelmiszerrel, hogy Pesten ne szenvedjek semmiben hiányt. Emlékszem, gyerekkoromban is néha elkísértem az édesapámat Pozsonyba [lásd: Pozsony város], mert ott is szokott a fatelepesekkel üzletelni.

Édesanyám üzletasszony volt. Volt egy fatelepünk, és ő volt az eladó. Apám az irodában rajzolt, hozzá mentek fizetni. Kint a fatelepen az anyám mérte le a fenyőt meg a fát, és ő is számította ki az árát.

A nagyszüleim sokat meséltek a dédszüleimről. Az apai nagyapám mesélte, hogy Beckóról származtak [Beckó Trencsén vm.-ben lévő kisközség volt. – A szerk.]. Dédapámnak Schultz volt a vezetékneve, de a keresztnevére már nem emlékszem. Beckón fával üzletelt, valószínűleg fatelepes volt. A Décsiek, akik nagyon régi lakosoknak számítanak Negyeden, tutajos tótok voltak. Tutajjal szállították a fát a Vágon le egészen Negyedig. Mondogatták dédapámnak, hogy jöjjön Negyedre, vásárolja fel tőlük a fenyőket. Így telepedett le a nagyapám apja Negyeden.

Anyai nagyapám megvette nekünk Negyeden a szemben lévő házat. Négy egymásba nyíló szép szobánk volt. A házban volt egy nagy konyha, egy ebédlő, utána következett a szüleim hálószobája. A hálószoba ablakai a halastóra nyíltak. Abban a szobában, melynek az utcára nyíltak az ablakai, Irénkével, a középső testvéremmel aludtunk. A kistestvérem, Mancika az ebédlőben, egy rekamién aludt. Nekem és Irénkének rendes hálószobánk volt, úgy aludtunk egymás mellett. A két ágyat kék alátétes csipketerítő takarta, a szoba berendezése fehér bútorból állt. A pirosra festett padlóra kék futószőnyeget terítettek. A szobát úgy takarítottuk, hogy az ágy alatt is fel kellett mosni a padlót. A tornácra, melyet oszlopok tartottak, három lépcsőfok vezetett. Mivel fatalepünk volt, gyönyörű bútorokat készítettek nekünk az asztalosok. A telek nagyobb részét a fatelep foglalta el, a ház mellett csak egy kis kertecske volt.

Apám már 1928-tól villamosíttatta a fatelepet. Addig kézzel vágták a fát, aztán már villanyfűrésszel dolgozhattak. Nekünk volt már ipari áramunk is. A faluba azonban csak az 1930-as években vezették be a villanyt. Negyeden nem volt vezetékes víz, mindenki az artézi kút vizét itta. A második világháború előtt a faluban gyalogszerrel vagy biciklin közlekedtek az emberek. Volt lovas kocsink is. Apánk később vett egy teherautót, ugyanis a vasútállomáson a vagonból gyorsan kellett kirakodni. Minél tovább vesztegelt az állomáson a szerelvény, annál több percdíjat kellett érte fizetni. Apámon kívül csak egy szlovák embernek volt Negyeden teherautója, a betegeket szállította.

Negyeden nem volt piac, csak a második világháború után, amikor jöttek az áttelepültek [lásd: szlovák–magyar lakosságcsere]. Kivittek két tyúkot, három tojást meg egy karalábét, ez volt a piac. Negyeden minden szombaton, Farkasdon pedig kedden és pénteken tartották. A kofák kínálgatták a tojást, tyúkot, tollat, kacsát… Anyámnak jó szíve volt, ha nagyon szegény volt az asszony, ha nem is kellett az áru, akkor is megvette. Magyarul beszéltek egymással. Negyeden mindenki magyarul beszélt, csak az áttelepültek tudtak jól szlovákul. Apám tudott németül és szlovákul is, de nem beszélte nagyon jól a nyelvet. Anyám is beszélt németül. Szlovákul is tudott, hiszen az anyja szlovák volt, mocsonoki.

A sok tehén, ló meg istállók miatt szolgalegényt fogadtak, akit Bitter Gyula bácsinak hívtak. Fiatal korától nálunk dolgozott. Gyula bácsi a fatelepen is segédkezett. Apám nagyon kedvelte őt, megbízott benne. Bitter bácsi az istállóban aludt. Édesanyám a sok elfoglaltsága miatt nem ért rá főzni, nem is főzött soha. Helyette Zsófi néni főzött, mosott, takarított, aki 12 éves korában került hozzánk. Zsófi néni főzött a legjobban a világon, nagyon szeretett minket. Sok régimódi alsószoknyát viselt, és mindig kendőt hordott. Sokat dolgozott, a fizetése mellé ruhaneműt is kapott. A konyhánkban két priccs volt, az egyiken Zsófi néni, a másikon én szoktam néha aludni, mert jó meleg volt ott. A priccseken szénával tömött zsákok voltak, amelyekre matracot raktak, és lepedőt terítettek. Nagyon szerettem itt aludni, mert imádtam a rét illatát, amelyet a széna árasztott. Zsófi néni és Gyula bácsi velünk étkeztek a konyhában egy nagy kerek asztalnál. Zsófi néni aránylag úri helyen volt a szüleimnél. Hozzánk havonta egyszer külön mosónő is járt. Az ágyneműt lehúzták, kifőzték az udvaron. A nagymosást kézzel végezte. Zsófi néni csak a kisebb holmikat mosta ki nekünk, ha kellett, de az ágyneműt meg a nagyobb darabokat ez a mosónő mosta.

A szülői házban szép könyvtárunk volt. A sok könyv között csak néhány kötet héber imakönyv rejtőzött. Csupán édesapám szokott ezekből a könyvekből imádkozni, mert Negyeden nem tanították a nőket héberül. A szüleim olvasott emberek voltak. Vasárnaponként református asszonyok jártak hozzánk, bibliával a kezükben. Apámmal diskuráltak az Ótestamentumról. Édesapám magyarázta el nekik azokat a dolgokat, amelyeket nem értettek meg a szövegből. Anyukám csak mosolygott, és azt mondta, hogy apámnak papnak kellett volna lennie. Amikor apukánk Pozsonyba ment, mindig új könyvet hozott a gyerekeknek. Az én kedvencem a „Koldus és királyfi” [Mark Twain] című regény volt. Az édesapám megrögzött újságolvasó volt. Addig nem olvashattunk bele az újságjába, amíg ő ki nem olvasta, mert nem szerette, ha összegyűrtük. Azt mondta, az nem igazi újságolvasó, aki hátulról kezdi a hirdetéssel. Az újság nevére nem emlékszem, de biztosan magyar napilap volt. Anyukám a francia írókat – Balzacot, Hugót kedvelte. Megvolt az egész „Tolnai Világlapja” [Tolnai Simon (1868–1944) kiadóvállalatának képes szépirodalmi hetilapja, 1895 és 1944 között jelent meg. – A szerk.], azt olvasta, azonkívül szabadidejében képrejtvényt is fejtett.

A szüleim annyiban voltak vallásosak, hogy megtartották a szombatot. Csütörtökön elküldték Zsófi nénit, a szolgalányt Farkasdra Weisz Ignáchoz, a kóser mészároshoz kóser marhahúsért. Apám főleg a marhamájat kedvelte, amit Zsófi néni péntek este knédlivel vagy főtt burgonyával tálalt fel. Anyám minden pénteken a sábesz közeledtével gyertyákat gyújtott. Gyönyörű szép három ezüst gyertyatartója volt az anyukámnak, emlékszem, mert mindig tisztítani kellett. A kisebbik gyertyatartóban az elhunyt fia, Ferike emlékére gyújtott gyertyát. Édesanyám letakarta a fejét gyönyörű piros-bordó, arany cérnával szegett kendővel, és bement a szobába. Ilyenkor már tudtuk, hogy tíz percig nem szabad őt zavarni. Ferikéért imádkozott ilyenkor. Ezután mi is bemehettünk a szobába. Pénteken és szombaton soha nem a konyhában étkeztünk, hanem az ebédlőben. Az asztal dupla fehér damasztabrosszal volt letakarva, és Zsófi néni az étkészletben tálalta fel a vacsorát. Apám magyarul mondott áldást a bor felett és bárheszt ettünk, amely díszes terítővel volt letakarva. A bárhesz egy fonott kalácsra hasonlított, és édeskés íze volt. Apám pénteken és szombatonként a negyedi imaházba járt. Előfordult azonban, hogyha ünnepnapokon a falun kívül akadt munkája, nem ment el az imaházba. Apám sokszor vendégelt meg egy koldust, csavargót vagy szegény embert a pénteki vacsoránál. Ezek az emberek sosem loptak, és nagyon érdekes történeteket meséltek. Egyszer, emlékszem, egy vándor színész vacsorázott nálunk. Vacsora után leült a lépcsőre, és a térdeit csapkodva ezt szavalta: „Gyí, te lovam, gyí, te fakó, gyí, ez mind a két lovam.” Apám pénzt is csúsztatott a szegény vendégek zsebébe.

A szombati ebédre sóletet ettünk. Anyám és Zsófi néni úgy készítették el az adagot, ahány vendéget vártunk. Miska bácsi, az édesanyám bátyja gyakran ebédelt velünk szombaton. A sóletbe ízlés szerint tarka vagy fehér babot, több kóser húsfélét – marhahúst, kacsát, libát raktak. Galántán most gombát és májat is raknak a sóletbe, de régebben csak összekeverték a lisztet, őrölt piros paprikát és borsot egy kanál zsírral, majd a húsos-babos masszába keverték. Pénteken délután az így elkészített sóletet egy cserépedényben elvitték a negyedi zsidó pékhez, aki finomra sütötte. Apám úgy szerette a sóletet, ha volt leve is. Én már nem tudom elkészíteni, nem olyan ízletes, mint amikor a pék sütötte. Zsófi néni szombaton délelőtt elment a sóletért. Vigyázott, hogy ne keverjék össze máséval. Nagyon nagyszájú volt, mindig veszekedett. A sólet olyan laktató volt, hogy nem bírtuk utána megenni a második fogást, ami rendszerint sült liba szokott lenni. A zsidók szombaton egymást szokták látogatni, rokonaikat, szeretteiket. Mi a nagyszüleinkhez jártunk. A nagymamák nagyon szerettek bennünket, gyakran ajándékoztak meg csokoládéval vagy egy kis pénzzel. A szombat akkor ért véget, amikor napnyugta előtt megjelent az égen az első három csillag. Apám havdalával búcsúztatta a szombatot. Mindenkit magához hívott, a gyerekeket, anyukámat és Zsófi nénit is. Olyan színes csavart gyertyát gyújtott és szegfűszeget hintett rá. Az egész lakást ellepte a fűszer illata. Most is érzem ezt a különleges szép illatot. Ezután állt be újra a hétköznap. Szüleim nem nagyon tartották be a szombatra vonatkozó tilalmakat. A zsidók nem gyújthattak tüzet, de nekünk, gyerekeknek mindent megengedtek. Apám szombaton rendszerint bezárta a fatelepet, és csak vasárnap nyitotta ki újra. Negyeden nem mindegyik zsidó tartotta a szombatot. Negyeden nem voltak a zsidók olyan vallásosak, mint Galántán.

A szüleim be is tartották a kóser konyhát, meg nem is. Disznóhúst is fogyasztottak. Egyszer titokban két nagy hízott libát is elfogyasztottunk, amelyekről a rabbi úgy döntött, hogy nem kóserek, mivel a begyük megsérült [A rabbi ellenőrizte, hogy nem sérült-e a baromfi begye. Ha sérült volt, tréflinek számított, és nem volt szabad elfogyasztani. – A szerk.]. Pénteken vacsorára és a szombati ebédre mindig kóser hús került az asztalra. Apám Farkasdról hozatta a kóser marhahúst erre az alkalomra. Egy nap böjtölni kellett, de a gyermekek, betegek nem böjtöltek. A gyermekeknek meg volt minden engedve, hurkát is ehettünk [A gyermekeknek 13 éves korig nem kell egész nap böjtölniük. – A szerk.]. Nyáron kilencnapos böjtöt kellett tartani. Nem ehettünk húst, csak halat, tökfőzeléket és hasonló ételeket fogyasztottunk [lásd: Tisá Beáv]. Apám viszont jobban szerette a húst. Egyszer elrejtettük a húst az apai nagymama előtt, de a kutya kihúzta a kredenc alól. Apám nem tartotta be szigorúan a böjtöt és a kóser étkezést, mert gyakran üzleti úton volt, hotelban lakott és éttermekben étkezett. Panaszkodott, hogy Pesten nagyon rosszul főznek a zsidó étteremben. Én sem tartottam a böjtöt különösképpen, nem tartottam fontosnak. Amúgy is nagyon rosszul ettem, lánykoromban gyakran fájt a gyomrom.

Újév napján [Ros Hásáná] a gyerekek otthon maradtak, a szülők pedig elmentek a zsinagógába és imádkoztak. Este díszes vacsorát ettünk. Zsófi néni ízletes tyúklevest, fokhagymás sültcsirkét és finom süteményt sütött.

Egy nappal a Jom Kipur előtt egy áldozati szertartást csináltak. A nagymamák vagy az anyák megtisztították a kiválasztott baromfi kaparóját és szalagot kötöttek rá. A fiúk feje felett kakast, a lányok feje felett csirkét forgattak meg. Közben megáldották őket, és azt remélték, hogy szépek és egészségesek lesznek az eljövendő évben [lásd: kápóresz].

Jom Kipur napján a felnőttek böjtöt tartottak. Nem ehettek, sőt nem is ihattak semmit. A zsinagógában imádkoztak, és birsalmához szagoltak, hogy ne legyenek éhesek. A gyerekek és a betegek nem voltak kötelesek betartani ezt a böjtöt. A szüleim rendszerint elmentek a zsinagógába, és imádkoztak a halottakért. Ezt az imát úgy hívták, hogy maszkir [mázkir].

Nagyon szerettem a sátoros ünnepet. 8 napig tart-e vagy hány napig? Szukot alatt zöld ágakkal és fehér margarétakkal díszítették ki a negyedi zsidó imaházat. A gyerekek sok édességet, cukorkát és csokoládét kaptak. A zsidók olyankor nem a házukban, hanem kint a sátorban étkeznek. Az udvaron sátrat állítanak fel, falábakkal. A sátor teteje ponyvából, deszkából vagy nádból van. A nádat a negyedi halastón vágták. A rabbinál is állítottak egyet az udvaron. A sátor tetejének olyannak kellett lenni, hogy a csillagokat is lehessen látni, mintha a szabad ég alatt vacsoráznának. Nagy fehér lepedő volt ráterítve, nagyon elegáns volt. A rabbi felesége a gyerekekkel fényes papírból csillagokat készített. Versenyeztek, hogy ki tudja szebben kidíszíteni a sátrat. Díványpárnákat tettek ki a székekre, hogy ünnepélyes legyen. Mindig olyan embereket hívtak meg, akik a rabbival akartak vacsorázni. Az egyik halat vitt, a másik húst. Nézték a csillagokat.

Télen Hanukát tartottunk. Ez az ünnep egybeesett a keresztény karácsonnyal. Apám mesélte, hogy ezzel az ünneppel egy csodára emlékezünk vissza. A Jeruzsálemi Templomban olajjal táplálták az örök lángot, de abból már csak egy napra való maradt, mégis nyolc napig égett. Zsidó szokás szerint minden este gyújtottunk egy-egy gyertyát a nyolcágú gyertyatartón, a kilencedikkel a többi gyertyát gyújtottuk meg. Ilyenkor a jókai rokonaink rendszerint meglátogattak minket Negyeden.

A Purim vidám ünnep volt, nagyon szívesen emlékezem vissza rá. Ez egy szeretett ünnep volt, a zsidó ember ezzel részben a tavaszt is üdvözölte. Az ünnep egy napig tartott. Anyám és a Zsófi néni rengeteg süteményt sütöttek, tányérokra helyezték, és letakarták fehér szalvétával. Mindig engemet és a kis húgomat, Margót küldték a rokonokhoz ezzel a kedves ajándékkal, amit a negyedi zsidók slachmónesznek hívtak. Anyám a szomszédokhoz is elküldött bennünket, sőt a szegényebb családoknak pénzt is rakott a sütemény mellé. Ahol nem voltak gyerekek, megkértek egy rokon lányt, vagy a cselédlány hordta szét a szeretet ajándékát. Amikor Farkasdon 1936-ban vagy 1937-ben megnyílt a zsidó alapiskola, a gyerekek színdarabot mutattak be a szülőknek a Fischer vendéglőben. A színdarab előtt a gyerekek az utcán álarcos felvonulást rendeztek. Én már abban az időben az [érsek]újvári Flenger női ipariskolába jártam, de a farkasdi zsidó alapiskola tanárnői felkértek, hogy segítsek a Purim ünnepség szervezésénél. A gyerekek különböző álarcokban léptek fel. Emlékszem, Margó is járt már ebbe az iskolába, és egyszer takarítónőnek volt beöltözve. Volt, aki rabbi álarcot viselt, ki milyen szerepet kapott a színdarabban. Este a szülők bálba mentek a Fischer vendéglőbe. A cigányzenészek különböző zsidó és magyar nótákat játszottak. A mulatozók meg táncoltak és énekeltek reggelig.

Egyszer Purim alatt apám kéményseprőnek öltöztette be Margót. Az asztalosokkal csináltatott neki egy kis létrát, felszerelte öreg kulccsal, fekete kéményseprűvel, fehér sapkát és fehér kesztyűt húzott rá. Mivel huncut ember volt, elküldte ilyen szerelésben a faluba. Az öregasszonyok meg nem ismerték meg Margót, azt hitték, hogy egy kis kéményseprő. Megsajnálták, hogy már ilyen fiatalon muszáj neki dolgozni, és jól megrakták kaláccsal és más finomságokkal. Csak később derült ki, hogy apám tréfálta meg őket. Utolsó nap bált rendeztek. Minden faluban két vőlegényt választottak, akiknek volt pénzük vállalni a vacsora költségeit, mert nekik kellett fizetniük.

A Pészah hét napig tartott. Otthon maceszt ettünk. Apám ilyenkor mindig elmesélte, hogy mikor a zsidók eljöttek Egyiptomból, a pusztában vándoroltak. A sivatagban nem volt kenyér. Ha lisztet szereztek, abból a napon sült tésztát készítettek. Ennek a tiszteletére készítik máig is a maceszt, a kovásztalan kenyeret. A húsvéti ünnepen a zsidók nem esznek kenyeret, hanem maceszt. Szüleim húsvétkor szép tálat készítettek, almát meg tormát reszeltek rá. Külön pészahi edényt használtunk, ami formájában nem különbözött a többi edénytől. Máig megvan a szüleim házának padlásán, de én már nem használom. Sok levest is főztek az ünnepen. Tavaszkor mindig hízott libát, marhát főztek, abban a lében főzték ki a maceszgombócot. Ennek a levesnek az volt a neve, hogy maceszgombócleves. A húsvéti ételeket nagyon szerettem, Zsófi néni, a szolgalányunk főzte, aki valószínűleg a zsidóktól tanulta – ilyen maceszdarabok cukros borban. Az úgy etette magát. Sok tojást ettünk húsvétkor. A Pészahot minden évben egész a második világháborúig megtartottuk. A holokauszt alatt az egész családom Auschwitzban halt meg. A háború után nem tartottam meg többé a zsidó ünnepeket. Húsvétkor annyiban különböztek a szokásaim a keresztény szokásoktól, hogy néha ettem maceszt is, amit Izraelból küldtek a rokonok. Jómagam sosem készítettem maceszgombóclevest, és nem használtam külön pészahi edényt sem.

Apám az első világháborúban szolgált. Van is róla egy fénykép a negyedi szülői házban. Helyes kis katona volt. Olaszországba vezényelték el őket, valahová a Pó folyó mellé. Ott nagy harcok folytak. Édesapám nem harcolt a fronton, irodai munkát végzett. Sajnos, a bátyjának nem volt ennyi szerencséje, az egyik csatában megsebesült, deréklövést kapott. Televízió helyett édesapám gyakran mesélt az ott történtekről.

Szüleim a farkasdi gyógyszerésszel és annak a családjával barátkoztak össze. A zsidók általában összejártak. Gyakran bridzseztek, eljártak a farkasdi Fischer vendégfogadóba. Ott hétvégén, szombaton, vasárnaponként halászlét is szoktak főzni, színdarabokat is játszottak. Nem csak külön zsidók találkozgattak ott. Negyeden is összejárt az elit társaság, mondjuk, a patikus, orvos, tanítók… Együtt kártyáztak meg sakkoztak, jókat beszélgettek. A szüleimnek nem annyira a vallás számított, mint a karakter és a műveltség. Ezért sosem beszéltek nekem a barátaik vallásáról sem.

Anyám nyolc testvér közül származott. Feldmár Adél, tehát Adél néni volt a legidősebb. Azt hiszem, hogy lánykorában ő is Pöstyénben, a fürdőben dolgozott. A Szabolcs megyéből származó Fekete Józsefhez ment férjhez. Mivel Józsi bácsi nem volt zsidó, gondolom, az esküvőt sem tartották a zsidó hagyományok szerint. Adél néni hamarosan megbetegedett, megdagadt a térde, a keze, az ujjai, nem tudott már írni sem szegény. Azt mesélték, hogy 1936-ban Palesztinából két barát [szerzetes] látogatta meg őket. Ez a két barát azt mondta, menjenek el Palesztinába, és ott a tenger mellett meg fog gyógyulni a néni. Józsi bácsi mindenét eladta. Elindultak Palesztinába. Az út két hétig tartott. Szerencséjük volt. Egy francia farmer 60 holdas birtokát hitelbe megvásárolták. A farmon narancsot termeltek. A narancsos jól jövedelmezett, a bankhitelt is törlesztették. Itt a zsidó hitközösség hatására kezdték aktívan gyakorolni a zsidó vallást. Megtartották a zsidó ünnepeket, a szombatot, zsinagógába jártak, és ápolták a zsidó hagyományokat. Én már nem találkoztam velük, csak levelezés útján tartottuk a kapcsolatot. Meggazdagodtak, Izraelban éltek egészen a halálukig.

Anyám egyik bátyját Feldmár Jenőnek hívták. Nagyon gyenge testalkatú volt, ráadásul még rosszul is látott. A családban az volt a szokás, hogy aki gyengébb volt, de okosabb, azt taníttatták, mert abból nem lehetett hentes. Léván tanult a tanítóképzőben, majd matematikát tanított a bányász gimnáziumban Ózdon. A felesége, Rózsi néni kalapszalont nyitott, szintén Ózdon. Valószínűleg zsidó származású volt, de nem lehetett nagyon vallásos, mert azt beszélték róluk a rokonok, hogy ezek mindig hurkát gyúrnak. Rózsi néni szép asszony volt. A fiuk, Karcsi, két méter magas, fekete, csodálatos fiú volt. Gondolom, nem részesült szigorú zsidó nevelésben. A vallásról nem szoktunk ilyen nyíltan beszélni, és nem emlékszem, hogy bármelyik unokatestvérem bár micváján részt vettem volna. A második világháborúban halt meg. Eltűnt a barátnőjével, Török Erzsivel együtt Pesten.

Anyám nővére, Feldmár Friderika varrónőnek tanult ki. Ózd mellé, Hangonyra ment férjhez Kormos Mórhoz, akinek a mestersége hentes volt. Nem tudom, hogy zsidó származású volt-e Mór bácsi, mert nálunk nem volt szokás a rokonok vallásáról beszélni. A Kormos családnak volt egy malma is. Amikor leégett a malmuk, meg kellett téríteniük a falusiaknak a búza árát is. Nagyon elszegényedtek. Négy gyermekük született – Dezső, Lujzi, Miklós és Aladár. Miklós kovácsmesterséget tanult. Egy lovat is fel tudott emelni, akkora ember volt. Anyám csomagban küldözgetett nekik kávét, lisztet, cukrot, kinőtt ruhákat meg anyagot. Friderika néni és a férje Auschwitzban halt meg. Miklós és Aladár fiatalon valahol a Don kanyarban a fronton nyom nélkül eltűnt.

Anyám következő nővére Feldmár Regina volt. Beleszeretett egy fodrászba, aki fiatalon meghalt. Regina néni aztán soha nem ment férjhez, pedig nagyon szép nő volt. Nyáron mindig ujjatlan ruhában szeretett járni [Ezzel a megjegyzéssel az interjúalany föltehetően arra utal, hogy a nagynéni kifejezetten szakított az ortodox hagyományokkal, az ortodox nők ugyanis hosszú ujjú ruhát (és harisnyát) viseltek nyáron is. – A szerk.]. Ruhaüzlete a negyedi főutca sarkán állt, nem messze az anyai nagyapám hentesüzletétől. Gyönyörű nagy épület volt. Jól ment neki, sok anyagot kaptunk tőle. Nagy futballdrukker volt. Fényes biciklin járt, az ülésre mindig egy zsebkendőt kötött. [Érsek]Újvárba is elment biciklin. A háború alatt megbetegedett, Érsekújvárba vitték kórházba, ahonnan aztán eltűnt. Azt sem tudjuk, hogy deportálták-e.

Miska bácsi, tehát Feldmár Miklós [Mihály?] Negyeden született körülbelül 1904-ben. 98 évig élt, és Izraelban halt meg. A felesége, Judit szlovák nem zsidó asszony volt, Nyitrakorosról [Nyitra vm.-ben lévő, 1200 lelkes kisközség volt. – A szerk.] származott. Beteges asszony volt. A házasságból három gyerek született. Judit néni Negyeden halt meg. Miska bácsi aztán egyedül nevelte a három fiút. Fogadott melléjük egy dadát, aki éjjel-nappal vigyázott rájuk. Márti néninek hívták. Negyedi magyar parasztlány volt, és sosem ment férjhez. Feri volt a legidősebb, őt követte a Tibor és az Endre. A harmadiknak tumort találtak az agyvelején, Pesten megoperálták, de belehalt. Az unokatestvéreim zsidó nevelésben részesültek. Apjukkal jártak zsinagógába, és megtartották a szombatot és a zsidó ünnepeket. Feldmár nagyapámnál laktak. Miska bácsi átvette a hentesüzletet, és a kocsmában is segítettek nagyapámnak. A holokauszt alatt Auschwitzba deportálták Miska bácsit és két fiát, Ferit és Tibort. Mivel Miska bácsi hentes volt, kutyát nyúzott a raboknak. Így hozzákerültek egy kis élelemhez és sikerült túlélniük. Amikor visszajöttek a koncentrációs táborból, kimentek Palesztinába. Tibor építész volt. Izraelben összeházasodott egy kövér zsidó lánnyal, aki két gyermeket szült neki. Sajnos, az esküvőre nem sikerült kijutnom, de mesélték, hogy zsidó szertartás szerint tartották. Később Tibor Svájcban kapott munkát, ezért ott telepedett le a családjával. 52 éves korában szívgörcsöt kapott és meghalt. Feri most is Izraelben, Petah Tikvában él. Egy német származású zsidó lányt vett feleségül, akit Cipórának hívnak. Az esküvőjüket Izraelben tartották meg zsidó hagyományok szerint. Feri nagyon vallásos zsidó. Rendszeresen látogatja a zsinagógát, szombaton sosem dolgozik. A gyermekeit is a zsidó vallás szerint neveli. A lánya, Judit, aki nagymamája után kapta a nevét, talán a legvallásosabb a három gyerek közül. Mózes és Rami vagy Romi, sajnos nem tudom pontosan, fiatalabbak tőle. Az, hogy Izraelben élnek, nagy hatással van a zsidó vallás gyakorlására.

Feldmár Gizi már harminc éves is lehetett, mikor férjhez ment Lőwinger Józsefhez. Tallóson [Pozsony vm., majd Csehszlovákia] laktak, pék volt a férje. Ilona grófnőnek, aki a tallósi kastélyban élt, kiflit, zsemlét, péksüteményt sütöttek. A háború alatt Ilona grófnő meg az olasz szeretője kimentek Olaszországba. Nem kellett már a pék, így hazajöttek Negyedre. A negyedi főmolnár elesett a fronton, ezért behurcolkodtak a malomba, hogy ne álljon üresen. A házasságból nem született gyerek, így Gizi néni mindig nálunk ült. Őt is és Józsi bácsit is valószínűleg elvitték lágerba.

Anyám következő bátyja Feldmár Vilmos Gyula. Vilmos bácsi is [Nagy]Tapolcsány mellé nősült. Felesége, Viktória néni Rajcsány faluból származott. Vika néninek szólítottuk. Ő is szlovák származású nő volt. Négy gyerekük született: Misi, Piroska, Laci és Pali. Az unokatestvéreim idősebbek voltak nálam, mert anyám volt a legfiatalabb a nyolc testvér közül. Mikor én még csak baba voltam, Misi már igazgató volt a [nagy]tapolcsányi likőrgyárban. A háború alatt a hegyekben bujkáltak, és a háború után a feleségével együtt kimentek Palesztinába. Misi már meghalt, a felesége és a gyerekeik ma is ott élnek. Nem tudom, hogy Vilmos bácsit elvitték-e, vagy természetes halállal halt meg.

Schultz Izsák, apám bátyja műkritikus volt, írók és költők műveiről értekezett. Egy magyar hetilapnak dolgozott Pozsonyban [lásd: Pozsony város]. Nagyon okos ember volt, rengeteget olvasott. Barátjával, Mészáros Józseffel kiadtak egy „Véreimnek” című verses kötetet, de valószínűleg csak Mészáros József neve alatt jelent meg. Blanka néni, a felesége, egy nagyon híres nagyszombati zsidó festőművésznek, Reichentalnak volt lánya vagy a unokatestvére [Inkább az utóbbi, mint a lánya. Reichental Ferenc (Nagylég, 1895 – ?) – expresszionista festő. Pozsonyban élt, több nagysikerű kiállítása volt külföldön. – A szerk.]. Gondolom, hogy a művész úr nem tartotta be szigorúan a zsidó hagyományokat, mert amikor meglátogattuk őt szombaton a pesti lakásán, amely közel volt a Hősök teréhez, dolgozott, nem tartotta be a munka tilalmát. Két lányuk született, a Magdus meg a Lea. Koncentrációs táborban haltak meg, valószínűleg őket is elvitték Auschwitzba. Az első világháború alatt Izsák bácsi derekát az olasz fronton megsebezték. Sérülésébe később belehalt. A zsidó temetőben temették el Negyeden, de a szertartásra már sajnos nem emlékszem. Blanka néni többet nem ment férjhez. Apám segítette az özvegyet. Negyeden a legutolsó házban a töltés mellett, a Vág folyó mellett egy kis ruha- meg élelmiszerüzletet nyitott neki.

Apám fogadott lánytestvérét Schultz Sárikának hívták. A negyedi artézi kútnál hagyták ott állítólag a vándorcirkuszosok. A szociális gondozók gyerekotthonba akarták vinni. Nagyapámék azonban örökbe fogadták, és az első nagymamám után Sárikának nevezték. Nagyon jó, aranyos, fekete hajú lány volt. Az is lehet, hogy cigány vér folydogált ereiben. Sárika mindig ragaszkodott a mostohaapjához. Pöstyénben megismerkedett a hatvanéves Vogel úrral, akihez később feleségül ment. Az esküvőt Negyeden tartották. Az anyukám gyönyörű menyasszonyi ruhát varratott Sárikának. A mennyasszonyt és a vőlegényt hüpe alatt adta össze talán még a negyedi Trotzer rabbi [az anyai] nagyapám udvarán. El nem felejtem soha, a lagzit az udvaron tartották, és a Schultz nagyapának Pöstyénből a liszttől kezdve Vogel úr gabonaraktáraiból mindent elhoztak. Kóser ételeket tálaltak – húslevest, sült kacsát és libát, és nem hiányozhatott a híres negyedi túrós rétes sem, amelyet viszont csak később, a húsos fogások után néhány órával kínáltak a vendégeknek [A húsos és tejes étel fogyasztása között legalább hat órának kell eltelnie a zsidó étkezési törvények szerint. – A szerk.]. Nagy nagysága lett a Sárika. Vogel úr egyike volt a leggazdagabb pöstyéni gabonakereskedőknek. Szép szál gazdag zsidó ember volt, elegáns, nagy lánc lógott az óráján. Pöstyénben szobalányt tartottak, ő nyitotta a látogatók előtt az ajtót. Hamarosan megszületett a kislányuk, Jucika. Jucikának német nevelőnője volt. Zongoraművész lett belőle. A szájhagyomány szerint a háború alatt kiutaztak Amerikába, de azóta senki sem hallott róluk többé semmit.

1921. szeptember 16-án születtem Negyeden. A zsidó nevem Sarah. Az első [vérszerinti] apai nagyanyámat hívták így. A szomszédasszony, Léni néni mindig azt mesélte, hogy „Anyád itt főzte szeptemberben a paradicsomot, de már én raktam üvegbe.”

Én voltam Negyeden az első unoka. Regina néni és a Gizi néni, anyám nővérei nagyon elkényeztettek engem. Egy este náluk voltam, de kitaláltam, hogy vigyenek engem haza. A fatelep, ahol mi laktunk, jó egy kilométerre volt a házuktól. Beleültettek egy ruhakosárba és a két néni vitt haza. Útközben meg rájuk parancsoltam, hogy ringassanak is.

Az volt a baj, hogy beteges, apró termetű kislány voltam. 12 éves koromig nagyon soványka voltam. Amikor a levest beleszedték a tányérba, inkább kifordítottam az abroszra. Anyám meg sírt a vízparton, engem siratott, mert mindenki azt mondta, hogy nem maradok életben. Amikor aztán 12 éves koromban kivették mandulámat Pozsonyban a Zochova utcai nem zsidó kórházban, egy éven belül utolértem a kortársaimat.

Nekem nagyon szép gyerekkorom volt. Tulajdonképpen két otthonom volt, mert az anyai nagymamámnál is éltem, aki megözvegyült. Apám ott hagyott mellette, hogy ne legyen egyedül a nagymama. Az iskola is közel volt onnan. Nagyanyám főztjét is jobban szerettem. Gyakran énekelt szlovákul nekem. Hosszú haját este befontam, és vele aludtam. Megtanultam szlovákul is, mert apám azt tartotta: „Csehszlovákiában élünk, legalább egy lányom tudjon jól szlovákul, ha valami hivatalosat kell intézni.” Nagymamám megtanított húsvéti tojást festeni. Mocsonoki ornamentikával díszítettük a tojásokat. Mindenszentekkor [Mindenszentek (november 1.) – katolikus ünnep, az összes mennybeli üdvözült emléknapja. Mint halottak napja (november 2.) előestéjén, ezen a napon szokták földíszíteni a temetőket. – A szerk.] elvitt magával a mocsonoki keresztény temetőbe, így jöttem rá tizenéves koromban, hogy a keresztény temető különbözik a zsidó temetőtől. Nagymamám mélyen hitt az egy Istenben. Katolikus templomban keresztelték, de miután hozzáment nagyapámhoz, aki zsidó volt, a negyedi zsidó hitközösség befogadta. A negyedi zsidók tisztelték és szerették őt. Nagymamám betartotta a zsidó hagyományokat, ennek ellenére Jézuskáról, angyalkákról, kerubokról is mesélt nekem otthon. A keresztény és a zsidó vallás nem zárták ki nála egymást, és nagyapám ezt tiszteletben tartotta. A szüleim megtartották a zsidó ünnepeket. Megtartottuk a Hanukát, de nekünk, gyerekeknek megszakadt volna a szívünk, ha nem lett volna karácsonyfánk úgy, mint a többi falubeli gyereknek. Pészah ünnepén maceszt és maceszgombóclevest ettünk, de [az anyai] nagymamámmal piros tojást is festettünk. Így a zsidó szokások mellett a keresztény szokások is megfértek. Én gyermekkoromban zsidónak vallottam magamat. Amikor Pestre kerültem az ápolónői tanfolyamra, már nem számított nekem annyira a vallás, mert elszakadtam otthonról, és Pesten a sok nem zsidó ismerősömmel és barátommal jól kijöttem.

Az apai nagyapám is sokat foglalkozott velem. Ő volt a negyedi krónikás, én is segítettem neki az iniciálékat rajzolni. Tanult is velem, nagyon okos ember volt. Elmesélte nekem Negyed alapításának történetét, és sokat mesélt nekem a zsidó történelemből, a rabbikról, akik valamilyen csoda által megmentették valakinek az életét. Mesélt a zsidók üldöztetéséről és a hit erejéről. Szívesen hallgattam érdekes történeteit a gazdag várurakról, akiknek zsidó tanácsadóik és orvosaik voltak.

Másfél évig az érsekújvári Flenger női ipariskolát látogattam. Mindenképpen divattervező szerettem volna lenni. Apám elkísért a felvételire. Nehéz volt bejutni erre az iskolára, mert csak az igazán tehetséges lányokat vették fel ide. Apám nagyon büszke volt rám, mert én lettem a második legjobb a felvételi vizsgán. Azt remélte, hogy egyszer akár festőművész is lehet belőlem. Mindegyik gyermekének be akarta biztosítani, hogy rendes szakmát tanuljon. Apácák tanítottak bennünket, nagyon szerettem oda járni. Hittanra is jártam, mert apám azt tartotta, hogy ha nem vagyok is katolikus, ez hozzá tartozik az alapműveltséghez. Első évben csak kombinékat és fehérneműt rajzoltunk. Amelyik modell szép volt, azt kiraktuk a folyosóra, és öt koronáért eladtuk a szalonoknak. Aztán kitört a háború, lebombázták egész Érsekújvárat. Kinek kellett már a divat? Ápolónőkre volt szükség. Apám úgy döntött, hogy valami praktikus foglalkozást kell tanulnom, aminek a háború alatt hasznát veszik az emberek.

1939-ben Pestre mentem ápolónő-tanfolyamra, az Egészségügyi Orvos Továbbképzőbe [Valószínűleg a Szabolcs utcai Zsidókórházban működött ez az ápolónőképző. Schwarzmann Pál (1904–1980) itt volt orvos, belgyógyász. – A szerk.] Ezt a kórházat a pesti izraelita hitközség támogatta. Nagyon sok híres zsidó orvos tanított minket, például Dr. Schwarzmann Pál, Dr. Räder Andor, Dr. Rosenberg, Dr. Neumann György, Dr. Grossmann Ferenc, Dr. Lévy Lajosné. Egy orvos megbízott az előadásai jegyzetelésével. A jegyzeteimet javítás után ki is nyomtatták, és később tankönyvként használták. Egy gyönyörű diákotthonban laktunk, a Hősök terén Pesten. Rajtam kívül csak egy felvidéki lány lakott itt, Nagy Kati Komáromból. A többi lány többnyire Szarvasból, Erdélyből származott. A háború miatt négy év helyett három év alatt fejeztem be a tanulmányaimat.

Pesten sokat tanultam. A szülészeten egy farkasdi bába, a Rózsi is dolgozott. Szlovákul beszéltünk, ha nem akartuk, hogy a többiek valamit értsenek. Délután kimehettem a Széchenyi strandra, nagyon szerettem oda járni a lányokkal. A barátnőim nem voltak zsidók. Egyik legjobb barátnőm, a Székely Kati húsz évvel volt öregebb nálam. Milánóban volt orvostanhallgató, de miután Mussolini hatalomra került Olaszországban, Pesten folytatta tanulmányait az ápolónő-tanfolyamon. A strandon napoztunk, fürödtünk, zuhanyoztunk, és fiúkkal is beszélgettünk. Mindig azt hitték, hogy Kati az édesanyám. Moziba is eljártam. Kevés pénzem volt, ezért csak az első sorban ültünk a lányokkal a diákotthonból. A nyakunk is kicsavarodott, de azért tízszer is megnéztük a Karády [Karády Katalin (1912–1990), ünnepelt filmcsillag volt az 1940-es években. 1948-ban Nyugatra távozott. – A szerk.] filmjeit. Pesten a háború alatt is voltak színházi előadások. Én a Bajor Gizin és Gobbi Hildán [Bajor Gizi (1893–1950) a Nemzeti Színház tagja volt, Gobbi Hildát (1913–1988) pályafutása leghosszabb szakasza szintén a Nemzeti Színházhoz kötötte. – A szerk.] nőttem fel. A mai színésznők nem tudnak már így játszani. A Kaméliás hölgyet háromszor is megnéztem. Szerettem a színházat, balettra is jártam. A jegyek viszont nagyon drágák voltak, de a kórház ingyenjegyeket is kapott.

Pesten élt Schultz Géza nagybácsim is, apám rokona. A felesége, Schultz Gézáné, született Mautner Lili gyakran elvitt magával különböző rendezvényekre. A zsidó női egylet tagjai a Délibáb utcában, Baracs zsidó báró palotájában szoktak összejárni. Özvegy Baracs Marcellné [sz. Schmidl Etelka – 1922 óta a Magyar Izraelita Nőegyletek Országos Szövetségének volt az elnöke. – A szerk.] az egyik termet mindig átengedte a jótékonysági célú rendezvényekre. A palotában bálokat és estélyeket rendeztek, és az összegyűjtött pénzt árvaházaknak adományozták. Az egyik ilyen összejövetelen ettem először parfét, sült fagylaltot. Persze, fogalmam sem volt azelőtt, mi az a parfé. Falusi lány voltam, csiszolódnom kellett a nagyvárosban. Mivel a bárónő a diákotthonunkat is támogatta, elnevezték Etelka diákotthonnak.

Kiskoromtól rajzoltam, apámtól örököltem ezt a hajlandóságomat. Apám képeket is festett. Lefestette Petőfi Sándort is, én meg sírtam, hogy félek a Sándortól – mert olyan sötét kép volt. Zongorázni is tanított a jegyzőné, viszont engem ez nem érdekelt, az ének sem, pedig jó hangom volt. Szlovákul a mocsonoki nagymamámtól tanultam, az anyanyelvem magyar. Franciául is beszélek egy keveset, megtanultam a lányomnál, Sonjikánál Párizsban. Héberül és ivritül sajnos nem beszélek, Negyeden csak a zsidó fiúk tanultak héberül írni és olvasni a rabbitól. Ezért nem is imádkoztam soha héber imakönyvekből. A héber ábécéből csak a hé-t ismerem, mivel sok zsidó viselt ilyen láncot a nyakában Negyeden és Izraelben.

Nyaralni Tallóson szoktam, anyám nővérénél, Gizi néninél. Egy magyar kislánnyal barátkoztam ott össze, akivel gyakran eljártam az Ilona grófnő kastélyába játszani. Liszteszsákból varratott nekem ruhát. Ilona grófnő, nagyon kedvelt engem.

Schultz Ferike, a kistestvérem 1924-ben született. Hámlott a bőre, elvitték Gútára orvoshoz, kapott is valamilyen kenőcsöt, de nem segített rajta. Hat hónapos korában meg is halt. Nem tudom, hogy körül volt-e metélve, mert csak három éves voltam, amikor meghalt, és a szüleim erről nem meséltek nekem. Úgy emlékszem, hogy egy magas ember vitte ki a vállán a kis koporsót a szobából. Emlékszem, anyukám hogyan sírt a szobában, le volt borulva az asztalra. Negyeden temették el a zsidó temetőben. A temetés után egy ideig az anyai nagymamámnál hagyott az apám, mert nagyon kicsi voltam, és a szüleim sivát ültek [lásd: gyász, süve]. Úgy gyászoltak, hogy csupán a földön ültek hét napon keresztül. Zsidó szokás szerint nem főztek, a szomszédok és a rokonok látták el őket különböző ételekkel és süteménnyel. A gyászolás többi részletére sajnos nem emlékszem. Az anyai nagyapám, Feldmár Ferenc is nagyon siratta az öcsikémet, mert ő volt az első fiúunokája, és ráadásul a szüleim nagyapám után nevezték el Ferikének [A hagyományt tartó zsidóknál a gyermek nem kaphatta élő hozzátartozójának nevét. Lásd: névadás. – A szerk.].

Schultz Irénke, a középső húgom 1926. április 25-én született Negyeden. Mancika húgom, akit Margónak szólítottunk 1928. vagy 1927. szeptember 14-én született Negyeden. 6-7 éves voltam, mikor Margó született, mindig én voltam a második anyja. Én tologattam, én ajnároztam.

Irénke, a középső testvérem fogtechnikusnak tanult Komáromban. Amikor befejezte a tanulmányait, ott maradt Komáromban az Újvári és Kreška laboratóriumában dolgozni. Újvári magyar származású volt, Kreška cseh ember. Irénke gyönyörűen tudott hegedülni, akárcsak apám. Irénke is mindig a hegedűt fogta. Négyéves korában apám odarendelte a cigányprímást, Vízvári Lacit. Naponta bejárt hozzánk, és délutánonként foglalkozott Irénkével. Persze az órákat megfizette neki apám. Irénkének először kis hegedűje volt, aztán apámtól kapott egy nagy hegedűt. Olaszországból is hozott neki gyönyörű hegedűt. Komáromban is fellépett.

Margó [Vág]Sellyén járt polgári iskolába, aztán egy ottani kalapszalonban kitanulta a szakmát, és ott is dolgozott később. Ez a kalapszalon a főutcán volt azon az oldalon, ahol jelenleg a körzeti hivatal van, nem messze tőle. Mancikának két főnöknője volt, Gelb Rózsi és Paula, akik testvérek voltak. Nem vagyok benne biztos, hogy zsidók voltak-e, de nagyon kedvesek voltak. Amikor rossz időjárás volt, a húgom náluk hálhatott. Margó művészien tudta a kalapokat készíteni. A „Margó-kalap” lassan fogalommá vált. A vevőkkel is jól tudott bánni, jó fizetést is kapott. Apám mindig azt mondta, hogy Vácon nyit neki kalapszalont, mert oda nemcsak vonat jár, hanem Vácon hajóállomás is van.

A szüleim betartották a zsidó hagyományokat, de nem neveltek minket szigorúan a zsidó vallás szerint. Szabadon választhattunk magunknak házastársat, nem hangsúlyozták, hogy zsidó férfit muszáj választani. Irénke nagy magyar volt, mindig Komáromba húzta a szíve, nem is akart soha szlovákul tanulni.

A háború alatt Pesten éltem, mert 1939-ben felvettek az ápolónő-tanfolyamra az Egészségügyi Orvos Továbbképzőbe. Mivel erre az iskolára nagyon sokan jelentkeztek, apám felhívta egyik pesti orvos ismerősét, hogy segítsen nekem. Amikor három év múlva befejeztem a tanulmányaimat, férjhez mentem Neumann Gyulához, aki a kórház alkalmazottja volt, és Pestről származott. A kórházban laktam egy darabig. Sorban érkeztek a vonatok, tele sebesültekkel. Egyiknek szilánk volt a fejében, a másiknak hiányzott a lába, néhányan alig éltek már, de voltak olyanok is, akik útközben meghaltak. Annyit mindig megtettem, hogy a haldokló helyett levelet írtam a családnak. Egy falusi asszonynak fontos, hogy otthon ápolja halálosan beteg férjét, vagy legalább otthon temethesse el. Gyakran megírtam a katonák hozzátartozóinak, hogy jöjjenek el érte Pestre, mert itt közös sírban temetik el a halottakat.

A férjemmel mint diáklány ismerkedtem meg. 13 évvel volt idősebb nálam. Én a szülészeten dolgoztam. A főnővér kölcsönadott engem a gégészeti osztályra, ahol öt gyereknek kivették a manduláját. Elküldött engem fagyiért. Neumann az irodán dolgozott, ő felügyelt a rendelésekre. Biztosan megtetszettem neki, mert még mi is kaptunk fagyit, kávésat és vaníliásat. A gégészeten nem értették, miért kaptunk ennyi fagyit. Aztán nem láttam őt, nem is gondoltam rá, de mondták, hogy keresett engem. Végül a kórház kertjében találkoztunk.

Egy év múlva összeházasodtunk. Igazából nem gondoltam én még a férjhez menésre, inkább dolgozni akartam. Csak azért házasodtunk össze, mert mindenkinek be kellett vonulnia. Gergely, a férjem unokabátyja, aki gazdasági igazgató volt a kórházban, szintén azt mondta, hogy jobb lesz, ha összeházasodunk. Fél évig fogom kapni a fizetését, lehet, hogy a fronton is könnyebb lesz majd neki, ha megnősül. A lakodalmat Pesten tartottuk, megérkeztek a szüleim és a húgaim is. A Csáky utcai [jelenleg Hegedűs Gyula utca – A szerk.] neológ templomban tartottuk az esküvőt. Az apám is meg a munkaadónk, a kórház is úgy akarták. A szertartás magyar nyelven folyt, a Hevesi főrabbi adott össze bennünket, orgonaszó mellett. Apósomék a Nyugati pályaudvar mellett laktak Pesten. A lagzin apósom hegedült, gramofon is szólt. Csak a rokonságot hívtuk meg, de mindenki eljött. A kórház személyzete is eljött, de azért nem éhezett senki, mert bőrönddel hozták a túrós rétest, a szilvóriumot, a negyedi halat. A sógornők kirántott halat sütöttek.

A férjem 1907. szeptember 23-án született Pesten. Az anyanyelve magyar. Pesten járt gimnáziumba. A harmincas években diétás főnök volt a kórházi konyhán. Nagyon tudott számolni. A kórháztól ingyenes mozijegyet is kaptunk néha, de előfordult, hogy nem mehettünk el, mert még este kilenckor is dolgoznia kellett.

Anyósomnak a bátyja nyugalmazott ügyvéd volt. Az idősecske Róza néni meg a Jakab bácsi befogadtak a lakásukba, a Szent István körút 13. szám alatt, volt ott hat vagy nyolc szoba… A két öreg megörült, hogy odamentem, bevásároltam és segítettem nekik. 1944-ben indult a „nagy hajrá“ – a zsidókat elkezdték munkaszolgálatba toborozni. Tizenhattól negyven évesig mindenkinek munkába kellett állnia, katonagombokat varrni, gyárakba, főzni stb. A házban több zsidó asszony is lakott. Értünk jöttek a katonák meg rendőrök. A munkaszolgálat kötelező volt, de azért választhattunk több lehetőségből, hol akarunk elhelyezkedni. Kitaláltam, hogy menjünk főzni a ferencvárosi pályaudvarra a magyar vasút alkalmazottjainak. Valójában nem kellett ott főzni, csak tisztogatni, de olyan helyen éhen nem halhatunk. Egy Parádi nevezetű vasutas vitt el oda. Haza nem lehetett menni, mert a bombázás miatt nem jártak villamosok. A konyhán körülbelül 12 zsidó vagy kommunista nő dolgozott, a többiek künn a síneket tartották rendben, és szedték az ólmot, ami a bombák után maradt. Az ólmot a magyar hadsereg újrahasznosította. Nagyon sok munkaszolgálatos férfi dolgozott ott. A konyhán sokkal jobb volt a munka, mint a nőké, akik a mozdonyokat pucolták, olajozták kint a forró napon. Zsuzsi néni, a főszakácsnő kiválasztott engem, hogy segítsek az ebédet feltálalni. A merőkanállal 2000-szer merítettem a levest. Azt hittem, hogy kiszakad a karom. Később Zsuzsi néni megbízott engem és egy másik lányt, mert fiatalok és csinosak voltunk, hogy a tiszteket szolgáljuk ki. Azok a magasrangú katonák nem szenvedtek semmiben hiányt, minden este kurvákat hoztak magukkal. Reggelre sok csikk meg női bugyi hevert mindenfelé.

A második világháború alatt a testvérem, Margó eljött hozzám Pestre. Elmentünk a Corvin áruházba a Rákóczi úton. Megtetszett neki egy drapp kosztüm zöld selyem gallérral. Vékonyka testalkatú volt, illett neki. Nem volt elég pénze, ezért felajánlottam, hogy kölcsönzök neki. Az eladó odahívta az igazgatót, aki a Margónak manökeni állást ajánlott fel, mondván, hogy nagyon fellendítené az üzletet egy ilyen manöken. Margó már nem dolgozott sehol, a Gelb testvérek kénytelenek voltak bezárni a kalapszalonjukat a háború miatt. Nem kellett a kalap, a divat senkit sem érdekelt, mindenki bevonult, nem volt mit enni. Megkapó jelenség volt, az a szőke haj, az ujjára csavarta, sosem kellett neki fodrász, nem is rúzsozta magát. Nem volt magamutogató típus, így sajnos nem is fogadta el az ajánlatot, pedig ha akkor ott marad, még ma is élne. Pesten könnyebben lehetett bujkálni, és sok zsidó menekült így meg.

A testvéreim lágerban haltak meg. Irénke fogtechnikusként dolgozott Komáromban, amikor elvitték lágerba. Margót is elvitték Negyedről. Miért nem maradt Pesten? Akkor az utolsó percben – még megvan az anyámnak a levele – hazajött Negyedre, mert anyás volt, az volt a veszte. Túlélte volna a háborút. Gyönyörű lány volt, 16 és fél vagy 17 éves volt akkor. Sarlachot kapott az auschwitzi lágerban, még élve vitték a kemencébe. Föltették az autóra magas lázzal, még életben volt.

A Horthy-korszak alatt kommunistaellenes hangulat uralkodott. Szedték Pesten a kommunistákat meg a zsidókat. Mégis mindenhol rosszabb volt a helyzet, mint Pesten. Itt maradtak életben legtöbben. Egyszer el akartak vinni bennünket is a ferencvárosi pályaudvarról. Jöttek nyilasok meg a kakastollas rendőrök [Kakastollat a csendőrök viseltek, akik viszont speciális eseteket kivéve nem léphették át rendőrőrssel rendelkező települések (városok) határát. Lásd: csendőr. – A szerk.]. Az összes zsidót és kommunistát buszokba terelték. A KISOK-pályára, Újpestre [A KISOK-pálya Zuglóban volt. – A szerk.] akartak vinni minket. Itt már várták a zsidókat és a kommunistákat a vonatok, amelyek továbbszállították volna őket. Persze, mi nem is sejtettük, hova kerültünk volna. Aztán leszálltunk egy helyen a városban, és a járdán ültünk estig. Már messze jártunk, mikor a Parádi botrányt csapott, mondván, ha minket elvisznek, akkor éhen halnak, mert nincs senki a konyhán, a leventék megszöktek, a 15 éves kölykök fognak ott pucolni? Az ilyen emberek voltak azok az igazak, akik zsidókat, katonaszökevényeket mentettek meg. Énekeltük mindig, hogy „Három mázso burgonya, félig sincs megpucolva. Ha Parádi tudna rúla, leesne a dunna rúla”.

1944 vége felé már naponta bombázták a ferencvárosi pályaudvart [lásd: Budapest bombázása]. Ada, a férjem unokatestvére eljött értem, így elkerültem a Sóváry szobrászművészhez [Sóváry János (1895–1966), szobrász, portrék, köztéri szobrok, sportplasztikák alkotója. – A szerk.], aki Zuglón lakott. Sóvárynak a kislánya, Katinka három hónapos volt akkor. A művész felesége a nyilas irodában [lásd: nyilasok] dolgozott. Gyakran hosszabb időre is elmaradt Budán. A babával ezért én törődtem, attól jobb helyem nem is lehetett. A kislánynak Karády volt a keresztanyja. Pesten nem lehetett tejet kapni, és Karády, ha tudott szerezni tejet meg tejport, mert ugye az színésznő volt, elhozta a babának. Meg is halt volna éhen az a három hónapos baba. Amikor csak tudott, eljött, és megdicsért: „Nagyon szép a baba, nagyon jól csinálod.” Az édesanyja is hazajött néha, az nem szólt semmit. Olyan szomorú szép nő volt. Karády ruhát, gyönyörű sálakat adott nekem. A háború vége felé, mikor már nagyon bombáztak, a sógornőm elvitt a pesti lakásukra.

Apám a lágerból küldött képeslapot. Nem volt címük, csak a tábori posta működött. Nem írt igazat. Németül írt, hogy a saját szakmájában, az építészetben dolgozik. Nem Auschwitz volt feltüntetve a cím helyén, hanem Svájc, Waldsee. Az Svájcban van, egy gyönyörű város [Randolph L. Braham „A népirtás politikája. A holokauszt Magyaroszágon“ (Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003) című könyvének glosszáriumában olvasható: „Waldsee: a deportálandó magyar zsidók lecsillapítására a nácik által kitalált helynév. A deportált zsidóktól, akik közül sokat mindjárt elgázosítottak, megkövetelték, hogy e »helységet« feltüntetve írják meg haza, hogy jól vannak.” Egyébként van egy Waldsee nevű település Dél-Németországban, Svájcban nincs Waldsee. – A szerk.]. Senki nem tudta, hogy hová vitték, és hogy Lengyelországban haláltáborok léteznek. A férjem a frontról küldött tábori lapokat. Munkaszolgálatos volt a vasúti századnál. Ahol lebombázták a síneket, ott építették, hogy tudják a katonákat szállítani a frontra. Erdélyben dolgoztak. Azt mesélte később, hogy egész Csíkszentkirályig építették a vasutat. Erdélyben nagy szegénység volt akkor. A koldusok tizennégy éves lányaikat árulták a katonáknak. Csak tábori szám alatt érkeztek az uram levelei, amelyekbe sosem írhatott konkrét dolgokat a tartózkodási helyéről és a helyzetéről. Általában azt írta nekem, hogy jól van, nagyon szeret, és hogy vigyázzak magamra.

Az összes negyedi zsidót deportálták [Negyed az első bécsi döntést követően átmenetileg visszakerült Magyarországhoz. – A szerk.]. Magyar csendőrök lovas kocsikon vitték őket a [vág]sellyei vasútállomásra. A szomszédjaik mesélték ezt, akik egész [Vág]Sellyéig mentek velük. A zsidók nem tudták, hova mennek. Azt hitték, munkaszolgálatba szállítják őket, és a háború után majd hazatérnek. A szüleimet és a testvéreimet a lágerba vitték. Akik utoljára maradtak Auschwitzban, azoknak volt a legjobb dolguk, mert a tapolcsányi rokonok, akik főnökök voltak a konyhán, maguk mellé vették őket. Irénke az édesanyámmal dolgozott a konyhán. Nem szállították őket tovább gyárba, hanem végig ott maradtak Auschwitzban. Mancika még élt, sarlachja volt, amikor feltették egy autóra. Még élt, amikor a halálba vitték. 1944 novemberében Himmler utasítására a németek felrobbantották az auschwitzi gázkamrákat, hogy ne maradjon semmi nyom. [Auschwitz II-ben, azaz Birkenauban, ahol a magyar zsidókat meggyilkolták, négy létesítmény (gázkamrák és velük egybe épült krematóriumok) működött. A IV. számút az 1944 október 7-i fogolylázadás során robbantották fel a felkelők, a II., III. és V. számút Himmler parancsára 1945 januárjában. 1944 őszén még nem robbantottak, de november első felében leszerelték és elszállították az alkatrészeket. Ekkor már nem folyt tömegmegsemmisítés. – A szerk.] Ezek a zsidók mind ott haltak meg. Anyámat és Irénkét valószínűleg kivégezték. Amikor az amerikaiak elfoglalták a táborokat, sok felszabadult zsidó halt meg, mert a hosszú éhezés után megették a húskonzervet. Apámnak is valószínűleg ez volt a sorsa. Egy sóki származású kommunista nő mesélt nekem a családomról. Ápolónőként dolgozott az auschwitzi koncentrációs táborban, megmenekült, és a háború után hozzáment egy negyedi zsidóhoz. Amikor rákérdeztem, mi történt az édesanyámmal, azt felelte, hogy „Az anyád már ott ment ki a füstben a kéményből”. Már annyira nem volt szíve, az átélt események miatt elfásultak az érzelmei. Borzalmas dolgokat csináltak a koncentrációs táborban. Azt mesélte, hogy nyugtatók és narkózis nélkül vették el a gyermekeket az állapotos nőktől és kísérleteztek velük.

Élt Negyeden egy jövendőmondó púpos zsidó kocsmáros. Akadt olyan is, aki röhögött, mikor vitték a zsidókat. Azt mondta ez a kocsmáros: „Ne röhögjetek, mert benneteket is el fognak vinni.” Akkor ismét kinevették: „Hát hová vinnének minket, mi itt születtünk, Negyeden.” A kocsmárosnak igaza lett. Nemsokára, 1948-ban kezdetét vette a magyarországi és csehországi kitelepítés [lásd: szlovák-magyar lakosságcsere].

A háború vége felé az uram az egyik bajtársával, akit, azt hiszem, Betlen Jánosnak hívtak, elszökött a hadseregtől. Sajnos, már nem emlékszem, hogyan sikerült nekik. A férjem azt mesélte, hogy egy magyar–orosz szótár mentette meg az életét. Valahol szerezte vagy kapta, és belerakta a hátizsákjába. Mély árkokban húzódtak meg, hogy ne találják meg őket az orosz katonák. Egy kirgiz katona viszont rájuk lőtt a tankból, és eltalálta a hátizsákját. Az a nagy szótár meg felfogta a golyót, és így az uram is megmenekült. Az ellenséges katona kiszállt a tankból, és mikor észrevette, hogy a férjem túlélte, még kenyeret is adott nekik. Aztán elkérte az uramtól a szótárt, mert úgy gondolta, hogy jól jön még az neki Magyarországon. Munkácson olyan nagy házakba mentek be, ahonnan elvitték a zsidókat, svábokat, ruszinokat, magyarokat. A pincékben üres üvegeket találtak. Ezeket kimosták, és eladták a patikusnak. Munkácsról Debrecenbe lehetett menni. Az uram abból élt, hogy inget mosott az orosz katonáknak, és éjjelenként az autókaravánt őrizte élelemért. Onnan aztán hazajött Pestre. A kórházból sokan ismertek, így valakitől megtudta, hogy élek. Meg is talált engem Pesten. Az anyósoméknál bujkáltam Adával, a férjem unokatestvérével. Ada Karádynak volt a barátnője. A pincében éltük meg a felszabadulást. Azért mentünk le oda, mert Ada félt, hogy lebombáznak.

A háború után nem mentünk rögtön Negyedre, hanem Debrecenbe utaztunk. Az uram ugyanis tartott az orosz katonáktól, akik valószínűleg még Negyeden tartózkodtak. Egy idő után viszont hazamerészkedtünk. Felültünk egy vagonra, amely szenet szállított. A férjem egy mélyedésbe terített nekem pokrócot. Ott majdnem az egész utat végigaludtam. Talán három-négy napig tartott az út [Vág]Sellyére. Egy királyfai bácsi is utazott velünk. Azt mesélte, hogy Erdélyben ragadt, mikor kitört a háború. Nagyon kedves öregember volt, ellátott minket kenyérrel és a sonkával.

1945-ben jöttem vissza Negyedre. Nem emlékszem pontosan, melyik hónapban érkeztünk haza, de tél volt, azt tudom. Egy üres ház várt minket. A szülői házunkból és a fatelepről mindent szétloptak és elhordtak a falubeliek. Még a kerítést is szédszedték. Az udvaron volt egy kemence, amelyben anyám és Zsófi néni kenyeret és süteményt szokott sütni. Azt is lebontották. A szüleim háza Negyeden elég rossz állapotban volt, orosz és román katonák laktak benne, a falat is bemaszatolták. A szomszédaink azt mesélték, hogy a falubeliek az egész könyvtárunkat elégették. Nem látták, ki tette, mert a gyerekek sem mertek a nagy zsivalyban kimenni.

Negyedre rajtam kívül tíz zsidó férfi tért vissza, asszony nélkül. Nem sokáig maradtak itt, Palesztinába vándoroltak ki. Volt, aki megnősült, negyedi nem zsidó lányt vett feleségül, aztán feleségestül kivándoroltak. Ezek a férfiak fiatal lányokat vettek el, a nők pedig követték a bizonytalanságba az idősebb férjet. Én nem akartam Negyeden maradni. Csak azért jöttünk a férjemmel haza, hogy a szüleimet lássam. A családomból nem tért vissza senki. Nem maradt senkim Negyeden. A férjem Pozsonyban kapott munkát, csak ezért maradtunk. Az oroszok Pozsony mellett, Ivánkán egy kacsafarmot építettek. Negyedről már többen dolgoztak ott, egy évig ő is ott volt alkalmazásban. Innen egy pozsonyi építési vállalathoz került, amely az épületek felújításával foglalkozott. Az uram 35 évig mint raktáros dolgozott. Csupán olyan munkatársat tűrt meg, aki nem lopott.

A háború után minden megváltozott. Apám mindig azt mondta: „Építek neked valahol Pesten egy kis házat, hogy ne kelljen lakbért fizetned. Megállj, milyen szép lesz!” A háború mindenemet elvitte. Elvették az apai nagyapám, Schultz Sámuel házát, ledöntötték. Az anyai nagyapámnak nagyon sok földje volt, azt is elvették. Szegény maradtam, árva lettem.

A háború után hazajöttünk. A szüleim házában laktunk Negyeden. Nagyon rossz állapotban volt, de sokat dolgoztunk, lassan rendberaktuk és berendeztük. Az apai házhoz nagy fatelep tartozott, ahol dolgozott egy Drinóci nevezetű ember, aki Nagyfödémesre nősült. Hazajárt Negyedre. Azt tanácsolta, hogy ültessük be a kertet. Hozott magot, az első paprika, amit kitermeltünk, sötétzöld volt. Negyeden már termeltek paprikát előttem, de nem sokat. Inkább hagymát, káposztát és újkrumplinak való krumplit ültettek. Drinóci elvitte a szép paprikát, Szentendrén eladta, a paprika apraját meg eladta a gyárban, ahol káposztát savanyítottak. Sok pénzt hozott, a férjem annyi fizetést nem kapott.

Közben Ilus néni – egy negyedi ismerősöm – megtanított tyúkot ültetni. Egy tanyáról hoztak nekem a férjével olcsón két negyven kilós malacot. Kellett a zsír, hús meg a kolbász, az embereknek enniük kellett. Megtanultam libát tömni, baromfit nevelni. A libamájat eladtam a [vág]sellyei Blau jéggyárnak, amely még gyerekkoromban nyílt meg a vonatállomás közelében, a mai temető területén. Többet kaptam a májért, mint az egész libáért.

A férjem családja mindig összetartott, és senki nem volt a másikra irigy. A Neumann család Námesztóból [Námesztó – Árva vm.-ben lévő, túlnyomórészt szlovák anyanyelvűek által lakott kisközség volt, 1910-ben 1600 lakossal. – A szerk.] származott, ott született az anyósom, apósom. Nagy éttermük volt közvetlenül a lengyel határon, még ma is emlegetik a rokonok, akik arrafelé járnak, hogy még áll a „Piváreň u Neumanna“ [Neumann söröző – A szerk.]. A tulajdonos ugyan már más, de a név megmaradt. Anyósomat Goldstein Dáliának hívták lánykorában. Nagyon szép asszony volt az anyós, szőke. Az apósom neve Neumann Simon. Magas, csúnya, hosszú fekete hajú, de elegáns ember volt. Bakombardot [Pakombart: pofaszakáll, oldalszakáll; német – A szerk.] és szakállt is viselt. Iskoláit érettségivel végezte, ez nem volt mindennapos dolog akkor. Anyósommal Námesztóban házasodtak össze, majd felmentek Pestre munkát keresni. A Sas utcában egy kendő-nagykereskedésben kapott állást mint főkönyvelő, jól is ment nekik. A házasságból hét gyerek született, de jött az első világháború, elszegényedtek. Az otthoniak [námesztóiak] drogériát nyitottak nekik Pesten. A gyerekek szétszóródtak a nagyvilágba, Párizsba és Palesztinába. Gondolom, az uram családja már nem volt annyira vallásos, mert a férjem már nem tudott a zsidóságról szinte semmit. A gyerekeinket is katolikus templomban kereszteltette meg Pesten [Ebből akár arra is lehet következtetni, hogy a férj vagy már a szülők kitértek és katolizáltak. De az is lehet, hogy a zsidókkal a holokauszt során történtek miatt döntött úgy a férj, hogy megkeresztelteti a gyerekeket. – A szerk.].

A férjem lánytestvérei Párizsba kerültek. A legöregebb nővére, Neumann Blanka a banánbehozatali társaság hivatalában dolgozott, ott ismerkedett meg Hajekkal, aki hajóskapitány volt. Boldogan éltek, megszületett a kislányuk, az Ada. A második világháború alatt Hajekot a francia vizeken megölték. Blanka Franciaországban házat, pénzt és nyugdíjat kapott, ott is maradt, és mint varrónő kereste a kenyerét.

Neumann Ilonkának, a férjem másik lánytestvérének egy nagyon híres pesti szabó volt a férje, Bernard Bélának hívták. Béla bácsinak nem volt zsidó származása. A második világháború alatt Jugoszláviába vezényelték, ahol Tito  [lásd: Josip Tito] házi szabójává nevezték ki. Szolgálataiért Tito húsz hold földet ajándékozott neki Óbecsén, de ő szabó volt, és nem paraszt. Jugoszláviából egyenesen Palesztinába mentek, mert otthon nem volt munkájuk. Palesztinában egyáltalán nem volt igény a munkája iránt, az nem az ő világa volt. Robert fiuk négy éves volt akkor. Vettek egy kis házat, Ilonka ott maradt Izraelban, Béla elment Párizsba. Be is vették egy angol szabóságba, mert kiállta a próbát. Így már egy kis pénzhez jutott, ki tudott venni egy lakást, munkája már volt. Ilonka eladta Izraelban a házat, és mindnyájan utánamentek Párizsba. Robi fiuk megtanult ivritül és angolul. Magyarul is tudott.

A férjem a zsidóságról nem tudott semmit. Elküldték egyszer a maceszgyárba. Vajas kenyeret evett, nem tudta, hogy egy morzsának sem szabad ott leesnie, ugyanis a kenyérben élesztő is van, nem tudott az semmit a zsidóságról. Azok, akik a családunkból Námesztóból származtak, nem voltak vallásosak. Az apjuk azt tartotta, hogy ne higyjenek a rabbiknak, mert azok mind csalók. Annyi szerencsétlenség érte őket, rájuk zúdult a hegy, koldusok voltak, szegények, azoknak hiába mondták, hogy imádkozzatok, majd a másvilágon… Ha zsidó volt, ha nem volt zsidó, ezeknek a vérükben volt a hitetlenség.

Nem tartottuk az ünnepeket és szokásokat. A zsidó ünnep is cirkusz, a keresztény ünnep is cirkusz, csupa üzlet az egész. Húsvétra a tojást veszik, karácsonykor a karácsonyfából és a szaloncukorból gazdagodnak meg. Az apósom szerint minden ünnep kész üzlet. A keresztény temetés is cirkusz, minek a koszorú annak, aki nem él.

Két gyermekem született. A lányom, Neumann Sonia 1947. április 23-án született Negyeden. Otthon szültem, mert nem volt kórház. A fiam, Neumann Peti 1949. december 23-án született Negyeden. Az uram Pesten kereszteltette meg őket.

Sonia nagyon jól tanult. Óvónőképzőbe járt Modorban. Mindig óvónő szeretett volna lenni. A papának nem tetszett, de nem lehetett lebeszélni róla. Miután befejezte a tanulmányait Modorban, Pozsonyban talált helyet. Ott tanított egy évig, de nagyon alacsony volt a fizetése, 900 koronát kapott. Nyáron Párizsból megérkezett az Ilonka, a férjem lánytestvére és a fia, Robi, akik meghívták Párizsba.

Akkor már az egész pesti Neumann család kiment Párizsba. Az óvoda igazgatónőjének a férje zenész volt, s a társaival folkkoncertre repültek Párizsba. Sonia még maga sem tudta, hogy végleg elmegy, nyaralni indult, nem is vitt téli holmit. A papa megérezte, azt mondta, hogy Sonia soha nem jön vissza. Sonia Párizsban 32 évig idegenvezető volt. Nyugdíjas korában nyitott egy ékszerbutikot. Sonia nem igazi üzletasszony, azt nézi, hogy tiszta legyen a kő, szép legyen a kirakat, de nincs rábeszélő tehetsége.

Én is szerettem volna a lányomat meglátogatni. Galántán volt egy rendőr, aki csak azoknak adott utazási engedélyt, akik fizettek neki. Nekem nem volt se apám, se anyám, senkim, aki segítsen, nekünk csak a négy kezünk volt. Ez a rendőr azt mondta nekem: „Maga csak szeretne Párizsba menni! A lánya is már ott van, a sógornői ott vannak, maga csak maradjon!” 1971-ben megszületett a Natalie unokám Párizsban, de nem mehettem ki a lányomhoz. Csak amikor két és fél éves volt az unokám, akkor vigyáztam rá Párizsban egy hónapig.

Sameš Oskar, Sonia ura, 1943. július 20-án született Cziferben [Czifer (Cífer) – Pozsony vm.-ben lévő kisközség. – A szerk.]. Elment a lányom után Párizsba, és ott házasodtak össze. Két lányuk született, Natalie és Laetitia. Natáliának két lánya született, Stacy és Claiton. Sonia katolikus, a gyerekei is. Mindegyiket Párizsban, katolikus templomban keresztelték meg. Nem beszélnek vallásról. Natalie sem vallásos.

Péter fiam víz- és gázszerelőnek tanult Pozsonyban. A szakmája egyáltalán nem érdekelte. Hanyag volt, nem szeretett tanulni. A kommunizmus alatt a szerelők jól kerestek. Jelenleg zöldséget vásárol fel, dinnyét árul a pozsonyi „Miletič” piacon. Tonka Anna, a felesége, [érsek]újvári, nem zsidó. A házasságból egy fiú született, Erik. Nagyon elfoglalt, 21 éves. A vallás sosem volt fontos számára. Sem a fiam, sem az unokám nem hívők. Az én hitemet tiszteletben tartják. Én hívő ember vagyok, mert hiszek az egy Istenben, de nem tartom magam vallásos zsidónak. A holokauszt által árva maradtam, és nem ápoltam úgy a zsidó hagyományokat, mintha a szüleim éltek volna. A gyermekeimet sem neveltem vallásosan.

A fiamat és az uramat a sportújság érdekelte. Az uram sakkújságra fizetett elő, egy regényt életében el nem olvasott, de újságot annál többet. Én mindent olvasok, az összes Dumas-t, az Üvöltő szeleket [Emily Brontë], Thomas Mann, Hemingway összes műveit. Gyakran a galántai és a [vág]sellyei könyvtárból is kölcsönöztünk könyveket. A gyerekekkel az apjuk foglalkozott. Sonia is nagyon szeretett olvasni.

A férjem a második világháború előtt az MTK-ban futballozott Pesten, úszott és motorozott. Szeretett színházba is járni. A háború után nem értem rá sportolni és nyaralni, pénzt kellett keresnem, még úszni sem tanultam meg, pedig közel volt hozzánk a halastó Negyeden. Minden vasárnap délután kivittem a gyerekeket a farkasdi moziba, pedig ott mindig ugyanazt játszották. Az orosz és a csehszlovák meséket annyiszor megnéztük, hogy már a könyökömön jöttek ki.

A férjem nagy sakkozó volt. Olyan sakkozókkal barátkozott, mint például a Hrdlička doktor Peredről. Galántáról is sok sakkozó jött, meg egy peredi szakember, aki a sakkot pártolta. Nekem volt egy barátnőm Farkasdon, Kesztyűs Terézia. Sok mindenről beszélgettünk, a zsidóságról is. Zsidó imádságot is tudott fejből. Vasárnap délutánonként együtt jártunk moziba.

A szocializmus alatt a piacon kerestem a kenyeremet. Először gyümölcsöt és zöldséget árultam. Apám 1938-ban Kecskemétről 40 magyar gyümölcsfát hozott, állítólag azok a legjobbak. Amikor hazajöttem Pestről a háború után, már gyönyörűek voltak. Rengeteg barack termett, 5 koronáért vásárolták fel pálinkának. Keveset tudtunk belőle eladni a Vág mellett nyaraló cseheknek. Bitter bácsi, a volt szolgalegényünk, a pozsonyi piacra hordta az árut. Összevásárolta Negyeden a káposztát, besavanyította, és elvitte lovas kocsival a pozsonyi piacra. Mikor szültem, a felesége hozott nekem sült csibét, tortát, ezt-azt. Bitter bácsi elvitte a mi barackunkat is, később én árultam. A piacról nagyon sok pénzt hoztam. Húsz évig árultam a kertből a pozsonyi Miletič piacon. Csak a saját termésemet árultam.

Eléggé szigorú rend uralkodott a pozsonyi piacon, bárkit megbüntettek, aki nem tartotta be a szabályokat. Reggel kiírták egy táblára, hogy milyen árban árulhatjuk a zöldséget. Szerencsére a pénzszedőnővel jóban voltam. Magyar asszony volt, dunaszerdahelyi. A negyedi halastónál nagyon megnőtt karfiol, a többi kofa jóval kisebbet árult. Egy férfi, aki nyitott piros autóban jött, az öt-hat legnagyobbat kiválasztotta, én pedig tíz koronát kértem darabjáért. Mutogatott a táblára, hogy hat van kiírva. Bement az irodába panaszkodni rám. Kijött a Balázsné, megnézte a karfiolt, majd fogta a krétát, és kiírta a táblára: Extra, „desať korún” [az extra méretű, azért tíz korona].

Az egyik kofának karácsonykor ostyát is árultam, jól megfizetett. A pozsonyi lakásában aludtam. Csak az volt a baj, hogy a sütőjén rajta volt a kereszt. A kommunizmusban keresztet, Jézuskát nem szabadott árulni. Adtam neki egy tippet. Tíz ostyát árultunk egy csomagban, a tetejére olyat tettünk, amelyen nem volt kereszt, a közepébe beletettük a kereszteseket. Az ostya jól elfogyott, karácsony előtt egy nappal már nem volt mit árulnunk. Húsvétkor korbácsot és piros tojást árultam neki. A tojásfestés úgy kezdődött, hogy észrevettem, hogy a szomszéd asztalra kirakodtak a szép fejkötős morvák a hímes tojásokkal. Az villant az agyamba, hogy a mocsonoki nagymamámmal gyerekkoromban milyen szép húsvéti tojásokat festettünk. Kipróbáltam én is. Volt olyan év, hogy hétezer koronát is kerestem a piros tojással. Éjjeleken át dolgoztam, de megérte, mert két hónap alatt sem keresett annyit az uram.

A kommunizmus alatt mindenkit megaláztak. Van, aki azt mondja, hogy jobban éltünk akkor, mert olcsóbb volt minden. Azonban nem azt kell nézni, hogy milyen olcsó az élet, hanem hogy milyen megalázott az ember, mert nem csak szája van az embernek, hogy egyen. Jön egy tahó orosz vagy egy tahó magyar vagy éppen szlovák a hegyekből… Ezek a drótos tótok [A vándoriparosokat vándorló életmódjuk, szegénységük vagy csak a helybeliektől különböző szokásaik miatt sok helyütt enyhe lenézéssel emlegették. – A szerk.] lejöttek hozzánk, ezek lettek a falu urai, a partizánok. Megszállták a magyarok üzleteit, mert a magyar nem lehetett üzletes, a nyakára ültek a magyarnak. A malomigazgató is analfabéta volt, az uram állította össze helyette a kimutatásokat. Vágbesztercéről érkeztek hozzánk. Az okos embereket megalázták. A magyarokat Magyarországra meg Csehországba vitték, ugyanazt tették velük, mint a zsidókkal, csak éppen nem ölték meg őket. Betelepedtek a magyarok elhagyott házaiba. A szomszéd házba is betelepedett egy olyan házaspár. A szobában tartották a malacokat, mivel azt hitték, hogy télvíz idején megfagynak, ezért a malacokkal aludtak. Tavasszal meg látom, hogy a szomszéd kisollóval nyirkálja a szőlőfürtöket. Kérdem: „Mit csinál?” „Hát, azt mondta a szomszéd, hogy ha sok van rajta, le kell vagdalni.” A szomszéd persze becsapta. Én nem szóltam neki – „já nerozumiém” [én nem értem] –, vagdald csak, gondoltam magamban. A többségük eltűnt, csak egy-kettő maradt, aki a faluban megnősült.

Én szerettem volna kivándorolni Palesztinába. Azt mondta a Miska bácsi, az anyám bátyja: „Ne maradj itt, gyere velünk, egy család vagyunk, Negyedről is sokan mentek. Gyere velünk együtt, vonattal megyünk, a hajón megleszünk, nincs asszony, nincs rokon semmi, gyere velünk.” Annyit írta ez a Fekete Józsi bácsi, anyám sógora: „Itt ápolónő leszel, úgy meggyógyult az Adél néni [anyja nővére], gyertek a Szentföldre, itt minden gyógyító.” Az uram nem akart menni, mert nem bírta a meleget.

Az 1990-es években utaztam ki Izraelba, addig nem lehetett kimenni. Még akkor is vízum kellett. A vejem, Oszi intézte. Nagyon kíváncsi voltam Izraelra, de nagyobbnak képzeltem el. Egy vonat jár végig az országban, 150 kilométer hosszan, amilyen az ország. A repülőtér szintén kicsi volt, az első benyomásom az volt, hogy verekednek ott. Nem voltam hozzászokva ehhez a kolhozrendszerhez. Ha valaki kivándorolt, a mezőgazdaságba vették be, amíg nem talált jobbat, oda mindenkit felvettek. Ennivalót, lakást biztosítottak. Furcsa volt ez nekem, azt hittem, hogy olyan, mint az orosz rendszer. Együtt vannak, együtt dolgoznak, de azért az nem olyan. Mindenkinek van külön lakása, aki nem akar, nincs ott, nem erőszakkal veszik el a földjét, mert ott senkinek nem volt földje, az a zsidó államé. Nem értettem eleinte.

Izraelban éltek és élnek a rokonaim. Anyám bátyja, Miska bácsi visszatért a két fiával, Ferivel és Tibivel Auschwitzból. A két fiú nem akart katona lenni. Nemsokára lehetőség nyílt a kivándorlásra. Kibéreltek egy vagont, belepakoltak. A vagont fölemelték a hajóra. Anyám nővérének, Adél néniéknek, akik már a második világháború előtt kivándoroltak Palesztinába, Petah Tikvában volt a házuk egy nagy udvarral. Miska bácsiék aztán ott laktak egy darabig Adél néninél. Miska bácsi nagyon értett a tehenekhez. Népbíró is volt később a bíróságon. Jó fizetést kapott. Házat épített, telket kapott. A fia, Feri ma is ott lakik.

Katica nénim, az édesapám anyjának volt a testvére, Jókáról származott. Lánykorában nevelőnő volt, gyönyörű szőke hajú nő volt. Férjhez ment valakihez, a férjét nem tudom hogyan hívták és hogy zsidó volt-e, de azt mesélték, hogy a hajón esküdtek. Tudom, hogy Amerikában élt, van egy fia, művész, Gusztinak hívják. A címek, sajnos, elkallódtak. Katica néni már azóta meg is halhatott. Aranycsipkével szegett sapkát viselt, amikor hazajött Amerikából.

Amerikában is élt egy negyedi rokonom, Tildának hívták, anyámnak volt az unakatestvére. Elvitte egy nem zsidó amerikai legionárius, akivel Pozsonyban ismerkedett össze. Férjhez ment Amerikába, négy lánya született, és egy kis kantint nyitott. Nem tért vissza, ott halt meg Amerikában. Anyámmal levelezett, fényképeket és csomagot is küldött.

Közvetlenül a rendszerváltás után, 1989 után nem történt semmi, még azután is kommunizmus volt. Kérvényt be nem adhattál, semmit nem intéztek el. Egymásnak segítettek, úgy volt az – aki akkor neked jót csinált, nos add vissza a jót, minden le volt tagadva… Most érzem csak a változást, hogy 2004-ben az Európai Unióba került Szlovákia.

Például az anyai nagyapámnak sok földje volt, azt mind elvették. Én nem kértem vissza, mert a fiam a kertet sem tudja bedolgozni. Az apai nagyapám házát ledöntötték, helyette felépítettek oda egy tűzoltószertárt. Ott állt pár évig, aztán eladták a telket. Megvette volna egy szlovák kommunista nő. A telek az artézi kútnál van, az a legjobb hely, ott akármit árulsz, minden megy. Százezer koronát adott volna érte zsebből, hogy a barátnőjével egy ruhaüzletet fog nyitni. A helyi polgármester azt mondta, hogy nem lehet eladni a telket, a tűzoltószertárat le fogják dönteni, és a helyén parkot létesítenek. Hazudott, park sem lett ott soha. Az a kommunista pedig megvette volna tőlem. Az új polgármester már nem is tudta, hogy kié meg mié a telek, a község eladta, engem meg sem kérdeztek. Két ember lakik a házban, átalakították. Hogyan vehette meg az a két ember, mikor a telek ott nincs tisztázva?!

1990-es években már szabadon kimehettem Párizsba. Nagy kár, hogy megöregedtem, mert ha most is fiatal volnék, biztosan nem ülnék itt. Farkasdon pékséget nyitnék, vagy virággal kereskednék. Most van rá lehetőség. Aki ügyes, az most megél. Hiába mondják, hogy munkanélküli. Az, aki nem talál, az nem ügyes. Ez a rendszer, ez az ügyes embereké – kapitalizmus. Mindenkinek van lehetősége, ha cigány, ha zsidó, ha paraszt, ha szegény, ha gazdag. Csak esze legyen meg ügyessége. Ma ilyen világ van. Így van a franciáknál, így van Amerikában – nem nézik, hogy néger vagy cigány, hanem hogy milyen ügyes.

Nyolc-tíz évvel ezelőtt [az 1990-es évek második felében] költöztem a jelenlegi galántai lakásomba. Negyeden mindenki nagyon elfoglalt, én meg nagyon szeretem a társaságot. Részben ezért is mentem el a szülői házamból, és jöttem ide Galántára. Gyakran részt vettem a galántai hitközség által szervezett rendezvényeken, de most már az egészségügyi problémáim miatt egyre kevesebbet járok össze a maradék zsidóval. Én voltam a legöregebb a galántai zsidó hitközösségben, nagyon megbecsültek. Galántán már alig él zsidó, aki betartja a zsidó hagyományokat. Én is csak két ilyen asszonyt ismerek. Én hiszek az egy Istenben, tehát hívő ember vagyok, de nem tartom magam vallásos zsidónak. Otthon megtartom a jeles keresztény ünnepeket is, mint például a karácsonyt és a húsvétot. A zsidó ünnepeket annyiban tartom meg, hogy eljárok a galántai imaházba, mikor a halottakért imádkoznak, és mikor meghívnak valamilyen rendezvényre. A zsidó hitközség zain adar [Zájin ódor – ádár hó 7. napja a hagyomány szerint Mózes születésének és halálának évfordulója. – A szerk.] nevezetű ünnepséget is szokott rendezni. 2003-ban negyedi, galántai, nagyszombati, pozsonyi zsidók vettek részt rajta.

Nemrég hoztak egy rendeletet, hogy aki üldözve volt meg ingyen dolgozott, kaphat kárpótlást. Valamit kaptam Magyarországtól, mert a második világháború alatt ingyen dolgoztam mint ápolónő. Gyakran le sem jött rólam a fehér köpeny, tiszta vér voltam. A Claims Conference-től kaptam körülbelül 42 ezer szlovák koronát, amit három részre osztottam. Két részét a gyerekeimnek adtam, hogy emlékezzenek az apjukra.
 

Életrajz

Sauber Bernátot, a 80-as éveiben járó marosvásárhelyi hitközségi elnököt a hozzá közel álló hitközségi alkalmazottak Berinek szólítják. Köpcös testalkatú, szigorú-komor tekintetű ember. Igazán akkor derül ki, hogy arany szíve van, ha valaki közelebb kerül hozzá. Komolyan és felelősségtudattal viszonyul kis zsidó közösségéhez. Amennyire egészsége engedi, mindig bejár az irodába az ügyeket rendezni, de különben sem tudna otthon ülni tétlenül – nem olyan a természete. Az iroda két helyisége közül az egyik az ő birodalma, amit megoszt a titkárral, Ausch Sándorral. A hatalmas íróasztalán lévő iratcsomóhalmok között remekül elboldogul, és gyakran bástyázza körül magát könyvekkel, többek között vallásos jellegű könyvekkel, amelyek az istentiszteletek levezetésénél szolgálnak neki segítségül.

Az apai nagyapámat Sauber Menyhértnek hívták, valamikor az 1860-as években születhetett. A Szilágyságból egy községből, Nagysomkútról [Nagysomkút a Szilágy vm.-vel szomszédos Szatmár vm.-ben lévő nagyközség, járási székhely volt. – A szerk.] származott. Volt két fia, Ignác és az édesapám, Heinrich. A nagyapa meghalt 1944-ben a deportálásban. Nem tudom, hogy mivel foglalkozott a nagyapám, mert amikor megszülettem, ők már el voltak válva a nagyanyámtól, tehát nem is ismertem a nagyapámat. Valamikor 1920 előtt válhattak el, először a polgári törvények szerint váltak el, utána a rabbinátus is elválasztotta őket. Én nem emlékszem rá, soha nem volt nálunk, én sem voltam nála, teljesen meg volt szakítva a kapcsolat a nagyanyám és a nagyapám között. Csak a fiúk tartották a kapcsolatot az édesanyjukkal. Nem tudom, mi történt köztük, hogy ilyen drasztikus válás volt – ez nem képezte sosem diszkusszió tárgyát. A nagyanyám, Goldstein Bella egy magyarláposi [Magyarlápos: Szolnok-Doboka vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2700 lakossal. – A szerk.] gazdag családnak volt a leszármazottja. Ez egy kis család volt, akik földbirtokosok voltak, aztán tönkrementek. Nagyanyámnak volt egy testvére Szászrégenben, úgy hívták, hogy Frenkel Ida. A nagyanyám ott lakott Magyarláposon velünk együtt. A nagybátyám, Sauber Ignác külön lakott.

Édesapám testvéréről, Ignácról, sokat nem tudok mondani. Ő kisebb volt, mint édesapám. Kolozsvári származású zsidó felesége volt, Gizi néninek hívták, zongoratanárnő volt, elég furcsa természetű volt a nő. A kapcsolat köztünk és a nagybátyám között elég távolságtartó volt. Arra emlékszem, a nagynéném olyan pedáns volt, hogy nem lehetett bemenni a lakásába, csak ha az ember levette a cipőjét, és ez nálunk nem volt még szokás, az akkori időkben ez nem létezett. Nálunk otthon és általában mindenhol fonott rongyszőnyegek voltak, nem is tudom, ha volt valakinek perzsaszőnyege. Ők nem nagyon voltak vallásosak, ritkán jártak templomba. A nagybátyám vett egy teherautót, és szállította a fát és a deszkát a magyarláposi hegyvidékről a legközelebbi állomásra, Galgóra amelyik 30 kilométerre volt Magyarlápostól. Ez egy falu, összeköttetés Magyarlápos és Dés között. Deportálás után a fia, Sauber Pál Amerikában telepedett le. A szülők a deportálásban haltak meg.

Az édesapámat Sauber Heinrichnek hívták. Körülbelül nyolc osztályt végezhetett [Az 1893-ban született apa nyilván elvégezte legalább az elemi iskolát, ami akkor 6 osztályos volt. – A szerk.], és héderbe biztosan járt. Vallásos zsidó volt. Budapesten nőtt fel, 14 éves korában került oda Magyarláposról. Volt valami rokonunk ott, s ahhoz ment, hogy tanuljon ott egy szakmát, és az ő üzletében, egy vegyeskereskedésben dolgozott mint inas, aztán megkapta a segédi minősítést, hogy kereskedősegéd lehessen. Talán nyolc évig volt ott kereskedősegéd, amíg be nem vonult katonának az első világháborúban. Őrmester volt. Részt vett a piavei harcokban [E mellett az észak-olaszországi folyó mellett fejeződött be 1917 novemberében az osztrák–magyar haderő és a német csapatok offenzívája. A kezdetben sikeres támadás 1918 júniusában meghiúsult a Piave áradása miatt, októberben pedig az olasz csapatok már a teljes haderejükkel átkeltek a visszavonuló osztrák–magyar csapatok nyomában. – A szerk.], ahol egy gátat rászabadítottak a szerbek az osztrák–magyar katonákra, elöntötték vízzel. Nagyon sokan meghaltak ott, majdnem befulladt ő is a vízbe, de végül megmenekült. Hamarább szabadult mint katona, és nem akart Pesten maradni. Hazajött és megnősült, 1919-ben elvette feleségül édesanyámat. Magyarláposon a zsidók egymás között házasodtak. A szüleim nem házasságközvetítő által ismerkedtek meg. Általában amikor sok lány volt egy családban, és nem volt jelentkező, aki feleségül vegye, vagy nem felelt meg az elvárásoknak, akkor folyamodtak csak házasságközvetítőkhöz. Édesapám, amikor megnősült, kapott hozományt. Akkor az volt a szokás, hogy az asszony hozott hozományt, és az nem is volt akármilyen kis összeg. Én nem tudom, hogy mennyi hozományt kapott az édesapám, de azzal kezdett neki az életnek, egy vegyeskereskedést nyitott.

Az anyai nagyapát Berkovits Mendelnek hívták. Ő Máramarosszigetről [Máramaros vm. székhelye. – A szerk.] származott. Jól szituált ember volt, jól menő kóser mészárszéke volt. De nem ő dolgozott, mert volt két keresztény segédje. Érdekes, hogy minden nagyobb zsidó üzletben, ahol nem bírták egyedül az üzlet lebonyolítását, ott általában segédeket vagy inasokat vettek fel, és azok általában magyarok voltak. Minden kóser mészárszék [lásd: étkezési törvények] mellett [Magyar]Láposon volt egy tréfli mészárszék is. A rituális mészárszékben csak a kóser húst árulták, illetve a marhának a felső részét, az elejét. Mi ettük a szegyet, a bordákat, amit lájterlinek neveznek jiddisül. A hátulsó részét nem volt szabad egyék a zsidók, s azt árulták a másik mészárszékben, ahova keresztények jártak. Tehát a jó húst a keresztények ették meg. Nagyapám vette a marhát, levágatta a sakterrel, bevitte a mészárszékbe. A zsidók megvették tőle az elejét a marhának, és a keresztények megvették a hátát. A marhának az elejéből kivágták a vénákat, és csak utána volt szabad árulni. A hátulsó részének annyi vérere volt, hogy azt nem lehetett teljesen eltávolítani a vértől, és ezért nem volt szabad enni a zsidóknak. [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákob angyallal vívott harcának emlékére nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. – A szerk.] Volt egy speciális zsidó ember, az ellenőr, héberül az úgynevezett mezsgiáh. Ha valaki elküldte a keresztény cselédjét húsért, a húst egy papírba becsomagolták, átkötözték spárgával, lepecsételték pecsétviasszal, és a mezsgiáh [lásd: másgiách, mesgiách] héberül aláírta, hogy nehogy véletlenül a keresztény cseléd egy darab disznóhúshoz vagy szalonnához hozzáértesse.

Az anyai nagyanyámra, Miriámra, csak úgy emlékszem vissza, mint 85 éves öregasszonyra. Most is emlékszem, ahogy ott ült a karosszékben, alig tudott már beszélni, de ő dirigálta az egész családot. Az öregasszony magyarországi származású volt, talán a Dunántúlról, még olyan akcentussal [azaz más nyelvjárásnak megfelelően] is beszélt magyarul.

Az elég nagy ház volt, ahol az anyai nagyszüleim laktak, én sokszor aludtam náluk a második világháború előtt. A háború után voltam ott utoljára, akkor még létezett, most már le van bontva. Volt vagy három-négy szobájuk. Visszaemlékszem pontosan, volt a háznak egy olyan része, ahova be volt építve egy sátorféle, egy kis zsendelyes [zsindelyes] fedél. Az megvolt úgy csinálva, volt egy hengeren egy fakerék, és azon egy kötél, ami két gerenda segítségével kinyomta a zsendélyes fedél két oldalát. Amikor jöttek a sátoros ünnepek [Szukot], akkor húztuk a kötelet, és a fedél kétfelé nyílott. Ha esett az eső, akkor visszaengedtük. Ez nagyon ritka eset volt, hogy valakinek ilyen háza lett volna. Nagyapám sátoros ünnepkor ott evett és aludt állandóan, mert ez az előírás, hogy ott kell egyen és aludjon.

Édesanyám bátyja, Berkovits Mihály nem Magyarláposon lakott, hanem Disznajón [Maros-Torda vm.-ben fekvő kisközség, 1910-ben 1500 főnyi lakossal. – A szerk.]. Elég gazdag ember volt. Volt egy szép nagy üzlete. Később az öcsém, Dezső oda került hozzá segédnek, ameddig be nem vonult katonának. Mihály felesége zsidó volt, volt egy lányuk, Dalma. Vallásos család volt, de a lányuk már kevésbé. Aztán idős lett Mihály, nem bírta. Ott halt meg az 1930-as években, Disznajón. Mihály feleségét, lányát és annak két gyerekét deportálták. Egyik sem tért vissza. A lányának a férje munkaszolgálatos volt, de nem tudok róla semmit. Ő sem tért vissza, az biztos.

Az egyik nagynéném, Indig Sára és a családja elég rossz körülmények közt élt. Indig nagynéninek volt hat gyereke, hasonló korúak voltak, mint én meg fiatalabbak. A férje, József bádogos volt, de nem nagyon ment a műhelyük. Az egyik fia kivált a műhelyből, és toronybádogos lett. Ő elég jól keresett, veszélyes is volt a munka. Az egész járásban ő volt az egyetlen, aki felment a nem tudom, vagy ötven méteres tornyokra, s mindenki nézte. Mindig kérdeztem tőle, hogy „Nem félsz, nem szédülsz el?”. „Dehogy – azt mondja –, megszoktam, mintha a földön járnék.” Sára valamelyik másik fiának a gyereke Izraelben rabbi. Indig József, Sára férje hirtelen meghalt 1937-ben vagy 1938-ban, a családot utána deportálták. Egy lány kivételével mindenki visszajött.

Volt egy másik nagybátyám, Karl Mihály, Karl Berta férje. Berta volt az édesanyám testvére. Volt két fia. Mihálynak volt két üzlete Magyarláposon, nagybani kereskedő volt, de árultak darabszámra is. Nem létezett olyasmi, amit ne lehessen nála megkapni: talpbőr, gyapot, cukor, rizs, vas, petróleum, benzin – kezdve a patkószegtől a faszegig mindent megtalált az ember. Nagyon jó anyagi állapotban voltak, elég fukar ember volt a nagybátyám. Aztán a végén nagyon tönkrementek, már lehettem olyan 15 éves akkor. A gazdag nagybátyám nem is volt már az üzletben, mert le volt paralizálódva, szegényt, emlékszem, az ágyban forgatták, pedig nem is volt olyan idős ember, ha volt 50 éves, mikor lebénult. A fia, Lázár vette át az üzletet, és utána ismét fellendült az üzlet. „Karl Mihály és fiai”, ez volt a neve a cégnek. Magyarláposon, hivatalos szerveken kívül magánembereknél vagy üzletekben nem volt telefon, csak az ő üzletének volt telefonja. Ott óriási nagy forgalom volt csütörtökön. Csütörtök délután jöttek a zsidók vásárolni a szombatra lisztet, cukrot, olajat, a kókuszdióból volt egy olyan margarinszerű, azt meg petróleumot. Egy család általában vett hat–tíz kiló lisztet. Nem kilós csomagolásban árulták, hanem voltak ilyen nagy papírzacskók, amelyeknek ilyen szája volt, s abba megmérte az ember, és abba rakta be a lisztet, és így árulták. Nem is volt előrecsomagolt liszt, csak kimérve. Egy kiló liszt 4 lej volt, nem fogom elfelejteni soha. És mindig vettek körülbelül két ilyen nagy zacskó lisztet. Vettek 4 kiló nullás lisztet, abból csináltak kalácsot, laskát, amit kellett. A makaróni ismeretlen fogalom volt akkorjában. Hallottuk, hogy létezett makaróni, de Magyarláposon hogy lásson valaki makarónit vagy kekszet az üzletekben árulni, ilyesmi nem volt. Csokoládé viszont volt.

Az egyik unokabátyám, Nemes Sándor Karl Mihály üzletében dolgozott, mint segéd. Négy segéd volt ott. Én is bementem csütörtökön segíteni a különböző munkákban, és megfizetett a Lázár unokabátyám. Egyszer azt mondja nekem a segéd unokabátyám: „Te, figyelj ide! Mikor jön Indig Jaszuf bácsi vásárolni – úgy hívták a nagybátyámat, hogy József, zsidóul Jaszuf –, a következőképpen csinálod.” Voltak ilyen hosszú ládák rekeszekkel, és a [különbözőfajta] lisztek egymás mellett voltak, és utána jött a cukor. Egyedül a cukor az mindig előre volt csomagolva, mint ma is. Azt mondja: „Figyelj ide, minden alkalommal, minden zacskó fenekére beteszel 2 kiló cukrot, beteszel egy fél kiló gyertyát – mert az kellett péntek este a gyertyagyújtáshoz – , ha kell egy pár talp valamelyik gyerekének – ő előre kivágott egy darab talpat –, beteszed egy papírba, s beteszed a fenekére, és a végére [tetejére] ráteszel vagy 3 kiló lisztet.” És akkor én lemértem a csomagot úgy, ahogy volt, 8 vagy 10 kilót, s akkor fizette 10 kiló lisztnek az árát – az volt 40 lej. Egy kiló cukor volt 32 lej volt, el lehet képzelni, nagyon drága volt a cukor. Ezt csak annak a testvérnek csináltuk, mert a legszegényebb volt. A második világháború után, amikor hazajöttem a fogságból, 1949-ben találkoztam Désen a családdal, mert aztán az egész családom: a testvéreim és a nagykereskedő unokabátyámék, Karlék is Désre költöztek. (Karl Lázár munkaszolgálatos volt valahol Ukrajnában, a feleségét és a két gyerekét deportálták, mindhárman meghaltak.) Találkoztam Lázárral, aki az üzletet vezette, beszélgettünk és visszapergettük az egész életet, mi volt Magyarláposon. Mondom neki: „Figyelj ide, Lázár, most már én is 28 éves vagyok, te vagy most 40 nem tudom, hány éves, én tartozom egy vallomással neked. Emlékszel, mikor én nálad dolgoztam?” „Hogyne” – mondja. „Elmondom neked őszintén, hogy Sanyi, az a másik segéd unokatestvérünk azt mondta nekem, hogy mikor jön Jaszuf bácsi, akkor oda be kell tenni cukrot, fahéjat, borsot becsomagolva, abszolút, ami kellett egy hétre” – egyedül az olajat, azt nem lehetett betenni. Mesélem neki, s mosolyog. Azt mondja: „Te azt gondolod, hogy én vak voltam, és nem láttam? Én láttam mindent, hogy ti mit csináltok ott együtt Sanyival.” Ő észrevette, csak tette magát angolnak. Lázár 1953-ban vagy 1954-ben kiment Izraelbe, Haifán lakott. Az első időkben éjjeliőr volt egy raktárnál, és két-három év alatt talpra állt, és egy komoly bankban tisztviselő lett.

Az anyám ágáról az egyik nagybátyám, Nemes Izsák mészáros volt. Édesanyám egyik testvérének Nemes Zsuzsának volt a férje. Öt fia volt: Géza, Lázár, Jasszi, Sanyi, Öcsi. Hárman voltak bekapcsolódva az apjának a mészárszéküzletébe, a negyedik kereskedő volt, az ötödik asztalos. Hegyvidéken főleg juhtenyésztéssel foglalkoztak a parasztok, aztán jött a tavaszi szezon, amikor kezdték a bárányokat vágni. Nemes Izsák vette a bárányokat, vágta s árulták a bárányhúst. A vágásnál én segítettem. Gyorsan ment a metszés, aztán egy bicikli pumpával beszúrtak a báránynak a lába és a hónalja alá, és levegőt nyomtak be oda, és a mészáros csak megvágta és egyből le lehetett húzni az egész bőrt. Ez a lehúzás volt az én feladatom, és ezért persze kaptam bizonyos honoráriumot a nagybátyámtól. Megvették a bárányokat márciusban, és vágtak naponta 500–1000 bárányt, azokat délután 6 órakor teherautóba rakták, jéggel és elindultak. Reggel 5 órakor Bukarestben voltak. Ott már várták a nem zsidó kereskedők és mészárosok is, és megvettek egyszerre húsz-harminc darabot.

Steinmetz Ilona, anyám egy másik lánytestvére elvált, mert a férje megzavarodott. A férj visszament [Máramaros]szigetre, mert odavalósi volt. Volt két fia. 1938-ban egy Doppeld nevű özvegyember, egy magyarláposi zsidó, aki Amerikában élt, hazajött és elvette feleségül. Idősebb volt, mint a nagynéném. Divattervező volt Amerikában, nyakkendőket tervezett. Elég jól meg volt fizetve. Akkoriban 120 dollár havi nyugdíjat kapott Amerikából, az óriási pénz volt 1938-ban. Nem tudta elkölteni még a negyedrészét sem. Ahelyett, hogy kimentek volna Amerikába, mert akkor ki lehetett volna menni, itt maradtak. Egy lánya született ettől a férfitól. 1944-ben deportálták az egész családot. A nagyobbik fia az első férjétől, Steinmetz Mózes, ő megmaradt, és Auschwitzból egyenesen Amerikába ment, és ott is él Amerikában mint ingatlanközvetítő. Találkoztam is vele 1984-ben, amikor voltam Amerikában, nem gazdag, de jól szituált ember.

A Dub Málcsi és Dub Emma családjáról nem tudok semmit. Ezek elköltöztek máshova, nem emlékszem, hova, nem laktak Magyarláposon. Férjhez mentek zsidókhoz, voltak lányaik, de nem tudom, milyen vidéken éltek. A férjek unokatestvérek voltak. Akkor nem volt ez a kapcsolattartás, és hogy utazunk ide-oda. Autóra felülni nagyon sok pénzbe került, és rosszak voltak az utak is. Mindenki saját magának élt.

Berkovits Nándort nem nagyon ismertem, mert Magyarláposról beköltözött Désre, s ott lakott. Ő volt a leggazdagabb a testvérek közül. Nagy cérnagyára meg nem tudom, milyen gyára volt Désen. Nagy szerencsétlenség történt az egyik gyerekével. Építkeztek, s az udvaron volt egy meszes gödör, ahova beöntötték a meszet, és ráöntöttek vizet. Beesett egy ilyen gödörbe, és ott halt meg szegény. Éveken keresztül ez nagyon nagy tragédia volt, nemcsak az ő családjában, hanem az egész rokonság csak erről beszélt. Én egyszer találkoztam vele 1938-ban. Emlékszem, akkor adott nekem 20 lejt. 20 lej annyi volt, mint mondjuk, 2 kiló hús. Nándor munkaszolgálatos volt. Az első feleségét deportálták, és azt hiszem, volt egy kislányuk is, akit szintén deportáltak. A harmadik gyereke Noé volt. Nándor visszatért a deportálásból, a háború után kiment Ausztriába. Ausztriában másodszor is megnősült, mert az első felesége a deportálásban meghalt. Nem volt zsidó a második felesége, nem lett gyerekük. Mikor én hazaérkeztem a fogságból, ő már nem volt itt, már Bécsben lakott. 1967-ben találkoztam vele utoljára, Haifán, direkt eljött Izraelbe, mert akart velem találkozni, s tudta, hogy megyek oda. Akkor adott nekem 300 dollárt. Ennyi volt az egész segítsége neki. Utána aztán nemsokára meghalt.

A mi családunk, azok, akik ott éltek Magyarláposon, a testvérek összejöttek minden szombat délután, de a szombati vacsorát már mindenki otthon tartotta. Az anyai nagyanyámnál tele volt az udvar kölykökkel, volt vagy húsz unoka. Ott mindenki kapott uzsonnát a nagyanyámtól. Fasírt minden szombaton volt. Azt mondta: „Mindenki annyit ehet, amennyit akar, mert mindenkinek jut kettő”. Vallásos volt, kóser háztartást vezetett. Mind Magyarláposon születtünk a testvéreimmel: elsőnek én születtem 1920-ban, utánam született Matild 1923-ban, majd Dezső 1925-ben, Judit 1926-ban, Emma 1928-ban, Zelma 1930-ban.

Az apai nagymama a családunkkal élt. Neki volt egy kis kocsmája – a szüleitől örökölte –, kocsmárosné volt mindig. Egyedül vezette a kocsmát. Nem volt neve a kocsmának. Elég tágas volt, asztalok voltak benne, s fapadok támlával. Ott árult italt, pálinkát, dohányt, cigarettát. Elég jól keresett a nagyanyám, többet keresett, mint édesapám. Főleg csütörtökön, amikor volt a heti vásár, akkor nagy dínomdánom volt: ittak és ettek. A végén aztán én is segítettem, csütörtökön kiszolgáltam az embereket. A nagyanyám kocsmájában nem volt étel. Mindenki hozott magának ételt, s aztán ott ette. Szombaton nagyanyám bezárta a kocsmáját, de kinyitotta az ablakot, oda letett, mondjuk, öt csomag dohányt, cigarettát. Voltak kuncsaftok, akik elvették a papír dohányt, s egy tányérba betették a pénzt. Ez így volt szombaton. Soha nem fordult elő, hogy valaki elvette volna a csomag dohányt, és ne tette volna oda a pénzt, pedig nem állt ott a nagyanyám. A csomag oda volt téve, ahogy elfogyott, tett oda egy újabb adagot. Volt még egy kis szálloda is Magyarláposon – volt vagy négy szobája –, és a tulajdonosnak volt egy vendéglője is. 1940-ben, amikor Erdélyt Magyarországhoz csatolták [lásd: második bécsi döntés], elvették a zsidók engedélyét [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Nagyanyám nem akarta odaadni a helyiséget senkinek, összeállt egy Strauss nevű szász emberrel, és annak a nevén ment a kocsma tovább, és aztán osztották a keresetet. Az illetőnek a felesége fényképész volt, de aztán elváltak.

A családom anyagi helyzete nem volt túlságosan rózsás, de megéltünk rendesen. Otthon üzlete volt édesapámnak. Segítettem az üzletben, főleg csütörtökön, pénteken, amikor zsúfoltabb nap volt. Az akkori időknek megfelelően volt berendezve az üzlet. Volt 4 láda az egynullás, a kétnullás, háromnullás és a négynullás lisztnek [A számok a liszt őrlésének a minőségét jelzik. – A szerk.], és külön volt a puliszkaliszt. Ki volt rakva a kávé, a cukorka, a csokoládé, a piperecikkek, amik voltak akkor: szappan, mosószappan, a Nivea krém – ez volt az egyetlen krém, ezt használta akkor mindenki. Ezt a kereskedők hozták Brassóból, mivel ott csinálták. Volt egy rész, ahol petróleum volt, literes üveggel jöttek az emberek vagy bidonokkal, és ebbe mérték a petróleumot. A bolt egy másik részében voltak a két méter hosszú vas ráfok, a szekérkerékre való ráfok, olyanok, mint az abroncs, de ezt úgy nevezték nálunk, hogy ráf. Jöttek a parasztok faluról, hogy tönkrement két keréknek az abroncsa, s akkor megvette a ráfokat. Voltak a kovácsok – ezek már inkább keresztények voltak –, betették a kereket egy speciális szerkezetbe. Megmérték pontosan a ráfot, a két végét felhevítették és összekalapálták, majd az egészet felforrósították, és ráégették a kerékre. Ez aztán kitartott éveken keresztül. Azonkívül volt patkóvas, vékony vasrudak és patkószeg, mert ha elment a kovácshoz, kellett patkószeg is, amivel felerősítették a patkót. Volt az üzletben kávé is, de kávét nagyon kevesen vásároltak.

Ott volt a házban az üzlet is, a nagyanya kocsmája is – külön helyiségek voltak –, és külön volt négy szoba, és volt egy konyha. Volt a szülőknek egy szobájuk, aztán a lányok az egyik szobában, s mi, fiúk a másikban. A nagyanyámnak külön szobája volt. Egy időben félt az öregasszony egyedül, s akkor ott aludtam nála egy díványon. Nem nagyon volt szabad menni moziba, tiltva volt a mozi, a vallás tiltja a mozit, habár egy csók is alig volt a filmekben. Este kiengedett a nagyanyám az ablakon, mert este voltak a filmek 7 vagy 8 órától. Kimásztam az ablakon. Egy zsidóé volt a mozi. Beültünk a moziba, háromszor, négyszer, ötször is megnéztem egy filmet. Kovbojfilmek voltak, és volt ez a Pat és Patason, mint Stan és Bran [Pan], csak előttük [hamarabb] vetítették. És volt még a Zigató – ez volt a filmben a főszereplő neve. Ezeket az 1930-as években játszották a mozikban.

A szomszédunkba volt egy nagyon gazdag, egy jómódú magyar család, s nagyon jóban voltunk velük. Volt nekik 3-4 tehenük. Általában minden este mentünk 3 liter tejért. Én voltam a nagyobbik, én mentem. Nagy kannák voltak és egy sajtár. Az asszonynak, aki fejte a tehenet vagy a cselédjének meg kellett mosniuk előttem a kezüket: főtt krumplival dörzsölte a kezét, mintha szappan lett volna, s vízzel lemosta. Szappannal nem volt szabad megmosni a kezét, mert a szappan zsírból készült, és a tej a zsírral nem kerülhet kapcsolatba. És ott kellett álljak végig, addig ameddig kifejte a tejet. Volt nekünk literesünk és sajtárunk, speciálisan a tejnek, nem az övékét használtuk, mert az nem volt kóser. A sajtárból a literesbe töltötte a liter tejeket, s így vittem haza.

Lehettem olyan 4-5 éves, tehát 1924-ben vagy 1925-ben, óriási nagy kivándorlások voltak Amerikába. Fel volt iratkozva édesapám is. De édesanyám nem akarta a családját itt hagyni, nem akart elszakadni a testvérektől, és nem mentünk el. Szegény édesapám, mikor már gyengébben ment neki, akkor mindig szemrehányást tett édesanyámnak, hogy „Te vagy az oka, hogy idejutottunk, mert itt maradtunk”. Mindenki, aki abban az időben elment, nagyon hamar talpra állt, és gazdag emberek lettek.

Mikor jött a világválság [lásd: az 1929-es gazdasági világválság], elég nehezen keresett édesapám, mindennek nekifogott, hogy pénzt keressen. Nagyjából sikerült neki, de azért éreztem a nehézségeket. Ez világviszonylatos válság volt, ami kihatott Romániára is. Volt egy kétéves aszály, emlékszem, nagy aszály volt, és jégverés is. Olyan problémák voltak, amiket nem lehetne csak így elmesélni, mert akkor órákig mesélhetnék. Akik tartottak cselédet, azoknak olyan 60-70 százaléka le kellett mondja, mert annak kellett lakhelyet adni, ott étkezett meg ilyesmik. Egy ideig – elég nagyfiú voltam már – volt nekünk is egy cselédünk, de utána aztán, 1932 után, már nem engedhettük meg magunknak, hogy tovább tartsunk alkalmazottat. Észrevettem, hogy kasztok voltak: voltak a gazdagok, és voltak a szegények. Voltak, akik megéltek a saját keresetükből, akik gyengébben éltek, segélyre voltak rászorulva. Hála istennek, mi nem voltunk rászorulva.

Elég vallásos volt a család. Az apai nagymama is vallásos volt, neki is volt parókája, és az édesanyámnak és az anyai nagyanyámnak is volt. Kopaszra lenyírták a hajukat, de soha nem láttam kopaszon őket, általában vigyáztak erre. Általában kendőt is viseltek a zsidó asszonyok, alul volt a paróka, és rajta a kendő. Mindenkinek [az asszonyok közül] volt parókája Magyarláposon. 15 százalékának ha nem volt parókája, a többi mindenki parókát viselt. Télen nem nagyon viseltek, télen kendőt viseltek. Apám, habár nem volt egy szakállas zsidó, de minden nap elment reggel és este a templomba. Imaszíjjal imádkozott és tálesszel. Én is minden reggel imaszíjjal imádkoztam a héderben, miután a tizenharmadik évemet betöltöttem. Nálunk nem volt szokás tálesszel imádkozni, csak miután megnősült, akkor volt kötelező a tálesz. Este nem szoktak se tálészt, se imaszíjat nem szoktak használni, csak reggel. Apám modern ruhákat viselt. Mi a ciceszt viseltük, de az ing alatt. Volt egy négyszögű anyag, az be volt vágva, és az ember a nyakába tette, s a ciceszt azt a nadrágban tartottuk. Ez elő van írva, hogy kötelező viselni egész nap, a mi törvényeink ezt szabályozzák.

Az utolsó percig, a deportálásig tartottuk a tradíciót, volt külön húsos, tejes edény. Például egy villával, amivel ettél húst, azzal nem volt szabad egyél túrós gombócot. Külön mosogatóedény volt az edényeknek. Voltak külön húsvéti edények [lásd: Pészah], ezeket elraktuk ládákba, fenn a padláson volt egy nagy láda. Húsvétkor lehoztuk a húsvéti edényeket, s akkor abból ettünk. Mi nem ettük a disznóhúst, s nem volt disznózsírunk. De kellett zsírt tárolni, s akkor mindig vettek vagy rucát vagy libát. Ősszel kezdték a libát venni. Édesanyám állandóan 6–10 libát tömött. Emlékszem a mai napig, ahogy ült szegény, és nyomta be a libáknak a torkán a kukoricát. Általában felhizlalták olyan 5-6 kilósra, nagyok voltak. A szegény családoknál, amikor télen libát vágtak, a libamájat inkább eladták a jómódú zsidó családoknak, mert a libamájnak nagy keletje volt.

Péntek reggel szegény édesanyám felkelt 4 órakor. Heten voltunk a családban, megdagasztott két teknő lisztet kifaragott, kivájt teknőkben. Nálunk rengeteg fa van azon a vidéken, s kimondottan csináltak ilyeneket. Mikor aztán már én is nagyobb voltam, én is segítettem neki, pláné mikor már kezdődött a betegsége, én mentem és dagasztottam. Az volt a szokás majdnem minden háznál, hogy az első dolog péntek reggel: sütöttek túrós lepényt. Az egy specialitás volt a zsidóknak, és annak az ízét, soha nem fogom elfelejteni, nem is ettem azóta sem ilyent. Benne volt a túró a lepényben, és forrón vagy melegen, tejfellel ették. A deci tejfellel valami rendkívüli dolog volt. Péntek délben meg volt sütve egész hétre a kenyér. Hat fonott kalácsot, bárheszt is sütött az édesanyám a kemencében, tojással mindig megkente a tetejét: kettő volt péntek este, kettő szombat délben és kettő délután vagy estefele, mert szombaton csak fehér kalácsot ettünk. A kalácsot nem tejjel csinálták, hanem csak vízzel. A masszája egyszerű volt, pont, mint a kenyéré, csak fonva volt. Péntek délután édesanyám megfőzte az ételt szombatra is [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek délben tepertőt ettünk és libamájat krumplipirével.

Este persze meg kellett a szombatot ünnepelni. Volt a péntek esti gyertyagyújtás – azt az asszony csinálta. Az édesanyám meggyújtotta a gyertyát, és megáldotta a szombatot. Az apámnak is el kell mondania egy áldást, megáldotta a fiait, és megszentelte a szombatot egy pohár borral. Abból aztán adott mindenkinek egy kortyot. Nem azért, mert nem volt bor, csak az szentelt, mindenki kellett igyon. Péntek estére volt halkocsonya, gefilte fis vagy úgynevezett falcs hal: a csirke vagy a tyúk melléből gombócokat készítettek, és ugyanúgy fűszerezték, mint a halat. Ez egy olyan édes fasírtszerűség volt. Mi a kocsonyát is édesen csináltuk, olyan édeskés volt. Még volt húsleves tarhonyával, és néha-néha valami tésztát [süteményt] is csinált édesanyám.

Voltak az úgynevezett sábesz gojok, a szombati keresztények. Mindeniknek volt 10–15 vagy 20 családja. Péntek este mindenhova ment, és rakta be a kályhákba a fát. Nálunk fafűtés volt, rengeteg fa volt, és nagyon olcsó is volt nálunk Magyarláposon. Mindig megvett édesapám tizenöt-húsz öl fát tavasszal, s az megszáradt. Ősszel, mikor már jó száraz volt, jöttek a falusi emberek, akik felvágták, és az egész színt, ahol tyúkok is voltak – mert mindennel foglalkozott az ember –, megrakták. Már péntek este előkészítette a tűzrevalót, illetve a gerjesztőt, szombat hajnalban ő jött, és mindenhol megrakta a kályhát. A sábesz gojnak volt a kötelessége, hogy másfélóránként mindegyikhez benézett, és télen tett a tűzre, mert zsidónak nem volt szabad tüzet gyújtani vagy tüzet rakni. Szombaton nem szabad főzni. Egy égő kályhára, amelyik fűtve van, nem szabad rátegyed a húslevest, hogy megmelegedjen, ellenben a hidegre ráteheted. Tehát rá volt téve a hideg kályhára a leves, jött a sábesz goj, és begyújtott, és akkor az melegedhet – minden meg volt főzve előre. A tűzről a levest le lehetett venni. Reggel meggyújtotta a petróleumlámpát, este ő oltotta el, tudta, hogy hol hány órakor fekszenek le. Elment, mindenhol lehúzta a lámpát, és lefeküdtek az emberek. Rá egy órára, mikor kezdett pirkadni vagy már nappal volt, akkor jött, és eloltotta a lámpákat. És ez így ment mind szombat estig. Ezért a munkáért minden hónap végén felszámítottak neki 4 napszámot, az 100 lej volt egy hónapban. Például 10 helyről az már 1000 lej, ami nagy fizetés volt. Mindenki akkor fizetett, ahogy megállapodtak.

Van a zsidó konyhának egy nagyon megszokott nemzeti étele, a csólent [sólet]. Az egy rendkívüli finom étel volt, minden háznál másképpen csinálták, de általában az íze majdnem ugyanaz volt mindenhol. Ez a következőképpen készült: betettek egy nagy fazékba paszulyt, zöldséget, húst, zsírt [libazsírt], és fedővel befedték. Péntek délután oda kellett vinni a pékhez, aki a szombat beállta előtt kivette a szenet a kemencéből, ami át volt forrósodva, és betette az összes fazakat, száz vagy százötven fazakat. Belekerült 5-6 lejbe egy ilyen fazék, függött a fazéknak a nagyságától, hogy mennyi helyet foglal el a kemencében, s annyit kellett fizetni. Mindenki ismerte a saját fazékját. Utána betapasztotta a kemencének a száját, hogy a meleget tartsa, és az ott főtt lassan-lassan egészen szombat délig. Láposon csak két család volt, akik nem tartottak kóser háztartást, két ügyvéd: dr. Bíró Samu és dr. Harnic. Ezek abszolút nem voltak vallásosak, sosem jártak templomba, nem ettek kóser dolgokat. S ami érdekes volt, csólentet azért csináltak, de valószínűleg disznóhús volt benne. Mikor hozták a fazakukat, azt átborították egy nagy fazékkal, és úgy tették be a kemencébe, hogy a tréfli gőz ne menjen át.

Szombat reggel nem volt szabad reggelizni addig, ameddig az ember nem ment templomba. Körülbelül dél vagy 1 óra lett, amikor már hazajött az ember a templomból. Az istentisztelet nem zajlott le olyan hamar, mint ahogy most én itt csinálom. [Sauber Bernát vezeti jelenleg az istentiszteleteket Marosvásárhelyen. – A szerk.] Szombaton, miután hazajöttünk a templomból, amíg nem töltöttem be a tizenharmadik évet, addig én mentem, és én hoztam haza a csólentet. Amikor betöltöttük a testvéreimmel, akkor már csak a sábesz gojok. Bejött öt-hat fazékkal, és előfordult, hogy összecserélődtek a fazakak.

A szombat déli ebéd olyan lakoma volt, el lehet képzelni, hogy mindenkinek állt félre a hasa. A szombat déli étkezést egy kis pohár pálinkával szokták kezdeni. A tojásos hagyma vagy a kocsonyás hal előétel volt, általában egyik a kettő közül. A hal a zsidóknál gyakori étel. A kocsonyához majd minden falat hal után megnyalta a pálinkás poharat, mert ha ivott volna mindegyik után egy kortyot, akkor berúgott volna az ember. Különben ezt mai napig is így csinálom, nem tudok megenni egy kocsonyát, ha nincs ott egy olyan fél deci pálinka, és így nyalogatom, minden egyes falat után. (Szombat délelőtt is ittak egy pohár pálinkát, a gyerekek nem ittak, csak édesapám, esetleg édesanyám ritkán.) A majorságnak [Majorság – a házi szárnyas a helyi szóhasználatban. – A szerk.] a máját, amit előzőleg hagymában megsütöttek, egy bárddal összevágták, és bekeverték a tojásos hagymába. Az ember evett egy kis retket hozzá. A szombati ebéd húslevesből állt. Nálunk a húslevest retekkel ették, másképpen nem is lehetett elképzelni. A húslevesbe vagy tésztát tettek, vagy édesanyám tojásból készített egy egész vékony lapot, ez meg volt borsozva, megsütötte – ez egy különleges ízt adott a levesnek, ilyet azóta sem ettem. Aztán jött a jó zsíros csólent – marhahús is volt, meg majorság is volt benne, általában a kettőt keverték, mert ez volt a szokás. Egy tyúkbelet megtöltöttek málélisztből készült, borssal megfűszerezett masszával, és megédesítették cukorral. Utána összevarrták a bél két végét, és ez szintén bekerült a fazékba. Ezt kuglinak nevezték. Egyesek a paszuly mellé a csólentbe tettek gerslit: az valami lehámozott búzafajta volt [A gersli hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.]. Vagy szárított tarhonyát tettek bele. A mi házunknál ez nem volt szokás, egyiket sem tettünk bele. És volt egy speciális süteményféle, amit édesanyám a kályhán sütött előzőleg, péntek délután. Tojás, liszt, cukor kellett bele, és a masszát megsütötte a platton [platnin]. Olyan mint egy pászka [macesz], és ilyen darabokban sütötte. Vékony volt, és egy-kettőre megsült, nagyon finom valami volt. Az ebéd után imádkoztunk, és szombatot dicsőítő énekeket énekeltünk, amiket „zmieresz le sabesz”-nek neveztünk héberül [lásd: zmiresz; szombat]. Magyarul: dalok szombat tiszteletére. Aki már megszokta, az megivott egy fröccsöt vagy kettőt ebéd után. Ebéd után a meglett zsidó férfiak hetven százaléka mind aludt szombat délután. A megrakott hassal annyira el voltak telve, hogy nem bírtak mozogni.

Mi szombaton mentünk s játszottunk. Volt szép nagy füves kertje és udvara a templomnak, és ott, de a fiúk külön s a lányok külön. A lányok nem is jöttek el oda, mert az nem volt megengedve. Bemehettek a lányok az udvarra, de nem játszódhattak ott, ahol a fiúk. A rabbihoz sem mehettek be. Én mindig elmentem a rabbihoz szombat délután. A templom udvarán volt egy ház, és ott a rabbi elolvasta és elmagyarázta a heti péreket, ezek tanulmányok voltak, amit a rabbinátus évszázadokkal ezelőtt írt. Ott voltak a rabbinak a hívei, mind szakállas, pájeszos haszid zsidók voltak. Ez nem a gyerekek számára volt, mi csak bementünk, s tátottuk a szánkat. Néztük, mert élveztük: ezek ettek, ittak, énekeltek.

Édesapámmal nem tanultam szombatonként, mert ő nem tudott. Ismert abszolút minden előírást, de hiába vett egy héber könyvet, nem értette meg teljesen. Általában a férfiak hatvan százaléka, amikor ment imádkozni, nem értette meg azt, amit imádkozik, mert az imádkozás héberül megy. Én megértettem, mert én megtanultam, de akik nem jártak héderbe, vagy keveset jártak, azok elfelejtették. Édesapám is fiatalon felkerült Pestre, és el lehet képzelni, hogy egész más élet volt ott.

Szombat délután volt a harmadik ebéd, de nem is volt ebéd tulajdonképpen, hanem inkább vacsora. Fasírt vagy sült volt hidegen. Semmiféleképpen tejes ételt nem ettünk szombaton délután. Szombaton este néztük, hogy mikor jelennek meg a csillagok. Akkor kellett gyertyát gyújtani, amíg édesapám elmondta az imát, hogy vége az ünnepnek [lásd: hávdálá]. Amikor vége lett a szombatnak, utána rágyújtott egy cigarettára. Ez volt az első dolga, mert szombaton nem cigarettázott. Szombaton nem dolgozott az apám.

Az édesapámnak magyar volt az anyanyele. Otthon főleg magyarul beszéltünk, az volt a hétköznapi nyelv. Jiddisül inkább ünnepek alkalmával beszéltünk, vagy mikor templomba mentünk. A templomban jiddisül beszéltünk, de odahaza magyarul. Az apám jiddisül otthon tanult meg a családjában, gyerekként. Nagy könyvimádó volt. A „Nyomorultak”-ra [Victor Hugo] emlékszem, biztos, hogy olvasta. Nálunk nem volt villany, és petróleumlámpa mellett olvasott, ami az éjjeliszekrényen volt. Problémák is voltak, mert édesanyám állandóan kérte, hogy oltsa le a lámpát, mert nem tud aludni. Egyszer kifogyott a petróleum a lámpából, s édesapám ment és hozott. Egy üvegben volt a petróleum és töltötte. A könyv pár oldala petróleummal megtelt. Óriási nagy botrány volt, mert nem a miénk volt a könyv. Nem is tudom, mivel vettük ki aztán a nagyját, talán itatóssal. Azt rátettük, és forró vasalóval megvasaltuk. Az magába szívta a petróleumot.

Nálunk, Magyarláposon sem volt községi magyar könyvtár. A hitközségnek nem volt csak héber könyvtára, ahol csak vallásos könyvek voltak. Voltak ezek a felekezeti könyvtárak, például a reformátusoknak vagy a katolikusoknak, de oda nem nagyon jártak be a zsidók. Nemcsak egyházi könyvek voltak, hanem általában volt szépirodalom is volt ott. De nem nagyon adtak kölcsön zsidóknak könyveket, és akkor a zsidók egymás között adták kölcsön a saját könyveiket. Voltak jólszituált emberek, azok megvették a könyveket, s aztán az ment egyik helyről a másikhoz. Általában a zsidók nagyon szerettek olvasni. Édesapám aztán tényleg szeretett: délelőtt vagy délután, ha nem volt dolga, akkor a könyvet vagy az újságot böngészte. Édesapám inkább a klasszikus irodalmat olvasta. Csak magyar könyveket olvasott, jóformán nem is tudott románul, csak aztán megtanulta, de nem beszélte tökéletesen soha. Én jártam a könyvek után, mert mondták, hogy menj most el X-hez, és kérd el ezt a könyvet. Akkor lehet, hogy az illető azt mondta, hogy „Hát most nincsen nálam, mert Y-nál van. Gyere öt nap múlva” – és akkor az küldött egy másikhoz. Apámnak is volt egy pár könyve, mert mi is vettünk könyveket, így ő is adott kölcsön. Nagyon drágák voltak a könyvek, de mi vettünk. Volt otthon vagy hatvan-hetven darab könyv. Nem minden zsidó háznál, de 10-15 százalékánál volt könyvtár, volt otthon egy pár könyve. Voltak a gazdagabb zsidók, akik általában ami komolyabb témájú regény volt vagy akármilyen útleírások, azokat megvették. Jöttek ilyen utazók is, akik evvel foglalkoztak, hogy árultak könyveket.

Volt egy üzlet is, ahol árulták az újságokat, de egy pár román könyvet is árultak, amik az elemi iskolában kötelező olvasmányok voltak, ezeket a Biblioteca pentru toţi [Mindenki Könyvtára] adta ki. De apám nem olvasott románokat. Édesapám általában a kolozsvári „Új Kelet”-et olvasta. Ez egy nagyon nívós lap volt, irodalommal is foglalkozott, volt külön irodalmi rovata, főleg a pénteki számban. Szombaton nem jelent meg, de a pénteki szám kitett vagy nyolc-tíz oldalt. Általában négy oldalban jelent meg. A „Brassói Lapok”-at is olvasta, ami terjedelmesebb volt, mint az „Új Kelet”, és hetente egyszer jelent meg. S aztán volt a „Jó Estét”, ami este jelent meg, és olyan érdekes dolgokat, színes történeteket meg bulvárszerűségeket írt, amit az emberek élveztek, hogy például mi történt egy színésszel vagy egy országban. Édesanyám is olvasott. Mi, gyerekek nem olvastunk, mert volt nekünk elég az iskolában. Nem volt nekünk időnk arra, hogy regényt olvassunk, csak a kötelező olvasmányokat. Elég fiatal voltam, 13-14 éves, amikor kezdtem olvasni ezeket a Pengős Regényeket. Habzsoltam őket. Pesten jelentek meg, egy pengő volt egy regény ára. Kimondottan ifjúságnak való kaland- meg vadnyugati történetek. Aztán voltak a cowboyos könyvek, ezeket olvastuk mi. Temesváron volt egy ilyen, nem mondhatni, hogy pornóújság, de abban az időben megfelelt egy pornóújságnak, ami néha megjelent. Már nem emlékszem a nevére. Mi, fiatal fiúk, rögtön rákaptunk. Mikor egy szám megjelent, az kézről kézre ment, persze titokban.

Én már gyerekkoromtól kezdve, 10 vagy 12 éves voltam, és már akkor kezdtem hallgatni a londoni rádiót meg a moszkvai rádiót. Nekem nem volt rádióm, hanem egy barátom apjának, egy péknek volt rádiója. Oda jártunk rádiót hallgatni. Vagy tízen ott voltunk ilyenkor. Nem zenét hallgattunk, hanem híreket. London állandóan a dobolással kezdte az adását, Moszkvának az Internacionálé volt a kezdő dala. Mindig estefele gyűltünk össze, kétszer-háromszor hetente. Főleg szombaton, vasárnap este és hétköznap valamelyik este. Ezeket az adókat csak este lehetett fogni. Nappal nem lehetett fogni őket. Budapestet sem nem lehetett fogni. Nem zavarták, hanem mivel hegyek közt lakunk, nem jött be. Az unokabátyámnak is volt rádiója, a leggazdagabb zsidó volt ott. Hét éves voltam, és álltam az ablakánál. Azt mondja: „Gyere be, tedd fel a fülhallgatókat a füledre.” Hát nem is tudtam feltenni, kellett segítsen, s akkor úgy tűnt, mintha telefonba beszéltek volna. A fülhallgatót ki lehetett húzni, s akkor mindenki hallotta a rádiót. Tisztában voltam a politikával, és hogy mi történik a világon. Az újságot is rendesen olvastam, 13 éves koromban velem már úgy tárgyaltak a felnőttek, mintha felnőtt lennék. „Te honnén beszélsz?” Sokszor azt mondták rám, hogy rémhírt terjesztek. (Ez már 1936-ban, 1937-ben volt, arról, hogy hogy áll a front, mi mennyibe kerül.) [Sauber Bernát, amennyiben a második világháborúra gondolt, valószínűleg hibásan emlékszik az események időpontjára. 1936/37-ben két meghatározó esemény foglalkoztatta az európai közvéleményt: Abesszínia Olaszország általi lerohanása (1935) és annexiója (1936), valamint a spanyol polgárháború eseményei (1936–1939) – A szerk.]

Nekünk, gyerekeknek külön esemény volt az ünnep, ameddig olyan 10-12 éves voltam. Nálunk olyan sok az ünnep, és minden ünnepnek más jelentősége van. Például az első ünnep, a Ros Hásáná azt jelenti, hogy az évnek a feje, tehát Újév. Ez két napig tartott [A naptár szerinti ünnepnapokat az Újhold megjelenése szerint számolták ki. Amikor a jeruzsálemi Bét din küldöttei nem értek el időben a szétszóratásban élő zsidókhoz, hogy tudtul adják, mikor van Újhold, akkor szokásba jött, hogy egy nap helyett inkább két napban ülték meg a Tórában említett ünnepet. (Csak Jom Kipur ünnepe maradt egy napos a böjt miatt.) Ros Hásáná azonban Izraelben is kétnapos ünnep. – A szerk.]. Nálunk minden ünnep az előtte való nap este kezdődik. Másnap reggel 8-kor a templomban kell lenni, és az ima eltart délután 2 óráig. Például a Jom Kipur a legnagyobb ünnep. Az este böjttel kezdődik. 6 órakor vacsorázunk, és másnap este, miután az Esthajnal csillag feljön, addig nem szabad se inni, se enni, se cigarettázni, semmit. Csak aki gyógyszert szed, annak szabad volt egy korty vizet inni. A gyerekek általában olyan 10–12 órát böjtöltek, de mikor már 13 éves volt valaki, akkor már nem volt mese, kellett böjtölni egy teljes napot.

Jom Kipur után jött a Szukot. Az volt a szokás, hogy minden zsidó család sátrat csinált magának az udvarán. Ez jeléül van annak, hogy mikor a zsidók kijöttek Egyiptomból, ilyen sátrakban laktak. Elő volt készítve 4 fal deszkából, kapcsokkal összekapcsolták őket, és ez ott állt minden zsidónak az udvarán. Azokat minden évben összeállították, a tetejére fenyőágat tettek, és nagyon szép díszekkel ki voltak díszítve. Voltak színes ívpapírok, mindenféle szín volt, meg arany csillogó papírok, s a gyerekek csináltak díszeket. Megtanultuk, hogy hogyan kell ezeket kivágni. Például volt egy hosszú papír, ami el volt vágva, belekerült egy dió, s az fel volt akasztva. Voltak a magen Davidok [lásd: Dávid-csillag], voltak különböző bibliai jelenetek, képek, hogy a zsidók hogyan jöttek [a pusztában]. Ezeket a sátor falára feltűzték. Eltettük évről évre ezeket a díszeket. Almát, szőlőt is akasztottak fel.

Igazság szerint a vallásos zsidó öt napon keresztül [Pontosabban: egy héten át. – A szerk.] reggel, délben, este csak ott evett, és este ott aludt. Ha hideg volt, ha meleg volt, volt ott neki egy sezlon, s oda lefeküdt. Nálunk is volt sátor, de apám nem aludt ott. A vallás szerint ott kellett volna aludnia is, de már hideg volt, és akkor már nagyon ritka volt, aki ott aludt a sátorban. [Ha esik az eső, vagy ha nagyon hideg van, nem kötelező a sátorban tartózkodni. – A szerk.] Voltak olyan megoldások, hogy már mikor a zsidók építették a házakat, egy szobát úgy építettek, hogy magasabb volt mint a többi, és két-három lépcsőn kellett oda felmenni. A plafon nem volt odaszegezve, hanem egymásra dőlt, és félre lehetett nyomni. Egy csiga-kötéllel, ahogy húzták a csigát, úgy nyílt ki a két oldal. Főleg a gazdagabb zsidók engedhették meg maguknak, hogy ilyen házat építsenek, általában az egyszerű zsidóknál ez nem volt meg. Mi, gyerekek este bementünk, ott vacsoráztunk a sátorban, de reggelire nem mentünk már oda be, hanem a házban ettünk. De az édesapám, aki tartotta a vallást, ő ott evett. Ott különböző zsidó tárgyú vallásos énekeket énekeltek.

Izraelből hoztak hosszú pálmaágakat, ezt úgy nevezik, lülef [luláv], eszrogot, mirtuszágat és voltak a nagyon kellemes szagú fűzfaágak, amit külön minden nap a víz partjáról kellett hozni, és azt is betették a sátorba. Ezeknek volt egy tartójuk, ami a régi lülefből volt fonva, és mellette volt az eszrog. Minden zsidó a sátoros ünnep első reggelén be kellett menjen a szukába, és imádkozott kézben tartva a lülefot és az eszrogot [lásd: etrog]. Kézbe vette az eszrogot [Amit nem kötnek össze a másik 3 növénnyel. – A szerk.], ami a citrom és narancs között egy gyümölcs [citrusgyümölcs]. Van fent egy kis gömbje, s az nem volt szabad, hogy le legyen törve, az ott kellett legyen – erre nagyon vigyáztak. És volt egy ima, amit el kellett mondani. Általában a szegény zsidókkal mi történt? Az eszrogot meg kellett fizetni, s nem is került kis pénzbe. Akkor például mentek a zsidó gyerekek, mentem én is, vettem ezt [az etrogot], és elmentem vele egy pár házhoz. Ott elmondták az imát, ezt meg kellett rázni – van egy ceremóniája. Ezt csak a férfiak vitték, a nők nem. A nőknek nem volt semmi belészólásuk ebbe. Azonkívül volt egy a templomban: aki nem tudott megvenni vagy fizetni eszrogot, az eljött a templomba, és ott csinálta meg a ceremóniát. Külön speciális imája volt ennek, körülhordják a templomban, különböző irányba: kelet fele, nyugat fele [észak fele és dél fele is], felfele az Isten felé, lefelé a pokol felé megrázzák. Mindegyiknek [az irányoknak] volt egy imája. Ez volt a Szukot első és második napján. Utána következik a harmadik nap, ami félünnep. De ezt megismételték az ünnep minden reggelén. Az ünnep utolsó előtti napján, a hetedik nap reggel minden zsidónak el kellett jönnie a templomba, és mindenkinek volt egy öt szálból lévő fűzfaágcsokra, amit úgy hívtak, hogy hajsánesz héberül, és ezt egy ima után össze kellett verni. [A „hajsánesz” a Szukot alatti körmenetek elnevezése, melyet általában a reggeli Hálél (héber: ’magasztalás’, a 113 –118. zsoltárok összefoglaló neve) után végeznek, de van ahol a Muszáf után. Szukot hetedik napján, Hosáná Rábákor a körmenet után következik a „sájnesz”, azaz fűzfaág-csapkodás. Ugyanígy hívják a csokorba kötött fűzfaágakat is. A fűzfaág azokat a zsidókat jelképezi, akik nem jártasak a Tórában, és nem hajtanak végre micvákat sem. Ezt a fűzfaágcsokrot szokták a földhöz csapkodni, mellyel a hagyomány szerint arra kérik az Örökkévalót, hogy bocsásson meg nekik, és az utolsó pillanatban változtassa meg az esetleges kedvezőtlen Ros Hásáná-i beírást és Jom Kipur-i bepecsételést. A fűzfaág levelei ezenkívül az emberi szájat szimbolizálják, mutatva, hogy még az ilyen emberek is imádkoznak, és ezt érdemül tudja be nekik az Örökkévaló. – A szerk.] Ezzel az ember a bűneit lerótta, és ezt eldobták. Ez egy engesztelő nap volt, ez a hashana rábbá [Hósáná rábá (’nagy hozsánna’, az „Ó, segíts” kezdetű ima után elnevezve) – bűnbánó jellegű nap, a hagyomány szerint az utolsó alkalom arra, hogy az emberek megbánják a bűneiket, és ezzel a Jom Kipurkor kiszabott ítéletük megváltozhasson. – A szerk.].

A Szukot hetedik napjának estéjén, vagyis a nyolcadik nap mindenkit felhívnak a Tórához – úgy mondják, hogy fel kell lépjen a Tórához –, és mindenki elmondja az imát, és elolvas egy perikópát, egy szakaszt a Tórából. Olvasnak az első és az utolsó perikópából, és olvasnak a közepéről is. Hát, ez óriási nagy időt vett igénybe, eltartott volna estig, s például egy hitközségnél, ahol volt, mondjuk, 300 zsidó, volt, mondjuk, öt Tóra tekercs, s abból különböző sarokban felolvastak. 15–25 ember elmondta az imát, és senki nem maradt ki a Tóra-olvasásból – ez már meg volt így szervezve. A központba hívták fel az előkelőségeket s a gazdag embereket, a többiek összegyűltek egy-egy sarokban. Mindenkit, aki a 13. évét betöltötte, fel kellett hívjanak a Tórához. Egy ilyen hitközségnél, mint nálunk, Magyarláposon, volt 10–15 Tóra. Utána körmeneteket csináltak a templomban, ezt a kört hétszer kellett csinálni. A templom belsejét járták körbe, a tóratekercseket vitték a karjukban, a haszidok, a nagyon vallásos zsidók nagy énekléssel fejezték ki az örömüket, minden alkalommal táncoltak és énekeltek a Tórával. Ez volt a Tórának az ünnepe [Szimhát Tóra]. Mindenkinek volt alkalma körmenetet megcsinálni. Egy ilyen körmenet náluk eltartott két-három órát. Ez alkalomból a gyerekek csináltak maguknak zászlókat színes papírból, és visszaemlékszem, a zászlónak a tetejére egy almát tettünk, az almába csináltunk egy lyukat, és abba betettünk egy gyertyát, és meggyújtottuk. A gyerekek ezekkel jártak körbe a templomban.

Utolsó nap kiválasztották a három vőlegényt. Volt a Tórának a vőlegénye, a világ teremtésének a vőlegénye, s van egy úgynevezett maftür [Máftir]. [Chátán Torá – aki befejezi Mózes 5. könyvét, Chátán Berésit – aki elkezdi Mózes 1. könyvét, Máftir – aki a Smini Áceretre (Szukotot követő önálló ünnep) vonatkozó részt olvassa fel a Tórából. Egymást követik a Szimhát Tóra-i Tóra-olvasáskor, és mindhárom nagy megtiszteltetés, de csak az első kettőt hívják vőlegénynek. A Máftir az, aki „befejezi” a Tóra-olvasást minden szombaton és ünnepnapon. – A szerk.] Mikor imádkozott ez a három vőlegény, mondjuk, három előkelőség, akkor a nők dobálták dióval, cukorral és mogyoróval. Ez a gyerekek örömére volt, mert ők szedték össze a földről. Ezek mindig gazdag zsidók voltak, és kötelesek voltak a következő három szombaton tésztát, italt hozni a templomba, hogy mindenkit megvendégeljenek. Ez a gyerekek kedvére volt, tele volt az egész templom, s mindegyik szedte a mogyorót, a diót, s tette a zsebébe.

A Tórának az ünnepe egy örömünnep volt a gyerekeknek. Az ünnep két napján szokás volt dióval játszani, a gyerekeknek ez volt a szórakozásuk. Délután összeültek, és voltak különböző játékok. Például az egyik játék a brékli volt. „Brékli” azt jelenti, hogy deszka. Odatámasztottak egy deszkát slégen [ferdén] egy székre, odaálltunk, mondjuk, öten, mindenki ráeresztett egy diót. Ha valakinek a diója összeütközött a másikéval, az nyerte el az összes diót, ami a földön volt. Volt egy másik játék, a „résh”, ez fejet jelent, amikor mindenki beszállt, mondjuk, három dióval. Azokat egy sima területre egymás mellé lerakták, főleg ahol beton volt, ahol pedig nem, ott a rendes földre, és aztán kezdődött a játék, hogy ki dob elsőnek. Az első tett egy diót a diósorhoz. Jött egy második, azt mondja, hogy ő elfoglalt magának egy távolságot, mondjuk öt métert, s az ő dióját letette a diósorhoz. Jött a harmadik, és azt mondja, teszek még két diót hozzá, s elfoglalok utána két métert. Így ment, hogy az kellett dobjon elsőnek, aki utoljára tett le diót, mert az tette le a legtöbb diót. Akkor volt egy olyan öt-hat méter sor dió egymás mellé rakva. A gyerekek előzőleg kiválogatták a leggömbölyűbb diót, lecsiszolták, meglyukasztották, és csepegtettek belé ólmot vagy cint, amivel forrasztják a lemezt. Azért csinálták ezt, hogy nehéz legyen, hogy amikor azt eldobod, egyenesen menjen [guruljon]. Eldobta, s ha eltalálta elöl a sort, akkor az egész dió az övé volt, ha csak a végét találta el, akkor csak az volt az övé. Ez egy nagyon megszokott szórakozás volt, reggeltől estig ezt játszották a gyerekek. Mikor visszagondolok, mindig nosztalgia fog el, hogy milyen ünnep volt ez nekünk. Hazamentünk, tele volt a zsebünk dióval. Nem mintha nem lett volna dió otthon, de ez egy különös dolog volt, hogy én ma nyertem ötven diót vagy harminc diót. A másik, aki elvesztette, az elkezdett sírni, s akkor a többiek adtak neki egy-két diót, hogy ne menjen haza üres zsebbel. Főleg a zsinagóga udvarán játszottunk, mert ott nagy hely volt, de nemcsak ott, hanem különböző lakásoknál. Voltak egyes gazdag zsidók, ahol mondjuk, tíz méter hosszú tornácszerűség volt a ház előtt, és az le volt betonozva. Ezt már csak a gazdag zsidók engedhették meg maguknak, hogy így építsék a lakásukat.

A mi vidékünkön nem termett meg a szőlő. Jöttek máshonnan szőlővel, és árulták, és amit nem adtak el aznap, volt egy üres ház, és oda beraktározták. Nem volt pénzünk, hogy vegyünk. Lehettem olyan 11-12 éves, s egyszer vagy nyolcan mentünk, zsidó gyerekek, s feltörtük a házat, bementünk, s jóllaktunk szőlővel. De nem az volt az igazi probléma, hogy megettünk ott vagy húsz kiló szőlőt, hanem hogy tönkretettük majdnem az egészet. Ez egy szombat délután történt, pedig nem lett volna szabad pont szombaton ilyet csinálni. Persze, a csendőrség hétfő reggel rögtön jött, és akkor felvittek a csendőrségre. Nem lett belőle semmi a végén, elsősorban nem feleltünk a tetteinkért, mert kiskorúak voltunk, és akkor a szülőket kötelezték persze, hogy fizessék meg a károkat. Vagy például hozták a dinnyét száz kilométerekről, nálunk ilyesmi nem termett meg. Óriási nagy halomban voltak, nem tudom, hány vevő körülötte. Odamentünk s kezdtük tapogatni a dinnyéket, s közben vettem egyet, és a lábam között hátradobtam, és ott volt a másik, az elvette a dinnyét, s a harmadik elfutott vele. Vagy volt egy másik csínytevés, hozták a gyümölcsöt, almát, körtét, szilvát átalvetőkben. Olyan hosszukó kosarak voltak, hogy a hátukon hozták be a parasztok, felállították őket, és tettek két követ közéjük, hogy ne boruljanak fel. Ez egy specifikum volt ott, a mi vidékünkön. Egy egész csapat, 10-12-en, addig sétáltunk ott, ameddig az egyik belebotlott egy kosárba, „véletlenül” persze. A kosár felfordult, az almák szétestek. Szaladt az ember vagy az asszony a másik után, hát nem tudta elfogni, mert annyi szekér volt ott a piacon, hogy akárhová, egy szekér alá is elbújt az ember, és nem lehetett elkapni. Addig mi megtöltöttük a zsebünket almával, körtével, szilvával, ami volt. Ilyen csintalanságok voltak.

Magyarláposon vagy 5 és fél ezer volt a lakosok száma. Itt főleg magyarok laktak, körülbelül a 60–70 százalék magyar volt, azért is hívták Magyarláposnak. Körülbelül 18–20 százaléka volt zsidó, a többi román és cigány. Magyarlápos járási székhely volt, bíróság is volt ott. Általában Magyarláposon, ahol körülbelül 900 zsidó élt, az mind vallásos volt, 2-3 kivételével. [Magyarláposon az 1910-es népszámlálás adatai szerint 2700 fő volt a lakosok száma, 1920-ban 2400 fő. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint a lakosok száma szintén 2400 fő volt, és nem egészen 30%-uk, 717 fő volt zsidó – A szerk.] Reggel, este, szombaton templomjárók voltak. Mai szemszögből nézve, elég mostoha életet éltek akkor a zsidók. Volt három nagykereskedő, akik a vidéket látták el élelmiszerrel: liszttel, cukorral, rizzsel stb., edénnyel, gyapottal, vassal, patkóvassal, szeggel, petróleummal. Az egyik ezek közül egy unokabátyám volt anyai ágról Karl Lázár, Mihálynak a fia, ő volt a leggazdagabb.

Ez egy nagyon érdekes dolog volt nálunk, kezdődött körülbelül márciusban, amikor rengeteg bárány volt. A vidék főleg bárány-, illetve juhtenyésztéssel foglalkozott. Óriási nagy legelők vannak a környéken, rengeteg a bárány, rengeteg a sajt. Például elmentem én vagy édesapám, de főleg én, mert akkor már értettem hozzá, megnéztem egy bárányt, meg tudtam állapítani hogy körülbelül ez hat, hét, nyolc kiló, s kezdtem alkudozni, s megvettem. Elmentem, levágattam, lefizettem a díjat a vágásért, lenyúzattam a bőrét és eladtam. Megvettem, mondjuk, 60 lejért a bárányt, fizettem 2 lejt a vágásért, 3 lejt a nyúzásért, az 5 lej. Volt egyik-másik, aki szedte a bárányoknak a belét, szétvágták s korpával összekeverték, azt hiszem, a rucákat etették vele. De nem voltam egyedül, hanem vagy ötvenen voltunk, akik ezt csinálták, hogy felvásárolták a bárányokat. Akkor vettem a báránynak a hátulját, és sétáltam a piactéren, a főtéren. Ott volt három templom: volt a református, a katolikus, és utólag építettek 1926-ban talán egy görög katolikus templomot. És jártunk ott le és fel, s kérdezték: „Na, mennyit kérsz a bárányodért?” „45 lej” – mondtam. Volt három-négy kiló hús. Alkudoztunk, már nagyon értettük a dolgunkat, hogy egyből nem az árát kértük, hanem mindig többet mondtunk 10-15 lejjel, hogy legyen honnan alábbengedni, és eladtam, mondjuk, 30 lejért. Eladtam a bőrét 20 vagy 25 lejért, az 50 lej volt. Vettem 60 lejért, a költségem 5 lej volt, és megmaradt a hús, az eleje, majdnem ingyen. Mi egész nyáron, márciustól kezdve júniusig csak bárányhúst ettünk. Minden ebédnél bárányhúst: tokány, sült bárány, prézlisen bárány, párizsi szeletek, mindenféle – már jött ki a torkomon a bárány. Októberben kezdődött a juh szezon. Voltak a bárányok, amiket nem adtak el tavasszal, s juhok lettek. Akkor elmentem, és vettem, mondjuk, egy 10-15 kilós juhot. Ugyanígy csináltuk ismét: levágattuk, eladtuk a bőrt s a többit, és az eleje nekünk megmaradt. Én mai napig is nagyon szeretem a juhhúst, ez egy delikátesz étel nekem.

Ezenkívül volt egy sakter – ez egy haszid sakter volt. Minden héten elment a vágóhídra, és az volt a feladata, hogy levágott nem tudom, hány marhát. Persze megnézte az állatot, hogy nincs-e valami betegsége: ez abból állt, hogy felfújták a tüdejét, és ha a tüdőben valami kis tébécés hólyagocskák voltak, akkor azt nem volt szabad a zsidók megegyék, az úgymond tréfli volt. A tréflit a keresztények ették. A sakter a vágóhídon speciálisan levágta a marhát, s utána vitték a mészárszékekbe. Volt három zsidó mészáros, akik feldolgozták a levágott marhákat. Berkovits Mendel nagyapám mészárszékébe is vittek. A sakter általában minden pénteken vagy csütörtökön vágta a zsidóknak a majorságot, egy-két tyúkot, libát, amit lehetett, főleg hizlalt majorságot, amelyek zsírosak voltak. Akkor összegyűjtöttek 40-50 liter majorságzsírt bödönökbe, mert nem volt szabad disznózsírral főzni. Az olaj még nem volt nagyon elterjedve, csak az 1930-as évek elején kezdték használni. Volt aztán egy zsidó malmos, akinek volt egy olajprése is, s ő csinálta az olajat. Mintha lenézték volna az emberek azokat, akik olajjal főztek. Mondták is: érződik, hogy ez olajjal főz vagy süt, hogy szegény ember – a liba- meg a kacsazsír nagyon drága volt. Télen, aki szegényebb volt, az vett 8-10 kiló húst, azt kipácolták, mint rendesen a disznót, és felfüstölték, teljesen száraz volt, és ezt egész éven keresztül, hetente egyszer, szerdán, a paszulylevessel ették. Ez egy általános menü volt mindenkinél Magyarláposon: szerdán füstölt paszulyleves. Különben én nagyon nagy paszulyimádó voltam akkor is, most is, képes vagyok hetente hétszer megenni a paszulyt minden formában.

Rengeteg hal volt a magyarláposi folyóban, voltak emberek, akik ezzel foglalkoztak, hogy halásztak. A halat csak a zsidók vették. A halászok nem is mentek be a keresztény családokhoz, amikor árulták a halat. Házról házra jártak, általában mindegyiknek megvoltak a kuncsaftjai. Tudta, hogy Saubernek kell 3 kiló hal, s ő péntek délelőtt ott volt a 3 kiló hallal. Akkor édesanyám megpucolta, kisütötte, és a másik részéből csinált kocsonyát. Csak pikkelyes halakat ettünk, nem volt szabad enni csukát, mert az ragadozó hal.

Volt hat kiskereskedő és két nagykereskedő, akik darabszámra is árultak. Édesapám is kiskereskedő volt. Minden héten megvette a két zsák lisztet, egy láda cukrot – a kockacukor ládákban volt, a kristálycukor nem volt akkor még nagyon divatos, hanem a kockacukor. Vett 300 liter petróleumot, 50 kiló rézdrótot, rizst, kávét, mindent. Mindeniknek megvolt a körzete, főleg zsidók, de keresztények is jártak a zsidó boltokba. Keresztény üzlet egy volt, egy román, de az tönkrement. 70 százaléka a vásárlóknak hitelre vásárolt. Ez a következőképpen történt: bejött az egyik, volt egy kis könyvecskéje a vásárlónak – azonkívül volt a kereskedőnek is egy nagy könyve –, s mondta, hogy „Kérek két kiló nullás lisztet, négy kiló négyes lisztet, egy kiló rizst, egy kiló cukrot, két liter petróleumot stb. Akkor ezt mind beírták mindkét könyvbe. A hónap végén jött mindenki és elszámolt, általában rendesen.

Volt két deszkaraktáros, deszkát árultak, volt két asztalos, volt öt szabó, volt egy zsidó orvos, volt három zsidó ügyvéd. A többi zsidó egyik napról a másikra élt. Éspedig mivel tartották fönn magukat: csütörtökön kimentek a magyarláposi piacra, tojást vásároltak fel – akkor nem voltak még tojásgyárak. Minden héten a vásárnapkor, csütörtökön jöttek be a parasztok a vásárra, s tojás árultak, eljöttek ötven tojással 20–25–30 kilométerről is. Akkor, emlékszem, 25 bani volt egy tojás. Az ember megnézte, milyen nagy a tojása, megvett egy nap 3000–4000 tojást 20 baniért. Voltak két méter hosszú és fél méter széles, fél méter magas ládák, egy ilyen ládába 1200 tojást raktak be, annyi volt a szabvány, szénával, szalmával vagy forgáccsal kitömték, s úgy nem törtek össze olyan könnyen, mint a mai tojások. Mindezt gyorsan kellett csinálni, mert nagy munka volt. Akkora szakértelemmel csinálták, hogy hat darab tojást fogtak egyszerre a két kezükben. A ládát leszegezték, leabroncsozták vékony kis abronccsal, délután jöttek Désről a nagykereskedők, három-négy ilyen láda tojást kifizettek nekik, és az a 10 bani, vagy 5 bani volt a keresete annak, aki felvásárolta a parasztoktól. A lakosság nem tudta felvásárolni az összes tojást, mert mindenkinek volt odahaza tyúkja. Nálunk is volt öt–nyolc tyúk, tehát nem kellett vásároljunk, mindenkinek volt tojása. A parasztok nem volt kinek eladják, mert nagyon kevesen vettek, így jöttek ezek a kereskedők, és ezek vásárolták fel. Ezek mind exportra mentek. Ilyen volt legalább vagy 30 család, aki ezzel foglalkozott, megéltek, de gyengén éltek.

Én rövid ideig dolgoztam az apám mellett, úgy 12-13 éves koromig, utána aztán elkerültem a rabbiképző intézetbe [azaz: jesivába került]. Volt, aki ott maradt az apja mellett dolgozni, voltak olyanok, akik utazók lettek, és különböző cégeknek utaztak. Voltak ilyen lapok darab szövetekkel, amiket mintáknak neveztek, 100–120 lej négyzetmétere, elmentek mindenkihez s megmutatták. Ezt adták részletfizetésre is. Ebből meg lehetett élni. Mások – inkább fiatalok – megbízásokat kaptak, amikor kellett valamit intézni a megyeszékhelyen. Beutazni Désre nem volt gyerekjáték, jövet-menet belekerült körülbelül 100 lejbe, ami négy napi napszámnak volt az értéke. Tehát nem lehetett minden kicsiségért elmenni Désre, például a fináncokhoz vagy ha gyógyszert kellett hozni [Szolnok-Doboka vm.-nek – Magyarlápos ebben a vármegyében volt –, Dés volt a székhelye (megyeszékhely és járási székhely is egyben), s maradt is megyeszékhely. A városnak 1920-ban 12 500 lakosa volt. Dés légvonalban kb. 45 kilométerre van Magyarlápostól. – A szerk.].

Nálunk nem volt villany, csak 1938-ban lett, akkor is egy olyan improvizált valamit csináltak. Volt egy gőzkazán, amit fával fűtöttek és rá volt kapcsolva szíjakkal egy dinamó, ami az áramot fejlesztette. Innen vezették a villanyt a hivatalokba, üzletekbe. Ez csak este és reggel volt. Akkor volt már rádió. Az első rádiója az egyik gazdag unokabátyámnak volt. Sosem fogom elfelejteni, mikor én 6 éves voltam, megengedte, hogy rátegyem a fülhallgatót a fülemre és hallgassam. Csak a fülhallgatón keresztül lehetett hallani, de attól még ketten is, hárman is tudták egyszerre hallgatni, összekapcsolva három fülhallgatót. Ezek a rádiók akkumulátorral mentek, s az akkumulátort időről időre fel kellett tölteni. Désen volt villany, és ott lehetett feltölteni. Volt olyan, aki nem csinált egyebet, hanem azzal foglalkozott, hogy minden héten összeszedett ötven akkumulátort, elvitte szekérrel Désre. Két nap múlva ment, visszahozta őket, s vitt más százat, és ez mind így ment. Ez is egy foglalkozás volt.

Az ember találékony volt, és megkereste, hol lehet valami pénzt keresni. Voltak, akik felvásárolták az almát már a fán: volt valakinek húsz fája, ott dolgoztam én is, egyszer leszállok a létráról, s épp felvásároltak ott két vagy három vagon almát. Ezt le kellett szedjük, szépen szortírozni ládákba, exportra.

Magyarlápostól öt kilométerre volt egy bánya. Volt egy réteg, amelyik azzal foglalkozott, hogy kibányásztak egy olyasmit, mint a celofán, ami abszolút hőálló. A darabokat felhozták a bányából, és le kellett tisztítani, voltak olyan vastag darabok, hogy azt húszba, ötvenbe is el kellett hasítani. Egy fél milliméter vastagságú lemez kellett legyen. És ezeket exportálták. Úgy hívták románul, hogy „mica” [Valószínűleg a csillámpalára gondol Sauber Bernát – A szerk.]. Két vagy három helyen volt ilyen csak az országban. Főleg szigeteléseknek tették, vagy ahol fel volt hevítve 200 fokos kazán vagy olvasztókemencék, s akkor még nem volt olyan hőálló üveg, és ezeket használták kémlelőnyílás elzárására. Nagy cikk volt, egy unokabátyám foglalkozott ilyesmivel, ott is dolgoztam, mert nem volt más munkalehetőség.

Három kilométerre Magyarlápostól volt egy román kolostor, egy mănăstire, fönt a hegyen. Én voltam ott kétszer vagy háromszor, négykézláb kellett felmászni. Augusztusban, Mária Mennybeszállásakor [mennybemenetelekor] 100–150, 300 kilométerről gyalog jöttek az emberek, egy-egy faluból 30–50 ember. Egy hétig tartott ez a vándorlás [zarándoklás]. Általában nagy melegek voltak, s akkor csináltunk limonádét, cukorral vegyített zaharinnal, s azt árultuk.

A zaharin egy másik kereskedés volt, mert azt nem volt szabad árulni, mert sokkal olcsóbb volt mint a cukor, és cukormonopólium volt. Volt egy zsidó öregasszony Magyarláposon, akinek [Máramaros]Szigeten keresztül Csehszlovákiából hozták a csempészek a zaharint. [Máramarossziget Kárpátaljával határos, Kárpátalja pedig 1920 és 1939 között Csehszlovákia része volt. – A szerk.] Mindig foltozott, elég piszkos köténnyel, és mindig zsebre vágott kézzel állt ki, volt egy kis üzlete, s az elé. A ruhának volt két zsebe: akkor a zaharin szemeket papírcsomagokba tették be, össze volt hajtva egy kis tasakba. A cukor nagyon drága volt, és azt nem vették. Csehszlovákiában olcsóbb volt a cukor, a román cukrot csempészték vissza ide Romániába, amit innen exportáltak. Már nagyfiú voltam, úgy 17 éves, és megcsináltam én is, hogy a vénasszonytól vásároltam zaharint. Nem mindenkinek adott, de engem már ismert. Ez nem olyan zaharin volt, mint a mai, úgy nevezték, „ezerédes”, és úgy nézett ki, mint a rizs. Abból betett az ember kettőt egy fél liter vízbe, s abból egy hétig kávét, tejeskávét, mindent lehetett édesíteni. A cukorhoz képest aránylag nagyon olcsó volt, s nagyon jó volt. Aztán elmentem [Máramaros]Szigetre: egy rossz cipő a lábamon, egy rossz nadrág, egy rossz zakó, egy rossz ing, és vettem magamhoz egy libát. Átmentem Csehszlovákiába, ott eladtam a libát, abból a pénzből felöltöztem, és eldobtam a régi ruhákat. Olyan drága volt akkor az élelem Csehszlovákiában, hogy egy liba árából az ember felöltözött kalaptól egészen zokniig, cipőig.

Egy másik árulta a Csehszlovákiából csempészett tűzkövet. Akkor nem volt szabad használni az öngyújtót, mert gyufamonopólium volt. [A két világháború között a román gazdaságpolitikára jellemző volt, hogy bizonyos árucikkek (só, petróleum, gyufa stb.) hiánya miatt, azok árusítása állami monopólium volt. – A szerk.] Ha elkaptak valakit, hogy árulja, megbüntették. Dohányt sem volt szabad árulni. De amíg a parasztok a dohányleveleket szárították és utána beszolgáltatták az államnak, ügyeltek rá, hogy eltegyék egy részét maguknak és eladják. Aránylag drága volt a cigaretta, és az ember vette a dohányt, felvágta. A cigarettapapírt szintén csempészték Csehszlovákiából, mert Romániában nem voltak képesek cigarettapapírt gyártani. Olyan vékony volt, mint a mai cigarettának a papírja, s abba tették a szárított dohányt.

Most rátérek egy szociális problémára: volt legalább 150 ember Magyarláposon, akiknek szinte egyáltalán nem volt keresetük. Nyugdíjas nem létezett, akkor csak azok kaptak nyugdíjat, akik a csendőrségnél dolgoztak, vagy a városháza alkalmazottai voltak, és nyugdíjazták őket. Ha valaki a kereskedőnél segéd volt, mikor már nem dolgozott, mi történt ezekkel az emberekkel? Akkor nem voltak ezek a nemzetközi zsidó világszervezetek, amik finanszírozták volna, mint ma. A zsinagógában minden imánál, reggel és este, volt két-három vallásos ember, aki nem csinált egyebet, mint mindenikhez ment a markával, összeszedtek ott egy hét alatt annyi pénzt, hogy a szükséges élelmet tudják biztosítani annak, akinek nem volt keresete. Többek között édesapámnak is volt annyi része ebben [a helyi segélyszervezetben], hogy kapott egy listát, hogy ennek s ennek három gyereke van, ennek négy gyereke van, ennek öt gyereke van, ennek nyolc gyereke van, s akkor kell neki ennyi fehér liszt, ennyi cukor, ennyi petróleum, ennyi rizs, kell két talp, mert kellett talpaltatni a cipőket vagy foltozni. Akkor megbíztak egy embert, aki hazavitte ezeket mindenkinek. Ezt a hitközség szervezte meg, ott csinálták meg listát, tehát maga a hitközség tartotta fenn ezeket az embereket abból az összegből, amit a zsinagógánál adományokból összeszedtek. A hitközség fizette az áru ellenértékét. Ha meghalt valaki a családban, akkor már nem kaptak öt kiló lisztet csak négyet. Soha senki sem tudta, hogy mit vittek másnak, és honnan kapja ezeket. Ezek az emberek ebből éltek: kapott 3–5 kiló húst, attól függött, hányan voltak a családban. Majdnem 30 százaléka a zsidóságnak erre volt rászorulva. Nagyon sok szegény volt.

Csak egy esetre emlékszem, amikor valaki kitért a zsidóságból. A Markovits család nagyon vallásos család volt. Volt egy kis bodegája, árulta az ásványvizet és a tésztákat. A lánya ott dolgozott az üzletben. Nagyon szép lány volt. És volt egy perceptor, egy jóképű román ember, a fináncoknak a főnöke – egykorúak voltak, vagy egy pár évvel idősebb volt nála –, s belészerettek egymásba. Egy nap a lány eltűnt, keresték mindenhol, s hónapokon keresztül nem lehetett tudni, mi történt vele. A végén valamelyik szomszéd elárulta, hogy a perceptornak a házában van. Sőt a házban eskették meg őket, jött a román pap, és megeskette. Teljesen tönkrement az egész család. A zsidó részére egy kitért zsidó annyit jelent, mintha meghalt volna. Az egész hitközség nem beszélt csak arról, hogy mi történt – ki volt a zsidóságból közösítve. Meg a családból abszolút kitagadták, és semmilyen kapcsolatot nem tartottak vele. Nekünk, gyerekeknek ez egy nagy dolog volt, hogy egy zsidó lány vagy egy zsidó fiú elvegyen egy keresztényt, ez egyenlő volt azzal, mintha teljesen meghaltál volna. (S érdekes, megmaradt az asszony, nem deportálták, két gyereke van. Ő meghalt már, vagy hat évvel volt idősebb nálam.)

Volt egy híres rabbidinasztia, a Teitelbaum család [lásd: Teitelbaum dinasztia], ők [Máramaros]Szigetről származtak. A mi rabbink is ebből a dinasztiából származott, és volt egy unokaöccse, aki Szatmáron [Szatmárnémetiben] volt kb. 1933-ban–1934-ben, Rebbe Jajlis így hívták. Nagykárolyból került Szatmárra [Szatmárnémetibe], annyi hívet szerzett magának, hogy világviszonylatban híres volt, jöttek hozzá Amerikából, Svájcból. De a mienk is ugyanolyan vallásos volt, ő is haszid rabbi volt. Ez a rabbi idős ember volt, emlékszem, hogy gyerekkoromban már 60 éves volt, és rá 10-12 évre meghalt. Szakálla volt és prémes sapkája, mint a lengyel bojároknak, úgy hívták, hogy strájmli, a lengyel haszidok viselték. Fekete kaftánja, fehér harisnyája és félcipője – akkor egy fogalom volt a félcipő. Akkor mindenki száras cipőt vett fel. A félcipő egy olyan fekete cipő volt, mint amiben a parasztasszonyok járnak, csak az övéké gumiból volt, de ez persze bőrből volt. A veje a bíró volt, vagyis a dájen. Volt még két fia, az egyik Magyarországon, a másik Csehszlovákiában volt rabbi, nem emlékszem a nevükre.

A rabbi feleségének voltak feladatai, például házasság előtt ő vitte be a menyasszonyt füröszteni a mikvébe. Volt mikve Magyarláposon, minden péntek délután lehetett menni. Ez volt az élvezet, mivel fürdőszoba nem volt az egész községben. Ott volt 16 fakád melegvízzel, először ott mosakodtak. Utána volt egy nagy bazin [medence], amelyikben az ember alá kellett aztán merüljön. Nem lehetett egyenesen a bazinba bemenni, csak egy esetben, az őszi ünnepekkor. Az őszi ünnepekkor, hét nap reggel 4 órakor kellett felkelni, s el kellett menni a templomba, hogy vezekeljen az ember. Hosszú imákat kellett ott elmondani, s akkor kötelező volt elmenni a mikvébe, s akkor nem mentek mosakodni, hanem egyenesen bementek a bazinba, s háromszor alámerültek a vízben, megtörülköztek és eljöttek. A nőknek külön napjuk volt, amikor mikvébe mentek. Ők minden hónapban kellett menjenek, miután a havi menstruációnak vége volt. Nagyon szigorú volt. A férfi, a törvény szerint, nem volt szabad elfogadjon egy pohár vizet a felesége kezéből a tisztátalan periódusban, hogy nehogy megkívánja a feleségét. Ez nálunk a családban is be volt tartva.

Ha valami problémája volt az embernek, az első, akihez ment, az a rabbi volt. Mindenki ment. Akármilyen peres ügy volt, a rabbi rendezte, de nem emlékszem, hogy a családomban lett volna ilyen eset. Például valaki tartozott nekem ötszázezer lejjel, s akkor megegyeztünk, hogy menjünk bíróságra, vagy menjünk a rabbihoz. Ha beleegyezett valaki, hogy megy a rabbihoz, ott nem volt apellátum. Ha a rabbi azt mondta, fehér, az fehér volt, ott nem lehetett fellebbezni, és be is kellett tartani. Általában az emberek komoly dolgokkal mentek a rabbihoz, és a rabbik általában elég lojálisan viszonyultak a dolgokhoz. A magyarláposinak a vejét Grossnak hívták, ez volt a dájen. Az anyám, miután a tyúkot a sakterrel levágatta, hazavitte és felvágta, és ha volt benne valami elváltozás, akkor el kellett mennie a dájenhez. A dájen megnézte, hogy meg szabad-e enni vagy nem szabad. Ha nem szabad, akkor el kellett dobni. Azért volt bennük emberség: amikor egy szegény ember odament pénteken, és volt valami a tyúkjával – a dájen tudta, hogy hány gyerek van a családban –, s akkor azt mondta: „Vágd ki ezt, dobd el, és edd meg a többi részét”.

Miután 5 éves lettem, rendesen héderbe, zsidó iskolába jártam. A zsidó iskola abból állt, hogy csak hébert és vallást tanultunk. Általában 6 éves kortól kezdve jártak héderbe, egészen körülbelül 14 éves korig. Volt aki bár micvá után is még járt, aki akart, ment jesivába. A lányoknak nem volt szabad héderbe járni. De volt a melamed, a tanító, akinek a lakásán a felesége tanította a lányokat írni-olvasni héberül. 20-30 lány, különböző órákban mentek. Naponta 2-3 órát tanították őket. Ők nem tanulták a perikópát, ellenben a 613 parancsot [A Talmud ennyire bontotta föl a Tóra parancsait; 365 az elrendelő és 248 a tiltó parancsolat. – A szerk.], amit egy zsidónak be kell tartani, azt a lányoknak is meg kellett tanulniuk. Megtanultak imádkozni is, főleg a szombati és az ünnepi imákat. Nagy felelősségük volt az asszonyoknak az előírásoknak a betartásában és a gyerekek nevelésében.

A gyerekek a héderben kezdik megtanulni az írást, olvasást héberül. A gyerek ahogy a korral halad, a tanításnak van több fokozata. Körülbelül az első évben megtanulja a betűket, megtanul írni, megtanul olvasni. Nagyjából kap tájékoztatást az ünnepekről, hogy mi a jelentőségük. Másodéven már kezdi a heti perikópát. A Tóra fel van osztva 54 részre, s minden héten van egy rész. Az első héten tanulják azt, hogy Isten hogy teremtette a világot, Ádámot, Évát, mit csináltak stb. Utána jön Noé és így tovább, egészen addig, amíg egy év alatt ezt az egészet megtanulja. Úgy volt a tanulási módszer, hogy elolvastam héberül, és rögtön kellett fordítsam jiddisre. Például ‘Berésit bárá Elohim ét hásámájim veét háárec’. Azt mondja: Először az Isten megteremtette az Eget és Földet – és rögtön lefordítom. Utána azt mondja: ‘vájhi mávdil béjn májim lámájim’ – szétválasztotta a vizet a földtől [Helyesen: szétválasztotta a vizet a víztől. – A szerk.] –, tehát így kellett ezt megtanulni. Körülbelül 10-15 oldal egy ilyen perikópa, egy ilyen történet, s ez így ment. Semmiféle magyarázatot nem tanultunk, csak szó szerint megtanulta a gyermek. Mikor már harmadik-negyedik évben voltunk, akkor kezdtük a Rásit tanulmányozni. A Bibliának sokféle magyarázata van, ami benne van a bibliai olvasókönyvben: a főmagyarázója Rási, az egyik leghíresebb tudós, híresebb volt, mint Maimonides, aki az egész Tórának a magyarázatát megírta. [Pontosabban Rási a Misnához írt kommentárt, Maimonidész híres kommentárja a Misné Tóra. Lásd: Maimonides. – A szerk.] De kevesen tanulmányozták, mert elég nehéz volt. Az egész magyarázat elég absztrakt és a mondatszerkesztése is nehéz volt. A harmadik évben kezdtük tanulni már a Talmudot. Mindezt a héderben tanultuk, héberül.

A rendes állami iskolába 6 évesen kezdtem el járni. Magyarláposon két keresztény iskola volt, egy katolikus és egy református. Oda nem vettek be senkit, csak azokat a gyerekeket, akik az illető felekezethez taroztak. A románoknak nem volt felekezeti iskolájuk, ők az állami iskolába jártak. Természetesen muszáj volt nekünk is román iskolába menni. Ez nyolc évre rá volt, miután Erdély Romániához került [lásd: trianoni békeszerződés], a szüleim alig tudtak egy pár szót beszélni románul, elég nehéz volt nekünk is az iskolában.

Reggel 6-tól 7-ig bementem a héderbe, az első volt az imádkozás, az eltartott egy fél órát. A másik fél órában tanultuk a heti perikópát. Pontosan úgy imádkoztunk, mint a templomban, volt egy előimádkozó, s a többiek utána mondták. Nem volt akkor iskolatáska, hanem mi összefogtuk dróttal a könyveket – vagy két könyvünk volt akkor –, és 7-kor mentünk az iskolába, mert kezdődött a tanítás 12-1 óráig. Délután hazamentünk, ebédeltünk, s utána megint bementünk a héderbe, este 6-7 óráig ott voltunk. Körülbelül naponta 7-8 órát tanult minden gyerek, ez kötelező volt. És ezt általában minden családnál betartották. Voltak tanítók, akik speciálisan erre voltak kiképezve, úgy hívták, melamed. Persze, az értelmezését a Talmudnak nem csinálták olyan nívón, mint a jesivában. Nem voltak olyan kis padok, mint az iskolában, hanem egy hosszú asztal volt. Az asztalnak az egyik részénél állt a melámed, a tanító, s mi sorban ültünk vele szemben. Mindegyiknek megvolt a kis könyve. Minden évben Kolozsvárt megjelent a heti perikópa, a Tóra 54 része. Ebben benne volt a Tóra, benne volt a Targum – ez a Tóra lefordítva arameus nyelvre –, és alatta Rasi magyarázata. Ez éveken keresztül ment. Ugyanazt tanultuk, minden évben megismételték. Nekem például volt már vagy 3 kiadású perikópám, de mindenik ugyanolyan volt. Emlékszem, mindig 3 lejbe került, körülbelül olyan formátuma volt, mint amilyen egy nagyobb füzet.

Szombaton volt, amikor a zsidó iskolában gyűltünk össze, vagy volt, amikor a rabbihoz mentünk, és ő hallgatott ki. Rendszerint ebéd után 2 vagy 3 órakor voltunk ott. A rabbinak volt egy nagy szobája, az a padlótól egészen a szoba tetejéig tele volt könyvekkel. Nem lehet mondani irodának a helyiséget, hanem ahol éjjel-nappal tanulmányozta a könyveket, inkább egy dolgozószoba volt. Nem is tudom, hogy mi volt ott összegyűjtve. Egyebet nem csinált egész nap reggeltől estig, csak állandóan a különböző Tóra, Talmud vagy Kabbala kiadványokat, magyarázatokat tanulmányozta, és kommentárokat is írt. Ez egy könyvtár volt tulajdonképpen, nem is jön az embernek, hogy elhiggye, hogy a rabbinak volt körülbelül – hogy ne mondjak sokat – 1200 héber könyve. Eljött szombat délután, és sorra vette mindegyiket, na, te ezt a részét magyarázd meg, te azt a részét. Amikor a rabbi nem ért rá, valamelyik Talmud-tudós hallgatott ki. Voltak ilyen tanult zsidók, akik a jesivában tanultak, de nem lett belőlük rabbi, hanem megmaradtak laikusoknak, de viszont nagyon alapos tudásuk volt, s ezek hallgattak ki bennünket. Akkor az iskolába, a héderbe mentünk. Mindegyikünket külön-külön kihallgattak. Magyarláposon én kijártam mind a 4 évet a héderben.

Volt a rabbinak egy rabbiképzője, mindig volt vagy 50 fiatal bóher, és ő tartotta az előadásokat, és ő is hallgatta ki, mert minden héten kihallgatták őket, és jegyeket adtak. A héber betűk betűszámának megfelelően adtak jegyeket. Ezeknek a bóhereknek volt egy menzájuk, egy otthonuk, ahol laktak. Elég nehezen tartották fenn magukat, mert a hitközségnek nem volt erre pénze, hogy ezt finanszírozza. Hanem azt csinálták a tanítványok, hogy nyáron, amikor kezdődött az aratási szezon, járták Erdélynek ezt a részét: rengeteg zsidónak volt cséplőgépe. Elmentek, összeszedtek két vagon búzát és eladták, feladták a vonaton, és ebből tartották fenn a menzát. Voltak köztük gazdagabb fiúk, akik fizettek azért, hogy ott tudjanak tanulni. Mindenki kapott egy ételbont, minden napra háromnegyed kiló kenyér volt, reggelire volt egy tejeskávé, ebédre volt egy paszulyleves, nem tudom, mivel, vagy egy húsleves egy hússal vagy laska vagy gríz. Volt egy kantinjuk, és ott ettek. Azonkívül szombaton nem ettek a kantinban, mert szombaton nem volt szabad főzni. Akkor el voltak osztva, és családokhoz mentek ebédelni. Nálunk is minden szombaton ott ebédelt egy-két diák. Reggelit nem volt szabad enni, mert imádkozás előtt nem volt szabad enni semmit, de délben ebédeltek.

Délután a rabbi szervezett egy közös asztalt a szombat kimenetelére, ami speciális dolog volt. Ezek a vallásos zsidók mind ott voltak, rengeteg szakállas zsidó volt, mert aki nagyon vallásos volt, annak szakálla volt. Ezek odaültek az asztalhoz. Általában halat csináltak, de nem sütve, hanem halkocsonyának, egy kb. másfél kilós kocsonyás halat előkészítettek, és a rabbi elé tették az asztalra. Mindenki elment kezet mosni, s utána a rabbi áldást mondott az ételre. Három vagy négy tál ilyen kocsonya volt, de senki sem nyúlt hozzá, amíg a rabbi meg nem ette a halnak a fejét. Miután mind a három halnak megette a fejét – ez volt a szokás –, akkor a tálat a hívek elé tolták és mindenki vett belőle egy darabot. A többiek, mindenki, ahogy tudta marta, egyik nagy darabot vett ki, másik kisebbet, ismét a másik a farkát. Ezt az ételt, ami után mindenki kapott, ezt úgy nevezték héberül, hogy sirájim – a rabbinak a maradéka. Volt más étel is, de ez volt a jellegzetessége, meg volt egy pohár pálinka utána vagy egy pohár bor. Az imakönyvben megvannak a szöveges énekek, amiket akkor el kellett énekelni a szombat tiszteletére. Utána volt az imádkozás, a szombat kimenetele. Én is részt vettem ilyen vacsorákon 11-12 éves koromtól, de még a bár micvá előtt is. Mi ezt úgy vettük, hogy ez természetes. Legalábbis olyan 15 éves koromig én nagyon hittem mindenben.

A vallásosak nagyon tartották a vallást. Például húsvétkor [lásd: Pészah] nem volt szabad enni olyan dolgot, amelyik kelt, amelyikben élesztő van. Nálunk, Magyarláposon az volt a szokás, hogy egy földbirtokostól megvettek két vagon búzát, kitakarították a malmot, leőrölték, és ebből csinálták a pászkát [lásd: smire macesz]. A pászkasütés általában négy hétig tartott az egész hitközségnek. Úgy történt, hogy volt egy megfelelő nagy helyiség, és ott volt egy vizes ember, volt egy lisztes, volt egy dagasztó, voltak, akik serítették [sodorták], volt, aki egy speciális szerkezettel lyukasztotta [a tésztát], volt egy, amelyik odanyújtotta a kályhához, a másik berakta a kemencébe, és aztán kivette. A víz nem tudom hány méterre kellett legyen a liszttől. Volt mondjuk 30 asszony, 30 szeletre felvágták a tésztát, tehát 30 pászkát, speciális deszkákon. Annyit dagasztottak, amennyit egyszerre felsirítettek [A nyers tészta nem állhat 18 percnél tovább, mert akkor elkezd erjedni, ha nem sütik meg. – A szerk.], nem volt szabad megmaradjon. Volt egy felügyelő, aki, miután felserítettek egy adagot, akkor citlinggel – ez egy magyar szó, egy darab vas, aminek van egy kis éle – szépen letakarította, levakarta a deszkákat, nehogy maradjon egy kicsi belőle [a nyers tésztából], mert az már kel. Ilyen szigorú volt a készítés, hogy a húsvéti pászka tényleg megfeleljen a szabályoknak.

A rabbinak a pászkát a következőképpen kellett csinálnia: összegyűjtötte az egész jesivát – rövid ideig a magyarláposi jesivába is jártam a héder után –, az összes gyereket egy nagy terembe, ahol hosszú asztalok voltak. A búzát leraktuk az asztalra, és mint ahogy választják a rizst, úgy kellett kivenni minden egyes búzaszemet, amelyik ki volt csírázva, mert az már nem volt jó. A rabbinak csak férfiak csinálták a pászkát, kezdve a dagasztástól egészen a serítésig, nők nem volt szabad hozzányúljanak. Igaz, jó vastagok voltak a pászkák. S ezzel mit csinált a rabbi? Mindkét széder estére kell három pászka, s akkor küldött minden gazdag vagy nagyon vallásos családnak hat pászkát. Voltak a gazdagabb, jómódú zsidók, mondjuk, ötven család, ezek annyi pénzt adtak, hogy a rabbi ebből majdnem egy évig megélt. Jelképesen adták a pászkát, hogy evvel honorálják az adományokat.

Édesapám mindenképpen azt akarta, hogy vallásos legyek, és lehetőleg, ha nem is rabbi, de valami egyházi teendőket el tudjak látni. Az első másfél évet ott voltam a magyarláposi jesivában, utána aztán édesapám nem akarta, hogy ott maradjak, mert tudta, hogy ha Magyarláposon vagyok, akkor nem fog menni a dolog. A székelyhídi [Székelyhíd Bihar vm.-ben volt; nagyközség – A szerk.] volt a legelőkelőbb jesiva Romániában, és onnan jöttek ki a nagy rabbik – ez volt édesapámnak a rögeszméje. Nagykárolyban és Szatmáron [Szatmárnémetiben] voltak ezek a nagy rabbik [Mindkét település Szatmár vm.-ben volt. – A szerk.], de nem is rabbi volt a címük, hanem csodarabbik [lásd: cádik] voltak ezek. Ezek azzal foglalkoztak, hogy böngészték a Szentírást, a különböző tanulmányokat, különböző törvényeket. A székelyhídi rabbinak is ez volt a specialitása. Egy világi rabbi volt, és tanított rabbikat, saktereket is, akik odakerültek. A Kabbalához én hozzá se szagoltam, pedig elég jó tanuló voltam.

Elküldött édesapám Székelyhídra az unokaöcsémmel, Nemes Jasszival együtt. Lehettem olyan 14 éves, amikor elkerültem. Elég sokba került az ottlétem, ott is rendes menza volt, meg körletekben laktunk, amíg jött egy gazdag amerikai zsidó, és épített egy nagyon szép, emeletes internátust, és oda bekerültünk. Ott voltam két és fél évig. Dr. Rosner volt ott a rabbi, az egyik legműveltebb rabbi volt akkor az országban. Bécsben volt héber egyetem, és ott tette le a doktorátusát is. Ugyanaz a rendszer volt, mint Magyarláposon, a rabbi magyarázott. Ott megmutatkozott, hogy milyen réteghez tartozott az ember. A gazdag zsidó fiúknak volt külön menzájuk, azok állandóan libahúst, tepertőt, libamájat ettek, amit ott csináltak nekik a külön menzájukban. Nekünk, középosztálynak és a szegényeknek, naponta körülbelül egy kiló kenyeret adtak, azt beosztottuk. Tejeskávé volt a reggeli, délben volt egy elég konzisztens ebéd, és volt vacsora. Természetesen minden kóser volt. Ott megismerkedtem nagyon vallásos zsidó fiúkkal. Én is vallásos voltam, de nekem nem volt hosszú pájeszem, hanem csak egy kicsi volt, s azt mindig a fülem mögé raktam. (Szakállam soha nem volt, hanem csak bajuszom, főleg 1940 után Észak-Erdélyben a bajusz volt a divat, Magyarországon nem.)

Székelyhídon a jesivában már nem foglalkoztunk a heti perikópával, azon már túl voltunk, hanem magának a Talmudnak a tanulmányozásával. A rabbinak voltak olyan jó nagy formátumú könyvei, jó vastagok voltak, azt elővette. Egy dolgot kiragadott belőle, például a Gitn-t [a Talmud Gittin nevű traktátusa], a válást. Mik a szabályok ahhoz, hogy egy zsidó el tudjon válni a feleségétől? Olyasmi, hogy a feleség a férjétől elváljon, nem létezett, csak a férj válhatott el a feleségtől [lásd: válás]. Erről 250-300 nagy oldal volt. Annak is volt két vagy három magyarázata. Nem úgy volt, hogy az ember veszi, elolvassa, s egyszerűen magyarázta, hanem minden egyes részéhez kellett külön egy magyarázatot adni, ami nem volt benne a szövegben, hanem dedukció alapján kellett ezeket elmondani. A rabbi ezt előadta, de nem jegyzeteltünk, csak az ember figyelte a rabbi előadását. Az volt az érdekes, hogy nem voltak leírva sehova sem ezek a magyarázatok, hanem ezek maguktól jöttek. Annak, aki a jesivát végigcsinálta, nem mondom, hogy szóról szóra, de a magyarázatoknak a lényege annak mindegyiknek az volt. Akár Szatmárra [Szatmárnémetibe] ment el az ember, akár a vizsnici [Vizsnyica – Czernowitz/Cernăuţi közelében lévő helység. – A szerk.] vagy a tasnádi [Szilágy vm.] jesivába, vagy akár a székelyhídi jesivába, nagyon kevés eltéréssel, de ugyanazok a magyarázatok voltak. Én ezen sokszor csodálkoztam, hogy hogy lehetett. Az is igaz, hogy ezek nem egyszer, hanem ötször-hatszor, tízszer is áttanulmányozták a könyveket. Volt, nem tudom, 70 könyv, amit négy-öt éven keresztül végigtanultak. Voltak a kezdők, aztán a másodévesek, majd a haladók, s utána azok, akik már az utolsó években voltak, akik már effektíve tudtak is tanítani.

Mi együtt tanultunk. Egy kampuszfélében laktunk. A tehetősebb zsidó fiúk kivettek egy szobát, egy szobában volt négy-öt ágy, ott aludtak. Voltak ilyen nálamnál öt-hat évvel idősebb diákok, aki ugyancsak a jesivába jártak, a bóherek – igazság szerint a bóher azt jelenti, hogy fiatalember. Úgy nevezték őket, házr-bóher. A „házr” ismétlést jelent, ő volt az ismétlő bóher. A bóher már végigjárta a jesivát, négy-öt-hat éven keresztül, ezek már majdnem olyan nívón tudtak tanítani, mint a rabbi. Mellettünk volt egy-egy idősebb bóher, ő ismételtetett a diákokkal. Reggel elmentünk imádkozni, ha a rabbi tartott előadást, akkor végighallgattuk, utána hazamentünk, és délig vagy 1-2 óráig négyen, illetőleg a bóherrel öten vagy hányan voltunk, kezdtük sorra, s majdnem kívülről meg kellett tanulni, ami az előadáson volt, mert minden hétvégén, a pénteki nap folyamán mindenkit kihallgatott a rabbi. Illetve már csütörtök délután kezdődött, és péntek délig tartott. Mindenki el kellett menjen, hogy meghallgassák, és minden alkalommal jegyet kapott. Volt a kicsi alef, az volt az elégséges, a közepes alef, az jó, a nagy alef az nagyon jó. Ez a 3 osztályzat volt. Volt egy ilyen regiszter, név szerint be volt írva héberül mindenki, s ő bejegyezte, hogy milyen jegyet kaptál. Ez volt a módszere az ottani tanításnak. Olyasmi nem létezett, hogy valakinek ne legyen elégséges a tudása. Azért nem lehetett, mert főleg olyanok kerültek oda be, akiknek volt hozzá tehetsége és feje. Ha nem, akkor hiába beszélhettek hozzá öt napig egy szakaszról, mert úgysem tudta volna felfogni. Csak olyan fiúk mentek oda, akik elsősorban vallásos szülőknek a gyerekei voltak, és azok közül is azok, akik erre képesek voltak. Aki nem volt képes, az hiába ment oda, mert azt két-három hét múlva eltanácsolták, hogy tanuljon egy mesterséget. 1933 közepén kerültem ebbe a jesivába, és két és fél évet tanultam ott. 250 diákja volt a jesivának, ez nagy létszámot jelentett.

Összekerültem valami gazdag zsidó gyerekeivel is, már nem emlékszem a nevükre, akik ateisták voltak. Hogy a fenébe kerültem a körükbe, nem tudom, elég az hozzá, hogy bekerültem. Az én körletemmel szemben, ahol én laktam, lakott egy zsidó család, öt lány volt. Egyik szebb volt, mint a másik. Mi, akik ott laktunk a körletben, így titokban találkoztunk a lányokkal, de csókolózni nem csókolóztunk soha. Csak beszélgettünk, a kezét megfogtam meg ilyesmi. Udvarolni egy bóhernek akkor olyan bűn volt, mintha most mennék lopni, azt egyből kicsapták. Ez már 1936-ban, 1937-ben volt. S akkor beszerveztek a Vörös Segélybe, ez volt a másik bűnöm. Erre is rájöttek, s egy fél évre rá kicsaptak bennünket. Két és fél év után elbocsátottak.

1937-ben vagy talán még hamarább kapcsolódtam be a Vörös Segélybe. Ez abból állt, hogy én összeszedtem négy-öt embertől egy hónapban ezer lejt, és valaki másnak átadtam. Én nem tudtam, hogy az illető mit csinált vele. Az illető csak annyit tudott, hogy tőlem, Saubertől és Auschtól kapott ezer-ezer lejt. Aztán az illető továbbadta, mondjuk, Grünnek. Grün nem tudta, hogy honnét származik ez a pénz, hanem csak annyit, hogy kitől kapta. Grün összeszedett nyolc ilyen embertől pénzt, és átadta Schwarznak. Olyan családoknak adták az összegyűjtött pénzt, ahol el voltak ítélve egyes családtagok, főleg a férfiak, akik különböző aktivitásokat folytattak mint kommunisták. Vagy szociáldemokraták voltak. Nem volt miből éljenek, ha a családfenntartót bezárták, és a Vörös Segélynek a segítés volt a feladata. A börtönbe is küldtek csomagokat különféle fedőnevek alatt, ez volt az aktivitásuk. Abszolút illegális volt ez is, hát a kommunista párt be volt tiltva Romániában is, Magyarországon is. A Vörös Segély mint szervezet a segítségen kívül semmit, semmilyen gyűlést nem szervezett. A tagok abszolút semmit nem tudtak egymásról.

Miután eltanácsoltak, elmentem a Kolozsvár melletti Cojocnára [magyarul Kolozs, 20 km-re Kolozsvártól], és ottan dolgoztam. Az apám unokatestvérének volt ott egy kis üzlete, egy vegyeskereskedés. Körülbelül vagy hat hónapot voltam ott. Ez már 1938-ban és 1939-ben volt, már kezdődött a háborús időszak, de még azelőtt volt, mielőtt Erdélyt visszaadták a magyaroknak [1940-ben; lásd: második bécsi döntés]. Majd bekerültem egy pékségbe Kolozsváron, ami a katonaságnak csinálta a kenyeret. 1940-ig voltam ott.

Édesanyám értett a gyapotfestéshez. Volt fehér gyapot, volt sárgás gyapot matringokban [Motring/ matring – meghatározott mennyiségű vagy súlyú még fel nem gombolyított fonal karika vagy nyolcas alakban. – A szerk.], nem tudom honnan hozták, talán Afrikából. Egyes házaknál voltak szövőszékek, és mindenki magának szőtte a vásznat. És kellettek különböző színek is, és akkor édesanyám megtanulta festeni a gyapjút, és én besegítettem neki. Óriási nagy mennyiségeket kellett festeni, mert főleg a falusiaknak a száz százaléka mind csak gyapotot szőtt, vagy keverve lennel, vagy nem tudom, mivel. Ez a családnak egy plusz keresete volt, a nagyanyám kocsmája mellett.

Szegény édesanyám 1938-ban meghalt tüdőbajban. Akkor a tüdőbaj egyenlő volt a halállal, nagyon kevésnek sikerült csak, hogy meggyógyuljon. Nemes Zsuzsa, a nővére, rá egy évre halt meg. Ha belegondolok, talán jobb is volt, hogy meghalt az édesanyám, mint hogy három vagy négy évet várt volna, és deportálták volna, és akkor ott halt volna meg a deportálásban. Így legalább Magyarláposon van egy sírhelye, egy sírköve, ahova minden évbe elmegyek. Aztán ezt a festést én csináltam tovább.

1940-ben, amikor már meghozták a második bécsi döntést, de még mielőtt bejöttek volna a magyarok – akkor járási székhely volt Magyarlápos, volt járásbíróság –, ők tudták, hogy minálunk festenek. Jöttek a magyarláposi magyarok, hogy fessünk piros és zöld vásznat. El is kaptak egyszer a román katonaságtól, mert még éppen nem voltak kivonulva, s mondták: „Mi az, még ki sem mentünk az országból, s ti, zsidók már annyira odavagytok a magyarokért, hogy ti már csináljátok a zászlót?” Mondtam: „Elsősorban mi nem vagyunk oda a magyarokért, mi román állampolgárok vagyunk, de a helyzet már világos, Bécsben eldöntötték, hogy Észak-Erdélyt visszaadják Magyarországnak, nekünk ez a megélhetésünk.” Hát kezdtem volna festeni piros-sárga-kék zászlót? Azelőtt azt is festettük. Az egész község, az egész főtér a mi zászlóinkkal volt tele, kezdve a kicsi zászlóktól egészen a nagy zászlókig, mind mi festettük 1940-ig.

Például az első dolog, ami történt, erre emlékszem, jöttek és megvették az egész méterárut, ami létezett: gyapjú, szövet, vászon, mindent, ami létezett. Akkor mind zsidó üzletek voltak, jöttek Magyarországról a magyar kereskedők – úgy nevezték őket, hogy rőfös kereskedők –, s két-három hét alatt az összes üzletből megvették és elvitték az árut, mert Magyarországon már akkor olyan állapotok voltak, hogy nem lehetett kapni ilyesmit. Így zajlott: az egyik nagy rőfös kérdi, hány bála szövetje van 10 vagy 30 pengőse? Azt mondja a másik, hogy ennyi. Tessék itt a pénz! Rakták fel az árut, s vitték el. Ugyanez volt a helyzet egész Erdélyben. Itt átszámították, emlékszem pontosan, 1 pengő volt 20 lej. Így váltották át a pénzt is. Tehát valószínűleg itt nagyon olcsó volt, lehet, hogy Magyarországon is volt, de nagyon drága volt. Utána, két-három hónapra rá, megjelentek nálunk a műrostos áruk, a kereskedők hozták Magyarországról. Nem tudom, miből volt készítve, de azt tudom, hogy pechemre nem vettem előtte szövetet, mert akartam egy ruhát csináltatni magamnak, s így vettem két és fél méter vagy három méter műrostot – igaz, nagyon szép volt, de nem volt jó a minősége. Ez volt egészen addig, ameddig Erdélyt el nem foglalták a magyarok.

A román katonaság szakaszonként vonult vissza, és a magyar visszafoglalás is így zajlott. Megvolt ma Nagyvárad, s utána jön Csucsa, utána jön Kolozsvár, utána jön Szatmárnémeti, Nagybánya, és így jöttek be fokozatosan [A magyar hadsereg észak-erdélyi bevonulása jól meghatározott forgatókönyv szerint zajlott, és tizennégy napot vett igénybe. A műveletek 1940. szeptember 5–18. között zajlottak, a következő fontosabb állomásokkal: Nagyvárad (szeptember 6.), Szatmárnémeti (szeptember 7.), Nagybánya (szeptember 9.), Kolozsvár (szeptember 11.), Marosvásárhely (szeptember 13.) – A szerk.]. Azt tudom, hogy a honvédzenekar ott volt a főtéren, óriási nagy esemény volt. Mindenki kint volt az utcán, mindenki örvendett, aztán lassacskán rájöttek, hogy nem olyan fényes a helyzet. Ahogy bejöttek, kezdődött a nagy nélkülözés, rá egy pár hónapra. 1940 végén bevezették a jegyrendszert a kenyérre. 1941-ben már minden jegyre volt, kezdve a kenyértől, talp, minden, ami kellett. Húsra nem volt jegy, mert voltak a parasztok, s azok vágtak állatot, és mészárosok is vágtak, de a kenyér, az nagy probléma volt. Igaz, 21 éves voltam, de én nem tudtam teljesen felfogni ezt a dolgot. Nem tudtam, hogy akkor már Magyarországon megjelent két zsidótörvény, a zsidókat korlátozták gazdasági téren, iskolákban a numerus claususszal [lásd: numerus clausus].

Nagy változás nem volt a családban. Nekünk nem volt problémánk a kenyérrel sem, mert volt egy földbirtokos, aki az apámmal együtt volt katona. Ő hadnagy volt, apám őrmester volt ugyanannál a századnál. Volt neki vagy 120 hektár földje, óriási nagy juhtenyészete, és szerencsénk volt vele, ő mindig adott nekünk. Persze nem ingyen, hanem pénzért. A búzát elvittük a malomba, megőröltettük, otthon megsütöttünk egy hétre való kenyeret, úgyhogy nekünk nem volt problémánk. De sajnos sokan éheztek. Aztán volt olyan kenyér, amelyik össze volt keverve puliszkaliszttel meg rozzsal. Még a rozzsal nem is volt olyan rossz a kenyér, de aztán sokszor ehetetlen volt puliszkaliszttel. Eleinte elég nagy volt a kenyéradag, aztán állandóan csökkent.

Mikor Lengyelországot lerohanták a németek [lásd: Lengyelország lerohanása] a második világháborúban, én akkor otthon voltam. Akkor húsvétra minden hitközség köteles volt küldeni, nem tudom, száz kiló pászkát a lengyel zsidóknak, annak dacára, hogy nálunk sem volt rózsás a helyzet. 1941 után már menekültek Lengyelországból, itt nálunk is volt vagy húsz ilyen család, és ezeket a hitközség tartotta el. Ezek aztán továbbmentek.

Az aktivitást a Vörös Segélynél folytattam Magyarláposon is. Nálunk a család nem vett részt ilyesmiben, csak én, ez ilyen privát dolog volt. Se apám, se testvérem, senki nem tudott róla. Kéz alatt voltak ilyen szórólapok, hogy mit jelent a Szovjetunió, mit jelent a kommunizmus, az egyenlőség, hogy tiltva van a nemzeti gyűlölet. Nekünk, zsidóknak pontosan ez kellett, a mi helyzetünkből kiindulva. Miért legyél te büdös zsidó vagy jidan împuţit [ugyanaz románul]. Vagy bemész egy üzletbe s kirúgtak. Vagy a szakállas zsidót megfogták éjszaka, először jól megcibálták, majd levágták a szakállát. Ezek már 1937-ben és 1938-ban elkezdődtek. Nem is egy eset volt ilyen Magyarláposon. Ez vezetett bennünket oda, hogy reméltük, hogy megváltozik minden, hogy ez a megváltás. Nem leszek többet zsidó, hanem egyenlő leszek a románnal, és egyenlő leszek a magyarral. Mert mi volt? Akármi történt az országban, mindig a zsidók voltak a hibásak. Igaz, volt nagyon sok gazdag zsidó is, például Magyarláposon az összes kereskedő zsidó volt. Tehát ezért szenvedett az egész zsidóság, mert azt mondták, hogy a zsidók kereskednek, s tulajdonuk van. Pedig, ha tudnák, hogy mit jelentett a kereskedelem… Apám megvett egy kiló lisztet 3 lej 50-ért, és eladta 3 lej 75-ért, vagy 4 lejért kilóját, nem volt úgy, mint most, hogy húsz-, harminc-, ötven-, százszázalékos nyereség, ilyen nem létezett. Ugyanis volt hat-hét ilyen kis üzlet, s ha én drágábban adtam, akkor elment az illető a másikhoz, és kérdezte, mennyi.

Én Magyarláposon voltam egészen 1941 szeptemberéig, ameddig le nem tartóztattak. Mi, a barátaimmal már fel voltunk készülve. Számítottunk erre, már tudtuk, hogy mi megy végbe, s tudtuk, hogy le fognak tartóztatni a Vörös Segélyért. Egy hajnalban összeszedtek bennünket a csendőrök, szekérre raktak, és elvittek 40 kilométerre, Nagybányára. Vittem oda magammal egy kis csomagot, ruhát, egyebet nem volt szabad vinni. Ott volt a DEF, úgynevezett D osztály, a kémelhárítónak a D osztálya vagy negyedik osztály – így is nevezték. Semmi többet nem tudok erről a kémelhárító osztályról. Volt az akkori idők szerint egy modern, hosszú nagy istálló, amit a román huszárok használták előzőleg. Rekeszek voltak minden lónak, legalább 100-120 rekesz. Elöl volt két olyan szobaszerűség, és oda bevezettek, az egyik helyre. Már megvoltak előre az adatok, hogy hogy hívnak, és akkor megkaptam az utasítást, hogy a 46-os rekeszbe kell mennem, ott van egy bog szalma, van egy pokróc. Oda fogsz állni, nézed a falat, se jobbra, se balra nem nézhetsz. Csak akkor szólalhatsz meg, mikor a csendőr szól valamit, hogy kiáltják a számodat. Nem mondták a nevedet, hanem a számot, amit adtak neked. Én a 46-os voltam. Én mikor oda bekerültem, fogalmam sem volt, hogy mi lehet ott. Mintha a szemem előtt látnám, a szoba másik oldalán hogy állnak fiúk, lányok, mint a templomban a szent előtt, senki egy mukkot nem szólt, a legyet lehetett hallani.

Két napig nem szólítottak. Nem tudom, hány csendőr járkált az istállóban, és vigyáztak, hogy ne beszélgessünk egymással. A harmadik nap hallom, hogy 46-os. Meg volt mondva, hogy mikor 46-ost kiáltanak, akkor szaladsz, nem nézel se jobbra, se balra, hanem bemész az első helyiségbe, az irodaszerűségbe. Volt ott vagy öt ember, két nyomozó és három vallató. Különbség volt ezek között. És akkor az első dolog volt, hogy azt mondják: „Na, Beri – ez volt az én becenevem a Bernátból –, most mondd csak el szépen, hogy miért vagy itt?!” Kezdtek kérdezni, ameddig rátértek a tárgyra: „Hogy szedtél össze pénzt a Vörös Segély vonalán? Átadtad ennek s ennek az embernek?” Eleinte tagadtam. Azt mondja nekem: „Jó…, nem mondod meg?! Nem baj! Majd délután visszahívlak, s akkor még amikor szoptatott az anyád, az is eszedbe fog jutni!” Nem tudtam elképzelni, mi lesz. Este 7 vagy 8 óra fele voltak a vallatások. Akkor megint szólítnak, s rögtön szaladtam. Ott álltam. „Na, most mondjad! Nekünk itt van minden, pontosan tudjuk, hogy mennyi pénzt szedtél össze, mikor adtad át őket, és honnét volt a pénz.” Akkor vettem észre, hogy az egyik falon – ne mondjak sokat – 15 féle verőeszköz volt, kezdve vessző, bikacsök, amit csak el lehet képzelni, minden fel volt oda akasztva. A bikacsök a bikának volt a nemi szerve, ki volt dolgozva, és rá volt húzva acéldrótra, lehetett 50-70 centis. Mondja: „Tartsd a tenyeredet!” Egy vékony kis nádpálca volt, de hogy az milyen fájdalmas volt, az nem is emberi. Kaptam vagy tízet, s elkezdtem kiabálni, hogy álljon meg. De ez csak a kezdete: „Mondd meg, ha nem akarsz tovább kapni, hogy kitől szedted össze a pénzt?!” Én tudtam, ha én elmondom, hogy kitől szedtem pénzt, azokat is előszedik. Mikor még nem is sejtettük, hogy mi fog következni, nekünk már akkor volt egy megegyezésünk. Volt egy nagyon szegény zsidó család, egy öregasszony és még két személy, összesen hárman voltak, akiknek az égvilágon semmiféle megélhetésük nem volt. Ebből a pénzből egy százalékot odaadtunk mindig ennek az öregasszonynak. Meg voltunk beszélve, hogy akármi történik, azt mondjuk, hogy összeszedtem XY-tól pénzt, de ő úgy tudja, hogy a pénzt az öregasszonynak szedjük össze. De nem akartam megmondani. „Vesd le a cipődet!” Felültettek egy padra, volt egy támasza, lekötözték a lábamat és a kezemet, és kezdték verni a talpamat, s utána odatettek, hogy táncoljak mezítláb. Feldagadt úgy a lábam az ütésektől, gondoltam, én most már nem bírom, el kell mondjam, de aztán mégsem mondtam meg. Ez volt a második kínzás. Eltelt majdnem két hét, s nem szólítottak.

Este 10-től reggel 6-ig lehetett aludni. Reggel, mikor mentünk ki a vécére, összekötöztek kettőnként. Mikor kellett pisiljünk, oda kellett nyúljál a másikhoz. Mikor a fenekedet kellett megtöröljed valami szalmával vagy valami fűvel, mert egyéb nem volt, akkor oda kellett nyúljál, s ez valami szörnyű volt. Szörnyű volt. Tisztálkodásról nem is beszélek, reggel egy kis hideg víz, s ezzel be volt fejezve. Egy korty vizet nem kaptunk egész nap. Csak délben kaptunk valami elég gyenge ételt, de valahogy kibírtuk, fiatalok voltunk. Eltelt több mint 10 vagy 12 nap, s akkor behívtak. „Na – azt mondja –, most már rád került a sor.” Már néztem a cipőmet, hogy megint kezdik a talpamat verni. Azt mondja: „Nem, ereszd le a nadrágodat!” Gúzsba kötöttek. Hogy mi az a gúzs? A kezet lábbal és a fejjel összekötötték. Akkor kesztyűt vett fel az egyik a kezére, és kezdte masszírozni, összenyomni az embernek a heréit. Egy fél perc. Olyan fájdalmas volt… Azt csak férfi tudja, mennyire fájdalmas. Nem létezett valaki, aki ne ájult volna el. Vagy úgy tökön rúgtak, ahogy a filmekben… A nőknek a mellüket rendesen botokkal vették. A lányok aztán mutatták. Mikor én láttam… Ennél a harmadik kínzásnál már nem volt mese, elismertem, hogy szedtem össze pénzt. Utána aztán még egyszer behívtak, akkor aztán csak verést kaptam. Kérdezték, hogy én szerveztem-e be másvalakit, hogy nekem szedjen össze pénzt? Az tény és való volt, hogy én erre nem voltam felhatalmazva, nem volt nekem ilyen szerepem.

Ott voltunk körülbelül 35-40 napig. Utána az egész társaságot összebilincselve teherautókba ültették, és elszállítottak Pestre, és bekerültünk a toloncházba. Ez olyan gyűjtőfogház volt, rosszabb volt, mint a börtön. Óriási nagy épületek voltak a fegyháznál, hat vagy hét nagy épület. A lányok más helyeken voltak. Ott volt egy 8x40 méteres terem, gyékényeket raktunk le este a cementre, és ott feküdtünk. Nem tudom, 150-en, 200-an voltunk, de nem lehetett háton feküdni, csak oldalt feküdtünk, mint a heringek. És mikor meg akartál fordulni, akkor legalább két-három embert meg kellett mozgass, mert másképpen nem tudtál megfordulni. Egy vécé volt, negyed órába került, ameddig a vécén sorra kerültél. Valami szörnyű volt. Egész éjszaka világosság volt, hogy nehogy valamit csináljunk. A koszt nagyon szörnyű volt, de nem csak nekünk, hanem a lakosságnak is. Azt hiszem, 18 vagy 20 deka kenyér volt a napi fejadag. A fogházban mármint a kommunizmusban, kollektívában éltünk. Jöttek hozzám látogatók, jött az öcsém, édesapám – elég humánus volt részükről, hogy engedtek látogatókat –, hoztak, nem tudom, két kenyeret, egy kiló szalámit, be volt téve egy ládába. Azt behoztam, reggel összeültünk, mint egy kollektívában – mi Magyarláposról voltunk tízen. Akkor mindenki kapott öt deka kenyeret, egy szelet szalámit, fél kockacukrot. Ez már a kommunizmusnak a szelleme: egyenlőség. Voltak köztünk gazdagabb fiúk is, s azok is megosztották. Szerencsénk volt még, mert volt egy zsidó szervezet, amit Omzsának hívtak [lásd: OMZSA – Országos Magyar Zsidó Segítő Akció]. Minden nap hoztak egy-egy tál ételt a zsidó konyháról, s ezt megettük. Talán ez tartotta bennünk a lelket. Én három hónapig voltam abban a szörnyű helyzetben.

Meséljem el az ottani életet ebben a toloncházban? Mikor elvittek otthonról, édesapám a zsebembe nyomott 300 pengőt. Az nagy pénz volt. A toloncházban elvették, és feljegyezték, hogy mennyi pénzem volt. Az érdekes dolog volt, hogy bármit lehetett vásárolni feketén, ha volt pénzem. A parancsnok, aki ott volt a mi osztályunknál, zsidó volt – ott csak zsidók voltak –, a zsebmetszők királya volt, minden hájjal megkent valaki volt. Őt internálták, nem volt tárgyalása, három hónap után aztán kiengedték. Mikor elkapták, akkor nem volt szabad Pesten a központban nem tudom, milyen utcákba menni. Elkapták ott, behozták, megint három hónap. Nem is felejtem el a nevét soha, úgy hívták, Fried úr. Mondom: „Fried úr, ki szeretnék kérni száz pengőt.” „Jó.” Ez volt szombaton. Vasárnap azt mondja: „Gyere ide! Nesze, itt van kilencven pengő. A tíz pengő, az a díj.” Egy hálózata volt, a fegyőrök, mindenki benne volt. Én nem kértem többet, csak százat, de a százból kaptam kilencvenet, és tíz pengőbe került, azért mert a fegyőr meg a könyvelő meg a pénztárnok továbbították az összeget. Ez így óriási pénzekre ment fel. Akartam venni egy kenyeret, mondjuk, 10 pengő egy kenyér. Hogy azt behozzák nekem, az 1 pengőbe került, mindenre rátettek tíz százalékot. Ha fel akartam váltani egy 50-est, az öt forintba került. Az ember kiszámította, hogy a száz pengőből körülbelül a fele maradt meg, a többit ez a Fried és a hozzá hasonlók elszedték. Összejátszott mindenkivel, és minden három hónapban pár ezer pengővel ment ki.

Ott voltam három hónapig, és onnan elkerültem Garanyba. Volt két láger, az egyik a kistarcsai, a másik a garanyi. Garany egy község Csehszlovákiában, vagyis akkor Észak-Magyarországon volt. Ott nemcsak kommunisták voltak, mint ahogy a toloncházba sem csak kommunisták voltak, hanem voltak feketézők, rémhírterjesztők is. [Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internáló tábor a politikai foglyok, menekültek és az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók számára. A leghírhedtebbek a csörgői, a garanyi [mindkettő Zemplén vm. visszacsatolt területén], a kistarcsai, a nagykanizsai és a ricsei [Zemplén vm.] tábor volt. – A szerk.] Ha valaki azt mondta, hogy a németeknek a hogyhívjákjuk... [Sauber Bernát elharapott egy káromkodást. – A szerk.], vagy drágábban adta a kenyeret 50 fillérrel, Garanyra vagy Kistarcsára került tárgyalás nélkül. Volt is egy közmondás: „Hallgatni arany, beszélni Garany”. Ott szintén úgy éltünk, mint a fogházban, de már rendes körülmények között. Ott már nem tíz ember volt, hanem voltunk akkor ötvenen egy ilyen kollektívában. És itt jött a Vörös Segélynek a segélye. Így jött vissza hozzánk a segítség, küldtek csomagot, puliszkalisztet. Bejutott a csomag, mert azt édesapám adta fel. Nem éheztünk, bár nem ettünk húst, de puliszka naponta volt. Ez volt az egyik alapélelem. Az ember megevett egy tányér puliszkát, és akkor érezte, hogy jóllakott. Garanyban voltam egészen Miklós napig. Miklós napján kegyelmezett Horthy. Ez 1941 decemberében volt. Nem mindenkinek kegyelmezett meg, inkább csak a kisebb horderejűeknek, mint én voltam. Nem amnesztia volt, hanem egyszerűen a névnapján elengedtek párszor tíz embert. Akinek komolyabb aktivitásuk volt, azokat nem engedték el.

Amikor én hazakerültem, már várt a behívó a munkásszázadhoz [munkaszolgálatba]. Mind a tízen egy korabeliek voltuk, mindegyiknek ott volt a behívója, amikor hazaért. Kellett katonaládát csinálni, de nem volt pénzünk. Elmentünk az egyik asztaloshoz, az megcsinálta: legyalulta a deszkákat, mi összebarkácsoltuk. Az egyik ügyesebb kezű volt, s akkor együtt megcsináltuk. Nagybányára kellett bevonuljunk, ott volt a zászlóalj. Béreltünk egy szekeret, s így kerültünk Nagybányára, ahova a kémelhárítók vittek, szeptemberben, négy vagy öt hónappal azelőtt. Beosztottak különböző századokba, de nem tettek egy századba. Körülbelül kettőt tettek egy-egy helyre. Nagybányán voltam vagy két hétig, utána kivezényeltek Disznajóra, ide, Szászrégen mellé [15 km-re Szászrégentől]. Ott dolgoztak a munkaszolgálatosok, a Déda-Szeretfalva vasútvonal építésén. Magyarok is dolgoztak ott, voltak ezek a híres magyar kubikusok. Nekik speciális targoncájuk [talicskájuk] volt, akár egy fél köbméter földet be tudtak tenni egyszerre. Meg volt kötve a két szárnya kötéllel, ő éppen csak hogy kellett irányítsa. Ott elég jó ételt kaptunk, szóval rendes katonai ellátásban részesültünk. Még amikor bevonultunk, egyenruhát kaptunk. 1942-ben – nem tudom, meddig – rendes honvédegyenruhánk volt, csak le volt véve a háromszínű, a nemzeti színű rózsa. A kapitány, Alsópáthy Antal egy nagyon-nagyon részeges alak volt, azért is küldték oda. Általában az ilyeneket mind a munkaszázadokhoz küldték. A munka mellett minden héten három napig katonai gyakorlatot végeztünk, mint a rendes újoncok: kúszás, feküdj, szaladj. Sár volt, húsz méter kúszás után olyanok voltunk, mint a disznók. Szerencsére ott volt a Maros, s már tavasz vagy nyár kezdetén voltunk. Bementünk a Marosba, és ott a ruhákat magunkon kimostuk. Ott volt valami földbirtokos, s annak a lányának udvarolt. Mikor eszébe jutott az udvarlás, felköltött éjszaka, az egész századot kivezényelte, hogy éjjelizenét adjunk – katonadalokat énekeltünk. Ez nem egyszer volt, hogy kivezényelt énekelni. „Horthy Miklós katonája vagyunk, a legszebb katonája…” Mint munkaszolgálatosok ilyen dalokat is énekeltünk többek között. Állandóan kellett énekeljünk neki, mentünk ki dolgozni énekelve, az egész század. El lehet képzelni, ilyenkor mindig részeg volt.

Arról nem is beszélek, hogy milyen veréseket kaptunk tőle. Ezektől a keretlegényektől – ezek voltak a kegyetlenek – mi sok verést kaptunk. Ha odahívott, és a kezedet nem tartottad úgy, ahogy kellett, amikor kellett tisztelegni, két pofont kaptál. Verőpálcákkal jártak, azzal ha ráütött az ember kezére, hát az szörnyű volt. Az egyikkel találkoztam itt Marosvásárhelyt a háború után, egy Seres nevezetű magyar illető. Ő marosvásárhelyi volt. Ettől kaptam egyszer két pofot. Különben, marosvásárhelyi lévén a marosvásárhelyi fiúknak nagyon sok mindent megcsinált: hozott levelet, élelmet, csomagot, elengedte őket haza, mert Marosvásárhelytől Disznajó nem volt egy nagy távolság [47 km]. Egy nap, a háború után, feljött hozzám az egyik barátom, akivel együtt voltam munkaszolgálatos, és azt mondja nekem: „Te, emlékszel Seresre?” „Hogyne emlékszem, mert olyan két pofot kaptam tőle, hogy három hétig zúgott a fülem.” „Te, az most kétségbe van esve. Nagyon fél attól, hogy te most megbosszulod, mivel engem ide, Marosvásárhelyre, kineveztek ügyésznek.” „Te – mondom –, figyelj ide! Én tudom, hogy Seres nem volt rossz fiú veletek, de a többiekkel igen. De légy nyugodt, én nem fogok bosszút állni ezen. Kaptam két pofot, ez még a sok dolog közt nem volt a legborzasztóbb.” Disznajóról elkerültünk Zsibóra, szintén a vasúthoz, utána elkerültünk Nagybányára egy erdőkitermeléshez.

Még egy epizód az életemben, hogy a munkaszolgálat ideje alatt bíróság elé lettem állítva. Mialatt munkaszolgálatos voltam, egy vádiratot kaptam, amiben azzal vádoltak, hogy részt vettem egy olyan szervezetben, aminek a célja a törvényes rend erőszakos megdöntése Magyarországon. Ez tulajdonképpen a Vörös Segély vonalon kifejtett tevékenységemért volt. Nagybányáról elmentem Szatmárra [Szatmárnémetibe], és jelentkeztem a helyi parancsnokságnál. Ott egy cellába raktak be bennünket, vagy heten voltunk, kaptunk rendesen kosztot is. Volt egy úgynevezett hírhedt ötös tanács, azt jelenti, öt bíró volt, és különböző helyeken tartották a tárgyalásokat: Máramarosszigeten, Kolozsváron, Szatmáron [Szatmárnémetiben] és Marosvásárhelyen. Lányi Zoltán bíró volt az elnöke. Lehettünk hat-hétszázan itt Észak-Erdélyben, akik részt vettünk különböző kommunista tevékenységekben. Szatmáron [Szatmárnémetiben] a teremben voltunk vagy százharmincan, és vagy három hétig tartott a tárgyalás. A vádlottaknak körülbelül a harminc százaléka magyar volt, a többi mind zsidó, román egyáltalán nem volt. A vád ellenünk: állami rend elleni erőszakos felforgatás – ebben különböző fokú vádak voltak. A nagy fiúk Marosvásárhelyről mind benne voltak: Gombó Mihály, aki nagy aktivista volt, Csupor Lajos, aki később tartományi első titkár volt. Szabó Julianna, egy marosvásárhelyi nő, székely lány volt különben, aki nem tudom, milyen formában került be, ezt sosem tudtam meg. Minden reggel három szuronyos katona jött, vittek be a városi törvényszékre, délután kettőkor vagy háromkor vittek vissza. Nem volt nem tudom, mi a perben, csak megkérdezték, hogy fenntartom-e a vallomásomat.

Akkoriban Szatmáron [Szatmárnémetiben] élt körülbelül 17 000 zsidó [Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Szatmárnémeti lakosságának 24,9%-a, 12 960 fő volt zsidó. Ez a szám felekezetet és nem nemzetet jelöl, ez tehát nagyjából a maximális szám. Más kérdés, hogy ebből hányan vallották magukat zsidónak, de mindenképpen kevesebben. A szatmárnémeti gettóban körülbelül 18 800 zsidót gyűjtöttek össze Szatmárnémetiből és a környező településekről. – A szerk.], nagyon-nagyon gazdag zsidók is laktak ott. Mikor látták az ottani zsidók, hogy sárga karszalaggal vagyunk [Merthogy egyeseket a munkaszolgálatról hívtak be a bíróság elé – A szerk.] – akkor már nem volt egyenruhánk, hanem civilben voltunk –, mindenki kérdezte: „Mit csináltak ezek itt, hogy viszik őket a törvényszékre?” Egy vasárnap reggel megyünk be a parancsnokságra, kísérettel vittek be persze. Mikor belépünk, azt mondja az egyik őrmester: „Várjatok, ameddig szólít az ezredes úr.” A helyi parancsnok egy honvédezredes volt. Rá vagy tíz percre beszólítottak, és amikor bementünk, majd seggre estünk. Az ezredes ült egy kis asztalnál, és kávéztak egy szakállas zsidóval, akinek kápedli volt a fején, és tegezték egymást. Istenem, mi ez? S akkor azt mondja: „Na, senkiházi kommunisták, szerencsétek van a Freund barátommal”. Freundnak hívták a zsidót, ő volt a hitközség elnöke. Ez a Freund család nagyon gazdag család, most Amerikában van az egész család. Neki összeköttetése volt ezzel a helyi parancsnokkal, és ő elintézte, hogy levegyük a karszalagot, és menjünk be minden reggel egyedül, katonai kíséret nélkül. Ő garantálta, hogy nem fogunk megszökni. Engem elítéltek másfél évre, azzal a váddal, hogy a pénzzel, amit összegyűjtöttem, segítettem az észak-erdélyi kommunistákat.

Onnan Szatmárról [Szatmárnémetiből] elvittek egyenesen a toloncházba, Budapestre. Visszavittek oda, ahonnan egyszer már szabadultam. Ott voltam két hétig. Szörnyű helyzet volt. Akkor jöttek az Omzsától, s kérdezték tőlem, hogy hogy kerültem oda vissza, rá vagy másfél évre. Egy Klein nevezetű tartotta a kapcsolatot a zsidókkal, akik a toloncházban voltak. Én elmeséltem. Akkor elintézték az omzsások, hogy kivegyenek a toloncházból, és áttegyenek a börtönbe, Kolozsvárra. Kolozsvárra kerültem a börtönbe, és ott voltam együtt Simó Gézával. Ő ugyancsak illegális kommunista, egy tanárember. Egy cellában voltunk haton vagy heten. Ott is ugyanaz az életmód volt, hogy abszolút mindent megosztottunk. Eleinte, mikor bekerültem, tartózkodóak voltak, mert azt hitték, hogy kémkedni tettek be oda, de miután kérdezgettek, rájöttek, hogy hasonszőrű vagyok.

Érdekes, hogy két hónap után visszarendeltek a századhoz Nagybányára. Ott dolgoztunk vagy egy hónapig, utána menetszázadba tettek, és elvittek Bácskába [lásd: a Délvidék megszállása], és ott dolgoznunk. Ez 1942 őszén volt már. Onnan felkerültünk Kárpátaljára. Majd egy hónapig voltunk egy kis városkában, azt hiszem, hogy Nagyszőlősön. Onnan menetszázaddal kivittek a frontra, Kolomeáig mint munkaszolgálatost. Ez most Ukrajna. Ez már 1943 januárjában volt. Több mint egy évig voltunk a fronton. Mi be voltunk osztva egy műszaki század, egy utászszázad mellé. Minden nap kimentünk dolgozni, bunkereket, lövészárkokat, utakat csináltunk, hogy tudjanak haladni a gépesített felszerelésekkel. Nagyon nehezen dolgoztunk. Nagyon gyenge volt a koszt. 1944-ben már visszavonulóban volt a front. Olyan áttörés volt a keleti fronton, hogy egy nap, mikor kint voltunk munkán, hallottuk a golyók süvítését. Láttuk, hogy mindenki szaladt, szekerek, kocsik, motorkerékpár, kerékpár, a honvédek menekültek az oroszok elől. Vissza kellett vonulni.

1944 áprilisában vagy májusában még volt a fronton egy epizód, mikor itt a deportálások voltak. A századparancsnok, egy kolozsvári tanárember – nagyon rendes ember volt – egy napon összehívott bennünket, és azt mondta: „Két lehetőség van. Vagy visszavonulunk együtt, vagy mindenki azt csinál, amit akar. Ha visszavonulunk és beviszlek benneteket az országba, akkor tudjátok meg, hogy deportálnak benneteket.” Hát nem tudtunk határozni. Ő azt mondta: „Ha énrám hallgattok, akkor ne jöjjetek haza. A családotokból senki sincs otthon. És valószínűleg rátok is ugyanaz a sors vár, ami őrájuk.” De nem mondott semmit, hogy mit csináljunk, csak hogy ne jöjjünk haza. És voltak egy csomóan, akik hazamentek, és ahogy hazaérkeztek, rögtön elvitték, Auschwitzba deportálták őket. Mi ott maradtunk még, és dolgoztunk. Augusztusban már beszéltük, hogy most mit csináljunk, hova menjünk. Az úton nem lehetett menni, eszeveszetten vonultak vissza a honvédek, nem is hittem volna, hogy ilyesmi létezik. Akkor összegyűltünk, hogy megbeszéljük, megyünk együtt a honvédekkel, vagy maradunk. Nagy zűrzavar volt. Végül nem mentünk velük.

Mi egy kolhozban [kollektyivnoje hozjajsztvo, ’közös gazdaság’ – állami tulajdonú földterületen működő mezőgazdasági termelőszövetkezet volt a Szovjetunióban, 1929–1990/91 között. – A szerk.] laktunk, és hallottuk az aknák becsapódását a kolhoz körül, meg magába az épületbe is. Hogy menekülünk meg? Elkapnak, vagy egy tűzharcban lemészárolnak bennünket, mint a kutyákat. A kolhozban voltak ilyen száz méter hosszú, két méter magas nagy trágyadombok, nem tudom, hány évig nem vitték ki, mert el volt foglalva, és aztán ott mind rakták. Az egyik őrünknek eszébe jutott, hogy „Tudjátok mit, fiúk? Mindenki csináljon egy lyukat a trágyadombba. Mikor jönnek a nagy támadások, akkor mindenki oda belébújik.” Annyian haltak meg ott a kolhozban, közülünk egyetlen egy ember sem. Úgy látszik, az felfogta a golyókat, olyan volt, mint egy óvóhely és megmenekültünk. Másnap jöttek az oroszok. Akkor volt az első nagy-nagy kiábrándulás, mikor az egyik, aki tudott egy kicsit oroszul, mert máramarosszigeti volt [A vegyes lakosságú Máramarosban többek között rutének is élnek, akiknek a nyelve nagyon hasonlít az ukránra. – A szerk.], elmondta, hogy odament az egyik oroszhoz – mi nem ismertük akkor a rangfokozatokat –, és ő elmondta, hogy mi nem vagyunk magyarok, mi zsidók vagyunk. Olyan két pofot kapott tőle… Aztán megtanultuk, hogyan kell oroszul szitkolózni, s elküldtük az anyjába. A honvédekkel együtt bekerítettek bennünket, és összefogtak. Majdnem tízezer fogoly volt. Augusztusban volt, 1944-ben, kint voltunk a mezőn, orosz őrök voltak körülöttünk kutyákkal. Akkor éjszaka mindenki jajgatásokat hallott. Nem tudom, hány tisztet öltek meg a magyar katonák, saját tisztjeiket, mert úgy viselkedtek velük a fronton. Reggel láttuk a holttesteket, jöttek az oroszok, hogy ki csinálta? Hát ki csinálta? Meg lehetett tízezer ember között találni, hogy ki csinálta? Rögtön vittek bennünket Sztribe [Sztrij – ukrajnai község.]. Ott három-négy hétig voltunk. Az étkezés napi 25 deka kétszersült volt. Az nagyon jó volt, mert a 25 deka megfelelt körülbelül egy kiló kenyérnek. Vízben vagy teában puhítottuk meg, és ezt ettük. Innen elvittek bennünket Sztálinóba [Donyeck ukrajnai város neve 1924–1960 között. – A szerk.]. Innen kezdődik a négy év orosz fogság.

1944-ben kerültünk fogságba. Négyen magyarláposiak együtt voltunk. Először a románok kerültek haza, de bennünket nem engedtek haza, azért, mert mi magyarok vagyunk, és nem románok. Majd ha visszaadták [Észak-]Erdélyt Romániának, akkor majd mentek. Erdély Magyarország volt, amikor mi a magyar katonákkal fogságba estünk. Aztán 1946-ban hazamentek a Magyarországról származó zsidó fiúk, azon a címen, hogy Magyarországon lesznek választások, és kell, aki a kommunista pártra fog szavazni. [Az ún. „kékcédulás” választás 1947. augusztus 31-én volt. – A szerk.] Hát mi a magyarországiakkal jöttünk ki, mi is vártuk, hogy engedjenek. Erdélyt visszaadták Romániának [1947-ben, a párizsi békeszerződés értelmében, lásd: Erdély], s akkor mi már románoknak számítottunk. Azt mondták: „Ti nem vagytok magyarok, Erdély az Románia!” – minket nem engedtek haza. A magyar foglyok hazamentek, hazaengedték őket az oroszok. Érdekes, az egyik közülünk, nem lehet tudni, milyen véletlen folytán, mégis bekerült a magyarok közé, és hazajött.

Átkerülünk különböző lágerekbe. Én például bekerültem egyszer egy román lágerbe – nem tudnám megmondani a nevét, de szintén Ukrajnában volt, Kijev és Sztalino között lehetett – , ahol zsebmetszők, gyilkosok voltak, akiket Antonescu kihozott valamikor a frontra. Ezek, ahogy kijöttek a frontra harcolni, másnap mát megadták magukat az oroszoknak. Ezek közt valami szörnyű volt élni. Az ember nem mert kimenni éjszaka a vécére, mert vártak a késsel: „Hozd ide a pénzed, mert ha nem…!” Itt két-három hónapig voltam.

Sztalinóba kerültem, a Donnál, most úgy hívják, Donyeck. Minden esetre nagyváros, és ott van az egyik legnagyobb szénbánya, a Donbász [Donbász az orosz név, magyarul Donyeck-medence. – A szerk.]. Ukrajnában van most. Donbászban voltak Oroszország legnagyobb széntartalékai. Az első nagy meglepetés az volt, mikor odakerültünk. Ezek megszervezett lágerek voltak német hadifoglyoknak. Oda kerültünk, és bányában dolgoztunk. Az valami infernális volt. Voltunk vagy 170-en, amikor odakerültünk, és hazajöttünk vagy 60-an, olyan körülmények közt dolgoztunk. Nem éheztünk, mert mint bányászok rendesen kaptuk a táplálékot. Furcsa mód ismét a németek vigyáztak ránk. Nagyon-nagyon elkeseredett helyzetben voltunk, sőt az egyik orosz parancsnok, még így is azt mondta nekünk, hogy túl sok zsidót hagyott életben Hitler. Ezt mondja egy szovjet ezredes! Annyira el voltunk keseredve, hogy már el voltunk szánva, hogy el fogunk pusztulni. Elsősorban egészségügyi szempontból volt nehéz. A németek vezettek mindent, volt egy kórházszerűség, de oda nagyon nehezen lehetett bekerülni. Nem tudtuk, hogy másszunk ki ebből a helyzetből, hogy lehet megszökni. Sőt, odáig ment, hogy a németek vigyáztak ránk, a brigádparancsnok egy német volt, és az orosz őrök mellett volt két-három német hadifogoly őr. Hát el lehet ezt képzelni, hogy a Szovjetunióban is németek vigyázzanak ránk?!

Itt, kérem szépen, tízezer hadifogoly volt, s azok be voltak osztva brigádokba, úgy, ahogy dolgoztak a bányában, felváltva. Nyolc órát dolgoztunk három váltásban. Azonkívül voltak a belső munkások: konyha, varroda, cipész, szárító, fürdő, mosoda. Persze ezeket az állásokat mind németek foglalták el, mi nem tudtunk oda jutni. El lehet képzelni: a bánya teljesen vizes volt, azbeszt ruhákban dolgoztunk. Minden nap, miután bement az ember a bányába, egy öltözőben levetkezett, s bement dolgozni. Utána meg kellett fürödni, mert feketék voltunk a széntől. Mindenkinek volt egy száma, a ruhákat betették egy szárítóba, és miután megszáradt felvettük, és elmentünk reggelizni.

A bányában összekerültünk orosz munkásokkal, azokkal dolgoztunk együtt. Ezek rendes vájárok, rendes bányászok voltak. A vájár magyarul van, azt jelenti, hogy aki a csákánnyal kivájja a szenet. Ők vezették a munkát, mi csak olyan segédmunkások voltunk ott. Később összekerültünk a segesvári, besztercei szász lányokkal, abban a bányában együtt dolgoztunk. Én 23-24 éves voltam, mellettem egy húszéves lány dolgozott, akit a háború után elhoztak a Szovjetunióba. Sikerült nekünk az oroszokkal összebarátkozni, adtunk nekik ajándékokat – mert sikerült nekünk eldugni s megmenteni egyes értékes tárgyakat, gyűrűket, s főleg órákat –, s aztán pálinkáért az oroszok mindenre képesek voltak. Találtunk végre olyat, amelyik tényleg nagyon becsületes ember volt. Nekem volt egy bizonyos mozgalmi múltam, és ismertem, hogy mi a Szovjetunió, és kik a vezetők. Tudtuk, hogy nagyon sok zsidó vezető van köztük. Kezdtünk írni leveleket oroszul – átfordíttattuk a besszarábiai románokkal, akik szintén fogságban voltak –, és ezeket az orosz munkások feladták postán. Mi leírtuk, hogy milyen helyzetben vagyunk: hogy a németek uralnak, hogy a lágerparancsnok antiszemita, hogy naponta hal meg ennyi s ennyi zsidó. Nem elég, hogy a családunkat elvesztettük Németországban, most a maradék zsidó fiatalság nem fog innen hazamenni. Írtunk Kaganovicsnak [lásd: Kaganovics, Lazar Mojszejevics], Ilja Ehrenburgnak [lásd: Ehrenburg, Ilja Grigorjevics], aki egy híres szovjet író, komoly regényei vannak. Ő elmenekült a sztálini terror alatt, Párizsban élt, nem tudom, hány évig. Sztálin mindenféleképpen visszahozatta, és megkapta a kellő elismerést. Eltelt egy elég hosszú idő – most már nem tudnám megmondani, pontosan mennyi, talán hónapok –, s gondoltuk, úgy látszik, nem került a levelünk a címzetthez.

Egyszer én éjszakai váltásban voltam – emlékszem határozottan. Reggel úgy 8 óra felé kikerültünk a bányából. Láttuk, hogy ott áll három férfi a kapuban. Mi tudtuk, hogy ezek az NKGB-sek [Az NKGB, azaz Állambiztonsági Népbiztosság az NKVD-ből vált ki 1941. február 3-án, de a háború kitörése után a két népbiztosság fuzionált. 1946-ban a népbiztosságokból minisztériumok lettek. – A szerk.], mert ezek bőrkabátban jártak általában. Megállítottak, hogy hogy hívnak. Megállunk. Odamegy a német, és jelenti németül, hogy itt ez és ez a zsidó brigád. Megkérdi az egyik ezek közül az oroszok közül: „Te ki vagy?” „Én? Én nem vagyok zsidó!” Tehát ugyanúgy volt továbbra is, ahogy volt a múltban, mielőtt odakerültünk volna. Én már értettem egy pár szót oroszul. S erre elkáromkodta magát az egyik orosz: „Hogy a fenébe, hogy egy zsidó brigádnál német brigádos legyen?” S akkor kérdi, „Ki van köztetek, aki tud oroszul beszélni?” Főleg a [máramaros]szigetiek, akik ukránul beszéltek, jól beszéltek oroszul, hát jelentkezett kettő. És azt mondja: „És ki németül?” Hát én nem tudtam németül, de jiddisül tudtam, és nagyon jól tudtam értekezni a németekkel. Felírta a nevünket s számunkat, s miután megmosakodtunk, behívtak az irodába. Ott nem volt senki, csak ők és egy tolmács. És elővették a leveleket. Kérdezték: „Elismeritek, hogy ti írtátok?” „El.” Gondoltuk: Istenem, mi következik még ezután?

Eltelt majdnem két hónap, hogy nem történt semmi. Egyszer megérkezik egy delegáció, orosz tisztekkel. Leváltották, sőt letartóztatták a lágerparancsnokot a kijelentéseiért és azért, hogy hagyta, hogy a németek úgy bánjanak velünk – legalább harminc ember meghalt pár hónap alatt. Bemutatták az új lágerparancsnokot: egy zsidó hadnagyot, úgy hívták, Levin. Félszemű volt, és rajta volt a zubbonyán „A Szovjetunió hőse” csillag. A végén aztán megtudtam, ott volt azok között a katonák között, akik a Reichstagra, a német parlamentre Berlinben, kitűzték a vörös zászlót. Pár nap múlva összehívta az egész lágert, azt mondja: „XY a konyhaparancsnok, és XY a szakács” – szóval mindenhova betettek zsidókat. „Itt rend legyen ebben a lágerben! Rend! Nincs kivétel, német vagy zsidó, nincs kivétel! Csak egy dologra nagyon kérem, hogy hozzám panasszal ne jöjjön senki.” Úgy értette ezt, hogy: „Amit csináltok, úgy csináljátok, hogy az illető ne tudjon hozzám kerülni panaszra.” Fiatal volt, és volt egy két és fél éves kisfia. Engem kineveztek, hogy a kisfiúval foglalkozzam. Szabad kijárásom volt a lágerből, elmentem a lakására, és tíz órán keresztül ott voltam. A gyerekkel játszottam, ettem is, mert mindenféle jóság volt ott. Kapták az amerikai csomagokat, abból kivették a csokoládét meg konzerveket, s azokat maguk közt elosztották az oroszok. Egy része bekerült a lágerbe is, de egy komoly részét szétosztották maguk között. Én ott dolgoztam egészen addig, ameddig egy szép nap fogtak, s elvittek onnét, hogy hazamegyünk.

Elvittek Odesszába, ott volt vagy hat gyűjtőtábor, hogy onnan majd hazaküldenek. Ott jó dolgunk volt, aránylag. Én konyhafőnök voltam. Aztán dolgoztunk a Securitaténál is, lopattak velünk szenet, lopattak fát. Az volt a feladatunk, hogy szállítottuk a szenet és a fát a Securitate-alkalmazottaknak és a hivataloknak. Sauber Bernát valószínűleg az orosz állambiztonsági szervre gondol. Ebben az időszakban az MGB, azaz az Állambiztonsági Minisztérium látta el ezt a feladatot. Az MGB utódja az 1954-ben létrehozott, és 1991-ig működő hírhedt KGB, magyarul Állambiztonsági Bizottság volt. – A szerk. A lágerben laktunk, de reggel kimentünk dolgozni, és csak este mentünk be. Kint volt az odesszai kikötőben a rakomány. Akkor úgy volt, hogy minden vállalat kapott egy rakomány fát, és egy fél rakomány szenet. Mi hajnalban odamentünk autóval egy rakáshoz, s megraktuk szénnel, fával. Az egyikünk perfektül beszélt oroszul, az keresett kuncsaftot. Két lépést nem kellett tenni, s rögtön akadt valaki, mert nem nagyon volt fa meg szén. Minden nap egy-két kocsi szén és fa úgy elfogyott, mint mondjuk, a friss kenyér, mert mindenkinek kellett télire. És aránylag olcsón adtuk, nem adtuk olyan áron, mint ahogy feketén adták. Ebből a pénzből, amit beinkasszált, elvett az orosz tiszt, akinek a parancsnoksága alatt voltunk. Volt egy altiszt, volt egy sofőr, és a pénz el lett osztva közöttük. A szénlopásnál az őrök látták, mit csinálunk, azok ott voltak egész éjszaka, hát ők is kaptak a pénzből, s akkor engedték. Ők vigyáztak ránk, amíg megraktuk a kocsikat, ez egy megszervezett dolog volt. A korrupció akkora volt a Szovjetunióban, hogy azt nem is lehet elmondani. Az összeget, ami megmaradt, elosztottuk magunk közt. Ez is óriási pénz volt. Néha annyi pénzünk volt, hogy egy orosz nem keresett meg annyit egy hónap alatt, amennyit mi egy nap alatt megkerestünk.

Már nagyobb adag kenyereket kaptak a lakosok, nem volt már az az éhínség, ami volt addig. Lehetett kapni dolgokat az üzletekben, pénzért lehetett vásárolni. Addig nem lehetett, hiába mentél be egy üzletbe, nem volt semmi, hacsak meg nem fizetted a háromszorosát vagy ötszörösét. A ruházatuk az oroszoknak egyszerű volt, az a szabványos fufajka [Pufajka, azaz vattakabát. – A szerk.] meg azok a rubaskák. Az egy csukott nyakú zakó vagy vastag ingszerűség, mint a kozákoknak, hogy volt egy sor gomb rajta, és derékszíjjal átkötötték. Általában mindegyiknek spicces nadrágja volt és csizmája. Ilyen volt általában az öltözködés. A nők már valamivel jobban öltözködtek.

Nekünk szabad kijárásunk volt, jártunk operába, jártunk színházba, vendéglőbe Odesszában. Én akkor voltam operában első alkalommal. Egy kolozsvári vett rá bennünket, hogy menjünk el operába. Én falusi fiú voltam, azt sem tudtam, mi az, hogy opera. Operettet azt láttam, mert jártak a vándorszínházak, és mindig megnéztem az operetteket. Az opera épülete a milánói Scalának egy hitelesített mása volt. Le volt másolva, csak a figurák inkább stilizált régi orosz alakok voltak. Mikor felmentünk a lépcsőkön, az opera előterében voltak szobrok vagy a lépcsőkön, már nem is tudom. Nem is hittük volna el, hogy ilyesmi létezik a Szovjetunióban. Az az előkelőség és az a tisztaság… Az operában a La Traviatát [Guiseppe Verdi operáját], a Lakmét [Leo Delibes operáját], baletteket is láttunk, Csajkovszkijnak a Diótörőjét, a Hattyúk tavát. Nem akarok felvágni, de nekünk páholyunk volt, mi úriemberek voltunk. Mikor mi bementünk, nem tíz rubelt adtunk egy jegyért, hanem adtunk húszat, mindig fent volt tartva nekünk egy-két páholy. Akkor mi, vagy tíz hadifogoly odamentünk – nem voltunk elegánsak, de jól voltunk felöltözve. Utána elmentünk a vendéglőbe, nők stb.…, szóval zajlott az élet. Olyankor nem voltak ott őrök, mert nekünk volt kilépési engedélyünk. Ott nem lehetett megszökni. Az ember ment ötven kilométert, leigazoltatták és visszavitték. Meg ahogy két szót elmondtál, rögtön látták, hogy te nem vagy orosz. Mi tudtunk oroszul beszélni, de kellett keressük a szavakat. De nem is állt érdekünkben megszökni. Sőt, már olyan gondolatunk is támadt, hogy ott maradunk. Olyan életünk volt…, hová menjünk mi Romániába, ki tudja, mi van ott? Egyesek már udvaroltak is. Egy évig voltunk Odesszában. Aztán egy év után megsokalltuk, és valami sztrájkszerűséget csináltunk.

Mikor elengedtek, az volt a borzasztó, hogy elvettek mindent tőlünk: fényképet, levelezőlapokat, amit kaptunk mint munkaszolgálatosok, és megtartottunk magunknak. Nekem is volt apámtól és Emma húgomtól, még deportálás előttről. A többi testvéremtől is kaptam leveleket, fényképeket, amit vittem magammal. Azokat elvették, tűzre dobták és elégettek abszolút mindent. Ez volt a legborzasztóbb. Nem tudom, hogy hogy maradt a zsebemben egy levelezőlap, ahol a húgomnak a kisfia – akkor született – egy éves volt. Rá volt ragasztva egy levelezőlapra, az valahogy bent felejtődött a zsebemben, és megmaradt nekem. 1948 elején kaptam, hat-hét hónappal azelőtt, mielőtt hazakerültem. Nem is emlékszem, hogy hova volt címezve, de eljött a levél az odesszai lágerbe, hogy honnan tudták meg, hogy én ott vagyok, azt nem tudom. A levelezőlapon nem volt semmi érdekes, olyan típus-levelezőlap volt, s csak pár szó volt rajta, amit lehetett írni: „Ez a kisfiam, a Jóska. Egészségesek vagyunk, remélem, hogy te is jól vagy.” De a család többi tagjáról nem volt szabad írni semmit. Odaadtam a húgomnak, mert gyűjtötte ezeket a fényképeket a fiáról. Kint van a kép Izraelben. A kisgyerek már 53 éves.

Végül nem maradt közülünk senki Odesszában. Nem tehervagonokban, hanem rendes vagonokban utaztunk haza egészen Focşaniig. Focşaniban ott tartottak egy hónapig karanténban. Ez 1948 júniusában volt. Ott mindenik kapott egy papírt, és úgy emlékszem, 350 lejt – az elég nagy pénz volt akkor. Nem jártak a vonatok rendesen. Hogy én elkerüljek Désre, el kellett menjek Iaşiba, ott felüljek egy másik vonatra, és így kerüljek Désre, ahol Emma, a húgom lakott. Én Magyarláposra akartam menni, de nem volt már ott senki.

Weis Matild (szül. Sauber) háztartásbeli volt Szászrégenben, ott élt a férjével. Weis Ármin szabó volt, tűrhető anyagi helyzetük volt. Ortodox vallásos emberek voltak. Nem volt gyermekük. Sauber Dezső öcsém kereskedő volt, vegyeskereskedésben dolgozott Disznajón. A feleségét Lottinak hívták, zsidó volt. Vallásosak voltak ők is. 1954-ben kimentek Izraelbe, Kirjat Tivonban éltek. Technikusként dolgozott az öcsém egy vasöntődében, a felesége háztartásbeli volt Izraelben is. Két gyerekük van, egy fiú, Hillel és egy lány, Orli. Henzel Judit (szül. Sauber) húgom varrónő volt. Magyarláposon élt, 1945-ben férjhez ment Henzel Tiborhoz, és 1946-ban kimentek Izraelbe, Kirjat Tivonba. Azért mentek mindketten oda, hogy együtt legyenek. Judit háztartásbeli volt Izraelben, a férje építész almérnök. Van egy lányuk, Gilla, aki nincs férjnél. Farkas Emma (szül. Sauber) is varrónő volt Magyarláposon. 1945-ben férjhezment Farkas Dezsőhöz, aki kereskedő volt. Van egy fiuk, József, ő utász mérnök. Sauber Zelma húgomat deportálták Magyarláposról. Auschwitzban halt meg. A leánytestvéreimet mind deportálták, de visszajöttek. Nem tudom, hogy ki hol volt, melyik lágerben. Beszélgettünk ugyan, hogy kit hova vittek, elmesélték, hogy hogy segítette egyik a másikat a lágerben – s talán ezért is szabadultak meg [élték túl], mert segítették egymást –, de részletekre már nem emlékszem. Az öcsém munkaszolgálatos volt kint, Ukrajnában. Mire én hazaértem, a testvéreim közül már ketten Izraelben [Palesztinában] voltak. Az egyik még Disznajón lakott, itt Szászrégen mellett. Én nem tudtam semmit egyikről sem, csak egyedül a húgomról tudtam, hogy Désen él. Tudtuk, hogy deportálták a szüleinket s mindenkit, de arról abszolút fogalmunk sem volt, hogy mi történt.

Hazajöttem, és nekifogtam az életnek. Hét elemit jártam a háború előtt, aztán most év alatt leérettségiztem Désen, és megkaptam az érettségi bizonyítványt. Utána megválasztottak népbírónak lásd: Népbíróságok, népbírák Romániában]. Dolgoztam vagy három hónapig, és jött egy utasítás, hogy azokat a népbírókat, akiknek csak érettségijük van, és akik jó eszűek, azokat egy másfél éves iskolába küldik jogot tanulni. A régi bírókat és ügyészeket le kellett váltani, de nem nemzetiségi okok miatt, mert lehetett az román, magyar, teljesen mindegy – ez volt az utasítás. Egy csomó jogászt leváltottak akkor.

Én Kolozsvárra kerültem, és másfél évig gyorstalpalás volt. Főleg azokat a tananyagokat tanultuk, amik kimondottan a gyakorlati jogi alkalmazásra vonatkoztak: büntető perrendtartás, polgári perrendtartás, polgári törvények, ezeket tanultuk. Elméletet, mint az államjogtörténetet, semmit. Utána vizsgáztunk egy komisszió előtt, és kineveztek bennünket ideiglenesen, azzal a feltétellel, hogy vagy beiratkozunk egy egyetemre, vagy magánúton három éven belül elvégezzük a jogi egyetemet, vagy kilépünk. 1950-ben én ide kerültem Marosvásárhelyre. Én Désre akartam menni, de nem engedték, tekintettel arra, hogy Dés környéki voltam, azt mondták, hogy nem lehet. Azonnal beiratkoztam Kolozsváron a jogi fakultásra, és 4 és fél évig látogatás nélkülin elvégeztem. Három hónaponként kellett menni, és voltak rendes vizsgák. Ott már elméletet is tanultunk. Nem volt fizikai idő, mert dolgozni is kellett. Igaz, minden kollokvium és vizsga előtt kaptunk szabadságot. Nem akarok dicsekedni, de a látogatás nélküliről ketten maradtunk, akik befejezték az egyetemet, a többiek nem voltak képesek megcsinálni. Az egyik én voltam, a másik Kelemen Rózsa, aki itt él Marosvásárhelyen, 78 éves magyar bírónő.

1952-ig Marosvásárhelyen a megyei ügyészségen voltam. Akkor az megszűnt, s lett 8 tartomány [lásd: területi átszervezés Romániában 1952-ben]. Én a marosvásárhelyi rajoni ügyészséghez kerültem. Hat hónap után kineveztek helyettes főügyésznek. Az ügyészek 75 százaléka magyar volt, és sajnos voltak olyan magyar kollégák, akik alig vagy csak nagyon gyengén tudtak románul beszélni. Kolozsváron a Bolyai egyetemen magyarul tanultak, bejöttek az aktivitásba, s nem tudtak románul – ez volt a valóság. Az összes kollégám a Bolyain végezett, a magyar egyetem, én a Babeşen végeztem, ezért viszont nagyon jól beszéltem románul [lásd: kolozsvári tudományegyetem].

Annak dacára, hogy nekem volt egy mozgalmi múltam, és már gyerekkorom óta dolgoztam a Vörös Segély vonalon, nem vettek fel a pártba. 1952-ben én még nem voltam párttag. Kineveztek rajoni helyettes főügyésznek, és nemsokára főügyész lettem. Akkor én a tartományi bíró előtt megmondtam világosan, hogy nem vagyok párttag. Azt mondta: „Sauber elvtárs, maga ne adjon nekünk tippeket, mi tudjuk, hogy kit kell odatenni!” 1963-ban lettem csak párttag.

Az egyik húgom, Matild [Weiss Matild] jött, hogy: „Hagyd itt az egészet, és gyere velünk Izraelbe.” Ők elmentek. 1965-ben alijáztak Kirjat Tivonba. Ott már mindketten nyugdíjasok voltak a férjével. Matild még mindig él. A húgom, Emma, ő asztmás volt, és nagyon félt kimenni Izraelbe. Nagyon kért, ha egy lehetőség van, ne menjek el, hogy maradjon valaki itt vele. Itt maradtam. Végül ő mégis kivándorolt a családjával, és én maradtam itt. Azért döntött így, mert a fiának nem látott itt jövőt. Ők 1974-ben mentek ki Izraelbe, Názáretbe. Szegény húgom most is Izraelben él, 79 éves, a fia is él, a férje is él. A férje 92 éves, vak, süket, nagybeteg.

Az élet pulzusát láttam minden direkcióból. A gazdaság, mezőgazdaság, kultúra, politika a mi hatáskörünkbe tartozott. Az első idők nagyon szomorúak és szörnyűek voltak. 1949–1950-ben kezdődött a kollektivizálás és az államosítás [lásd: mezőgazdasági termelőszövetkezetek (kollektívek) Romániában; államosítás Romániában], egészen 1952-ig. Arra nem is jó visszaemlékezni. Nekem sok kellemetlenségem volt végig, hogy én kispolgári családból származtam, burzsuj voltam, mert édesapámnak üzlete volt. Hogy hogy nem raktak ki az ügyészségről kulákfiú címen, nem tudom. A kulákprobléma [lásd: kulákok Romániában] és a kollektivizálás nagyon fájó pontok voltak. Például mit jelent egy kulák, akinek volt öt hektár földje? Ha nem vitte ki 48 óra alatt a ganét az istállójából, ki a földre, az szabotázs volt, és azért öt évet adtak neki. Ha az aratás után nem szántotta fel a földet, ha tarlóhántást nem csinált, az szabotázs volt. Ha nem adta be a kótáját [kvótáját], az szabotázs volt. Odáig mentek ezek a büntetések sokszor, hogy vagyonokat vettek el. Kellett egy kollektív gazdaságot nyitni. Erre találtak egy kulákot, akinek szép háza volt és jó szép istállója, és egyszerűen elvették a házát, őt meg börtönbe zárták. Ezért nekem sok kellemetlenségem volt. Nem felejtem el, egyszer egy ilyen kulák elmenekült, mert elítélték hét évre. Hét éven keresztül bújt, és én tudtam. Azt nem tudtam, hogy hol kóborol, csak hogy el van bújva. Egyedül én tudtam, mert a húga hetente jött panaszokkal az ügyészségre, hogy miért vették el a vagyonukat. Mikor kapott választ, mikor nem. Szörnyű állapot volt. Például, ha elmentek valakihez a lakására, és kaptak [találtak] húsz kiló cukrot, az szabotázs volt. Mert a román törvény azt mondta: „Aprovizionarea peste măsură constituie infracţiune” [A mérték fölötti felhalmozás törvénysértést jelent]. Még a cipőtalpat is jegyre adták, s ha kaptak [találtak] öt pár bőrtalpat a házban, törvénysértés. Aztán kezdődtek az aranyügyek. Az aranyért mentek, mint a bolondok. Agyonverték az embereket. Sokszor tehetetlenek voltunk mi, ügyészek. Sokszor fogva tartották az embereket, anélkül, hogy mi döntést hoztunk volna erről.

Tizenegyen voltunk Marosvásárhelyen ügyészek, én voltam a főügyész egy időben. Egy román ügyész volt, és kilenc magyar. Én voltam a főügyész, zsidó. A tárgyaláson magyarul beszéltünk. Le volt fordítva a Büntető Törvénykönyv és a Büntető Perrendtartás, a Polgári Perrendkönyv és a Polgári Perrendtartás magyarra, központilag, Bukarestben hitelesített fordítás volt. Ez az 1950-es években és az 1960-as évek elejéig még létezett, a Gheorghiu-Dej idejében. Mi, ügyészek kötelesek voltunk magyarul beszélni a felekkel, akik nem tudtak románul. Nem tolmácson keresztül, mint ahogy most. Erről most hallgatnak. Miért nem mondják, hogy Ceauşescu idején lehetett tárgyalni magyarul Marosvásárhelyen? Egy évvel ezelőtt vagy mikor, egy tárgyaláson egy öregasszony nem tudott válaszolni a bírónak, és kérdi a bíró: „Tud valaki itt magyarul?” Akkor azt mondtam: „Ha megengedi, én fordítom.” Milyen nagy vívmány, hogy most lehet tolmácson keresztül magyarul beszélni. De ilyesmi nem létezett 1989 előtt [lásd: az 1989-es romániai forradalom]. Volt két népbíró, ha véletlenül az egyik bíró román volt, a másik bíró kellett beszéljen magyarul. Sőt, odáig akartak menni, hogy az aktákat és az ítéletet is magyarul szerkesszék, de ebbe a központ már nem ment bele.

Nem dicsérem az akkori időket, de azt állítom, hogy 38 éven keresztül, amikor én dolgoztam, nem telefonált rám az első titkár, hogyha valaki például sikkasztott, akkor az iratokat le kell zárni. (Itt akkor az első titkár Csupor Lajos volt. A foglalkozása szabó volt, de nem volt egy buta ember.) Olyan volt, hogy enyhítettünk, nem adtunk öt évet, hanem adtunk három évet, és ha lehetett, felfüggesztettük, de ezt teljesen törvényesen. Volt olyan utasítás, hogy 24 óra alatt el kell ítélni mindenkit, akit elkaptak. Volt olyan 1957-ben–1858-ban–1959-ben, hogy elkaptak egy parasztot, aki jött a mezőről, és hozott magának egy zsák vagy húsz cső kukoricát. Elkapták, felhozták és 24 óra alatt kapott két évet. Ha [azaz: Azt, hogy] voltak bűncselekmények, és nem csináltak aktákat, és nem kerültek a rendőrségre és az ügyészségre, ezt nem zárom ki. Biztos, hogy voltak. De amikor hozzánk került egy akta, akkor felelősségteljesen jártunk el.

Időnként beszámolókat tartottunk a Néptanácsnak, és elemezték az aktivitásunkat. [A Néptanács adminisztratív, közigazgatási egység Romániában, 1950–1968 között. Az állam helyi szerve, a települések irányítását látja el. Szerepe nagyrészt megegyezik a mai városi tanácsok/helyi tanácsok szerepével. Tagjait általános, titkos választások útján töltötték be. – A szerk.] És akkor azt mondták, hogy azért van ilyen sok lopás, mert kis büntetéseket adtunk, vagy megróttak, hogy nagy büntetéseket adtunk kicsi dolgokért. Felvittek Bukarestbe, és ott volt az állami főügyésznek a helyettese is, és az egész tartomány oda volt híva. Én akkor azt mondtam: „Értsük meg, ez egy paraszt ember, egy munkás, aki kihoz egy fél kiló szalámit vagy öt konzervet a gyárból, ezért három évet kapni, s a család ott marad kenyérkereső nélkül.” Azt mondták: „Az elvtársnak nincsen elég bátorsága, és túlságosan jó szíve van, de akkor nincs mit keressen itt. Akkor inkább mondja most meg, és leváltjuk.” Az ülés végén a konklúziókat levonta az állami főügyész: minden ötödik mondata én voltam vagy név szerint, vagy a marosvásárhelyi városi ügyészség, hogy mennyi embert küldtünk börtönbe. Ez volt a 324-es törvény, a gyors eljárás, ha rajtakaptak valakit. Ez ment egy évig, borzasztó volt. A börtönök megteltek szerencsétlen parasztokkal vagy munkásokkal, akik loptak egy fél kiló szalámit. Egy igazgató nem lopott egy fél kiló szalámit, mert annak kivitték a kocsival az öt kiló szalámit, és a kocsit nem nézte meg soha senki sem, a rendőr sem nézte meg, mert úgyis tudták. Voltak a kisszámú rendszámtáblák 100-tól 1000-ig, csak kivételes emberek vagy kivételes intézmények kapták azokat, és ezt tudta a rendőrség. Próbált volna egy rendőr megállítani egy 105-ös rendszámú kocsit és ellenőrizni! 24 óra alatt kirakták az állásából. És ezek után felrótták nekünk, hogy rosszul alkalmaztuk a törvényt.

Rá egy évre, másfélre megszüntették ezt a törvényt, de addig országos viszonylatban vagy tízezer ember börtönbe került. Elment a kocsma előtt a rendőr vagy a kereskedelmi inspektor, bement a kocsmába, volt egy hiteles féldecije, azt elővette és megmérte a kitöltött italt. Ha hiányzott két vonal, vette elő a jegyzőkönyvet, és hat hónapot kapott az illető. Te meg zárd el hat hónapra azért, mert annak a büdös iszákosnak kevesebbet adott. Az igaz, hogy a főnöke keresetéből volt, amit így lecsalt, de anyagilag rá volt kényszerülve. Nagyon sok ilyen esetben kértem a felfüggesztést. Ha két éven belül nem csinál semmit, akkor törlődik a büntetés. Ha két éven belül csinál valamit, akkor azt is leüli, ami elmaradt. Így vigyázott, hogy nehogy valamit csináljon. Pénzbírságot is lehetett adni, két-háromezer lejt, az két-három hónapi fizetés volt. Én megálltam a helyemet, nem voltam félős. Tudtam, ha felmondanak nekem, veszem a sátorfámat, s elmegyek.

Nem akartunk kiköltözni Izraelbe, de egy időben foglalkoztatott a gondolat, mert 1968-ban [lásd: területi átszervezés Romániában 1968-ban], amikor megszűnt a tartomány, és megyék lettek, szóval adminisztratív átszervezés volt, tekintettel, hogy én magyarul is beszéltem, s ott nem volt megfelelő ember, Csíkszeredába akartak helyezni. Én nem akartam elmenni, s akkor lemondtam, s azt mondtam, hogy inkább elmegyek. El is határoztuk, hogy összecsomagolunk mindent, beadjuk a papírokat, s elmegyünk. Két hét után visszahívtak, s itt maradtam Marosvásárhelyen.

Nem mondom, nem volt fenékig tejfel a kommunizmus. Általában az emberek nem éltek jól, de éltek. Most javarésze nem él sehogy sem. Nem létezett valaki, aki 18 éves lett, és ne legyen sehol: vagy egyetemre járt, vagy dolgozni. Volt egy törvény, hogy aki nem kerül munkába, az bűncselekménynek számít, és börtönbüntetés jár ezért. Ezt munkakerülésnek hívták. Nem jött ki senki a börtönből, ameddig nem volt egy munkahelye. Nem számított, ha nem volt szabad munkahely. Azt mondták: „Nem számít! Kevesebbet fogsz adni a másiknak száz lejjel, de ennek a tíz embernek kell adni munkát.” Ez nekem volt a feladatom egy időben, hogy munkahelyeket szerezzek, mert a börtönért is feleltem. Jeleztem előre a vállalatoknál, hogy a börtönben szabadul ennyi s ennyi, ez s ez a foglalkozása, kérem szépen, biztosítsanak ezeknek munkát. És fel is vették. Vagy hogy valaki 30 éves vagy akár 50 éves, és nem veszik fel sehova?! Hát most menj el 40 éves korban állást keresni, nem is állnak szóba veled! Voltak a kantinok, az egy jó dolog volt, mert olcsó volt. Emlékszem, mi is ettünk kantinban. Énnekem 19 ezer lej volt a fizetésem, az átlagfizetés körülbelül 6-7 ezer lej volt.

A szocializmusnak nagyon szép eszméi voltak, csak nem azok, amiket alkalmaztak. Volt, ami jó volt, de volt nagyon sok rossz. Nem volt szabad kommentáljak egy kormányintézkedést vagy egy pártintézkedést. El kellett fogadni, nem volt mese. Rossz volt, hogy a véleményemet nem tudtam nyilvánítani. Volt egy másik szörnyűség, hogy minden héten mindenkinek el kellett mennie marxizmusórára. Külön tartották a munkaköröknek: külön volt az ügyészségnek és a törvényszéknek, külön az orvosoknak és így tovább. Iskolákban, a Bolyai Farkas vagy a Papiu középiskolában vagy a pártkabinetben tartották. Minden héten hétfőn délután marxizmus–leninizmus egyetem volt. Kellett ebből felelni, s a végén kellett vizsgázni. Annál szörnyűbb dolog nem volt, mint azt a sok zagyvaságot tanulni, hogy minden kongresszuson ez mit mondott, s főleg Ceauşescu mit mondott. Vagy megjelent a pártnak egy kongresszusi anyaga, azt hónapokon keresztül fel kellett dolgozni. Voltak kis könyvecskék, amikben leírták, hogy hány disznót fogunk termelni 1968-ban, hány tyúkot vagy hány tojást, hány ökröt fogunk küldeni külföldre – ez mind ott volt a párt anyagában, és ezt kellett tanulni. Többnyire mindegyik vette és felolvasta, amit kellett. De minden alkalmazott, az egyszerű munkásoktól a tisztviselőig ott kellett legyen. Egy időben még az is volt, hogy minden reggel munka előtt fel kellett olvasni a „Scînteia”-nak [Magyarul Szikra, a Román Kommunista Párt központi napilapja volt 1931 és 1989 között. – A szerk.] a vezércikkét a munkahelyen. Kénytelen voltam venni a „Scînteia”-t, és azt kellett olvassam, és kellett tudjam, mit írtak benne. Nem volt más forrás, ahonnan dolgokat megtudjon az ember. Nem volt szabad hallgassak egy külföldi rádiót. A tévében két órát kellett őket nézni, hát azt sem tudtuk, hogy melyik világon vagyunk.

Abban az időben az irodalomnál és az újságokban is a sorok közt kellett tudjál olvasni, hogy megértsd, amit az az író írt. Elolvastad, ahogy egyszerűen fel volt tálalva, hogy minden milyen szép, áldotta a pártot, de odabent kiabált. Volt itt Marosvásárhelyen három-négy, akik ellenállók voltak, és ki merték mondani, például Mera, ő jogász volt, meg Târnăveanu – azt hiszem, osztályvezető volt egy gyárnál, és ki merte mondani egy gyűlésen, hogy nem kellene Ceauşescut újraválasztani – emlékszem rájuk. (Négyévenként nem választások, hanem szavazások voltak. A különbség, hogy a választásnál lehet több közül választani, de a szavazásnál, csak egyre lehet szavazni. Kötelező volt a részvétel a szavazáson.) Nem bántalmazták, de nyilvántartották ezeket az embereket. Például Merát, amikor jött Ceauşescu ide látogatóba, bevitték a rendőrségre, és ott tartották két napig, hogy ne tudjon csinálni semmit, és utána kiengedték. Még voltak ilyen csoportok, hogy összegyűltek a magyarok egymás közt, és elénekelték a magyar himnuszt. Nem létezett, hogy köztük ne legyen egy besúgó. Nem úgy volt, hogy: „Na, gyertek be a rendőrségre! Mi volt az este Saubernek a lakásán?” Eltelt egy pár hónap, eltelt egy fél év, s egyszer csak kezdték őket szerre beidézni. [Ez is a megfélemlítés eszköztárához tartozott, hogy nem egyszerre idézték be őket. – A szerk.] Már nem is tudták, mit mondjanak, csupa ellentmondásokat mondtak. Olyan ítéletek voltak, hogy az államot és a rendszert kritizálták. Egyeseket elítélték. Voltak diákok, akiket exmatrikuláltak [kizártak] az egyetemről. A katonai bíróság aktivitása 1963-ig szörnyű volt.

Az embernek kulturális élete jóformán nem is volt. Annyi, hogy volt a színház, és a színházban voltak színvonalasabb színdarabok, amikbe elég szépen be voltak iktatva olyan dolgok… Nem fogom elfelejteni Paul Everacnak a „Iov” című darabját, magyarul Jób próféta. Azt hiszem, az utolsó volt, amit láttam abban az időben. Az egy olyan színdarab volt, hogy nyugodtan le lehetett volna csukni a szerzőt, a színészeket és a hallgatókat is: az az ironikus dicséret, hogy ez milyen jól megy, s közben mi van a valóságban – csak át volt téve Jóbnak a korába. A közönség röhögött. Mindenki tudta, hogy az víz, és nem kávé, de a színpadon dicsérték, hogy milyen finom ez a kávé. És hogy milyen jó ez a szalámi, de mi tudtuk, hogy a tiszta szalámi, az tiszta szója volt. Hogy milyen jó, milyen szép és milyen olcsó minden, de ugye tudta az ember, hogy négy órát kell sorban állj, hogy kapj húsz deka szalámit. Tehát épp az ellenkezőjét mondták, amit azon értettek, ilyen dolgok voltak a darabban. Érdekes, elnézték, hogy ilyen darabok legyenek a színházban. Inkább a középosztálynak szóltak ezek a darabok, a munkás az nem ment el ilyesmire. Ők munkásklubokba jártak, minden nagy vállalatnak volt munkásklubja. Ott rendeztek előadásokat, színdarabokat Jánosról meg Mariskáról, amint arról vitatkoznak, hogy: „Te mennyi normát csináltál meg? Te el vagy maradva, nem vagy élmunkás!”

1975-ben ki szándékoztam menni egy barátomhoz Amerikába, de nem akartak kiengedni. Erre azt mondtam: „Ha nem engednek ki, ha nincs maguknak annyi bizalmuk huszon-nem-tudom-hány éves munka után, hogy kiengedjenek, akkor lemondok.” Így a feleségemmel, kettőnket kiengedtek. A lányom, az anyósom, a házam itt maradt zálogba. Énnekem akkor sikerült hozni egy videót Amerikából, és kaptam filmeket. Az én házam tele volt minden este, nem tudtunk lefeküdni, tízen-tizenötön nézték a videómon a filmeket.

Az ember a kommunizmus ideje alatt vett két karácsonyfát. Nem mindenki, hanem főleg az állami tisztségviselők. A munkásemberek nem féltek, mert legrosszabb esetben kirakták a pártból, és nem kellett fizessen tagdíjat. De általában nem rakták ki. Aki kettőt vett, az az egyiket feldíszítette a házban, s a másikat otthagyta a balkonon, hogy az ott álljon újévig, mert újévkor kellett, nem a karácsonyfát, hanem a téli fát feldíszíteni. [A szocializmus idején tilos volt karácsonyfát díszíteni, csak újévkor volt szabad ún. télifát állítani. Így karácsonykor az emberek megtévesztésből egy fenyőfát az erkélyen hagytak, egy másikat pedig feldíszítettek bent a szobában. – A szerk.] Ez nem egy eset volt. Érdekes volt, hogy a legszebb fákat nem adták el karácsonyra, hanem eltették. Aki akart egy szép fát, az karácsony után kapta. Tehát vettem egy kis fát, kitettem a balkonra, s mindenki látta: „Persze, ez egy kommunista, ez nem tartja a karácsonyt.” Igazság szerint nem azért díszítettem karácsonyfát, mert Jézus akkor született, mert nem is akkor született, hanem a gyerek miatt.

Széderestet nem tartok most otthon. Érdekes, a kommunizmus ideje alatt tartottam. Volt egy barátom, Marosán Feri, s mindig meg voltunk híva minden húsvét estére [lásd: Pészah] hozzá. Én vezettem a szédert, mert ő egy amórec – ez egy jiddis kifejezés, ami azt jelenti, hogy nem tartja vagy nem ismeri a vallást. Neki volt egy fia, s mindent úgy csináltunk, ahogy elő van írva. Vagy nyolc–tíz éven keresztül jártunk össze. Az 1970-es évek elején kimentek Izraelbe. És volt még egy barátom, egy Izrael Jenő nevezetű, és felváltva vezettük a szédert. Ros Hásánákor is el szoktam menni hozzájuk, mindig készítettek ünnepi ebédet, s az egész családom meg volt híva. Ebből a kommunisták nem csináltak problémát, hogy elmentem valakihez ebédre. De hogy amikor a templom előtt láttak engem, Sauber Bernátot, a marosvásárhelyi főügyészt, a kommunistát beszélgetni, akkor azzal gyanúsítottak meg, hogy járok templomba.

A feleségemmel, Zikh Máriával, itt ismerkedtem meg Marosvásárhelyen. Ő nagykárolyi származású, a törvényszéken jegyző volt. Ő nem zsidó, csak apósom volt zsidó származású, de már a szülei (a feleségem nagyszülei) áttértek római katolikusnak – de nem kutattam ezt a részét, hogy mikor és miért tértek át. Apósom czernowitzi [lásd: Czernowitz/ Cernăuţi/ Csernovci] származású kereskedő volt, tojást, majorságot vásárolt, szállította és eladta. De én nem ismertem, mert már korábban meghalt. Az édesanyja odahaza dolgozott, később idejött Marosvásárhelyre, egy ideig itt lakott nálunk, aztán elment egy húgához, és aztán meghalt. A feleségemék ötön voltak testvérek, volt még három fiútestvére – József, Sándor és Antal – s egy lánytestvére, Magda. A testvéreim egy időben nem nézték jó szemmel, hogy elveszek egy keresztény nőt, de a végén aztán nagyon jóban lettek vele. Az Izraelben élő testvéreimmel rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Voltunk háromszor Izraelben, legelőször 1978-ban, utoljára pedig 1986-ban. Akkor egy-két hónapot ültünk.

Mi tartottuk a zsidó ünnepeket. A feleségem nem gyújt gyertyát szombaton [lásd: szombat; gyertyagyújtás], hanem mondjuk, ünnepi ebédet főz. Ugyanígy megtartottuk az ő ünnepeit is. El szokott jönni zsinagógába: amikor mások eljönnek, el szokott jönni ő is. Két éve nem jár, mert beteg. Hanukát például nem tartottunk otthon a kommunizmus ideje alatt, csak utána, 1990 után. Most tartom otthon rendesen. Egyszerűen zajlik: elolvasom az imát, meggyújtom a gyertyákat, s ezzel be van fejezve.

Van egy fogadott lányunk. Zsuzsa a feleségem unokahúgának a lánya. Négy éves volt, amikor örökbe fogadtuk, s elhoztuk, azóta itt van nálunk. Az édesanyja Nagykárolyban él. Zsuzsa is ott született, van egy bátyja, az édesapja meghalt. Ő művészetit végzett [azaz: művészeti középiskolát]. Az én hibám volt, én erőltettem, hogy jogi pályára menjen, pedig szeretett volna művészetre menni, de akkoriban tudtuk, mit jelent művészeti egyetemet végezni: ha nem vagy egy kimondott tálentum, akkor kikerülsz egy faluba rajztanárnak. Amikor a feleségem nyugdíjba ment, ő épp húsz éves volt, és belépett a feleségemnek a helyébe, mint törvényszéki jegyző. Most a Táblabíróságnál dolgozik, ő vezeti a statisztikát és jegyző is. 1981-től dolgozik. Csak sajnos nem akart férjhez menni. Talán az volt az egyik hiba, hogy odakerült a törvényszékre, s ott látta, hogy a házasságok hogy bomlanak fel, s ez elvette a kedvét, pedig ő egy nagyon melegszívű és barátságos valaki. Van külön lakása, külön él, ebédelni, vacsorázni persze jön hozzánk. Uzsonnát is készítünk neki, úgyhogy élelemre ő nem költ. Igazság szerint ateista nevelést kapott. Mégis rendszeresen jár ivritórára. Minden ünnep alkalmával, mikor szoktak jönni a fiatalok a templomba, eljön ő is, ő inkább ide tart.

Egy Darabant nevezetű román ember tartja az ivritórákat. Tisztviselő volt a postán, a lánya férjhez ment egy tulceai zsidóhoz, egy mérnökhöz. Kimentek Izraelbe, jó állásuk van, elég jó pozícióban vannak. Darabant egy makacs román ember. Azt mondta: „Hogy létezik, hogy én ne tudjak beszélni az unokáimmal?”. S itt nekifogott önszorgalomból ivritül tanulni. Megtanult annyira ivritül, hogy ezek csodálkoznak ott Izraelben – majdnem minden évben elmegy. Ő ma a hébertanár itt a hitközségnél. Sajnos nagyon kevés zsidó van jár ivritórára, összesen 12-en járnak, hetente egy alkalommal.

1982-ben lettem a marosvásárhelyi hitközség elnöke, miután nyugdíjba kerültem. Volt egy idősebb ember, aki a hitközség elnöke volt előzőleg, jó barátom volt, Scheiner Aladárnak hívták, a felesége, Scheiner Juci még él [A Centropa Scheiner Júliával is készített interjút. – A szerk.]. Scheiner Aladár azt mondja egyszer nekem: „Te, én le akarok lépni, s nem találok egy nyugdíjast, aki alkalmas lenne.” Tudta, hogy én ismerem a zsidó törvényeket, az imákat. Amit ő nem tudott, hogy én harminc éven keresztül egyáltalán nem imádkoztam, és nem voltam templomban. Amikor idekerültem, ismét nekifogtam, s minden visszajött. Nem is tudom elképzelni, hogy 14-15 éves koromtól, amikor ezeket tanultam, 60 éves koromig valahogy nem felejtettem el őket. Én ez idő alatt nem imádkoztam soha. Én, mondjuk, ateista voltam. Hogy hogy jöttek ezek vissza az emlékezetembe, nem tudom. Ez egy csoda. Amit addig tudtam, a szokásokat, az imákat, mit kell mondani kívülről vagy olvasni ez egyik vagy másik ünnep alkalmával, a dallamok, mindez úgy visszajött, mintha visszaöntötték volna a fejembe. Voltak jó kántorok itt, de sajnos kihaltak. Ezelőtt három évvel, amikor Grünstein még élt, addig én mint egyszerű imádkozó ültem a templomban, csak azután kapcsolódtam be az előimádkozásba. Most főleg én és Mármor doktor vagyunk, és van egy 87-88 éves öregember, Lederer, aki még besegít. Mármor doktor, aki két évvel idősebb nálam és én előimádkoztunk, ő nagyon szépen csinálta.

Most én vezetem az imákat minden szombaton és a többi ünnepen is, két órán keresztül. Ennek majdnem a háromnegyed részét kívülről tudom. Egyszer azt mondja az egyik hitközségi tag valakinek: „Hogy tudja ezeket Sauber két órán keresztül csinálni, ő, aki illegális kommunista volt, és az ügyészségen dolgozott?” Aki még tud valamit a hitközségnél, az Ausch Sándor, Grün László [A Centropa Grün Lászlóval is készített interjút. – A szerk.]. (Ausch Sándorral együtt voltunk fogságban. Vele tartottam a kapcsolatot, amikor dolgoztam, itt, a hitközségnél összekerültünk megint.) Az istentisztelet szombaton fél 11-kor kezdődik, és negyed 12-ig tart. Én olvasom fel minden héten a Tórát, Mármoron kívül csak én tudok olvasni belőle. Minden hétre van egy harminc oldalnak megfelelő rész, amit fel kell olvasni. Előtte és utána van ima, amit én vezetek. Ezelőtt még 15 évvel itt is volt, aki minden reggel imaszíjjal és tálittal imádkozott. A tálitot most is mindenki használja, de imaszíjat csak akkor, ha jön egy rabbi ide.

Jelenleg sátoros ünnepekkor [lásd: Szukot], miután befejezzük az imát a templomban, kötelező mézet enni a hitközség udvarán lévő sátorban. Az alatt a hét alatt minden étkezésnél kell egy kis mézet enni [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is – mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott – édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. – A szerk.]. A sátor körülbelül a második világháború után készült. Szimbolikus sátor. Igazság szerint itt a gyerekek és az asszonyok, de főleg Kusztos Zsuzsa [a hitközség irodavezetője] és Gyula [akit ugyancsak a hitközség alkalmaz, hogy a különböző munkálatokat elvégezze] szokták feldíszíteni a sátrat. Sátoros ünnepkor egy zsemlét kap mindenki, és fel vannak téve az asztalra kicsi tál mézek, és mindenki töri a kenyeret és belemártja, nem veszik kiskanállal. [Általában Ros Hásánákor szoktak kenyeret (és egy szelet almát) só helyett mézbe mártani, hogy ezzel biztosítsák az édes új évet. – A szerk.] És mindenki köteles meginni egy-két pohár bort. Megáldják az ünnepet, hogy Isten parancsára beléptünk a szukába, amit ő rendelt el. Utána mindenki eszik, s a végén mondunk egy kis imát, amikor megköszönjük az Istennek, hogy ételt, mézet és bort adott nekünk az ünnepkor. És ezzel befejeződik. Most így zajlik itt a sátoros ünnep.

Hosszúnapkor [Jom Kipur] beszéltem egy dési barátommal. Désen lakott vagy 3500 zsidó, nagy hitközség volt, és gazdag emberek voltak [Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Désen 3719 fő volt a zsidók száma. – A szerk.]. Az elnök a barátom, fiatalabb nálam vagy tíz évvel, úgy hívják, hogy Farkas Jóska. Beszélgettünk telefonon, s azt mondja: „Képzeld el, Jom Kipurkor elmegyek a templomba, és ketten voltunk. Épp szimbolikusan beültünk a templomba, és ültünk ott vagy két órát.” Ő nem tud olvasni héberül, a kommunizmusban elég jó pozíciói voltak, igazgató volt. Mondom neki: „Ne haragudj, de maholnap ugyanez lesz a helyzet Marosvásárhelyen is.” Az utolsó napokat éli a zsidóság.

Sajnos oda kerültem már – amit nem hittem volna soha –, hogy én kell temessek. A zsidóknak van egy szertartásuk, mikor a halottat öltöztetik [lásd: a holttest előkészítése a temetésre]. Le kell mosdatni, le kell vágni a körmeit, ha megnőttek, borotválni nem szabad. Több darabból áll a ruha, amit fel kell rá adni: mind fehér ruhadarabok. Kvilije [lásd: kitli] nincs itt senkinek, hanem mi készítünk többek között egy kvitlit is. A ruhadarabok: 2 harisnya, 2 nadrág, egy kiskabát és egy nagyobb kabát vászonból, rá a kvitli, tálesz, a kezére kesztyűszerűséget teszünk, s vannak még, amikkel összekötik a ruhát, mert nincsenek gombjai. Kell a szemhéjra tenni két cserépdarabot, a szájra fűzfaágból kell csinálni olyasmit, mintha egy lakatféle lenne, hogy ne beszéljen addig, amíg az ítélőszék elé nem kerül. Persze, nem én öltöztetem, mert vannak emberek, de ott kell legyek, és imát kell mondjak. Utána zacskóba be kell tenni egy kis földet a feje alá, párna helyett. Az imaköpenyt azt én teszem fel a fejére. A végén megmondom neki, hogy ne felejtse el a zsidó nevét, és én elmondom a nevét. Utána levezetem a ceremóniát: imát olvasok és énekelek. Mondtam is, hogy amíg tudom, csinálom, de utána bezárják a hitközséget.

A fiataloknak klubot csináltunk, már pár hónapja működik. Lesz pár számítógép, fognak internetezni, vannak könyvek, van egy tévé és video is, zsidó tárgyú filmek. De hát ki jön ide filmet nézni? Ezzel akarjuk valahogy idevonzani a fiatalokat. Van egy pár épületünk, amik ki vannak adva bérbe, a házbérekkel elszámolnak Bukarestben. Mert a bukaresti Federáció, a központ kezeli ezeket a pénzeket, és utána szétosztják a hitközségek között, mert van olyan, amelyiknek nincs semmi jövedelme. Aki tag, fizeti a tagságot, a hitközségnek van 50 temetője a megyében, és évente egyszer, az őszi ünnepek előtt valaki kimegy és ellenőrzi az állapotukat, hogy kell-e valahol javítás, hogy nem loptak-e el sírkövet, nem-e bontották le a kerítést – mert állandóan lopják a kerítéseinket –, s ebből fog állni a hitközségi élet. Sőt, van már olyan hitközség, ahol a titkár keresztény, és ő vezeti az egészet, mert nem kaptak egy zsidót. Nem is egy van, főleg Moldvában fordul elő ilyesmi. És itt is az lesz a helyzet, mert a mostani generáció szülei ateisták voltak, egy imát nem tudnak. A keresztények, akármilyen kommunisták voltak is, de a miatyánkot mindenki el tudja mondani. Ezek semmit. Nem is jönnek a templomba, nagy nehezen lehet egyet-kettőt becsalni néha-néha. Van hat vagy hét ilyen férfi. A gyerekek általában már keresztényeknek vannak nevelve, nem is járnak errefele. Ez a helyzet.
 

Életrajz

Molnár Istvánnéval szépen berendezett, kellemes hangulatú pasaréti lakásában beszélgettünk, ahol férjével él.

Elkezdem a dédapámnál, mert annál régebbi rokonomra nem emlékszem. Ő volt a nagymamám apja, Diamant Samu [az anyai dédszülőkről van szó]. A felesége Faith Fanny. A dédanyám még nem tudott magyarul vagy legalábbis rosszul, németül beszélt, de a gyerekei mind magyarul beszéltek. Magyar iskolába jártak, úgyhogy ez természetes volt. Diamant Samu valamikor 1920-21 körül halhatott meg, őt nem ismertem. A dédmamát ismertem, ő úgy 1930-ban halhatott meg, mert még emlékszem is rá. Születési éveket nem tudok, fogalmam nincs róla, de a dédmama nyolcvanon fölül volt.

Diamant Samu szűcs volt, valahonnan a Felvidékről származott, azt nem tudom, hogy honnan. Úgy mesélik, hogy mezítláb jött föl Pestre, a hátán hozta egy rúdon a csizmáját, hogy ne kopjon, mert avval takarékoskodni kellett. Biztos nyáron jött, gondolom, nem térdig érő hóban. Aztán itt elhelyezkedett mint szűcssegéd, és hogy csinálta, mint csinálta, nem tudom, de végül a Deák Ferenc utcában volt neki szűcs kis- és nagykereskedése. A „Magyar Zsidó Lexikon” szerint 1835-ben alapította a céget [Vagy nem Diamant Samu dédapa, hanem az apja, tehát az ükapa jöhetett a Felvidékről, és alapított üzletet Pesten 1835-ben, vagy ő alapította ugyan, de néhány évtizeddel később. Ha ui. Diamant Samu 1920-21 körül halt meg, akkor 1835-ben még vagy nem is élt, vagy még gyerekkorú volt. – A szerk.]. A Bécsi utca ­és a Deák Ferenc utca sarkán lévő házat, a Bécsi utca 5-öt ő építtette, azt hiszem, 1914-ben lett kész. Nagyon szép ház volt valamikor, festett mintás ablakok mentek végig föl a hat emeleten a lépcsőházban. Vörös kókuszszőnyeg volt, nagyon jól karbantartott, szép ház volt. És a dédapám mellszobra ott állt az előcsarnokban, aztán államosításkor az volt az első ténykedés, hogy azt elvitték, úgyhogy fogalmunk nincs róla, hogy most hol van.

Mindig azt mesélték, hogy a dédapám igen nagy operakedvelő volt, gyakran megcsinálta, hogy a déli vonattal fölment Bécsbe, meghallgatta az operát, és még aznap visszajött a hajnali vonattal. A Rákosi időkben [lásd: Rákosi-korszak] sokszor emlegettük, hogy mikor lesz az, amikor megtehetjük, hogy egy napra fölmegyünk Bécsbe [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Hát, ma már nem olyan nagy eset, de akkor valami teljesen homályba tűnő álomnak látszott.

Fanny dédanyámból annyira emlékszem, hogy volt egy nagyon nagy szoba, azt szalonnak hívták, és ott feküdt egy kanapészerűségen. Nem ágyban, csak úgy pihent, és én előtte bukfenceztem. És akkor azt mondta, ez élesen megvan bennem, nem tudom, hogy emlékszem-e rá vagy mesélték, hogy vigyétek ki a gyereket, mert én már olyan tehetetlen vagyok, hogy nem bírok egy ilyen élénk gyereket nézni. Ennyi emlékem van róla, több nem. A dédanyám vallásos volt, kóser háztartást vitt. Mesélték, hogy a saktertől hozták a húst. Sokkal többet nem tudok róla. Hát dédapám meg biztos, hogy azt ette, amit a felesége főzött vagy főzetett. Nagy háztartás volt, személyzettel. Hét gyerek mellett, mondjuk, jómódú embereknél volt személyzet. Öt fiú volt és két lány. Egy mama kicsit nehezen tudta volna karbantartani. Bár úgy mesélték, hogy elég erélyes néni volt, de hát erre nem emlékszem. 

A gyerekek Dánra magyarosították a nevüket. Melyiknek jutott eszébe, hogy a Diamantból Dán legyen, azt nem tudom, de mi Diamantból Dán lettünk. Erről nem volt semmi történet, de a lányok is megváltoztatták a nevüket. Sőt a nagyanyám Malvin néven született, és ő a Malvint is átváltoztatta Margittá, mert utálta a Malvint. Azt mondta, hogy ha már átírják, akkor írják át ezt is.

Amikor a dédmama is meghalt, akkor felosztották az örökséget hét egyenlő részre. A házat, a Bécsi utca 5-öt is hét részre osztották. Diamant Samu gyerekei sorban a következők voltak.

A legidősebb, Dán Leó 1870-ben született. 1944-ben elvitték, és nem jött haza. [A „Magyar Zsidó Lexikon” a következőket írja Dán Leóról: „zeneszerző, szőrmenagykereskedő, Leon D’Amant álnév alatt sok népszerű dalt, operettet és kamarazenét komponált. Operettjei: A szevillai fodrász, A máltai lovag, Tótlegény Amerikában, Nászéj. Közgazdasági tevékenységét később kezdte, mint irodalmi és zeneszerzői munkásságát. Már ismert zeneszerző volt, mikor testvérével együtt az atyja által 1835-ben alapított országos hírű szűcsüzlet élére került. A szakipar hamar felismerte képességeit, és rábízta az 1911-es első nagyarányú szűcsipari kiállítás és világkongresszus rendezését. Közgazdasági tevékenységéért királyi és külföldi kitüntetésekben részesült. A szűcsmesterek országos szövetségének elnöke és érdemes munkása a szakirodalomnak. Hasznos munkásságát a kormányzó is elismerte, és m. kir. Kormányfőtanácsosnak nevezte ki. Dán Leó jelentős szerepet játszik a zsidó közéletben.”– A szerk.] A feleségét Weisz Olgának hívták, és volt egy Mici nevű lányuk, aki 1936-ban halt meg. Leónak szűcsüzlete volt a Kristóf téren. Neves szűcs volt. Dán Testvérek néven ment az üzlet, én még jól ismertem azt az üzletet. Leó bácsinak mindig nagy tekintélye volt, méltóságos úr volt [A „méltóságos” megszólítás (a hadseregbeli rendfokozat, illetőleg a hivatali ranglétrán elért pozíció alapján) a III–V. fizetési osztályba tartozó vagy magas (udvarképességet biztosító) kitüntetéssel bíró vagy főnemesi származású (grófi és újabb időkben bárói címmel rendelkező) személyeket (és feleségüket) illette meg. – A szerk.]. Nagyon szép ember volt. Sokáig ő volt a FŐVKE elnöke [Fővárosi Kereskedők Egyesülete – a kiskereskedők érdekvédelmi szervezete. – A szerk.]. A „Révai Lexikon” a „perzsa bőr” címszónál név szerint említi, hogy ő kezdeményezte a budapesti kereskedelmi és iparkamarában, hogy Magyarországon is tenyésszék azt a bárányfajtát, amelyiknek a bőréből a perzsabunda készül. Olyan tekintélyes ember volt, hogy tagja volt annak a delegációnak, amelyik a New York-i Kossuth szobor huszonöt éves jubileuma alkalmából 1928-ban New Yorkba utazott. Itt a kereskedelmi kamara díszebédjén „felolvasott egy hosszabb értekezletet” („Vásárhelyi Reggeli Újság”, 1928. július 4.).

A következő Dán Béla volt, aki 1871-ben született, túlélte a háborút, és nem sokkal a háború után halt meg. Az ő feleségét is Weisz Olgának hívták, de nem volt rokona Leó feleségének. Amikor megkapták az örökséget, akkor Károllyal Újpesten egy bőrgyárat alapítottak, aminek a hivatalos neve Pannónia Báránybőrnemesítő és Kereskedelmi Rt. volt [A Pannónia Báránybőrnemesítő és Kereskedelmi Rt. 1921-ben alakult meg (magáncégként már 1866 óta létezett). A gyár bárány-, juh-, vad- és nemes prémbőrök kikészítésével, festésével és nemesítésével foglalkozott. (Az ún. Panofix márkanév – bárányból kikészített és festett szőrme – a világpiacon is ismertté vált.) – A szerk.]. Aztán valamikor az 1930-as évek második felében összevesztek, és Béla kivált a gyárból, attól kezdve magánzó volt. Béláék nagyon sokáig a Bécsi utca 5-ben laktak, aztán elköltöztek, a Szilfa utcában [Pasarét] vettek egy házat. A felesége katolizált, és olyan hithű katolikus lett, hogy élete utolsó éveiben apácák ápolták, és apácákra hagyta a házat. A felszabadulás után kultúrház lett, Szilfa utca 6. A rendszerváltás után az egyház visszakapta. Volt két fiuk, György és László. György az érettségi után bejárt dolgozni a Pannónia gyárba, de amikor Károly és Béla összevesztek, ő is kikerült. Később Györgyből katolikus pap lett. László egész életében tisztviselősködött. Egyikük sem él már. György még a háború előtt lett pap. Egyszer kiugrott, aztán mégis visszament. Pár év múlva visszakönyörögte magát, elment a pápához bocsánatot kérni. Itt volt sokáig a Pasaréti téren a ferenceseknél, aztán a Városmajori templomban. Nagyon jó nevű pap volt. Az 1960-as években halt meg mint pap. László később halt meg, de pontosan nem tudom, mikor. Azt sem tudom, hogy mikor katolizált a család.

A következő gyerek Dán Viktor volt, aki 1873-ban született, és 1956-ban halt meg, nyolcvanhárom éves korában. Felesége, Polák Teréz Ausztriából származott. Nem tudom, mikor született, de 1946-ban halt meg. Volt egy Aliz nevű gyerekük, aki 1900-ban született, és 1976-ban halt meg, és egy Ibolya nevű, aki 1902-ben született, és nem tudom, mikor halt meg. Viktor kivált a családi üzleti tevékenységből. Nem tetszett neki a szűcs szakma. Az örökségből megvette a Városmajor utcai János Szanatóriumot, ahol ma az Érsebészeti Klinika van [„A Városmajor utca 68. sz. telken álló szanatórium épületét 1912 júniusában adták át rendeltetésének. Első tulajdonosa Horváth Károly volt, aki pénzügyi gondjai miatt az első világháború után Dán Viktornak adta el. … A szanatórium a kulturális élet kiemelkedő személyiségeinek nyújtott gyógyírt. 1912-ben és 1916-ban itt gyógykezelték Ady Endrét, 1933-ban Babits Mihályt” („Hegyvidék”, 2002. április 10.). Az 1935-ös Compass szerint a IV. kerület Bécsi utca 5. számban lakó Dán Viktor kereskedelmi tanácsos a szanatórium elnöke. – A szerk.]. Ő csak az adminisztratív dolgokkal foglalkozott, nem volt orvos. De nagyon jó nevű szanatórium volt, jól ment. Viktor nagyon büszke volt a kereskedelmi tanácsos címre, és arra, hogy ő kapta a címet, nem vette. Mindig tanácsos úrnak kellett szólítani, és körülbelül hetente el is mondta, hogy ő az érdemeiért kapta, és nem vette.

Viktor után jött Margit, a nagyanyám, róla később részletesebben beszélek.

Őt követte Dán Károly, aki 1878-ben vagy 1879-ben született, és 1939-ben halt meg. Már mondtam, hogy ő és Béla alapították a Pannónia Bőrgyárat, ahonnan később Béla kivált. Az 1935-ös Compass szerint még benne volt Béla, az 1941-es szerint már egyedül Dán Károly özvegyéé, aki a tizenegyedik kerületi Kelenhegyi út 42-ben lakott. Károlyék különben soha nem laktak a Bécsi utca 5-ben. Dán Károly feleségét Stadler Kamillának hívták, és volt két gyerekük, Erzsébet és Klára. Klárának volt két házassága, majd a második férjétől is elvált, és hozzáment Neumann Jánoshoz [Neumann János (Budapest, 1903 – Washington, 1957): matematikus, egyetemi tanár. 1954-től tagja volt az USA Atomenergia Bizottságának (U. S. Atomic Energy Commission). Matematikai munkásságán kívül fontos szerepe volt az elektronikus számítógépek kifejlesztésében, valamint az atomenergia felszabadítására vonatkozó elméleti feladatok megoldásában is.  – A szerk.]. Klára állítólag azért hagyta ott a második férjét, mert idősebb volt nála, és nem akart gyereket, ő meg akart. De aztán Neumann-nal se volt gyereke. A Neumann-nak volt egy lánya az első házasságból, akit állítólag együtt neveltek. Még tartott Neumann válópere, amikor egy európai látogatása alkalmával Budapesten összejött Klárival, gyerekkori szerelmével, aki hajlandó volt érte otthagyni a férjét. 1938-ban házasodtak össze, és Princetonban telepedtek le. Neumann 1957. február nyolcadikán halt meg. Klára hat évvel később öngyilkos lett. Mi nem voltunk kapcsolatban a Dán Klári – Neumann házaspárral. Én Dán Klárival semmilyen kapcsolatban nem voltam. Gyerek voltam, amikor elment, előtte láttam kétszer. Ők voltak a gazdagok, mi voltunk a szegények. Az apám a Pannónia gyárban, az ő apjának a gyárában volt tisztviselő. Szóval rokonság ide, rokonság oda, volt egy nagy különbség köztünk, úgyhogy nem jártunk össze. Dán Károly feleségét, Kamillát a nyilasok alatt a sofőrje bujtatta. Aztán kiment Angliába, és ott is halt meg. Erzsi is kiment, ott férjhez ment, körülbelül hat éve halt meg.

Károly után jött Dán Ilona, aki 1881-ben született, és 1963-ban halt meg. Az első férje Eisler Ferenc volt, de őt nem ismertem. Elváltak. A második férje Illés Marcell volt, akinek valamilyen textilüzeme volt, de amikorra én visszaemlékszem, akkor már föladta, visszavonult, és elég hamar meg is halt, 1936-ban. Ilona is a Bécsi utca 5-ben lakott, gyereke soha nem született.

A legfiatalabb gyerek Fülöp volt, aki 1883-ban született, és 1948-ban, betegségben halt meg. Végül Dán Testvérek néven ő vitte tovább a dédpapa szőrmeüzletét. A Bécsi utca 5-ben volt üzlete [Dán Fülöp üzlete a Dorottya utca 1-ben volt – vagy legalábbis ott is volt üzlete, a Dán Testvérek szűcsáruüzlet pedig a Váci utca 6. szám alatt volt. – A szerk.]. A magyar gyáripar 1941-es évkönyvében még szerepel a neve. Egy darabig ők is ott laktak a Bécsi utca 5-ben, de aztán a háború után az Istenhegyi úton megvették Fedák Sári  volt házát, és Fülöp ott is halt meg [Fedák Sári (1879–1955), színésznő, akit háborús propaganda miatt 1945 után a budapesti népbíróság jogerősen egyévi börtönre ítélt, amelyet le is töltött. – A szerk.]. Egyszer voltam is ott, amikor menyasszony voltam, a férjemet be kellett mutatni a családnak, és körbejártunk. Akkor Fülöp már beteg volt. Nem voltunk túl jóban velük. Fülöp halála után a felesége eladta az Istenhegyi úti villát, és 1949-ben, amikor még ki lehetett menni, kiment Amerikába. A fiát, Ferencet vitte magával, a lánya, Éva később ment utána. Ott kint nem dolgozott, a vagyonából élt. Ferenc Amerikában él, de nem tartjuk a kapcsolatot. Itthon abból élt, hogy a papa fia, kint nem tudom, miből.

Margit nagymama 1876-ban született. Egy időben intézetbe adták, mert az volt a divat, hogy a jómódú családok beadták a gyerekeiket ilyen lánynevelő intézetbe. De nem sokáig maradt ott, mert nagyon utálta, és addig nyúzta a szülőket, míg haza nem engedték. Különben nem sokat tudok a gyerekkoráról. Tulajdonképpen azt se tudom, hogy milyen iskolai végzettsége volt.

Amikor nagymama összeházasodott Brichta Félix nagypapával, akkor a Szalay utcában laktak. Brichta Félix nagypapa Puhón született, 1867-ben [Puhó (Puchó) – kisközség  volt Trencsén vm.-ben, 1891-ben 1400 főnyi szlovák lakossal (járási szolgabíró hivatal, járásbíróság, adóhivatal. Ide telepítette Rákóczi azokat a morva és cseh családokat, amelyek a fehérhegyi ütközet után hazájukból menekülni voltak kénytelenek; ők honosították meg itt az egykor virágzó posztóipart). Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Anyám még a Szalay utcából ment férjhez, sőt még apámmal is ott laktak a kezdeti időben, azt hiszem, egyéves koromig. A nagymama 1920-ban megözvegyült, és 1928-ban beköltözött a Bécsi utcai házba. A Bécsi utcai lakásra nagyon jól emlékszem. Nagyanyám és sok testvére lakott abban a házban. A nagymamám lakása az ötödik emeleten volt, manzárdlakás volt, mert a testvérekhez képest kevesebb jövedelme volt, úgyhogy ő egy olcsóbb lakást bérelt. Mert az úgy volt, hogy az övéké, a hét testvéré volt a ház, de mindenki fizette a lakbért. Tehát nagyanyám egy olcsóbb lakásba költözött, mint a testvérei. De ott is volt három szoba, konyha, fürdőszoba, külön vécé, cselédszoba.

A férje, Brichta Félix ügyvéd fiatalon, ötvenhárom éves korában halt meg. Nem ismertem. Élete utolsó tíz évében súlyos szívbeteg volt, és mint ügyvéd is csak kereskedelmi dolgokat vállalt, már büntető ügyet sem. Abszolút nem politizált. Nem politizált nálunk senki.

Anyai nagyapámnak, Brichta Félixnek két testvéréről tudok. Az egyik Brichta Miksa, aki Nagykárolyban élt, és négy lánya volt. Irén volt a legidősebb, ő a háború alatt halt meg. Volt egy Aliz nevű lánya, annak a fiával kapcsolatban voltam, ő kábé egy éve halt meg Kanadában. Alizt ismertem, mert a háború alatt itt bujkált Pesten. A háború után hazajött a fia a munkaszolgálatból, és akkor visszamentek. Az 1960-as években kimentek Kanadába. Médi Bukarestben élt, kiment Izraelbe, és valami öregotthonban halt meg nemrégiben, de én nem voltam vele kapcsolatban. Csak közvetve hallottam róla. Én őket egyszer láttam, itt voltak Pesten átutazóban közvetlenül a háború után. Aliz nevű testvérüket mentek meglátogatni Csehszlovákiába, és megálltak egy-két napra itt, Pesten. Soha utána nem találkoztam velük. Azt se tudom, hogy Médinek mi a becsületes neve, Médi néven ismertem. Bukarestben élt. Volt még Irma, ő Temesváron élt. Nagyapám másik testvére Brichta Samu, a felesége Laura néni volt. Ők valahol a Felvidéken éltek, Zsolnán. De nem ismertem őket, a gyerekeiket sem, csak hallottam róluk.

Nagyszüleimnek négy lányuk volt: anyám, Lívia volt a legidősebb – akit mindig Lilinek hívtak, és Lillynek szerette írni a nevét, utána Brichta Klári, Brichta Ila, Brichta Lenke. Nagyanyámnak elég nehéz sora volt, mert negyvennégy éves volt, amikor özvegyen maradt a négy lánnyal. Munkahelye soha nem volt. Vagyona volt, abból élt. Férjhez adta a négy lányát, akiből kettő elvált. Az egyiknek nagyon rossz házassága volt. Az én szüleim együtt maradtak. Anyámnak én voltam egyedül, nem volt testvérem. Lenkének két fia volt, de azok sem élnek. Ilának nem volt gyereke.

Brichta Klára 1901-ben született, és valamikor az 1970-es években halt meg az USA-ban. Ez úgy történt, hogy Dán Károly titkárnője volt, és Dán Károly 1936-ban vagy 1937-ben kiment Amerikába körülnézni, mert akartak ott is egy gyárat csinálni. Klári itthon is a titkárnője volt, és vitte magával. Aztán az amerikai gyár nem jött össze, de Klári kint maradt. Amikor kiment, találkozott Dán Klárával, az unokatestvérével, de volt valami összeveszés, úgyhogy nem nagyon tartották a kapcsolatot. Született egy fia, György, aki még él, nyugdíjas mérnök és főiskolai tanár. Brichta Klára egyszer a háború után küldött egy táskarádiót. Mindenki a csodájára járt, hogy egy rádió, amit innen oda lehet vinni, és szól.

Anyám másik húga, Brichta Ila 1902-ben született. Hozzáment Duneitz Istvánhoz. Zsidó ember volt. Gyerekük nem volt. Ila 1967-ben halt meg, Pista sokkal később. Még párszor összetalálkoztunk az 1970-es években. Pista kalaposmester volt, üzlete volt a Szív utcában. Ila elvégzett valami szűcstanfolyamot, így kezdte a szűcsséget. Először abban az üzletben dolgozott, ami a férjéé volt, de aztán elváltak, és a válás után az Andrássy útra ment egy kisebb üzletbe.

Iláról mesélték, hogy a 1930-as évek végén volt egy országgyűlési választás [1939. május 28-29-én voltak a választások; lásd: 1939-es parlamenti választások Magyarországon], amikor már zsidóknak nem volt általános választó joga, külön kellett kérvényezni [A „zsidók országgyűlési választójogi rendelkezésének végrehajtásáról” szóló, Teleki Pál által aláírt miniszterelnöki rendelet értelmében a választójogosultsághoz szükséges volt a születési bizonyítvány – mivel csak az 1867. december 31-e után születettek szavazhattak –, a szülők, nagyszülők házasságlevele, hitelt érdemlően arról, hogy 1867 óta Magyarországon élnek, és a „lakásbizonylat”, amivel az adott személy igazolta az állandó Magyarországon lakás tényét. (Pintér István: A kényszerpályára szavazó ország. In Földes György–Hubai László (szerk.): Parlamenti választások Magyarországon 1920–1998, 184–185. oldal). – A szerk.]. És akkor Ila nagynéném, aki mindig egy kicsit idegesebb természetű volt, eldöntötte, hogy ő szavazni fog. És addig járta a hivatalokat, míg kijárta. De a végén még valamilyen irodába el kellett mennie, és elkezdték mondani neki, hogy ezért vagy azért mégse kapja meg a választójogot. Elkezdett remegni, fogta az íróasztalt, és rázta. A tisztviselő megrémült, hogy most éppen mi baja van. Mondta, hogy semmi, csak ha ideges vagyok, akkor rám jön egy ilyen roham. És akkor nagyon gyorsan megkapta a választójogot, csak menjen.

Lenke 1904-ben született, és 1944-ben a Dunába lőtték. A férje, Földes József túlélte a háborút, vele még az 1950-es években is találkoztam. Nem tudom, mikor halt meg. Volt két fiuk. Az egyik, Péter tizenhat éves korában, 1943-ban meghalt baleset folytán, a másik, László kiment Ausztráliába, és ott halt meg kábé hat éve.

A nagymamának segítő mindig volt a háztartásban. Hát, amire én visszaemlékszem, akkor már csak egy volt, egy úgynevezett mindenes, aki takarított, főzött, mosogatott, mosott, vasalt [lásd: cseléd]. Ő csak az úgynevezett kismosást csinálta, a nagymosásra mindig jött mosónő. Az anyáméknál is volt, aki jött havonta vagy hathetenként, és a fehér ruhát az mosta. Hát akkor még mosógép nem volt, kondérban kifőzték a ruhát, és teknőben mostak. Aztán mángorolták, szóval ez egy nagyon nagy munka volt.

Nagymamának nagyon sok barátja, barátnője volt. Névre csak egy párra emlékszem. A Petőfi Sándor utcában ma is van egy nagy textilüzlet, nagyon szép régi bútorral. Az egy Brammer [Ödön] nevezetű emberé volt, és annak az elvált felesége, Brammerné a nagyanyámnak nagyon jó barátnője volt. Aztán volt a Kalmár család, egy házaspár, akikkel nagyon jóban volt. Volt egy Karvalyné, akire emlékszem, volt Policser. Ezekre emlékszem, de hát biztos több is volt neki. A nagymama mindenkinek nagymama volt. Nem volt közönséges öregasszony. Nagyon szerették, nagyon jó volt. Nem volt különösebben okos, inkább bölcs volt és művelt. És mindenkihez volt egy jó szava. Az összes barátunknak és barátnőnknek nagymama volt. Soha nem szólították Margit néninek. Ő mindenkinek nagymama volt.

A vallásosság a nagyanyám generációjára már nem volt jellemző. A többiek elmentek a templomba a nagyünnepeken, de a nagymama nem. Nagyanyám ateista volt. Talán ő nevelte belém is. Mert mikor a szüleim nem jöttek vissza 1944-ben, akkor én a nagyanyámmal éltem addig, amíg férjhez nem mentem.

Apai nagyapám Hoffenreich Mór, felesége Grün Emília volt, de Emmának szólították. Nem tudom, mikor és hol születtek. Emília körülbelül 1844-ben született, mert mindig azt mesélték, hogy – amikor én ismertem, akkor már nem nagyon volt beszédes –, hogy mesélt a szabadságharcról. Az iskolai végzettségét nem tudom. A testvéreiről se tudok.

Nekik volt öt gyerekük volt, mindegyik Bonyhádon született. A legidősebb volt Hoffenreich Ödön, a legfiatalabb az apám, Hoffenreich Lajos. Közben, nem biztos, hogy jól sorolom kor szerint, Hoffenreich Emma, Hoffenreich Gizi és Hoffenreich Frida. Az apám magyarosította Horgonyra a nevét. Hogy hányban magyarosított, azt nem tudom. Egyébként sose tudtam kibékülni ezzel a névvel. Aztán egyszer, nem tudom, hogy ő mondta-e, vagy honnan hallottam, hogy mindenáron y-os végű nevet akart, és azt már nem engedélyezték, mert az nemesi származásra utalt. Y-osan nem lehetett magyarosítani, és akkor talált egy szót, ami y-ra végződött, meg h betűvel is kezdődött, hogy a monogramja maradt. Valahogy így lett. A testvérei nem magyarosítottak.

Hoffenreich Ödön bácsi az Ulbricht nevezetű vízvezeték-felszerelési cégnél volt cégvezető. Ez Pesten volt, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton. Ez az Ulbricht cég még a háború után is létezett egy darabig, mert még ő próbált nekem valami állást szerezni. Aztán Ödön az egész családjával együtt kiment Izraelbe, 1949-ben. Azóta nem tudok róluk. Megszakadt a kapcsolat, nem leveleztek velem. A feleségét Arankának hívták. Három gyerekük volt, ebből egy fiatalon meghalt. A másik kettő, György és Edit idősebb volt nálam jóval. Edit volt az idősebb, mindkettő valamikor az 1920-as évek elején született.

Következő testvére Hoffenreich Erna, akinek a férje Freud Adolf papír-nagykereskedő volt. Az államosításig vitte a papír-nagykereskedését. Az államosítás után kitelepítették, aztán Pestre nem tudtak visszajönni, és Gyömrőn haltak meg valami szeretetotthonban. Volt egy lányuk.

A következő Hoffenreich Gizi, akinek a férjével együtt egy rongykorong készítő üzemük volt. Nem várták meg az államosítást, bementek egy szövetkezetbe. Aztán amikor a fiuk megnősült, átadták neki a lakásukat, és ők bementek egy szeretetotthonba. A fiuk, Vince nyolcvanegy éves, nyugdíj előtt az Egyesült Izzóban volt valami osztályvezető. Érettségije volt.

Hoffenreich Frida a következő. Őt a család tartotta el. Nem ment férjhez, de a testvérek összeadtak pénzt, és a mamát gondozta.

Apám, Horgony Lajos 1887-ben született Bonyhádon. Kereskedelmi érettségije volt [lásd: kereskedelmi iskolák]. Egyetemi végzettsége nem volt. Hogy közvetlenül iskola után mit csinált, azt nem tudom.

1924-ben házasodtak össze anyámmal, akkor már Horgonynak hívták. Polgári esküvőjük volt, mert május tizenegyedikén volt az esküvő, és akkor valami olyan zsidó ünnep van, ami alatt nem esketnek a templomban  [A Szináj-hegyi Tóraadás emléknapjáról, Sávuotról van szó. – A szerk.]. Ők meg nem akarták kivárni. Pedig biztos akartak, akkor mindenkinek egyházi esküvője volt. Az szinte nyűg volt, hogy előtte polgári esküvőt is kellett tartani, az igazi esküvő a templomi volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. De mondom, nem akarták kivárni azt az időt, és így csak polgári esküvőjük volt.

1928-ben lett a szüleimnek önálló lakása. Akkor költözött a nagymama a Bécsi utcába, mi meg a Krisztina körútra. Ahol ma is egy mozi van a házban. Abban a moziban, gyerekkoromban sokat előfordultam. A mozis bácsival nagyon jóban voltam. Belóghattam, nem kellett jegyet venni vagy csak fél áron, nem tudom. De tudom, hogy sokat voltam ott a moziban, emlékszem rá. Az egy bérelt három szoba, cselédszoba összkomfortos lakás volt. Volt cseléd is, más személyzet nem. A cseléd takarított, mosott, vasalt, anyám vásárolt, főzött. 1935-ig laktunk itt, akkor ment apám a Pannónia Bőrgyárba [Újpest] tisztviselőnek, és ott kaptunk lakást. 1943-ig laktunk a gyárban.

Apám nem nagyon volt vallásos. Soha nem volt se szakálla, se bajusza. Ha elment otthonról, akkor fölvett egy kalapot, vagy ha a temetőbe ment, akkor természetesen vitt magával kalapot. Egy katolikus pap is fölveszi a kalapot a zsidó temetőben, mert ott úgy szokás, ugye. Mint ahogy, ha mi bemegyünk külföldön egy katolikus templomba, a férjem is leveszi a sapkáját, mert ott úgy illik. Ez nem sokat jelent. Ez természetes, hogy az ember betartja azokat a szabályokat, ahova megy. De nem volt vallásos. Hittek-e Istenben, nem tudom. Őszintén szólva, erre nem emlékszem. Nem volt különösebb téma.

A nagyünnepekkor elmentek a templomba, de ez tulajdonképpen, ahogy a gyerekeim is vannak vele, egy társadalmi összejövetel, mert akkor mindenki ott van. Én nem megyek. A fiam egyszer szemrehányást tett, hogy miért nem megyünk el újévkor [Ros Hásáná] meg hosszúnapkor [Jom Kipur] a templomba. Mondom, mert szemen is köpném magam. Nem hiszek benne. Csak azért menjek oda, hogy mutogassam magam, meg összejöjjek evvel-avval? Ha valakivel össze akarok jönni, akkor meghívom, vagy elmegyek hozzá, de nem megyek a templomba képmutatóan, mikor tőlem az nagyon messze van.

Szóval a nagyünnepeket, az újévet, a hosszúnapot, nagyböjtöt megtartották, különben nem voltak vallásosak [A nagyböjt mint olyan a katolikus hitélethez tartozik; a zsidó hitéletben két szigorú böjtnap van: Jom Kipur és Tisá Beáv. Lásd ott. – A szerk.]. A mai napig emlékszem, hogy egyszer hosszúnapkor anyám állt a konyha közepén, és egy csirkét lóbált a feje fölött. Valamit motyogott mellé. Emlékszem, hogy a csirke ordított, anyám meg tekerte. Aztán a lány levágta. Azt mondták, ezt azért kell csinálni, hogy minden bűnünk a csirkére szálljon át, és mi akkor megtisztulunk [lásd: kápóresz]. Akkor se hittem el, ma se.

Nekem kellett hittanra járni. Úgyhogy tanulni tanultam, de ma már semmit nem tudok ezekről a lényegesebb dolgokról. A Bibliát ismerem. Az Ószövetséget is, Újszövetséget is, de ez inkább érdeklődés volt, mint hit. Zsidó szempontból nem vagyok érdekes. Legjobban akkor dühöngtem, amikor szombat délután el kellett menni istentiszteletre, az iskolából is kötelező volt, és utána bementünk a kántorékhoz. A templom udvarában voltak lakások, az ott lakó két rabbi is jött. És hát ugye vallásos zsidó ember nem gyújt villanyt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A kántoréknál, azt hiszem, nem volt cselédlány, csak bejárónő, de valamelyik rabbinál volt bentlakó cselédlány, és akkor az körbejárt, meggyújtotta a gázt, hogy meg lehessen melegíteni a vacsorát, és fölgyújtotta a villanyt. Én ettől rosszul lettem. Ha nekünk nem szabad, akkor neki miért szabad? Ő elkárhozhat? Azt mondták, hogy ő nem ebben hisz. De ha nem szabad, mindegy, hogy mit hisz. Ezen sokat vitatkoztunk. A kántoréknál nem mertem mondani, csak otthon, anyámnak.

Apám nagyon jó apa volt, sokat foglalkozott velem. Tulajdonképpen ő tanított meg olvasni, mert az elején nagyon nem akart sikerülni. Szótagolva tanultunk olvasni, és még először ugye a betűket, de képtelen voltam összeolvasni, és addig kínlódott velem, amíg valahogy rávitt. Jó ember volt, csöndes, otthon ülő, családszerető. Semmi különös, egy normális családapa volt.

Németül mindenki beszélt a családban. Anyám beszélt franciául is. Ő felsőbb leányiskolát végzett. Ez nem adott érettségit, azt hiszem, csak tizenhat-tizenhét éves korig volt. Anyám háztartásbeli volt. Akkor ilyen polgári szinten az asszonyok nem dolgoztak, hacsak valakinek nem volt olyan üzlete, ahol az asszony beült a kasszába, vagy segített kiszolgálni. Nekünk ez nem volt. Anyám alacsony volt, jó megjelenésű és nagyon művelt. Mindig azt mondta, hogy ő nem annyira intelligens, csak nagyon olvasott. Ezt saját magáról mondta. Nagyon művelt volt. Mindenről tudott, ami kulturális téren bonyolódott. Könyvtárba jártunk, akkor nagy divat volt a kölcsönkönyvtár. Nem úgy, mint most a Szabó Ervin, hogy van egy központ, és kerületenként van egy, hanem minden harmadik utcában volt egy kölcsönkönyvtár. Hát igen, mert a könyvek drágák voltak, olvasni mindenki szeretett. A díj volt havi két pengő vagy három pengő, és azért száz pengő árát lehetett elolvasni. Úgyhogy én is onnan olvastam, nekem is mindig hozott anyám. Akkor ilyen olvasós családok voltak.

Nagyon jó barátságban voltunk, nem csak anya–gyerek viszony volt. Nem voltak kiemelkedő rossz tulajdonságai, normális életet élt. Voltak barátnői, akikkel összejött. Volt cselédlány, szóval nem kötötte le annyira a háztartás. Mindig volt segítő lány a családnál, 1944-ig mindig volt. Bevásárolni mindig anyám járt, sokszor én is mentem vele. Ha nehéz volt, akkor a lányt vitte magával, úgyhogy ketten cipelték. Meg hát messze is volt a piac tőlünk, villamossal kellett menni. A Váci úton volt a gyár, ahol laktunk, és Újpest centrumában volt a templom, a piac, a városháza. Az iskolám, a gimnázium még messzebb volt. Az elemi közel volt.

Nagy piac volt a templomtéren. Nagy nyitott piac volt, nem csarnok. Ilyen bódék, mint amilyenek nem olyan régen a Lehel piacon is voltak. Anyám mindig egy helyen vette a zöldséget meg a gyümölcsöt, a másiknál a baromfit. Szóval mindig ugyanazokhoz járt. Ezt én is örököltem.

Anyám sokszor megvette a „Pester Lloyd”-ot, ami német újság volt. Magyar kiadás volt, csak német nyelven. Azt tudom, hogy „Az EST”-et olvasták, akkor úgy is hívták, hogy az Est- lapok [lásd: az EST-konszern lapjai], de azt hiszem, „Az EST”, az délutáni kiadás volt. De volt valami reggeli újság, arra már nem emlékszem. Már Újpesten laktunk, a gyárban, amikor az első rádiót vették a szüleim [azaz az 1935 utáni években]. És akkor nem lehetett levakarni, mindig vita volt, hogy most ki hallgatja a rádiót, mert az apám imádott odaülni a rádió elé, és úgy szörfölni rajta, mint ma sokan a világhálón. Idement, itt hallgatott két taktust, odament, ott hallgatott három mondatot. Szóval nem lehetett egy előadást vagy egy színdarabot végighallgatni. És akkor megbeszélték, hogy eddig azt csinálsz, amit akarsz, de ettől én akarom hallgatni, és akkor be lett osztva az az egy darab rádió.

Jártunk nyaralni a Balatonra. Nagymama mindig nagyon szeretett utazni, és valamelyik lányát mindig vitte magával, egyszer anyámat is. Apám kevésbé szeretett. Egyszer voltam a Mátrában is, egy ilyen gyereknyaraltatóban. De voltam anyámmal, apámmal közösen is.

Jártunk moziba, színházba is jártunk, hát én kevésbé, mert mindenre azt mondták, hogy ez nem gyereknek való. Viszont nagyon sokat jártam operába, mert a nagyanyám húgának egy társasággal volt ott páholybérlete. Olyan bérlet volt, hogy minden szombaton, és nem mindenki ment el minden szombaton. Egy páholyban hat ülőhely volt, és hol a nagymama ment, hol anyám ment, hol én mentem, hol mind a hárman, ahogy jött. Szerettem is az operát, és nem került pénzbe, csak a villamosjegybe.

Apám egy Viktória nevű malomban vagy a Soroksári úti Gizella malomban – nem is tudom, melyikben – dolgozott, liszteladással foglalkozott. A malom tönkrement [Valószínűleg a Viktória malomról van szó, amelyet a húszas évek második felében szanáltak. – A szerk.], és akkor Leó bácsi [Dán Leó] veje, akinek faárugyára volt, azt mondta, hogy ad neki hitelbe árut, nyisson egy boltot, és csinálja azt. Akkor apám nyitott egy ilyen fakereskedést. Bútorlapokat árult, és amikor jött a gazdasági válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság], akkor tönkrement. Amikor tönkrement, Károly [Dán Károly] vállalatánál, a Pannónia Bőrgyárban kapott állást. Oda is költöztünk, nyolc éves voltam, amikor 1935-ben odaköltöztünk. Kispolgári szinten éltünk. Az apámnak tisztviselői fizetése volt, amitől falnak nem kellett menni. Ingyen lakásunk volt a gyárban, ingyen fűtés, világítás, csak a gázt kellett fizetni. És anyámnak az örökségből kifolyólag volt olyan havi száz-százötven pengő külön jövedelme. Mindenen spóroltunk. Anyám nagyon megnézte, hogy mire adja ki a pénzt, és ha valami komolyabb dolgot kellett vásárolni, akkor elment öt üzletbe, megnézte, hogy mi hol mibe kerül, és azután döntött.

Újpesten nagyon szép volt az a három szoba, hall. A gyárnak volt egy ilyen hosszú kapubejárója, és ebből jobbra nyílt a portásfülke, balra a mi lakásunk. Az emeleten irodák voltak, a második, harmadik, negyedik emeleten eladás volt. Szortírozás, raktározás, eladás. A lakásunkban volt egy előszoba, abból nyílt egy hall és az utcai fronton három szoba, egymás mellett. Nagyon szép lakás volt. A hálószobában festett fehér bútor volt. Amikor anyám férjhez ment, akkor az volt a divat. A középső szobát ebédlőnek mondták, ma inkább úgy mondanám, hogy nappali, mert ott tartózkodtunk. Ott volt egy dívány, én azon aludtam. És volt egy nagy ebédlőasztal. És a harmadik szoba volt az úgynevezett úri szoba, ami nem azt a célt szolgálta, mint ma egy nappali, mert tényleg csak akkor lett kinyitva, ha vendég jött. Nem volt mindennapos használatban. Ott volt egy pianínó. Tanultam zongorázni, és ott gyakoroltam. A hallból nyílt a konyha, a cselédszoba és az ebédlő, és a hálószoba mellett volt egy folyosó, annak a végén volt a fürdőszoba. Szóval a hálószobával közös falon, az utolsó helyiség volt a fürdőszoba.

A gyárnak volt egy csomó autója, és én nagyon jóban voltam a sofőrökkel. Volt olyan sofőr, akinek reggel be kellett mennie a Nyugatiba összeszedni a főtisztviselőket, közben engem elvitt az iskolába. Szerda este a nagymamánál voltunk, és mindig úgy jöttünk el, hogy az utolsó 87-es villamost elérjük. Ha később, és már nem volt villamos, akkor gyalog mentünk a hídtól. Csak ha nagyon zuhogott az eső vagy havazott, vagy nagyon hideg volt, csak akkor ültünk be egy taxiba, arra a három villamosmegállónyira, amennyire laktunk. Különben nem.

Apám nagyon szeretett volna kivándorolni, de nem volt módunk. A Pannónia Bőrgyár Ausztráliából vásárolta a báránybőr alapanyagot. Perzsabundákat is csináltak, és a perzsa,  ugye, az embrióbáránynak a bőre, azt itt nem lehetett eleget kapni, ott meg volt elég. Apám nagyon szerette volna, ha a gyár kiküldi őt Ausztráliába bevásárlónak. Ennek csak az volt az akadálya, hogy nem értett hozzá. Tisztviselő volt, és nem bőrszakértő. Úgyhogy ez nem jött össze. Szóval megérezte már korábban, hogy itt nekünk nem sok fű terem, és nagyon szeretett volna elmenni. Valamikor 1942-ben, amikor a harmadik zsidótörvény életbe lépett, annyira pontosan az évszámot nem tudom [1941. augusztus 8-án lépett életbe a harmadik zsidótörvény; lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], elbocsátották a gyárból, és egy ilyen búskomorság is erőt vett rajta, ma úgy mondják, depresszió, mert nem tudott elhelyezkedni. Akkor tanult pékséget, meg elment valami földbirtokra gazdálkodást tanulni. Mindent próbált, de hát ötvenen felül volt, és ugye a zsidótörvény alá esett. Hát nem azért küldték el innen, hogy máshol kapkodjanak utána. Annyi pénze meg nem volt, hogy önállósítsa magát, meg nem is volt jó kereskedő. Nagyon lelkiismeretes tisztviselő volt, de nem volt kereskedői vénája. Nyilván azért is ment tönkre a saját üzlete. Még egy évig ott laktunk bent a gyárban, aztán a lakásból is el kellett jönni.

Anyámnak volt az apai örökségből külön vagyona, pár hold földje valahol, azt eladták, és annak az árából vettek egy házat Újpesten, és oda költöztünk. L alakú ház volt, elöl volt egy háromszobás lakás, abban laktunk mi, és hátul volt öt vagy hat szoba-konyhás lakás, ami ki volt adva. Itt laktunk, amíg a gettóba nem kellett menni, a Tinódi Sebestyén utcába. Anyám és én bejöttünk a nagymamához. Az apám is jöhetett volna, de nem akart. Azt mondta, hogy ő nem bujkál, mert az első razziánál úgyis hazugságba keveredne. Anyám kijárt hozzá, főzött neki, meg fehérneműváltás, és ott ragadt, amikor elvitték őket.

Apám testvéreivel is jóban voltunk, összejártunk mindegyikkel. Egyik nővérének, Gizi néniéknek ilyen rongykorongkészítő üzemük volt. Az Almássy téren laktak, és ott volt mellette az üzem is. Kivettek egy földszinti lakást, és az volt a műhely. A törzshelyük a Bucsinszky kávéház volt, szemben azzal az utcával, ahol a Madách gimnázium van. Vasárnap délután mindig ott voltak a Bucsinszky kávéházban, és ha nem volt más programunk, akkor odamentünk, és ott mindig nagy társaság gyűlt össze.

Apám másik nővérének, Erna férjének papír-nagykereskedése volt. Velük nagyon sokszor jártunk össze. Ők is voltak nálunk, mi is mentünk hozzájuk. Aquincumban volt egy úgynevezett nyaralójuk, egy parasztház, jó nagy kerttel. Nyáron kint voltak, és én sokszor hetekig ott voltam. Nagyon szerettem ott lenni, és hát ott volt az unokanővérem, aki nálam tizenöt évvel idősebb. Ő már akkor nagylány volt.

Nem tudnám megmondani, hogy mikor találkoztam először antiszemitizmussal. Annyira általános volt, hogy az ember nem érezte, hogy most találkoztam vele. Kicsi koromtól tudtam, hogy mi ide tartozunk, és vannak, akik nem ide tartoznak, és azok utálnak minket. Ezzel nőttünk föl. Az iskolában nem volt antiszemitizmus. Olyan igazgatója volt a gimnáziumnak, aki semmiféle politikai megnyilvánulást nem tűrt. Ott semmi felhang nem volt, se jobbra, se balra. Tanárok is. Az egyik tanárunkról azt mondták, hogy tagja a Nyilas Pártnak, de nem lehetett észrevenni. Az, hogy órán valamelyik lányt megkülönböztette volna, erre nem kerülhetett sor. De hát a légkörben benne volt, a hátrányos intézkedések mindenkit érintettek.

Amikor kikerültünk Újpestre, akkor anyámnak nem volt ott társasága. Voltak persze a pesti barátok meg ismerősök, de azok nehezebben voltak elérhetők, és akkor anyám elment a zsidó nőegyletbe és beiratkozott. Nagyon jóba lett a kántor feleségével. Azoknak egy rakás gyerekük volt, és volt egy lány, aki velem egykorú volt. Nem egy iskolába jártunk, de sokat voltam náluk, meg ő is nálunk. Vele nagyon jóban voltam évekig, aztán nem is tudom, min szakadt meg a barátság.

Hazafias dalokat persze tanultunk, arról nem beszélve, hogy minden reggel el kellett mondani, hogy „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, meg valami imát is kellett mondani. Meg a tanítás vége után is. Amikor a magyarok bevonultak Erdélybe, akkor a latintanárnőnk lefordította latinra azt a győzelmi indulót, ami úgy kezdődött, hogy „Édes Erdély, itt vagyunk”, és ezt meg kellett tanulni latinul. De úgy, hogy a dallamra feküdt,  még énekeltük is [lásd: irredentizmus].

Hát nekem nagyon jó gyerekkorom volt, egészen 1944-ig. Rövid ideig jártam óvodába, igen. Jártam, de ezek ilyen magánóvodák voltak akkor, nem állami óvoda. Azért csinálták, hogy én – egyke lévén – gyerekek között legyek, mielőtt az iskolába kerülök, akkor szokjam meg a gyerektársaságot. Biztos, mert mindig jól éreztem magamat az iskolában. És közel is volt hozzánk az óvoda, az iskola is közel volt.

Az elemit a Krisztina téri templom melletti iskolában kezdtem. Aztán kikerültünk Újpestre, és az elemi másik két osztályát a Toldi Miklós utcai elemi iskolában jártam. Ezek államiak. Akkor csak egy-két magániskola volt, de azoknak nagyon rossz hírük volt. Egyházi iskola volt, de a családi felfogás nem hozta össze, hogy egyházi iskolába járassanak. Újpesten volt fiúgimnázium, a Könyves Kálmán, ahova a férjem is járt, és vele szemben a Kanizsai Dorottya lánygimnázium, oda jártam egészen 1944-ig. Akkor tavasszal bejöttek a németek, és becsukták az iskolát. Hét osztályt végeztem ott. Volt még Rákospalotán a Wágner nevezetű fiúgimnázium [Wágner Manó (1858–1929) fiúgimnáziuma volt Rákospalota első gimnáziuma, magániskolaként létesült 1892-ben, 1906-ban megkapja a jogosítványt állami érettségi bizonyítvány kiadására. – A szerk.]. Anyám mindig azt mondta, hogy a Könyvesbe járnak a jó tanuló, szorgalmas, komoly fiúk, a Wágnerbe járnak a jópofa, jó táncos, vagány gyerekek, akiknek pénzbe került, hogy legalább ne bukjanak meg. Valami követelmény ott is volt, de nem sok. A mi iskolánk viszont nagyon szigorú volt. Az egy jó iskola volt.

Az osztályfőnökömre nagyon jól emlékszem, egy erdélyi szász nő volt. Olyan picike volt, hogy már tizenegy-tizenkét-tizenhárom éves korunkban is csak a vállunkig ért, de olyan tekintélye volt, hogyha megjelent az ajtóban, akkor mindenki a helyére ment, és csend lett. A magyartanárnőt nem szerettük, mert egy savanyú vénkisasszony volt. Általában kevés családos tanárunk volt. A földrajztanárnőnk se volt férjnél, de nagyon jópofa volt, őt nagyon szerettük, mert imádott mesélni, és az óra fele mesével ment el. Matektanárunk volt egy időben egy nő, akit nagyon kedveltünk, aztán volt egy másik nő, akit utáltunk, és volt egy szerencsétlen férfi, akiből hülyét csináltunk. Mert hagyta magát. A rajztanárnőt nem szerettük. Nagyon fiatal volt, ott végzett a mi iskolánkban, a főiskola után visszajött oda tanítani, és valahogy furcsa volt néninek szólítani, mikor öt évvel volt idősebb, mint mi. Meg nagyon tudta, hogy ő tanár, és ő volt az egyetlen, aki mindenkit magázott. Nem volt divat az iskolában, hogy a gyerekeket magázzák, de ő távolságot tartott, mindenkit magázott.

Én mindig humán beállítottságú voltam. Szerettem a magyart, abban nagyon jó is voltam, a történelemmel, földrajzzal nem volt bajom. A nyelvekkel is kijöttem. A fizikát, kémiát és a matekot utáltam. Amennyit muszáj volt, annyit megtanultam. Unokáim is örökölték, egyik se jó matekos.

Az iskolában három nagyon jó barátnőm volt. Az egyikkel haláláig jóban voltunk, a másik kettőtől elszakadtam. Kettő közülük félzsidó volt, mind a kettőnek az apja volt zsidó. De nem ez hozott össze. Az egyikkel egy padban ültünk. Volt egy társaságom az osztálytársaimmal meg az unokabátyáimmal. De ez a kettő nem fonódott össze. Ide is jártam, oda is jártam. Egész más egyedek voltak itt meg ott.

A Dunán van egy sziget, amit úgy hívnak, hogy Szúnyog-sziget [Ma inkább Népszigetnek hívják. – A szerk.]. Ott volt egy nagyon híres halászcsárda, az Illik-féle halászcsárda. Onnan, ahol mi laktunk, pár percnyire volt a Duna-part, és egy motorcsónak ment át a szigetre. Nem volt nehéz megközelíteni, és vasárnap délután, néha volt úgy, hogy csak hármasban, de volt úgy, hogy társasággal, elmentünk az Illikhez. Nem vacsoráztunk, mert az sokba került volna, csak a szüleim ittak egy pohár sört, és körözöttet rendeltek, mert avval is el lehetett ülni pár órát, és kevesebbe került, mintha mindenki vacsorázott volna. Nem dúskáltunk nagyon. Nem azt mondom, hogy fogunkhoz kellett verni a garast, amire kellett, arra volt, de nagyon megnézték, hogy mire adnak ki pénzt. Hogy vasárnap elmentünk volna ebédelni minden apropó nélkül, olyan soha nem volt.

Jártunk kirándulni is. Nekem a nyári szünetben mindig bérletem volt az Újpesti uszodába. Az Egyesült Izzó tartotta fenn az UTE sportegyesületet, és annak volt egy nagyon szép uszodája [UTE – Újpesti Torna Egylet, 1885-ben alakult sportegyesület. A klub felfejlesztésében jelentős szerepe volt Aschner Lipótnak (1872–1952), aki az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT vezérigazgatójaként jelentős sportmecénási tevékenységet fejtett ki a 20. század húszas-harmincas éveiben. – A szerk.]. Miután az egyik barátnőmnek az apja az Izzóban volt igazgató, egész nyárra való bérletet kaptam hat pengőért, ami háromheti villamosjegy ára volt. Úgyhogy májustól szeptember végéig ott voltam található. Amíg tartott az iskola, mondtam, hogy majd kiviszem a könyvet, és ott tanulok. Sok mindent csináltam, csak nem tanultam. Oda nagyon szerettem járni. Amikor már volt biciklim, avval mentem.

Aztán jártam ritmikus tornára, tánciskolába, összejártunk a barátnőkkel. A nagymamánál minden szerdán volt családi összejövetel. Rettentő boldog volt, amikor elértem azt a kort, hogy már engem is elhoztak. Az unokabátyám ugyanaznap hívta össze a barátait, úgyhogy  volt ott egy külön társaság. Neki a folyosó végén volt egy kis szobája, és ott sokszor tizenöt-húszan is voltunk. Úgy hívták, hogy légió, mert akkor Rejtő volt a nagy divat [Rejtő Jenő (1905–1943) ­– író. Legnagyobb sikereit P. Howard álnéven írott idegenlégiós regényparódiáival aratta. 1942-ben nyilas följelentés alapján súlyos betegen hurcolták el a nagykátai kórházból egy büntetőszázadba. Munkaszolgálatosként flekktífuszban pusztult el az ukrajnai Jevdokóban. – A szerk.]. Hát, mi voltunk a légió. Valahonnan szereztek gipszből egy halálfejet, abban volt egy villanykörte, a szobában sötét volt, és csak a halálfejben égett a körte.

A leánygimnáziumnak és a fiúgimnáziumnak volt közös tánciskolája. Azt hiszem, a mi tornatermünkben volt. Természetesen szülői kísérettel. Akkor nem mehetett el egy lány egyedül. Szegény anyám mászkált velem eleget. Úgy hatodikos-hetedikes lehettem, amikor a fiúgimnázium és a lánygimnázium okosai csináltak egy Agytröszt nevezetű társaságot. Ott mindenféle viták voltak. Amikor szóltak nekem, hogyha akarok, menjek el, rettenetesen büszke voltam rá. Az egy kitüntetés volt. Az ember úgy érezte, hogy elég épeszűnek tartják. Ez egy zsidó társaság volt. Nem tartott sokáig, mert a németek bejövetele véget vetett ennek. Fél évig vagy egy évig jártam oda. Már nem tudnám megmondani, hogy milyen rendszerességgel, hetente vagy havonta. Élénken részt vettem az iskolai önképzőkörben is. Szerettem oda járni. Kaptam egy feladatot, a magyar költőnők feldolgozását. Baromi unalmas munka volt, onnan tudom, hogy létezett egy Dukai Takách Judit [1795–1836], hogy ő volt az első olyan magyar költőnő, akinek megjelent nyomtatásban valamilyen írása. A többire már nem emlékszem. Ezt egy hónap alatt hoztam össze, és 1944. március huszadikán lett volna az önképzőköri összejövetel, amikor fel kellett volna olvasnom, de ez érthető okok miatt elmaradt, mert tizenkilencedikén bejöttek a németek, és minden ilyen összejövetelt lefújtak [lásd: Magyarország német megszállása].

Voltak barátaink, akikkel összejártunk. Kirándultunk, időnként elmentünk moziba vagy színházba. A család gazdag ágával nemigen volt kapcsolat. Kicsit lekezelő, pártfogói kapcsolat volt. Karácsonykor kaptunk ajándékot, egyszer vagy kétszer egy évben értem jöttek, és akkor elvittek a Margit-szigetre, a Palatinus strandra, valahol megebédeltünk, meg volt valami délutáni program. Ez nagyon izgalmas volt, mert sofőrrel, autóval jártak, és autóval jöttek értem.

Tizenhét éves voltam, amikor bejöttek a németek. Addig egy üvegházban éltem, mert a szüleim is óvtak mindentől. Ráadásul a generációmban, az unokatestvérek között az egyetlen lány voltam, tehát még ott is kiváltságaim voltak. És egyik pillanatról a másikra hamis papírokkal ki lettem lökve, és rajtam múlt, hogy megállok-e a lábamon, csendőrök és egyebek mellett. És megálltam. És nem tudom elképzelni, hogy valahol odafönt hálóingben kering egy jóságos öregember, aki ezt így akarta. Ezt nekem senki ne magyarázza be. Sokkal jobban hiszem az evolúciót, mint a világ teremtését. Nem beszélve arról, kinek ártott az én anyám, aki tíz évvel volt fiatalabb, mint ma a lányom, és az apám, aki annyi idős volt, mint a fiam, és egy kistisztviselő volt az újpesti bőrgyárban. Hát kinek ártott, miért kellett elvinni, és halálra kínozni, és gázkamrába küldeni? Miért? Ez valakinek jó volt? Vagy ez a kiválasztott néphez tartozott? Hát micsoda esztelenség, hogy kiválasztott nép? Mire van kiválasztva? Szenvedésre? Az egész világ utálatára és gyűlöletére? Mire van kiválasztva? Szóval ez nem tud hozzám közel kerülni. Azt mondják, hogy az öregek megtérnek a hithez, de én nem tudok megtérni. Annál távolabb esik tőlem. És nincs bennem halálfélelem sem. Úgyhogy az se hoz közelebb, hogy na Istenem, akkor mégse halok meg, mert ott fönt majd lebegek a világ végéig. Gagarin nem találkozott egyetlen angyallal sem.

Akkor már nagyon sok erdélyi menekült volt, és jött egy rendelet, hogy az erdélyi menekülteknek adnak egy személyazonossági kartont. Lenke nagynéném egyszerűen elment a postára, hozott egy ilyen nyomtatványt, és kitöltöttük az én adataimmal úgy, hogy a Horgony névből a h betűt elhagytuk. Az Orgony az olyan gyönyörűen, erdélyiesen hangzott. Volt egy rovat, hogy a törvények szerint zsidónak számít vagy nem, ott Lenke mind a kettőt aláhúzta, tegyék be maguknak, amit akarnak. Egy hét múlva megjött a személyazonossági kartonom. Addig be voltam zárva, de attól kezdve nem tudtam betelni a várossal. Reggeltől estig az utcán voltam. Egy egész háznak bevásároltam meg elintéztem, amit akartak.

A nagymama lakása olyan volt, hogy egy ilyen L alakú folyosó volt az előszoba, onnan nyíltak a szobák és egy lichthof. Ez egy zsidó ház volt, és akkor az volt a rendelkezés, hogy a házparancsnoknak minden délután végig kellett járnia a házat, megnézni, hogy öt óra után mindenki otthon van-e. Öt órakor irány ki a lichthofba, ahol a csirkék is voltak, és a csirkék közé guggolva vártam. Egyszer nyitva volt ennek a lichthofnak az ablaka, és én a nyitott ablakban tükröződtem. A házparancsnok csak bámulta az ablakot, nem akart hinni a szemének, hogy csirkék között termett egy lány. De továbbment, nem szólt egy árva szót sem.

Még a Szálasi idő előtt volt, augusztusban vagy szeptemberben, nem tudom pontosan. Bombázáskor mindig lementem a harmadik emeletre, a nagybátyámék lakásába, mert a pincébe nem mertem lemenni. Egyszer a nagynéném fölrohant értem, hogy nem érdekel, mi lesz, de most lejössz. Rengett a környék, olyan volt, mint a földrengés. Lementem a pincébe, és be kellett volna menni az óvóhelyre. De jobboldalt nyílt egy helyiség, ahol a kazánház volt, oda bemásztam, és leültem a kazán alá. Valaki meglátta, és szólt a házparancsnoknak. Egyszer csak egy zseblámpával rám világított, hogy maga itt mit csinál? Valamit makogtam, hogy nem tudom, miért jöttem ide. Azonnal bemegy az óvóhelyre. Én nem fogok azért börtönbe menni, mert magának a fejére esik a kazán. Ezzel bevonultam az óvóhelyre, és ettől kezdve jártam le az óvóhelyre. A gyönyörű személyazonossági kartonom megvolt, csak hát engem mindenki ismert abban a házban, mert egyéves koromtól jártam oda a nagynénémhez meg a rokonokhoz. De nem szólt senki semmit, tudomásul vették.

A legfiatalabb nagynénémnek, Lenkének volt egy barátja. Mindennek nézte volna, csak zsidónak nem. Úgy nézett ki, mint egy vidéki kisnemes. Nagyon jó megjelenésű ember volt. Annak volt valami rokona, akinek volt valami gyára, és onnan szereztek egy pasast, akitől megvették a pasas feleségének meg a feleség húgának a papírjait. A feleség papírjait kapta volna az anyám, a nálam egy évvel fiatalabb kislány papírjait meg én. Ez a pofa elvitt Somogy megyében egy faluba, ismerősökhöz. Ott voltam egy hónapig. Úgy volt, hogy visszajön, és elhozza az anyámat. De az apám nem volt hajlandó hamis papírokkal bujkálni. Azt mondta, hogy az első razziánál megbukna, mert úgyse tud hazudni. Lesz, ami lesz, ő bevonult Újpesten a gettóba. Az anyám kijárt hozzá fehérneműt váltani, főzött neki két-három napra. Egyszer kint volt, amikor lezárták a gettót, és nem tudott eljönni. Így került Auschwitzba. A papírjai meg a lehetőségei megvoltak, a szerencse nem volt meg hozzá. Kaposvár mellett egy hónapig voltam, akkor egy kicsit meleg lett a lábam alatt a talaj, mert egy pasas ott a faluban elkezdett piszkálni. Visszajöttem, és szegény nagyanyám majdnem rosszul lett, amikor meglátott. Gangra nyílt a konyhaablak, ő éppen valamit ügyködött, amikor meglátott elsuhanni a konyhaablak előtt. Azt hitte, hogy valami jó helyen vagyok. Egy darabig ott voltam nála.

Aztán voltam Tolna megyében, egy faluban. A nagynéném takarítónője vitt el, de ott még hamarabb kezdtek érdeklődni, hogy ki ez a pesti lány, meg hogy került ide meg egyáltalán. Akkor onnan is el kellett jönni. Akkor a nagynénémnek ez a barátja elvitt egy ismerőséhez a Tisza Kálmán térre [ma: Köztársaság tér]. Aztán onnan is el kellett jönni. Akkor egy alkalmazottjukhoz kerültem a Tátra utcába, és ott éltem meg a felszabadulást.

Csuda figurák voltak abban a házban, ez egy nagy, hatemeletes ház volt. Egyszer csak megjelent egy család, egy férfi, egy asszony és egy lány. Az asszony nercbundában, ami akkor elég feltűnő volt, a férfi télikabátban, amit nem vett le a pincében sem, meg kalapban. Mindig abban volt. Kiderült, hogy ez egy nagyon ismert rabbi volt, a Hevesi rabbi, aki a negyediken, az alezredesnél bujkált [Hevesi Simon (1868–1943): rabbi, vallásfilozófus. Kassán, Lugoson, 1905-től Budapesten volt rabbi, 1927-től pedig a pesti izraelita hitközség főrabbija, az OMIKE alapítója. – A szerk.]. Amikor átmentek fölöttünk az oroszok, kijöttünk a pincéből, és tizenöt-húsz fiú mosakodott félmeztelenül az udvari csapnál mínusz tíz fokban. Nem tudtuk, hogy csodálkozzunk-e, vagy a hideg rázzon a látványtól. De ők olyan boldogok voltak, hogy kiszabadultak. Ezeket mind ez az alezredes bácsi bújtatta a negyedik emeleti lakásban. Szökött zsidó fiúk voltak. Nagyon rendes bácsi volt. Kapott is valami kitüntetést, már nem emlékszem a nevére. Újságcikk is volt róla a felszabadulás után. Nekem a mai napig ez felszabadulás, mondhatnak, amit akarnak. Tudom, hogy nem miattam jöttek, de attól kezdve lehetett emberi életet élni.

Volt egy pofa, aki nagy nyilas volt a szájával, amúgy nem csinált semmit, ott dekkolt a pincében. Járt a pofája, hogy így a Szálasi, úgy a hazánk meg a németek meg minden. A többieknek ez nem nagyon tetszett. Amikor bejött az első orosz katona a pincébe, ez hirtelen nagy lelkesedéssel ment elé, és nyújtotta a karját. Az meg megfogta a csuklóját, és levette az óráját. Mindenki röhögött rajta. Megérdemelte. Nagy jelenet volt. Az egész pince dőlt a röhögéstől.

A családból sokan nem jöttek haza. Még amikor Somogyból visszajöttem, kérdeztem, hogy mi van a szüleimmel. Akkor azt mondták, hogy jó helyen vannak. Elvitték őket, jó helyen vannak. Nekik sem mondták meg, hogy hova. Majd ha vége lesz mindennek, akkor előkerülnek. Nem kerültek elő. Aztán szép lassan elmondták, hogy az anyám ott rekedt a gettóban, és azon az éjszakán elvitték őket. De hát ezt sokkal később, nem tudnám megmondani, hogy tulajdonképpen mikor tudtam meg.

A nagymama Pest ostroma alatt halt meg, valamikor 1944 decembere és 1945. január között [Az apai nagymamáról van szó. – A szerk.]. Úgy vitték ki a pincéből, és nem tudjuk, hogy hol van eltemetve. Lenke nagynénémet ez a barátja bevitte a sebészeti klinikára hamis papírokkal. Ott megfázott, megbetegedett, és egy homloküreg-gyulladást kapott. Egyik éjszaka az a tanár, aki a klinikát vezette, Matolai vagy Matolcsi, nem tudom, nem esküszöm meg rá, végigvitte a nyilasokat, és mutatta, hogy ez zsidó, ez zsidó, ez zsidó. Kiszedték az ágyból, és belőtték  a Dunába [Ilyenről nem tudunk. Ismertek a zsidó kórházakban elkövetett nyilas rémtettek (Maros utca, Városmajor), de ezekben az intézményekben a kórházi orvosok is zsidók voltak. A betegeket helyben lőtték agyon, és ott földelték el őket. – A szerk.]. Éjszaka vitték le őket az Üllői útról a Duna-partra. Ezt sokkal később nyögték ki, mert először azt mondták, hogy elmenekült, amikor jöttek a nyilasok.

A Régiposta utcában volt egy üres üzlethelyiség, amit a Vöröskereszt használt akkor, és ott mindig ki volt akasztva egy lista azokról, akikről hírt kaptak. Minden nap elmentem oda megnézni, és egyszer ki volt írva, hogy Földes Józsefné, Budapest. Ez persze nem egy olyan ritka név, hogy ne lehetett volna más, de én lélekszakadva rohantam haza, hogy a Lenke ki van írva, hogy jön haza. De hát nem jött. Értesítést nem kaptunk senkiről. Csak nem jöttek haza. Aztán – ugye mi nagyon sokáig Újpesten laktunk –  volt egy fodrásznő, akihez anyám és én is jártunk, egyszer összeakadtam vele, és ő mondta, hogy apámat nem látta, de anyámat látta Auschwitzban, és akkor még jól volt. Ennyi a konkrétum, amit tudok. De hát Újpestről mindenkit Auschwitzba vittek, úgyhogy ez nem kétséges. De közvetlen személyi hírt nem kaptam másról. Újpesten a templomban sok rabbi lakott bent, és volt, aki nem jött haza. Az üres lakásokba azokat szállásolták el, akik hazajöttek, és nem volt hova menniük, mert esetleg a lakásukat elfoglalták vagy lebombázták. Oda is hetente kétszer-háromszor kimentem, és kérdezősködtem, hogy nem tudnak-e valamit. De senki nem tudott semmit.

A háború után nagyanyámmal laktam a Bécsi utcában, úgyhogy a Deák téri evangélikus iskolába iratkoztam be, az gyalog öt perc volt tőlünk. Simán fölvettek mint ott lakót. Itt fejeztem be azt a három hónapot, ami az érettségi előtt még volt.

Felsőbb iskolába nem jártam. Nem is volt mód rá. Szerettem volna művészettörténetet tanulni, de nagyanyám a házbérekből élt, és az a nullával lett egyenlő az inflációban. Úgyhogy mindig valamit el kellett adni. Na most három felnőtt unokát eltartani, etetni és valami minimálisat ruházni, hát emellett nem telt egyetemre.

Gyakran sétáltunk a korzón. Ha nem volt különösebb programunk, ha jó idő volt, lementünk. A Bécsi utca 5-től a korzó közel is volt, jó levegő volt. Az ember hol találkozott ismerőssel, hol nem. Mondjuk, akkor beülni való hely nem nagyon volt. Ott lődörögtünk fel-alá.

Volt egy szomszédunk a Bécsi utcában, egy akkor harminc körüli asszony, akivel én nagyon jóban voltam. A férje nem jött haza, és volt egy kislánya. 1946-ban, augusztus huszonegyedikén délután (másnap, hogy huszadikán jött a forint [lásd: a forint bevezetése]) lementünk sétálni a korzóra, és ott jött velünk szemben a férjem, akinek evvel az asszonnyal srégvizaví volt üzlete a Nagymező utcában. Ők jól ismerték egymást, így lettünk bemutatva egymásnak. Szokta mondani, hogy a Duna-parton szedett föl.

1947-ben házasodtunk. Egész egyszerű polgári esküvő volt. Akkor még nem volt így felosztva Budapest, csak tizennégy kerület volt. A szűk belváros volt az ötödik kerület [A belváros a negyedik kerület volt, a mai külső kerületek nagy része pedig nem tartozott még a fővároshoz. – A szerk.]. Az elöljáróság – akkor így hívták – a külső Váci utcában volt, és ott az elöljáróság ócska hivatali szobájában volt az esküvő.

A férjem apja, Molnár Zoltán – azelőtt Moskovits, nem tudom, mikor magyarosított – 1914-ben jött föl Pestre. Akkor már Molnárnak hívták. Nagyváradon született, kitanulta a drogista szakmát, és drogériát nyitott a Nagymező utcában. Buchenwaldban halt meg. Az ő üzletét vitte tovább a férjem a háború után..

A férjem például cserkész volt. Egy zsidó cserkészcsapat volt a Toldi, a mai napig összetartanak, és összejárunk velük, háromévenként van egy világtalálkozó. Brazíliából, Ausztráliából jönnek el. Ők sürgetik. Egy itteni szokta szervezni. Ez egy komoly munka, mert összejönnek negyven-ötvenen, és azoknak szállást és komplett programot csinál négy-öt napra. Nemcsak úgy, hogy itt laktok, és akkor csináljatok, amit akartok, hanem bérel egy buszt, ami viszi az egész társaságot ide-oda. Volt olyan, amikor csillagtúrában Pestről mentünk ide-oda. Utoljára Sopronban voltunk, az nagyon jól sikerült. Most állítólag Bécs mellé megyünk. Az egyik, aki marseille-i, minden évben azt mondja, hogy elég volt, most már elég öregek vagyunk, de az amerikaiak presszionálják, hogy akarnak jönni. Ausztráliából is jönnek. Összetartó társaság. Van egy évente kétszer megjelenő újságjuk, ami abból tartja fenn magát, hogy a fiúk adják össze a pénzt rá. Nincs a lapnak ára, hanem időnként mindenki ad ötven dollárt, száz dollárt, ötszáz dollárt, ki mit tud, és akkor, amíg az tart, addig tart, amikor fogytán van a pénz, akkor a szerkesztők körbekalapozzák a világot.

A férjem 1944. június harmincadikán töltötte be a tizennyolcat, és akkor sürgősen behívták munkaszolgálatra Jászberénybe. Ott még lehetett közlekedni egyik csoportból a másikba, és ő olyan csoportba került, ahol ismerősök voltak, akik azon a környéken laktak, ahol az üzletük volt, a Nagymező utcában. Idősebbek voltak nála, ő tizennyolc éves volt, ezek meg jó harmincasok. Egy másik csoportban volt egy cserkésztársa, és az szólt neki, hogy gyere át a mi csoportunkba, ott csupa fiatal van, sokkal jobb. A férjem meg azt mondta, hogy én már itt letettem a cuccomat. Ott maradt, és mint a mellékelt ábra mutatja, ők megmaradtak, az a szerencsétlen fiú a csoportjával együtt pedig beleesett ebbe a bizonyos bori kettes lépcsőbe, akiket agyonlőttek, mert kellett a vagon a németeknek. Csupa tizennyolc-húsz éves fiút legépfegyvereztek [Randolph L. Braham írja, hogy a németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók második csoportja, kb. 2500 ember szeptember 19-én hagyta el gyalogmenetben Bort. Több száz embert legyilkoltak útközben, a többiek október 6-án érkeztek Cservenkára, ahol 7-én és 8-án 700–1000 embert, miután előbb megásattak velük egy hatalmas gödröt, és lerakatták velük minden értéküket, még a karikagyűrűjüket is, lemészároltak, az életben maradottakat pedig továbbhajtották Zombor felé. Innen – további gyilkosságok mellett – Bajára, majd onnan Szentkirályszabadjára vitték őket, ahonnan zömmel Buchenwaldba és Flossenburgba deportálták a még életben maradottakat. (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.)]. Nekem is voltak Újpestről ismerőseim közöttük. A férjem Máramarosra került. Vasutat építettek. A Horthy-proklamáció után húsz-harmincad magával lelépett. Összeszedtek egy csomó kézigránátos ládát, és a munkáról nem mentek be a körletbe, hanem fölmentek a hegyekbe. Úgy gondolták, ha rájuk akadnak, legalább nem adják magukat olcsón. Két vagy három napig ott voltak fönn az erdőben, szakadó finom őszi esőben. Egyszer úgy ment el mellettük egy csendőrjárőr, hogy hallották a beszélgetést, de megúszták. Ahogy szabadult fel az ország, úgy jött föl a szabad területen. Először Debrecenbe ment, onnan lement Szegedre, onnan próbált hazafelé kerülni. Azt hiszem, Kecskeméten is volt. Amikor már hallotta, hogy Pest fölszabadult, akkor elindult Pest felé. Cegléden fölszállt egy tehervonat fékezőfülkéjébe, ahol bokáig ért a hó. Ő nyáron vonult be, télikabát nem volt nála, szerzett valahol egy tetves rendőrzubbonyt, és abban jött. Ceglédről Bugyiig jött a vonattal, és Bugyiból gyalog jött Pestre. Hozott magával egy hátizsák élelmet. Nem tudta, hogy ki van itthon, ki nem. Az apja nővére meg annak a fia volt meg. Akkor megnézte, hogy mi van a drogéria körül. Hát ott rengeteg szemét volt, mert betörtek, kifosztották, meg találatot kapott. Kitett a bolt elé a járdára két hokedlit, arra egy deszkalapot, és ami áru maradt, meg amit tudott szerezni, avval kezdett. Aztán ahogy tudta, úgy hozta rendbe az üzletet. Amikor mi megismerkedtünk, már egy normális üzlete volt.

A nagyböjtöt [Minden bizonnyal a Jom Kipurról van szó. – A szerk.] a háború után nagyon sokáig tartottam a férjemmel. Nem annyira vallási okokból, inkább emlékezésül. A férjemnek drogériája volt, és aznap zárva tartottunk. De eléggé profán módon azért elmászkáltunk ide-oda, meg vásároltunk olyanokat, amire máskor nem értünk rá. Nem voltunk túlzottan áthatva az ünnep hangulatától, csak tényleg, a szüleinkre való emlékezés. Aztán egyszer nem vettük észre, hogy hosszúnap van, ettünk, és akkor azt mondtuk, hogy nem csináljuk tovább.

1947-ben, amikor férjhez mentem, szereztünk egy lakást az ötödik kerületi Zoltán utcában. Ez egy első emeleti kétszobás udvari összkomfortos lakás volt, amivel igen boldogok voltunk. Ezt úgy sikerült szerezni, hogy adódott egy asszony, aki ott lakott a nagynénjével. Az asszony férjhez ment, akkor olyan negyven körül volt ez a nő, a férjnek volt egy lakása, a néni meg bement egy szeretetotthonba. Így megürült a lakás, különböző cseremanipulációkkal szereztük meg. Már akkor is pénzt kellett adni az ilyenért. Tanácsi lakásnak számított, amihez kiutalás kellett, amit úgy kaptunk meg, hogy amikor a férjem fölment az elöljáróságra, akkor még nem tanácsnak hívták 1947-ben, de lakásgazdálkodás az volt a háborús károk miatt, és ment föl a lakásosztályra ezt intézni, összefutott egy régi ismerőssel, aki aztán segített neki elintézni, hogy megkapjuk. Kiutalták kettőnknek a lakást. Nem volt túl nagy, az egész talán hatvan négyzetméter, de két szoba volt.

1949 decemberéig laktunk ott, mert az ÁVO igénybe vette azt a házat. Akkor költöztünk az Orsó utcába, ami nem messze van innen. Az egy kétszobás lakás volt, de garzon konyhával. Később átépítettük, hogy a garzonkonyhából, a spejzból és az előszobából csináltunk konyhát. Fürdőszoba, vécé volt. A házban volt egy alagsor, ott volt a házmesterlakás és egy egyszobás lakás, volt egy magasföldszint, és volt egy első emelet. Mi itt laktunk.

1948-ban született Gyuri, és amikor egy éves volt, körülbelül 1949 nyarán, akkor államosítottak [lásd: államosítás Magyarországon]. Már ugye a Rákosi idő [lásd: Rákosi-korszak] volt, és nagyobb cégeket, gyárakat, bankokat, áruházakat korábban is államosítottak. Addigra megalakult a Háztartási Bolt Vállalat meg az Illatszerbolt Vállalat [Aztán majd 1965-ben összevonták a kettőt. – A szerk.]. Ez minket annyiban érintett, hogy fölajánlottuk az üzletünket a háztartási boltnak, áru nélkül. Csak a helyiséget meg a berendezést. Ezért mind a kettőnknek adtak állást. Falnak nem mentünk tőle. Én pénztáros voltam hatszáz forintért, ami akkor sem volt sok pénz. Ő meg eladó volt, és hétszáz forintot kapott. De akkor fontos volt, hogy az embernek állása legyen. Ne a magánszektorban legyen, hanem állásban legyen. Nagymező utca 25. A helyiség most is megvan. Volt ott szabóság meg mindenféle. Rég jártam arra.

Én nem féltem, hogy elvisznek [lásd: kitelepítések Magyarországon]. A családom nagy része félt. Volt, akit el is vittek. A  nagynénémet férjestől, gyerekestől valahova a Hajdúságba vitték [Az apai nagynéniről, Freud Adolf nagykereskedő feleségéről és családjáról van szó. – A szerk.]. Én nem jártam ott. Viktor bácsi a szanatóriumával nem is tudom, hogy úszta meg. Lehet, hogy már a koron túl volt, és azért nem vitték el. Pedig a veje annak a szanatóriumnak volt az egyik igazgatója. De az 1919-es forradalomban jóban volt a Szakasitscsal. Egy cellában ültek. És amikor megkapta a papírt, hogy éjjel, nem tudom, hány órakor jönnek érte, akkor fölhívta a Szakasitsot, és az elintézte, hogy ne vigyék el.

A kettőnk fizetése soha nem volt elég a megélhetésre. Ott volt a két gyerek, és az anyósom is velünk volt. Mindig árultunk mellette. A férjem főzött krémet, arckrémet, csinált kölnit, és jártuk a körutat, ahol ki volt írva, hogy kozmetikus, oda fölmentünk az utcáról. Hol vettek, hol nem vettek.

Mikor a lányom született, éppen nem lehetett gumibugyit kapni. A férjem akkor még az illatszerboltnál volt, hozott nejlonpelenkát, és abból varrtam bugyit. Nem volt túl jó, de az volt. Ahogy kiszabtuk a bugyit, ugye van itt egy hajlata, és az a darab megmaradt. Világ életemben utáltam még használható dolgokat kidobni. Addig törtem a fejemet, amíg ezekből a fecnikből erszényeket varrtam. Úgy, hogy tettünk alá mintás textilt meg alá valami vízhatlan anyagot, ez össze lett steppelve, egy kis cipzár bele és kész. A férjem járta az illatszerboltokat, és a volt kollégáknak eladta. Meg én is jártam. De pénzt nem tudtak adni az állami üzletek, hanem csereárut. Szappant, mosóport, és akkor azt eladtuk az ismeretségi körben.

Elég sokáig voltunk a háztartási bolt, illatszerboltnál, de 1954 nyarán, amikor kaptunk egy szakszervezeti beutalót [lásd: SZOT-beutaló], akkor én már nem a háztartási boltnál voltam, hanem az ÉPFU  [Építőanyag Fuvarozási Vállalat] nevezetű teherfuvarozási vállalatnál. Tisztviselő voltam, menetleveleket kezeltem. A munkahelyi íróasztalom tele volt arckrémmel, kölnivel és az unokahúgom által festett – nagyon jó kézügyessége volt – kendőkkel meg zsebkendőkkel, Ezeket árultam a sofőröknek, akiknek én írtam a menetlevelét.

Nagy Imre volt a miniszterelnök, amikor kijött egy rendelet, hogy kilencven ágazatra adnak ki szabad iparengedélyt. Ez azt jelenti, hogy nem kell hozzá vizsga. Tehát nem kell péknek vagy hentesnek lenni, nem kell szakvizsga, hanem kilencvenféle szabad iparra adnak ki engedélyt. Ebben benne volt a műanyag-feldolgozás [Nagy Imre miniszterelnöksége idején nagymértékben megkönnyítették a kisiparosok ipargyakorlását. Az iparigazolvány kiadásának feltétele a lakossági szükségletek kielégítése volt, de a működést korlátozó rendelkezések továbbra is szigorúak voltak (3 alkalmazottnál többet nem alkalmazhatott a kisiparos, munkaközösséget nem alakíthattak stb.). Ennek ellenére gyorsan nőtt a magánkisiparosok száma: az 1953. évi 47 ezres mélypontról 1954-re 83 ezerre, 1955-re közel 105 ezerre nőtt az ipari, építőipari és szolgáltatóipari kisiparosok száma (Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története, 1945–1985, KJK, Budapest, 1985). – A szerk.]. Akkor már vásárolt volna tőlünk az illatszerbolt, mert lévén, hogy évekig ott voltunk, sok ismerős volt. De számlát kellett volna adni. Nekünk meg nem volt számlázási lehetőségünk. Létezett az úgynevezett háziipar, azok tudtak számlát adni. Mindenkinek szóltunk, hogyha tud valakit, akinek van valamilyen ipara, akkor megfizetjük az adót, csak adjon számlát. A nagynéném járt egy eszpresszóba az Andrássy úton, ahol a vezetőnő azt mondta, hogy neki van egy szabad ipara. Kezdett hálókat csinálni, ilyen bevásárlóhálókat. Összehozott bennünket, hogy esetleg mi áruljuk az ő holmiját, ő árulja a mi holminkat, és ő tud számlát adni. Kisült, hogy ő is keres valakit, aki tud számlát adni, ez csak duma volt. Úgyhogy aztán így kerültünk bele tulajdonképpen a műanyagszakmába, hogy árultuk a barátnőnknek a hálóit.

Amikor kijött ez a rendelet, hogy adnak iparengedélyt, akkor rohantunk, hogy kiváltunk műanyagra iparengedélyt. Csak azt nem tudtuk, hogy néz ki a gép, hogy néz ki az anyag, mit kell vele csinálni. Semmit nem tudtunk. Akkor ennek az asszonynak a férje, aki a hálókat csinálta, azt mondta, hogy neki van egy barátja, aki mindent tud, és majd mindent megtanít. A gyárban, ahol dolgozott, fusiban [lásd: fusizás] megcsinálta a gép állványát. Találtunk egy lakatost, aki megcsinálta a hengert. Az ócskapiacon vettünk egy sebváltót meg egy motort, az egész be lett szerelve. Ezt úgy hívták, hogy extruder. Elektromos fűtése volt. Nejlonfonalat csináltunk, amiből aztán necceltük a hálót. Kínkeservesen megtanultuk, és csináltuk a nejlonhálót, és volt rá vevő. Kis szatyor, neccelve volt, ilyen lyukacsos. Túl sokat nem lehetett beletenni, de olyan öt-hat kilót elbírt. Vagy a saját anyagából volt fonva a füle, vagy kemény műanyag füle volt. Így is, úgy is csináltuk. Akik megvették a fonalat, fölneccelték, eladták trafikoknak. Akkor rengetegen jártak át Csehszlovákiába, és ez ott nagyon kedvelt volt. Volt, aki ötven-száz szatyorral átment Cseszkóba, és hozott golyóstollat meg mit tudom én, mit. Ami ott volt, itt meg nem volt. Mindenki keresett rajta egy kicsit. Volt egy sportoló, aki később olimpiai bajnok lett, annak a mamája is neccelt, és amikor a fia ment ki külföldre, versenyre, vitt magával ötven hálót. Szóval ez így ment.

A műhely először a Lotz Károly utcában volt, egy garázsban. Könnyű volt szerezni, mert akkor üresen álltak a garázsok, és a tanács örült, hogy pénzt kap érte. Aztán a Küküllő utcában. Azért is maradtunk az Orsó utcai lakásban, mert amikor ipart váltottunk, ezen a környéken kerestünk helyiséget. 1965-ig laktunk ott, és akkor jöttünk ide, a Pasaréti útra. Ez öröklakás volt, ezt megvettük. De itt volt lakó, úgyhogy cserével volt beköltözhető. Pór Bertalan lakott itt eredetileg. Úgy szokták mondani, hogy a kommunisták között a legjobb festő, és a festők közt a legjobb kommunista. Hát ilyen modern, félig absztrakt, nekem nem tetsző képeket csinált [Pór Bertalan (1880–1964) – festő. A Tanácsköztársaság alatt a Művészeti Direktórium festőszakosztályának vezetője, ekkor készült két hatalmas toborzó plakátja, a Világ Proletárjai Egyesüljetek! és a Feleségetekért és gyermekeitekért. A Tanácsköztársaság bukása után Szlovákiába emigrált, 1938-ban Párizsba költözött. 1948-ban hazatért, és a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. – A szerk.]. Amikor 1964-ben Pór Bertalan meghalt, mi költöztünk ide. Mire a formaságok el lettek intézve, körülbelül egy év telt bele. Úgyhogy mi 1965 júniusában jöttünk ide a férjemmel és a két gyerekkel.

Az iparban a gyerekek is segítettek. Nem voltak túl boldogok tőle, de mikor már olyan tizenévesek voltak, akkor igen. Főleg szünidőben. Tanulmányi időben nem annyira, de nyári szünetben mehettek strandra, mehettek nyaralni is, minden évben, de vagy délelőtt, vagy délután be kellett jönni. Szállítani kellett, vagy valamit segíteni. Például a férjem hétvégeken járt vidéki piacokra, és az árut kellett csomagolni. Mindig pénteken ment vagy csütörtökön. Előző délután tele volt a lakás áruval, mert itthon csomagoltuk. Közben lehetett tévét nézni. Itthon szereltük össze az öveket, tettük föl a csatot rá, meg zacskóztuk. Kellett hogy segítsenek.

Volt alkalmazottunk is, eleinte csak egy. Amikor a fiam belépett, akkor ő volt a második. Ő intézte a műszaki ügyeket, a gépeket. A kinti emberekkel ő foglalkozott. Adta ki a munkát, ellenőrizte, bevette. Aztán lett még egy alkalmazott. Akkor kötve volt, hogy három alkalmazott lehetett, több nem. A lányom is bejött a cégbe, de ő nem volt bejelentve, mert nem lehetett. Ő az adminisztrációs dolgokat csinálta. Meg hát eladott, ha kellett, akkor kiszolgált. Csak amikor már odáig jutottunk, hogy a fiam önálló ipart váltott ki, és tőlünk kilépett, akkor lehetett a lányomat bejelenteni. Aztán később ő is önálló ipart váltott ki. Aztán csináltunk többféle szatyrot meg gyerekjátékot meg öveket, és 1975-76 körül átálltunk az autóalkatrészekre.

A váltásnak az oka az volt, hogy a fiam nejlonzacskót árult. Járt mindenféle üzletbe. Ami előtt elment, bement, hogy kell-e zacskó. Megvoltak az állandó vevői, és egy autóalkatrész-kereskedésben, ahol főleg Moszkvicsokkal foglalkoztak, szóltak neki, hogy „Maguk műanyagosok. Aki a burákat csinálja, az visszaadja az ipart, nem akarják-e átvenni?”. Akkor át akartuk venni. A kettőt együtt nem lehetett csinálni, úgyhogy a régi dolgot fölszámoltuk. Nagyon jókor, mert éppen kiment a divatból. A hetvenes évek második felében már valamivel jobb volt az áruellátás, és azokat a bóvlikat, amiket mi csináltunk, már nem nagyon vették. Főleg az orosz katonák vették meg a csehek meg a lengyelek, belföldi kevésbé. De azért megéltünk belőle.

Az elődeink tíz- vagy tizenkétféle burát csináltak. Mi továbbfejlesztettük, másokat is vettünk hozzá: indexlámpát, első és hátsó indexet. Ezek műanyagból voltak. Ma üvegből vannak vagy egészen más műanyagból. Mi főleg a keleti kocsikhoz gyártottunk, Trabant, Wartburg, Skoda, Lada. A Moszkvics kiment a divatból. Zaporozsec is volt. De hát a Trabant, Wartburg, Lada az ment végig. Az ipar az én nevemen volt. Ugyanis a férjem akkor a Kőbányai Gyógyszeráru Gyárban dolgozott. Raktáros volt a Kőbányai Gyógyszerben, és neki sokkal jobb fizetése volt. Nekem volt kilencszáz forintom, neki kétezer-ötszáz. Azt mondtuk, ha nem válik be az ipar, a kilencszáz forintos adminisztrációs állást megtalálom. De ő nem tud elhelyezkedni még egyszer két és félezerért. Úgyhogy én váltottam ki az ipart, és ő még egy évig maradt a gyárban. Csak aztán át akarták minősíteni, sokkal lejjebb ment volna a fizetése, és akkor kilépett. Amikor már ketten csináltuk, akkor sokkal könnyebb volt. Anyagot beszerezni, szállítani, meg még valamit gyártani is. Amíg a gyerekek kicsik voltak, és volt a háztartás, egy kicsit nehezen ment. Szabadidőmben mentem le a műhelybe, mert egyéb dolgok elfoglaltak. Akkor tudtunk már komolyabban dolgozni, amikor a férjem is csatlakozott.

1975. novemberben kezdtünk, és ő egy évvel később kapcsolódott be. Csak az volt a baj, hogy nem lehetett bejelenteni. Azt írták be a személyijébe, hogy közreműködő családtag. Felesége iparában közreműködő családtag, de SZTK-t nem lehetett utána fizetni. Csak nagyon sok évvel később, valamikor az 1980-as években lehetett bejelenteni. Úgyhogy neki nagyon pici a nyugdíja. Hát én sem megyek a falnak a nyugdíjamtól, pedig a legmagasabbat fizettem mindig, amíg az enyém volt az ipar, 1987-ig. Hivatalosan 1987 decemberében mentem nyugdíjba. Azért még csináltuk, mert a gyerekek kiváltották az ipart, és 1987-ben Budakeszin nyitottak egy üzemet. 2004. június végén hagytuk abba, mert kifogytak az autók, nem volt forgalom. Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején kint, a budakeszi üzemben húsz és harminc között volt a létszám. Most, amikor bezártunk, hárman vagy négyen voltak, és bent egy alkalmazott. Szóval lefogytunk. Aki elment, a helyett már nem vettünk fel másikat. Volt, akit elküldtünk, és a végén a négy alkalmazottnak kifizettük a végkielégítést.

1956-ban gondoltunk kivándorlásra, ki nem gondolt. De amikor elkezdtünk rajta gondolkozni, akkor a lányom skarlátos lett, és ez ugye elvágta a dolgokat. Aki azt mondja, hogy nem jutott az eszébe, az hazudik. Mindenkinek eszébe jutott. De itt maradtunk. Nem is bánom.

Amikor lazítottak az utazáson [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél], akkor Kádárnak volt egyszer egy beszéde, és azt mondta, hogy mindenki, aki külföldre megy, legyen egy kicsit Magyarország követe. Nem azért, mert a Kádár mondta, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy a saját fészkébe az ember ne piszkítson, és ha idegeneknek mesél róla, akkor lehetőleg a jót mondja, ne a rosszat. Mert azért voltak akkor jó dolgok is, nem csak rosszak. Hát nem beszélve arról, hogy a mai értelmiségnek egy igen nagy százaléka soha nem került volna értelmiségi szintre, és nem tanulhatott volna tovább, ha nem tágítják ki annyira a tanulási lehetőségeket. Viszont nagyon nagy bűne volt annak a korszaknak, hogy mindent Pestre vontak össze. Csak Pesten volt ipar, kiürült a vidék.

Az iskola az előző lakásomtól száz méterre volt. Úgyhogy nagyon kedvező volt, négyszáz méterrel arrébb volt egy óvoda, oda járt mind a kettő. Utána a fiam a József Attilában érettségizett, a lányom meg az Ady Endrében. A fiam utána autóvillamosság-szerelést tanult, mert nem volt jobb. Utált tanulni, az autók viszont nagyon érdekelték, úgy gondoltuk, hogy ez menni fog, de nem ment. Levizsgázott, megvan a mestervizsgája is, de rettenetesen utálta.

A lányom többszöri próbálkozás után bejutott a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára, és azt elvégezte. Utána állásba ment egypár évig. Volt egy nagyon jó helye, ahol nagyon szeretett lenni, de azt megszüntették, áthelyezték, és ezen a munkahelyén nagyon nem szerette a társaságot. Mondtuk, hogy jöjjön be a céghez. Nálunk úgyis minden kézre szükség volt. 1987 óta az ő nevükön volt a cég. Utána, az 1990-es években káeftévé alakultak, de hogy hányban, azt pontosan nem tudom.

Azért mindig volt időnk a gyerekeinkre. Mikor délután hazajöttünk. Sőt, a fiam rossz tanuló volt, úgyhogy nagyon sokat korrepetáltuk. Volt mellette tanár is, de mi is foglalkoztunk vele. Mindenkinek megvolt a maga tantárgya, amiben foglalkozott vele. Aztán ott voltak a szombatok és vasárnapok, amikor jártunk kirándulni, közös programok voltak. Amikor nagyobbak voltak, akkor nyári szünetben bejöttek segíteni.

Nálunk a származás nem volt téma. A fiamnak májgyulladása volt nyolcéves korában. Bekerült a kettes gyerekklinikára, a Bókay utcába. Akkor nagyon sok ilyen májgyulladás volt, fiúkat és lányokat, ilyen kicsiket, egy szobába raktak. Az egyik kislány azt mondta neki: „Te olyan zsidós vagy.” Ő meg nem tudta, hogy az mi. Akkor megkérdezte, és elmagyaráztuk. A gyerekek mindent tudnak a [sorsunkról]. Azokról a rokonokról is, akiket ők már nem ismerhettek. Csak az apai nagyanyjukat ismerték. A férjem apja Buchenwaldban halt meg. A bátyját Sopron mellett, Hidegségnél lőtték agyon [Hidegség is beletartozott abba a Pozsonytól Kőszegig húzódó, ún. Niederdonau erődvonalba – Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Siegendorf /Cinfalva/, Donnerskirchen /Fehéregyháza/ –, ahol több tízezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől, és ahol sok ezer munkaszolgálatos pusztult el. – A szerk.]. Az én szüleimet Auschwitzba vitték.

Én zsinagógába nem vittem el a gyerekeket. Tulajdonképpen a 1967-es háborúnál [lásd: hatnapos háború] ébredtek öntudatra, főleg a fiam. Akkor nagyon nagy zsidók lettek. Szóval nem annyira vallásilag, mint inkább, hogy Izrael mellett ki kell állni. Mondjuk, ez érzésekben nálunk is ugyanígy volt, csak nem csapódott le abban, hogy templomba járjak. Mi is figyeltük a híreket, meg néztük a térképen, hogy ki hol van. Meg drukkoltunk nekik. Ez természetes.

Ők mind a ketten eljárnak a nagyünnepeken, én nem megyek, mert ezek a nagyünnepi, templomi összejövetelek nem annyira a vallással vannak kapcsolatban, inkább társadalmi események.

A férjemmel együtt nem nyaraltunk, mert amikor [a gyerekek] kicsik voltak, akkor nem volt erre pénzünk. Akkor voltunk egyszer együtt Siófokon, amikor Gyuri másfél, két éves volt, Jutka még nem volt. De az nagyon gyatra volt. Aztán nem volt pénzünk rá. De olyan helyen laktunk [az Orsó utcai lakásról van szó], hogy nem is volt erre szükség. Nagy kert volt, hét gyerek volt a házban. A fél utca odajárt a mi kertünkbe, olyan volt, mint egy óvoda, napközi, akkor ott volt homokozó, gyümölcsfák. Istenien érezték magukat a kertben. Reggel lementek, csak enni jöttek föl, nagyjából. Aztán később, amikor már nagyobbak voltak, akkor kiadtuk őket ilyen nyaraltató helyre. Miután semmivel kezdtünk, az én karkötőm ment a zaciba. Abból vettük a gépet. Nem lehetett a nyáron, a főszezonban elmenni, hanem akkor dolgozni kellett. Mi nagyon sokáig úgy mentünk egy-egy hétre, hogy külön ment a férjem és külön én, mert a műhelyt nem lehetett becsukva tartani.

Az első emlékezetes utunk 1957-ben volt, Prágába. Akkor lehetett menni. Az újságban írták, hogy az IBUSZ szervez prágai utazást. Kilenckor nyitott az IBUSZ-iroda, a férjem odaállt reggel hétkor sorba, hogy bejusson. Egymást váltva utaztunk. Az egy külön regény volt. Mert ő megjött a Keletibe, én indultam a Nyugatiból. Taxival rohant át, és már mozgott a vonatom, mire odaért, és megadta az utasításokat, hogy hova kell mennem, és mit kell csinálnom. Rohant a vonat mellett és úgy ordította föl, hogy van egy levél a portásnál. Mert ugyanabban a szállodában laktunk. Később is külön mentünk. Nagyjából ugyanazokra az utakra mentünk, de nem együtt.

Balatonlellén volt egy nagy, háromemeletes, hetvenlakásos társasház, abban, 1972-ben vettük egy másfél szobás lakást. Aztán kinőttük, mert a lányom is férjhez ment, és már férjestül nem fértek el. Akkor Csopakon megvettük egy négyes sorház egyik részét, amiben két hálószoba és egy nappali van. Az ma is megvan.

Az első autót 1958-ban vettük, egy Tátra 57-es fakarosszériájú autó volt [lásd: személygépkocsik Magyarországon 1945 után]. Ha belement egy kátyúba, akkor kinyílt az ajtaja, úgyhogy egy spárga volt rendszeresítve. Utána kéz alatt használt autók voltak sokáig, három Skoda, aztán egy Volga, amit már újonnan vettünk. 1970-ben vettünk egy Renault 16-ost kéz alatt, majdnem új volt. Aztán valahogy Renault 16-os jött be a Merkúron keresztül is, és akkor vettünk úgy is. Nekem nincs jogosítványom. Nem akartam vezetni, mert a férjem szerelőjének a felesége halálosan gázolt, és leültették egy évre. És akkor azt mondtam, hogy nekem nincs időm erre. Az én életem annyira szorosan a műhelyhez volt kötve, én reggel bementem, este hazajöttem. Ha valahova el kellett mennem, elvitt az autóbusz vagy a férjem, később valamelyik gyerekem. Ha nagyon siettem, elvitt egy taxi. Nem hiányzott az életemből. Keveset jártam be a városba. Hét végén a férjemmel együtt mentünk, vagy ha elmentünk este valahova, akkor vele mentem.

Sokáig volt operabérletünk, sokáig volt a Madáchba bérletünk, amíg a Madách föl nem mondta a bérleteket. Sokat jártunk moziba, színházba, baráti körrel. Nyilvános helyekre, szórakozóhelyekre nemigen. Néha színház után beültünk még egy kávéra, de hogy vacsorára, az nem volt szokás. A barátainkkal általában egymásnál jöttünk össze.

Karácsonyt mindig tartottunk. A szüleim is tartották, gyerekkoromban mindig volt karácsonyfánk. Úgyhogy az én gyerekeimnek is volt. Mai napig összejövünk karácsonykor. Hol nálunk, hol a lányomnál, mikor hogy.

Mindenki zsidó temetőben van [eltemetve]. Mondjuk, ez magától értetődő is volt, független a vallástól, mert még a dédapám halálakor a fiai építettek egy kriptát [Rákos]Keresztúron, és abban még nekünk is van helyünk. Meg is mondtuk a gyerekeinknek, hogy oda akarunk kerülni.

A nagymamám, az nem a kriptában van, mert amikor a nagyapám meghalt, akkor ő egy dupla sírhelyet vett, ahová a nagyapámat tették, és ő is úgy akarta, hogy oda kerüljön. A nagynéném is ott van. Az ő kifejezett kívánságára, odakerült, nagymama mellé. A szüleimnek csak a neve van ráírva a nagymama sírkövére, miután nem jöttek haza.

Egyházi temetések voltak. De nem tetszik, hogy ezt nagyon sokan üzletszerűen művelik. Nem a vallásra vagyok dühös, de hát amikor egy temetés attól függ, hogy mennyit adott a rabbinak, mennyit adott a kántornak! Mikor gyülekezik a gyászoló nép a temetőben, még kint az előtérben, és akkor beterelik, hogy itt van a rabbi úr, meg itt van a kántor úr… Mikor a nagyanyámat temették, a férjem meg az unokabátyám bementek dellázni [pesti szleng = fizetni] a rabbinak, a kántornak. Akkor odajött egy pasas, hogy ő imádkozott a mosdatásnál, odajött egy asszony, hogy ő mosdatta, akkor a sírásóknak a vezetője, akkor még nem tudom, hogy kicsoda. Tudom, hogy a férjemnél már nem volt elég tízforintos, mert akkor még annyi volt a baksis, és kölcsön kellett kérni, mert már majdnem kint voltunk a kapunál, amikor odarohant egy asszony. Szegény nagyanyám kis hálókabátját hozta, hogy ezt ő vette le róla. Azt hittem, belerúgok. Szóval, üzlet az egész. Semmi áhítat, semmi vallás, semmi nincs benne.

A fiam elég sokáig járt a leendő feleségével. Úgyhogy nem volt újdonság, tudtunk róla. Szerettük, a szüleivel is jóban voltunk. Semmi kifogásunk nem volt, úgyhogy tudtuk, hogy előbb-utóbb bekövetkezik [a gyerekek elköltözése]. Nagyon rossz volt, amikor eggyel kevesebben lettünk. A legrosszabb az volt, amikor a lányom ment férjhez. Amikor hirtelen nem lett gyerek a háznál. Akkor nagyon sokáig reggel telefőztem a kávéfőzőt. De hát azt, hogy egy lány férjhez megy, előbb-utóbb tudomásul kell venni az embernek. 

Mind a ketten Pesten élnek, és egyébként nem akartak disszidálni soha, nagyon jól érzik itt magukat. Nekem nagyon rossz érzés lett volna, ha kimennének. De hát minden szülő azt mondja, hogy borzasztó volt, amikor a gyereke elment, de úgy gondolta, hogy neki jobb lesz. De hát aztán voltak nagyon disszonáns dolgok, amikor ugye volt egy ismerős család, ahol az egy szem gyerek elment 1956-ban, aztán tíz-egynéhány év múlva kivitette maga után a szüleit. Ez egy intellektuális pasi volt, aki egy egyetemen tanított Kanadában. Aztán kapott az USA déli részén egy olyan ajánlatot, hogy otthagyta, úgyhogy messzebb került a szülőktől, mintha azok itthon maradtak volna. Azok meg már nem tudtak utánamenni, mert elhelyezkedtek ott, és már öregek voltak, és már sehol nem tudtak volna elhelyezkedni. Úgyhogy nagyon falsul ütött ki a dolog. Meg különben is, hallottam, a legtöbb helyen, ahol a szülőket kivitették, nem vált be a dolog.

Nem voltam párttag soha. Most se vagyok párttag. Meggyőződésem van, de nem vagyok párttag. Én baloldali liberális vagyok. Erősen. A rendszerváltásban nagyon sok pozitívum van, és van nagyon sok negatívum. Az én életemben nincs, mert én 1987-ben hivatalosan elmentem nyugdíjba. Az, hogy segítettem a gyerekeimnek, a státuszomon már nem változtatott. Nekem nem volt főnököm sem előtte, sem utána. Úgyhogy nem kellett senkitől sem félnem a politikai meggyőződésem miatt, mert nem függtem senkitől.

Jártunk Izraelben valamikor a 1990-es évek elején. De kiköltözésre nem gondoltunk. Egyrészt nekünk megvolt itt az egzisztenciánk, és jól éreztük magunkat, ez az egyik. A férjem meg azt a klímát nem bírta volna elviselni, nem bírja a meleget. De nem is gondoltunk kivándorlásra. Nem beszélve arról, hogy a férjem jól beszél németül, én picit beszélek angolul, meg egy keveset tanultam franciául, ma már a felét elfelejtettem. De hát a héber annyira idegen, annyira más, hogy felnőtt fejjel egy ilyen nyelvet megtanulni!

Ezt a járadékot kapom, amit mindenki kap, aki üldözött volt. Meg kétszer kaptunk nagyobb összeget. Először a Lendvay utcába kellett menni, mert ott volt a FIDESZ székházzal szemben. Most a Lovag utcában van egy ilyen modern ház, abban vannak. A férjemnek minden évben be kell mennie egyszer jelentkeznie, hogy még él, mert ez a járadék nem örökölhető, úgyhogy csak addig adják.

Hetente találkozom az unokákkal. A fiam meg a kisebbik lánya, azok most is jönnek. A nagyobbik lánya most érthető okokból akadályozva van, ő nem tud jönni hozzám. Én megyek el megnézni őt meg a babát, meg telefonkapcsolat van.

Olvasok, meg a számítógéppel szórakozom. Azért is akartam a számítógépet, hogy az kitöltse az időmet. Internetet használok, méghozzá nemrégen. Többen szórakoznak, unokáim barátai nagyon jót szórakoznak rajta. Levelezek is, nem sokat, mert nincsen sok, akivel [lehetne]. Interneten is szoktam keresgélni ezt, azt, amazt. Sok mindent nem tudok még, nem jártam tanfolyamra, az unokám kegyes, és oktat egy kicsit, akkor valamivel tovább jutok.

A barátainkkal egymás lakására járunk. Van két házaspár, akikkel kéthetente jövünk össze valamelyikünknél. Hol az egyik, hol a másik, ütemszerűen. Van még egy házaspár, akikkel a másik két hétben jövünk össze. Sokkal több nincsen, mert lassan öregek meg kihaltak, úgyhogy szűkül a kör. Van még egy barátunk, aki éppen most vasárnap fog idejönni. Ma már nem sok él a rokonok közül. Van egy unokabátyám, akivel nagyon jóban vagyunk. Van egy unokanővérem, akivel nem nagyon tartjuk a kapcsolatot. Az, hogy a sorsunk alakulása függvénye a származásunknak, az biztos, de én ma nem foglalkozom ezzel. Nem csak én, a családom se. A gyerekeim nagyobb zsidók, mint én voltam.
 

Életrajz

Lővenberg Lajosné, Lilly néni 86 éves, alacsony termetű, közepes testalkatú, ősz hajú rendkívül kedves, mosolygós ember. Bár nehezen közlekedik, teljesen önellátó, és gondozza otthonát. Korát meghazudtolóan friss szellemileg, és lelkileg is rendkívül kiegyensúlyozott, derűs személyiség. Férje halála óta, két éve egyedül él, lakása egy jó állapotú bérházban van. Szerény otthona rendezett, tiszta, vitrinjének polcain többnyire zsidó témájú könyvek sorakoznak, valamint a nagy családról, unokákról és férjéről készült fotók, néhány szép vallási kegytárgy. A hétvégéket gyermekeinél tölti.

Rosenberg Lilly vagyok, 1918. január elsején születtem Hetyenben, a Beregszászi járásban, Kárpátalján [Hetyen (Hettyén) – az 1910-es népszámlálás idején a Bereg vm. Mezőkaszonyi járásában lévő kisközségnek nem egészen 800 főnyi lakosa volt. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Klein Mária, az édesanyám 1871-ben született. Egy év volt apám és közte a különbség. Rosenberg Jakab, az apám kereskedő és gazdálkodó volt. Született 1870-ben. Mindketten Hetyen községben születtek. Nem voltunk erősen vallásosak, de mindent megtartottunk. Kóser konyhát vezetett anyuka. Mindketten Auschwitzban, a krematóriumban pusztultak el, 1944-ben.

Apám tizennégy évesen kezdett dolgozni, és csak Hetyenben élt, amíg el nem vitték Auschwitzba. Összehozott annyi pénzt, hogy negyven hold földet vásárolt Hetyenben [lásd: a földművelés szerepe]. Az első világháborúban részt vett az apám, a két bátyám, Móric és a Gyula és a kocsisunk. Amíg odavoltak a háborúban, az anyukára maradt a négy gyerek és a gazdaság. Amikor hazajöttek, a Móric a háborúban megtakarított pénzéből megvette a tanyát. A gazdaságot ettől kezdve a Móric vezette apukával. A többi fiút pedig diplomához juttatták, a lányoknak pedig négy polgárit [lásd: polgári iskola] adtak.

A szüleim házasságából született hat gyerek: három fiú, három lány. A legidősebb bátyám, Móric huszonnégy évvel volt idősebb nálam. Utána született Gyula, majd Berta 1904-ben, Józsi 1908-ban és Erzsébet 1911-ben. Rajtam kívül csak Gyula bátyám élte túl a háborút. A Gyula bátyám 1929-ben Spanyolországba ment. Madridban élt két évig. Aztán Venezuelába ment, mert a feleségének a testvére mérnök volt, és ott élt, és ők is odamentek. Ott éltek egy ideig, aztán átmentek Dominikába, ott hosszabb ideig voltak már. A háború idején nem tartózkodott Európában. 1968-ban halt meg.

Berta nővérem férjhez ment Szamossályiba [Szamossályi – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1910-ben és 1920-ban egyaránt nem egészen 900 főnyi lakossal. – A szerk.], a férje terménykereskedő. És három gyerekük született: Judit, Éva és Márta. Az egész család a krematóriumban veszett el. Bözsi nővérem végig velem volt, de az éhségtől flekktífuszt kaptunk [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Én túléltem, ő meg hazajövet Prágában halt meg.

A Józsi bátyám orvos volt, de még fiatalon meghalt. Nem nősült meg. Franciaországban, Marseille-ben lőtték le a társaival együtt. Prágából menekült huszadmagával, mind orvosok, a németek elfogták őket, mindet kivégezték 1944-ben.

A Móric bátyám is ottmaradt Auschwitzban. Ő vitte a gazdaságot, mert ő volt a legöregebb, hiszen Gyula nem volt itthon. Egyszer úgy megemelte magát a munkában, hogy sérvet kapott. Így került kórházba a zsidók összeírása idején. De az orvos jól ismerte és tisztelte, ezért felvette, és sérvvel megoperálták. Auschwitzban előbb kiválasztották munkára, de mikor egy német bement a fürdőbe, és meglátta rajta azt a friss vágást, akkor elvitette a krematóriumba.

Gyerekként a legtöbbet Móriccal és Bözsivel voltunk együtt. Dolgoztunk a háztartásban, kézimunkáztunk, varrtunk. Ők is a hetyeni református iskolába jártak. Én a matematikát szerettem a legjobban. Később megszerettem a történelmet is.

Vallásos családban nőttem fel. Sok mindent megtanítottak nekem a szüleim. Gyerekkoromban a szombattól kezdve mindent megtartottunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Kóser háztartást vezettünk. Jártam héderbe, tanultam imádkozni. A legjobban a Pészahot szerettem. Még külön húsvéti edényünk volt.

Hetyennek mindössze százötven lakosa volt [A népszámlálási adatok, amelyek még abból az időből származnak, amikor Hetyen a Magyar Királysághoz tartozott, ennél lényegesen népesebb településre utalnak. Nem tudjuk, mi idézte elő az elnéptelenedést. – A szerk.]. Kis falu volt, de szép. Hetyenben három zsidó család volt mindössze. A legközelebbi hitközség Beregszászon volt, az is neológ. Újfaluba jártam héderbe, vakációban is mindig odaküldtek [Rafajnaújfalu – kisközség volt Bereg vm. Mezőkaszonyi járásában, 1910-ben nem egészen 700 főnyi magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ott lakott a nagynéni, a Pepi néni, apuka testvére. Nyáron a szünidőben két hónapig ott tanultam héberül imádkozni, éveken át, amíg nagylány nem lettem. Volt egy idős bácsi, aki tanította a zsidó gyerekeket. Zsidó iskola a környéken sehol sem volt.

A hetyeni házunk három szobás volt, nagy verandával és nagy udvarral. Hároméves koromra emlékszem, amikor a cseh–magyar határkiigazítás volt [lásd: településátadások Trianon után]. Jöttek az angolok és a franciák hosszú, nagy autókkal. Mi játszottunk az egyik kisfiúval az úton, a fekete, darabos kővel, amelyet az út oldalára leraktak, hogy a földutat javítsák vele, és jöttek ezek az autók. Azt mondták, na, most van a határkiigazítás. Erre is emlékszem, ez 1921-ben volt. Tiszakerecsenyt elválasztották, mi is a határszélen voltunk, a cseh oldalon.

Fiatalkoromban összejövetelekre jártunk [Mező]Kaszonyba. Énekeltünk, táncoltunk. A Hatikvát is énekeltük, a mai izraeli himnuszt. Még a csehek idejében történt, úgy tizenhét-tizennyolc éves lehettem, amikor több cionista szervezet is volt Beregszászon, én a Somérba jártam [lásd: Hasomér Hacair Szlovákiában]. Ez olyan középutas volt. A Rapaport Dezső szervezte a mozgalmat. A nagybátyám, a Berti bácsi, aki nagy cionista volt, mindig mondta, hogy szakmát kell tanulni, mert arra van szükség Palesztinában.

Egyszer mentem vendégségbe Szamossályiba a nővéremhez, Bertához. Akkor hallottam először óriási uszítást a zsidók ellen, a választás előtti nagygyűlésen. Történt aztán, hogy Hetyenbe érkezett egy református püspök, és a református templomban előadást tartott. Mindenki ment a püspököt hallgatni. És a püspök egy nagyon demokratikus ember volt. És mondja, hogy „Sajnos nagyon nehéz idők következnek, fekete felhők borongnak felettünk. Prága utcáin már német csizmák dübörögnek. Nagyon félő, hogy minket is elér hamarosan ez a fekete felhő”. Erre máig pontosan emlékezem. Akkor még nem volt a sárga csillag, még akkor járkáltunk szabadon.

A deportálás előtt kezdtem el dolgozni, 1942-ben. Beregszászban kitanultam a szabászatot [1938 és 1945 között Hetyen is, Beregszász is átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], és szabászatot tanítottam, mert a Berti bácsi, a nagybácsim, aki rendkívül nagy cionista volt, azt mondta: „Ne diplomát, hanem szakmát tanuljatok, mert Izraelben az a fontos.” Akkor tanultam ki a szabászatot, és ezt folytattam. A zsidótörvények mindenre kihatottak, az egész életünkre [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Az iskoláztatásra úgy, hogy nem tudtam járni tovább a szabászati tanfolyamra. Egy évig tanultam varrást, és egy híres varrónőnél szabászatot.

1942-ben még Hetyenben voltam, és akkor még tanítottam szabni, de abba kellett hagyni, mert már nagyon kezdődött a zsidózás. A hitlerizmus már megszállt egyes helyeket. Hetyent még akkor nem érte el. Nem volt még kikötve, hogy zsidó nem tarthat ipart, de meg volt adva, hogy az üzletet, a fűszer- és vegyeskereskedést árusítsuk ki a kiárusításon. Már akkor nem lehetett nekünk üzletünk. Ekkoriban otthon voltunk, a három testvér: Móric, Bözsi és én meg a szüleim. Gyula megnősült, Józsi Prágában tanult még. A nővérem meg férjhez ment Mátészalka közelébe, Szamossályiba, és volt három gyereke. Utazni lehetett, de nem lehetett, hogy egy zsidó folytasson üzleti tevékenységet, abba kellett hagynom a tanítást 1942-ben.

Amikor Magyarországra bevonultak a németek [lásd: Magyarország német megszállása], ki volt írva, hogy minden zsidó ötnapi élelmet készítsen magához, és ekkor és ekkor legyen készenlétben. Már mondtam, hogy Móric bátyám sérvet kapott 1944 kora tavaszán a nehéz munkától. Még az életben olyan kínt nem láttam, mint ami a bátyámnak volt, de már akkor zsidó nem hagyhatta el a falut. Zsidót nem tehettek be kórházba. Megoperálták, sikerült a műtét. Minket meg közben elvittek a gettóba, de mi történt? Mikor jöttek összeírni a zsidókat, a kórházban már nem voltak zsidók, és otthon sem voltak a nővérem, a Bözsi és a Móric. Így sehol nem voltak felvéve mint zsidók. A Móric operációja után pár nappal azonban mindketten maguktól bejöttek a gettóba, utánunk, együtt akartak lenni velünk. 1944. április elején jöttek a csendőrök értünk, szekeret állítottak a kapuba, és oda kellett felpakolni. Ment az egész család. Először az apám, az anyám és én.

A beregszászi gettóba vittek minket. A téglagyár területén voltunk. A környékbeli zsidók meg a ruszinok, mind együtt. 1944. április végén már vittek minket transzportba. Április elején kezdték meg a gettóba terelést, egy hónapig voltunk kinn, a gettóban. A téglagyárban tető alatt voltunk. Az élelmiszer, amit magunkkal vittünk, néhány nap alatt elfogyott. Akkor bejött a gettóba a kerülő felesége, az Etelka. Azt mondja, kisasszony, azt mondják, megölik a zsidókat, mindet. És mondom neki, „Etelka, akármilyen nagy aratás van, egy-egy kalász mindig elmarad. Én is leszek egy kalász”. Ezt mondtam neki. „Én túl fogom élni, Etelka.” 1944. április harmincadikán vittek el minket, május másodikán érkeztünk meg Birkenauba [Braham adatai szerint Kárpátalján a zsidók gettósítása és összegyűjtése 1944. április 16-án (Pészah első napján) kezdődött. Beregszászon két téglagyárat és az ún. Weisz-gazdaság területét jelölték ki gettónak, a beregszászi és a környék településein élő körülbelül 10 000 fő részére, és május 16. és 29. között négy transzportban deportálták őket. Ennek az itt elmondottak – főleg a deportálás dátumát illetően ellentmondanak. Lehet, hogy Lővenberg Lajosné emlékszik jól, lehet, hogy Braham adatai felelnek meg a tényeknek. Mindenesetre Braham könyvének (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) Hatodik Függelékében az áll, hogy az első Kassa városán áthaladt halálvonatot Nyíregyházáról indították, nem Beregszászról, 1944. május 14-én. A beregszászi transzportok 1944. május 16-án, május 18-án, május 24-én és május 29-én indultak.  – A szerk.].

Azt mondták, munkára visznek, az öregek pedig mennek külön gondozásra. Azt nem mondták, hova, csak annyit, hogy Németországba. Nem mondtak nekünk semmit, mint az állatokat, úgy kezeltek. A vagonokban még mindenki együtt ment, de már mikor megérkeztünk, és kiszálltunk Auschwitz-Birkenauban, különválasztották a nőket a férfiaktól. Vagy két-három napig tartott az út. Közben meg-megállt a vonat, de nem szállhattunk ki. Csak mindig a vagonban voltunk, kis ablak volt, le volt drótozva, ott kukucskáltunk. Volt, aki meghalt útközben, azt kitették. Együtt utaztunk, anyuka, apuka, Móric bátyám, Bözsi, a nővérem és én. Kassán, mikor a magyar csendőrök átadtak a németeknek, a bátyám ott feküdt a friss operáció után a vagonban, összeszorítva voltunk. Azt mondja, akármi lesz, Lilly túl fogja élni. Megérkeztünk, kiszállás. A csomagokat ott kellett hagyni, mindenki menjen nyugodtan, majd mindenki megkapja a csomagját, mondták németül. Mindent németül. Mi értettük, anyukáék perfekt beszéltek németül. És aki nem értette, annak megmondta a másik.

Még a gettóban a parancs az volt, hogy akinél van érték, arany meg ékszer, azt ki kell tenni. Kivittünk mindent. Egy órát meghagytam. Mikor megérkeztünk Auschwitzba, azok a csíkos ruhások, akik már régebben ott voltak Szlovákiából [lásd: deportálások Szlovákiából], Németországból, integettek, nehogy vigyünk be magunkkal bármit is. Erre fogtam az órát, és odadobtam nekik. Kiáltották németül, a férfiak külön, a nők külön. Mikor ezek különmentek, akkor kiabálták, a hatvan éven felüli nők külön, irányította ott egy német SS, hogy erre! Édesanyám hetven éves volt, és nyolcvanöt kiló volt. Régen száz kiló volt, de mikor ezek a bajok jöttek, lefogyott. Akkor elszakadtunk egymástól. Azt gondoltuk, hogy látogathatjuk egymást, mert az öregek mennek külön. Ott voltak a Jickovics lányok hárman, testvérek, szintén Hetyenből, mindig velünk voltak. Az ő anyjuk és a miénk együtt ment. De megbeszéltük, hogy Bözsi, a nővérem is velük megy az öregeket gondozni. Megállapodtunk így. És akkor minket vittek a fürdőbe, ők meg mentek külön. A fürdőben a ruháinkat le kellett pakolni, még akkor a saját ruhánkban mentünk be a fürdőbe. A régi lakók [Azaz a régebbi lágerbeliek. – A szerk.] rögtön rávetették a szemük, és jöttek érte. Mondom, ne nyúljon hozzá, az az enyém! Azok jót röhögtek, és elvitték.

Lenyírtak kopaszra, kaptunk ruhát, szürke, földig érő, bő ruhát meg bugyogót, harisnyát, egy pár zoknifélét. Már előbb láttuk, hogy jön egy csoport, mind kopasz, hogy néznek ki! – mondtuk. Azt hittük, bolondok. És azok meg azt mondják, várjál, majd mindjárt ti is bolondok lesztek. És aztán mi is arra kerültünk. Mikor kijöttünk, nem ismertük meg egymást. Kerestük, hogy ki hol van. Teljesen más arc. Ahogy megyünk, egyszer csak hallom, hogy kiabálnak. „Lilly, Lilly!” A testvérem jön, és egy kenyér a kezében. Még a hazai pékkenyér. „Mit csináltál? Hogy hagytad ott anyukát?” – kérdeztem tőle. „Én nem akartam otthagyni, de a német nem engedett, rám vágott a gumibottal.” „És miért hoztad el a kenyeret anyukától?” „Azt is elvette anyukától, és ideadta nekem” – mondta Bözsi. Ezért mondom, hogy nem minden német egyforma. És a Bözsi így végigélte az egész láger borzalmait. És hazajövet halt meg, de erről majd később.

A Móric bátyámat kiválasztották munkára, és mikor bement egy német a fürdőbe, és meglátta neki azt a friss vágást a hasán, akkor elvitte a krematóriumba. Az első nap, mikor a zahlappellre kellett állni, hajnali négy órakor már sorakozó volt. Zahlappell, ez számolást jelent. Ekkor számoltak minket meg. Én megkaptam azt a pár zoknit, az egyik olyan meleg harisnya volt, ami combig ért, a másik meg rövid zokni. És kopaszon, hajnali hidegben kötöttem egy turbánt a kopasz fejemre, hogy ne fázzon. Mikor odaért az SS hozzám, úgy pofon vágott, azt hittem a fejem is leesett. „Mit gondolsz, te itt turbánt kötsz!” A fejemről lekapta. Én nem tudtam, hogy nem szabad. Egy ilyen pofon az első nap nekem…

A mi barakkparancsnokunk, Alizka már négy éve ott volt, szlovák zsidó volt [Az auschwitzi tábort 1940-ben állították föl. A szlovák zsidókat ugyan 1942-ben kezdték Auschwitzba deportálni, de végül is minden megtörténhetett, „Alizka” más úton is elkerülhetett Auschwitzba, nem csak a szlovák zsidók tömeges deportálásakor. – A szerk.]. A barakkparancsnoknő is zsidó volt, de nem mindenütt volt zsidó, voltak ukránok is. Voltak kommunisták, német prostituáltak. Elítélték őket, és ott dolgoztak a lágerban mint felügyelők. A rablógyilkosok is ott voltak, csak azokon a jel egy zöld háromszög volt lefelé [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték;  zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok, és két Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.]. Három hónaponként, akik ott dolgoztak a krematóriumban, azokat elégették, hogy ne legyen, aki elbeszélje, mi történt ottan. Az eltakarítást mind zsidókkal csináltatták.

Erzsébet fizikuma gyöngébb volt, mint az enyém. Gyakran bevitték a kórházba, ahol kicsit rendbejött, de hamarosan megint leromlott, és ismét bevitték. Egyszer suttogtak a hátam mögött, és azt mondják, hogy tegnap nagy szelekció volt a kórházban, a testvéred is biztosan… Akkor éjszaka elszöktem a kórházba. És megtaláltam a testvéremet, élt.

Beosztottak minket a Kanada nevű csoportba [lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban]. Ez a Kanada csoport azt jelentette, hogy szortíroztuk a zsidó szállítmányoktól elvett ruhákat. A jobb dolgokat külön csomagokba kellett készíteni. A fehérneműt és mindent külön szedni. Nem volt nehéz munka, és még kaptunk nagyon szép új ruhát is, csíkosat. Szürke és kék csíkos és hozzá kék selyemkötőt. A fejünkre piros kendőt, de vadonatúj minden. És a cipőnket, fekete bakancs volt, ki kellett minden nap bokszolni. Szépen, ragyogóan kellett nekünk kivonulni. Miért? Mert a nemzetközi gyorsvonat ott vonult el. Mi ott mentünk a munkába a vasút mellett, ahol ment a vonat. Hogy lássa a külföld, milyen jó dolga van a foglyoknak. Ez hat hétig tartott, mert aztán befejeződött a szállítmány Magyarországról. És a mi munkahelyünk, a Kanada megszűnt.

Beosztottak minket romok eltakarítására. A leomlott meg lebombázott házaknál csákánnyal kellett nekünk a köveket kivájni. Ez egy borzalmasan nehéz munka volt. Csillébe kellett pakolni az óriási köveket. Mikor a csille megtelt, akkor a vastag kötelet, ami a csillére volt kötve hosszan, tizennyolcunknak vagy húszunknak kellett húzni. Akkor azt el kellett szállítani, nem tudom, hány méter hosszan. Én a tizennyolcas csoportban voltam. Miután kiborítottuk, akkor szépen máglyába kellett rakni a köveket. Mikor máglyába raktuk, akkor visszahúztuk a csillét, és újból kezdtük a munkát. Ez volt egy ideig. Aztán áttettek krumplivagonírozásra, télire elvagonírozni krumplit a katonaságnak.

Mikor megérkeztünk, adtak kenyeret, és azt hittem, hogy az házi főzött szappan, úgy nézett ki a kenyér. És azzal voltunk meg két deka margarin, meg adtak fél liter levest, és ott még olyan sűrített valamit darálva. Úgy nézett ki, mint a moslék, amit adtak a szomszédban, Hetyenben, mindig a disznónak, ahogy láttam. Krumpli volt benne. Mindennap egyformát kaptunk, nem volt változás.

Vacsorára adtak egy csésze feketekávét. Kávé? Bebarnított valami szaharinnal. A kenyeret be kellett osztani. Nem tudom, hány deka volt, de nem volt egy fél kiló. Én mindig kimentem a szemétdombra, és ott szedtem össze a zöldségnek a tetejét [héját], amit a konyhából kidobtak. Azt jól lemostuk, és konzervdobozban, két téglán, amit összetettünk, főztünk bent a barakkban. A barakk közepén volt erre megfelelő hely.

A láger területén, ahol mi voltunk, akiket munkára fogtak, ott lehetett ilyesmit is csinálni, mert azt nem ellenőrizték. A munka után és az appell előtt volt egy óránk, amikor szabadon lehetett közlekedni a barakkok között. A C-lágerbeliek nem jártak munkába, azok nem kaptak enni. A C-lágereseket megsemmisítették.

Eleinte mi sem tudtuk. Majd’ három hét után tudtuk meg, hogy nem élnek a szüleim. Mert a barakkparancsnok, az Alizka kiabált, hogy csend, mert nagy baj lesz. Nyolcszázan voltunk egy barakkban, hát ugye nagy volt a hang, és ő meg mindig félt, és bosszúból megmondta nekünk, hogy ahhoz tartsátok magatokat, hogy hol vagytok, tudjátok meg, hogy a ti szüleiteket még aznap elégették, mikor ideérkeztetek. Mindig láttuk a nagy lángot. Itt nem temetkeznek, elégetik az embereket. Azt nem gondoltuk, hogy a mi életünk megy ottan.

A krematóriumba csak a zsidókat vitték meg a cigányokat. A cigányok ott dolgoztak a szomszéd barakkban, és egyszer csak nem jött ki egy cigány se. Csak mondták, hogy háromezer-ötszáz cigányt elégettek akkor éjszaka. Rettenetes volt. Mikor megtudtuk, hogy elégették a cigányokat, és nem lehetett tudni, hogy kire mikor kerül sor!

Aztán a krumplit tároltuk, ez volt az új munkánk a Kanada után; s mivel én gazdálkodónak a lánya voltam, nagyon tudtam, hogy kell tárolni. Az ötvenkilós ládákat vittük oda a vasúthoz a raktárba. Egyszer valaki eldugott négy szem krumplit. Az egyik SS egy bunkósbottal járt, a tetején ilyen gömb, mint régen a kondásoknak. És én nem voltam ott éppen, mert a testvérem akkor is kórházban volt. Csak arra értem vissza, hogy mindenki felhajtott szoknyával áll, az meg üti a feneküket. Mindenki nyolc botot [botütést] kapott. Nekem is azt mondja, ide be! Én is megkaptam, de teljes erejéből. Akik elébb kapták, azoknak a nagy méregtől csattant. Megfeketedett a fenekünk. Aztán nézegettük, kinek hogy néz ki a feneke, és kukkeren [gukkeren] lesték a németek. Egyikőjük azt mondta ennek a bunkónak, „Te, hogy tudtad őket így megverni, hát nők”. És amikor lejárt a munkaidő, akkor odajött hozzánk ez a jobb érzésű, és azt mondta, „mindenki vehet magának négy krumplit, de dugjátok el, hogy a bejáratnál senki ne lássa”. Ezzel kárpótolt.

Megtörtént az, hogy éjszaka – akkor hallottam először magyar szót mástól, mint a társnőimtől – kimentem a szemétdombra keresni valamit. Sötétség, egyszer csak hallom, hogy az őr káromkodik magyarul, „Akutya istenit, mit csináljak? Lőjem le?”. Magában beszélt. Mikor meghallottam, te jó Isten, itt magyar is van! Akkor elmentem, nem lőtt le, megúsztam azt az éjszakait. Pedig statárium volt, de az éhség oly nagy volt, hogy mentem [Sok magyarországi német (sváb) SS szolgált a táborokban, voltak erdélyi németek (szászok) is, akik nagyon jól tudtak magyarul – így például Victor Capesius, akit gyakran küldtek ki a magyar transzportok érkezésekor a szelekció elvégzéséhez, mert megnyugtató volt a deportáltak számára, hogy valaki az anyanyelvükön szól hozzájuk. Capesius erdélyi gyógyszerész volt, Mengele munkatársa.  – A szerk.].

Egyszer odakerültünk délidőben egy káposztásföld mellé, ott dolgoztunk mellette. Ott nekiszaladtak a lányok, egyik is, másik is, kihúztak egy káposztát, elszaladtak. Én meg olyan félős voltam, nem mertem. Látom, ott az őr, még rám lő. Odaszólok az őrnek németül, hogy engedje meg, hogy vihessek egy káposztát. Nem lehet. De mit csinált? Hátat fordított, szépen megfordult. Én megértettem, hogy ő nem látja. Kihúztam egyet, a társam, a Nelli meg kihúzott kettőt. Én alig egyenesedek fel, hallom, hogy lóháton fut egy SS, az a szerencsétlen Nelli meg elkezdett szaladni a két káposztával. Nem kellett volna elszaladni. Én nem szaladtam. Én megmerevedve álltam, a káposztát leejtettem a kezemből, és vártam… Mikor odaért, leugrott a lóról, a kantárt a kezembe nyomta, és utánaugrott a Nellinek. Hát ugye Nelli facipőben, pipaszár lábakkal, és elkapta. A szadizmus tetőfokán ütötte, rúgta, vágta, leteperte és szidalmazta, ilyen-olyan disznó zsidó, „die schweine Jude! Ha neked egy német tiszt azt mondja, hogy halt!, te még mersz elszaladni?!”. Otthagyta, összepisilte meg kakilta magát a Nelli, kijött minden belőle. A német tiszt felírta a számát, az enyémet is, azt mondja, bíróságra mentek, mert nem volt szabad lopni káposztát. Engem bántott, hogy az egyik is, másik is vitte a káposztát, azok elmentek. Nekem meg a testvérem üzente a kórházból, hogy valami vitamint vigyek neki, egy kis káposztalevelet. Hát aztán ezért bíróságra kerültünk. Három nap múlva hívnak, hogy menjünk oda. Engem szólított a bírónő, mondjam el, hogy történt. Elmondtam, hogy a testvérem a kórházban fekszik, és neki akartam valami vitamint, egy kis káposztalevelet. Azért húztam ki egy káposztát. És az őr – kérdezte? Mondom, én nem láttam, ő háttal állt. És én azért mertem kihúzni. A bírónőnek tetszett, hogy az őrt nem mártottam be. Ezért nem hozta azt az ítéletet, hogy kopaszra is nyírjanak. Mert ha valakit megbüntettek, akkor mivel már volt frizuránk, akkor azt megint lekopaszították. És ugye ez már sokat jelentett, mert akkoriban már lehetett hallani ilyesmit, hogy a front közeledik. Meg vittek el transzportokat onnan. És azt az ítéletet kaptuk, hogy piros foltot a hátunkra [Auschwitzban piros háromszöget a politikai védőőrizetesek kaptak, ez a jel a mellükön, elöl volt. – A szerk.]. Ez jelezte, hogy nem mehetünk ki a láger területéről dolgozni. Ez volt a büntetésünk. És nem volt határidő, nem lehetett tudni, meddig tart. Arra voltak ítélve, hogy az ilyen jelű foglyokat elégetik. De ez titkos volt. [Ebben a történetben csak valamilyen SS-hatóságról lehet szó, lehet, hogy a Gestapo Politische Abteilungról, de valószínűbb, hogy egyszerűen valamelyik magasabb rangú SS-őr(nő) elé citálták. És mivel Birkenauról van szó, csoda, hogy nem lőtték rögtön agyon. – A szerk.] 

Bekerültem a büntetett barakkba, a nővérem, Bözsi ott maradt a másik barakkban. De mi történt? A büntetett barakkban volt mit enni. Ott volt tej is, főtt krumpli. Vittem a testvéremnek tejet. Miért? Mert azoknak adták a színe-javát, amit főztek. A munkások csak kapták a selejtet. Mert ezek, akik ott voltak büntetettek, régi foglyok már. Voltak zsidók, ukránok, ilyen rangosabbak is ott voltak. És a konyhásokkal megvolt nekik a kapcsolatuk. Hat hónapig voltunk Birkenauban.

Egyszer csak halljuk, viszik a transzportokat Németországba. Jön egy parancs, hogy a barakkból senki nem jöhet ki sötétedés után. Jönnek a teherautók, és arra kell felszállni. Ez a büntetőbarakknak szólt. Jó, transzportba megyünk. Nagy kiabálás, zúgás, mennek transzportba. Mikor már félig kiürült a barakk, hátul vannak üres részek, jön kézen fogva a barakkparancsnoknő egy fiatal kislánnyal, lehetett vagy tizenhat éves. Odajön hozzám, azt mondja: „Te és a Nelli gyertek velem.” Elvitt minket hátra, az üres részre. Azt mondja, „ide bújjatok be”; a leghátsó ágyak egyikébe, felülre, az ágy mélyedésébe. „A légy zümmögése nem nagy, de még annyi hangot se adjatok ki. Majd én értetek jövök!” Behúzódtunk, csendben vártunk. Egyszer csak kiürült a barakk. Rettentő nagy csönd, el se lehet képzelni, mi az a félelmetes csönd. Hallom, egyszer csak mondja egy SS-tiszt, odajön a parancsnoknőhöz, na, már elment a teherautó. „Mind a nyolcszáz kiment?” Azt mondta, „igen”, németül. Elment a tiszt, a nő hozzánk jött. Óriási könnyekkel a szemében, ömlöttek a könnyei, „na most már előjöhettek. Gyertek ki, ennyit tudtam tenni”. Én nem tudtam, mi az, hogy „ennyit tudtam tenni”. Mentünk utána. És mi hova menjünk? – kérdeztük. Ahova akartok, oda menjetek, és elment. Csak később tudtam meg, hogy mi voltunk hárman, akik túléltük azt az éjszakát a nyolcszázból. A többieket mind megölték még azon az éjjelen.

Ezután kerestem a testvéremet abban a barakkban, ahova engem elirányítottak. Teljesen üres volt a barakk. Kezdek érdeklődni, hol van? Azt mondják, ott vannak összeterelve, két barakk egy barakkban, mint a heringek. Mert transzportba viszik őket reggel. A transzport vonathoz megy, nem a teherautóba kellett nekik szállni. És akkor megyek oda, a jó istennek nem akart beengedni az őr a nővérem barakkjába, az is egy fogoly. Mutatom neki a számomat, mondom, nézd meg, a testvéremnek ennyi a száma. Ott van, én lemaradtam. Beengedett. Kiabáltam: Bözsi, Bözsi, megtaláltam. Összepréselve, majd elszédültem a rettenetes szagtól, ami ott volt. Aztán reggel megindultunk a vagonokban. Adtak két kenyeret az útra. És volt egy hátizsákunk, amit mindig megmentettem, az le van adva a Jad Vasem Múzeumban, Izraelben.

Úgy tudtuk, Németországba visznek minket. Ki tudta, milyen nap van, hányadika? Semmit. Vagonban mentünk, majd két napon át. Aztán meg kellett állni, mert nem volt már vagon, át kellett adni a katonaságnak, azt szállították. Betettek minket egy óriási sátorba, ezren ott feküdtünk a puszta földön. Egyszer csak adtak nekünk egy levest, de az olyan sós volt, hogy nem tudtuk megenni. Csalánleves volt.

Majd aztán, két-három nap múlva jött a vagon, és elvittek minket Ravensbrückbe. Ott karanténban voltunk három hétig. Kaptunk délben levest. Óriási tábor volt. Jártak ki munkára. Olyan nagy szadizmus, kegyetlenség volt, ütötték a foglyokat, elverték, mocskosak, sárosak voltak. Nem úgy volt, mint Birkenauban meg Auschwitzban, hogy itt volt a szám a karunkon, hanem ott a hátukon ilyen nagy fehér meszelés, kereszt a ruhájukon. Messziről már lehetett látni, hogy foglyok. Számozva voltak, de a hátuk is meg volt jelölve.

De minket nem vittek ki munkára, karanténban voltunk megfigyelésen, hogy nem hoztunk-e tífuszt vagy valamilyen betegséget. Egymás mellett volt az ágyunk. Mellettem feküdt egy nő, nagyon megörült, a saját ruhájában volt. Kiderült, hogy Budapest rendőrkapitányának a felesége. Hát, hogy kerültél te ide? Azt mondja, a férjemet egyszer elhívták kihallgatásra, és aztán nem jött vissza. Mentem utána, érdeklődni, vártam, vártam, azt mondták, majd jön, majd jön. És aztán kértem, vigyenek a férjemhez beszélgetésre. Azt mondja, öltözzek fel, vegyek magamhoz ruhát, és idehoztak. Itt vagyok. A férjemről nem tudok semmit [Dr. Sombor-Schweinitzer Józsefnéről van szó, akinek a férje a német megszállás előtt a politikai rendészeti osztály főnöke volt, és akit röviddel Magyarország német megszállása után más politikai vezetőkkel együtt letartóztatott a Gestapo. Sombor-Schweinitzer Floessenburgba került, a felesége Ravensbrückbe, majd onnan az egyik melléktáborba, Rechlinbe. – A szerk.].

Minket aztán meg továbbszállítottak. Napokig utaztunk a vagonban, majd egy éjjel megérkeztünk Németországba, Berlintől kétszáz kilométerre egy kis lágerbe, Malchow-ba. De erről a lágerről sehol nem hallani. Malchow egy munkatábor volt. Éjszaka megérkeztünk, se villany, se víz, semmi nem volt. Mindenkinek hasmenése meg mindenféle bajai támadtak. És ott mindenki ment ennek a fatákolmánynak a szomszédos kis helyiségébe, ott végeztük a dolgunkat, de reggel korán eltakarítottuk, mert jött az SS-nő. Idegen helyre érkeztünk, ki tudta, hol van vécé? Semmit nem tudtunk. De nem csak mi jártunk úgy. Ez az SS-nő is, látta hogy már eltakarítottuk, na azt mondja: „Mi is így jártunk, nem tudtuk, hol a vécé.” Emberi hangon. Ott voltunk egy darabig karanténban. Csak pár szem rőzsét adtak, úgyhogy nem volt fűtés. Harmincnyolcan voltunk egy helyiségben, és ilyen lábon álló, emeletes fekhelyek voltak. És csak egy fekete-fehér vékony takaró volt rajtunk.

Már ősz felé járt, késő ősz volt, mert már fagyott a fű. Azt a parancsot kaptuk, hogy tépjük ki a füvet. Mikor tépették velünk, egyszer csak jött egy olyan parancs, hogy az erdő mellett gyepkockákat kell vágni. Egy autóra engem is feltettek, de azt hittem, ott halok meg. Olyan dermesztő hideg volt, és ruha nélkül, csepergő, esős időben… De mit ád Isten, az utolsó percben az SS-nő se bírta az időjárást, beszüntette a munkát, és visszajöttünk. Még ezek után beosztottak minket a lőszergyárba dolgozni. Gyalog kellett menni hosszú utat, nyolc-tíz kilométert. Kaptunk reggel egy csésze feketekávét, és húsz deka kenyeret. Majd ott a munkahelyen, ahova beosztottak, mentünk, mentünk hosszú, óriási, beláthatatlan, rettentő nagy erdőbe mentünk, de sehol az úton nem lehetett látni, hogy hol járunk. Mentünk, mentünk, és akkor aztán lementünk a föld alá az erdőbe. Az egész erdő alatt ott volt egy muníciógyár, ötvennyolc bunker.

Na most ki hova került? Én egy bunkerba, ahol hüvelyeket töltöttek lőporral. Engem, mivel nem voltam annyira leromolva, mint egyesek, a gépezethez osztottak. Jöttek zsinóron a betöltött hüvelyek berakva egy dobozva, és a gépezetet nekem meg kellett rántani. Aztán továbbvitte a dobozt a sikló. De ha nem húzom pontosan, akkor felrobbanunk. Mondta a német, jól vigyázz, pontosan, mert ha nem, felrobbanunk. Itt dolgoztunk sokáig. Aztán mikor egy-egy gépezet elromlott, akkor jött egy munkás, hogy megjavítsa, az egy francia volt, és az mindig énekelt. És az énekben tudatta velünk, hogy ne féljetek, nemsokára szabadok lesztek, mert közeledik a front. Ugye ott nem volt, aki ezt elárulja. Dolgoztunk minden nap, kimentünk meg vissza. Tizenkét órát dolgoztunk naponta, de azt a tisztaságot, ahogy nekünk át kellett adni az ügyeletet… Két hétig nappalosok, két hétig éjszakásak voltunk. Ez ment egy jó ideig.

Majd egyszer csak mi történik? Az egyik fogolynak közülünk a zsebébe ugrott ez a kis hüvelyféle. Mikor a bevonuláskor a kapu felé ért, ezt kidobta. Ezt megtalálták a németek, és azt hitték, hogy itt valami szervezkedés történt. Nem engedtek ki minket a munkára, hanem egy tisztásra kihajtottak, és körbe kellett állni. Vallják meg, mi készült, ki hozta be a hüvelyt. Senki nem tud semmit! Akkor futás körbe. Egész nap futás és futás. Se enni, se vizet nem adtak. Három napig sem víz, se semmi. Majd három nap után minden tizedik kidőlt. Meghalt. Kiesett. És akkor adtak egy kis kávélöttyöt egy napra. Megint futás, megint futás, hullnak kifele az emberek, a hét vége felé már minden negyedik. Senki nem tud semmit. Az egyik SS-nő, az elájult, nem bírta nézni a kínzást. Mikor ment az idő, végül csak kibökte valaki, hogy van köztünk egy bolond, és az dobta ki. Addig, egy hétig, nem mentünk munkába.

Amikor újra dolgozhattunk, volt egy fél óra ebédidő. Adtak egy csészével levest, abban úszkált itt-ott a répa. Magunknak pótoltuk, mivel egy erdőben voltunk, járkáltunk délidőben tejes-dudvát keresni és a vadlóheresóskát. Szerencsés volt, aki hozzájutott. Ezt ettük. Mert ott a szemétdombra mi már nem tudtunk menni, mert hajnalban még a szemétdombon se volt nekünk vitamin, mint Birkenauban. És közeledett a front. Nem kellett menni munkába, a németek kezdtek fogyni. Nem adtak enni, nagyon-nagyon éhesek voltunk. Borzasztó nagy volt az éhség. Mentem a szemetes kukához, hogy lócsontot találjak, mert itt-ott volt rajta egy kis hús. Akkor jön egy SS-nő, elkezd engem csépelni. De engem nem a csépelés érdekelt, én a csontot kivettem. Az is életet jelentett. Megmostam jól, és amit tudtam, levágtam róla, az is étel volt. Harmincnyolc-negyven kilóra lefogytam.

Volt egy olyan parancs, hogy nem szabad feküdni kettőnek egy ágyon, csak egy fekhetett. De fűtés nem volt, hideg volt. És a nővérem odafeküdt mellém. Összetettük a pokrócot, és ekkor éjszaka bejött egy SS-nő, és meglátta, hogy a nővérem ott fekszik. De honnan tudta, hogy ő jött oda, és nem én mentem oda! Leszállította nővéremet. Lekapta azt a széles derékszíjat a derekáról, és elkezdte csépelni a hátát. „Te a parancsot megszeged! Hát nem szabad összefeküdni.” Véresre verte a nővéremnek a hátát. Mindenki ájuldozott, nem bírták nézni, Harmincnyolcan feküdtünk a szobában. Szegény, ezt is túlélte, és túléltük, de ezt elfelejteni soha nem lehet. Egy hét múlva további transzportok érkeztek. Ekkor már megparancsolták: ketten feküdni együtt. Egy héttel azután, ami miatt neki véresre verték a hátát.

Ment megint egy pár nap, már nem csak kettesével feküdtek a fekhelyeken, de akik jöttek, már a földön feküdtek. Bent a barakkban. Megint jöttek a csoportok, a transzportok, mert már kezdtek evakuálni ott is, a Malchow-ot is, és vitték beljebb, beljebb Németországba a foglyokat. És az udvar is megtelt foglyokkal, mi is kiszorultunk a barakkból. Ha valakinek kellett menni vécére, amikor visszajött, már alig fért vissza. Ott a foglyok ki voltak az emberi mivoltukból vetkőzve. Nagyon sok rossz is volt. Egyesek képesek voltak arra, hogy irigységből, mert neki nem jutott, beárulja a saját fajtáját. Volt olyan eset, hogy bejött egy SS-tiszt este, hogy ki akar dolgozni? Mi rögtön jelentkeztünk a testvéremmel. Azt mondja, a lakást kell kitakarítani. Ja, akkor már a többiek is akartak menni. „Nem kell, csak az a kettő jöjjön, aki rögtön jelentkezett!” – mondta.

A takarításban az volt a jó, hogy a német kitett három kenyeret, ami neki nem kellett. Ott volt neki keksz, amit otthonról küldtek, fokhagyma, amit akarsz, neki mindene volt. Abból mi mindenből egy kicsit leloptunk. Ez már életet jelentett. Akkor mit csináltunk? Nővérem is egy kenyeret, én is betettük a kenyeret a tarisznyába, amely alul volt, a szoknya alatt. Úgyhogy a kapun be tudtuk vinni. De a kezem odafagyott a vödörhöz, amikor a szenet kipucoltuk a kályhából, meg a szénport söpörtük. Gyönyörűen kitakarítottunk, szenet vittünk neki, nagyon meg volt elégedve. Ez nekünk jelentett életet. Majd megint mentünk, a testvéremmel jelentkeztünk, segíteni a levest hozni, ilyen nagy ibrikben. De vittük magunkkal a csészénket is alul, és útközben telemerítettük, és meg is ittuk. De az egyik saját fajtám sajnos ment, és beárult. Idáig süllyedtek, mert már semmi nem számított nekik, odáig jutottak. De én éltem ésszel, mikor mi megérkeztünk, amint megittuk a levest, ki is mostuk a csészéket. És betettük szépen a helyére. Jön a nő, rögtön a mi fiókunkhoz megy, és látja, hogy tisztán ott van a csésze. Tehát hazudtál, és kapott egy pofont az árulkodó. A munkára nem jelentkezett, de azt irigyelte, hogy egy csészét megittunk. Szóval én nem hagytam el magamat, ez is sokat jelentett. Ki tudtam számítani az időt. Ravensbrückben is, amikor ott feküdtünk, a konyha mellett volt a szobánk. Behozták a konyhából a nagy ibriket a levessel, mikor az őr elment, én rögtön kiszámítottam a megfelelő pillanatot, és egy tállal belemerítettem, megettük ketten, kimostam és letettem. Így tudtam életben maradni.

Amikor Malchow-ot kezdték már evakuálni, a németek menekültek. De jött egy német tiszt, azt mondta nekünk, hogy vegyetek a raktárból magatokhoz, amit tudtok, mert lesz, hogy egy hétig sem fogtok enni kapni. Nem lesz, aki enni adjon nektek, mert nem tudni, hogy melyik csapat jön ide előbb. Én már utolsónak értem a raktárba. És egy kis cukor volt már csak, egy kis rongyocskát találtam, és abba kis cukrot tettem. Beállít akkor oda egy SS köpennyel, és rám szól: „Hogy mertél ide jönni?” És rám fogta a fegyverét, hogy lelő. De nekik már akkor nem volt szabad lőni. Mert már bukott Németország, ez volt május elején, 1945-ben. Május másodikán szabadultam. Igen, nekik már menni kellett. Még ott voltak a németek, de már mindenki tudta, legfőképpen ők, hogy elvesztették a háborút, és hát féltek, hogyha valami olyasmit tesznek, akkor bíróság elé állítják őket. Szerencsémre az egyik nő látta jönni, elbújt az ajtó mögé, és elvisította magát. Meglepődött, hogy nem egyedül vagyok, nem végezhet velem. És akkor fejbe vert. Vérzett nagyon a fejem, de akkor mi már a kórházban voltunk, mert a barakkokat kiürítették, és a betegek még ott maradtak. Azt mondták, kivégzik a betegeket. De én nem hagytam ott a testvéremet. Olyan helyzet volt ott, mindenki összecsinálta magát, piszokban feküdtek, rettenetes volt. Mentem, mindig szereztem valamit, hát aztán mi legyen velem, vérzik a fejem? Az egyik nő tudta, melyik az orvosnő, rimánkodott, hogy kösse be a fejem. „Nincs semmim, annyit tehetek neked, hogy kimosom, és papírral bekötöm.”

Ők elmentek [németek], mi maradtunk, majd jöttek a franciák, a vöröskeresztes segély, az önkéntes ápolók. Azok kezdtek ott rendet teremteni. A nővérem azt mondja, eredj, szerezz valami ennivalót. Vittek a németeknek valamit enni, én felálltam arra a kis kocsifélére, amin vitte a francia az ennivalót, hogy adjon egy kis kanál meleg levest a testvéremnek. Az engem úgy levágott onnan, hogy én majdnem elájultam. Aztán kezdték mocskolni őt a többiek, nem szégyelled magad, mondták a társai, egy nőt így bántani. Akkor akarta már nekem jóvátenni, de nem érdekelt engem már. Volt bennem egy kis önérzet. De az ablakban láttam kitéve egy ilyen darab sültszalonnát, valakinek kitették, és én azt elvettem. A franciákról nekem nagyon rossz benyomásom volt.

Aztán elmentek, és minket behelyeztek abba a barakkba, ahol a németek voltak. Már jobb körülmények közé kerültünk. A németek lettek akkor a kiszolgálóink. Ők főztek, takarítottak meg minden. Majd jöttek az oroszok, kis orosz katonák, láttuk, hogy jönnek, nagyon örültünk. Felszabadító csapat, a húszezer fős katonaság a láger körül. Mit csináltak ezek a katonák? Be-betörtek a lágerbe, ahol ott voltak a német nők, lefeküdtek velük.

Ott voltunk egy ideig, aztán egyszer kezdtek jönni a vöröskeresztes autók. Összeszedtek, mentünk be a városba, Malchow-ba. Ott az egyik épületbe, olyan palotaszerű volt, két öregasszony volt bezárva. „Nincs már semmi, mindent elvittek. Nekünk sincsen már semmi” – mondták. Nem akarjuk bántani, csak enni akarunk, mondtuk nekik. Nem tudtak mit adni. Mentünk tovább. Ezt-azt összeszedtünk értéket, amit tudtunk, bepakoltam a bőröndöt, hogy hozom haza. Volt két nagy bőröndöm, meg pokrócokat szereztem, a dunnahajból varrtam magamnak ruhát. És aztán jönnek mind a segélyszervezetek, de a magyar vöröskereszt nem jön. Jön a jugoszláv, jön a cseh, mind. Végül jelentkeztünk, hogy mi Csehszlovákiába megyünk, mert mi itt voltunk a csehek alatt. És avval aztán elvittek Prágába, négy nap jöttünk.

Prágában mindkettőnket [azaz a nővérét és őt] más-más kórházba vittek. Ott voltunk még majd három hétig. Még az ágyról sem tudtam leszállni, de kerestem a nővéremet. Volt ott egy fiú, aki szintén magyar zsidó volt, ruszin vidékről való. Kértem, keresse meg a testvéremet. Nem szállhattam le az ágyról, nem tudtam. Az elindult, kereste, kereste, és a végén megtalálta. És akkor megkértük az orvost, engedje meg, hogy én is elmenjek. Ők levisznek az autóhoz, és én hadd menjek kísérettel a testvéremhez. Megengedte. Elmentem, megtaláltam a testvérem, nézem, üveges, élettelen az egyik szeme, bebádogosodott. „Lilly, ugye megyünk haza, én is jobban leszek, egy hét múlva én is megyek veled” – azt mondja. Milyen szépen látszik, hogy te javulsz. És mondja ott az egyik cseh nő, megszólított, mikor kijöttem, tudott egy keveset magyarul, ott dolgozott. Azt mondja, már meghalt volna a testvére, de nem tudott, mindig magát hívta, Lilly, meg Móricot, a bátyját. Annyira várta magát. Mire másnap jöttem, már meghalt. Az ottani zsidó hitközség irodája temette el Prágában, az új zsidó temetőbe, a tizenharmadik sorba.
Egyedül jöttem haza, borzasztó volt. Júliusban jöttem haza a három Jickovics lánytestvérrel. Akkoriban voltak ilyen vonatrablók, és tudták, hogy ezek a zsidók mind hoznak magukkal valamit, és akkor betörtek, és a szomszéd vagonban mindent kifosztottak a férfiaktól. De velünk jött egy fiú, aki szintén hetyeni volt, a három lány unokatestvére, elkísért minket haza. Odaült az ablakhoz, hogyha valamelyik majd mászik befele, ne engedje be. Így minket nem raboltak ki.
Mikor Pozsonyba értünk, leszállított egy fiatal vasutas, és követelte mitőlünk a vasúti jegyet. Mondtuk, hogy nekünk nincs vasúti jegyünk, a lágerből jövünk. És azt mondja, őt nem érdekli, mutassuk meg az igazolványt. Így ejtett minket át. Mutassuk meg az igazolványt, amit kaptunk Malchow-ban, igazolványt, hogy a lágerből jövünk. Mindegyikünktől elszedte, és azt mondta, csak úgy adom vissza, ha kifizetitek a vasúti jegyet. Honnan fizessük ki, nekünk nincs pénzünk! És elszedte mindenkitől, úgy jöttünk haza, nem maradt meg nekünk az igazolvány egyikünknek se, hogy mi a lágerban voltunk.
Mikor megérkeztünk Budapestre, elmentünk a Síp utcába [Itt volt a Budapesti Zsidó Hitközség irodája. – A szerk.], és a tetoválásunk alapján kaptunk igazolást, hogy mikor érkeztünk, milyen a számunk. Ez lett az első igazolványunk. Az én számom a bal karomon: A-6742. Odamentünk a lágeresek szállására, és aztán elmentem meglátogatni az unokatestvéremet, aki hazajött.
Tudtam, hogy Hetyenben minden munka rám vár. Egyedül maradtam. Hazamentem, tudtam, a szüleim nem élnek, Bözsi meghalt, csak a Móricról nem tudtam semmit. De jött egy szomszéd falubeli fiú, aki mondta, hogy ne várjam.

Krematóriumban végezte az anyám, az apám, és a nővérem, a Berta is a krematóriumba ment a három kislányával. Az egyik tizennégy éves volt, egy nyolc éves és egy négy éves. A férje meg a munkatáborban halt meg. A Bözsi hazafelé halt meg, Józsit Franciaországban lőtték le a németek. Gyula bátyám 1929-ben elment, Madridban élt két évig, aztán Venezuelába ment, aztán átmentek Dominikába, ott hosszabb ideig voltak már. A háború idején nem tartózkodott Európában. Amerikában élt, rendszeresen küldött levelet meg csomagokat. De soha többet nem találkoztunk. Csak fényképről láttam. Akkor már tudtam, teljesen egyedül maradtam. 1968-ban halt meg. Nem tudtam róla semmit a haláláig. Amerikában van eltemetve.
Mikor hazamentem, a házunkban egy falubeli lakott. Mikor elvitték a zsidókat, szétosztották a lakásokat. Neki adták a mienket. Azt mondta, övé a lakás, neki adták, de ő nekem kiürít egy szobát, és ad nekem ebédet. Akinél el volt helyezve érték és pénz, az mindent visszaadott, a Sütő Gábor, egy tehetős gazda volt. Sőt, még azt is megcsinálta, hogy amikor a zsidóktól elkezdték szedni a terményt, jött, hogy vigyünk két szekér búzát hozzá, és majd mikor lezajlik ez a dolog, visszaadja nekünk. Így is történt. A háború után hiánytalanul visszahozta a termést.
Aztán jött a férjhez menés, mert Hetyen a Szovjetunió része lett, és mi szovjetek lettünk, azok a törvények voltak érvényesek ránk. Akkoriban azt mondták: azé a föld, aki megműveli. Hamarosan megismerkedtem a férjemmel, nagyon szép, de nagyon szegény fiú volt. Beregszászban ismerkedtünk meg, egy család hozott össze bennünket. Azt mondták nekem, menj hozzá, nem egy kiélt férfi, harminckét éves, még nem volt felesége.
Lővenberg Lajos, a férjem árva gyerek volt, 1912. augusztus huszonnegyedikén született Beregszászban. Még 1924-ben meghalt az anyja. Őt egy rokon család nevelte föl. Az apja megnősült, és ő a mostohát nem tudta elfogadni az anyja helyett, és elment otthonról. Ő meg akarta tartani a vallást szigorúan. Rokonoknál dolgozott. Ő vezette nekik a könyvelést. Nyolc általánost és kereskedelmit végzett Beregszászon [Lővenberg Lajos már a csehszlovák iskolarendszerben tanult. – A szerk.]. Miután már összeházasodtunk, a férjem mindig elkísért engem munka után az iskolába. Ha te kísérsz engem, akkor, mondom, iratkozz be te is! Beiratkozott, és együtt leérettségiztünk.

Munkaszolgálatos volt. Elsők között hívták be, és az utolsók között jött vissza. Hat évet volt oda. Előbb Magyarországon szolgált, aztán átadták a németeknek, de Bécsben dolgoztatták. Ők keményen dolgoztak. 1946. március tizenkilencedikén állt a hüpe a beregszászi zsinagóga udvarán [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A menyasszonyi ruhám részben a vöröskeresztes csomagból került elő, részben meg vettem apróbb dolgokat hozzá. Amikor Prágában voltunk, hazafelé a lágerből, kaptunk ezerötszáz koronát, abból vettem egy pár szandált. Gyönyörű szép idő volt az esküvőnk napján, napfényes, egy felhő se volt az égen. Egy hét múlva, március huszonnegyedikén Hetyenben tartottuk a polgári esküvőt.

Amikor férjhez mentem, a Tóth Béla, aki a háztulajdonosnak vallotta magát az én házamra, a konyhát kiürítette, tehát egy szobát és egy konyhát használhattunk. Majd a férjem megy Beregszászra, egy ember megállítja, aki ismerte. Azt mondja, talált egy pénztárcát, benne iratokkal, a Tóth Béláé. Átveszi a férjem, hozza haza. Belenéz a papírba, hát a fasiszta komité adta neki a lakást használatra. Elmentünk az ügyvédhez, és azt mondta, át kell íratni az apám nevéről az enyémre. Az egy óriási jóérzés volt, mikor este én csuktam be a lakás ajtaját. Így jutottam vissza a lakásomba. És akkor már jöttek a gyerekek.

Ment az élet, nehéz napok jöttek, a férjem elhelyezkedett. Kapott állást a pénzügynél, az adót ő szedte be a faluban. Mivel az én férjem nagyon értelmes, okos ember volt, a férjem lett a jegyző. Egyik alkalommal a férjemet feljelentették. A feljelentésre ügyészi kivizsgálás lett. A férjem nem volt hajlandó semmit adni nekik, „mert, én nem csináltam semmit – mondta –, én igyekeztem végrehajtani az utasításokat”. Később jött a tárgyalás, és én vittem a férjem ruháit. 1948-ban ott maradtam egyedül két kisgyerekkel, egy négy és fél hónapossal és egy tizennyolc hónapossal .

A férjemet tíz évre ítélték, majd aztán ment a fellebbezés. Mikor Sztálin meghalt [1953], átvizsgálták az iratokat, és akkor látták, hogy ez egy hamis per volt, felülvizsgálták, és rehabilitálták a férjemet. Amikor a férjem négy év után hazajött, beszerző lett. Én az egészségügynél dolgoztam, összesen harminc évet.
Budapesten 1978 óta éltünk a férjemmel. Egyből találtam munkát. Először a Vízműveknél dolgoztam egy fél évig, majd a Gázművekhez kerültem. A Gázműveknél a könyvelőségen tizenhat évig, már mint nyugdíjas dolgoztam. Már Beregszászon is több éve nyugdíjasként dolgoztam. Ötvenhárom éves koromban mentem nyugdíjba. Ezt követően még összesen húsz évig dolgoztam nyugdíjasként. A férjem is a Gázműveknél dolgozott 1996-ig. A férjem 2002. szeptember huszonnegyedikén távozott el tőlünk. A zsidó temetőben és a vallásnak megfelelően temettük el [lásd: temetés, temető].
 

Életrajz

Apai ágon a szépszüleimig tudok visszamenni. Szépapám Reich Gáspár volt, feleségét pedig Juditnak hívták. Róluk az a családi legenda, hogy Cecén éltek, szellemileg igényes emberek voltak. Nem tudom, mivel foglalkoztak. Van egy Reich leszármazott, aki Németországban, Darmstadtban él, és fölkereste az összes rokont. Elmesélte, hogy a hitlerájt azért úszta meg, mert bebizonyította, hogy ezek az ősei szombatosok voltak. Tehát nem zsidók, hanem szombatosok. Állítólag II. József azt mondta, mi az hogy szombatos, valaki vagy zsidó vagy keresztény. Erre azt mondták, hogy akkor ők zsidók. Hogy ez igaz vagy nem, ezt nem tudom. De az tény, hogy ez a darmstadti rokon megúszta, és fölkeresett minket.

Az ő lányuk volt Reich Mária, az ükanyám, aki 1834-ben férjhez ment Deutsch Ignáchoz Szilasbalhásra, de csak úgy mondták, hogy Szilasra. Most Mezőszilasnak hívják. [Szilasbalhás – nagyközség, Veszprém vm., 1870-ben 3343 lakos, 1942-től Mezőszilas] Kereskedők voltak, jól éltek, csinos házuk volt, nyaranta Karlsbadba jártak postakocsin. Megvan a fényképalbum, amit 1884-ben az aranylakodalmukra csináltattak. Valamelyik rokonomnál láttam egyszer egy újságcikket, hogy tíz évvel később, a hatvanadik házassági évfordulón, tehát 1894-ben még mindig éltek. A cikk nem tudom hol jelent meg, de én olvastam. Szóval ők voltak az apám dédszülei.

Az ő lányuk volt az 1838-ban született Deutsch Johanna, aki férjhez ment Reichard Mórhoz, akiről egy festmény van. Különben ennek a Deutsch Johannának az egyik lánytestvére hozzáment egy Weidingerhez. Ezek a Weidingerek bajaiak voltak, földbirtokosok, nagyon jómódúak. Ez az egész Weidinger család és a bajai ág nagyon jómódú volt. És abból a házasságból született Weidinger József, aki később Balassa József néven lett híres nyelvész. Őt 1944-ben Benedek Marcell bújtatta. És ahogy felszabadultunk, tüdőgyulladásban meghalt.
[Balassa József, 1881-ig Weidinger József (Baja, 1864. febr. 11. - Bp., 1945. febr. 26.) – Nyelvész, tanár. A budapesti és a bécsi egyetemen végzett tanulmányok után Budapesten 1885-ben bölcsészdoktori, 1886-ban tanári oklevelet nyert. 1886-tól székesfehérvári, 1892-től debreceni, 1896-tól 1918-ig budapesti középiskolai tanár. A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki. Az ellenforradalom győzelme után megfosztották egyetemi katedrájától, s még mint középiskolai tanár sem tudott elhelyezkedni. 1920-tól 1940-ig a Magyar Nyelvőr szerkesztője. Tagja volt a finn Tudományos Akadémiának.  A hazai nyelvtudomány egyik jelentős képviselője. Tudományos munkája alapján többször jelölték akadémiai levelező tagságra, de politikai okokból a nem nyelvész tagok mindig kibuktatták. Így sem akadémiai tagságot, sem egyetemi katedrát nem kapott. A 19. század nyolcvanas éveiben tagja lett a szigorú hierarchián alapuló polgári szabadkőművességnek. 1898-ban a Könyves Kálmán páholy főtisztje. 1914-től 1920-ig a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy nagymester- helyettese, később nagymestere.
Nyolcvan éves korában elhagyta ostromlott Klotild utcai lakását, és egy baráti családnál bújt meg Budán. Onnan 1945 februárjában elindult gyalog, hogy valahogyan átjusson Pestre egyetlen unokájához, de terve nem sikerült. Egy budai rokonához vánszorgott el, és ott is halt meg az ostrom alatt átélt szenvedései következtében 1945. február 26-án. Budán temették el, a ciszterciták templomának udvarán, egy ideiglenes cinteremben.
Fő művei: A fonetika elemei (Budapest, 1886); A magyar nyelvjárások osztályozása és jellemzése (Budapest, 1891); A magyar nyelv (Budapest, 1899); Magyar fonetika (Budapest, 1904); A szabadkőművesség története (Budapest, 1922); Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai (Budapest, 1929); A magyar nyelv életrajza (Budapest, 1937); A nyelvek élete (Budapest, 1938); A Magyar Nyelvőr története. (Budapest, 1941); A magyar nyelv könyve (Budapest, 1943); A magyar nyelv szótára (I-II., Budapest, 1940); Német és magyar szótár. I. Német-magyar rész. Budapest, 1899. - II. Magyar-német rész. Budapest, 1902. (Simonyi Zsigmonddal együtt); Német és magyar iskolai szótár. I. Német-magyar rész. Budapest, 1900. - II. Magyar-német rész. Budapest, 1902. (Simonyi Zs.-dal együtt); A magyar és német nyelv zsebszótára. (Toussaint-Langenscheidt módszer.) I. Magyar-német rész. Berlin, Budapest, 1915. - II. Német-magyar rész, Berlin, Budapest, 1917.; Magyar-angol és angol-magyar zsebszótár. - Budapest, é. n. (1914?) (Honti Rezsővel együtt); Kereskedelmi zsebszótár. Kereskedelmi középiskolák és akadémiák használatára, I. Német-magyar rész. II. Magyar-német rész. Székesfehérvár, 1889. Társszerzője volt a Sauvageot-féle nagy magyar-francia szótárnak.] Visszatérve Reichard Mórra, ő 1830-ban született, és 1902-ben halt meg. A felesége még abban az évben utánahalt. Fehérvárott éltek, a Fő utcában laktak, és náluk volt először angol WC. Az egyik nagynéném mesélte, hogy be kellett menni, és két lépcsőfokot föl kellett lépni valami dobogóra. Szóval olyan ünnepélyes dolog volt ott kimenni, mert valami különlegesség volt. Reichard Mór nagy trafikos volt, ami azt jelentette, hogy ő látta el egész Fejér megye trafikjait. Szóval dohány-nagykereskedő volt. És olyan nevezetes kereskedő volt, hogy egyszer még a királyhoz, Ferenc Józsefhez is meg volt hívva ebédre. Nem olyan ebédre, ahol arisztokraták voltak, hanem olyanra, ahol az alattvalók krémje. Őt valami kereskedő szövetség, vagy a jóisten tudja delegálta. Az a családi fáma, hogy nagyon éhes maradt, mert tálakat vittek körül, először a király vett, és amikor befejezte az evést, mindenki elől elvették a tányért. És mivel őhozzá későn került a tál, mire enni kezdett volna, már el is vitték előle a tányért. Utána beült a sarki kocsmába, és evett egy jó bablevest. 

Volt négy gyerekük. Az legidősebb Dr. Reichard Zsigmond, aki 1863-ban született Székesfehérvárott, és 1916-ben halt meg Budapesten agyhártyagyulladásban. Ő méltóságos úr volt. A feleségét ismertem, mert az nagyon sokáig túlélte őt, 1944-ben halt meg, és végig méltóságos asszony volt. Reichard Zsigmond kúriai bíró volt. [Reichard Zsigmond – bíró, jogi író. 1888-tól ügyvéd, 1894-től bíró, 1913-tól kúriai bíró. A büntetőjog mellett a közigazgatási bíráskodás kérdéseivel is foglalkozott. Cikkei főleg a Jogtudományi Közlönyben és a Jogászegyleti Értekezésekben jelentek meg. - Főbb művei: A jeltételes elítélés (Bp., 1890); A közigazgatási bíróságok hatásköre (Bp., 1891); Psychiatria és büntetőjog (Bp., 1893); A bűncselekmények osztályozása (Bp., 1900); Tervezet a büntetőtörvény módosításához (Bp., 1901); Az uzsora törvényjavaslatról (Bp., 1908).]  Azt nem tudom, hogy a jogot hol végezte. A Huszadik Század egyik alapító tagja volt, szóval egy ilyen liberális, haladó szellemű kultúrlény, és apám mentora. Mert apám is jogász lett. Reichard Zsigmond írt is a Huszadik Századba. Talán egy kicsit jobbra volt Jászi Oszkártól. Egy hallatlanul kulturált, művelt ember volt. Sokat utaztak, tele voltak mindenféle műkinccsel. Például Csók István fehérvári volt, és akkor voltak Csók István képeik. Volt sok perzsaszőnyegük. Én már csak az özvegyét ismertem, aki az özvegyi nyugdíjból élt. Addigra a Palatinus házbeli nagy lakás már ketté lett választva, és mellettük lakott a feleség nővére. De ők még akkor költöztek oda, amikor a Palatinus házakat építették a Margit híd pesti hídfőjénél, az első házban laktak, és a Dunára nézett az ablakuk. Két gyerekük volt. Egy lány, aki matematika tanár lett, és aki soha életében nem kapott állást, mert 1920 után már nemigen lehetett. És volt egy fiuk, aki a Chinoinban volt vegyészmérnök, ő 1944-ben úgy végezte, mint a legtöbben.

A következő gyerek, Judit 1864-ben született, és egy Stauber Albert nevű emberhez ment férjhez. Ez a Stauber Albert szögrül-végrül Reichék rokona volt, másod- vagy harmadunokatestvér, nem tudom. Nagybérlő volt. Először valahol Fejér megyében volt bérlete, nem messze Fehérvártól, mégpedig Arany László, Arany János fiának a birtoka. Egy pár év múlva pedig Somogyvisontán egy 3000 holdas Széchenyi birtokot bérelt. Amikor 1892 nyarán apámnak megszületett az testvére, akkor a nagyanyám leküldte a őt Judithoz a nővéréhez, akinek már volt két kisgyereke. És annyira megszerették egymást, hogy apám minden évben oda kérte magát. Ahogy bezárt az iskola, rögtön lement, és egész tanév kezdetéig ott volt. Ha közben elutaztak valahova, akkor is oda ment vissza. Somogyvisontáról rengeteg mese és legenda van. Ez az Albert bácsi egy nagyon kedves, vicces bácsi volt, minden gyerek kedvence. A kertben volt egy fa, amin szekfűkörte termett. Apám nagyon szeretette. Amikor három éves volt, azt mondta neki az Albert bácsi, hogy megszámoltam ám, hány körte van a fán, mire az apám nem mert leszedni egyet se, amíg Albert bácsi haza nem jött. Később mondták neki, hogy ha meg is számolta, nem baj, ha hiányzik. A felesége, Judit néni pedig egész életében nagyon szerette az apámat. Amikor megszűnt a bérletük, ami negyven évre szólt, meg akarta hosszabbítani a fiának, aki szintén gazdálkodó lett, de a Széchenyiek nem voltak hajlandók, mondván, hogy nagyon sokan vannak, kell a a birtok. Albert bácsi fia kiment Kanadába, és ott lett farmer. Megnősült, és két kislánya született. Ennyit tudok róla, többet nem. Albert bácsiék ekkor elköltöztek, és Mátyásföldön építettek egy villát. Az építészmérnök fiuk építette, nagyon szép volt a villa is, a kert is. Szemben, az utca másik oldalán egy fenyőerdő volt. Mindenki kérdezte, hogy miért nem Budára jöttek. Azért, mert Budán hegynek föl, hegynek le, és Albert bácsinak ez már nehéz. Mátyásföld meg sima volt, és rettentő szép. Most már biztos ronda az a környék is, de akkor nagypn szép volt. Kiskoromban sokat jártam ki Mátyásföldre. Albert bácsiéknak mindig nagy személyzetük volt: a kertész bácsi, szakácsnő, egy özvegyasszony, akit mindenki úgy hívott, hogy Nyanya. Ezenkívül volt még két alkalmazott, egy idősebb néni, aki a konyhán segített, és egy szobalány. Amikor Mátyásföldre költöztek, akkor a Nyanya már nem dolgozott, de elvitték magukkal, nyugdíjat adtak neki, és fölajánlottak neki az emeleten egy szobát. Lent volt a nappali meg ebdélő, fent a hálószobák. Nyanya azt mondta, hogy neki rossz a lába, inkább lent szeretne lakni. Így aztán lent lakott. A nyugdíj mellett teljes ellátást is kapott, a gyerekei látogatták. Nagyon szeretett mézes süteményt sütni, és ha jöttek a vendégek, akkor büszkén előállt a mézes süteményeivel. Volt a kertben egy nagy diófa, ami alatt volt egy szép garnitúra, és miután volt dió, a Nyanya egy kis részt bekerített a kert hátsó részében, és ott pulykát nevelt, amit dióval etetett. Ez nagyon finom volt. Volt ott egy Mariska nevű nő, aki fiatal lányként került oda, és hát teherbe esett. Akkor Judit néni azt mondta neki, hogy ne aggódj, szüljed meg, itt a sok gyerek között majd csak fölnő ő is. Ez így is történt. Őt is magukkal vitték Mátyásföldre. Volt egy négyemeletes házuk a Lánchíd utcában, nagyon szép ház, minden emeleten egy lakás. Részben ismerősök, részben a gyerekei laktak ott, akik házbért fizettek, mert hiszen Judit néniék azért vették a házat, hogy öregkorukban legyen jövedelmük. Nyugdíjuk nem volt. Aztán amikor Albert bácsi 1930-ban meghalt, akkor Judit néni az egyik lányához költözött, aki elvált asszony volt, szintén igen jómódú, annak is földbirtokos volt a férje. Pár év múlva Judit néni, a sógornője [Reichard Zsigmond özvegye, Irén néni] és még két családtag építtetett egy családi társdasházat a Naphegyen, a Fenyő utcában, és oda költöztek. Judit néni vitte magával Mariskát is, akinek a lánya közben férjhez ment egy sofőrhöz. Judit néni 1940-ben nagy szerencséjére meghalt. Mégpedig olyan módon, hogy éjszaka kapott egy szívrohamot, kihívtak egy orvost, az adott neki egy injekciót. Jobban lett. Egy-két nap múlva találkoztunk vele, mondtuk neki, hogy nem is látszik rajta. Erre azt mondta: tudjátok, elég volt. És még aznap éjjel meghalt egy újabb szívrohamban. Úgyhogy nagyon szépen és jókor meghalt. A sógornője, Irén néni átvette ezt a Mariskát mint régi bútordarabot. Azután jött 1944, és a vő, a sofőr egy fő nyilas lett, aki rémületben tartotta azt egész házat. El is vitték a felét, és meg is haltak. Aztán a ház telitalálatot kapott az ostromban.

Egyébként Zsuzsi nénivel (apám húgával) és Bózsival (Judit néni legfiatalabb lányával, aki 92 éves korában, öt évvel ezelőtt halt meg, és iparművész volt, nagyon szép dolgokat csinált)  1959-ban vagy 1960-ban lementünk Visontára. Hát, rettenetes. Azt mondják, nem szabad visszatérni oda, ahol az ember valamikor boldog volt. A házban öt család lakott. Nem volt ez kastély, nem is kúria (mert kúriának azt nevezzük, ami klasszicista, és ez nem volt klasszicista, későbbi volt), egy nagy ház volt, ahol nívósan éltek. Volt egy nagy virággrupp, és amikor kocsival mentek haza, akkor azt meg kellett kerülni, úgy lehetett felhajtani. Hát se grupp, se fölhajtó, egy lezüllött hely lett. Bózsi szóba elegyedett az öregasszonyokkal, és kérdezett erről-arról. Hát maga kicsoda, hogy így tudja? Mondta, hogy kicsoda. Akkor kezdték a téeszeket szervezni. De jó lenne, ha itt lenne a tekintetes úr, az most tudna nekünk tanácsot adni. Nagy szeretettel fogadták.

A következő gyerek Gáspár volt, aki hamar meghalt. Valamikor 1880 és 1890 között születt. Vegyészmérnök volt, és valami kísérletben nagyon fiatalon meghalt. Nagy világfi volt, állandóan utazott, hosszú leveleket küldött nagyanyámnak. Franciául írt leveleket Párizsból a nagyanyámnak a párizsi lányokról.

A következő gyerek Mariska, Reichard Mária, a nagyanyám. Elvégezte a felsőbb lányiskolát. Gyerekkorában volt német és francia kisasszonya. Tanult zongorázni, öreg korában is zongorázott, mert egy lánynak tudni kell. Rengeteg verset és éneket tudott magyarul is, németül is, franciául is. Már lánykorában is sokat utazott, és nagyon szeretett utazni. Amikor férjhez ment, azt mondta, hogy ne vegyenek neki brilliánsgyűrűt, hanem menjenek el a Riviérára. Aztán mind a kettőt megkapta a férjétől. Amikor megkérdeztem tőle, hogy amikor otthon voltatok, mit csináltatok egész nap. Azt mondta, kinéztünk az ablakon. Nem nagyon emlékezett már rá. Zsuzsi néni, a nagynéném mesélte, hogy mindenkinek volt programja. Délután a korzóra mentek, aztán beültek a cukrászdába. Egymáshoz mentek, meghívták egymást, beszélgettek, összejöttek. Köztiszteletben álló emberek voltak. Judit néni és a nagyanyám között nem volt olyan nagyon nagy korkülönbség, csak öt év. Amikor a Judit férjhez ment, a nagyanyám 12 éves volt. Egyszer Albert bácsi a sógora, aki nála legalább 15 évvel volt idősebb, azt mondta neki, hogy ide figyelj, Mariska. Kocsival elmegyünk a birtokra, és ha egész úton szavalsz és énekelsz, és ugyanazt kétszer nem, akkor előfizetek neked egy nem tudom milyen gyerekújságra. Elő is fizetett. A memóriáját örököltem tőle, én is sok verset tudok kívülről. A nagyanyám nagyon élénk, mozgékony és szellemes, jó humorú nő volt. Szeretett társaságba járni, szóval egy kellemes ember volt. Nem volt még húsz éves, amikor 1889-ben férjhez ment Dr. Reichenfeld Zsigmond győri ügyvédhez.

Apai nagyapám apja, a győri Reichenfeld Ignác 1820-ban született. Felesége, a dédanyám, Fleischmann Katalin 1824-ben született, apja. Fleischmann Mihály, kereskedő volt. Ignác és Katalin 1843-ban házasodtak össze. Az íróasztalom a dédanyámtól maradt, és megvan még a fehér virágminás porcelán tintatartója is. Dédapám vallásos ember volt, bérlete volt a templomba. Gabonakereskedő volt, és aztán az üzlet annyira kitágult, hogy egész Európára kiterjedt. Tizennégy gyerekük volt, és mindet taníttatták. A nagyapám testvéreit nem ismertem, mert azok a világ legkülönbözőbb részein voltak. Csak egy fiúról hallottam, aki Berlinben élt, és nagy bonviván hírében állt.

Nagyapám, Reichenfeld Zsigmond 1858-ban született Győrben. Köztiszteletben álló ügyvéd volt. Sok paraszt ügyfele volt. Egyszer az egyik ügyfele nem tudott fizetni, és azt mondta, hogy van egy kis homokos földje közel Győrhöz, fogadja el azt.  Nagyapám elfogadta, de nem tudott vele mit kezdeni, bérbe adta egy bolgár kertésznek, akinek nem kellett fizetnie, de mindig hozott friss zöldséget. Mire nagyapám meghalt, elkezdtek ott építkezni, és egy egész utca lett. A terület a nagyanyámé volt.  A nagyapám 1933 januárjában halt meg, a Városmajor utcai kórházban, ahol most az érklinika van. A nagyanyám Győrben maradt, ügyvéd özvegyeként nem volt nyugdíja, és abból élt, hogy azokat a földeket kipercellázta, és eladogatta. 1944-ben nagyanyámat elvitték Auschwitzba. Én meg Zsuzsi néném örököltük a még megmaradt földterületet, és az akkor már sokat ért. De 1948-ban államosították. Akkor  lementem Győrbe, és mondtam, hogy az apámat elvesztettem, keresetünk nincs, lakásunk mindennel odaveszett, legalább valamit hagyjanak meg belőle. Valami fő pártfunkcionáriussal beszéltem, és kérdezte, hogy ki volt a nagyapám. Mondtam, hogy Dr. Reichenfeld Zsigmond. Az volt a maga nagyapja? Hát, ha tehetnék valamit, akkor visszaadnám. De nem tehetett semmit.

Nagyanyám az esküvőre tekintélyes hozományt kapott. Nagyapám azt mondta, hogy neki erre semmi szüksége, beteszi a bankba, majd jó lesz a gyerekeknek. Később nagyapám a Győr Városi és Megyei Takarék igazgatóságának a tagja lett, ami tönkrement. Ő tudta, hogy rosszul áll a bank. Mindenki mondta, hogy vegye ki a pénzt. Hát nem vette ki, hagyta elúszni. Azt mondta, hogy ha ő kiveszi, azzal árt a bank hírnevének, és ő nem azért igazgatósági tag. Szóval ilyen volt az én nagyapám. Amellett egy bűbájos ember volt. Sokat jártak Győrből Bécsbe, akkor nem kellett útlevél. Valamikor az 1910-es évek elején egy bécsi kiruccanáson a nagymamám elment a belvárosba körülnézni, és az egyik üzletben meglátott egy nagyon szép csipkegallért, meg más csipke dolgokat. Meg is vette, hazajött, akarta mutatni, hogy milyen gyönyörű csipkét vett, és a csipke sehol. Hát valahol véletlenül eldobta. Olyan könnyű volt, hogy azt hitte, valami villamosjegy vagy mi. Egy másik kirakat előtt megállt, és eldobta. Nagyapám sajnálkozott. Aztán elment a kavéházba, és csillogó szemmel jött haza, hogy megtalálta a csipkét. A nagyanyám ugye elmondta, merre járt, mit vett, erre nagyapám elment, és ugyanazt megvette.

Nagyszüleim nem voltak vallásosak. Annyira nem, hogy nagyapám örökölte apja után a templomi ülőhelyet, és amikor jöttek az őszi zsidó ünnepek, inkább elutaztak, hogy ne vegyék észre, hogy nem mentek templomba. A gyerekeik se voltak vallásosak. Apám már tíz éves korában antiklerikális volt.

Apámnak három testvére volt. Apám után két évvel, 1892-ben született Bandi (Andor), az övé egy nagyon rosszul sikerült élet volt. Bandi kíválóan beszélt nyelveket. Először a Reichenfeld dédpapa gabonakereskedését átvevő nagybácsinál dolgozott, akinek egész Európára kiterjedő irodái voltak. Dolgozott Passauban, azután Nápolyban. Kíválóan tudott németül és olaszul. De mindent otthagyott. Nem tudott megmaradni egy helyen. Amikor volt a nagy világgazdasági válság, akkor valamilyen ismerős céghez ment, ahol idegennyelvű levelező volt, és ez maradt végig. De nem tudott megmaradni egy nőnél sem. Egyedül élt, soha nem nősült meg, nem volt neki egyetlen olyan kapcsolatasem, akit bemutatott volna a családnak. 1944-ben őt is elvitték Budapestről, fogalmunk sincs, hogy hova lett.

Apám másik fiútestvére, a legkisebb, Pali, 1898-ban született. Egy világfi volt. Ő is baloldali hírében állt, de ő csak divatból. Nem úgy, mint apám, aki elmélyült volt. Pali csak kereskedelmit végzett, és aztán a fehérterror idején jobbnak látta, hogy Bécsbe menjen. Ott nagyszerű üzletei voltak, de hogy mibül és hogyan, azt nem tudom, mert én elég kicsi voltam, amikor meghalt. Ugyanis 1930-ban Lufthansa gépen Bécsből Drezdába utazott, Drezdánál lezuhant, és meghalt. Neki már a húszas években volt versenyautója. Bécsből egy óra alatt megérkezett Győrbe vacsorára. Gondolta, hogy otthon fog vacsorázni. Síelni járt a Semmeringre. Amikor ez a baleset bekövetkezett, a nagyapám belebetegedett. Akkor még nem nagyon volt olyasmi, hogy laboratóriumi kivizsgálás, és azt mondták, azért fogy, mert fáj neki. Kisűlt, hogy a stressztől kapott egy cukorbetegséget, amit nem kezeltek. Amikor felhozták Pestre, Hetényi doktor kezelte, de már nem tudott rajta segíteni, és meghalt.
Palinak családja nem volt, nőügyei voltak, de nem akármilyenek. Például évekig udvarolt az Osztrák Posta vezérigazgatója lányának. Aztán szakítottak, de mindig valami nagyon menő és szép lánynak udvarolt.

Aztán volt még Zsuzsi, aki 1895-ben született. Nagyon szép lány volt, és nagyon bájos. 95 éves korában halt meg, és úgy nézett ki, mint egy ötven éves dáma. Egy igazi hölgy volt. Olyan általános műveltsége volt, mint amilyen azelőtt volt divat. Tanult hegedülni is, de nem mélyült el semmiben. Az apám nagyon szerette, mert ő volt a lánytestvér. Apám mondta neki, hogy elviszlek koncertre. Erre csináltattott egy ilyen diabolo frizurát, aminél a két fülre tekerik a hajfonatot. Erre apám: hogy képzeled? Így jössz egy koncertre? Azt mondta, hát ez most a divat. Divatot akarsz, vagy koncertre akarsz jönni? Így el nem viszlek. Zsuzsi önkéntes ápolónő volt az első világháború alatt, a kórházban szerelmes lett egy kis szlovénba Leibachból (Ljubjana), és hozzá ment feleségül. 1916-ban vagy 1917-ben ismerkedtek meg, amikor meggyógyult, elment, aztán 1919-ben visszajött, és megkérte a kezét. Dr. Dobrila Mariusnak hívták, valami tőzsdés vagy mi volt a foglalkozása, jól kereső ember volt. Nem volt zsidó, és Zsuzsi kitért, bár a fiú nem kívánta, hogy kitérjen. A püspöki székesegyházban volt az esküvő. Rengetegen voltak, és Bandi, akinek nagyon jó humora volt, azt mondta, hogy keresztény csak kettő volt, a pap és a vőlegény. 1920-ban született egy lányuk, Mirica. Először Ljubjánában éltek, nagyon szép környéken. Jártam náluk. Aztán Zsuzsi férje meghalt 1934-ben, azt hiszem vérmégezésben. Egy pár évre rá, 1937-ben Zsuzsi férjhez ment Bécsben Jozef Petraschhoz, egy köztisztviselőhöz, aki régóta szerelmes volt belé. Nagyon jól éltek. Mirica is velük volt. 1938-ban bementek a németek Ausztriába, és félelmetes kezdett lenni a világ. Zsuzsi azt mondta Miricának, hogy menjen vissza Ljubjanába, mert ott apai ágról voltak rokonai. Akkor már 18 éves volt, kapott valami állást, és ott élt. Tíz évig nem látták egymást az anyjával. Zsuzsinak egy ideig úgy sikerült megúszni, hogy a férje nem volt zsidó. De aztán kezdett meleg lenni az árja párjának is, akkor Pestre szökött, és itt élt hamis papírokkal. Aztán 1945-ben vagy 1946-ban repatriálták. A férje, szegény addigra teljesen szenilis lett. Nem volt ugyan zsidó, de kitették a lakásából, nem volt aki főzzön rá, teljesen el volt anyátlanodva. Amikor Zsuzsi visszament, akkor kaptak lakást, nyugdíjat, de a férje nemsokára meghalt. Mirica 1948-ban visszament az anyjához Bécsbe, és az anyja elküldte őt egy évre Angliába. Mirica nagyon szép lány volt, és rengeteg nyelven beszél. Mindegyik szinte anyanyelve. Először németül tanult meg, mert az első férj és Zsuzsi egymással nem tudott más nyelven beszélni. Mirica persze gyerekként megtanult szlovénul is. A férjnek egyébként félig olasz volt az anyanyelve, mert Triesztből való volt. Aztán minden nyarat Győrben töltöttek, itt Mirica megtanult magyarul, Angliában pedig angolul. Amikor visszajött Angliából, akkor férjhez ment egy amerikai magyar emberhez, és Amerikába kölözött. Voltam is náluk, ők is szoktak jönni. Gyerekük nincs, és nagyon jó házasság. Zsuzsi Bécsben halt meg. Kellemes ember volt, többször voltam nála Bécsben. Nekem adta azokat a a levelezőlapokat, amiket 16 éves korában kapott az apámtól.

Az egyik anyai dédapám, Deutsch Gábor kereskedő volt, a felesége Stern Cili. Róla annyit tudok, hogy bábaasszony volt. Följött Pestre a bábaképzőbe, és elvégezte. Egy bőszoknyás parasztasszony volt. Amikor éppen nem volt elég szülés, akkor pántlikát árult a piacon, mert a férje korán meghalt.  Volt négy vagy öt gyerekük, az egyik a nagyapám, Deutsch Dávid. A másik Samu bácsi, falusi tanító volt, és gimnáziumba együtt járt Petőfi Zoltánnal. Azt nem tudom, hogy egy osztályba-e vagy csak egy gimnáziumba.

Anyai nagyszüleim, a Deutschék és a Süssék mind abonyiak voltak. [Abony – nagyközség, Pest-Pilis-Solt-Kiskún vm. 1900-ban 13 529 lakos; a járási szolgabírói hivatal széke, csendőrörssel, kórházzal, takarékpénztárral, áll. polg. fiú- és leányiskolával; vasúti állomás, posta- és távíró-, telefonállomás.] A nagyapám és a nagyanyám már gyerekkoruktól ismerték egymást. 1876-ban házasodtak össze. A nagyapámról nem sokat tudok, anyám kislány volt, amikor meghalt. Azt tudom, hogy tanyán laktak, mert Deutsch Dávid ispán volt. De nehezen éltek, mert 11 gyerek volt. Ebből kettő pici korában meghalt. Az egyik, amikor körülmetélték, valami zűr történt, és abba. Egyébként a szüleim elhatározták, hogyha fiú leszek, nem fognak körülmetélni, ha lány leszek, nem szúrják ki a fülem, semmiféle csonkítást nem fognak rajtam végezni. Nagyapám halála után, az első világháború körül anyám és nagyanyám feljöttek Pestre, és anyám már itt élő testvéreivel együtt laktak. Szóval kilenc gyerek nőtt fel, abból csak egy érettségizett, a legidősebb fiú, Géza. A többit nem tudták taníttatni. Géza 1936-ban halt meg, 59 éves volt, amikor meghalt, tehát 1877-ben születhetett. A Déli vasútnál volt valami tanácsos. Jó nyugdíja volt, ő volt a legjobban ellátva.

Azután volt az anyámnak egy nővére, Ilus, aki húszegynéhány éves korában meghalt gyermekágyi lázban. Anyám akkor kislány volt, nagyon ragaszkodott a nővéréhez, és elhatározta, ha lánya lesz, Ilusnak fogják hívni. Ezért lettem Ilus. Különben ennek az Iluskának a lánya 20 éves korában meghalt TBC-ben. Ez egy nagyon érdekes történet. A férj ottmaradt egy pólyással, és nemsokára megnősült. Az új feleség nagyon szerette ezt a kislányt. Bár ne szerette volna annyira, mert kisült, hogy TBC-s volt. De ő sokáig élt. Folyaton ölelgette és puszilgatta, a gyerek megkapta, és meghalt. Érettségi után halt meg.

Aztán volt egy Miklós nevű, aki meghalt 1918-ban spanyolnáthában. Nagy sportember volt, még harmic se volt, amikor meghalt.

Aztán volt Panni, aki 1892-ben született és 1985-ben halt meg. Tüdőgyulladással feküdt a János Kórházban, és mivel nekem közel volt, a lánya viszont messze lakott, én minden nap mentem, és megebédeltettem. Panni férje Kiridus Sándor zenész volt, aki az Operaház zenekarában volt hegedüs. Aztán még valamikor az 1920-as évek elején elmentek Kolozsvárra, de néhány év múlva visszajöttek, és attól kezdve nagyon nehezen éltek. A férj ilyen-olyan zenekarokban játszott. A gyerekük, Vera közel volt hozzám korban, mindig a nagymamánál találkoztunk, és együtt játszottunk. Férjhez ment egy matematikushoz, aki akadémiai doktor lett. Verának testvére nem volt. Jellemző, hogy a nagymamám 11 gyereket szült, és volt neki hat unokája.

Aztán volt anyámnak még egy testvére, de erről nem szeretek beszélni, mert szomorú történet. Margitnak hívták. 1896-ben született. Ő is a Déli Vasútnál dolgozott, és ott belészeretett egy nős ember. Amikor Margit reggel felébredt, a kilincsre volt akasztva egy óriási csokor rózsa. Ez így ment tíz évig, azután összeházasodtak, született egy kislány. Mikor két hetes volt, a férfi elhagyta a családot. A kislányt az anyjával együtt deportálták.

A másik anyai dédmamámról, Schwartz Júliától nem tudok semmit. A férje Süss Jakab, egy abonyi szabómester volt. Amikor fiatal volt, akkor valcolt, és bejárta a fél világot. Nagyon szép ruhákat varrt. Többet nem tudok. És még egyet. Schwartz Júlia a harmadik felesége volt Süss Jakabnak. Két feleség meghalt, és gyerek nem volt. Aztán ebből a házasságból négy gyerek született. Nagyanyámnak, Süss Katalinnak két fiútestvére volt. Az egyik volt a Józsi bácsi, akit egyszer láttam kisgyerekkoromban, de semmit nem tudok róla. Aztán volt egy öccse, Géza, aki akkor született, amikor ő már férjhez ment. Abonyira magyarosította a nevét, Abonyi Géza, és valami vállalatnál dolgozott, jól keresett. Két lánya volt, akiket elvittek. Aztán volt a nagyanyámnak még két lánytestvére is, az egyik volt a Rozi néni. Az egy olyan bolondos nő volt, nem vette senki komolyan. Egyszer láttam. A másiknak volt egy fia, aki patikus lett, a fogaskerekűvel szembe lévő patikát vette meg.

Édesapám 1890-ben született Győrben. Ott járt elemi iskolába, ott járt gimnáziumba. Derűs gyerekkora volt, mert nagyon boldog családi élete volt. Hogy milyen lakásban laktak, azt nem tudom, de amikor a szülei ketten maradtak akkor is egy négyszobás lakásban laktak, nagyon szépen berendezve. Mindig volt szobalány, szakácsnő és kisasszony. Francia kisasszonyról nem tudok, az csak a nagyanyámnál volt, az apám az iskolában tanult franciául. Csak fräulein volt, és ennek hosszú története van. Egy egészen fiatal osztrák lány, a Poldi volt náluk. Akkor került oda, amikor az apám nyolc éves volt, és végig ott volt náluk, amíg fel nem nőttek. Még Zsuzsit is ő gardírozta. Nagyon győnyörűen varrt, és amikor elment tőlük, akkor Bécsben nyitott egy szalont, amit a nagyapám rendezett be neki. Attól kezdve, ha Bécsben jártak, mindig elmentek hozzá. Nemsokára férjhez ment egy nála fiatalabb, de igen köztiszteletben álló festőművészhez. Azért állt köztiszteletben, mert borzasztó konzervatív festő volt, később a festészeti főiskolán professzor. A lány a családdal annyira jóban volt, hogy amíg élt, mindig ő varrt. De még az unokatestvéreknek is. Tudta kívülről a méreteket, elmondták milyen legyen, és elkészítette. Egyébként mi is voltunk náluk, mert egyszer, amikor a szüleimmel Ausztriában nyaraltunk, Bécsben töltöttünk néhány napot, és mert ők épp akkor mentek el nyaralni, az ő lakásukban laktunk. Odakészített nekem babát meg babaruhát. Amikor Zsuzsi férjhez ment Bécsbe, igen jóban voltak. Amikor bejött Hitler, akkor mindjárt odament hozzájuk, de nem mert bemenni, mert az ablakban egy óriási Hitler kép volt. Ezen borzasztóan csodálkozott, hiszen majdhogynem a nagyapámék nevelték őt fel, kistafírozták, üzletet nyitottak neki. Később Poldi eljött hozzájuk, és azt mondta, hogy Teo, a férje csak azért lépett be a Nemzeti Szocialista Pártba, hogy legyen alibije. Aztán amikor meghalt a férj, továbbra is nagyon jóban volt Poldi néni Zsuzsi nénivel.

Nagyanyám mesélte, hogy amikor az apám már tudott olvasni, és megérkeztek a Keleti pályaudvarra, kocsival mentek el a mostani Jászai Mari tére, ahol Zsiga bácsi lakott. És amikor egy év múlva megint jöttek, az apám megmondta, hogy milyen üzletek következnek egymás után. Fantasztikus memóriája is volt. És gondolkodott is. Tíz éves korában, amikor elvégezte a négy elemit, be akarták őt íratni a bencés gimnáziumba, ami a legjobb gimnázium volt. Abszolút nem voltak vallásosak, abszolút asszimiláltak voltak, és tíz éves korában azt mondta, hogy ő nem megy papi iskolába. Úgyhogy nem is ment, hanem ment a reáliskolába, és külön járt valahova latint tanulni.  Az is jó iskola volt, nem jut eszembe a neve, ott volt a győri vasútállomásnál. Egyébként Kovács Margit keramikus apja volt a matematika tanárja. A tanáraival nagyon sokáig jóban volt. Azt mesélte, hogy latin érettségire Sopronba ment, és akkor volt először felnőtt. Ott volt egy pár napig, egyedül lakott. Előtte a szüleivel sokszor volt Bécsben, nyaraltak Velencében. Gimnazista korában iskolai kiránduláson volt Olaszországban, és egész Nápolyig lementek. Aztán egyetemista korában volt Berlinben, Genfben, Párizsban. Pedig akkor még nem volt olyan kicsi a világ, hogy átugrani Amerikába, olyan, mint kimenni Kispestre.

Zongora volt otthon, tanult zongorázni, de inkább csak nagyon szerette a zenét. Én apám ölében ülve szerettem meg a komoly zenét. Így hallgattam először, nyolc éves koromban Beethoven 6. szimfóniáját, Schubert befejezetlen szimfóniáját. Otthon, a rádióból hallgattuk. Akkor még anyagilag elég nehéz körülmények között éltünk. Ennek ellenére engem úgy neveltek, hogy taníttattak nyelvekre, sportra… zenére is akartak, de miután zongoránk nem volt, hegedülni meg nem akartam, mert tartani sem tudtam a hegedűt, ebből nem lett semmi. De a zenét megszerettem. Azóta is mindig van koncertbérletünk.

Apámnak voltak gimnazista barátai is, nagy turista volt, később anyámmal is sokat túráztak. Együtt járták be a Budai hegyeket. Táncolni utált, ki nem állhatta a lányokat, mert majmok. De volt, aki tetszett neki. Amikor Pestre jött a jogi karra, akkor elszakadt a gimnáziumi barátaitól. Pesten albérletben lakott. A szülei tudták finanszírozni a tanulmányait, nem kellett közben dolgoznia. De ő ezzel nem élt vissza. Nagyon sokat járt az Operába, de mindig a harmadik emeleten állóhelyre. Vagy egyszer elment a Vígszínházba, megnézett valami darabot, amiben Varsányi Irén játszott, és attól kezdve minden darabot megnézett a második felvonástul, mert akkor már nem kérték a jegyeket. És járt Nagy Endre kabaréjába. [Nagy Endre (1877-1938) – újságíró, író. 1908-ban egyike a megalakuló Nyugat törzsgárdájának, és ugyanebben az évben alakítja meg első kabaréját, a Modern Színpadot. A magyar kabaré Nagy Endre legsajátosabb műfaja. Főalakja a konferanszié, aki élőszóval napról napra szatirikus stílusban értelmezi a közélet eseményeit. Ez volt maga Nagy Endre. A legjobb írók lelkesen írtak kabaréja számára egyfelvonásosokat és tréfás jeleneteket. Móricz Zsigmond, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Szomory Dezső Ady Endre és Babits Mihály is helyet kért magának ebben a kabaréban.]
Miután apám nagybátyja, Zsiga bácsi kúriai bíró volt, és apám nagyon szerette őt, sikerült rábeszélnie, hogy ő is menjen a jogra. Apám ugyan inkább szeretett volna bölcsészt lenni, de aztán a jogra ment. Apám 1908-ben ment az egyetemre, és akkor alakult a Galilei Kör, amiben részt vett, és később vezetőségi tag, pénztárnok lett. Ott igencsak baloldalinak számított.  1908-ban az érettségi után magyarosította a nevét Földesre. Abszolút magyar identitása volt, éspedig a magyar progresszióhoz tartozónak érezte magát. Ady, Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Lesznai Anna, a Nyugat.

Közben, az 1910/11-es tanévben egy fél évet járt egyetemre Berlinben és egy félévet Genfben. Különösen kiváló volt a berlini egyetem, Genfben inkább a hegyek voltak kiválóak. Éppen Genfben volt, amikor jött a hír, hogy megnyerte a Galilei Kör falukutató pályázatát. A dél-somogyi parasztságról írta. Segített neki a szomszéd falu bírója, egy értelmes parasztember, akit akkor még csak Szabó Istvánnak neveztek, később Nagyatádi Szabó Istvánként lett ismert. [Nagyatádi Szabó István (1863–1924) – politikus, miniszter. 1908-tól országgyűlési, majd 1920-tól nemzetgyűlési képviselő. 1918–19-ben az Országos Kisgazdapárt elnöke. Az 1918 októberének utolsó napjaiban alakuló Hadik-kormányban vállalta a földművelésügyi mininiszteri tárcát. Az 1918. évi polgári demokratikus forradalom győzelme után a Berinkey-kormányban előbb a földreform ügyeivel megbízott tárcanélküli, majd népgazdasági miniszter. A Tanácsköztársaság bukása után az egymást váltó kormányokban (Friedrich-, Huszár-, Simonyi- Semadam-, Teleki- és Bethlen-kormány) hol földművelésügyi, hol közélelmezési, hol pedig kisgazdaügyi tárcanélküli miniszter. 1924. októberében személyi titkára panamáiban való részvétel gyanúja miatt lemondásra kényszerült, s nem sokkal ezután hirtelen meghalt.]

Amikor apám 1913-ban elvégezte az egyetemet, a bíróságra került. Anyámmal úgy ismerkedett meg, hogy 1913-tól náluk lakott albérletben az Attila úton. 1919-ben házasodtak össze. Amikor jött a fehérterror, kirúgták a bíróságtól, és az ügyvédi kamarába sem jegyezték be. Nagyatádi Szabó István akkor már képviselő volt, és a rokonok, akik még ott éltek Visontán, elmentek hozzá segítségért, de elzárkózott midentől. Apám ezt nem vette tőle rossz néven, inkább arra emlékezett, hogy milyen sokat segített annak idején. Az ötvenes évek elején sokat gondolkodtam azon, hogy így talán jobban járt apám. Mert ha bíróként éri meg 1945-öt, ezeket a koncepciós pereket nem csinálta volna. A másik, amire gondoltam, hogy ő tulajdonképpen tanár szeretett volna lenni, és nagyszerű tudós lett volna, egyetemi tanár. Hát, talán kár, hogy az nem lett. De ki tudja, mit hozott volna a sors, és akkor jobb neki így. Jobb neki, hogy a fasiszták pusztították el, minthogy vagy ebbe a szarba fulladt volna bele, vagy pedig akasztófára került volna.

1919 után az apám, aki egy nagyon tehetséges ember volt, abból élt, hogy jogászokat korrepetált. Egyszer meg volt hívva a Hadik grófékhoz, mert a fiát korrepetálta. Később már nem jogászokat korrepetált, hanem ügyvédi vizsgára készített elő hülyéket meg ilyen dzsentriket. Ebből élt a család mindvégig. Először nagyon szerényen, később már sokkal jobban, mert híre ment. Nem ment neki rosszul.

Egy idő után mégis bevették az ügyvédi kamarába. A kamara egyik vezetője, akinél ügyvédjelölt volt, azt mondta a vezetőségnek, hogy ide figyeljetek, nekünk együttvéve nincs annyi eszünk, mint ennek a fiúnak. De nem volt ügyvédnek való. Elméleti ember volt. Azért ügyvédkedett, és továbbra is tanított. Később könyvet is írt, a perrendtartás kézikönyvét. Apám nem csak okos volt, nagy humán műveltsége is volt. Már gimnazista korában Ady ismerője. Jól sakkozott is. Szimultán sakkot játszott fejben a barátaival. Kitűnő volt matematikában is, nyelvekben is. A kultúrát tőle kaptam, az iskolában nullát. Apámnak nagy könyvtára volt. Nagyon sok jogi könyv volt, régi jogi könyvek is voltak. Sok idegen nyelvű könyv volt. Szépirodalom is volt, megvoltak a klasszikusok is magyarul, Balzac, Goethe, Schiller. Sok könyv maradt rá a nagyapámtól. Megvolt a Pallas lexikon. Apám rendszeresen vett könyvet, nagyon sok jelent meg akkoriban a falukutatóktól, és mindegyik dedikálva volt. Újságra is előfizetett. Amikor pici gyerek voltam, akkor a Világ című napilap járt. Ilyen liberális, radikális lap volt. Amikor az megszűnt, akkor a Magyar Hírlap. A Nyugat nem volt előfizetve, de rendszeresen vette. Volt egy unokatestvérem, aki a Werbőczy gimnáziumba járt, és a Nyugatban megjelent egy recenziója, ezért egyest kapott magyarból, és kicsapták. És akkor a Toldiban érettségizett.

Amikor elkezdték közös életüket 1919-ben, nem költöztek rögtön külön lakásba, továbbra is az Attila úton laktak. 1920-ban megszülettem én. Testvérem nem lett, mert anyámnak az volt a véleménye, hogy engem is nehezen tudnak felnevelni. Bár, szerintem, egy kicsit túl sokat költöttek a nevelésemre, és ebből kifolyólag mindig olyanok társaságába kerültem, akik sokkal jobb módúak voltak. Ez egy kicsit zavart. Megfordultam rettentő elegáns lakásokban, nálunk meg miden volt, csak elegancia nem. Jellemző, hogy amikor három éves voltam, még a nagyszüleimnél laktunk, apáméknak jóformán nem volt miből élniük, anyámnak nem volt egy rendes ruhája, és kitett egy cédulát a szemben lévő pékhez, hogy délutánra német nevelőnőt felveszek. Nem is tudom, miből fizették. Jött egy idős asszony, a Tanté, aki ide jött férjhöz, nem tudott egy kukkot se magyarul. Három és féléves koromban úgy tudtam németül, mint magyarul. Volt anyámnak egy bátyja, Artúr bácsi, aki agglegény volt, mert az anyai nagyapám nagyon hamar meghalt, és akkoriban úgy volt, hogy az idősebb fiú gondoskodott a családról. Ő nagyon örült neki, hogy tudok beszélni. Ilyen pici lány, és jól tud németül. Mentünk az utcán, és azt mondta, mondd el a Piroska és a farkast. És elmondtam a Piroska és a farkast németül. Később Artúr bácsi mesélte, hogy akik előttünk mentek, meglassították a léptüket, akik mögöttünk mentek, meggyorsították, hogy meghallgassák, amint egy ilyen pici gyerek ilyen szépen tud németül. Egy néni meg is szólított, megkérdezte, hogy hol lakom, és küldött egy nagy képet, amin rajta volt Piroska és a farkas, és a falra lehetett akasztani.

A másik dolog kisgyerekkoromból. Szamárköhögésem volt, és anyám mindig a Nap hegyre vitt, mondván hogy ott jó a levegő. De utána is oda jártunk játszani, akkor még nem volt beépítve, csak egy kis része lent. Egyszer ahogy sétáltunk haza, láttunk egy kertet, ahol gyerekek ástak. Anyám megkérdezte, hogy miért ásnak. Akkor nem volt divat, hogy kisgyerekek ássanak. Azt mondták, ez egy iskola, elültetünk ezt meg azt, locsoljuk, és nézzük, hogy kel ki. Beszélgettünk, és azt mondták, gyere te is. Valahogy elfecsegték, hogy minden héten kétszer van németóra, olyankor németül beszélnek meg énekelnek. Akkor már nem volt Tante, akkor már öt éves voltam, és anyám megkérdezte, hogy nem vagyok ugyan iskolás, de nem járhatnék-e ide németórára. Dehogynem, lehet. És akkor odajártam németórára, meghívtak a karácsonyi ünnepségre, még kisangyalnak is fel voltam öltözve.

Amikor aztán első elemibe mentem, mondták a szüleim, hogy jó volna, ha oda járnék. De hát annyit nem tudnak fizetni. És beírattak a Krisztina téri községi elemibe. Apám azt mondta, attól fél, hogy majd ellenséget nevelnek belőlem. Nagyon sokan voltunk egy osztályban. Távolról sem volt olyan barátságos, mint az a Márta néni féle magániskola, de engem minden évben beírtak az aranykönyvbe. Volt egy ilyen, hogy minden osztályból a három legjobb tanulót. Annyit mondhatok, hogy ott, abban az iskolában tanultam a legtöbbet. Más iskolákban nem tanultam semmit. És a legtöbb, amit tanultam, az a magyar nyelvtan volt. Negyedik elemiben volt egy tanítónéni, aki úgy tanította a nyelvtant, hogy én minden nyelvnél alapul használtam. Élveztem a nyelvtanórákat. Ezért nekem könnyen mentek az idegen nyelvek. Meg azért is, mert kiskoromban jól megtanultam németül. De sokra nem vittem vele, mert mit tudtam németül? Amit egy hároméves. Mit tud egy három éves magyar gyerek magyarul? De hibát nem követtem el. És berlini dialektusban beszéltem.

Kijártam a négy elemit. Engem semmiféle bántódás nem ért. Nagyon vegyes volt az osztály. Járt oda Budapest főpolgármesterének az unokája, és járt kislány, aki mezítláb árulta az újságot, és ez egyáltalán nem ártott meg nekem. Egyébként nagyon diszkriminatívan bántak a gyerekekkel, mert aki mezítlábas volt, az mindig a sarokban állt. De a tudást, azt becsülték. És igyekeztek tanítani. Az volt a természetes mindenki számára, hogy utána gimnáziumba megyek. Melyik gimnázium legyen? A Szilágyi Erzsébet leánygimnázium a Várban volt, később lejött a Mészáros utcába. Tiszta kitűnő bizonyítványom volt, és be akartak iratni. De azt mondták, hogy csak azokat vehetik föl, akik már jelentkeztek, akik elő vannak jegyezve. Nem volt ebben semmi rosszakarat, tájékozatlanok voltunk. Ha a világirodalomból kérdeztek volna valamit apámtól, azt megmondta volna, de hogy egy gyereket hogy kell beíratni, azt nem tudta, ez egy gyakorlati dolog volt.

Akkor az anyám elkezdett szaglászni, mert ehhez nagyon értett, és talált a közelben, a Bíró utcában egy magániskolát. Apám azt mondta, hogy kérjél egy prospektust. Kért egy prospektust, és kiderült, hogy az igazgató egy bizonyos Arató Frigyes nevű matematikus. Azt mondta az apám, oda be fogjuk íratni. Ez az Arató Frigyes egy szabadkőműves volt, Balassa József köréből. Az apám nem volt az, de rokonszenvezett velük. Baloldali és színvonalas iskola volt, később kiderült számomra, hogy ez volt a híres Új Iskola. [Az Új Iskola mint magániskola 1915-ben kezdte meg működését. Alapítója, Domokos Lászlóné Löllbach Emma – az intézmény alapításától megszüntetéséig igazgatója –, az európai pedagógiai reformtörekvések kísérleti iskolájának szánta. Államilag elfogadott tantervek alapján működött, de a módszereket és a tananyag elrendezését saját pedagógiai elveik szerint alakították. Középpontba a gyermek fejlődéstani sajátosságait állították. Kerülték az enciklopédikus ismerethalmozást, igyekeztek a tudományok, művészetek legjellemzőbb és legfejlesztőbb részleteiből ízelítőt adni a gyerekeknek. Kezdetben nyilvános jogú magániskola volt, később egyesületi iskolaként működött és államilag érvényes bizonyítványt adott. 1916-ban polgári iskolai tagozata is nyílt, amelyet 1929-től leánylíceummá szerveztek át, majd ebből lett a nyolcosztályos gimnázium. Főleg polgári családok leánygyermekei tanultak itt 6-18 éves korig. Védnökségét a Magyar Gyermektanulmányi Társaság, majd az Új Iskola Egyesület vállalta. 1948-tól az elnevezése: Nagy László Általános Iskola és Gimnázium. 1949-ben bezárták. – A szerk.] Ide írattak be. Ennek az volt a különlegessége, hogy angolt tanítottak. Mert akkoriban a gimnáziumokban németet tanítottak, latin helyett pedig franciát. Ez a Klebelsbergnek volt köszönhető. De azért külön lehetett latint tanulni. Szóval én az Új Iskolába jártam. Akkor már egy kicsit jobban ment nekünk, és tudtuk fizetni a magas tandíjat. Később a felét elengedték, mert az iskola kapott valami állami támogatást. Nagyon jól éreztem magam ott, nagyon szerettem oda járni. Ellenben Arató Frigyes 70 éves volt, és a következő évben nyugdíjba ment. Arra emlékszem, hogy matematikát tanított, és kiválóak voltak az órái. Matematikaelmélettel kezdte. Azt mondta, hogy a természetben nincs szám, csak az ember agyában. Van szék, van asztal, de egy, kettő, három, azt csak mi tudjuk megszámolni. Nála nem volt szabad jelentkezni. Csak akkor lehetett szólni, ha valaki felelt, nem tudta, és akkor megkérdezte, hogy ki tudja. Járt oda egy kislány, báró Ábele Yvon, akinek az apja diplomata volt, és akkor éppen Pesten voltak, de aztán elmentek. Úgyhogy egy fél évig járt oda. Szóba került az arisztokrácia, és akkor Arató Frigyes azt mondta, hogy álljon föl, aki köztetek zsidó. Fölálltunk. És akkor azt kérdezte: Na, és büszkék vagytok rá? Ide figyeljetek! Az ember nem tehet arról, hogy hova született, mi a származása. De ha valaki egyáltalán büszke lehet, akkor nektek minden okotok megvan rá, mert ti vagytok a legrégebbi, 6000 éves kultúrnép. De ez nem a ti érdemetek, úgyhogy mindenkit a saját érdemei alapján kell megítélni. Ez első osztályban történt. A következő évben már egy nem éppen kiváló matematika tanár volt, úgyhogy nem is értettem egy kukkot sem. De volt egy jó barátnőm, az nagyszerű matematikus volt, és ő megtanított. Egy kikeresztelkedett zsidó családból származott, és olyan bigott katolikus lett, hogy apácának ment.

Amikor Arató Frigyes felszólítására felálltam, akkor nekem már nem volt zsidó identitásom, de tudtam, hogy zsidó vagyok. Hittanra mindenkinek kötelező volt járni, és én zsidó hittanra jártam. Ezt nem lehetett letagadni. De semmi közöm nem volt hozzá. Sőt, csak konfliktusom támadt, mert ez egy magániskola volt, és a hittanért külön kellett fizetni. A szüleim kijelentették, hogy ők nem fizetnek. Erre azt mondták, hogy akkor nem adhatják ki a bizonyítványt. Anyám azt mondta, hogy neki most nincs pénze. Elment valami főzsidóhoz, a hitközségi elnökhöz, vagy kihez, hogy ne tegyenek már engem ki azért, mert nem fizettem ki a tandíjat, nehogy ne kapjak bizonyítványt, majd ősszel megfizetjük. A főzsidó azt mondta, hogy ő ezt nem teheti. Aztán valahonnan összekotorták a pénzt. Én utáltam az egészet. Eleinte szerettem, na nem a hittant, hanem a hitoktató bácsit, mert mindig hozott cukrot. Meg játszott velünk. Volt például Egyiptom, ki voltak osztva szerepek, és én voltam a fáraó. Az apám erre halálra nevette magát, mert olyan pici kislány voltam. Szóval ott játék volt. De hogy még fizetni is kelljen érte! A nagymamámnak meséltem, hogy miket mondtak az iskolában, hogy volt paradicsomkert, meg kígyó. Kérdeztem, nagymama, ugye ez nem igaz. Azt mondta, hogy nézd, így nem egészen igaz. Akkor mit tanulgassam? Én nem tanultam meg a héber betűket sem. Mi szükségem van rá? Most sajnálom, mert most már egy élő nyelv. De hát akkor?

Az osztály 24 fős volt, és volt négy-öt zsidó. Ebben az iskolában volt elemi is, és a legtöbben az elemiből mentek tovább a gimnáziumba, Így már az elemiben tanultak angolt, és tudtak is valamit. Kis versikéket, mondókákat, kicsit beszélni, kicsit ezt, kicsit azt, de én semmit nem tudtam. Hát, nagyon nehéz volt nekem az angol. Judit barátnőm – aki ha él, még mindig apáca Svájcban – apja valamilyen vállalkozó volt, és résztulajdonosa volt valami tőzegtelepnek Fonyódon. A tőzegtelepen volt egy villa, és miden második nyáron ők mentek oda nyaralni. Judittal nagyon jóban voltam, és meghívtak, hogy menjek le egész nyárra. Ez volt 12 éves koromban. Meghívtak egy szegény lányt, aki volt Angliában pár évig, és nagyon jól tudott angolul, hogy beszéljen velünk angolul. A szüleim egy párszor meglátogattak, és mesélték, hogy meg se mukkantam angolul. De amikor nyár végén visszamentem az iskolába, ugyanúgy tudtam, mint a többiek. Belement a fülembe. Ott nem szólaltam meg, de az iskolában minden ment, és nagyon jól megtanultam angolul. Akkor és ott tanultam meg jól úszni is, és bridzselni a jövendő apácától.

Volt még egy jó barátnőm, B. Anikó. Együtt jártunk korizni, volt egy titkos nyelvünk.
Ezek mind nagyon gazdag családból származtak, legalábbis nagyon jómódúak voltak. Mi
sóherok voltunk hozzájuk képest. Ennek ellenére rengeteg barátnőm volt. Sportoltam, télen korcsolyáztam, volt bérletem. Ahol most a Moszkva téri villamosvégállomás van, ott volt egy korcsolyapálya. Ha volt hó, akkor síeltem. Ebben a társaságban tanultam meg síelni. Nem olyan nagyon, csak éppen hogy. Sífelszerelést vettek a szüleim, akkor az nem volt olyan drága, és mindent megvettek nekem, ami csak kellett. Jártam úszni is. Nyáron a Császárba, amihez nagyon közel laktunk.Úszni gyerekkoromban tanultam meg úszómestertől. De igazán jól akkor tanultam meg, amikor Fonyódon nyaraltam a barátnőmnél. A szüleimmel nagyon keveset jártunk nyaralni. Kétszer voltunk Ausztriában. Egyszer Alsó-Ausztriában, és egyszer pedig az apámnak volt egy súlyos mellhártyagyulladása, akkor még nem volt penicillin, nagyon sokáig feküdt, és akkor az apai nagyszüleim befizettek bennünket. Úgy hogy az apám hat hétig volt Zell-am-See-ban, mi pedig odamentünk két hétre. Borzasztó nagy élmény volt, amikor apámmal Bécsben elmentünk a Belvedere-be, és a bécsi Szépművészeti Múzeumba. A budapestibe is rendszeresen jártam apámmal, meg kiállításokra. Édesanyám ezekre nem jött, ez vasárnap volt, ő főzött. Apám vett nekem egy perecet, és akkor az anyám gyanakodott, valami történt, hogy nem eszem rendesen. És akkor kikaptunk mind a ketten. Az az igazság, hogy nagyon nagy kulturális különbség volt közöttük. Ő négy polgárit végzett, apám meg egyetemet. Én nem tudom, hogy jött létre ez a házasság, én magam is csodálkoztam rajta, és nem is jó, hogy így történt, de ők meg voltak vele elégedve. Az anyám nagyon szerette és becsülte az apámat. Az apám pedig egy igen jó férj volt.

Anyám baráti társasága régi lánykori barátnőkből állt. Ez teljesen külön volt apám társaságától. Az apám baráti társaságában jogászok voltak és irodalmárok, de nem járt el barátokkal ide vagy oda. Kávéházba sem járt. Többnyire otthon volt, és dolgozott. Anyám a napjait kézimunkázással töltötte, amikor pedig még kicsi voltam, minden áldott nap levegőre vitt. Az ég adta világon mindent megtett értem. Ő volt az aki megszervezte, hogy ide járjak meg oda járjak. De nem volt közös témánk. És még egy. Nem szeretek ilyenekről beszélni, de például, ha nekem tetszett egy fiú, akkor az anyám azt meggyűlölte. Úgyhogy egy idő múlva eltitkoltam előle. Egyébként nekem nem nagyon sok fiú tetszett életemben. Egy valaki volt, de azt az anyám úgy leépítette, hogy az nem igaz. Egy festőművész volt, jó festő volt, Förstner Dénesnek hívták. [Faddi-Förstner Dénes (1901 – 1945) – festõ és grafikus. A Képzőművészeti Főiskolán Réti István és Olgyai Viktor tanítványa volt. Rajzai, karikatúrái rendszeresen megjelentek a budapesti újságokban. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után az egyik legkeresettebb arc- és tájképfestő lett. 1924-ben ösztöndíjjal Olaszországban járt. 1928-ban Berlinben rendezte első gyűjteményes kiállítását. 1929-től néhány évet a szolnoki művésztelepen dolgozott. 1932–42 között hét kollektív kiállítása volt Budapesten. 1934-ben Balló Ede-díjat kapott. 1937-től a Tükör című lap illusztrátoraként működött. Posztimpresszionista festészete mellett a rézkarcot is sikerrel művelte. 1945 elején eltűnt.] Nagyon megtisztelőnek tartottam, hogy engem észrevett. Csinos fiú volt. Egy társaságban találkoztunk, ahol csupa fiatal asszony volt. Valamit mondtam, ebből látta, hogy értek a festészethöz, és mellém ült. Hazakisért, és azt mondta, hogy másnap menjünk el a Szépművészeti Múzeum grafikai osztályára. Nem a kiállítóteremben voltunk, hanem a raktárban, és igazi Rembrand rajzokat vehettem a kezembe. Rettentően meg voltam hatva. Emellett csellózott, nagyon művelt volt. A másodunokatestvérem, akinél találkoztunk, azt mondta, hogy ez egy különleges ember, mert művész és úriember. És ez igaz is volt. Úgy volt, hogy összeházasodunk. Na, amikor elmondtam az anyámnak, akkor elkezdett utánaérdeklődni, és kisült, hogy 18 évvel idősebb nálam, hogy volt neki egy táncosnő barátnője, hogy ösztöndíjjal járt itt, járt ott, és hogy borzasztó keveset keres. Meghívta a szüleimet a műtermébe megmutatni a képeit. Az anyám végig meg se szólalt. Egyszer elmentünk együtt a Fészekbe vacsorázni. Anyám végig úgy ült, mintha sóbálvánnyá vált volna. Tarthatatlan volt a helyzet, aztán valahogy véget is ért a dolog. Ez az anyámon múlt, és ezt még utólag is felhánytorgattam. Az 1980-as években volt egy kiállítás Zebegényben a Szőnyi házban, és ott ki volt állítva néhány Förstner kép. Nagyon jó képek voltak, de kevés.

Gyerekkoromban mindössze négyszer nyaraltam: Fonyódon, kétszer Ausztriában, és a negyedik, amikor 16 éves koromban a Tátrában voltam. Volt egy tornatanárnő, aki gimnazistákat nyaraltatott. A férjét apám készítette elő az ügyvédi vizsgára. Ők se nagyon tudtak fizetni, felajánlották, hogy járjak a feleségéhez tornázni. Ott nagyon jómódú gyerekek voltak, és elvitte az egész társaságot a Tátrába. Oda már nem ingyen mentem. Egy olyan panzióban laktunk, ami egy erdő közepén volt. Egy zsidó családé volt a panzió, és volt egy tizennégy éves kislányuk. Róluk azután azt hallottam, hogy az egész családot elvitték Theresienstadtba, a kislányt pedig betették valami katonai bordélyba. Mind meghaltak. Később a férjemmel és a két gyerekkel elmentünk a Tátrába, és meg akartam keresni azt a helyet. Hűlt helye volt. Találtunk valakit, aki elmesélte, hogy elvitték őket, eligazított, hogy merre volt, de benőtte az erdő. Úgy eltűnt, mintha soha nem lett volna.

Visszatérve az Új Iskolára, ez olyan iskola volt, hogy sokszor, ha jó idő volt, a kertben tartották az órát. A földrajz órán fölmentünk a Kis-Svábhegyre, és ott tanították, hogy merre van észak, merre van dél. Akkor mondjátok meg, merre van nyugat, merre van kelet. Volt egy magyartanárunk, Blaskovits Edit, híres tanár és híres család. Tanultunk mitológiát, és akkor tovább kellett írni. Volt mesélőverseny. Szóval eleinte, elsőben, másodikban nagyon jó volt. Harmadikban már kevésbé. Akkor elkezdett jönni a jobboldal. Odajártak egy nyilas képviselő, gróf Széchenyi gyerekei, és volt valami szülői munkaközösség féle, a mamájuk volt az elnök. Az iskola szelleme nagyon megromlott. Például Dienes Vali néni ilyen kültagja volt az iskolának. Hozzá jártunk tánciskolába, orkesztikát tanultunk, és amikor az iskola alapítójának volt a születésnapja, egy bibliai történetet – konkoly a búza között – kellett táncban előadni. Én voltam a fő konkoly. Dienes Valéria eleinte a baloldali progresszióhoz kapcsolódott, Szabó Ervin baráti köréhez tartozott, de aztán Párizsban Bergsonnál tanult az egyetemen filozófiát. Később nagy katolikus lett, azután nagy horthysta lett. [Dr. Dienes Valéria, született Geiger Valéria (1879–1978) – író, filozófus. 1897-ben tanítónői, 1900-ben polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. 1905-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen filozófiai doktori oklevelet nyert "Valóságelméletek" című értekezésével. Közben elvégezte a Zeneakadémia zongora szakát. Az első magyar professzornő volt. Pszichológiai és filozófiai esszéket írt a Huszadik Század, a Nyugat, a Gyermekvédelem és más folyóiratokba. 1908 és 1912 között Párizsban Bergson kollégiumait látogatja. Itt látja először Isadora Duncant táncolni. 1915-től mozdulatművészettel és szemiotikával, különböző jelrendszereknek az emberi mozdulatokban való kifejezésével, a művészeti mozgás jelkoreográfiájával is foglalkozik. 1919 és 1922 között emigrációban él. Bécsben a grinzingi Montessori gyermekotthonban orkesztikát tanít. 1923-tól Budapesten Domokos Lászlóné meghívására orkesztikát tanít az Uj Iskolában. 1924-ben megismerkedik Prohászka Ottokárral, nagyon szoros személyes kapcsolat alakult ki köztük, aminek eredményeképpen visszatért gyermekkora katolikus hitére. 1925-ben megalapítja az Orkesztika Iskolát (az orkesztika az emberi test természetes felépítésén és mozgásán alapuló, a szellem szabad működése által vezérelt általános és nyitott mozdulat- és viselkedésrendszer), amely 1944-ig működött.] De a fiát, Dienes Gidát (Gedeon) ismertem a külügyből, ő például részt vett a zsidómentésben. Aztán az iskolában borzasztó nagy befolyásra tett szert a tisztelendő bácsi, aki az apácává lett barátnőmet megbolondította. De ugyanbakkor volt ott egy zsidó tanárnő, az osztályfőnökünk, akit azért elbújtattak.

14 éves koromban a nyári szünet végén kaptam egy húsmérgezést. Borzasztó beteg voltam, és ennek máig tartó kihatása lett az életemre. Lakott a házban egy öreg doktor bácsi, akit felhívtak, mert reggel nem tudtam kiszállni az ágyból. Előző nap még kutya bajom se volt. A doktor bácsi azt mondta, hogy azonnal vigyenek kórházba, életveszély van. A Baross utcában volt egy ilyen kis zsidó kórház, ahol ismerősök voltunk, és oda vittek be. Azt mondták, hogy fogsz kapni egy injekciót, megnézzük a hatását, utána veszünk vért, és ha jó, akkor kapsz egy nagyobb injekciót. Kisült, hogy végigtelefonálták az egész várost, de csak Bécsben találtak egy kórházat, ahol volt megfelelő ellenméreg, amit repülőgépen hoztak el. Apám kiment érte a Mátyásföldi repülőtérre, és meg volt mentve az életem. De az egyik szemizmom megbénult, nem tudtam együtt forgatni a két szememet, és duplán láttam. Azt mondták, hogy ez majd javulni fog, és el is fog múlni, fő az, hogy életben maradtam. Sokáig nem javult, és hogy csak az egyik szememmel nézzek, ne lássak duplán, kaptam egy olyan szemüveget, ami az egyik szememre fekete volt. Nagyon sokáig hiányoztam az iskolából, mert lassan ment a gyógyulás. Mire meggyógyultam, Judit barátnőm elköltözött, máshova járt, sok új gyerek volt, akiket nem ismertem. Azok furcsán néztek rám azzal a fura szemüveggel. Nem is volt jó a bizonyítványom, nem tudtam elég rendesen tanulni. Közben elköltöztünk, messze lett az iskola, és akkor azt mondták a szüleim, hogy járj csak te egy rendes községi iskolába.
Nem sajnáltam otthagyni az iskolát, mert egyre rosszabb lett a szellem, és a betegség miatt a helyzetem is megváltozott. Persze ha tudtam volna, hogy mi vár rám a Szemere utcában, akkor inkább ottmaradtam volna.

Úgyhogy az ötödiktől a Ráskai Lea gimnáziumba jártam a Szemere utcában. Akkor a Fő utcában laktunk, csak át kellett menni a Margit hídon. Hát, annál pocsékabb iskolát elképzelni nem lehet. Nem rosszindulatú, hanem hülye tanárok voltak. Volt egy latin tanár, az nagyon felkészült volt, és volt egy-két jó tanár. Az osztályfőnökünk egy vénkisasszony volt, magyart és történelmet tanított, de csak a krónikákat tanította, Anonímust meg ezeket. A könyvből olvasta föl a tananyagot, és még így is ki-kihagyott egy sort. Volt egy olyan matektanárunk, aki egy szépasszony lehetett valamikor, akkor már elég idős volt, de még jól nézett ki. A férje valami államtitkár volt, és folyton külföldön járt, mindig helyettesítették. Semmit sem tanultunk, és mindenkinek különmatekra kellett járnia. A fizikatanár nagyon kedves volt, csak épp a fizikához nem értett semmit. Az angol tanárunk szimpatikus volt, de angolul nem tudott. A gyerekek pedig kis kurvák voltak. Semmi más nem érdekelt őket, mint a fiúk meg a divat, és kiröhögték azt, aki olvasott. Csak a fiúk meg az udvarlók meg a férjhöz menés. Rém ellenszenves társaság volt. Egyetlen barátnőt sem találtam. Itt majdnem mindenki gazdag lipótvárosi zsidó volt, a tanárok meg antiszemiták voltak. Nagyon rossz volt a légkör, antiintellektuális, abszolút felszínes. A tanárokat ki nem állhattam. Soha nem mentem el egyetlen egy érettségi találkozóra sem. Szóval itt érettségiztem. Jól felkészültem, és elég jól sikerült.

Leérettségiztem, de akkor jöttek a zsidótörvények, mondanom sem kell, hogy egyetemre nem mehettem, Pedig nagyon szerettem volna művészettörténetre menni. A másik, ami érdekelt, a nyelvészet, a nyelvtudomány. De erről szó sem lehetett. Hogy mégis tanuljak valamit, beírattak a a Notre Dame de Sionba. A tandíj nem volt vészes, akkor már ki tudtuk fizetni. Ez egy nagyon disztingvált intézet volt, ami lányoknak ilyen praktikus, titkárnői ismereteket adott. A fő nyelv a francia volt, második nyelv az angol. Volt gépírás és gyorsírás, valami kis általános műveltség. Az angolt jól tudtam. A franciával az volt a helyzet, hogy apámnak egy unokanővére a nagyapám ágáról, ahol százezer gyerek volt, a Sorbone-on tanult, és 12 éves koromban azt mondta, gyere, tanítalak franciául. És akkor mindenfélét, amit a Sorbonon tanult, és amiből én egy kukkot sem értettem, azt mind meg kellett tanulnom. Ez abszolút rossz pedagógiai módszer volt, úgyhogy egy idő múlva otthagytam, de az érdeklődésemet felkeltette a francia nyelv iránt. Aztán jártam ilyen francia nyelvtanfolyamokra, úgyhogy valamennyire tudtam franciául. Ennek a Notre Dame de Sionnak az volt a haszna, hogy az angolt is gyakoroltam meg a franciát is. Gépírni és gyorsírni nem tanultam meg. Gépírásból meg is buktam. Annyira nem tudtam, hogy ha fele annyi hibával, és kétszer olyan gyorsan írtam volna, még akkor is megbuktam volna.

A Notre Dame du Sion egy két éves iskola volt, és nappali tagozatos. Nagyon érdekes barátságokra tettem ott szert. Az egyik Sarusinszky Marika, aki egy elit zsidó értelmiségi családból származott, és a bátyja illegális kommunista volt. A másik, egy Edit nevű, a legjobb tanuló, ő tudott a legjobban franciául. Aztán kisült, hogy az apja öngyilkos lett, mert ő volt Szálasi utolsó tábornoka. Szóval nagyon vegyes társaság járt oda.

Amikor a Notre Dame de Siont befejeztem, állást akkor sem kaptam, gyerekeket tanítottam angolra. Amennyi nekem kellett, annyi pénzt megkerestem. Jártam színházba és hangversenyre. Érettségi után volt egy udvarlóm, egy nagyon hűséges udvarló, úgy hívták szegényt, hogy Vágó Pista. Én éreztem, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Ő egy igazi terézvárosi zsidó nyárspolgár volt. Nem volt közös témánk. Egy nagy speditőr cégnél dolgozott, aminek három tulajdonosa volt, és az egyik a nagybátyja volt. Mindenhova jött utánam. Ha este volt, akkor értem jött, hogy ne menjek egyedül haza. Aztán behívták munkaszolgálatra, és odaveszett a Don kanyarban.

Volt egy másik fiúismerősöm, aki a közeledő munkaszolgálat elől elment matróznak. Egyszer kaptam tőle egy levelet az Atlanti óceán északnyugati partjáról, hogy itt örökké köd van, és borzasztó keserves az élete, és mindig arra gondol, hogy milyen kellemes volt az én szobámban üldögélni. Érdeklődtem, hogy mi lett vele, azt mondták, hogy egy német tengeralattjáró elsűllyesztette a hajót. De az nem volt egy szoros kapcsolat.

A korrepetáláson kívül a napjaim olvasással, kirándulással teltek, olyanokkal, amit más fiatal is csinált. A bálokat utáltam, de jártam irodalmi estekre. Egy Villon estre emlékszem. Azon ott volt Faludi. Jártam a Vajda János Társaságba, az ott volt az Teréz körúton. Én sokkal inkább értelmiségi voltam, mint az a fiú, aki nem nagyon akart rólam leszállni. Arra emlékszem, hogy amikor a zsidó színészeket kiűzték a színházakból és az operából, akkor elmentem a Goldmark terembe operaelőadásra. Azok nagyon szépek voltak. Azt mondták akkoriban, hogy aki igényes, az nem az Operába jár, hanem a Goldmark terembe.

Jártam táncolni is, de azt nem szívesen, azt nem szerettem. Nem szerettem az olyan helyeket, ahol tömeg van. Mindig jobban szerettem a kis társaságot. Volt egy stabil társaság, hol nálunk, hol másnál jöttünk össze, könyvekről beszélgettünk. Akkor volt divatban a Thibault család, az nagyon tetszett nekem, Thomas Mannt nagyon szerettem, a Varázshegyet, a Budenbrock házat. Színházba mentünk, moziba mentünk. Sokat jártunk moziba.

Amikor születtem, akkor az Attila utcában laktunk, 7 éves koromig. Ez egy háromszobás lakás volt, a nagymamám lakott itt, édesanyám húga és egy bátyja, aki nem nősült meg, és mi. Tehát összesen hatan. Egy szoba volt a mienk. 1927-ben elköltöztünk a Maros utcába, egy kétszobás lakásban laktunk hárman, a legfelső emeleten. Volt fürdőszoba, konyha, WC és cserépkályha. Itt már volt cseléd, de nem ott lakott, bejáró volt, mert nem volt cselédszoba.

1933-ban elköltöztünk a Fő utcába egy harmadik emeleti négyszobás lakásba. Ebből három szoba utcai, egy udvari, apámnak ott volt az irodája. A Fő utcában velünk lakott az anyai nagymamám is, ott halt meg 1936-ban. Itt már volt cselédszoba, és itt lakott a cseléd. Nagyon jóba voltam vele, egy nagyon helyes, szimpatikus kis parasztlány volt. Nálunk nem cserélődtek a cselédek. A munkamegosztás úgy volt, hogy anyám főzött és bevásárolt, a cselédlány mosogatott, takarított, mosott, vasalt, fűtött. Én semmiben nem vettem részt, nekem be volt osztva az időm. Nekem tanulni kellett, különóráim voltak, tornázni jártam.
Amikor be kellett menni a csillagos házba, Julika haza ment Békés megyébe, a Viharsarokba. Nagy kommunista fészek volt az ő falujuk. Volt egy udvarlója, akit behívtak katonának. Leveleztünk, és megírta, hogy terhes lett. Küldtem neki ilyen babadolgokat. A felszabadulás után följött Pestre, és hozott nekünk mindenféle élelmiszert. A háztulajdonos, mert akkor még volt háztulajdonos, azt mondta, hogy ő megvesz mindent. Nekünk nem volt egy vasunk se. És akkor ő azt mondta, hogy nem pénzért hozta, hanem nekünk hozta. Volt egy liba. Nem tudtuk levágni, és az erkélyen tartottuk, míg úgy lefogyott, hogy jóformán semmi se maradt belőle. Amikor a férje visszajött, össze is házasodtak, és kaptak földet. És akkor meghívott bennünket. Lementünk. Anyám hamarabb hazament, nekem meg azt mondták, hogy maradjak még. Maradtam tíz napig. Még éjjeli zenét is kaptam. Ez a Julika annyit dolgozott a földdel, hogy valami betegséget kapott, és nagyon fiatalon meghalt. A gyerek megmaradt, és orvos lett. Az egész család egy nagyon értelmes család volt.

1937-ben elköltöztünk a Zsigmond utca 8-ba (ma Frankel Leó út). Az egy szép háromszobás, cselédszobás lakás volt a harmadik emeleten, nekem nagyon bájos szobám volt. Jött velünk a cseléd is. Akkoriban anyagi gondjaink nem voltak. Ebben a lakásban ért bennünket a német megszállás. Innen át kellett mennünk a 10-es számba, az lett csillagos ház. Még ott voltunk a 8-ban, amikor jött egy házaspár, és elkezdett berendezkedni: ide állítjuk a szekrényt, itt ez lesz, ott az lesz. Mi már nagyon reméltük, hogy hamarosan vége lesz, mert hallottuk, hogy megvolt a partraszállás. Persze a nagyanyámat Győrből már elvitték, meg anyám testvérét és annak a kislányát is Fehérvárról, szóval sok jót nem vártunk, de már reménykedtünk. A partraszállásról nem a rádióban hallottunk, mert rádiónk már nem lehetett, de mindenki tudott róla, az emberek azért beszélgettek egymással.

A nyilas puccs után, október 20-án megjelentek a Zsigmond utca 10-ben árpádsávos karszalagos nyilasok, és a férfiakat, közte apámat elvitték. Nekem a szívem szakadt, hogy az én nagytudású apámat 1944-ben a csillagos házból elvitték a nyilasok, és nem tudom, hogy hova lett. Az egyik rokon találkozott vele valahol Pest környékén, ott tankcsapdát ástak. Aztán bekerült egy halálmenetbe, és Győrben megszökött. Arra gondolt, hogy ő győri. Talált is egy ismerőst, aki elintézte, hogy fölvegyék a kórházba. A kórházból küldött egy táviratot egyik keresztény rokonunknak, hogy itt van Győrben a kórházban, mi van velünk. A felszabadulás után az volt az első dolgom, hogy elmentem Győrbe abba a kórházba. Megnézték, és azt mondták, tényleg itt volt, de két nap múlva a nyilasok jöttek érte, és elvitték. És valószínű, hogy Abdán kivégezték. Nem voltam elég slágfertig, hogy megkérdezzem, ugyan ki volt itt spicli. Évtizedekig nem vitt rá a lélek, hogy elmenjek Abdára. Aztán egyszer elmentünk a férjemmel. Apám akkor már úgysem élt volna, ezért nem volt olyan fájdalmas. A buszsofőrt megkérdeztük, hol van itt egy tömegsír, és megáll-e ott a busz. Azt mondta, hogy van, és nem áll meg, de meg fog állni. Meg is állt, de rossz helyen. Volt ott egy Radnóti szobor, és semmi tömegsír. Már nem voltunk olyan nagyon fiatalok, ott álltunk az országúton, és a legközelebbi busszal visszamentünk Győrbe. Nem sokkal később  Andris fiammal elmentünk arrafelé. A Radnóti szobornál egy öregasszonytól megkérdeztük, hogy nem tudja-e, hol van itt egy tömegsír. Azt mondta, van, de hogy pontosan hol, azt nem tudja. Menjünk el a plébános úrhoz, ő tudja. A plébános úr nem volt otthon, viszont az öreg gazdaasszonya megmondta, hova menjünk. Azt mondta, ha nem találjuk, van ott egy gátőr, az biztos tudja, mert sokan jönnek oda érdeklődni. A gátőr megmutatta. És meg kell, hogy mondjam, nagyon szép. Van ott egy dombormű, be van füvezve.

Velünk az történt, hogy mi anyámmal megúsztuk. Október 23-án a nőknek be kellett vonulni a KISOK pályára. Hát én hülye voltam, és elmentem, de hát nem is tehettem mást, nem maradhattam otthon a házmester miatt. Elvittek valahova Pest környékére, ott semmit nem csináltunk. Egy csendőr volt a főnök. Akkor már Pest környékén lehetett látni az orosz ágyuk torkolattüzét, és lehetett hallani az orosz ágyukat. A csendőr azt mondta, hogy megpróbál bennünket úgy vinni, hogy a nyilasok ne találjanak meg, de igazoljuk őt majd az oroszok előtt, hogy ő megmentett bennünket. És tényleg vitt bennünket egyik becsukott iskolából a másikba, meg tornaterembe, meg ide meg oda egy ideig, és akkor egyszer a nyilasok mégis rajtunk ütöttek, és elvitték az egész társasságot az óbudai téglagyárba. Ott összetalálkoztam egy régi jó barátnőmmel, és együtt mentünk. Eljutottunk egészen Szőnyig, és Szőnyben egy hatalmas betonpadlós dohánypajtába zártak be bennünket. Ott voltunk, nem tudom hányan, de nagyon sokan. Én a kellős közepén ültem a barátnőmmel a hátizsákomon. Egyszer csak nyílt az ajtó, és bejött egy német katona, és szemmel láthatóan nagyon meg volt döbbenve. Beszélgetni kezdett az ajtó közelében lévőkkel, és látszott, hogy udvarias, és hogy kínos neki az egész. Én nem mertem odamenni, mert attól féltem, hogy nem találok vissza. Azt mondtam, hogy ne haragudjon, szeretném megkérdeni, hogy jöjjön ide, én nem merem itt hagyni a cuccomat, mert nem találok vissza. Odajött. Azt mondtam neki, hogy három hete nem olvastam újságot, mondja meg, hogy áll a front. Azt mondta, hogy az oroszok átkeltek a Dunán, Fehérvárnál és a Balatonnál vannak nagy csaták. Ezek szerint minket már nem fognak tudni kivinni az országból, mondtam. Azt mondta, ebben ne bízzon. Ezen a részen nincsenek csapatok. Ezzel az emberrel szívesen találkoznék, kiderült, hogy osztrák volt. Ez 1944. november 17-én volt. Azt mondta, szökjön meg. Hát nem kockázatos, kérdeztem. Azt mondta, hogy annál nagyobb kockázat nincs minthogy itt maradjon.  És a következőt mondta: minden cuccomat hagyjam itt, hátizsák ne legyen rajtam, a bakancs helyett vegyek cipőt, ha van. Egy pár cipő volt a hátizsákomban. Azt mondta, hogy adjam oda a tenyeremet, és a körmével belerajzolta az országutat, amin majd megyünk, és mellette volt egy bokros rész, azon egy ösvény, és hogy majd lépjek ki a sorból, és menjek az ösvényre. Menjek az ösvényen, és az első keresztutcánál forduljak be. A következő utcánál, amelyik párhuzamos az országúttal, menjek addig, amíg nem érek a hídhoz. A hídon tábori csendőrök vannak, de ne féljek tőlük, nyugodtan, lassan menjek, és ha szólnak hozzám, legyek pökhendi. Ő elment, a barátnőmnek mondtam, hogy mit mondott, és hogy ő is tegye ugyanazt, de arra kérem, hogyha én lelépek, akkor jöjjön utánam, de nem velem, és mindig kövessen, és ha egyikünket igazoltatják, a másik menjen tovább. Reggelre azt mondta, hogy ő ezt nem meri megcsinálni. Én viszont el voltam szánva, és így is történt. Kicsit lemaradtam, és amikor úgy gondoltam, hogy senki nem néz oda, leléptem az ösvényre. Hagytam elmenni a menetet. Rögtön jött egy keresztutca, aztán amikor a hídhoz értem, ott voltak a tábori csendőrök. Oda is hívtak, de csak azért, hogy megmondják, ezen az oldalon nem szabad menni, csak a másikon. Jó, hát átmentem a másik oldalra. Elmentem Komáromban apám egyik ügyvéd ismerőséhez, akinek a lánya is ügyvéd volt, és apám készítette fel az ügyvédi vizsgára. Nem tudtam a címét, találkoztam egy postással, megkérdeztem, hogy hol lakik. A postás megmondta a címet, mert ugye egy ügyvéd sok levelet kap. El is mentem hozzájuk. Ebéddel kínáltak, azután azt mondták, hogy mosakodjak meg, ha akarok. Nem volt, csak hideg víz. Azt mondták, hogy ott nem alhatok. Kérdeztem, hogy tud-e adni valami papírt. Azt mondta, hogy nem. Elég az hozzá, hogy délután két szendviccsel szélnek eresztettek. Kimentem az állomásra, megnéztem, hova megy az első vonat. Érsekújvárra ment vonat. Beálltam a sorba, a pénztárnál vettem egy jegyet. Pénzem volt, mert a téglagyárban semmit nem vettek el. Azok, akik a téglagyárban vigyáztak ránk, a legnagyobb zavarban voltak. Katonák voltak, nem csendőrök. Én ott nem találkoztam nyilasokkal. Azok, akik oda be voltak osztva, inkább meg voltak ijedve. Hiszen már mélyen bent voltak az országban az oroszok. Szóval váltottam egy jegyet, fölszálltam a vonatra, és elmentem Érsekújvárra. Esztergomban az apámnak volt valami ismerőse, godoltam, hogy majd oda megyek. Tőle biztos kapok valami papírt.
Érsekújváron megnéztem, hogy mikor megy vonat. Reggel ment csak a legközelebbi vonat. Akkor már nem volt menetrend, katonaságot szállítottak, és össze-vissza jártak a vonatok. Mit csináljak papír nélkül estétül másnap reggelig? Bementem a váróterembe, és ott volt két vagy három német katona. Egészen fiatal fiúk, mert akkor már a legutolsó korosztályokat hívták be. Megkérdeztem tőlük, hogy mikor indul a vonat. Erre ők, hogy milyen jól beszélsz németül, honnan tudsz, és beszélgetni kezdtünk. Egyre több német katona jött. Mondtam, hogy a szüleimmel utaztam, lemaradtam, és el akarok menni egy rokonomhoz Esztergomba. Elég az hozzá, hogy egész éjjel azokkal a fiatal német srácokkal beszélgettem. Mondtam, hogy én sokat olvastam németül. Elkezdtem nekik mondani az Erl Königet. Csodálkoztak. Nekik is föl volt adva, de ők nem tudják. Elmondtam a Tell Vilmosból a Tell monológját, Goethétől még ezt-azt. Azok álltak, és bámultak. Senkinek nem jutott eszébe, hogy egy lányt, aki egy csomó német katonával beszélget, igazoltasson. Mondták, hogy ne féljek, mert ők visszajönnek, vissza fogják verni az oroszokat. Na, mondtam, meg vagyok nyugodva. Reggel azt mondta az egyik, hogy elkisér a vonathoz. Jött egy vonat, és ott a német tiszti kocsiba szálltak föl velem. Kértek helyet, rögtön adtak az ablak mellett helyet, így mentem el Esztergomba. Amikor megérkeztem, éppen légiriadó volt, bementem az első óvóhelyre, ami épp a csendőrlaktanya óvóhelye volt. De apám ismerősét, aki egy kirúgott katonatiszt volt és németellenes, és biztosan segített volna, nem találtam meg. Akkor felszálltam a vonatra, és eljöttem Pestre. Se a pályaudvaron, se a vonaton nem igazoltattak. Akkor már nagyon magabiztos voltam, lehet hogy azért.

Amikor november 20-án hazaértem Pestre, elmentem ahhoz a nagybátyámhoz, akinek a felesége nem volt zsidó. Ő tudta az anyám címét, de akkor már este volt. Azt mondta, hogy náluk nem alhatok. A férje talán engedte volna, de ő nem. Átkísért valahova a szomszédba, és ott aludtam. Másnap elmentem anyámhoz a csillagos házba. Jöttek nyilasok vagy kik, hogy másnap sorba kell állni. Én azt mondtam, hogy többet nem állok sorba. Akkor elkezdődött, hogy hol itt aludtunk, hol ott aludtunk ismerősöknél. Ez tartott egy vagy két hétig. És akkor találkoztunk egy fiatal katolikus pappal, aki azt mondta, hogy Slachta Margitot kell megkeresnük. Ő bujtatott zsidókat a Thököly úton, de az már csorultig van, de van neki egy másik a Hűvösvölgyben. Odamentünk, mondtuk, hogy ez és ez küldött. Ott Katalin nővvérel beszéltünk, aki nagyon kedves volt, de azt mondta, hogy a pincétől a padlásig tele van minden. Akkor jött egy fiatal apáca, szervusz Iluskám. Én nem ismertem meg. Erre Katalin nővér kérdezte, hát a Magda nővér ismeri magukat? Én nem tudtam, hogy Magda nővér, én Klárinak ismertem. Volt egy kislány, akivel jóban voltam. A Várban laktak, nagyon előkelőek voltak, és volt egy kis birtokuk Tápiószecsőn. Egyébként zsidók voltak, és Auschwitzban végezték, de ilyen nagyon dzsentriskedő zsidók voltak. Illetve, hát zsidók már nem voltak, csak a Nürnbergi törvények szerint. Egyszer-kétszer vasárnap lementem hozzájuk Tápiószecsőre, ott volt náluk vendégségben ez a Klári, és teniszeztünk. Megismert, és segíteni akart. Akkor úgy oldották meg, hogy volt a kertben egy kis ház, ahol Slachta Margit két vénkisasszony nővére lakott. Nagyon kedves hölgyek voltak. Kétszobás ház volt, az egyik szobában lakott a két idős hölgy, a másikban pedig egy zsidó család. Oda bevittek egy szalmazsákot meg egy takarót. Ott maradtunk. Kimenni nem volt szabad. A nagyobb házban főztek, onnan hozták át az ebédet. Az, aki az ebédet hozta, Horváth Eszter volt, akinek a mamája Molnár Ferenc lánya volt, a papája pedig Horváth Zoltán. [Molnár Ferenc lánya a második férje, a mártírhalált halt Sárközi György után Sárközi Márta néven vonult be a magyar szellemi élet történetébe. 1946 és 1949 között a Válasz című folyóirat kiadója és egyik szerkesztője. Első házasságából két gyereke született, az említett Eszter, és a későbbi TV-rendező, Horváth Ádám. – A Szerk.] Talpig apácának vagy noviciának öltözve hozta a kaját. Az aztán nagyon vallásos lett, férjhez ment Lukin Lászlóhoz, a híres zenepedagógushoz, és kilenc gyerekük volt vallási okokból.
Itt szabadultunk fel. Akkor azt mondta Katalin nővér, hogy ők arra vállalkoztak, hogy minket megmentenek a nyilasoktól, ez megtörtént, viszont most már nem tudnak enni adni, mert már nekik sincs, most már mindenki menjen haza. Hazamentünk, és láttuk hogy a házunk le van bombázva. Visszementünk, és azt mondta, hogy amíg találunk lakást, addig maradhatunk.

Amikor el kellett mennünk a saját lakásunkból a csillagos házba, akkor a cselédszobába kellett berakni minden bútort. Amikor a háború végén, anyámmal hazamentünk, a ház egy halom törmelék volt, mert találatot kapott, viszont az a szárny, ahol a konyha és a cselédszoba volt, épen maradt. Valami pallót szerkesztettek, és azon lehetett felmenni. A házaspárnak, akik a lakásunkba beköltöztek, már nyoma sem volt, elmentek nyugatra, de ott volt a mamájuk. Közölte velünk, hogy nem hoztak rendeletet, hogy ide visszajöhetünk. Mondtuk neki, hogy nem is akarunk. Akkor elkezdtünk az anyámmal lakás keresni. Nekem mindig az volt a vágyam, hogy kint lakjunk a zöldben, és azt mondtam, hogy menjünk a Rózsadombra. Becsöngettünk az első házba, a Romer Flóris utca (akkor Zárda utca) 36-ba, hogy van-e itt üres lakás a környéken. A házmester azt mondta, hogy az ő házában minden lakás üres. Négy lakás volt. Apám nem volt, ketten voltunk, úgyhogy beköltöztünk egy egyszobás lakásba. Később, amikor a Frankel Leó úti házat elkezdték építeni, akkor több minden el tudtunk hozni a cselédszobában lévő dolgokból. Az a könyvszekrény, az íróasztalom és az a két fotel, onnan van.

A felszabadulás után rögtön beléptem a pártba, mert az embert nagyon radikalizálta az, ami történt. Volt valami tartalékunk, abból éltünk. Például volt egy brilliánsgyűrűm, azt odaadtam 5 kiló krumpliért. Közben jegyzőkönyvet vezettem a Nemzeti Bizottságban, dolgoztam tolmácsként itt-ott. Már nem emlékszem a részletekre, de tudtam idegen nyelveket. Ez persze inkább társadalmi munka volt. Volt egy jó barátnőm, akinek a férje a Külügyminisztériumban volt, később washingtoni követ lett. Ő beprotezsált, így a Külügyminisztériumban kötöttem ki. Annyiból nem volt rossz, hogy ott csupa olyan ember volt, aki nyelveket tudott, többnyire emigrációból jöttek haza, és sokukkal nagyon jóban voltam. Aztán jött a Rajk per, ugye Rajk volt a külügyminiszter, és mindazokat, akikkel jóban voltam, lecsukták. Sokkal később, amikor már férjnél voltam, találkoztam velük. Például az egyik, Gyöngyössy István, aki egy erdélyi kisnemesi családból származott, apja ügyvéd volt, és ő is jogász volt, egyébként az Egyesült Izzónál volt valamilyen vezető beosztásban, és onan került a külügybe. Kíválóan okos, szellemes, liberális, baloldali ember volt. Vele harminc évig jártunk össze, halálig. Van egy valaki, akivel még mindig összejárunk, de nem olyan régen fedeztük fel egymást, mert amikor kiszabadult, akkor kiment Amerikába, de most visszajött, és összejövünk. Amikor ezeket és még sok mindenkit lecsuktak, akkor ott nagyon megváltozott a klíma. Egyszer voltunk, akkor már a férjemmel, a külügyi üdülőben, és ott volt a prágai vagy pozsonyi konzul, aki egy jó ötvenes férfi volt, és volt egy ötéves kislánya. Valaki kérdezte, hogyhogy magának ilyen kis gyereke van. Azt mondta, hogy azért, mert 44-ben az egész családom meghalt. És akkor egy nagykövet felesége: Ne mondja, és miben? A nagykövet talán egy kicsit tájékozottabb volt, de a felesége egy sült paraszt volt. De még akkor is, hát falun is tudták, hogy mit történt itt.

Nálunk a családnak volt egy konzervatív és egy baloldali-liberális ága. És az apám volt talán a legbaloldalibb és a legintellektuálisabb a családban. Kommunista nem volt. Én 1943-ban olvastam Illyés Gyula könyvét, amit az 1934-es szovjet írókongresszusról írt, amin kint volt. Azt írta Illyés, hogy ha itt a Szovjetunióiról csak rosszat mondanak, akkor ő csak a jót fogja megírni. Amit ő ebben a könyvben írt, az nekem nagyon tetszett, hogy ott milyen egyenlőség van, így meg úgy. [Illyés Gyula: Oroszország, Nyugat kiadás, 1934.] Aztán itt 45-ben jött a földosztás, szóval volt miért lelkesedni. Csak a Rajk pernél vettem észre, hogy itt valami nem stimmel. Annyira nem ismertem a dolgokat. Ki kellett volna lépni a pártból. Csakhogy akkor nem lehetett. De bennem megszünt minden aktivitás. Persze féltem, mert nem lehetett beszélni, de nem voltam én olyan fontos személy. De azt is meg kell mondanom, hogy én soha olyan szép színházi előadásokat nem láttam, mint pont az ötvenes években. Csehov darabokat, más klasszikusokat kíváló szereplőkkel. Aztán ott volt az Olcsó Könyvtár. Meg volt egy nagy mobilitás. Most nem arra gondolok, hogy az eke mellől kellett nagyköveteket hozni, hanem sokan jártak egyetemre, akik azelőtt nem járhattak volna. Ezeket értékelni tudtam. De nem csak én. Volt egy rokonom, egy bajai földbirtokos elvált felesége, akinek több bérháza volt, és elvették mindenét. A testvérével lakott együtt, azért elég kényelmesen, és azt mesélte, hogy a takarítónőnek strúmája van, és elküldték Karlsbadba. Ide figyelj, azt mondta, azelőtt ilyen nem volt. Tehát még olyanokra is hatással voltak ezek a dolgok, akiknek semmi közük nem volt hozzá.

A külügyben kezdetben titkárnői feladatokat láttam el. Később az volt a beosztásom, hogy volt egy Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya, és ott voltam ügyintéző. Ha valamelyik író mondjuk Svájcba utazott, akkor nekem kellett intézkedni, írni az ottani szervezetnek. Én erre már nem is emlékszem, mert annyira utáltam. Szóval hivatali munka volt. Ott dolgoztam 1957 januárjáig. Nem akartam ott maradni, nem éreztem magam hivatalnoknak. Meg tudtam csinálni, amit kellett, de nem értettem a külpolitikához.

Közben 1953-ban beiratkoztam az egyetemre. Hivatalosan nappalira, mert ez a művészettörténet egy nagyon pici szak, voltunk hatan vagy heten. A művészettörténet órákra elengedtek kétszer egy héten délelőtt két órára. A történelmet azt otthon megtanultam. Mert abból is kellett vizsgázni, meg marxizmusból. Ezekre nem jártam. Ez egy ilyen átmeneti dolog volt. Kíváló professzoraim voltak, például Fülep Lajos. [Fülep Lajos (1885–1970) – művészetfilozófus, művészettörténész, református lelkész. Népiskolai és középiskolai tanulmányait Nagybecskereken végezte. Az érettségi után Budapestre került, ahol irodalmi, képzőművészeti és színházi kritikákat írt konzervatív, baloldali és liberális lapokba egyaránt. 1907–1913 között állami ösztöndíjjal Firenzében élt. 1912-ben doktorált a Budapesti Tudományegyetemen művészettörténetből, filozófiából, olasz nyelv és irodalomból. 1914-ben hazatért, és a főváros szolgálatába lépett, a szociálpolitikai ügyosztály művészeti referenseként helyezkedett el. Egyidejűleg középiskolában is tanított. 1916-ban beiratkozott a református Teológiai Akadémiára, 1918-ban lelkészi képesítést szerzett. 1919 májusában kinevezték a Budapesti Tudományegyetem olasz nyelvi és irodalmi tanszéke professzorának. 1919 végén a Nyugatban megjelent tanulmányában ízekre szedte Szabó Dezső Az elsodort falu c. regényét. A Tanácsköztársaság bukása után igazolták, és a Külügyminisztérium szolgálatában Olaszországban politikai lapot szerkesztett. 1920-ban falura költözött, és református lelkészként dolgozott 1947-ig. Az 1930-as években a pécsi egyetemen magántanár, művészetfilozófiát, esztétikát, olasz irodalmat oktatott. 1946-ban kinevezték a budapesti egyetem olasz tanszékére, 1947-ben a fővárosba költözött, az Eötvös Collegium tanára lett. A kommunista kultúrpolitikához nem volt hajlandó idomulni, társadalmi megbecsültsége mégis ekkor ért a csúcsára. Meglett kora, óriási tudásából és hajlíthatatlan jelleméből fakadó tekintélye, a kommunista rendszer vezető funkcionáriusaivá lett ismerősei, főként Lukács György, néminemű védettséget biztosítottak neki. 1951-től 1961-es nyugdíjazásáig a művészettörténeti tanszéket vezette. 1953–1960 között az MTA Művészettörténeti Főbizottsága elnöke volt. 1948-ban az MTA levelező tagjává választották. 1957-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.] Amikor a Fülep Lajos bejött és megszólalt, azt mondtam, hogy ez az én kulturális anyanyelvemen szólalt meg. Ahogy az apámtól hallottam. Akkor mindenki nagyon lenézte őt, mert egy igazi művészettörténész, ha megfogja a vásznat, akkor tudja, hogy az hányadik században készült. Ő pedig sokkal inkább ilyen elméleti, mentalitástörténeti oldalról közelítette meg. Nekem nagyon tetszett. Később aztán nagyon divatba jött. De kiváló tanár volt Vayer Lajos is. [Vayer Lajos – művészettörténész (1913–2001) A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett. 1935–1946 között a Szépművészeti Múzeum munkatársa. 1946-tól egyetemi magántanár. 1947-ben a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa. 1949–1955 között a Szépművészeti Múzeum főigazgató helyettese. 1955–1983 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar művészettörténet tanszékének vezetője, egyetemi tanár. 1957–1988 között az Acta Historiae Artium főszerkesztője, 1958–1978 között a Velencei Biennálé magyar miniszteri biztosa. 1969–1973-ban az UNESCO Nemzetközi Művészettörténeti Bizottságának elnöke, majd tiszteletbeli tagja, 1975-ben a Princeton Egyetem meghívott professzora. Fő kutatási területe a régi európai reneszánsz művészet, az ikonográfia és ikonológia, a grafikus művészetek, a XIX. és XX. század magyar művészet. 1952-ben a művészettörténeti tudományok kandidátusa, 1961-ben doktora. 1990-től az MTA levelező, 1991-től rendes tagja.] Akkor én elhatároztam, hogy művészettörténész leszek. Azt hiszem abból a csoportból csak belőlem lett igazán művészettörténész. A történelem vizsgákat is letettem, azt nem nagy sikerrel, mert nem éreztem azt, hogy történész akarok lenni. Emlékszem ókorból Hán professzornál vizsgáztam: V. századi Athén, Periklész kora. Azt mondta, hogy nagyon szép volt, és rögtön beírt egy ötöst, de ha ráér, akkor még egy két dolgot hozzáfűzne, és tartott nekem egy hosszú előadást. Viszont egyszer egy vizsgán az volt a tételm, hogy a 48-as szabadságharc anyagi háttere. Hát én a Gábor Áron rézágyúján kívül semmit nem tudtam. Úgyhogy meg se szólaltam. Akkor megnézték az indexemet, látták, hogy nem történész vagyok, hanem művészettörténész, és megkérdezték, hogy beírhatnak-e egy kettest. Mondtam, hajaj! 1958-ban végeztem. Közben volt 1956, és megszűnt a párttagság. Az MSZMP-be nem léptem vissza.
Közben megházasodtam. 1949-ben, amikor még a Külügyben dolgoztam, valakit ki kellett kísérnem a repülőtérre. A férjem is kikísért valakit, és ezek a kikisért emberek ismerték egymást. Így ismerkedtünk meg. Amikor a repülőgép felszállt, felajánlotta, hogy haza hoz. Útközben kérdezte, hogy ráérek-e vasárnap. Mondtam, igen. Hova menjünk? Mondtam, hogy van egy szovjet képzőművészeti kiállítás. Elmentünk, én majd elájultam, olyan szörnyű volt.

Egyébként a férjem régi munkásmozgalmi ember volt, proletár családból származott, 1920-ban született Budapesten. Szerencsétlen sorsú család volt. Egy lánytestvére két éves korában leforrázta magát, és meghalt. Az édesanyja soha nem tudta ezt kiheverni. Volt egy Gábor nevű bátyja, aki a munkaszolgálatban eltűnt. Volt egy nővére, Teri, aki nagyon szép fiatalasszony volt, és a felszabadulás után 1945-ben villamosbalesetben meghalt.

A férjem leérettségizett ugyan, de amit kapott, azt mind a munkásmozgalomtól kapta, a szociáldemokratáktól, mert csak az volt legális. Diákkorában a Magdolna utcában találkozott József Attilával. Derkovits Dózsa metszetsorozatát ők rakták fel a falra, és általában is kiváló értelmiségiek foglalkoztak velük. Jártak síelni, és jártak színházba. Aztán 1941-ben bevonult munkaszolgálatra, és 1948-ban jött haza a hadifogságból. A századában 214-en voltak, és abból négyen jöttek élve vissza. A legtöbben tífuszban haltak meg. Akkor volt az áttörés, az oroszok nagyon sok foglyot ejtettek, ezek ottmaradtak összezsúfolva, és egymástól kapták el. Aki életben maradt, azokat hátravitték a front mögé kórházba. A férjem azt mesélte, hogy nagyon tisztességesen kezelték őket. Először lefertőtlenítették, azután egy fehér ágyba fektették, és egy nővér minden órában a szájába nyomott valami fertőtlenítőt, mert neki is tífusza volt. Hónapok alatt rendbejött, és bekerült valahol egészen északon egy lágerbe. Borzasztó hamar megtanult oroszul. Azután onnan egy kaukázusi lágerbe került, de miután jól tudott oroszul, nem volt olyan nehéz sora. De épp ezért nem is engedték őt haza hamarább, mert használták. 1948-ban jött haza, és 1949-ben ismerkedtünk meg. Valamilyen vállalatnál dolgozott, de nagyon hamar átkerült a Tervhivatalba. Akkor még csak érettségije volt, de ő is beiratkozott az egyetemre, és elvégezte a Közgazdasági Egyetemet. Ö 1957-ben visszalépett az MSZMP-be, de meggyőződésből. Közgazdászként látta, hogy ez így nemigen megy. Az 1960-as évek elején a Tervhivatalból átkerült a pártközpontba, és abba a Nyers Reső féle csoportba tartozott, amelyik előkészítette az Új Gazdasági Mechanizmust. 1968-ben megválasztották az OKISZ elnökének. Ott nagyon nagy munkát végzett, mint OKISZ elnök nagyon sok mindent tett. Nagy szerepe volt abban, hogy 1968 után ilyen árúbőség lett a fogyasztási javakban,. Sokkal jobb volt egy szövetkezetben dolgozni, mint egy gyárban. A szövetkezeti tagok magukénak érezték a munkahelyet. Ha egy mérnöknek volt valami elképzelése, az fogta magát, este bement, és a gépen kipróbálhatta. Nem volt az a rigorózus fegyelem, mint egy gyárban. Többet is kerestek. Ezt csinálta 1986-ig, amíg 66 éves korában nyugdíjba nem ment. Már mehetett volna1980-ban, de megkérték, hogy maradjon. Az ENSZ-nek van egy szövetkezeti csoportja, vagy nem tudom micsodája, annak alelnöke volt. Úgyhogy rengeteget utazott. Oroszul jól tudott, egy kicsit angolul, de nem igazán jól. De volt neki titkárnője, tolmácsa. Rengeteget járt Afrikában, beutazta az egész világot. Nagyon megbecsült ember volt. Attól kezdve, hogy összekerültünk, normális életem lett, nagyon jól sikerült gyerekeink lettek. István 1951-ben született, András 1954-ben.
István történész, és a Középeurópai Egyetemen tanít, András közgazdász. Egyetem után a Szövetkezeti Kutatóintézetben dolgozott. Aztán egy tanácsadó iroda vezetője lett, aztán dolgozott a Novotrade-nél, ahol könyvkiadással foglalkozott, aztán a HVG könyvkiadóját vezette, most pedig egy másik könyvkiadónál van. A felesége jogász, két gyereke van.

Amikor összeházasodtunk, akkor a Romer Flóris utcai házban volt egy házaspár, akik elváltak, az asszony ott maradt egy két szoba hallos plusz személyzeti szobás lakásban, és vele cseréltünk. 1969-ig laktunk ott, a két gyerek még ott született. Ebbe a lakásba 1969-ben jöttünk, édesanyámmal együtt. Anyám már itt halt meg 1972-ben.

Ehhez a lakáshoz úgy jutottunk, hogy hét évig próbáltunk cserélni. Ez egy három és fél szobás összkomfortos, tanácsi lakás. Nem kellett sokat ráfizetni, mert ez akkor nagyon kint volt, a másik pedig a Rózsabombon, sokkal elegánsabb környéken, jóval beljebb, ott már be volt vezetve a gázfűtés, itt pedig volt ugyan etázs fűtés, de szénnel. Ennek a lakásnak az az előnye, hogy mindegyik szoba külön bejáratú.

Szóval, 1957 februárjában kiléptem a Külügyminisztériumból, de csak 1959 ősztől kezdtem tanítani. Ez alatt az idő alatt készítettem el a disszertációmat, és készültem fel az államvizsgára, másrészt az anyám akkor lett beteg, operálni kellett, őt ápoltam, és otthon maradtam a gyerekekkel. Addig ugyanis ő vigyázott a gyerekekre. Úgyhogy másfél évig nem volt munkahelyem. Ezalatt az idő alatt szereztem idegenvezető igazolvány. Arra már nem emlékszem, hogyan intéztem el. De nem volt lényeges. Egyetlen egyszer vezettem csoportot, és aztán soha többet. Egy ausztráliai társaság volt, halál unalmasak voltak, nem is értettem őket, mert ausztrál angolt beszéltek. Aztán borravalót akartak nekem adni. Szóval befejeztem. Ehhez nem volt semmi kedvem.

Művészettörténészként elhelyezkedni nem volt könnyű, egy múzeumba szívesebben vettek fel olyat, akinek már volt valami tapasztalata. Azt mondtam, hogy én szívesen elmegyek középiskolába tanítani, és elmentem a Hámán Kató Gimnáziumba tanítani. Ez elég könnyű volt, a tanárság egy olyan foglalkozás, aminek semmi presztizse, nem is fizették meg. Azért is mentem szívesen tanítani, hogy amikor a gyerekeim otthon vannak, akkor én is otthon legyek.

1975-ben átmentem a Móricz Zsigmond Gimnáziumba, mert a Hámánból egy irtó bugris szakközépiskola lett. Tanítottam, és közben cikkeim jelentek meg a Művészet-ben. A kollégákkal mindig jól kijöttem, az igazgatóimmal nem. Nem is kaptam soha se fizetésemelést, se jutalmat, se dicséretet. 1975-ig tanítottam a Móriczban, és akkor nyugdíjba mentem. Közben 1971 és 1974 között három évig másodállásban egyetemi adjunktusként az Iparművészeti Főiskolán is tanítottam.

1983-ban megjelent a „Építészet és enteriõr a magyar századfordulón” című könyvem a Gondolat Kiadónál, amiért nívódíjat kaptam. A kiadó igazgatója, Siklós Margit volt Amerikában, és a MOMA-ban (Modern Művészetek Múzeumában) látott egy Breuer Marcel kiállítást, aminek nagy sikere volt, hosszú sorok álltak előtte. Siklós Margit azzal jött haza, hogy kellene Breuer Marcelről egy könyvet írni. Nekem volt egy kitűnő német könyvem Breuer Marcelről, és mondtam, hogy inkább azt kellene lefordítani. A német kiadó közölte, hogy csak akkor járulnak hozzá, hogyha pontosan ugyanolyan minőségben és külalakban adjuk ki. Siklós Margit azt mondta, hogy ez nem megy, mert így borzasztó drága, mégis én írjak egy könyvet. Erre én azt mondtam, hogy jó, de ehhez Amerikába kell menni, mert Magyarországon nincs semmi. Párizsban van az UNESCO székház, aztán van néhány épület Ausztráliában, Braziliában, de a legtöbb az Egyesült Államokban van. És akkor kértem egy Fulbright ösztöndíjat, és amire nagyon büszke vagyok, hogy abban az évben az egész világon összesen négy művészettörténész kapott, és én voltam az egyik. Éppen kint voltam Amerikában, amikor kaptam egy levelet Kanadából, Torontóból, hogy tartanak egy szimpoziumot a magyarországi kultúráról, és menjek el. Elmentem, és ott volt egy fogadás, mellette egy kiállítás magyar festők műveiből, és több Förstner Dénes kép volt, mint amennyi Rippl-Rónai, Medgyánszky meg a többi nagy együttvéve. Kisült, hogy Förstner Dénes nővére kiment Kanadába, magával vitte Dénes képeit, és kint Kanadában nagyon híres lett.

1987-ben megjelent még egy könyvem a Corvina Kiadónál, a „Templomépítészetünk ma”. A Breuer Marcelről írt könyv csak most fog megjelenni, nagy késéssel. Ugyanis a rendszerváltás elsodorta a Gondolat Kiadót, minden kiadó maszek lett, és ahánnyal beszéltem, mind azt mondta, hogy a könyv nagyon érdekes, de szerezzek hozzá szponzort. Mondtam, hogy én ehhez nem értek. De most mégis meg fog jelenni a Napsugár Kiadónál.

Goldmann Erna
Tel Aviv
Israel
Datum des Interviews: August 2010
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Im August 2010 landete ich mit der EL Al nach zehn Jahren wieder am Flughafen in Tel Aviv. Der Flughafen ist inzwischen neu, trotzdem ist mir nichts fremd. Im Gegenteil, Tel Aviv ist vertraut wie nie zuvor.

So mache ich mich am nächsten Tag, es ist August und sehr heiß, auf den Weg nach Ramat Chen, einem Wohngebiet mit überwiegend privaten Häusern und Villen. Dank seiner ausgezeichneten Lage - direkt neben dem Nationalpark und der Autobahn Nr. 4, ist Ramat Chen ein sehr beliebter und teurer Ort zum Leben.

In der Aluv David Street 185 befindet sich das deutsche Altersheim, in dem Erna Goldmann seit vielen Jahren lebt. Sie hat eine schöne kleine Wohnung im Erdgeschoß mit Blick auf einen herrlichen Garten mit Bäumen, Sträuchern und großen Kakteen.

Ich hatte mit Frau Goldmann von Wien aus oft telefoniert und sie erwartete mich und freute sich auf unser Gespräch. Die 92 Jahre sah man ihr nicht an, und sie wäre auch, was die Aussprache und Intonation betraf, als Deutsche ohne Weiteres durchgegangen.

Nur ab und an benutzte sie zwischendurch ein hebräisches Wort wie ‚nachon?' [hebr. bedeutet: richtig?]. Am Telefon hatten wir sehr vertraut miteinander gesprochen und viel gelacht, aber an viele Geschehnisse in ihrem Leben konnte oder wollte sich Frau Goldmann nicht mehr erinnern.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

Meine Familiengeschichte

Meine Großmutter mütterlicherseits habe ich nicht gekannt. Sie hieß Eva [jüd. Chava] Rapp. Als ich geboren wurde, war sie schon gestorben. Mein jüdischer Name ist auch Chava, nach meiner Großmutter.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Michael Rapp. Wir haben in Frankfurt zusammen im selben Haus gewohnt, in der Eschenheimer Anlage 30. Die Eschenheimer Anlage war eine Anlage, da standen rechts und links Häuser, und die Strasse hieß Eschenheimer Anlage.

Sie begann am Eschenheimer Turm, der ein Wahrzeichen und das älteste Bauwerk der Stadt Frankfurt ist. Das Haus, in dem wir alle wohnten, gehörte meinem Großvater. Es hatte drei Stockwerke. Im unteren Stock wohnte eine Arztfamilie, der Großvater wohnte in der Mitteletage, und wir wohnten über ihm im zweiten Stock. Es gab auch Dachwohnungen, die waren für das Dienstpersonal.

Mein Großvater war ein großer stattlicher Mann. Er soll ein sehr bekannter Mann in Frankfurt gewesen sein. Man sagte mir, er hätte einen Kaffeeimport gehabt. Bis zur Inflation im Jahre 1923 war er sehr wohlhabend. Dann hat er viel Geld verloren, aber wenn ich so zurück denke, hat er trotzdem ganz gut gelebt. Er hatte eine Köchin und Haushälterinnen in seiner Siebenzimmerwohnung.

Als ich ihn kannte, hat er gar nichts gemacht. Er saß zu Hause an seinem Schreibtisch und hat jeden Morgen die Zeitung gelesen und Briefe geschrieben. Das ist das Einzige, woran ich mich erinnern kann.

Mein Großvater war religiös. Er hat koscher 1 gegessen und ist am Schabbat 2 nicht gefahren. Er hat alle Feiertage gehalten und ist regelmäßig in die Synagoge gegangen. Mein Vater und mein Großvater sind immer zusammen in die Synagoge gegangen.

Aber mein Großvater hat auch für sein nichtjüdisches Personal zu Weihnachten einen Weihnachtsbaum gekauft, Geschenke dran gehängt und die Kerzen angezündet. Daran kann ich mich erinnern, das habe ich gesehen. Ich war ja ein Kind, und so was sieht immer schön aus. Aber ansonsten hatten wir mit christlichen Festen nichts zu tun.

Mein Großvater hatte kein schönes Ende. Er ist nicht mehr aus Deutschland raus gekommen. Meine Brüder, meine Mutter und ich waren bereits weg. Er musste sein Haus verlassen und wohnte dann in einem jüdischen Hotel. Als das Hotel arisiert wurde und der Besitzer deportiert wurde, wurde er von einer christlichen Familie in Frankfurt versteckt. Ich weiß nicht, wann er gestorben ist, aber ich weiß, er war in keinem KZ. Aber er war allein, ohne seine Familie.

Die Großeltern hatten vier Kinder. Meine Mutter Rosa, man hat sie immer Rosi gerufen, und drei Söhne. Alle Kinder wurden in Frankfurt geboren. Julius Jonas Rapp wurde 1879 geboren, Ernst Juda Wilhelm 1880 und Daniel Michael 1882. Daniel Michael wurde nur zwei Jahre alt.

Meine Mutter Rosa wurde am 28. April 1885 geboren.

Ernst ist 1918, nach dem Ersten Weltkrieg, an der Spanischen Grippe gestorben. Das war damals eine Epidemie. Den Ernst kannte ich natürlich nicht. Ich besitze eine Tefila [eigentlich bedeutet das Wort Tefila Gebet, aber in diesem Falle ist es das Familienstammbuch], die mein Großvater meiner Mutter 1937 gegeben hat, als sie nach Palästina flüchtete. Da steht alles drin.

Ich kannte also nur den Onkel Julius. Er war Börsianer und sehr wohlhabend. Er hat in Berlin gelebt, im Stadtbezirk Wilmersdorf, in der Paulsborner Strasse 83a. Er war zweimal verheiratet, seine zweite Fau hieß Anna Benon. Sie hatten einen Sohn Günter. Onkel Julius flüchtete aus Berlin und hat es bis Südfrankreich geschafft.

Dann haben sie ihn gefangen. Vom Internierungslager Gurs 3 wurde er nach Polen ins Vernichtungslager Majdanek 4 deportiert und ermordet. Sein Sohn Günther flüchtete nach Südamerika. Das weiß ich. Er hat nach dem Krieg einmal meinen Bruder Karl in Jerusalem besucht, aber da war ich nicht da.

Auch unsere Wohnung hatte sieben Zimmer und einen Balkon nach vorn raus, wie die des Großvaters. Wir hatten ein Speisezimmer, ein Herrenzimmer - Herrenzimmer klingt für mich so lächerlich heute - einen Salon, ein Schlafzimmer für meine Eltern, zwei Zimmer für meine Brüder und ein Zimmer für mich.

Vor dem Haus gab es einen kleinen Vorgarten. Das war eine grüne Anlange mit einem kleinen Springbrunnen.

Das Haus meines Großvaters existiert noch. Es wurde aber nach dem Krieg umgebaut. Ich weiß nicht genau, wann ich noch einmal in Frankfurt war, vielleicht vor ungefähr zwanzig Jahren. Ich war damals eingeladen von der Stadt Frankfurt, da habe ich auch das Haus besucht.

Es ist etwas höher geworden, eine Etage wurde dazu gebaut, aber sonst sah es so aus, wie ich es in Erinnerung hatte. Ich war aber nicht im Haus, ich kenn ja niemanden mehr, was hätte ich den Leuten sagen sollen? Blöd, nicht wahr?

Die Eltern meines Vaters waren aus Worms [Deutschland]. Sie hießen Guggenheim. Ich habe sie nie kennengelernt, obwohl sie sogar alt geworden sind. Ich weiß nicht, warum ich sie nicht gekannt habe, sie sind nie zu Besuch gekommen. Meine Eltern sind hingefahren, das weiß ich.

Ich wurde nicht mitgenommen, ich war ein kleines Kind, und von Frankfurt nach Worms war das damals eine längere Reise.

Mein Vater Theodor hatte fünf Schwestern, er war der einzige Sohn. Da waren die Tanten Gina, Alice, Sofie, Klara und Emma. Tante Emma und Tante Klara haben in Berlin gewohnt, Tante Gina hat in Bad Homburg mit ihrer Tochter und ihrem Schwiegersohn gewohnt, die hatten dort eine kleine Fabrik, und Tante Alice und Tante Sofie haben in Frankfurt gewohnt.

Wenn die Tanten aus Berlin und Bad Homburg in Frankfurt zu Besuch waren, daran kann ich mich noch gut erinnern, haben sie im immer im Hotel ‚Frankfurter Hof' gewohnt. Ich kannte alle Tanten, aber ich hatte keine enge Beziehung zu ihnen, für mich waren sie alte Leute.

Tante Gina hat das KZ Bergen-Belsen 5 überlebt und starb wenige Jahre nach Ende des Krieges in Holland. Tante Klara überlebte mit ihrer Familie in Amerika. Die anderen Tanten wurden im Holocaust ermordet.

Meine Kindheit

Wo genau sich meine Eltern kennengelernt haben weiß ich nicht, aber das war zu jener Zeit, wie damals üblich, eine vereinbarte Ehe. In dieser Zeit gab es doch noch keine Jugendbewegungen, wo sich die jungen Leute hätten kennen lernen können. Meine Eltern haben 1903 oder 1904 geheiratet.

Mein Vater war Getreidehändler. Das Geschäft hatte er von seinem Vater übernommen. Er hatte zwei, drei Angestellte in seinem Büro. Ich erinnere mich noch, dass ich ihn als Kind in seinem Büro besucht habe. Im Büro gab es keine Schreibmaschinen, nur große Bücher und Tintenfässer mit Tinte. Sie haben damals die Sütterlinschrift geschrieben. Mein Gott, wie lang das her ist!

Mein Vater ist morgens aus dem Haus gegangen, zum Mittagessen kam er nach Hause. Das Büro war in der Nähe, man konnte zu Fuß gehen. Nach dem Mittagessen ist er wieder ins Geschäft gegangen, und abends gegen sieben Uhr ist er nach Hause gekommen.

Wir hatten einen koscheren Haushalt. Es gab nicht viele koschere Fleischhauer in Frankfurt, obwohl in Frankfurt viele Juden lebten. Frankfurt war damals aber keine große Stadt und auch nicht so schön wie heute. Wir haben jeden Freitag den Schabbat gefeiert.

Es ist freitags am Vormittag gekocht worden, und dann wurde das Essen nur noch warm gemacht. Wir haben zu Hause in Frankfurt immer zu Chanukka 6 die Kerzen gezündet, und am Jom Kippur 7 war mein Vater den ganzen Tag in der Synagoge. Meine Mutter ist nicht den ganzen Tag in die Synagoge gegangen, aber gefastet hat sie auch bis zum Abend. Meine Brüder sind überhaupt nicht in die Synagoge gegangen, sie waren gute Juden, aber sie waren nicht religiös.

Den Schabbat habe auch ich später immer mit meiner Familie gefeiert. Wir fanden, das ist schöner Abend. Auch Chanukka haben wir immer zu Hause gefeiert. Wir haben die Kerzen gezündet, und es gab immer Geschenke für die Kinder. Das hat aber nichts mit Frömmigkeit zu tun, sondern weil wir das gemütlich fanden.

Wir haben alle hohen Feiertage gefeiert. Zu den Feiertagen, den Seder 8 hat immer mein Mann gehalten, er hat das sehr gern und gut gemacht, hatten wir auch immer Freunde und viele Kinder eingeladen. Wir waren immer so fünfzehn, sechzehn Leute.

Wir haben diese Abende immer gut vorbereitet, wir haben uns immer sehr gefreut darauf. Ich weiß nicht, wann ich das erste Mal die Klagemauer gesehen habe. Ich weiß nur, dass sie auf mich nicht so einen großen Eindruck gemacht hat.

Mein ältester Bruder Karl war zwölf Jahre älter als ich, er ist am 12. Januar 1906 geboren. Mein Bruder Paul war sieben Jahre älter als ich, er ist am 18. April 1910 geboren. Ich bin am 22. Dezember 1917 in Frankfurt zu Hause geboren. Damals ist man ja noch zu Hause geboren und nicht im Krankenhaus. ‚Meine liebe Enkelin Erna Guggenheim wurde geboren in der Nacht vom 21. auf den 22. Dezember 1917' - das hat mein Großvater in die Tefila geschrieben.

Meine Mutter war eine große, starke, blonde Frau. Sie war eine liebevolle Mutter. Als ich klein war hat sie mich oft geküsst, aber als ich in die Pubertät kam, entstand ein gewisser Abstand. Ich glaube, das ist völlig normal. Mein Vater war verrückt nach mir, nach zwei Söhnen eine kleine Tochter - da sind doch die Eltern immer sehr glücklich.

Wie die Beziehung meiner Brüder zu meinem Vater war, weiß ich nicht. Mein Vater wollte, dass mein großer Bruder Karl in sein Geschäft einsteigt. Das kam aber für Karl gar nicht in Frage, Gott sei Dank! Karl war kein kaufmännischer Typ, er war ein hochintellektueller Typ.

Meine Mutter hat, das hör ich noch in meinem Ohr, oft gesagt: wie deine Brüder dich verwöhnen! Ich hatte eine wunderbare Beziehung zu meinen Brüdern. Sie haben mich wirklich sehr verwöhnt. Karl hat Medizin in verschiedenen Universitäten studiert, in Frankfurt, München, Berlin, und immer wenn er nach Hause gekommen ist, hat er mich auf Kakao oder Schokolade in das Café Laumer in der Bockenheimer Landstraße 67 eingeladen.

Das war etwas Besonderes. Es gab damals nicht viele Cafés in Frankfurt, und das Café Laumer, das gibt es auch heute noch, war ein bekanntes Café. Man ist damals nicht so ins Café gegangen wie heute. Ich war noch ein Kind, und ich war immer sehr stolz, wenn mein Bruder mich ins Café ausführte.

Wir hatten ein jüdisches Hausmädchen und eine christliche Köchin. Und als wir klein waren, hatten wir noch ein Kindermädchen. Die letzten Jahre, bis 1929, hatten wir nur noch unsere Köchin und das Hausmädchen. Auch das jüdische Mädchen hat bei uns im Haus gewohnt.

Aber nicht in unserer Wohnung, sondern oben im Haus in einem Dachzimmer. Das jüdische Hausmädchen ist mit mir spazieren gegangen, oder sie war im Park mit mir. Sie war nicht viel älter als ich, sie war noch sehr jung. Ich weiß, dass sie nach Amerika flüchten konnte.

Im Theater waren meine Eltern selten, aber sie sind manchmal in Konzerte gegangen und hatten oft Gäste. Das waren nur jüdische Freunde und Bekannte. Meine Mutter war als Jugendliche in einem jüdischen Mädchenpensionat, da hat man ein bisschen Hauswirtschaft gelernt.

Und da war auch ein Kreis von Freundinnen geblieben, mit denen sie viel Zeit verbrachte. Sie hat sich morgens früh mit ihnen telefonisch verabredet, und dann sind sie spazieren gegangen. Ich kann mich erinnern, dass sie einmal früh morgens mit mir in den Palmengarten gegangen ist, da war auch eine Freundin von ihr dabei. Mein Vater hat den ganzen Tag gearbeitet. Er hat höchstens am Abend Zeitung gelesen.

Bis 1929 waren die guten Zeiten, dann begann die Wirtschaftskrise. Nach 1929, ich war zwölf Jahre alt, hat die Krise unser Leben völlig verändert. Unser Geschäft ging gar nicht mehr. Zuerst haben wir unsere sieben Zimmer Wohnung umgebaut in zwei Drei-Zimmer-Wohnungen, und noch heute, Jahrzehnte später, bewundere ich meine Mutter, wie sie das alles hingenommen hat. Sie war sehr realistisch.

Mit meinen Freundinnen ging ich zusammen in eine jüdische Schule. Es gab zwei jüdische Schulen, ich ging in die Samson-Raphael-Hirsch-Schule, die nach einem Rabbiner benannt war. Die Hirsch Realschule war die frömmere Schule von beiden.

Damals war es modern in unserem Kreis, dass man die Kinder die ersten vier Jahre Volksschule in diese jüdische Schule schickte, und danach auf eine christliche Schule, damit sie so viel wie möglich lernen. Aber zu meiner Zeit war das schon nicht mehr, da war schon die Nazizeit. Da bin ich dann nicht mehr in eine andere Schule gegangen.

Ich ging zehn Jahre in die Samson-Raphael-Hirsch-Schule. Ich hatte in der Schule natürlich Religionsunterricht, aber der hat mich nicht so sehr interessiert. Sprachen habe ich gern gehabt, aber ich war keine gute Schülerin. Ich hab nicht gerne gelernt. Obwohl mein Bruder Karl Hebräisch - Unterricht in Frankfurt gegeben hat, als er noch zu Hause war, habe ich kein Hebräisch gelernt.

Mittags um eins kam ich immer nach Hause. Das Mädchen hat dann das Essen serviert, und wir haben alle zusammen Mittag gegessen. Nach dem Mittagessen hat sich meine Mutter ein bisschen hingelegt, oder sie hat neben mir gesessen und mir bei den Schularbeiten geholfen.

Unten auf der Straße habe ich dann mit meinen Freundinnen zum Beispiel Hickelkreis gespielt. Da hat man mit Kreide bestimmte Formen auf die Strasse gemalt und ist mit einem Bein von einem Kästchen ins andere gehüpft. Ich bin viel mit dem Fahrrad gefahren.

Ich hatte ein schönes Fahrrad von meinen Eltern geschenkt bekommen, das war mein Rolls Royce. Ich weiß nicht mehr, wie alt ich war, als ich es bekommen habe. Alle haben zu dieser Zeit Fahrräder gehabt. Zur Schule bin ich nicht mit dem Fahrrad gefahren, da bin ich gelaufen. Die Schule war ungefähr zwanzig Minuten zu Fuß entfernt. Nachmittags bin ich dann mit meinen Freundinnen mit dem Fahrrad gefahren.

Früher war man anders angezogen. Ich war immer sehr gut angezogen, mit Mantel und Hut. Ich ging auch in die Tanzstunde. Für meinen ersten Tanzstundenball bekam ich ein wunderschönes Ballkleid aus hellblauem Taft. Das wurde extra für mich angefertigt. Es gibt Fotos, die hat mein Bruder fotografiert, da sitze ich mit dem Ballkleid im Herrenzimmer.

Meine Brüder und später auch ich waren in der zionistischen Jugendbewegung ‚Blau-Weiß'.

Diese Jugendbewegung war einer der zionistischen Bünde und damals sehr bekannt. Wir sind nicht in ein Café gegangen, wir sind nicht Essen gegangen, das haben wir nicht gemacht. Wir sind gewandert und haben gesungen und viel über Israel gesprochen.

Mein Leben war nie langweilig, weil wir immer zusammen waren. Wir sind mit den Fahrrädern in den Frankfurter Stadtwald gefahren, und wir waren zusammen in Pfingstlagern, Sommer- und Winterlagern. Ich besitze noch Fotos aus dieser Zeit.

Mehrere Male in der Woche haben wir uns getroffen, auch als Hitler schon an der Macht war. 1933 waren wir im Pfingstlager in Dörnigheim, das liegt am rechten Mainufer, ganz in der Nähe von Frankfurt Wir haben in Zelten oder Jugendherbergen gewohnt und am offenen Feuer gekocht. Wir sind Schwimmen gegangen und viel gewandert. Im Sommerlager waren wir in der Schweiz. Diese Lager waren immer sehr schön. Ich weiß nicht mehr genau, wie lange wir immer zusammen waren, aber sicher nie länger als eine Woche. Eine meiner damaligen Freundinnen habe ich auch hier noch getroffen, sie lebte in Israel in einem Kibbutz 9. Ich hab manchmal mit ihr gesprochen. Ach Gott, das ist so lange her.

Mein Bruder Paul war ein sehr gut aussehender Mann. Er hat Pfeife geraucht, das war modern damals. Er ist sehr früh nach Holland gegangen. Er war mit der Schule nach zehn Jahren fertig, was er dann gemacht hat, weiß ich nicht. In Holland hatten wir einen Onkel, das war ein Vetter meines Großvaters.

Er hieß Karl Rapp. Dieser Vetter meines Großvaters hatte in Delft eine Farben Fabrik. Sie ist gut gegangen, und Paul ist nach Hitlers Machtantritt zu ihm nach Delft gegangen und hat bei ihm das Kaufmännische gelernt.

Wir waren oft alle zusammen in Holland, meine Eltern, mein Großvater und ich. Manchmal bin ich auch nur mit meinem Großvater allein gefahren. Wir waren in Delft bei meinem Bruder, in Den Haag und in Katwijk an der Nordsee. Wir haben dort Urlaub gemacht, meinen Bruder besucht und den Verwandten meines Großvaters mit seiner Familie.

Wir waren immer längere Zeit in Holland. Ich denke, es waren immer zwei bis drei Wochen, zehn Tage aber wenigstens. 1933 waren für mich noch Schulferien. Da war ich mit meinem Großvater und der Tante Flora, das war eine Nichte meines Großvaters, die ihm den Haushalt geführt hat, in Holland. Und 1934 haben wir bei meinem Bruder gewohnt, da haben wir ein Zimmer in seiner Wohnung bekommen.

Paul hatte in Delft eine primitive Wohnung, ich finde, damals war alles primitiv.

• Während des Krieges

Paul hatte in Holland eine Freundin, Regina Fränkel hieß sie. Sie war auch aus Frankfurt. Ich war mit ihr in Frankfurt befreundet, und auch unsere Eltern waren miteinander befreundet. Nachdem Paul das Kaufmännische gelernt hatte, hat ihn die Familie Fränkel in den Knopfhandel ‚Butonia', Handel und Produktion von Knöpfen, genommen.

Die ganze Familie war sehr zeitig aus Frankfurt weggegangen. Damals glaubte man, man sei in Holland sicher. Als die Deutschen nach Holland kamen, wurde es sehr gefährlich. Es war eine schreckliche Zeit.

Der Familie Fränkel gelang die Flucht nach England, und mein Bruder und seine Freundin Regina hatten Einreisevisa für Kuba erhalten. Mein Bruder kannte jemanden in der Schweiz, der hat ihnen 1940, als die Deutschen schon Holland besetzt hatten, die Einreise nach Kuba besorgt. Sonst hätten sie nicht mehr rechzeitig aus Holland flüchten können.

Auf der Flucht nach Kuba hat Regina einen anderen Mann kennengelernt, mit dem sie dann nach Amerika gegangen ist. Mein Bruder ist allein weiter nach Kuba geflüchtet. Es war eine sehr schwere Zeit für ihn auf Kuba, denn Kuba war sehr primitiv, und das Leben war hart. Aber mein Bruder war noch jung, und er war glücklich, dass er gerettet war. Damals hat man alles in Kauf genommen, nur um weg zu sein. Kontakt zur Familie gab es in dieser Zeit kaum, das war sehr schwer möglich.

Von Kuba ist Paul nach Amerika gegangen. In Amerika ging er zum holländischen Militär, erhielt dadurch die holländische Staatsbürgerschaft und ging nach Kriegsende zurück nach Holland. Dort hat er gelebt und wieder im Knopfhandel der Familie Fränkel, diesmal war es aber mit dem Sohn, gearbeitet.

Später hat er den Knopfhandel übernommen, der sehr gut ging. Paul war zweimal verheiratet. Mit seiner zweiten Frau Jetti hatte er drei Kinder: Gidon, Michael und Margalit. Seine Frau war sehr schön, die Mutter war Holländerin, der Vater Indonesier.

Mein Mann und ich haben sie später oft in Holland besucht, das erste Mal waren wir 1958 bei ihnen in Amsterdam. Das war auch unsere erste Auslandsreise von Israel aus. Mein Bruder starb am 9. Februar 1974. Seine Frau und seine Kinder leben noch heute in Holland.

Karl Rapp, der Vetter meines Großvaters, wurde im Holocaust ermordet.

Mein Bruder Karl war ein glühender Zionist 10. 1933 war er mit dem Studium bereits fertig, er hatte sogar noch sein praktisches Jahr im Virchow-Krankenhaus in Berlin gemacht. Er war Praktischer Arzt, hat später aber nur noch wissenschaftlich gearbeitet.

Nach dem praktischen Jahr verließ Karl Deutschland und ging nach Palästina. Meine Eltern waren damit einverstanden, sie waren modern. Es war nicht so leicht damals, man brauchte ein Zertifikat von den Engländern, denn Palästina stand unter englischem Mandat.

Karl hatte bereits gesehen, was in Deutschland passieren kann und hat meinen Eltern aus Palästina ständig geschrieben: ihr müsst kommen, ihr müsst kommen! In Palästina angekommen, ging er nach Jerusalem. Er hatte damals eine Freundin aus Frankfurt, mit der er zusammen in der zionistischen Jugendbewegung war, die hat er dann geheiratet.

Irene war zuerst im Kibbutz, nachher haben sie geheiratet und haben in Jerusalem gelebt. Er ist immer in Jerusalem geblieben und hat dort an der Universität gearbeitet, seinen Doktor in Ernährungswissenschaften gemacht und war Professor. Karl hat nur aus Lesen und Arbeiten bestanden.

Mein Bruder hat als Professor an der Hebrew University of Jerusalem unterrichtet und 250 wissenschaftliche Arbeiten und Lehrbücher über Ernährungswissenschaften geschrieben. Wenn er uns in späteren Jahren in Tel Aviv, Ramat Gan oder Ramat Chen besucht hat, kam er immer mit einem Buch unterm Arm in die Wohnung:

Shalom, wie geht's, und schon saß er im Sessel und hat gelesen. Im Alter hat er sich dann geändert, weil er nicht mehr gut sehen und dadurch nicht mehr lesen konnte. Da war er dann sehr interessiert am Unterhalten. Karl hatte drei Kinder, zwei Söhne, David und Amnon und eine Tochter Ruth. Ruth lebt nicht mehr. Sie ist bei einem Autounfall ums Leben gekommen. Das ist sicher schon zwanzig Jahre her. Sie und ihr Mann waren auf einer Tour durch Amerika, da ist das passiert.

Karl starb am 15. Oktober 2002 in Jerusalem.

Meinen Mann habe ich bereits 1933 in der zionistischen Jugendbewegung ‚Blau-Weiß' kennengelernt. Martin, jüdisch Moshe, Goldmann hieß er. Er war damals 20 Jahre alt, ich war 1933 gerade 16 Jahre alt. Moshe kam aus Dessau. Seine Mutter Helene war aus Wien, glaube ich, sein Vater Adolf Goldmann kam aus einer ostjüdischen Familie in Polen.

Er hatte keine formelle Ausbildung, zum Beispiel, jeden Brief an uns hat meine Schwiegermutter geschrieben. Nur sie hat geschrieben. Und alles, was schriftlich zu erledigen war, hat sie gemacht. Sie waren religiös, aber traditionell. Sie haben die Feiertage gehalten und waren koscher.

Mein Schwiegervater war als 19jähriger Junge aus einer polnischen Kleinstadt nach Deutschland gekommen. Er hatte nichts besessen. Im Laufe der Jahre hatte er eine sehr große Lederwarenfabrik, ein Haus und ein Auto mit einem Chauffeur.

Er hatte sogar seine Produkte vor dem Krieg auf der Leipziger Messe ausgestellt und seine ‚Bist du klug und auf der Höh', trag' dein Geld im Portemonnaie' oder ‚wer spart und stets auf Ordnung hält, bewahrt im Portemonnaie sein Geld' das waren zwei der Slogans für seine Produkte. Lotte, die älteste Tochter, hat in der Fabrik ihres Vaters mitgearbeitet.

Mein Schwiegervater war auch ein begeisterter Zionist. Zum 17. Zionistenkongress, der war 1931 in Basel, ist mein Schwiegervater mit Moshe und Moshes Schwester Lotte gefahren.

Sie kamen dort an, und mein Schwiegervater wurde gefragt: Herr Goldmann, haben Sie eine Einladung? Natürlich hatte er keine Einladung. Da hat er gesagt: mein Name ist Goldmann, ich möchte bitte mit meinen zwei Kindern hier reingehen.

Man hat gesagt, dass sie ohne Einladung nicht rein kommen. Also ist mein Schwiegervater zu einem Platz gegangen, hat Arbeitskleidung und Besen vom Reinigungspersonal genommen, alle drei haben die Arbeitskleidung angezogen, jeder hat einen Besen in die Hand genommen, und so sind sie rein gekommen und hatten sogar sehr gute Plätze.

Moshe war also aus gutem Hause, aber aus einem ostjüdischen. Und mein Vater war sehr westjüdisch. Das waren damals große Unterschiede. Die Westjuden waren gegen die Ostjuden. Die waren ihnen nicht fein genug, obwohl die Familie es sehr weit gebracht hatte, weiter als wir. Aber ein Ostjude ist ein Ostjude geblieben.

Der Bruder meines Schwiegervaters war in Dessau Inhaber eines Pelzhauses. Ihm und seiner Frau Jenny und den Kindern Arnold, Marianne und Bernhard gelang 1939 die Flucht nach Australien.

Es gab eine Gegend in Frankfurt, das war Ostende, der östliche Teil von Frankfurt. Da wohnten viele arme Juden. Die Besseren, die Assimilierteren, haben mehr im Westen gewohnt. An eine Sache denke ich gerade. Die Jeckes [Anm.: Ausdruck für dt. Juden] haben sehr abseits von den Nicht-Jeckes gelebt, von den Juden, die aus dem Osten gekommen sind.

Ich hatte in der Schule in meiner Klasse eine Freundin, die hieß Sonja. Mehr weiß ich schon nicht mehr. Wir waren befreundet, und ich war zum Geburtstag zu ihr eingeladen. Und da sagte meine Mutter: kann man das Kind dahin gehen lassen? Ich erzähle das, weil das typisch für diese Zeit war. Sonja war aus einer ostjüdischen Familie. So war das damals.

Moshe war bereits in Deutschland geboren. Er hatte in der Nähe von Frankfurt gerben gelernt, weil sein Vater wollte, dass auch er in der Fabrik mitarbeitet. Das war dann vollkommen unnötig, hier in Israel konnte er gar nichts damit anfangen.

1934 ist Moshe nach Palästina gegangen. Er hat mich zwischen 1933 und 1934 oft besucht. Aber die meiste Zeit waren wir im Bund zusammen. Nach unseren Treffen im Bund hat er mich immer nach Hause gebracht, und dann haben wir so lange unten auf der Straße vor dem Haus gestanden, dass meine Mutter immer vom Badezimmer raus aus dem Fenster rief: Erna, komm jetzt nach Hause. Ich weiß nicht, ob sie damit einverstanden war, dass ich einen Freund hatte, aber es kam nie zur Diskussion.

Moshe war auch ein paar Mal bei uns zu Hause. In diesem Jahr hat er mir oft geschrieben, wenn er nicht in Frankfurt war. Auf einer Postkarte, aus Dessau, steht:

Liebe Erna, für Post brauche ich mich nicht zu bedanken, da ich keine erhalten habe. Vor allen Dingen möchte ich dir einen recht guten Seder wünschen. Frag ‚ma nischtane...'[Anm: ma nischtanen haLeila hase ist ein Gebet zu Pessach aus der Haggada 11, das vom jüngsten Mitglied der Familie gesagt wird.

Es bedeutet: worin unterscheidet sich diese Nacht von allen anderen Nächten?'] und iss' nicht zuviel Mazzeklösschen 12.

Gestern bin ich aus Berlin zurück gekommen. Fast alle Bekannten habe ich gesprochen, Schattner, Sereni, Liebenstein, Schollnik, Georg, etc. etc. Sereni ist gestern zum Seder nach Rom gefahren. Von dort ist er nach Eretz 13 gefahren. Drei Wochen im Land bleiben und zurück kommen.

Am Abend war ich im Theater ‚Hundert Tage von Mussolini'. Fouché, Gustav Gründgens; Napoleon, Werner Kraus. Es ist die Darstellung der 100tägigen Regierungszeit Napoleons nach seiner Verbannung. Fabelhaft war es. Die Schauspieler Gründgens, Kraus waren ganz ausgezeichnet.

Nach dem ich so lange nicht im Theater war, war eine solche Aufführung wieder einmal ein Genuss. Im wahrsten Sinne des Wortes. Also, lass bald etwas von dir hören. Bis Montag bin ich noch in Dessau. Meinen Gruß, Ich küsse dich,
Moshe.

Dessau 29. 3. 34

Moshe hat mir auch eine Karte mit Hakenkreuz aus Dessau geschrieben, da steht: Nationaler Feiertag 1934. Das war der 1. Mai 1934. Auf dem Stempel steht: Bekämpft die Arbeitsnot, kauft deutsche Waren.

Moshe hatte drei Schwestern. Eine Schwester hieß Jenny, eine Lotte und eine hieß Malli.

Jenny ist erst 1939 nach Palästina gekommen. Sie hat mit ihrem Mann Josef Wahl in Berlin gelebt. Ihr Sohn Hanania ist 1939 in Berlin geboren. Josef hat für die Jewish Agency gearbeitet. Er musste über Nacht verschwinden, weil man ihn gesucht hat. Die Nazis wollten ihn abholen.

Dann ist er über Nach nach Dessau zu den Schwiegereltern verschwunden. Und von dort aus ist er ziemlich schnell nach Palästina geflüchtet. Jenny ist alleine mit dem Baby in Berlin zurückgeblieben. Zum Glück hat sie es dann auch noch geschafft. Ich weiß noch genau, wie sie mit dem Baby Hanania auf dem Arm hier angekommen ist. Mein Mann und ich waren mit dem Autobus nach Haifa gefahren und haben sie abgeholt. Hanania ist jetzt einundsiebzig Jahre alt. Wir sind noch immer in Verbindung. Er wohnt nicht weit von hier.

Malli war die jüngste Schwester meines Mannes, sie war in meinem Alter. Sie hat in Palästina Robert Sommer geheiratet. Sie bekamen eine Tochter Ilana. Ilana ist auch bereits Pensionistin. Sie hat viele Jahre in einer Zahnarztpraxis gearbeitet.

Die Lotte, die Älteste, ist mit der Jugendaliah bereits 1936 nach Palästina gekommen. Sie war damals noch ohne Kind und mit Ludwig Ickelheimer verheiratet. Ludwig Ickelheimer war auch aus Dessau und dort ein sehr beliebter Kantor. In Israel hieß er dann Jehuda und hat für Keren Hajessod gearbeitet.

Ihr Sohn Ruben ist zur selben Zeit wie mein ältester Sohn Daniel geboren, das war 1940, also vor siebzig Jahren. Ruben wurde Sportlehrer und ist leider vor wenigen Jahren an Krebs gestorben. Morgen kommt seine Frau mich besuchen. Mit Lotte war ich sehr viel zusammen, wir waren wie Schwestern.

Wir haben jeden Tag stundenlang miteinander telefoniert. Morgens früh haben wir als erstes telefoniert. Ich muss immer dran denken. Es war wunderbar, dass ich mit der angeheirateten Familie so eng war und wir uns alle so gut verstanden haben. Alles haben wir zusammen gemacht.

Sie wohnten ganz in unserer Nähe, Ben Yehuda, Ecke Ben Gurion, damals hieß die Ben Gurion Keren Kajemet. Ganz nahe beieinander waren wir. Wir haben gemeinsam viele Ausflüge gemacht und Picknick. Wir hatten dann auch schon ein Auto. Ich bin nicht gefahren, aber mein Mann.

Mein Mann konnte nicht einen Tag ohne das Auto leben. Das war damals, zu der Zeit, eine große Anschaffung, so ein Auto. Es gab noch wenige Autos. Man konnte überall parken! Überall! Und die Kinder konnten auf der Straße spielen. Als wir nach Ramat Chen gezogen sind, da war die Straße vor uns auch nicht gepflastert. Und dort haben die Kinder gespielt und sind immer mit dreckigen Schuhen raufgekommen.

Frankfurt war mein zu Hause, aber im letzten Jahr, bevor ich nach Palästina ging, gab es schon die Umzüge der Nazis. Wir haben die Rollläden runtergelassen, weil wir Angst hatten. Ist das noch ein Leben?

Ich habe gelernt Schmuck zu machen. Das war kein typischer Beruf, den man in Palästina gebraucht hat. Aber dafür war ich begabt, und das hat meine Mutter gefördert.

Meine Mutter kannte jemanden, der so ein bisschen ein Künstler war, und der hat uns bekannt gemacht mit Kurt Jobst. Ich habe 1934 ein dreiviertel Jahr in seiner Edelmetallschmiede gelernt. Der Herr Jobst war ein richtiger Künstler, ich habe viel gelernt bei ihm.

Herr Jobst war kein Jude, aber er hatte damals nur jüdische Lehrlinge. Wir waren drei jüdische Mädchen, die bei ihm gelernt haben. Wir hatten alle drei eine enge Beziehung zu der Familie. Wir haben sogar 1934 ein Gartenfest bei ihnen gefeiert.

Wir haben 1935 auch eine Arbeit vom Gau Hessen-Nassau aus Emaille angefertigt, ich glaube, das war für die Stadt Frankfurt. Kurt Jobst und seine Frau waren wunderbare Menschen. Er wollte nicht in Nazideutschland leben und hat Deutschland verlassen.

Ich habe dann in Frankfurt an der Kunstgewerbeschule, ich glaube in der Mainzer Landstrasse, angefangen zu lernen. Eines Tages, es war an einem Nachmittag im Jahre 1935, haben wir uns gewundert, dass unsere Chefs uns keine Arbeit gegeben haben. Bevor wir nach Hause gingen, haben sie uns dann gesagt, dass wir morgen nicht wiederkommen dürfen, sie dürften keine Juden behalten.

Mein Vater hätte geglaubt, Hitler geht vorüber. Wie so viele deutsche Juden gedacht haben, Hitler geht schnell vorbei. Ach, furchtbar, wenn ich nur daran denke! Mein Großvater und mein Vater haben sich als deutsche Staatsbürger gefühlt: mir kann doch nichts passieren! Das war ihre Einstellung. Mein Großvater ist zum Beispiel immer im Main schwimmen gegangen. Da gab es ein Schwimmbad. Eines Tages stand da ein Schild ‚Zutritt für Juden verboten'. Und da sagte meine Mutter zu ihm:

Papa, du kannst da nicht mehr hingehen. Hast du nicht gesehen was da auf dem Schild steht, für Juden ist der Zutritt verboten.

Na, da meint man doch mich nicht damit, sagte mein Großvater zu meiner Mutter. Er konnte nicht verstehen, dass das auch für ihn gelten sollte. Ich kann mich noch genau an das Gespräch erinnern.

Ich habe meinen Vater schrecklich geliebt. Er starb 1935, weil er herzkrank war. Früher hat man noch so wenig gemacht. Heute ist die Behandlung vollkommen anders als vor sechzig Jahren.
Ich weiß noch, dass ich bei Tisch gesessen habe, nicht essen konnte und geweint habe. Und ein, zwei Jahre später habe ich gesagt: was für ein Glück, mein Vater ist zu Hause gestorben.

Meine Mutter, mein Großvater und ich waren dann allein, mein Vater war gestorben und meine Brüder waren beide weg. Wir hatten einen Hausmeister, der oben in der Dachwohnung gewohnt hat. Es ist typisch für die Zeit gewesen, was ich jetzt erzähle. Der Hausmeister hatte eine Tochter, sie war in meinem Alter.

Sie ging natürlich in eine christliche Schule, aber als wir Kinder waren, haben wir nachmittags oft vor dem Haus auf der Straße zusammen gespielt. Eines Tages, ich glaube es war 1935, sind wir uns auf der Straße begegnet. Sie guckte weg und grüßte mich nicht mehr. So war das. Das war die Erziehung der Nazijugend, aber ihre Eltern waren auch Nazis. Das hat mir damals sehr wehgetan. Komisch, daran denke ich noch sehr oft.

Meine Mutter hat dann beschlossen, dass auch wir weg müssen, auch weil mein Bruder immerzu schrieb: ihr müsst so schnell wie möglich kommen! Gott sei Dank war er bereits in Palästina, und Gott sei Dank hat er das geschrieben.

Da ich in der zionistischen Jugendbewegung Blau-Weiß war, wo wir Ausflüge machten und uns während unserer Zusammenkünfte viel über Palästina, die Kibbutzim [Anm.: Mrz. von Kibbutz] und andere Dinge in Palästina unterhielten, war es für mich selbstverständlich, dass wir nach Palästina gehen. Es war nicht nur selbstverständlich, es war das Ziel.

Durch meinen Bruder hat meine Mutter ein Zertifikat bekommen und ich dadurch, dass ich in die Bezalel-Schule, das ist die Akademie für Kunst und Kunsthandwerk in Jerusalem, gehen sollte. Es war uns klar, dass wir Deutschland für immer verlassen. Die Freundinnen und Freunde meiner Mutter waren zum größten Teil schon weg.

Nur wenige waren noch da. Es war alles in Auflösung zu der Zeit. Wir hatten keine Ahnung davon, was passieren wird in Deutschland. Wir haben den starken Antisemitismus erlebt, aber was noch passieren wird, haben wir nicht geahnt. Natürlich konnte niemand so etwas ahnen, obwohl Hitler Reden gehalten hat, in denen er so schrecklich gegen die Juden hetzte. In Frankfurt hingen Nazifahnen, ich habe sie überall gesehen. Da wird mir heute noch ganz schaurig, heute noch!

Ich war, bevor ich endgültig nach Palästina bin, im Sommer 1936 für drei Monate mit einem Touristenvisum zu Besuch in Palästina. Ich wollte meinen Freund Moshe besuchen, und ich habe mir gedacht, dass ich vielleicht gleich dort bleiben kann. Aber mein Visum wurde von den Engländern nach den drei Monaten nicht verlängert. So musste ich wieder zurück.

Mein Bruder hatte mich damals am Hafen in Haifa abgeholt. Die Reise von Haifa nach Jerusalem dauerte damals mit der Eisenbahn einen ganzen Tag. In unserem Abteil saßen Araber. Sie haben mir Feigen und anderes Obst angeboten. Ich wollte das nicht nehmen, aber mein Bruder hat gesagt, dass ich das nehmen muss, dass ich das nicht zurückweisen darf. Ich kannte vorher keine Araber, sie waren mir so fremd durch ihre Kleidung, aber sie waren sehr freundlich.

Ich weiß nicht mehr, was das Land für einen Eindruck auf mich gemacht hat. Ich habe gewusst, ich bin auf einem anderen Erdteil. Es gab keine Ähnlichkeit mit dem, was ich bisher kannte, aber darauf war ich vorbereitet. Mich hat die Vegetation nicht so wahnsinnig interessiert, mich hat das Leben in der Stadt interessiert.

Ich hatte meinen Bruder, ich hatte meinen Freund, mich hat nichts gestört, ich war jung, ich hatte keine Probleme. Ich habe bei meinem Bruder in Jerusalem gewohnt. Das Jerusalem damals hatte keinerlei Ähnlichkeit mit dem Jerusalem heute. Alles war primitiv. Mich hat das nicht erschüttert.

Ich war bei meinem Bruder und bei meinem zukünftigen Mann, und ich war zwanzig Jahre alt, da hat man keine Probleme. Wenn man schon älter ist, vierzig, fünfzig, ist eine Umstellung schwer. Aber mit zwanzig? Mein Bruder hatte eine Zwei-Zimmer-Wohnung.

Später hat meine Mutter mit in dieser Wohnung gewohnt, und ich habe dort gewohnt, solange ich nicht verheiratet war, und meine Schwägerin Irene, die schwanger mit dem ersten Kind war und teilweise der Vater meiner Schwägerin. Alle haben wir zuerst da gewohnt in den zwei Zimmern, und es ging. Es war nicht einmal schrecklich.

Meine Schwägerin hatte nur einen kleinen Kleiderschrank auf dem Korridor stehen, und da hab ich drei Kleider von mir reingehängt, die anderen habe ich im Koffer gelassen. So war das, aber es hat mich nicht unglücklich gemacht oder gestört. Zu der Zeit war meine Mutter aber noch in Frankfurt.

Moshe hatte noch keine Wohnung. Er hat bei einem Freund auf dem Land gewohnt und in der Landwirtschaft gearbeitet. Das war in dem Moschaw Pardess Hanna bei Hadera. Es hat mir gut gefallen in Palästina, aber ich musste wieder zurück nach Frankfurt.

Meine Mutter und ich haben dann angefangen unsere Sachen zu packen. Wir haben den Haushalt aufgelöst, zu dieser Zeit konnte man noch große Kisten mitnehmen. Ich besitze noch heute viele Sachen von meinem zu Hause in Frankfurt. Möbel haben wir nicht mitgenommen, aber kleinere Sachen.

Wir wollten auch Teppiche mitnehmen, aber da hat mein Bruder geschrieben: Teppiche bringt nicht mit, das braucht man hier nicht. Damals war alles so primitiv hier, Teppiche hat man sich erst später angeschafft. Aber ich habe immer bedauert, dass wir die Teppiche nicht mitgenommen hatten.

Meine Mutter hat zuerst ihr Zertifikat bekommen, meines kam ein bisschen später. Da das Zertifikat zu einem bestimmten Datum ausgenutzt werden musste, sonst wäre es verfallen, musste meine Mutter ohne mich fahren. Ich hatte dann in unserem Haus oben im Dach ein Zimmer.

Unsere Wohnung hatten wir schon aufgegeben. Zwei, drei Wochen waren es, die ich allein war. Ich weiß nicht mehr, wie ich mich damals gefühlt habe, und ich weiß auch nicht mehr, was ich da gemacht habe. Dann endlich habe ich mit der Post von der Jewish Agency die Verständigung bekommen, dass ich mein Zertifikat abholen kann. Einen Koffer mit Kleidern hatte ich noch, mehr nicht.

Zuerst fuhr ich mit dem Zug in die Schweiz. In Basel hatte ich eine Cousine, sie war etwas älter als ich und bereits verheiratet, und einen Vetter. Die gingen dann etwas später nach Amerika. Bei denen habe ich ein paar Tage gewohnt, dann bin ich weiter nach Italien gefahren und in Italien bin ich aufs Schiff gegangen.

Das Schiff nach Haifa war dieses Mal voll mit Menschen. Ich fahre ungern auf dem Schiff, es ist wackelig, und da werde ich seekrank. Ich hatte eine Kabine mit zwei, drei Mädchen zusammen, glaube ich.

Als ich endgültig ankam, hat mich wieder mein Bruder abgeholt. Meine Mama war in Jerusalem. Auch Moshe war nicht am Hafen in Haifa, aber am nächsten Tag haben wir uns gesehen. Ich bin mit dem Scherut [Sammeltaxi] am nächsten Tag zu ihm gefahren. Moshe hatte ein Zimmer gemietet bei einer jeckischen Familie. Und wie ich da hinkam, hatte die Familie für ihn im Wohnzimmer ein Bett vorbereitet, damit wir nicht zusammen schlafen.

Ich habe Frankfurt im Sommer 1937 für immer verlassen und in der Yarkon-Straße in Tel Aviv in einem kleinen Hotel im Garten am 24. Dezember 1937 geheiratet. Das Hotel gibt's nicht mehr. Es war eine kleine Hochzeit mit der Familie, meine Mutter, mein Bruder Karl, seine Frau Irene, der Vater von der Schwägerin, eine Tante und mein Schwiegervater, die Schwester meiner Schwiegermutter, Lotte, die Schwester meines Mannes mit ihrem Mann Jehuda Ickelheimer, Ickel haben wir ihn immer genannt und Freunden aus der Jugendbewegung, die auch nach Palästina geflüchtet waren.

Mein Schwiegervater war aus Dessau zur Hochzeit nach Tel Aviv gekommen, und nach der Hochzeit, als er wieder zurück wollte, haben mein Mann und Ickel zu ihm gesagt: du fährst nicht zurück! Er ist dann aber doch gefahren. Aber nicht nach Deutschland, sondern nur in die Tschechoslowakei.

Von dort hat er meine Schwiegermutter angerufen und gesagt, sie soll alles stehn und liegen lassen und sofort kommen. Meine Schwiegermutter hat in aller Eile liquidiert was sie konnte und ist schnell, schnell weg. Und sie sind nie wieder zurück nach Deutschland gefahren.

Was ich ja heute immer noch bewundere, dass wir alle zusammen hier waren und niemand mehr in Deutschland war. Dass die Familie so zusammen geblieben ist, das gibt es so selten, und ich bin ja Gott sei Dank auch zeitig weg, aber es ist mir noch so nah, diese ganze Situation von damals, als wäre es gestern gewesen. Es ist jetzt, je älter ich werde, wieder so nah, es wird immer schlimmer.

Mein Schwiegervater hatte nicht mehr die Kraft, sich etwas Neues aufzubauen. Er hatte aber noch die Gelegenheit, durch jüdische Organisationen ein bisschen Geld aus Deutschland hier her zu transferieren. Er hat dann mit einem ägyptischen Juden zusammen in Petach Tikwa ein großes Haus gekauft, und mein Schwiegervater hat die Wohnungen verwaltet.

Es ging meinen Schwiegereltern nicht sehr gut, bis dann die Wiedergutmachungen in den 1950er/1960er Jahren aus Deutschland begonnen haben. Da hat er dann ein bisschen Geld bekommen. Für seine große Fabrik, die er zurücklassen musste, hat er nicht viel, aber wenigstens ein bisschen Geld bekommen.

Dann ging es besser. 1964 haben meine Schwiegereltern ihre diamantene Hochzeit, das sind 60 Jahre, gefeiert. Das war ein großes Fest. Mein Schwiegervater starb 1965 in Tel Aviv, er wurde 85 Jahre alt.

1937 gab es in Tel Aviv schon alles, Straßen, Kinos, Cafés. Wir haben mit alten Freunden gesessen, haben uns unterhalten und Kaffee getrunken. Meine Schwägerin wohnte auf der Ben Yehuda Strasse, und wir haben Keren Kajemet/Ecke Emile Zola gewohnt. Die Keren Kajemet ist heute die Ben Gurion.

Wir hatten dort eine sehr schöne Wohnung. Morgens sind wir die Ben Yehuda hinunter gegangen, und wir sind alle fünf Minuten stehen geblieben ... oh, hallo, wann bist du gekommen, wie lange bist du schon hier? Mir ging es sehr gut. Man konnte wunderbar in kurzen Hosen zum Meer gehen und die vielen Bekannten, die man getroffen hat... Die ganze Ben Yehuda hat Deutsch gesprochen.

Also, wenn ich jetzt zurück denke, es war so irrsinnig primitiv. Wir haben geheiratet, da hatte ich keinen elektrischen Eisschrank. Nur so einen Eisschrank, wo man Eis geholt und reingelegt hat. Und man hatte kein Gas zum Kochen, man musste auf einem Primus kochen. Aber das war für mich alles selbstverständlich, ich hab mich hineingefügt, und ich wusste, es gibt nichts anderes mehr.

Mein Mann hatte zuerst ein kleines Transportunternehmen. Viel Geld hatten wir nicht, aber irgendwie ging es. Dann kam der Weltkrieg, und mein Mann ging zum englischen Militär. Er war aber nicht in Europa, er ist hier geblieben in der Gegend, als Chauffeur.

Mein Sohn Daniel wurde am 2. Juni 1940 geboren, gleich am Anfang des Krieges, und da ist auch Tel Aviv manchmal bombardiert worden. Wir haben im dritten Stock gewohnt, und da wollte ich nicht immer, wenn Alarm war, runter laufen. Und dann sind wir nach Petach Tikwa gezogen, wo meine Schwiegereltern das große Mietshaus hatten. Das war damals auch furchtbar primitiv, aber was sollte ich machen?

Viele Leute hatten große Probleme. Aber irgendwie hat man sein Leben meistern können.

Für meine Mutter war es sehr schwer. Mein Bruder aus Holland hat ihr regelmäßig Geld geschickt, und ich glaube, davon hat sie gelebt. Heute muss ich lachen: meine Mutter war eine Hausfrau wie ich eine Seiltänzerin bin. Sie hatte keine Ahnung, weil sie zu Hause in Frankfurt nie etwas angerührt hatte. Und dann war ein Mann in Ramat Gan, dem war die Frau gestorben, und der Mann ist alleine geblieben.

Er war ein wohlhabender Mann, und er wollte eine Haushälterin haben, er wollte, dass jemand zu Hause ist. Wir hatten Verwandte hier, das waren sehr wohlhabende Leute, die haben das gemanagt für meine Mutter. Meine Mutter und der Mann haben sich dann befreundet, aber als meine Mutter krank wurde, sie hatte Krebs, ist sie ausgezogen.

Aber ein paar Jahre war sie dort. Dann ist sie wieder nach Jerusalem gezogen und hat bei einer Familie in Rachavia, das ist ein Bezirk in Jerusalem, ein Zimmer gemietet. In Rachavia haben hauptsächlich Jeckes gewohnt, die alle Deutsch gesprochen haben. Meine Mutter hatte eine sehr gute Natur, aber wenn ich so darüber nachdenke, war das doch alles sehr schwer für sie. Sie hat aber nie über etwas geklagt. Meine Mutter starb 1948 in Jerusalem.

Als Ben Gurion den Staat Israel im Mai 1948 verkündete, anschließend war Krieg, hat mein Mann den Dani genommen, da war er acht Jahre alt, der Rafi war noch nicht auf der Welt und ist mit ihm von Petach Tikwa nach Tel Aviv gefahren. Da war ja ein Rummel natürlich, und an dem Hauptplatz und der Stadtverwaltung war Versammlung.

Das war sehr aufregend für mich, für das ganze Volk. Darauf hatten wir schon lange gewartet, dass die Engländer rausgehen und wir selbstständig werden. Bis dahin war doch englisches Mandat. Von dem Tag an war es Israel, weil das unser Land war.

Von dem Moment an konnten die Juden legal einwandern. Und dann begann sofort der Krieg. Auch in diesem Krieg ist mein Mann für einen Offizier Chauffeur gewesen. Er ist damals in seinem eigenen Auto gefahren, der Staat hatte noch kein Geld, irgendetwas anzuschaffen.

Viel später waren auch meine Söhne dabei. Es kamen viele Kriege, aber richtig im Krieg waren sie Gott sei Dank nie, nur im Militärdienst.

• Nach dem Krieg

Dann haben wir ungefähr zehn Jahre in Petach Tikwa gewohnt. Ich habe Schmuck hergestellt und an einen WIZO Laden in Tel Aviv verkauft. Ich hatte einen Tisch und eine kleine Maschine, was man halt so braucht, um Schmuck herzustellen. Meine Schwiegermutter hat sich damals sehr viel um Dani gekümmert. Das waren die ersten zehn Jahre.

Dann sind wir nach Ramat Gan gezogen, und da ist 1951 unser Sohn Rafael geboren. Rafi war ein ganz anderer Typ als Dani. Dani war zuerst blond, dann wurde er dunkler. Rafi ist ein heller Typ. Beide Kinder waren sehr goldig. Aber der Altersunterschied von elf Jahre war schon sehr groß.

In Ramat Gan haben wir auch ungefähr zehn Jahre gewohnt. Ungefähr 1963 sind wir nach Ramat Chen gezogen, da haben wir uns ein Haus gebaut. Vierzig Jahre habe ich in dem Haus gelebt. Das Haus hatte einen sehr, sehr großen Garten. Als wir nach Ramat Chen gezogen sind und wir diesen großen Garten hatten, habe ich aufgehört Schmuck zu machen. Wenn man Haus und Garten hat, will man viele Freunde einladen, da hatte ich keine Zeit mehr.

Mein Mann hatte dann ein gut gehendes Unternehmen. Angefangen hat er mit Gummi. Es gab den Kibbutz haOgen, der hat Plastikfolien fabriziert. Das war der Beginn von Plastik. Mein Mann hat die Plastikfolien gekauft und dann verkauft für Vorhänge und Tischdecken und solche Sachen.

Das ging sehr gut! Dann haben wir auch importiert aus Deutschland. Das Geschäft ging gut. Mein Mann war so ziemlich der erste, der damit angefangen hat. Dann hat mein Mann auch eine Fabrik aufgebaut, in der Plastik hergestellt wurde. Mein Sohn Daniel wollte nach der Schule in der Plastikfabrik meines Mannes arbeiten.

Mein Mann wollte das auch so. Das hat Dani auch getan, aber nicht sehr erfolgreich. Es war ein kleines Unternehmen, das mein Mann mit jemand zusammen gegründet hatte. In der Fabrik wurde Plastik hergestellt und verkauft. Dabei war der Daniel technisch so begabt und hätte was richtig Technisches lernen müssen. Aber er war nicht zum Lernen bereit, er wollte lieber in die Fabrik meines Mannes.

1964 hat Dani geheiratet, das war zu der Zeit, als wir nach Ramat Chen gezogen sind. Seine Frau Pnina war Lehrerin. Ihr Vater war schon hier geboren, ich glaube ganze Generationen hatten schon hier gelebt. Pninas Mutter war in Ägypten geboren. Das waren sehr nette Leute.

Mein Mann war ein sehr aktiver Mensch. Mein Mann liebte Kulturveranstaltungen. Konzerte hat er noch lieber gehabt, denn er war auch sehr musikalisch. Er starb 1967 an Herzversagen. So oft muss ich daran denken, es ist überhaupt nicht mehr zu verstehen, er hatte einen Herzanfall und man hat ihn ins Tel Haschomer Hospital gebracht.

Dort hat er gelegen und man hat nichts gemacht. Es ist mir unbegreiflich, nichts gemacht hat man. Ich bin schon sehr lange allein, ewig. Ich war damals 49 Jahre alt, jetzt bin ich 92 Jahre alt. Ich darf gar nicht daran denken.

Mein Sohn und seine Frau haben zwei Kinder bekommen. Ihr Sohn Moshe ist nach meinem Mann genannt. Er ist 43 Jahre alt, die Tochter Joni ist auch schon vierzig. Moshe ist genau am ersten Todestag meines Mannes geboren, und da haben Pninas Eltern Wert darauf gelegt, dass er so heißt wie mein Mann hieß.

Ich hab mich nicht reingemischt, das sollten sie entscheiden, aber natürlich hat es mir gefallen. Moshe und Joni haben auch schon Kinder. Alle sind in Israel, und ich habe auch Kontakt zu ihnen. Mein Sohn Dani starb 1990 bei einem Autounfall zwischen Eilat und Te Aviv.

Rafi ist nach der Schule sofort ins Geschäft meines Mannes eingestiegen, auch er wollte nichts anderes machen. Wir haben das Geschäft auch heute noch, aber es geht nicht mehr gut. Es hat sich sehr viel verändert. Es gibt sehr viel Konkurrenz, alles wird in China gekauft, alles ist billig.

Rafi ist heute 59 Jahre alt. Er wohnt mit seiner Frau Hannah, die Lehrerin für jüdische Geschichte war und deren Eltern aus Russland nach Palästina als Zionisten einwanderten, seiner Tochter Odet und seinem Sohn Adam nicht weit von hier.

Ich lebe hier im Altersheim in Ramat Chen seit 2003, da war der 2. Irakkrieg. Da wollte ich nicht allein zu Haus bleiben, denn es war sehr unangenehm für mich allein zu Hause zu sein. Und so habe ich mir hier ein Zimmer gemietet in dieser Zeit. Ich habe gedacht, wenn es los geht, will ich hier sein und nicht allein.

Und dann habe ich diese Wohnung, in der ich seither lebe, gesehen und bin hier geblieben. Es ist ein sehr schönes Altersheim, dieses Haus ist wirklich wunderschön. Mein Sohn Rafi wohnt wenige Minuten entfernt, und er besucht mich hier im Altersheim regelmäßig.

Unsere Freunde in Israel waren alle aus Deutschland. Unsere Umgangssprache war Deutsch, und meine Umgangssprache ist Deutsch geblieben. Hebräisch sprechen kann ich sehr gut, aber lesen und schreiben ist sehr schwierig für mich. Mit den Schwiegertöchtern und Enkelkindern spreche ich Hebräisch, aber mit meinem Sohn Rafi spreche ich immer Deutsch. Aber nur, wenn wir allein sind. Sonst verstehen die anderen nichts, und das wäre unhöflich.

Meinen Söhnen habe ich nicht viel über meine Geschichte erzählt, und es hat sie nur soweit interessiert, wie sie mal darüber gelesen oder gehört haben. Ich hab ja persönlich nichts erlebt, aber es gab in meiner Familie auch Menschen, die umgekommen sind. Aber Eltern und Geschwister, die von meinem Mann und die von uns, waren alle zusammen. Die engsten Verwandten haben es geschafft.

Meine Söhne sind mit der Schule nach Polen, ins KZ Auschwitz, gefahren. Auch mein Enkelsohn war jetzt dort. Das ist für die jungen Leute nicht so, wie für uns. Obwohl ich es nicht direkt erlebt habe, ist es so, als erlebe ich das Grauen und Morden noch immer.

Mein neunzigster Geburtstag wurde in Jaffa gefeiert. Da hatte der Rafi ein sehr schönes Restaurant ausgesucht. Es war an diesem Abend nur für uns und sehr schön geschmückt. Es war eine wunderbare Feier und vor allem auch deshalb, weil meine zwei Neffen und meine Nichte aus Holland, die Kinder meines Bruders Paul, überraschender Weise gekommen sind.

Ich bin keine Politikerin, aber die Situation mit den Palästinensern sehe ich als ziemlich aussichtslos. Es geht jetzt schon so lange. Es gibt keine Lösungen. Aber wie hat Ben Gurion gesagt: wer nicht an Wunder glaubt, der ist kein Realist. Aber die Zeiten verändern sich, auch zu Ben Gurions Zeiten war alles anders. Da waren die Palästinenser nicht so stark wie heute.

Ich weiß nicht, ob man Fehler gemacht hat zu Beginn. Viele sagen, es war verkehrt, dass wir soviel arabische Gebiete besetzt haben. Aber ich bin unpolitisch und sage nur, was ich höre, und ich weiß gar nicht, ob es meine Meinung ist.

Außerdem ist es schwer, zwanzig Jahre oder vierzig Jahre später zu sagen, was gewesen wäre, wenn... Eins ist aber hier wirklich ein Wunder. Das Land hat es so schwer, es gab so viele Kriege und es wurde so oft angegriffen. Und es entwickelt sich trotzdem. Immer!

• Glossar:

1 Koscher [hebr.: rein, tauglich]: den jüdischen Speisegesetzen entsprechend.

2 Schabbat [hebr.: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen.
Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

3 Gurs: französische Ortschaft am Rande der Pyrenäen, rund 75 Kilometer von der spanischen Grenze entfernt. Während der deutschen Besetzung Frankreichs im Zweiten Weltkrieg wurde in Gurs ein Internierungslager für deutsche Staatsbürger, Bürger anderer Staaten und Juden eingerichtet. Im Lager waren bis zu 30.000 Menschen interniert. 1942 und 1943 wurden aus Gurs 6.000 Menschen in Vernichtungslager in Polen deportiert.

4 Majdanek: Das KZ-Majdanek - eigentlich KZ Lublin - war das erste Konzentrationslager der IKL [Inspektion der Konzentrationslager - war die zentrale Verwaltungs- und Führungsbehörde für die nationalsozialistischen Konzentrationslager] im Generalgouvernement. Es lag im Osten Polens in einem Vorort Lublins. Neben Auschwitz-Birkenau war Majdanek das einzige KZ der IKL, das auch als Vernichtungslager genutzt wurde.

5 Bergen-Belsen: Das Konzentrationslager Bergen-Belsen war ein nationalsozialistisches deutsches KZ bei Bergen im Kreis Celle [Provinz Hannover, heute Niedersachsen]. Es wurde nach dem Bergener Ortsteil Belsen benannt. Seit Ende 1944 trafen zahlreiche ‚Evakuierungstransporte' mit Häftlingen aus vielen Konzentrations- und Außenlagern in Bergen-Belsen ein.

Es kam zum Massensterben von mehr als 50.000 kranken, erschöpften und verhungernden Menschen. Die britischen Befreier fanden zahlreiche unbestattete Leichen und zum Skelett abgemagerte, todkranke Menschen vor.

6 Chanukka [hebr.: Weihe]: Das achttägige Chanukkafest erinnert an die Wiedereinweihung des Tempels in Jerusalem im Jahr 164 v. Chr. nach dem erfolgreichen Makkabäeraufstand gegen hellenisierte Juden und mazedonische Syrer. Die Makkabäer siegten und führten den jüdischen Tempeldienst wieder ein.
Laut der Überlieferung fand sich Öl für nur einen Tag; durch ein Wunder hat das Licht jedoch acht Tage gebrannt, bis neues geweihtes Öl hergestellt worden war.

7 Jom Kippur: der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum.
Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

8 Seder [hebr.: Ordnung]: wird als Kurzbezeichnung für den Sederabend verwendet. Der Sederabend ist der Auftakt des Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie (oder der Gemeinde) des Auszugs aus Ägypten gedacht.

9 Kibbutz [Pl.: Kibbutzim]: landwirtschaftliche Kollektivsiedlung in Palästina, bzw. Israel, die auf genossenschaftlichem Eigentum und gemeinschaftlicher Arbeit beruht.

10 Zionismus: Der Zionismus ist eine während der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts entstandene jüdische National-Bewegung, die sich für die Entstehung eines eigenen jüdischen Staates in Palästina einsetzte. Der Begriff wurde 1890 von dem jüdischen Wiener Journalisten Nathan Birnbaum geprägt.

Der Beginn des modernen Zionismus wird oft auf Theodor Herzls Werk ,Der Judenstaat' [1897] festgelegt. Bis zur Schoah während des 2. Weltkriegs war der Zionismus nur eine kleine Strömung innerhalb des Judentums.

11 Hagadah od.Haggadah od. Haggada [hebr: ‚Verkündung/Erzählung‘]:Büchlein, das am Sederabend beim Festmahl mit der Familie gemeinsam gelesen und gesungen wird. Das Buch beschreibt das Exil in Ägypten und den Auszug in die Freiheit.

12 Mazze (hebr. מצה‎, matzá; dt. Matze; Plural hebr. מצות‎, matzót; dt. Matzen - auch jiddisch מצה‎, mátze; dt. Matze; Plural jiddisch מצות‎, mátzes; dt. Matzen), auch ungesäuertes Brot genannt, ist ein dünner Brotfladen, der während des Pessachfestes gegessen wird. Matze wird aus Wasser und einer der fünf Getreidearten Weizen, Roggen, Gerste, Hafer oder Dinkel ohne Triebmittel gefertigt.

13 Eretz Israel, das Land Israel, [hebräisch: ארץ ישראל] ist eine biblische Bezeichnung für den Staat der Juden bzw. Hebräer. Sie wurde seit dem Beginn des politischen Zionismus im 19. Jahrhundert wieder aufgegriffen und wird auch im heutigen Staat Israel häufiger verwendet.

14 Jugend-Alijah: jüdische Organisation, die versuchte, möglichst viele Kinder und Jugendliche in der Zeit des Nationalsozialismus aus dem Deutschen Reich vor allem nach Palästina in Sicherheit zu bringen. Es wurden etwa 21.000 Kinder und Jugendliche gerettet.

15 Moschaw [hebräisch: Singular: מושב moschaw, Plural: מושבים moschawim] ist eine genossenschaftlich organisierte ländliche Siedlungsform in Israel bezeichnet. Nicht zu verwechseln mit der Moschawa und mit mehr Privateigentum als der Kibbuz, ist der Moschaw die jüngste und häufigste Form israelischer Dörfer. Heute bestehen etwa 400 solcher Siedlungen.

16 Jewish Agency: hebräisch ha-Sochnut ha-jehudit [הסוכנות היהודית] wurde 1929 auf dem 16. Zionistenkongress errichtet. Sie war die im Völkerbundsmandat für Palästina vorgesehene Vertretung der Juden und diente dem britischen Mandatar als Ansprechpartner.

Allein sie war befugt, mit dem Mandatar zu verhandeln. Die Jewish Agency war aber ebenso verantwortlich für die internen Angelegenheiten der in Palästina lebenden Juden, des Jischuw. Die Jewish Agency ist heute die offizielle Einwanderungsorganisation des Staates Israel.

Ranana Malkhanova
Vilnius
Lithuania
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: February 2005

Ranana Malkhanova is a charming, pretty, and well-dressed lady. We met in her office in Vilnius at the Jewish Community of Lithuania, where she’s working as a volunteer. Her fair eyes portray kindness and keen interest. While we were talking, I understood that it wasn’t her fashionable garment nor modern hair-cut that made Ranana look so young, it was her spirit: her being outgoing and willing to help anybody in the community or other people. Ranana has a lot of friends in the community and she introduced me to them. I felt the warmth that they shared.

Family background
Growing up
During the war
Post war
Glossary

Family background

I was born in the small Lithuanian town Vilkaviskis [about 150km from Vilnius], 14 kilometers away from the border with Russia and Poland. I was only nine, when World War II [see Great Patriotic War] 1 was unleashed. I had to go through such adversities that they practically obliterated almost everything that I had before: my childhood, happiness without alloy, etc. That’s why I have vague reminiscences of the pre-war times, but in spite of that I would like to leave a trace of my kin.

I know that my maternal great-grandfather was a rabbi, but I don’t know his name, and where he lived. All I know is that he was from Lithuania. My maternal grandfather, Jacob Solomin, was born in Vilkaviskis [renamed Pilviskiai in 1920s] in the 1870s. My grandfather was a merchant of the 2nd Guild [see Guild I] 2. He owned a rather large construction materials store in the central square of Vilkaviskis, but my grandparents lived in a very small town, 22 kilometers from Vilkaviskis. As far as I understand, Pilviskiai, where my kin used to live, was a real shtetl. There were only one-storied houses, mostly wooden, and very rarely stone, with yards and household annexes. Most of the population was Jewish [the community numbered 4,417 in 1856 (as against 834 Christians), 3,480 in 1897 (60% of the total population), 3,206 in 1923 (44%), and 3,609 in 1939 (45%)].

The Lithuanian population was in minority and they mostly lived on the outskirts of town and dealt mostly with tillage. I barely remember what my grandparents or their house looked like. I remember that Grandmother Yena wore a wig, dark skirt and blouse like all Jewish women back in that time. My grandfather always wore either a kippah or hat when he was in public. My grandfather owned half of the house in Vilkaviskis. Half of his house was usually closed as he was rather well-off and didn’t need to lease his property. He stayed in his part of the house when he went to Vilkaviskis on business. Sometimes my grandmother went with him. In winter Jacob and Yena stayed in Vilkaviskis.

Grandfather Jacob was a very religious man. In Vilkaviskis he went to the synagogue every morning clad in a tallit and tefillin. Though Pilviskiai was rather small, I assume that there was a synagogue. My grandfather always started his day with a prayer. He read the Talmud all day long. When he discovered something new, he was so excited that he wanted to share what he had read with those who were willing to listen. I remember once when he tried to explain something to me, but I didn’t understand anything. My grandmother was also a devoted Jew. All Jewish traditions were kept in her house, holidays were marked and the kashrut was strictly observed. Jacob and Yena raised their children religiously. They had sons and one daughter, my mother. There’s nothing I can say about my mother’s brothers’ religious status. As for my mother, she wasn’t religious and didn’t observe the traditions when she was an adult. My grandparents perished in 1941 during the occupation. I think they were killed during one of the actions against Jews in Pilviskiai.

My mother’s youngest brother, whose name I don’t remember, died when he was an infant. My mother’s two elder brothers, Shimon and Lipo, born in the 1890s, went abroad. Lipo settled down in America, аnd Shimon went to Canada. We had our own business before the Soviet occupation [see Occupation of the Baltic Republics] 3. My mother corresponded with them. Then she didn’t keep in touch, as it wasn’t safe and was fraught with persecution [see Keep in touch with relatives abroad] 4. Her brothers were married. I don’t know anything about their families. When the war was over, my mother’s brothers sent us parcels via some strange people, and we received them in the Vilnius synagogue. There were medicine, products and clothes in them, but in the 1960s we stopped keeping in touch. As far as I know they died in the 1970s. Another one of my mother’s brothers, Meishel, lived with his wife and daughter Riva in a village not far from Vilkaviskis. Meishel owned a small store. He was surrounded by Lithuanians. He and his family remained in occupation and perished at the very beginning of the war.

My mother, Ester Solominа, was born in 1901 in accordance with the documents, though she always used to say that she was born in 1905. Maybe it was her desire to appear younger. My mother was born in Pilviskiai. I don’t know which elementary school she went to. With the outbreak of World War I, my maternal grandparents decided to leave the town temporarily, fearing the status of a frontier town. They went to a Russian city: Voronezh [1300km from Vilnius, and 500km from Moscow]. It was a large cultural Russian city, where the family of Jacob Solomin had lived for several years. There my mother entered and finished a Russian lyceum. Owing to the opportunity of living and studying in Voronezh with Russian girls, my mother was fluent in Russian, and she was fond of classic literature. She was good at foreign languages. When she returned to Vilkaviskis, she taught German at the local lyceum for a while.

It was likely that my mother had known my father, Moses Kleinstein, since adolescence. My father’s family had also moved to Voronezh from Vilkaviskis with the outbreak of World War I. They got married in 1923. I don’t think it was a pre-arranged marriage, which was customary with Jews. My mother said that my father had been wooing her for a long time, but she was rather picky. Ester was very beautiful and popular with young men. Despite the fact that both of them weren’t religious, the wedding was in accordance with the Jewish traditions. My parents got married under a chuppah in a large synagogue in Vilkaviskis.

I didn’t know my paternal grandmother. She died in the late 1920s, before I was born. I remember my paternal grandfather Jacob, though. Jacob Kleinstein had his own bakery in Vilkaviskis, where he baked and sold his products. Bread was on offer every day. On Thursdays, special dough was made and Sabbath challot were baked. The store was in the central square of Vilkaviskis, not far from my maternal grandfather’s store. Jacob Kleinstein also stuck to Jewish traditions, marked Sabbath, and went to the synagogue on Saturdays. He wasn’t as religious as Jacob Solomin, and raised my father in the modern spirit of times. My father was the only son. He had two sisters. I don’t remember their names. All I know is that they lived with my grandfather and did work about the house after my grandmother died. Grandfather Solomin and both his daughters perished in Vilkaviskis in 1941 during the first days of the fascist occupation.

My father was born in Vilkaviskis in 1901. I don’t know if he went to a cheder. He didn’t tell me anything about it. I think that my father got a traditional Jewish education. When his family returned to Vilkaviskis, he decided to go on with his education, having finished the Voronezh lyceum. He entered the Lithuanian State Teachers’ Training Seminary, which was located in Marijampole, 28 kilometers from Vilkaviskis [about 150km from Vilnius]. He was admitted without any problem, as at that time Jews were loyally treated in Lithuania. My father did very well, making the teachers happy with his diligence and thirst for knowledge.

I don’t know where my father taught after having graduated from the seminary, as he specialized as a Lithuanian teacher. By the time of getting married he was the director of an eight-year Jewish school in Vilkaviskis.

After the wedding, the family moved to Grandfather Solomin’s house. Half of his house was demised to my mother as dowry. In 1924 my brother was born. He was given an ancient Jewish name, Zeyev. My father knew Ivrit [Hebrew] and he was fond of ancient names. Even the dog had an ancient Jewish name, Nadhon. When I was born on 6th November 1932, I was also given an ancient Jewish name, Ranana.

Growing up

I had a happy childhood in a rather rich house, with overwhelming love. My father got a pretty good job as a school headmaster. He was a well-known and respectable man. He was a member of the municipal self-government along with other honorable citizens. My father was the only Jew among them. He was a member of the Shaulist organization [see Shaulist Council] 5. Judging by the way we lived I can say that my father made pretty good money.

I vaguely remember our house. It was a well-built one-storied wooden house. Of course, there were no conveniences: sewage, running water. We had an outhouse. As for the rest, it was a true European house. There were four large rooms, namely, drawing-room, my parents’ bedroom, my father’s study, and the children’s room. I remember a beautiful tiled furnace in the drawing-room which made the house pleasantly warm. The furniture in the drawing room was grand. It was carved ebony custom-made furniture. There were lovely velvet curtains on the windows. The table cloth was also from the same material as the curtains. I can’t say anything about the kitchen. I don’t think I went there when I was a child. I’m not sure whether my mother was there very often. There were two maids in the house. One maid took care of the house, making sure it was kept clean, and the other was a governess: she fed, nurtured and took us for a walk. Maybe there was a cook, but I never saw him.

I enjoyed spending time with my mother most of all. My mother was a true lady. She stopped teaching at the lyceum after getting married. Of course, she looked after the house, but she didn’t do any manual work, just gave orders to the maids. Her way of life was the same as the other rich ladies. Ester regularly went to the milliner. She probably had the most fashionable dresses in the entire Vilkaviskis. She had a number of fur coats from expensive pelt, and beautiful jewelry. But there were no places to wear it in our tiny town. My mother spent most of her time having coffee and cakes with the ladies from her circle. Sometimes she took me for a walk. These were the happiest moments for me. In summer, my parents went to the popular resorts in Europe. My mother went to Konigsberg in Germany when she had to be operated on her tonsils.

I remember our little town with its one-storied mansions, rich in verdure. The streets went down to a small river: Sheshupa, where children used to have fun on a small beach. I wasn’t allowed to play with them. I practically had no friends in my early childhood. I spent time with my mother, governess and brother. My brother was eight years older than me but I managed to tease him. I got away with it, as I was the favorite, and pride of my father. I started talking early in Yiddish and Lithuanian, as these were the languages spoken in our house. When my father came home from work, he put me on his neck and took me outside. If he met some of his acquaintances he used to boast around, ‘Ranana, say international!’ and like a parrot I repeated the words without understanding the meaning.

My mother and I often strolled along the central square. At that time it seemed so big to me, but in fact it was a small square surrounded by one-storied stores and shops. Sometimes we went to Grandfather Solomin’s store, and at times to Grandfather Kleinstein’s bakery. I enjoyed plump warm rolls and my mother disapprovingly shook her head when I took the rolls straight from the shelves of the store. The matter is that I was a bad trencherman when I was a child. It was next to impossible to make me eat. Sometimes I would allow to be fed with strawberries and cream, orange or banana, but I would spit out porridge.

I don’t remember the market in our town. Of course, there was one, but my mother never went there and neither did I. The maids also took care of the shopping. There were synagogues in the town: a small one and a big one. Maybe there were more, but my parents never attended them and I wasn’t taken there either. I think that brit [milah] was performed on the eighth day after my brother was born. I think my grandparents insisted on that the way they did with the Jewish wedding. The bar mitzvah wasn’t performed on my brother, which upset both my grandfathers.

Мy parents didn’t observe Jewish traditions. I don’t remember my mother lighting candles on Fridays, and my father usually worked on Saturdays. The kashrut wasn’t observed either: we ate pork, tasty sausages and ham. There were a lot of Jewish dishes though: gefilte fish, chicken stew and broth, and tsimes 6. My mother mostly tried to stick to European cuisine. I tasted Jewish desserts at Grandmother Yena’s place, when we went to Pilviskiai, or when she came to our town with my grandfather. My grandmother baked scrumptious cookies with poppy and nuts, strudels with jam and raisins, made tsimes from matzah with honey. I enjoyed all that food. If they were in Vilkaviskis on Chanukkah, my brother and I got Chanukkah gelt.

I remember that, during Pesach, we went to my grandfather’s for seder. I remember that once the seder was carried out by Grandfather Kleinstein, аnd another time by Grandfather Solomin. I wasn’t deeply impressed by the celebration of Pesach and I took it like an ordinary delicious dinner. There was matzah and tasty dishes for Pesach, but my parents didn’t conduct seder. I also vaguely remember other Jewish holidays, as they weren’t celebrated in our house. I think my parents fasted on Yom Kippur, just to pay tribute to the Jewish tradition.

In the period 1935-36 a new Jewish school was built in Vilkaviskis and my father got a spacious apartment from the school, as he was the headmaster. This apartment was even better than the previous one. There were five rooms, instead of four. Now my brother and I had separate bedrooms. Secondly, there was a sewage system and central heating in the house. There was also a large beautiful bathroom and toilet. In this house there were maids as well who took care of us and the house. Our apartment was on the school premises. I liked looking at the schoolchildren. I envied their school uniforms and bags, which they carried with pride. I started running into the classroom to take a seat at the desk and listen to the teachers. My father couldn’t punish me. He never raised his voice at me.

It turned out that I became a schoolgirl at the age of five. I made friends with the Jewish schoolgirls and my life became more interesting. I didn’t have a lot in common with my brother. He was an adolescent and went to the Lithuanian state lyceum in Vilkaviskis. By summer 1940, I had finished the second grade of the school.

Our life had been calm and happy by summer 1940, which is embossed in my memory. In 1940 many things changed for our family. The Red Army came to Lithuania and our town as well. It’s difficult for me to say what my parents’ attitude towards the Soviets was, as I was too little. I know that the Jewish people expected the Soviet regime to free them from poverty and oppression. Our family had a great living. I doubt that we welcomed the Soviets. The wave of change took place on the very first day. The Jewish school was converted into a common school where the subjects were taught in Lithuanian. My father was fired and we were evicted from the school apartment. We went back to our house, which hadn’t been nationalized yet. Then they were after my father. The book on the municipal self-government of Vilkaviskis, containing the photographs of its members, including my father’s, was displayed in the window case of the town book store.

I don’t know what happened to the other members, but my father was mildly repressed. He was sent to teach at a Lithuanian school in a small town, Lazdijai [about 110km from Vilnius]. My father came home on Saturday and left on Sunday. Our life changed as well. My mother fired the maids and did work about the house by herself. She didn’t want to be blamed for exploitation. A Soviet officer moved into our apartment and he was given the best room. It was harder and harder to do things about the house. Not only did my favorite, bananas and oranges, vanish from the stores, but the primary products as well. There were only two types of bread, compared to about 20 types. The officials who came from the USSR bought everything from the stores. Nothing was left: there were no sausages, butter, food, cakes, and manufactured goods.

There was a deficit of the usual tights, linen, soap, and soda. I remember the officers pulling huge bales and packages to the post-offices. They must have been sending presents to their families. My grandfathers’ stores were nationalized. Fortunately, none of us were exiled, though our surnames were in the list of people to be exiled [see Deportations from the Baltics] 7. Though, the word ‘fortunately’ is irrelevant here. My kin wouldn’t have survived, if they hadn’t been exiled. Another year had passed. I kept on studying at the same school which was turned into Lithuanian from Jewish. In 1941 my brother Zeyev finished a ten-year school, former lyceum, with honors. My parents rejoiced and started thinking of his future, but their plans weren’t to be carried out.

During the war

On the night of 22nd June 1941 the town had been bombed from 3.30am. Our frontier town was one of the first to be hit by the fascists [German Nazis]. There was a terrible panic. People were trying to escape to wherever they could. It was good that it was Sunday and my father wasn’t at work. He managed to get a cart with a horse. All of us got on it taking only a small suitcase and left the town. A large truck passed us. There were young people in it, my brother’s coevals. They started talking my brother into leaving with them for Russia, but my mother was strictly against it. She thought that all of us had to stick together and didn’t let Zeyev go.

We were only several kilometers away from Vilkaviskis and the Germans on bikes were moving towards us. It was the first time I heard their abrupt phrase, ‘Schnell, schnell!’ [German for ‘Quick, quick’]. We and other fugitives were stopped and told to go back to the town. Upon our return the first selection was made: the young men were separated and taken to the basement of the printing house. Мy father and brother didn’t have a chance to say goodbye to us; they were arrested. My mother and I headed to our house, but it was in shambles. My mother found some Jewish people she knew, whose house was miraculously safe. I don’t remember what we were living on at that time. My mother must have sold her precious things which she managed to take with her. During the first days of the occupation there was an order saying that Jews were supposed to wear clothes with a yellow star on the sleeve. Those who disobeyed were to be shot at once. It was hard to find yellow cloth, but my mother managed and embroidered Jewish stars on the clothes.

There were a lot of bans. A curfew was introduced for the Jews which was earlier than the other citizens. We weren’t allowed to go into the stores and walk on the pavements. The mournful Jewish figures walked along the sidewalk, and the poor Jews were to walk on the road. If any of the rules were violated, Jews would be executed. Every day we took some food, sandwiches and bread to the printing house. The guard was a Lithuanian. He looked away, when we approached the basement. The windows were barred and we saw hands stretching out. We gave them the food and didn’t know how it was distributed. We didn’t manage to see neither my brother nor father.

Once, when we were coming back from the printing house, my mother and I overlooked the order and walked on the sidewalk. A bigwig fascist, accompanied by his aides, was moving ahead of us. He was an elderly man, corpulent and paunchy. Having seen my mother and me, the fascist started stamping, spitting and crying out some German words. I understood some of the words and was able to understand that he was threatening all the Jews, saying that he would crash and smear us. My mother and I then moved to the road.

In that period of time I saw Grandfather Jacob [Kleinstein] only once. He lived in his house with his sisters. That was the way we lived by 8th July 1941. Some of the neighbors informed us that the men had been told to leave the basement and run towards the barracks. Many ladies followed them, but my mother was petrified. We were told that there were all the young men and lads who hadn’t managed to escape. They were told to take off their clothes and leave their precious things in the barracks. Then they were given spades to dig their graves. The area was encircled with barbed wire. Naked men were forced to go under that wire. Then some Lithuanian pal said to my mother that my father refused to do it and he was hit by the spades and then shot dead.

After some time, the remaining Jews in the town were taken to those barracks. [On 28th July 1941, the systematic murder of the Jews in Vilkaviskis began. At first about 900 men were murdered. A ghetto was established for the remaining Jews, most of them women and children, in the local barracks, close to the mass graves of the executed men. The Jews in the ghetto were killed on the day after Rosh Hashanah, 24th September 1941. Only a few survived until the liberation.] I didn’t see my grandfather and his sisters. They were most likely killed. There was a huge heap of things in the barracks: men suits, shirts, shoes. Some papers and documents were scattered.

I saw how women rushed to that heap screaming. They were hoping to find traces of their husbands, sons, and brothers. My mother stood still. I don’t know whether she felt compunction for not having let Zeyev go with the youth. My mother never cried in my presence and made no comments on the events. Though, reminiscences on the pre-war times gave her so much pain that she couldn’t even speak. I don’t remember how much time we spent in those barracks: a month or a month and a half. It was like a bad dream. The Lithuanians we knew brought us food. I remember the feeling of constant hunger and thirst. We went to the toilet in the same room of the barrack, crammed with wretched and frightened women, children and elderly people. There was a terrible stench. It was summer and we had no chance to take a bath.

Craftsmen were selected among the Jews: seamstress, watch repairers, cobblers. The rest of the Jews: elderly men, women and children, were murdered. My mother turned out to be rather swift, which wasn’t unusual for her before the war. In an extreme situation, a person has to be ready to do things beyond his/her capacity. She met the family of the tailors and managed to introduce us as their relatives. Owing to that we remained untouched. In late August all of us had survived. The Jewish craftsmen were aligned and told to walk on foot. We were convoyed by the local polizei [see Lithuanian Polizei] 8. Those beasts tried to curry favor and tortured the poor even worse than the fascists: beat them, insulted them, made them run without giving them a break. They even made people do their toilet calls on the spot. Those who were behind were shot on the spot. I stayed close to my mother and she tried to comfort me.

We were taken to Pilviskiai, my mother’s hometown, the place where my grandparents lived. Their house was vacant. They were most likely killed during one of the actions in Pilviskiai. There were a lot of vacant houses in the town, as their dwellers had been shot. We were shown where to live. My mother and I settled in one house with the family of the tailor. Thus, Pilviskiai was transformed into a small ghetto. We stayed there for about three months.

Somehow life was gradually getting better, if it could be called ‘life.’ My mother stayed indoors most of the time. It was difficult for her to walk along her native streets with a yellow star. She helped about the house and learnt how to do rough seaming jobs and assist the host. I don’t remember what we were eating. I, who was used to being pampered to eat, was constantly hungry. At that time I wasn’t picky. I ate whatever I got, whether it was a slice of stale rye bread, potato or gruel. My mother was really happy if she could get a glass of milk for me. I felt pretty good in Pilviskiai. I had curly and fair hair, blue eyes, and didn’t look like a Jew at all. I was fluent in Lithuanian. That’s why I ran around the town without the yellow star, as I was taken to be a Lithuanian girl. The reason why I had a chance to move freely in the streets was because I was able to notice a lot.

On the evening of 13th November, I was in a hurry to get home, as it was fall, and it gets dark early. I saw polizei men knocking on the doors of the houses where Jews found temporary lodging and heard them swearing. Some old people, sobbing women and children were ousted to the central square. I wasn’t that joyful kid I used to be some months ago. Tribulation made me grow up and become observant. I understood immediately that the most terrible and last action against Jews was underway. The remaining Jews would be murdered. I went home and cried out, ‘Mother, let’s run!’ In a few words I told her what I had seen and my mother packed soap, towel and underwear in the punnet. We put on warm knitted jackets and headed out to nowhere in particular. We tried to convince the family of the tailor to go with us, but they refused, saying that there was no escape from those beasts and didn’t believe in the rescue.

It was cold and drizzling. My mother and I were dragging along the soft shoulder and reached an estate. We did take a risk to knock on the door. We saw a barn and went there. We slept there until dawn. I was sleeping, while my mother kept her eyes wide open. In the morning I knocked on the door. A Lithuanian opened it and let us in. There was no need of introducing ourselves, as my mother looked like a typical Jew. The host said that he would gladly give us a hand, but his neighbors weren’t very good men and would stooge on all of us. He said that he would let us stay for one day and then we would have to leave.

The host gave us a lot of food to eat until we were full and then we stayed in the barn the whole day. At dawn the host came and told my mother where to go. During the day he had managed to talk to somebody regarding a shelter for us. We went to a tiny hamlet, which didn’t even have a name. An elderly Lithuanian peasant couple lived there. Lithuanians were tacit people. Nobody asked us any questions. They silently put a bowl with food on the table and heated the bath. My mother and I enjoyed it very much.

I’m still surprised with human nature under severe conditions, when our life could end at any minute, and we were finding reasons for joy. We slept in the attic on the haystack. We stayed there for about three weeks, and then we started wandering. It’s hard, even impossible, to restore those years in my memory. We constantly changed places. At times we stayed in one place for only a couple of days, but sometimes we stayed for a couple of months. Almost nobody refused in giving us a hand. There were cases when people were scared to shelter us because of their neighbors or polizei men, but still they tried to find a place for us and directed us where to go. Now I think back to how we ran for our lives and the horror of the fascist occupation. We didn’t stay in the peasants’ house for very long, as there wasn’t enough room, and besides it was dangerous for us to stay there. Garrets, basements, sheds and barns were the places for us to stay. We were very well fed. People gave us the best they had. I think the hosts didn’t let themselves eat an extra piece, but gave us milk, sour cream, a full bowl of thick soup and a piece of pig’s fat on a slice of bread.

When we were ready to leave, the hosts gave my mother a parcel wrapped in clean linen. I remember how we hid in a hamlet in the house of the Lithuanians with the surname Marma. Their house burnt down to ashes and all of us slept on hay in the shed. The hostess cooked food on the fire in the yard. She cooked a separate dinner for us, but not worse than for her family, instead better and more substantial. I was given some clothing. I was getting bigger and besides, while roaming the clothes wore out quicker.

Winter was the hardest on us. My boots were torn apart and my feet were bigger. One Lithuanian lady taught my mother how to knit, and gave her needle and threads. My mother knitted thick socks for me and I was walking around in them in the snow. Strange as it may seem, in those wandering years, neither my mother nor I got ill. We didn’t even sneeze. Many peasants were impressed by my Lithuanian. They even invited their relatives over to hear me speak and sing Lithuanian songs that I knew. In my early adolescence I truly loved Lithuanian people, and their consideration. It was a shame how their gloominess covered their real kind hearts.

I grew older and didn’t care. All I wanted was food and a roof over my head. I wanted to read and learn something new. Peasants usually kept books on the garrets where we often had to sleep. Usually these were the books on the vitae of holy people and other Catholic books. There was nothing more for me to read, so I read each of those books from cover to cover and knew all the holy people and Catholic prayers. In one peasant house they even suggested that I should be adopted, baptized and raised as their own daughter, but my mother objected to that of course and wanted to leave that house as soon as possible. When we left, the peasant woman gave me a rosary, and I said the rosary when I was in the shelters. The best place where we lived was in the hamlet of the Lithuanian family Strimaitis. They were very well-off. They owned 40 hectares of land, which was a lot for a small Lithuanian family.

By that time the Soviets hadn’t managed to take away their land. The host was an agronomist. He had a large house, beautiful orchard and I was allowed to take a stroll there and eat fruits from it. I liked to watch the horses in the stables. The Strimaitis had a lot of them. The most important thing for me was that I had a friend now: the daughter of the hosts. Her name was Mildei. She was my age. The host told all the neighbors that I was his distant relative from Kaunas. On Sundays he took his daughter and me to the cathedral and my mother had to stay in the shed. There were interesting books in that house which I read. We stayed with the Strimaitis for about four times on different occasions, and each time we stayed for a few months.

We were lucky. We mostly came across good people. Only once we got into trouble. It happened in summer 1943. As usual, we went from one hamlet to another. We were pointed towards the hamlet where a good elderly couple lived. We went to the hamlet and saw the following: a half-naked young man was taking a bath over a basin by the well. An elderly woman was pouring water on him from the pitcher. We noticed at once that the guy was wearing pants of the polizei uniform and boots. We wanted to leave, but it was too late. ‘Hey Yids!’ he cried out. All of a sudden he started pointing a pistol and moved towards us threatening us with it. His mother tried to hold her son back, and burst into tears and besought him not to take a sin on his soul and let us go. This lasted for a few minutes, but it seemed like an eternity. ‘Fine,’ he said, ‘I’ll take you to the police station!’

He went to put his clothes on while we waited for him for quite some time. We didn’t dare to escape. If we had, he would have killed us at once. He let us run in front of him on the road. After some time we met a man on the way. It turned out that he was a district headman. He asked who we were and where he was taking us. He said that he wanted to shoot the Yids, but because of his mother he was taking us to the police station. They had a vivacious talk along the road. We followed them. There was rye-grass on the left side of the road and at that unforgettable moment, the man turned back, pointed at the grass and said, ‘Run!’ My mother and I dashed off. I don’t remember for how long we had been running, panting and falling. When we crossed the field, we saw the orchard of the Strimaitis’. It was the second miracle of the day, and again we were in the hands of good people. It was hard for them to bring us back from our trauma. Again we stayed with them for some months.

I don’t recall any other places where we went. In summer 1944 we happened to stay with the Strimaitis once again. Three years had passed since the fascist occupation. We knew that the Soviet Army had already liberated Vilnius and were looking forward to welcoming it. We spent the last days before the occupation in a small coppice by the yard. Mildei brought us food. When it got dark we went to their house and spent the night there. Once, when we were in the forest, I heard a noise from the road. I rushed to the road and saw a soldier in uniform which wasn’t familiar to me. I understood that the Soviet soldiers had arrived. I rushed to the forest and told my mother, ‘Russian soldiers have come!’ My mother came out with me, first cautiously, and then when she was sure that those were Soviet soldiers, she went out in the open. We cried tears of joy and hugged each other. It was the end of the war for my mother and me.

The leading Soviet squads were ahead of us, and the Soviet field hospital wasn’t far from the hamlet of the Strimaitis’. My mother and I often went there to help out the wounded. My mother broached a conversation with one of the employees, he was really astounded to hear my mother’s good Russian. My mother told one military man our tragic pre-war story. He advised us to go to Vilnius, as there might be battles. My mother decided that nobody was waiting for us in our native town. There was no house, kin, friends, and the mere streets of our town would make us go back to our previous life and hurt the wounds in our hearts once again. So we had to get to Vilnius and start a new life. We were given a lift by passing cars, to Kaunas [about 90km from Vilnius], wherefrom we reached the small town Kaisiadorys [about 50km from Vilnius]. There was a good train connection there. My mother and I took a goods train and on 24th August 1944, we got off at the Vilnius train station.

Post war

We walked along an empty city. We were surrounded by annihilated houses and apartments, wherein people had lived, planned, hoped, loved and envied. We could take any empty apartment. We inhabited a house on Georgievskiy Avenue, which later became Stalin Avenue, and is currently Gedemin Avenue. There were doors which separated the apartments in the long corridor. We got a three-room apartment. It was well furnished. There were sets of dishes in the cupboards, and some garments in the wardrobes. We felt miserable. It seemed to us that we were illegitimate intruders. Then the employees of the communal organization went to all the apartments and made lists of the things in the house. We were supposed to pay some money for the furniture and dishes, but were totally broke. We were given all that for free. One of the guys turned out to be rather kind. He said, ‘Well, use the things earned by your tribesmen. Let them have peace in Heaven.’ He gave up on us and left.

My mother found a job as a cashier in a canteen. In September I went to the fifth grade of a Russian school without knowing any Russian words, but by the end of the fifth grade I wrote dictations better than anybody else. We were indigent. It was the time of the food card system 9. Once a week we went to get the scarce products with our cards. We were starving now as opposed to during the war. Once we met a Jew and he said, ‘Madam Kleinstein, did you get your parcel in the synagogue?’ We went to the synagogue and it turned out that twelve parcels had been sent to my mother from her brothers and aunt from Los Angeles. They found out somehow that we were alive, but they didn’t know our address and decided to send the parcels to the address of the Vilnius synagogue. Many people did the same at that time.

The synagogue was a kind of information center. No efforts were made by anyone to find us, though almost all the Vilnius Jews who had survived knew each other. Our parcels were misappropriated and we didn’t get them. The lawyer who lived in our house tried to convince us to file a lawsuit in court. But my mother didn’t want to wash dirty linen in public so to speak, and decided not to proceed. The synagogue assumed its obligation for the reimbursement of the lost parcels. They gave out size 40 boots while I was a size 35, and some navy-blue coats, out of which my mother fixed me a winter coat. Since that time we started getting regular parcels from our relatives. Usually there were clothes and my mother sold them. She wasn’t a saleswoman and didn’t know how to do business and sold fashionable foreign things dirt cheap. She had some regular customers. As for our material life, it got a little better in a way. My mother even sewed me a school uniform, which was the only dress I had.

After some months, my mother was stricken with tuberculosis. She was in the hospital and as if ill luck would have it I got sick as well. I had either jaundice or dysentery. It was strange that during our wandering days in the war time, we didn’t even catch a cold. Our organisms must have had a protective mechanism in the days of ordeal. My mother’s state was very bad. She had the caverns and was between life and death. My mother’s brothers assisted us. They sent penicillin, which was in deficit in the USSR at that time and my mother was getting better. People stayed for many months in the hospital because of tuberculosis.

I was sent to an orphanage. It was called Jewish as there were a lot of Jewish children, who had lost their parents. Here I joined the Komsomol 10 and became the leader for junior schoolchildren: pioneers [see All-Union pioneer organization] 11. I enjoyed studying and absorbed the information like a sponge. I had a thirst for knowledge during my meanderings and I liked to take care of the pioneers, teaching them verses and songs, playing games, helping them with studies. I was fed pretty well. It was warm and cozy. The teachers treated me very well. They sympathized with the orphans. I had spent a whole year at the orphanage while my mother had stayed in the hospital. When she was discharged, I went back home.

I kept on studying right after I went back. I had straight ‘fives’ [the highest score, which is equivalent to an A in America] and was a very active Komsomol member. I was constantly busy, either organizing a tour or attending the theater, editing the paper, having classes with those who were lacking behind, etc. When I started the tenth grade, I found out that I was one of the candidates for a gold medal. [The gold medal was the highest distinction in the USSR for secondary schools.] But things turned out to be different. I was a serious girl on one hand, and on the other hand I was romantic and prone to be infatuated. I didn’t go dancing as it was considered frivolous for a girl of my age and it was disapproved by the social opinion and headmaster of the school. Once, my friend talked me into attending a dance pavilion in the park. It was a disaster. We met two soldiers in the park. One of them was Russian and the other Buryat. One word led to another and one dance to another and Matvey Malkhanov, the Buryat, and I couldn’t part.

He was a very interesting person, erudite, polite and well-bred. In short, we fell in love with each other and soon became very close. We actually became husband and wife. When Matvey asked my mother for my hand, she went berserk and didn’t want to give her consent. Matvey wasn’t a Jew, and had a rare and unusual appearance. Not only my mother, but the whole Jewish Vilnius was against it. Nobody could do anything. When the two of us went to the state marriage registration office I was pregnant already. I had to transfer to the evening school, and finished it the same year without a gold medal of course. In 1951 I gave birth to my son, Alexander. I lived with my mother. By that time she liked my husband very much and they called a truce. She couldn’t help loving him. He was a wonderful and kind person.

Matvey was born in 1928 in Kacha, Novosibirsk oblast, Krasnoyarsk [Russia, 4000km from Moscow]. In 1947 he was drafted into the Soviet army. His unit was in Lithuania. Thus, he turned out to be in Vilnius. Matvey’s parents didn’t meet me before we got married. He only wrote to them that he had met the woman of his dreams and gotten married. After a few years we went to his motherland. They welcomed me like their own daughter. They always treated me and our children very well.

Less than a year passed and I decided to go on with my education. In 1952 I entered Vilnius University, the faculty of Russian Language and Literature. It was easy for me to pass the entrance exams. I didn’t feel any bias towards me as a Jew. I wasn’t touched in the years when Jews were fired, tried in court, even in the period of the flagrant state anti-Semitism [see Campaign against ‘cosmopolitans’] 12, when the Doctors’ Plot 13 was storming. When Stalin died in 1953 I cried just like most of the people around me. My husband told me that I should rejoice, and not mourn as he knew many exiled in Siberia and saw terrible Gulag 14 camps and understood better than anybody who Stalin really was.

Our life was getting better. Having demobilized from the army, Matvey went to work as an engraver at a plant. Before the war, he finished an arts school in Novosibirsk [today Russia]. He had ‘golden’ hands and refined taste. The plant gave us a room in the remote district of Vilnius. The room was in a communal apartment 15. We shared a common kitchen with the neighbors. At first, it was pretty hard. In the morning we took our son to the kindergarten. I had to study. My mother helped me. At night my husband got up to take care of Alexander. Everybody gave me the opportunity to study.

I got severely ill when I was in the third year. I think it was the outcome of the occupation years: cold and hunger. I had pleurisy. Very often the complication of that disease is tuberculosis. I was treated in the hospital for a year and was behind in my studies. When I got well I had to transfer to the extramural department of the university. In 1955 I was hired by the paper ‘Soviet Lithuania’ [‘Sovietskaya Litva’, paper of the Soviet Republic of Lithuanian in Russian language] as a proofreader. I worked there for two years. I loathed that job.

Then another paper, ‘Komsomol truth’ had a job opening for a translator from Lithuanian into Russian. [‘Komsomolskaya Pravda’ is an all-Union youth paper by the Central Komsomol Committee. It was published six times a week. The first issue came out on 24th May 1925. The paper isn’t communist anymore and it’s still popular and is published in FSU countries under this title.] I and another candidate did the translation of the texts and both of us were offered the job. I worked for that paper for 23 years starting in 1957. I did a lot of translations. I took up any job. I was translating dissertations, books, and articles. I even supplied for translators who worked for other papers.

In 1980 I was employed by the paper ‘Communist’ [‘Komunist’ is a paper published in the Lithuanian Republic in Russian language. It was founded in 1940. It was published in Vilnius six times a week with the circulation of 45,000 copies. It ceased publication in 1991]. I worked there for two years and resigned. Until my retirement I worked for the press agency ‘Eta’ [‘Eta’ is an Information and Publishing Agency in Vilnius. It was founded in 1964 and specialized in publishing fiction literature, textbooks and literature of journalistic genre.]

My mother was bonded with my family. She didn’t have friends. She didn’t go to the synagogue. Before, my mother wasn’t religious and after the war she didn’t want to hear of God. Even if she had believed in God, she started disbelieving after she had lost her husband, son and relatives. Though, she always fasted on Yom Kippur and bought matzah on Pesach. I think she did it because she was used to it. My mother was getting more and more ill and couldn’t help me anymore. In 1964 she died. She had a secular funeral in the city cemetery in Vilnius without any Jewish rites being observed.

In 1966 I gave birth to a girl and named her Ilana. After four years we were given a separate two-room apartment. It was rather small, but it was mere happiness for our family. At last we had our own apartment. We lived comfortably. Both of us earned pretty good money. We didn’t own a car or dacha 16. Only a few people could afford that. We usually went on vacation with our children to the Baltic coast in Palanga. Once we went to Siberia. We stayed in my husband’s motherland for a month. We also went to Yalta [Ukraine, very popular holiday place] in the peak of the vacation season. Having been used to the cold sea, I could barely stand the Crimean heat. My husband and I loved each other very much. What really marred our lives was our vastly different appearance.

When I was young, I was a blue-eyed blonde, and Matvey who wasn’t of a common appearance: wide cheekbones, slant eyes, always got a lot of attention. People even pointed fingers at him. He was really worried because of that and I tried to turn it into a joke. Maybe it was one of the reasons why I never broached the subject of immigration to Israel with my husband. I worked among Lithuanians. I was never maltreated by them, and never heard any negative words regarding myself and Jews. Anyhow Israel attracted me like any other Jew, because it was my country. For the first time in many centuries we had gained our motherland. My husband and I had the same opinion of things. It’s such a pity that he died so early. In 1988 we got a telegram regarding the death of Matvey’s mother and he urgently flew to Siberia. Matvey felt really bad during the funeral of his mother and died on that very day. He was buried in Kacha next to his mother. I managed to go to his funeral. It was so unexpected, horrible and dreadful.

I have lived by myself since that time. My children identify themselves as Jews, though formally they weren’t Jews. Almost all their friends are Jews. My son served in the army and afterwards got a technical education. He became a communications worker. Alexander married a Russian-Pole, Anna, at a rather early age. He had two children: Tatiana, born in 1978, and Dmitriy, born in 1984. Recently, my son started his own business. He did well. Three years ago [in 2002] there was a tragedy. He felt unwell and within a month he died of brain cancer. I see my grandchildren, but not very often. I hardly keep in touch with my daughter-in-law Anna. She took to the bottle, but I strongly disapprove of people who want to sink tribulation in liquor.

My daughter Ilana graduated from Vilnius University, from the French Language and Literature department. She’s currently working in the French cultural center. Ilana married a Lithuanian. His name is Subachene. My favorite granddaughter Gabriela, born in 1986, is finishing a lyceum. She would like to become a doctor. She’ll probably continue her education abroad. Gabriela is fluent in English and is studying French. She identifies herself as Lithuanian, but treats Jews with great respect. When I came back from Israel, she asked me to talk to the students of her class and tell them about the country.

Since my husband’s death I’ve tried to be active and have a fully-fledged life. In 1972 I became a member of the Council of the Journalists of Lithuania. I took part in all the events of the Council. We received foreign delegations, and held symposiums. I enjoyed the trips throughout the country and overseas. I took the first trip during the Soviet regime. I went to Hungary and Bulgaria. I became a real globe-trotter in 1995.

I always keep in my heart the people who saved my life. I’ve kept in touch with my rescuers for many years. Now the parents [Strimaitis] and their daughter Mildei, with whom I still keep in touch, were conferred the title ‘Righteous among the Nations’ 17 by the museum Yad Vashem 18. The Lithuanian family of Mamra, who had been sheltering us for a long time, was exiled by the Soviet regime. My mother and I exerted every effort to find them, but didn’t succeed.

In 1991 [actually in 1990] Lithuania gained its independence [see Reestablishment of the Lithuanian Republic] 19. All of us took hard all those events connected with the resistance of Russia against the independence of the Baltic countries. I was never a communist. Being born here and living among Lithuanians, I’ve always supported their right for independence. Moreover, I remember my wonderful life during my childhood, when Lithuania was independent. I was formally retired, but I worked a lot and even performed simultaneous translations during the first seating of the Lithuanian government.

Unfortunately, all our hopes weren’t realized. Many of those whom we elected didn’t live up to our expectations, but we think positively. One of the ways the state status of Lithuania was displayed was the revival of Jewish life. There’s a wonderful Jewish community in Lithuania. There’s also the Jewish state school and Jewish state museum. I became an active member of the community. I’m a volunteer of the social department and member of the [Lithuanian] Council of the Ghetto Prisoners 20. I didn’t become religious, but I gladly go back to the Jewish traditions. I take part in the Jewish holidays in the community.

My work in the community helped me find new friends in Lithuania and out of its boundaries. Here I met a Dutch man Fritz and his spouse, a Polish photographer. I showed them Vilnius, the Old City. I walked along the former streets of the ghetto. I paid a lot of attention to them. Since that time we have remained friends.

After a year Fritz sent me an invitation and I went to the Netherlands. After that I went there twice. Fritz assists our community considerably. He often comes to Lithuania. Our friendship is cemented. I was in Israel and Germany twice. Recently, in May 2005, I and another activist of the community were sent to the feast in Krakov [today Poland] on the occasion of a sad date: the 60-year anniversary of the liberation from Oswiecim [Auschwitz] camp. It was sad and joyful at the same time: the commemoration of millions of innocent victims. We perceived the tolerance and internationalism of the modern world.

Glossary:

A 81 éves Müller Benjámin Kolozsvár vallásos zsidó közösségének megbecsült tagja. Udvarias, előzékeny modora környezetének iránta való tiszteletét vívta ki. Délelőttjeit a hitközségnél tölti, vallási és adminisztratív ügyek intézésével. Napjának többi részét az otthoni újságolvasás és tévézés teszi ki. Otthonának sértetlenségét, intimitását nem volt hajlandó felfedni, beszélgetéseinket így hivatali munkájának idejére egyeztettük. Müller Benjámin a hitközség szerényen berendezett, kifűtetlen könyvtárszobájában mesélt családja történetéről.

Amikor én születtem, az anyai nagyszüleim közül már csak a nagyanyám élt, a máramarosi Szaploncán [Szaplonca – nagyközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 2700, 1910-ben 3500 román, német és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. Ma Săpînţa. Máramarosszigettől 18 km-re, északnyugati irányban fekszik. – A szerk.]. Az anyai nagyanyám az 1850-es években születhetett, Ganz Perlnek hívták. Nagyapám nevére nem emlékszem. Ha jól tudom, hitoktató volt a szaploncai héderben. Szigorúan ortodox, vallásos család voltak, és anyámat is ilyen szellemben nevelték, ahogy később engem is a szüleim. Kisgyermekként, testvéreimet és engemet sokszor vitt megboldogult édesanyám Szaploncára, nagyanyámhoz. Semmi különösebb élmény nem maradt meg az ottan eltöltött időkből. Szaplonca egy nagyon kis máramarosi falu volt, ahol nagyon nagy volt a szegénység, és a zsidók nehezen éltek. Volt ott egy nevezetes rabbi, Ábisnak hívták. Ezt a rabbit egész Máramarosban ismerték, mert nagy cádik [lásd: caddik], nagy bibliatudós volt. Az emberek mindenféle sérelmi ügyekkel, peres ügyekkel fordultak hozzá igazságért. Sokan kértek imákat tőle, amiktől a gondjaik orvoslását remélték.

Ünnepekkor mindig a nagyanyám jött hozzánk, Kolozsvárra. Tradicionális zsidó öregasszony volt, mindig feketében járt, fejkendővel a fején. A szokás szerint ő is parókát viselt. Az előírás az volt, hogy mivel a nőknek a haj ékességet nyújt, az esküvő előtt le kell vágni azt. Ezzel azt akarták elérni, hogy idegen férfiakra ne gyakoroljon csábító hatást a férjes asszony. A ruhája elé fekete kötényt kötött. Szerény körülmények között, de szigorúan vallásos életet élt. Miután özvegy maradt – nem tudom, mikor lehetett ez, valószínűleg még az első világháború előtt –, a gyermekei támogatták anyagilag. Emlékszem arra, hogy gyerekkoromban, a téli vakációk idején megboldogult édesanyám mindig meglátogatta őt. Többször elvitt engem is hozzá. A nagyanyám, amikor én bevonultam munkatáborba 1943-ban, akkor még élt, kilencvenéves körül lehetett. Valószínűleg őt is deportálták. Ennyi maradt meg bennem, ami a szaploncai nagyanyámmal összefüggő élmény.

Az édesanyám részéről volt két nagybátyám és egy nagynéném. Ganz Smil Leib volt az egyik fiútestvére, és Nosen volt a másik. Mind a ketten Szaploncán maradtak. Nem tudok különösebben semmit róluk, csak annyit, hogy fuvarozással foglalkoztak. Édesanyám leánytestvére, Blima, Szatmáron [Szatmárnémeti] élt. Gyakran látogatott el hozzánk. A férje, akinek nevére már nem emlékszem, asztalos volt. Nagyon vallásos életet éltek. Blima néni abban különbözött a testvéreitől, hogy a többiekkel ellentétben, nagyszerűen beszélt magyarul. Ez annak volt köszönhető, hogy Szaploncáról még fiatal korában elkerült Szatmárra [Szatmárnémeti] és ott tökéletesen elsajátította a nyelvet. Ő volt az egyedüli rokonom, akivel nem jiddisül, hanem magyarul beszéltünk. Volt két lánya, arra viszont nem emlékszem, hogyan hívták őket. Édesanyám mindhárom testvérét deportálták, családjukkal együtt. Senki nem maradt meg közülük.

Édesanyámat Ganz Gizellának hívták, az 1890-es évek tájékán született. Nem volt túlságosan iskolázott, négy elemit végzett Szaploncán. Semmit nem meséltek a szüleim arról, hogyan ismerkedtek meg. Amikor édesapámmal Kolozsvárra jöttek, már házasok voltak. Szaploncán házasodtak meg, valamikor az 1910-es évek körül.

Édesapám szülei a kárpátaljai Gányán éltek [Gánya (Gánics) – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 1800, 1910-ben 2500 rutén és német lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nevüket nem tudom, nem ismertem őket, még születésem előtt meghaltak. Édesapám az 1880-as évek végén született, Müller Volfnak hívták.

Gánya, a szülőfaluja egy kisebb vallásos helység volt. Ott is nagyon nagy volt a szegénység, s ott volt a sok gyerek, akiket nagyapám és nagyanyám fel kellett neveljen. Apám testvérei hamar elszéledtek a világban, távol voltak a családtagok, és így nem tartottuk velük a kapcsolatot. Sajnos még a nevüket sem tudom. Édesapám gyermekkoráról, nevelkedéséről nagyon keveset mesélt. Tudom, hogy Gányán végezte a négy elemit és a jesivát. Katona nem volt, de hogy miért, azt nem tudom. Megboldogult apám hitoktatással foglalkozott. Valószínűleg úgy került Kolozsvárra, hogy az itteni ortodox hitközségnek éppen szüksége volt hitoktatóra, és ő megpályázta az állást. Édesapám a híres vizsnici rabbinak volt a követője, azaz „vizsnice chusszed” volt vizsnici haszid. A zsidóknál az imákat különböző kántori – kántorok által írt – vagy haszidikus melódiákkal szokták elmondani. A vizsnici rabbinak külön melódiái voltak minden imára, így a péntek estire. Édesapám a Salom Alechemet, a Kol ma Kaddist, az Ésesz Chaimot mindig a vizsnici rabbi által gyakorolt dallamokkal mondta el.

Vizsnici haszidok még a mai napig is léteznek. Én magam is találkoztam ilyenekkel, Borszéken. Három-négy évvel ezelőtt Annával, a feleségemmel és Renáta unokámmal Borszéken nyaraltunk, és ott láttunk Amerikából, Izraelből érkező zsidókat, akik a vizsnici rabbi dallamaival mondták el imáikat és a péntek esti dalokat. Egyébként Borszékre nagyon sok zsidó turista jár, mert talán ez az országban az egyedüli olyan üdülőtelep, ahol működő zsinagóga és rituális fürdő, mikve van. Borszéken már nincsen zsidó közösség, a templomot és a mikvét is az országos hitközségi központ, a Federáció tartja fent. A Federáció nyaralóházat is működtet, ahol a kis jövedelemmel rendelkező zsidó nyugdíjasok és a Talmud-Tóra oktatásba vagy a kórusokba bekapcsolódó fiatalok nagyon jutányos áron tudnak nyaralni.

Azt meg kell mondjam, hogy édesanyám a második felesége volt édesapámnak. Az első felesége elhunyt, róla semmit nem tudok. Maradt viszont ebből a házasságból három fiú: Ignác volt a legnagyobb, majd Jakab. A harmadiknak a nevére nem emlékszem. Néhány évvel lehettek idősebbek Eszter nővéremnél. Sok emlékem nem maradt róluk. Ignác és Jakab még a húszas évek derekán kivándoroltak Amerikába. A legkisebbik fiú is körülbelül velük egy időben vándorolt ki, és Magyarországon telepedett le egy Faroencs Az interjúalany ilyen nevű helységre emlékszik. – Gidó Attila. nevű kis helységben [Minden bizonnyal az Encs közvetlen szomszédságában lévő Forró nevű településről van szó: kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1891-ben, 1910-ben és 1920-ban egyaránt 1300 fő körüli, magyar és szlovák lakossal. – A szerk.]. Amíg nem hagyták el az országot, mind a három fiú velünk élt, a családunkkal. 1943-ban a faroencsi féltestvérem eljött Kolozsvárra, és megkereste a családunkat. Én ekkor már munkaszolgálaton voltam, és nem tudtam találkozni vele.

Szegény emberek voltak a szüleim. Az apám mindvégig hitoktatóként dolgozott az ortodox hitközségnél, és hittantanítói fizetését abból pótolta, hogy a jobb módú családok gyermekeit oktatta háznál, délutánonként szintén vallásra. Az apám szigorúan vallásos, nagyon korrekt, egyenes, becsületes ember volt. Édesanyám háztartásbeli volt, és nevelte a gyermekeket. Mikor a nővéreim annyira megnőttek, valamennyivel könnyebb lett édesanyámnak, mert besegítettek a házimunkába. Saját házunk nem volt. Kolozsváron bérelt lakásban laktunk, egyszerű módon. Lakásunk egyszerűen volt berendezve, két szobából és egy konyhából állt. Úgy volt beosztva, hogy elég kellett legyen a nyolcfős családnak. Ketten is aludtunk egy ágyban. A téli fa beszerzése mindig gondot jelentett. Mivel édesapám kitűnő előimádkozó volt, azaz Baál Töfilé, az őszi ünnepekre (Ros Hásáná, Jom Kipur, Szukot) mindig elszerződött valamelyik kolozsvári imaházhoz. Abból a pénzből, amit előimádkozásért kapott, általában fát vásárolt, hogy legyen mivel fűtenünk.

Sokan voltunk gyerekek, hatan voltunk testvérek [Azaz: hatan voltak „édestestvérek”, de a családban nevelkedett a három féltestvér is. – A szerk.]. Három leány, három fiú. Eszter nővérem 1910 körül született. Ő volt a legidősebb a testvérek közül. Az ortodox hitközség elemijében járt iskolába, hét osztályt végzett. Ez után kitanulta a varrónői szakmát egy „magánosnál” önálló iparosnál. 1936-ban férjhez ment Nuszen Mórichoz, itt, Kolozsváron. A sógorom férfiszabó volt. A rossz gazdasági viszonyok miatt nagyon nehezen tudtak megélni, ezért úgy döntöttek, kivándorolnak Argentínába. Tulajdonképpen a sógorom ötlete volt az egész, ő akarta nagyon. Először Móric vándorolt ki, az 1930-as évek végén, majd rövidesen követte őt a nővérem is. Buenos Airesben telepedtek le, és mindvégig ott éltek. Móric továbbra is a szakmájában dolgozott, a nővérem pedig háztartásbeli volt. 1980 tavaszán meghívólevelet küldtek nekem, és így ki tudtam utazni meglátogatni őket. Hat hetet ültem náluk. Ekkor ismertem meg a lányát és a fiát. Most már mind a két gyermeke családos, a lányának három, a fiának pedig két gyermeke van. A nevüket nem tudom. Eszter három évvel ezelőtt, 2000-ben hunyt el.

Utána következő testvérem, Josef, azaz József, 1912-ben született. Műbútorasztalos volt, és 1936-ban kivándorolt Palesztinába. Az erdélyi cionista mozgalmon keresztül sikerült kivándorolnia, egy általam nem ismert cionista szervezet tagjaként. A kivándorlás is szervezetten folyt. Palesztina akkor angol mandátum volt, és nagyon fékezték a zsidók kivándorlását. Minden évben meg volt szabva egy bizonyos kivándorlási létszám, úgynevezett certifikátokat bocsátottak ki a kivándorlók számára. Hogy Erdélynek és azon belül Kolozsvárnak hány ilyen certifikát jutott, nem tudom. A cionista mozgalom az aktivisták között osztotta ezeket szét. Így került ki József bátyám is Palesztinába, és építette fel az életét. Megnősült, elvett egy zsibói lányt [Zsibó – kisközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 2300, 1910-ben 3000 magyar és román lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság. Trianon óta Romániához tartozik. – A szerk.], akivel együtt vándoroltak ki, és ott családot alapítottak. A lányt Weisz Sarahnak hívták. Amíg nem alakult meg a zsidó állam [1948], nagyon nehéz körülmények között éltek, de 1948 után a bátyám önállósította magát. Asztalosműhelyt létesített, és így folytatta az életét. Lett három gyerek ebből a házasságból, és ott éltek Kiryat Motzkinban. A gyermekeik már mind zsidó nevet kaptak: Matithiau, Echud és Ciporah. Josef 1994-ben halt meg, a felesége, Sarah pedig 2001-ben.

Chaja, magyarul Helén 1914-ben született. Ő is, akár Eszter, varrónőnek tanult. Itt ment férjhez Kolozsváron, és Apahidára került [Apahida – Kolozs vm.-ben lévő kisközség volt, 1910-ben 1500 főnyi lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. A férjét Áron Mózesnek hívták. Egy kis fűszerüzletet működtettek. Volt két szobájuk, és a ház utcára néző szobájában volt az üzlet. Még emblémája [cégtáblája] sem volt az üzletnek, annyira kicsi volt. Két gyermeke volt, de csak az egyik nevére emlékszem. Őt, az apja után Mózesnek hívták [Ritkaságszámba megy, hogy egy gyerek élő fölmenője nevét kapja. A körülmetélési szertartás végén adnak héber nevet a gyereknek. Szokás elhunyt nagyapa vagy más rokon nevét adni, az askenázi közösségekben élő nagyapa nevét is kaphatja az újszülött fiúunoka. Lásd még: névadás. – A szerk.]. 1944-ben mindannyiukat deportálták. Nem tértek haza.

Slomó volt a negyedik testvér. 1917-ben született. Ő egy bibliai egyetemre járt, a híres vizsnici rabbi jesivájába. Nagy bibliatudós volt ez a bátyám. 1936-ban elvitték katonának Aradra. Sajnos, gyönge fizikumú ember lévén, nem bírta a kiképzést. Tüdőbajt kapott, és ezért hazaengedték. 1938-ban halt meg itt, Kolozsváron. Családja nem volt.

Én 1922-ben születtem, a család ötödik gyermekeként. Volt még egy húgom, Lea (Lili), aki 1924-ben született. Miután elvégezte a hét elemit az ortodox hitközség iskolájában, egy kötöttárugyárban dolgozott. Varrónő volt a szakmája. Fiatalon került a lágerbe, Auschwitzba, de túlélte.

Mi szigorúan ortodox család voltunk, a családban rendszeresen megültük a zsidó ünnepeket. A zsidó népnek a legszentebb ünnepe a sabbat, a szombat. Ennél szentebb ünnep csak a Jom Kipur, a Hosszúnap. A sabbatra minden zsidó család és így természetesen az én szüleim is nagyon felkészültek. Ilyenkor a lakás mindig ragyogóan tiszta volt, a takarításban nekünk, gyerekeknek is segítenünk kellett. A szüleim különös gondot fordítottak a péntek esti vacsorára. Az előkészületekre már pontosan nem emlékszem. Maga a péntek esti vacsora úgy zajlott le, hogy míg beállt a szombat, édesanyám meggyújtotta a gyertyákat [lásd: gyertyagyújtás; péntek esti gyertyagyújtás]. Mi, fiúgyermekek az édesapánkkal elmentünk a templomba. Mikor hazajöttünk a templomból, fehér abrosz, megterített asztal fogadott, két nagy fonott kalács az asztalon letakarva [lásd: kettős kenyér], és a gyertyák meggyújtva. A kalácsot kajlicsnak és bárhesznek is neveztük. Asztalhoz ültünk, és az édesapám imákat mondott, és megbencsolt minket. Azaz megáldott minket. Nem tudom, mi az eredete a megbencsolt kifejezésnek. Az áldást már nem tudnám pontosan idézni, héberül volt. Talán így kezdődött, hogy „A jó Isten áldja meg Ábrahám, Jákob és Jichok Izsák utódait”… Ezt még mai is így gyakorolják a vallásos családoknál, Kolozsváron már nem találni ilyeneket. A péntek esti vacsora az egy külön szertartás volt. Az asztalnál ilyenkor dalokat énekeltünk, péntek esti dalokat: a Salom Alechemet, a Kol ha Kaddist és a Manei ha B’simchát. Az ételeknek is megvolt a sorrendje: az első a halkocsonya volt [lásd: halételek]. Ezt nem is tudják máshol elkészíteni, csak a zsidó háztartásokban. A feleségem most is sokszor készít halkocsonyát, a receptet is ő ismeri, én nem. Ez után következett a húsleves, sóban főtt és a tarhonya. Szombaton délelőtt szintén elmentünk édesapámmal a templomba, majd hazajöttünk, és szintén ünnepi ebéd volt. A szombati ebédet már pénteken elkészítették. Ilyenkor csollentet ettünk. A csollent paszulyból és árpakásából [gersli] készült. Húst tettek belé, a tetejére pedig vizet öntöttek. Ezután [pénteken] elvittük a pékhez, és betettük az előre kifűtött kemencébe. Egész éjszaka ott volt, majd szombaton a sábesz gój hazahozta. Szombat délután mindig elmentünk a héderbe, ahol hittanoktatásban részesültünk.

Hasonló koncepciójú családokkal barátkoztunk, mint amilyenek mi voltunk. Zsidó családok mellett keresztényekkel is tartottuk a kapcsolatot, főleg a szomszédokkal. Például szombaton nem szabadott villanyt gyújtani, nem volt szabad tüzet gyújtani [lásd: szombati munkavégzés tilalma], s ilyenkor mindig egy keresztény szomszéd, a sábesz gój jött be. Kapott egy darab kalácsot, egy tál csollentet, s azért, amikor kellett, felkapcsolta, mikor kellett, eloltotta a villanyt, vagy tüzet rakott a kályhában, és közben rakott a tűzre.

A húsvétot [Pészah] szerettem a legjobban, mert a szédereste az egy nagyon szép családi esemény volt. Még a széderestét megelőzően édesanyám kitakarította a házat, különösen ügyelve arra, hogy ne maradjon bent háméc, azaz olyan élelem, ami kovászost tartalmaz. Széderestén összeült az egész család, az édesapám felolvasott a Hagadából, az ételek pedig nagyon finomak voltak. Minden ünnepnek megvan a maga speciális ételfélesége. Húsvétkor a pászka a fő eledel, ilyenkor kovászost nem ehettünk, csak a kovásztalant, a pászkát. A húslevesbe külön speciális pászkagaluskákat [Tojássárgáját kevernek el maceszliszttel és sóval, majd hozzákeverik a habbá vert fehérjét, és a forró levesbe beleszaggatják a galuskát. – A szerk.] készített az édesanyám. Volt krumplifánk, ami ilyenkor tradicionális zsidó eledel.

A héber nyelvet sajnos nem ismertük, olvasni tudtunk, de nemigen értettük a szöveget. Viszont állandóan magyarázatokat kaptunk az édesapámtól, ami az imákat illeti. A családban egyébkén jiddisül beszéltünk. Édesanyám és édesapám anyanyelve is jiddis volt. Magyarul a környezetben tanultunk meg.

A zsidóknál az a szokás, hogy a fiúgyermeket már négy-öt éves korukban elindítják a hittaniskolába, amit úgy hívnak, hogy héder. Itt ismerkedtem meg én is a héber ábécével, és az imakönyvekben az olvasást ottan sajátítottam el. Jól emlékszem a tanítóinkra, Goldner és Sámuel rebbére, valamint reb Heszklre. Nagyon szigorúan vették a tanítást. Szombatonként a hetiszakaszt ismételtük: Mózes öt könyve hetiszakaszokra van osztva [lásd: szidrá]. Minden héten felolvasnak egy szakaszt a templomban, és ezt tanítják a héderben is. Későbbi években szintén vallásos szellemben nevelkedtem, de őszintén szólva, rajtam nem nagyon fogott. Viszont a szüleim révén elsajátítottam a zsidó élet legfontosabb alapelveit és a zsidó tradíció ápolásához szükséges legfontosabb elemeket.

A bár micvó nagy esemény minden zsidó családban. Már előtte kioktattak a részletekre. A heti Tóra-szakasz máftirját én olvastam fel a templomban [A máftir az, aki „befejezi” a Tóra-olvasást minden szombaton és ünnepnapon. Máftirnak szólítják az ünnepeltet, hogy a prófétai szakaszból, a haftarából olvashasson, így nagyobb szerephez jut az istentiszteleten. – A szerk.]. Akkor hívtak fel életemben először a Tórához. A felolvasás után tartottam egy kis beszédet, ami a nevelésemet méltatta. A szüleim odaadását, irántam való szeretetét taglaltam, és természetesen fogadalmat tettem, hogy az édesapám házában kapott nevelés szerint fogom az életemet tovább rendezni. Ugyanis a bár micvó alkalmával, tizenhárom évesen avatnak éretté, nagykorúvá, és akkortól számítva minden cselekedetemért én viselem a felelősséget. A bár micvóig az apa felel a fiúgyermek cselekedeteiért. A szertartáson részt vevő rokonság, ismerősök a végén gratuláltak a szüleimnek és nekem. Ezt követte a kidus, ami egyfajta ünnepség volt az otthonunkban. Süteményt és erős és kevésbé erős alkoholos italokat szolgáltak fel. Ilyenkor szokás az ajándékozás is. Már nem emlékszem, mit kaptam ajándékba, de általában töltőtoll, óra vagy könyv szokott lenni az ajándék.

Az ortodox hitközség elemi iskolájába jártam, középiskolát nem végeztem. Általánosságban véve, eléggé jól tanultam. Főleg a számtan és a történelem voltak a kedvenc tantárgyaim. Tanítóm volt egy bizonyos Binder bácsi, aki az első osztálytól a negyedik osztályig tanított. Az ötödik elemitől már minden tantárgynál változtak a tanárok. A számtantanár egy Bihari bácsi volt. Nyolc osztályt végeztem.

Jól emlékszem gyermekkorom Kolozsvárjára. Kolozsvárt nagyon nagy zsidó közösség élt. Volt tizenhat-tizenhétezer zsidó Az 1930-as népszámlálás szerint Kolozsvár zsidó lakossága 13 000 főt tett ki. Az 1941-es népszámlálás szerint 16 763 fő (a lakosok 15,1%-a) volt zsidó származású – A szerk.. Három hitközségre tagolódott a kolozsvári zsidóság. A legnagyobb hitközség az ortodox hitközség volt, utána következett a reform, azaz a neológ közösség, és volt egy szigorúan vallásos közösség, a szefárdok. Ez utóbbi volt a legkisebb hitközség, külön imaházuk volt. A városban körülbelül tizenöt-húsz imaház és öt nagyobb templom volt. Ezek a nagyobb templomok a következők voltak: a Papp utcában, a Mikes Kelemen utcában, a Malom utcában, a Horea úton és a Bariţiu utcában. Közülük csak a Horea úti volt neológ, a többi ortodox volt. Mi az ortodox hitközséghez tartoztunk.

A kolozsvári zsidóság nagy szerepet játszott a város gazdasági és kulturális életében. Volt egy zsidó filharmóniai társaság, a Goldmark, ami amatőr zsidó muzsikusokból tevődött össze. Ez a filharmóniai társaság minden évben rendezett egy koncertet, amelyre a mi családunk is eljárt. Volt egy zsidó sportegyesület, a Haggibor, ahol a zsidó fiatalok sportolhattak. Én nem vettem részt a Haggibor tevékenységében. Amikor megengedte az időjárás, a barátokkal kirándulni jártunk. Főleg zsidó barátaim voltak, de ennek nem volt különösebb oka, csak egyszerűen így alakult. Ezek egyszerű kis gyalogtúrák voltak a Kolozsvár környéki helyekre. Egyik fő szórakozásunk volt a biciklizés. Én szegény fiú voltam, nem volt saját kerékpárom. Mindig egy jobb módú barátom adta ide a biciklijét, kölcsön, hogy tudjak egy kicsikét biciklizni. Korcsolyázni úgy tanultam meg, hogy egy jómódú barátom levette a korcsolyát a lábáról, és ideadta nekem. Az én szüleimnek nem volt pénze, hogy korcsolyát vegyenek nekem. A zsidók a gazdasági életből is kivették a részüket. Emlékszem, hogy a város főtere, a főbb utcák és a Széchenyi tér tele volt zsidó üzletekkel. Nagyon sok volt a zsidók között a valamilyen iparos szakmát űző, mint például asztalos, szabó, bádogos.

Kolozsváron, az 1930-as években erős volt a cionista mozgalom. A Hasomér Hacair [lásd: Hasomér Hacair Romániában], a Hanoár Hacioni [lásd: Hanoár Hacioni Romániában], a Barisia és Aviva nevelési aktivitást fejtettek ki, előkészítették a mozgalomban részt vevő fiatalokat a kivándorlásra. Különböző mezőgazdasági telepeket hoztak létre Erdélyben [lásd: hachsara], és ott képezték ki azokat a fiatalokat, akik idealista felfogással rendelkeztek, és a zsidó nemzeti otthon építését tűzték ki célul. A mezőgazdasági munka elsajátításával foglalkoztak. Kolozsvár határában is volt ilyen mezőgazdasági telep. Béreltek egy darab földet, voltak ott munkaeszközök, és ott élt néhány fiatal cionista. Nem minden fiatal, aki kiment Palesztinába, csinált végig ilyen mezőgazdasági képzést, de nagyrészt ezek voltak azok, akiket előnyben részesítettek a kivándorláskor. Kolozsváron a cionista mozgalom nagyon színes volt, többféle irányzat is létezett. Voltak vallásosak és kevésbé vallásosak, baloldaliak és jobboldaliak. Én akkor még vallásos voltam, akár a szüleim és a testvéreim, és ezért a Mizrachiba jártam, ami egy vallásos cionista szervezet volt. Tagjai a vallásos réteghez tartozó szülők gyermekei voltak. Név szerint nem emlékszem egyetlen vezetőjére sem.

Ami a hatóságokat illeti, Kolozsvár egyetemi város lévén, minden év január huszonnegyedikét, a román nemzeti ünnep alkalmát Havasalföld és Moldova 1859-es egyesülésének ünnepe. – A szerk., a fasiszta vasgárdista szervezet felhasználta arra, hogy a diákságot megszervezze. Zsidóellenes tüntetéseket rendeztek ezen a napon. Ilyenkor összetörték az összes zsidó kereskedő üzletének az ablakait, a zsidó templomokat megcsúfolták: betörték a templomok ablakait és ajtóit. A széfer Tórákat [Tóra tekercseket], ahol hozzá tudtak jutni, elégették. Mi ilyenkor ki sem mertünk mozdulni a házból. Másnap, mikor kimentünk az utcára, csak akkor láttuk, hogy milyen pusztítást vittek véghez. Különösen erőszakos pogrom volt az 1927 decemberében lezajlott kolozsvári diáktüntetés [lásd: pogrom 1927-ben Erdélyben]. A román diákok végigvonultak a város főútvonalain, és megtámadták a zsidó tulajdonú épületeket.

Az iskola befejezése után, 1936-ban dolgozni mentem, s már egy kicsikét önállóbb lettem. Az édesapám jó kapcsolatban állt egy Wieder nevű zsidó emberrel, akinek volt egy kötöttárugyára. Oda mentem inasnak, és megtanultam a kötő-szövő ipart. Eleinte csak sepregettem, hordtam a csomagokat, majd három hónap alatt megtanultam annyira a szakmát, hogy önállóan tudtam dolgozni. Kaptam egy gépet, s azon dolgoztam. A tulajdonos rendeléseket vett fel a városban a kereskedőktől különböző mintadarabok alapján, és azokat kellett elkészíteni. A gyárban vegyesen voltak zsidó és nem zsidó alkalmazottak, nem nézték, ki milyen származású.

Mivel a szüleim szegény emberek voltak, a keresetemből minden héten hozzájárultam a család anyagi költségeinek a viseléséhez. Minden héten a fizetésemnek egy részét odaadtam édesanyámnak, a másik részéből szórakozni jártam és takarékoskodtam. 1940-ben, amikor volt a bécsi döntés [lásd: második bécsi döntés], akkor már egy elég rendes kicsi összegem volt megtakarítva a bankban.

Kolozsvár zenei központ volt. Miután saját keresettel rendelkeztem, gyakran eljártam a magyar operába, koncertekre, a kedvenc szórakozásom a zene volt. Volt Kolozsváron egy magyar nyelven megjelenő zsidó újság, az „Új Kelet”. Azt olvastuk a családban rendszeresen. Főleg édesapám olvasta, de ha érdekes cikket találtam benne, akkor én is elolvastam. Akkor kezdtem olvasni szépirodalmat is.

Egy darabig még a zsidó fiatalok látogathatták a középiskolákat és az egyetemeket. Az 1938-as év tájékán, amikor már az antiszemitizmus megerősödött, kezdték itt is [Romániában] kimondani a numerus clausust [lásd: numerus clausus Romániában]. Zsidó fiatalok nem látogathatták sem az egyetemeket, sem a középiskolákat. Ez a helyzet rosszabbodott 1940. augusztus harmincadika után, amikor Észak-Erdélynek egy részét átcsatolták Magyarországhoz. Magyarországon akkor már léteztek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és a zsidóság helyzete lényegesen romlott. Sajnos tudtuk, hogy a bécsi döntés nem hoz jót nekünk. Tudtuk, hogy Magyarországon érvényben vannak már a zsidótörvények. Olvastunk az 1882-es tiszaeszlári perről, amikor egy ártatlan zsidót megvádoltak azzal, hogy megölt egy keresztény lányt. Tudtuk, hogy részünkre sajnos ez a változás sok jót nem hoz. Igaz, már Romániában is nagyon erős volt az antiszemitizmus. A Vasgárda már működött, sőt mikor a Cuza-kormány [lásd: Goga–Cuza-kormány] hatalomra került, egyre gyakoribbakká váltak a pogromok. Ebből a szempontból mindegy volt számunkra, milyen fennhatóság alá kerülünk. Egyiktől sem remélhettünk semmi jót.

A helyzet az volt, hogy Erdélyben az Osztrák–Magyar Monarchia után a városokban a magyar kultúra volt a domináns, és így az erdélyi zsidóság a magyar nyelvet és a magyar kultúrát gyakorolta.. A falvakban, ahol a lakosság román volt, az ottan élő zsidóság a román nyelvet használta többnyire. De Kolozsvár például kultúrváros volt, és mi itten a magyar kultúrát karoltuk fel jobban. A zsidóságot mi vallásként fogtuk fel, azért, mert vallásos nevelést kaptunk. De magyarul beszéltünk egymás között a barátokkal, ismerősökkel. Az iskolában románul tanultunk [1940 szeptembere előtt], de az iskolán kívül a magyar nyelv volt a használatos. Más nyelvet a románon és a magyaron kívül nem is sajátítottam el.

A második bécsi döntést követően azok a zsidók, akik 1940 után a kereskedelemben, vagy az iparban dolgoztak, egyre jobban érezték a zsidótörvények hatását [A zsidótörvényeket 1941. március 26–27-én terjesztették ki az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés értelmében Romániához csatolt Észak-Erdélyre, amelyet az ún. második bécsi döntés értelmében 1940. augusztus 30-án csatoltak vissza Magyarországhoz. – A szerk.]. 1940-ben megalakult a Baross Szövetség, amely a magyar kereskedőket tömörítette, és kifejezetten a zsidók gazdasági visszaszorítását szolgálta [A keresztény és nemzeti kereskedőket, iparosokat, őstermelőket tömöríteni szándékozó szervezet jelszavát Kossuthtól vette: „Gyarmati sorban él az a nemzet, melynek gazdasági élete idegen kézben van.” Részletesebben lásd a Baross Szövetség szócikket. – A szerk.]. 1943-ban a zsidó kereskedők már árut sem kaptak, a zsidó iparosok pedig nyersanyag nélkül maradtak. Ennél az oknál fogva kénytelenek voltak a zsidó iparosok s a zsidó kereskedők összetársulni egy magyar kereskedővel vagy egy magyar iparossal, és annak a neve alatt működtetni cégüket. Ezt a társulási viszonyt úgy hívták, hogy stróman-rendszer.

Én egy Kreier nevű cégnél dolgoztam. A mi szakmánkban, a kötöttáruiparban 1940–42-ben konjunktúra volt, különösképpen miután Magyarország belépett a szovjetellenes háborúba [Magyarország 1941. június 24-én szakította meg a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, majd 1941. június 26-án hadat üzent a Szovjetuniónak, és 1941. június 27-én a honvédség csapatai átlépték a szovjet határt. – A szerk.]. Ebben az időszakban Magyarországon nagy áruhiány volt, és minden „rongyot”, amit gyártottunk, harisnyát, pulóvert, szvettert, mindent el lehetett adni Budapesten. Volt egy utazó ügynökünk, aki kapcsolatban állt egy budapesti magyar nagykereskedővel, aki átvette a termelésünket.

1943 őszén még szigorúbb lett a zsidóság sorsa. A munkaképes férfiakat munkaszolgálatra hívták be. Én 1943 októberében kaptam behívót, és bevonultam a 10-es zászlóaljhoz munkaszolgálatra. A 10-es zászlóalj Nagybányán volt. Engem a zászlóalj negyedik századába osztottak be, a 10/4-be. A kolozsváriakat általában a 10/2-be sorozták be, én viszont valószínűleg egy adminisztratív hiba folytán Kolozsváron a behívómat csak nyolc-tíz nap késéssel kaptam kézhez. Így kerültem a 4-es századba. Arról volt híres, hogy a zászlóalj parancsnoka, egy Reviczky nevezetű tábornok [Reviczky Imre ezredes volt. – A szerk.] messzemenően emberségesen bánt a munkaszolgálatosokkal. Nagyon sok olyan sokgyermekes zsidó családon segített, ahonnan idősebb embereket soroztak be. A bevonult munkaszolgálatosok feleségei elmentek hozzá kihallgatásra, Reviczky pedig szabadságot adott férjeiknek. Olyan nagycsaládos is volt, akit felmentett a szolgálat alól.

Nagybányáról elvittek minket Óradnára és a közeli Rotundára erődöket építeni. Nagyon nehéz munkát végeztünk, az ellátás pedig gyenge volt. A századparancsnokot Morzényinek hívták, nagyon szigorú volt. Nagybányáról Kárpátaljára vitték a századunkat. Kárpátalján egy fatelepnél dolgoztunk, fakitermelésnél foglalkoztattak minket. A szállásunk egy erdőben volt. Rönköket cipeltünk. Egy negyven-ötven kilós rönköt ketten kellett vigyünk, körülbelül négy-öt kilométeres útszakaszon. Ha valakinél előfordult, hogy nem bírta, vagy a legkisebb fegyelmi kihágást követte el, szigorú büntetéseket róttak rá. Például a magyar hadseregben alkalmazott legszigorúbb büntetés a kikötés volt. Nemcsak a munkaszolgálatosoknál, hanem a tényleges katonai szolgálatnál is. Ez egy nagyon embertelen büntetési mód volt: hátra kötötték az ember két karját, majd a hátrakötött csuklójánál fogva felhúzták egy fára, olyan magasságba, hogy a lába ne érje a földet. Ez olyan kínos és fájdalmas volt, hogy tíz-tizenöt percnél tovább nem bírta senki, és elájult. Ekkor leengedték, fellocsolták, majd visszahúzták. A kikötés a kihágással volt arányos. Volt, akit félórára ítéltek kikötésre, volt, akit egy órára. Kihágásnak minősült az, ha valaki nem teljesítette a napi normát. De bármilyen csekélységért büntetést lehetett kapni. Egy alkalommal egy katonai század vonult el mellettünk, és a sorból megismert engem az egyik keresztény szomszédom, a Gurát Béla. Ő ugyanabban az utcában lakott Kolozsváron, mint én. A szüleinek volt egy pékségük, s ő is a pékségben dolgozott addig, amíg be nem hívták katonának. Mikor meglátott engem, megörvendett nekem, és azt mondta: „Gyere, adjak neked egypár kenyeret”, s adott nekem négy kenyeret. Fogalmam sincs, honnan lehetett annyi kenyere. Engem például ezért büntettek meg: mert egy pillanatra kiléptem a sorból, s átvettem a négy kenyeret.

Az ellátás nagyon gyenge volt. Megtörtént, hogy előre két napra megkaptuk a kenyéradagot. Este sorakozó volt a vacsoráért, ami köménymaglevesből, esetleg valami más levesből vagy egy csupor feketekávéból állt. Amíg sorra kerültünk, addig félig megettük a két napra szánt kenyeret. Pechünkre, sokszor még friss is volt a kenyér, és még jobban fogyott. Sokan nem bírták az éhséget, s amikor már közel voltak az oroszok, sokan a munkaszolgálatosok közül megpróbáltak átszökni hozzájuk. Viszont vagy a magyarok, vagy az oroszok lelőtték őket. A magyarok azért, mert szökni próbált, az oroszok pedig valószínűleg azért, mert kémnek hitték. A munkatáborban gyakoriak voltak a járványok, betegségek. Tisztálkodási lehetőségünk alig volt. A század orvosául egy fényképészt neveztek ki, mert mondta, hogy tud kötözni. Ennél többet viszont nem értett a szakmához.

1944 tavaszán vittek ki minket a frontra, és egy kárpátaljai utászszázadhoz kapcsoltak. A front a Sztrij – Sztanyiszlav – Gyeljatyin – Kolomea – Koszov vonalon húzódott. Embertelen körülmények között éltünk. A keretlegények csúfságot űztek belőlünk, és bizony nem egyszer volt úgy, hogy akik éheztek, és nem bírták a munkát, meghaltak. Mi láttuk el az utászszázadot élelmiszerrel és lőszerrel. A front olyan helyen volt, amit nem lehetett megközelíteni semmilyen járművel, csak gyalogszerrel vagy lovakkal. Mi a hátunkon vittük a lőszert és az élelmiszert. A munkatábor az orosz előrenyomulás miatt még nehezebb volt, mert állandó készenlétben kellett lennünk.

1944 őszén, a visszavonuláskor láttam először orosz katonát, aki foglyul esett. Naponta harmincöt-negyven kilométereket kellett gyalogoljunk Huszt irányába, az utakat pedig menet közben kellett rendbe tegyük, hogy a magyar hadsereg visszavonulását akadálymentessé tegyük. A visszavonulásban nemcsak az volt a kínos, hogy menetelni kellett, hanem az is, hogy minden órában adtak öt perc pihenőt. Ez alatt az öt perc alatt a hosszú meneteléstől úgy megmerevedtek az ízületeink, hogy mikor újra kellett indulni, úgy éreztük, mintha késsel vágnák le a húst rólunk. Egy ilyen alkalomkor, amikor már több héten keresztül vonultunk vissza, a századparancsnok ismertette a visszavonulási útirányt. Kijelentette, hogy ha valaki nem bírja a tempót, és lemarad, az utászszázad parancsnokságánál érdeklődhet az útvonalról. Ekkor több munkaszolgálatos társammal együtt elhatároztam, hogy megszökünk. A kárpátaljai Técső környékén, menetelés közben ránk esteledett, mi pedig a társaimmal együtt kiugrottunk a sorból, és bebújtunk az út melletti kukoricásba. Técső egy nagy vasúti központ volt. Ekkor már annyira szétzüllött a magyar hadsereg, és olyan szervezetlenség uralkodott, hogy nemcsak mi, munkaszolgálatosok, hanem a magyar katonák közül is sokan megszöktek. Olyan gyorsan közeledtek az orosz csapatok, hogy a magyar hadsereg vezetői már nem tudták uralni a helyzetet.

Mivel elég sokan szöktünk meg akkor este, a századparancsnok, mikor bekerült Técsőre, és látta, hogy sokan hiányoznak, kivezényelte a helység tűzoltókocsiját, és reflektorral kerestetett minket. Akit megtaláltak, ott, helyben főbe lőtték. Én például éreztem a sapkámnak a végén Kenéznek a bakancsát – Kenéz volt a szolgálatvezető őrmester. Ha például az arcomra lép, én akkor odaveszek. Azóta minden nap ajándék nekem az élet. Ott vártunk egy darabig a kukoricásban, majd négy-öt óra múltán elindultunk be a faluba. Négyen bajtársak, akik ugyanabból a századból voltunk, bementünk egy parasztházba. A tulajdonost megkértük, hogy a szénapadláson aludhassunk. Egy Mari néni nevezetű özvegyasszony lakott ott. Másnap reggel kitettük az asztalra amennyi pénzünk volt – otthonról a munkaszolgálat alatt is kaptunk volt pénzt –, és megkérdeztük Mari nénit, hogy hány napra tud minket elszállásolni. Ekkor már a front nagyon gyorsan közeledett, és itt akartuk bevárni a felszabadulást. Vagy három napja lakhattunk ott, amikor az oroszok bejöttek Técsőre. Hozzánk nagyon emberségesen viszonyultak, mert látták, hogy sárga karszalagot viselünk, és fasiszta áldozatok vagyunk. Rá két napra elindultunk gyalog, az erdőn keresztül Nagybányára. A falubeliek figyelmeztettek minket, hogy az erdő aknásítva van, és nagyon veszélyes. Normális körülmények között két-három napot kellett volna tartania az útnak, de mi nem ismertük az utat, és jártuk még az erdőt néhány napig.

Négyünk közül egyedül én voltam kolozsvári, egy másik nagybányai volt, a többiről nem tudom, honnan származtak. Nagybányán összetalálkoztam néhány kolozsvárival, akikkel elindultunk gyalog Kolozsvárra. [Nagy]Ilondán – megközelítőleg ötven kilométerre van Nagybányától – egy orosz teherautóra kéredzkedtünk fel. Mondtuk, hogy Kolozsvárra megyünk, az oroszok visszaválaszolták, hogy „Turda” – Torda románul –, mondtuk „ágyon”, jó, rendben oroszul, és felültünk. Kolozsváron a román színház előtt szálltam le az autóról. Ez 1944 november-decemberében volt.

Tudtam, hogy nincs itthon senkim, mert egy szomszédunkkal, Kissnével leveleztem. Tudtam, hogy nincsenek szüleim, testvéreim. A munkaszolgálat alatt, mindaddig, amíg a szüleimet nem deportálták, rendszeresen leveleztünk. Később Kissnével tartottam a kapcsolatot. Amikor gettósították a zsidókat, és a szüleimet is kísérték az autóra, az apám olyan beteg volt, hogy nem volt már szállítható állapotban. A csendőrök mégis fel akarták tenni az autóra, s akkor a Kissné felment a szomszédságunkban lakó alpolgármesterhez, Trucához. Mondta, hogy „Müller bácsi beteg”, és adjon egy igazolványt, hogy apámat ne vigyék a gettóba. Truca adott egy igazolást, Kissné pedig bevitte az apámat magához. Pár nap múlva Kissné utánajárt, és beutaltatta az apámat a zsidókórházba [lásd: zsidók mentése Észak-Erdélyben]. A zsidókórház az egész háború alatt végig működött mint kórházi egység. Így menekült meg az apám a gettótól, és így jutott tudomásomra, hogy az apám emberséges körülmények között halt meg, a kórházban. Volt itt Kolozsváron egy munkaszolgálatos egység, amely az élelmezési raktárnál dolgozott. Ők temették el az apámat. Azoktól és ettől a magyar családtól tudtam meg, hogy az apám hol van eltemetve. A családomból édesanyámat és két lánytestvéremet, Chaját és Leát deportálták. Chajának volt két kisgyermeke, ők is elpusztultak. Egyedül Lea élte túl. A halál torkából, Auschwitzból szabadult fel, 1945-ben.

Na, most hova menjek? Földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam, merre induljak. Hát mégis elmentem oda, ahol a szüleim laktak a háború előtt. A lakásunkba nem tudtam bemenni, nem engedtek be. Bementem az egyik szomszédunkhoz, a Kissnéhez, aki pár napig gondomat viselte. Aztán kezdtem utánanézni, hogy hogyan fogom az életemet rendezni. Az élet újrakezdése volt a legnehezebb. Nem kívánok visszagondolni arra a felére, és nem is akarok sokat beszélni róla. Engem megboldogult apámnak egy közeli barátja, egy román család segített. Miután Kissnétől eljöttem, hónapokon keresztül laktam a román Căpuşan Gheorghe családjánál, mindaddig, amíg kezdtem megtalálni a helyemet az életben.

Amikor én hazakerültem Kolozsvárra, még nem volt megszervezve a zsidó túlélők fogadása. Néhány héttel később már egy amerikai zsidó segélyező szervezet Joint lakásokat alakított át szálláshelyekké, és a lágerekből, munkaszolgálatból hazatérőket meleg étellel, ruhával, tisztálkodási lehetőséggel segítette. Az ún. Péter-Pál villát rendezték be ilyen célra. Hazaérkezésemkor még nem működött ez a villa, és a beindulása után sem vettem igénybe, mert a Căpuşan család szállást és élelmet is biztosított nekem. Nyolc hónapig abban a ruhában jártam, ami a munkatáborban volt rajtam. Az első ruhát, amit vettem, és le tudtam cserélni vele a munkatáboros rongyaimat, azt abból a Joint által kapott segélyből vásároltam egy ócskásnál.

Munkát kerestem, és bekerültem egy kötöttárugyárba. Az újrakezdés nem volt könnyű, lépten, nyomon a szüleimet kerestem. Tudtam, hogy meghaltak, de mégis állandóan arra vártam, hogy egyszer csak előbukkannak. Ahogy teltek a hónapok, összekerültem egy régi keresztény barátommal, Leboviccsal, akinek a szülei szintén a kötöttáru szakmában tevékenykedtek. Neki volt valami öröksége, egypár kötőgép. Mivel ismertem a szakmát, és értettem a gépek kezeléséhez, megkért engem, hogy társuljak vele, és indítsunk be egy kötödét. Sikerült elindulnunk és termelnünk. Az életem így kezdett helyreállni, anyagilag kezdtem rendbe jönni.

Időközben, 1945 tavaszán hazatért a lágerből Lea húgom, akit minden szempontból támogatnom kellett. Néhány hónap múlva kivándorolt Izraelbe [Akkor még: Palesztina brit mandátum. Izrael állam 1948-ban alakult meg. – A szerk.]. Ottan ment férjhez, egy Romániából kivándorolt zsidóhoz. A férje neve nem jut eszembe, de azt tudom, hogy nem erdélyi származású volt. Egy lánya született, aki most Izraelben óvónő. Lea 1975-ben halt meg.

A háború után a kommunista mozgalommal szimpatizáltam, mert ez volt az az ideológia, amiben zsidóként emberi méltóságomat véltem visszanyerni. Hittem a kommunizmus által hirdetett eszmékben. Sajnos időbe telt, amíg meggyőződtem arról, hogy az ideológia és a gyakorlat nem ugyanaz. A pártba 1945-ben léptem be, 1949-ben viszont kizártak, mert a háború utáni kisiparosi tevékenységemet osztályellenesnek ítélték meg. Nem sajnáltam, hogy kizártak. Büszke voltam arra, hogy becsületesen végzem a munkámat, és nem ülök egy padsorban azokkal, akik a „piros könyvet” párttagkönyvet felhasználva lopják a napot, és szájaskodnak a gyűléseken. Én hallgattam, de becsületesen dolgoztam. Nem is kértem soha az újrafelvételemet.

1953-ban még hittek az emberek a kommunista ideológiában. Sajnálták, hogy Sztálin meghalt. Később rájöttek arra, hogy a gyakorlatban semmi nem valósult meg az ígéretekből. Az 1956-os eseményeket [lásd: 1956-os forradalom] végig figyelemmel kísértem a rádióból és az újságból. A budapesti rádióadásokat és a Szabad Európát hallgattam.

1949-ben bekerültem a kolozsvári állami kötöttárugyárba, a Someşulba, és ottan tevékenykedtem először segédmesteri minőségben, későbben pedig divattervezői munkakörben. Ebben a gyárban harminchárom évet dolgoztam, egészen 1982-ig, nyugdíjazásomig. Engem a munkám miatt mindig tisztelettel öveztek. A kommunista rendszerben a burkolt nacionalista szellem létezett, de kimondottan, nyilvánosan, soha nem éreztem megkülönböztetést zsidó voltom miatt. Becsülettel végeztem a munkámat, és ezért tiszteltek.

Az 1940-es évek végén ismertem meg Szakács Annát, akit 1952-ben feleségül vettem. Csak polgári esküvőnk volt. Sem én, sem Anna nem voltunk vallásosak, és így nem is tartottuk fontosnak az egyházi szertartást. Egyébként is, a feleségem nem zsidó, református. Nem tért át zsidó hitre. Harmonikus házaséletem volt és van. Soha nem jelentett problémát kettőnk között a származásunk. Emberségességet kerestünk egymásban, nem nemzetiséget vagy vallást.

A feleségem Kisbányán született, 1929-ben. Járában járt iskolába [Kisbánya – kisközség volt Torda-Aranyos vm.-ben, 1891-ben 700, 1910-ben (Kisbányahavas) 1200 román lakossal; Alsójára – kisközség volt Torda-Aranyos vm.-ben, 1891-ben 1600, 1910-ben 1800, 1920-ban 1900 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Trianon után mindkét község Romániához került. – A szerk.]. Egyszerű polgári család voltak. Az apja Kisbányán malmos volt, majd Kolozsváron fuvarozásba kezdett. Teherautóval járt. A családja 1940-ben Kolozsváron telepedett le. Kolozsváron elvégezte Anna a Kereskedelmi Líceumot, ami után különböző vállalatoknál dolgozott könyvelőként. Egyetlen testvére volt, aki nagyon fiatalon elhunyt, én nem is ismertem őt.

Volt egy periódus, amikor komolyan foglalkoztunk az Izraelbe való kivándorlás gondolatával. A feleségemnek viszont elöregedett szülei voltak akkor, amikor még fiatalabbak voltunk, és szükségük volt a mi támogatásunkra. Ezért lemondtunk a kivándorlásról.

Házasságunkból egy gyermekünk született 1956-ban [Müller László]. Nem neveltük vallásos szellemben, származását viszont soha nem titkoltuk előle. Zsidónak vallja magát. A középiskolát 1974-ben fejezte be, majd felvételizett a Politechnikai egyetemre. Az informatikai szakmában specializálta magát. Most is az informatikai szakmában dolgozik itt, Kolozsváron. Van családja. Érdekes módon, a felesége [Grünwald Ágnes] is zsidó. Ez viszont csak véletlen. Sem a fiam, sem a menyem nem jártak zsidó körökben, nem vettek részt zsidó rendezvényeken. Ebből a házasságból van egy Renáta nevű kis unokám. 1988-ban született. Renáta most már a tizenötödik esztendejében van, sportol, jól tanul, és sok örömöt jelent nekünk. A szülei nem nevelik zsidó szellemben, viszont soha nem titkolták előtte a származását.

A baráti körünk vegyes volt. Voltak zsidó családok is, keresztények is. Így van ez most is. Van egy kellemes társaságunk, akikkel össze szoktunk jönni névnapok, születésnapok alkalmával és olyankor nagyon kellemesen töltünk el egypár órát. A baráti társaság tagjai egyszerű, becsületes emberek a hitközségből vagy a régi munkahelyemről.

Sok barátom és ismerősöm van Izraelben. Ott éltek a testvéreim közül József és Lea is. Én háromszor voltam látogatóban Izraelben. Először 1969-ben mentem ki. Kérvényeznem kellett a kiutazási engedélyt, és csak akkor kaptam útlevelet. A kommunista rendszerben sokkal nehezebb volt elhagyni az országot. Felváltva látott vendégül Lea és József. Izrael nagyon tetszett, bejártam a fontosabb városokat.

Olyan környezetben éltünk és élünk, ahol a többség keresztény, ezért természetes, hogy a keresztény ünnepeket is, mint például a karácsonyt, tiszteljük. Persze nem tartjuk meg. Ezzel szemben a szombatot és a húsvétot [Pészah] igyekszünk mindig megülni, de ez is inkább csak amolyan megemlékezés, mint ünnep. Ezt is csak az 1990-es évektől gyakoroljuk.

1989-ben azt reméltük, hogy megszűnt a diktatúra, és a gazdasági helyzet helyre fog állani. Csalódva gondolok vissza azokra a reménységekre, amik akkor tápláltak. Most sem sokkal jobb a helyzetünk, ugyanolyan szegénységben élünk. Csak annyi a különbség, hogy szabadabbak vagyunk.

1944 után én nem hagytam el a vallásomat, de nem is voltam templomjáró, vallásos ember. Van egy olyan régi közmondás, hogy ahogy telnek az esztendők, és az ember közeledik „Gödör Gyurihoz” [a halálhoz], eszébe jut a gyerekkor és az, hogy honnan származik. Most, nyugdíjas koromban kezdtem templomba járni. Jelenleg pedig a kolozsvári zsidó hitközség keretén belül tevékenykedek, vezetőségi tag vagyok. Én foglalkozom a vallási problémákkal. A hivatalos címem „consilier cu probleme de cult” vallási ügyekkel foglalkozó tanácsos. A hitközséghez úgy kerültem, hogy 1989 után szükség volt olyan emberre, aki ismeri a vallási előírásokat. Mivel tudták, hogy én vallásos nevelésben részesültem, megkértek, kapcsolódjak be a hitközség munkájába.

Meg kell mondjam, nem azért járok templomba, mert vallásos vagyok, hanem azért, mert a zsidó nép az egyedüli a földkerekségen, amelyiknek a történelme szigorúan hozzá van kötve a valláshoz. Tehát számomra elmenni a templomba, az azt jelenti, hogy ápolom a zsidó tradíciót. És általában ez a helyzet a többi kolozsvári zsidóval is. Jelen pillanatban körülbelül háromszáz zsidó él Kolozsváron. Az egész hitközség nagyon elöregedett közösség, rabbink pedig nincs. Ettől függetlenül igyekszünk ápolni a vallási tradíciókat, megtartunk minden ünnepet: a sabbatot, a Hanukát, a Pészahot, a Purimot. A fiataljaink Talmud-Tóra oktatásban is részesülnek, emellett pedig egy kórust is működtetnek. A Talmud-Tórában többnyire héber nyelvet tanulnak, a kórusban pedig zsidó vallásos dalokat, mint amilyen az Avadim Chajinu és a Dájenu. Hangsúlyozom, mindezt azért tesszük, mert ápolni akarjuk a zsidó tradíciót.