Book Recommendations

Életrajz

Vereckei Lászlóné (Marika) egyedül él a nyolcadik kerület, egykori Tisztviselő elepén. Lakása nagyon tiszta, és rendezett, a szobák elegáns stílbútorokkal vannak berendezve. Számtalan tárgy emlékeztet zsidóságára, az ajtó mellett háziáldás, a konyha polcán menóra a családi gyűjteményből, szédertál az asztalon. A könyvespolcon az orvosi könyvek mellett számos Izraellel és a zsidósággal kapcsolatos könyv is megtalálható. Marika nagyon kedves asszony. Reggeli találkozásaink alkalmával meleg illatos pogácsával és teával várt, igen nagy kedvességgel. Nagyon nagy pontossággal és bizalommal segítette az interjú elkészítését. A családi írásos és fotó hagyaték, amit nagy gondossággal őriz, nagymértékben segítette a család történetének még alaposabb megismerését.

A családom történetén gondolkodva, azon tűnődtem, hogy mindegyiknek az élete olyan jellemző volt, a magyar és közép-európai zsidóságra. Zsidónak és egyben magyarnak tartották magukat, és amikor hadba kellett menni, a férfiak fentartások nélkül vonultak be katonának. A magyar hazáért harcoltak, és pl. a trianoni békeszerződés hatása, őket is szomorúsággal töltötte el. Szinte mindenki a családból kereskedő lett, és a nők is tevékenyen részvettek az egzisztencia megteremtésében.

Az apai nagyszüleimről csak a családi emlékezet útján tudok mesélni, mert mindkét nagyszülőm jóval születésem előtt meghalt. Mivel a család igen erősen őrizte a családi történeteket, így én is sok mindent hallottam a szüleimtől, az apai nagyszüleimről.

Az apai nagyapámat Goldgruber Sámuelnek hívták. A Tolna megyei Pakson [Paksra a német telepítésekkel egy időben érkeztek az ortodox zsidó hitközség alapítói, akik cseh, lengyel és német területekről, valamint 48 magyarországi helységből származtak. A város földesurai ingyen bocsátottak telket a rendelkezésükre, zsinagóga, kórház, fürdőház és temető céljára. A 19. század végé a lakosság csaknem 12 %- a volt ortodox zsidó, Bonyhád mellett Paks lett a megyei zsidóság központja. - A szerk] született 1836-ban. Nem tudom, mikor került Pálfára, de az élete nagy részét ott élte le. Arra már nem emlékszem, hogy hányan voltak testvérek. Magyar zsidónak tartotta magát. Az 1848-as szabadságharcban tevékenyen részt vett. A magyar haza iránti hűség és tisztelet egyébként az egész családban jellemző volt, később apám is boldogan vett részt mindkét világháborúban. A magyar zsidók a Habsburgok alatt igen nagy szabadságot élveztek. Nagyapám, neológ vallású volt, mint a Goldgruberek általában. Járt templomba, pénteken gyertyát gyújtott, és a nagyobb ünnepeket megtartotta.

A nagypapának volt egy kocsmája és egy mészárszéke Pálfán. A kocsma az csak addig létezett, amíg nagyapám élt, 1907-ig. Akkor halt meg, ott Pálfán 71 éves korában, tüdőgyulladásban. Az Arany János utcában laktak, és a saját házában volt a kocsma és a mészárszék is. Amikor meghalt, a kocsma megszűnt, és az Áron nevű fia örökölte meg, és vitte tovább a mészárszéket. Azt nem tudom, hogy mekkora zsidó közösség élt Pálfán, de imaház az volt, zsinagóga az nem. A nagypapát nagyon szerették a faluban. Azt tudom, hogy mindenkivel jóban volt, a gyerekeket nagyon szerette, és mesélt a szabadságharcos élményeiről. Obsitos történeteket mesélt általában. Szép magas ember volt, szőke hajjal. Nem hordott kipát, pajesza sem volt. 

Klein Amáliát vette feleségül 1867-ben, ő volt az én apai nagymamám. A nagymamám is Pakson született 1846-ban, és Pálfán halt meg 1918 körül. Az esküvő még Pakson volt. Mindketten Pakson laktak, később kerültek Pálfára. Annak ellenére, hogy Pakson jelentős ortodox közösség élt, mégis a pálfai nagymama, szintén neológ volt, akárcsak nagyapám. Szigorúan háztartásbeli volt, időnként a kocsmában és a mészárszékben segítkezett a nagypapának. Hat gyereke volt, akik mellett nem igazán volt ideje a háztartáson kívüli munkára. Mikor a férje meghalt, ő vette át fiaival a mészárszék irányítását, és így aktívan bekapcsolódott, a mészárszék munkájába. Otthon kóser háztartást vezetett. Ez azt jelentette, hogy nem ettek disznóhúst, sakternél vágatták a baromfit, és általában a húsokat. Nem keverték a zsírost a tejessel. Cselédlányt is tartottak, mert szombaton nem gyújtottak lámpát. Mindig volt olyan falubeli lány, aki segített nekik. Ez nem a klasszikus értelemben vett cselédkedés volt, mint ami pl. Budapesten volt divat a második világháborút megelőzően. Nem aludtak például ott a háznál, hanem aki éppen ráért a faluból, és már ismerték, az jött segíteni. Abból nem volt gond, hogy kóser háztartást kellett vezetni, megtanulták azt a parasztlányok. Az ünnepeket mindig megtartották. A szombatot például, amikor nem gyújtottak lámpát. A sátoros ünnepeket is ünnepelték, ilyenkor csináltak sátrat Pálfán, az udvaron. A nagypapa és a fiai építették fel a sátrat. Házi áldás is volt a bejárati ajtófélfán. Nálunk is volt Pesten, a háború előtt, amikor én gyerek voltam. Én már azonban csak a mészárszéket ismertem.

A pálfai ház egy nagy, tornácos ház volt. Anyámék a nagyszülők halála után is rendszeresen jártak le Pálfára, hiszen nagyon sok rokon élt ott 1944-ig. Így voltam én is jó párszor anyámékkal, ezért tudok a házról is mesélni. Amikor levittek anyámék kiskoromban, nem volt villany, hanem petróleumlámpával világítottak. A tornáchoz két lépcső vezetett fölfelé. A kocsma akkor már nem volt meg, csak a mészárszék működött. Az volt az érdekes ebben a mészárszékben, hogy nem volt kóser. Én úgy tudom, hogy ennek semmi különösebb oka nem volt. Ez természetes volt nekik. A nagypapa idejében nem vagyok teljesen biztos abban, hogy nem volt-e kóser, csak azt, hogy később már biztos nem volt az. A disznóhúst is feldolgozták Azért olyan nagy disznóvágás persze nem volt ott, az is biztos. A háború után viszont, már isteni hurkákat és kolbászokat csináltak az én unokatestvéreim is. Azt gondolom, hogy ha kóser lett volna a mészárszék, nem lett volna nagy a forgalmuk, a helyiek nem vásároltak volna tőlük.

Hátul voltak a mellékhelységek és a szobák. Elöl volt a bolt. Volt a boltnak felirata, de már nem tudom a nevét. A nagypapa árult, nem ő dolgozta fel a húst. Voltak segédei, később pedig a fiai segítettek, a hús feldolgozásánál. A segédek is zsidók voltak. Korábban, a kocsma is elöl volt. A nagyapám idejében a kocsma és a mészárszék párhuzamosan működött, és a mészárszék volt a „kisebb”. WC, fürdőszoba természetesen nem volt, csak kinti WC. Mosókonyha volt a ház hátsó részén, ott volt lehetőség a fürdésre. Volt egy kád, és abban mosakodtunk, meg persze teknőben. Hallottam a régiektől, és mi is még így csináltuk, hogy lavórban mosakodtak. Egyszer egy héten mindig. Pénteken volt a rituális tisztálkodásnak mondott tisztálkodás, a mikvében. A nagypapa járt rendszeresen. A nagymamának is ugye kellett, mert anyám nővére nagyon vallásos volt. Nem valószínű, hogy volt Pálfán mikve, de Pakson biztos volt. A nagymama nem hordott parókát, kontyban hordta a haját, és kendővel bekötötte, amikor imádkoztak például. Én már nem nyaraltam náluk, hanem minden évben lementünk oda jahrzeit-kor, Jóm Kippur előtt. Anyáméknál nagy divat volt, az ún. kever avot, ami a meghalt elődök sírlátogatását jelentette. Minden évben a halottakért imádkoztunk ilyenkor. Lementünk néha, Új év előtt is. A pálfai nagyszülők magyarul beszéltek, de tudtak németül is.

Hat gyerekük született: Bernát, Áron, Berta, Hermina, Eszter, Simon. Korban is így következtek egymás után. Bernát volt a legidősebb, majd Áron következett. Utána született Berta, majd Hermina. Utána Eszter és végül Simon. Az apám Goldgruber Simon, volt a legfiatalabb. Áron és Bernát ottmaradtak Pálfán, a többiek fölkerültek Budapestre.

Goldgruber Bernát ott maradt Pálfán. Kereskedő lett. A feleségét nem tudom, hogy hívták, de mindkettőjüket deportálták és meghaltak. Volt egy fiuk, aki följött Budapestre, Gonda Sándornak hívták, és volt egy lányuk is, akit szintén deportáltak. A nevére nem emlékszem.

Goldgruber Áron vitte tovább a pálfai mészárszéket.  Az Áron felesége egy Teréz nevű igen különleges zsidó lány volt, egy rabbi lánya. Nem volt szép, de nagyon okos volt. Őket biztos sadhenolták. Rendkívül művelt volt, remekül beszélt németül. Nem tudom pontosan, hogy hova valósi volt, csak sejtem, hogy simontornyai volt. Áron elég primitív volt hozzá. Szült három gyereket neki. Dezső (Dolli), Sanyi, és Lajos volt a nevük. A Sanyi örökölte a házat később. Közülük a Dolli volt nagyon értelmes, ő örökölte anyjától ezt a jó eszességet. Nem volt családja. Később egy állami üzletben dolgozott, mint szervező.

A Lajos viszont jó asztalos lett. Keresztény felesége volt, és két lányuk született. A lányai még élnek itt Magyarországon, mert az egyik korábban élt Németországban.

Teréz néni nagyon helytállt, annak ellenére, hogy ez a vidéki élet nem neki való volt. Rendkívül művelt, városias asszony volt. Ezt a három fiút, nagyon nehezen tudta kordában tartani, és nem tudta őket iskolába járatni. Érdekes, hogy nem a vallás volt nála az amit megtartott, hanem a műveltség. Neológ rabbi volt a papája. Azt nem tudom, hogy hol volt a rabbi. Őket deportálták, csak a két fiú élte túl, Dolli és Lajos.

Sándor, nem tudott igazán szakmát választani. Apám nagyon szerette, mert nagyon dolgos volt, és nyitott neki egy kocsmát később, Budapesten a 9. kerületben. Tudott kapni iparengedélyt 1936-ban, még a zsidó törvények előtt. Itt volt egy évig, és kitanulta a szakmát, és nagyon szépen ment az üzlet. Elvett egy zsidó lányt 1938-ban, nekik is kocsmájuk volt Kispesten, mármint a szülőknek. Később föladták ezt az üzletet, és nyitottak Kispesten egy másikat. Jöttek a 40-es évek.  Nem igazán ment a bolt, és úgy döntöttek, hogy vissza mennek Pálfára. És hazamentek Pálfára, hogy meghaljanak, onnan deportálták őket.

Goldgruber Eszter férjhez ment egy Berger nevű textilkereskedőhöz. Nagyon jómódú lett, már itt Budapesten. Őket is valószínűleg sadhenolták. A férje is vidéki volt, úgy jöttek fel együtt Budapestre. Jellemző egyébként az egész Goldgruber családra, hogy akkor lettek igazi kereskedők, amikor a fővárosba kerültek. A Nefelejcs utcában vettek házat. Ott akkor már volt egy textilraktár, és tulajdonképpen textil nagykereskedők lettek. Két gyerekük született. Az egyik meghalt a Rebeka, nagyon szép lány volt. A másik volt a Tibor, aki most halt meg. Ő műanyag feldolgozással foglalkozott. Lánya orvos lett, és kiment Izraelbe.

A Goldgruber Hermina az egy Kaufmann Albert nevezetű fiúhoz ment férjhez, akinek ajtó, ablak és épületfaanyag raktára és házbontási vállalata volt, az V. ker. Ügynök utca 28-ban.  Volt egy lánya Aranka. Noe Ervin volt a férje, és a Fiumei úton laktak.

Goldgruber Berta férjhez ment, egy Breier Ferenc nevű férfihoz. Az 1930-as években igen nehezen tudtak megélni, és Feri bácsi sokmindennel foglakozott, hogy el tudja a családot tartani. Volt rövidáru ügynök, öveket, zoknikat, férfi nadrágtartókat árult. Dolgozott egy cupringer irodában is, ahol cselédeket közvetített ki házakhoz, majd könyvügynök is lett. Két gyerekük született. A Sanyi, aki a Corvin Áruháznak volt a vezetője, és a Bözsi, aki férjhez ment egy Schwartz nevezetűhöz. Ingatlantulajdonosok voltak, ebből éltek.

Apám volt Goldgruber Simon Wolf, aki 1889-ben született Pálfán. 1945-ben változtatta meg a nevét Gömörire. Apámnak szőke bajsza és szemöldöke, zöld szeme, és fekete haja volt. Igen jó katona hírében állt. Apámat behívták katonának, és az első világháborút végigszolgálta. 1909- 1910 tartalékos törzsőrmester volt a 69. gyalogezrednél. 1910- 1913 között tényleges katonai szolgálatot, 1914-1918 között pedig hadiszolgálatot teljesített. Harcolt Piavén, és az orosz fronton is. Nagyon sok kitüntetésben részesült, például ezüst vitézségi érem, bronz vitézségi érem, vasérdem keresztkoronával, Károly csapat kereszt és sebesülési érem. Az első világháború alatt két ízben megsebesült, 1914-ben és 1916-ban. Különböző kórházakban illetve a 69. ik gyalogezred üdülőjében gyógykezelték. Isorzónál nagy sebesülést kapott. Úgy volt, hogy a lábát le kell amputálni. Meg is maradt ott egy nagy mély nyom a lábán. Lövést kapott, és akkor azt mondta, hogy ő öngyilkos lesz ha amputálják a lábát. Kérte, hogy próbálják meg kivenni a golyót, mert nagyon gennyes volt a seb. Apám még az Osztrák-magyar Monarchiában, nagyon jól megtanult németül. Többször mesélte, hogy jókat derült azon, hogy a faluból elvitt, katonának besorozott fiúk, az istennek sem tudtak megtanulni németül. Ő a katonaságnál viszont igen.

A Goldgruber testvérek közül a fiúk, mind kitanulták a kocsmáros és mészáros mesterségeket. Nem volt erre iskola, hanem elszegődtek egy-egy kocsmáros vagy mészáros mellé segédnek, és így tanultak bele a szakmába. Persze otthon nagyapámtól is tanultak egy csomó mindent. Az összes fiútestvér, kereskedő lett tulajdonképpen. Az Áron ugye mészáros lett, apám meg kocsmáros. Apám isteni fejszámoló volt, ez egy adottság volt nála, és lenézte azokat, akik erre nem voltak képesek. Végigszolgálta az első világháborút, és közben megismerkedett anyámmal. Anyám nővére Pálfára ment férjhez, egy textilkereskedőhöz, úgyhogy ők tulajdonképpen ott ismerkedtek meg. A háború alatt, nagyon aggódott anyám érte. Amikor visszajött összeházasodtak 1919-ben. Együtt jöttek már föl Pestre Pálfáról, de még ott ismerkedtek össze

Hogy a nagyszüleimet sadhenolták-e, azt nem tudom. A Schiller nagymamát nem kellett sadhenolni, mert ő egy nagyon talpraesett ember volt, mindig tudta, hogy mit akar. Nekem az az érzésem, hogy a mamámat sem sadhenolták, de biztos vagyok benne, hogy a többi Schiller lányt viszont igen, mert egyik sem helybéli fiúval jött össze.

Az anyai nagymamám Schiller Vilmosné Kohn Regina, aki 1850-ben született, 16 évesen férjhez ment Csornára egy idősebb kocsmároshoz. Őt Schlesinger?- hívták. Nagyanyám kitűnő háziasszony volt, és segített is neki a kocsmában, és szült neki három gyereket. Schlesinger Károly, Hermina, és Júlia volt a nevük. A Schlesinger nagypapa korán meghalt, és nagymamám újra férjhez ment nagyapámhoz, Schiller Vilmoshoz, aki 1855-ben született Süttörön [Süttör, Sopron vm., kapuvári járás, 203 ház, 1341 magyar lakos, katolikus.- A szerk.] Ő a győri malomnál dolgozott, főkönyvelő volt. A malom pénzügyi dolgait csinálta tulajdonképpen. Üzleti ügyekben utazott is pl. Boszniába. Liszttel kereskedett. Három gyerekkel vette el nagyanyámat, és utána nagyanyám még szült hét gyereket. A második házasságból született: Arnold, Jenő, Viktória, Lenke, Blanka, Antal, Lajos. A Schiller nagymamát 93 éves korában deportálták Győrből, Bergen-Belsenbe. Valahol útközben meghalt. A nagymamám volt egyébként, a család krónikása, mert ő mindent tudott és számontartott a családról.

A győri nagypapa az meghalt mielőtt én születtem volna, 1928-ban. Ő is neológ volt. Tartotta az ünnepeket, zsinagógába is járt Győrbe. Nem hordott kipát, nem volt pajesza. Nagyon jól tudott nyelveket, németül nagyon jól tudott, és beszélt szerbül és horvátul is, de hogy honnan tudott, azt nem tudom. Héberül imádkozni tudtak a nagyszülők, olvastak is, de nem beszéltek. De a nagymama kóser háztartást vezetett. Ők Győrben, a Király utcában laktak. Én náluk nem voltam, mert amikor én születtem, a nagyanyám Győrben az egyik lányánál lakott már, a Lenkénél. Amikor nagyapám meghalt, akkor költözött a Lenkéhez. Ő egy szabóhoz ment feleségül, nem volt túl jómódú. Őket látogattam meg. Vele jóban voltam, mert apám minden évben egy hónapra fölhozatta hozzánk Pestre.

Károlyra én már csak akkor emlékszem, amikor kocsmát nyitott. Győrben éltek. Károly nagyvilági életet élt, gyakran átment fiákerrel Bécsbe szórakozni, különböző esti mulatókba. Kiment a nagy világválság alatt Brazíliába, hogy esetleg valamilyen üzletbe belefogjon, de később visszajött, mert nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. A feleségét Seres Irmának hívták. Úgy nevelte a lányait, hogy Svájci bentlakásos iskolába adta őket. Erzsi, Lili, és Manci volt a nevük. Az egyik lánya a Manci, férjhez ment, pont akkor, amikor a németek bejöttek Budapestre. Hozzáment egy görög hajótulajdonoshoz. Ők rögtön ezután kimentek Amerikába. A Lilinek csemegeüzlete volt, de ő is kiment Amerikába később. Az Erzsi is ott él, neki a férje jószágizgató volt, egy földbirtokon még itt, a háború előtt. A lányok végül a szülőket is kivitték Amerikába.

A Júlia, vénkisasszony maradt, és nem tudom, hogy hogyan, de trafikot nyitott. Az akkor állami monopólium volt, az ital és a dohány is. A trafik Budapesten volt, és ő azt egyedül vezette. Egyedül jött föl, mint vénkisasszony Budapestre. Júlia öngyilkos lett, én már nem ismertem. Anyámék azt mesélték, hogy a szomorú vasárnap dallamára, lett öngyilkos. Nem tudom biztosan, de volt valami szerelme és ez egy homályos történet volt a családban. Ismerte a Seres Rezsőt is, de nem vele volt a szerelmi kapcsolat, csak szerette hallgatni a zenéjét. Egy katonatiszt volt a szerelme. Valószínűleg az első világháborúból szedte össze. Nagyon jóban volt anyámékkal, mert akkor ők már itt voltak.

A hét testvér közül Arnold volt a legidősebb. Egyébként az első házasságból született testvérek és a Schiller testvérek között nagyon jó volt a viszony. Segítették és szerették egymást.

Arnold feleségét Irénnek hívták. A lányukat Schiller Katalinnak hívták, aki hozzáment egy Szívós Elemér nevű zsidó fiúhoz. Szegeden éltek. Onnan deportálták őket Ausztriába, de nem tudom, hogy hova. Arnold unokája, a Gyuri, a háború után kiment Izraelbe. Nagy cionista volt, és egy kibucban élt, és ott egészen kiváló munkát végzett. Haifa közelébe ment. Mikor elhagyta ezt a kibucot, és egy másik kibuc vezetőségébe került, vett magának egy mosavot, egy földbirtokot, akkor kivitette, a családot. Az anyjáék, visszajöttek Szegedre a deportálásból. Textilmérnök volt a papa papírgyárnál, ők disszidáltak Bécsbe, nem tudtak itt megmaradni. Elegük volt ebből a mindenféle üldöztetésből, és ott egy konfekció műhelyt hoztak össze. Egész jól éltek, de aztán ők is kimentek Izraelbe, a Gyuri rábeszélte őket. Aztán meghalt a Gyuri is.

A Jenőről keveset tudok, rövidáru, úri és női divatüzlete volt, Szombathelyen, az Erzsébet királyné utca 9. sz. alatt. Gyereke nem volt. Az én időmben már nem nagyon volt kapcsolat velük. A felesége nagyon szuverén egyéniség volt, tudomásom szerint szivarozott. Paulának hívták, és egy nagyon jópofa, nagyszájú nő volt. Én már nem ismertem, csak anyám mesélt róla. Őket nem deportálták, mert addigra ők már meghaltak.

A Viktóriáról sokat lehet mesélni. Szombathelyen ment férjhez, Berger Márton nevű zsidó emberhez. Viktória, egy nagyon szép és szexis nő volt. Mártonnak a gyomrával volt baj és elég korán meghalt.

Már közben Viki néni megismerte vitéz doktor Sághy Rusa Bélát, aki alispán volt Sopron megyében, de valamilyen ügy miatt eltávolították. Valahogy megingott a posztja. Nem lehet pontosan tudni, hogy mi volt ez az ügy. Béla bácsi egy dzsentri családból származott, és ő volt az egyik legkedvesebb nagybátyám. Ők még Szombathelyen ismerkedtek meg. Amikor a Viktória megözvegyült, akkor hozzáment. Béla, egy rendkívüli ember volt. Mikor feljöttek Budapestre, neki rendezni kellett a dolgait, munkát kellett szereznie. A Zeneszerzők Szövetségének lett az elnöke, mikor Budapestre jött. Stipendiumokkal, szerzői jogdíjakkal foglalkozott. Ez az 1930-as években volt. Először Viki jött föl Pestre egyedül, míg ő rendezte a dolgait, és a Bakáts téri kórházban lett gondnok, gazdasági ügyintéző, később vezető. Közben följött Béla is és összeházasodtak. Az Akadémia utcában laktak, és Béla bácsi nevére vette a Vikinek a lányát Mártát, aki 1906-ban született.  A Berger Mártontól két gyereke volt. Volt egy fiú a Gyuri, de ő korán meghalt gyerekként, nyirok daganata volt. A Márta életben maradt, és ő jött föl vele Budapestre. Béla bácsi nagyon szerette a Vikit, és nagyon jól éltek. Óriási problémája volt azonban Béla bácsinak az, hogy zsidó nőt vett feleségül. Nem is álltak jóformán velük szóba, a család kitagadta az örökségből is. Nagyon szokatlan dolog volt az akkor, hogy zsidót vett feleségül. Ő katolikus volt egyébként. A Béla családja egyébként vagy Szombathelyről vagy Sopronból származott. Anyámnak Viktória, a legkedvesebb testvére volt, és nagyon sokat jártak össze, már itt Budapesten. Márta a lánya, az egy zsidóhoz ment hozzá, egy Pallós Imre nevű fiúhoz, aki tőzsdézett. Pallósék hárman voltak testvérek, egy lány, és két fiú. A lány aki a legidősebb volt, az hozzá ment egy magyar származású, de riói pacákhoz, és mikor meghalt a mama, akkor a papa kiment a lányához, és ott olyan üzleteket csinált, hogy nagyszerűen éltek.

Miután a Márta zsidóhoz ment férjhez, ki volt ugyan térve, de zsidónak számított. A Viktória néni nem számított annak, és a Béla bácsi, akinek sok ismerőse volt, meg rokona, azt mondta, hogy semmi baj, majd ő elbújtatja. Talált is egy helyet. Imrét a férjét, behívták persze munkaszolgálatra. A Mártának ki kellett költöznie a saját házából, oda ahova a Béla bácsi elrakta, és akkor már mi is itt költöztünk, és anyám el akart menni Viki nénihez, hogy valami családi értéket vigyen el hozzá, hogy rejtse el. Éppen akar menni hozzá, és Anti bácsi az egyik testvér a hét közül, jön őrjöngve a lépcsőn, hogy a Viki meghalt, öngyilkos lett. Megölte magát gázzal. Beleőrült abba, hogy ő magát megmentette, és a lányát meg a család többi tagját, nem tudta. Rajta kívül a családunk minden tagja megélte a háború borzalmait, hol a gettóban, hol pedig valamelyik koncentrációs táborban. Ez a tragédia mély bélyeget nyomott ránk aztán később is. A Béla bácsinak sikerült az Imrét is kimenteni a munkaszolgálatból, a Mártát is megmentette, és járt hozzánk a zsidó házba látogatni. Anyám minden vasárnap főzött neki. Amíg mi a zsidó házban voltunk a Nefelejcs utca 50-ben, Béla bácsi elég gyakran jött hozzánk látogatóba, és azt mondta nekünk mindig, és a Mártának is, hogy Bözsikém, mert anyámat Blanka helyett így hívta, én csak addig élek, amíg tudom, hogy a gyerekeket megmentettem. Eljött a felszabadulás, Mártáék megérkeztek az Akadémia utcába, és a Béla bácsi nagyon örült, odaadta nekik az összes dolgot, amit elrejtett a családnak, meg nekünk is az ékszereket, és azt mondta, hogy ő csak eddig akart élni. Másnapra meg volt beszélve, hogy anyámék oda mennek hozzá, de Béla bácsi sehol nem volt. A lakásban találtak egy levelet, amire az volt ráírva, hogy Viki után mentem. Volt egy Duna uszoda velük szemben régen, és Béla bácsi belevetette magát a Dunába, pedig isteni úszó volt Viki néni 1944 júniusában lett öngyilkos, a Béla bácsi pedig 1945 februárjában.

Márta visszament a Szemere utcai lakásába, amit korábban el kellet hagynia. Imre kiment rögtön Rióba az apjához 1948-ban. Márta nem ment, volt neki egy másik barátja is, de esze ágában sem volt kimenni. Aztán végül is kiment, de visszajött. Egy évig volt kint, itt halt meg 1989-ben. Óriási tragédia volt ez a családban. Nem lehetett ezt földolgozni. A Béla bácsi azt megtudta csinálni, hogy egy évig tartotta magát, úgy hogy a Mártáék megmentésért élt. Fantasztikus ember volt egyébként. Művelt volt, és rendkívül jóérzésű.

Lenkéről, nem tudok sokat. Férje szabó volt, Winkler Lajosnak hívták. Győrben éltek és ő vette magához a nagymamámat. Ő vette magához, egy pár évre rá, amikor a nagymama férje meghalt. Szabó volt a Lajos, és szerény körülmények között éltek. A házban volt a műhely, és három szobájuk volt. Sajnos nem tudom, hogy mikor halt meg. Volt egy gyerekük a Kata, aki sokszor nyaralt velünk Nagymaroson is. Deportálták őket Bergen-Belsenbe vagy Dachauba. Kata, Lenke és Lajos meghaltak. Anyám mondta, hogy a Katit magunkhoz vesszük ha visszajön, de nem jött vissza.

Antal nagyon tehetséges volt. Óriási érzéke volt a képzőművészethez, és a szőnyegekhez is. Harcolt az első világháborúban is. 1922-ben nősült, Zinger Olgát vette feleségül. Az Olga Sopron környékéről származott. Utána följöttek Budapestre, és itt laktak a Népszínház utcában. Anti bácsi, nem tudom, hogy hogyan, el kezdett rögtön egy Radó nevű régiségkereskedőnél dolgozni. Amikor feljöttek Pestre, Anti bácsi nagyon sokat kínlódott szegény, mert Radóéknak nem ment jól. Éheztek, adósságaik voltak. Anyámék is segítették őket abban az időben. Ez a nagy világválság idején volt. Ezért ő kiment a Károllyal, a nem édes testvérrel az 1930 –as években Brazíliába, Rióba. Kávéval akartak kereskedni. Rióban nem volt sokáig. Visszajött, mert nem jött össze a dolog. Később már azonban, nagyon jól ment neki

Volt egy gyerekük az Éva. Olgát anyám nem szerette, mert nem dolgozott, nem segített, nagyon meghízott. Inkább csak nyávogott. Anyám lenézte azokat az embereket, akik nem vettek részt a család keresetében.. Nem ápolta a lányát. Olga beteg volt, és a háború alatt meghalt. Éva, a lánya nem találta meg a helyét, sem a munkában, sem a családban. Cukros volt ő is. A férje is otthagyta később. Amíg Anti bácsi élt, addig az Évát segítette, és ő mindig segítségre várt. Magától nem tudott létezni. Pedig okos volt, vegyész lett belőle. Mindig elverte a pénzét. Rossz természete volt nagyon. Elvitték a háború alatt, de visszajött. Feketebárány volt a családban. Antal később becsüs lett. A háború után a Bizományi Áruházban, és az Ernst múzeumban dolgozott. Vezetője is volt egy időben. Kiállításokat, aukciókat rendezett. Neki saját gyűjteménye is volt, amit később ki is állított. Emlékszem, ha mi venni akartunk egy bútort, mindig kikértük az ő véleményét. Járt kávéházba, én úgy emlékszem, hogy a Nagymező utcában a Moulin Rouge alatt volt egy kávéház. Ott találkozott művészekkel, pl. a Hermann Lipóttal. [Festő, grafikus, Munkácsy-díjas (1952), érdemes művész (1964).Már első éves növendékként karikatúrákat rajzolt a Kakas Márton és a Borsszem Jankó c. élclapok számára. Mint karikaturista a Harag álnevet használta 1928-tól 1946-ig számos kiállítást rendezett. Többnyire tájképi környezetbe helyezett aktkompozíciókat, tájképeket, portrékat festett. Nagyobb gyűjteményes kiállításai az Ernst Múzeumban voltak (1920, 1924, 1954). Nagyon sok könyvillusztrációja és újságrajza jelent meg különböző hazai és külföldi lapokban. Az 1910-es években a Vasárnapi Újság, az 1930-as években a Pesti Napló rajzolója volt.- A szerk.] Bekerült ebbe a művész társaságba. Az Almási grófokkal is kapcsolatba került. Pl. Almási Gézával. Amikor kitelepítették az Almásiakat, őt kérte meg az Almási Géza, hogy segítsen a bútorait, képeit eladni. Amikor visszajöttek, akkor az Ernst Múzeumban volt ismeretségük, és így beprotezsálták Anti bácsit végül, fixen oda. Rengeteget olvasott, és képezte magát, teljesen autodidakta módon

Másodszorra is megnősült, Ziegler Arankát vette feleségül. Az egy nagyon jó házasság volt. Nagy szerelem volt az Arankával. Nagyon kiegészítették egymást.

Így érte a felszabadulás, és folytatta a szakmát. Igazi “selfmade man” volt. Tekintélye volt a szakmában. Az Ernst Múzeumnak volta becsüse és aukcióvezetője hosszú évekig. Olyan tekintélye volt a szakmában, hogy az hihetetlen. És ezt a tudást és ezt a szakértelmét, ami elsősorban szőnyegre, porcelánra, bútorra terjedt ki, saját maga szerezte mindenféle iskolázottság nélkül.

A második felesége Aranka, és a lánya Lili, tartották az első házasságból született lányával a kapcsolatot.  Az Éva és a Lili jóban voltak, és az Aranka néni is sokat segített neki.  

Az Arankával ők úgy ismerkedtek meg, hogy a Fillér utcában laktak. A Fillér utcai egy másfél szoba–hallos öröklakás volt. A Fillér utcai házban lakott egy ugyanilyen egyszoba–hallos lakásban az Anti bácsi a feleségével, meg a lányával. Az Antalnak a felesége, az Olga 1944 februárjában meghalt, és tulajdonképpen a pincében ismerkedtek meg, amikor a bombázások voltak, és lementek a pincébe. Többször le kellett költözni a pincébe, áprilisban is, meg valamikor nyáron is [Az első Budapest elleni bombatámadást 1944. február 2-ára tervezték, de a rossz idő miatt elhalasztották, s így csak április 3-án került rá sor. Az amerikai légierő Dél-Olaszországban fölszállt 450 bombázója és 157 vadászgépe támadta a ferencvárosi pályaudvart és a repülőgépgyárat. Az amerikaiak nappali bombázásai mellett az angol légierő éjszakai támadásokat hajtott végre. Április 13-án ismét 535 amerikai gép támadta Budapestet, célpontjuk a repülőgépgyár és a repülőtér volt. Júniustól országszerte az olajfinomítókat támadták a szövetségesek, Budapest ellen június 2-án intéztek nagy erejű támadást, a célpontok egyebek mellett a Weiss Manfréd Művek és a Shell Olajfinomító, a Duna-parti, a rákosrendezői és a nyugati rendező pályaudvarok voltak. – A szerk.]. És kialakult az Antal és az Aranka közt egy szimpátia. Egyidősek voltak, az ötvenes éveik elején voltak. Ez egy igazi szerelemféle lett, olyannyira, hogy már egy házba költöztek, a csillagos házba a Dohány utcába. Aztán ők [1944] szeptemberben összeházasodtak. Hogy milyen körülmények között, azt nem tudom.

A Lajos textilkereskedő volt Sopronban. Éppen akkor jött föl Budapestre, amikor a németek bejöttek. Jött a Károly lányának az esküvőjére, akinek pont ezen a napon volt az esküvője. Visszafelé, amikor hazafele utazott, elfogták a csendőrök a vonaton. Mindenkit leszállítottak, és soha többet nem tudtunk róla. Hiába kutattunk utána, nem tudtunk meg semmit. A felesége nem jött az esküvőre. Őt deportálták, és nem jött vissza. Gyerekük nem volt.

Anyámat Schiller Blankának hívták. Győrben született 1894-ben. Neológ vallású volt, négy elemit végzett. Jóval idősebb nővére volt nála a Hermina, aki nem volt édestestvére. Hermina a férjével Herzog Józseffel Pálfán lakott, aki kereskedő volt. Hermináék nagyon vallásosak voltak. Mivel nem volt gyerekük, úgy döntöttek, hogy anyámat magukhoz veszik, és kistafirungolják. Anyámék sokan voltak, így a nagymamának ez nagy megkönnyebbülés volt, hogy Hermináék magukhoz vették anyámat. Mennyi volt a korkülönbség közöttük azt nem tudom, de sok volt, és Hermina, mint lányát nevelgette anyámat.  Megállapodtak a nagymamával, hogy ők fogják kistafírozni és férjhez adni. Anyám, Győrbe járt iskolába. Amikor anyám elkerült Pálfára, nagyon jól élte ezt meg, mert a testvére és a sógora gyerekének fogadták be. Ezt nem anyám döntötte el, de azt hiszem, hogy azért megkérdezték tőle. Olyan tizenéves lehetett ekkor.

Anyám megélte azt Pálfán, hogy jöttek a kommunisták, azok között persze zsidók is voltak, akik fölégették a kereskedőknek, meg gazdagabb parasztoknak a házát. Ez, 1918. novemberében volt. Aztán jöttek a különítményesek, meg a katonák, és hát a zsidókat irtották. Anyám mesélte, hogy fölgyújtották a házukat, és elszedték a vagyonukat. A különítményesek lőttek is. Büdös zsidók, erre hivatkoztak. Anyámnak így veszett oda az egész stafírungja. Erről még egy bizonyítványt is kiállított a pálfai helyi tanács akkor.

12 évig élt anyám Pálfán, és itt ismerkedett meg apámmal, és egymásba szerettek. Anyám szőkés vörös volt, és nagyon szép. Budapestre már együtt jöttek föl.

A papám is, és a mamám is polgáriba járt, más végzettségük nem volt. Nem tudták a szülők fizetni akkor az iskolát. A fiúk bementek különböző kereskedők mellé, és ott tanulták meg a szakemberek mellett mesterséget.

A papám nagyon tevékeny életet élt. Az élete egy részét, pontosan nyolc évet, a háború töltötte ki. Ezzel is szerencséje volt, mert a német megszálláskor ő ezért kapott kivételezettséget. A Horthyék ezt megcsinálták, hogy az első világháború kitüntetett zsidó katonáit kivételezésben részesítették. Ez azt jelentette, hogy ugyan gettóba vittek minket, meg mindenhova, de később vették el az üzletét, és kapott egy kis „slajfot”. A fiát, azonban nem tudta megmenteni, meghalt sajnos munkaszolgálatban. Mikor apám a katonaságtól leszerelt, és az első világháborúban szerzett harci érdemeiért tudott kapni különféle kedvezményt, így kiváltotta az iparengedélyt, hogy kocsmát tudjon nyitni. Mint katona került föl Pestre, és itt volt neki az egyik testvére, az Eszter, ő segítette az elején. Eredetileg is, az volt a terve mint katona, hogy ha leszerel, akkor nyit egy kocsmát. Abban az időben ezek állami monopóliumok voltak. Hadi érdemeire való tekintettel kapott apám Iparengedélyt és forgalmi engedélyt, italmérés és dohányárusító üzlet nyitására.

1924-ben az első kocsmáját a Szív utcában, a 7. kerületben nyitotta meg. Utána pár évre rá kinézte magának a 8. kerületben a Práter utcában azt a kocsmát, amit aztán 1928-ban nyitott meg, és egészen a haláláig azt vezette. A németek 1944-ben elvették a kocsmát, de apám 1946-ban megnyitotta újra. 1949-ben államosították. Ma a kocsma helyén gyógyszertár van.

Itt Pesten a Práter utca 29-ben, volt tehát a híres a Goldgruber kocsma. Apám nagyon szigorú volt, a kocsmában nem lehetett részegnek lenni. Sem a kocsmában, de részeg embert be sem engedett a kocsmába. Híres volt ő a környéken nagyon. Nagyon szerette a borokat, és értett is hozzá. Volt Kispesten egy pincéje. Mindig megvett egy egész szüret termést a parasztoktól, az Alföldről, a homoki borvidékről. Gombos Béla szőlősgazdával volt sokáig kapcsolata, aki Tápiószele Gombostanyáról szállította a bort. A külföldi borokhoz nem értett, de egyébként egy jó szakember lett. A röviditalokat a Zwacktól vette. Mindig a képviselőjével tárgyalt. A pezsgő a Törleytől, a sör a Dréhertől jött. Éjjel-nappal nyitva volt a kocsma, szombat, vasárnap is. A zsidósága miatt csak akkor zárt be, mikor nagyünnepek voltak. Például Újév, Jóm Kippúr. Hanukkakor nem zárt be, húsvétkor igen. Volt fölirata a kocsmának „ Goldgruber-sör, bor”. A kocsmát apám nagyon kiépítette, mert volt ott egy külön asztaltársaság is. Volt egy külön szeparált része a helységnek, ahol ülő vendégek is voltak. Abrosz is volt az asztalon, hivatalnokok és kispolgárok jártak oda. Voltak állóvendégek is, akiket a pultnál kiszolgáltak.  A pult előtt volt két asztal, ahova leülhettek ezek is. Ezek az asztalok nem abrosszal voltak leterítve, hanem eternittel. Nagyon sokan vittek a jó házi borokból. Nem zsidó vendégkör volt, mert ezen a Práter utcai környéken, inkább kishivatalnokok laktak és dolgoztak. Enni itt nem lehetett, csak pogácsa volt, meg pacsni, amit apám a pékségből hozott. Anyám segített a kocsmában apámnak, a kasszában volt.

A kocsmárosság jómódot jelentett. Sok munkát is, de a szüleim jól éltek. Ez, egy jó polgári státusz volt. Sokszor mondta apám, hogy ő egy jó adófizető. Színházba is jártak rendszeresen, sokat a Nemzetibe. Élőben nézték Jávor Pált, Bajor Gizit és a kor nagy színészeit. Nekünk ez egy különleges adottságunk volt, mert a Bandi a bátyám színésznek készült. A Vígszínházba is jártunk nagyon sokat.  Somlai Artúr, Róth Sándor, ezek mind ott játszottak akkoriban. A Lackner bácsihoz is jártunk, láttam élőben a Ruttkai Évát. Apám imádta az Operett Színházat is. Az Operába nem volt olyan gyakori, hogy jártunk volna. Az hogy rendszeresen jártunk színházba, az azt jelentette, hogy kéthetente mentünkA papám, hogy a fia meghalt, nem tudta feldolgozni, és szívinfarktust kapott. 1952-ben halt meg. Apám az olyan hazafi volt, a háború már kitört és hallottuk a szörnyűségeket, akkor apám azt mondta, hogy ezt a Horthy nem fogja engedni. Hitte azt, hogy nem fogja engedni a magyar zsidókat elpusztítani és kitelepíteni. Magyarnak tartotta magát. Hazafias magyarnak, sírt a Trianonért, és nagyon szerette a hazáját

Én, Goldgruber (Gömöri) Mária 1930-ban születtem Budapesten. A zsidó nevem Mirjam bas Blumele. Akkor már, a Práter utcában laktunk. A Bakáts téren születtem, ahol anyám testvére, a Viki néni dolgozott. Apámnak akkorra már teljesen konszolidálódott a helyzete, mert amikor följöttek Pestre először, egy pár évig nagyon nehezen mentek a dolgai. Az első lakásunk és egyben a kocsmája a Szív utcában volt, a hetedik kerületben.  Sokat küzdöttek ott a Szív utcában. Ott is laktak, úgy ahogy később a Práter utcában is. Körülbelül 1928-ban kerültek a Práter utcába. Először egy kétszobás lakásban laktunk, aztán átköltöztünk egy háromszobásba, de ez a költözés a házon belül történt. A kocsmát bérelték apámék, ami a ház aljában volt. Azt mondták nekem a szüleim, hogy a születésemmel, igazi szerencsét hoztam nekik. Mire én megszülettem, apámék már polgári jólétben éltek, konszolidálódott a helyzetük. Tíz évvel később születtem, a bátyám után. Olyan “napsugár” voltam nekik. Mert később is, ami kijutott nekik, a viszonylagos jólét, a háború alatti borzalmak szerencsés, szenvedés nélküli átvészelése.

Én két évig jártam, egy Német Birodalmi óvoda nevű, magánóvodába, a Tompa utcába. Alice tantéhoz, és Elsihez, ők voltak az óvónőim. Nem igazán tudtak magyarul, talán az Esi egy kicsit tudott. Vegyesen voltak ott gyerekek, vallási felekezettől függetlenül. Azért jártam oda, hogy németül tanuljak. Anyu családjának nagy része, a Győriek, jól tudtak németül. Egyébként az édesapám rokonsága is valamennyire.  Négyéves koromtól jártam oda 1934-36 között. Nagyon jó óvoda volt. Füzetbe rajzoltunk emlékszem, meg papírkivágásokat is csináltunk. Abszolút nem érdekelte őket, hogy zsidó vagyok-e, vagy nem, ott ez nem volt szempont.

Volt egy német tantim is, mert anyám nem ért rá velem foglalkozni a kocsma miatt. Mindennap jött délután, egy-két órára. Ez már az iskola alatt volt. Egy soproni nő volt, elég primitív, nem tudta a névelőket helyesen mondani. Német anyja volt azt hiszem, és német állampolgár is volt. Neki ez egy jó állás volt. Megérte neki Budapestre jönni. Kapott rendszeresen fizetést. Egy rokonánál lakott itt Pesten. Nagyon szerettük egymást. A háború után följött hozzánk meglátogatott, egész sokáig volt vele kapcsolatunk. Akkor már férjnél volt, és egy fodrász volt a férje.  Itt volt fodrászüzletük a Rákóczi tér körül. Meg kell mondanom, hogy amikor komolyan kezdtem foglalkozni a némettel, akkor láttam hogy nem mindig beszélt helyesen. A nyelvtant nem tudta. Német anyanyelvű volt, akcentussal beszélt magyarul. Körülbelül 6 éves korom óta tanított 1940-ig.

Vigyázott rám, és németül is beszélt velem. Elvitt sétálni, meg játszott velem. Aztán a Mária Terézia téren, a mai Fazekas gimnázium helyén volt egy elemi iskola. Három féle osztály volt akkor ott, volt egy fiú, egy lányosztály, és egy vegyes. Elemi Mintaiskola volt a neve.  Ez azt jelentette, hogy mi, különleges pedagógiai program szerint tanultunk. Például egy különleges zsinórírást tanultunk. Én a lányosztályba jártam. Nagyon jó iskola volt. Ez azt jelenti, hogy 1936- 1940 között jártam ide. Voltak barátnőim is, például a Dvihallik Zsuzsi. Akkor már kezdődött a gyerekek között is az antiszemitizmus. Addig jártunk zsúrba, nem volt gond. Egyszer csak az egyiknek a mamája kijelentette, hogy ezt a zsidó lányt, mármint engem, többet nem hívhatod meg. Ez egy másik barátnő volt, és akkor mi sem hívtuk többet őt hozzánk. A Dvihallik Zsuzsi ő nagyon rendesen viselkedett. És akkor összeszorítottak minket, volt hat zsidó kislány az osztályban. Azokkal jártunk így össze. Ez így rendben volt, csak amikor első gimnáziumba kerültem, és jöttek a zsidótörvények, és a gimnáziumban a numerus clausus volt. Ami itt azt jelentette, hogy voltunk 32-en az osztályban, és abból ketten voltunk zsidók. Ez a Zrínyi Ilona leánygimnázium volt, a Práter utcában. Én oda jártam. Apám mindenféle protekcióval fölvetetett, hivatkozott a kitüntetéseire, meg ilyesmi. Két első osztály nyílt akkor. Egyikben volt két zsidó lány, a másikban pedig egy sem. 1944-ben negyedikes gimnazista voltam, és tiszta kitűnő lettem, és Pelsőczy tanárnő nagyon megdicsért, és mondta, hogy milyen jó tanuló vagyok, bár zsidó. Ez sok mindent elárult. Minden jót kívántunk egymásnak és hamarabb befejeződött az iskola. Amikor 1945-ben újra kezdtük, a másik kislány nem jött. Miután meghaltak a szülei, kiment egy cionista mozgalommal Palesztinába.

Most találkoztam egy három évvel ezelőtt Dvihallik Zsuzsival, egy angol tanfolyamon. Azóta nem volt kapcsolatunk, és itt egyszer csak megláttam őt. A Dvihalik Zsuzsival az történt, hogy nagyon vallásos volt a mamája. Katolikusok voltak. A Zsuzsi egy nagyon szorgos rendes lány volt. Most árulta el nekem, hogy az ő édesanyja, nagyon elzárkózott a zsidóktól. Érdekes módon a papája nem. Ő pedig éppen ezért, mindenáron zsidóhoz akart feleségül menni, mert ő ezt nem bírta elviselni. Ezt most mondta el nekem. Végül zsidóhoz is ment feleségül.

Az elemi négy év volt, és a gimnázium nyolc. 1948-ban aztán leérettségiztem. A legkedvesebb barátnőm, nem iskolatársam volt, hanem a házban lakott, Sebes Magda volt a neve. Ő is zsidó lány volt. 

Apám imádott kirándulni, amikor csak tehettük mindig kirándultunk. Ez persze főként nyáron, a nyaralás alatt volt jellemző. Nagymarosra jártunk nyaralni rendszeresen. Úgy jártunk, hogy egész nyarakat töltöttünk lent. Sváboktól vettük ki a házat, nagy barátságban voltunk velük. Általában egy-két hónapra vettük ki. Lementünk teljes háztartással, és akkor volt háztartási alkalmazottunk, ő is jött velünk. A papa vitte addig itt Pesten egyedül a kocsmát. De apám mindig lelkesen le is jött, és akkor mindig mentünk valahova kirándulni. Nagy turista volt. Egész társaságok mentek vele ilyenkor, Zebegénybe, Nagymarosra, Visegrádra. Ezek általában zsidó családok voltak, akkoriban nem nagyon barátkoztunk nem zsidókkal.

A nagymarosi svábokkal, nagyon jó volt a kapcsolatunk. Azokat később kitelepítették. Nekik is volt egy lányuk Marika, és nagyon sokszor jött hozzánk. Tőlük béreltük a házat. Ez a Trip család, egy nagyon nagy család volt.  Ott lakott a nagymama és az egész generáció. Nagy gyümölcsösük is volt, emlékszem. Parasztok voltak, gazdálkodtak, de iparos is volt köztük. Az egyik családtag asztalos volt.  Minden évben tőlük vettük ki a házat, egészen 1939-ig.

Sok zsidó család nyaralt velünk Nagymaroson, akik nagyrészt kereskedők, iparosok voltak. A Fuksékra és a Weiszékre emlékszem, a későbbi férjem szüleire. Volt ott egy isteni strand, és gyönyörű nyaralóhelyek.  Bandi a bátyám, mindennap átúszta a Dunát. Én ott tanultam meg úszni. Volt egy csodálatos strand, és esténként bálok voltak. Bandi szavalt ott gyakran Adyt, Petőfit. Vegyes társaság volt, nem csak zsidók.

Anyámék már nem voltak kóserek. Holzer bácsira emlékszem, ő egy sváb kereskedő volt, mi tőle vásároltunk. De volt Nagymaroson kóser bolt is, lehetett ott mindent kapni, mert volt, aki kóserül főzött ott is. Ezek a nyarak nagyon jót tettek anyáméknak. Vonattal mentünk mindig le, borzalmas, nagy utazókosarakkal. Anyám ott, nagy befőzéseket rendezett. Tettünk el baracklekvárt, szilvalekvárt, mert a ház végében nagyon nagy gyümölcsösök voltak. Rendszeresen ott főztünk be, és hoztuk föl a befőttet Budapestre. Volt olyan is, hogy föl is adtunk a vonattal. Később autóval szállítottuk, mert apám kocsit vett. Ezt az autót még a háború előtt vette, 1935 körül. Vezetni nem tudott, de volt egy söfőrje a Tokaji bácsi, aki nem a mi sofőrünk volt, csak elszerződött időnként apámhoz. Akkor apám kocsival jött le. Később a Bandi vezette ezt az autót. Fiat 1500-as volt, emlékszem. Ez akkor nagy szó volt, autót venni.

A családból az idősebbek még jártak Abbáziába is nyaralni. Például az Anti bácsiék, anyám testvére és családja, jártak egy időben.

Később a Balatonra is jártunk, ott is nagy társaságok jötte össze, nemcsak zsidók. Volt katonazenekar, szalonzenekar, tánc is volt, strandvendéglők voltak emlékszem. A Bandi oda velem, már egyedül járt. Jártunk Balatonlellén és Szárszón is. 1941-ben a Bandi katona volt, akkor már anyuék nem mentek nyaralni. Engem meg beadtak, egy Baár Károly nevű zsidó gyerekorvos szanatóriumába nyaralni. Az én korombeli és idősebb zsidó gyerekek jártak oda. Volt egy rendkívül intelligens felesége, aki nagyon sokat foglalkozott velünk. Nagyon jó társaság volt. Két hetet töltöttünk itt. Ez 1941-42- ig volt. Akkor már háborús hangulat volt és teljes bizonytalanság. A szüleim nem voltak ilyen zárt visszavonult zsidók. Szabad emberek voltak, azt legalább is azt hitték.

A bátyám Goldgruber Arnold 1920-ban született. Bandi zsidó neve Slajme ben Simon volt. A Bandi színész akart lenni, de az Akadémiára nem vették föl, a zsidótörvények miatt. A testvéremnél, hogy ő tehetséges, elég korán, még kamasz korában jelentkezett. Ő az Aranyosi féle Kereskedelmi iskolába járt. Először a Vörösmarty Gimnáziumba járt, és utána átment oda, ez egy magániskola volt az Alkotás utcában. Nem csak zsidó iskola volt. 1939-ben érettségizett, de már csak egy magántanárhoz tudott járni. Bárdos Artúr tanította őt a Belvárosi Színházban. Nagyon tehetségesnek tartotta őt. Bandi a Goldmark teremben tartott szavalóversenyeket, és próbált ismeretségre szert tenni, azért, hogy Párizsba kimehessen tanulni. Ez nem sikerült neki. Közben segített apámnak a kocsmában. Bandi megszerezte a gépkocsi vezetői engedélyt, és így apámat vitte vidékre is, ahol bort vásároltak. Bandit 1940-ben elvitték munkaszolgálatra. Ő azzal az első munkaszolgálatos csapattal ment el, akik katonaruhában vonultak be, sárga karszalaggal. Kőszegre vitték. Onnan jött még hír róla. Rengeteg keresztény barátja és ismerőse volt apámnak, és különféle papírokkal apám utána is ment, de nem tudta megmenteni. Kivitték őket az orosz frontra, és apám elékísérte még oda is őt. A Don partján halt meg a bátyám. Berezovkán halt meg, 1943-ban.

A Práter utcai ház, egy körfolyosós, nagyon rendezett bérház volt. A háziúr nagyon szigorú volt. Olyan kötelezettségek voltak, hogy ki kellett festetni a lakást, minden két három évben. Nagyon nagy rendet kellett tartani. Mi a második emeleten laktunk. A mi lakásunk három szobás lakás volt. Fürdőszobánk is volt.  Nem bojleres, hanem szénkályhás.  Henger alakú tartályban melegítettük a vizet. Szép volt a fürdőszoba, úgy emlékszem. Egy szép tükrös szekrény volt a falon, volt benne egy szennyespad, amire rá lehetett ülni. Nem volt csempézve, hanem olajjal volt a fal bekenve. Volt még természetesen egy kád a fürdőben, és egy mosdó. A WC külön volt.

Volt cselédszobánk, amiben volt egy ágy, egy szekrény és egy falicsap. Testvéremnek, a Bandinak, külön volt a szobája, az egy udvari szoba volt. A lakásban két szoba volt még, azok az utcai fronton voltak. Az egyik az a nappali volt. Ebben volt egy fekvőhely, ahol én aludtam, és a szüleimnek külön volt egy háló. Ez a szoba a fürdőszobára nyílt. Akkor ez volt a divat. Amikor a bátyám meghalt, akkor én költöztem a szobájába.

Zongorázni is, és táncra is jártam, de ide már később. Zongorázni Varjas Anna zongoraművésznőnél tanultam, aki ott lakott a szüleivel a Práter utcában. Jó ismerőse volt apámnak, így kerültem én hozzá. Ő is zsidó volt. Elég sokáig, kb. 6 évig zongoráztam. Amikor elkezdtem, még elemista voltam. Erste Produktív Genossenschaft zongorám volt. Táncolni Petris Brúnóhoz jártam, de már csak a felszabadulás után. Nyelveket is tanultam, anyámék erre nagyon nagy hangsúlyt fektettek. Legtöbbet azonban franciát tanultam, egy magántanártól. Egy tanárnő tanított franciára, egy privát tanárnő. Hetente egyszer jött hozzánk. Nála négy évig tanultam, aztán jártam tanfolyamra is. 1952-ben vizsgáztam le franciából. A franciát nagyon szerettem a Bandi miatt, mert ő Franciaországba szeretett volna kimenni, Párizsba. Ez egy dédelgetett álma volt. Istenien megtanult franciául. Moliére nyelvezetét is nagyszerűen beszélte. Neki is volt tanára. Ő egyébként született nyelvtehetség volt. Mindenből majdnem megbukott, de a franciát imádta. És ezért én is imádtam, és tanultam is. A francia nyelv a legszebb a világon. Hogy angolt a háború előtt kezdtem-e, erre már nem emlékszem. Érettségizni angolul érettségiztem, ezt az iskolában tanultam, de volt magántanárom is. Jártam az angol követségre is, de aztán ez valahogy kiderült, és ez rossz pont volt. Figyelték, és aztán már nem jártam. Az első gimnáziumban mi latint és németet tanultunk.

Minden iskolában voltak papok, akik vallást oktatattak. Amikor a katolikus gyerekek hittant tanultak, akkor mi a rabbival hébert és zsidó vallást. Hetente egyszer volt hittanóra. A héber már az elemiben elkezdődött. Nem tanultam meg persze. Olvasni igen, de írni nem nagyon tanultam meg.

A testvéremmel nekem nagyon jó volt a kapcsolatom. Én fölnéztem rá, ő pedig “kegyes” volt hozzám. Én rengeteget nyávogtam, mert időnként fölszokott pofozni, de nagyon jóban voltunk. A karácsonyt azt úgy tartottuk, hogy minálunk nem volt karácsonyfa, de volt bejgli sütés, és ajándékozás is volt. Aztán én már később tartottam, karácsonyfát is csináltam a gyerekeknek.

A Hanukkát ünnepeltük minden évben. Apám gyújtotta meg a gyertyát, és utána játszottunk. Ajándékokat kaptunk. Trenderlivel játszottunk, meg kártyáztunk. A trenderli egy kockajáték volt, számok voltak rajta. Aki többet dobott, az kapott bizonyos mennyiségű cukorkát. Promincli volt a neve. Sok édesség is volt ilyenkor. A felszabadulás után is ünnepeltük, de nem ilyen mértékben, mint amíg Bandi is velünk volt. Fánkot is sütöttünk. Anyám sütötte. Amikor a nagymama jött hozzánk, mert minden évben nálunk volt egy-két hónapot, akkor mindig anyám neki adta ki a feladatot hogy süssön fánkot, meg túrósbatyut. 

Széderestén, mindig hívtunk más családtagokat is. Mi is tartottuk a férjemmel később is. Nálunk időnként voltak 25-en is. Gyerekkoromban mindig jöttek azok a rokonok, akik egyedül voltak vagy nem tartották ezt az ünnepet. Másik nap, meg mi mentünk másokhoz. Jellegzetes ételek voltak a maceszgombóc leves, főtt hús tormával, ami marhából volt. Aztán volt a kígerli. A nyers krumplit le kellett reszelni, maceszlisztet és tojást adtak hozzá, majd kisütötték. Édességek is voltak. Például a macesztorta. Liszt helyett maceszlisztet használtak. Ez olyan volt, mint a piskóta, lehetett bele diót is tenni. A maceszt megdarálták, és krémmel megtöltötték. Diót, meg frissen érett gyümölcsöket, is tettek bele. Volt egy másik édesség, amit nagyon szerettünk, ez volt a macebrat. A maceszt borba beáztatatták, csináltak egy cukros tojásos keveréket, piskótaszerű tésztát, mert maceszlisztet is kevertek bele, és borral beáztatott maceszt féltenyérnyi nagyságúakat, megtöltötték és zsírban kisütötték, és az nagyon finom volt.

Sátoros ünnepekkor, nagyon régen apám állított sátrat a Práter utcában, de mi már később nem.

Két cselédlányunk volt, akikre én is emlékszem. Vellai Juliskának hívták azt, aki korábban volt nálunk. Ócsai lány volt, azt hiszem 1939-ben vagy 1940-ben ment el tőlünk. A Juliska tipikusan vidéki lány volt, jellegzetes ócsai népviseletben járt. Juliska két-három szoknyában járt, időnként fölpróbáltam az alsószoknyáit. A Juliskától hallottam az első szellemtörténeteket. Például, hogy a temetőben megjelentek a szellemek, meg szerelmi történeteket a faluból, hogyan lettek öngyilkosok, meg ilyesmiket. Nálunk sem vette le ezt a viseletet. Abban volt otthon is. Volt hétköznapi és ünnepi ruhája. Volt a réklije, pruszlikja, amit időnként én is felvettem. Különböző anyagokból. Otthonra nem hordott alsószoknyát. Amikor kimenője volt, akkor kiöltözött. Ment a Ligetbe, meg korzózott.  Volt udvarlója is. Élveztem én is őket. Körülbelül hat évig szolgált nálunk. Juliska cselédközvetítőn, a cupringeren keresztül került hozzánk. Nagyon fiatalon került hozzánk, olyan 13-14 évesen. Ő nem tudott főzni, anyámmal főztek közösen. Azért jött föl Budapestre, hogy gyűjtsön a stafírungra. Vásárolt is magának. Családi okokból haza kellett mennie, és nem jelentkezett a háború után. Anyám még megkereste, de nagyon rosszul élt, már a felszabadulás után. Mindenes volt nálunk. Juliska 3-4 éves koromban jött, és elment tőlük olyan 10 éves koromban. Nagyon szeretett nálunk, és mi is nagyon szerettük. Nagyon szorgalmas volt.

Azután jött egy másik lány, ő felvidéki volt, Galántáról. Sipeki Mariska, őt ajánlotta valaki. Valaki a családból ismerte az ő családját, és így került hozzánk. Ő idősebb volt olyan 20 év körüli. Ő már főzni is tudott. Ő nem járt viseletben, hiszen Galánta nem is volt falu. Imádtuk őt is. A Városligetbe jártak vasárnaponként a barátaival, meg a katonákkal szórakozni. Jó volt a családdal a viszonya neki is. Volt egy udvarlója a Mariskának, egy csendőr. Neki nem volt bő szoknyája. Megvolt őrülve a moziért. Egyszer megnézte az „Elfújta a szél” című filmet, és teljesen oda volt. Mariska olvasott is, és kijárta a nyolc elemit is. A felszabadulás után elsők között jött minket megnézni, hogy mi van velünk. Nagyon szomorú volt, amikor elvittek minket. Sokáig tartottuk a kapcsolatot vele. Őt ez a holokauszt dolog nagyon fájdalmasan érintette. Tisztába volt a történelmi dolgokkal, viszonylag olvasott volt. 1944-ben el kellett mennie. Ő tényleg nagyon szeretett minket, és nagyon szomorú volt, hogy a német megszálláskor neki el kellett mennie. 1941-ben már behozták azt a rendeletet, hogy cselédek nem dolgozhatnak zsidóknál. Mariska 2-3 évig volt nálunk. Ő már főzni is tudott. Volt egy nagy szerelme, még onnan Galántáról. Nem Budapesten ismerkedett meg vele. Időnként följött a fiú, és akkor találkoztak, teljesen megvolt őrülve érte. Teljes lojalitással volt irántunk. Később én megvettem neki magyarul az Elfújta a szelet, amikor lefordították magyarra. Ez már a háború után volt. Nagyon boldog volt. Nem tudom mi lett vele aztán. Talán 1948-ig volt kapcsolat vele.

A cselédekkel jól bántak a szüleim. Kaptak fizetést, meg ajándékokat, de szigorúak voltak anyámék velük. Anyámék nagyon igazságosak voltak. Tanítottuk pl. mosakodni és tisztálkodni is őket. Mosakodni nem, de fürödhettek a fürdőszobában. Volt egy cselédszobánk, és ott egy lavórban mosakodtak. Volt ott egy vízcsap is. Minden héten egyszer megfürödhettek. Nem tudom, hogy milyen nap fürödtek, talán a hét végén. Enni, nem ettek együtt a családdal. Mi bent ettünk az ebédlőben. Amikor apám nem volt otthon, akkor kint ettünk a konyhában, és akkor a cseléd is velünk evett, de amikor apám otthon volt, akkor a szobában ettünk. Anyuék általában keveset voltak otthon. Nekünk gyerekeknek, meg kellett adni a tiszteletet nekik is. A cselédek segítettek takarítani, főzni, mosni, bevásárolni.

Anyám tartotta a cselédek miatt a karácsonyt. Vett nekik ajándékot, és bejglit sütött, és fenyőágat csinált. Nem tudom, talán kendőt kaptak a cselédek.

Volt mosónőnk is. Havonta egyszer volt a nagymosás. A házban, volt mosókonyha a padláson. Ott voltak a mosóüstök és teknők, és itt mostak. A mosónőt ajánlották ismerősök. Azok mind pestiek voltak, nem vidékről jöttek. Budapest külső kerületeiből jöttek általában. Ő nem számított cselédnek. A mosónők a mosókonyhában főzték ki a ruhákat, ágyneműket nagy üstökben. Igazán csak abban segítet a cseléd, hogy segített a ruhát fölvinni, vagy fölvitte neki az ebédet. Havonta egyszer, mindig hétfőn volt a nagymosás, nem tudom hogy miért. Enni nem jött le, hanem a cseléd fölvitte neki az ebédet. Abban az időben a mosókonyhák nagyon rendesen fel voltak szerelve.

Volt varrónőnk is, meg naponta jött egy fodrásznő is. Anyám nem annyira szerette a varrónőt, mert egyrészt tudott foltozni, másrészt ő csak “jó” varrónőnél varratott. Ágyneműt és a foltozást inkább ő megcsinálta, így a varrónő, nem volt sokáig nálunk. A fodrász mindennap jött, volt az ún. napi fésülés, de volt hogy ő ment a fodrászhoz.  Később bérletet vett egy fodrászüzletbe, ami ott volt a Práter utcában. A fodrász nem volt zsidó, csak a varrónő. Kozmetikushoz nem járt.  Pedikűröshöz és manikűröshöz is járt. A pedikűrös az házhoz jött, de a manikűrt a fodrásznál csinálták. Volt telefonunk, és rádiónk is.

1938-ban behívták apámat munkaszolgálatra, néhány hónapra. Ez valami kísérlet volt, hogy hogyan lehet ezt az első világháborúban harcoló korosztályt munkaszolgálatra felhasználni. Közben pedig apáméknak a zsidótörvények értelmében magyar állampolgársági igazolást kellett beszereznie. Kivételezettséget lehetett kapni az első világháborúban való részvétel illetve eredmények miatt.

Elérkezett 1944. Március 19-én megtörtént a német megszállás. Horthy kinevezte a Sztójay kormányt és hagyta, hogy a csendőrség nyárra az összes vidéki zsidót gettóba zárja és deportálja. A budapesti zsidókat intézményesen nem deportálták, különböző címen sokan mentesítést is kaptak. De voltak Pest környékén különböző táborok felállítva, ahonnan később deportáltak zsidókat. 1944 júniusára a pesti zsidóknak csillaggal jelölt házakba kellett költözniük. Kijárási tilalom volt. 1944. október 15-16-án a kormányzó átadta a hatalmat a nyilasoknak, ekkor a zsidókat egy nagy gettóba tömörítették. Nyilas különítményesek összeszedtek zsidókat és legyilkoltatták őket, vagy a Dunába lőtték.

Apámat az egyik nap elvitték gyalogmenetben a nyilasok az egyik téglagyárba, de nem tudom, hogy melyikbe. Nekünk a kocsmában volt egy segédünk a Fazekas Józsi, ő járt hozzánk látogatóba. Nem volt zsidó, nagyon rendes fiú volt. Amikor elvitték a téglagyárba, mi szereztünk neki vatikáni védettséget, schutzpassnak hívták.  A házban egy férfi intézte ezt, és ez a segédfiú azt mondta, hogy ő elmegy a Goldgruber úrért. És ez történt, és így nem deportálták apámat, és végig együtt voltunk. Utána már a védett papírral beköltöztünk a védett házba. Mi júliusban költöztünk el, a csillagos házba, apám testvérének, az Eszternek a házába, amit csillagos háznak jelöltek ki, a Nefelejcs utcában. Eszter férje és leánya egy pár évvel korábban betegségben meghaltak, és ő a fiával akit behívtak munkaszolgálatra itt lakott. Az egyik szobába mi költöztünk, a másikban pedig Kaufmann Albert bácsi és leányáék laktak, aki apám unokatestvére volt. A bútoraink és egyéb holmiink egy részét el tudtuk itt helyezni, a többi a Práter utcai lakásban maradt egy szobában lezárva. A katolikus egyház akart segíteni itt a környék zsidó lakóin úgy, hogy ki akartak téríteni bennünket és különféle tanfolyamokat szerveztek. Nem tudok róla, hogy valaki is közülünk kitért volna akkor. Amikor a zsidóházban voltunk, volt egy vatikáni vallási mozgalom, ami elterjedt ott a zsidó házban. Aki kitér az majd bizonyos előnyökhöz jut, védettséget kap. Jöttek haza hozzánk is. Katolikus papok küldték ezeket a követeket. Én azt mondtam, hogy nem, szó se lehet róla.  És a Laciék ugyan védettek voltak, de ott is terjesztették ezt. És anyósom az ortodox, elment egy ilyen gyűlésre. De nem sikerült őt kitéríteni. A Nefelejcs utcai ház házmestere sokat segített a nagynénémnek, és a ház lakóinak. Októbertől azonban a nyilasok naponta vittek el embereket a csillagos házakból. Ott voltunk egy hónapig, és onnan elvittek bennünket a nyilasok egy szép reggel. Sorba állítottak, és elvittek minket a gettóba. Ahogy vittek minket a gettóba, apámat megállította egy nyilas. A házból sokan szereztek maguknak nyilas ruhát, így menekültek meg. Őrült tömeg ment, hozták a különböző helyekről a zsidókat, és a Klauzál térnél odajött egy nyilaskaraszalagos katona, mert soroltak mindenkit, hogy hova menjen, és odament apámhoz egy, és azt mondta, hogy ez a szép szőke lány nem zsidó. Azt mondta az apám, de hiszen ez az én lányom. Hova akarja, hogy elvigyem, elviszem ahova akarja- mondta. Apám persze hallani sem akart róla. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez egy mentőosztag volt, vagy tényleg nyilas.

Nagynéném, és Kaufmannék maradtak a csillagos házban. Novemberre azonban mindenkit a gettóba hajtottak. Mi a Kazinczy utcai fürdő mellett levő házba mentünk, ami a fürdő tulajdonosáé volt. Egy ismerősünk lakott ott. Mikor Budapest ostroma elkezdődött, lementünk a pincébe. Itt találkoztunk azzal, hogy a ház pincéje átjárható volt a fürdőével, ahol hullahegyek voltak felhalmozva, mert nem tudták hová temetni a halottakat. A mi pincékben szökött munkaszolgálatosok is lejöttek, szegények tetvesek voltak, és mi is megtetvesedtünk. Élelmet a közös konyháról szereztünk. Anyámnak még volt abból, amit behoztunk a hátizsákokban, pl. Planta tea, baracklekvár és cukor, ezt megosztottuk az ottlevőkkel természetesen. Január 18-án megjelent az első két orosz katona a pincében. A németeket keresték, nem tudták, hogy ez gettó, de legtöbben azt sem tudták, hogy mi az. Örömujjongással fogadtuk őket, nem nagyon tudták, hogy miért. A visszajött munkaszolgálatosok már bontották a gettó falait, és 5-8 nap múlva nekiindultunk a romos állat és emberhullákkal teli pesti utcáknak, és hazaindultunk először a Nefelejcs utcába, aztán a Práter utcába. Megrázó út volt ez. Apám ment előre, a házmester és néhány régi lakó fogadott bennünket. A volt lakásunkba erdélyi menekülteket telepítettek, akik először megijedtek, mikor megláttak, de látták, hogy nem bosszúvágyból vagyunk itt. Ott maradhattak velünk addig, amíg nem tudtak másik lakást szerezni. Egy szoba be volt zárva, abba hagytuk a holmijainkat, amit nem tudtunk elvinni a csillagos házba. Szerencsére nem nyúltak a lakók hozzá. Ők az udvari szobába mentek, mi meg a másik kettőbe. A konyhában anyámmal együtt főztek. Apám szerzett be élelmet. Vidékre vonat tetején utazott, és ruhaneműért cserélt és hozott némi élelmet. Mikor Budapest fölszabadult, apám kezdte az üzletet, és a pincét is rendbe tenni. Gyalog kijárt Kispestre is, és ott is a régi házmester jó embere volt neki. A környéken sokan ismerték apámat, és sokat segítettek egymásnak. Fazekas Józsi is jött dolgozni, mi is segítettünk, amit tudtunk egymásnak. Ekkor apám kezdett utána nézni Bandinak, a testvéremnek, és a vidéki rokonságnak. Szomorú híreket kaptunk mindenhonnan. Az 1945-46-os évek voltak a nagy viszontlátások és szomorú halálhírek évei. 1949-ig pedig jó néhány budapesti és deportálásból visszajött rokon kivándorolt Amerikába, Dél- Amerikába, Izraelbe.

A zsidó törvények apámat is sújtották volna, az ipart vissza kellett volna adnia. Állami monopólium volt abban az időben az alkohol mérés. Akkor írta ő a különböző kérelmeket. Egészen 1944-ig kapott kedvezményt Az italmérést nagyon szigorúan ellenőrizték. 1945 minden szörnyűsége mellett az újjászületés, az életbemaradás éve volt. Lelkesek voltunk és tevékenyek, vége lett a szörnyűséges háborúnak.

Amikor bejöttek a németek Budapestre, apám Kispestre ment éppen a borospincéjébe, és igazoltatták. Apám valahogy ügyeskedett és megúszta, de nem tudom, hogy hogy csinálta. Apám üzletét államosították, ill. az államnak felajánlani kényszerült, amelyet a semmiből ismét felvirágoztatott. Cserében állást kért a Közelbisztől, melyet megkapott, és Kispesten egy nagyobb vendéglőt vezetett. 1951-ben államosították a Kispesti házát is. Apám 1952-ben halt meg szívinfarktusban. Nem tudta feldolgozni azt, hogy a fiát, Arnoldot elvitték. Őt nem tudta megmenteni.

Anyám amikor a kocsma megszűnt, elment dolgozni az ún. Alkalmi Áruházba, ahol pénztáros volt. Sok helyen volt ilyen bolt abban az időben. Ő a Rákóczi úti boltban volt. Olcsó, leértékelt holmit árultak ott. Konfekció ruhát, fehérneműt, ruházatot, de edények is voltak ott. Cipőt is árultak. Az anyám 75 éves korában, májrákban halt meg.

A férjem édesapjának kocsmája volt a mostani Horváth Mihály téren, akkor Mária Terézia tér volt a neve. Apámék jó barátságban voltak az ő családjukkal. Apósom Weisz József volt, 1948-ban lett Vereckei, akkor magyarosította a nevét. Gyerekkoromban, amikor Nagymaroson nyaraltunk, pár házzal laktak ők arrébb. Sokat játszottunk együtt, marokkóztunk, kártyáztunk mi gyerekek. Egyszer azt mondta a későbbi férjem, mert én nagyon csaltam, főleg a marokkóban, meg meg is sértődtem. És akkor azt mondta nekem, hogy soha nem venne el engem feleségül, mert én állandóan csalok.  Ez úgy közszájon forgott később a családban. Öt évvel volt idősebb nálam.  A férjemmel nem volt aztán olyan igazi kapcsolatom sokáig. A lánytestvére az Éva, is odajárt a Zrínyi Ilona gimnáziumba. A fölszabadulás előtt, őt sem vették föl az egyetemre. Numerus nullus volt. Aztán bevonult munkaszolgálatra, és az apjának a 75 százalékos rokkantsága mentette meg őt is, meg a családban sokakat, mert nekik nem kellett csillagot hordaniuk, és nem kellett bezárniuk az üzletüket. Kivételezett volt, ami azt jelentette, hogy meghagyták a kocsmáját, ott maradhattak a lakásukban, de a férjemet elvitték munkaszolgálatra, és érettségi után nem vették fel az egyetemre. Otthon maradhattak, gettóba sem kellett menniük. Ez volt az a csalétek és őrület hogy az apámék annyira bíztak Horthyékban és a rendszerben.  Apósom elvesztette a karját az első világháborúban, és így nem kellett az üzletét bezárni. Családot, barátokat bújtatott.  Apósom nagy népszerűségnek örvendett a környéken az egyszerű emberek körében, senki nem jelentette fel, inkább segítettek neki, a családtagok megmentésében. Az üzlet pincéjében bújtatta például a fiát és két munkaszolgálatos bajtársát, mikor azok megszöktek. Sőt anyósom két unokatestvére is ott bujkált. Anyósom főzött nekik, és segített az élelem beszerzésében is.

Weisz Gizella volt az anyósom, Glázer volt a lány neve. Az apja az Alföldről, Kisújszállásról származott. Galíciai zsidók voltak eredendően. Parasztzsidók voltak. Anyósom édesapja később, asztalosműhelyt nyitott. Bár jiddisül beszéltek egymás között, de magyarul is beszéltek, és anyósom és három fiútestvére magyar községi iskolába jártak. Ortodox szokásaikat mindenki megtartotta, kivéve anyósom, aki egy neológ fiúhoz ment feleségül. Apósom a héber dalok helyett, inkább a magyar nótákat részesítette előnyben.

Apósomék szintén olyan asszimilánsok voltak, minta a Pálfaiak. Valószínűleg Németországból származtak. Neológok voltak. A családjuk még beszélt héberül. Apósom 1949-ben feladta az üzletét, és portásként helyezkedett el a Háztartási Boltnál. 1973-ban halt meg veseelégtelenségben.

Apósom és anyósom jó házasságban éltek, férjemen kívül egy lányuk is született. Érdekes találkozás volt az övék. Anyósomék ortodoxok voltak, és innen kezdődtek a bonyodalmak. Tartotta anyósom a vallást, amennyire lehetett, mert mit lehetett egy neológ kocsmáros férjjel tartani? Kóser háztartást azonban vezetett. Parókát már nem hordott. Mikvébe se járt, de lány korában valószínűleg igen. Rengeteg konfliktus volt ebből a kapcsolatból. Nem akarták a szülők apósomhoz adni anyósomat. Elmentek a szülők ezért a csodarabbihoz. Nem tudom, hogy melyikhez, a családban úgy hallottam, hogy egy nyírségi rabbihoz. Hát hogy most mit csináljanak. Hát a csodarabbi azt mondta, hogy próbálják megtéríteni a férjet. De hát ebben nem tudott segíteni, sőt anyósom nagyon szerelmes volt. A Gizi néni már itt született Budapesten. Volt két fiú testvére is. Anyósom papája még kaftánban, kalapban, és kipában járt. Pajeszt nem hordott. A Teleki téri ortodox imaházba jártak imádkozni.

A férjem Vereckei (Weisz) László nem lett ortodox, de a neológ hagyományok szerint minden szokást megtartott. Ő volt a családban az, aki sokkal nyitottabb volt. Sokat olvasott. A nagy találkozás az úgy volt, hogy én kezdtem nagylány lenni. Szegeden 1945-ben megnyílt tavasszal egy keresztfélév az orvosi egyetemen. Ő akkor lement Szegedre az orvosi egyetemre, ahol nagyon sok budapesti fiú volt, zsidók zömmel. Akkor nekem volt egy udvarlóm. Ott lakott a házban a Práter utcában, Szemző Gyuri a papájával. Apja újságíró volt, és a háború alatt a gettóban meghalt. Anyámmal véletlenül találkozott ott, és segített őt beszállítani a Wesselényi utcai kórházba, de ott meghalt. Zsidó volt ő is. Gyurit elvitték Borba, és Borból gyalog hazajött. Radnótival együtt volt. Nálunk kopogott, 1945 februárjában. Márciusban már együtt ünnepeltük a születésnapomat. Voltak itt rokonai, a Szent István körúton, és hozzájuk ment. Nagyon ragaszkodott hozzám. Gyuri is lement Szegedre, és találkozott Laciékkal, és akkor mesélt rólam, és egyszer, amikor a Laci följött Pestre, hozott a Gyuritól levelet. Nem volt akkor még posta, és azt mondta, hogy ő akkor innen el sem megy. Nagyon akart velem járni, és öt évet udvarolt nekem. Gyurival jó barátságban maradtunk, annak ellenére, hogy a Laci lecsapott a kezéről. Aztán kiment Argentínába a rokonaihoz. Szeretett volna engem is kivinni, de én nem mentem.

Férjem testvére az Éva, későn ment férjhez Klein Frigyeshez. Az egyik szülője nem volt zsidó, hanem sváb katolikus családból származott. Beiratkozott ő is az orvosira, de nem végezte el. Ő aztán később pénzügyi vonalon helyezkedett el. Ő pénzügyi előadó lett a Vegytervnél. Él még, régen nem dolgozik már.

Az esküvőnk 1951-ben otthon volt, mert nem nagyon lehetett járkálni templomba, úgyhogy haza hoztuk a hüpét. A Nagyfuvaros utcai zsinagóga főrabbija és mindkettőnk hittantanára adott össze minket.

Apósomék föladták a Horváth Mihály téri lakásukat, és vettek a Tisztviselő telepen egy házat, melybe mi is beköltöztünk. Laciék itt laktak a nyolcadik kerületben, egy nagy házban, és az állandó kiigényelés veszélye fenyegetett. Ide költöztek 1946-ban, ők nem kezdték újra a kocsmát. A Gizi néni bátyja is hozzásegítette őket, hogy itt a Tisztviselő telepen vegyenek házat, a Bíró Lajos utcában. Aztán a mienk lett, most is a mienk. A Gizi néniék 1948-ban kiköltöztek ide, és kezdték kiigényelni a házukat, mert nem volt meg, az egy főre jutó négyzetméter. Ide vettek gyorsan egy orvost albérletbe, és később egy nővért is. Altató nővér volt, ma is van kapcsolatom vele. Menteni kellett a házat. Végül idejöttünk az anyósékhoz. 25 nm-re volt jogosult egy ember. Egy orvosnak járt még egy másik szoba. Akkor igényelhettek lakásnélküli emberek lakást, és akkor a tanácstól adtak egy beutalót és beköltöztek idegenek, szó nélkül, a tulajdonos engedélye nélkül.

Az anyóssal nem volt túl jó a kapcsolatom. Anyós halál féltékeny volt, a férjem pedig anyafüggő. Ennek ellenére, a férjem nagy tudója volt a család összetartásának. El se tudta volna képzelni a férjem, hogy nincs együtt a család. Mindenkit tudott kezelni. De mikor meghalt, akkor mindenki “föltámadt”. Ez egy kertes ház volt, nagyon nagy. Erre költöttük a keresetünket, és mindenki ott lakott. A gyerekeink is ide születtek. Ez egy családi bázis volt. Én költöztem csak most el, amikor a férjem meghalt. De csak két utcával arrébb. Most a házban a gyerekeim laknak. Anyagilag sem bírtam fenntartani ezt a nagy házat. Miután én eljöttem, közben a sógornőmnek meghalt a férje, és ő visszaköltözött. Átadta az ő házát a fiamnak. Az Éva és a lányomék laknak most itt. A fiam is itt lakik közel. Kétszintes nagy ház, több lakással. Mindenki közel van.

Amikor már apám nem élt, anyám akkor elcserélte a lakását ugyanabban a házban egy kisebbre. Anyám meghalt 1968-ban, apósom 1967-ben, anyósom 1965- ben. Mi a férjemmel itt maradtunk.

A férjem először a Rókus kórházban volt belgyógyász és kardiológus. 1951-ben került a Rókusba. Innen fiatal korára való tekintettel be akarták a Honvédséghez hívni, de ő nem fogadta el ezt a munkát. Akkor a Rókusból ezért el kellett mennie. A lakóhelyünkön, a Tisztviselőtelepen az egészségügy szocialista átszervezésekor megüresedett egy belgyógyász állás, és ezt elvállalta. Körzeti orvos lett. Eleinte rövid ideig a saját rendelőjében látta el a betegeket, de rövid idő múlva a Mávag Kolóniában a mentőállomás mellett körzeti orvosi rendelőt hoztak létre. Az 1970-es években pedig létrejött már a Ganz Mávag Rendelőintézet, ahová átkerültek a körzeti orvosi rendelők. 1954-ben a körzeti orvos állása mellett üzemi orvos is lett, a Magyar Rádió üzemorvosa. Tulajdonképpen elégedett ember volt, mert szerette a hivatását, és sok megbecsülés és elismerést kapott az emberektől a körzetben, és a rádióban is. Nagyon szerették. Jellegzetes és közismert alak volt a kerületben. A háború után egy használt női kerékpáron kerekezett el fekvő betegeihez, amelyre később Dongó-motort szereltetett. 1956 után, az akkor NDK- ban kapható Mopedet használta. Az 1960-as évektől aztán már autóval járt. Férjem volt a jó zsidóorvos. Ezen a környéken magas rangú tisztviselők laktak. Itt zsidók nem nagyon voltak. Azt mondták itt, hogy az orvosok között is vannak jó zsidók. Keresztény köztisztviselők laktak itt túlnyomórészt.

Újévre új ruhát kaptunk, és mi is később a gyerekeknek mindig vettünk egyet. Anyósom ragaszkodott ahhoz, hogy az unokáknak ő vegye meg. A Galamb utcában volt egy gyerekruha szalon, és mi ott, csináltattunk a fiamnak öltönyt az őszi ünnepekre, és azt anyósom akarta mindig megvenni. Sőt anyám is vett magának újruhát. Aranka néni is tartotta a vallást. Anyósom nagyon dolgozott azon, hogy ortodoxok legyünk, de Laci nem hagyta, de ő imádkozott, csak velem nem tartatta be. Pénteken pl. soha nem mentünk sehova. Disznóhúst nem ettünk. Én nem is nagyon főztem, mert anyósommal laktunk, ő főzött. Közös konyhánk volt. Anyám sokat segített neki, átjött szinte mindennap. Jól főztek. Sóletet, sült húsokat, töltött borjút. Kóser mészárszékről szerezte be a húst. Saktertől, meg a Kazinczy utcában volt kóser mészárszék, és ő mindig oda ment. Anyám nem vett kóser mészárszékből. Férjem sokat imádkozott, ő tanult és szépen tudott. Járt rabbihoz gyerekként. Ő tartotta a szédert és tudta is, az imarendeket. Az anyós és após között volt konfliktus, de após győzött. Pl. após evett az üzletben szalonnát, és anyósom persze tudta. Nagy bajok voltak ebből, de ez egy szerelmi házasság volt. Az én időben már nem járt mikvébe. Nagyon tisztaságmániás volt. Volt cselédlánya. A külön mosogatást megtanulták a lányok. Nem szabadott egybemosni a dolgokat. Mi nem tartottunk kóser háztartást. A Práter utcában volt egy zsidó mészáros, de nem volt kóser. Mi sem ettünk azonban disznót a férjemmel.

A Pészahot a lányomnál még megtartjuk, én segítek a jellegzetes ételeket megcsinálni. A szédertálra kitesszük a jellegzetes ételeket. Olvassunk a Hagadából magyarul, az unokám mondja az imát héberül, és leírtam neki magyarul. A vejem és a menyem is részt vesz az ünnepen. Azelőtt a Kati a lányom, elvitte őket Ros Hasanakor templomba. Én már nem böjtölök, hosszúnap előtt. Gyerekkoromban szerettem böjtölni, akkor mosakodni se szabad, meg fogat mosni se, nehogy víz érjen minket, és én ezt gyerekként nagyon szerettem. Birsalmát megtűzdeltünk szegfűszeggel és vittük a templomba anyáméknak hogy szagolják, mi meg gyerekek, ott randalíroztunk a templomban. Miután a férjem meghalt már nem csinálok nagyon sok mindent az ünnepekkor. Egyszer-egyszer elmegyek templomba. Karácsonyfát akkor kezdtem állítani, amikor Andris, a fiam lehetett olyan tíz éves. Közben tartottuk  a Hanukát is. Persze anyósom olyankor be se jött hozzánk, amikor karácsonyfa volt. Hogy a gyerekek örüljenek, akkor vettünk ajándékot.

Az 1950-es években elterjedt az antiszemitizmus itt is cionista címszó alatt, azonkívül a sztálini orvosperek ismeretében. 1948-ban megjelentek Bibó István és egyéb önvizsgálati kiadványok, de nem közölték őket. A Rákosi időszak csak osztályharc szemléletet fogadott el, és hallgattak a zsidó kérdésről. Nem tudták elemezni marxista módon a zsidó múltat, ezért mindent elhallgattak és Izrael szerintük agresszív politikát folytatott. A zsidó közösség eközben nagyon tönkrement. A templomaink lepusztultak, a zsidók szegények, szomorúak és reményvesztettek lettek. A Dohány utcai templom állapota is mutatja például a magyar zsidók helyzetét, a rendszerváltás hajnalán majdnem összedőlt. Most a felújítás után látszik, hogy a magyar zsidóság ismét élő, színes közösség. A templom most turisztikai látványosság, és fesztiválok színhelye.

1955-ben megszületett első gyermekünk a fiú, és 1963-ban a lány. Boldog voltam. Közben olyan szakmát is kezdtem, és az idegen nyelveket, németet, angolt, franciát továbbtanultam.  A külkereskedelemben helyezkedtem el.

1956-ban megint új életet kezdhettünk. Anyám még a Práter utcai lakásban lakott, de október 24-én átjött hozzánk, hogy együtt legyünk. November 2-án ment haza és mire november 4-én bedübörögtek a szovjet tankok, már a pincéjébe költözött lakótársaival együtt.  A lakásuk előtt felrobbantottak a forradalmárok egy szovjet tankot, és nagy zűrzavar volt náluk. Mi is a pincébe költöztünk kisfiammal együtt. Nálunk nem voltak harcok, de hallatszottak a lövöldözések. Nagyon aggódtunk anyámért, mert férjem a mentőktől értesült az ottani eseményekről. Az egyik nap aztán mentőautóval elhoztuk anyámat. A kevés megmaradt rokonságból és sokan barátaink közül úgy döntöttek, hogy nem maradnak itt, és elhagyják az országot. Ki teherautóval indult, ki vonattal a határnak. Éjszakákon át viaskodtunk, hogy menjünk, vagy maradjunk, de úgy döntöttünk, hogy maradunk, egyrészt a családunk miatt, másrészt pedig reménykedtünk, hogy változások lesznek itt is végre. Férjem nagybátyjáék elmentek Ausztriába. Náluk lakott közös takarítónőnk, aki ekkor hozzánk költözött, és hűséges segítőnk maradt haláláig. Csorba Jánosné Juliska, 35 évig takarított nálunk. Juliska Vecsésről származott.

Engem nem vettek föl az orvosi egyetemre, sem a textilmérnöki egyetemre. Azt gondoltam, hogy javítok a helyzetemen, és szövőszakmunkás leszek, és beiratkozom a textilmérnöki egyetemre, mert ez a káderhelyzetemen javít. Ezek voltak életem nagy megalkuvásai. Elmentem szövőtanulónak, és ez egy évig tartott. És szövőszakmunkás lettem. Három műszakban dolgoztam, és nagyon szerettek. És az igazgatóúr azt mondta, hogy én még mindig nem vagyok jó káder és költözzem el otthonról és költözzek be az ipari tanulóotthonba, akkor majd ajánlanak, hogy vegyenek föl az egyetemre. Hát én meg mondtam hogy nem. A Soroksári úton volt a szövőgyár. Apám, mikor hatra mentem reggel, egyszer „megőrült” és azt mondta, hogy hagyd ezt a marhaságot. És nem engedett oda. Én mondtam hogy csak addig, míg fölvesznek, de persze nem vettek föl. Akkor elkezdtem műszaki rajzot tanulni. Ez is csak egy év volt. És elhelyezkedtem a Technoimpexnél. Katonatisztek dolgoztak ott, és térképeket rajzoltak. Nagyon jó társaság volt. Én itt is megmondtam, hogy zsidó vagyok, meg mindenhol. Nem voltam elég opportunista. Itt, ennél a vállalatnál volt egy munkatárs, aki kifejezetten fajelmélettel foglalkozott, és megállapította a fejformámról, hogy nem vagyok zsidó. Kérdezte, hogy apám hogy nézett ki. Azt mondta, hogy te nem vagy igazi zsidó, biztos a nagyanyám megcsalta a nagyapámat. Nagyon jóba voltam vele ettől függetlenül. Műszaki számításokat végeztem itt a Technoimpexnél. A könnyűiparba akartam azonban később elhelyezkedni, és átmentem 1970-ben Hungarocoophoz. A könnyűiparban, a konfekcióiparban dolgoztam, mert nagyon szerettem. Főleg német területen dolgoztam. Önálló üzletkötő voltam. És nagyon jóba voltam a németekkel. Bérmunkát csináltunk. Nagy divatcégeknek dolgoztunk. A németek nagyon jó partnerek voltak. Pl. a Betty Barclaynak is, mi dolgoztunk. Magyarországon nem lehetett kapni persze ezeket a ruhákat, mi csak csináltuk. Nem voltak üzletek. Snitteket, feldolgozási utasításokat kaptunk, ami alapján a ruhaanyagot, a szövetkezeti üzemekben dolgozták fel. Az ő technikusaik pedig mindig jöttek eligazítást tartani. Rabszolgamunka volt tulajdonképpen, de nagyon szép volt. Én ártárgyalásokra jártam, és tulajdonképpen, nagy szabadságot kaptunk. Az elkészült ruhákat vitték aztán ki. Meg kellett szervezi az üzemeket. 1985 –ben leépült a cég, és önállósították magukat egyes üzletkötők. Akkor teljesen lerobbantak ezek a varrodák. A megrendelők pedig elmentek a Távolkeletre. Jártam sokat külföldre, vittük a kollekciókat. Aztán később a cégengedélyével lehetett árulni is. Akkor alakultak az S modell boltok. Ott lehetett kapni ezeket a ruhákat. Sok helyen voltak műhelyek, Békéscsabán, Gyulán, Sárospatakon, Sárváron, Sopronban, Pécsett. Ezek szövetkezeti üzemek voltak, nem államiak. Itt már nem volt antiszemita megnyilvánulás. A németekkel is ez téma volt, mert én ott is megmondtam, hogy zsidó vagyok. Fölmerültek ilyen kérdések is, és tényleg mondhatom, hogy a németek szembe néztek a történelemmel. Ezek mind nyugatnémetek voltak. Zsidó kollégáim többen voltak, a főnököm is az volt például. Ő egy remek üzletember volt. Volt angol és francia érdeklődés, de igazán a németekkel és az osztrákokkal tudtunk dolgozni.

Összefoglalva, ipari tanuló, és szövőszakmunkás lettem, a Magyar gyapjúfonó és Szövőgyár Nemzeti Vállalatnál (1949-51). Utána műszaki rajzoló és technikus lettem, a Távvezetéképítő Vállalatnál (1951-53),  majd műszaki adminisztrátor lettem a Villamoshálózati Fejlesztő és Tervező Vállalatnál (1953-54). Voltam előadó a Nehézipari Minisztérium Országos Villamosenergia Felügyeletnél (1954-59), bonyolító a Magyar Gépipari Külkereskedelmi Vállalatnál TECHNIMPEX (1959-68). Üzletkötőként dolgoztam a Vegyberendezések Export- Import Vállalatánál KOMPLEX (1968- 1970), és voltam üzletkötő a Hungarocoop Magyar Szövetkezet Külkereskedelmi Vállalatnál (1970- 1986), innen mentem nyugdíjba. A nyugdíj után még dolgoztam ipari összekötőként, a Skála World Trade (Skála Coop) vállalatnál. Itt 2001-ig dolgoztam.

A férjem éjjel-nappal dolgozott, de nagyon jó volt vele a kapcsolatom. Sokat utaztunk, minden három évben lehetett menni akkor külföldre. Sose társas utazással, hanem egyénileg mentünk. Általában vonattal mentünk, csak később autóval. Négyszer voltam Olaszországban, Szicíliától kezdve Toscánáig, bejártuk az országot. Ez az 1960-70 –es évek volt. Kezdtük Csehszlovákiával, nagyon szerettük Prágát. Jugoszláviát nagyon szerettük, a tengert és Krk szigetét. 1962-ben csak én kaptam útlevelet, és elmentem Franciaországba, Párizsba. Régen kimentek a Laci családjából rokonok, és én hozzájuk mentem. Ők is Glázerek voltak. Anyósom unokatestvérei voltak. Magyarul beszéltek, de a feleségek már franciák voltak.  Ők adtak nekem pénzt kölcsön, és két hétig ott voltam. A Gare de Nord környékén laktak. Örök vágyam volt, hogy eljussak egyszer Párizsba. Voltak vágyaim, és a gyerekekkel elmentünk Angliába és Franciaországba, később Spanyolországba, és ott találkoztam egy barátnőmmel, aki 1956-ban ment el Kanadába.  Egy évig mindig tervezgettem az utakat. Utána néztünk mindennek, hogy mit akarunk megnézni. Budapestről Bécsbe mentünk, és onnan mentünk tovább, a kiszemelt uticélra. Volt olyan is, hogy ott a helyszínen béreltünk autót. Egyszer voltunk Ibusz úttal Görögországban, az 1970-es évek végén. Én elmentem a Katival a lányommal  Izraelbe is, 1984-ben, még az intifáda előtt.

Bennünk nem merült fel az, hogy elmenjünk Izraelbe. De a fejünkben állandóan ott motoszkált a gondolat. Rokonok mentek ki a háború után, amikor a nagy toborzások voltak, meg 1956 után. Itt volt a család, és nem akartuk itt hagyni őket. De mindig megtárgyaltuk otthon, főleg akkor, amikor családtagok, ismerősök elmentek. Éjszakáig tartó politizálások voltak. A férjem nem akart repülni, félt, és ő így Izraelben sem volt. De kíváncsi volt mindig, és a férjem sokat olvasott Izraelről. A rokonok, Tel Avivban laknak, az ő rokonságából, nekem Jeruzsálemben lakik egy rokonom, az Arnold bácsi unokája.

Én egy- két évig nagyon lelkes voltam és örültem hogy élek, és azt gondoltam, hogy a kommunizmus fogja megszűntetni az antiszemitizmust.  Belekapaszkodtam a DISZ-be, és teljesen meg voltam győződve, hogy a szocializmus az egyetlen igazságos rendszer, mely megszünteti a társadalmi igazságtalanságot. Mikor a Rajk per volt, nagy válságba kerültem, és akkor viszont minden kiderült nekem. Apám azt mondta, hogy addig leszel kommunista, amíg én el tudlak tartani. Mi a férjemmel rossz káderekké lettünk minősítve, és nem is vettünk részt pártmunkában. Egyébként apám szociáldemokrata volt. Járt is ilyen helyekre, és hozzá is járult rendezvényekhez a kocsmájában. Amikor a szociáldemokrata párt megszűnt, apám kulák lett, mert kocsmáros volt.  Én pedig egy kuláknak voltam a lánya, és nem vettek föl az egyetemre, mert egyéb származású lettem. Kiábrándultam lassan. Mindenhol a fejemre ütöttek. A férjem, meg eleve nem szerette ezeket a “hőbölgéseket”. Baloldali érzelmű volt, de soha nem lépett be a pártba. Az egyetemisták közül voltak zsidó és nem zsidó gyerekek, akik megkísérelték egzisztenciális okokból fölvetetni magukat, de nem vették föl őket, és sokan ezért elmentek a szüleiktől. Új életet akartak kezdeni.

Antiszemita megnyilvánulásokat én úgy tudtam elkerülni, hogy rólam mindenki tudta, hogy zsidó vagyok. Nem voltam semmilyen izmussal elfogult. Abban a reményben, hogy új társadalom fog felépülni meghasonulás nélkül tudtunk tovább élni itt. Mindenképpen baloldali, liberális érzelmeim voltak, nemcsak zsidó szempontok miatt, hanem szociális okok miatt is. Nem politizáltunk, tettük a dolgunkat. Én szőke voltam, nem voltam igazi zsidó.

A zsidók nem akartak provokálni, és a zsidók igyekeztek nem zsidóknak látszani. A fiúkat nem metélték körül.

A nagyünnepeket tartottuk a férjemmel. A Pészahot, Ros Hasanát, Hanukkát. Mezuze nem volt az ajtónkon, sőt anyósom se tette már ki. Én nem tartottam kóser háztartást. Gyertyát sem gyújtottam. Szombaton, ha dolgozni kellett, akkor dolgoztunk. Jártam rendszeresen maszkírra, ami a halottakért való ima. Én a Dohány utcai zsinagógába jártam, meg a Nagyfuvaros utcába. A nagyünnepekkor elmentünk mindig imádkozni. A gyerekeknek is zsidó identitásuk van. Az unokák még nem tudják, hogy mik legyenek, de nagyon érdeklődnek. A gyerekeim házastársai, már nem zsidók. A fiamnak még volt bar micvája. Salgó László volt a mi rabbink, a Nagyfuvaros utcában.

Én még eljárok a Magyar Zsidó Kulturális Egylet rendezvényeire. Egyházi adót fizetek, járatom a Szombatot, az Újéletet, a Múlt és Jövő folyóiratokat, és az Erecet is időnként.

A családomat izraelita hagyományok között temették. Mindenki ott van a Kozma utcai temetőben. A Laci szülei, az ortodox temetőben vannak eltemetve. A zsidó temetőben volt egy rombolás és a férjem sírját is lerombolták 2003-ban. Ígértek kártérítést, de nem kaptunk. A mai napig nem kapták el őket.  Én halott mosdatáson nem voltam. A férjemmel egészen a haláláig vele voltam, gyomorrákja volt, sokat kínlódott szegény. Rajk Tamás temette, 2002-ben.  A kozma utcai temetőben van anyám és apám is, és Lacit is oda temetettem. A Dohány utcában mi nem vettünk meg családi helyet. Apámék a Páva utcai imaházba jártak anno.

Életrajz

W. J.-nét Schönberger András pécsi főrabbi révén ismertem meg, de sokszor láttam már őt azelőtt is péntek esténként és nagyünnepeken a Pécsi Hitközség épületében vagy a zsinagógában. Csinos, derűs asszonynak láttam, mindenkivel beszélgetett, és úgy tűnt, fontos szerepet tölt be a Pécsi Hitközség köreiben, jelenléte tiszteletet kíván. Másfél éve, 2006-ban egy nyári délutánon látogattam meg először. Belvárosi lakásában egy kellemes, fényes szobában fogadott. Kényelmes családi otthon: hintaszék, rengeteg rejtvényújság, festmények és családi képek a falakon. Kapott egy számítógépet, amin – büszkén mutatta – használja az internetet is. Férjével és vele hármasban körbeültük a kis kerek asztalt, és hosszan meséltek. Főleg Zs. asszony beszélt, de sokszor együtt pontosították az emlékeiket. Határozott stílusban mesélt, de a történetekhez fűzött kommentárjai sokszor inkább tépelődőnek mutatták.

A dédszülőkre nem emlékszem, a nagyszülőkre igen, őket ismertem, mindegyiket. Amikor elvittek, akkor voltak édesanyám szülei hatvanhat és hatvannyolc évesek, és én tizennyolc éves voltam. Tehát nagyon jól emlékszem rájuk – az anyai nagyszüleim Pécsen is laktak. Édesapám szüleire kevésbé emlékszem, ők nem pécsiek voltak.

Édesapám tizenkét éves volt, amikor meghalt az édesanyja. Édesapámnak nevelőanyja volt. Alacsony kis nő volt. Valamilyen Évának hívták, a vezetéknevére nem emlékszem. Ők sokkal idősebbek voltak az édesanyám szüleinél. Édesapám 1896-ban született. Falun laktak, valahol Baranya megyében, talán Máriakéménden [Máriakéménd – kisközség volt Baranya vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben (ekkor: nagyközség) 1300 német lakossal. – A szerk.]. Olyan nyolc-kilenc éves lehettem, ameddig tudtuk tartani a kapcsolatot [1925-ben született. – A szerk.], mert utána rögtön kezdődött a zsidókérdés [lásd: zsidótörvények Magyarországon], tehát ebbe az időbe nem fért bele az, hogy jobban megismerjük egymást. És akkor még nem volt az utazás sem olyan, mint most, sokkal nehézkesebb volt.

Édesapámnak az édesapja, V. Ignác mészáros volt, a felesége nem dolgozott, csak a háztartás körül. Édesapámék hatan voltak testvérek: három édes- és három féltestvér, mert nevelőanyjuk volt. Tehát az édestestvérei: Sándor, a bátyja és Juliska, a nővére, a féltestvérei között volt egy öccse, Izidor és két húga, Ilonka és Bözsi.

Édesapám nővére, Juliska és annak a férje Pécsváradon éltek [Pécsvárad – kisközség volt Baranya vm.- ben, 1891-ben 3000 főnyi, 1910-ben 2800, 1920-ban 1600 német és magyar lakossal; járási szolgabírói hivatal székhelye, járásbíróság. – A szerk.]. Ott nem volt gyerek. Bőrkereskedésük volt. Ővelük elég sokszor találkoztunk, a férj neve K. Lajos volt. Amikor jött Pécsre bevásárolni, mindig eljött hozzánk. Olyan helyes ember volt, úgy emlékszem rá, mintha most lett volna, tényleg. Göndör haja volt, és el volt választva oldalt. Gyűrűje is volt. Szerintem én Juliska nénire hasonlítok. Nem a természetem, alkatilag inkább. Kicsit olyan kardos menyecske volt, de rendes volt. A férje is nagyon helyes, nagyon rendes volt, mindig jókedvű volt.

Édesapám idősebb bátyjáék, Sándorék Mohácson laktak, velük nem tartottuk annyira a kapcsolatot, a többiekre viszont jól emlékszem.

Édesapám családjából mindenki meghalt a deportálásban az idősebbik húga kivételével. Illetve az öccse hazajött. Nála voltam Mohácson két hónapig, a háború után. Aztán ő kiment Izraelbe [Palesztinába?]. 1976-ban még adtam fel levelet, de akkor olyan világ volt, hogy nem lehetett nagyon levelezni – pláne Izraellel. És akkor úgy megszakadt a kapcsolatunk. Amikor 1992-ben voltam kint Izraelben, ott találkoztam egy nővel, aki ismerte, és ő mondta, hogy meghalt. Egy vadidegen, aki soha nem látott engem, odajött, rám nézett, és azt mondja: ,,Te V. lány vagy?” Mondom: ,,Igen. Hát, honnan…?” Azt mondja, mert teljesen hasonlítok a nagybátyjukra. Én azt hittem, hogy elájulok. Hogy milyen dolgok vannak!

Az idősebbik húga, Iluska férjnél volt. Nagyon helyes férje volt. György volt a neve, pék volt. Nálunk ismerkedtek össze, mert nagyon sokat volt nálunk, a Citrom utcában. Itt, a Rákóczi úton dolgozott a pékségben, a Zsolnay-szobortól visszafelé egy kicsit a város felé – már nem áll az a ház. Később Pécsváradra költöztek, és ott már önálló pékségük volt.

Ott születtek a lányok is, az ikerlányok, Györgyi és Zsuzsi Velük mi nagyon jóban voltunk. Még az egyik ikerlány, Zsuzsi esküvőjén is ott voltunk, sajnos már ő már meghalt, most három éve, a másik még él, itt lakik, Pécsen. Ilonka néni nála lakik. Kilencvenhat éves. Telefonon szoktam vele beszélni, néha fölhívom, teljesen lehet vele beszélni. Ilonka néni nem volt deportálva, mert keresztény volt a férje.

Édesapámék vallásosságáról nem tudok sokat, de biztos, hogy vallásosak voltak, mert megkaptam a nagypapám imakönyveit és a táliszát [tálesz]. Az az, amit a nyakra tesznek a templomban, amikor imádkoznak. Őneki elég sok imakönyve volt.

Az anyai nagyanyám (lánykori nevén D. Cecília) valahol a Balaton környékén született. Mindig mondta, hogy hova valósi lány, de nem emlékszem. Volt egy bátyja, aki Kaposváron lakott, nem emlékszem a nevére. Voltam is náluk. Két fia volt, és ott mind a kettő hazajött [a deportálásból]. Az egyiknek született egy lánya, az is deportálva volt, és szintén hazajött, most ott él, Kaposváron. Tavaly voltak itt nálunk, telefonon beszéltem vele, mert nem egészségesek egészen ők se.

Édesanyám édesanyja varrónő volt. Az édesanyám, R. Ilona is varrónő volt, csak más típusú, mert a nagymama idejében más volt az egész kereskedelem, és voltak olyan üzletek, ahova ő bedolgozott. Úgy mondták akkor, hogy bedolgozó volt. Férfiingeket és női kötényeket varrt. Tehát ő, azt lehet mondani, hogy szalagmunkát végzett, az én édesanyámnak pedig nőiruha-szalonja volt otthon, az egyik szobában. Felsőruhát, kabátot, ilyesmit készített. És ő már lányokkal dolgozott, volt segéd és tanonc is.

A anyai nagypapám, R. Lipót kereskedő volt, Pécsen volt üzlete. Rövidáruval kereskedett. Szikár ember volt, aki idős korában – lehet, hogy ezt őtőle örököltem – keresztrejtvényt fejtett nagyon sokat. Úgy emlékszem rá, akkor még tintaceruzával fejtették a keresztrejtvényt. Úgy tudom, hogy körülbelül egy évig Amerikában dolgozott a nagypapa. Nem tudom, mikor. A bátyja is ott volt, de ő ott is élt. Ezt tudom, mert amikor hazajöttem, akkor a bátyja levélben felkeresett, csak én nem kerestem vissza. Hol is voltak? Azt hiszem, Los Angelesben. És mintha egy nővére is lett volna a nagypapának. De tényleg… nem tudom.

Volt még egy öccse a nagypapának, R. Móric. Föltehetőleg a bőrgyárban dolgozott, mert abban a házban lakott, ahol a bőrgyári munkások. Így is hívtuk, hogy „bőrgyári ház” – az most a Rózsa Ferenc utca. Voltam is náluk, a feleségére jól emlékszem, Szerénnek hívták. És nekik is volt két lányuk, Annus és Róza, és úgy emlékszem, hogy volt egy fiuk is, de arra nem esküszöm. A lányokat azért tudom, mert ők a templomi kórusban énekeltek, nagyon szép hangjuk volt [A zsinagóga kórusa az 1930-as évek elején többször is szerepet kapott a város életében. 1933-ban a salzburgi és oberammergaui játékok mintájára rendezett ünnepi hét során az egyházi és világi énekkarok között fellépett a zsinagóga kórusa is, a hét egy másik eseménye a zsidó templom hangversenye, ahol Ernster Géza főkántor és a templom kórusa héber dalokat adott elő. 1934-ben alakult meg a hitközség Goldmark Károly ének- és zenekara, melynek művészeti irányítói Bőhm Emil és Mangold Rezső voltak (Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története). – A szerk.].

Az édesanyám, Ilona 1905-ben, Szentlőrincen született [Szentlőrinc – kisközség volt Baranya vm.-ben, 1891-ben 1800, 1910-ben 2700, 1920-ban 2600 lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság. – A szerk.]. Két öccse volt, Kálmán és István. Nem sok korkülönbség volt közöttük, olyan három év, egykorúak voltak viszonylag. Az édesanyám nagyobbik öccse, Kálmán kirakatrendező volt többek között. Maszek volt, bár akkor még nem úgy hívták, hogy maszek, tehát önálló kirakatrendező volt. Igény szerint csinált kirakatokat. Művészember volt, igen. Színházban is táncolt, nagyon szépen. Volt arról is egy kép, azt tudom, hogy orosz ruhában volt, valami kozák szerepben akkor éppen. Szólótáncos volt.

Arról nem tudok, hogy a nagyszüleim hogy kerültek Pécsre, de arra tisztán emlékszem, hol éltek, amikor én már éltem, hiszen mi együtt is laktunk. Ahol most az Uránia mozi van [Hungária krt. – A szerk.], annak a helyén, abban a házban laktak. Hatalmas nagy ház volt az, átnyúlt a másik utcára. Háromrészes udvara volt. Arra teljesen tisztán emlékszem, annyira, hogy ha újságban olvasom, hogy meghalt valaki onnan, tudom, hogy ki az.

Az udvarokon több lakás volt, több család lakott ott. Két oldalon voltak végig lakások, és az utca felől is volt egy lakás. Az első udvarban középen volt egy tömb, abban hárman laktak, aztán volt egy domb, és alatta ott volt a másik udvar. A lakások végig sorakoztak a két oldalon. A harmadik részben, ott már csak egy lakatosműhely volt. Mi kétszobás lakásban laktunk, de volt egyszobás lakás is, ott egyedül lakott valaki. Tudom, Benigna volt a keresztneve, és emlékszem rá, hogy nagy fülbevalói voltak. A másik család meg a Károlyiék voltak – ott két fiú volt. Az asszonyra nagyon jól emlékszem, a haja fonatban fel volt tűzve, mint egy korona, mint a régi képeken. Az egyik fiú – egyidős voltam vele – rendőr lett. Amikor hazajöttem, találkoztam vele. Károlyi volt a vezetékneve. Sok gyerek volt a házban. Hatalmas volt az az udvar, amin mi is játszottunk.  

Avval szemben volt egy családi ecetgyár. Akkor maszekok csinálták az ecetet, Schmidték. Az ő fiuktól, Lacitól kaptam meg később azokat a fényképeket, amiket [annak idején] magammal vittem a gettóba, és otthagytam. Három nő volt náluk, Lacinak a nagymamája, az édesanyja és a Juci, nem tudom, hogy húga volt-e vagy nővére. Édesanyám varrt nekik. A Schmidt néni erősen sánta volt egyik lábára, úgyhogy mindig átüzentek, és akkor édesanyám ment próbálni meg fazont választani a divatlapokból. Arra is emlékszem, hogy jelmezt is csináltak a Jucinak, lepke jelmezt: egy pántot a homlokára, amin volt egy csáp, amit valahogy gyönggyel és flitterrel varrtak ki. Erre emlékszem, ilyen őrültségekre.

A nagymamáék később átmentek a Majláth utca elejére lakni. Az ott a Zsolnay-szobornál van. Ott van az a palota – palotának mondták azt a sarokházat: a Zsolnay-palota –, és ott ment befelé ez az utca. Akkor Siklósi út volt, de most Bajcsy-Zsilinszky utca, ami összekötötte azt a részt [A Zsolnay tér Pécs központi részén található, közel a vonatállomáshoz. A környéket teljesen átépítették, a régi Majláth utca mára megszűnt. – A szerk.]. Nem tudom, hogy meddig laktak ott, hány évig. S akkor mentek megint egy nagyobb házba, de megint csak a Majláth utcába. Az egy szoba-konyha volt és egy spejz. Akkor még nem nagyon voltak fürdőszobás lakások.

Sok zsidó család volt ott, a Majláth utca 25-ben. A házigazda zsidó mészáros volt, ott volt üzlete. Lusztigék laktak ott, az Irmáék laktak ott, a nagymamáék és még a Prágerék. Meg a Feinék laktak ott. Sok gyerek volt ott, az egyik fiú velem járt iskolába.

Zoli bohóc egy nagyon híres zsidó származású bohóc volt [A külföldön is híressé vált artista, törpe, eredeti nevén Hirsch Zoltán, Dombóvár, 1885 – Auschwitz, 1944 v. 1945. – A szerk.]. Zoli bohóc nővére ott lakott, nagyon szerette a nagymamát. A Zoli bohóc külföldön is fellépett, tényleg híres volt. A férjem találkozott is vele, törpe volt, és nagyon híres ember lett, de annak előtte a bádogosszakmát tanulta. A férjem mesélte, hogy Zoli bohóc beleállt a kádba, és alig látszott ki a kádból, úgy kalapálta – akkoriban pléhből csinálták a kádakat.

Nagyon szerettem a nagymamáékhoz menni, olyan hangulatos volt. Akkor még gáz meg ilyesmi nem volt, hanem csikótűzhelyek voltak. Volt egy ilyen doboz, ott volt a sütő. Mondjuk, egy méter magas volt az eleje, lábakon állt, és a főzőrészen karikák voltak, azt vasplatninak mondták. Ajtaja volt külön, és nagyon érdekes volt, mert el kellett találni, hogy az ember hogyan akar sütni, mit akar sütni. Más volt, ha kicsit előrébb tette a fát vagy hátrább; ha pirulnia kellett az ételnek, jobban megrakta. A tűzhely tetején almát sütöttünk. Azóta sem ettem olyan finom almát, mint a sült savanyú alma, télen. Más típusú almák voltak azok: jó savanyú, hatalmas almák. Nagyon finom illata volt, a belseje megpuhult, és a héját az ember lefejtette. Nem gyújtottunk villanyt, a karikákon világított ki a tűz, és úgy beszélgettünk a nagymamával mindig. Ez nagyon-nagyon hangulatos volt.

A nagymamáéknál bent volt a lakásban a víz, de a mellékhelyiség az udvarban volt. Vécék voltak külön építve, angolvécé volt már a Szigeti úton is. Volt egy hatalmas szederfa, és ott volt a vécé mellette, egy különálló épületben. A víz meg rendes vezetékes volt mindenhol – ez azért város volt, és mi viszonylag a város közepén laktunk, nem a külvárosban. A Majláth utcában, ott bal kéz felől egymás mellett rendes angolvécék voltak. Közös vécék voltak azok, a házé. Akkor nem volt mindenkinek külön, két vagy három volt egymás mellett, és volt talán hét-nyolc lakó körülbelül az egész házban. Ott nem volt még fürdőszoba, azok még régi házak voltak. Lavórban meg teknőben mosakodtunk, akkor még ritkaságszámba ment a fürdőszoba. Úgy kellett külön melegíteni a vizet. Volt mosófazék horganylemezből, tíz-tizenöt literes. Még amikor a nagyobbik fiam született – sőt még a kisebbnél is –, még akkor is olyan mosófazékban főztem ki a pelenkákat meg a ruhákat.

Édesanyám szülei nem ortodoxok, de vallásosak voltak. Nagypapának megvolt a helye a nagytemplomban. Amikor az 1980-as évek elején az ide érkezett rabbival, Deutsch Lászlóval rendbe tettük a zsinagógát, és összeszedtük a háború előttről ottmaradt imasálakat és imakönyveket, akkor még emlékeztem, most már nem emlékszem, hol ült a nagypapa.

Lujzi néni meg a Poldi bácsi a nagymamának vagy a nagypapának voltak a rokonai, és mindig bejöttek az ünnepekre. Olyan igazi falusi, nagyon idős emberek voltak. Nagy bajusza volt a Poldi bácsinak, Lujzi néni meg egy alacsony kis asszonyka volt, olyan sipítós hangja volt, és fekete csipkekendője volt, azt tette mindig a fejére. Olyankor mindig túrós deklit [lásd: túrós delkli] sütött a nagymama meg kalácsot. Hosszú kalácsot. Ezekre annyira emlékszem, az egész lakásban olyan isteni finom vaníliaszag terjengett.

A nagymama egyébként nem teljesen kóser háztartást vezetett, de libazsírral főzött, ezt tartotta. Nem választotta külön a tejeset a húsostól például a mosogatásnál, mert az az igazi, de ahogy főzött, tejfölt nem használt, mert az is hozzátartozik a kósersághoz, hogy zsíros ételekbe nem teszünk tejfölt, mert a zsír meg a tejes együtt az nem kóser [lásd: étkezési törvények]. Tehát mondjuk, a tökfőzeléket meg a zöldbabot se tejföllel csinálta.

A nagymamám maga tömte a libákat, és ő vágta is. Akkor piac volt, ott árultak libákat: sovány libát, tömnivalót. Azt megvette fiatalon, és megtömte. Nagymama nagyon értett hozzá, hogy hogyan kell. Két-három liba vagy kacsa volt. Voltak a házakban fáskamrák, és volt egy elkerített rész, ott voltak ezek az állatok. A Majláth utca 25-ben is volt valamilyen alagsor, és ott is volt ilyen elkerített rész, valami rácsszerűség is volt az ablakon. De szárnyasból nem volt több háromnál sohasem. S akkor annak megvolt az ideje, hogy mennyi idő alatt hízik meg, s akkor azt levágta, és utána újrakezdte. Fogalmam sincs, hogy meddig, de megvolt, hogy hány hétig kellett tömni, és tudta, hogy hogyan, mit kell neki adni, hogy nagy mája legyen – ő értett hozzá. Nyáron tömte a libákat, és a zsír, az megvolt egész télen, egész évre. Volt ilyen kő véndő: az egy mázas kerámia, hatvan centi magas, tizenkét-tizenöt literes, hasas, és egy kis pereme volt. Nem is tudom, mivel kötötték azt le, talán födő volt rajta. Abban tartották a zsírt.

Na, én is megpróbáltam egyszer tömni, mert láttam nagymamát, hogy csinálta, és a háború után, mikor fiatalasszony voltam, vettünk egy libát. Én tömtem, tömtem, már minden ujjam sebes volt, mert megharapta – gúnár volt –, és amikor már nem tudom, mióta tömtem (két vagy három hete), soványabb volt, mint mikor elkezdtem. Úgyhogy én nem tudtam tömni, pedig hát láttam, hogy a nagymama hogyan csinálta. Leült, és betette az állatot a térde alá. Ki kellett feszíteni a csőrét, és beletömni a beáztatott kukoricát. És tudom, fokhagymát is tett bele, hogy jobban emésszen, sőt még rézpénzt is, fillért, bizony azt is, mert az az emésztéshez kellett. Volt, hogy egy kis zsírt is tett hozzá – annyira tudta, hogy csuda. Azt hittem, tudom én is, és nekiálltam tömni. Soha többet. Jaj, úgy harapott az a dög!

Én még háború után is vágtam libát. Lehetett kapni libát készen a piacon, nem soványt, pecsenyelibának mondták: fiatal liba, ami nem volt annyira megtömve, nem volt annyira zsíros. Azt le lehetett sütni, és nem volt annyira zsíros. Több munka volt vele, mint most, hogy az ember csak megveszi. Azt le kellett vágni, megpucolni, a libát meg a kacsát…

A nagymama idejében a kacsát meg a libát a tolla miatt is vettük, tollat is fosztottam – kellett a dunyhába. Külön fosztottuk a felső tollát, és az alsót is, amit pihének hívnak – olyan nagyon kis puha –, azt is külön szedtük. Abból sokkal több kellett egy párnába, mint a másikból, mert jobban összeeshetett; az olyan könnyű, olyan puha volt, hogy csuda.

A nagymama egyedül tartotta fenn a háztartást, nem volt külön segítsége. Külön-külön laktunk, külön háztartás volt, de ha nagyobb munka volt, akkor együtt csináltuk. Például volt a paradicsombefőzés, az egy borzasztó munka volt. Ötven-hatvan kiló paradicsomot befőztünk. Akkor ahhoz sok üveg kellett. A paradicsomot úgy vettük a piacon nagy vesszőkosárban. Még azelőtt, a háború előtt a Kossuth téren volt a piac. Én nem is tudom, hogy hogyan tudtuk hazavinni, ha jól emlékszem, amikor sokat vett az ember, akkor haza is hozták a falusiak. És akkor az egy külön munka volt, előtte kimosni az üvegeket, leborogatni, hogy kimenjen a víz belőle, s akkor a paradicsomot megmosni, kivágni a közepét, megfőzni… Volt egy ilyen katlan: egy üst. A miénk sárgarézből volt, abban főztük a paradicsomot. De nem mondom, az tiszta paradicsom volt. Ha nálunk volt a befőzés, akkor a nagymama jött hozzánk segíteni, ha pedig nála, akkor mi mentünk.

Nem fűszereztük a paradicsomot, csak úgy natúr tettük el – az mindig elállt. Kézzel lett átpasszírozva, még mindig van egy ilyen passzírozóm. Először héjában meg kellett főzni, míg összepöndörödik a héja, akkor kicsit hagytuk hűlni, mert olyan melegen nem lehetett belenyúlni. Először a passzírozófával kezdtük passzírozni, aztán azt újra fel kellett főzni, miután átpasszíroztuk. Nem dugó volt akkor, hanem marhabéllel lett lefödve, azt lehetett kapni szárazat, ami aztán be lett áztatva, és amikor a paradicsom be lett öntve az üvegekbe, akkor az úgy rá lett téve és melegbe betéve, hogy megdunsztolódjon, és a tető is úgy rászáradt. Egynapos, nagy munka volt, de még én is nagyon sokáig tettem el paradicsomot, amíg családi házban laktunk. Aztán, amikor panelbe mentünk, ott már nem, de még ott is főztem be.

A nagymamáék mindent elraktak. Még cukorborsót is tett el, meg zöldbabot, mindenféle befőttet. Akkor még nem volt mélyhűtő, jégszekrény. Mi is mindent elraktunk télre. Ahogy kezdődött a gyümölcsök szezonja – a cseresznye, a meggy… ahogy sorba jöttek, úgy raktuk el mindig, és akkor egész télen volt. Akkoriban télen nem lehetett friss zöldséget kapni. Akkor nem volt zöldpaprika meg ilyesmi télen. Alma volt meg káposzta, savanyú káposzta, semmi más.

Zöldségfélét még raktunk el homokba is. Azt tettem el, még úgy öt-hat éve is. Ládába homokot kell tenni, és szépen sorban lerakni a zöldségeket, hogy ne érjenek egymáshoz. Teljesen száraz homokban az úgy eláll, hogy nem szárad ki. Sárgarépát és fehér gyökeret lehet így elrakni.

A szüleim találkozását édesanyám sokat emlegette. Ősz volt, szilvaérés. Ő szilvát evett, és amikor édesapám odament, megkínálta szilvával. Utána meg sört ivott. És így találkoztak. Édesapám a Kis Király utca sarkán lévő hentesüzletben dolgozott. A Kiskirály utca ott van, ahol az Uránia mozi. Ha azon fölfelé megyünk, akkor a bal sarkán volt egy mészáros, és édesapám ott dolgozott. Ott mint segéd dolgozott édesapám. Édesanyámék ott laktak a Szigeti úton, és talán édesanyámnak valamiért oda kellett mennie a mészároshoz, ez tisztázatlan, de az biztos, hogy mikor találkoztak, édesanyám szilvával kínálta meg, és sört ivott. Ezen mindig nevettünk, hogy ez aztán jól összeillik, a szilva meg a sör.

1923-ban, december ötödikén esküdtek. Édesanyám tizennyolc éves volt. Az esküvőjükről van is egy fénykép: a régi módi olyan volt, hogy a fejdíszen volt két kis mirtusz dísz. Fátyla volt, befödte egészen.

Nem tudom, hogy édesanyámék esküvője itt volt-e a zsinagógában. De emlékszem gyerekkoromból egy másik esküvőre. Mi az hogy! Akkor már tíz-tizenegy éves voltam [Tehát 1935 körül lehetett. – A szerk]. Mohácson volt az esküvő, az édesanyám kisebbik öccse, István esküdött. A másik, Kálmán nem volt nős. Az, szegény, akkor akart megnősülni, amikor behívták munkaszolgálatra, de akkor már ez abbamaradt, nem nősült meg. Nagyon nagy esküvő volt. És tudom még azt is, hogy milyen ruhám volt, még az anyagra is emlékszem, olyan hamvas színe volt, kicsit sárgás, mint a barackvirág – egész halvány barackrózsaszín. Selyem volt, és kis félcentis kockák voltak rajta. Ugyanaz a szín, csak egy kicsit kidudorodott, és valamilyen fodor volt rajta – hát hogyne emlékeznék! Arra emlékszem, hogy a vőlegénynek és a menyasszonynak, Pistának és Nusinak külön terítettek, mert azt hiszem, az esküvőig nem szabad együtt enniük, és az első közös étkezésük az esküvő után van. Úgy emlékszem, nekik külön terítettek egy szobában, és ott ettek először. Nevelt lány volt a nagynénim, de volt két testvére. Emlékszem a nevelőanyjára is és a két testvérére is. Egyikük, Ella szőke volt, Ilona meg barna. Pécsre jött férjhez az Ilona, és a Citrom utcában laktak ők is, hátul az udvarban. Voltam náluk. Rosszak voltak a szemei szegénynek, kicsit félre álltak. Nem volt az a kimondott szépség, de nagyon jó lélek volt. Úgy emlékszem, gyereke is született. Ellával nem tudom, mi történt, biztos elvitték. Ennyit tudok.

Édesanyám akkor kezdett el varrni, amikor elköltöztünk a nagymamáéktól a Citrom utca 8-ba. [Belvárosi sétálóutca, ma is Citrom utcának hívják. – A szerk.]. Akkor én olyan hat-hét éves voltam. A Citrom utcában volt egy különálló kis ház az udvarban, és mi ott laktunk. Már lebontották. Mikor elkezdték bontani, akkor elmentem és megnéztem. Az egy viszonylag kicsi lakás volt. Úgy volt, hogy volt egy nagyobb szoba, és egy kisebb, és volt még egy konyha. A kisebb szobában varrt édesanyám, mert akkor már varrt gőzerővel, és én is ott aludtam. Öt évig laktunk ott. Olyan kis virágos udvar volt.

Emlékszem a házinénire is, volt két felnőtt lánya, Irma és Kamilla, Joó Kamilla. Irma egy tisztítóshoz ment férjhez, a nagypostával szemben. Most egy turkáló van a lakásuk helyén. De még voltam nála én a háború után is. Kifőzdéje volt a Joó néninek. Olyan jó kövér asszony volt, olyan kis kontya volt neki, úgy emlékszem rá, hogy csuda. Nem is tudom, hogy volt-e férje.

1936-ban költöztünk el, mert tudom, azon a nyáron volt az olimpia [Berlini olimpia. – A szerk.]. Akkor már kezdődtek ezek a háborús dolgok. A rádióban hallottuk a németországi híreket, és mindenki félt a háborútól, hogy mi lesz. Akkor még nem lehetett tudni semmit.

Utána mentünk a Munkácsy utcába [Ma is Munkácsy utca, Pécs belvárosában található, közel a zsinagógához. – A szerk.], ott laktunk három-négy évig. Az egy nagy U alakú épület volt. Egy falépcsőn lehetett felmenni az emeletre, ott is volt két lakás. A fölöttünk lévő lakáshoz volt egy fa terasz, ahova ki lehetett állni, és zöld futónövény volt rajta. Ez egy nagyon nagy udvar volt. Ebben a házban nem volt utcai lakás.

Az utcáról, ahogy szembeálltunk a kapuval, jobb kéz felől egy cipészműhely, bal kéz felől pedig fűszerbolt volt. Ahogy bemegyünk, jobb kéz felől volt egy kis folyosó, ott lakott a cipész a feleségével meg a lányával. A cipész lánya két évvel fiatalabb lehetett, mint én. Vele együtt játszottunk. Azt tudom, hogy zsidóhoz ment férjhez. Néha, nagyon ritkán még találkozunk. Ő se fiatal már. A fűszeresék is zsidók voltak, Blauhorn volt a nevük. Két lányuk volt, az egyiknek szintén varrodája volt. Nagyon jó nevű volt. Szegény lány púpos volt, kár volt érte. És volt egy testvére, egy nagyon szép teremtés, én nem is tudom, hogyan, de az itthon maradt. Férjhez ment egy volt katonatiszthez. Már rég meghalt. Szóval a szülőknek volt fűszerüzletük, az egyik lánynak meg varrodája a Munkácsy utca 5-ben. Nekünk nem volt konkurencia a lány varrodája, ott a házban is volt még egy varroda, és az se volt konkurencia. Mindenkinek megvolt a maga vevőköre. Édesanyámhoz túlnyomórészt zsidó asszonyok meg lányok jártak. Ez akkor úgy ment, hogy szájról szájra terjedt a híre. „Hogy nézel ki, ki varrta, én is megyek oda.” Édesanyámnak sok munkája volt mindig.

Négy zsidó család is lakott a házunkban. A lenti családot a férjem ismerte, Garai volt a nevük. Volt két lányuk, az egyik, Ilus énekelt a templom kórusában. Nagyon szép hangja volt. Az emeleten az egyik lakásban voltak a Walterék, de előttük még lakott ott egy másik család, Kohnék, rokonaim voltak valahogy szegről-végről, sok gyerekük volt, nyolc vagy tíz. Még talán most is él valaki belőlük. Volt kettő, aki süketnéma volt, szegény, és az egyik visszajött a deportálásból. Süketnémán! De már nem hiszem, hogy él. Idősebbek voltak nálam. A fölöttünk lakók egy idős házaspár volt. Nina néni, László volt a vezetéknevük, és nyomdász volt a férje. Nem volt gyerekük, későn kerültek össze. Régi szerelem volt, csak a szülők akadékoskodtak… szegény Nina néni mindig mesélte. Nagyon szerette az öcsémet, sokszor fölvitte, hogy játsszon nála. Talán érdekes a néni testvérének a lánya, Klári, zongoratanárnő volt, és őt vette el a Martyn festőművész. Most már nemigen ismerik a Martyn festőművészt, de Pécsen elég ismert volt [Martyn Ferenc (1899–1986) – festőművész, Rippl-Rónai József tanítványa, a párizsi Abstraction-Création csoport tagja (1926 és 1940 között Párizsban élt), tagjává választotta a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) csoport, s 1929-ben az ő meghívásukra mutatkozott be a Tamás Galériában. 1945 után egyik megalapítója volt a Galéria a Négy Világtájhoz nevű kiállítóhelyiség köré csoportosuló Elvont Művészek Csoportjának. Számos irodalmi mű illusztrátora. Plasztikával és kerámiával is foglalkozott. – A szerk.] Egyébként én a Klárival együtt voltam deportálva.

Az udvar közepén volt egy fehér rózsafa. Másfél méter magas volt, minden évben bekötöztük télre. Porcelánrózsa volt, gyönyörű szép. Elég nagy kert volt, háromszögletű, és kicsit gömbölyödött előrefelé. A mi bejáratunk tiszta üveg volt, hét sor volt egymás mellett, s nagyon magas is volt. Jó sok munka volt megpucolni azt a sok üveget. Ott volt a varroda tulajdonképpen az előszobában – nagy volt, el lehet képzelni, mi minden elfért benne. Annak az egész eleje üveg volt, úgyhogy nagyon világos helyiség volt. A másik oldalról nyíltak a szobák – két nagy szobánk volt –, a konyha meg a spejz. Két varrógépünk volt. Az egyik, az, amin én varrtam, még mindig megvan. Volt egy asztal, amin édesanyám szabott, az nagyon jó volt, mert előtte volt egy függöny egész fölig, ahol egy polc volt, ahova az anyagok be voltak téve, amit hoztak. Mert két hónapra előre is annyi munkája volt, hogy el kellett raktározni azokat az anyagokat. És volt egy próbababa, volt egy vasalódeszka – és jó meleg volt mindig. És a másik szobában, ami az én szobám volt, állt egy toalett-tükör, ott próbáltak mindig, az külön szobában volt.

Ott se volt fürdőszoba – ezekben a házakban nem volt fürdőszoba. Azokban a házakban, amiket 1938–39-ben kezdtek el építeni itt, a Bajcsy-Zsilinszky utcán, ott már volt fürdőszoba. Akkor azok nagyon modern lakásoknak számítottak. Más beosztásúak voltak. A gáz is ritkaság volt – ezek már újabb kori dolgok.

A Munkácsy utcai lakásban laktunk, amikor megszületett az öcsém. Ott született a lakásban, még később is ismertem a bábanőt, akinél szült édesanyám. Akkor én, tizenkét évesen még nagyon kislány voltam, úgyhogy az utolsó időben, mikor várta édesanyám a babát, akkor a nagymamáméknál aludtam. Azt soha nem felejtem el, hogy éjjel zörgött édesapám az ablakon, hogy „Mama, jöjjön” – mert akkor még magázták, és akkor nagymama felöltözött, és elment, és reggelre megvolt a baba. Júniusban született, június huszonhatodikán, és akkor decemberben beteg lettem, skarlátnak mondják, úgyhogy mentem a nagymamához, nem lehettem otthon, mert varroda is volt, meg az öcsém is ott volt, és akkor a nagymamánál voltam, és ott betegeskedtem hat hétig. És tudom, hozták le kocsival, olyan piros volt a pofija, nem volt szabad közel menni, de azért láttam. Szép kisbaba volt, nagyon.

Sokat segítettem a babázásban, tulajdonképpen mikor a fiam megszületett, akkor amit ott tanultam, abból éltem, mert nem volt senki, aki adott volna tanácsot vagy segítséget. Úgyhogy azért az sokat számított. Az öcsém harminchétben született, hét éves volt, amikor elvitték. Tizenhárom év volt közöttünk. Az édesanyám az ő kezét fogta Auschwitzban, mikor utoljára láttam őket. Édesanyám akkor harminckilenc éves volt.

Mi szegények voltunk. Persze megvolt mindenünk, a kétszobás lakás rendesen be volt rendezve, rendes, normális életet éltünk volt – de nem voltunk jómódúak. Édesapám is, édesanyám is dolgozott azért, hogy rendesen meg tudjunk élni. Mindenünk megvolt, nem volt anyagi gond: rendesen öltözködtünk, rendesen kosztoltunk, jártunk moziba, színházba, de a nyaralás… nem is lehet nyaralásról beszélni, mert ez akkoriban nem volt jellemző, hogy az emberek nyaralni mennek. Ez egyáltalán nem volt. Szó se volt olyanról. Az, hogy valaki nyaralni ment, az borzasztó nagy szó volt. Volt a Balaton – ami nagyon is a kiváltságosoké volt – vagy Abbázia, az meg különösen. De oda nagyon kevesen tudtak Pécsről menni. Szóval rendesen megéltünk, de akiknek üzletük volt, szerintem még azok sem voltak hű, de milyen gazdagok. Talán azoknak egy kicsit más volt a lakásuk, több ékszerük volt, mondjuk – de úgyis le kellett adni, úgyhogy nem maradt meg semmi. Teljesen mindegy, mi volt háború előtt. Én soha nem szerettem az ékszert, most se hordok. Úgyhogy rendesen, normálisan megéltünk, dolgoztunk, és megtanultuk, mi az a munka.

Édesanyámnak nem állása volt, ő otthon dolgozott, önálló varrónő volt. Akkoriban nők nem nagyon mentek állásba. Ha az ember bement egy üzletbe, ott csak férfi kiszolgáló volt, én nem emlékszem, hogy egy nő is lett volna. Nagyon nagy ritkaság volt az, még a hivatalban is férfiak dolgoztak. Édesanyámnak tényleg nagyon sok kuncsaftja volt. Sok divatlap volt nálunk, nagyon szép anyagok, estélyi ruhák – báloztak akkor még. Egyszer volt egy bál a Nádorban, arra Amerikából jött tizenegy nő [A Nádor Szálló 1902-ben épült, Schlauch Imre pécsi építész tervei alapján. Sokáig Pécs legreprezentatívabb szállodája volt, szerves része Pécs történelmének. 1988-ban zárták be az épület leromlott állapota miatt, felújítása azóta is folyik. – A szerk.]. Édesanyám ismerte a Nádorban az egyik szobaasszonyt. Ezek a nők csak egy hétig voltak itt, és akartak ruhákat csináltatni, úgyhogy mi éjjel-nappal varrtunk, mert az az asszony odahozta édesanyámhoz őket. Egyre emlékszem, aki csíkos piros ruhát varratott. Sokszínűt, de piros volt a fő szín benne, és egész enyhén csíkos flokon – ez egy se nem vászon, se nem selyem anyag –, és abból estélyi ruhát… Mondtuk, nem igaz, de őneki olyan kellett, ő vette meg az anyagot, és édesanyám ment fel a Nádorba próbálni neki – éjjel-nappal varrtunk, az valami őrület volt. De azon túl is – ez csak egy mozzanat volt – nagyon sok estélyi ruhát varrt, flitterrel, gyönggyel…

Édesanyám is járt bálba annak idején, neki is voltak estélyi ruhái. Volt egy fekete, aminek az ujjai hosszú mandzsettában végződtek… Bő ujja volt, és ami most is divat, az ujja vékony anyagból volt, és zöld flitterrel volt az egész kivarrva valamilyen mintával. Egy sima ruha volt, csak az ujja volt vékony anyagból. Aztán volt fekete velúrbársony szoknyája, és egy kívül kötős blúza volt hozzá (az volt akkor a divat), egy testhezálló, hosszított blúz. Az olyan volt, mint egy frakk: hátul lelógott. De nem testhez simuló, hanem harangos volt, és apró fehér pettyek voltak benne: különböző nagyságú, de mind apró volt, mint a lencse meg egy picit nagyobb. Mintás, hosszú ujjú ruhája is volt. Dirndlije is volt, mint az osztrákoknak: pettyes felsőrész, ráncolt szoknya… Aztán volt, hogy a szoknya anyagából volt a felsőrész ujja, volt olyan, hogy vállpántos volt, és fehér blúz volt alatta buggyos ujjal és egy szögletes köténnyel, az is meg volt ráncolva, és hátul egy nagy masnival megkötve. A kötény divat is volt, az utcára is hordták: volt szögletes kivágással, de volt a legkülönbözőbb fazonokkal: széles vállpánttal, hátul keresztbe vállpánttal, vagy úgy volt, hogy hátrajött az anyag, amiből a szoknya is van, volt, hogy fodorral feljött a nyakba, vagy simán és csak így megkötve, és volt a „farkasfog”, olyannal is volt díszítve. Volt, hogy a kötény más színű volt, teljesen elütő szín, mondjuk, egy kék mintáshoz egy zöld kötény s egy fehér blúz…

Akkor általában derékban elvágottak voltak a ruhák, és övvel hordták. Akkor is volt válltömés, nagy válltömések voltak, csak nem lehetett kapni, azt úgy készítettük. Volt ilyen szürke vatta, abból varrtuk össze. Kosztümök is voltak – nem sokban különböztek a mostani kosztümöktől –, rendes fazonnal, gombolással ugyanúgy, mint most. Az is divat volt, hogy fehér gallért és fehér mandzsettát tettünk a ruhákra. Egyenes ujj és rá egy mandzsetta, vagy volt, hogy kiállt és gombbal összefogva… szóval a legkülönbözőbb fazonok voltak. Buggyos ujjú ruhák voltak, hosszú ujjúak keskeny mandzsettával vagy széles mandzsettával. A saját anyagából behúzott gomb nagyon divatos volt, és különböző nagyságú gombok voltak. Voltak ilyen iparosok, gombbehúzók. Mikor az ember elment egy ilyen gombbehúzóhoz, akkor volt egy karton, amire rá volt varrva, hogy milyen gombfajták vannak, és milyen nagyok. Voltak laposak, és voltak domborúak – majdnem, mint egy gömbfej –, de a legkisebbtől az egész nagyig voltak. Voltak keretes gombok: a közepén volt anyag, és egy fémkeret volt körül, az fogta meg az anyagot – volt sárga, volt fehér, volt ezüstszínű. Volt, hogy szögletesen vagy háromszögletűn látszott ki az anyag, vagy volt, hogy egy négyszögletes gomb szögletein ilyen picikén látszott ki az anyag…

A gombbehúzás külön szakma volt. Ezt egy fémből készült prés csinálta, aminek volt egy kis széle fölfelé, mint egy kis teknő. Abba tűrték be az anyagot, azt oda rátették, a préssel lenyomták, megszorították, és készen volt a gomb. Éppen tegnap dobtam ki egy ilyen gombot – valami régi ruhán volt, és eldobtam. A fém, az nem látszott, ha olyat választott az ember. Nagyon sok férfiruhán is saját anyagából volt készítve a gomb.

A legtöbb helyen azsúroztak is. Ahhoz külön szerkentyű kell, az a hímző-varrógép volt, amit rendesen lábbal hajtottak. De kézzel is azsúroztunk. Mi tanultunk az iskolában is azsúrozni.

A gyerekek pedig matrózruhában jártak. Sötétkék szoknya és csíkos blúz volt a hétköznapi viselet, és ünnepekre volt sötétkék blúz vagy fehér blúz. A sötétkék blúznak fehér gallérja volt és fehér mandzsettája, a fehér blúzon pedig sötétkék gallér és sötétkék mandzsetta volt. És még fehér sújtás is volt rajta. Matrózgallér volt rajta hátul, azon körbe volt rávarrva bizonyos távolságra valami olyan kidudorodó, keskeny kis szalag, és elöl volt egy masni. Nem is tudom, hogy akkor jártunk-e más ruhában. Sötétkék rakott szoknya volt, bizony, szó se volt nadrágról! Az volt az első nadrágom, amit Németországban kaptam, nem is volt nekem más. Nem szeretem különben a nadrágot, nem hordok, jó, van, aki szereti, máson csinos, de én nem szeretem.

Gyerekkoromban én is a varrásban voltam benne. Olyan korán tudtam gépen varrni, hogy a babámnak gépen varrtam ruhát. Még a Citrom utcában laktunk, olyan nyolc-kilenc éves voltam. Akkor még nem villany varrógép volt. Lábbal hajtós, tehát az nem volt olyan veszélyes. De varrtam. Emlékszem, volt egy porcelán fejű babám, az nagyon szép volt. Porcelánból volt a feje, és valódi haj volt a haja. Most már nem is lenne célszerű, mert kényes volt ám az. Az törik. Nyugodt gyerekek voltunk, emlékszem, rengeteg gyufásskatulya volt, és azzal játszott az öcsém, meg cipősskatulyából csinált vonatot. Engem Uzsának hívott, Uzsa.

Rengeteget olvastam, kezdve attól, hogy amikor elemibe jártam, volt egy gyerekújság – nem tudom, mi volt a címe, azt tudom, hogy azt járattuk –, meg volt olyan, hogy [Magyar] Úri Asszonyok Lapja, az is járt édesanyámnak. Még meg is van az abrosz, amit ajándékba adtak: egy olyan sárga abrosz, mi hímeztük ki, édesanyám meg én.

Sokat, sokat olvastam. Akkor nem vettünk könyvet, hanem könyvtár volt, és a könyvtárba voltunk beiratkozva. Először a Jókai téren volt, aztán a Városház közben, és onnan mindig váltottunk ki könyvet; szóval nagyon sokat olvastam, az akkori kornak megfelelő könyveket, az akkori divatos írókat. Például most volt a tévében a Cronin „Réztábla a kapu alatt”, akkor volt a… a valamilyen csillagok is, azt is a Cronin írta [Cronin: Ezt látják a csillagok], akkor volt a Vaszary író… [Vaszary Gábor (1897–1985) – író újságíró. A két világháború közötti időszak keresett szerzője könnyed, elegáns humoros stílusa Magyarországon és külföldön is széles olvasótáborra talált. 1947-től Németországban, majd Svájcban élt. – A szerk.]. Móriczot is olvastam, Jókait is olvastam.

Különórára németre jártam. Tudtam én németül, tanultuk az iskolában is, de én még pluszban is jártam. Akkor azt kellett tanulni, az volt az idegen nyelv. Tánciskolába polgári [lásd: polgári iskola] közben jártam. Be lehetett iratkozni, és akkor oda jártunk. Olyan táncokat tanultunk, hogy tangó, foxtrott, keringő. Most újra visszajönnek ezek. Ezek rendes társastáncok, nem olyan, hogy szembeállunk, és csak úgy mozgunk. Ez olyan kikapcsolódás volt.

Az iskolatársaim közül voltak, akikkel szorosabban tartottam a kapcsolatot. Ugyanúgy, mint most, elmentünk egymáshoz. Akkor még nem volt ilyen, hogy a fiatal lányok egyedül mentek volna valahova. Akkor még a tizenévesek nagyon kislánynak számítottak. Az iskola is sokkal szigorúbb volt az öltözködésben is meg a magatartásban is: meg volt szabva, hogy mit lehet csinálni és mit nem. Moziba se volt szabad például elmenni, külön engedélyt kellett kérni az iskolában, és ha megadták, el lehetett menni, ha nem, akkor nem. Egy fiúval nem lehetett végigmenni az utcán egy tizenhárom-tizennégy éves lánynak, mert az tiltva volt, az iskola tiltotta. Egy valaki volt, aki végigment egy fiúval, igaz, el is vette az a fiú jóval később, de ez akkor még egy gyerekszerelem volt. Azt tudom, hogy botrány volt belőle, ki akarták csapni, ha jól emlékszem. Szóval sokkal jobban meg voltunk szorítva, nem volt ilyen nagy társadalmi élet. Volt tánciskola, strandra lehetett menni, de külön voltak a fiúk és külön a lányok, tehát csak akkor lehetett menni, amikor a lányok mehettek.

A Balokány volt a strand [1933-ban Dulánszky Jenő tervei szerint építették. A Balokány strand és park a pécsiek közkedvelt pihenőhelye volt. A Zsolnay-gyárral szemben található. 1993-ban zárták be. – A szerk.], és volt még a Hullám [Strand és uszoda a mai Szendrey Júlia utcában, Pécs belvárosi részén. Ma is üzemel. – A szerk.]. A Balokány szép volt, az akkori kornak megfelelő. A kapu eozinnal volt kirakva, gyönyörű nagy lapokkal, a díszítést lelopták [Az eozin jellegzetes, a Zsolnay-kerámiákon alkalmazott színjátszó színezőanyag. – A szerk.]. Nagyon szép nagy medencék voltak, kettő. Elöl volt egy, meg hátul, a tó felé, és füves rész volt a kettő között, tribün is volt. Szép parkja volt, nagyon rendben volt tartva, és volt egy tó, halastónak mondták, de ott nem voltak halak szerintem soha. Nem tudom, hogy megvan-e még a tó, vagy van-e benne víz, de a strand, az teljesen tönkrement. Be is van zárva.

A nagyobbik fiunk úszó volt, és sok úszóversenyt nyert ott a Balokányban. A Kovács, aki tanította a nagyobbik fiamat úszni, külföldre is járt, híres hátúszó volt, nagyon sok nemzetközi versenyt nyert. Azt soha nem felejtem el, amikor volt egy purimi ünnep és a nagyobbik fiam énekelte a „Hegedűs a háztetőn”-ből, hogy „Ha én gazdag volnék…”, zongorakísérettel, és a Kovács ott állt mellette, és olyan büszkén mondta, hogy én tanítottam úszni, az én tanítványom… és veregette a vállát, mintha ő tanította volna énekelni – pedig hát az úszás meg az éneklés egész más.

A nagymamáékkal minden héten egyszer találkoztunk. Hét közben is mentünk néha, de arra emlékszem, hogy vasárnaponként jártunk kirándulni. Csomagoltunk kis uzsonnát, és azzal indultunk útnak. Akkoriban voltak még ilyen kis kerthelyiségek a Mecsekben, ahol élő zene volt – nagyon kellemes volt. A Dömörkapunál volt egy, aminek Kakukk Csárda volt a neve, még most is megvan, csak már más a jellege. A Hűvösvölgybe is nagyon sokat mentünk, meg a Tettyére – az akkor is Tettye volt [Ma is közkedvelt városi park Pécsett, a Mecsek oldalában. – A szerk.]. És bizony gyalog mentünk, akkor nem is volt busz, csak villamos volt itt Pécsen. Szóval megvolt egy szakasz, ameddig elgyalogoltunk nagymamáékkal, s akkor ott meguzsonnáztunk, zenét hallgattunk, és visszajöttünk.

Akkor nem volt még ilyen nyaralókultusz, mint most. Édesanyám minden évben lement Harkányba az egyik varrólány, Margit rokonaihoz, azoknál lakott mindig. Vasúton ment, mert akkor nem volt autóbusz. Volt, hogy én is mentem vele egy-két napra, és volt, hogy én addig nagymamánál voltam, vagy a mami jött hozzánk dolgozni.  

Jó kapcsolatom volt anyukámmal. Akkor más kapcsolat volt anya és gyerek között, mint most. Akkor nem voltak olyan problémák tizennyolc éves korban sem, mint most vannak sokkal előbb. Gyerek voltam. Mindig arra törekedett, hogy szépen öltöztessen, és nagyon sokat jártunk színházba, moziba. Ketten mentünk, édesapámat nem érdekelte, ő olyan magának való volt inkább. Az öcsém meg még kicsi volt akkoriban – ő 1937-ben született –, úgyhogy ő szépen lefeküdt, és otthon maradtak apukámmal.

Egy héten kétszer-háromszor is mentünk moziba, ha nem egyikbe, akkor a másikba. A Perczel utcában volt az Apollo mozi, a Munkácsy utcától, ahol laktunk, egy lépésre volt. Azon kívül volt a Kert mozi [Pécs, Felsőmalom utca 23. Park mozinak hívták a háború után. – A szerk.], oda is jártunk sokat, és volt még az Uránia, az kicsit messze volt. Az Urániát közben hívták Petőfi mozinak is, de most nemrégen visszacsinálták Urániára. Volt olyan hét, hogy két-három új film is volt. Akkor fillérekbe került a mozi. Emlékszem, a Park moziban volt, hogy kilógott a sor az utcára, annyian álltak mozijegyért. Akkor nem volt televízió, akkor nem is sportoltak így az emberek, most annyiféle elfoglaltság létezik, hogy nem igaz. Egész más, csöndesebb élet volt. Voltak amerikai filmek is, nagyszerű színészek voltak, a Greta Garbo meg a Spencer Tracy, csodálatosakat játszottak. Ó, akkor olyan filmek voltak, hogy volt, hogy végigsírtuk. Ó, de hány olyan volt, hogy hangosan sírt az egész mozi. Azért, mert más lelkületük volt az embereknek. Akkor meg tudtak hatódni egy szomorkás történeten. Például volt a „Két fogoly”, még – azt hiszem – Bajor Gizi játszott benne [Székely István 1937-ben készült filmje Jávor Pállal és Bajor Gizivel a főszerepben. Bajor Gizi (1893–1950) – a Nemzeti Színház tagja volt; Jávor Pál (1902–1959) – számos színházban játszott a háború előtt. 1935–1944 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1944-ben a németek Sopronkőhidára hurcolták. 1946-tól az USA-ban játszott, ahonnan 1957-ben tért haza. – A szerk.]. Zilahy Lajos írta, és arról szól, úgy nagyjából, hogy fogoly lesz a fiú, és a lány elmegy Oroszországba, hogy megkeresse – ez még az első világháború –, és találkozik vele, de nem tudja, hogy ő az. Nem tudja, hogy ő az, akit keresett, az a férfi, nem ismeri meg. Erről szól az egész, de sokkal bővebben. Volt vígjáték, volt dráma, általában majdnem minden vígjátékban volt zene. Én már csak hangosfilmeket láttam. Az akkoriak, a Szeleczky Zita [Szeleczky Zita (1915–1999) – színésznő, a Nemzeti Színház ösztöndíjas, majd rendes tagja volt (1936–1941), majd a Fővárosi Operettszínházban és a Madách Színházban játszott, 1944 őszén ismét a Nemzeti szerződtette. 1945-ben elhagyta az országot, a Népbíróság elítélte háborús magatartása miatt. Ausztriában, Olaszországban élt, 1948-ban Argentínába költözött, 1951-ben megalapította az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat, s föllépett emigráns német színházak előadásain is. 1962-ben az USA-ba költözött. 1949–1974 között a világ magyar településeit látogatta önálló műsoraival. Számos magyar és olasz filmben szerepelt a II. világháború előtt (Magyar Színházművészeti Lexikon). – A szerk.], Tasnády Fekete Mária, az volt szépségkirálynő [(1911–2001) – 1931-ben lett szépségkirálynő, ez után tűnt föl filmszínésznőként, Radványi Géza filmrendező felesége volt, 1948-ban férjével elhagyta Magyarországot. – A szerk.], nagyon szép nő volt, és volt a Lázár Mária [(1895–1983) – színésznő, 1921 és 1944 között rendszeresen szerepelt a Vígszínházban, a Magyar Színházban stb. – A szerk.].

A rádiót is sokat hallgattuk. Akkoriban még nem lehetett kapni üzletben [Többféle rádiókészüléket is lehetett vásárolni az üzletekben, már az 1920-as évek közepétől. Lásd: rádiózás. – A szerk.]. A mi első rádiónkat, amit a németeknek leadtunk, édesanyám kisebbik öccse készítette, ő állította össze; egész komoly rádió volt – ő nagyon értett hozzá. Ez a nagymamáéknál volt, mikor még együtt laktunk. Ez a rádió olyan másfél méter magas volt, és lábakon állt, nagyon szép lábai voltak. Csövek voltak benne, olyanok, mint egy villanyégő, csak krumpli alakúak és ezüstösek voltak. Még nem csavarós volt, hanem be kellett dugni, úgy, mint a konnektort. Meg volt szabva, hogy melyik csövet hova kell dugni.

Akkor még csak egy adó volt, viszont nagyon jó műsorokat adtak. Közvetítettek színházból színdarabokat, és éttermekből élő zenét. S akkor úgy suttogták, hogy most ez jött be, most az jött be, most elment a másik oldalra… mi meg hallgattuk. Ez helyszíni közvetítés volt, nem úgy volt, hogy fölveszik, és később leadják. Mi meg ültünk a rádió mellett, és vagy kézimunkáztunk, vagy varrtunk. Ha édesanyámnak sok munkája volt, este is kellett varrni, akkor úgy csináltuk, hogy kézimunka legyen, és hallgattuk a rádiót: a Honthy Hannát [(1893–1978) – operettszínésznő, legendás, egyéni stílusú primadonna. – A szerk.] és operetteket. De sokszor komoly dolgokat is közvetítettek este. Volt egy bizonyos műsorszerkezet, délben például vagy cigány zene volt, vagy szalonzene: nem tánczene, hanem slágerek – nagyon kellemes volt, tényleg nagyon jó zene volt. Még most is éneklik, hogy „Odalenn délen, ott élni de szép…” – a Nagykovácsi énekelte, az is egy zsidó énekesnő volt, nem olyan régen halt meg [Nagykovácsi Ilona (1910–1995) – előadóművésznő. Rákosi Szidi Színiiskolájában végzett. A Royal Orfeum, majd az Andrássy úti Színház, ill. a Terézkörúti Színpad tagja, ahol 1936-tól Ady-dalokat is énekelt Kurucz János megzenésítésében. A Zeneakadémián és a Vigadóban koncerteket adott. 1945 után tagja volt a Pódium Kabarénak, 1954-ben a Vidám Színpadnak, majd kávéházakban énekelt. Torontóban halt meg. – A szerk.]. A „Kék Duna keringő”-t [Johann Strauss] nagyon szerettem, azt most is játsszák. Az akkori slágereket hallgattuk sokat, meg a magyarnóta-énekeseket. Most is hallani magyarnóta-énekesekről, de azért nem olyan nevesek, mint akkor. Például volt a Cselényi [Cselényi József (1899–1949) – színész, aranykoszorús magyarnóta-énekes. – A szerk.], Heim József, Fekete Pál [(1900–1959) – énekes (tenor), 1945–59-ben az Operaház magánénekese volt. – A szerk.], ő táncdalokat énekelt, Kelli Anna [Kelly Anna (1919–1965) – énekesnő, előadó-művésznő, 1940-től lépett fel táncdalokkal, operettrészletekkel. Mintegy 60 lemezfelvétele készült a Pátria Lemezgyárban. – A szerk.]. Ezeket kiadták lemezen is. Akkor még gramofon volt, fölhúzós gramofon.

Akkoriban nem éltünk nagy társadalmi életet. Azt hiszem, úgy volt, hogy nem is kerestük mi másnak a társaságát. Dolgoztunk, és színházba, moziba, kirándulni jártunk – a családon belül. Kártyázni is jártunk, de csak családon belül. Azzal a nagybátyámmal, aki nős volt, velük jártunk össze, és römiztünk. Ők itt laktak nem messze, ezek olyan családi találkozások voltak.

A városban se volt más, csak a villamos és néha egy-egy autó meg sok lovas kocsi, fiákerek. A Széchenyi téren volt az állomásuk a városházzal szemben, ott, ahol most a buszmegállók vannak. Ott állt körülbelül négy-öt fiáker, ha valaki akart, akkor beleült és mehetett. Taxi is volt, de az nagyon kevés, és én nem is tudom, hogyan lehetett akkor taxit rendelni, mert telefon is kevés volt. Csak úgy lehetett, hogy valaki kiment, és leintette. Talán ott álltak a Széchenyi téren. Erre nem emlékszem teljesen, de tudom, hogy milyen irányjelzőjük volt: egy nagy kör, piszkos fehér színű volt, és abban egy nyíl, avval jelezték, hogy merre mennek. Később meg olyan is volt, hogy kicsapódott egy tárcsa, és akkor az jelezte az irányt. Régi filmekben még néha lehet látni.  

Akkor körülbelül hetvenezer lakosa volt Pécsnek, és most körülbelül kétszázezer van [2001-ben 162 000 lakosa volt Pécsnek. – A szerk.]. Négyszezer-ötszáz zsidó volt [Az adatokhoz lásd a Pécs szócikket. – A szerk.]. A város minden részében laktak. Akkor még kisebb volt Pécs, az Uránváros, Kertváros, ezek még nem voltak a része [A szocializmus időszakában épült lakótelepek. – A szerk.]. Akkor külvárosnak nevezték még a bányarészeket, ott nem laktak zsidók, mert ott bányászok voltak: Gyárváros, Meszes… Meszesen kimondottan bányatelepek voltak, bányászlakások. Ott azért nem laktak zsidók.

Teljesen átváltozott Pécsnek az arculata. Rengeteg házat lebontottak, és megépültek az emeletes panelházak. Régen sok kisebb, földszintes ház volt nagyobb udvarral, és több lakó volt minden házban, és ezáltal, hogy több lakó volt egy házban, az emberek jobban tudtak érintkezni – nem csak tudtak, érintkeztek is egymással. Természetes volt, hogy beszélgettek egymással. Más volt a kapcsolatuk az embereknek, talán azért is, mert nem egymás fölött laktak, hanem egy szinten, inkább lenn. Mert az emelet, az zártabb, az már elválasztja egy kicsit az embereket.

Itt a városban nem mindenhol voltak kövezett utak. Ahol a nagymamáék laktak, az se volt lekövezve: járda volt, de sáros volt. Aszfalt se volt még talán, azt csak később csinálták meg. A Fő utca, a Széchenyi tér meg a Rákóczi tér, ezek voltak leaszfaltozva. Úgy lehet mondani, hogy voltak olyan utcák, amik ilyen apró zúzalékkővel voltak kikövezve. De azért túlnyomórészt aszfaltos volt.

Nem voltunk mi annyira vallásosak, de az ünnepeket mindig nagyon szigorúan megtartottuk. Például nagyon nagy dolog volt az őszi ünnep akkor [Az Újévre gondol, lásd Ros Hásáná. – A szerk.]. Mindig új ruha, új kalap mindenkinek, akkor nagyon elegánsan kell fölöltözni. És reggelihez mindig túrósbukta, kuglóf volt, és belengte az egész lakást a vaníliás illat, nagyon szerettem. Most is szoktam sütni különben, a férjem nagyon szereti az ilyen túrósbatyut. Édesapám kivett a zsebéből minden pénzt, azt tudom. Azt mondta, ilyenkor pénz nincs, se üzlet, se semmi. Ezt mindig, mindig megcsinálta. Hát szeretném látni most azt, hogy ki rakja ki a zsebéből a pénzt!

Az ünnep előtti nap csak délig ment a varroda. Utána takarítás, főzés, sütés, gyertyagyújtás, templomba menés. A szombatra nem emlékszem, de tudom, hogy édesanyám péntek esténként mindig gyújtott gyertyát [lásd: péntek esti gyertyagyújtás].

Akkor még a nagytemplom tele volt pénteken is. Még annyian voltak itt, hogy a nagytemplomon kívül a kistemplom is tömve volt. A kistemplom az, ahol most a kidus szokott lenni. Akkoriban a fiataloknak tartották ott az istentiszteletet. A nagytemplomban volt kórus és orgona. Az orgonista olyan barna bőrű férfi volt, Mangoldnak hívták, a Rákóczi úton lakott, azt is tudom, melyik házban [Mangold Rezső – a Pécsett 1934-ben megalakult Goldmark Károly ének- és zenekar művészeti irányítója Bőhm Emil mellett (Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története). – A szerk.].  

Pécsen egyébként neológ közösség volt. Héberül imádkoztak, de magyarul tartották a beszédeket. Csak magyarul beszéltünk, akkor nem volt divat a nyelvtanulás. Héberül vagy jiddisül sem beszéltünk. Pécsen ez egyáltalán nem volt szokás. Szerintem senki sem beszélt héberül – még most sem talán –, csak a rabbi meg aki kint volt Izraelben. Az iskolában héberül tanultuk az imákat. Otthon nem tanultuk a vallást.

Volt egy rabbi, egy főrabbi, a Wallenstein [Wallenstein Zoltán (1898–1944) – rabbi. Budapesten és Németországban tanult, 1921-ben avatták bölcsészdoktorrá és rabbivá. 1920-tól a komáromi hitközség rabbija, 1923-tól pécsi főrabbi. – A szerk.]. Nagy szónok, nagyon nagy tudású ember volt: magas, erős. Őneki is volt fia, nem jött vissza. A felesége visszajött, de Pestre. Wallenstein rabbi itt halt meg Pécsen, ő nem lett deportálva. Úgy emlékszem, hogy levágták a lábát, úgyhogy ő biztos, hogy nem lett deportálva [Valóban nem deportálták, 1944 első hónapjaiban súlyos betegség támadta meg, Budapesten kezelték, csak néhány hónappal élte túl a pécsi zsidók deportálását, 1944 szeptemberében halt meg Budapesten, itt is temették el. – A szerk.].

A kántort Ernster Dezsőnek hívták. Csodálatos hangja volt, operaénekes is volt. Már meghalt, régen. Svájcban élt. Mindig hazajött, ameddig élt, minden évben. Harkányba ment, és eljött Pécsre is, mindig a Nádor Szállóban lakott. Világhírű énekes volt, a New York-i Metropolitanben is énekelt [A (fő)kántor Ernster Géza volt. Fia, Ernster Dezső is énekelt alkalmanként a pécsi zsinagógában, de természetesen nem ő volt a főkántor. Ernster Dezső (Pécs, 1898 – Zürich, 1981) – operaénekes (basszus). A Deutsche Oper am Rheinnél (Düsseldorf, Duisburg), majd Grazban énekelt. A harmincas évek végén a Berlini Operaház művésze volt, majd néhány évig Budapesten élt. 1946–1959 között a New York-i Metropolitan Operának, 1959–1966 között a düsseldorfi és zürichi Operaháznak a tagja volt. Dalénekesként is kimagasló volt. – A szerk.].

És volt egy – úgy mondtuk – kisrabbi. Krémernek hívták [Krémer Móricot mint frissen végzett teológus bölcsészdoktort („A bibliai álmok agádája. Adalék a bibliai exegézis fejlődéséhez”, Budapest, 1932) 1935-ben választották a főrabbi mellé rabbi-vallástanárnak. Később ő töltötte be a hitközség főtitkári tisztségét is. 1944-ben őt is deportálták. – A szerk.]. Mi akkoriban a zsidó palotával szemben levő házban laktunk – most már nincs meg az a ház –, úgyhogy pont odaláttunk az ő erkélyükre. Én sokszor láttam őket, az egy annyira aranyos házaspár volt. Volt egy kislányuk is. Őket is elvitték.

A hitközségen kívül nem nagyon voltak zsidó intézmények a városban. Volt az iskola, és volt, ahol vágták a baromfit, a sakterség. Megvan még mindig az a hely, csak nem használják: ott van a templom alatt, ahogy szemben állunk a templommal, jobb kéz felől, ott volt a lejárat. Voltam ott, amióta hazajöttünk, azóta is láttam. Valami raktárnak ki volt adva, de nem lehet használni semminek sem, mert bizonyos biztonsági előírások vannak most már mindenre. Még emlékszem rá, hogy a nagymama is vágatott ott. Ott volt előtte a baromfipiac, ahogyan szemben állunk a templommal, a jobb oldali utcában, a Tímár utcában. Két oldalon álltak, ott árulták a baromfit, s ott mindjárt be lehetett vinni és levágatni. Bent volt egy épített medence és kampók, és mikor levágták a baromfit, oda akasztották. Istenem, úgy vergődtek ott azok a szegény állatok! – de ez a vallási előírás [„A sehita – a kóser vágás – követelménye a Noé fiainak adott micvából, valamint a dögevés tilalmából ered (lásd: étkezési törvények): fogyasztás előtt tehát az állatot le kell vágni, de a levágás nem egyszerű leölés, hanem az állat fájdalommentes, kínzás, kegyetlenség nélküli levágása, egyben úgy, hogy vére akadály nélkül elfolyhassék. A sehitának, a rituális vágásnak ezt a két követelményt kell maradéktalanul kielégítenie.” – A szerk.]. Egy nyisszantással kellett elvágni, tehát annyira éles kés kellett, hogy az el is vágja a bőrét. És aki ezt csinálta – az a bizonyos sakter a Marmenstein volt –, annak értenie kellett hozzá.

És még volt a nőegylet ott, ahol most a Bóbita Bábszínház van. Az olyan volt akkor, mint egy nagy bálterem, és ott tartották mindig a purimi bálokat is. Meg a tánciskola is ott volt, oda jártunk táncolni. Ez a nőegylet sem tartozott a hitközséghez, ez egy városi dolog volt. De akkor oda mentünk. Én nem tudom, miért volt nőegylet a neve annak az épületnek [A nőegyletről mint épületről beszél, valójában működött nőegylet úgy is, mint intézmény a zsidó hitközségen belül. – A szerk.]. Minden bál ott volt, mert nem volt Pécsen annyi hely, hogy bált lehetett volna tartani, és az viszonylag nagy terem volt. Volt olyan, hogy a közalkalmazottaknak a bálja, kereskedelmi alkalmazottaknak a bálja, volt ott tűzoltóbál, egy télen nagyon sok bál volt.

Volt zsidó iskola, elemi. A mostani imateremben volt az iskola. Oda jártunk, ott tanították meg nekünk a hébert, ott tanultunk olvasni meg fordítani. Négy osztály volt, fölső osztályok már nem voltak. Elsőben tanított a Feszler bácsi, neki volt egy felesége, a Márta néni, nagyon szép asszony volt, ő is tanított, azt hiszem, harmadikban. Volt egy lányuk, sajnos nem jött vissza, az egy évvel idősebb volt, mint én. Másodikban a Klári néni tanított, Sebő Klári néni, negyedikben meg a Danczinger. Írni-olvasni tanultunk, meg számolni. A hittant a Schwartz Sámuel tanította.

Volt héber ábécés könyvünk, és fordítani is tanultunk imákat. Teljesen folyékonyan tudott mindenki olvasni negyedikre. Utána is jártunk hittanra, és mindenki tudott rendesen olvasni héberül. Csak a nyomtatott betűket tanultuk meg, az írott betűket nem. Volt tornaóra is kinn, az udvaron. Ugyanez az udvar volt, így nézett ki akkor is, le volt betonozva teljesen. Volt a szlöjd, a kézimunkaóra [Szlöjd (svéd) – svédországi minta alapján bevezetett kézügyességi foglalkoztatás volt a második világháborúig az elemi iskolákban: különféle anyagokból (papír, fa, agyag, fém stb.) önálló munkával meghatározott tárgyat kellett készíteniük a tanulóknak. – A szerk.]. Az egyik feladatra nagyon emlékszem: volt egy speciális színes papír, amibe előre csíkok voltak vágva, abba kellett befűzni egy másik lap csíkjait, így kis színes papírterítőket csináltunk. Minden nap, amikor még elsős elemista voltam, az Urániától jártam gyalog oda-vissza. Kicsi volt a forgalom, egyedül járhattam iskolába. Azért nem csekélység onnan a Fürdő utcába bejönni, kábé húszperces út.

A hitközség rendezett Purimkor bálokat. Valahol van is egy fényképem, tudom, balerina voltam. Istenem. Halvány lila szoknya volt rajtam, ami egy nagyon behúzott, ezüst szalaggal volt beszegve, és a fölső része is ezüst anyagból volt. A hajamban is pánt volt. Csodálatos volt.

Polgári iskolába oda jártunk, ami most a Janus [Janus Pannonius Gimnázium], fönt a Mária utcában. Ketten mentek tanulni az apácákhoz. Azok érettségiztek is, akik oda mentek. Az apácák által működtetett iskola a székesegyházzal szemben volt, lent, az alsó Sétatéren. Oda fekete harisnyában és magas szárú cipőben jártak, az valódi zárda volt. Oda vették föl ezt a két lányt. Az egyik visszajött, de már ő se él. Más nem érettségizett senki közülünk. Négy polgárit végeztünk. Tehát az első négyet a zsidó iskolában végeztük, a másik négyet a polgáriban; az megfelel a mostani nyolc osztálynak.

Onnan jártunk el hittanra úgy, hogy amikor volt a keresztény hittanóra, mi szépen lesétáltunk a Fürdő utcába, megtartották a zsidó hittanórát, aztán visszamentünk. Azt hiszem, kétszer volt egy héten. Később, amikor ott végeztünk, viszonylag szétszóródtunk. Azt hiszem, én vagyok már csak egyedül ebből a korosztályból, korombeli nincs senki.

A legkülönbözőbb zsidó szakmák voltak ebben az időben a városban. Volt sok orvos, ügyvéd, és volt sok kereskedő, üzlettulajdonos. Mindenféle iparos is volt: fodrász, szabó, pék, bádogos… Salamon Laci volt lakatos. Minden szakma megvolt, és üzlete nagyon soknak volt. Sok zsidó üzlet volt a Király utcán és a Rákóczi úton is. Porcelán, rőfösüzlet, rövidáru, kézimunkaüzlet, cipőbolt (nem is egy), írószer, kalapos…

Most képzeletben végigmegyek a Király utcán: illatszertár, a Wéber, itt lent volt a sarkon, ahol most egy könyvüzlet van. Utána a Bruckerék voltak, aztán a Glantz, a Sugár, ő volt a kalapos, aztán jött a Kőrösi és Nagy, a rőfös, és aztán a porcelánbolt, a Steiner. És utána megint volt a Bruckeréknak egy üzlete ott, a színház mellett. Nem tudom annak a nevét. Pedig egy nő a Bruckeréktól visszajött – nem tudom, hogy a lánya vagy a felesége volt-e. Utána volt a Franklék méteráruboltja, mellette volt a Weisz fűszeres, és még volt a festéküzlet, körülbelül így jöttek sorban. Egy-kettő volt, aki nem, a többi mind zsidó volt. Hogy fodrász volt-e zsidó, arra nem emlékszem, de borbély volt: Weisz Jóska. Ő pécsi volt, a felesége, Olga nem volt pécsi. Itt laktak, a Jókai téren.

Ezek inkább üzletek voltak, de például a Franklék ott laktak abban a házban, ahol az üzletük volt. A Király utca 24. utcai részén volt egy rőfösüzlet, elég nagy volt, és az emeleten laktak a tulajdonosok – kettőé volt, két testvéré.

Kárpitos is volt zsidó, bútorüzletes is volt, a Friedman bútoros meg a másik, a férjem rokona, a Fuchs. Itt, a Rákóczi úton volt a Friedman – mekkora bútorüzlete volt! Meg a Frankfurteréknek is bútorüzletük volt – ők kisiparosok voltak, ők csinálták a bútort, azt hiszem.

Kályhás is volt, cserépkályhákat készített: a Friedrich testvérek. Ők sütötték a pászkát háború előtt, a Friedrichék. A Siklósi utcában volt a boltjuk. Akkor nem ilyen pászka volt még, hanem nagyobb és kerek. És vékonyabb, bizony, nem ilyen vastag, mint a mostani, fele ilyen vastag sem volt. Ők sütötték, és náluk lehetett kapni. Édesanyám rétest csinált belőle. Boros vízzel meglocsolta, és akkor az megpuhult, és rendesen tölteléket tett bele. Emlékszem, körülbelül ilyen nagy [kb. 30 cm átmérőjű], kerek volt a pászka. Voltam ott, és csak homályosan emlékszem, de valami vaslapon sütötték. Csak náluk lehetett pászkát kapni. Nem úgy volt, mint most, hogy innen hozzák meg onnan. Nem nehéz csinálni, csak gépek kellenek hozzá. Most Pestről hozzák a pászkát. Csak ez vastag, nem azt mondom, hogy rossz, csak vastag.

Mikor kislány voltam, nem volt olyan, hogy mi szeretnék lenni, maga az élet adta, hogy kiből mi lett. Mikor tizenhárom-tizennégy éves voltam, már nem lehetett tovább tanulni [azaz: 1939 körül; lásd: zsidótörvények Magyarországom]. Mindenki az én korosztályomból ipart tanult: fodrász, kozmetikus, varrónő… Adott volt, hogy az én édesanyám varrónő, tehát én is az leszek. Először vége lett a négy polgárinak, akkor elmentem két évig tanoncnak – ipari tanulónak mondják most. Máshol tanultam varrni, nem itthon, mert nem engedte édesanyám, azt mondta, hogyha majd valami nem tetszik, odaadom a másik lánynak, és azt nem lehet, mindent meg kell tanulni. Úgyhogy idegen helyen tanultam meg varrni, jártam két évig minden nap. És amikor fölszabadultam – úgy mondták, hogy fölszabadul az ember, miután levizsgázik –, akkor segéd lettem, és otthon maradtam.

Én délelőtt főztem, takarítottam, mert azt mondta édesanyám, hogy mindent meg kell tanulni, és milyen igaza volt. És amikor kész voltam a konyhában, megmosakodtam, átöltöztem, és varrtam. És ha a helyzet úgy adta, ha nagyon sok volt a munka, akkor még este is varrtunk, tíz óráig, éjfélig – édesanyám meg én. Akkor még nem voltam egészen tizenhat éves, mert novemberi vagyok, és júniusban végeztem. Érdekes, múlt héten láttam egy régi magyar filmet, nem tudom, mi volt a címe, a Muráti születésnapjára újították föl, és ott az egyik színésznő varrónőt játszott, és úgy vitte haza a ruhát, ahogy mi akkor [Muráti Lili (1914–2003) – színésznő. Rákosi Szidi színésziskolájában tanult. 1932-től a Művész Színházban, a Belvárosi Színházban, a Magyar Színházban, majd 1934-től 1941-ig a Víg- és a Pesti Színházban, majd az Andrássy Színházban szerepelt. 1945-ben férjével, Vaszary Jánossal külföldre ment. 1947-ben Spanyolországban telepedtek le. 1950–1963 között saját társulattal járta a spanyol színpadokat. Az említett film címe valószínűleg „A kölcsönadott élet”. – A szerk.] Vállfára volt téve a ruha, és be volt takarva egy anyaggal, és így vittük haza végig a városon. Vigyázni kellett, nehogy leérjen. A jó ég tudja, hány ruhát vittem én is így haza. És akkor borravalót adtak, húsz fillért. Nem mindenki, de annak megvolt az értéke. Egy szelet csokoládét nyolc fillérért lehetett kapni.

Azok a lányok, akik édesanyámnak segítettek, segéd- és tanulólányok voltak. Egyszerre két tanuló és két segédlány dolgozott az édesanyámnak. Édesanyám mester volt, letette a mestervizsgát, de nekem nem volt értelme, hogy letegyem, meg azt hiszem, kellett is valamennyi gyakorlati idő, nem tudom, hány év, öt vagy tíz. De aki segéd volt, mint én, annak nem kellett szabni tudni, csak varrni.

Nagyon jóban voltam a segéd- és tanulólányokkal. Ez egy baráti társaság volt. Család volt mindig, akik ott dolgoztak. Mindig változott a létszám, mert a tanulólányok két évig voltak, aztán fölszabadultak, segédek lettek, volt, aki elment, akkor másik jött megint, úgyhogy nem is tudom tényleg, hányan fordultak meg így nálunk. Egy-egy alkalommal elmentük együtt kirándulni vagy strandra, például Harkányba. Harkányt soha nem szerettem a szaga miatt, kénes szaga volt, de lementünk, mindegy, közel volt, vonattal lehetett menni. S ezzel a társasággal megmaradt a kapcsolat valamennyire. Mikor a deportálásról hazajöttem, akkor is találkoztam velük. A legtöbben keresztények voltak.

A politika nem volt otthon téma. Akkor nem politizáltak az emberek, ezt ki merem jelenteni. Senki nem politizált. Hogy az újságok mit írtak, azt nem tudom, de így, mint most, ahogy politizálnak az emberek, az biztos, hogy nem volt. Éppen azért éltek nyugodtabban, az biztos.

Akkor nem volt a vallás probléma, legalábbis a mi körünkben nem foglalkoztak az emberek annyira avval, hogy milyen vallású valaki. A szomszédokkal jóban voltuk. Kiültünk az udvarra délben vagy este egy fél órára, s akkor ott beszélgetett mindenki mindenkivel. Ott jó közösség volt, nem ilyen elhatároló, mint most itt, ezekben az emeletes házakban. Jó volt. Az iskolában is csak összemelegedtünk evvel-avval, elmentünk egymáshoz játszani. Akik a zsidó iskolába jártak, persze jobban ismerték egymást, a zsidó lányok mindig jobban összetartottak. De nem különböztették annyira meg, hogy zsidó vagy nem zsidó, ilyen nem volt.

Nem emlékszem rá, hogy gyűlölet lett volna. Ha volt, akkor az talán az egyetemistáknál bukott ki inkább [1937 februárjában egyetemista bajtársi csoportok numerus clausust követelve először csak három napig tüntetőleg távol maradtak az előadásoktól, majd több napon át tüntetéseket szerveztek zsidóellenes jelszavakat kiabálva. Végül, február 24-én, az egyetem avatási szertartásán három orvosdoktorjelöltet és öt nézőt véresre vertek, több zsidó kereskedő boltjának a kirakatát, valamint a hitközség épületének és a zsinagógának az ablakait is bezúzták. A tüntetést végül lovas és gyalogos rendőrök oszlatták szét (Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története, 105–106. oldal). – A szerk.]. De az is a németekkel kezdődött, meg a rendeletek miatt, hogy nem vették fel egyáltalán a zsidókat, és akik benn voltak, azokat meg kitették.

1936-ban, már akkor beszéltek róla – akkor a Citrom utcában laktunk, és ott már volt rádió –, hogy az olimpián valami kecmec már volt a zsidókkal [Gretel Bergmann, a korszak egyik kiemelkedő német atlétája például nem indulhatott az olimpián zsidó származása miatt. – A szerk.]. 1937–38-ban meg már kezdődött az egész. 1938–39-ben már kezdtük érezni, hogy probléma van [1938 márciusában fogadta el a parlament az első zsidótörvényt. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Például amikor voltak ezek a visszacsatolások [lásd: első bécsi döntés], akkor a Széchenyi téren mindig voltak ilyen nagy hepajok a visszacsatolások miatt. Akkor új nyári iskolai egyenruhát kellett készíteni nekünk, és azt mondta az osztályfőnökünk, hogy a zsidó lányoknak nem kell, mert azok úgyse vonulhatnak ki semmilyen ünnepségre, úgyhogy nekünk nem is volt. Az az egyenruha világoskék volt fehér farkasfoggal, elöl magyaros zsinóros résszel. Nekünk már nem volt. Tehát már akkor mellőzve lettünk.

A hitközség udvarából nyílt egy lejáró. Nem egészen alagsor volt az, de pár lépcsőt le kellett menni, és abban az időben ott volt, hogy összejöttünk, fiatalok. Nem olyan vidám, de szóval amolyan kis összejövetelek voltak. Egy kicsit táncoltunk, egy kicsit beszélgettünk, de nem tartott olyan sokáig, mert nem volt célszerű, de ott egypárszor azért összejöttünk addig, ameddig itthon voltak a fiúk. Aztán behívták őket munkaszolgálatosnak.

Azt lehet mondani, hogy nem volt fiatalságom, mert már tizennégy éves koromban elkezdődött…, 1939-ben. Úgyhogy mi nem mentünk ki sehova. Mentünk színházba, moziba édesanyámmal, de nem volt már olyan zsidó élet, legalábbis tudomásom szerint. Néha jöttek a munkaszolgálatosok haza – egyedül ünnepkor engedték őket a családjukhoz [Úgy emlékszik, a nagyobb zsidó ünnepeken hozták haza a munkaszolgálatosokat. – A szerk.]. A templomhoz vitték őket, ott találkoztak az asszonyokkal a templom mellett, az udvarban. Akkor kezdtük el érezni, hogy valami nincs rendben. Nem engedték őket haza, csak odahozták őket. Tudom, odamentünk az Irmával, gyerekkori barátnőmmel, aki az édesanyámnál dolgozott, amikor már a Havas Lacit, a jegyesét is behívták. Irma, szegény, sírt, mert nem tudta, hogy mi van vele. Tizenhat-tizennyolc évesek lehettünk. Akkoriban ilyen fiatal lánykák amúgy sem mászkáltak, de akkor mindenki még visszafogottabb lett.

1944. március tizenkilencedikén kellett elkezdeni a sárga csillag viselést [1949. március 19. Magyarország német megszállásának a napja; a Sztójay-kormány március 31-én rendelte el április 5-től kezdődően a sárga csillag viselésének kötelezettségét. – A szerk.]. Utána lehetett hallani, hogy ezt vittek el, azt vittek el, mert nem volt rajta sárga csillag. Például volt egy ismerős a Király utcában, akit így vittek el. Volt ott egy könyvüzlet, és ő ott volt eladó. Bement az üzletbe, a kabátján volt csillag, bent levette a kabátját, valaki közben bejött, ő kijött, és a ruháján nem volt sárga csillag, úgyhogy rögtön elvitték onnan az üzletből. Nem is jött vissza. Az a Lusztig mészárosnak volt a lánya.

1944-ben mi ott laktunk a zsidó palotával  szemben, a Munkácsy utcában, úgyhogy mikor a németek jöttek, mi rögtön láttuk. Kimentünk a kapun, és szemben ott állt egy német katona.

Gettóba kerültünk. A gettó a vasúti bérház [mai Mártírok útja] és környéke volt. Körül volt véve az egész kerítéssel. Van ott egy emléktábla, azzal szemben laktunk, amikor a gettót létesítették, akkor Báró Bánffy Dezső utca volt a neve, igen, oda kellett leköltözni. Nem lehetett mást vinni, mint mindenkinek egy fekhelyet, egy szekrényt, ahány ember, annyi széket, egy asztalt és nagyon kevés holmit. Ott az udvarban, a Munkácsy utcai házban több zsidó család lakott, és egy család lakásába lett minden beraktározva, az összes holmi, négy zsidó család holmija, úgyhogy jó tömött volt, mert mindegyik olyan két-három szobás lakás volt. 

Május-júniusban voltunk a gettóban. Voltam két napig egy bolgárkertészetben – ott tényleg bolgár emberek voltak a kertészek –, és ott egyelni kellett, vagyis minden második palántát kiszedni. Csak két napig bírtam, mert úgy felégett a hátam, hogy tiszta seb voltam. Szörnyű volt. Nem mentem többet. Édesanyám és édesapám konyhát vezetett ott lent a bérház aljában. A mosókonyhában voltak berendezve konyhák, ott szervezett közétkeztetés volt, annak lehet mondani.

Aztán odamentem én is dolgozni. A mi lakásunk, ahol a nagymamáékkal laktunk, egy szoba-konyha volt: ők laktak a konyhában, mi a szobában. Volt egy mosókonyha, ott édesanyámnak a kisebbik öccse lakott a feleségével. Ő se volt munkaszolgálatos, mert beteg volt, és nem vitték el.

Reggel édesapám mindig felkelt előbb, hogy begyújtson édesanyámnál is a konyhában, hogy mire ő megy reggel, legyen ott meleg víz, vagy ami kell. Egyik reggel jön vissza, hogy valami baj van, mert csendőrökkel van körülvéve a gettó. Akkor már nem is ment vissza a konyhába. Nekünk kellett először kimenni a lakásból, mert ott motoztak meg mindenkit. Alul a nőket, az alsó lakásban. Mindenkit meg is motoztak, mielőtt elvitték, hogy véletlenül se vigyen valamit magával, s fenyegettek, hogy akinél találnak aranyat… de az aranyat, azt réges-rég le kellett adni bankba [lásd: zsidótörvények Magyarországon], meg a rádiót is le kellett adni [lásd: „Zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”], amikor a németek bejöttek. És mondták, hogy ha ezt találnak, akkor agyonlőnek egy embert, ha azt, akkor tíz embert, hát el lehet képzelni… És össze kellett szedni a holminkat: egy váltás fehérneműt, egy váltás ruhát és egy kabátot, mást semmit nem volt szabad, se élelmet, semmit.

Estefelé valamikor átvittek minket a Lakics laktanyába. Mindenhonnan odahozták az összes zsidót, aki Pécsen fellelhető volt, legyen az akármilyen beteg, kórházban fekvő, lehet, hogy aznap szült, de akkor is odavitték – még az idegklinikáról is odavittek mindenkit. Ott a lovakat kivezették, minket meg arra, ami ott volt, mindenre rá. Ez Péter és Pálkor volt, vagyis június huszonhatodikán, tehát olyan hét hetet voltunk a gettóban, utána a Lakicsban voltunk négy napig. Az az orvosi egyetemmel szemben volt, a sarkon, azt az épületet azóta már régen átalakították. Most üres.

Emlékszem, ott volt az Ernster, aki akkor volt a főkántor, és a fia is, avval voltunk egy ilyen boxban. Enni nem adtak rendesen, egyszer például kaptunk egy darab véres hurkát [Kétszeresen is tilos az étkezési törvényeket betartó zsidók számára: a vér fölhasználása és a sertés miatt. – A szerk.]. El is dobta mindenki akkor, rögtön. A szomszéd épületben lévő katonáktól kéregettünk még ételt, azok adtak valamit. Egy hét múlva egyik nap széjjelválasztották a férfiakat és a nőket. Fogalmunk se volt, hogy minek, de egy napig külön voltunk, s akkor összeengedtek minket megint. Másnap körülbelül harmincöt-negyven fok lehetett. Akkor vittek az állomásra. Vittek? Hát mentünk. Akkor vagoníroztak be, s akkor vittek bennünket Auschwitzba. Azt az utat, amin mentünk az állomásra, azért hívják Mártírok útjának, nem is tudom, azelőtt milyen utca volt.

Nem tudtuk, hogy hova visznek, senki nem tudott semmit. Víz, minden nélkül… se élelem, se vécézés, semmi ilyen… Egy vödröt raktak be minden vagonba. Annyi hely volt, hogy egy ekkora csomagunk volt [mutatja: mint egy futball-labda], az épp elfért. Hogy mi történt a vagonban, azt tulajdonképpen nem lehet tudni, mert tudjuk, mekkora egy vagon, és olyan nyolcvan ember volt bent. A kis motyónkon tudtunk ülni, vagy épphogy felállni, az ablak, az be volt szögesdrótozva, úgyhogy ott még kinézni se lehetett. Amíg vittek bennünket, és láttunk kis házakat útközben, akkor mindig azt beszéltük, hogy milyen jó lenne, ha az egész családot oda vinnék. De senki nem tudott semmit. Azt tudtuk, azt hiszem, amikor kivittek az országból bennünket, mert néztük a feliratokat, és láttuk. Volt, aki ott szült, volt, aki ott halt meg, nem lehetett tudni, hogy a vagonokban mi történt, annyira zsúfolva voltak az emberek. Levegő se volt. Voltak, akik mondták, hogy most meghalt valaki, és annak mennyi hely kell, mert azt le kell fektetni – még ilyen problémák voltak.

Éjjel volt, mikor Auschwitzba értünk. Kinyitották a vagonajtókat, és le kellett szállni a vagonból. Amikor leszálltunk, akkor a férfiakat és a nőket külön állították. Akkor már ötös sorban kellett állni, mert Németországban az ötös sor volt a rendszer. Előttem volt édesanyám, a nagyanyám, az öcsém – fogták az öcsém kezét –, és nem tudom, még ki. Édesanyámat rögtön a másik oldalra küldték. Harminckilenc éves volt.

Ott volt egy dombos rész, oda vittek föl minket, de először fürdőbe. Nem volt víz az úton, és el lehet képzelni, hogy mindenki rettenetes szomjas volt. Ahova bevittek bennünket, ott voltak hordók vízzel. Nagyon rossz szaga volt, de ittuk. Kiabáltak, hogy ne igyuk, mert az fertőtlenítős. Hát mi ittuk, mit csináljunk, de nem lett semmi bajunk. Utána lekopasztottak bennünket: föltartott kézzel, nullás géppel, hajat le – itt-ott, mindenhol, teljesen.

Később megértettük, hogy miért nem maradhatott meg a hajunk, mert mit csináltunk volna, akkor ott mindenki megtetvesedik, igaz? Mert annyi víz nem volt, hogy igyunk, nemhogy mosakodjunk, nem beszélve arról, hogy a nőknél vannak bizonyos havi ciklusok. Amikor odaértünk, még volt, akinek volt, utána megszűnt. Egy évig nem volt – nekem pont egy évig; akkor, amikor hazajöttem, akkor kezdett utána. Volt valami az ételben, és valami nagyon erősnek kellett lennie, hogy az megszüntette. Ez is, mondjuk, érthető, mert mit csináltak volna ott ennyi nővel? Ezt is jól kidolgozták…

A fürdő: meleg víz tus, utána ki vizesen, adtak egy inget fehér vászonból, vállpántja volt – olyan volt, mint most a trikók, csak egy hosszú vászoning, szegény nagyanyám hordott olyat. És még egy szoknya és egy blúz, amit kaptam. És úgy ki kellett menni az éjszakába. Semmi más fehérnemű, csak egy ing és egy ruha… se megtörölközni, semmi. Az forró víz volt, amit ott engedtek. Auschwitzban hidegek az éjjelek: ködös, hideg. 

Kihajtottak bennünket, és fölvittek valahova, ahol azok voltak, akik már régebben ott voltak – mi majdnem az utolsó csoport voltunk, utánunk már csak egy jött. Bolondítottak bennünket: adatokat vettek fel, mi a foglalkozásunk stb.… Mondták, hogy fogunk találkozni a szülőkkel, és majd együtt fogunk dolgozni – hát ebből semmi az égvilágon nem volt igaz. Számot is kaptunk, attól a pillanattól kezdve nem létezett név. Mondták, akik már régebben ott voltak, és ott ólálkodtak egypáran, hogy mindent együnk meg, amit adnak, de mindent, akármi legyen az, mert másképp nem tudjuk túlélni.

Aztán rájöttünk, hogy ez mit jelentett. Betereltek bennünket egy barakkba, aminek a közepén volt egy folyosó, és jobbra-balra nyíltak szobák. Nem olyan barakkok voltak, mint a „Sorstalanság”-ban, mert azok ezekhez képest még fényűzőek voltak, mert ahol mi voltunk, ott nem is volt víz. Egyáltalán nem volt víz az egész területen – mosakodni se, meg inni se. Néha lajtkocsi hozta a vizet, de ahhoz nem lehetett hozzájutni, ott mindig nagy tülekedés volt. Annak a blúznak, amit kaptam, volt egy olyan része, ami hozzá volt varrva, úgy hívják seszli, én azt téptem le, s amikor esett az eső, akkor azt úgy beletunkoltam a vízbe és a számba csöpögettem, ez volt az ivás [A seszli (német: Schösschen), a derékban vágott kabátokon, blúzokon a derékvonal alatt lévő, lefelé bővülő, csípőt takaró rész, amit külön szabnak. – A szerk.]. Úgyhogy arra nagyon vigyáztam, arra a rongyra. Az szerencse volt, hogy volt egy keskeny kis patak a barakk mögött, és elég sokat esett az eső, úgyhogy egy kis víz azért mindig volt benne. Ez volt.

Este úgy aludtunk, hogy leültünk, lábakat széjjel, s közé ült valaki, és akkor így lefeküdtünk egymásba, annyi hely volt csak a szobában. Lent a padlón, mert padlós volt azért a szoba. Takaró nem volt. Volt, hogy kiabáltak, hogy vedd ki a lábadat a számból. Éjjel kimenni a barakkból nem lehetett, ha valakinek valami dolga volt, a barakk végében voltak ledobálva edények egy kupacba, abba belecsinált, másnap kimosták, és abba adták az ételt. Mikor esett az eső, akkor bokáig álltunk a vízben bent, a barakkban is, mert nem volt a tetőn semmi, csak deszka.

Minden reggel és este ötös sorba kellett állni. Megszámoltak bennünket, ez volt az a bizonyos cellappel [Zahlappel (német): létszámellenőrzés – A szerk.]. Ötös sorba kellett állni tízezer nőnek, aki ott a B-lágerban volt, és akkor leolvastak minket, hogy hányan vagyunk. Ott álltunk, álltunk három-négy óra hosszat, ha esett, ha fújt. Ha felsütött a nap, akkor rettenetes hőség volt, de mi csak álltunk, s akkor reggel hoztak ilyen cirokból főtt valamit. Abból ittunk, az volt a reggeli, de nem nagyon mertünk inni, mert nem lehetett a sorból kilépni, ha valakinek valami elintéznivalója volt. Tehát nem sokat ittunk, két-három kortyot. Amikor vége volt a cellappelnek, nem lehetett bemenni a blokkba, vissza a szobába. Akármilyen idő volt, kint kellett maradni.

Délben kannákban hozták az ételt (hasonlóak voltak a tejeskannákhoz), vagyis nekünk kellett érte elmenni, én is voltam egyszer így. Borzalmas volt: néha olyan dohos volt, hogy kinyitotta és visszacsapta a tetejét a nő, aki osztotta. Megint ötös sorba kellett állni, és egy edénybe öt embernek, amit bemértek, meg kellett fogni és egymás után inni belőle. Soknak a szárazságtól és az erős naptól kisebesedett a szája, és nagyon csúnya sebes lett, ők is ittak, és utána akkor nekem is kellett. Nagyon keveset tudtunk inni. Jó volt a sor végén lenni, mert aki először ivott, annak a hígabb ment, nem volt nagyon sűrű különben se. Ez volt az ebéd. Vacsorára egy ilyen vékony szelet szögletes, kenyérnek nevezett fűrészporos valamit adtak, aminek a külseje is borzalmas volt, és csípett, egy evőkanál lekvárt – az még jó volt, mert el tudtuk nyalogatni, de hát nagyon híg volt – vagy egy szelet kvarglit, ami egy sajt: rettenetes szaga volt, rettenetesen sós és akkora volt, mint egy nagyobb gomb. Ez volt a vacsora, de inni nem volt mit.

Voltak vizsgálatok is, hogy nincs-e valakin valami kiütés, mert a járványoktól nagyon féltek. Egyszerre mindenki levetkőzött, s akkor győztük egymást nézni: nincs rajtad valami, nincs rajtad valami? Mert akin volt, azt elvitték, elkülönítőbe ment. Soha többet nem láttuk. Az utolsó előtti barakk volt a mienk, mellettünk volt a revír, a kórház. Azon az oldalon, ahol én voltam, rá lehetett látni. Volt, hogy sípoltak, hogy bloksper [Blocksperre (barakkzárlat)], akkor mindenki be a blokkba, jött a teherautó. Megállt a kórháznál – ugyanolyan barakk volt amúgy, mint a mienk, csak kórháznak volt berendezve: három emeletes ágy volt bent –, lenyitották a teherautó hátsó részét, és akit, gondolom, úgy láttak, hogy nem bírja, meztelenül fölrakták, utána a hullákat, és akkor az elment. És akkor azt nem lehetett látni többé. Egy ismerősömnek az édesanyját is így vitték el. Szegényt, láttuk, amikor oda fölrakták.

Június, július, augusztus, majdnem két hónapig lehettem Auschwitzban. Aztán jöttek a válogatások, hogy kit vigyenek el munkába. Mindig megvolt, hogy melyik barakkból kellett menni. Egy hangárszerű épületben volt a válogatás, amit megint a Mengele vezetett. Mondjam azt, hogy olyan szerencsém volt, hogy bekerültem egy ilyen transzportba? Volt olyan, hogy egy mama a fiatalabb lányával ment, az idősebb ott maradt. Ezeket ismertem is, hazajött mindegyik, csak külön voltak. Nem tudtak egymásról semmit. 

Ravensbrückbe vittek el minket, ez körülbelül augusztus elején lehetett. Amikor odaértünk, az egy kész cirkusz volt. Éjjel kellett kiszállni a vagonból, és az úton leültünk. Másnap reggel, mikor kezdett világosodni, borzasztó nevetés mindenhol… mi és a nevetés, ugye? Hát az történt, hogy salakon voltunk, és mindenki tiszta fekete volt. El lehet képzelni, milyen a salakra lefeküdni, hogy néztünk ki! Szóval nem igaz. Aztán fürdőbe vittek, és ott kaptunk már egy tiszta ruhát. Az már egy csodálatos valami volt. Letusoltunk, és ágyak voltak, igaz, hogy ketten feküdtünk egy ágyban, de ágy volt. És akkor mindenki kapott egy bögrét, és abban valami lisztes valami volt. Az mennyei dolog volt, mert egyedül ittam azt az izét egy csészéből. Viszont ott sokan haltak meg, mert annyira legyengült a szervezetük Auschwitzban, hogy még ezt a kosztot se bírták. Állandó hasmenés volt, abban sokan meghaltak. Ott három hétig voltunk, augusztus végén és szeptember elején. Szeptember elején kerültünk ki Türingiába, Coburg bei Neustadtba [Nyilván Neustadt bei Coburgról van szó, ami Észak-Bajorországban van, nem Türingiában, de lényegében Türingia határán. A buchenwaldi koncentrációs tábor egyik altábora volt itt, ahol a Kabel- und Leitungswerke AG-nál dolgoztatták a foglyokat. – A szerk.].

Egyébként mi aztán jó sokára voltunk Türingiában üdülni, mert pont ott, ahol dolgoztam, ott volt ilyen csereüdülés. Akkor még volt Kelet- és Nyugat-Németország [lásd: NDK – NSZK]. Megkérdeztem, hogy mit tudnak arról, hogy hol van Coburg bei Neustadt. Kérdezték, hogy miért, s mondtam, mert kíváncsi lennék rá, mert hallottam róla. S azt mondták, hogyha nem lenne ilyen ködös idő, akkor oda lehetne látni. Ezek szerint mi akkor lent voltunk a határon, és a későbbi kelet-németországi részen voltunk. Hogy mekkora hely, arról fogalmam sincs, mert a városban vagy faluban nem voltunk. Mi csak a gyárban voltunk, úgyhogy nem tudok a helységről semmit. Siemens-gyár volt ott, ennyit tudok, és egy láger.

Ott dolgoztunk, kábelt javítottunk, tizenkét órában, de még akkor se tudtuk, hogy mi lesz velünk, semmit nem tudtunk. Mindenkinek csak a túlélés volt, hogy nekünk igenis haza kell menni, és mindig azt beszéltük, hogyha hazamegyünk, mit fogunk főzni. Hogy akkor olyan vastagon kenem a vajat a kenyérre, hogy húha!

Négyszázan voltunk magyarok, akik itt dolgoztunk, de nem tudom, hogy hányan voltunk pécsiek. Felvidékiekkel meg szegediekkel, nem is tudom, kikkel… pestiekkel voltunk együtt. Ott volt egy mama, akinek volt egy tizennégy éves meg egy tizenhat éves lánya, azokat az utcán fogták el, és úgy hozták el őket Pestről.

A fele szoba ment nappal dolgozni, a fele éjjel. Akik éjjel dolgoztak, azok nappal aludtak. És ez volt a borzasztó, mikor beteg is voltam, mert mindig sötétben voltam.

Mikor odakerültünk, egy hajszálvékony drótot össze kellett illeszteni, fogalmunk se volt, hogy miért, s aki össze tudta illeszteni, azt külön tették; harminc-harmincketten, ha voltunk. Egy külön szobába tettek minket. Egy másik gyárrészlegbe vittek el, ahol ilyen vékony drótot – karikákban volt kötegenként – vas orsóra kellett fölsodorni. Ha elszakadt, össze kellett forrasztani. És megtanították, hogyan kell azt széjjelszedni, összehegeszteni, vulkanizálni, szóval ezeket csináltuk. Ott nem voltunk sokáig, talán egy hétig. Voltak oroszok is meg olaszok, és ők nem engedték, hogy ott dolgozzunk. De egy nagyon rendes német mester volt, ott járkált közöttünk. Az, amikor evett – hát őnekik se volt sok –, mindig egy kicsit levágott nekem a kenyeréből, és mondta, hogy ezt egyem meg. El lehet képzelni, hogy néztünk ki. A hajunk, mint a tüske, soványak voltunk. 

Nagyon beteg lettem ott a lágerben, tüdőgyulladásom is volt, mellhártyagyulladásom is volt, s akkor énnekem hat hét kiesett ebből. Decembertől január közepéig voltam beteg. Gyógyszer nem volt, talán ha három aszpirin, úgyhogy negyvenfokos lázzal voltam két hétig. Volt egy lengyel doktornő, aki nagyon rendes volt, mert azt mondta, hogy csak egy hete vagyok beteg, de akkor én már hatodik hete beteg voltam. De azután mégis vissza kellett menni mindjárt dolgozni.

Közben január végén hírt kaptam édesapámról, hogy 1945. januárban Magdeburgban volt [lásd: magdeburgi táborok]. Onnan tudtam meg hogy az egyik SS-kommandós, aki élelmet hozott, amiből főztek, az egyik papírzsákról letépett egy fecnit, ahol nevek voltak felsorolva, s azon az édesapám neve is ott volt. Úgyhogy ő ott volt Magdeburgban. Később az is kiderült, hogy halt meg. Szegény, beteg volt. Katona volt az első világháborúban, és ott szájlövést kapott, úgyhogy nem volt foga. Az egyik fele teljesen össze volt roncsolódva a szájának, úgyhogy csak nehezen tudott enni. Őt ezért nem is vitték el munkaszolgálatba. Behívták, de nem tartották bent, mert nem tudott enni. Pontosabban tudott enni, csak keményet nem, otthon meg lett válogatva, hogy mit eszik, de munkaszolgálatnál… hát az más volt. Ő negyvenhét éves volt akkor, amikor elvitték. Általában előbb behívták az ilyen korúakat. Egyvalaki jött vissza azok közül, akik ott voltak vele, az Ilonka férje, a Weisz Lajos, és ő mondta, hogy éhen halt szegény, de ezt csak később tudtam meg.

A kábelgyárban nem volt csoda: fabarakkban voltunk, és ruha, az bizony nem nagyon volt, amit az ember magára szedjen. Fa bakancsban voltunk, a gyárban volt a kábeleken valamilyen széles szalag, azzal tekertük be a lábunkat, úgy emlékszem. Hét hónapig voltunk ott a gyárban. Hatalmas nagy terem volt. Óriási. A kosztról ne is beszéljünk: marharépaleves volt, legtöbbször héjában főtt krumpli, de még annak is örültünk. Nem is tudom, hogy reggeli, vacsora mi volt.

Április hetedikén abbahagyatták a munkát, és utána csak rakodtunk a gyárban és az udvarban. Akkor jöttek, mint később megtudtuk, az amerikaiak. Ahogy pakolásztunk ott a gyártelepen, akkor láttuk, hogy tulajdonképpen nemcsak mi voltunk ott, hanem még sokan. Az egy nagy telep volt. Nem érintkeztünk ott senkivel, úgyhogy azt addig nem tudtuk. Akkor adtak egypár kifőtt krumplit, három-négy szemet meg egy darab kenyeret és egy evőkanál kristálycukrot. Ez volt az útravaló. S akkor három hétig meneteltünk német felügyelettel. Na, akkor már a fatalpú cipőm volt. Egyben volt ez a fatalp, és egy ilyen kemény… szóval bakancs volt. Faluról falura vittek, és végül egy helyen otthagytak bennünket fent, a szudéta határon.

Összeálltunk öten, hogy na, most valamerre megyünk, és akkor láttuk, hogy a húszas út Pilsen felé visz, és elindultunk Pilsenbe. El lehet képzelni, abban a merev fatalpban… Neustadt bei Coburg lent van egészen délen, és onnan végig gyalogoltunk Pilsenig Csehországba [Neustadt bei Coburg és Pilsen között légvonalban is legalább 175–200 km a távolság. – A szerk.]. Szóval szép kis buli volt. Öten mentünk. Kéregettünk, mert enni nem volt mit. Mondtuk, hogy magyar menekültek vagyunk, azt, hogy zsidók, azt még nem mondtuk meg, mert akkor az a rész még nem volt felszabadítva. És mindenhol adtak enni: reggel egy darabka kenyeret, tejet, este levest vagy krumplit vagy ilyesmit.

Egyik helyen, közel Pilsenhez mondták, hogy menjünk el a polgármesterhez – mert ott már akkor falun is polgármester volt –, mert ott vannak már magyar menekültek. Odamentünk, és az iskolában svábok voltak, kitelepített németek. Nem mondtuk meg, hogy kik vagyunk. Ott voltunk egy hétig. Lengyel katonák is voltak ott, várták az amerikai csapatokat, azoknak dolgoztam: varrtam nekik, főztem nekik, ilyesmi. Németül tudtunk velük beszélni, és öt napig elláttak bennünket bőségesen. Babgulyás volt meg húskonzerv meg mindenféle jó. Azt el lehet képzelni – egy hónapnyi gyaloglás után ilyen ellátás!

Az amerikaiak május hetedikén jöttek. Ez egy dombos rész volt, és láttuk, hogy jönnek dzsipek és négerek. Volt az amerikai katonák között egy ungvári férfi, aki tudott magyarul, úgyhogy mikor odajöttek a polgármesterhez, neki megmondtuk, hogy kik vagyunk, mert el akartak vinni minket is, mert onnan a németeket elvitték. Mondták, hogy itt van tizenkét kilométerre egy láger, ahol foglyok vannak, és azt felszabadították, mert a németek körbeöntözték benzinnel, és fel akarták gyújtani, és hogy átvisznek bennünket ebbe a lágerba, mert ott van ellátás. Tehát odamentünk saját akaratunkból. Ott erdélyi magyar nők voltak, és francia férfiak és olaszok és oroszok, tehát az egy nagy hely volt.

Utána ott voltunk még egy hónapig. Innen Pilsen nem volt nagyon messze, tíz-tizenkét kilométerre. Ott már az ellátás nagyon jó volt, a francia meg az olasz fiúk főztek. Ott jó volt viszonylag, csak azt nem tudtuk, hogy mi lesz velünk, mert csak voltunk, voltunk…

Sok erdélyi zsidó nő volt ott, főképp Brassóból [Amennyiben jól emlékszik, és valóban brassóiak voltak a táborban, őket nem Brassóból deportálták, hiszen Brassó Dél-Erdélyben lévén, nem került vissza a második bécsi döntéssel Magyarországhoz, Romániából pedig a németek nem deportálták a zsidókat. De mint oly sokan, nyilván ők is visszamentek Észak-Erdélybe, ahonnan aztán deportálták őket. – A szerk.], Kolozsvárról, Nagyváradról, és ők csináltak egy önkormányzatot: összeállt három vagy négy nő, és ők szervezték a tábor életét, mert az amerikai katonák osztogattak ételt, reggelit, ebédet, vacsorát, de valahogy azt össze kellett tartani. Egyszer, mikor séta után mentem vissza a táborba – ott már lehetett, szabadon voltunk, bár amerikai őrség mindig volt –, mondták ezek a nők, hogy keresnek, mert Pilsenbe el akarnak vinni dolgozni, mert úgy ismertek meg egy hónap alatt, hogy én elég felelősségteljes vagyok – pedig még csak tizennyolc éves voltam [W. J.-né 1925-ben született. – A szerk.].

Pilsenben egy szállodát nyitottak amerikai színészeknek, akik mentek különböző állomásokra előadást tartani a katonaságnak. Hétemeletes nagy épület volt. Oda kellett személyzet a konyhába meg takarítani. Oda mentem el, és ott megint voltam egy hónapig. Ez kimondottan egy szállodaépület volt. Lent volt a földszinten a konyha, ragyogó tiszta volt. Ketten voltunk egy szobában, és azok után, amit előtte átéltünk, elegáns volt nekünk nagyon, mert hófehérben feküdtünk, és puha takaró is volt.

Ez 1945 nyarán volt. Amikor odamentük, üresen állt az épület, csak a színészek voltak ott, mert akik előtte ott laktak, elmenekültek. Nem lehet tudni, hogy kik voltak, de az biztos, hogy az összes holmijukat otthagyták. Ruhákat, bőröndöket, mindenfélét. Onnan lett nekünk ruhánk. Kiborították egy szoba közepére az összes bőröndöt, és ilyen csomókat csináltak. Mindenből egy-egy jutott mindenkinek – ahogy épp jött –, aztán magunk között elcseréltük, akinek amekkora kellett. El lehet képzelni egy hétemeletes szállodában, ha nem is volt tele, de azért volt holmi. Azt tudom, hogy elég magas volt a cipőm sarka. Én soha nem tudtam magas sarkú cipőben járni, de akkor igen. Az cipő volt! Előtte egy olyan bakancsom volt, aminek egy teljesen merev fadarab volt a talpa.

A főnökünk egy nagyon helyes valaki volt. Kopasz volt. Volt egy hölgy, aki angolul és németül beszélt, ő volt a tolmács. Különben nem tudtuk volna, hogy hogyan kell az ételeket elkészíteni, mert egész más jellegű ételek voltak, olyanok, amiket itt, Magyarországon még nem is lehetett látni. Azért az Amerika volt, és hol volt Magyarország hozzá: kész kenyerek meg húsok meg sonkák meg befőttek… Lényegében csak melegíteni meg sütni kellett, sonkát narancslével öntöztünk meg, úgy sütöttük, rengeteg kávét főztünk nagy fazekakban. Sok, nagyon sok étel volt. Mindenki meghízott ott hirtelen akkor. Én csak a konyhában voltam, még azt se tudom jóformán, hogy hány vendég lehetett. S tán nem is foglalkoztunk ott vele, olyan hirtelen szakadt ránk ez a más világ, hogy nem törődtünk vele. Lubickoltunk benne, hogy most ehetünk, ihatunk, amit csak akarunk, minden jót. Szabadon járkálhattunk, mentünk mindenfelé. De nem emlékszem a városra, Pilsenre. Hirtelen ránk szakadt ez a jólét, nem foglalkoztunk azzal, hogy erre nekünk később emlékezni kéne.

A többiek, akikkel együtt dolgoztunk, mind magyarok voltak. Volt egy szentesi testvérpár, a többiek mind Erdélyből valók voltak. Senkivel nem maradt meg a kapcsolat. Nem voltak ezek olyan komoly kapcsolatok, nem olyan világ volt a háborúban, hogy az ember azt keresse, más gondok voltak. De akkor ott jóban voltunk, jó volt a hangulat, az természetes. Egyre emlékszem, a Nóti Ilonára, a Nóti Károly unokahúga volt [Nóti Károly (1892–1954) – író, kabarészerző, de írt operetteket, vígjátékokat és filmszövegeket is. – A szerk.]. Őneki volt egy kétéves gyereke, és elvették tőle a táborban. Mindig mesélte… Egy fiatal teremtés volt, nagyon helyes, az ő arcára emlékszem. Olyan kis szerényke volt.

A főnökünk németül is beszélt, így tudtam vele egy kicsit értekezni. Mesélte, hogy az édesapjának szállodái vannak Amerikában, és hogyha valaki akar, akkor kiviteti Amerikába. Én eljöttem, hárman jöttünk el, nem is tudom, mi lett azokkal, akik ott maradtak.

Aztán egy hónap után az egyik nap jöttek fel, hogy engem keresnek. Mondom, ki keres engem Pilsenben. Ki ismer engem? És öt pécsi férfi volt, az egyik éppen a Danczinger tanítónak az egyik fia. Pécsi nőket kerestek, és azért kerestek meg engem, mert a vezetéknevem V. [V. a lánykori vezetékneve. – A szerk.], és volt egy szövetkereskedő, akinek szintén V., tehát ugyanaz volt, és annak volt egy lánya, és úgy látszik, elmentek a városházára érdeklődni utána, és ott be voltam jelentve, és így megkerestek. Azt hitték, hogy az ő lánya dolgozik ott. Az ő lánya ugyan csak tizenegy éves volt akkor, de akkor azt nem lehetett tudni… El lehet képzelni, hogy nem volt maradásom.

Szóval mikor ez az öt férfi jött, akkor már nagyon szerettem volna hazajutni. Nem tudtam semmit arról, hogy ki jött haza, mi lehet itthon. Kiderült, hogy az egyik brassói nőnek az unokaöccse szervezett transzportokat Dachauból Romániába – kísért haza túlélőket, és azt mondta, jó, eljöhetek, de egész úton nem szabad egy szót szólni, mert magyar vagyok, és az román transzport. Akkor otthagytam az egészet, és elindultam haza. Vagonban utaztam. Elhoztak egész Pozsonyig. Onnan már magam sem tudom, hogyan mentem, mert se pénzem, se semmim nem volt.

Felszálltam egy vonatra, nem tudom, hogyan, máig se tudom, mert se iratom nem volt, se semmim, és mégis felszálltam, és elmentem Pestre. Világos volt, nappal volt, arra emlékszem. Pesten volt egy gyűjtőhely, nem tudom, hogy mi annak a neve, meg az utcát se. Ott várták, hogy ki jön. Mindenhonnan jöttek haza a deportáltak, volt, aki már sokkal előbb érkezett. Ott töltöttem egy éjjelt, szalmazsákon, matracon aludtam, és másnap jöttem haza.

Este hat órakor indult a vonat Pestről, és másnap éjjel két-három órakor értem Pécsre. Akkor nem ilyen menetrendek voltak, és annak a vonatnak nem volt ablaka se, meg semmi. Jött, jött meg megállt. Akkor nekem nem volt se pénzem, semmim, de akkor már volt egy papírom, mert Pesten adtak egy igazolást, hogy megjöttem, a nevemről, meg hogy hol voltam. Az egyik állomáson leszálltam inni, és ott egy olyan ismerősnek tetsző férfi volt, és hát egyedül voltam, megszólítottam, hogy pécsi-e. Kiderült, hogy igen, és bemutatkozott, mert még a nevét se tudtam. Csak arcról volt ismerős – el lehet képzelni, korábban behívták már munkaszolgálatra, szóval nem is ismerhettem lényegében. Ahogy beszélgettünk, kitűnt, hogy a feleségével együtt voltam deportálva, és a kábelgyárban is együtt voltunk. Úgy dolgoztunk ott, hogy szemben ültünk az asztaloknál, és aki a hátam mögötti asztalnál ült, az volt az ő felesége. Ez még egy háború előtti szerelem volt. Mind a kettő korábban hazajött, vagyis a nő is korábban hazajött, mint én. Egyébként voltak olyanok is, akik későbben jöttek haza, sokkal későbben, nem is tudom, hol voltak: Finnországban, Svédországban… Úgyhogy ez a férfi meghívott, hogy hozzájuk menjek. Hát hova mentem volna? Éjjel két órakor értünk be, nem is tudom, hogy hova mentem volna, sötét is volt meg minden. Azt soha nem felejtem el, hogy milyen volt fürdőszobában megfürödni egy év után, amikor az ember ott hideg vízben meg vályúban mosakodott.

Ott voltam náluk egy napig, aztán elindultam. Megkerestem az édesanyám egyik volt segédlányát, Margitot – őt nem vitték el, mert szerzett egy keresztlevelet. A férje katona volt, de meghalt. Volt egy kisfia. Nála voltam egy ideig, utána elmentem Mohácsra, ahol a nagybátyám lakott, édesapámnak az öccse (V. Izidor). Nála voltam talán hat-hét hétig, de nem tudtam megszokni Mohácsot. Én azelőtt is voltam egyszer-kétszer, talán többször is, de nekem ott annyira nem volt jó.

Emlékszem, mikor döntöttem el, hogy visszajövök Pécsre. Szeptember eleje volt, a Széchenyi téren mentem végig, és az a sok diák… akkor kezdődtek az iskolák. Akkor azt mondtam, én nem maradok Mohácson – visszamentem, és már jöttem is Pécsre. Nem volt holmim, nem volt semmim, ugyanoda mentem vissza, akinél akkoriban laktam, mikor hazajöttem. Ő szívesen fogadott, ő is egyedül volt. Azt mondják, hogy a honvágynál rosszabb nincs. Az egy betegséggé tud fajulni, hogy valaki haza akar menni. Szóval hazajöttem Pécsre szeptemberben, és elmentem egy varrodába varrni – valamiből azért kellett élni.

Zavaros idők voltak azok. Az ember hazajött, és nem talált senkit, nem talált semmit. Semmink nem volt, csak az, amiben hazajöttünk: amiben ott dolgoztunk, az a szürke vászonnadrág és egy kabát vagy zubbony, aminek a hátára egy nagy piros kocka volt festve. Próbáltam utánajárni, hogy a régi holmik közül esetleg valamit megtalálok, mert az, ami le lett raktározva, azt széjjelhordták, nem lehet tudni, hogy kik. Visszamentem a régi házunkba, megnéztem. Oda, a lakásunkba beköltöztek. Azt mondták, egy-két hétre rá, hogy elvittek bennünket, már bementek a lakásunkba lakni. Holmit se nagyon találtam, semmit jóformán. Volt itt egy kis üzlethelyiség, itt, az Irgalmasok utcájában, ahova beraktározták az elhagyott lakásokban talált tárgyakat. Üveg holmik, porcelán, ilyen edényfélék voltak ott. Ott megtaláltam egy kávéscsészét, egy pezsgőspoharat, egy szószos csészét és egy leveses tálat, ami biztos, hogy a mienk volt. És még volt nekünk egy kis fedeles edényünk, olyan, mint egy mélytányér, csak kisebb, és annak a teteje is meglett, bordó széle van. Ezeket találtam meg, különben semmit.

A gettót is széjjelhordták. A háború előtti fényképeim is úgy vannak meg, ami van egypár darab, hogy egy ismerősünk, a Schmidt Laci (a nagymamáék szembe szomszédja a Szigeti úton) visszament a gettóba körülnézni – munkaszolgálatos volt, és hamarabb jött haza, mint én –, és nem tudom, hogy hol találta meg a képeket, de megismert bennünket, és mikor hazajöttem, akkor ő adott egypár fényképet.

Aztán olyan is volt, hogy mentem az utcán, és szembejött velem a tavaszi kabátom valakin. Megkérdeztem, hogy hol vette. Azt mondta, meg tudja mutatni a kiskönyvben – annak idején egy kiskönyv volt, amibe beleírták, hogy az ember mit vásárolt. Én meg mondtam neki, hogy nem kell megmutatni, mert ezt az édesanyám varrta, és olyan volt, hogy ezt nem lehet utánozni, olyan jel volt rajta. Az ujjában másképp ment egy csík, mert kicsit csíkos anyag volt. Soha semmit nem kaptam vissza.

Fiatal voltam, de akkor nem olyan volt a fiatalság, mint most, még gyerekek voltunk jobbára. A háború előtt jobban szülői felügyelet alatt voltunk, meg az iskola felügyelete is arra szoktatott inkább, hogy ne éljünk szabad és önálló életet, mint most a fiatalok. Én is hazajöttem, itt álltam egy szál magamban, és nem volt, aki valamiről is tanácsot adjon, vagy segítsen. Előtte ott voltak a szüleim, ők segítettek mindenben, ők irányították tulajdonképpen az életemet. Nem csak én, senki nem volt annyira önálló ilyen fiatal korban. Az ember hazajött, és akkor mindenről egyedül kellett dönteni és gondoskodni.

Jóformán a nulláról kellett mindent kezdeni. Pokrócból lett szoknya meg kabát. Akihez hazajöttem, segített, hogy valamivel boldoguljak, de más segítség nem volt. És mondom, pokrócból kellett kabátot készíteni, én nem is tudom, hogy cipőt honnan szereztünk. Harisnyám se volt, térdzokniban jártam télen is. Minden elveszett. De mi elég korán összekerültünk a férjemmel.

A Fürdő utca 1-ben, a rabbi lakással szemben volt egy étkezde, a Joint tartotta fönn. Hogy hol főztek, nem is tudom, talán lenn a konyhában, ott volt a konyha lenn, a régi részen [A hitközség Fürdő utcai épületének az udvaráról nyílik egy helyiség, két teremmel meg egy konyhával. Még az 1990-es években is tartott ott rendezvényeket a hitközség. – A szerk.]. Ebben az étkezdében ismertük meg egymást a férjemmel. Azt mondta, megsajnált, mert nem volt harisnyám. Térdzoknim volt, azt Pilsenben, az amerikai katonáktól kaptam. Kockás, nagyon szép gyapjú térdzoknik voltak, és abban voltam decemberben is. Hát honnan szereztem volna harisnyát? De nem fáztam, megedződtünk, a hideg vizet is annyira megszoktam már. Amikor áprilisban ott a hegyekben gyalogoltunk, nem számított, hogy hol, ahol egy kis víz volt, rögtön mosakodtunk. Ott még hó is volt. Amikor hazajöttem, én hónapokig nem bírtam meleg vízben mosakodni. Ezért soha nem voltam tetves. Ez nagyon nagy szó volt, mert az fertőző volt.

A férjemet a háború előtt nem ismertem, de érdekes egybeesés, hogy az édesanyám bátyjával, Kálmánnal volt munkaszolgálatos. Ez úgy derült ki, hogy a férjem Oroszországból küldött egy levelezőlapot az első feleségének, és azt Kálmánnal rajzolták egy fakéregre. Azt az épületet ábrázolja, ahol akkor éppen voltak. És az az érdekessége, hogy ez a képeslap visszament hozzá a frontra, hogy nem kézbesíthető. És utána végig hazahozta, úgyhogy még most is megvan. Nem tudom, hogyan tudta, mert egy babszemet nem lehetett náluk megtartani, de így volt. Ez teljesen egyedi, ilyen nem létezik, a hátuljára rá van pecsételve: „Gettóban lakik, nem kézbesíthető.” Negyvennégy májusában érkezett, akkor pont a gettóban voltunk. Ebből is kitűnik, hogy a gettóban semmiféle postai forgalom nem volt. A férjemtől tudtam meg azt is, hogy édesanyám öccse, Kálmán Sopronba menet halt meg, és a soproni országút mellett temették el.

A férjem második felesége vagyok. Volt egy kislánya, Éva, akit a feleségével, Ibolyával együtt elvittek – ők nem jöttek vissza Auschwitzból. Én és a férjem először az anyakönyvi hivatalban, aztán templomban [zsinagógában] is esküdtünk, de nem fehér ruhában – hol volt akkor fehér ruha? –, kosztümben voltam. Édesanyámnak volt egy fekete kosztümje, nem is tudom, hogy maradt az meg. Valakinek biztos odaadták, és attól visszakaptam valami csoda folytán, mert nemigen adtak vissza semmit. A férjem első feleségének volt egy szürke nyúlszőr kalapja, olyan nagy szélű, és abban esküdtünk a templomban. Zoldán rabbi esketett minket, kántor, annak a fia most Amerikában kántor. Szokott jönni Pécsre. Elhagyta a magyar nevét, úgyhogy nem tudom. A kántor Rosenberg Ernő volt, no de a fia, az már nem Rosenberg. Csodálatos hangja van neki is, már volt, hogy itt koncertet adott. Nagyon helyes ember.

Hát igen, nem is nagyon volt esküvő a háború után. Schweitzeré [lásd: Schweitzer József] volt a templomban, másra nem is nagyon emlékszem. Ezek fehér ruhásak voltak. Hát kik esküdtek volna? Mikor hazajöttünk, akkor gyorsan mindenki összeházasodott. Nincsenek is pécsi zsidó házaspárok most már, akik pécsi születésűek; ide úgy jöttek vidékről sokan. És akik háború után születtek, gyerekek, ott bizony már több a vegyes házasság, sőt alig-alig van más.

A háború után cserekereskedelem volt, mert a pengő nem ért semmit [lásd: feketézés, cserekereskedelem; millpengős korszak]. A férjem édesapjának már volt üzlete, és ő valamennyit vissza tudott szerezni belőle. Férfiruha-üzlet volt. Oda hoztak be élelmiszert, és ott ruhára cserélték. A Király utca végén volt. Még megvan a ház, de teljesen át van alakítva, úgyhogy most más üzlet van ott.

A férjemnek volt varrógépe, mert az megmaradt, mert ott a házban, ahol laktak, a Puturla utcában, ott nem vitték el a holmikat, pedig volt több lakó is. A fáskamrába rakták el, és ott megmaradt. Tehát megvolt a kezdéshez valamennyi bútor és ágynemű meg ilyesmi, mert nekem abszolút semmim se volt. Nem volt könnyű. Az első feleségének volt egy világosszürke kiskosztümféle ruhája, amit leraktak oda, abban jártam, arra emlékszem. Varrtam magamnak akkor is.

Volt egypár fiatal, aki háború után szervezetten kiment Izraelbe Pécsről [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. Ott férjhez mentek, megnősültek, később is még hallottam róluk, de nem tudom, hogy valaki él-e még. Mi is gondoltunk rá tulajdonképpen egyszer. Három házaspár volt, nagyon jóban voltunk, és azt terveztük, hogy együtt kimegyünk. Aztán azt mondta a férjem, hogy a nyelvet nem tudjuk, itt is kell dolgozni, ott is kell dolgozni, nem megyünk. Azok kimentek, az egyik nő itt volt nálunk négy éve körülbelül. A férfi már régebben meghalt. Az a pár ott maradt, a másik hazajött. Nemrégen halt meg az asszony, a férfi az már régen, 1968-ban, azt hiszem. Ők nem tudták megszokni… Nem tudták megszokni a klímát, úgyhogy hazajöttek.

Talán én megszoktam volna, de csoda tudja, kötődünk Pécshez. Az ember itt született, és ez nagyon sokat tesz. Az ismerős utcák, ismerős arcok nagyon fontosak. Szerintem ahhoz külön adottság kell, hogy egy másik országot meg tudjon szokni valaki. Először is kell egy nagy eltökéltség, akarat… talán még alaptermészet is. Ráadásul Izraelről nem is lehetett semmit tudni. Csak hát mindenki elveszett itt, és sokan nem akartak ilyen helyen élni tovább, ahol ez előfordulhatott; azt is lehet mondani, hogy nem éreztük magunkat biztonságban. Ez egy olyan lelkiállapot, amit nehéz megmagyarázni: mikor az embernek mindenkije elveszik, és hazajön, és lényegében a nagy semmi veszi körül, csak pár ismerős van… Nagyon kevesen jöttünk vissza, azok is elszóródtak a világban.

Kötődöm Pécshez, pedig nem sok jó dolog történt velem itt. Én mindig azt mondom, hogy amikor végigmentem Pécsen, és láttam egy ismerős arcot, az mindig jó érzés volt. Még ha külföldön van valaki, és meghall egy magyar szót – ha vadidegen, még akkor is szól hozzá, nem? Mikor Pécsen végigmentem – egy olyan év után, amilyenen keresztülmentem olyan fiatalon –, nekem mégis nagyon jó érzés volt, hogy ismerős. Jó volt látni az ismerős utcákat, ismerős üzleteket.

A háború után én nem dolgoztam mint varrónő. A férjem igen, neki volt szabósága. Amikor már együtt voltunk, üzletünk volt, férfi készruhaüzlet, ott dolgoztam. Ötvenig volt meg a bolt, utána megszüntettük, és otthon dolgoztunk – úgy, mint édesanyám valamikor –, akkor így voltak az iparosok általában. Egy szoba arra volt, hogy ott dolgozzon a férjem – én meg segítettem neki.

Ameddig megvolt az ipara, kellett adót fizetni, kellett adóbevallást csinálni. És rengeteg volt az adó, és nem lehetett fönntartani, nem lehetett úgy megélni belőle. Nem tudtunk annyit dolgozni, pedig én is segítettem. Otthon volt a szabósága, én kézimunkát csináltam, amit kellett – ő géppel, én kézzel.

1952-ben le kellett leadni az ipart, és nem folytathatta tovább a mesterségét. Az egy kicsit nehéz volt. Akkor került a Merukerhez, a ruházati bolthoz, és ott kapott hétszázharminc forint fizetést, az volt az alapfizetése. Azután állásban volt végig. A Meruker férfi-női készruhaüzlet volt: az egy bolthálózat volt. Akkor egy kicsit nehezebb volt, mert nagyon-nagyon nem jól fizettek. Fillérekre volt felosztva minden varrás fázis: három fillér, hét fillér… Az ilyenből tevődött össze, hogy hány zsebet kellett aznap megcsinálni, és annak a különböző fázisaiból.

Én abban az időben a fiaimmal voltam otthon, Gy. 1947-ben született, L. 1953-ban. Ez egy nagyon nehéz időszak volt. A terhesség alatt kellett a vitamin, rengeteg karalábét ettem, nem azért, mert szeretem a karalábét, hanem vitaminnak. Meg sárgarépát ettem nyersen, mert akkor nem volt narancs, nem volt banán, az még sokkal később se lett különben [A déligyümölcsimport az 1956-os forradalom után indult meg, a jóléti intézkedések részeként. – A szerk.]. Mikor gyerekem lett – maga az, hogy terhes lettem, az egy nagy csoda volt, mert mint mondtam, egy évig nem menstruáltam –, egyedül voltam olyan értelemben, hogy senkitől se kérhettem tanácsot, tehát úgy csináltam a dolgokat, ahogy én otthonról hoztam, ahogy emlékeztem. Én tizenhárom éves voltam, amikor az öcsém született, tehát akkor már megtanultam, hogy milyen egy gyerekkel bánni. Nem is tudom, hogyan csináltattam neki egy kis pólyát meg kis ingeket, készen nem is nagyon lehetett kapni. Június közepén született, nagy gyerek volt, három kiló kilencvennel született. Nem sokáig volt pólyában, mert amikor egy hónapos volt, tudom, csináltam neki ilyen kis játszónadrágot. Most már nem divat a gyerekeknek, akkor spílhozninak [spielhosen] mondták, ami németül játszónadrág: itt gumi, itt gumi a derekán és vállpántja van. Világoskék alapon fehér pöttyös volt. Az volt az első, de én sokat varrtam később is rugdalózókat meg kisingeket meg pizsamát meg ilyesmit.

Édesanyám családjából szinte senki sem jött vissza, egyet tudok, hogy az anyai nagyanyám testvérének az unokája él. Ők kaposváriak, de egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot. Édesapáméktól csak a legkisebb öccse, Izidor jött vissza. Ő aztán kiment Izraelbe. Édesapám idősebbik húgát, Iluskát nem vitték el, mert keresztény volt a férje, úgyhogy ők életben maradtak. Velük tartottuk is a kapcsolatot. Voltunk is az egyik ikerlány, Zsuzsi esküvőjén Pécsváradon, 1954-ben.

A nagyobbik fiam már hét éves volt akkor. Ő is jött. Nagy falusi esküvő volt, százharminc személyes. Arra emlékszem, hogy egyedüli rokon lényegében én voltam, mert más nem élt, és emlékszem, mikor mindenkinek bemutatott: rokonom, rokonom, rokonom, de az a sok, az mind a vőlegénynek a rokona volt, úgyhogy a lányos családból én voltam a zászló, a rokon. Azt tudom, hogy rengeteg sütemény volt, és nem csak sütemény, falusi lakodalomban szokott lenni húsleves, főtt hús, paradicsommártás… Előtte meg, amikor még csak úgy gyülekeztek az emberek, volt egy vesszőkosár, az ki volt bélelve abrosszal, és tele volt kaláccsal. Pék volt a menyasszony édesapja, és ők sütötték. Különböző kalácsok voltak ott fölszeletelve, rengeteg volt: mazsolás meg kakaós. Azt is tudom, hogy volt töltött hús, nagyon szerettem, és rengeteg torta volt. Volt egy külön szoba, ahol a polcokon volt a torta, abból se tudtunk enni, mert olyan sok volt. Éjfélre meg friss rétest sütöttek a pékségben. És melegen szolgálták fel. Rengeteg étel volt, győzték elcsomagolni, ami maradt, mert őrület, mi volt.

Az első lakásunk az volt, ahol a férjem lakott az első feleségével, a Puturla utcában. Onnan egy családi házba költöztünk, ami a Zsolnay-gyár felé volt, de nem sokáig laktunk ott, csak egy évig. Egy elég kicsi családi ház volt udvarral. Utána mentünk egy olyan helyre, ahol huszonhárom évig laktunk. Az is családi ház volt bent, a városban, a mai Rózsa Ferenc utca – akkori Malom utca – és a Liszt Ferenc utca sarkán. 1948 augusztusában költöztünk oda, és 1972-ben jöttünk el onnan. Ez a ház egy nagyon szép kertes részen volt: kertes házak voltak mindenhol. Most már kicsit megváltozott az a környék, akkor még kisebb házak voltak arra. Nem kertváros volt, hanem a belváros egy nyugodtabb része. Akkor még az utcánk mellékutcának számított. Nem volt forgalom. Három szoba volt, és az egész ház a miénk volt. A kertben először szőlő volt, mikor odaköltöztünk – de azt kivágtam. Voltak még gyümölcsfák: volt egy nagy diófa, kajszifa, körte, szilva, cseresznye, és még virágok is voltak. Az udvar közepén volt egy földhalom – gruppnak mondják, ami tele volt ültetve virággal, és mi még körülültettük bukszussal, az egy olyan apró levelű növény, amit koszorúkra szoktak tenni, mert nem szárad el hamar, ha levágják. Ezt a virágágyat később megszüntettük, hogy a gyerekeknek legyen hely, és akkor csak az udvar szélén volt virág. Konyhakert nem volt, ott volt három percre a piac, ahol most a buszpályaudvar van. Volt egy fehér kutyánk, Csöpi. Szegényt elgázolta egy mentőautó. Egyszer Pesten voltunk, és mire hazaértünk, addigra… Nyitva felejtették a kaput, és kiszaladt. Aztán lett egy másik kutyánk, az is Csöpi lett.

Családos népek laktak arra, sok egykorú gyerek volt – kábé húsz, és persze jártak át hozzánk. Majdnem egy kis óvoda volt a házunk. Itt nagyon nagy élet volt. Például a gombfoci… Volt, hogy nem lehetett megmozdulni a lakásban, mert gombfutballoztak. Néha még az udvarban is. Volt egy Gombfoci Egyesület, a férjem annak tagja volt [Pécsett máig működik a Gombfoci Egyesület. – A szerk.]. Volt olyan is, hogy fönt gombfociztak Pesten, a Rádió Márványtermében. Azt nem tudom, hogy közvetítette-e a rádió, de Vitray is nagy gombfocis volt, azt tudom. Egyszer gomboztak is vele. Szóval egész komoly csapatuk volt. Mentek Erdélybe, Debrecenbe… ahol rendeztek ilyen versenyeket. Még az angol rádió is csinált riportot. Nagy csoda volt, hogy apa és a két gyerek.

Először gomb volt tényleg, utána már különböző korongok voltak: valahogy összeragasztották plexivel. Akkora kis labdák voltak, mint egy Kalmopyrin. Elefántcsontból voltak a labdák. Reszelték mindig a gombokat meg a labdát is, hogy jobban el lehessen lőni. De nem kézzel lőtték, hanem sleca volt. Puha műanyagból volt, azzal kellett lőni [Nevezték nyomópálcának vagy snecának is. – A szerk.], és mikor elröpült, az volt a jó, azt megkeresni… Érdekes, soha nem hallottam egy nőről sem, aki gombfocizott volna.

Aztán azt a házat lebontották városrendezési okokból ,és akkor panelba mentünk; borzalom volt, de ott is ki kellett bírni. Nem volt nagyon választás, mert nem is volt nagyon szabad lakás vagy családi ház, és nem is volt idő, hogy az ember megfelelőt keressen. Szeptemberben szóltak, hogy lebontják a házat, és december elején már kellett költözni. Ez 1972-ben volt. És december végén már bontották a házat. Nem mondták, hogy mi lesz ott. Akkor építettek felüljárót, és valami lehajtó vagy felhajtó ágat akartak csinálni, de aztán nem lett belőle semmi. Azóta is üresen áll a házunk helye. Egyébként nemcsak a mienket bontották le, hanem még egyet, ami fölöttünk volt. Katonaság volt majdnem közvetlen mellettünk, az az intézmény is megszűnt, most már rendőrség vagy nem tudom, mi van ott.

Egy összeget kaptunk kártérítésnek, és azt mindjárt átutalták az új lakásra, úgyhogy mi nem részletre kaptuk, mint a többiek, hanem megvettük. Jóformán elcseréltük egy panelra. Egy újabb építésű ház volt ez Uránvárosnak a város felől eső részén, az első tízemeletes épületek között, ahogy az ember kiér. Ott laktunk, onnan pedig már ebbe a belvárosi lakásba költöztünk.

Gy. 1953-ban ment iskolába, és 1960-ban mentem én el dolgozni. Kevés volt a pénz, amit a férjem keresett, úgyhogy mondtam, hogy elmegyek dolgozni én is. Előbb fizikai munkát végeztem: közétkeztetés volt a vállalatoknál, és ott ebédkiosztó voltam. Aztán egy kis ideig portás voltam – édes Istenem, de rettenetes volt az, amikor éjjel egyedül voltam! Azt nem sokáig csináltam. Nagyon közel volt ahhoz, ahol laktunk, három házzal odébb, de volt, hogy éjjel három órakor kellett felkelni, úgyhogy talán két hónapig csináltam. Aztán egy cukorkaüzletbe kerültem, az nagyon-nagyon szép volt, azt nagyon szerettem. Egy nagyon aranyos nő volt ott, szegény, azóta már elment, ő is vitt oda engem, ő akarta, hogy menjek oda. Olyan négy hónapot dolgoztam ott. Közben elvégeztem egy alapfokú könyvelési tanfolyamot, aztán elvégeztem egy középfokú könyvelési tanfolyamot, és öt évig voltam könyvelő. Utána átmentem a társadalombiztosításhoz dolgozni, és onnan mentem nyugdíjba 1981-ben. Tizenkilenc és fél évig voltam ott.

Tehát úgy, mint szakma, én soha nem varrtam a háború után. Én soha nem szerettem varrni, soha. Pedig a mai napig is én varrom a ruháimat, meg a családnak mindent az estélyi ruhától a menyasszonyi ruháig – a kisebbik menyemnek én csináltam a menyasszonyi ruhát. És még most is varrok.

Soha nem volt az, hogy mi szerettem volna lenni, ezen soha nem gondolkodtam. Hozta az élet, hogy ezt csináltam. Sok tapasztalatot szereztem az állásomban, sok emberrel foglalkoztam, nagyon sok mindent megtanultam.

A legjobban a cukorkaüzletben éreztem magam. Nem az édesség miatt, hanem ott olyan jó volt a hangulat. Olyan volt, mint egy kis ékszerdoboz – a színházzal szemben. Egy kicsike kis üzlet volt; ott volt egy pult, és éppen csak be lehetett jönni. De ott tényleg nagyon-nagyon kedvesek voltak a vásárlók is. Volt, hogy hoztak kis dobozokat, üveg meg porcelán bonboniereket, hogy tessék ezt nekem telerakni csokoládéval, de amit maga gondol, azzal. Valakinek vitték ajándékba, és nem akarták üresen vinni. Az ember kiélte a díszítési hajlamát. És amikor kiraktam, akkor hálálkodtak: jaj, nagyon szép, köszönöm szépen. Hát ilyen egy üzlet volt, Stühmer üzlet volt, ez egy régi márkanév [Stühmer Frigyes (1843–1890) – 1868-ban alapította meg cukorka- és csokoládégyárát egy Szentkirályi utcai kis cukorkaüzletből, amelyet kibővített, és korszerű gépekkel látott el. A vállalat Párizsban elosztó telepet, Abbáziában lerakatot tartott fenn, és 1941-ben már több, mint 60 üzlete működött szerte az országban. Az 1948-ban államosított gyárból fejlődött ki a későbbi Budapesti Csokoládégyár (MÉL). – A szerk.].

Aztán amikor előadó voltam a társadalombiztosításnál, akkor rettenetesen sokat kellett dolgozni, sokat kellett túlóráznom is. Itt már pénzről szólt a munka, ezeket csináltam: előkészíteni nyugdíjakat, meg az időket összeszedtem, ki mennyit dolgozott, meg a táppénzeket meg a családi pótlékokat, ez már felelősségteljes munka volt. Itt törvénykönyvből kellett dolgozni – törvényeket kellett betartani, szabályokat betartani –, ellenőriztek állandóan, szóval ez már nehezebb volt.  

1973-ban nyertünk egy autót. Akkor voltak ilyen autónyeremény-könyvek, ötezer forintért vettünk egyet. Az autónyeremény-könyvbe be lehetett tenni öt- vagy tízezer forintot, és akkor az nem kamatozott, hanem bizonyos időközönként, egy évben egyszer [Évente egyszer sorsolták az ötezer forintos, kétszer a tízezer forintos betétkönyveket. – A szerk.], úgy tudom, kihúzták, mint egy sorsjegyet. És kihúztak, de az akkor egy nagyon nagy szám volt. Kihúztak egy Zsigulit nekünk. Nagyon nagy szám volt, majd megettek, olyan féltékenyek voltak. Hát én nem tehettem róla. Akkor az nyolcvanezer forint volt. Az nagyon nagy szám volt. Emlékszem, a munkahelyemen, úgy fél egy, egy óra fele hívtak a telefonhoz, a férjem keresett, és mondta, hogy nyertünk egy autót, mondtam, hogy nincs április elseje. Úgy emlékszem, ahogy ezt mondtam. De, mondta, tényleg nyertünk, és akkor elmentünk a bankba, igen, és azt mondták, hogy igenis, maga nyerte. És volt egyvalaki, szegény, már nem él, az annyira haragudott rám, mert neki egy számmal odébb volt. Hogy miért a mienket húzták ki, és miért nem az övét?! Ilyen emberek voltak akkor. Hát erről aztán nem lehetett tenni. Akkor tanult a kisebbik fiam vezetni. Még szó se volt kocsiról, de megtanult vezetni, húszéves korában. Még nem tudta hazahozni a kocsit, mert akkor még nem volt meg a vizsgája, de volt egy ismerőse, aki lehozta. És akkor még arról beszéltünk, hogy milyen színű legyen. Hol volt még ilyen színválaszték… Azt tudom, hogy magyaráztam, hogy nehogy szürkét válasszatok, mert az annyira koszos szürke volt, olyan egér szürke, mondtam, nehogy olyant, mert az nem látszik meg rendesen, ahogy megy az országúton, meg sehol, és karambolveszélyes. Hát erre nem volt másmilyen színben. Nem számít, nagyon jó kocsi volt. Nagyon jó volt.

Amikor a fiam bevonult katonának, el kellett adni, mert akkor minek legyen nálunk, hát senki sem tudta akkor használni. És mikor leszerelt, akkor vett egy zöldet, igaz, akkor is vagy szürke, vagy zöld volt. Olyan sárgás zöld volt, most már nincs olyan színű, de az is nagyon jó kocsi volt. Jók voltak ezek a Zsigulik. A zöld, az Lada volt, az sokáig megvolt neki. Az volt az érdekes, hogy akkor már udvarolt a feleségének, akkor ment el az autóért, de a lány nem tudta, melyik az, és mondta, fúj, de ronda ez a zöld kocsi…

1968-ban utaztunk először. Abban az időben háromévenként lehetett csak külföldre menni [Azaz: nyugatra. Az európai szocialista országokba évente lehetett betétlappal utazni. Lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél. – A szerk.]. Kelet-Németországba mentünk, az Északi-tengerhez, a Rügen-szigetek mellett voltunk. Szép volt.

Később, 1992-ben voltam Izraelben is, de oda csak én mentem a családból. Szervezett úton mentünk. Ez egy olyan csereutazás volt. Jöttek Pécsre Izraelből, és utána mi mentünk oda. Városi szervezés volt, huszonnégyen mentünk összesen, abból tizenhatan szakmai alapon: konzervgyártók, mérnökök, vizesek Harkányból, a fürdőtől… A hitközségtől nyolcan voltunk csak, ezeket ismertem. Üzemeket néztünk, volt, ahol paradicsompürét csináltak, volt, ahol barackot tettek el, tehenészetben is voltunk. De voltunk máshol is azért. Voltunk a Genezáret-tónál is. Ott volt valamilyen üdülőtelep, és onnan minden nap valahova mentünk. Nagyon-nagyon jó volt, tényleg. Érdekes volt. Rengeteg mindent láttunk.

Más szemmel néztük, mint mások, akikkel együtt voltunk, nem zsidók. Az a gondolat tetszett nagyon, hogy te jó ég, hány évvel ezelőtt éltek itt emberek, ezek között a romok között. A régi, az egy olyan különös érzés tényleg az embernek. Például nagyon megmaradt az emlékezetemben egy óriási színház. Az egész nézőtér gömbölyűen ki volt rakva kövekkel, és megvolt még a színpad is. Mondták, hogy most is tartanak ott előadásokat. Nagyon sok mindent láttunk, nagyon szép volt.

Sajnos az 1950-es évek és az azutáni helyzet nem engedte meg a vallás gyakorlását. Templomba, amikor különböző ünnepek és összejövetelek voltak, el-elmentünk.

A vállalatnál, ahol dolgoztam, nem éreztem hátrányát, hogy zsidó vagyok. Kevesen voltunk zsidók, de voltunk azért. Mindenki tudta a másikról, ez csak természetes volt. De ott se lehetett dicsekedni vele. Azért volt, hogy nagyünnep volt, böjt volt, és muszáj volt dolgozni mennem, mert olyan időszak volt, mondjuk, zárás volt. Böjtöltem. Kérdezték, miért nem eszem. Ó, elrontottam a gyomromat, nem tudok enni. És kész, le volt tudva. Úgyhogy voltak ilyen dolgok, ezeket nehéz megoldani.

És a gyerekek is abban nőttek föl. Tulajdonképpen a keresztény papok is el voltak egy kicsit téve, és tudom, hogy az is befolyásolja a gyerekek gondolkodását, mert mi úgy nőttünk fel, hogy különböző vallások vannak, és tudtuk, mi az, hogy pap. A vallás egy hovatartozást jelentett, és az a mi gyerekeinkbe nem nevelődött bele. Más az, hogyha tudja, hogy ünnep jön, megtartják az ünnepet, tudja, hogy annak az ünnepnek mi a jelentősége, mert mindegyiknek van valami.

Mi a Schweitzer rabbi idejében már, azt hiszem, hogy a nagyobb ünnepeket tartottuk. Tartottuk a kapcsolatot a hitközséggel. A gyerekeim tizennégy éves korukig bizony jártak templomba, bár micvójuk is volt. Viszont amikor középiskolába került a nagyobbik fiam a nyolcadik osztály után, akkor azzal kezdte az osztályfőnök, hogy ugye, gyerekek, senki nem jár hittanra. S akkor elmondtuk a Schweitzernek, aki éppen nálunk volt, mert járt hozzánk. Azt soha nem felejtem el, azt mondta, hogy nem lehet a gyereket az iskola ellen nevelni, ő megérti, ha nem jár – mit lehetett csinálni?

A férjem is, amikor a ruházati boltnál dolgozott, nem lehetett bezárni a boltot és otthagyni. Ünnepkor elment a templomba, az természetes, de szombatonként nem tudott elmenni [A munkavállalók ötnapos, heti negyvenórás munkarendjét egy 1981. áprilisi minisztertanácsi határozat írta elő. Néhány éven át a kéthetenkénti szabad szombat előzte meg. Az iskolákban az 1970-es évek közepén kezdték bevezetni a kéthetenkénti szabad szombatot, és 1982-re lett általános a heti öt tanítási nap. – A szerk.]. A körülmények hozták, hogy hogyan lehetett élni. Az embernek volt az állása, és hiába, nem lehetett menni. Nehéz világ volt, nagyon nehéz. A vallás, az hatodrendű kérdés volt annak idején, mert senki ezzel nem foglalkozott.

Schweitzer rabbi nagyon közvetlen ember, és nagyon rendes volt velünk mindig. Mindenki csak rajongva beszél róla. És a beszédei olyan tisztán, érthetően szóltak. Furcsa, hogy ezt mondom egy beszédre: de szórakoztatóan beszélt. Mindent lehetett érteni, magával ragadta az embert, egy pillanatra sem lehetett nem odafigyelni. Nagyon-nagyon rendes ember, és az ő szíve is idehúz még. Itt volt az esküvője, harminc évig volt Pécsett. És mindenkit ismert személyesen. Bizonyos fokig még mindig aktív, amennyire az egészsége és mozgása engedi. Mikor fönt voltunk egyszer Pesten, a rabbiképző templomában, péntek este, odajött hozzánk külön, és üdvözölt bennünket. Még ha jól tudom a szószékről is mondta, hogy üdvözli a pécsieket…

1981-ben mentem nyugdíjba, és utána kezdtem el a hitközségben többet segíteni. Amíg dolgoztam, nem nagyon lehetett volna. Egy pészahi vacsora előtt behivatott a rabbi – emlékszem, levelet küldött, hogy „Nagyságos Asszony!”… akkor még úgy tituláltak –, hogy segítenék-e az előkészületekben. Úgyhogy elmentünk segíteni. Akkoriban Hanukán, Purimkor, szédervacsorán is nagy műsor volt, és nagyon sokan voltak. Rengetegen, százharmincan általában voltunk egy-egy ilyen rendezvényen. Volt, hogy Kaposvárról is jöttek. És bizony, még teríteni, tálalni segítettünk ezeken a rendezvényeken. Odaálltam a nagy lábos elé, és mertem, nem volt csekélység, meg segítettünk fölszolgálni a forró levest. Nagyon finom vacsorákat főztek, ott egy nagyon jó szakács volt. Széderkor húsleves maceszgombóccal, kétféle mártás volt mindig a főtt húshoz, krumpli. Általában tormamártás meg paradicsommártás volt. A mai napig én is ilyen vacsorát csinálok itthon, csak már nem megyünk a közös széderre, már legalább öt éve nem voltunk. Akkor mindig mi készítettük el a széderhez való tányérokat tojással meg ami kell, meg ami arra a kistányérra kell, a rajcesz [lásd: hároszet], alma reszelve és dió van benne meg bor… ezt mind mi készítettük elő mindenkinek külön.

A nőtagozat is akkor alakult úgy, hogy volt egy fiatal rabbi, aki most Újpesten van, a Deutsch László. Laci, aki ugyanannyi idős, mint az én kisebbik fiam – ő mondta, hogy itt mindig volt nőegylet, csináljunk egy nőegyletet. És csináltunk egy nőegyletet, és már huszonöt éve én vagyok az elnöke. Igen, én is jubilálok lassan. Meg aki a pénztárosnőnk – mi együtt kezdtük.

Nem is tudom már, hány éve kezdtük azt, hogy mikor jött a Purim, a Hanuka, a fák ünnepe [lásd: Tu Bisvát], akkor mi sütöttünk – az nem volt csekélység: százhúsz emberre, százharminc emberre… Süteményt sütöttünk. Azt el lehet képzelni, hogy nem egyfélét sütöttünk, mondjuk, Purimkor volt, hogy megsütöttünk kétszáznyolcvan darab kindlit. Az valami őrületes nagy munka volt. A kindli, az egy vajas tészta. Hosszúkás alakú, diós vagy mákos, egymásra van hajtva a két széle, megcsipkedve a teteje. Pesten árulnak készen is, még a Ruszwurmnál is lehetett kapni ilyent [Ruszwurm: patinás cukrászda a Budai Várban. – A szerk.]. Szóval a nőegyletben ilyet sütöttünk, meg még hozzá piskótatekercset valamilyen krémmel, diós pitét és még a megmaradt fehérjéből is valamit, valami kis püspökkenyeret és még egy kis pogácsát, úgy öt-hatszáz darabot. Az azt jelentette, hogy mondjuk, csütörtök-pénteken jóformán egész nap – három, fél négy, négy óráig – sütöttünk, s akkor vasárnap délelőtt bementünk kilenc órára, mert pogácsa mindig kellett, és az csak frissen jó, úgyhogy frissen sütöttük. Oda már kevesebben mentünk, de hét közben öten-hatan-heten mindìg voltunk. Két tűzhely volt. Még lent voltunk a régi teremben és konyhában, jobb volt, mert ott gáztűzhely volt, és azt mindenki nagyon jól tudta használni.

Purimkor mindig volt, és még most is van egy félórás-egyórás műsor: énekelnek, ilyesmi. Utána régen kiadagoltuk a sütit tálcákra, és úgy kiraktuk az asztalra. Hanukakor is valami kis műsor szokott lenni, általában egyórás kis műsor: ének, zene, ilyesmi.

Azelőtt itt péntek este a kidusokat nem a hitközség adta, hanem egyes személyek. Igen, és hú, mit hoztunk ki belőle, az nem igaz! Szendvicset csináltunk meg édességet; bementünk egy délután, és elkészítettük. Mindig volt valami alkalom: vagy születésnap, vagy házassági évforduló. Öt-hatszáz forintból nagyon sokat tudtunk kihozni, mindenfélét. Először csak kekszeket, de utána már egy kis szendvicset csináltunk. Igyekeztünk kóser módon készíteni.

Ezek a rendezvények a hitközség épületének a földszinti részeiben voltak, a Goldmark-teremben. A háború előtt itt összejövetelek voltak a zsidó fiataloknak. A Fürdő utcai kapun vagy a Munkácsy utcai kapun, a sarokház bejáratán kellett bemenni az udvarba, és onnan nyílt ez a két helyiség. Két nagy terem volt, egy jó nagy konyha, két gáztűzhely volt ott. De sokat sütöttünk meg, de sokat csináltunk ott… Az első rész az imaterem volt a háború után. Egybe lehetett nyitni a két termet, ilyen csuklós szerkezet volt – majdnem kiesett mindig, milyen rossz volt az, nehéz volt kinyitni! Kinyitottuk, ha rendezvények voltak, és akkor egyben egy ilyen „L" alakú terem volt, annak a végében volt a konyha lent, ott egypár lépcső. De sokszor megjártam!

A péntek esték a Schweitzer idejében még a nagytemplomban voltak. Azon gondolkodom, hogy utána már nem a nagytemplomban volt, úgyhogy a nyolcvanas években már nem. Nem a rezsi miatt, hanem mert az volt a probléma, hogy nagyon kevesen voltunk. Annyira kevesen voltunk – két emelet a nagytemplom, meg alul is az a nagy térség –, hogy mindenkinek rossz érzés volt. Ennek már húsz éve, és azóta nagyon sokan meghaltak. Akkor még sokkal többen voltunk, de mégis kongott a templom. Az őszi ünnepek még most is ott vannak kétszer: a Ros Hásánát és a Kol Nidrét is ott tartják. Én már akkor mondtam, amikor még a Feri volt az elnök – dolgoztam másfél évig ott az irodában –, hogy ne ott tartsák ezeket az estéket se, mert borzasztó rossz érzés mindenkinek. Megkérdeztem (pedig akkor még többen voltunk, volt, hogy nyolcvanan, nyolcvanöten), hogy ne legyenek-e inkább az imateremben, akkor még Goldmark-teremben, azok az esték is, de azt mondták, hogy azt nem lehet, mert igenis kell használni a zsinagógát. Az a mi templomunk, és kell használni. De aztán egy idő múlva mégis a Goldmark-teremben kezdtük tartani az istentiszteleteket is. Körülbelül olyan hét éve, hogy visszakaptuk a régi zsidó iskola épületét. Mikor visszajöttünk, azt elvették, államosították, mint sok más egyházi épületet. A Délszláv Nyelvű Iskola és Kollégium működött benne. Rettenetes állapotban volt, amikor visszaadták. Soha nem tudom elfelejteni, amikor odamentem, hogy ott, ahol most a konyha van, ott az imaterem mellett, az egy tusoló volt. Azt hittük, soha nem lesz semmiből semmi, de gyönyörűen helyrehozták, és azóta ott tartjuk az istentiszteleteket és a rendezvényeket.

Csak kétszer használjuk: szeptemberben és még van a mártír megemlékezés. Néha azért eljönnek sokan, de különben azt nem használják.

Nagyon kevesen vagyunk, így nincs értelme. Volt mostanában olyan péntek, hogy hét nő volt össze-vissza, és mondjuk, tizenegy férfi. Van, hogy számolom, megvan-e már a tíz péntek este. Nem tudnak jönni az emberek: idősek, betegek, nehezükre esik a járás, az első emeletre felmenni, az meg még egy plusz. A nőegylettel a közös sütést tavaly hagytuk abba. Már nem lehetett folytatni, nekem az orvos már három éve mondta, hogy hagyjam abba, mert ez azért nagy gond volt: összeszedni, hogy mit süssünk, a hozzávalókat összekészíteni, összeszedni a jó népet, hogy ki jön segíteni… El lehet képzelni, hogy egy süteményt mennyi ideig tart megcsinálni, és csak piskótatekercsből hatot-hetet sütöttünk. Három vagy négy nagy gáztepsivel sütöttünk, mindig mást – az munka. Úgyhogy tavaly mondtam, hogy nem csináljuk tovább, mert mindenki már nyolcvan körüli – inkább túl, mint innen, és aki innen van, annak is fáj a lába…

A nőegylet, az működik még olyan értelemben, hogy minden hónap utolsó szerdáján összejövünk ott a hitközségben, és akkor egy nagy traccspartit csapunk, de olyat, hogy nem halljuk, ha még valaki csönget. Az idő függvénye, hogy mennyien jövünk, de általában, normális körülmények között tizenhatan-tizennyolcan. Nyugdíjas mindenki, és mindenki nagyon jól érzi magát ott, és örülnek, hogy összejövünk.

Természetesen csak nők vannak. És erre azt mondták, hogy én nagyon büszke lehetek, hogy ennyi nőt össze tudok hozni. És eljönnek, és telefonálnak, hogy meg lesz-e tartva, és összejövünk… Mert úgy van, mi már úgy vagyunk, hogy örülünk, hogyha látjuk egymást, és hogy még olyan állapotban van valaki, hogy el tud jönni. Mert már mindenki lefelé megy. A betegség velejárója az öregségnek. Beteg… hát az is egy tág fogalom, hogy beteg. Fáj a lába, fáj a háta, fáj a dereka… ez nem olyan betegség, ez egy természetes valami.

Az őszi ünnepekkor is megvan, mit szoktuk enni. Mi a húslevest szoktuk maceszgombóccal ebédre, és vacsorára valami mártást eszünk a leveshúshoz, másnap meg nem eszünk savanyút a húshoz, hanem kompótot, azért, hogy megédesítsük vele az elkövetkező évet [vagyis Ros Hásánákor]. Általában almát, körtét, szilvát, pár szem szőlőt, fehérszőlőt, pirosszőlőt teszek bele, hogy olyan jól nézzen ki. Ez így van, nem tudom, mióta, amilyen régre csak vissza tudok emlékezni.

Én egyébként nem tartok kóser konyhát, de vannak olyan dolgok, amire azt mondja az ember, hogy ez zsidósan van főzve. Az egyik például az – más is csinálja –, hogy amibe teszek ecetet, abba teszek egy csöpp cukrot is, hogy ne legyen olyan vad. Éppen ma volt zöldbabfőzelék nálunk, és most már talán inkább egészségügyi kérdés, de nem tettem bele tejfölt. Már huszonöt éve csak olajjal főzök, de ennek is egészségügyi oka van. Sütésnél meg van a kindli, az csak zsidó háztartásban van, meg a flódni. Ezek tipikusan zsidó ételek. A maceszgombóc is ilyen. Azt már a menyeim megtanulták, most vasárnap is azt csinált a menyem, maceszgombócot, az egész család borzasztóan szereti. Ilyen hagyományos dolgokat inkább, amik a zsidó konyhában fordulnak elő. De most már messze vagyunk attól, hogy kóserságot tartsunk.

Nem vallásosak a gyerekeink, inkább úgy mondanám, van valamilyen zsidó érzés bennük. Ezt nehéz megmagyarázni. Talán az, hogy tudják, min mentünk keresztül, és hogy elveszett az egész család, és hogy mi ezt kibírtuk. Az, hogy csonka családban nőttek fel.

A hitközségen ki van téve egy vers, amit a nagyobbik fiam írt a deportálásunk ötvenéves évfordulójára. Ő néha ír verseket, ez olyan hangulat nála. Mindig írt. Egyébként bridzsel, ő egy országosan elismert bridzselő. És a fia is ír verset, a tízéves fia, az is nekifog néha – csuda pofa. A többi unoka már nagy, már dolgozik mindegyik. Egyik Pesten van, építész egyetemet végzett, a másik is végzett egyetemet, már fölnőtt fejjel, most grafikus, van egy, aki számítógépes rendszergazda, ő is főiskolát végzett, és ott van még a fiatalabb – az is jó magas, üti a százkilencven centit –, ő most végzett környezetvédő mérnöki szakon, és még ráhúzott egy évet, hogy meglegyen a tanárija is. Nem akar tanítani, csak elvégzi azért, hogy meglegyen. És a kicsi – az most megy első gimnáziumba – tíz éves, ő matematikus akar lenni. És tényleg, hála isten, nyeri a versenyeket: matematikából meg szövegértésből országos versenyre is ment. De mikor össze kell adni, mennyi három meg kettő, akkor gondolkodik, az iskoláját neki! A legfantasztikusabb példákat meg mindent megold, számítógépezik, bridzsel ő is, mint az apja.

Néha kimegyek a [zsidó] temetőbe. Ha családtagok nincsenek is, csak egy unokatestvérem, de ismerős nagyon sok van ott. Édesanyámnak július huszonnyolcadikán volt a születésnapja, és akkor mindig vettem nagy halom virágot, ötven szálat, akkor kimentem, és az ismerősök sírjára mindig letettem egy-egy szál virágot. Nem vázába. Tavaly volt először, hogy nem mentem ki, meg hát idén is borzasztó meleg volt. Majd bepótolom, megyek megint. De az akkor is úgy volt, hogy sohasem tudtam, hogy hányan vannak, először vittem hét szálat, aztán rájöttem, hogy rengetegen vannak, akik elmentek és ismerősök. Nagyon sokan, és van akinek senkije nincs. Egyáltalán. Gyerekük se volt, senki.

A családi háttér hiányzott az életünkből. Mi mindìg magunkra voltunk utalva. Mikor a nagyobbik fiam olyan tizenhárom éves lehetett, hazajött az iskolából, hogy „Édesanyám, milyen az, ha valakinek nagymamája van?”. Mit mond az ember egy tizenhárom éves gyereknek? A kisebbik fiam is mondja nem is olyan régen, hogy olyan furcsa őneki, amikor mondják, hogy a húga vagy a nővére vagy az unokatestvére, hát ő nem tudja, hogy milyen az. Jó, hát egy bátyja volt, de az nem olyan. Egészen másfajta életet éltünk, mint egy… hát teljes, mondjuk úgy, hogy normális család. A mi családunk is normális, hála Isten, de azért mégis más. Igen, mert nekik a gyerekkorukból ez kiesett.

Nagyon foglalkoztatnak ezek a visszaemlékezések. Van egy könyv, nemrégen jelent meg, „Sós Kávé” a címe [Sós kávé. Elmeséletlen női történetek, szerk. Pécsi Katalin, 2007. – A szerk.]. Nagyon érdekes, én úgy kaptam kölcsön egy barátnőmtől, Sommer Magditól. Nagyon jól ismertük egymást, és ő leírta a deportálását egy könyvben. Kapott belőle tiszteletpéldányt, és odaadta nekem, hogy olvassam el. Nagyon érdekes, nők írták, nőkről szól, sok, nem tudom, hány visszaemlékezés van benne. Mindenki bővebben leírta a történetét, a könyvben pedig kiragadott részletek vannak mindegyikből. A legtöbb tulajdonképpen pestiekről szól, akik most külföldön élnek, és védett házakban voltak a háborúban. De ahány ilyen kis részlet, mind más, hiába, hogy egy helyen történt majdnem mind.

Ki tudja, meddig élünk, de nem is nagyon lesz, aki elmondja ezeket a dolgokat, az életünket. Most is vannak olyanok, akik hallani sem akarnak, és egyáltalán nem beszélnek róla, és mi azon vagyunk a férjemmel együtt, hogy igenis el kell mondani. Kevesen vannak, akik törődnek az egésszel, és ébren akarják tartani az emlékét. Ezért voltam hajlandó erre az interjúra. Az egész az olaszokkal kezdődött [Egy olasz vendégtanár, Luigi Fusani író és rendező tevékenységére utal, mellyel a pécsi Soának állít emléket: Fusani 2005 márciusában kiállítást szervezett a Leöwey Klára Gimnáziumban „Pécs, 1944” címmel, 2006-ben pedig elkészült a szerző Soával kapcsolatos saját élményeit feldolgozó narratív színházi produkciója („Pécs, 1944”), melyet azóta is iskolákban, színházakban és magánlakásokon adnak elő. Fusani a kutatás közben W. J.-nével is beszélgetett, ez a darabban külön fejezetként jelenik meg. – A szerk.]. Velük beszélgettünk először, nagy meglepetésemre, a „Könnyek könyvé”-ről és a holokausztról [A könyv először 1949-ben jelent meg a pécsi hitközség kiadásában, a pécsi és a baranyai zsidóság deportálásának ötödik évfordulóján („Megíratott e könyv, a könnyek könyve, elkövetkező nemzedékek számára, hogy megőriztessenek közösségünk vértanúhalált szenvedett fiainak és lányainak nevei…”). A könyv 3022, a deportálás és a munkaszolgálat során elpusztult ember nevét sorolja föl. – A szerk.].

Életrajz

A jómódú győri textilkereskedő házában a sok nyelvet beszélő énekesnő édesanya gyermekeit nyiladozó értelmük kezdetétől a nyelvek tökéletes elsajátítására tanította – hétfőn angolul, kedden németül, szerdán franciául beszéltek, aztán elölről –, valamint a zene, a képzőművészet és az irodalom megismerésére nevelte. Édesapjuk hihetetlen munkabírásának példája és a versenyszerű aktív sportolás jellemükben a fegyelmet, a precizitást erősítette.

Az otthonról hozott minták közel a kilencvenedik évhez most is élnek. A nyelvtanárként dolgozott, alkalmanként még ma is munkát vállaló beszélgetőtársam lenyűgöz műveltségével, szellemi frissességével. Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy soha senkinek el nem mondott, rendszerbe nem szedett, tragédiákkal, megpróbáltatásokkal teli életét elmesélte. Amikor visszaolvastuk a kész anyagot, ő is úgy érezte, helyénvaló volt egyszer mindezt megtenni.

Édesanyám emlékére

A régiekről sajnos nagyon keveset tudok mondani, vagy leginkább semmit, mert egyik nagyszülőmet sem ismertem személyesen. Amikor megszülettem, addigra már meghaltak. Én 1919. október huszadikán születtem, Győrben, a Bisinger sétány 4-ben. És alig voltam három hetes, amikor az egyik alkalmazottunk, a börcsi [Győr vm.] származású Haás Tera – az egész Haás család nálunk dolgozott, sok gyerek volt, és valamennyi tőlünk ment férjhez, vagy pedig ment és tanult, s nem tudom, hogy a hűbéri rendszer vagy pedig minek az emlékeként, mindegyik, aki nálunk szolgált, hat hold földet kapott Börcs határában apámtól – összecsomagolta a családot, és egy parasztszekéren elvitte Bécsbe, mert anyám nem bírt Győrben maradni az állandó vegzatúra miatt. Mert hol fehérterror, hol vörösterror [lásd: Tanácsköztársaság], mind a kettőből jutott nekünk bőven. Az egyik legnagyobb áldozat anyám Steinway zongorája volt, amit a második emeletről kidobtak az ablakon [A Steinway zongorák professzionális hangszerek, a világ hangversenytermeiben ma is az egyik leggyakoribb márka a Steinway. A Steinway & Sons céget 1853-ban alapította a Németországból négy fia társaságában 1850-ben New Yorkba kivándorolt Heinrich E. Steinweg. A cégnek Európában is voltak leányvállalatai. – A szerk.]. Apám ekkor orosz hadifogságban volt, ami Carszkoje Szelónál [Oroszország] kezdődött, majd Szibériában folytatódott.

Édesapám, Fleischner Zsigmond szabó családba született [Győr, 1874]. Az ő édesapja, Fleischner Adolf papi és katonai szabóként dolgozott. A Deák utcai karmelita templom melletti épületben volt a szabósága. Ott, abban az üzletben pillanatnyilag egy szűcs dolgozik, de nem annak a régi műhelynek a bútorai között, hanem a mi áruház nagyságú üzletünknek a berendezését vette meg a bátyámtól még akkor, amikor az visszakerült a munkaszolgálatból. Ma is látható.

Apai nagyanyám [Beck Katalin] a lányok számára elvégezhető összes iskolát kijárta. Mindenképpen orvos akart lenni, de miután abban az időben nem vettek fel az egyetemre nőket [lásd: leányiskolák; nők a középfokú és a felsőoktatásban], elment Semmelweis Ignác bábaképző intézetébe [Semmelweis Ignác (1818–1865) – magyar orvos, az „anyák megmentője”. Kimutatta az antiszeptikus eljárások előnyeit a szülészetben és a sebészetben. – A szerk.]. Egészen haláláig városi bábaként – zsidó bábaként – dolgozott. Sokat nem tudok felőle. Rákban halt meg, nagyapám pedig spanyolnáthában.

Az édesapám kereskedő lett. Tanulmányait Bécsben, a Hochschule für Werkhandel főiskolán végezte. Ott is nősült meg, fiatalon, 1896-ban, amikor találkozott édesanyámmal, aki akkoriban énekelni tanult. Anyám korai árvaságra jutott, így került Budapestről bécsi gyámjához.

Apámék négyen voltak testvérek. Ő volt a legidősebb. Utána következett Dezső, Béla és Miksa. A szülők minden gyereket taníttattak. Ez nem volt könnyű, bár nem lehet azt mondani, hogy csak szabó volt a nagyapám, hanem volt egy szabósága, ami azért különbözött attól, hogy valaki saját maga kézzel varrogatja a ruhát, vagy pedig alkalmazottakkal. Volt egy szabász és néhány alkalmazottja. Többet erről nem tudok, hiszen ez annyira a régmúlt nekem.

Dezső bácsi kultúrmérnöknek tanult, a Műszaki Egyetemre járt. Főfoglalkozásként mint kárbecsüs, nemzetközi kárbecslő dolgozott. Miután megházasodott, és elvette Kern Margitot, aki a Lampart igazgatójának a lánya volt, igen szép jövő várt rá [1883-ban alakult meg a Magyar Állami Hitelbank közreműködésével egy korábbi családi vállalkozásból a Testory-féle Fém- és Lámpaárugyár Részvénytársaság, amely világítóeszközökön kívül a fővárosban használt utcai gázlámpákat stb. készítette, valamint zománcozott lemezfürdőkádakat, konyhai edényeket, korszerű vízórákat és gázmérőket. Az 1930-as években különböző fúziók nyomán a cég egyre nagyobb volumenű katonai megrendelésekhez jutott. A Lampart márkanevet 1932-ben jegyezték be mint védett márkát. – A szerk.]. Két fia született. Budapesten, a Klotild utcában volt az irodája és a lakása is. Később felépült a háza a Rózsadombon, az Árvácska utca 4-ben. Sajnos a házassága boldogtalan volt, elváltak, és közvetlenül a háború előtt, 1941-ben, az irodájában halt meg.

Pali volt az idősebbik fia. Jó kedélyű és kedves fiú volt. Ő volt a legkedvesebb unokatestvérem. Korán elhagyta a családot, mert a gimnázium befejezése után kiment Olaszországba egyetemre [Lehetséges, hogy az 1920-ban bevezetett numerus clausus miatt folytatta tanulmányit Olaszországban. Lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus. – A szerk.]. Ott is végzett, onnan pedig továbbfolytatta útját a világ körül, és São Paulóban [Brazília] telepedett le. Sokat ezek után már nem tudtunk róla, mert közbejött a háború, levelezésre és kapcsolattartásra nem volt mód. Soha többet nem tért vissza Magyarországra. Azt hallottuk, hogy 1956 után egy soproni lányt vett feleségül. Nem emlékszem, mikor halt meg.

Péter, a fiatalabbik fiú, itthon maradt, megnősült, és övé lett az Árvácska utcai ház. Nagyon fiatalon, általam ismeretlen betegségben halt meg, nem tudom, melyik évben.

Itt szólok a legfiatalabb [apai] fivérről, Miksáról. Nagyon tehetséges volt, vegyészetet tanult, vegyészmérnök lett. A kanizsai [Nagykanizsa] szeszgyárnak volt először a mérnöke, aztán a főmérnöke, majd pedig a tulajdonosa. Fiatalon nősült, egy lánya volt, a Renée, aki nagyon közel állt hozzám. Sokat voltunk együtt. Anyja és apja halála miatt kicsi korától kezdve Dezső nagybátyám nevelte Pali és Péter mellett, nem is akárhogyan. Miksa bácsit vakbélgyulladással műtötték, és állítólag műhiba történt, valami tampon vagy mi egyéb bent maradt, úgyhogy három napon belül meghalt. Halványan emlékszem rá, végtelenül kedves ember volt. Nagykanizsán a zsidó temetőben temették el.

Renée nem volt sokkal idősebb, mint én, pár év volt közöttünk. Az iskoláit Lausanne-ban [Svájc] végezte. Korai halála ellenére Miksa bácsi tekintélyes vagyont hagyott hátra, az egészet Renée örökölte, amit részben a tanulmányaira fordítottak, a többi pedig, amikor férjhez ment, az ő tulajdonába ment át. Férje tornatanár volt, akiről a legszebb alakú fiatal férfi szobrát mintázták annak idején, s ma is ott látható a Testnevelési Főiskola [most Egyetem] kertjében. Két gyerekük született. Renée az 1950-es években, rákban halt meg.

Béla bácsinak kilenc gyereke volt. Ő volt a legtehetetlenebb a négy fiú között. Elvégezte az elemit és a polgári iskolát. Felesége a Piri néni volt, akiről semmi különöset nem tudok mondani, mert nem ismertem a családját. Valami megszállott vallásosság volt a nagybátyámban. A vallásban ugyan ismeretlen fogalom volt, amit ő képzelt, hogy őt az Úristen valamilyen hivatásra teremtette, és azért kell ilyen sok utódot gyártania. Mindig próbálkozott valami újjal, de eltartani és iskoláztatni a sok gyereket a két fivére, Dezső bácsi és az apám segítette.

A gyerekei – mint ahogy kilenc ember nem lehet egyformán tehetséges vagy tehetségtelen – különböző foglalkozásúak lettek. Ez a család egységesen Takácsra magyarosította a nevét.

A legidősebb Imre, nagyon tehetséges volt. Olaszországban végezte az egyetemet, aminek a költségeit nagybátyái fedezték. Vegyészmérnök lett. A Pirelli [autóabroncs]gyárban helyezkedett el, és egészen haláláig ennek a vállalatnak dolgozott, rövid ideig Olaszországban, azután külföldön. A második világháború alatt Szingapúrban és Hongkongban vezette a Pirelli képviseletét. Az utolsó munkahelye közvetlenül nyugdíjba menetele előtt Jeruzsálemben [Izrael] volt. Itt is halt meg, és itt is van eltemetve a feleségével együtt. Egy fia van, Károly, aki a légierőnél volt pilóta.

Az utána következő gyerek egy lány volt, Kati, akinek a sorsa igazán hosszú, szép és kalandos volt. Amikor a középiskolát befejezte Győrben, úgy nézett ki, hogy kalaposnő lesz. Meg is próbálkozott vele, de ez balsiker volt. Akkor úgy döntött a család, hogy kiküldi Ausztriába, Lachsenburgba a gyógytornászképzőbe, ami akkor Európa-szerte híres volt. Kati elvégezte, hazajött, és itt nagyon gyorsan megkereste őt az Apponyi család. Ugyanis Zogu albán király [1895–1961] feleségül vette Apponyi Géraldine-t [1938-ban – A szerk.], s ennek a családnak a házassága során született egy fiuk, aki sajnos gyógytornászra szorult. Apponyi Géraldine ragaszkodott magyar gyógytornászhoz, így került Kati unokanővérem hozzájuk. Zugu lemondása után velük ment Amerikába, ott is folytatta még a gyógytornáztatást, és feleségül ment Zugunak egy fiatalabb rokonához, aki vegyészmérnök volt. Sajnos a férje korán meghalt. Fiuk szintén fiatalon halt meg, súlyos betegségben. Kati igen magas kor ért el, kilencvenkilenc éves korában, négy éve halt meg.

Volt még egy unokanővérem, akit Zsuzsinak hívtak. Igen zaklatott, nehéz élete volt, nagyon nehéz sors jutott neki. Fiatalkorában, még a második világháború előtt beleszeretett egy fiúba, aki a kommunista párt tagja volt. És ez rányomta a bélyegét az életére. Rengeteget töltött fegyházban, börtönben, meggyőződéséért megjárta a legsúlyosabb magyar börtönöket, Szegedet és Márianosztrát. A háború után pedig kezdettől fogva a Párttörténeti Intézetnek dolgozott, és főképpen a nőmozgalommal foglalkozott. Férjhez ment, de elváltak. Egyedül élt, istápolta az összes életben maradt rokonát, főképpen a testvéreit. Volt kit istápolni. És ez volt a szerencse. Én nagyon szerettem, rendszeresen látogattam, itt élt Budapesten. Nem olyan régen halt meg. Ő is szép kort ért meg, kilencvennyolc évet.

Unokafivéreim közül Gyuri, Bandi és Pista hivatalnokként helyezkedtek el érettségi után, nem voltak különösebben tehetségesek. Mind a három meghalt már. Közülük Bandi emelkedett ki leginkább, aki a második világháború után katonai pályára lépett, és mint ilyen, elég szép rangot ért el. 1956 után azonban az Egyesült Államokba költözött a testvéréhez, Katihoz.

Az érettségiig csak Guszti nem jutott el. Ez csak az apjával fordult elő ebben a családban. Velem egykorú lenne most. Gyerekkoromnak hűséges játszótársa volt, akivel együtt gazemberkedtünk, és az ebédlőasztal alatt hajót játszottunk. Ő nem tanult, mert „ő a Béla bácsi fia volt”, belőle szűcs lett. A második világháború alatt a „lepratelepen” pusztult el. Ez a Moszkvától való visszavonuláskor történt, amikor a németek felgyújtották azt a kórházat, ahol valami rettenetes járvány volt. Nem tudom, hogy helyileg pontosan hol volt, egy kedves orvos barátunkat is elvesztettük ott. Közismert volt a magyar tudatban, hogy ott hatszáz ember pusztult el [Föltehetően a dorosicsi vérengzésről van szó. Lásd: Dorosics. – A szerk.].

Volt az unokatestvéreim között egy kislány, Juci, akiről azt írták egyszer egy könyvben, hogy valódi szépség. Az is volt. Gyönyörű szép volt, olyan copfjai voltak, hogy olyan nem volt kettő még, amit láttam. Jóval fiatalabb volt nálam, és nagyon-nagyon kedves kislány. Nem volt vele semmi különösebb kapcsolatom, mindig az anyja szoknyája mellett ült. Édesanyjával, Piri nénivel és húgával együtt elvitték Auschwitzba. Ő hazakerült. Olyan tizenéves volt. Visszakerült élve, és elkezdett betegeskedni. De tanult, elvégezte az orvosi egyetemet, és aztán, még mielőtt praxist kezdhetett volna, megint kórházba került, de nem tudták, mi baja van. A háború alatt nemigen volt lehetősége, hogy valamibe kapaszkodjon, mert Auschwitzban nem gyógyították. Nem akarom hosszúra húzni a történetet, mert nekem fájdalmas, és nagyon szerettem a Jucit, aki végül leukémiában halt meg. Az egyetemet még elvégezte, de praktizálni nem tudott már.

Még egy kislánya volt Béla bácsinak, Pirike. Ő és az édesanyja nem került vissza Auschwitzból. Pici gyerek volt még. Piri nénit, Jucit és Pirikét Győrből egyszerre vitték el. A többi gyerek addigra már szétszóródott. A fiúk munkaszolgálatban, Zsuzsi Franciaországban volt akkor, Kati az Egyesült Államokban, mint ahogy már szó volt róla.

Édesapám szőke volt, kék szemű, és sok mindennek látszott, csak nem zsidónak. Amit az én apám csinált, azt mindig jól csinálta. Rettenetesen szorgalmas volt. Tovább akart tanulni, de a szülők is akarták. Ő volt a legidősebb gyerek, és mert jó tanuló volt, mindenképpen támogatták, hogy Bécsbe menjen. Ott, amikor főiskolára járt, mellette dolgozott. Nem tudom megmondani pontosan, hogy kinél, minél, de valami üzletben olyan inasféle vagy egyéb dolgot látott el, hiszen az iskola lefoglalta az ideje nagy részét.

Abban az időben [19. század vége felé] mindenki volt katona, hivatalos katonai szolgálatra behívták. Ha tetszett neki, ha nem [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Apám nagyon fess huszár volt, nagyon jól lovagolt, hatalmas fizikai erővel rendelkezett, amivel nagyon csínján bánt, mert tudatában volt annak, hogyha ő valakit megüt, az ottmarad. Kiváló katona volt. Mert egy Habsburg herceg mellé adjutánsnak azért akárkit nem neveztek ki. Bár csak két nyelven beszélt, de azon nagyon szépen, és kifogástalanul írt, olvasott, levelezett.

Amikor Bécsben elvégezte a főiskolát, először egy évet még Bécsben dolgozott, és az alatt az idő alatt nősült meg. Azután jöttek csak haza Győrbe. 1914-ben pedig visszahívták katonai szolgálatra. Már volt két gyereke.

Édesapám háborús történetét az ő szájából hallottam. Amikor valamit egyáltalán magáról beszélt, az igen valószínű, hogy az orosz frontról szólt. A háborúról nem szívesen beszélt, csak látogatónak, olyan valakinek, aki fölkereste őt valamilyen katonai ügyben, amire esetleg az nem emlékezett, vagy bizonyítványt akart róla, vagy keresett valamit, s azért fordult hozzá.

1914-ben hívták be a zalaegerszegi huszárezredhez. A háborús évek történéseit dátumszerűen és pontos helynevekkel nem tudom. Amíg lehetett, hazalátogatott, többször volt később is szabadságon. A frontra még lovon mentek, de aztán nagyon hamar leszálltak a lóról. Apámnak rendkívül barátságos természete volt. Mindenkivel szívesen elbeszélgetett, akár hozzá fordult tanácsért, akár pedig hivatalos kapcsolatba került vele. Így történt ez a fölötteseként szolgáló idősebb doktor Sztehlo Gábor ügyvéd-jogásszal is. Végigharcolták együtt a háborút. Meg nem tudnám mondani, hogy melyik visszavonulás alatt, hogy s mint történt, de megsebesültek, és a doktor Sztehlo Gábor bajtársát ő vitte vissza a vállán a sebkötözést ellátó helyre. Mivel ő is sérült volt, valahol kórházba került. A Sztehlo név a történetemben még többször elő fog kerülni. Barátságuk, kapcsolatuk megmaradt, apám mindig bizalommal fordult hozzá jogi tanácsért, amikor arra volt szüksége, és ő is nagyon közel állt hozzá.

Már majdnem a Kárpátokhoz értek, amikor egy csatában apám fogságba esett. Először Carszkoje Szelóba vitték, onnan pedig kikerült gyalog Szibériába. Nem tudom név szerint, hogy hol volt. Sok német és magyar fogoly volt ott, de főképpen magyarok, és főképpen huszárok. Nagyon nagy volt a tábor, és hát borzasztó a nyomorúság. Se meleg ruhájuk, se emberi kosztjuk nem volt, minden egészségügyi feltétel hiányzott, ennek folytán kitört egy szörnyű járvány köztük, ami nem megtizedelte, hanem a tábornak több mint a felét elvitte egy dizentériafajta.

Kicsi szibériai falu volt az, amelyik viszonylag elérhető közelségben volt. Ők ugyan nem érték el, mert a fogolytáboron belül voltak, de a muzsikok őket igen, akik olyan szegénységben éltek, amit sem ma, sem a múltban Magyarországon elképzelni nem lehet, pedig nálunk is elég primitív körülmények között élnek még ma is emberek. Jöttek a muzsikok a táborhoz ennivalót cserélni. Nekik nem volt kenyerük, a foglyok pedig valami kenyérszerűséget kaptak. A muzsikoknak uborkájuk termett, azt cserélték kenyérre. Azt hiszem, ebben minden étkezésit elmondtam. Nagy ritkán eljutottak a csomagok is, amiket hazulról, Moszkván keresztül küldtünk, de hát nem annyi, amennyit küldtünk, és főleg nem elég a túléléshez.

A foglyokat minden nap sorba állították és megszámolták, de legalább ötször vagy hatszor, mert állandóan gúnyt űztek az őreikből, akik nem tudtak számolni. Másképp álltak, és mindig más szám jött ki a végén, mint az előzőnél. Tulajdonképpen az őreik nem voltak sem gonoszak, sem rosszindulatúak, hiszen ők együtt szenvedtek a rabokkal. A foglyokat ilyen-olyan munkára kivezényelték, de ez nem olyan volt, mint Carszkoje Szelóban, mert ott még tisztességesen táplálták őket, rendes ruhát kaptak, és az éghajlat is elviselhető volt, nem volt kétméteres hó. Onnan kerültek erre az elátkozott helyre. Itt a rabok több mint fele éhen halt, vagy dizentériában pusztult el. Apámnak az volt a szerencséje, hogy doktor Unger Lászlóval került egy fogolytáborba. Ő egy győri szülészorvos volt, és amit csak tudott, megtett érte, így életben maradt, bár átesett betegségeken. Ki tudja, mennyire befolyásolták későbbi halálában az orosz fogságnak a megpróbáltatásai?!

Az ott élő szegény orosz parasztokkal nagyon jó volt a foglyoknak a viszonya, hiszen egymásra voltak utalva. Ám a szokásaikat nemigen tudták megérteni. Mert azért vodka mindig akadt. A eszméletlenségig lerészegedett muzsikokat az intelligens foglyok nem gúnyolták, hogy az árokban henteregnek a saját piszkukban, hanem sajnálták. De az ő sorsuk sem lett volna más, ha még tovább ott maradnak, mert valamihez csak kellett folyamodni, hogy mindezt élve átvészeljék, kibírják, és ez az egyetlen szer a vodka volt, ami gyógyszer is volt, és méreg egyaránt. És az apámat a muzsikok, amikor megszökött a fogságból – mert mi mindig szöktünk –, faluról falura bujtatták, segítették, s mivel víziszonya volt, a vízen deszkákon vitték át. Apám az orosz parasztokról csak jót tudott mondani, és tőlük tanult meg oroszul, amit később a kereskedelemben nagyon jól érvényesített.

A szökése folyamán kétféle Oroszországon ment keresztül. Szibéria egy egészen külön világ volt, mert ott mindig csak rabok voltak. Egyedül ment – őrizték őket, csak egyedül lehetett megszökni. Úttalan utakon, hómezőkön, és ha szerencséje volt, befagyott folyókon keresztül, mert akkor nem kellett vízbe mennie. A legnagyobb harcokon ment keresztül, fegyvertelenül a cáriak és már a bolsevisták között. Oroszországban ugyanolyan káosz volt, talán még nagyobb, mint bármilyen más országban, mert olyan népes és akkora terület volt, olyan hatalmas pusztaságok, hogy sohasem lehetett tudni, hogy kivel áll szemben. Egyet tudott később is csak mondani, hogy az orosz nép jó – csak birka, és nem tudja, mit csináljon, hogy megszabaduljon a kínzóitól. Ez volt, amit mi Oroszországról tőle tudtunk.

Olyan kapcsolata nem volt, amit megtartott volna a fogsága és a szökése után, hiszen ő sem hagyott nyomot, és örült, amikor mindent maga mögött hagyott. Áttámolygott a svéd határon, ahol végre emberi körülmények közé vitték egy kórházba, és valamennyire feljavították, hogy ne ilyen állapotba kerüljön vissza Magyarországra. A Svéd Vöröskereszt segítette haza, talán 1922-ben.

Édesanyám neve Beinhauer Adél. Budapesten született [1879]. Nagyszüleimet – Beinhauer Jakab és Trebitsch Róza – nem ismertem. A nagyapámról többet tudok, édesanyám mesélt róla. Tulajdonképpen a most Szlovákiához tartozó Szenice helységből származtak, ahol nagy szőlőgazdaságuk volt [Szenice (Szenicz) járásszékhely nagyközség volt Nyitra vm.-ben, Nagyszombattól 38 km-re, északnyugatra. Lakosainak száma 1891-ben 2900 (70% szlovák, 16% német, 14% magyar), 1910-ben 2800 fő (67% szlovák, 22% magyar, 10% német) volt. A 18. század elején számos zsidó család telepedett le Szeniczen, első iskolájukat 1784-ben nyitották meg, az újabbat 1846-ban, 1866-ra pedig fölépült a zsinagógájuk is. A község Trianont követően Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van (Senica). – A szerk.]. De nagyapám már Budapesten élt mint bornagykereskedő, és pincészete volt Budafokon. Ez körülbelül a Podmaniczky-korszak [br. Podmaniczky Frigyes (1824–1907) – politikus, író, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1873–1905 között a Fővárosi Közmunkák Tanácsa alelnökeként sokat tett Budapest fejlesztéséért. Ekkor készült el a főváros általános rendezési terve, ekkor épültek ki a körutak és a sugárutak, a dunai rakpartok, létesült három Duna-híd stb. – A szerk.]. Miután az Andrássy úton – amit akkor még Sugár útnak hívtak [Az 1877-ben elkészült utat 1885-ig nevezték Sugárútnak. – A szerk.] – volt egy házuk, nyilván jó anyagi körülmények között éltek. Nem lehet tudni, hogy megvan-e még az a ház. Annyit kerestem már, de az Andrássy út azóta ötvenszer megváltozott. Biztosan az elsők között volt, amit építettek. Gondolom, a Köröndön belül a város felé, mert hiszen a Városliget felé eső rész később épült. Ennyit sikerült megtudnom, többet nem. Pedig valahol egy levéltárban biztosan meg lehetne keresni. Nagymamámról annyit tudok, hogy egy nagyon kedves, intelligens valaki volt, aki kicsit túlment a korának megszokott, a csak háziasszonyi kötelezettségeitől, nagyon szeretett olvasni, és a zenei hallás az ő oldaláról jött. Neki is, anyámnak is és nekem is abszolút hallásunk van. Nagyszüleim sírját sem leltem. Kerestem, egyik temető, másik temető… Közben a rohamosan változó történelem nem az ilyen idős halottaknak a sírjait ápolta, hanem valószínűleg elhanyagolódott, és még az írott nyomát sem találtam.

Anyámnak két fivére volt: Boronkai Dezső és Balázs Armand. Lényegesen idősebbek voltak nála. Boronkai Dezső a Francia–Magyar Biztosítótársaságnál dolgozott. Miután nagyon jómódban éltek, nyilván valamilyen magasabb beosztásban. Balázs Armand pedig író volt, újságíró, tudósító. Mind a két fiú korán meghalt, negyven- és ötvenéves koruk között.

Anyám gyerekként, egyszerre vesztette el a szüleit a kolerajárvány idején [Magyarországon az utolsó nagy kolerajárvány 1872 szeptemberében tört ki, és két éven át tombolt. A 19. században az „epés hányásként” is ismert kolera áldozatainak száma elérte az egymilliót. A kolerával csak 1892-re sikerült eredményesen felvenni a küzdelmet. Ekkor már elrendelték a közterületek takarítását, ivásra a tiszta, szűrt vizet ajánlották, a betegeket pedig ideiglenes kórházakban helyezték el. – A szerk.]. Akkor a bécsi rokonokhoz, Mannékhoz került, akik a Berggasse 13. szám alatt laktak. Ők lettek a gyámjai. Nem tudom, milyen ágon voltak rokonok. Már nem is voltak zsidók. De a nagyszüleim és az édesanyám is zsidónak született.

Amikor középiskoláskorba került, egy katolikus zárdába íratták, ahol is felfedezték nagyon szép énekhangját. Kiváló volt a zenekultúra abban az iskolában, és így lett édesanyámból énekesnő. A nevelőszülei erősen tiltakoztak, mondván, hogy a világot jelentő deszkákra az Adél túlságosan jó. De hát azt mondják, hogy a tehetség eget kér. Az anyám tovább folytatta tanulmányait, és egész életében énekelt. Wagner-énekesnő lett. Színháznak nem volt tagja, de hívták szerepekre. Annak az apám örült, hogy nem volt hivatásos társulatnál leszerződve, hogy csak egy-egy szerepre ment, mert ő családot akart, és nem az énekesnőt vette feleségül. Rendszeresen hívták Bécsbe jelmezes színházi előadásokra, de főleg a rádióban énekelt, amikor már megalakult a RAWAG [Radio Wien AG]. Ingáztunk Győr és Bécs között. Sajnos, semmi felvett anyag nem maradt meg. A győri lakásunk teljes berendezése elpusztult, ami ott volt, odalett. A mi házunk Győrben először német parancsnokság, aztán orosz parancsnokság volt. Egy gombostű nem maradt abban a házban, csak a falak. Azt pedig gyorsan eladta Győr szabad királyi városa.

Anyám Bécsben csak németül beszélt, német anyanyelvűvé vált. Rendkívül jó nyelvérzéke volt. két nyelven beszélt tökéletesen, németül és angolul. A bécsi családnak angol kapcsolatai voltak. az egyik lányuk egy angol diplomatához ment férjhez. Anyám sajnos nem jutott el Angliába, de szó volt egy angol szereplésről, mégpedig nem sokkal a halála előtt – az erőszakos halála előtt –, de ebbe a második világháború beleszólt.

Amikor férjhez ment, és Győrbe költöztek, újra megtanult magyarul, de azért időnként volt egy kis nyelvbotlása. Hadd meséljek el egyet!

Valami pici babának akartunk ajándékot vásárolni. Akkor az ajándékok mások voltak, mint manapság, nem műanyagból voltak, hanem többnyire gumiból, hogy moshatóak legyenek. Mindketten nagyon állatszeretők voltunk, mindig is volt kutyánk. Anyám egy gumikutyát akart venni, amit ha megnyomnak, ugat. Bevonultunk a játékkereskedésbe, én úgy öt-hat éves lehettem. Anyám odament az eladóhoz, és kért egy kutyagumit. Megfordította a szavakat, gumikutya helyett kutyagumi lett belőle, én pedig kirohantam a boltból. Ilyen apró hibái még néha visszatértek, de egyébként kifogástalanul beszélt magyarul, kifogástalanul beszélt németül, jól beszélt franciául, és nagyon jól beszélt angolul.

Anyám nem volt divatos – elegáns volt. Gyönyörű szép haja volt. Sajnos én az apám haját és színeit örököltem. Neki valódi bronz színű, hullámos haja volt, zöldesszürke szeme, nagyon szép fehér bőre, és enyhén molettes alakja. Azt nem örököltem, hála istennek. Mert folyton küzdött, hogy egy kicsit fogyjon. Nem tudom, hogy miből akart fogyni, mert egyáltalán nem volt kövér. Még benyomásra sem. De hát a kor divatja szerint ugye fűzte magát. Én nem bírtam volna ki azt a fűzőt, az biztos.

A szüleimnek három gyermeke született. 1911-ben az idősebb fivérem, Ferenc, utána következett Vilmos 1914-ben, majd én 1919-ben.

Vilike nagyon szép kisfiú volt. Általában a Fleischner gyerekek mind szépek voltak és erősek, engem kivéve. Nem sokkal azelőtt, hogy én megszülettem, halt meg téves diagnózis következtében Vili bátyám. Rettenetesen megviselte anyámat a halála. Hogy mi történt, teljesen tiszta a kép. Győr még a háború nyomorúságában élt, nem volt orvos, csak egyetlenegy kiöregedett katonaorvos, aki tévesen diagnosztizálta a vérhast, ami akkor járvány volt. Azt mondta, hogy ennek a kisfiúnak influenzája van, és influenzára megfelelő erős gyógyszert és diétát rendelt, és ezzel egy hét alatt belepusztult.

Ez nagy tragédia volt. Én nem tudom pontosan, hogy mennyivel ez után a rettentő szomorú dolog után, de ennek a nyomása alatt születtem. És az, hogy az apám fogságban volt, hogy a család gondja-baja, az üzlet gondja-baja és még egyéb gazdasági dolgok az anyám vállán nyugodtak, plusz a saját hivatása, rettenetesen megviselt engem is mint magzatot, és az anyámat is, amíg az apám haza nem ért, és le nem tudott venni a válláról mindent.

Apám, amikor hazaérkezett, először Győrbe ment, hiszen nem tudta, hogy nem vagyunk ott. Aztán megmondták neki, hogy anyám Bécsben van, akkor odajött utánunk. Még itt is kórházba került, az Allgemeines Krankenhausba, és csak az után kerültünk vissza Győrbe, hogy kikezelték a még hazahozott nyavalyáinak a nagyobbik részéből.

Furcsa fogadtatása volt Bécsben. Egy kis történetet mondok. Én éppen hogy elkezdtem beszélni. Nagyon szépen éltünk Bécsben, a nagynénémnek a házában. És egyik este megjelent egy ismeretlen, az ajtófélfának támaszkodott, és nézett engem. Én is néztem őt, azután megállapítottam, hogy „Onkel, du bist [sch]mutzig” [(német) „Bácsi, te piszkos vagy”]. Hát valóban, bár már Svédországból jött, mint említettem, a fogságból való szökése utáni rettenetes út, amit gyalog tett meg Szibériától, megviselte – s nem volt frakkban és klakkban. Nem haragudott meg rám, odajött hozzám, és fölvett. Megértette. A magyar tudományom nulla volt, az „s” betűt nem tudtam még kimondani. Magyarul két szót tudtam, amire a Tera nevű alkalmazottunk tanított: „mau”– majom és „appan”– szappan. A majom azokat az embereket jelentette, akiket az ablakból láttunk, az appan pedig, hogy szeretek fürdeni.

Mire Győrbe visszaköltöztünk, már nem volt apám „Onkle, du bist schmutzig”. A négyszobás lakásunk kétszobásra zsugorodott. Abban volt a bútorunk fölhalmozva, ott éltünk még egy jó ideig, amíg sikerült neki saját otthont teremtenie. Egy nagyon szép neobarokk házat épített [Győrben], az Andrássy út 12-ben.

Amire én már emlékszem, hogy Győr főutcáján, ami most sétálóutca, a Baross utca, egy nagy úridivat-kereskedése lett apámnak, amit éppen a második világháború előtti időben akartak áruházzá kibővíteni. Három vagy négy alkalmazottja volt, és egy könyvelő, mert azt a forgalmat és azt a mennyiséget már nem lehetett egy kézben tartani. Meg egy adószakértő. Apám napjai a külső szemlélőnek teljesen egyformán teltek, katonás rendben. Fél hatkor kelt föl, elment egyet sétálni, visszajött, megreggelizett, aztán lement az üzletbe. Egész nap ott volt, vagy pedig tárgyalt valakivel. Egy ekkora forgalmú üzletnél nem lehetett nem ott lenni, vagy helyettest hagyni. Nem akadt a családban sem senki, aki helyettesíteni tudta volna, mert az édesanyám énekelt, a bátyám pedig még nagyon fiatal volt. Édesapámnak én legszívesebben egy szobrot állítanék, ha tudnék, mert ő volt az én szememben mindig az a férfi – az ideális apa és az ideális férfi –, aki a feleségéhez hű, aki a gyerekeit szereti, és magas polcon áll abban a munkában, amit végez.

Az alkalmazottaival – lett légyen az szakácsnő, szobalány vagy üzleti alkalmazott, inas vagy segéd – nagyon jól bánt, és mindig igazságos volt, és keményen törekedett a becsületes igazságra mind a magánéletben, mind abban a kevés hivatalosban, amit abban az időben zsidó betölthetett. Légvédelmi parancsnoka volt a városnak.

Ateista volt, mint az anyám. Nem is tudta, hogy mi micsoda, az orosz fogságban elvesztette még azt a kevés hitét is, ami volt. Az orosz fogság az egész életét végigkísérte. Ha éjjel üvöltött, akkor tudtuk, hogy megint a fogságról álmodik. Utána kétszer volt beteg, szerintem az is az orosz fogságból származott. Volt egy súlyos sérvműtéte – és a halálos rák, ami végzett vele 1941-ben.

Mit mondjak még róla? Nagyon csendes volt, de annak, amit mondott, súlya volt. Ritkán büntette a gyerekeit, de az a büntetés sose verés volt, hanem lélektani. „Most menj a szobádba, és gondolkozz!” Hangosan kiabálni életemben egyszer hallottam. Akkor sem velem kiabált, hanem a fiával, akit agyon akart csapni valami nőügy miatt. De miután én letérdeltem eléje, hogy „Ne bántsd a Ferit!” – mert nagyon szerettem a bátyámat –, békén hagyta, helyette megfogta az ebédlőasztalt, és a falhoz vágta terítve. Olyan fizikai ereje volt, amit én még embernél nem láttam. Még egy példát mondok. Egyszer be akartam menni az üzletünkbe, ezért átmentem a kocsiúton. Az egyik lábam a járdán volt, a másik pedig még az úton, és ő éppen jött ki az ajtón, engem ekkor ütött el egy bicikli. Odaugrott, megfogta a biciklistát – akkor láttam életemben először, hogy valakit megüt –, fölképelte, hogy nyolcasokat ne a Baross úton csináljon. És utána büntetést fizetett a rendőrségen, mert könnyű testi sértésért megbüntették. Nem tudott kicsit ütni, csak nagyot.

Édesanyámról? Napjai egy átlagember szemében rettenetes unalmasak lehettek, és mindig kétkedéssel olvasom a művészeknek és a hozzájuk hasonló embereknek az életrajzát, amiben olyan sok mindenek történtek a magánéletükben. Hát az ő magánélete az szolgálat volt. Szolgálat a zenének, és szolgálat a családnak. Percre pontosan be volt osztva minden. Hogy mikor kell halálos csöndnek lenni, mert ő gyakorol, és állandóan felügyelte a konyhát, állandóan felügyelte a gyerekeket. El voltunk látva mindennel. Ma már nem is emlegetem az olyan intézményt, ami nálam foganatosítva volt, hogy nekem kisasszonyom volt, aki megtanított tisztességesen magyarul, hogy a kutyagumi az nem gumikutya. Egy állás nélküli tanítónő tanított meg magyarul. Kemény Jolánnak hívták, a Jóisten áldja meg ott, ahol van most. Nagyon jól bánt velem, és nagyon jó viszonyban volt az édesanyámmal is, és nagyon becsülte az ő mindenre kiterjedő figyelmét és az alkalmazottakkal való bánásmódját, ami nem volt általános Magyarországon.

Az érdekes talán a házasságában a zene szerepe. Az édesapám abszolút rossz hallású volt, és csak a magyar nótát szerette. Ennek ellenére harmonikusabb házasságot én még nem láttam. Amikor elkezdődtek a nehéz idők, tehát a harmincas évek, az anyám úgy állt az apám mellett, mint egy nagyon jó titkár, aki a tárgyalásokon is részt vett, úgyhogy az egész olyan volt, mint felkészülés a gyár átvételére [Fleischner Zsigmondnak, F. L.-né apjának a kis- és nagykereskedés mellett volt egy kisebb, textiláru-készítésre szakosodott üzeme is. Erről nincs több információ. – A szerk.], ami sajnos, hamar be is következett.

A házunk nagyon nagy volt. Úgyhogy volt egy szobalány és egy szakácsné. A szobáknak funkciójuk is volt, mert az apám nemcsak bent dolgozott, hanem hozta magával haza az anyagot, és neki volt egy dolgozószobája. Anyámnak a szentséges zongoráihoz nem lehetett hozzányúlni. Kettő volt a házban, egy az én szobámban, egy pedig az úgynevezett zongoraszobában, ahol ő énekelt, és ottan pisszenni a környéken nem lehetett. A bátyámnak is volt egy szobája és persze a hálószoba. Meg a cselédszoba. A cselédeknek volt külön-külön, és külön vécé, mosdóhelyiség nekik is, és fűtve volt!

A kornak megfelelően Hartmund kályhák voltak a szobák fűtésére [Hardtmuth-rendszerű cserépkályha – Wodetczky Lajos (1821–1874) feltaláló, középiskolai tanár találmánya. – A szerk.], ezeket fával fűtötték, a cselédszobában pedig egy Meidinger-kályha volt, ami egy speciális kokszkályha volt [A Meidinger-kályha lábas öntöttvastalapzaton nyugvó, bordázott öntöttvasövekből álló kokszkályha volt, kettős lemezköpennyel burkolták. Felülről lefelé égett, és jól lehetett az égést szabályozni. – A szerk.], fűtötte a konyhát és a cselédszobát is. A cselédszoba csak annyiban különbözött a mi szobáinktól, hogy ott nem parkett volt, hanem hajópadló, a konyhában pedig természetesen kő. Persze vízvezeték volt, hideg-meleg víz. És természetesen gáz is volt a lakásban, hiszen Győrben hatalmas nagy gázgyár volt, ami nemcsak az ipartelepeket, hanem minket is ellátott. Az egész városban gázfűtés volt annak, aki akarta. De akkor nem volt szokás gázzal fűteni a lakásban.

Az ebédlőben intarziás mahagóni bútorok voltak. Az én szobámban tonett bútorok [Gőzöléssel meghajlított tömör fából készült biedermeier, majd a szecesszióhoz illeszkedő, sorozatban gyártott bútortípus, Thonet osztrák bútorgyárosról elnevezve. – A szerk.], az apám szobája Lingellel volt berendezve [1864-ben alapította Lingel Károly Budapesten bútorgyárát, ahol többek között különleges, elemekből egymásra rakható könyvespolcait és modern irodabútorait kifejlesztette. – A szerk.]. Persze volt szalonunk is, az kellett anyámnak. A hálószobák néztek az utca felé, a többi helyiség pedig a kert felé.

Az ebédlőben volt egy nagy asztal, azt ki lehetett húzni huszonnégy személyre. Ennyi embernek tudtunk teríteni ezüsttel meg mindennel. Amikor elvitték, megmérték, még egy elismervényt is adtak róla. Tizenhét kilogramm ezüstöt vittek el, és négy kilogramm fazonaranyat [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Reggel nem egy időben indultunk el otthonról, úgyhogy a család nem együtt evett. A reggelizőszoba tulajdonképpen az előszobának a folytatása volt, onnan nyílt a konyha. A reggelizőszobában színes abrosz volt. Én az apámmal reggeliztem. Amikor olyan idő volt, hogy lehetett, akkor engem is elvitt a reggeli sétájára, ami azt jelentette, hogy kimentünk a tőlünk ötteleknyire lévő Rába-töltésre, és ott a nádas mellett sétáltunk egyet, mielőtt elment a gyárba vagy az üzletbe.

Ebédhez és vacsorához mindig fehér abrosszal terítettek az ebédlőben. Apám hazajárt ebédelni. Pontosan percre meg volt határozva nálunk az étkezés ideje. Egy órakor ebéd, nyolc órakor vacsora. Aki nem ült nyolckor az asztalnál, az nem kapott vacsorát. Estére az apám kivezette a meleg ételt a divatból. Akkor hideg vacsora volt, csak nagyon ritka esetben volt meleg – vagy hogyha vacsorát adtunk, az viszont egészen más dolog volt.

Uzsonna volt a gyerekeknek, és anyám teázott, én pedig vele. Ahol teát lehetett kapni, én ott voltam. Nagyon szerettem, ma sem iszom mást.

Nagyon kényelmes és nagyon barátságos volt az egész ház, amelyet egy dupla telekre építettek. Közel feküdt a Rábához, remek jó levegő volt, és egy szép, nagy gondozott kert, amiben egy pici ház volt egy másfél szobás lakással és egy verandaszerűséggel. Ott lakott a sofőr és a kertész egy személyben a családjával együtt. Még egy fénykép is maradt róla, én csináltam az első fényképezőgépemmel.

A családnak hamar volt autója, egészen kicsi korom óta emlékszem rá. Ford, amit sofőr vezetett, a Szabó bácsi [1930-ban 13 394, a háború előestéjén már mintegy 16 ezer személyautóvolt forgalomban, nagy részük Budapesten, és főleg taxizásra használták őket. A magántulajdonban lévő személyautó a legnagyobb luxusnak számított. – A szerk.]. Apám tudott vezetni, de többnyire nem is volt velünk. Mi például Bécsbe mentünk bevásárolni. Reggel mentünk, este jöttünk. Hétköznapi használatra volt ez az autó, nem flancra. A flancra volt egy másik, egy Mercedes. Az én első autóm pedig egy BMW volt, amit akkor kaptam, amikor férjhez mentem. Tulajdonképpen nászajándékba. Persze aztán „elvitték katonának”, nem is került elő. A szobám ablaka előtt egy óriási nagy vadgesztenyefa állt, és a mögött volt a garázs. Két autó elfért benne.

Győr polgárváros volt. Ipari és kereskedelmi központ. Négy folyó összefolyásánál, szállítási és folyamhajózási központ volt, óriási raktárépületekkel, elevátorházzal, és nagyon sok kisebb településsel, amelyek részben már akkor, részben pedig később, már az én távozásom után olvadtak be Győrbe. Tulajdonképpen én olyan nagyon sok időt nem töltöttem itt.

Nem tudom, hány zsidó élhetett a városban. Tulajdonképpen Újvárosban élt a legtöbb, azt hiszem. De azokat én alig-alig ismertem. Nem volt kapcsolatom velük, kivéve a Spitzer családot, egy osztályba jártam a lányukkal. Igen nagy létszámú osztályok voltak, a miénkben voltunk talán legtöbben zsidók, összesen négyen. Név szerint tudom őket még ma is. De nem volt baráti kapcsolat köztünk, mert a Spitzer Ilonát én nagyon szerettem, szívesen barátkoztam volna vele, de ő elzárkózott, ők ortodox zsidók voltak. A Kallós Lédi és a Fóbl Lici unokatestvérek voltak, és méltóságosok [lásd: megszólítások, címzések a két világháború között Magyarországon].

Az összes intézmény, ami tudomásom szerint a nem katolikus egyházaknak volt, az a zsidóságnak is megvolt. Egy szép nagy zsinagóga volt Újvárosban, egyszer vagy kétszer jártam benne, csak nagyon lármás. Azonkívül az összes protestáns templom ott volt egy csokorban, még a Mária Terézia-i rendelet következtében: mindegyik kerttel vagy lánccal kerítve a többi épülettől, mert a nem katolikus egyházépületeket, és azok közül főleg a templomokat csak az udvarokban volt szabad építeni, nem nyílhattak az utcára. Ez nemcsak Győrben volt így, hanem Kőszegen és mindenütt. Mária Terézia borzasztó rendeletet hozott, tulajdonképpen elzárta a templomokat az esetleges hívőktől.

Volt Győrnek egy nagyon intellektuális magja. Győrben – és itt nem az elfogultság beszél, hanem történelme a városnak – nem véletlenül volt Huberman Broniszláv előbb, mint Budapesten [Bronisław Huberman (1882–1947) – lengyel származású hegedűművész, 11 éves korától szerepelt Európa és az Egyesült Államok nagy koncerttermeiben, kora egyik legjelentősebb szólistája volt. 1933-tól a második világháború kitöréséig Palesztinában élt, ő alapította meg az Izraeli Filharmonikus Zenekar elődjét, a Palesztin Szimfonikus Zenekart 1936-ban. Svájcban halt meg. (Egyébként az 1920-as években aktív támogatója volt a Páneurópa Mozgalomnak, az e témában írt esszéit 1932-ben jelentette meg a „Vaterland Europa” c. kötetben.) – A szerk.]. Győr volt a végvára az intellektuális kultúrának. Semmi más nem irritált bennünket, csak az, hogy nem volt színház, és Hubermannak nem tudtunk megfelelő nagytermet adni, ahol hangversenyezhetett. Azt már Polgár Dénes [(1912–2009) újságíró, riporter, tudósító, szerkesztő. – A szerk.] konferálta, aki a bátyám legjobb barátja volt, akkor még majdhogynem iskolás. De már én is ott ültem a hangversenyen.

A szüleim házában havonta egyszer volt társasági összejövetel, aminek a napját mindig úgy kellett meghatározni, hogy mindenki szabad legyen. Kik jártak hozzánk? Voltak állandó vendégeink, és voltak olyanok, akik csak éppen a városban tartózkodtak, és voltak olyanok, akiket esetileg hívtunk meg. Neveket nemigen tudok. Főként azok, akik zeneszeretők, irodalomszeretők voltak, nyugatosok. Meg mások is. A Fodor karnagy, talán Árpád volt a keresztneve [Valószínűleg Fodor Kálmán karnagyról, a később Győri Állami zeneiskola első vezetőjéről van szó. – A szerk.], a Kapi püspök [Kapi Béla (1879 – Győr, 1957) – evangélikus püspök, egyházi író. 1916-ban a dunántúli egyházkerület püspökévé választották. 1927-től 1939-ig a felsőház tagja, 1948-ban vonult nyugdíjba (MÉL). – A szerk.], a Dávid alezredes meg például a fehérneműgyáros. Volt ott katonatiszt, volt ott bencés tanár, volt ott kereskedő, nagykereskedő, gyáros, zsidó és nem zsidó. Hiszen nemcsak a zenészek szeretik a zenét, mert egy hangversenyteremben millióféle ember ül, akiről fel sem tételezné néha az ember, hogy szereti a zenét. Ez egy, a két háború közti vegyes, intellektuális társaság volt.

Ilyenkor nálunk vacsora volt, vagy vacsora utáni kávé, sütemények. Ivás nem. Volt alkohol, de onnan részegen senki sem ment el. Egy kis házi hangversenyt mindig tartottunk, édesanyám énekelt, Fodor karnagy kísérte zongorán. Volt olyan énekes is, aki ha meglátogatott bennünket, és részt vett egy-egy ilyen estén, duót énekelt anyámmal. Amikor már nagyobbak voltunk, mi is részt vehettünk, sőt, én nagyon kis koromban is részt vettem, mert megéreztem a vaníliás kifli szagát.

Ezek nekem olyan természetesek voltak, hogy azt hittem, minden család így él – és ez baj volt. Ez minden rendszerben baj. Nem véletlen, hogy a világ összes regénye közül „A Buddenbrook ház”-at szeretem a legjobban [Thomas Mann (1875–1955) családregénye – A szerk.], mert az emlékeztet engem leginkább az otthonomra. De a Buddenbrookok azok mindig bajt jelentenek egy társadalomban. – Egyébként Thomas Mann-nal is találkoztam, nem messze vendégeskedett tőlünk egyszer Bécsben.

Szüleim nemcsak fogadtak vendégeket. Megvoltak a kereskedő, ügyvéd, jogász és egyéb barátaik, akikkel rendszeresen érintkeztek, eljártak hozzájuk, és nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Ilyen volt például a Polgár család, akiknek a házában laktunk egy ideig, amikor Bécsből visszakerültünk. Az édesapa ügyvéd volt, a fia, Dénes neves újságíró és riporter lett. A tévé megalakulásától kezdve ott volt. Újságíró volt előtte győrben és Budapesten.

Az édesanyám semmilyen egyéb [vallási, jótékonykodási] klubnak vagy társaságnak nem volt a tagja. Eleinte nyelvi nehézségei voltak, később pedig a két gyereke, a foglalkozása, az azzal járó munka annyira lefoglalta, hogy őneki ilyesmire ideje már nem volt. Tényleg az utolsó perce is be volt pillanatokra osztva.

Szüleim, mind a ketten politizáltak. Abban az időben, ugyanúgy, mint ma, mindenki politizált. A politika a mindennap kérdése volt, és nem kevésbé a túlélés lehetősége. A nagyon vegyes társaságukkal együtt megbeszélték a dolgokat. Nem vitatkoztak, mert ott a saját álláspontja mindenkinek nagyjából azonos volt. Hogy ez tarthatatlan. Ami itt következik, az elviselhetetlen és tarthatatlan. Amikor együtt voltak, akkor őszinték voltak egymáshoz.

Az egyetlen lény, akinek nem hittek, az én voltam – ez már később, 1940-ben volt –, aki viszont Angliából jött haza, és sokkal borzasztóbbakat mesélt, mint amiket ők tudtak. Az édesanyám volt a legoptimistább, és azt hitte, hogy minden csak propaganda. Azt hitte, hogy az a sok rossz és borzalom, amit én meséltem, az csak propaganda, és én bedőlök az angoloknak, mert azok is túloznak. Akkor kerültem először szembe édesanyámmal, amikor azt mondtam, hogy „Az angolok nem túloznak, és a nyugatiak nem túloznak, te viszont igen ezzel a nagy Wagner-imádatoddal”. Akkor átcsaptam a Wagner-szeretetből a Wagner-gyűlöletbe. Fiatal voltam nagyon, és megpróbáltam meggyőzni. Arról nem akarok beszélni, hogyha meg tudtam volna győzni, mi lett volna, mert az teljesen felesleges.

Rengeteg újságot olvastak a szüleim. Az Est-lapok jártak állandóan [lásd: Az EST-konszern lapjai], később a Magyar Nemzet, azonkívül német lapok, a Pester Lloyd, az angolból az Economist [„The Economist” – Londonban szerkesztett angol nyelvű heti hírmagazin. 1843-ban alapították. – A szerk.]. És irodalmi újságokat, úgy magyart, mint németet, magyarból a „Nyugat”-ot [lásd: Nyugat (1908–1941)], németből inkább művészeti albumokat és folyóiratokat járatott anyám, részben zeneit, részben pedig képzőművészetit.

Amikor beteg voltam, utáltam feküdni, kimásztam az ágyból. Egyetleneggyel lehetett elcsitítani, kaptam egy szép művészeti albumot, hogy nézegessem. Ennélfogva a középiskolai anyagot nagyon hamar már kívülről tudtam.

Apám szobájában volt a szakkönyvtár, a szépirodalom, valamint az ő művészeti igénye, ami nem zenei volt, hanem festmények és főképpen rézkarcok. Abból volt egy gyűjteménye. Ami nagyon érdekes, hogy még soha senkit nem találtam, aki ismerte volna azokat. Bibliai tárgyú rézkarcok voltak, mégpedig zsidó volt, aki ezeket csinálta, Abel Pann [Abel Pann (Abba Pfeffermann) – 1883-ban született Vityebszk mellett, és 1963-ban halt meg Jeruzsálemban. 1898-tól az odesszai Szépművészeti Akadémián tanult, 1903 és 1913 között Párizsban élt, majd Palesztinában telepedett le, és a Bezlel Academy of Art tanára volt. Munkásságának javát bibliai tárgyú képei alkották. – A szerk.]. Nem voltak bekeretezve, egy védőmappában őriztük őket, egy fiókban. Amikor az apám megengedte, szabad volt nézegetni, de csak az ő segédlete mellett. Ez leginkább vasárnap fordult elő, akkor én is odamehettem, és nézegethettem. De nem volt szabad fogdosni. Még egészen kicsi koromban, iskoláskorom előtt mesélt is a képekről, ahogy egy gyereknek mesélni lehetett. A teremtésre emlékszem legjobban, még ma is magam előtt látom. Meg a Paradicsomból való kiűzetésre, a többire alig emlékszem. Ez a gyűjtemény is elveszett.

A Fleischnerekre az volt a jellemző, hogy a festészet iránt nagy érdeklődést tanúsítottak, nemcsak apám gyűjteménye, a képeink is nagyon szépek voltak. A falakon festmények. De a szakértő ebben az öccse, Dezső volt, akinek az egész Árvácska utcai háza egy értékes képtár volt.

A nálunk levő festmények közül nekem is megvoltak a kedvenceim. Az anyám hálószobájában volt egy olajfestmény, nem tudom, kitől: „A tenger” – órákig elálldigáltam előtte. Az én szobámban, a rekamiém fölött lógott egy Csók István [1865–1961], amit én kávénéninek neveztem. nem tudom, mi volt az eredeti címe. Akkor volt két Kássa Gábor-festmény, állítólag ma azt jelzik [Kássa Gábor (1893–1961) – festő. Mint fiatal művész a kecskeméti művésztelepen dolgozott. Az akvarellfestészet egyik elismert képviselője volt (MÉL). – A szerk.]. Semmi nem maradt belőlük, nem tudom, hova kerültek, de igen valószínű, hogy abban a bizonyos salzburgi bányában nagyon sok volt a mi képeinkből is [lásd:  aranyvonat].

Bátyám, Feri komisz fiú volt. Nagy volt köztünk a korkülönbség, nyolc év. Kislánykoromban engem ütött-vert. Ha csak tudta, meghúzta a hajamat, vagy belém csípett. Ezzel szemben én a nagy bátyámat rettenetesen szerettem. Soha nem játszott velem, mert mint kislányt, lenézett. Nem annyira azért, mert kicsi vagyok, hanem mert lány vagyok. Úgyhogy gyerekkoromban az én vágyam mindig az volt, hogy fiú lehessek.

Feri nagyon jó eszű volt, kitűnő matematikus. Kiváló tanuló lehetett volna, ha vette volna magának a fáradságot, hogy tanuljon. De így csak azt tanulta meg, amihez kedve volt, tehát matematikát, geometriát, a reáltárgyakat. Ennek ellenére jól érettségizett.

Rajzolni nagyon szeretett, és különös érzeke volt a karikatúrához. Nyolcéves középiskolai pályafutása alatt egy kellemetlensége ezért volt a Thúróczi tanár úrral, akit az egész iskola gúnyolt. Németet tanított, de németül nem tudott. Róla a rajzot Feri a tízpercben gyártotta, nem tudva, hogy a háta mögött áll a tanár úr, és látja magát halálosan kigúnyolva. Az apámnak be kellett mennie a Reálba, aztán bocsánatkéréssel és a tábla letörlésével elintéződött a dolog. A Reálgimnázium, amit ma Révai Reálgimnáziumnak neveznek, sokkal emberibb iskola volt, mint a leánygimnázium.

A bátyámnak végtelen jó kedélye volt. Sportolt, evezett, korcsolyázott, vívott, amit egyáltalán Győrben csinálni lehetett. Amikor egy bizonyos koron túljutott, ehhez jöttek a nőügyei, amiből néha iszonyú botrányok voltak.

Érettségi után Brünnbe [Brno – Csehszlovákia] ment, a textilmérnöki egyetemre. El is végezte. Édesanyámmal egyszer meglátogattuk, és elmentünk Prágába is. A prágai egyetemmel szemben van egy híres szobor, valamelyik szentnek a szobra. Feri fogott, és felültetett a szobor ölébe. Azt mondta: „Ülj csak szép csendben, én behúzódom a másik oldalon az árkádok alá, és figyeld meg, hogy mi lesz.” Ez is jellemző az ő természetére, azért mesélem el ezt a kis történetet, mert röviddel azután kicsapódott az egyetem egyik kapuja, és olyan parázs verekedésbe törtek ki a csehek és a németek, amilyet életemben először láttam – utána még sok ilyet. Kifejezetten a csehek és a németek voltak, és akkor azt mondta, hogy a zsidók röhögnek.

Az egyetem után hazajött, és a Győri Textilműveknél helyezkedett el [A Győri Textilművek Rt. az 1901-ben létesült Leon-gyár utódja volt. – A szerk.]. Mivel ott apámnak volt érdekeltsége, nagyon nehezen viselte, hogy a fia erre való tekintettel mindennap elkésik. Mondta neki, hogy legyen szíves, hagyja el a Győri Textilműveket. Így a soproni textilgyárhoz került, de nem Sopronba, hanem a budapesti központba, és onnan járt le Sopronkőhidára, ahol rabokkal dolgoztattak. Egészen addig, amíg munkaszolgálatra be nem hívták, ott dolgozott. A munkaszolgálattal a Szovjetunióba vitték. Túlélte, mert fizikálisan bikaerős volt, apámnak az erejét örökölte, és épségben hazakerült. Szerencsés volt, hogy a munkaszázadának emberséges vezetője volt.

Még előtte meg is nősült. Egy félig francia lányt vett el, a Ponger nevű tőzsdésnek a lányát, Zsuzsannát. Az anyjuk volt francia. Négy lányuk közül három Magyarországon élt, egy pedig, Ilona Párizsban. Az ő férje magyar, Rácznak hívják, száz év felett van, és még él. Mind a ketten élnek. Ha még kellemes, kulturált embereket ismertem, akkor azok ők.

Budapesten, a Margit körúton lakott a család, a mozival szemben. Az após a Budapesti Tőzsdén dolgozott. A háború után azt javasolta, hogy valamennyien menjenek ki Ilona után. A szülőkkel együtt utaztak el Feriék és a többi lány. A világon a legszerencsésebb és a legutolsó pillanatban volt, amikor ezt az átkozott országot még el lehetett hagyni, 1945 végén. Párizsban jól boldogult, a Könnyűipari Kutatóintézet főmérnöke volt.

Született egy lánya, Kati és egy fia, Patric. A lányát itt vigasztaltam az apja halála után, ami nemrégen volt. Apja, anyja egy hét alatt halt meg, mind a kettő agyvérzésben. A fivérem kilencvennégy éves volt, a felesége valamivel fiatalabb. Én nem voltam kint a temetésen, mert későn kaptam meg az értesítést. Nem tudták a telefonszámomat, pedig kijártam rendszeresen Párizsba.

A bátyám a nevét magyarosította [lásd: névmagyarosítás], mégpedig az egyik barátjának ösztökélésére – akinek a nevét fölvette, és aki aztán tanítványom is volt – Fáyra. Csak később tudtam meg, amikor már Párizsban volt, hogy micsoda szerencsésen választotta meg a nevét. Ott már persze a magyar ékezetet nem használta.

Ez egy érdekes történet, ehhez nekem ki kellett mennem Párizsba, hogy megtudjam. Az útlevélkérelmemet folyton elutasították [lásd: utazás külföldre 1945 után]. A sokévi kérvényezéskor egyszer Feri írt a Rákosinak egy borzasztó goromba levelet, azt hittem, engem elvisznek. 1963-ban viszont egyszer csak kaptam egy útlevelet. Addigra mások voltak hatalmon. Úgy látszik, akkor került oda az ő levele, mert én hallgattam, amikor elutasítottak, nem foglalkoztam vele tovább, hiszen az a világ egy más világ volt, mint amilyen az én világom valaha is volt addig.

Párizsban az én örök múzeumlátogatásaim során elhatároztam, hogy a hivatalos látnivalók közül meglátogatom Napóleon sírját. Előtte a Rodin múzeumban voltam, ott megnéztem a térképet, hogy hogyan jutok legrövidebb úton át abba a gyönyörű szép klasszikus templomba, ahol Napóleonnak a szarkofágja áll. Amit én Franciaországban láttam, minden szép volt, csak a Napóleon-síremlék volt az egyetlen förtelmes. Egy óriási szarkofág, a templom nem is emlékeztet egy templomra, hanem csak Napóleon temetkezési helyére. Az összes tábornokának a szarkofágja is ott áll. További szarkofágokat is láttam ott, és legnagyobb elképedésemre olvastam egy nevet, amely az afrikai OAS-ügyekkel volt kapcsolatban, az ottani tábornoknak a neve Andreas Fay volt, akit onnan hazahoztak, mert a harcokban elesett, vagy pedig agyonlőtték [Az OAS (Organisation Armée Secrète) terrorista módszereket alkalmazó titkos szervezet volt, melyet 1961-ben alapítottak algériai franciák és a francia gyarmati hadsereg tisztjei. Terrormerényletekkel próbálták megakadályozni Algéria függetlenné válását. – A szerk.]. Ezt a nevet ismerik a franciák. És ezt a vezetéknevet viselte a fivérem is.

Az én gyerekkorom, azt lehet mondani, felhőtlen volt. Kizárólag szeretetet éreztem magam körül, csak a színhelyek voltak változók. Vagy a Bisinger sétány 4, vagy Bécs, a Berggasse 13, aztán megint a Bisinger sétány 4, aztán a végleges otthon, a saját házunk, az Andrássy út 12–14. szám alatt. Azért mondok két számot, mert a házunk mellett először egy tűzifa- és szénkereskedés volt, de a telek a mienk volt. Amikor ez megszűnt, akkor apám oda még egy házat épített, ami már egy bérház volt. Olyan falak vettek bennünket körül, amiket az apám élettapasztalata építtetett vele. Nálunk nem volt drótkerítés, csak magas téglakerítés lőrésekkel, emlékül a háborúra.

A gyerekkoromat, ami idő az iskola és a kisgyerekkor között volt, azt vagy a kertben a házmester-kertész és mindenes fiával, a Jancsival játszottam át, vagy a kutyával. Mert nekem mindig volt kutyám, kivéve most, amikor már idős vagyok ahhoz, hogy tartsak.

Teljesen az apámra hasonlítok, külsőleg is, mentalitásban is, aki bármennyire elfoglalt volt, és bármennyire sok volt a dolga, rám mindig volt ideje. Ha a gyerekkoromra gondolok, annak fő alakja az apám volt, mert az anyám elég gyakran volt távol este. Eleinte elkísérte, de amikor rájöttek, hogy én addig, ameddig haza nem érnek, nem alszom – nem sírok, nem kiabálok, mert ott vannak a cselédek –, attól kezdve otthon maradt velem, ne érezzem egyedül magamat. Nem hiszem, hogy sok férfi megtette volna ezt – abban az időben pláne nem. Azért mondták mindig, hogy én az ő lánya vagyok. Én az apám lánya voltam, a bátyám pedig az anyja fia. Játszott velem, és mindig tudott közös programot kitalálni.

Azt hiszem, hogy egy olyan gyereknek, mint én voltam, ennél nagyobb szülői szeretet nem juthatott. Mind a ketten nagyon-nagyon szerettek, az apám is, az anyám is. Különösen nyomasztotta az anyámat a kisebbik fiának elvesztése, és engem ajándéknak tekintettek. Hiszen az anyám már negyven éves volt, amikor én születtem, apám pedig negyvenöt. Nagyon szerettem a szüleimet, nagyon szerettem az otthonomat, nagyon szerettem a bátyámat, és a barátaival rendkívül jó barátságban voltam. Kislánykoromban nem volt lány barátnőm, csak a bátyámnak a „bandája”, a nagyfiúk, akik egy egész banda volt tényleg, és a gyerekszobát megtöltötték, és velem is játszottak. Nem sok gyereknek jutott, azt hiszem, olyan felhőtlen boldogság, mint amilyen az enyém volt.

Miután magyarul nem tudtam, mert beszélni Bécsben tanultam, egy nagyon-nagyon intelligens, és az akkor uralkodó munkanélküliség következtében munkanélküli tanítónő volt a kisasszonyom, mint már említettem, Kemény Jolán, aki egy MÁV-tisztviselőnek a lánya volt, s Győrben a tanítónőképzőn végzett. Nem volt zsidó. Nagy hozzáértéssel és szeretettel sok mindenre megtanított. Pukkancs természetemre jellemzően egyszer hálából hozzá vágtam a paprikás csirkét. Erre lépett be az apám egy déli szünetben, és életemben egyszer vert a fenekemre, de alaposan, és azt mondta, hogy nekem kell kimosnom a Kisi ruháját. Mert a tanító kisasszonynak kijárt a megbecsülés és tisztelet. „Most azonnal fölszeded a szőnyegről, amit ledobáltál, és megeszed. Mert ételt le ne dobjon ebben a házban és el ne dobjon senki! Éheztem én ezért eleget.” Evvel kiment, és nem kaptam meg a szokott puszit. Az volt a nagyobbik baj, hogy apám haragudott. Az az ütés, amit a fenekemre mért, az nem számított. De jobban embert meg nem vertek, mint ahogy engem akkor. Nem is állt szóba aznap velem. – Én többet a kisasszonynak ellent nem mondtam.

A kisgyerekkoromnak a másik vezéralakja egy fiú volt, aki nagyjából velem egy idős volt, és a mellettünk levő házban lakott. A bábolnai gazdaság – ma azt mondanánk –főagronómusának a fia volt. Halászi Tibinek hívták. Tibi a születésnapján hivatalosan bejelentette a házasságunkat. Négy évesek voltunk. Ami bekövetkezett, az városra szóló botrány volt, mert ott történt, hogy kézen fogva bevonultunk, és a szülőkkel közölte, hogy engem feleségül vesz, azt is megmondta, mi lesz az ebéd: bableves és mákos nudli pezsgővel. Ennek a gyerekjátéknak szomorú vége lett, majdnem válás a szülők között, mert a Tibi azok után, hogy mindezt bejelentette, beszorított a sarokba, és rúgkapálásom ellenére megpuszilt. Amikor megkérdezték az ott ülő vendégek, hogy ezt pedig honnan tanultad, akkor azt válaszolta: „Tegnap a mama a – nem tudom én, milyen – századossal ugyanezt csinálta.” Tragikus volt ennek a következménye. Engem a Kisi gyorsan kirángatott a sarokból, és azonnal hazavitt, nehogy valamilyen jelenetnek a tanúja legyek, akkor még nem értettem, mi történik körülöttem. Halásziék házassága aztán borzalmassá vált, különösen a férfi számára, aki nagyon szerette a feleségét. Nem váltak el, de külön éltek.

Abban az időben olyan gyerekek, mint én, nem jártak óvodába. Mindegyiknek kisasszonya volt. A Tibivel való barátságunknak az alapja is a kettőnk közös sorsa. Őneki is volt kisasszonya, énnekem is. Kimentünk a Bisingerbe játszani, és egymás mellett ült a két tanítónő kisasszony. A barátságom az én kisasszonyommal sokáig megmaradt. Már nem volt nálunk, de ahányszor az intézetből hazamentem, meglátogattam a Kisiéket. Hosszú lejáratú barátság és szeretet kötött engem hozzá. Ez azért elég ritka, hogy egy kisgyerek és egy felnőtt között ilyen hosszú barátság legyen. Ismertem a családját is. Egyenrangúként éltem közöttük.

Én a nyelveket születésemtől fogva tanultam. Anyám nemcsak hogy helyesen megtanított németül beszélni, attól kezdve tanított angolul és franciául is játékokkal, mesekönyvekkel és a beszélt nyelvvel, helyesen megtanította a magam szókincsével azt, amit mondtam, angolul is és franciául is kimondani. A többnyelvű nevelés, a nyelvekre való nevelés háromnaponkénti fordulóval történt attól kezdve, hogy elkezdtem beszélni. Hétfőn angolul, kedden németül, szerdán franciául beszéltünk – ez a bátyámra ugyanúgy vonatkozott –, utána folytatódott ugyanígy, és vasárnap beszélhettünk magyarul, amikor én már megtanultam magyarul. Mert azt nem tanították különösebben addig, míg a kisasszony hozzánk nem került, mert tudták, hogy az úgy ragad rám, mint kutyára a bojtorján. És ez valóban így volt. Elég gyatrán beszéltem magyarul, de az iskolában a sok gyerek között pillanatok alatt megtanultam verekedni és magyarul.

A magyar tanulásomban nagyon sokat jelentett egy játék, aminek nem is tudom, miért hagyták abba a gyártását. Ezek egymásba rakható kockák voltak, és a kockák oldalain képek és versek. Ez volt az első olvasmány, amikor egyszerre tanultam nézni, olvasni és hangot adni. Ez volt az audiovizuális oktatás. Nagyon sokat segített nekem. Felolvasta a Kisi, és aztán megmutogatta a személyeket vagy a tárgyakat, amiket a kocka ábrázolt. A hang úgy ragadt az abszolút hallásomra, hogy azt pillanatok alatt utánoztam. Azt hiszem, egy hét sem kellett, amikor a tíz kockából álló nagy, kicsi, kisebb képek alatt álló versikéket vidáman elmondtam. Az egyetlen, amit nem értettem, erre még ma is emlékszem, egy rossz hangsúly miatt volt, amivel olvastam a szöveget. Egy gyereknek, akit megcsípett a darázs, úgy megdagadt a szája, hogy alig ismert ráma mája. Így olvastam. Helyesen: rá mamája. Nem tudtam, megkérdeztem a Kisit, hogy mi a rámának a mája. A csirkemájat azt tudtam, de a ráma máját azt nem.

Zongorázni négy és fél éves koromban kezdtem tanulni egy nagyon szegény és nagyon szerencsétlen nőtől, aki az édesanyjával élt. Hivatásos zongoratanárnő volt, de nemigen voltak növendékei, mert szegény púpos volt. Eisler Irmának hívták. Édesanyám megállapodott vele. Az Irma néni anyámat nagyon tisztelte, szerette, és őhozzá jártam zongoraórára. Tulajdonképpen az én korai zenei ismereteim tőle származnak: skálázás, kisebb dalocskák.

Amikor anyám már úgy vélte, hogy erősebbre kell kapcsolni, ezek nekem nagyon könnyen mentek, s ezeket őtőle is megtanulhattam volna, akkor először a zenedébe íratott be. Ott volt egy nagyon-nagyon jó zongoratanárnő, Molnár Margit. Ő tanított engem egypár évig. Utána pedig egy ismert név, a Sándor Emma néni [Kodály Zoltánné (Sándor /Schlesinger/ Emma) (1863–1958) – zeneszerző, műfordító. 1903-tól Bartók Béla, 1905–06-ban Kodály Zoltán zeneszerzésre tanította. Önálló népdalgyűjtő munkát is végzett. Balladák, népdalok szövegét fordította németre. – A szerk.].

Rendszeresen voltak fellépéseim már. A Beethoven-szonátákig jutottam el. Elérkeztem az akadémia előtti állapotig. Akkor kellett anyámnak döntenie, de magát nem érezte a döntéshez elég erősnek, hogy zongoraművésznőnek neveljen-e. De megvolt az ismeretségi köre, akihez fordulhatott, és az ismeretségi körbe tartozott Fischer Annie is [(1914–1995) – zongoraművész. 1933-ban elnyerte a Budapesten megrendezett Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny első díját, s ezzel kezdetét vette nemzetközi karrierje. 1941 és 1946 között túlnyomó részben Svédországban tartózkodott. Repertoárjának javát Mozart, Beethoven és Schubert műveiből alakította, de máig meghatározóak Schumann, Chopin és Brahms műveit tartalmazó lemezfelvételei is. – A szerk.]. Elvitt az Annie-hoz, és mondta: „Na most mondd meg, hogy tovább vagy ne tovább!”

Leültetett az Annie a zongorához, váltott egypár szót velem. „Hát mit szeretnél játszani? Mit szeretsz jobban, a klasszikusokat, a moderneket?” Én azonnal rávágtam, hogy a klasszikusokat szeretem, és azon belül is Bachot. Mégpedig a Johann Sebastiant a három közül. Leültem, eljátszottam egy szonátát. Azt mondta: „Köszönöm. Azért a romantikusokból is hadd halljak valamit. Játssz el egy Chopin-keringőt, ha egyáltalán tanultad, ha nem, akkor valami mást.” Meghallgatott, eljátszottam a Chopin-keringőt, és utána azt mondta anyámnak: „Ez a lány nagyon jól zongorázik – Bachot.” Nem mentem az akadémiára.

A bátyámmal sokat jártam színházba, az anyámmal pedig állandóan koncertre. Abban az időben a régi színház már összeomlóban volt, és egy díszteremfélében tartották a színielőadásokat. Komlós Vili bácsi [(1893–1959), színész], a Komlós Juci [(1919) színésznő] édesapja vezette a győri színház előadásait, ő volt az igazgató három évig. Nagyon sok nehézséget legyőztek. Amit utólagosan esetleg megkritizálhatok, az az, hogy túl sok volt az operett.

Három és fél éves voltam, amikor a Mühlstadti-tónál [Ausztria] fölmásztam a toronytrambulin legfelső fokára, és miután láttam, hogy onnan ugrálnak le valakik, én is le akartam ugorni anélkül, hogy tudtam volna úszni. Szerencsére az utolsó percben az úszómester elkapott, és azt mondta, hogy azonnal meg kell tanítani úszni ezt a gyereket, mert máskülönben belefullad, ezt nem lehet visszafogni a víztől. Itt kezdődött az én vízmániám. Másfél hét alatt tanultam meg úgy úszni, hogy a mélyvízben sem volt semmi nehézségem. Nem tudom, békának születtem. Úgyhogy anyámnak nem kellett állandóan utánam rohannia. De egy pillanatra sem vehette le rólam a szemét, mert abban a pillanatban eltűntem a víz irányában.

Ki nem lehetett húzni a vízből, se a tóból, se aztán győri uszodából. Amikor még nem volt meg a Hajós Alfréd uszoda – az első Hajós Alfréd uszoda Győrben volt –, csak víz, csak víz, csak víz. Ki lehetett járni a folyókra, a kijelölt helyekre. Ott homok volt a parton, egy iszapsziget a Dunában és kabinok a part mentén. A Kisivel odajártunk úszni addig, amíg a Duna uszodát meg nem nyitották. Az már fizetős uszoda volt, és biztonságosabb. Aztán megépült ugyanott, a félszigeten, ami belenyúlt a Dunába, ahol a Duna és a Rába összefolyt, és ahol a Cziráki szobor áll, a Hajós Alfréd uszoda [Hajós Alfréd (1878–1955) – építész, az első magyar olimpiai bajnok, egyebek között a margitszigeti fedett sportuszoda (1930) tervezője. – A szerk.]. Azóta már a világon minden van ott, amit el lehet vizes dolognak képzelni.

A sportban – az iskolai tornán kívül – nagyon jó voltam. Versenyúszó, majd versenyevezős. Két úszóedzőm volt. Az első edzőre alig emlékszem, a másodikra annál jobban. Az német volt. Az első edző normálisan edzett, voltak junior és senior versenyek, nyilvánosság előtt megtartott versenyek. Hárman verekedtünk az elsőbbségért. Proczár Lotti nehézsúlyban, Weilmuth Trudi középsúlyban, én pedig pehelysúlyban.

Az első józan tréner az alkatra is tekintettel volt. Miután én nagyon gyors voltam, és rövid távon sprinteltem, kétszáz méteren túli versenyen nem úsztam. A hátúszás az ment, az ugyanaz a mozgás nagyjából, mint a sprint. A mellúszás viszont kevésbé, mert ott sokkal erősebb karokra lett volna szükség.

A másik sport, amit űztem, az az evezés volt. Ott az összes versenycsónakban eveztem, és egyedül voltam nő, akinek megengedték Magyarországon, hogy egy szkiffbe üljön, ami azt jelenti ugye, hogy egyedül ül egy csónakban. Kábé tízéves koromban kezdtem el evezni, akkor már elég erős voltam ahhoz, hogy a csónakot le tudjam vinni egy segítséggel a stégre, amit nem stégnek hívtunk, hanem talpfának, mert az evezésben talpfa van, nem pedig stég. Az evezőket is le tudtam cipelni. Természetesen nem légszekrényes csónakban eveztem, csak akkor, amikor treníroztam, úgy a magam kedvére.

Később saját csónakom volt, és avval Passautól [Németország] egészen a Fekete-tengerig eveztünk a bátyámmal. Pontosan meg tudom mondani, mikor. Ő huszonöt éves volt, vonjunk le belőle nyolc évet. Tizenhét éves koromban mentünk le egy Pannival, amit Passauban vettünk, ami azt jelenti, hogy egy vászoncsónak és egy fölfújható sátor. Mostanában látok újra ilyet.

A szülők nem izgultak. Nagyon sokat eveztem együtt a fivéremmel. Az egész bandánk az ugyancsak Hajós Alfréd által tervezett Győri Tornaegylet nevű klubban volt. Ez volt az egyetlen klubtagságom, a közösségi életem itt folyt. Itt kötöttem barátságot egy osztrák lánnyal, ha élne, egy életre szólt volna, akinek a szülei Grazban születtek, de aki aztán elment a szüleivel együtt Auschwitzba. Miután visszatért, és senkit sem talált meg, még engem se, valahova eltűnt a világba. Vagy öt évig nyomoztam utána, de sehol nem találtam, pedig még visszajött, mert erről egy írott bizonyíték volt Győrben, a zsidó nyilvántartásban.

Hatéves korom előtt mentem iskolába. Miután láttam, hogy a gyerekek táskával mennek a Bisingeren keresztül, nem tudtam, melyikbe vagy hova, nagyon megkívántam az iskolát, és rávettem a szüleimet, hogy írassanak be. Miután még nem értem el az iskoláskort, októberben születvén, állami iskolába nem vettek föl, magániskolába jártam. A Skultéty magániskolába, az úgynevezett úri gyerekek mind oda jártak. Nevét onnan kapta, hogy a Skultéty alispán bérelte férjezetlen, állástalan tanítónő testvéreinek vagy unokatestvéreinek.

Csak végig kellett mennem a házunktól az Andrássy úton kifelé, és az utászlaktanya sarkán állt az iskola, nem emlékszem, hány szám alatt. Egyenes út vezetett odáig. Ezért is nagyon korán kezdtem egyedül iskolába járni.

Ez négyosztályos elemi volt. Zsidó meglehetősen kevés, ugyanazok voltak nagyjából, akikkel később a gimnáziumba együtt jártam. Koedukált volt, fiúk-lányok együtt, így aztán rentábilis volt a fenntartása. Nagyon szép épület volt, tágas iskolatermekkel. Hogy hányan voltunk egy osztályban? Olyan húszan-huszonöten.

Ez az iskola lényegesen többet tanított, mint az állami iskolák, amelyek közül egy jöhetett volna nekem számításba, a tanítónőképző gyakorlóiskolája. A többi mélyen alatta volt ennek a szintnek. Német nyelvet is tanítottak, az órán pedig besegítettem avval, hogy szövegeket olvastam föl, és a gót betűket föl tudtam írni, mert azt én már négy- vagy hároméves koromban megtanultam. Akkor még a gót betűket használták [A gót betű a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.].

A nagyon jó elemi iskolai oktatás után nehézség nélkül indultam a Győri Leánygimnáziumban. Nem voltam színjeles tanuló, a buta magoló sem. De itt sikerült engem teljesen megvadítani. Itt szembesültem először az antiszemitizmussal, s ezzel kapcsolatban itt kaptam életem első nagy pofonját. A legkonokabb antiszemitizmust tapasztaltam, ami nemcsak rám vonatkozott, hanem minden osztályban egy-egy értelmiségi zsidó vagy fél zsidó lányra. Neveket nem akarok mondani, többen később híresek lettek a szakmájukban. Amúgy kevés zsidó járt a gimnáziumba. Egyébként is Győrben viszonylag kevés család volt, amelyik a lányát taníttatta, és érettségire vagy pályára indította volna.

Az egész iskola tanári kara erősen antiszemita hajlamú volt. Volt, aki uralkodni tudott magán. A némettanárom avval kezdte a németórát, hogy fel kellett állnunk, és elénekelni a „Deutschland, Deutschland über alles”-t [Ezzel a sorral kezdődik a Haydn zenéjére énekelt, három versszakos „Das Lied der Deutschen” (von Fallersleben verse) első versszaka. Ezt a versszakot (refrénje is a két kezdősor: Deutschland, Deutschland über alles, /
Über alles in der Welt! ) énekelték nemzeti himnuszként a Harmadik Birodalomban. Ma a vers harmadik (Einigkeit und Recht und Freiheit / Für das deutsche Vaterland! kezdetű) strófája a hivatalos nemzeti himnusz. – A szerk.]. Ezzel szöges ellentétben állt az igazgatónk, Strasser Sándor, akire azt lehet mondani, hogy filoszemita volt. Teljesen egyenrangúként kezelt bennünket [Strasser Sándor (1878–1948) – matematika- és fizikatanár, 1900-tól a kassai Állami Felsőleányiskola tanára volt, 1908–1936 között a győri Magyar Királyi Állami Felsőbb Leányiskolában (később: m. kir. állami Apponyi Albert Gróf Leánygimnázium) tanított, ez utóbbinak alapító igazgatója volt. – A szerk.].

Én pedig egy iszonyú skandalummal elhagytam a győri gimnáziumot, amikor pofon ütöttem a latintanáromat, és betörtem az orrát, miután megbuktatott. Több előzménye is volt ennek. Ebben a tanárban hatalmas zsidó- és gyerekgyűlöletet volt. Erdélyi származású volt, és nem sikerült neki Szegeden professzori állást kapnia, tehát eljött a győri leánygimnáziumba megalázóan középiskolás lányoknak latint, régiségtant és művészettörténetet tanítani. Latint elsőtől kezdve tanultunk, művészettörténetet csak harmadiktól. Miután mind együttvéve kedvenc tárgyaim voltak már majdnem csecsemőkorom óta, azt hittem, hogy itt majd valami siker fog engem boldoggá tenni. Ezzel szemben csupa csalódás volt, sok komiszsággal találkoztam.

Amikor iskolalátogatás volt a fölöttes hatóságoktól, akkor én mentem ki a táblához felrajzolni az Akropoliszt, de amikor nem, akkor a normális menete egy művészettörténeti órának az volt, hogy a tanár kiteríttette az általam legjobban szeretett művészetnek, a görög művészetnek a legcsodálatosabb képeit, rámutatott valamelyikre, és annak a nevét kellett megmondanom.

Egyszer, amikor kimentem a katedrához, hogy megnézzem, melyik képről kell beszélnem, rámutatott egy képre, amit én gyerekkoromtól kezdve ismertem. Épp annyi idő telt el, hogy levegőt kapjak a sietéstől, és megmondtam: Diszkobolosz [Müron (i. e. 5. sz.) szobra: Diszkoszvető. – A szerk.]. „Köszönöm, elmehet, ezen nem gondolkodunk.” Mit sem sejtve mentem a helyemre.

Ez a tanár a lehető legcsúnyább játékot játszotta velem latinórán is. Folyton kérdezett, kérdezett és kérdezett, és amikor mindenre tudtam felelni, az utolsó kérdése ez volt: „Mondja meg nekem, mi az egyes számú alanyesete a mariának?” Úgy néztem rá, mint aki egy bolondot lát. Hát mondtam: „Mari, mert a-ra végződik.” Mondta: „Megbukott, leülhet. A mariának az egyes számú alanyesete az mares, nem tudja, hogy tenger?” Csúnya játék volt.

Az osztályfőnökünk az év végi bizonyítványosztásra megbetegedett, és ez a tanár helyettesítette. Megkaptam a bizonyítványom. Felütöttem, megnéztem, és nem akartam hinni a szememnek: latinból megbuktam, és művészettörténetből – akkor a jeles az egyes volt, és a kettes az a jó – kettest kaptam. Amikor befejezte a búcsúbeszédét, elmentem a katedra előtt, levágtam a katedrára a bizonyítványomat, és mentem ki az ajtón. Utánam szaladt, én pedig visszafordultam, megpofoztam, és rá vágtam az ajtót. Ami történt, azt én nem szándékosan csináltam – betörtem az orrát.

Ezután az apám bement az iskolába – nem szokott bemenni, sem ő, sem az anyám nem nagyon látogatta a szülői értekezleteket. Velem nem közölt semmit, hogy ő valamit is tesz. Az iskolaigazgatót jól ismerte, mondhatni, baráti viszonyban volt vele. Bement hozzá, hogy megkérdezze, ez mit jelentsen. Amikor be akart menni az igazgatói irodába, akkor beleütközött a tanárba – ő éppen onnan jött ki –, aki azt mondta neki: „Minek küldi iskolába a lányát, hiszen az mindent tud, felesleges annak tanulni.” Apám nem is köszönt neki.

Bement az igazgatóhoz, aki egyébként is nagyon gyerekszerető és végtelen jóindulatú ember volt, néha kisegített a tanításban is, ha valamelyik tanár beteg volt, és azt a szakot ő tanította. Apám elmondta a történteket. Teljesen meg volt lepve, mert csak a legjobbakat tudta a kollégájáról, csak a tudását ismerte. Nem volt szokása az óralátogatás. Amit megbeszéltek, és amit az igazgatóval közölt, az nem panasz volt, hanem az, hogy ki hova szándékszik ezután menni, de nem akart az ő tudomása nélkül semmit sem tenni.

Itt lép be egy korábban már említett név. Elment a Sztehlo ügyvédhez, aki intenzíven foglalkozott iskolaügyekkel is, és aki felvilágosította, hogy ez az ügy nem tűr sem halasztást, sem semmit, jegyzőkönyvet vett föl arról, amit az apám írt. És közben volt még egy szereplő, aki apámat erre indította, mégpedig egy világi bencés tanár, Szakács tanár úr, aki a baráti körükbe tartozott. Ő is azt javasolta, hogy menjen föl az oktatásügyibe, és ott tegyen hivatalos panaszt, hivatkozva őrá, ő pedig majd továbbviszi a dolgot.

Ennek óriási eredménye volt. A tanárt elhelyezték a győri gimnáziumból Budapestre. Az én esetem nagy port vert fel egy nem túl kicsi, de nem is nagyon nagy városban. Nagyot csattant. Fel volt háborodva mindenki, a fő mozgatója és hírvivője az említett bencés tanár volt. Azt mondták, hogy egy gyerekkel nem lehet ilyet csinálni.

Ez harmadikban volt. Kivettek a gimnáziumból. Kőszegre mentem [Kőszeg – megyei jogú város volt Vas vm.-ben, 1930-ban 8500 lakossal, számos oktatási intézménnyel: az alsóbb fokú iskolákon kívül volt ebben az időszakban a városban állami fiú polgári iskola, római katolikus leány polgári iskola, állami tanítóképző, római  katolikus tanítónőképző, római katolikus gimnázium, állami reáliskola (tk. katonai iskola és kollégium), ágostai evangélikus leánylíceum. – A szerk.] – ahova mindig is szívesen mentem volna – egy intézetbe, amelyik leányinternátus volt, és a győri lányoknak tekintélyes része, aki tovább tanult, egyenesen odament az elemi után. De hát a szüleim engem akkor még nem szívesen engedtek volna el hazulról. Az anyámnak szoros kapcsolata volt az evangélikus egyházzal, ahol orgonahangversenyeken rendszeresen fellépett, és az ottani karnaggyal, a Fodor karnaggyal állandóan együtt dolgozott – ő ajánlotta szüleimnek a Kapi püspökkel együtt, hogy menjek a kőszegi leánygimnáziumba. Hivatalos neve Gyurák Ferenc Evangélikus Leánygimnázium volt. Ott csak lányok voltunk, összesen nyolcvanan bentlakók. És azt hiszem, hat bejáró.

Kőszeg iskolaváros volt. Volt ott a piaristáknak bentlakásos iskolájuk, egy tanítónőképző és egy apáca tanítónőképző, kifejezetten katolikusoknak. Kadétiskola is volt, az volt a testvériskolánk, helyesebben szólva inkább csak a szórakozás szempontjából. A kultúra a kőszegi leánygimnáziumban nagyon-nagyon magas fokon állt. Neves művészeket hívtak meg zenei előadásokra, mint például Fischer Annie-t és más, ilyen szintű művészeket, hegedűművészeket, színészeket. Mert volt ugyan egy táncház Kőszegen, de színház nem. A színházi előadásokat, amik igencsak gyengécskék voltak a Komlós Vili után, nem igazán élveztem. De magunk is csináltunk színházat. A kőszegi leánygimnázium – aminek már a porát is elhordták – volt az egyetlen modern módszerekkel tanító és nyelvekre súlyozó iskola lányok számára Magyarországon. Ott mindazokat a nyelveket tanultam, mint otthon. A kémiától kezdve a matematikáig sokkal magasabb szintre vitték az oktatást a viszonylag kis létszám miatt, mint amit én valaha is a győri gimnáziumban kaphattam volna.

Volt más zsidó is, de nem sok. A nevezett latintanárunk nagyszerű gyerekimportot vezetett be a kőszegi leánygimnáziumba. Ezt az iskolát, ha véletlenül az anyám nincs kapcsolatban az evangélikus egyházzal, akkor is megkaphattam volna a bátyám barátnői köréből, mert a Kufler lányok és a többiek mind hasonló sorsra jutottak, mint én, és azok mind ide jártak, itt érettségiztek, és mindegyik tovább tanult egyetemen.

Abban a korban kiemelkedő volt ez az intézmény. A jellegzetessége volt, hogy nem osztálytermek voltak, hogy első, második, harmadik osztály, hanem tárgytermek festményekkel vagy képekkel vagy a tantárgyra vonatkozó adatokkal, ábrázolásokkal, minden tantárgy részére. Az osztály vándorolt a szaktermekbe. Vándoroltunk, ezzel együtt meg kellett tanulnunk azt, hogy mindent a legnagyobb rendben tartsunk. Mert ezt csak úgy lehetett megcsinálni, hogy mindent rendben tartunk, mert mi nem táskával mentünk iskolába, hanem levettük a polcról azt a könyvet, amelyiknek az órája következett, mert lehet, hogy az a folyosó túlsó végében volt.

Kiemelkedő tanár a gimnáziumban a matematika tanára volt, Marton János. Ő volt a Kőszegi Hegyközség elnöke. Egyébként mindenki csúfolta, én, isten tudja, miért, a kedvencei közé tartoztam. Talán azért, mert érdekelt a matematika. Egyébként a reáltárgyakat is nagyon szerettem, különösen, ha kísérletezni lehetett.

A mi évfolyamunkból nyolcan értünk el a nyolcadik osztályba, az érettségi osztályába. Ilyen kis osztály csak mi voltunk, betegségek miatt többen kimaradtak. Meg a követelmények is irgalmatlanul nagyok voltak. A tanulásra engedélyezett idő véleményünk szerint meglehetősen kevés volt. Nekik nem az volt a lényeges, hogy sok legyen a növendékük, hanem ők már egy még ma sem elért színvonalat képviseltek, amikor a nők is dolgozni fognak, és érteni kell majd ehhez is meg ahhoz is, tovább tanulnak. Mert onnan, aki kilépett, abból a nyolc gyerek közül csak egy nem tanult tovább, a többi mind tovább tanult a fölöttünk levő osztályból is.

Az internátus vezetőnőjét Wagner Karolának hívták. Annál emberségesebb, szigorúbb és jobb nevelőt én az életben nem ismertem. Igazságosabbat sem. Azt a sebet, amivel én abbahagytam a tanulást a győri gimnáziumban, ő egy év alatt begyógyította. Avval, hogy mindig lehetővé tette, hogy latinból, művészettörténetből feleljek, és a gyalázatot lemossam abból a bizonyítványból, amit soha többet nem akartam a kezembe venni.

Az internátus egészen meseszerű volt. A kicsik, ami azt jelentette, tizennégy éves korig, nagy hálótermekben aludtak, talán tízen egy szobában. Nem voltak emeletes ágyak. Mindenkinek megvolt a folyosón a saját szekrénye, a saját hálószekrénye, könyvespolca, a felsősök között a kis mamája. A tanulás nem a hálóteremben folyt. Volt egy nagyon szép tanulótermünk, ahol mindenki tanulhatott, de egyet megtanultunk, hogy a tanulásunkkal a másikat nem zavarjuk, tehát senki sem tanulhatott hangosan. Aki hangosan akart esetleg verset vagy valami ilyesmit tanulni, az kiment a folyosóra. Meg volt határozva, hogy mettől meddig tart a tanulóidő. Ha valaki nem végzett, akkor volt este egy óra még, amikor elővehette a tanszereit, de a túltanulásnak a betegségét és a magolási őrületet kiszűrték az oktatásból.

A kis mama rendszer előkészített az anyaságra. Minden elsős mellé egy szinte felnőttnek számító lányt, aki elmúlt tizenhat éves, beosztottak, őneki két gyereket kellett rendben, tisztán tartania, és a tanulásukkal is foglalkoznia kellett. Amikor persze neki is igen sokat kellett tanulnia. Az én két kislányom közül az egyik az iskola egyik legjobb tanulója, a másik a legrosszabb volt. Hál’ istennek, mind a kettő él, mind a kettő zsidó. Kapcsolatot nem tartok velük.

A felügyelőink, mind a felsősöknél, mind az alsósoknál tanárok voltak. Mindegyiknek külön szobája volt azon az emeleten és annál az osztálynál, amelyiknek az osztályfőnöke volt.

Eleinte egy épületben volt az iskola és az internátus. Amikor én odakerültem, akkor épült egy új ház, a tüdőszanatóriummal szemben. Ez már azt jelenti, hogy Kőszegnek az erdős részén, egy hatalmas nagy, gyönyörű kerttel. Ezzel szemben volt egy kis üres terecske, ami nem volt se megművelve, se parkosítva, egy ház állt rajta. Ezt az evangélikus egyház megvásárolta, és ez lett a felsősök lakhelye. Itt már csak ketten voltunk egy szobában, ami tényleg egy lányszoba volt, tarka kartonnal letakart ágyakkal, tarka karton függönyökkel. A kert valóságos áldás volt, mert oda kimehettünk.

A fürdés külön probléma volt Kőszegen a víz minősége miatt. A fürdőszoba a nagyépületben is és ebben az új épületben is a földszinten, illetve az alagsorban volt, ahol sorban álltak a kádak, és közöttük, minthogy nagyon erényesek voltunk, lepedők voltak kihúzva. Minden második nap fürödhettünk, nem is tudom, hány fürdőkád volt ott a pincében. A fal csempézve volt, hideg-meleg víz folyt. A reggeli mosdás a mosdóhelyiségben volt, ahol a mosdók kilométerszám voltak fölszerelve, de ott csak hideg víz folyt. Ez a hálóterem melletti helyiség volt, fapadlós, hogy ne legyen hideg a kő. A vécék ezután következtek a folyosón. Két óriási nagy Beilinger kályha fűtötte a mosdót. Néhányunknak volt vizeskorsója a kályhákon, aki korán kelt, az vitte el a meleg vizet a mosdáshoz. Tetőtől talpig meg kellett mosakodni reggelenként. A reggel az intézetben egy külön program volt. Voltak, akik korán kelőek voltak, azok közé tartoztam én is. Matracot ki az ágyból, ki a mosdóba, ott tornáztunk magánszorgalomból húsz percet, senki nem avatkozott bele. Ez már felsős korban volt persze.

Télen bent tanultunk természetesen az épületben, de nem a hálószobában. A szobák csak alvásra szolgáltak. Csak este fűtöttek be, de nem spórolásból, hanem mert nappal a hálótermekben nem volt senkinek semmi dolga. És azzal, hogy ezt az új épületet így rendezték be, akkor az iskolából át is kellett volna szaladgálni. A kicsiknek tanulótermük volt, a nagyoknak tanulószobájuk. Negyedikig. Volt aztán, aki másfelé ment, kereskedelmibe [lásd: kereskedelmi iskolák] vagy más osztályba. Én úgy kerültem oda, hogy egy évet voltam a kicsikkel, a többit már a nagyokkal.

Az iskolát egyrészről az egyház tartotta fenn. A kollégiumi díj, ebben benne volt a tandíj is, nem volt olcsó, nyolcvan pengő havonta. Ebből engedményt kaptak az evangélikus papok gyermekei, azok az esetleg nem evangélikusok, akik jól tanultak. Úgyhogy nekem egy fél évet kellett csak kifizetni, miután jó tanulónak bizonyultam, automatikusan megkaptam a kedvezményes kollégiumi díjat is. Nem kellett külön kérvényt benyújtani, a tanulmányi eredmény befolyásolta azt az összeget, amit a szülőknek fizetniük kellett. A nagyon szegény növendékeket ruhával is ellátták, a Széchenyi Rikát pedig én láttam el ruhával. Mindig az enyémet hordta, mert olyan rendetlen volt, meg piszkos, hogy az nem igaz. A gróf Széchenyi Rika, akivel azóta is nagyon jóban vagyok, ha éppen hazajön Angliából, mert ő oda ment férjhez egy lordhoz.

A szülők kétszer jöhettek egy évben látogatóba és a záróünnepélyre. Nagyon szigorúak voltak, hogy nem lehet megzavarni a gyerek ott kialakult rendjét és világát. Hazamenni pedig csak húsvétkor, karácsonykor és a nagyszünetben lehetett.

Hadd mondjam el az iskola rendjét! Reggel torna, mosdás, és aztán elvonultunk az internátus vezetőnője előtt a díszteremben, fölhúzott szoknyával, mert ellenőrizte, hogy mindannyiunknak a harisnyája, cipője és bugyija tiszta-e. Iszonyú rend volt. Ugyanolyan, mint otthon. A szekrénybe is akkor néztek bele, amikor csak akartak. A szekrényekért mi feleltünk, és az is meg volt határozva, hogy mi lehet benne. Az oda való holmin kívül semmit sem tarthattunk. Privát dolog mindenkinek egy lehetett, az velem együtt vonult be az internátusba. Nekem egy iskolai vöröskeresztes újság járt, az volt az egyedüli újság, amit gyerekek és fiatal gimnazisták olvashattak – meg a „Magyar Leányok” [Képes hetilap Tutsek Anna (1865–1944) szerkesztésében 1894-től. – A szerk.] –, és abban voltak néha híres festmények másolatai. Abból én kivettem, mert nagyon megragadta a képzeletemet, Magyarországi Szent Erzsébetnek a történetét. Annak a festménynek a másolatát tűztem ki belülre a szekrényem ajtajára [Szent Erzsébet (Árpádházi vagy Magyarországi) (Sárospatak, 1207 – Marburg, 1231) – II. András és Meráni Gertrúd egyik gyermeke, a türingiai Lajos őrgróf felesége, majd özvegye. Férje halála után – mivel megfosztották vagyona kezelési jogától és a férje után járó birtokok haszonélvezetétől – gyermekeivel elhagyta a wartburgi várat, s Marburgban élt Szt. Ferenc harmadrendjének tagjaként. Élete során több kórházat létesített szegények számára, maga is segédkezett ápolásukban (a leprásokéban is), ínség idején élelemmel látott el több száz szegényt stb. 1235-ben avatták szentté. A szegények, elhagyatottak és az őket gondozó kórházak, ispotályok, emberbaráti intézmények választják védőszentül. A képzőművészet számos kiemelkedő Szent Erzsébet ábrázolást (festmények, szobrok) tart számon (Magyar Katolikus Lexikon). – A szerk.]. Kívülre semmit nem volt szabad. De én ehhez a fegyelemhez otthon is szokva voltam, mert otthon is ugyanilyen fegyelem volt a szekrénnyel és minden egyébbel. Úgyhogy sem nehezemre nem esett, sem pedig problémám nem akadt vele.

A ruhaellenőrzés után bementünk a díszterembe. Mindenki elfoglalta a helyét, én a pianínónál, az internátus vezetőnője a katedrán, és megkezdődött a reggeli szertartás. Kőszegen már nem tanultam külön zongorázni. Már nem kellett. A zsoltárok még a pán sípja és pán skálán mozognak, nem a modern skálán. De Mozartnak azt a mondását hadd idézzem itt, mert ő mondta, hogyha ő egyszer olyan dolgot tudna írni, mint amilyenek a korálok [„Protestáns egyházi ének, amely gregorián dallamokból, himnuszokból, … népénekekből alakult ki Németországban” (Magyar Nagylexikon). – A szerk.], akkor ő lenne a legboldogabb zeneszerző a világon. Tehát a Mozart által is irigyelt, általa korálnak, általunk zsoltárnak nevezett napi zsoltárt eljátszottam, és a többiek énekeltek. Zsoltárral kezdődött a nap, s amikor befejeztük, szépen sorban kivonultunk, nem összevissza, mint egy csürhe, taszigálódva, és mentünk a reggelizőhelyiségbe. Ez az ebédlőnek az egyik része volt. Ezen a bejárók nem vehettek részt, csak a bentlakók.

Délelőtt volt a tanítás. Közben egyszer tízórai. Tanítás után egy kicsit sétáltunk vagy a kertben, vagy a folyosón. Amikor megszólalt a csengő az ebédre, bementünk a ragyogó tisztán megterített hosszú asztalokhoz. Mindenkinek állandó helye volt. Lift hozta föl az ebédlőbe az ennivalót. Voltak hetesek, akik végigkínálták. Amit mi ott zabálni kaptunk! Olyan nagy porciók voltak, hogy abból hárman is jóllaknak manapság. És nagyon jó ízű is volt. Volt az iskolának egy gazdasága. Saját maga termelte a főzeléket, a gyümölcsöt, és állattartás is volt. Majdnem önellátó volt. Ez minden protestáns intézetben így volt. Panaszra oka senkinek sem lehetett, degeszre ehette magát. Az intézetben az első dolgom az volt, hogy hat kilót híztam. Mert laktató étel volt, és meleg vacsora, nem volt olyan, hogy hideg vacsora. És gesztenye, gesztenye rogyásig [Kőszeg környékén található Magyarország legnagyobb szelídgesztenyése. – A szerk.].

Ebéd után nem tanulás volt, hanem felöltözködtünk, mert mi minden nap kirándultunk, egy óra hosszat mentünk föl a hegyekbe. A szünet nélkül való tanulás, magolás és dolgoztatás nem volt divat. Állandóan foglalkoztatva voltunk, de nem kimerítve. A séta után jött az uzsonna, majd a tanulás öttől fél nyolcig. Fél nyolckor vacsora, nyolctól kilencig volt szabadidő – aki még nem végzett a tanulással, az akkor tanulhatott –, kilenckor mindenkinek ágyban volt a helye.

A mai értelemben vett szakkörök nem voltak. Magyar önképzőkör viszont igen, nem volt más, de az nagyon kemény volt. Oda jártam. Különböző írott munkákat adtunk be, azt elbírálták, megtárgyaltuk. Ezzel szemben, ha valamit nem értettünk, valamilyen nehézségünk volt a tanulásnál, szó nélkül fölállhattunk a tanulószobában, és bemehettünk ahhoz a tanárhoz, akihez ez tartozott. Délután köteles volt minden növendéknek minden felvilágosítást és segítséget megadni. Persze könyvtár is volt, én voltam a vezetője. Aki jó tanuló volt, mint én, annak ezen kívül volt egy feladata: a kisebbeknek a munkáját át kellett néznie. Akinek a kis mamája volt, annak a szekrényétől a tanulmányaiig végig mindent át kellett este néznie, hogy megvan-e rendesen. Így hát kettős funkciója volt ennek a szabadidőnek.

A vasárnap a pihenés napja volt. Akkor nem keltünk olyan korán. Az intézetnek kilencvenkilenc százaléka protestáns volt. Az iskola területe két utcára ment a kerttel együtt, ez egy négyszöget zárt be, amelyik az evangélikus egyháznak az összes épületét magába foglalta a templommal együtt. Elöl volt a kollégium, az utca felé, hátul, a kert melletti rész az udvar, ahol a papi lakás és a különböző egyházi irodák voltak. Csodálatosan hangulatos udvarban, amit úgy hívtak, hogy Pap-udvar. A kertre és a Pap-udvarra néztek a hálótermek ablakai. Az evangélikusok vasárnap istentiszteleten vettek részt. A többieknek szabadidő volt.

Amikor Kőszegre mentem, anyám jött velem, és bejelentette az igazgatóságon, hogy én úszom. Így aztán engedélyt kaptam, hogy átjárjak a kadétiskola uszodájába, amikor a fiúk nincsenek ott. Úgyhogy rendszeresen jártam át, a tornatanár felügyelt ott az edzésemre. Így részt tudtam venni a versenyeken.

Sem nem tagadom, sem nem szégyellem, hogy engem ez a rend úgy kötött, ezt én úgy szerettem, hogy amikor hazavergődtem Európán keresztül, az első utam anyámhoz, a második utam az intézetbe vitt. Nagyon szerettem ott lenni. Ahhoz pedig sok kell, hogy én valahol szeressek lenni. A tanáraimat is szerettem, és a különbség egy ilyen magas szintű lánykollégium és egy állami iskola nevelése között a társadalomban élésre és minden egyébre, annyira különbözött, és olyan emberi volt!

Ott nem volt antiszemitizmus. Egyetlenegy növendék volt, azzal nagyon hamar végeztem. Az alattam levő osztályban volt egy burgenlandi lány – többen is voltak, autóbusszal jártak át Kőszegre –, ő volt az egyetlen náci, aki még büszke is volt erre. Én fedeztem föl a horogkeresztet a szekrényében, és jelentettem. Kinyitották, levették, és mondták, hogy hazamehet. A következő busz megy oda, ahol lakott. Akkor a határok nem voltak átjárhatatlanok. A határ úgy nézett ki, hogy például Máriának, az egyik osztálytársnőmnek a nagynénje Burgenlandban lakott, és mi vasárnap egy cédulával átmentünk hozzá, mert ott mindig nagyon finom süteményeket lehetett enni.

1936-ban, az érettségi után odaplántáltam magamat az apám elé, és megkértem, segítsen, hogy kijussak Londonba, mert itt nem vesznek fel az egyetemre, én pedig egyetemre akarok menni, angol szakra. Az apám válasza az volt: „Nem segítenél már végre valahára az anyádnak?” Kicsit elege volt az én dolgaimból. Nehéz időket látott jönni. Tudta, előrelátó volt, hogy azt mondta: „Nem segítenél anyádnak?”

Nem nagyon örültem az apám kitérő válaszának, úgyhogy fogtam magam, fölültem a vonatra, följöttem Pestre, és bementem az angol követségre megkérdezni, hogy mire van szükségem az érettségi bizonyítványon kívül ahhoz – miután útlevelem van –, hogy bejussak a londoni egyetemre. Hát kaptam szép íveket, amiket azonnal kitöltöttem angolul, gondoltam, talán ajánlólevélnek egy kicsit ez is jó lesz, és beadtam a vízumkérelmemet is. Akkor az angol követségen megmondták, hogy Magyarországról Angliába eléggé nehéz lesz eljutni, mert közbeesik Németország. Kérdezték, milyen útvonalat akarok, mert akkor megmondják, hogy még milyen vízumokat kell beszereznem, és milyen iratokra van szükségem. Megindult a kálvária. Egyik követségről a másikra, egyik kérvény a másikra.

A legkedvesebb a Baranyai Lipót, a Nemzeti Banknak akkori vezérigazgatója volt [helyesen: elnöke – A szerk.]. Fiával a Halászbástyán szoktam néha táncolni. A Fő utcában laktak. Mindenki a Fő utcában lakott. A Sztehlóék is. Baranyai Lipóttal közöltem, hogy fontra lesz szükségem. Végignézett rajtam, és azt kérdezte: „Nagykorú?” Mondom: „Igen, az apám tizenhat éves koromban nagykorúsított az adóügyek miatt” [Nagykorúsítás – „azoknak a törvényes módoknak egyike, amellyel a kiskorú teljeskorúvá válik, mielőtt életkorának 24-ik évét betöltötte. A N. törvényes feltételei, hogy a kiskorú életének 18-ik évét betöltötte, s hogy saját ügyeinek vitelére elegendő képességgel és érettséggel bír” (Révai Nagylexikon). – A szerk.]. Ez így is volt. És a vagyonmegosztás miatt. Mindenre gondolt. Kénytelen voltam Győrbe hazamenni, mert a Nemzeti Bank felé még nem voltam nagykorú, hogy én rendelkezzem az apám magántartalékaival.

Akkor az apám látta, hogy engem megállítani nem lehet, mert vele vagy nélküle, de én elindulok Londonba, legföljebb visszatoloncolnak. Jobb lenne inkább ennek a lánynak az útját egyengetni, és nem megakadályozni. Amikor minden megvolt – nem akarom itt azt a kálváriát leírni, az angol követség és konzulátus előbb ütötte be a pecsétet, hogy mehetek, mint a Nemzeti Bank –, megjelentem Baranyai Lipótnál, és engedélyeztek havi írd és mondd tizenegy fontot. Ez egy havi tandíj összege volt. Apámnak megvoltak az angol kapcsolatai, úgyhogy elindultam Londonba.

Itthonról semmit nem lehetett elintézni az egyetemmel kapcsolatban. Ott, amit intézni lehetett, az a dzsemborin szerzett barátságok alapján történt, amik megmaradtak és tartósnak bizonyultak [Dzsembori (jamboree) – cserkésztalálkozó, általában a világtalálkozóra való utalás. Magyarországon 1933-ban Gödöllőn volt a IV. Világjamboree. – A szerk.]. Angol segítőnk, Ernest és családja segített nekem. Ma már nem tudom, hogy él-e vagy sem – de inkább nem – a koránál fogva az a család, amelyik a hátam mögé állt, és amelyikről utca van elnevezve Manchesterben.

Miután én a magyar oktatás törvényeit ismertem, augusztus végén ültem fel a vonatra, mert azt hittem, szeptemberben kezdődik a félév, amiben nagyot tévedtem. De azért nem telt az idő feleslegesen. Megérkeztem a Viktória pályaudvarra, és rögtön az első baklövésemet elkövettem. Mindent berámoltam egy taxiba, kivéve azt a kiskoffert, amiben a pénzemet és az úti okmányaimat tartottam. Ernest körültekintőbb volt, azt mondta, hogy ő kijön a Viktóriára elém, de ha valami mégis úgy hozná, hogy nem találjuk meg egymást, megadott egy szállodacímet és az ő ajánlását, hogy el ne vesszek, mutassam meg a sofőrnek, és az odavisz. Akkor ott találkozunk. De el ne mozduljak onnan! Amikor kirámoltam a holmimat a szállodában, akkor vettem észre, hogy se a kiskoffer, se a pénz nincs meg. Ijedtemben elbőgtem magam.

A szállodában nem tudták, hogy mi bajom van. Miután ugyanolyan folyékonyan beszéltem angolul, mint ahogy most magyarul, mondtam, hogy elveszett a kofferom, amiben az összes úti okmányom és minden van. Az egyik nagyon komor képet vágott, s azt mondta, minden európai evvel jön. Mondtam, hogy vissza szeretnék jutni a pályaudvarra, mert én azt tudom, hogy letettem magam mellé. A sofőr végighallgatta, amit bőgve mondtam. Azt mondta, üljek be, visszavisz a Viktóriára, és velem jön. Ez meg is történt. Elkísért, és abban a tömegben, ami ott van – életében az ember olyat nem látott –, a kiskoffer ott volt a peronon, ahova letettem.

Miután megtaláltam az elveszett pénzem és úti okmányaimat, visszamentünk a szállodába, ott állt kétségbeesve, minden taxiba belesve Ernest. Amikor meglátott kibőgött szemmel, kezemben a kiskofferral, akkor rájött a röhögés. „Már megint elhagytad?” Ez volt az első szava. Szólni sem tudtam, csak a legközelebbi székre leültem, halál fáradt voltam. Az egész út nem fárasztott úgy ki, mint az utolsó harminc perc.

Első dolgom volt, hogy letussoljak, egy kicsit rendbe szedjem magam az egynapi utazás után, és hogy a viharos csatornán való átkelés után valahogy emberi módon nézzek ki. Egész úton nem aludtam, hiába utaztam hálókocsiban. Aki nem járt még viharos tengeren, csak normális tengeren, az nem tudja, milyen az átkelés a csatornán.

Először elmentünk Manchesterbe Ernest szüleihez. És akkor kérdezte, mit csináljunk, mert a félévnek a kellős közepén vagyunk.

Angliában egész évben megy az egyetemi oktatás. Ezt azért találták ki, hogy az egyetemek gazdasági helyzetét stabilizálják, mert miért legyen zárva, amikor nyáron is lehet tanítani, hiszen a klíma olyan, hogy nincs túl meleg. Minálunk ezt nemigen lehetne megcsinálni. Ott enyhe volt az idő, a nap is sütött néha, de meleg nem volt a nyári félévben. Egyébként a félévek hallgatói nem mindig ugyanazok voltak.

A külföldiek először egy előképzésen vettek részt, hogy lássák az angoltudásukat, hogy megértik-e az előadásokat. Az egyetemen voltak kötelező tárgyak, és azokon kívül olyat választottunk, amilyet akartunk. Európában ezt még nem csinálták, és még mindig nem értik, hogy szabad volt minden egyetemistának bármely szakon bármelyik előadót választania. Ha nekem tetszett, átmehettem az orvosira is, ha olyan előadó volt, aki engem érdekelt, azt hallgathattam, amit és akit akartam.

A tutorial system volt bevezetve, ami azt jelentette, hogy meghatározott időben be kell menni a tutorhoz, akihez hasonlót én Magyarországon nem tudok mondani, talán tanársegédnek nevezhetem, de ez sem fedi teljesen. Ő adja ki a feladatot, jelöli ki az előadásokat, amik ezzel foglalkoznak, és az írásbeli beszámolót, amit be kell adni. A szóbeli előtt közlik az elért eredményt, hogy mehetek-e tovább, vagy itt esetleg azt a félévet még egyszer végig kell hallgatnom.

Én ezt az oktatást sokkal hatékonyabbnak találtam, sokkal nagyobb feladatot rótt a hallgatóra a szabadság, mint a tanteremhez való kötöttség. És hát egy jó előiskolát kaptam Kőszegen. Londonban lánykollégiumban laktam, ahol Európa minden részéből való lány megtalálható volt, azonkívül japánok, kínaiak és az összes angol gyarmatok. A baráti körömhöz leginkább angolok tartoztak, hiszen az én célnyelvem az angol volt, és igyekeztem minél kevesebbet németül vagy pedig bármilyen más nyelven beszélni. Egy német lány ragadt rám, az viszont semmi áron, a háború után sem akart visszamenni Németországba. Nagyon furcsán fog hangzani: velem akart jönni Magyarországra. Ezt a német vonzást sajnos később a debreceni egyetemen is, amíg ott dolgoztam, megtartottam. Ott is volt egy lány a szabadegyetemen, aki levelekkel bombázott még a Balatonról is, hogy ő akármit vállal, akár cselédnek is elmegy, csak hadd maradjon Magyarországon.

Egyetemi éveim a tanuláson kívül Anglia megismeréséből álltak, mert a víkend az szabad volt. Ernestnek volt egy BSA-ja [Autómárka, 1907–1940 között gyártották Nagy-Britanniában. – A szerk.], azzal jártuk Angliát, amennyit csak bírtuk, és azt néztük meg leginkább, ami Ernestet érdekelte. Jogász létére bele volt bolondulva az angol templomépítészet labirintusába. Jogot hallgatott, és ügyésznek készült. Tehát a vád szakot választotta, arra specializálódott. Négy év volt közöttünk. Tulajdonképpen úgy tekintett, mint leendő menyasszonyára. A nyári szünet alatt, bár ott rövidebbek a szünetek, segített egy angol háztartásba való beleilleszkedésbe. Én náluk töltöttem ezt az időt, az édesanyja vezérlése alatt megtanultam egy angol és egy londoni háborús háztartás kínjait. Ahol meg kellett számolni a tüzelőt, és ahol – akkor már! – a benzintől egészen a sóig minden jegyre ment.

Anglia 1939-ben lépett be a háborúba. A légitámadások mindennaposak voltak. Egy nyilatkozatot kellett aláírnom, amiben vállaltam, hogy a romeltakarításban mint egyetemista részt veszek [Hermann Göring a Luftwaffe főparancsnokaként 1940. augusztus 24-én rendelte el a brit városok terrorbombázását, és szeptember 7-én indult London bombázása. – A szerk.]. Amennyiben nem kívánok részt venni, ők azt is akceptálják, de akkor Skóciába megyek internálótáborba. Az ott lévőknek sokkal jobb dolguk volt, mint bármelyik angol állampolgárnak, mert ők ugyan egész héten át be voltak csukva abba a kastélyba meg a parkjába, ahol laktak, de egyszer egy héten elmehettek moziba a legközelebb eső városba. Ez volt az angol internálás. Ezek a táborok tele voltak. Mondanom se kell, mindennap küldtek a németek utánpótlást, hogy még egy kenyérfalóval több legyen az amúgy is éhező Angliában. Mi éheztünk, mint a kutyák. Úgy jöttem haza, csont meg bőr. Nem ilyen koszthoz voltam én itthon szokva.

Tisztázzuk, én ott Londonban az ellenséges hatalomnak egy tagja voltam. Úgyhogy azoknak, akik Európából jöttek Londonba, akár zsidó, akár nem zsidó, bizonyítaniuk kellett, hogy nem kémek, hanem azért vannak ott, hogy tanuljanak, hiszen Európában ekkor nagyjából még nyugalom volt. Londonból a gyerekeket akkor már kitelepítették, és a fiatalságot felszólították, hogy vagy elhagyják Londont, vagy pedig segédkeznek a takarításban.

Ernesttel nagyon jóban voltam, de egyet belátott, hogy nem ő az egyetlen fiú az életemben. Itthon volt a másik. Az a tömeg levél, ami jött-ment, az nem háborús titkokat tartalmazott. Nagyon nagy késéssel, és nem mindegyik ért el a címzetthez. Főleg az én leveleim nem érkeztek meg mind.

Egyetemi tanulmányaim 1940-ben hirtelen értek véget. Édesanyám telefonált, ismerősökön, rokonokon keresztül üzent, hogy az apám halálos beteg, és ő egyedül van mindennel, mert a bátyámat behívták. A diploma lemaradt, haza kellett jönnöm anyámhoz. A diplomadolgozatom megvolt, de a szóbelire nem tudtam visszajutni Londonba. Nem is lehetett akkor már Magyarországról kimenni, és ott sem fogadtak.

Nehezen határoztam el magam, de mégis hazajöttem. Amikor először megindultam egyenesen a szokott útvonalon, a német határról visszadobtak, avval az indoklással, hogy nincs vízumom. Törvény szerint valóban igazuk volt, mert aznap, amikor elindultam, hozták be a vízumkényszert Németországban, amit velem szemben különösképpen érvényesítettek. Úgy, ahogy voltam, vissza kellett mennem Angliába. Rendesek voltak, mert átvittek ingyen. Ahol szintén nem volt pénzem már, mert utazásra, jegyekre, mindenre elköltöttem jóformán az utolsó filléremet is. Nem akarok neveket mondani. Volt egy svéd kapcsolat, egy egyetemi professzor és az ő köre nyújtott segítséget mások mellett nekem is. Pénzt kaptam, hogy hazajuthassak úgy, hogy kikerüljem Németországot, tehát észak felé. Norvégián át, ami már akkor német megszállás alatt volt [Norvégiát semlegességi nyilatkozata ellenére 1940. április 9-én a német hadsereg megtámadta Két hónapon át tartó heves küzdelmek után, valamint Anglia és Franciaország katonai segítsége ellenére Norvégia kénytelen volt megadni magát. A háború idején a norvég kormány emigrációban folytatta munkáját. – A szerk.], és Svédországon keresztül úttalan utakon, rettenetesen hosszú és tekervényes módon jutottam haza Győrbe, 1940 augusztusában. Az akkori Magyarországot már nem nevezhetem hazámnak.

Ha összehasonlítom a két országot, Anglia háborúját és Magyarország háborúját, akkor csak azt tudom mondani az angol tapasztalataim után, amik irtózatosak voltak, hogy Magyarországon még túl vidám élet folyt, és mindent lehetett még kapni. És nem jegyre [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)]!

Egy ízben kimentem a strandra, mert fiatal az ember, nem szomorkodhat örökké. A Duna uszodába mentem le, ami össze volt kapcsolva a Hajós Alfréd uszodával. Valaki mellém perdült, kinyitott egy cigarettatárcát, megkínált cigarettával, és azt mondta: „Most ne csináljon cirkuszt, mert magát mindenki ismeri, de engem a kutya se.” Ezen mindenki annyit derül. Két ember mutatkozott ilyen módon be nekem, aki saját magát rendkívül csúnyának és szexuális vonzalomra nem számíthatónak tartotta. Csont soványra voltam fogyva az angol koszttól. Ennek azonban Angliában is bizonyságot adták, hogy nem igaz, és úgy látszik, Magyarországon is megfeleltem a mércének.

Lajos sebészorvos volt, és segédorvosi idejét töltötte a győri kórházban. Nyolc évvel volt idősebb, mint én. Rendkívül mulatságos, intelligens ember volt, aki nagyon hamar otthon érezte magát a családunkban. Rendszeresen jött. Amikor apám betegségéről tudomást szerzett, azonnal intézkedett, ami abból állt, hogy nem volt megelégedve a győri sebészeti körülményekkel. Felhozta Budapestre a Fasor Szanatóriumba [Quittner Zsigmond által 1887-ben épített épületegyüttes, a háború után a Belügyminisztérium kórháza működött itt (Városligeti fasor 9–11.). – A szerk.]. Összecsődítette Magyarország négy legnagyobb sebészét mint kollégát, hogy nézzék meg. Ma már kevésbé ismert nevek ők. A szanatóriumban nem voltak belső szakorvosok. Hívtak oda, ha megengedhette magának a beteg, vagy kívánta a beteg családja, vagy valaki hozzáértő javasolt valakit. Szóval úgy viselkedett, mintha a családhoz tartozna. Akkor ő már biztos volt a diagnózisban. Ami halálos volt. Apámnak vastagbél-carcinomája [vastagbélrák] volt.

Abban az időben én szintén súlyos beteg voltam. Amikor elvitték apámat a szanatóriumba, előtte a győri kórház belgyógyászati osztályának az úgynevezett professzor főorvosa kijelentette, hogy vigyék gyorsan, és mentsék meg, mert a lánya olyan beteg, hogy ővele már nem érdemes foglalkozni.

Csak utólag derült ki, hogy tényleg milyen beteg voltam, és ezt is a leendő férjem derítette ki, mert félrediagnosztizáltak. Azt állította a doktor Nyáry professzor – most már kimondhatom a nevét –, hogy agyhártyagyulladásom van, hagyjanak otthon, és menjenek el nyugodtan Budapestre apámmal, mert én menthetetlen vagyok. Iszonyatos fejfájásaim voltak, de a tünetek nem voltak egyértelműek. Nem is igen látogatott, egy kórházi főorvosnak ez nem volt kötelessége. Leendő férjem naponta látogatott, és tájékoztatott apám állapotáról, ami az elvárhatónál gyorsabban és az ő ellenálló szervezetével jól javult. Megműtötték, nagyon hozzáértő, jó kezekben volt. Nem olyan sokára hazakerült. Ma is hálás vagyok azért a pár hónapért, amit még kaptunk.

Közben a gyógyításomat átvette a leendő férjem, aki „rendkívül vonzó” dolgokat művelt, mert amikor rettenetes görcseim voltak, fogott, és ráültetett egy bilire. Mert akkor őneki már gyanús volt a kimondott diagnózis. Rossz helyen voltak az elviselhetetlen fájdalmak, és a bilin megszületett az eredmény: vesekő távozott a szervezetemből. Amivel egy időben leesett a lázam, és a fájdalmaim megszűntek. Szép lassan fölkeltem, és elkezdtem javulni. Ezt a vesekövet még megelőzte az, hogy szanatóriumba kerültem Győrben, s ott vakbélgyulladással megoperáltak. Ott sem derítették ki az okot, teljesen felesleges volt a műtét, mert a fájdalom és a rettenetes magas, negyven fok körüli láz nem attól volt. A vesekő volt az ok.

Amikor elkezdtem javulni, fent jártam, apám is, anyám is otthon volt együtt, akkor megkérte Lajos a kezemet, és hozzámentem feleségül.

Budapesten volt az esküvő. Dokumentumszerű, amit mondok. Az esküvőnk napján, ami 1941. február másodikán volt, hozták be azt a törvényt, hogy árja nem házasodhat össze zsidóval [Az 1941:XV. tc.-t, amely megtiltotta zsidó és nem zsidó házasságát, azaz az ún. harmadik zsidótörvényt 1941. augusztus 8-án léptették hatályba. Valószínű azonban, hogy már korábban is megpróbálták lebeszélni a házasságról azokat, akik zsidó származású emberrel kívántak házasságot kötni. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Mi nem is tudtunk erről. Beküldtek bennünket egy terembe, mi azt hittük, jön az anyakönyvvezető, helyette jött egy nagyon marcona pasas, aki rá akarta beszélni a férjemet, hogy „Vegyen el e helyett a ronda zsidó lány helyett egy tisztességes árja lányt. Van belőle elég”. Én ezt most rövidre fogtam, nem ennyit, hanem egy fél órát beszélt. Mondta a férjem, hogy „Mindazok ellenére, amit ön itt állít, ragaszkodom ahhoz, hogy a házasságot megkössük. Szíveskedjen aláírni ezt a nyilatkozatot!”. A pasas nem tehetett mást, aláírta, és innen mentünk az első kerületi anyakönyvi hivatalba, és ott megkötöttük a házasságot.

Csendes esküvő volt, csak a tanúk voltak jelen. Ez az én kívánságom volt. Az édesapám állapota akkor már nagyon súlyos volt, és ezt megmondták nekem is. Az édesanyám azt sem tudta, mit csináljon előbb, mivel és kivel foglalkozzon. A bátyám munkaszolgálatban volt. Ilyen körülmények között az ember nem rendez – különben sem szeretem – lagzit. Ez két ember dolga, magánügye. Se papra, se senki másra nekünk nem volt szükségünk.

Azért esküvői ebéd volt, aminek a közepén elkezdtem köhögni, hányni, s mindenki azt hitte, hogy valami baj van. Hát nem volt valami baj, hanem előzőleg a szomszéd gyerekkel játszottam, és elkaptam tőle a szamárköhögést. Egy vesekő után. Egyik betegségből a másikba estem. Mondtam: „Kellett nekem orvoshoz mennem.”

Egyszer egy éjszaka váratlan zaj hangzott. Nem tudtuk, honnan jön. Már pirkadt. Pizsamára kabátot vettünk, és a teljesen néptelen utcákon az Alagút felé rohantunk, mert onnan jött valahonnan a zaj. A Clark Ádám téren már tisztán láttuk és hallottuk, hogy gépek zaja hallatszik a Duna felől. Mire a korláthoz értünk, a látvány megdöbbentő volt. Mentek a német tankok Jugoszlávia felé [A Wehrmacht április 2-án kezdte meg Magyarország területén a Jugoszlávia elleni felvonulást, és a német (valamint olasz és bolgár) csapatok 1941. április 6-án támadták meg Jugoszláviát. – A szerk.]. Elkezdődött Magyarország számára is a második világháború.

A férjem nagyon jó családból, vagy legalábbis nagyon jónak mondott családból származott. Pécsiek voltak. Ott végezte az egyetemet is, és miután abban az időben álláshiány volt, azért helyezkedett el mint cselédkönyves orvos a győri kórházban, Petz Lajosnál [Petz Lajos (1854–1932) – orvos, 1881-től volt alorvos Győrött, 1884-től városi főorvos és az 1895-ben felavatott Szentháromság Közkórház igazgatója nyugdíjazásáig, 1922-ig. Foglalkozott korának közegészségügyi gondjaival, a tbc elleni intézkedések szükségességével, a csecsemőhalandóság elleni küzdelemmel, megszervezte a gyári dolgozók orvosi ellátását. Az Országos Közegészségügyi Egyesület győri fiókjának titkáraként foglalkozott az elhagyott gyermekek ügyével. – A szerk.].

Nagyon értelmes volt, rendkívül művelt, olvasott, szerette az irodalmat, széles körű műveltséggel rendelkezett, és mint sebész nagyon ügyes kezű volt. Pedig a nevelésével senki nem foglalkozott, mert a szülei elváltak, és attól kezdve hányódott. Hiába volt apja és anyja. Nem volt testvére.

Az édesapja német–francia–spanyol szakos tanár volt. Francia–magyar és magyar–francia nagyszótárát még ma is keresik, mert utána nagyon sokáig nem jelentetett meg másikat az Akadémia. Erősen baloldali politikai magatartása miatt nem nagyon szerették. Őszintén szólva, házasságunknál a vallási különbségnek nem örült. Mert ugyebár tudta, hogy én zsidó vagyok – ezt az evangélikus gimnázium sem változtatta meg –, és ilyen az ő családjában még nem fordult elő.

Ők katolikusok voltak, de nem gyakorlóak, hanem tipikus dokumentum-katolikusok. A férjem kifejezetten utálta a papokat, és soha nem ment templomba. Egyformán vallástalanok voltunk mindketten. De meggyőződésesek. Ilyen jellegű probléma köztünk soha nem merült föl.

Házasságkötésünk után az úgynevezett nászút a Balatonra szorítkozott azokban a háborús időkben. Ekkor ért véget a győri állás. Addigra a férjemnek sikerült az újonnan Magyarországhoz csatolt Erdélyben [lásd: második bécsi döntés] állást kapnia, mégpedig a nagyváradi irgalmasok kórházának lett a sebész főorvosa. Ezt az egyik odavalósi egyetemi társa szerezte, illetve ajánlotta neki. Jó fizetése volt.

Menjünk egy ugrással erre az időre. A közbeni magyar történelmet úgyis mindenki ismeri. A nagyváradi és az akkor Erdélyben uralkodó állapotok bizony nekem ismeretlenek voltak, mintha egy teljesen idegen földrészre kerültem volna. Leprásoktól kezdve olyan horribilis szociális különbségek voltak, amilyenek Győrben, egy fejlett iparvárosban elképzelhetetlenek voltak. Rövid időn belül különböző betegségek tüneteit mutattam, és ahogy a férjem nagyon bölcsen tette, illetve nem is olyan nagyon bölcsen, elküldött a kórház főorvosához a gyomor- és ehhez hasonló tüneteimmel – egyébként már terhes voltam akkor. Sikerült is egy újabb rossz diagnózisba beleütköznöm. Azt mondta, hogy ez semmi se, ez a terhességgel jár. Egyébként valószínű, hogy sok a gyomorsavam, egyem sok mandulát. Szót fogadtam, mert a mandulát nagyon szerettem. Ki is csaptam vele a maradék gyomorsavamat. Úgyhogy rendkívül leromlott állapotban folytatódott a terhesség, mert kaptam – én ez magyarul nem tudom mondani, csak latinul – egy terhességi toxicosist [mérgezéses állapot]. Ami abban nyilvánult meg, hogy besárgultam, és tudomásul kellett vennem, hogy ez a terhesség végéig tart, ezt nem lehet gyógyszeres úton megszüntetni, most sem tudják még. Ezek a tünetek sajnos mindjárt, majdhogynem a terhesség kezdetén, talán a harmadik hónapban mutatkoztak.

Nagyváradon igen szép lakásunk volt. A sors iróniája, hogy pontosan szemben volt a Kőrösi utcában az evangélikus templommal. Visszakaptam a régi környezetemnek egy darabját. Az állapotom viszont egyre romlott, semmit nem tudtam enni, minden kijött belőlem. Úgy látta a férjem, hogy az egyetlen lehetőség az, hogy hazahoz.

Volt egy nagyon jó orvos, akire rábízott, és ment vissza. Az elkövetkezőket csak rövid mondatokban kívánom érinteni. A fájdalmak, láz, sárgaság, terhességi toxicosis egyre rosszabbodott, és a gyógyulás nem nagyon közeledett. Otthon kezeltek, valami javulás volt, de lényegtelen, meglehetősen lefogytam, és újabb vesepanaszokkal bekerültem Budapesten a Szövetség utcai szanatóriumba a Dósa professzorhoz. Újabb vesekövet halászott ki az ureterből [húgyvezeték]. Kérésemre altatás nélkül, nehogy a magzat sérüljön. Már félidős voltam. Attól kezdve szépen gyógyultam.

Egyszer teljesen váratlanul meglátogatott a férjem a szanatóriumban. Nem tudtam, hogy jön, borzasztóan örültem neki. És amikor elment, átnyújtott nekem egy teljesen meg nem érdemelt és csodálatos virágkosarat. Nem volt olyan romantikus alkat, hogy azt feltételezzem, a betegségért kapom a virágot. Örültem neki, de nem tudtam mire vélni. Később derült ki, hogy életem legszomorúbb napja volt, és azt akkor nem tudtam – aznap temették az édesapámat. A győri zsidó temetőben fekszik, ahol a nagyszüleim és a gyermekkorában, orvosi műhiba miatt meghalt bátyám is. Az állapotomra való tekintettel nem mondták meg, hogy meghalt. Továbbra is írták a lapokat nekem. Csak amikor gyógyultan visszakerültem Nagyváradra, akkor is néhány napot várva, hogy mire fordul az állapotom, mondta el a férjem.

Az édesapám halála után anyám, aki az életében nem sokat foglalkozott az üzlettel mint énekesnő, átvette az egész terhet – néha mégis segített apámnak, amikor túl sok volt a munka, egyszerűbb műveleteknél, mint számolás és egyéb, akkor még nem voltak gépek. El lehet képzelni, hogy mindent a világon megtett azért, hogy minden menjen a maga rendjében. Ment is a maga rendjében, mert árut nem kaptunk – miért meséljem el azt, amit milliók elmondtak az üzletekkel kapcsolatban? Egy szép napon megjelentek, és lehúzták a rolót az úridivat-kereskedés ajtaján, ami alatt értendő egy mahagóniból készült, elegánsan kiállított, Váci utcai üzlet. Ami persze nem a pesti Váci utcában, hanem a győri Baross utcában volt.

Sajnos, az egészségi állapotomra mindez nem hatott túlságosan jól, de ezen segíteni nem lehetett. A terhességem aztán ment a maga útján, és amikor újabb nehézségek adódtak, a férjem azonnal elszállított a győri Csillag Szanatóriumba, ahol is ugyanaz az orvos végezte el a koraszülésnek a munkáját, aki engem segített a világra. Doktor Unger. Az eredmény egy egy kiló hatvan dekás kislány volt, akinek a neve Katalin lett. És akit csodálatos módon a Pestről lehozott híres gyerekorvos életben tartott. Amikor elértük a szülésnek az idejét, majdnem teljesen normál súlyban volt. Egyébként a legnehezebb időben született, nyolcadik hónapos terhes voltam, ennek ellenére kifejlett körme és mindene megvolt, csak éppen olyan pici volt, hogy anyám sapkát csak egy játékbolti babáról tudott levetetni, mert olyan pici feje volt.

1941. november tizenkilencedikén született a kislányom. Nem fogom sohasem elfelejteni. Természetesen a koraszülöttek ellátását kapta, teljesen elválasztva tőlem is. Soha nem gondoltam volna, hogy egy koraszülött csecsemőt csak kanállal lehet etetni. Soha nem volt hajlandó szopni. Említettem, hogy mire elérte a kilenc hónapos legkorábbi időszakot, addigra teljesen normális csecsemő lett, kicsi súlyú, de kifogástalanul fejlett, szép kisbaba volt. Amilyen csúnya volt koraszülött korában, az alatt a búra alatt, ami alatt ő ott éldegélt, nyakig olajosan, mert abban az időben olajban tartották a koraszülött csecsemőket, bizony, nem volt egy vonzó jelenség.

Ezek után egyesült a család, s éltük az akkori, ilyen vegyes házasságban élő házasoknak nem könnyű életét, amiben a férjem kiküzdötte, hogy visszamehessen a szülővárosába és annak klinikájára. Mindenkor minden vágya az volt, hogy visszamehessen Pécsre, és ott a sebészeten elhelyezkedjen. A sebészeten ugyan nem helyezkedhetett el, annak antiszemita beállítottsága miatt. Ezzel szemben a szülészeten tárt karokkal fogadták, úgyhogy doktor Lajos László professzornak [(1904–1975) – orvos, szülész-nőgyógyász, egyetemi tanár. – A szerk.] köszönhetem, hogy ott vészeltük át a nehéz időket egészen addig, amíg a férjemet be nem hívták.

A férjem családja egyike volt a legrégibb tüke családoknak [Tüke – pécsi őslakos. – A szerk.], ami olyan, mint a debreceni cívis. Neki a világon mindenhol volt összeköttetése, és közeli házasság révén jó kapcsolatban volt az örmény származású magyar Dekleva családdal, amelyiknek az egyik tagja a főügyész volt Pécsett, és aki nagyon sokat foglalkozott a zsidó dolgokkal. Ő rakosgatta a lapjaimat úgy, ahogy akarta. Mindig eltolta, utasítást is adott. Személyes kapcsolatom nem volt vele, csak a háború után.

A kisfiam 1943. május harmincadikán született. Már négyen voltunk. Egy csodálatosan szép lakásban laktunk. Csodálatos! Azelőtt zsidó tulajdonosa volt a lakásnak. Megkért bennünket, hogy költözzünk oda. Valamikor Napóleon-ház volt, Napóleon lakott abban a lakásban. Minden nagyobb városban lakott Napóleon. Ez a belváros kellős közepén volt, megvan most is. Az ember bemegy, nem is veszi észre, hogy mennyire elegáns. Nekünk túl elegáns is volt, de hát kaptuk. Senki sem bérelte ki azokat a hodályokat. Utána ez lett a Német Intézet, mint mindenütt.

1944 áprilisában édesanyámnak a megmentésére mentem Győrbe, mert tudtam, hogy a baranyai háromszöget sohasem fogják támadni, vagy nincs szükség a védelmére. Mindenünk be volt csomagolva már akkor. Három teherautót szereztem. Amit lehetett, felpakoltunk, az üzletből az árut és a lakásunkból a fontosabb és értékesebb holmikat.

Anyám kívánságára Katit magammal vittem. Nem nagyon szívesen, de magammal vittem. A fiam még pici volt. Nem visz az ember ilyen hosszú útra, mint Győr–Pécs volt már akkor, és olyan zsúfolt vonaton gyereket. De az anyám úgy tudott könyörögni valamiért, amit akart, hogy csak na. Ugyanúgy, mint én.

1944. április tizenharmadikán történt. Voltak még gyári elszámolásaink a Győri Vagon- és Gépgyárral, amelynek a gyárunk különböző sátorlapokat és más hasonló anyagokat állított elő. Pécsre indulásunk előtt ezt akartam elintézni. Mondtam az édesanyámnak, hogy én kimegyek, ő legyen szíves, maradjon otthon a kislánnyal. Nem, ő nem marad otthon, hanem elmegy a barátnőjéhez, mert az unokáját nem győzte mutogatni, aki ekkorra bizony egy nagyon szép kislány lett. Ezt igen hamar ő is tudta. Az apám kék szemével, az édesapjának a fekete hajával hencegni való kisbaba volt, de én nem hencegtem vele sohasem.

A vagongyár a lakásunk utcájának folytatása végén volt, ez az utca több mint másfél kilométer hosszú volt. Az édesanyám elment a barátnőjéhez vizitbe Katival, aki a gyárhoz, ami már a Messerschmitt gyár lett, nagyon közel lakott [A Győri Vagon- és Gépgyárat 1939 szeptemberében nyilvánították katonai üzemmé, 1939–40-ben indult meg az önálló repülőgépgyártás, ill. megkezdték a Fiat-, a Focke-Wolf-, az Arado repülőgépmotorok javítását, szerelését a repülőgép-üzemegységben, a Messerschmitt program pedig 1942-ben indult a Dunai Repülőgépgyárral kooperálva. – A szerk.]. Nálam voltak az iratok, amik kellettek az ügyintézéshez – zsidó ide, zsidó oda, bementem a gyárba anélkül, hogy valamiféle különösebb cirkusz lett volna, nem nézegettek különösebben.

Az utolsó volt ez a látogatás a Messerschmitt gyárba, amit az édesanyám erőltetett ki, mert onnan pénz jött be. Megehettem azt a pénzt, azt a rohadt inflációs márkát, amit onnan kaptam. Mert azt megkaptam, de az velem együtt majdnem tropára ment. Ahogy mentem a gyárudvaron, hogy azt az épületet elérjem, ahol még valami dolgom lett volna, megszólaltak a szirénák. Nem sokat törődtem vele, Londonban hozzászoktam a szirénákhoz, de azt nem tudtam, itt mit szoktak csinálni. Magyarországon először Kassán bombáztak [lásd: Kassa bombázása], az lehet, hogy álbombázás volt, a győri azonban nem. A kassai bombákat senki sem vette komolyan. Ezt azonban igen.

Megjelent mellettem egy teherautó tele német katonákkal, és földobtak az autóra. Ordibáltak velem, hogy mit sétálok légiriadó alatt a gyárudvaron. Azt hitték, hogy a gyárhoz tartozom. Bekerültem – mint ahogy később kiderült – az egyetlen valóban bombabiztos bunkerba. Katonákkal, civilekkel volt tele. Mi voltunk az utolsók, akik még befértek. Normális, egészséges állapotban nem szoktam hányni, hányingerem se volt sohasem, se nem szédültem, de akkor abban a bunkerban megtanultam hányni, szédülni, mert négyzetméterenként esett egy-egy öttonnás bomba. Szépen hadirendbe állított angol repülőgépek hajtották végre a győri bombázást. Mondanom se kell, hogy egyetlen magyar vagy német repülőgép nem szállt fel a város vagy a polgárság vagy a nagyon értékes gyári ipartelep védelmére. A Messerschmitt gyár akkor indult be, és akkor még csak repülőgép-alkatrészeket gyártott, a repülőgépekre csak később állt rá. Ennek a tökéletes rendben elvégzett munkának, amit az angolok csináltak a Spitfire-okról [vadászrepülőgép], nem állt ellen sem a német, sem a magyar hadsereg. Meg sem jelent. Úgyhogy kizárólag a munkások és a polgári lakosság szenvedett [Ezen a napon a Szövetséges Légierő 177 darab B-17-es bombázója indult el egy dél-olaszországi repülőtérről, azzal a harci feladattal, hogy bombázza a győri ipartelepet, különösen Vagon- és Gépgyár üzemi épületeit, a repülőtéri létesítményeket és az ott lévő repülőgépeket. A tíz perccel dél előtt kezdődött bombázás három hullámban körülbelül 15 percig tartott, ezalatt közel 400 tonna bombát dobtak le. A vagongyár megbénítása sikerült, a közvetlen honvédségi rendelések nyolcvan százalékát érintette. Találat érte a repülőgyár üzemeit, raktárát, az autógyárat, a híd- és edénygyárat, az acélöntödét és a vagonüzemeket. Kovács Lajos történész (Győr, Xántus-múzeum) szerint a gyár területén 214-en haltak meg, 40-en eltűntek, 158-an megsebesültek. A városban 532 halálos áldozata volt a bombázásnak, a kórházban 1132 sebesültet láttak el. (Kisalföld, 2007. április 13.) – A szerk.].

Amikor kikerültem szédelegve a bunkerból, mindenütt csak romok, romok, romok. És rettenetes bűz áradt. Az egész győri ipartelepet hibásan tervezték és építették, nem gondolva arra, hogy alacsonyabban fekszik, mint a Duna szintje. Egy töltés választotta el a Dunától. A bombázók, nem tudom, hogy szándékosan-e vagy csak véletlenül, eltalálták a szennyvízcsatornát, az egész víztisztító berendezés központját. Ilyen sűrűn potyogó bombák mellett a teljes csatornarendszer megszűnt, beömlött a víz az épületek aljába, és az embereket nem lehetett onnan kimenteni. Nem tudható, mennyi volt a bomba és a robbanás áldozata, és mennyi volt, aki megfulladt a szennyvízben.

Ezután még a repülők tettek egy kört a töltés fölött, aminek az oldalában az utász kiskatonák feküdtek. Azokat mélyrepülésben szépen egyenként kilőtték. Ezt csak azért meséltem el, hogy a háború irgalmatlanságát mutassam.

Elkezdtem megkeresni édesanyámat és a kislányomat. Elkezdtem keresgélni – erről jobb nem beszélni… Az édesanyámat megtaláltam abban a házban, ahová látogatóba mentek. Ugyanott kellett volna a kislányomnak is lennie, de hát a lakás porig volt rombolva. A pincében voltak, ami nem nyújtott semmiféle védelmet erre a bombázásra. Abban a házban jóformán senki nem maradt életben. Anyámat súlyosan sérülve megtaláltam, nem is tudom, hogyan tudott életben maradni, beszélni nem tudott, azt sokknak hittem, amiben tévedtem. A romok közül szedtem ki.

A kislányomnak viszont a nyomát sem leltem. A keresést nem hagytam abba. A következő napon egy kart, karjának egy darabját, a világoskék kardigánjának mocskos darabjait ástam ki a romok alól. Innen tudtam, hogy ő az. Ennyit találtam meg Katiból. El akartam temetni, de közös sírba tették a gyerekhullákat a köztemetőben. Hiszen nemcsak ő volt, nagyon sokan. Később az összes gyereksírt, ezt a közöst is megszüntették, mert kevés volt a hely. Egy közös sír lett. Talán egy táblát tettek emlékükre. Amíg mozogni tudok, évente elmegyek halottaimhoz a temetőkbe.

A mentőosztagok édesanyámat bevitték a győri kórházba, ahol megállapították, hogy gyógyíthatatlan agyödémát kapott. Akkor én már nem kerestem a teherautókat, amin a holmijaink voltak, hanem ott ültem mellette. Segítettem az ápolónőknek, főképpen vele foglalkoztam, etettem, mosdattam, enni nem tudott. Néha egy kis folyadékot még lenyelt, de megmondták, hogy soha többet ember nem lesz belőle, és azt, hogy a szervezete olyan elhasznált, hogy napjai vannak csak.

Ott ültem mellette akkor is, amikor berontott három-négy gazember a kórterembe, akkor nem volt különszoba senkinek, és elüvöltötték magukat: „Hol az a zsidó asszony?” Az egyetlen az anyám volt. Fölkapták, feltették egy betegszállító hordágyszerűségre, nem volt szabályos hordágy, csak olyan összerótt valami, és aztán a vonatig meg sem álltak vele.

Valaki följelentette. Bújtatták anyámat. Először a Nyáry professzornál, azután pedig a doktor Haitsch Emilnél [(1897–1967) – orvos-pszichiáter, 1923-tól a győri közkórház ideg-elmeosztályát vezette (MÉL). – A szerk.]. Az őrültek háza volt, magyarul, a győri kórházban, oda bújtatták, és onnan vitték el egyenesen, és a már zsúfolt vagonba bedobták. A további sorsát csak elképzelhetem. Egy túlélő abból a vagonból elmesélte, hogy agyontaposták és kirúgták. Nem tudom, hol van eltemetve.

Ezután senkihez nem szóltam egy szót sem, sehova be nem tértem. Olyan piszkos voltam és rendetlen, hogy az iszonyú. Kódorogtam. Senkitől semmit nem kértem, nem fogadtam el. Még akkor életben volt a legjobb barátnőm, őt is megkértem, hogy hagyjon békében. Az állomáson ültem, odáig vitt a fejem, hogy innen el kell utaznom Pécsre. Tudtam, hogy mit kell csinálni, csak azt nem tudtam, hogyan. Az első vonatra, ami jött, fölszálltam. Nem vettem se jegyet, se semmit, de akkor valahogy nem is kértek.

Akkora volt a sokk, a trauma, a gyász, hogy még a fájdalmat is másképp éreztem. Nem tudtam, hova megy a vonat, talán azt hittem, hogy Pécsre. Mindenesetre oda indultam, mert tudtam, hogy ott van a fiam meg a férjem. Ennyit tudtam. A fiam, a lányom már nem. A kisfiamra egy végtelenül hűséges, jó cselédünk vigyázott, azonkívül a férjem minden idejét a gyerekére fordította. Ha a cseléd nem tudta vállalni, mert el kellett mennie beszerezni, akkor a házmester néni vigyázott rá

Amikor a vonat végérvényesen megállt, és nem ment tovább, kiszálltam, és fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Most sem tudom, már elfelejtettem. Katonai centrum volt a Dunántúlon. Volt ott egy malom, és a malom tulajdonosának a lánya időszakosan befogadott. Látta, hogy milyen a ruhám, bolyongok, és akkor már a győri bombázást nem lehetett eltussolni, már az egész ország tudta. Kérdezte, honnan jövök, mondtam, hogy Győrből. Azt mondta, menjek be hozzájuk, adott egy csésze teát, hála istennek, nem mást, mert én nem ettem, se nem ittam három napja. Lepucolt, amennyire tudott, és azt mondta: „Feküdjön le!” Mondtam: „Azt nem lehet, nekem tovább kell mennem.” Akkor kikísért az állomásra, és érdeklődött, hogy milyen vonattal tudok továbbmenni. Valami vonat elvitt Veszprémig.

Ott is látták, hogy teljesen tompa vagyok, és nem érzékelem a magam körül történőket. Egy idősebb férfi megszólított, hogy hova megyek, mondtam, hogy Pécsre. „Akkor sokat kell várnia, mert két óra múlva jön csak olyan vonat, ami Pécsre viszi.” Elvitt engem, és megpróbált megetetni.

Rettenetes hosszú utazás volt, mert kerülőkkel mentünk, olyan helyeken is megállt a vonat, ahol máskor nem, vagy fordítva, a részletekre nem emlékszem. Egyszerre csak azt kiabálták, hogy Pécs, végállomás. Abban az időben Pécs volt a dél felé menő vonatok végállomása Baranyában. Kiszálltam. Akkor tértem valamennyire magamhoz, és rájöttem, hogy a Vasút utcában vagyok, és most már haza kell menni.

Hazamentem. Ott találtam a férjemet sötét kétségbeesésben. Azt hitte, hogy ott pusztultam, csak még nem kapott értesítést. Levetkőztetett, beültetett a fürdőkádba, és lefektetett. Csak azt tudom, amit ő mondott, hogy nyolc órát aludtam egyvégtében. Közben nem aludtam semmit. Éjjel sem. Nem tudtam fölfogni, hogy mi történt. És akkor én még fiatal voltam.

Amikor tudatosodott bennem, akkor sem sírtam. Rettenetesen sok idő, évek, évtizedek múltak el, hogy az első könnyem kijött. Akkor valamivel könnyebb lett. És annyi minden történt az utána következő időkben, hogy nem tudtam másra figyelni. Nem tudtam, nem volt időm gyászolni. Dolgozni kellett, segíteni kellett nemcsak magunkon, hanem másokon is.

Nagyon sok embernek az élete függött a férjem nyugalmán. Aki tizenkét órát műtött egy nap, azt ki kellett szolgálni. Akkor már csak titokban volt az Ilonka, mert nekem nem volt szabad alkalmazottat tartanom [1944 áprilisában tiltották meg zsidók háztartásában nem zsidó személyek alkalmazását. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. De engem mindez nem érintett. Olyan volt, mint egy film, ami mással pereg. Valahol volt egy hasadás. A lelkemben. És a körülöttem levők ezt látták. Hiszen fizikálisan nem sérültem. Mikor megjöttem, volt ugyan rajtam kosz, piszok, karcolás, a kezeimmel napokig nem lehetett fogni, mert olyan dagadtak voltak a sitt-takarítástól – három napig lapátoltam, kerestem Katit.

Az egyetlen gondolat, amire emlékszem, amikor már kezdtem magamhoz térni otthon, az volt, hogy megmondtam, hogy nem visszük a gyereket. Nem akartam elvinni Katit. Magyarázkodtam. Valóban nem akartam elvinni Katit. A férjem meg sírt. Kétszer láttam sírni életében. Egyszer, amikor ez történt, másodszor akkor, amikor visszakerült a háborúból, és kiderült, hogy a hírrel ellentétben – már hogy engem és a gyereket kivégeztek – élünk.

Lassan valahogy magamhoz tértem, s olyan önuralmam volt, hogy a mindennapi munkát – a férjem elmondásából tudom – kifogástalanul elvégeztem. Hamar visszakerültem a napi rutin nyugtató malomkerekei közé. Pécsett majdnem úgy folyt az élet, mint előtte. Ott nem voltak berepülések, ott nem volt semmi. A győri bombázásról körülbelül annyit tudtak a pécsiek, mint én Kamcsatkáról. Folyt az élet a maga útján, módján. A férjem sokat volt távol hazulról. Az ennivaló beszerzése volt nehéz, de az is azért, mert én az utcán nem mutatkozhattam, vagy legalábbis nem volt ajánlatos, ezt kellett valahogy megoldani. Ezt tudomásul vettem. Olyan rendes, pedig jobboldali gondolkodású ember volt a fűszeresünk, hogy vele telefonon beszéltem meg, mire van szükségünk. A legfontosabb volt a tej a gyereknek, aki akkor egy éves volt. Hogy éheztünk volna, az lehetetlenség volt, mert a férjem nem fogadott el a vidéki betegektől egy büdös fillért sem, helyette ennivalót kért. Pécsett az élelemhiány sokkal később mutatkozott, akkor, amikor Pest felszabadult. Addig nem. Sőt, inkább bőség volt, a piacok tele voltak.

Napi rutin volt a hírek hallgatása is. Volt egy régi világvevő rádióm, még Londont, Párizst és bármit tudtam vele fogni. Egészen addig, amíg egy nyilas család nem került a közelünkbe. Beköltöztették őket a szomszéd lakásba.

Mert egyébként az egész emelet a mienk volt. Ott volt a férjemnek egy csodálatosan berendezett kissebészeti rendelője, ahol délutánonként rendelt, mert élni kellett valamiből. Akkor már ugye otthonról a spejz, amit anyám küldött állandó főzési mániájával, nem volt. De nem szenvedtünk semmiféle szükséget. A férjem bent étkezett a klinikán. Ami mozgás volt, az kora reggel volt, és késő délután, amikor az volt a kívánsága, hogy vigyem be a gyereket a kórházba. Attól kezdve nem tudott meglenni, hogy ne tudja maga mellett a fiát.

A férjem lehetőleg csak pozitív dolgokról beszélt és mesélt, ami a klinikán történt. De persze akadt más is. Rajta keresztül ismertem meg a professzora öccsének, Lajos Ivánnak a kálváriáját, aki még jóval a zsidók deportálása előtt politikai fogoly volt Dachauban. Ő egy bizonyos fehér könyv miatt került oda, amiről úgy látszik, Magyarországon teljesen megfeledkeztek. Egy vagy két napot tudott aztán a háború után itthon tölteni, mert elvitték az oroszok [Az 1939 júniusában, több tízezer példányban megjelent könyvecskét, amely a „Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében” címet viselte (Dunántúl Pécsi Egyetemi Kiadó és Nyomda), „Szürke Könyv”-ként emlegették. Lajos Ivánról (1906–?) az alábbiak olvashatók a Magyar Életrajzi Lexikonban: „jogász, politikai író. … Külpolitikai érdeklődésű tanulmányai általában a 20. sz. közép-európai politikai kérdéseihez kapcsolódnak. Monarchista beállítottságánál fogva fordult szembe a fasizmussal. 1939-ben jelent meg Pécsett nagy nemzetközi feltűnést keltő (és a hatóságok által elkobzott) könyve, az ún. Szürke könyv (Németországi háborús esélyei a német katonai szakirodalom tükrében), amelyben azt bizonyította, hogy a német katonai szakirodalomból merített adatok tanúsága szerint a hitleri Németország valójában hadi készületlen. 1944-ben ezért a Mo.-ot megszálló németek elfogták és Mauthausenbe hurcolták. 1945. jún.-ban tért haza [Pontosabban: május végén. – A szerk.]. 1946. jún.-ig mint osztálytanácsos a vallás- és közoktatásügyi min.-ban dolgozott, majd tisztázatlan körülmények között eltűnt.” Lajos Ivánt – valóban máig tisztázatlan körülmények között – a Szovjetunióba hurcolták, ahol is talán 1949-ben?, talán korábban? vagy talán az 1950-es évek elején meghalt. Életéről, munkásságáról és haláláról lásd: Murányi Gábor: Egy epizodista főszerepe. Lajos Iván történész élete és halála, Noran, 2006. – A szerk.]. Sajnos csak egy példányunk volt ebből, de a mi lakásunkban „tatárjárás” volt az alatt az idő alatt, amíg egyikünk sem volt otthon. Ami fájdalmas volt ebben, az az, hogy teljesen ok nélkül pusztítottak. Mert ugyan miért pusztítanak el egy hanglemezt, hogyha azt nem hallgatják, ugyan miért tépik össze azt a könyvet, amit nem olvasnak, ugyan miért szaggatják ízekre azt a ruhámat, amit nem vittek el, miért törik össze a kamrában levő összes befőttet, és keverik össze a liszttel a mákot – ezt még a mai napig sem értem meg. Feldolgozni feldolgoztam, természetesen sokkal könnyebb ezeket a veszteségeket elviselni, mint a lelkieket.

A férjemet 1944 augusztusában hívták be. Rögtön utána megjelent a mostohaapja, aki ügyvéd volt. Mondta, hogy itt olyan idők következnek, ami nem hasznos a fiamnak. Ő az életét és a teljes biztonságát tudja nyújtani. Elvitte tőlem, amiért én nagyon hálás voltam. Meg az ezüstöt. A gyerek fontosabb volt. Az anyósom nem volt hajlandó semmit csinálni a gyerekért, ezzel szemben a második, elvált férje – a nevét megmondom: Simonfai Lászlónak hívták– magához vette, és míg távol voltam, ellátta mindennel. Ami kis szabadideje volt, illetve akkor már sok szabadideje volt, mert hiszen nem az ügyvéd volt a legelfoglaltabb ember… Magához szedte a család minden olyan tagját, akinek az élete nem volt biztonságban ilyen vagy olyan oldalról. Nem szerettem őt, de az igazságot szeretem. Megmentette a gyermekemet. Nála tanult meg a fiam totyogni. Nagyon későn kezdett járni. Szegénykém, be volt zárva az irodába, onnan sehogyan sem tudott kimászni. Ez egy régi polgárházban volt abban az utcában, amelyik a vasúttól fölvitt egészen a klinikáig, a Zsolnay-szoborig.

Először szobafogságra voltam ítélve, azután a rendőrségre vittek, majd a Gestapóhoz kerültem, és onnan bizony iszonyú nyomorúsággal, összevissza verve kerültem ki. Semmi okot nem adtam rá, hogy oda vigyenek. A Gestapo akkor a zsinagógában működött, és ma sem tudom megmondani, minek köszönhetem, hogyan intéződött – megunták a velem való szórakozást, és a hátsó ajtón kilöktek. Az biztos, hogy a Lajos család és a férjem más kollégái tudtak róla, mert többen ott vártak egy mentőautóval, amibe gyorsan bedugtak és hazavittek, aztán visszatették a pecsétet a lakásra. Már le volt pecsételve, de a telefon működött. Olyan rendetlenek voltak a nácik, hogy még a telefont sem kapcsolták ki. Hadd emlékezzem meg név szerint is azokról, akik vártak rám: Jan Gielewitz, lengyel menekült, röntgenes orvos; Frank Olah, magyarul Oláh Feri, amerikai állampolgár, ösztöndíjas a pécsi egyetemi klinikán; John Toth, New York állambeli; William Kolozsi, ő valamelyik északi államban lakott.

Aztán bekerültem a csillagos házba, ami a Mór utcában volt. A rendőr, aki elvitt, megkérdezte, nem akarok-e valami élelmet vinni magammal, de én csak egy szál kabátot vettem föl, semmi mást. Durván visszautasítottam, mondván, hogy „Azért, hogy maguk elvegyék?”. A rendőrnek egyébként még más mondanivalója is volt számomra. Rendkívül kedvesen felajánlotta férjpótló szolgálatait egy ilyen derék, szép fiatalasszonynak.

Amikor a férjem elment, adott nekem egy ampullát, amelyben sztrichnin volt, és egy injekciós tűt. Azt mondta: „Annyi mindenen mentünk már keresztül eddig is, hogy nyugodtan rád bízom ezt, ha elviselhetetlenné válik. Nem kell szenvedni.” Ez volt a zsebemben, azon kívül semmi más.

A csillagos házban már nem voltunk sokan. Talán százan. De nem csak zsidók. Akkor zsidók már alig voltak. Nem voltunk sokáig ott. Onnan kimentünk – ma már nem ismeri senki sem így, hogy Pius [A jezsuita rend pécsi Pius gimnáziumának és kollégiumának valamelyik épületéről van szó – A szerk.] – a Piusnak a raktár vagy magtár, vagy mi, három oldalon nyitott, csak födéllel rendelkező valamilyen külső épületébe, ahol állatokat tarthattak a papok, és ott, a szabad ég alatt aludtunk.

A Piusból egy rettenetesen hideg, zúzmarás, esős és hódarás időben elindultunk gyalog Nagykanizsára úttalan utakon, mert bár a déli út, ami oda vezetett, rövidebb és jobb lett volna, de ott már a Titóék [lásd: Tito, Josip Broz (1892–1980)] jöttek fölfele, akkor már átlőttek a volt magyar határon is. Voltak, akik azon sírtak, hogy ezek agyon fognak lőni bennünket, mert azt hiszik, hogy katonai alakulatra lőnek. Mondtam: „Olyan hülye katona nincs, amelyik a rongyos gárdát összetéveszti a katonai alakulattal. Ettől nem félek, legfeljebb, hogy rossz vagy orvlövészek vannak, akik nem tudják, mire lőjenek. Nem mindegy, hogy gyalogolsz a táborig, avagy sem?”

Nagykanizsán egy rettenetes tábor volt, és kevesen ismerték [Nagykanizsán két internálótábor létezéséről van némi adatunk: az egyik az 1933-ban bezárt Pátria Pótkávégyár épületében létesült, ahol 1939-től lengyel menekültek éltek, majd internálótábor lett, a másik az Erzsébet tér 9. szám alatti épületben (ma általános iskola működik itt). – A szerk.]. Szakemberek is, a honvédségi emberek is. Az utolsó pillanatban létesítették. Akik odaértek, kevesen jöttek vissza. A csoportban volt orvos, alispán, jogászok, több fiatal, ugyanolyan ok miatt, mint én, ahol a férj árja volt, és a feleség nem. Csupa jó barát, csupa jó ismerős. És hogyan jöttek onnan vissza! A Horváth Pista, ő volt az alispán, visszavergődött, aztán otthon pusztult bele a sebeibe, a szétvert veséjébe. A feleségét Kaprics Zsófiának hívták. A legnagyobb pécsi cukrászdának a tulajdonosa volt. Borzasztóan gazdag pécsi polgárok voltak. És nagyon kedvesek. Na, mit mondjak még?

Tehát a végcél a kanizsai, erre kijelölt tábor volt, de én már nem jutottam el oda. Az út számomra nem volt hosszú, mert azon a területen teljes volt a zűrzavar. Zúdultak föl a visszatérő németek. Uniformisos katonák, menekülő német ajkú lakosság – és engem ez mentett meg. Megkérdezték tőlem, hogy merre kell menni, meg hogy ki vagyok. Az én tiszta hochdeutschommal a világon mindenütt átvágtam magam, ahol német volt. Itt is. Ők nem nagyon nézegették az orromat. Persze magas szintű német tudásra nem volt szükségem. Nem kellett Goethe annak a katonának, aki nem tudta, hogy hol van, és merre menjen. A fő nácikat megismertem, mert azok pimaszok voltak, de nagyon meghatotta őket az én német beszédem. Semmit sem tettek, csak azt mondták: „Csodálatosan beszél németül, nem német maga?” Mondtam: „Nem.” Nem mertek hozzám nyúlni. Teljesen illegitim gyalogoltak a déli frontról. Onnan lógtak meg. Csak az érdekelte őket, hogy merre tudnak a legrövidebb úton elérni az osztrák határig.

Nem tartott nekem sokáig ez az út. Volt egy rejtett tudásom, amivel nem nagyon hencegtem, mert ahhoz sok pénz kellett. Én lovagoltam. Elég jó lovas voltam. Találtam egy elkóborolt lovat. Nem mondom, hogy nyeregbe ugrottam, mert kengyel az nem volt, út közben elhagyta a paci. És amilyen fájdalmaim nekem voltak azon a részemen, amin ültem, és ami a Gestapónak köszönhetően addig fog csak fájni, ameddig élek, nagy keservesen fölmásztam erre a lóra, amelyik egyáltalán nem lelkesedett. Eléggé lerongyolódott állapotban volt, és éhes is, hol legelt, hol ment. A rángatásoknak szót fogadott, s így ebben a szörnyű rossz időben és iszonyú sárban, úttalan utakon visszakerültünk a Bálicsba, ami Pécs déli részének az egyik legszebb szőlő- és baracktermő vidéke.

Ezt a lovat addig vettem csak igénybe, amíg emberek nem mutatkoztak. Lecsúsztam róla, mert onnan már tudtam azt a gyalogutat is, amivel visszaérek Pécsre. Valahogy ez a Győrben keletkezett vákuumnak a maradványa volt, a félelem érzését tökéletesen kioltotta belőlem. Lesz, ami lesz. Gondolom, ilyen lehet a katona, amikor rohamra megy, amikor már nem érez semmit. Csak az ösztönöm vitt. Csak haza akartam menni. Egyszerűbb lett volna, közelebb is voltam én a klinikához, de nem akartam bemenni, mert akkor ottfognak. Haza tudtam menni, és mit ad isten, ott volt a férjem a gyerekkel!

A szomszédaim munkaszolgálatosok voltak, ők mondták meg neki, hogy engem elvittek, és a gyerek hol van. Mert azt én megmondtam nekik. Úgyhogy ő már otthon volt a gyerekkel. Csengettem, és kinyitotta az ajtót. Nem tudott mást mondani: „Te élsz?”

A férjem mentes volt, alkalmatlan a katonai szolgálatra, egy gyerekkori betegségének maradványa miatt. Ezt a betegséget sajnos a fia is örökölte. Egy reménytelennek tűnő középfülgyulladás-sorozatban szenvedett mind a kettő. Abban az időben, amikor a férjem a középfül-gyulladásos korszakában volt, már nem tudtak vele mást csinálni, mint a koponyáját fölnyitották. Jóllehet a saját nagybátyja operálta, a kifűrészelt koponyacsont helyét nem pótolták sem ezüsttel, sem pedig transzplantált csonttal, hiszen az 1900-as évek elején vagyunk. Nem fűztek semmiféle reményt az életben maradásához, mert kezdte az agyhártyagyulladás tüneteit mutatni. Ezek olyan maradandó károsodást okoztak –halláskárosodást, de azt hitték, hogy szellemi károsodást is fog, ami nem történt meg –, hogy emiatt akkor, amikor az ő korosztályát sorozták, szolgálatra alkalmatlannak találták. Úgyhogy őt nem hívták be, csak 1944 augusztusában.

Akkor viszont SAS-behívóval hívták, és kivitték a frontra [SAS-behívó – „Névre szóló katonai behívóparancs a második világháborúban Magyarországon a nem tényleges állományúak számára. A posta expresszküldeményként kezelte, címzettje köteles volt 48 órán belül bevonulni a kijelölt helyre. Nevét az első szavak: "Sürgős, azonnal siess" kezdőbetűinek összeolvasásából kapta” (server2001.rev.hu/oha/oha_browse_lexicon.asp?page). – A szerk.]. Tudjuk, hogy ekkor hol voltak az oroszok. A Kárpátoknak az Ukrajna felé eső részén. Ő priuszos volt zsidó felesége miatt, ezért tették oda. Ezért hívták be mint alkalmatlant, és ezért tették egy előretolt kötözőhelyre, aminek a vezetését és a műtéti részét bízták rá – ha ugyan túléli, ezt meg is mondták.

A katonaság nagyon nehéz volt neki. Nem a munkája, hanem a hírzárlat miatt. Mert ugye vége volt a rádiónak, vége volt a beszélgetéseknek a megfelelő emberekkel. Előgyakorlata sem volt, hiszen sohasem szolgált. És amikor Miskolcon voltak már, mert addig nyomták vissza a magyarokat, akkor közölték vele, hogy ne siessen olyan nagyon hazafele, mert a fiát és a feleségét agyonlőtték.

Miskolcról Budára siettek, a Várban voltak fönn, amikor már nem tudta befogni a száját, és mondott tücsköt meg bogarat, amit nem kellett volna. Egyszer már hibázott, amikor az orvosi ebédlőben lesöpörte a zászlókat a térképről. Reménytelen volt a helyzet, itt pedig már féktelenül járt a szája, úgyhogy bekerült a Margit körúti fogházba – nem orvosnak! De mint orvost is fölhasználták, mert ugyan rab volt, de egyedüli orvos ezen a helyen. Igénybe vették gyógyításra. És miután a gyógyításra szorulóknak nagy része, legalábbis a kilencvenkilenc százaléka rab volt, és nem rabtartó, nagyon megbíztak a munkájában. Akit meg lehetett menteni, azt ott is megmentette. Sajnos igaz, hogy azokat később mind halálra ítélték. Az őrök is igénybe vették, hiszen akkor már az őröknek is fájt a feje, mert ott süvítettek fölöttük a lövedékek. Az oroszok lőtték a Várat, és ugye a Margit körúti katonai törvényszék és fogda oda közel volt. Mindenkinek fájt valamije, és akinek fájt valamije, az kapott egy sztrichnin injekciót. Tehát mint orvos szökött meg, mert az őröket kinyírta. Orvos létére a legnagyobb bűn, amit elkövethetett.

Mindegy volt neki. Nem volt vesztenivalója. Akkor harcolt életében először. Azt szokta mondani: vagy ők, vagy én. Katonaként kellett benne megfogannia, hogy nincs kiút, akár akar, akár nem, ölnie kell. Egyébként is „emberölés-természetű” volt, ha valamit tagadott, azt az Úristennek nem lehetett nála megváltoztatni.

A Margit körúti fogházról nyilván hallott mástól is. És aki ezt hallja, olvassa, az is hallott nyilván róla. Hála istennek megszüntették. Nem közvetlenül a háború után, hanem jóval utána. Én még egypár hadbírót személyesen is ismertem. Nem volt különb egyik se az előzőnél.

Tehát innen szökött meg. Valahonnan – nyugodtan mondhatom most már, szegény, nyugtassa a sors és az isten, vagy valami békén a sírjában – egy kabátot lopott és egy öltönyt, civil ruha kellett neki a rabruha helyett. Aztán elindult egyenesen délre, Pécsre. Neki Pécs olyan volt, mint nekem Győr.

Ócsán már az oroszok voltak. Ott volt egy nagy orosz katonai kórház, ahol rengeteg volt a sebesült. Megvoltak az iratai. Amikor kérték tőle, jött a tolmács, és mondta, hogy a legjobbkor jött, mert orvosra van szükségük. Erről a kórházról annyit mondhatok csak, hogy jól bántak a foglyokkal, jól bántak a sebesültekkel, már amennyire egyáltalán ott lehetett, hiszen az hadműveleti terület volt. Nem tudom, mennyi ideig tartott, mert erre sohasem tértünk vissza, nem túl soká, mert továbbment a front. Akkor őt elengedték, kapott útra ennivalót, adtak egy levelet és egy iratot, amit nem tudott elolvasni, mert a cirill betűket nem ismerte, de az állt benne – lefordíttatta, amint lehetett –, hogy nagyon meg voltak elégedve a munkájával, jól dolgozott, szorgalmas volt. Amikor később társaságban fölmerült ez a téma: „És mit csináltak veled?” – azt mondta: „A világon semmit, kaptam egy elismerő levelet a munkámról.” És azt az utasítást, hogy további vizsgálat nélkül engedjék haza. Ezt köteles volt bemutatni az orosz katonai parancsnokságon is, amikor már otthon volt, Pécsett. Adott esetben ez egy bizonyítvány volt, hogy rendesen viselkedett. Szörnyű, hogy min ment keresztül!

Pécs nagyon könnyen úszta meg tulajdonképpen a második világháborút, mert a baranyai háromszöget, említettem már, nem lehetett védeni, ezért úgyszólván mindenféle atrocitás nélkül jöttek be az oroszok. Senkivel semmi különösebb baj nem történt. Zabrálni zabráltak, de erőszakoskodás vagy olyan viselkedés, amiért olyan nagyon meg kellett volna őket gyűlölni, csak egy esetben volt – akkor viszont én kifizettem azt a ruszkit. Többet erről nem beszélek.

Mindketten betegen érkeztünk haza néhány nap különbséggel, 1945 februárjában. Borzasztóan boldog voltam, hogy együtt vagyunk megint hárman. A mienk nagyon szép szerelmi házasság volt. Fiatalok voltunk még. Én huszonhat éves, de száz évesnek éreztem magam – ez megmaradt mind a mai napig. Ezek a borzalmak nem múlnak el. És nem tudtam volna most elmondani, hogyha tegnap nem veszem elő az agyamat, mert én nem írtam le egy betűt sem ebből. Sokan jegyzeteket csináltak. Én nem. Bennem ezek olyan kitörölhetetlen nyomokat hagytak…

Azután, hogy a németek kitakarodtak az országból, a hétköznapok már nagyon békésen, nagyon sok munkával, és ha szabad mondanom, nagyon boldogan teltek. Különösebb programunk nem volt, hiszen akkor szórakozni ritkán lehetett. Az egyetemnek voltak rendezvényei, oda mindig elmentünk.

Ugyanabban a bérelt lakásban laktunk, mint régen. Pécs belvárosában, közel a főtérhez van az a szép régi ház, ahol, mint már említettem, Napóleon is lakott. Deák utca 2. Részben neki építették ilyen stílusban, mint amilyen stílusban volt. Nem szobák, termek voltak. Két lakás volt abban a házban, a nagyobbik volt a mienk. A ház volt tulajdonosa visszakerült Auschwitzból vagy valamelyik táborból. Nem is kívánt ilyen nagy lakást, mert teljesen egyedül maradt, és örült, hogy egy orvos lakik a szomszédban. Mint már említettem, ez volt a háború alatt a Német Intézet. A németek egy kicsit átépítették. A hatalmas teremben vetítő volt, és ez volt a fogadószoba. Nem emlékszem pontosan, kétszáz-háromszáz négyzetméter lehetett, négy méter magas, és tizenegy franciaablaka volt.

A márvánnyal borított úgynevezett előszoba két részre volt osztva. Az egyik része vezetett a rendelőbe. Itt akasztották fel a páciensek a kabátjaikat. Innen nyíltak a mellékhelyiségek, a konyha, a fürdőszoba, itt álltak a széksorok, mert ezt használtuk várónak. Nagyszerűen be lehetett osztani mindent, zsúfoltság nem volt. A másik részét a külső fűtés foglalta el, de nem állt ki a falból, olyan vastag volt a fal. Az akkor lehetséges legmodernebb fűtéssel lehetett fűteni, csöveken ment mindenfelé a meleg. Lakószoba összesen három volt.

Hrabovszki Ilonka néni, nyugodjon békében, egy pécsi vasutasnak a lánya járt naponta be hozzánk segíteni a háború után is, de otthon az édesanyját is ápolta. Az édesapja meghalt, volt még egy testvére. Hát, ha van Isten, áldja meg! Itt van eltemetve egyébként Budapesten. Lelkes párttag volt, és lelkes imádója a fiamnak. Hazavitte magával minden nap, hogy megnézzék a kutyát. Ott lakott Pécsett. Hihetetlenül szorgalmas és kedves volt.

Takarítani együtt takarítottunk, de a többi munkát nem engedte. Mosás, és akkor minden kézzel ment. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a férjem borzasztóan tiszta volt. Nálunk mindennap cserélődött egy köpeny vagy kettő, attól függően, hogy mit csinált. Röpült a szennyesbe, és a szennyest nem tűrte, tehát minden áldott nap még mosás is volt. Nemcsak az Ilonka néni bírta, én is bírtam. Mindent.

A háború után az első munkám a képzettségemnek megfelelő volt, vagy lett volna, hogyha kialakult volna: a Károlyi Mihály által alapított angol tanszék létrehozásához kérték Pécsett a munkámat. Akkor Károlyi itthon volt. [Károlyi Mihály gróf (1875–1955) – nagybirtokos. Az őszirózsás forradalom vezető alakja. Miniszterelnök (1918–19), köztársasági elnök (1919). Ő irányította a külügyeket is. Lengyel–magyar–jugoszláv szövetséget szeretett volna. Felosztotta birtokait a szegényparasztok közt. A Vix-jegyzék hatására lemondott, egy tisztán szociáldemokrata kormánynak akarta átadni a hatalmat. Emigrált, Párizsban élt. A második világháborúban innen is elmenekült, Londonban emigráns kormányt akart létrehozni, de nem támogatták ebben (http://www.geocities.com/allamszocializmus/). 1946 májusában hazatért, 1947–49 között Magyarország követe volt Párizsban. 1949-ben lemondott, nem tért haza. – A szerk.]. Megalapítottuk az angol klubot, aminek titkára lettem volna, ha egyáltalán működött volna. Nemsokára megalakult az angol tanszék is, aminek működése a kezdetétől fogva nehézségekbe ütközött, mert hiszen az angol nyelv ingráta volt.

Az egyetemen az oktatás professzora egy angol nyelvkönyvet akart kiadni, de ez csak szövegidézetekből állt. A többi munkát a beosztottjaira bízta. Így írtam együtt a könyvet a már említett William Kolozsival. Ő írta a szöveget, én a szószedetet és a szókincset állítottam össze abban a nyugodt tudatban, hogy egyikünk neve sem szerepel a címlapon. Így a professzor a forint bejövetelekor [lásd: a forint bevezetése] szép summát kapott, amin nem kellett osztoznia velünk.

Közben a férjem kifejezett kívánságára beiratkoztam az orvosi szakra. Három évet el is végeztem. És napi négy órát rendeltünk otthon is. Ebben magánpáciens nagyon kevés volt. A keresetnek a kiegészítésére a férjem egy OTI-körzetet [Országos Társadalombiztosítási Intézet] vállalt. Úgyhogy reggel hatkor kezdődött a nap, és úgy este tízkor, fél tizenegykor fejeződött be. Élvezet volt vele dolgoznom, és én nagyon szívesen tanultam. A rendelőben az én dolgom az íráson és a nyilvántartásoknak a vezetésén kívül asszisztensi is volt. Kisebb műtétekre is megtanított. Megvolt a kissebészeti rendelő, amit még a szüleimtől hozományként kaptam.

Tehát meglehetősen túlterhelt és nem is kicsit zaklatott életet éltem evvel a sokféle kötelezettségemmel. Elsősorban anya akartam lenni, de hozzá jött a rendelőben való munka, a férjemnek való segítés. És mint mondtam, tanultam az orvosi karon, és tanítottam angolt ugyanott.

Még nem említettem, de itt talán csak a sok között még én is egy utolsó emléket állítok az egyik távoli nagybátyámnak, akit úgy hívtak, hogy Paul Ehrlich. Ő is orvos volt, és megszabadította Európát a legocsmányabb betegségtől, ami akkor tizedelte az embereket. A Salvarsan nevű vegyületével, ami a százhatvanhatodik szénvegyület volt, amivel gyógyítani lehetett a szifiliszt [A Nobel-díjas (1908) Paul Ehrlich (1854–1915) a szérumterápia egyik alapítója, Frankfurtban dolgozott, a szifilisz és egyéb más fertőző betegségek gyógyítására alkalmas salvarsan megalkotója volt (1910). – A szerk.]. Ma már újabb dolgok, újabb gyógymódok is vannak, de a fekete kontinensen és Ázsiában ma is ezt használják, mert hatékonyabb, mint a penicillin. Ma az európai szifiliszt penicillinnel játszva lehet gyógyítani, de abban az időben ez volt az egyetlen.

Milyen érdekes, hogy egy kisgyerek mi mindenre emlékszik vissza. A fiamnak intenzív emlékei vannak arról a borzasztó jelenetről, amikor teljesen becsavarodott az édesapja, és összevissza beszélt, handabandázott. Muszáj volt egy barátunkat segítségül hívni – akivel szinte testvéri jó barátságban volt, doktor Tóth László, aki később a Lipótmező női osztályának a vezetője lett –, hogy nézze meg az idegeit, és ha kell, akkor vigye be a klinikájára. Be is vitte. Be kellett vinni. Érdekes, hogy amikor már jobban ment a sorsunk, akkor tört ki rajta egy teljes ideg-összeroppanás.

Valamikor a nyár elején volt. Iszonyatos emlékei voltak. Azt hittem, már cifrább dolgokat nem fogok hallani, mint amilyeneket az édesapám, fogait csikorgatva üvöltött az orosz fogság emlékeiről. A férjem teljesen összefüggéstelenné vált. És hát egy orvos nem lehet összefüggéstelen.

Elég sok időt vett igénybe a gyógyítása. Kábé két és fél, három hónapig volt bent, de teljesen gyógyultan került ki, úgyhogy újra tudott dolgozni. Egyszer hazajött a klinikáról, és azt mondta, rosszul érzi magát, bevesz valamilyen gyógyszert. Kint voltam a konyhában, az ebédet akartam tálalni. Bement a rendelőbe, én vártam, mikor jön ki, hogy akkorra viszem be a levest. Nem jött, nem jött. Valami zuhanást hallottam, s mikor bementem, már halott volt. Akkor még nem ismerték ezt a kifejezést, hogy infarktus. Akut infarktus vitte el, de úgy, hogy – azt hiszem, ha van valami, ami könnyebbé tette nekem feldolgozni ezt – nem szenvedett egy percig sem.

Ez 1946 végén történt. Harmincöt éves volt. Miután egy olyan régi, nagy családból származott, mint az Orlay-Mattyasovszkyék és a pezsgős Litke, kriptájuk volt a temetőben, oda van eltemetve Pécsett.

Az a pár év, amit együtt éltünk a férjemmel, nagyon boldog volt, de nagyon rövid. Nagyon rövid. Igazán békésen és jól éltünk, összehangolva. Sokat beszélgettünk, főként az irodalomról, amit mind a ketten nagyon szerettünk. Az én ismereteim mások voltak, vagy kicsit szélesebbek, mint az övé, mert ő csak magyarul beszélt, annak ellenére, hogy az apja nyelvtanár volt. A családját nem is nagyon ismertem, jóllehet ősi pécsiek voltak, amire rendkívül büszkék is voltak, és ez a büszkeség engem távol tartott tőlük. Ő jól megvolt a családjával egy bizonyos távolságban. Így aztán nem került sor soha semmiféle atrocitásra. Volt a családnak egy olyan ága, akikkel nem szívesen érintkeztem, volt a családnak olyan ága, akik örök hálára köteleztek, mert megmentették a fiam életét. Amikor egyedül maradtam, a gyereket akkor is nagyon szerették. És ezen keresztül engem is úgy-ahogy elfogadtak.

Rövid együttlétünk alatt – kalandosnak nem nevezhetem – nehezen megélhető dolgok történtek velünk egyik napról a másikra, mondjuk, 1944-től 1946-ig, ameddig meg nem halt. Úgy egymásra halmozódtak az események, hogy még föl sem tudtam emelni a fejemet az egyikből, jött a másik. Nyáron a fiam nagyon beteg lett, középfülgyulladást kapott, több mint hússzor szúrták föl a fülét. Ennek nyoma maradt.

Azután, hogy a férjem meghalt, az anyagi romlás szélére kerültem, mert az egyetemen az angol tanszéket megszüntették, orosz lett belőle. Abban a pillanatban azokat, akik az angol tanszéken dolgoztak, szélnek eresztették. Ezek közé tartoztam én is. És mivel egyedül voltam a gyerekkel, a nekünk jutott elegáns nagy lakásból szintén kirepültem egy szép és ma is látható régi, a káptalanhoz tartozó házba, amiben ha rendben lett volna tartva, mint ahogy most, gyönyörűség lett volna élni és lakni. Mert kábé háromszáz éves az a ház, és most rendkívül büszkék rá, mert rendbe hozták. A rendelőt beraktároztam. Orvosi tanulmányaimat is anyagi okok miatt szakítottam félbe.

Kezdődött a hányódás. A szüleim nem éltek, a fivérem külföldön, a férjem családjától is eltávolodtam az anyósom miatt, aki nem volt beszámítható. Most már szegényt isten nyugosztalja, meghalt. A család is föllélegzett egy kicsit, mert ő volt az a bizonyos, amit az angolok úgy mondanak, csontváz a tálalóban, akiről nem szerettek beszélni.

Akkor óvodába kellett adnom a gyereket, hogy eleget tudjak tenni az anyagi kötelezettségeimnek, és megtanuljak a gyerekkel kettesben élni. A gyerek volt az egyetlen vigaszom. A Jointnál vállaltam némi jótékonysági munkát. Szeretetcsomagokat, ruhaneműt, élelmiszert osztottunk szét, kaptunk mi is, mert semmink nem volt már, és a gyerek csak nőtt. Onnan kaptam ruhasegélyt, ennivalót pedig az evangélikus egyháztól.

A kötődés megvolt. Nem is akárkivel. Egy fiatal, velem egykorú, Sopronban végzett lelkész volt akkor Pécsett, Káldy Zoltán [1919–1987]. Később püspök lett és a világ evangélikusainak vezetője. Nagyon jó baráti viszonyban voltunk, nélküle sosem boldogultam volna.

Feljöttünk Pestre, a fiam és én. Abban a reményben, hogy a Budai László út 6. számú házba mehetünk, ami az anyai nagynénéimnek a tulajdona volt. Két idős hölgy – az egyik özvegy volt, a másik hajadon, a Sophie néni és a Hedvig néni – lakott benne. Engem választottak örökösül, illetve az anyámat, anyám halála után pedig engem. A teljes lakás és a ház az én örökségem lett volna, ezt azonban az új idők szele elfújta. Jött az államosítás [lásd: államosítás Magyarországon], be sem engedtek a házba. A régi berendezés egy része megmaradt, néhány darab itt van nálam, a többi a fiamnál. Ennek a bútornak van egy érdekessége. Az 1800-as évek vége felé volt egy bútorkiállítás Olaszországban reneszánsz bútorokból, és a csodálatos olasz reneszánsz bútorokat kenterbe verte ez a reneszánsz berendezés, aminek a szekrényét itt látja.

Miután a saját otthonomba nem mehettem be a Budai László utcában, egy ismerősünk révén hónapos szobát szereztem az Orczy útnál, a Simor utcában, ami valójában egy konyhába nyíló cselédszoba volt. Ott voltam bútorostól, gyerekestől. Pécsről felhozattam a bútoraimat, mert megengedte a főbérlő. Azokat, amik az övé voltak, beraktározta. És egy részét az enyémeknek is, hiszen nem fért el.

Pestre az utat is Káldy kövezte ki nekem. Ő csak később jött fel. Elküldött Dezséry Lászlóhoz [ (1914–1977) – evangélikus püspök, író, újságíró. 1949-ig lelkész, 1950–1956 októberéig a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke volt. Volt országgyűlési képviselő (1958–62) és az Országos Béketanács főtitkára (1962–66) (MÉL). – A szerk.], aki elintézte a fiamnak a Sztehlo intézetet. Így került a gyerek a Sztehlo intézetbe és a Sztehlo óvodába. Bentlakásos volt az Árnyas úton. Most is karitatív intézet. A főépület az evangélikus egyházé maradt, a másik része meg az államé. Ez nagy segítség volt, mert így munkát tudtam vállalni.

Amikor feljöttem Budapestre, sehol nem volt állásom, nem volt pénzem. Sétáltam a romos Halászbástyán a fiammal, és azon gondolkoztam, hogy ugorjunk, vagy ne ugorjunk. De aztán, hogy a gyereket elhelyeztem, állást kerestem. Az újságokat böngésztem, hogy mit tudnék csinálni. Miután nekem semmi munka nem volt büdös, csak az az egyetlenegy cél vezetett, hogy az intézeti díjat ki tudjam fizetni, mert nekik is élni kellett valamiből. Rengeteg kallódó gyerek volt ott, nagyon sok zsidó gyerek. Az utcáról szedte össze Sztehlo a szülővel nem rendelkező vagy akárcsak szülőt nem is ismerő gyerekeket. Nem kérdezte tőlük, hogy evangélikusok, zsidók vagy hinduk vagy akármik. Volt ott színes, volt ott Európa két feléből. Az európai országokból kétfelé vezetett az irány. Vagy hazafele Nyugatról, vagy kifele Nyugatra [Sztehlo Gábor 1945 tavaszán a Weiss–Mauthner család által fölajánlott területen, a Budakeszi úton egy 30 holdas parkban megszervezte a Pax gyermekotthont. A hét épületben a nem és kor szerint elhelyezett, legkülönbözőbb származású gyermekekből kovácsolódtak közösségek, 1947 szeptemberében deklarálva a Gaudiopolis Ifjúsági Államot. Ekkor már nagy számban voltak közöttük elesett katonák és hadifoglyok gyermekei is. A gyermekköztársaságnak saját műhelyei voltak, előadásokat szerveztek és látogattak, amelyeket utána megbeszéltek. Két lapjuk is volt, az egyiket Orbán Ottó (1936–2002), a későbbi költő, műfordító és esszéista, a másikat pedig Szőke György (1935–2008), a későbbi irodalomtörténész szerkesztette. Kiváló tanári kar gyűlt össze. Rákosi Zoltán irodalom-, Vargha Balázs rajzórái élményszerűek voltak, de tanított itt Deme László, Mályusz Elemér és más híres pedagógusok is. Gaudiopolist sem a magyar állam, sem az egyház nem támogatta. Segítséget csak a Nemzetközi Vöröskereszttől kaptak. 1950-ben államosították a gyermekotthont (hu.wikipedia.org/wiki/Sztehlo_Gábor; www.evelet.hu:8080/ujsagok/evelet/archivum/2005/05/082). – A szerk.].

Én a magam erejéből akartam lábra állni. A Káldy Zoltán elküldött engem Dezséry Lászlóhoz, ő pedig elküldött Danhauser Lászlóhoz [(1906–1990) a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközség lelkipásztora, majd a Budai Egyházmegye esperese, akit 1957-ben az Állami Egyházügyi Hivatal az esperességről lemondatott, majd 1959-ben Bakonycsernyére kényszerített. Innen ment nyugdíjba 1979-ben. – A szerk.], aki ennek a kerületnek volt az evangélikus lelkésze, műfordító is volt. Ő juttatott aztán engem kézen-közön… – de ez már később történt, addig még sok minden történt, amíg én a Danhauserhez fordultam segítségért. Először elmentem univerzális cselédnek egy orvoshoz a körúton. Bocsánat! Háztartási alkalmazott a kommunizmusban. Mert azt kerestek.

Fölhívtam őket telefonon, és mondtam, hogy én vállalnám. Volt a fiamnál egypár évvel idősebb lányuk, Marika, és volt egy rendelőjük. Én ott hármas szerepet töltöttem be. Reggel, amikor odamentem, akkor takarítottam, mert éppen otthagyta őket a háztartási alkalmazott. Az én régi lakásomhoz képest borzasztó kicsinek tűnt ez a lakás, ami persze nem volt olyan nagyon kicsi. Főznöm is kellett, de abban segített az orvos felesége. Ez a doktor megelőzte a korát: természetgyógyász volt. Én embert, orvost, orvosprofesszort annyit keresni nem láttam még, mint amennyit ő keresett. Ha nem lettem volna olyan szorult helyzetben, akkor följelentem azért a kóklerségért, amit művelt. Szerintem soha életében nem látott egyetemet. Természetgyógyász! Délután át kellett vennem az asszisztensnői helyet a rendelőben. Ha voltak külföldi páciensek, akkor tolmácsoltam. Nagyon sokféle munka volt, de evvel az égadta világon senki sem törődött. Nem fizettek sokat, de én nagyon kevésből meg tudok lenni. Én annyiból vagyok meg mindig, amennyi van.

Pontosan nem tudom, meddig voltam ott, de nem túl sokáig. Az a kislány olyan goromba volt, és olyan kellemetlen! Elvittem sétálni, angol nyelvre kellett oktatnom, de nem volt hajlandó utánam mondani azt, amit én mondtam neki. Akkor alakult ki bennem a gyermeknyelvoktatásnak a módszertana, mert ezt mondjuk, a londoni egyetemen nem tanították. Nagyon nem szerettem ott lenni. Rendkívül rossz, beképzelt újgazdagok voltak, ami nálam nem volt kifejezetten szimpatikus.

1948-ban lett ennek vége. A sors kiszámíthatatlan. Mert engem ott egy idős hölgy észrevett. Valószínűleg a rendelőben. Hogy miért vett észre, azt én nem tudom. És amikor egyszer mentem haza, odajött hozzám, és azt mondta: „Gerő néni vagyok. Ráér egy kicsit most, kisasszony?” Ő engem a Marika kisasszonyának vélt. Mondtam, hát én sietek haza, mert ott van a gyerek. Azt mondja: „Én is egy gyerekről szeretnék magával beszélni. Olaszországból megérkezett a lányom a kislányával, szeretném, ha megnézné. Úgy tudom, hogy maga jó angolos.” Az isten áldja meg ezt a nőt! A lánya, akinek olasz férje volt, egy tündéri, helyes tízéves kislánnyal érkezett a szüleihez látogatóba, ameddig a férje az utat Amerikába kitaposta. Tudták, hogy tanár vagyok – honnan szedték az értesüléseiket, nem tudom –, megkértek arra, hogy legyek olyan szíves, a gyerek már beszél angolul, készítsem elő az amerikai iskola harmadik osztályos anyagára.

Magam állítottam össze egy olyan aranyos gyerekkel, mint amilyen az a Verika volt. Gerő néni foglalkozása fűző és melltartó készítése volt a körúton. Én még olyan jólelkű, rendes, egyszerű zsidó asszonyt nem ismertem. Rengeteget dolgozott, és rengeteget foglalkozott a gyerekkel. Neki többet kellett volna foglalkoznia az üzlettel, mint hogy egy amerikai elemi iskolának az anyagával bajlódjon. A másik nagy baj az volt, hogy nem tudott angolul. Én viszont megszabadultam a kínzóimtól.

Szerettem volna jó cselédként, tisztességesen elmenni, elköszönni, és megköszönni a munkát és a lehetőséget, hogy dolgozhattam, de hát nem engedték meg. Amikor először nem mentem el hozzájuk, hanem a Gerőékhez tértem be, akkor átjött az asszonyom, és olyan patáliát csapott, hogy az nem igaz. Ha nem a Gerő néni van ott, aki nagyon békés és okos, kiegyensúlyozott asszony volt, aki szintén átment egyen s máson, akkor abból véres verekedés vagy pedig büntetendő cselekmény lesz. De ő szépen kitessékelte az udvari lakásából, ahol élt a férjével, akinek rendkívül súlyos asztmája volt, Verikával és a lányával.

Nagyon sok szeretettel gondolok erre az egész családra. Egyszerű emberek voltak, de nagyon becsületesek, jószívűek, és a gyerek is igen jól volt nevelve. Engedelmes volt, de nem a buta engedelmes. Tulajdonképpen majdhogynem rokoni szeretetet éreztem ez iránt a kislány iránt, aki olyan könnyen tanult, és aki úgy zongorázott, mint egy tündér. Később, mint hallottam, jó nevű zongorista lett, a neve Verika Mazzle volt. Őnáluk maradtam addig, ameddig meg nem jöttek az iratok és az útlevelek, és az amerikai követségen meg nem nézték, hogy Verika tud-e angolul, és megállapították, hogy folyékonyan beszél. Még sikerélményem is volt. Ők elindultak Amerikába, én pedig megint tűnődtem, hogyan tovább.

A barátság, amíg megvolt a nagymama, Gerő néni, továbbra is megmaradt. Még lakást is szerzett nekem a Margit hídnál, az Újlipótvárosban, a legelső ház volt, ami három utcára nézett, a Pozsonyi útra, a Katona József utcára és a Duna-partra. Egyszobás, leválasztott lakás volt. Budapestnek tulajdonképpen ez egy szép része, de én ott nem tudtam aludni, mert akkor építették újjá a Margit hidat, és éjjel-nappal kalapáltak. El is jöttem onnan. Akkor nagyon megbetegedtem, a szokásos vesegyulladás már aktuális volt. Bekerültem a klinikára, mert az orvosi kapcsolataim azért megvoltak, a Babics professzorhoz, aki egy hét alatt talpra állított. Ezt lerázva, körülnéztem, hogyan tovább. A fiam még az intézetben volt.

Akkor föltűnt a látóhatáron a leendő második férjem. A Svéd Vöröskereszt egyik munkatársa jött Magyarországra, akinek rokonai voltak itt, a Pothorszky család, akik a Márvány utcában laktak. Meghívtak. Fodor Pista vitt engem oda, akivel olyan félig-meddig pajtási viszonyban voltam. Apja zsidó volt, és elvette a Pothorszky középnemesnek a lányát. Édesanyja, Lilla néni egy gyakorló iskolának volt a tanítónője, nagyon helyes, kedves nő – és evangélikus. A fia a továbbiakban őrá bízott és a nagynénjére. Átmenetileg náluk laktam.

Ennél a családnál ismertem meg Lacit. Nem volt zsidó. (Nekem az életben csak egy fél zsidó gavallérom volt.) Itt lakott fönt, és Budapest főpolgármesterének az unokája volt. A zsidók kerültek, mint a bélpoklost. Laci akkor került ki két és fél év után a kórházból. A háborús sérüléseinek következtében az egyik lába jóval rövidebb lett, mint a másik. Negyvenkilenc darabra tört el. Úgyhogy egy életre megnyomorodott. Egy akna robbant előttük Aradnál. Fölhozták Pestre, mert itt volt egy speciális klinika, amelyik foglalkozott az ilyen súlyos törésekkel, úgyhogy két évig feküdt ott, mire összeoperáltak neki egy sarkat. Összerakták nagyon jól. Csak egy életen át fájt neki. Amíg élt, addig fájt. Tüdőlövése is volt, de azt meg tudták gyógyítani.

Laci 1911-ben született, Budapesten. Édesapjának a képe itt látható a falon. Igen jó nevű festőművész volt, Münchenben tanult, a müncheni iskolához tartozott. Laci a Műegyetemet végezte el, a gépészmérnöki karra járt. Egyetem után vonult be katonának, mert nem tudott elhelyezkedni. Pedig nem volt zsidó, de ő sem tudott elhelyezkedni. Repülő szeretett volna lenni, de az édesanyja a kapcsolataival kijárta, hogy nem lett repülő, mert félt, hogy lezuhan a fia. Így lett harckocsizó. Budapesten kapta a kiképzést. Az egyenruhás fényképén látható, hogy nagyon hamar már nemcsak egyszerű önkéntes volt, hanem őrvezető, ha igaz, két csillagja volt.

Akkor küldték ki a frontra, amikor már teljesen felesleges volt. Nevezetesen, harckocsizni a Kárpátokba! Jó katona volt. Egyszerűen a harckocsi érdekelte. És néhány szó a harckocsiról, mert arról én is tudok. Győrben állították elő. A Győri Vagon- és Gépgyárban, akkor így nevezték, ami később Messerschmitt gyár lett, most pedig Audi. A harckocsi hernyótalpainak a feltalálója egy győri technikus volt, mert a képzettsége technikus volt, a tudása pedig ötven mérnöké. Győrben tőlünk nem messze volt az a műhely, ahol kályhától kezdve mindent gyártottak. Innen került át az a technikus az akkor már a honvédelmihez tartozó katonai üzembe, és ott csinálta meg azokat hernyótalpakat, amik a harckocsit harckocsivá tették. Winkler Dezsőnek hívták [Winkler Dezső (1901–1985) – okleveles gépészmérnök (Brünn, 1925) volt. 1925–36 között a győri Magyar Vagon- és Gépgyárban konstruktőr, 1936–48 között az autóosztály vezető főmérnöke. Nevéhez fűződik a Botond katonai teherjáró gépkocsi kifejlesztése. 1938 szeptemberében kezdődött meg a gyártása (MÉL). (A MÉL szerint ugyan Winkler Dezsőt 1944–45-ben Németországba deportálták, de az izraeli kormány hivatalos honlapján olvashatók szerint a gyár igazgatója, Pattantyús-Ábrahám  Imre „1944-ben a győri rakodópályán álló vonatról levett két mérnökcsaládot. Az egyik Winkler Dezső, az Autógyár tervezési főmérnöke volt. Feleségét és csecsemő kisfiát is sikerült a vagonból kimentenie. … A németekkel folytatott tárgyalások nyomán Pattantyús-Ábrahám Imrének mind Winkler Dezsőt, mind Lengyel Józsefet 1945 februárjáig sikerült vezető állásában megtartania” / budapest.mfa.gov.il/mfm/web/main/document.asp /). (Egyébként a Botond nem hernyótalpas volt, a hernyótalpat pedig még a 19. században találta föl egy orosz feltaláló. F. L.-né emlékeiben valószínűleg  kissé összecsúsztak a 60-70 évvel ezelőtti történések: a Vagon- és Gépgyár valóban gyártott hernyótalpas harckocsikat, de ezek kifejlesztése nem Winkler nevéhez fűződik, a Turán harckocsik Skoda-licenc alapján készültek.)  – A szerk.].

Egyszer Laci édesanyja és az első felesége látogatóban voltak a Márvány utcában, a rokonaiknál. Egyébként kint laktak Pestszentlőrincen. Pár más családtaggal összezsúfolódva egy autóban próbáltak Pestre átjutni, mert ott már bent voltak az oroszok. Menekültek haza, amikor is fölrobbantották alattuk a Margit hidat [1944. november 4-én robbant föl az aláaknázott Margit híd baleset következtében. – A szerk.]. Az édesanyja meghalt, a felesége még ki tudott úszni valahogy, kimentették, hogy röviddel azután egy autóbaleset áldozata legyen.

Amikor a családjával ez a tragédia történt, akkor ő a klinikán feküdt. Nem is volt tudomása arról, hogy milyen katasztrófa történt. Már nem harcolt a hazáért, bent feküdt a Belgyógyászati Klinikán tüdőlövéssel. Egész szépen gyógyult. Amikor a légiriadó volt, hordágyon le akarták vinni az óvóhelyre. A közelben robbant valami, leejtették a betegszállítók, ki merre látott, arra menekült, mert záporoztak a bombák. Neki csak egy baja történt, hogy szétjött a tüdőlövéses sebe, és eltört a lapockája. Aztán, amikor vége volt a riadónak, összeszedték darabjaiból.

Anyai nagyapja mezőgazdász volt, a Batthyány család birtokainak a jószágigazgatója [lásd: birtokkezelés], a Balaton mellett, az északi parton. Soha nem tudom megjegyezni annak a helynek a nevét, pedig tündérien szép két kastély volt ott: a Fekete kastély és a Nagy Felső kastély [Egy, a feketére festett ajtóiról és ablakairól elnevezett Fekete kastély, mely egykor a Nedeczky család tulajdonában volt, Balatonederics mellett található. – A szerk.]. Jól végezte a dolgát. Amikor Batthyányt halálra ítélték, ő vitte be neki az újabb halált, a mérget az ezüst kannában. Ez a valós történet. Annyiszor és annyi mindenkinek tulajdonították ezt! Hát a jószágigazgatója volt [Gróf Batthyány Lajos (1807–1849) az első felelős magyar miniszterelnök 1948–49-ben. Haynauék halálra ítélték. Sikertelen öngyilkossági kísérlete másnapján, október 6-án kivégezték. – A szerk.].

A nagypapa vezetéknevét tudom csak, Iliás, de nem tudom, hogy ő volt-e a Sándor vagy az István. A férjem nem ment soha semminek utána, de mielőtt halálosan megbetegedett, akkor mondta, hogy jó lenne mégis utánanézni az iratoknak. Mert nagyon sok irata volt, de ezekig nem jutott el. Ebben bizonyos fokig én is hibás vagyok, mert allergiás vagyok a családtörténetekre. Azt szoktam mondani, hogy mindenki az, aki. Hogy a nagypapám vagy az ükapám mi volt, az nem az én érdemem. Úgyis kiderül belőlem.

Tehát megismerkedtünk a Márvány utcában. Nyolc évvel volt idősebb nálam. Nem volt ez nagy szerelem, talán az ő részéről eleinte igen. Ez egy békés pajtási viszony volt. Mind a ketten súlyosan sérültek voltunk. Sőt, mind a hárman, akik ebben szereplők vagyunk – hiszen a fiam is, akit sajátjaként imádott, első házasságából gyereke nem született –, mind a hárman súlyosan sérültek voltunk. Még akkor is, ha én ezt akkor, amikor történt, szinte „nevetve” viseltem. Sokkal később, sokkal, de sokkal később fogtam fel azt, hogy velem mi minden történt.

1949. március másodikán házasodtunk össze. Ugyanott, ahol az előző esküvőm volt. Ugyanolyan csendesen, mint az első. Nem is igen volt már a férjemnek élő rokona, a szülei meghaltak. Az édesapja sajnos nagyon korán meghalt, ugyanolyan halállal, mint az első férjem. Hazajött a feleségével egy sétáról, és azt mondta: „Csinálnál nekem egy hagymasalátát?” – „Hát persze.” Kiment a konyhába. Tündérien szép asszony volt a férjemnek az édesanyja. Kiment a konyhába, csinált egy hagymasalátát, bevitte neki, holtan találta a székek mellett. Infarktus. Akkor egy nagyon nehéz idő következett, mert volt egy fiatalabb öccse Lacinak, aki meglehetősen semmirevaló valaki volt. Elvett egy soroksári sváb lányt, aki sehogyan sem illett bele a családba. Egy lehetetlen dolog volt, mert a kisebbségi érzéstől a menyük olyan ellenségessé vált, hogy úgyszólván megbontotta a családi életet.

A fiam még a Sztehlóban volt. Amikor államosították a Sztehlo intézetet, avval együtt az emberséget is pofon vágták. Úgy megverték a fiamat első elemista korában, amikor az állami tanító úr bejött az osztályba, mert nem szépen írta valamelyik betűt, hogy amikor én este meglátogattam, kék-zöld foltok voltak az arcán és karikák a szeme körül. Bementem a tanító úrhoz, megmondtam, ki vagyok, és azt, hogy elegem volt a verekedésből, elegem volt a durvaságból, nem engedem a gyerekem életét tönkretenni. Hogy lehet így megütni egy gyereket, hogy karikás lesz a szeme tőle és kék-zöld foltok az arcán! És egyáltalán, mi jogon üti meg az arcát valakinek!? Azonnal kihoztam.

Nagyon nehezen jutottunk lakáshoz. Az én káderlapom igazán nem arról árulkodott, hogy szegény voltam. Aztán megtanítottak a szegénységre. Az első lakásunk Soroksáron egy parasztházikóban volt, ahol karácsony tiszteletére kiesett a fal, és ott kellett valakit szerezni, mert nekünk nem volt gyakorlatunk agyagfalverésben. Összes komfortunk egy lavór volt.

Másik lakás úgy lett, hogy már nem bírtam a Soroksárról való naponta utazást, plusz a háztartást, plusz a gyerekkel való foglalkozást. Először albérleti szobát találtunk, mégpedig ide nagyon közel, a posta melletti nagy bérházban. Egy tágas albérleti szobát, és a megmaradt, beraktározott bútoraimból bizony szépen be is rendezkedtünk. Akkor még többen voltunk, nemcsak mi hárman, hanem a férjemnek a patikus nagynénje is velünk lakott, mert kibombázták. Hát nem volt könnyű. Miután a munkám megsokasodott, és nem volt megfelelő helyiség, fürdőszoba vagy olyan, ahol nagymosást lehetett volna rendezni, egy mosónő után kellett néznem. És ezzel megindult a lakásszerzési lehetőség is. A mosónő férje felelős személy volt: rendőr. Amikor panaszkodtam, hogy milyen drága ez a lakás, és milyen nehéz négy embernek, akiknek teljesen különböző a foglalkozásuk, a koruk, a nemük, mondta, nem baj, ő tud egy lakást.

Nem mondom meg, hogy hol. Meglett. Ámde valamilyen könnyező gomba támadta meg a lakás fa részeit, úgyhogy kiesett az ajtó a tokból. Lakhatatlan lett, és helyette kaptuk ezt a lakást, ahol most is lakom. Ide is még négyen költöztünk, de nem sokkal később a nagynéni meghalt. Akkor hárman maradtunk.

A férjem műszaki egyetemet végzett, most nagyon is elismert és politikai létfontosságú dolgokkal foglalkozott: olajkutatás, mélyfúrás. A [Nagy]Kanizsa melletti Lispén indult el ez a munka először a Mazalán Pali bácsival, és azután egészen a nyugdíjba meneteléig tartott [Mazalán Pál (1891–1959) – bányamérnök, geofizikus és hidrogeológus, 1920-tól a nagyalföldi és dunántúli kutatófúrásokat irányította, melyek a Nagykanizsa melletti lispei olajmező feltárására vezettek (MÉL). – A szerk.].

Sokat utazott vidékre, sokat utazott Szegedre, ahol is az akkori időkben többször figyelmeztetett, hogy „Innen csak pakura fog jönni”. Nem sok foganatja volt a figyelmeztetésnek. Ebben a szakmában dolgozott, mondhatom, hogy majdnem haláláig, tehát a nyugdíjba meneteléig, ami szintén túlment a hivatalos korhatáron, hetvenéves koráig. Először Olajtervnek, azután Molnak hívták a céget. Nagyon kedvelték, szerették. Rendkívül felelős munka volt az övé, és nagyon szerette.

Az én munkámmal egyszer került kapcsolatba, amikor egy mélyfúró berendezésnek a többnyelvű leírását kellett lefordítanom. Nem nyelvi problémám volt, hanem meg kellett előbb tanulnom, hogy mi mire való. Meg kellett tanulnom a mélyfúrást, ami nekem teljesen idegen volt, csak hallottam, hogy van ilyen.

Egyszer a férjemnek egy másik állást is ajánlottak. Ez az állás Afrikában lett volna, ahol vannak területek, ahol egyáltalán nincs ivóvíz, csak tengervíz. Ott kellett volna a dzsungelban édes vizet kutatni. Mondtam neki, hogy ő elmehet, én maradok. Nem bírom a hőséget, és a dzsungelre sem vagyok kíváncsi. Rettenetes körülmények között dolgoztak ott – megérdeklődtem, iszonyú nehéz körülmények között éltek, azt kellett kibírni. Meg a betegségeket, amiket óhatatlanul megszerzett az ember. Anyagilag persze mindent megkaptak.

Oda nem mentünk, de nem maradt itthon, hanem elment az olajos keleti országokba, mégpedig, jóllehet, ő nem volt zsidó, de Palesztinába hívták [Ekkor már nyilván Izrael Államról van szó, amely 1948-ban alakult meg, Palesztina brit mandátum 1920–1948 között létezett. – A szerk.] avval, hogy egy jó mérnök mindenütt elkel, függetlenül attól, milyen származású. Nem vagyunk nácik. Oda egyedül ment, de rövid ideig tartott ez a munka, mert megbetegedett, és haza kellett hozni. Akkor kezdődtek a szívpanaszai. Súlyos szívpanaszai voltak, három infarktusa. Annyit még a dollár sem ért meg, mint az élet.

A férjem rendkívül csendes, de tulajdonképpen nagyon bölcs ember volt. Rengeteget olvasott. Nem volt olyan robbanékony, mint néha én, hanem békésen viselte az igát, és azt a történelmi szerepet, ami őrájuk jellemző volt, hogy a középosztálynak ezt a részét gyökeresen ki akarják irtani. Akinek ilyen tehetséges volt az apja… És ő szintén nagyon tehetséges volt. Kétkezes volt, bal és jobb kézzel egyformán dolgozott. Soha életemben nem láttam még ilyet, amikor egy vázát rajzolt nekem egyszerre a két kezével. Ha a műszaki rajznál párhuzamos vonalat húzott, akkor megfogta a két ceruzát vagy tollat, így húzta meg a vonalat, és azon nem kellett a világon semmit sem igazítani.

Mindkét féltekéje egyformán működött. Nagyon ritka. Egyébként a gyakorlati, a mindennapi életben kifejezetten balkezes volt. Sokat rajzolt, sőt, nagyon szépen festett is, nagy kár volt a Műegyetemre mennie, inkább festészettel kellett volna foglalkoznia. Egyszer francia vendégeim voltak a bátyám révén, kérdeztem, hogy minek örülnének emlékül, amit elvisznek Magyarországról. Françoise végignézett mindent, majd azt mondta: „Ha nem kérek túlságosan nagyot, akkor ezt szeretném.” És rámutatott egy akvarellre, amit Laci festett nekem.

Vele békésen teltek a hétköznapok. Akkor jött egy rövid szakasz az életemben, amikor harmonikusan lehetett együtt dolgozni, együtt építeni – ha szabad így kifejezni – a nem létező jövőt. Ez mikor volt? Amikor megnyugodtak egy kicsit a viszonyok, és úgy nézett ki, hogy elrendeződik az életünk. Most lesz az évforduló nem sokára. 1956 októberében már tűnődtünk, hogy kellene venni egy kocsit. Egy állami alkalmazott az beskatulyázott, az köztisztviselő. Mert egyébként ugye abban az időben magánszféra nem volt, vállalkozási lehetőség egyáltalán nem volt. Én voltam az, akinek nagyobb lehetősége volt. Én voltam a szabadabb kettőnk közül, és gondoltam, egyszer eljön az idő, amikor tágabb lehetőségeim lesznek, és nem kell így kuporgatni, és úgy lehet majd élni, mint otthon – Győrben. Itt volt az örökös visszatérés az otthonra. Hát az az idő az én életemben már nem jön el.

1956. Ez szomorú is, meg nevetséges is. Én még mindig nem voltam a saját szakmámban. Egy háziipari szövetkezetnél dolgoztam. Akkor éppen a saját gyárunkban szerzett ismereteimet vettem elő, ennek nagyon jó hasznát vettem. A szövetkezet mindenféle textiláruval foglalkozott a zsebkendőtől az ágyneművásznon keresztül a férfiingig. Én a férjem jó barátja révén mint angol fordító kerültem ide. Soha egy árva angol szó ott el nem hangzott. Annál nagyobb disznóságok voltak. De én annyira nem ismertem az embereket, és annyira jóhiszemű voltam, hogy nem is vettem észre, amíg nem figyelmeztettek. Azt hittem, hogy nagyon jól megy az üzlet, csak aztán egyre lejjebb csúsztunk. Szóval itt dolgoztam, ez pedig az Aulich utcában volt. Nagyban meóztam, a raktárt rendeztem, mert leltárra készültünk. Egyszer csak beállított a férjem, és azt mondta: „Most azonnal gyere, de azonnal! Hát mit csinálsz te még itt?”

Már délután volt, és még nem voltunk készen. Az én békés, csendes, halk férjem magából kikelve rontott be újra: „Meddig álljak még itt, mit csináltok, meg vagytok őrülve?” Mondom: „Úgy látszik, mi nem, mert végezzük a dolgunkat. De nem tudom, mi az a nagy dolog, ami téged így kihoz a sodrodból.” – „Hát nem tudod, hogy mi van a Kossuth téren? Itt van ötháznyira tőled! Azonnal gyere, mert nincs közlekedés. Gyalog kell haza fölmászni a Mártonhegyi útra.”

Gondoltam, most már én is megnézem magamnak, mi van a Kossuth téren. Amikor odaértünk, már égtek az újságok. A „Szabad Nép”-ek. Meg kell mondjam, hogy impozáns látvány volt. De még mindig semmi rosszra nem gondoltam. Akkor a férjem megszólalt: „Nem lesz jó itt álldigálni, gyerünk tovább! Légy szíves, menj oda a korláthoz!” Odamentem a korláthoz, és rémületemre ávós [lásd még: ÁVH] autók rohantak be. Visszamentem, és az első szavam volt: „Hol a gyerek?” Átgyalogoltunk Budára, föl a hegyre – és a fiúnak se híre, se hamva. Már rég otthon kellett volna lennie az iskolából.

„Ahogy én ezt a gyereket ismerem! Gyerünk vissza!” Ő a rossz lábával még egyszer le, gyalog. A Kossuth tér már részben a pokol feneke volt, részben pedig már elhagyatott. Megkérdeztünk mindenkit, hogy merre mentek el a többiek. És akkor mondták, hogy a Pártház elé, a Köztársaság térre. Hogy az iskolások is oda mentek. El, gyalog a Köztársaság térre. Rövidre fogom a történetet. Férjemnek, hála istennek, sokkal jobb szeme volt, mint nekem. Abban az őrült káoszban egy kisfiú lódenkabátban rohant, az övét elkapta – és ő a mi fiunk volt.

Fogta, és nem engedte el a kezét meg a karját, két kézzel fogta, mert vissza akart menni, hogy hát ez nagy hepaj, ugye, mondta ő. Akkor engem kerestek és megtaláltak, aztán békésen hazatértünk. Mondtam: „Én most annyira fáradt vagyok, egyetek, ott van minden, én megfürdöm, és lefekszem, mert reggel fél öt óta semmi mást nem csinálok, csak megyek vagy dolgozom.” Olyan fáradt voltam, hogy beszélni alig tudtam.

„Hol a gyerek?” Abban a percben, hogy meglett a gyerek, megnyugodtam, és semmire nem gondoltam, ami közben történhetett vagy történt. Később tudtam meg. Addigra ki is aludtam magam, és az egész olyan valószínűtlennek tűnt nekem. Születésnapi vendégeket vártunk, nekiálltam készülődni. Addig a férjem faggatta a gyereket, hogy hol járt, és hogy került ő oda, ahova került. Ő másképp értékelte a dolgokat, mint én. Én valami zűrzavarnak véltem, és nem tulajdonítottam neki különösebb fontosságot. Hát nem volt igazam.

A fiunkat és az egész osztályt a történelemtanáruk vitte ki először a Bem térre. És miután egy nagyon-nagyon szép kisfiú volt, fölrakták a Bem szoborra, és ő tartotta a zászlót, amit a kezébe nyomtak. Nagyon tetszett neki, hogy ő fogja a lyukas zászlót. Én csak fényképen láttam. Ez nem sajtófénykép lett, ez az 56-os események fehér könyvének anyagában van benne. Igen, igen. Úgyhogy két évig reszkettem miatta. Nyolcadikos volt.

Az akkori Olajterv sofőrje lakott alattunk. Míg én sütöttem-főztem, addig a fiam lement hozzájuk, mert a sofőr gyereke nagyon jó barátja volt. Elkötötték az Olajterv kocsiját a garázsból, hogy megnézzék, mi is van a városban. A srác nagyon jól vezetett. Az apját meg a frász törte ki, mert a vezér autóját vitték el, és vasárnap volt.

Elindult a teherautóval megkeresni őket, mert hát ő felelt a kocsiért. Direkt azért hozták föl a kocsit, hogy ne legyen a főnök háza előtt. Még a Moszkva téren, a Ganz sarkánál elcsípte a két mihasznát, visszafordította, és takarodó volt haza. Ezek után bezártuk a fiút. Nálunk nem lövöldöztek. Ott csak egypár orosz katona volt, de azok is normálisan viselkedtek, azt kérdezték, hol a tenger.

Amit én kiálltam és végignéztem onnan! Panoráma az volt, mert a Mártonhegyi úti lakás ablakából végignéztem a lövöldözést, és mindig azt számolgattam, hogy most melyik ismerősömet, melyik barátomat lövik. Én a háziasszonyi teendőimet láttam el, és egyre aggasztóbbnak tűnt a dolog. Huszonhatodikán kellett volna megkapnunk a vállalat által kiutalt tüzelőt, de nem jött meg, nem tudtunk befűteni. Amikor kezdett sötétedni, kinéztem a Gellért-hegy felé. Azt hittem, meg tudom fogni a kezemmel, olyan tisztán látszott: jöttek fölfelé a Gellért-hegy oldalában végig, mint a kígyók, az orosz tankok. Azt hittem, rosszul látok. Sötét volt, a város sötét volt, a tankok viszont világítottak. És a sötét árnyékuk kirajzolódott a maguk által kivilágított háttéren. Ennyit arról az estéről.

Hétfőn már nem tudtam bemenni dolgozni, mert nagyban állt a bál, lövöldöztek itt, lövöldöztek ott, lövöldöztek amott. Előttünk úgy terült el az egész, mint egy kiterített térkép. A Lajos Iván jóslata jutott eszembe, amit abban a bizonyos fehér könyvében nagyon jól és szépen megírt, amiben megjósolta, hogy vesztésre vagyunk ítélve – s ami miatt Dachauba került [Lásd a korábbi jegyzetet. – A szerk.].

Meg kell mondjam, „a majd meglátjuk” volt az első benyomásom. „Majd meglátjuk, hogy ebből a nagy felhevülésből mi lesz.” Nem hiszek a nagy fölhevülésekben. Világéletemben demokratikusan gondolkoztam, nem forradalmakban.

Én nem akartam, hogy megint forogni kezdjen körülöttem a világ, amikor végre valahára egy kis békesség volt. Volt állásom, tudtam dolgozni, megbecsültek, rendesek voltak hozzám – úgy szerettem volna egy kicsit nyugodtan, izgalmak nélkül élni. Közel voltak még azok a szörnyű évek. Valahogy nem akartam elhinni az egészet, úgy toltam el magamtól. Másnap már valamivel nyugodtabb körülmények között beszélgettünk róla.

A családban soha nem voltak nagy vitáink, de én akkor azt mondtam, menjünk el, ők pedig – a férjem és a fiam – nem akartak jönni. Ezen összevesztünk, életünkben először.

Azért a férjem írt a barátjának, Haltenberger Gyulának Amerikába, egy másik barátja meg az amerikai követségen volt sofőr, így eljutott a levél. Egykorúak voltak, együtt nőttek fel, együtt játszottak a Sashegyen. Haltenberger Gyula a Szeleczky Zita férje volt [Szeleczky Zita  (1915–1999) – színésznő, 1945-ben elhagyta az országot, a Népbíróság elítélte háborús magatartása miatt. 1948-ban Argentínába költözött, majd 1962-ben az USA-ba költözött (Magyar Színházművészeti Lexikon). – A szerk.], kivitte magával azt a tehetségtelen libát. Azt kérdezte Laci, hogy miután ő olajjal foglalkozik, tud-e neki segíteni, hogy kijusson Amerikába. Nem is tudom, milyen csoda volt az, hogy ez a levél azonnal kijutott Amerikába, és válasz is érkezett, hogy várlak benneteket, a fiúnak az egyetemi hely biztosítva van. Persze itt még általánosba járt, de Amerikában a nagy egyetemekre már születéskor íratják be a gyereket. Úgy, mint Angliában.

Haltenberger Gyula rendkívül okos, sok nyelvet beszélő ember volt. Lacinak külön írt, és nem érdeklődött az iránt, hogy került ez a gyerek hozzá, mert nagyon jól nevelt volt. Azt írta, hogy „Azt azonban meg kell mondanom neked, hogy csak akkor gyere, ha tudsz angolul”. Nekem van egy gyerekem, és volt egy férjem, akik mellettem semmilyen nyelvet, angolul sem tanultak meg, mert megtagadták a tanulást. Azt mondták, tanultak ők már eleget, egyetemet végeztek, hány évig akarom, hogy még tanuljanak, örökké csak tanuljanak. Erre nekem nem volt mit válaszolni. Nem? Hát nem. Akkor én is maradok. Ezzel az ügyet elintéztem magamban.

Ezek után a férjem egyszerűen hátat fordított mindenféle beszélgetésnek 1956-ról. Azt mondta, ennyire elveszett ügybe, ennyire halálra ítélt dologba, ami már a kezdet kezdetétől látszott, attól a perctől, hogy a „Fölszállott a pává”-t végighallgattuk – nem is tudom, melyik színész mondta, gyönyörűen szavalta [A „Nemzeti dal”-t szavalta el 1956. október 23-án a Petőfi-szobornál Sinkovits Imre, emiatt évekre száműzték a Nemzeti Színházból. – A szerk.] –, ebbe mi nem avatkozunk bele, ez ugyan a mi sorsunk, de nem a mi ügyletünk. Ez volt a véleménye. „Nem is akarok róla hallani!” Pontosan tudta, mi fog történni.

Ezután kórházba kerültem, akkor fedezték föl a strúmámat, amit később megműtöttek, meg is bénult a légzőidegem. De visszahoztak erre a világra, csak egy kicsit rekedten. A munkát illetően nagyon nagy szerencsém volt, mert akkor a Szövetkezetügyi Minisztérium átalakult Külkereskedelmi Minisztériummá [Föltehetően valamilyen más minisztériumi átszervezés zajlott ekkor, mert az 1945-ben létrehozott Kereskedelmi és Szövetkezetügyi Minisztériumot az 1949. évi XV. tv.-nyel szüntették meg, illetve bontották szét Belkereskedelmi és Külkereskedelmi Minisztériumra. – A szerk.]. A szövetkezetügyinek már előtte fordítgattam. A külkereskedelmi pedig egy oktatási részleget hozott létre, ahova nyelvtanárokat keresett, és mint ilyen, bekerültem angol–német szakosnak. A többszöri átszervezés után is kormányzati szintű nyelvoktatás folyt itt. Egészen négy évvel ezelőttig, nyolcvannégy éves koromig itt dolgoztam. A végén már csak dolgozgattam, mert a nagyszerűen megszervezett és kitűnően működő tanfolyamok működtek, működnek. Egymás után folytatódtak a tanfolyamok, vagy kezdődtek újak. Sikerült ezt megmagyaráznom a nagyon értelmes főnökömnek, akivel baráti kapcsolatunk volt. Úgy, mint az angol rendszerben, hogy nincs leállás az iskolában, az oktatásnál vagy az egyetemen, más a szünetbeosztás, fontos az oktatás rentabilitása, és nem tartanak fönn egy épületet nyáron azért, hogy takarítsák, vagy pedig hogy beporosodjon.

A munka nagyon szépen és nagyon hatékonyan ment. Egyre több és több, egyre nagyobb és nagyobb helyiségeket kellett bérelnünk, hogy a tanfolyamokat elhelyezzük, amit én maximum tizenkét főre javasoltam. És külön volt egy úgynevezett kiemelt réteg, a vezető politikusoknak az oktatása. Nemcsak a tananyagot állítottam össze, személyesen is tanítottam.

Azután már csak inkább barátságból vagy szívességből vállaltam olyan munkát, amit szeretek. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű munkát vállaltam, hanem csak olyat, ami ilyen vagy olyan szempontból nagyon érdekelt.

A fiam az általános iskolát a Sztehlóéknál kezdte, de mint meséltem, az államosításkor a tanító megütötte, és akkor azonnal elhoztam onnan. Ezután az első osztályt a Németvölgyi úti iskolában járta, de ott olyan tömeg volt, hogy nem fértek be az osztályba, és akkor egy barakk iskolát építettek. Ott végezte el a nyolc osztályt. Onnan aztán ugyanabba a középiskolába került, ahol a férjem mindenkit ismert, mert ő is abba járt. Ez a mostani Petőfi Gimnázium, ami azelőtt a Werbőczy volt.

Itt egy picit álljunk meg, mert itt a pedagógus beszél, nem az anya. Amikor elvégezte az általános iskolát [1957], kitalálta, hogy elmegy dolgozni, mert egy csomóan elmentek tőlük, akkor már lehetett kocsmába menni abból a pénzből, amit kerestek. Ez volt az általános felfogása az osztálynak. Ezt mint kortünetet mesélem csak el. Én ezt az ötletet elvetettem. Azt mondtam: „Tovább fogsz tanulni, mert az ember annyit ér, amennyit tud. De ha mindenáron fizikai munkával akarod megkeresni a kenyered, nekem semmi kifogásom nincs ellene, csak egy kikötésem van, ezerkétszáz forintnál kevesebbért nem engedlek el. Ha olyan állást tudsz nekem három nap alatt vagy egy hét alatt keríteni, ahogy mondtad, hogy az iskolatársad ezerháromszáz forintot keres havonta, és még borravalót is, mehetsz. Egy hetet adok, hogy munkát keress.”

Miután nyári szünet volt, az én fiam vidáman elindult állást keresni, aztán kevésbé vidáman közölte, hogy nem sikerült, várva azt, hogy azt mondjam, hogy majd én elintézem. Mondtam: „Hát kisfiam, akkor pedig megtanulod azt, amire annyira vágytál, hogy milyen a fizikai munka, és hogyan fizetik. Elmész a Siófoki Állami Gazdaságba, hogy megismerkedj a mezőgazdasági munkával.” Mert nekünk volt még egy, minek nevezzem, „földbirtokunk” is, egy majorság, azt is vezetni kell valakinek, de ahhoz, hogy vezesse, meg kell tanulnia a kezdet kezdetétől. Volt egy nagyon jó kapcsolata a férjemnek, egy iskolatársa a Mezőgazdasági Minisztériumban. Mikor meghallotta a tervemet, azt mondta: „Mondja, maga parasztot akar csinálni a fiából?” Mondtam: „Nem, csak meg kell tanulnia, hogy mi az a munka.” Megkértem, helyezze el nagyon kemény munkára valamelyik állami gazdaságnál, hadd tudja meg az a fiú, aki bársony rekamién fekszik, hogy milyen egy mezőgazdasági munkásnak az élete és az életformája. Semmiféle családi kapcsolatról nem beszélünk, kikérem magamnak, nem protekciós gyerek, hanem sztehlós gyerek, és nagyon kérem, ezt tartsa szem előtt. Ne szóljon ott senkinek, mert a munkások utálni fogják, a vezetőnek meg teher lesz. Kivételesen ez a beképzelt majom szót is fogadott.

Elutazott a fiú a szokásos kivasalt holmijaival, bőrönddel. Egy hét múlva kaptam az első levelet, hogyha az anyu látná, hogy én milyen körülmények között vagyok, akkor azonnal hazavinne. Az anyu nagyon jól tudta, hogy szalmán alszik, és a munka, amit végeznie kell, az a legkeservesebb munka a mezőgazdaságban: az aratóknak kellett vizet hordania. Úgyhogy kemény szívű anya voltam. Teljesíteni kellett, és a lépcsőt végig kellett járnia. Szóltam az ismerősünknek, hogy most már elég volt a vízhordásból, miután becsületesen elvégezte azt, lehet valami könnyebb munkát adni. Úgyhogy könnyebb és kellemesebb munkát kapott. A gyümölcsszedésnél, a mázsálásnál és a csomagolásnál dolgozott egész gyakornoki ideje alatt, ami egy hónap volt. Nem vettem el az egész nyári vakációját. De megtanulta a magyarok istenét. És még valamit megtanult: dolgozni, fizikai munkát végezni és megbecsülni azt.

Voltak, akik azt mondták, ez az asszony bolond, irgalmatlan a gyerekével, tönkreteszi a kezét, a testét, agyondolgoztatják. A fiam egy egészséges, erős gyerek volt, alkatra nem olyan nyavalyás, mint én. Napsütötten, olyan barnán, mintha a tenger mellől jönne, érkezett haza – a mezőn süt a nap –, a keze meg rendbejött. És megtanult még egyet, amit én soha nem tudtam: mezítláb járni.

Ilyen nyár után kezdte el a gimnáziumot. Jó eredménnyel végezte el. Akkor nagyon nehéz volt bejutni az ilyen ócska, kapitalista származású gyereknek az egyetemre [A háború után is létezett a származás szerinti diszkrimináció jelensége (természetesen nem faji vagy vallási alapon, hanem az osztály-hovatartozás alapján). A felsőoktatásban az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött a (munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb) származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is (a középiskolai tanári naplóban számon is tartották). Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. Lásd még: osztályidegen. – A szerk.]. Érdekes módon, akkor még nagyon vonzódott a földműveléshez, így hát elküldtem a mosonmagyaróvári mezőgazdasági egyetemre. Akkor lett egyetem belőle, akadémia, és azt végezte el először, és aztán, amikor elhelyezkedett az Agrobernél, még hozzávette a közgazdasági egyetemet. Kétdiplomás mérnök, most pedig banki szakember. De ezt már csak nyugdíjban csinálja, hiszen hatvannégy éves. Pontosan ugyanakkor házasodott, amikor az apja, huszonnyolc éves korában. A lány erdélyi, örmény és porosz keverék, de az anyai nagymama zsidó volt. Egy lányuk született.

Nagyon durva lesz, amit most mondok. Én azért mentem férjhez, hogy a fiamnak apja legyen.

És lett apja. Ez volt a nagy kötés. A fiam az apját jobban szerette, amíg élt, mint engem. Egészen elhalványodott benne az édesapjának még az emléke is. Nagy apa–fiú kapcsolat lett, szinte hihetetlen. A férjemnek a jelleme, a viselkedése, a velem való bánásmódja is egyedülálló volt. Talán úgy jellemezhetném, ami ma nem szokás ugyan, hogy tetőtől talpig úr volt. Olvasott, kulturált, sok mindenhez értő ember volt. Akivel bélyeget ragasztottak, akinek több ideje volt vele foglalkozni, mint nekem. Nekem ott volt a napi nyolc-tíz órai tanítás, a szombatot is beleértve. Háztartás, főzés, bevásárlás. Annyi időm nem jutott a gyerekre, amennyit igényelt volna. Ha valamiről vitatkoztunk a férjemmel, mert ilyen elkerülhetetlen egy családban, a fiú szerint csak az apjának lehetett igaza.

A férjem imádta a fiamat. Fölajánlotta neki a nevét, de a fiam ezt az egyet nem akarta. Halála után mindent neki hagyott. Még a bélyegeket is! Mert nagy bélyeggyűjtő volt.

A mi házasságunk minden nagyobb zökkenő nélkül tartott sok-sok évig, 2005 novemberéig. Tudtuk, hogy baj van a szívével, és egyszer csak fáradékony és kedvetlen lett. Ezek már tünetei voltak annak, ami elkövetkezett. Agy- és szívembóliát kapott. Összesen három vagy négy hétig volt beteg. Itthon volt, felváltva ápoltuk a fiammal éjjel és nappal. Csak az utolsó három napot töltötte kórházban, de ott is vele volt haláláig. Nagyon szerette az apját.

Itt van eltemetve a Farkasréti temetőben. Az egész családja. De ott a közelben már nem kaptunk sírhelyet. Ő szegény mindig azt mondta, hogy jobb szeretné, ha elégetnék, én pedig azt gondoltam, miután a család régi, klasszikus, budai polgárcsalád volt, ha más nem, legalább egy ilyen temetés kijár neki. Nekem jó lesz a skatulya is, és azt ráteszik a sírjára.

A fiammal igazán nagyon jó a kapcsolatom, mindennap meglátogat. Amikor felépült a kis házunk lent a Balatonon, akkor összehívta a legközelebbi barátait és azokat, akik dolgoztak neki, és azt mondta: „Mindenkinek megköszönöm a munkát, de ezt a házat az anyámnak köszönhetem. Mert nélküle énnekem még egy viskóm se lenne.”

A rendszerváltozás a fiam számára biztosított nagyobb egzisztenciális lehetőségeket. Ez a pozitívuma. Minket különösebben nem érintett. A férjem ugyanúgy dolgozott, mint ahogy előtte, én ugyanúgy dolgoztam, mint előtte. Mi már idősek voltunk, és örültünk annak, ha békén hagynak bennünket. Előtte sem voltunk párttagok, hiszen nevetséges lett volna. 

Életrajz

Az interjút Szabadosék pesti, nyolcadik kerületi otthonában vettük fel. Feri bácsi feleségével a kerületben szokatlan módon, egy háromszobás, udvarral is rendelkező házban lakik. A ház és az udvar régóta felesége családjának birtokában áll. A család a háború előtt savanyúságok készítéséből élt. Feri bácsi önállóan, maszek szabóként dolgozott. Bár a nyolcvanas évei közepe felé jár, szeme élénk és mosolygós. Kérdéseimre készséggel, ám látható izgalommal felel. Unokájával, Robival a Nagy Fuvaros-utcai templomba jár. Hazafelé mindig sétálnak, ilyenkor Feri bácsi a múltról beszél, Robi érdeklődéssel hallgatja.

Szabados Ferencnek hívnak, és Ilken születtem 1920-ban. Ilk egy meglehetősen elmaradott és szegény szabolcsi falu volt. Nem lehetett több, mint ezer lakosa [Ilk – Szatmár, Ugocsa és Bereg vm.,  1920-ban 900 főnél valamivel népesebb kisközség. – A szerk.]. Úgy 14-15 zsidó család lakott benne. Egyes családokban, mint például nálunk is sok gyermek volt, de akadtak gyermektelen zsidó családok is. Becslésem szerint kb. 50 zsidó lakhatott a faluban. A falusi zsidók olyan szegények voltak, hogy még kapás parasztok is akadtak közöttük. Egy-egy család foglalkozott csak kereskedéssel. Ám egyikük sem gazdagodott meg. Egyiknek-másiknak az egész üzlete egy szatyorban elfért volna. Házalóként tengődtek. Tejet árultak meg krumplit. S volt olyan zsidó is, aki például egyik faluról a másikra járt. Meszet árult meg hagymát. Jött egy gebe lóval, egy kocsit húzott egy ló, és kiabált, hogy „hagymát, meszet!”. Szóval, nagyon szegények voltak. Ezek, akik kereskedtek, azok mindent eladtak. A kupecek meg a lókereskedők kigúnyolták a zsidókat, pedig sok különbség nem volt közöttük.

A faluban élt még egy zsidó cipész család, egy asztalos meg egy fűszeres. Másik zsidó cipész nem volt a faluban. De volt keresztény is egy-egy. De miből is állt a cipészség? Nem cipőt csinált az, csak javította. Kivételesen akadt egy-egy kereskedő cipész, aki cipőket is árult. A postás is zsidó volt, ám amikor az antiszemitizmus később fellángolt, akkor elvették az engedélyt a zsidótól, és egy kereszténynek adták át a postás jogát. A postás Vásárosnaményba ment a postáért, és aztán szortírozta szét a leveleket. Azt sem engedték meg, hogy a parasztok terményeit a zsidó vásárolja fel, és a piacra vigye. Azt mondták: ha a magyar ember meggürcölt, a zsidó ember ne keressen rajta. Pedig a zsidó felvitte a terményt Pestre, és napi áron eladta. Hazajött és a pénzt becsületesen elosztotta. Nem volt súrlódás, hát egy-egy olyan megjegyzés volt, hogy loptál, gazdagodtál, volt ilyen megjegyzés. De mikor a keresztény vitte az árut Pestre, addig haza sem jött, amíg egy vas volt a zsebében, de szó szerint, ahogy mondom. Elitta, eldorbézolta az egészet. Akkor hoppon maradt a paraszt, nem kapta meg a pénzét. A kocsmáros zsidó volt, de az sosem itta el a keresetét. 1939-ben aztán bevonták az engedélyét [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Ezzel tönkretették a kocsmárost, mert elvették tőle a megélhetést. A faluban egyetlen kocsma volt, bár a fűszeres is árult pálinkát. A parasztok gyakran leitták magukat, a zsidó azonban sosem ivott.

A paraszt lezsidózta a zsidót, a zsidó pedig leparasztozta a parasztot, de erőszakra nem került sor. Ennek ellenére a viszony nem volt rossz köztük, nem volt úgy elmérgesedve. A papám például, ha jött haza a másik faluból – hozott anyagot, amiből ruhát csinált; bedolgozott egy másik zsidónak –, jöttek a parasztok kocsival, utolérték, és mert gyalog jött megálltak, és fölvették őt. Hazahozták, és nem hajtottak el mellette. Volt, aki persze ezt is megtette, de az már olyannak is számított.

A parasztokkal normális volt a kapcsolat. Péntek estére lisztet adtak nekünk, és sábeszkor ők gyújtották meg a tüzet [lásd: szombat; sábesz gój; szombati munkavégzés tilalma]. És nem kértek érte semmit. A gazdáknak volt 15-20 holdja, az ő helyzetük meglehetősen jó volt. Ám a zsellérek, akiknek talán egy-két holdjuk volt, meg bérbe is vettek a gazdáktól, az ő helyzetük elég nyomorúságos volt. Nagy volt a szegénység. Muszáj volt másoknál is dolgozni ahhoz, hogy a család ne haljon éhen.

Az egyszerű paraszt nem volt rossz ember. Ám a jegyző és a bíró urak, az akkori uraságok Vásárosnaményban egytől egyig antiszemiták voltak [Kis- és nagyközségekben a bíró a község első tisztviselője, az elöljáróság feje, a községi képviselő-testület elnöke. Községi bíráskodás alá, vagyis a községi bíróságok hatáskörébe tartoztak polgári ügyekben pénz fizetése, munka teljesítése vagy ingó dolog iránti perek, ha a per tárgyának értéke az 50 K-t nem haladta meg. – A szerk.]. Lezsidóztak bennünket, és általában nem intézték el a zsidók ügyét, amikért folyamodtak. Nem adták ki a vásározó engedélyt, vagy utasították, igazolják, hogy mióta tartózkodnak Magyarországon. Annyi adót vetettek ki, többet, mint amennyit az ember elbírt. Vagy például mondok egy esetet: a tanító úr nem volt antiszemita. Bejárt hozzánk beszélgetni. Az öcsém nagyon jó tanuló volt. Mégis hiába tudott mindent, ő csak hármas bizonyítványt kapott. Szemben a magyar gyerekekkel, akik rosszabb tanulók voltak, mégis jobb osztályzatot kaptak.

A falu egyetlen ortodox imaházát édesapám, Schwartz József építette. Ő mindenkit és mindent nagyon jól ismert a faluban, hiszen ő maga is ott született 1888-ban. A szüleiről semmit sem tudok. Amikor kezdte építeni az imaházat, mindenki adott bele valamit, sőt még a parasztok is segítettek ezzel-azzal, vagy éppen beálltak dolgozni. Az apám volt a zsidók szószólója, afféle elöljáró, hivatalos rang és cím nélkül. Rabbi, kántor és sakter a faluban nem volt. A szomszédos Gyüréről járt át a metsző hetente egy alkalommal, hogy a kóser vágást megejtse [Gyüre gyakorlatilag ugyanakkora kisközség volt Szabolcs és Ung vm.-ben, mint Ilk, 1920-ban nem egészen 1000 lakossal. – A szerk.]. Az 1930-as évek elején, pontosan nem emlékszem, mikor, de meggyilkolták a gyürei saktert. Állítólag mindenki tudta, ki a gyilkosa. Mégsem fogták el soha. A helyére egy jókora darab embert állítottak. Egyszer megtámadták az Ilk felé vezető úton. Akkor előkapta a halefet [Héber: a sakter által a rituális vágásnál használt kés. – A szerk.], majd azt mondta a komának, hogy jöjjön csak, ha verekedni akar. Mondanom se kell, hogy elszelelt. Az úgymond módosabb zsidók a szabó, a cipész, az asztalos, a fűszeres és a lókupec voltak. A többiek nagyon szegények voltak.

A nagybátyáink apai ágról, Herman, Sámuel, Ábris és Sándor kimentek Amerikába, mert abban az időben itt Magyarországon rettenetes szegénység volt, különösen Szabolcsban, még az első világháború előtt. Elmentek 1920-ban, de később ketten közülük (Herman és Sámuel) visszajöttek, mert ott sem tudtak boldogulni. Nem ismerték az ottani viszonyokat, és nem tudták a nyelvet sem. Itt mégiscsak eltengődtek valahogy, bár borzasztó szegénység volt. Mindketten még a [második világ]háború előtt meghaltak. Sámuelnek öt gyermeke született, de közülük csak egy jött vissza. Az Ida, a József, a Pepi és a Rózsa nem jöttek vissza [Auschwitzból]. Az Ignác túlélte, és Budapesten halt meg 1998-ban. A Hermanéknak hat gyermekük született. Izidor, Simon és Sándor kivándorolt Amerikába 1945-ben. A Jenő Izraelbe ment, és ott is halt meg 2003-ban. Évát és Karolát meg deportálták, nem jöttek vissza. A másik kettő [azaz a másik két nagybácsi, Ábris és Sándor] kinn maradt Amerikában, így a kapcsolatunk megszakadt velük. Sándornak sok gyermeke volt, de nem tudunk róluk semmit. Az apámnak két leánytestvére élt Piricsén, egy közeli faluban [Piricse – Szabolcs és Ung vm.-ben lévő kisközség, 1920-ban 1700 lakossal. – A szerk.]. Amália Fischer Hermanhoz ment férjhez, aki még a [második világ]háború előtt meghalt. Hogy Amáliával mi lett, nem tudom.  Három gyerekük volt. A Regina a férjével és a fiával átszökött a Szovjetunióba, öt évig voltak a Gulagon, a férje ott is halt meg. Aztán a háború után Magyarországon telepedtek le. A Miklós nem jött vissza [a háborúból]. Nyolc gyermeke volt, egyedül Árpád élte túl. Izraelben telepedett le Cháim néven. A József 1928-ban Franciaországban telepedett le. A gyerekei, Rudi és Edit ma is ott élnek. Tartjuk is velük a kapcsolatot. Apukám másik lánytestvérének még a nevét sem tudom. Őt is deportálták a férjével, és a lányával, Rózsával együtt. Nem jöttek vissza.

Az anyukámat Unger Karolinának hívták. Egy Ilkhez közeli faluban, Lövőpetrin született [Lövőpetri 1910-ben nem egészen 600 lelkes kisközség volt Szabolcs vm.-ben. – A szerk.]. A szüleiről szinte semmit sem tudok, csak annyit, hogy a nagymamát Bejlének hívták. Anyukámnak egy fivéréről tudok, Unger Vilmosról, aki szintén Lövőpetrin született, 1889-ben. Ő is megházasodott, két lánya lett. Nem tudom, mi lett vele, ha jól emlékszem, Bécsből deportálták, 1939-ben.

Azt sem tudom, hogy a szüleim miképp ismerkedtek össze, és hogy mikor volt az esküvőjük. Én 1920-ban születtem. A testvéreim közül Jenő 1907-ben született, Ernő 1910-ben született, míg Béla öcsém 1922-ben látta meg a napvilágot. A nővérem, Berta 1915-ben született, az Éva húgom pedig 1927-ben. Éva 17 éves volt, amikor édesanyámmal együtt Auschwitzba került. Berta szakmát nem tanult, otthon a családnál segített, míg férjhez nem ment az 1930-as évek második felében. Egy szintén Schwartz Sámuel (akkoriban igen gyakori volt ez a név) vette el feleségül, akivel Tiszaszalkára költözött [Tiszaszalka – kisközség volt Szabolcs és Ung vm.-ben, 1920-ban 1100 főnyi lakossal. – A szerk.]. A férje – ha jól emlékszem – kereskedéssel foglalkozott. Két gyermekük született, az egyiküket Gábornak hívták. A másik fiú nevére sajnos nem emlékszem.

A papám nem járt hagyományos öltözetben [lásd: haszid öltözék], de kipát vagy kalapot hordott állandóan. Emlékszem, egyszer készült róla egy kép, és ott hajadonfőtt volt. Annyira zavarta, hogy rárajzolta a képen a fejére a kipát. A papa beszédes volt, de nem nyájas. A személye tekintélyt parancsoló volt. Tekintélye volt, mert amit megmondott, azon sosem változtatott. Respektje volt a közösség előtt. Nem csoda, hiszen ő építette a község egyetlen imaházát. Az apám politikával egyáltalán nem foglalkozott. Az első világháborút végigharcolta a magyar királyi hadseregben [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában], sőt még olasz fogságba is esett. Szabóként dolgozott, és ez meglehetősen szűkös megélhetést biztosított számunkra. A mama a háztartást vezette. Egy tehenünk volt meg úgy 50-60 libánk, de nem kereskedtünk vele, hanem megettük. Az anyám négy hétig tömött egy libát, és annak a mája akkorára dagadt, hogy a szomszédok mind csudájára jártak. Az édesanyám hetenként levágatott egyet-egyet a sakterral. A szüleim egymás között zsidóul [jiddisül – A szerk.] beszélgettek. Mi is értettük, amit mondtak. Ha keresztények is voltak a társaságunkban, akkor tüstént magyarra váltottak, mert nem akarták, hogy azt higgyék: valami rosszat mondanak róluk.

A ház, amiben laktunk, szoba-konyhás volt. Nem volt benne fürdőszoba, csatorna és folyóvíz. Vaskályhával fűtöttünk, sábeszra hét végén pedig begyújtottunk a kemencébe is. Abban sütöttük a sábeszi kalácsot [lásd: bárhesz]. A faluban folyóvíz, csatorna és villany nem volt. Lovas kocsi is csak hébe-hóba volt látható, autóról nem is beszélve. Olyan kis hely volt a mi falunk, hogy még piaca se volt. A lakosok cserélgették egymással, kinek mije akadt.

Otthon, Ilken ortodox szabályok szerint éltünk. A kis közösség nemcsak hétvégén, de hét közben is járt az apám építette egyszerű imaházba. Minden sábeszkor elmentünk az imaházba. A sábeszt szigorúan megtartottuk. Bár apám erős dohányos volt, sábeszkor elő sem vette. Azokat az ünnepeket szerette, amikor azért dohányoznia még lehetett. Ez valahogy hozzátartozott a jó közérzetéhez. Édesanyám kóser háztartást vezetett. Sábeszkor megfőzött előre. A kemencében finom, ízletes sólet rotyogott. Sábesz gójunk is volt, egy siksze [Jiddis: „nem zsidó lány” – A szerk.], aki sábeszkor begyújtott nekünk a kemencébe. Módos paraszt volt az apja, és liszttel látott el bennünket. A kemencében neki is sütöttünk finom bárheszt. Ez volt a fizetsége. Az én bár micvóm Ilken volt. Akkor raktam először tfilint. Még azt is tudom, hogy odáig kell tenni, ameddig a fejen a haj kinő.

Az első négy évet Ilken, a református iskolában jártam. Zsidó héder nem volt a faluban, hiszen nem volt ahhoz elég zsidó gyerek. Együtt tanultunk a parasztgyerekekkel. Ők tanulták a református kiskátét, de – őszintén megmondom – elég nehezen ment a fejükbe. Az igazság az, hogy mi hamarabb megtanultuk, mint ők. Pedig nekünk nem is kellett volna megtanulnunk. Vasárnap még a templomba is elmentünk, mert ez volt a szórakozásunk. Még a kórusba is beálltunk. Jóban voltunk az ottani pappal. Ha pedig egy-egy alkalommal esküvő volt, az jó szórakozást jelentett mindannyiunk számára.

Vásárosnaményban jártunk polgáriba [Vásárosnamény – nagyközség volt Szatmár, Ugocsa és Bereg vm.-ben, 1920-ban 2400 főnyi lakossal. – A szerk.]. Erre az időre oda is költöztem. Ott is református iskolába jártam. Különösképpen az iskolában antiszemitizmust nem tapasztaltam. Még azzal a tanárral is jól kijöttem, aki Erdélyből származott és turulos volt [A Turul Bajtársi Szövetség 1919 őszén alakult. Az egyik legnépesebb és legnagyobb hatású egyetemista bajtársi egyesület volt, tagjai jogi egyetemisták, medikusok és bölcsészek voltak. Az egyetemeken ők szervezték a zsidó diákok megverését, 1927-ben hevesen tiltakoztak a numerus clausus megszüntetése ellen (aztán majd 1941-ben a numerus nullus bevezetését követelték). – A szerk.]. Amikor az édesanyám eljött [Vásáros]Naményba, a tanár megdicsért engem, és azt mondta, hogy nagy jövő elé nézek. Milyen jövője lehetett akkor egy zsidónak?! Az iskolában megünnepeltük Horthy Miklós születésnapját, és Trianont [lásd: trianoni békeszerződés] is meggyászoltuk, de különösebb politikai rendezvényekre ezeken kívül nem emlékszem.

[Vásáros]Namény Ilknél sokkal nagyobb hely, majdnem város volt. Volt több imaháza is, hiszen 180 zsidó család élt ott. Nem volt közülük neológ egy sem [lásd: ortodox és neológ hitközségek Magyarországon], ám volt, aki vallásosabb volt, mint a többi. Ízlés és ismeretség szerint oszlottak széjjel az imaházak között. Arra is emlékszem, hogy a fiataloknak külön imaházuk volt. Vásárosnaményban komoly hitközség volt, sakterral, rabbival, jesivával és főleg – ami miatt odamentünk – heiderrel [héderrel]. Reggel fél hatkor keltünk, imádkoztunk, és kezdtük a tanulást. Nyolcra már benn ültünk a református iskolában, és délután megint a heiderben tanultunk. Az ottani zsidó közösség látott el bennünket. Egy kereskedőnél helyeztek el, nála aludtam, de enni minden nap máshol ettem. Be voltunk osztva, hogy az ilki zsidó gyerekek melyik napon kinél ebédelnek. Tórát és Talmudot délután tanultunk, hogy a zsidóságban is előre haladjunk. Vásárosnaményból kéthetente jártam haza. Olyan szegények voltunk, hogy gyalog mentem [A két települést ma összekötő országúton ez kb. 8–10 kilométer. – A szerk.]. Az volt a szórakozásom, hogy volt egy szekérkerék, és azt hajtottam egy pálcával magam előtt. Sábeszkor jöttek a városba olyan zsidók, akik egy kicsit többet tudtak a zsidóságról, és kikérdeztek bennünket. Minden héten levizsgáztattak bennünket.

Három osztálynál többet is járhattam volna, hiszen a jó tanulmányi eredményem alapján ösztöndíjat kaptam. Az apám azonban a csökkentett tandíjat sem tudta kifizetni. Így maradt a szabóság. Még [Vásáros]Naményban tanultam ki tanoncként a szabómesterséget. A bátyám, Jenő is Vásárosnaményban járt iskolába, és ott tanulta ki a szabászatot-varrászatot is. Mindhárman ugyanazt az utat járták be, mint én [azaz a három fiútestvér: Jenő, Ernő és Béla]. Vásárosnaményban tanulták ki tanoncként az apai mesterséget. Jenő 1930-ban ment fel Pestre, és nyitott a Baross utcában egy szabóműhelyt. Pedig akkor Ilkről senki még csak ki sem mozdult. Ilk elmaradott község volt, és kiátkozták, hogy otthagyta a falut. Ő volt a családunk jótevője. Ügyes ember volt. Jól ment neki, így rövidesen már küldött is nekünk haza pénzt. Amikorra Ernő és én is kidolgoztuk a tanoncéveinket, már ott várt bennünket a postán a pénz a vonatjegyre. Mindannyian csatlakoztunk hozzá, és testvérként együtt dolgoztunk. Havonta küldtünk pénzt haza, hogy a szüleink és leánytestvéreink se nélkülözzenek semmiben. Én 1937-ben csatlakoztam két idősebb testvéremhez Pestre. Nagyot néztem, amikor megérkeztem Pestre, hogy a testvéreim tréflit esznek. Mindketten Budapesten változtatták meg Schwartzról Szabadosra a nevüket, Jenő 1936-ban, Ernő 1937-ben.

[Vásáros]Naményban és Ilken elsősorban zsidó gyerekekkel barátkoztam. Amikor azonban felkerültem Pestre, már keresztény barátaink is voltak. A kóserságot sem tartottuk. Nem volt velünk anyám, hogy ügyeljen erre. Amíg el nem kerültem munkaszolgálatba 1941-ben, eljártunk kirándulni, moziba és tánciskolába is. Bár a barátaink többsége a zsidók közül került ki, keresztényekkel is barátkoztunk. Ez nem volt kizáró ok, mert mindenkiben az embert néztük. És ha tisztességes volt, barátkoztunk vele.

A munkába azonban bele nem szokhattam, mert 1941. október 13-án bevonultam munkaszolgálatba az V/2. kmsz. [közérdekű munkaszolgálatos] századhoz Hódmezővásárhelyre. Katonaruhát kaptunk, de rövidesen feltettek ránk egy sárga szalagot, megkülönböztetésül, hogy zsidók, nem teljes jogú magyar állampolgárok vagyunk. Később vették le rólunk az egyenruhát központi utasításra. Így aztán mindenki civilbe öltözött. A sapkát azt meghagyták, de volt rajta egy nemzeti színű gomb, azt levették róla, hogy ne szentségtelenítsük meg a magyar nemzeti színeket [lásd: muszos ruházat]. Már ott a hadtápra és a varróműhelybe kerültem. Innen 1941 novemberében Kőrösmezőre, Ukrajnába [ez akkor Magyarországhoz tartozott, lásd: Kárpátalja elfoglalása] vittek, ahol tankcsapdákat, hidakat építettünk. 1942 őszén (talán szeptemberben) visszamentünk Hódmezővásárhelyre. Attól kezdve az ország különböző helyein dolgoztattak bennünket egészen 1944 szeptemberéig. Voltunk Orgoványban, Páhiban, Csengődön, ahol katonai gyakorlóteret építtettek velünk. 1944 elején Szegedre kerültünk. Amikor az orosz csapatok elérték a várost 1944 szeptemberében, bennünket Sándorfalván, Baján, Mohácson és Pécsen keresztül gyalog hajtottak egészen Körmendig. Körmendről 1944. október elején Eberauba, Ausztriába deportáltak [Eberau, az egykori Monyorókerék az osztrák–magyar határon van. – A szerk.]. Grazban a liebenaui lágerben voltam, ahonnan áprilisban Hitzendorfba [Stájerország, Ausztria] vittek, ahol 1945 májusában, a háború végén szabadultam fel. [Ez a gyalogút hozzávetőlegesen, a mai útvonalon a következő távolságokat jelentette: Szegedről Sándorfalváig 14 kilométer; Sándorfalváról Bajára 102 kilométer; Bajáról Mohácsra 36 kilométer; Mohácsról Pécsre 39 kilométer; Pécsről Körmendre 203 kilométer. Az ausztriai pontos helyszíneket nem sikerült rekonstruálni. – A szerk.]

Hódmezővásárhelyen barátkoztam össze egy Ehrlich Annus nevű lánnyal. Mielőtt deportálásra került volna, átadott nekem egy imakönyvből néhány oldalt, és arra kért, hogy érte is imádkozzak. Egy ékszerdobozt is át akart adni nekem, de nem volt szívem átvenni tőle. Azt mondta, ha nem jön vissza, akkor az enyém lehet. Tudtam, hogy az első alkalommal a csendőrök elveszik tőle, mégsem tudtam elfogadni. Ma sem tudom, mi lett vele.

Hódmezővásárhelyen egy fasiszta banda lakott. Az újságcikkekben azt írták rólunk, hogy nem dolgozunk. Csak lógunk, és a magyar lányokat molesztáljuk. Mindenbe belekötöttek. Akkorra a város már kiürült, páran maradtunk sárga szalaggal. Behívtak a zászlóalj-parancsnoksághoz, és elmondták, hogy az alezredes szavára ne hallgassunk. Nehogy valamit dolgozzunk neki, varrjunk neki, mert azonnal a fronton leszünk. S alig telt el pár nap, hívat bennünket az alezredes, hogy varrjunk a fiának egy ruhát. Na most hát mit csináljunk? Nem mondhatjuk, hogy nem. A szállásunk mellett ráadásul állt egy ház, amelyben zsidók laktak, és azokat az éjjel elvitték. Éjszaka megvarrtuk a ruhát a fiának. Ha nem varrjuk meg, akkor tényleg elküldtek volna minket a frontra. Azt mondta a parancsnok, hogy csináljuk meg a ruhát a fiának, mert ő is tett nekünk szívességet. Annyit tudatott velünk, hogy neki köszönhetjük, hogy nem vittek el bennünket. Most honnan adódott ez a nagy barátság? Egyszer megkérdezte, hogy hova való vagyok. Mondom neki, Szabolcsból, és ő is onnan származott. Elég volt ez a szó, hogy ne vitessen ki a frontra.

Munkára Orgoványra, Páhira és Csengődre vittek. Ezek a falvak Kecskeméthez fekszenek közel. Ezeken a helyeken a páncélosok ellen építettünk csapdát és árkot, hogy a tankok ne tudjanak bejutni. Az akadályt fából építettük, és földet hordtunk rá. Az erdő úgy 15-20 kilométerre esett, onnan kellett fát hozni a munkához. Az egész 2-3 méter magas volt. Később Németországban is ezt csináltuk. Reggel öt órakor volt az ébresztő, kaptunk egy kis fekete vizet, kávé helyett. Gyalog mentünk odáig. Ott rátettek egy-egy fát két ember vállára, hosszú fát, azt ott gyalog kellett a helyszínre vinni. Odamenni, és visszajönni egynapi munka volt. És fogtunk egy fát, nem a legnagyobbat igyekeztünk megfogni, fiatal srácok voltunk, kisebbet vettünk. Az egyik őrmester ezt észrevette: „Kis gallyat akartok vinni, kis ágat?” Ránk tett egy akkora gerendát, hogy majd összecsináltuk magunkat. Éjszaka 12 órára értünk vissza. Lefeküdtünk, de hajnalban ismét kelnünk kellett, és újból elmentünk fát hozni. Füves földet is telepítettünk. Úgy kellett elültetnünk, hogy öt centi mélyen le kellett ásnunk, ki kellett vágni a kockákat, amit a fű tartott össze. És azokat kellett egymásra rakni. A parancsnok kiszámolta, hogy egy embernek hány köbmétert kell naponta megcsinálni. Ha nem csináltuk meg naponta, akkor elkezdett bennünket „csikóztatni”. Vagyis munka után gyakorlatoztatott bennünket. Fuss, feküdj, és békaugrás meg ilyesmi. A nyelvünk is kilógott, annyira hajszolt bennünket.

1944 elején kerültünk Szegedre a zászlóalj-parancsnokságra. Négy hónapot töltöttünk el Szegeden. Három zsidó és egy keresztény század. Katonák őriztek bennünket. A három századból válogatták ki az embereket, hogy a frontra vigyék ki őket. Volt, aki azt mondta, na, „K” betűtől mindenki megy. Akiket kiválogattak, azok Hódmezővásárhelyre mentek, és onnan kivitték őket a frontra. Később pár hónapra megint egy ilyen csoportot, ugyanígy kiválogattak. Én mindig maradtam, és akkor már egy század sem maradt, és akkor föltöltöttek bennünket fiatalabbakkal. Na most onnan ment egy század, megint akart egy század indulni, de akkor azt mondták, hogy aki akar, megy, aki akar, nem megy. Mindent elkövettem, hogy ne menjek. Tulajdonképpen azért, mert egy nagyon rendes parancsnokom volt, egy százados. Mindenki azzal akart menni, ha úgyis rákerül az emberre a sor, akkor legalább egy rendes emberrel menjünk ki. Elmentek, és szerencsétlenek odamaradtak. Hazajött a százados úr a névsorral, hogy ki hol halt meg.

Szegeden dolgoztunk, és ott voltunk elszállásolva. Négyen dolgoztunk a szabóműhelyben. Jött egy ünnep, nem tudom már, milyen, talán húsvét vagy micsoda, és azt mondták akkor, hogy szabadságolnak minket, de valakinek, egy szabónak ott kell maradnia, mindenki nem mehet el. Egy fiú meg én, ketten voltunk, és akkor veszekedtünk, hogy ki jöjjön először. Ott volt egy bajtárs, azt mondta, hogy nem lehet eldönteni, mert mindketten haza akartunk menni. Arra hivatkoztam, hogy anyukám egyedül van otthon. Sorsot húztunk, és én nyertem. Otthon voltam egy hétig, azután visszatértem. Amikor az édesanyámat otthon utoljára láttam, nem tudtam elszakadni tőle. Úgy szorított magához, hogy nem bírtam kiszabadulni tőle. Nem is találkoztunk többet. Tudat alatt valahol éreztük, hogy utoljára látjuk egymást.

Édesanyám akkor még, 1944 elején otthon volt. Hazamentem, mire visszaértem, a másik fiú már elment, kereszteztük egymást. Kaptam egy parancsot, hogy jelentkezzek Szilágyi főtörzsőrmesternél. Vissza kellett menni Hódmezővásárhelyre. Nem nagyon akartam elmenni. Könyörögtem: ne vigyenek engem. De nem, menni kellett. A levetett ruhákat javítottuk tovább. Tudni kell a törzsőrmesterről, hogy a világ leggonoszabb gazembere volt. Antiszemita volt, egy rettenetes rossz ember. Nemcsak a zsidókhoz, mindenkihez, még a családjához is gonosz volt, mondhatni, egy gyilkos. Nem akartam hozzá menni. Jelentkeztem nála. Jól letolt engem. Mindennek elmondott, és lehordott nagyon. Elkezdtünk ott dolgozni ezzel az őrmesterrel. Már elég jól kijöttünk vele. Hódmezővásárhelyen állomásoztunk, de ő Szegeden lakott. Egyszer megparancsolta, hogy vigyem ki a csomagját a pályaudvarra. Már akkor a többiek azt mondták, hogy én már be vagyok vágódva. Ha kér valamit tőlem, akkor bevágódtam ennél az embernél. Elég az hozzá, hogy egyszer elkerültem Szegedre havat lapátolni. Szörnyű körülmények között laktunk és étkeztünk, de nem engedett vissza Hódmezővásárhelyre, nehogy elvigyenek. Ez már egy nagyon nagy szó volt nála. Hát, hogy milyen volt, még alátámasszam, el kellett menni a parancsnokságra valamiért. Engem küldött el, hogy menjek, jelentsek az alezredesnek valamit. Egy fél napig gyakoroltatta velem, hogyan jelentkezzek és tisztelegjek, mit és hogyan mondjak neki.

A GH-nak dolgoztunk szabók, cipészek, asztalosok, és mentünk, amerre a zászlóalj ment. Ez egy hadtápegység volt, amely rendben tartotta az alakulat felszerelését és ruházatát. Megvarrtuk a ruhákat, a cipészek pedig megjavították a katonák bakancsát. Elég az hozzá, hogy bejött egy vagon liszt, amit a zsidók és a minket őrző katonák élelmezésére szántak. Megjött a kocsi, és nekünk kellett felvinni a zsákokat a padlásra, és behordani a kamrákba. Egyszer rizs érkezett, és a padlásra kellett felvinni, de olyan padlásra, ahova nem lépcsők vezettek, hanem csak amolyan a falnak támasztott létra. Mire a teherrel a vállunkon fölértünk?! A zsákot nem volt hol megfogni, és a létra is inogott velünk. Fölvettem egy ilyen rizses zsákot. Rettenetesen nehéz volt, nem olyan, mint a liszt vagy a kukorica. Úgy kellett vinni, hogy a zsáknak a szája fölfelé legyen, nehogy kihulljon hátul, és valahogy a munka közben elfeledkeztem erről. Fölvettem, de a zsák szájjal lefele volt. Mentem fölfelé, alig bírtam, a derekam majd letörött, amikor kinyílt a zsáknak a bekötött vége, és kihullott belőle a rizs. Hú de megijedtem. Az őrmester azt mondta nekem, hogy te hülye zsidó, mondtuk, hogy szájjal fölfelé kell vinni azt a zsákot. Ostorral, szíjostorral verte a lábamat. Megvert, mert kifolyt a rizs a zsákból. Úgy hívták, hogy Ébner János. Századparancsnok-helyettes volt. Hamar orosz fogságba esett. Szerencséje volt, és nagyon jó helyre került. Tudott oroszul, és megtették tolmácsnak. Amikor a foglyokat kihallgatták, ő tolmácsolt. Fölismertem, és elmondtam az oroszoknak, hogyan bánt ő a zsidókkal. Rögtön leváltották, elválasztották a többitől. Amikor kihallgatták, mellette állt egy orosz katona. Hirtelen kikapta a pisztolyt az övéből, és agyonlőtte magát.

Az egyik századparancsnokunk egy félszeg, kancsal kis igénytelen ember volt. Szegeden voltunk, és este kiszöktem. Már takarodó volt, lefeküdtek, fölolvasta a névsort. Tíz ember hiányzott a kétszázból. Olyan süket, hogy nem is hallotta, ki van itt, és ki nincs. Az öcsém jött meglátogatni Szegedre, és ő befeküdt a helyemre. És akkor leginkább ő jelentkezett. És kigúnyoltuk.… Mikor elhelyezték tőlünk, akkor csináltunk egy sorakozót, és akkor elmesélte, hogy ővele mit csináltunk mi. Mindenről tudott, hogy lógtunk, és nem csinált belőle ügyet. Rendes volt.

És akkor készülődni kellett, hogy menni kell Borba [lásd: bori rézbányák]. Bor Jugoszláviában volt és már sok rosszat hallottunk róla, mondanom sem kell, hogy összeroskadtunk. Azt kérdeztük magunktól: mi lesz most velünk. Rossz híre volt. A munkaszolgálat alatt csak egyszer, 1944 elején engedtek haza. A kapcsolatot levélben tartottuk. Csak egyszer táviratoztam, ekkor, hogy hozzák a ruhámat Hódmezővásárhelyre. Akkor legyen bakancs meg mit tudom én. Tudtam, hogy kedden indul a csoport hajóval. Hajóra szálltak a Tiszán, és ott átszálltak a Dunára. Szilágyi főtörzsőrmester akkor odahívott magához, persze először leellenőrzött, hogyan tisztelegtem. Egy igazi gazember. Azt mondja nekem, hogy ha elvonul a század, én csak varrjak fel valamit a ruhájára. De ne tegyek rá díszt, csak a csillagot varrjam rá. Szöget ütött a fejembe. Ezek szerint elintézte nekem, hogy ne kelljen a századdal együtt Borba mennem, csak azért, mert én is, ahogy ő mondta, krumplizabáló szabolcsi vagyok. Mindenesetre hazatáviratoztam ismét: ne hozzák a ruhámat.

Voltunk harmincan, akik úgy volt, hogy nem mennek, azokat is megbízta valamivel. Na akkor jöttek, hogy a transzportból hiányzik két ember. Elvittek két embert, de utána megint öt ember hiányzott. Féltem, hogy rövidesen rám kerül a sor. A másik [szabó] fiúnak megparancsolta, hogy vegyen mindent leltárba a szállásunkon, amíg a század elvonul. Állapítsa meg, hogy hány ablak tört be, mekkora a kár. Elment a zászlóalj, mindössze csak heten maradtunk. Abból a hétből öten olyan gazdagok voltak, hogy lefizették a jóistent is, hogy ne vigyék el őket. Ketten voltunk szabók, én és a barátom, aki később Ausztráliában telepedett le, akik nem fizettek, mert nem volt egy vasunk se. Később derült ki, hogy a Szilágyinak volt egy alezredes parancsnoka, aki még nála is nagyobb gazember volt. De a házban, ahol lakott, élt egy elvált zsidó nő, és az alezredes abba szerelmes lett. Teljesen a nő befolyása alá került, még egy zsidó is a barátja lett. A század az ő parancsnoklásával vonult el, és a zsidó barátnő miatt viszonylag jó dolguk volt, annak ellenére, hogy Borba vitték őket. Egészen addig, amíg éppen emiatt le nem váltották őt. Helyére egy Darányi nevű alezredes került. Ez egy olyan gyilkos volt, hogy a háború után ki is végezték.

Hódmezővásárhelyre betörtek az oroszok. Hódmezővásárhely és Szeged között pedig van egy híd. Átvittek bennünket a hídon, amelyről már lógtak a bombák, alig értünk át a híd másik felére, felrobbantották a szegedi Tisza-hidat Algyőnél. Utána átmentünk egy faluba, Sándorfalvára. Amíg Sándorfalván voltunk, ide-oda elvittek árokásási munkára bennünket. Már azt sem tudom, hogy mely falvakban dolgoztunk, még Szabadkán is voltunk.

Elvittek bennünket Körmendre 1944 vége felé. Ezen a helyen csupa sváb lakott, a házakon pedig ott lógott a horogkereszt. Volksbundisták voltak. Egy emeletes házban levetkőztettek bennünket, és alá kellett írni, hogy egészségesek vagyunk, és nincsen semmi bajunk. Mikor jöttünk le az emeletről, a lépcsőn álltak katonák bajonettes puskával. És ahogy jöttünk lefelé, pif-paf, addig vertek bennünket, amíg leértünk a földszintre. Én is kaptam verést, ott is szerencsém volt, nem a fejemet, hanem a vállamat ütötték, de szerencsém volt, mert legalább nem tört el.

1944 tele volt. Esett a hó, és az épületnek nem volt teteje. Bezártak egy helyiségbe minket. Nem volt teteje, és majd megfagytunk. Aztán elvittek bennünket Körmenden egy föld alatti bunkerbe. Felette istálló volt, és mélyen le kellett menni. Az embernek az volt az érzése, mintha siralomházban lenne. Siralomház is volt. Tele volt zsidó fiúkkal. Az őrök arra próbáltak rávenni bennünket, hogy adjuk oda nekik a csomagjainkat. A ruhákat, a jobbikat adjuk oda a szegény fiúknak, mert úgyis leveszik rólunk. Az imakönyveket dobjátok el – mondták –, rejtsétek el, hogy ne találják meg. Akadt közülünk, aki a falra vésve megtalálta az öccse nevét. Az őrök a pénzünket is el akarták venni. Azt mondták, hogy jók lesznek hozzánk, ha odaadjuk nekik az összes pénzünket. Mindegyik gazember volt. Csak a pénzünk kellett nekik. Nagy volt az elkeseredés.

Akkor elvittek bennünket Körmendről, előbb Ausztriába vonattal. Kiszálltunk egy pályaudvaron. Jött velünk szembe egy vonat, és minden jó kaját hoztak nekünk, és oda is adták. Német katonák voltak, ilyen Hitlerjungedek. 12 éves kölykök, de beöltözve fegyverrel mind. Szidtuk a magyarokat, hogy a rosseb egye meg, de jó, hogy elhoztak bennünket, itt milyen jó dolgunk lesz. Igen ám, de kiszálltunk egy pályaudvaron, ahol kupacokban zsidók voltak összerakva – így egy sor, meg így egy sor, s föl magasra s ilyen sok. Végig a pályaudvaron. Halottak voltak mind. Akkor összecsináltuk magunkat, azt hittük, végünk van. Elvittek munkára bennünket egy kis falucskába, Eberau nevű faluba, a határhoz közel. Műszaki alakulat, és nem katonai SS vigyázott ránk  Eberauban. A zsidók páncélzárókat és tankcsapdákat készítettek. Hogyha jönnek az orosz tankok, akkor egy nagy fallal találkoznak, és nem tudnak továbbhaladni. A lakosság nem volt rossz. Még főztek is nekünk ott. Éppen vacsorázni, vagyis moslékot enni mentünk. És hallok egy halk, vékony hangot, hogy nincs-e itt véletlenül egy Schwartz Feri nevű személy.

Szerencsétlen, kis törékeny vallásos zsidó volt, aki mindig imádkozott. Egy gödörben ült ott szegény, emlékszem. Az is jött Borból haza. Együtt voltunk munkaszolgálatban, csak őt kivitték Borba, engem pedig nem. Egy szegedi fiatalember volt, Reiter Gyurinak hívták, ügyvéd volt. Még arra is emlékszem, mikor meglátott, elkezdett sírni. Azt mondta, hogy te, Feri, olyan szerencsés voltál, hogy nem kellett Borba jönnöd. És azt is mondta, hogy ha veled leszek, akkor biztos én is megúszom Később megrühesedett. Viszketett mindene, és tele volt kiütéssel. Majd szétkaparta magát, úgy viszketett mindenhol. Egy iskolában szálltunk meg, ahová németek jöttek. Egy félkarú német tiszt vezette őket. Elmondták, hogy a betegeket elszállítják olyan helyre, ahol zsidó orvosok fogják őket gyógyítani. Mi még örültünk is neki. Voltak köztünk olyanok is, akik már gyöngélkedtek, nem bírták ezt a strapát. Ezeket elvitték másnap. Ez a barátom is betegnek jelentkezett. A munkába menő fiúk messziről látták, hogy a betegekkel megásatták a sírjukat, és agyonlőtték őket.

Egyszer ebben a kis faluban riadót fújtak, hogy azonnal csomagolni kellett. Útnak indítottak minket nyugat felé, több ezer embert, de nem az országúton vittek bennünket. Kimentünk a faluból, és akkor neki egy hegynek, hegyen keresztül mentünk egy napig, és a hegynek a másik oldalára értünk azért, hogy ne a falvakon keresztül menjünk. Úgy látszik, nem akarták, hogy lássanak bennünket. És hajtottak, gyilkoltak minket. Mikor vittek nyugat felé, ott volt egy tábor. Oda akartak minket bevinni. De az a tábor csak ideiglenes volt, aztán mindenkit kinyírtak. Mire odaértünk, a tábor üres volt. Aztán végül is végigmentünk a falvakon. Mindenhol voltak ilyen munkás SS-ek, hajtottak bennünket tovább, tovább. Azok, akik minket még a lágerig vittek, egyszer csak eltűntek. Akkor már a németek menekültek, borzasztó tankokkal mentek, bajban voltak. Vártuk, hogy az oroszok megérkezzenek. Sokan azt hitték, hogy az oroszok majd kedvelik a zsidókat. Pedig elvitték őket fogságba.

Mi még mindig mentünk. Erdőkben aludtunk. Döglött lovakat ettünk, mindent megettünk, ami emészthető volt. Jelentkeztünk az úton egy lágerben, Graz mellett Libenauban. Azt mondtuk, hogy magyarok vagyunk, és erődépítésre jöttünk, és szeretnénk munkába állni. Nem árultuk el, hogy zsidók vagyunk. Az ottani SS-parancsnok – hála istennek – megtiltotta, hogy belépjünk. Azt mondta, magyarok nem jöhetnek be, mert a táborban tífuszos zsidók tartózkodnak. Továbbküldött bennünket. Mi nagyon boldogok voltunk, mert sikerült túljutni ezen a legveszélyesebb ponton. Kívülről láttuk azokat a fiúkat a lágerben, akik korábban megszöktek tőlünk. Akkor továbbmentünk, pontosabban továbbhajtottak bennünket. Minden községben akadtak gyilkosok, akik azonban szerencsénkre nem állítottak meg bennünket, inkább továbbhajtottak.

Akadt a németek között egy parancsnok, valami beosztott parancsnok. Nem SS, hanem csak egyszerűen behívták katonának, és a zsidók mellé tették. Vele lehetett beszélni. Elmondta nekünk, hogy a helyzet veszélyes. Közölte, nem tudja, mi lesz velünk. Azt is elmondta, ne menjünk hozzá, mert ha észreveszik, hogy beszél velünk, akkor rögtön elmozdítják, és kapunk helyette egy gyilkost. Igyekeztük őt elkerülni. Ennek a parancsnoknak volt valami üzeme, asztalosüzeme 15 kilométerre a házától, Hitzendorfban. Egy makói fiú tudta, hogy hol helyezkedik el az a falu, ahol ez a parancsnok lakott. Amikor odaértünk Hitzendorfba, ez a magyar katona elment hozzá, megkereste, és mondta neki, hogy itt vagyunk. Az ottani nyilasok, azaz az SS-ek piszkálták ezt az embert, hogy hol vannak a zsidói. Téged a zsidókhoz tettek – mondták neki –, akkor hol vannak a zsidók? Nem tudom, mit mondott, mit hazudott. Elhelyezett az üzemben bennünket. Ott feküdtünk az üzemben, nem dolgoztunk, nem volt akkor már mit csinálni. De onnan is kivittek munkára bennünket, és kérdezték tőle Grazból jövő SS-ek, hogy kik ezek. Nem mondták meg nekik, hogy zsidók vagyunk. Azt mondták, hogy erődépítő magyarok, nagyon jó munkások és nagyon németbarátok. És akkor továbbmentek.

De már akkor a németek is szétestek. Olyat is láttam, hogy sorakoztak a német katonák, és jött egy másik fegyveres banda, és lelőtték őket. A végén a helyzet teljesen zűrzavarossá vált, már szöktek, amerre lehetett, mindegy volt nekik, merre. Felszabadultam, se a németek, se az angolok nem jöttek be, de az oroszokat láttuk elmenni. Ők sem jöttek be az üzembe, mi se mentünk ki. Arrébb húzódtunk, voltunk úgy nyolcvanan. Mikor ez megtörtént, akkor az összes környékbeli falubeliek, vezetők, polgármesterek, mit tudom én, milyen rangban voltak ott ezek a hivatalnokok, mind odajött ehhez a fagyároshoz. Azt hitték, ha a zsidók mellett lesznek, nem eshet bajuk. Ennek is volt köszönhető, hogy a zsidót velük együtt ugyanúgy elvitték az oroszok. Nem nézték azok, hogy kik zsidók, és kik nem. Mi örültünk neki, hogy mindegy minden, csak jöjjön valaki. És akkor ott felszabadultunk, ott voltunk vagy tíz napig az asztalosüzemben.

Az oroszok, amit lehetett, mindent elraboltak tőlünk. Lehúzták rólam is a bakancsot. Velem volt egy barátom, aki nemrégen halt meg Szegeden. Volt egy órája. Azt gondoltuk, majd az oroszoknak eladjuk, és abból majd veszünk hazafelé vonatjegyet, és hazamegyünk. De amikor a zűrzavarban az orosz megjött, meglátta a karórát, rögtön elvette. Már nem érdekelt bennünket semmi. Csak az, hogy jöjjön valaki, és legyen vége már ennek.

Hogy jutottunk haza, azt is elmesélem. Nem volt egyszerű. 1945 májusában tizenöten indultunk haza. Hazafelé Grazon kellett keresztül jönnünk. Találkoztunk orosz kiskatonákkal. Olyan egyszerű emberek voltak. Körülfogtak bennünket, és bevágtak a többi fogoly közé, fogságba akartak vinni bennünket. A ruszkik között is akadtak zsidók, és megismertünk egy orosz tisztet is, mégpedig zsidót. Mégpedig magas rangú tisztet. Odamentünk hozzá. Elmeséltük neki, hogy mi zsidók vagyunk, és az orosz katonák fogságba akarnak vinni bennünket. A tömegben ki tudta, hogy zsidók vagy nem zsidók, meg aztán nem is érdekelték őket. Odajött ez a zsidó tiszt, kivett bennünket, tizenhatunkat, és elhelyezett egy iskolában. Azt mondta, ki ne mozduljatok, mert elvisznek benneteket, és soha többet nem juttok haza. És amíg álltunk, vártunk, már éhesek voltunk, mégiscsak elindultunk. Akkor fogott el bennünket az orosz, és kerültünk a vasúthoz. Voltak ott franciák, angolok, németek és mindenféle [nemzetiségű] zsidók. Mindenkit összeszedtek, és elvittek bennünket a grazi pályaudvarra, mert a vasutat korábban felrobbantották, és azt kellett nekünk rendbe szedni. Még az oroszok maguk is dolgoztak ott, mint a lovak. Amikor megjavítottuk a vágányokat, jött egy vonat, amire mindenki fölszállt. A jugoszlávokat, cseheket, lengyeleket elengedték. A magyarokat, mikor megtudták, hogy magyar zsidók, elvitték fogságba. Adtak egy darab kenyeret. Egyetek, aztán gyerünk, menjünk. Grazba is bevittek bennünket, az oroszok egy zongorát cipeltettek velünk, mert vitték haza vonattal Oroszországba.

A pályaudvaron estére, amikorra kész volt az a vasút, amit rendbe kellett hozni, jött egy vonat. Aki tudott, felugrott rá. Azt mondták, Szombathelyre megy. De ott se volt szabad mondani, hogy magyarok vagyunk, mert akkor kivittek volna bennünket fogságba. Egy láger mellett mentünk el. Akkora láger volt ott, hogy amerre a szem látott, tele volt foglyokkal. Ha azok bevágnak bennünket oda, senki nem hoz ki onnan! Átjöttünk a magyar határon. Minden vagonra ki volt téve a szerb meg cseh zászló, mi tettünk egy zsidócsillagot – nem tudtuk, hogy milyen antiszemiták az oroszok is. Megérkeztünk Szombathelyre. A lakosság azt mondta, hogy el ne induljatok, mert elvisznek az oroszok benneteket krumplit pucolni, sose mentek haza. Az oroszok akkor már Magyarországon voltak, hiszen már vége volt a háborúnak. Özönlöttek az oroszok, annyian jöttek, annyi volt belőlük. Aztán fölszálltunk egy vonatra, és éjszaka megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Onnan kimozdulni nem lehetett, mert kijárási tilalom volt. A város tele volt oroszokkal mindenütt, úgyhogy lefeküdtünk a motyónkra, megvártuk a reggelt. Őrséget állt mindig valamelyikünk, nehogy megöljenek bennünket az oroszok. Reggel hazamentem a műhelybe, és a Koszorú utcai lakásba, ahol albérletben laktunk. De nem találtam ott senkit. A családról nem sokat tudtam. Azt láttam, hogy Hódmezővásárhelyről elvitték a zsidókat, de nem tudtam többet. Talán a nővérem írt egy levelet [még 1944-ben], hogy anyánkról nem tud semmit. Mire válaszoltam neki, már őt is elvitték Mátészalkára a gettóba, majd Beregszászra a két pici gyerekkel. Visszamentem a szülőfalunkba, Ilkre, mert az öcsém, Béla a munkaszolgálat előtt a faluban lakott. Meg is találtam Bélát Ilken. Azt mondták az öcsémnek, hogy engem kivégeztek valahol. Örültünk egymásnak, hogy vagyunk. Egyesek nem adták vissza, amit elraboltak tőlünk a házból. Akadt azonban olyan is, aki rendes volt, mert visszaadta a ruhám. Ez utóbbiak a háború előtt is, ha Pestre jöttek, mindig nálunk szálltak meg, és hoztak mindig egy kövér libát. Szóval jóindulatúak voltak. Bélával együtt felmentünk Pestre. Összeszedtem egy zsák szalonnát, és azt adtam el Pesten. Egy büdös vasam sem volt. Hozzáláttunk dolgozni Béla öcsémmel. Emlékszem, kettőnknek volt összesen egy nadrágja.

A lánytestvéreink, Éva és Berta nem jöttek vissza. Berta a két gyermekkel koncentrációs táborban, Auschwitzban pusztult el, de a férje, Sámuel visszajött a munkaszolgálatból. Úgy tudom, hogy az orosz frontra került ki, de valahogy hazavergődött. 1957-ben kiment Izraelbe, ahol ismét megnősült, és az új feleségétől négy gyermeke született. Ennyi a történetük, többet nem tudok róluk. Ernőt és Jenőt Esztergomba hívták be munkaszolgálatra 1942-ben. Onnan előbb Vácra, majd Budapestre kerültek. Innen vitték ki őket Ausztriába. Jenő lelkileg erősebb volt, és Ernő neki köszönhette, hogy túlélte a munkaszolgálatot. Mauthausenben szabadultak fel. Ernő Jenő nélkül bizonyára elpusztult volna. Ha kellett, a hátán vitte, ha kellett, élelmiszert lopott neki, és ő tartotta benne egyébként is a lelket. Ezt onnan tudom, hogy Ernőnek sikerült hazavergődnie. Jenőt azonban még Ausztriában lelőtte egy részeg orosz katona. Nem a bátyám volt az egyetlen áldozata. Ernő utód nélkül halt meg. Béla öcsémet, akinek két fia él még, öt éve búcsúztattuk el. A kádist egy éven át mondtam neki, és azóta járok ismét zsinagógába is. Az édesanyámat otthonról vitték el Auschwitzba. Nem tért haza. De a faluba sem jött vissza senki rajtunk kívül: a két testvéremen kívül még két unokatestvérem is megmaradt. A két unokabátyám a faluba, Ilkre ment vissza, és ott éltek 1956-ig, amikor a falubeliek életveszélyesen megfenyegették őket. Elkezdtek a faluban zsidózni, ami korábban ott ritkábban fordult elő. Az egyikük Kanadába, a másik pedig Izraelbe ment 1956 decemberében, amikor még el lehetett hagyni az országot.

Huszonévesek voltunk, még dolgozni se tudtunk, amikor munkaszolgálatra bevittek bennünket. Alig szabadultunk fel szabóként, máris menni kellett munkaszolgálatra. Mikor megtudtam, hogy az egyik bátyám és az öcsém is megmaradt, gondoltuk, hogy együtt kellene kezdeni valamit. Ernő bátyámmal és Béla öcsémmel kezdtünk együtt dolgozni Pesten. Jenő a környéken még a háború előttről ismert szabó volt. Ha elmentem valahová, és megmondtam, hogy a Jenő testvére vagyok, mindenütt kaptam hitelt, mindent. Így átvergődtünk, nem azt mondom, hogy meggazdagodtunk, de megértünk sok mindent, és végigcsináltuk, amit kellett.

A Baross utcában volt egy műhelyünk, ahol a testvéremmel, az Ernővel együtt dolgoztunk továbbra is. Politikával nem foglalkoztam sose. A pártba nem léptem be, annak ellenére, hogy a kommunisták szabadítottak fel bennünket. Voltak pártgyűlések, de azokon sohasem vettem részt, mert a bátyámmal ketten dolgoztunk. Ernőnek volt kisiparos engedélye. Én pedig alkalmazottként voltam nála bejelentve. A háború után két-három évvel, úgy 1947 és 1949 között tartottak nálunk házkutatást. Azt mondták, hogy burzsujok vagyunk. Igen, és az udvart el akarták venni. Államosítani akarták a házat, de aztán sikerült visszaperelni. Meg bejöttek, el akarták foglalni a lakást meg mindent. Azt állították, hogy gazdagok vagyunk. A műhelyben azzal foglalkoztak, hogy nekünk milyen gyönyörű cipő van a lábunkon. Képzelje, milyen gyönyörű cipő lehet az ember lábán, ha meztelen!

Húszéves koromban odavoltam 4 évig. Az akkor olyan kiesés volt, még amit tanultam is, elfelejtettem. Mégis nem volt probléma, hogy milyen munkát végezzek és hol. A magunk urai voltunk, és nem kellett egy főnökhöz alkalmazkodnunk. Azért, mert maszekok, zsidók és magánemberek voltunk, olyan adót vetettek ki ránk, hogy nem a megélhetést, még annak 1 százalékát sem tudtuk megkeresni, amit ők tőlünk adóba kértek. Ezzel be akartak a szövetkezetbe kényszeríteni [lásd: kisipari termelőszövetkezet; a fordulat éve; államosítás Magyarországon; Rákosi korszak.] Ha beálltam volna a szövetkezetbe, akkor elengedték volna ezt az adót. Meg is mondták, lépj be, akkor elengedjük. Na most, ezekkel szembeszálltunk, mert nem akartunk bemenni. Ott, ezekben a kis gyárakban [azaz a kisipari szövetkezetben] a kisemberek voltak, de nem voltak igazi szakemberek. Ám ha pártember volt, akkor azt megtették vezetőnek. Sajnos a Béla öcsémnek el kellett mennie dolgozni, mert különben az államosítás veszélye fenyegetett volna bennünket. Szegény, a Május 1. Ruhagyárban talált munkát, és nagyon keservesen dolgozott. Éjszaka, két meg három műszakban is dolgozott. [Május 1. Ruhagyár – 1913-ban eredetileg katonai varroda és ruharaktár funkcióval hozták létre a gyártelepet a VIII. kerület, Elnök u. 1. szám alatt. 1930-ban megalakult az Országos Ruházati Rt., és ruhagyárat alakított ki. 1948-ban a gyárat átnevezték Egyenruházati Nemzeti Vállalatra, majd 1952 és 1968 között Május 1. Ruhagyárra. – A szerk.] Este bement 10-re dolgozni, reggel úgy jött haza mindig, mint aki részeg. Lépjél be a pártba, rögtön kiemelünk vezetőnek – mondták neki. Nem tudta megtenni azért a pár krajcárért, és inkább végigcsinálta a gyárat. [A ruházati ipar átszervezésével az egyedi szabóságok száma a korábbi töredékére csökkent: a Magánkisipari adattár 1938–1971 (KSH, Budapest, 1972) adatai szerint szerint az államosítás, valamint a kisipari termelőszövetkezetek szervezése következtében a textilruházati iparban 1948-ban dolgozó 57 384 iparosból 1953-ra mindössze 9433 maradt. – A szerk.]

Nagyon föllazultak a vallási dolgok, amióta hazajöttünk. Nem az volt a gond, hogyan tartsuk a vallást, hanem az, mit fogok enni holnap, és milyen rongyot fogok fölvenni holnap. Hazajöttem sortban, és semmim sem volt. Vállaltam egy kis munkát, amikor hazajöttem, és akkor kezdtem elrendeződni. Még egy ollóm sem volt, hogy kiszabjak egy nadrágot. Akkor volt az a nagy infláció. Volt idő, hogy milliók voltak. Elromlott a redőnyöm a műhelyben, hívtam egy kisiparost, nem tellett ki a javítás a milliókból. Nem bírtam beleilleszkedni. Kaptam a határon, amikor hazajöttem valami ezer pengőt, azt hittem, milliomos vagyok. Tudja, mit kaptam ezer pengőért? Mire Pestre értem, akkora infláció volt, semmit sem ért az a pénz [lásd: a forint bevezetése]. 

Megszűnt a Horthy-rendszer [lásd: Horthy-rezsim], a kommunisták nem beszéltek az antiszemitizmusról. A kommunista időszak alatt egy szó sem hangzott el, hogy mi történt a zsidókkal. Nem beszéltek róla, de a Rákosiék [lásd: Rákosi korszak] ennek ellenére nagy gazemberek voltak. A Gerő meg a többi zsidó egyszerűen nem vette tudomásul, hogy ők is zsidók voltak. Mégis állandóan félnünk kellett attól, hogy kitelepítenek bennünket. Volt egy idő, amikor azt mondták nekünk, hogy én és a feleségem költözködjünk el hazulról. Költözzünk el gyorsan, mert ha itt találnak, minket is elvisznek. Ilyen világ volt. Akik hazajöttek, utána sokukat kitették a házukból, és még ki is telepítették őket [lásd: kitelepítés]. De itt egy szó nem esett a kommunizmus alatt arról, hogy a zsidókkal mit tettek. Ma már sokan letagadják. Azt mondják: nem volt igaz.

Sosem szerettem a pártembereket, de a pártoskodást sem. Sokan, akik 1945-ben hazajöttek, a családjukból nem találtak senkit. Hát a legtermészetesebb volt, hogy odasodródtak az ÁVÓ [lásd: ÁVH] felé. A kommunistákhoz mentek, nem is a Nyilas Pártba [lásd: Nyilaskeresztes Párt]. Azt nem tudják megérteni, hogy nekünk mindegy volt, mi jön, csak ez [mármint az üldöztetés] múljon el. Volt egy barátom, aki megmondta, hogy azért élt a pártból, hogy ezeket a gyilkosokat eltegye láb alól. Nagyon sokat ki is fúrt az állásából. Ezért élt.

Amikor Izrael megalakult, az mondhatom, hogy a legnagyobb örömeim közé tartozott. Először is a szavazás [lásd: Izrael Állam megalakulása]. Éjszakákon át nem aludtunk, fönt voltunk, vártuk az eredményeket. Izraelt és a Szabad Európát [lásd: Szabad Európa Rádió] korábban tudtam magyarul fogni. A magyar hírekben mindig az arabok győztek. [A szocialista időszakban a Szovjetunió csatlósállamai arabbarát politikát folytattak a Közel-Keleten. Magyarország az 1967-es hatnapos háború után a diplomáciai kapcsolatot is megszakította Izraellel. – A szerk.]. Aztán meg azt hallottuk, hogy milyen szemétség az, hogy egymillió egyiptomi katonát bezárva tartanak, nem adnak nekik enni. Még szerencse, hogy Nasszer meghalt. Az utódját, Szadatot lelőtték, mert megbékélt Izraellel, és Jeruzsálembe is ellátogatott. 1946-ban a jordán királyt is meggyilkolta egy palesztin. Hogyan lehetséges az, hogy felnőtt egy újabb nemzedék és utána egy másik, és még mindig ki akarják onnan szorítani Izraelt?! Még azt is átveszik, amit Hitler a zsidókról mondott. Ha a holokauszt nem lett volna, akkor Izrael sem születik meg. Izrael születéséhez a holokauszt nagyban hozzájárult. Az ENSZ-ben nem szavazták volna meg.

A feleségem édesapja, Miklós Sándor 1930-ban vette fel ezt a nevet. Előtte Weisznek hívták. A Ganz-MÁVAG-ban dolgozott főkönyvelőként, de 1920-ban a zsidósága miatt kitették. Nem tudott sehol sem elhelyezkedni, és emiatt konzervüzletet nyitott. A feleségem édesanyjával, Rákosi Antóniával, káposzta-, uborka- és tökkonzerveket készítettek, és ebből éltek. A háború kezdetekor csillagos házban laktak. [Természetesen nem a háború kitörésére gondol itt az interjúalany, hanem 1944 tavaszára, ugyanis sok budapesti számára a háború lényegében a német bevonulással kezdődött, addig tőlük távol zajlott. – A szerk.] Apósom a ház pincéjében bujkált. Az anyósomnak árja papírjai voltak. Ebben a házban tényleg szegény emberek laktak. A háború előtt a feleségemékhez jártak, ingyen káposztát meg savanyút adott nekik az anyósom. Hogy azok között mennyi volt a nyilas érzelmű! A szemközti iskolában csendőröket szállásoltak el. Rendőrruhában jártak, és ezek deportálták a pesti zsidókat, és vitték a zsidókat munkára. [Budapesten nem működött csendőrség, de a deportálást lebonyolító csendőrök megfordultak a fővárosban, van arra utalás az irodalomban, hogy a Józsefvárosi pályaudvaron működtek, igyekeztek hasznot húzni a deportáltakból, és pénz és értéktárgyak fejében adtak nekik például vizet. – A szerk.]. S ezek a csendőrök ide jártak, itt mosattak meg manikűröztettek meg mindent, mert kihasználták, hogy a ház zsidó volt, és mindent olcsón megkaphattak. És még azt is mondták, hogy ha elviszik a feleségeméket, egy párnával több jut majd nekik. A zsidóknál nem lehetett nyitva az ablak. A szomszédok feljelentettek a feleségeméket, hogy nyitva van náluk az ablak [lásd: csillagos házak].

Az apósomat a zsidó férfiakkal 1944. november 15-én vitték el. Elvitték Ferihegy környékére, Szentimrére, hogy ott lőjék agyon. De nagy szerencséje volt. Árut szállított a hentesüzletekbe. Karácsony táján mindig adott a henteslegényeknek kölnit meg valami ajándékot, savanyúságot, hogy jobban csomagolják a hentesárut. Az egyikük, egy hentes amolyan főnyílas volt, az apósomat félreállíttatta. Így menekült meg. A többieket kivitték a Kiserdőbe agyonlőni. Tömeggyilkosságokat rendeztek ott, de sose hallottam, hogy beszéltek volna róla vagy a tömegsírokat valaki felfedezte volna. Az apósom a háború végéig az erdőben bujkált.

A feleségemmel, Miklós Gabriellával, aki 1928-ban született Budapesten, 1945 májusában ismerkedtünk meg., nem sokkal a hazajövetelünk után. Nekem lakott itt egy rokonom a szomszéd házban. Mivel senkim sem volt, eljöttem hozzá, és ahogyan mentem föl, szembetalálkoztunk. Így ismertük meg egymást. Már menyasszony és vőlegény voltunk, mikor az édesapja meghalt [1949-ben], és utána egy-két hónappal házasodtunk össze. Az esküvőnk csak polgári volt, nem csináltunk belőle ügyet. Úgyhogy nem volt vallási ceremónia, mert meg kellett volna várni akkor a gyászidőszak leteltét [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Nem volt illő, és még féltünk is.

Nekem feltétlenül fontos volt, hogy a házastársam zsidó legyen. A vallást nem túlzottan tartottuk. Néha-néha gyújtottunk gyertyát sábeszkor, de nem túl gyakran. Inkább csak a nagyobb ünnepeket tartottuk meg. Kóser háztartást nem vezettünk, és ma sem vezetünk. Pészahkor, sátoros ünnepkor és Jam Kiperkor [Jom Kipur] elmentem a templomba. Pészahkor például vettem maceszt, de kenyeret is ettünk. A karácsonyt juszt se tartottuk, azért voltunk annyira zsidók.

A házunk most is úgy néz ki, mint akkor. Mindig is két és fél szobás volt A házat át kellett alakítani, hogy ne legyen három szoba, mert akkor még más baj volt, akkor államosították. Olyan rendelet jött ki, hogy bizonyos létszámra csak meghatározott szobaszám maradhatott a család tulajdonában. Akiknek nagyobb lakásuk volt a megengedettnél, azokat kisebb lakásokba költöztették át [lásd: lakásrendeletek]. Akkor még az anyósom itt lakott velünk. Övé volt ez a ház itt a nyolcadik kerületben. Egy önálló ház udvarral. A háború után rengeteget dolgoztunk. Spórolgattunk, amint lehetett. Aztán később már rendeződött a dolog, és egy kocsit is tudtam venni. De az már jó későn volt, 1965-66-ban vettünk egy Wartburgot. Akkor nem volt olyan választék; Wartburg és Trabant között lehetett választani. Akkor még nem úgy volt, hogy megvan a pénzem és megveszem, hanem befizettük, vártunk évekig, amíg sor kerül ránk [1965-ben 83 ezer, 1966-ban 100 ezer gépkocsi volt magántulajdonban, azaz minden 122., ill. 102. magyar állampolgárra jutott egy személyautó. Márka szerint valóban Trabantból futott a legtöbb, utána következett a Wartburg, de „be lehetett fizetni” Skodára és Moszkvicsra is. – A szerk.]. Akkor aztán elmentünk a kocsival kirándulgatni is már. Az ország majdnem minden részét bejártuk. Ahova lehetett, elmentünk. Nem volt drága a benzin. Három forint volt egy liter benzin, és még 200 kilométerre, strandra is leutaztunk. Aztán már átmentünk Bécsbe, amikor már háromévenként lehetett Nyugatra utazni. Kaptunk 50 dollárt, és elmentünk Franciaországba. Franciaországban háromszor is jártunk. De jártunk még Olaszországban és egy kicsit Jugoszláviában is [lásd: kék útlevél].

A francia unokatestvéremmel állandó volt a kapcsolat. A papám testvérének, Amáliának volt a fia József, aki 1928-ban Franciaországban telepedett le. Franciaországban nagyon rossz helyzet volt a háború után, és ez a Rudi unokaöcsém [József fia] meg a húga akkor még gyerek volt, az egyik tizenhat, a másik tizenhárom éves volt. Az apjuk ide küldte őket 1947-ben három hónapra, és akkor itten istápoltuk őket. Rudi Lyonban él. Évente jönnek látogatóba, és mi is voltunk náluk vagy háromszor. Levelezés van minden héten. Sőt néha telefonálunk is.

Izraelben egyszer, 1990-ben jártunk. Ahogy megnyíltak jobban a kapcsolatok, akkor már mentünk. Kint élnek rokonaink, az unokaöcsémnek a fia. Fiatal gyerek volt, mikor elment, mi is fiatalok voltunk. Az izraeliekkel sokáig nem tudtuk a kapcsolatot tartani. Nem volt ajánlatos levelezni Izraellel. Mert akkor az elhárítás foglalkozott az emberrel. A Mirjamék elmesélték Izraelben, hogy milyen nagyon nehezen jutottak ki az országba. Feketén mehettek csak Bécsen és Olaszországon keresztül. 1948-ban érkeztek az országba, amikor az ENSZ-ben a függetlenségről szavaztak [lásd: Izrael Állam megalakulása]. Eleinte a haifai kikötőben zsákoltak a hajókra. Nem kaptak cserébe semmit, csak éppen enni. Latrun közelében laktak, ahová az arabok mindig odalőttek. 1990 óta írunk egymásnak, de addig nem tartottuk a kapcsolatot [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.].

Annak idején gondoltam rá, hogy mi is alijázzunk, de a feleségem édesapja 1949-ben meghalt. Egyedül maradt az édesanyja, és nem akartuk őt egyedül hagyni. Amikor ez a dolog szóba került, az anyósom kétségbeesett, hogy ne hagyjuk itt egyedül. Utólag már jobban megértem, mint akkor. Ugyanis [később] megjelent egy könyv vagy valami hirdetés, hogy lehet Amerikába vagy talán Kanadába kivándorolni.

Barátaim nem nagyon voltak. Akik voltak, zsidók voltak. De korán és fiatalon meghaltak. Egyikükkel, a Kádár Miklóssal együtt voltam munkaszolgálatos, de ő is meghalt. Egy másik fiú, akivel együtt voltam, még él. Ausztráliában nagyon nagy karriert csinált. Szabó volt a Sanyi, és szabászatból élt. Eleinte nagyon szegényen élt, de aztán meggazdagodott. Pedig nem volt neki többje két eleminél, de olyan befektetést csinált, amivel meggazdagodott. Befektetett, vett lakásokat, és azokat kiadta. Elmesélte nekem, amikor itthon járt. Egyszer kaptam tőle egy telefont, hogy keressem fel a szállodában a [Margit-]szigeten, mert hozott nekem valamit. Adott nekem 50 vagy 100 dollárt. Nagyon ügyes ember volt. Szabóként is rendkívül ügyes volt. Amellett olyan erős ember volt fizikailag, hogy a munkaszolgálatban a birkózásban az összes magyar katonát földhöz vágta volna. A szakasznál összesen csak két szabó maradt meg. Én meg ő. Volt ott egy kerékgyártó műhely, ahol kocsikerekeket csináltak. Egy kézzel kellett fölemelni, és 400 magyar katona közül egy se tudta fölemelni, csak ő. Egyszer két gyilkos csendőr, amint a zsidó templomból kiléptünk, elvitte őt. Amikor elengedték, a képéről nem ismertük meg. Annyira összeverték, hogy csak a hangjáról ismertük fel. És csak annyit mondott, hogy örüljetek, hogy nem ti voltatok, mert ti ezt nem bírtátok volna ki. És igaza is volt, tényleg nem bírtuk volna ki.

Amikor 1989-ben a kommunizmus megbukott, az igazán már nem érintett bennünket. Már 1980-ban nyugdíjba mentem, bár még utána is dolgoztam. Ha nem bukott volna meg a szocializmus, akkor most előbbre tartanánk. És merem állítani, hogy a magyar munkások jó melósok. Soha az életben nem volt olyan jó világ, mint akkor. Fillérekért lehetett nyaralni. A feleségem gyors- és gépíróként dolgozott a pénzügyminisztériumban. Ez nem olyan nagy rang, de mégis jó munka és elegendő pénz származott belőle. A franciaországi rokonokkal elmentünk nyaralni. A négy rokonnal, négy személy meg mi filléreket fizettünk. Még előkelő helyre is számtalanszor beülhettünk. Szóval jó volt a melósnak. 1956 [lásd: 1956-os forradalom] után pedig bennünket, a maszekokat is békén hagytak. 1956 után már nem kellett félni, ha az ember maszek volt vagy magán. 1956 után megváltozott a helyzet. Egész jó világ volt. Ezek most mindent összehazudnak, ami akkor nem volt igaz.

A Nagy Fuvaros utcába járok imádkozni. Ha nem megyek, már ideszólnak telefonon, hogy hol vagyok. Sajnos elsősorban idősebbek járnak oda. Néhány fiatal is akad persze. Akkoriban a Raj Tamás volt ott a rabbi, egy dinamikus, de nem bigott ember. Ő kezdett el igazából a gyerekekkel és a fiatalokkal a körzetben foglalkozni. A hitközségnek fizetek adót, tíz-tizenötezer forintot, de a szolgáltatásaira nem szorulok rá. Amit adok, azt a templomnak adom. Annak idején a faluban még mindenki járt a templomba. Rendkívüli eset volt, ha valaki nem ment. Ez a háborút követően meglazult egy kicsit. Ehhez a nyomorúság is hozzájárult. A kommunizmusban pedig nem számított dicsőségnek, ha valaki zsidó volt. Izraeliekkel pedig kifejezetten veszélyesnek bizonyult levelezni. Csak közvetve lehetett levelet küldeni, így zsidóztak a kommunisták. Most legalább szabad szólni.

Ma én majdnem mindennap bemegyek a templomba, de ez csak azóta van így, amióta a bátyám öt évvel ezelőtt meghalt. A kádist elmondtam érte egy egész éven át. Vannak itt a templomban kárpátaljai zsidók. Tudom némelyikről, hogy vallásos zsidó, és ma is templomjáró zsidó, sőt előimádkozik. De ha kijön a templomból, fölszáll a villamosra, és úgy megy haza [Mármint szombaton. – A szerk. Lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ez a helyzet. Most gyújtok már gyertyát, azaz a feleségem, Gabi gyújt.

A kárpótlás engem rettenesen felizgatott. Mindig is mondtam a feleségemnek, hogy hagyjatok, én nem akarok, nem akarnék hasznot se belőle. Éppen most is kaptam fél milliót a szülők után. Én abból vegyek magamnak még egy morzsát is?! Szó sem lehet róla! Annyira földúl engem. És most hogy megöregedtem, még sokkal jobban. Inkább odaadtam a gyerekeknek. 

Életrajz 

A szellemileg friss, hatvanévesnek kinéző, nyolcvanéves özvegy Szegő Andorné szép, rendezett lakásban él. A mai napig felfoghatatlan számára, hogyan lehetett elpusztítani 600 000 magyar zsidót, és emlékeiben ma is elevenen él annak a több száznak a története, akit személyesen is ismert.

Anyai dédszüleim, Fried Sámuel [1859–1944] és felesége [1864–1924] Tiszaszederkényben éltek [Kisközség volt Borsod vm.-ben, 1891-ben és 1910-ben 1600, 1920-ban 1400 lakossal. – A szerk.]. Ott születtek a gyerekeik: Sándor, József, Vilmos, Vilma, Berta és nagyanyám, Fried Gizella. A dédszüleimnek földje volt, és gazdálkodtak. Nem tudom, mekkora föld volt, de ellátta őket. Ezenkívül volt egy szatócsboltjuk, ahol mindent lehetett kapni, de az már életük későbbi szakaszában. Minden évben elmentünk hozzájuk egy napra, mert meglátogattuk a nagyanyám sírját, aki 1915-ben, harminchárom éves korában halt meg. Ezek a látogatások három-négy éves koromtól az utolsó, Auschwitz előtti évig zajlottak. A dédszüleim háza hagyományos parasztház volt, tornáccal, onnan nyílt a konyha, és a konyhából kétoldalt két szoba. Földes padló volt. A bolt a ház elején volt, hozzáépítették. Nagy udvar volt, az udvaron szénaboglya, volt kocsiszín, istálló, rengeteg állat. Volt kocsijuk, és voltak lovak, volt egy tehén, és csirkék, libák szaladgáltak az udvaron.

Dédanyám korábban meghalt, és dédapám Berta nevű lányával élt együtt. Berta férje, akit Beris bácsinak hívtak, az 1930-as években kiment Amerikába. Borzasztó szegénység volt akkor ott egész Szabolcs megyében, és Beris bácsi úgy határozott, hogy kimegy Amerikába, összeszed egy házravalót, és akkor külön tudnak költözni a szülőktől. Négy évig volt kint Amerikában, nyelv nélkül, szakma nélkül. Bekerült egy ruhatisztító műhelybe, és egy pincében vasalt reggeltől estig. Megvakult ebben a szörnyű munkában, úgyhogy vakon jött haza, szinte pénz nélkül. És amíg kint volt, addig sem küldött haza pénzt. Házat nem tudtak venni. Berta néni élete végéig dühös volt rá, hogy ilyen marhaságot csinált, hogy otthagyta őt két gyerekkel. Aztán őt is elvitték Auschwitzba, mert addig még élt. A fiuk, Adus (Adolf) munkaszolgálatos lett, senki nem tudja, hol pusztult el. Volt még egy lányuk is, Ilonka, ő pedig a kisgyerekeivel került Auschwitzba. Így pusztult el az egész család, így múlt el Tiszaszederkény. Szegény Zajdi, így nevezték dédapámat, életében nem mozdult ki [Tisza]Szederkényből, neki ott rengeteg dolga volt. Volt egy morotva, oda kiment, megfogta az aznapi halat, akkor az is megvolt, szóval Tiszaszederkény volt a világ legjobb helye. Amikor megkezdődött a deportálás, egyszerűen nem akarta elhinni, hogy vele ez megtörténhet, hogy össze kell szedni a batyuját, és el kell mennie. Mondta a lányának: „Berta, mondtam már neked, hogy adjál száz pengőt a bírónak, hogy hagyjon békén. Nem megyek ki a házamból.” És ezt ismételte szegény eszelősen, hogy száz pengőt kell adni a bírónak.

Pedig jó viszonyban éltek a szomszédokkal. Amikor a Bábi [dédmama] temetése volt, az egész falu kijött. Az asszonyok fekete ruhában énekelték a zsoltárokat. Az egész falu gyászolta. Akkor még így együtt élt a falu. Az egyik adta ezt, a másik adta azt, segítettek egymásnak aratáskor, szóval teljes jogú polgárok voltak, nem volt semmi olyan, hogy ők zsidók vagy nem zsidók. A szomszédok ápolták Bábi sírját, csak szépet és jót mondhatunk róluk. Péntek este becsukódott az ajtó, mert akkor gyertyát gyújtottak [lásd: gyertyagyújtás], és a szombat csak az övéké volt, az a falutól el volt zárva.

Gyerekeik a környező falvakban éltek, és hazajártak. Fried Vilmos Miskolcon élt, ott volt halkereskedő. Fried Sándor Szakáldon élt, gazdálkodott, szőlője volt [Szakáld – kisközség volt Borsod vm.-ben, 1910-ben és 1920-ban nem egészen 500 főnyi lakossal. – A szerk.]. Fried József Mezőcsáton élt, de Nemesbikken bérelt földet, és azon gazdálkodott [Mezőcsát – járásszékhely nagyközség volt Borsod (1920 után: Borsod, Gömör és Kishont) vm.-ben, 1891-ben 5200, 1910-ben 5500, 1920-ban 5800 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság); Nemesbikk – kisközség volt Borsod (1920 után: Borsod, Gömör és Kishont) vm.-ben, 1891-ben 100, 1910-ben és 1920-ban 1100 lakossal. – A szerk.]. Vilma Örkényben élt, azt hiszem, szatócsboltjuk volt [Örkény – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 2200, 1910-ben 4700, 1920-ban 5600 lakossal. – A szerk.]. Fried Endre Tiszapalkonyán élt [Tiszapalkonya – kisközség volt Borsod vm.-ben, 1891-ben 1600, 1910-ben 1700, 1920-ban 1600 lakossal. – A szerk.], szatócsboltja volt, ahol a petróleumtól kezdve a dianás kakasig mindent lehetett kapni. Mindenki Auschwitzban végezte.

Egyetlen család menekült meg, Fried Sándorék. Szerén néni volt a felesége. Volt két lányuk, Ilonka és Gizi és egy fiuk, Pisti. Ilonka hozzáment Taub Dumihoz, aki fogtechnikus volt. Taub nagy cionista volt, ő volt a Mizrachi vezetője Miskolcon. Miskolc nagy cionista város volt, három cionista egyesület is volt. Taub nagyon agilis volt, nem csak a szája járt, tett is. Szlovákiából, Kassáról és környékéről akkoriban rengetegen szöktek át, és mindenkinél megvolt Taub címe. Aki megérkezett, az először náluk állt meg. Akiket elkaptak, és fogva tartottak, azoknak Taubék minden nap vittek ebédet, intézték a papírokat. Ennek révén ők sokkal jobban értesültek voltak, mint az átlagos zsidók. Nem egy álomvilágban éltek, hogy a magyar zsidókkal ilyesmi nem fordulhat elő. Akik náluk megfordultak, elmesélték, hogy mi történt velük, és hogy ez vár rátok, ne várjátok a sült galambot, tegyetek érte, hogy életben maradjatok. Ez motiválta az én Ilonka unokatestvéremet is, és ennek köszönhetik, hogy életben maradt a család.

Amikor Ilonka férjét behívták munkaszolgálatra, Ilonka állapotos volt a gyerekkel, ezért a szüleihez költözött Szakáldra. Ilonka nagyon szép fekete asszony volt. A németek bevonulása körüli időkben, amikor a fia három éves volt, vagy még annyi se, szőkére festette a haját, és Miskolcon keresztény papírokat szerzett. A keresztény papírokkal fölment Pestre, a fiát Szakáldon hagyta. Kivett egy albérleti szobát egy katonatiszt családjánál mint erdélyi menekült. Szereztek neki munkát egy varrodában. Szerzett keresztény papírokat a testvérének, Gizinek is. Közben Fried Sándort munkaszolgálatra vitték, Szerén néni és Ilona kisfia Szakáldon maradt. Innen vitték őket Mezőcsátra, a gettóba. Az idő szaladt, már Gizi is Pesten dolgozott keresztény papírokkal, és még mindig nem tudták, hogy a gyerekkel mi lesz. Azon már nem is gondolkodtak, hogy mi lesz a szüleikkel. Egy nap hírt kaptak Mezőcsátról, hogy rövidesen viszik el a zsidókat a gettóból. Ilonka a varrodában olyan kapcsolatba került egy kolléganőjével, hogy el mert mondani neki mindent. Megkérte, hogy menjen le [Mező]Csátra a hasonló korú gyerekének a papírjaival, és hozza el az ő kisfiát. Az asszony vállalta. Leutazott [Mező]Csátra, bement a gettóba, és kihozta a kisgyereket. Szerén néni maradt. Sokáig kellett várni az állomáson a vonatra, és hogy, hogy nem, a gyerek visszaszökött ettől az asszonytól a gettóba. Az asszony újra bement a gettóba, megtalálta a nagymamát és a gyereket. Mondta a nagymamának, hogy ki kell kísérnie őket, mert másképp nem tudja a gyereket elvinni. Szerén néni felvette a fekete berlinerkendőjét, és semmi változtatás nem kellett, ő ilyen volt, egy öreg parasztasszony. Sikerült nekik kijönni a gettóból. Úgy látszik, Mezőcsáton még nem őrizték olyan komolyan. Bejött a vonat, és a gyerek nem engedte el Szerén néni kezét, így ő is felszállt a vonatra. A Keletiben volt az igazoltatás, csak ez volt a rémség. Szerén nénihez a fekete berlinerkendőjében hozzá se szóltak. A nőt és a gyereket igazoltatták, a papírok rendben voltak. Így menekült meg ez a család. A katonatiszt családjánál laktak, aki el hitte, hogy ők erdélyi menekültek. Szerén néni nem is nézett ki zsidónak, olyan volt, mint egy szakáldi parasztasszony. Csak a gyereknek kellett tudni egy dolgot, hogy nem szabad pisilnie soha mások előtt, és egy nevet kellett megtanulnia. És ez az okos kisgyerek végig fantasztikusan jól csinálta, nem történt semmi baj, és megélték Pesten a felszabadulást. Sándor bácsi is visszajött, és visszajött Pisti is. Egyedül Ilonka férje, Taub nem jött vissza.

A háború után Ilonka az első gyerekalijával kiküldte a fiát. Egyedül egy ötéves gyereket, vagy még annyi sem volt. Aztán alijázott Gizi. Ilonka még várta vissza Taubot. Aztán megjött az utolsó hír, hogy hol lőtték agyon. De még mielőtt folytatom Ilonka sorsát, el kell mesélnem valamit. Az egyik Kassa melletti faluból menekült fú, Zalmi, szintén megkapta Taubék címét, de Miskolcon élt a nagybátyja is. Zalmi egy szót sem tudott magyarul. Németül tudott és szlovákul. Amikor átjött, először a nagybátyjához ment a kis motyójával. A nagybácsi mondta, hogy nem maradhat ott éjszakára, mert őt figyelik, és ő ezt nem reszkírozza meg. Késő este volt, a várost nem ismerte, magyarul nem tudott, nem mert elindulni. Bebújt a kutya óljába, és ott aludt. Másnap elment Taubékhoz. Taubék persze befogadták, és ott bújtatták. Voltak még hárman szlovákok. Ez a Zalmi lett eztán Ilonka második férje, és együtt alijáztak 1947-ben vagy 1948-ban, illegálisan. Szerén néni és Sándor bácsi legálisan mentek ki. Ilonka és Zalmi sokáig Cipruson voltak, mert nem engedték be őket. Aztán egy idő múlva mehettek. Amikor a gyerek megtudta a nagynénjétől, Gizitől, hogy jön az anyja, kijött a kibucból, és elment Tel-Avivba, Gizihez, aki egy háznál cselédeskedett. Úgyhogy ő már ott várta az anyját. A hajóhoz egy kibuc küldött teherautókat. Elindult velük a teherautó, és karambolozott. Zalmi mentette meg Ilonka életét, mert a nagy ütközésből kirántotta, de már egy kicsit beléjük kapott a láng. Ilonkának megégett az egész arca, leégett a szempillája. Zalminak nem történt semmi baja. Ez volt a megérkezés Izraelbe. Ilonkát egyenesen vitték a kórházba, és a gyerek ott látta újra az anyját, gézbe csomagolva. De aztán kialakult az életük, Zalmi először valami Tel-Aviv melletti gyárban dolgozott, ott kaptak lakást, egy hosszú, barakkszerű épületben. A vécé olyan messze volt, hogy biciklivel mentek. Ennek ellenére, aki megérkezett Miskolcról vagy Kassáról, az mind náluk töltötte az első éjszakákat. De ez őket nem zavarta, nagy cionisták voltak, itt minden szép és jó, eljöttek Magyarországról, velük ez soha többet nem fordulhat elő, és építik az országot. Zalmi Kassán kereskedelmi iskolát végzett, és Izraelben egy idő múlva hites könyvszakértő lett. Haifán éltek aztán, született egy közös kislányuk. Ilonka csak a gyerekeket nevelte, és szép, boldog életet éltek. Zalmi négy éve halt meg, Ilonka pedig már a kilencvenedik felé közeledik. Még mindig a család közepe, van vagy húsz unoka, harminc dédunoka. Húsvét előtt beszélgettünk, és mondta: lesz széder, de én már nem tudok elmenni, mondtam nekik, hogy rendezzék meg. És tudod, mit csináltak, úgy határoztak, hogy itt, nálam rendezik meg a szédert, engem beültetnek a párnáim közé a fotelba, mert Ilonka nélkül a család nem széderezik. Mert Ilonkának hívja az egész család, nem nagymamának.

Fried Gizella, a nagyanyám hozzáment a nyíregyházi Weiszberger Hermanhoz, és elköltöztek Mezőkeresztesre, mert Herman ott kapott hittantanári állást [Mezőkeresztes – Borsod (1920 után: Borsod, Gömör és Kishont) vm.-i nagyközség, 1891-ben 4400, 1910-ben 4500, 1920-ban 4300 főnyi lakossal. – A szerk.]. Ott született négy gyerekük: Lenke, az anyám 1905-ben, Rózsi 1911-ben és két fiú, akik korán meghaltak. Az egyik az első világháborúban, a másik valamilyen betegségben. A nevüket nem tudom. Herman nagyon vallásos ember volt, a végzettsége jesiva bóher lehetett, sőt meréne ráv volt, nem tudom, hallott-e erről a fokozatáról a vallástudománynak. A meréne ráv, aki különösen ismeri a Talmudot [„Meréne = tanítónk. Kiváló talmudisták egyházi címe, amit a rabbik adományoznak.” „Merénemeráv = tanítónk, a rabbi.” – Magyar–jiddis szógyűjtemény, Blau Henrik és Láng Károly szerk., Pápa, 1941. – A szerk.]. Napi foglalatossága volt, hogy reggel elment a templomba, és este is elment a templomba. A kettő között végezte a dolgát. Gyönyörű írása volt, sokat olvasó, elmélyedő ember volt.

Valamikor az első világháború előtt, 1912-ben vagy 1913-ban Salgótarjánba költöztek. A salgótarjáni lakás az Óvoda téren volt. Két szoba, konyha, spejz. Se fürdőszoba, se vécé. Két hosszú ház volt, benne egymás után a lakások. Az egyik sorban volt a Gombó-féle pékség, és abban két család lakott, a másikban sorban négy család, és a két hosszú ház között valami udvarféle, ott jöttek be a kocsik a pékséghez.

Gizella nagyon életrevaló, ügyes asszony volt, és mivel Mezőkeresztesen igencsak szegényesen éltek ebből a hitközségi fizetésből, és mivel Salgótarjánnak abban az időben olyan híre volt, hogy ott jól meg lehet élni, elmentek, és a nagymama nyitott egy zöldségüzletet. A nagypapa pedig kapott egy mesgiáh állást. A mesgiáh állás azt jelentette, hogy a mészárszékben a marhának azt a részét, amelyik kóser, először ki kellett rejnigolni. És ha ő erre rátette a pecsétet, hogy rejnigolt és kóser, az eladható volt [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákob angyallal vívott harcának emlékére nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. – A szerk.].

Gizella korán, harminchárom éves korában meghalt. Ez úgy történt, hogy Hanukára mindig hazament a szüleihez. Ez a makkegészséges fiatalasszony a vonatúton úgy megfázott, hogy tüdőgyulladást kapott. Mire megérkezett, belázasodott. Gondolták, megfázott, majd elmúlik. Negyvenkét fokos láza lett, és két nap alatt meghalt ott, Tiszaszederkényben. Akkor halt meg, amikor a dédapám meggyújtotta az első hanukagyertyát. Úgyhogy másutt a Hanuka mindenhol örömünnep, nálunk mindig úgy kezdődik, hogy most halt meg Giza, és meggyújtjuk a gyertyát. A zöldségüzlet Gizella halála után megszűnt.

Hermannak gyorsan meg kellett nősülnie, mert ott volt a négy gyerek. Visszament Nyíregyházára, és ott ajánlották neki Malvin nénit, aki a testvérével, Helénkével együtt eljött Salgótarjánba. Talán unokatestvérei lehettek, mert őket is Weiszbergernek hívták. Nemsokára Herman katona lett, és még hadifogságban is töltött egy vagy két évet. Malvin néni és Helénke, mind a ketten női fűzőkészítők voltak. Két varrógépet hoztak hozományba. Nagy szerencséjük volt, hogy az OTI szerződött velük gyógyfűzőkészítésre. Sokáig ők voltak Salgótarjánban az OTI gyógyfűzőkészítői. Sokat dolgoztak. Nappal a gyerekek és a háztartás, éjszaka pedig ment a varrógép. Ebből a második házasságból már nem lett gyerek. Aztán Herman, Malvin és Helénke Auschwitzban végezte.

Nagyapám nagyon vallásos volt. Ortodox, kóser konyhával, amit Malvin néni vitt. Anyám azért nem volt parókás, de az élet szombaton leállt [lásd: szombati munkavégzés tilalma], minden ünnepet megtartottunk. Rózsi nagynénémnél hasonlóképpen. Ők sem voltak abszolút ortodoxok, de apuka miatt – így hívták a nagyapámat – muszáj volt. Például télen korán jött be pénteken a szombat, és olyankor az üzletük még tele volt vevővel, a kalapokat sem fejezték még be a műhelyben. Négy órakor félig lehúzták a redőnyt, hogy úgy lássék, hogy mindjárt zárnak. A nagyapám indult a templomba, és végigzörgette a redőnyöket, hogy „Rózsi, son sabesz”. És akkor megnyugodva továbbment, mert most már biztos be fogják zárni az üzletet. A péntek esti vacsora szent volt, mindenki ott volt az Óvoda téri lakásban. A széder is mindig itt volt. Ebből 1945 után semmi nem maradt meg. Anyunál annyi, hogy gyertyát gyújtott minden péntek este. De a szombatot már nem tartotta, a konyha sem volt kóser, sőt, sertéshúst is evett. De volt széder, és volt jam kiper [Jom Kipur] és volt rasa sone [Ros Hásáná]. Az anyukám az évi szabadságát mindig ezekre az őszi ünnepekre vette ki. Amikor különköltöztünk, akkor is mindig megtartottuk anyunál. Mostanában én vagyok a családból a legvallásosabb. Szédert tartok, és rasa sonét. Minden maszkernál [lásd: mázkir] ott vagyok a templomban és nagyünnepeken a Hegedűsben [Az újlipótvárosi egykori Csáky utcai templomkörzet zsinagógájáról van szó, amelyet egy imaszobából Baumhorn Lipót alakított át 1927-ben. – A szerk.]. Gyertyát gyújtok pénteken, de kóser konyhát nem viszek. A gyerekeim már gyertyát sem gyújtanak. De azért öntudatos zsidók lettek. Mindkettőnek zsinagógában volt az esküvője, az egyiknél a Rabbiképzőben Scheiber rabbi volt [lásd: Scheiber Sándor], a másiknál a Dohány utcai zsinagógában Schőner [Schőner Alfréd volt egy időben a főrabbi a Dohány utcai zsinagógában. – A szerk.]. Minden évben együtt megyünk le Salgótarjánba az auschwitzi évfordulóra. Jönnek az unokák is.

Anyám mindig emlegette, hogy ameddig anyuka élt, addig nekünk mindenünk megvolt. Jóban volt a mostohájával, Malvin nénivel is, aki nagyon jó asszony volt, de a gyerekek szeretnek egy kicsit pimaszkodni a mostohával, a második feleséggel. Talán azt gondolják, hogy ezzel illik adózni az édesanyjuknak. Talán azt gondolják, hogy nem szabad annyira szeretni, mint amennyire szerethették volna. Mert a lelkét kitette ez a Malvin néni. Hát engem ő nevelt, és nem tudtam olyan rossz lenni, hogy ne szeressen.

Amikor a nagymama meghalt, anyám tíz éves volt, és polgáriba járt. Mindegyik gyerek négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett. Ez nagyon fontos volt a nagyapámnak. Anyám a polgári elvégzése után tulajdonképpen otthon volt, ő látta el az apját, mosott, vasalt, főzött, intézte Rózsi ügyeit, ő volt az anya helyett anya. Rózsi a négy polgári után szakmát tanult, női kalaposságot, ott, Salgótarjánban. Singernénél tanult, akinek otthon volt a kalapműhelye. A férje pedig a Singer varrógépgyárnak volt a megbízottja, ott volt egy lerakata. Igen bohém ember volt, az egész család ilyen összevisszaságban élt. Singernénél mindent kellett Rózsinak csinálnia, csak éppen kalapot nem, arra nem nagyon ért rá Singer néni, hogy arra is tanítsa. Anyám többször elment megnézni, és rájött, hogy Rózsi itt soha nem fogja megtanulni a kalapkészítést, mert inkább mosogat, meg mos, meg vasal, részt vesz a család ellátásában. Egy év után anyám úgy határozott, hogy Rózsi ezt nem csinálja tovább. Fogta Rózsit, és fölhozta Pestre. Valami rokonnál lakott, és Pesten kitanulta a kalaposságot. Anyám és én mindig feljöttünk a filléres vonattal megnézni Rózsit, hogy rendben vannak-e a dolgok. Nekem akkor ez óriási szenzáció volt, hogy jöttünk a filléressel Pestre. Egyébként semmire nem emlékszem, csak a vonatra. Rózsi kitanulta a szakmát, visszajött Salgótarjánba. Megszerezte a mesterlevelet, és úgy határozott, hogy senkinek nem lesz az alkalmazottja, hanem önálló lesz, és megnyitja a saját üzletét. Akkor már járt Weisz Gyulával. Gyula szülei már nem éltek, csak egy nővére, Weisz Sári [Kilovits Jánosné] és egy fiútestvére, Jenő, aki a világ legnagyobb szélhámosa volt. Dobos volt egy zenekarban, de megbízhatatlan, pont az ellentéte Gyulának. Szegény Gyula egész életében őt támogatta, és őmiatta szégyenkezett. Gyula úgy kezdte, hogy minden hétfőn kirakodóvásár volt Salgótarjánban, hétfő volt a vásárnap, és volt egy standja, ahol cipőpasztát és mindenfélét árult. Közben futballozott az STC-ben, nagyon jóképű és szorgalmas fiú volt. Hamarosan megnyitotta az üzletét, egy férfi divatáruüzletet. Az is nagyon jól ment. Ő volt a Márfia férfi kalap lerakata, az egy nagynevű kalapos volt akkor, ő csinálta a legjobb nyúlszőr kalapokat. Ez azt jelentette, hogy Salgótarjánban máshol nem lehetett Márfia kalapot kapni.

Szóval Rózsi, amikor elhatározta, hogy önálló lesz, felment Pestre, a Király utcában megkereste Gross nőikalap-nagykereskedőt. Rózsi szép nő volt, remek fellépése volt, elmondta, hogy megnyitja [Salgó]Tarjánban az üzletét. Gross úr lejött [Salgó]Tarjánba, megnézte az üzlethelyiséget az üres polcokkal, és megbeszélték az első szállítmányt. De pénze nem volt Rózsinak, hogy három nagy doboz kalapot kifizessen. Gross úr ugyanis utánvéttel küldte, nem csak úgy, hogy majd fizet. Egy napon szólt a postás, Forgó bácsi, hogy Rózsika, megjött az utánvétes csomag, viszem a kalapdobozokat. Jó, Forgó bácsi, hozza. De azt még nem tudta, hogy fogja kifizetni. Gyula éppen jött megnézni Rózsit, és Rózsi kérdezi: Gyula, van nálad pénz? – Van. – Ki kell váltani ezt a csomagot. Váltsd ki, majd visszaadom a pénzt. A postás hozta a dobozokat, és megtelt az üzlet kalapokkal. Megnyílt a műhely is. Akkor még úgy volt, hogy a lakás első részében volt az üzlet, és hátul volt a műhely. Elindult a kalapszalon. Most az ember arra gondol, hogy Salgótarjánban kalapot árulni, micsoda botorság. De akkor mindenki kalapot hordott, nem volt idény, mert volt nyári kalap, téli kalap, kalap temetésre, misére, úrnapjára. Aztán még megszerezte a GFB női harisnya és habselyemáru árusítási jogát is [GFB – Guttmann–Fekete Budapest – az 1924-ben alapított Guttmann–Fekete harisnya- és kötöttárugyár termékeit 1927-től jegyezték GFB védjeggyel. A termékeket az egységes, modern berendezésű, tetszetős kirakatú Pók üzletekben árusították, az első ilyet 1931-ben nyitotta Fekete Jenő Budapesten, a Rákóczi úton. – A szerk.]. Később aztán már nem csak utánvéttel kapta a kalapot Grosstól, hanem bizományba. Rózsi mindig tudott fizetni, sosem volt inszolvens. 1935-ben összeházasodtak, mert Gyula nem olyan volt, hogy a feleségnek a tűzhely mellett a helye, épp az tetszett neki Rózsiban, hogy olyan talpraesett. Gyorsan jómódba kerültek.

Később a nagyapám halkereskedéssel kezdett foglalkozni. Olyan halkereskedő lett, hogy a lakás mellett az udvarban felállított egy fabódét, ez lett a halüzlet. Minden héten hozatott két kosár halat, az egyiket a hortobágyi halastóból, a másikat az apatini halgazdaságból. Csütörtök este érkezett meg a hal jég között. Péntek reggel nekikezdett a halat felbontani, kipucolni és felszeletelni. Volt vagy hat macskánk, azok ilyenkor ott álltak körben. Aztán jöttek a szomszédok, a sok szegény ember, az egyik három szelet halat vett, a másik négyet. Mire végzett, soha nem gyűlt össze annyi pénz, amennyit a halgazdaságoknak kellett fizetni a halért. Mindig Rózsi nagynéném pótolta ki. Amikor elfogyott a hal, akkor nagyapám feladta a pénzt, és leült levelet írni, hogy jövő hétre mit kér. Ez mind nagy elfoglaltság volt. Gyönyörű írása volt, és igyekezett szép stílusban írni. Emlékszem egy levélre, ami a hortobágyi halgazdaságtól jött, hogy „Kedves Weiszberger Úr! Csak arra kérjük, hogy kevesebb szóvirágot használjon, mert szeretnénk megérteni, hogy mit rendel”. Ezenkívül templomba járt, és a Talmudot tanulmányozta. Értelmes, érdeklődő ember volt, de újságot például úgy olvasott, hogy átment Weisz Gyulához a kiolvasott újságért, és elhozta. Gyulának járt a „Magyar Nemzet”, „Az Est” és a zsidó újság, az „Egyenlőség”. A család nőtagjai nem olvastak újságot, csak ő. A nők inkább könyvet olvastak. Könyv ugyan nem volt otthon, de az Ipartestületnek volt egy könyvtára, minden csütörtökön lehetett menni és cserélni. Az a könyvtár mindig tele volt a szomszédainkkal és a város zsidóságával. Négy-öt könyvet minden csütörtökön hazavittek az emberek, és olvastak. Volt könyvespolcunk, de ott a nagyapám könyvei voltak, Talmud könyvek meg ilyenek.

Anyámnak volt egy nagy szerelme, akinek már a menyasszonya volt, de a család úgy határozott, hogy hozomány kell, mert a családnak valami fatelepe volt, de azt akarták, hogy az ifjú pár önállósítsa magát. A Fried család megígérte, hogy összeadják a hozományt. Már kitűzték az esküvőt is. Tiszaszederkényben volt egy ilyen családi megbeszélés a hozomány összeszedéséről, és anyu éppen ott aludt a nagyszüleinél. A fiúk kérdezték, hogy ennyi pénzt honnan szedünk össze. Mire azt mondta a dédanyám, hogy nem baj, meg kell ígérni, legyen meg az esküvő, és utána a hozományt úgy adjuk oda és akkor, ahogy van pénz. Ezt meghallotta az anyám, mert még nem aludt. Másnap kijelentette, hogy ő így nem megy férjhez, hogy megígérik a hozományt, ami nem létezik. Visszaküldte a jegygyűrűjét azzal, hogy már nem szereti. Szóval ilyen szép tutsekannás történet kerekedett belőle [Tutsek Anna (1865–1944) – író. 1894-től a „Magyar Leányok” c. képes hetilap szerkesztője. Különösen a női olvasóközönség polgári rétegeiben voltak olvasottak erkölcsjavító célzattal írt konzervatív szemléletű írásai (Viola története /regény/, Cilike /regénysorozat/ 1904–14). – A szerk.]. Anyám ebbe szinte beleőrült, mert nagyon szerette ezt az embert. Aztán húszéves korában hozzáment Ungerleider Bélához, akivel sádhen hozta össze. Tulajdonképpen a Fried család hozta össze, mert az a környék, Mezőcsát, Tiszaszederkény, az egész kile ismerte egymást. Tudták, hogy ott van egy nőtlen fiatalember, itt van egy eladó lány. 1925-ben összeházasodtak, és anyu odaköltözött Mezőcsátra, ahol bérelt lakásban laktak.

Mivel az apám meghalt 1929-ben, egyéves koromban, az anyám hazajött Mezőcsátról Salgótarjánba egy fillér nélkül. Minden pénzt elvitt az apám betegsége. Sőt, amit anyám haláláig mesélt: az Ungerleider családtól egy gyönyörű fehér, zománcos Kalor-kályhát kaptak nászajándékba, és amikor anyám eljött, az Ungerleider nagyanyám azt mondta, hogy nem viheted el, Lenke a Kalor-kályhát. Ők nem tudnak minket segíteni, menjen haza az apukájához. Szóval így jött el az anyám meztelen fenékkel Mezőcsátról. Soha semmi kapcsolatunk nem volt velük, még a születésnapomról sem emlékeztek meg. Annyi volt a kapcsolatunk, hogy minden évben elmentünk Mezőcsátra az apám sírjához, és akkor meglátogattuk a nagymamát és az ott élő sógornőket, sógort. Nagyapám már nem élt, apám halála után két évvel meghalt, a nagyanyám egy szomorú asszony volt. Az évi egyszeri látogatások úgy zajlottak, hogy először odamentünk hozzájuk. Volt egy nagybátyám, az apám testvére, aki mindig ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen minket a temetőbe. Az első világháborúból egy olyan betegséggel jött haza, hogy ment öt lépést, és akkor meg kellett állnia, elvégzett néhány gyakorlatot, hogy puskát kézbe, cél, tűz, puskát vállra, és közben mondta is a vezényszavakat, aztán mintha semmi nem lenne, mehetett tovább. Nagyon féltem tőle. Különben semmi baja nem volt, megnősült, lett három szép lánya. Etelka néni, a felesége varrónő volt. Szóval ezek az évenkénti mezőcsáti látogatások nem voltak nekem örömteli látogatások. Egyszer nyaraltam nagyanyámnál egy hétig, de nagyon rosszul éreztem magam. Amikor már súlyos beteg volt a nagymamám, és Pesten volt kórházban, akkor az édesanyám felküldött egy slepperrel. Volt vagy nyolc slepper Salgótarjánban. Ezeknek az volt a foglalkozása, hogy a reggeli gyorssal feljöttek Pestre, és nyolc-tíz kereskedőnek hoztak-vittek csomagokat. Szóval én is egy ilyen slepper-csomag voltam, akit tízévesen elvittek a nagyanyámhoz a kórházba, és többet nem találkoztunk.

Szóval visszaköltöztünk Salgótarjánba, az Óvoda téri lakásba, ahol anyám a gyerekkorát töltötte. Nagyapámmal, Malvinnal és Helénkével összesen öten laktunk itt. Rózsi már elköltözött. A hitközség azonnal felajánlotta, hogy segélyt adnak, de anyám ettől teljesen megrettent. Neki segélyt! Úgy határozott, hogy neki pénzt kell keresnie. Volt egy barátnője, Grünné Klein Irén, akinek fodrász- és manikűrszalonja volt Salgótarjánban. Ő volt a legjobb barátnője. Anyu elment hozzá, hogy Irén, nekem semmi mást nem olyan könnyű megtanulni, hogy azonnal pénzt keressek, mint a manikűrözést. Kérlek, taníts meg manikűrözni. Irén megígérte, de amikor anyám először odament, Irén azt mondta, hogy Lenke, meggondoltam magam. Miért neveljek én konkurenciát magamnak? Ne haragudj, nem tanítalak meg. Anyám mégis megtanult manikűrözni, azt már nem tudom, hogy kitől. Megvette a kistáskáját a szerszámokkal, és elkezdett házakhoz járni. Először csak az ismerősök, aztán terjedt a híre, mert rém ügyes kezű volt. Reggel elindult nyolc órakor, és este hétig járt házról házra, és manikűrözött. Ötven fillér volt egy manikűr. De ezenkívül mindent csinált. Díszpárnát montírozott. Ahogy ő mondta: az ő erszényéből sose fogyott ki a pénz. Ő tartotta el a családot, mert közben megszűnt a fűzőkészítés, az OTI nem szerződött tovább. Anyám csak dolgozott, dolgozott, és soha nem éreztem, hogy szegények lennénk. Mindig jól voltam öltöztetve.

Anyám soha nem fogadott el segélyt a Nőegylettől, sőt. Minden hétvégén, péntek este elővette a pénztárcáját, és megszámolta a heti keresetét. A heti keresetéből tíz százalékot betett a márberneszbe. A márbernesz egy sötétkék persely volt, ami minden zsidó házban volt [A minden zsidó házban megtalálható kék színű fémpersely a Zsidó Nemzeti Alap, a Keren Kajemet Lejiszrael (KKL) perselye volt. Lásd ott. Volt egy jiddisül „mátnbeszészernek” nevezett persely, amit a templomok falába építettek be, ide névtelenül lehetett a szegények segítésére szánt pénzt bedobni. Természetesen az sem kizárt, hogy az otthoni és „márbernesz” névvel illetett persely egy kék persely volt. Lásd még: jótékonyság kötelezettsége. – A szerk.]. A márbernesz egy zsidó alapítvány volt, és az így összegyűlt pénzt szétosztotta a még szegényebbeknek. Tehát nem ő kapott segélyt, hanem ő adott.

Még az a kis intermezzo is volt közben, hogy följelentette őt Weisz Gyula sógora, hogy iparengedély nélkül dolgozik. Neki is fodrászüzlete volt, nála is manikűröztek, de Lenke nagy konkurencia lett. Ez aztán szállóige lett a családban: örök hálával tartozom Jancsinak, hogy följelentett, mert ha akkor nem váltom ki az ipart, talán még évekig retteghetek, hogy ipar nélkül dolgozom, és még hány büntetést kellett volna kifizetnem. De anyám nem csak manikűrrel foglalkozott. Mindent vállalt, amit csak lehetett. Lejött Salgótarjánba egy cég perzsaszőnyegeket árulni. Nem sok sikerrel. Az anyám összeakadt velük, és mondta, hogy ő árulná a szőnyeget. Mivel [Salgó]Tarjánban ő járt el manikűrözni a nagyságos asszonyokhoz, mindenkit ismert. Ő összehozta az üzletet, és jutalékot kapott. De nem pénzt kért, hanem perzsaszőnyeget. Így maradt a deportálásunkkor ott három vagy négy perzsaszőnyeg. Aztán volt olyan, hogy kis alabástromdarab és a közepén egy fénykép. Jött egy utazó, anyám ezzel is összeakadt, és akkor neki árulta ezeket. Salgótarjánban mindenkinek volt ilyen alabástromba ültetett fényképe. Ebből is kapott százalékot.

Közben lett egy új partnere, Herskovics Ödön, aki a biztosítótársaságnál dolgozott. Nagyon jól megvoltak. Anyunak megszépítette a napjait, mert nem csak manikűrözött reggeltől estig. 1933-34 körül úgy határoztak, hogy összeházasodnak. Nagy volt az öröm, a család is készülődött. Új ruha, új cipő, ridikül. Úgy volt, hogy Pesten lesz az esküvő. Följöttek a reggeli gyorssal, és nem volt vőlegény. Herskovics Ödön eltűnt. Eltűnt a munkahelyéről, eltűnt a városból. Meggondolta magát, mégsem akart házasodni, és ezt az egyszerű módját választotta. Már csak a háború után hallottuk, hogy valahol munkaszolgálatosként agyonlőtték.

Aztán anyám a háború után hozzáment Gutfreund Antalhoz. Antal bácsiéknak fűszerüzletük és kocsmájuk volt Salgótarjánban az üveggyárral szemben, a saját házukban, ahol a feleségével és három lányával élt. Mind Auschwitzban végezték, a gázkamrában. Antal bácsi karpaszományos zászlósként vonult be a munkaszolgálatra, de aztán azt ott hamar letépték róla. Az utolsó állomása Mauthausen volt, onnan vánszorgott haza. Anyám sokáig ápolta, aztán 1946-ban hozzáment. A kocsmát és a boltot közben kifosztották, egyedül az adósok könyve maradt meg, amiben minden hónapban fel volt írva az üveggyár és a Hirsch-gyár munkásainak a tartozása.

A legkorábbi emlékem az ötéves születésnapom. Erre azért emlékszem, mert a szomszédban lakott a zsidó Gombó Eszter, aki velem egyidős volt, és egyforma fehér kis konyhakredencet kaptunk, ilyen bababútort. Ez fényűző, nagy ajándéknak számított. Ami gyerekkoromban jó volt, hogy rengeteg gyerekkel voltam körülvéve. Ezek ott az udvarban lakó gyerekek voltak, és a legjobb barátnőm Partényi Mandi (Mária) volt, az óvónő lánya. Ő nem volt zsidó. Mi az Óvoda téren laktunk, és két sarokkal arrébb volt a Régiposta utca, amit Zsidó utcának hívtak, ott csak zsidók laktak. De az Óvoda téren is csak zsidók laktak. Az Óvoda tér mellett futott az Erzsébet utca, egy rövid utca, ott is csak zsidók laktak. Ott voltak az üzletek. A salgótarjáni zsidók egy csomóban laktak, bent a város közepén. Ott voltak az üzleteik, és az üzletek mögött a lakásaik. Minden műhely ezekben a hosszú udvarokban volt, mert nem csak kereskedők voltak a [salgó]tarjáni zsidók, hanem rengeteg iparos volt. Volt bádogos, villanyszerelő, pék, fogtechnikus, minden szakma képviselve volt. Sőt, volt két acélgyári munkás is.

Ezen a két barátnőmön kívül volt még vagy hat barátnőm, azok mind zsidók voltak. Igazán a zsidó barátnők voltak az én világom. Ez egy vallásos város volt. A salgótarjáni főutcán harminckét üzletből harmincegy zárva volt szombaton. Az az egy Melihercsik cukorkaüzlete volt, aki nem volt zsidó. Így nevelődtem, együtt voltak az ünnepeink, mindent együtt csináltunk.

Másfél évet jártam óvodába, a nagycsoportba. De ez se volt nekem olyan zökkenőmentes. Ezt a Partényi nénit mint óvó nénit nem szerettem. Fogtam magam, s megnéztem az acélgyári óvodát, hogy az milyen. Már egy hete az acélgyári óvodába jártam, amikor anyuék még nem tudták, hogy már átiratkoztam oda. Óvodásként, egyedül, önállóan ott hagytam a Partényi néni-féle óvodát, és elmentem az acélgyáriba, ami elég messze volt tőlünk, legalább ötszáz méterre. Egyszer kerestek az óvodában, és akkor az óvó néni mondta, hogy már egy hete nem látott. Persze hogy miért nem szólt át a kerítésen már egy nap múlva, azt nem tudom. Talán örült, hogy eggyel kevesebb. Az acélgyári óvodában nagyon jól éreztem magam, és onnan mentem az elemibe. Ez állami elemi volt, mert a zsidó elemi, nem tudom, miért, megszűnt, mire én iskolába mentem. Maga az iskolaépület a volt zsidó iskola volt, a város közepén. Egy húszas létszámú osztályban volt hat zsidó gyerek.

A harmadik elemit nagyon szerettem, mert a tanítónő fölkeltette az érdeklődésemet. Akkor nagyon jól is tanultam, harmadikban tiszta egyes voltam [A második világháború előtti oktatási rendszerben az „egyes” volt a legjobb osztályzat. – A szerk.]. Soha többet nem voltam tiszta egyes. Negyedikben már nem ő volt, és azt nagyon untam, nem is voltam olyan jó tanuló. Azért elvégeztem az iskolát, mert értelmes gyerek voltam. Nem kellett velem tanulni, de nem is ért volna erre rá senki. Amikor befejeztem, jött a polgári. Az fel sem merült, hogy gimnáziumba menjek, mert már nagyon kevés zsidó gyereket vettek föl [Szegő Andorné 1938-ban volt 10 éves, ekkor kezdhette volna a középiskolát. De „1939 őszétől kezdve … miniszteri rendelettel bevezették az osztályonkénti 6 százalékos kvótarendszert az újonnan beiratkozó zsidó tanulókra vonatkozólag. Ettől függetlenül is, s ezt megelőzőleg a keresztény egyházak (különösen a többségi katolikus egyház) felügyelete alatt működő középiskolák kapui fokozatosan bezárultak a zsidó jelentkezők elől” (Karády Viktor: Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege, in „Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek /1867–1945/”, Replika Kör, Budapest, 2000, 234. oldal). – A szerk.]. Aki elkezdte, még befejezhette, de felvenni már nem nagyon vettek.

Az állami polgáriban öt pengő volt a havi tandíj. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy mindent ő fizessen. Ilyet nem fogadtunk el Rózsitól. Gesztenyepürét meg új ruhát igen, de tandíjat nem. A polgáriban jobban éreztem magam, mint az elemiben. Huszonöt fő volt az osztálylétszám, és öten voltunk zsidók. Nagyon jó magyartanárnőm volt, aki nagyon megszerettette velem. Ez úgy sikerült, hogy az első feleletem egyes lett, és ez meghatározta az egész továbbit. Partényi Mandi is velem járt, és a zsidó lányok közül volt még két nagyon jó barátnőm, a Schweitzer Márta és a Netzer Piroska. Aztán jó volt az önképzőkör. Osztálytársam volt az a Várkonyi Ágnes is, akiből történész lett. Akkor már rájöttem, hogy tanulnom kell, és tudni kell. Jó rendű tanuló voltam, olyan kettes, csak matematikából volt néha hármasom.

Nyáron volt a városi strand, ahova kijártunk, de oda nem túl sokat. Nekem volt egy másik baráti köröm is a Karancs utcában, nem messze tőlünk. Ott is hasonló házak, hasonló légkör és hasonló nívójú családok. Például Fischeréknél volt egy kétszoba-előszoba-konyhás lakás, amiben hét testvér élt, plusz a szülők. Ennek a lakásnak volt egy hátsó udvara bokrokkal, ami csak a miénk volt, és ott csodálatosakat játszottunk. Oda járt a környék összes gyereke. Olyan jól éreztük magunkat, hogy boldogtalan lettem volna, ha nekem el kell menni nyaralni. Anyám, amikor éppen arra vitte útja, mert ment valamelyik kuncsafthoz manikűrözni, beszaladt, megnézett, és kérdezte Fischer nénit, hogy mit csinál az én lányom itt egész nap, hogy ebédelni is alig akar hazajönni. Főzőcskéztünk, körjátékok voltak, színházat játszottunk.

A szomszéd ócskavas-kereskedő volt, ahova a cigányok hordták az ócskavasat, és mindig letettek egy biciklit. Ahogy letették, Mandival együtt kértük, hogy tessék kölcsönadni. És itt tanultunk meg felnőtt biciklin. Aztán 1942-ben megkaptam életem első biciklijét. Mandi már előbb kapott egy gyönyörű, nikkelezett biciklit. Akkor már kirándulásokat is csináltunk, Losonc volt a legmesszebbi kirándulásunk, ami harmincvalahány kilométer. Határ nem volt, mert már miénk volt a Felvidék [lásd: első bécsi döntés]. Később saját kezűleg kellett a biciklit leadni a rendőrségen, talán 1944 elején, mert zsidónak nem lehet biciklije [lásd: „Zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”]. Adtak valami papírt is róla, hogy átvették. Hú, micsoda szívfájdalmam volt az!

Tudtam korcsolyázni is, csatos korcsolyám volt. Két korcsolyapálya volt: volt a városi jégpálya és az acélgyári. De az acélgyáriba zsidó nem járt. Az acélgyáriak egy antiszemita társaság volt. Nem tudom, miért alakult ez ki, pedig az Acélgyárat zsidók alapították [Nem tudjuk, kire gondol Szegő Andorné. A későbbi Acélgyár elődje, a Salgótarjáni Vasfinomító Rt. 1867-ben alakult meg (Andrássy Manó /1821–1891/ alapította), és 1881-ben jött létre a Rima-Murányvölgyi Vasművelő Egyesület és a Salgótarjáni Vasfinomító Rt. egyesülésével a Salgótarján-Rimamurányi Vasmű Rt. A vállalathoz tartozó salgótarjáni acélműben kovácsolt kéziszerszámokat gyártottak, majd vasöntöde létrehozására került sor. – A szerk.], sőt egy zsidó birtokos ingyen adott parcellákat az acélgyári munkásoknak, hogy ott építkezzenek. Szóval a városi jégpályára jártunk, de nem csak mi, gyerekek. Hét órakor bezártak a zsidó boltok, és az összes fiatal zsidó segéd, kereskedő ott korcsolyázott kilenc óráig. Jó hangulat volt ott. A jégpálya üzemeltetője, Nagy Jóska is zsidó volt. Tele volt a pálya, szólt a zene, fiúk voltak, lányok voltak, szerelmek szövődtek, mi kellett még, jól érezték magukat az emberek.

A Radó vándorszínház járta az országot, és minden szezonban Salgótarjánban is töltöttek egy hónapot [Talán Radó Béla (1876–1973) társulatáról van szó. – A szerk.]. Ott minden előadást megnéztünk, anyám ezért is manikűrrel fizetett. Moziba is jártunk. Minden vasárnap délután a baráti kör húsz fillérért moziba ment. Nem a szülőkkel, hanem csak a gyerekek. A mozival kapcsolatos élmény, hogy Péter Mancika, a pénztáros egyszer csak főhatóság lett a pénztárban, és mondta, hogy na, ti, lányok most jöhettek utoljára. Jövő hét vasárnaptól már zsidók nem jöhetnek. Így búcsúztunk el a salgótarjáni Apolló mozitól. Zenei élet Salgótarjánban nem volt, hangverseny sem volt. Zenét így nem is tanultam, nyelvet is csak az iskolában. Németet.

Életemben egyszer nyaraltam: Mezőcsáton a nagymamámnál egy hétig, de alig vártam, hogy hazajöjjek. Egyszer voltunk nyaralni Görömbölytapolcán. Rózsiékkal mentünk egy szállodába, ahol kóser koszt volt, de akkor jött Gyurika foga, és két éjszaka úgy üvöltött, hogy nem lehetett tőle aludni, és a tulaj megkért, hogy menjünk el, mert hazamennek a vendégei. Ezenkívül Mátrafüreden nyaraltam egyszer, ahol volt egy gyereküdültető hely, és anyám befizetett két hétre, mert abban az időben nagyon sovány voltam, és rosszul ettem. De ott jól éreztem magam, és meg is maradtam. Anyámnak az volt a mániája, hogy minden évben megröntgeneztetett, mert az apám tüdőbajban halt meg.

Hozzánk közel Salgóbánya volt, egy bányászfalu és Zagyvaróna. És ezen a két helyen a Gescheit család, Samu bácsi és a felesége, Elza néni minden nyáron kivett két-három szobát ilyen kis parasztházakban, összegyűjtöttek egy csomó gyereket, akikért fizetni kellett, és ott töltöttünk két-három hetet. Nekünk ment a teljes baráti körünk. Ez volt vagy háromszor-négyszer. Azt hiszem, anyu ezt lemanikűrözte, nem pénzzel fizetett. Anyunak voltak ilyen lemanikűrözős dolgai.

Partényi Mandival végig jó barátságban maradtunk. Ő belenőtt a családunkba. Minden péntek este nálunk vacsorázott, jó volt a hangulat, jól érezte magát nálunk. Gyertyagyújtás, nagyapám megérkezik a templomból, és megbencsolt, megáldott [lásd: áldások] bennünket. Mandi ugyanúgy meg lett bencsolva minden péntek este. Az lett a rögeszméje, hogy azon a héten, amikor meg lett bencsolva, jól fog felelni. Az anyja nem túlságosan örült ennek, de nem tiltotta. Az óvónőnek már volt valami társadalmi rangja, és inkább azt szerette volna, ha a lánya a tanító vagy az orvos gyerekeivel játszik. Persze nem is tilthatta volna meg, hogy zsidó gyerekekkel játsszon, ugyanis meghalt a férje, egyedül nevelte a két lányát, és állandóan hitelbe vásárolt a zsidó kereskedőknél, főleg azoknál, akiknek a gyerekei hozzá jártak. Mandival imádtuk egymást, és sokat  bicikliztünk együtt. Én is jártam hozzájuk. Volt egy lugas az udvaron, ott tanultunk. Jól éreztem magam náluk, a mamája kedves volt hozzám. A Partényi néni vénlány nővére volt a tanítónőm az elemiben, első osztályban. Jött 1942 és 1943, és amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák, mindig átkiabált az udvaron, hogy Zsuzsa, menjetek a légópincébe, mert bombázás lesz. De nekünk nem volt hova menni, mert a kijelölt helyünkön, a Bauman-udvarban a légóparancsnok kijelentette, hogy zsidók ebbe a pincébe nem jöhetnek. Partényi néniék nem mondták, hogy menjünk át az ő pincéjükbe, csak átkiabált, hogy bombázás lesz.

Pedig harmonikusan éltek együtt [Salgó]Tarjánban a zsidók a nem zsidókkal. Amikor például a templomot avatták, 1906-ban, egy hétig tartó ünnepséget rendeztek, amire eljött a főispántól kezdve mindenki, aki a megyében és a városban számított. Az emberek együtt éltek, és jól érezték magukat együtt. [A Pásztor Cecília szerkesztésében 2003-ban megjelent „Salgótarjáni zsidótörténet. Általános és középiskolások számára” c. kötet adatai szerint a salgótarjáni zsinagógát 1901-ben kezdték építeni, és 1902-ban avatták föl. A mór stílusban emelt épületet 1964-ben lebontották. – A szerk.]

Először a polgári iskolában ért atrocitás. Talán tizenkét éves lehettem, és volt egy padtársam, akivel nagyon jóban voltam. Salgóbányáról járt be. A hittan úgy zajlott, hogy mi, zsidó gyerekek kimentünk az osztályból, és a tanáriban tartották a zsidó hittant. Hozzájuk pedig jött a tiszteletes úr, mert az osztály nagy része keresztény volt. Az egyik ilyen hittanóra után visszajöttem, leültem a helyemre, és Magda nem szólt hozzám. Mi van veled, Magda?, kérdeztem. Azt mondja, haragszom rád. – Miért? – Ti öltétek meg a Jézuskát. – Mit mondasz, Magda? – Most mondta a Lőrincze tiszteletes, hogy ti öltétek meg a Jézuskát. És én ezt nem tudom megbocsátani.

A másik: a Nyilaspártnak vagy Hungarista Pártnak [lásd: nyilasok] nyílt egy irodája az Acélgyárnál. Az Acélgyár egy külön város volt a városban. A városból ugyan kiesett, de építettek egy kolóniát, ahol a gyári munkások laktak. Viszonylag jó lakások voltak. Szóval megnyílt az irodája a nyilasoknak, és akkor elkezdett élni a városban ez a párt. Megjelentek a falfirkák, hogy zsidó nem jöhet be a sétányra. A gyerekek is rákaptak erre, utánunk szaladtak, csúfoltak, megverlek, te zsidó. Egyszer sétáltunk a főutcán a barátaimmal, mert akkor az volt a szokás, hogy sétáltak az emberek, és jött szembe velünk Gajdos százados úr. Amikor közel ért hozzánk, elkezdett ordítani, hogy ezek a zsidók még a járdán sétálhatnak. Lepofozom őket. Egy másik jelenet, talán 1943-ban lehetett, a postára mentünk az egyik kalapossegéddel pénzt feladni. Tömeg volt, ott mindig várakozni kellett, és egyszer csak egy nagy ordítozás, Klemen Aranka, a Klemen mészáros lánya elkezdett ordítani, hogy még zsidók itt föladhatnak pénzt. Még ide bejöhetnek a postára?!

Volt vendégünk is ebben az időben. Eperjesen élt egy fiatal orvos a családjával. Volt egy hároméves kislányuk és egy tíz-tizenkét éves fiú, Pista. 1941-ben a fiút eljuttatták Salgótarjánba, mert itt élt az anyja első férje, Szilárd Emil, aki a fiú apja volt, nekünk nagyon jó barátunk. Az Eperjesen maradtak Kamenyec-Podolszkban végezték [lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés]. A gyerek nálunk mindennapos vendég volt, igyekeztünk mindent megtenni, hogy ne érezze a szülei hiányát. 1944. március tizenkilencedike [lásd: Magyarország német megszállása] után az apja felvitte a gyereket Pestre, egy távoli rokonhoz. Attól kezdve semmit nem tudtunk róla. Aztán a rendszerváltás idején volt a Várban egy rendezvény, zsidó–keresztény párbeszéd. Anyámmal feljöttünk rá Salgótarjánból. Anyám beszédbe elegyedett a mellette ülő férfivel, és mondta neki, hogy Salgótarjánból jött. Erre a férfi megkérdezte, hogy hívják. Megmondta a nevét. Mire a férfi: Lenke néni, nem ismer meg? Ő volt az a Pista gyerek. Túlélte Pesten a háborút, az első alijával Izraelbe ment, és Juda Lahav néven újságíró lett.

Amikor polgáriba jártam, egy nap úgy nézett ki, hogy hazamentem az iskolából, gyorsan megcsináltam a leckét, és mentem Rózsihoz, az üzletbe. Az én nagy szerencsém Rózsi volt. Rózsi már jómódban élt, szép lakásuk volt egy gyönyörű, újonnan épült kétemeletes, Bauhaus stílusú sarokházban, és én életem nagy részét tulajdonképpen ott töltöttem. Az a ház akkor szenzáció volt Salgótarjánban. Sajnos azóta lebontották. A földszinten volt Rózsi üzlete, mellette Gyuláé, és amellett még egy. A lakásuk a második emeleten volt, három szoba, hall. Az első emeleten volt a tulajdonos lakása, Schönberger Gyuláé. Rózsiéknál már volt fürdőszoba, ott fürdött az egész család. Én minden nap. Addig otthon fürödtem. Az anyám olyan tisztaságmániás volt, hogy minden reggel fürdenem kellett. Hat órakor behozták a teknőt a konyhába, alig fért el, mert a konyha kicsi volt, a nagy fazékban fürdővizet melegítettek, és ha esett, ha fújt, nekem fürödnöm kellett. Az egész család reggele annak jegyében telt, hogy Zsuzsinak fürdeni kell. Így én minden reggel megfürödve mentem iskolába. Amikor meglett Rózsiék fürdőszobás lakása, megszűnt a teknő, és a fürdés átkerült estére. Rézhengeres vízmelegítő volt, amit be kellett előtte fűteni. Volt egy mindenes, a házvezetőnő, egy nagyon rendes zsidó asszony, ő fűtött be. Úgyhogy a mellett a borzalmas negyed mellett, ahol laktunk, ez is jutott nekem.

Anyunak volt egy mániája: a matrózruhát évente nem Salgótarjánban vette, hanem feljött velem Pestre, a Sütő utcában volt a gyermekruhabolt, és ott vette meg, A kabátomat pedig Benesovszkinál. Ettől mindig el volt ájulva az egész hitközség, hogy Lenke, hát miért nevelsz te ilyen igényeket a lányodba. Anyám mindig azt mondta, hogyha belenevelem az igényt, akkor erre mindig igénye lesz, és meg is szerzi. Úgyhogy ezt csak bízzátok rám. Szóval én ilyen kétlaki voltam, félig a szegénységben, a szegények között éltem, de már volt egy kiút, a fürdőszobás gyönyörűség, és Rózsi, aki imádott engem: minden szépet és jót megadok ennek az árvagyereknek.

Rózsi kényeztetett, saját gyerekeként szeretett. Később lelkiismeret-furdalásom is lett ebből, mert akkoriban eltávolodtam anyutól. Nagyon keveset voltunk együtt, és minden, ami nekem az életből jó volt, az Rózsinál történt. Rózsinál volt egy rökamiém, rádióm – otthon nem volt rádió. Megtanultam, hogy gesztenyepürét akkor lehet enni, ha kedvem van. Otthon húsz fillért csak vasárnap lehetett kiadni erre. Anyám kicsit féltékeny is volt Rózsira. Rózsinál tanultam meg az igényesebb életet, hogyan kell jól öltözködni, ott tanultam meg olvasni, könyvet venni. A társaság értelmes volt, okosak voltak, szellemesek voltak, és ebbe ott úgy belenőttem. Megtanultam, hogy legyen egy elképzelésem arról, hogy akarom leélni az életemet, milyen társaságom legyen. Már tízéves koromban karácsony és húsvét előtt két hétre kimaradtam az iskolából, mert a Rózsi és a Gyula üzletében segítettem, sőt még a kalapműhelyben is. Nem csak árultak kalapot, hanem kalapátalakítás is volt. Az emberek elhozták a régi kalapokat, ránéztem, hogy alakítható-e, egyben van-e még a tomp, vagy már ki kell dobni. Rózsinak volt hat alkalmazottja, három segéd és három tanulólány. Nagyon jól éreztem magam az üzletben, ilyenkor azt is elfelejtettem, hova járok iskolába. Anyámtól megtanultam, hogyan kell dolgozni, Rózsitól pedig azt, hogyan kell kereskedni és élni a megkeresett pénzzel. Rózsiék egyik barátja, Burger Laci mindig azt mondta anyámnak, hogy neked hiába beszélek. Te egy szolgalélek vagy. Aki már tíz éve belenyugodott abba, hogy manikűrözni járjon, azzal nincs mit beszélni. De a lányod talán még fog tudni valamit hasznosítani abból, amit itt hall.

Rózsiéknak nagyon jó társaságuk volt. A nők minden este römiztek. Szigorúan hét órára ott kellett lenni mindig Rózsinál. Mindenki ott lakott a Fő utcán, a centrumban, egymástól egy lépésre. Mindenki elvégezte a dolgát, letette a gyerekeket. Kártyázás közben mindenről szó került, ami aznap történt. Legjobban az estéket szerettem Rózsinál, hallgatni, hogy mit beszélgetnek. Úgyhogy én mindig mindent tudtam, és volt egy mondás is, hogy „Zsuzsi csupa fül, vigyázzatok!”. Ilyenkor megbeszélték a pletykákat, ki kivel mikor és hol, aztán az életünkben jelentkező egyre több problémát, aminek mindig az volt a vége, hogy ez velünk nem fordulhat elő. Beszélgettek az újonnan megjelenő könyvekről. Olvastak Nyírő Józsefet, Leslie Howardot [Nem tudható, kire gondolt Szegő Andorné: ezen a néven csak a magyar származású angol filmszínész (1893–1943) ismeretes. – A szerk.], Cronint [Archibald J. Cronin (1896–1981) – népszerű angol író volt, az „Ezt látják a csillagok”, „A mennyország kulcsa” és a „Réztábla a kapu alatt” írója. – A szerk.], Sinclairt, Jókait, Kosztolányit. Volt ott egy szellemi mag, pár diplomás fiú, akik nyelveket beszéltek, követték a politikai eseményeket, volt lemezgyűjteményük. Rózsi engem tulajdonképpen felszippantott, mert csak ott éreztem jól magam. Ezzel szemben állt a Weiszberger-féle miliő, az Óvoda utcai lakás: mindig csak dolgozni, mert téged fel kell nevelni; ehhez elő kell teremteni a pénzt; soha senkitől nem fogadunk el semmit. Ott az esték úgy zajlottak, hogy a két Singer varrógép a szoba közepén, és a Weiszberger nagymamák varrtak.

1942-ben, a polgári után leszerződtem kalaposinasnak Rózsihoz három évre. De addigra már majdnem mindent tudtam. A segédlevelet viszont már nem tudtam megszerezni. 1944. március tizenkilencedike után jöttek haza Pestről többen, és mesélték, hogy mi történt. Salgótarjánba nem vonultak be a németek. Az üzletet már áprilisban át kellett adni, Gyula már nem volt itthon, munkaszolgálatos volt, Rózsi és én csináltuk a leltárt. Három vagy négy napig tartott. Három kereskedő vette át, Dombi Andor, Magyar Lajos és Fülöp Sándor, akik mind zsidó kereskedőknél tanulták ki a szakmát.

Aztán jött a sárga csillag, ami borzalmas volt. Még azt is utáltam, hogy volt keresztény osztálytársaim tüntetően belém karoltak, hogy ők nem szégyellik, hogy velem végigmennek az utcán. Itt nem volt csillagos ház, hanem májusban csináltak három gettót. Az egyik az Óvoda téren, oda jöttek Rózsiék is, akiknek ki kellett költözniük a lakásból, a másik a Zsidó (Régiposta) utca, a harmadik a Pécskő utcai. Kérdezik mostanában, hogy ugye segítettek a szomszédok, vittek ennivalót. Nem hoztak semmit. Volt egy fűszeres, Simonffy Dénes a Karancs utcában, akinek elég gyengén ment az üzlete. Valahogy engedélyt szerzett arra, hogy a gettóba behozhatott édességet. Bejött két nagy kosárral, telerakva édességgel, és tízszeres áron árulta. Azt a fruttit, ami tíz fillér volt, egy pengő tízért adta. Nem kenyeret hozott, nem vajat vagy zöldborsót, hanem édességet, és eladta tízszeres áron.

Teltek a napjaink az Óvoda téren, és egyik nap az óvodába beszállásolták azt a munkaszolgálatos századot, amelyik előkészítette nekünk a bányaistállót. Megcsinálták a latrinát, telehordták szalmával a fekhelyünket, elvezették a lovakat. A polgári iskolában pedig elkezdett működni a csendőrség. Oda bevitték a város gazdagabb polgárait, hogy mondják meg, hova ásták az aranyukat. Jöttek Rózsiért is. Három vagy négy napig volt bent. Tormás zsákba kötötték a fejét, hogy mondja meg, hol van az aranya. Az utolsó napon azt mondták, hogy addig verik a talpát, amíg meg nem mondja. Például a pásztói Ábrahám Pál terménykereskedőnek úgy verték szét a talpát, hogy hordágyon hozták be az istállóba, mert többet nem tudott lábra állni. Akkor Rózsi elővette a Gyurika képét, és azt mondta, nézze, ez a gyerekem, nincs senkije, mert az apja kint van a fronton. Magának kell majd gondoskodnia róla, hogy ezt a gyereket valaki felnevelje. Nem tudom, hogy ez hatott-e, de visszavehette a cipőjét, és három nap múlva kiengedték. Amikor kijött, azt mondta, hogy Zsuzsi, nekünk végünk van. Én olyanokat tapasztaltam meg a csendőrségen, hogy elképzelni nem lehet. Ezt nem fogjuk túlélni.

Aztán egyik nap, reggel négy órakor ordításra ébredtünk, hogy szedjük össze a holminkat, indulunk a bányaistállóba. Nem szóltak előre, hogy másnap indulunk. Készüljünk össze. Németet itt nem is láttunk, csak csendőrök voltak. Valahonnan hoztak még egy század csendőrt, mert csendőrség volt Salgótarjánban, de az kevés volt. Mire összekészülődtünk, addigra a Gombó-udvar közepén felállítottak egy sátrat, és csak ezen keresztül lehetett kimenni. Ebben a sátorban volt egy szülésznő és karpaszományos egyenruhában Nagy Antal igazgató-tanító, aki negyedik elemiben volt a tanítóm. A szülésznő felnyúlt a nőkbe, hogy nem rejtettek-e el valamit, Nagy Antal pedig megnézte, hogy van-e még rajtunk lánc vagy valami más elveendő. Rajtam volt a karórám, amit a tizenharmadik születésnapomra kaptam. Az nagy kincs volt akkor. Nagy Antal lekapcsolta a kezemről az órát. Zsuzsám, mondta, ezt te nem viheted magaddal, mert erre rendelet van, hogy zsidónak nem lehet órája.

Elindultunk a bányaistálló felé, előttünk három csendőr, utánunk három csendőr. Így vonultunk végig Salgótarján utcáin, aminek eddig polgárai voltunk, ahol éltünk, sétáltunk. Megérkeztünk, bementünk az istállóba, megmutatták, hogy egy lóhelyre hány ember kerül. Amikor jöttek újabb emberek, mert a környező falvakból is mindenkit ide hoztak, a visszacsatolt Felvidékről is, Rimaszombatról, Fülekről, már csak a szárító padláson volt hely, ahova létrán kellett felmászni. Segítettünk nekik, de a padláson koromsötét volt, nem lehetett látni, hova kell lépni. És hőség. Körülnéztünk Márta barátnőmmel, és észrevettük, hogy a padlásablakok be vannak szögezve kátránypapírral. Akkor Mártával kivertük ezeket a kátránypapírokat, amik leestek az utcára. Így lehetett látni, és lett levegő. Ám nemsokára jött föl két csendőr, hogy ki verte ki a kátránypapírt. Mert az utcára nem nézhetünk ki. Jelentkeztünk, hogy mi. Közölték, hogy ezért büntetés jár. Végül a büntetés az lett, hogy amikor a bevagonírozás volt, június tizenharmadikán, nem mehettünk a többiekkel, hanem ki kellett takarítanunk az istállót, és a liszteszsákokat meg mindent, ami ottmaradt, fölrakni a kocsikra.

Két hét múlva elérkezett a bevagonírozás napja, és még emlékeztek arra, hogy mi nem mehetünk. De azért elkísértük a családot a kapuig. A nagyapám szájában ott volt a hosszú pipa. Olyan szenvedélyes pipázó volt, hogy a hosszú pipa, ha égett, ha nem, mindig a szájában volt. A kapunál egy csendőr odajött: Na, te vén zsidó, ez a pipa neked már nem kell. Kikapta a szájából, és a földhöz vágta.

Délután négy óra volt, mire sikerült összetakarítani az istállót, és mi is elindultunk. A vagonsor már állt. A csendőrök egy zsidót jelöltek ki, Grünwald Dezsőt, hogy a rendet fenntartsa, mindenki beszálljon. Közben megérkezett egy hordágyon Lusztig Dezsőné nyolc hónapos terhesen. Lusztig Dezső volt a város orvosa, aki mindig talpon volt, mindennel hozzá mentek. Annyit el tudott intézni, hogy a felesége ne jöjjön be a gettóba, se az istállóba. Betette a bányakórházba, hogy ott majd megszüli a gyereket, és elbujtatják. De valaki följelentette. Anyámék nem szálltak be a vagonba, ameddig ki nem értünk. Megmondta ennek a Grünwald Dezsőnek, hogy csak akkor fog beszállni, ha mi is ott vagyunk. Így mégis egy vagonba kerültünk. Hetvenen voltunk egy vagonban. Az egész város kint volt a bevagonírozásunknál. Egy patak folyik a vasútállomás mellett, és ott állt a város a patak partján, mint egy népünnepélynél, és nézték. Gondolom, már alig várták, hogy elfoglalhassák azt a lakást, amit kinéztek, vagy elvihessék azt a holmit. Senki nem szaladt oda vízzel, nem akart elkapni és hazavinni egy gyereket, nem akartak segíteni, csak néztek. Volt egy ügyvéd, Varga Béla, ott sétált végig a csendőrökkel a vagonok mellett. Olyan szép látvány volt ez az ő szemeinek, hogy nem volt rest otthagyni az irodáját, és itt sétált. Ott volt a vagonban Szalvendi ügyvéd, Gádor ügyvéd, akik a legjobb ügyvédek voltak Salgótarjánban. Neki ettől szebb látvány nem lehetett, látni a nagynevű ügyvédeket, akiket az egész vármegyében ismertek, akikhez képest ő egy nulla volt. Úgyhogy neki ez volt élete legszebb napja, hogy a berácsozott vagonban láthatja Gádor ügyvédet és Szalvendi ügyvédet.

Elindultunk a kisállomásról, és megálltunk a nagyállomáson. Már esteledett. Megszólalt a sziréna, hogy légitámadás. Lekapcsolták a mozdonyt, elvitték, elmentek a csendőrök, bennünket pedig otthagytak a lelakatolt vagonokban. Amikor lefújták a légiriadót, visszajött a mozdony, visszajöttek a csendőreink, és elindultunk. Még az is történt, hogy berakták egy vagonba a munkaszolgálatos századot is, pedig ahhoz semmi közük nem volt, az a honvédséghez tartozott. A századosuk éppen Pesten volt valamiért. Amikor visszaért, és meglátta az üres óvodát, intézkedett, és a vonatunkat megállíttatta Hatvannál. A százados motorbiciklivel rohant a vonat után, és Hatvannál kiszállíttatta a munkaszolgálatosokat. Ha néhány órát késik, akkor már túl vagyunk a határon, és ők is jöttek volna Auschwitzba.

Utólag a könyvtárban próbáltam a „Munka” című [salgó]tarjáni jobboldali újságban kikeresni a mi deportálásunkat. Nem találtam semmit, úgyhogy ennek a lapnak nem volt hírértékű Salgótarján ezerkétszáz polgárának a deportálása.

A vagonokról és erről a háromnapos utazásról már sokan és sokat meséltek, ezt nem részletezem. Még csak annyit, hogy útközben Krakkóban megállt a szerelvényünk, és a szomszéd vágányon egy vagonban lengyel munkások voltak, akik németül átkiabáltak, hogy „Ne menjetek tovább! Szedjétek föl a vagon deszkáit, szökjetek, ahogy tudtok!”.

Megérkezett a vagon délelőtt, a leszállás maga volt a borzalom. A kanadások [lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban], már régóta ott lévő foglyok voltak arra kiképezve, hogy ilyenkor fel kell ugrani a vagonokba, és mindenkitől elvenni, amit lehet, megmondani, hova álljanak. Ezek közben már mondták, hogy a gyereket adjátok a nagymamáknak. A brotzsákokat (kenyérzsák) letépték a nyakunkból. Ebbe otthon anyám belekészített aszpirintól kezdve csokoládéig mindenfélét. Nem hittünk a szemünknek, csak úgy sodródtunk. Minden pillanatok alatt lezajlott, és már ki is volt ürítve a vagonunk. Mondták, hogy a csomagjához senki ne nyúljon, mert ezt kocsi fogja utánunk vinni. Összeverődött a család, fogtuk egymás kezét, hogy el ne kallódjunk a nagy zűrzavarban. Akkor elkezdődött a szelektálás, az is gyorsan ment. Mi, akik együtt akartunk maradni, egy sorban álltunk, mert úgy gondoltuk, hogy a család biztosan együtt maradhat. A szelektálásnál egyedül engem küldtek át a dolgozók csoportjához. Anyu utánam ugrott. Mengele megállította, hogy mi van. Az a lányom, mondta, mert gondolta, hogy ezt biztos akceptálják. Különben tökéletesen beszélt németül. Mengele meghökkent, és megkérdezte, hogy te tudsz dolgozni. Anyám harminckilenc éves volt, jól nézett ki. Hogy én tudok-e dolgozni? Nézze meg a kezem, világéletemben dolgoztam. Erre odalökte anyámat hozzám. Így maradt anyu életben. A többiek, nagyapám, nagyanyám, a nyolc hónapos állapotos Hédi [Burger Lászlóné, szül. Kilovits Hédiről van szó, Weisz Gyula unokahúgáról, vagyis nővérének a lányáról. Férje Rimaszombatból Salgótarjánba települt fogtechnikus volt. – A szerk.], az ő anyósa, és Rózsi a gyerekkel, mindenki ment a gázba. A németek mondták, hogy senki ne akarjon az egyik csoportból a másikba átszaladni, este úgyis mindenki találkozik.

Erről, hogy adjátok a gyerekeket a nagymamának, egy kicsit többet szeretnék beszélni. Három nap után leszálltunk a vagonból. Ez az utazás már szörnyen megviselte a gyerekeket. Víz nélkül, élelem nélkül, a rettenetes szag, a rettenetes hőség. Föl se állhattak, nemhogy játszani nem lehetett, semmit nem lehetett. Ezek a kisgyerekek addig az anyjuk ölében ültek, és most odaadják egy nagymamának, aki nem biztos, hogy olyan közel állt ehhez a gyerekhez. Aztán ezzel a nagymamával még álltak a gázkamra előtt, hogy sorra kerüljenek. A gyerek kibírhatatlan lehetett, az anyja után ordított, a nagymama nem tudta, hogy mit csináljon a gyerekkel. Aztán bementek a gázba, hogy tizenöt perc alatt megfulladjanak. Mesélték, akik azon a lyukon benéztek, hogy mozognak-e még, jöhet-e a következő, hogy azok az anyák, akik nem adták át a gyereküket, úgy fonódtak vele össze, hogy nem tudták szétválasztani őket. Ezek után zsidó heftlingekkel szedették ki őket, és tették a lapátra a krematóriumban. Amióta gyerekeim, unokáim, dédunokáim vannak, elképzelem azokat, akik odaadták a gyereküket a nagymamának, hogyan tudtak tovább élni, és még verekedni a konténernél egy pohár vízért.

A táborban meztelenül sorba kellett állni, mindenkinek lenyírták a haját. Két aufseherin [Aufseherin (német): felvigyázó, őr a lágerban. – A szerk.] és két heftling [Heftling (német): fogoly. – A szerk.]. Előttem volt Bauman Magda, aki szép volt, elegáns, és különlegesen szép haja volt. És akkor a heftling belenyírt a közepébe, ami engem nagyon megrázott. Pedig hát ez semmi volt ahhoz képest, ami később történt. Megérkeztünk a zuhanyozóhelyre, ahol a csapból víz folyt, nem gáz. A fürdés után mindenki kapott valami rongyot. Egy órával ezelőtt még emberi külsőnk volt, most ott álltunk lekopaszítva és rongyokban, és elkezdett esni az eső. Még akkor sem akartuk elhinni, hogy ez megtörténhet. Nemrég még alig vártuk, hogy vége legyen a vagonútnak. Majd dolgozni fogunk, és megoldódik minden. Itt már láttuk, hogy ebből soha nem lesz már semmi, és ez volt a végső megsemmisülésünk. Elindítottak az esőben egy három kilométeres útra, pillanatok alatt hideg lett. Amikor három nappal ezelőtt beszálltunk a vagonba, harminc fok volt. Birkenauba vittek. Ez egy új tábor volt, még nem volt idő mindent befejezni. Ezrével vagy ezerötszázával betereltek a barakkokba, ahol az ablaknak még csak a kerete volt, üveg nélkül, és a hatalmas hodály teljesen üres volt. Mondták, hogy itt töltjük az éjszakát. Ezt úgy lehet elképzelni, mint amikor a barmokat egy akolba behajtják, mert ott semmiféle lefekvési lehetőség nem volt. Mindenki leült, [salgó]tarjániak a [salgó]tarjániakkal, [balassa]gyarmatiak a [balassa]gyarmatiakkal. Gondoltuk, hogy ez csak egy átmeneti dolog. Nem volt átmeneti, ez sosem változott. Én akkor éjszaka belázasodtam. Reggel négy órakor megszólalt a blockältester [Blockältester (német): barakkparancsnok – összekötő a lágerfőnök és a foglyok között, felügyelő a foglyok közül. – A szerk.], a szlovák Babi: „Fölkelni, zahlappel.” És így zajlottak a napjaink, hogy hajnali háromkor vagy négykor ébresztő, és kezdődött a zahlappel [Zahlappel (német): létszámellenőrzés. – A szerk.]. Az volt a legfontosabb, hogy ott egyenes, ötös sor legyen, és állni órákig, amíg meg nem érkezett az az SS-aufseherin, aki ötösével leszámolt minket. Egy idő múlva megérkezett a feketekávé. Mindenkinek volt valami ütött-kopott zománcos fazék, edény, bögre, amit a megérkezéskor vettek el a foglyoktól, ebbe beletöltötték, és az ötös sor első embere ivott, majd hátraadta. Akkor mást nem kaptunk. Ott semmit nem kellett csinálni, csak lézengtünk. A barakkba egész nap nem lehetett bemenni. A borzalmak akkor következtek, amikor elkezdődött a hasmenés, a fölfázásos betegségek. Éjszaka, akinek már ez a szörnyű hasmenése volt, ki se tudott menni a latrináig. Víz nem volt a B lágerben, ahol voltunk, mert oda még nem vezették be. Ezres tömegek víz nélkül. Mosakodási lehetőség az volt, hogy közvetlenül mellettünk volt egy mocsár. Időnként a blokova adott egy pléhvödröt az ötös sorban az elsőnek, és ő lemehetett a mocsárba, és hozhatott egy vödör zavaros vizet, és abban kezdődött a mosakodás. A sor végigmosakodott felül, utána alul. De nem minden nap, hanem alkalomszerűen, hogy el ne fogyjon a mocsár. Iváshoz minden második nap egy lajtos kocsi hozott vizet, amit kiengedett egy óriási rozsdás konténerbe. Azt megrohanták az emberek, mert két nap után már borzalmas volt a szomjúság. Óriási verekedések, lökdösődés. Ez is volt egy kis elfoglaltság. Különben egész nap csináltuk a semmit. Auschwitz elmondhatatlan. Érezni kellene a szagát, a klórt, a krematórium füstjének a szagát, a latrinát, ez úgy gomolygott.

Babi, a blokova már két éve volt ott. Volt egy szobája a barakk végében, és volt ágya. Ő intézte a mi életünket. Ő sípolt reggel, ő csattogtatta az ostorát, ő intézte az appeleket, a kávé kiosztását, a dörgemüze kiosztását. Ezt ugyanúgy ettük, ahogy a kávét ittuk az ötös sorokban. Időnként az orrunk alá dörgölte, hogy mi még a Váci utcában sétáltunk, amikor ők, szlovák zsidók már itt voltak [1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. – A szerk.]. Nézzétek a kéményeket, anyátok és gyerekeitek már elszálltak. Ha túl akarjátok élni, egyetek meg mindent. Ez a Babi annyi keserűséget okozott nekünk. Pofozkodott, az ötös sornak szépen kellett állni. Nem is volt már ember két év Auschwitz után. Nem is lehet rajta csodálkozni. Anyám úgy gondolta, hogy valahogy a kegyeibe kerül ennek a Babinak, és felajánlotta, hogy montíroz neki egy párnát. Babi adott neki két selyem hálóinget, és abból csinált egy ilyen rolni párnát. Elkészült a rolni párna, Babi dicsérte anyámat, hogy „acene, goldene hand” (neked arany kezed van), mert ez a Babi jiddisül beszélt, és adott anyunak két szelet margarinos kenyeret, és megkapta a bádogvödröt, hogy lemehet vízért a mocsárhoz, és abban egyedül megmosakodhat. Elindult a vízért, közben elkezdett esni, és ha esett, akkor csúszott ez az agyagos talaj. Már majdnem visszaért a vízzel, amikor elcsúszott, és kiömlött a víz. Még egyszer nem engedte le.

Valika barátnőm bekerült ápolónőnek a kórháznak nevezett barakkba. Ott volt, amikor behozták Böhm Arankát, Karinthy Frigyes feleségét. Ő már őrült volt, és egyenesen ide hozták. Valika mesélte, hogy állandóan csak azt hajtogatta, hogy ő Karinthyné, a nagy író özvegye. És egyszer csak megjelent Mengele, aki Arankának évfolyamtársa volt Bécsben, az egyetemen. Ismerték egymást személyesen. Aranka nekiesett Mengelének, megpofozta, szörnyű jelenet volt. Mengele gúnyos mosollyal és elégtétellel nézte, hogy a gyönyörű Böhm Aranka itt vergődik előtte. Még aznap elvitette őt a gázba.

Birkenauban, ami egy női láger volt, férfi csoportok csak akkor jöttek át, ha valamit csinálni kellett. Egy nap átjött egy húszfős csoport, a latrinát üríteni. Tőlük tudtuk meg, hogy a táborukban volt egy felszólítás, hogy az orvosok álljanak ki. Minden orvos kiállt, kaptak egy rudat a két végén vödörrel, és ők jöttek át a latrinát kipucolni. Ehhez kellett az orvosi diploma.

Sokszor szelektáltak, szinte másnaponként, és sokáig nem sikerült bekerülnünk a munkára kiválogatott csoportba. Ez a szelektálás borzalmas volt. Azt jelentette, hogy meztelenül körbe-körbe kellett járni, és pálcával rámutattak, hogy ez ide, az oda. Volt egy olyan betegség, hogy a vitaminhiánytól elkezdett az emberek szája megdagadni, és kirepedt. Erre valami fehér kenőcsöt adtak. Az ilyen szájúakat másnap rögtön kiszelektálták a gázba.

Augusztus végén aztán sikerült bekerülnünk a munkába menők közé. Átvittek az A lágerbe. Ott már volt víz, nem a földön aludtak, hanem priccsen. Bevittek egy zuhanyozóba, és kaptunk világos szürke zsávoly ruhát és facipőt. Aztán kivittek a sínek mellé, és ott kellett várni. Közben kaptunk ebédet, tejbegrízt. Közben beesteledett, eltelt az éjszaka, és másnap reggel lettünk bevagonírozva. Az út másfél napig tartott, közben se enni, se inni nem adtak. Megérkeztünk Ravensbrückbe, ami egy elosztó láger volt. A láger tömve volt, a barakkokba már senkit nem tudtak elhelyezni, ezért ilyen kör alakú sátrakat állítottak föl, de ott sem volt hely. Két napig álltunk a ravensbrücki kapu előtt, ahol a föld fekete szénporral volt felszórva. Estére már nem bírtuk, leültünk, és ott aludtuk végig az éjszakát ebben a szénporban. Az arcunktól a lábujjunkig és a szép új ruhánk fekete lett. Másnap délelőtt bementünk, a zuhanyozóba kerültünk, megmosakodhattunk meleg vízzel. Könnyen moshattuk a fejünket is, mert kopaszok voltunk. Bekerültünk egy barakkba, ahol négyemeletes priccsek voltak. Végre priccsen aludtunk, nem a földön. Itt töltöttünk tíz napot, amíg ki nem igényeltek minket dolgozni. Ez a barakk, ami nekünk első pillanatra a mennyország volt, úgy volt tele bolhával, hogy söpörni lehetett az ágyról. Majd megettek a férgek minket. Az appelek között kóvályogtunk, nézelődtünk. Mindenféle náció volt, franciák, belgák. Megismerkedtünk egy francia kislánnyal, aki konzervatóriumba járt, és amikor megtudta, hogy magyar vagyok, elfütyülte nekem a Liszt rapszódiát. Ott is le kellett vetkőzni, körbejárni, kaptunk valami injekciókat, nem tudom, milyet. Pár nap múlva kikerültünk a barakkból egy sátorba, ott megint a földön aludtunk. Egyik reggel jött a hír, hogy ez a sátor elindul, megyünk a vasúti sínekhez. Négyszázunkat odavittek, és ott vártunk a vagonra. Közben névsorolvasás volt. Nekünk anyuval az volt a problémánk, hogy amikor Auschwitzból eljöttünk, az első százat pont ott vágták le, ahol Ungerleider Zsuzsi végződött. Így más vagonba kerültünk volna. Anyu mellett ott kesergett valaki, akit így a testvérétől választottak el. Gyorsan nevet cseréltünk, én Weintraub Kató lettem, ő pedig lett Ungerleider Zsuzsi. Ez elég sok bonyodalmat okozott, mert sokáig nem hallgattam a Weintraub Kató névre. Végre megjött a vagonunk, és elvittek a Siemens gyárba. Akkor is vagy két napig mentünk a vagonnal, és megérkeztünk Neustadt bei Coburgba [Neustadt bei Coburg – Észak-Bajorországban van, a buchenwaldi koncentrációs tábor egyik altábora volt itt, ahol a Kabel- und Leitungswerke AG-nál dolgoztatták a foglyokat. – A szerk.], pontosabban a városon kívül volt felépítve egy barakktábor, a gyár mellett. Attól kezdve emberi életünk volt. Egy szobában harminchárman voltunk, kétemeletes priccsek voltak. Volt egy kályha, és volt három vízcsap, és egyszer egy héten lehetett a zuhanyozóba menni. Kaptunk overált, már kezdett emberi formánk lenni. Két műszakban jártunk a gyárba, reggel hattól este hatig vagy este hattól reggel hatig. Ez egy kábelgyár volt, nekem az volt a munkám, hogy a hibás kábeleket javítottam. Az eltört vagy kilyukadt gumírozást forrasztottam be. Ha reggel hatra mentünk, akkor öt órakor volt ébresztő, aztán zahlappel, aztán a konyhában megkaptuk a teánkat és indulás. Napról napra egyre jobban mentünk tönkre, mert alig ettünk, de dolgoztunk. Az éjszakai műszak borzalmas volt. Akkor nappal aludhattunk. Mi anyámmal egymással szemben dolgoztunk, és egyszer elaludt. Én nem is vettem észre. Jött az aufseherin, és egy hatalmas pofonnal ébresztette föl szegény anyámat.

1944 szeptemberétől 1945. április tizenhatodikáig dolgoztunk a Siemens gyárban. Akkor evakuálták a tábort. Gyalogmenetben indultunk. Két hétig mentünk, aztán valahol útközben felszabadultunk. Négyszázan voltunk, és három vagy négy SS-katona és négy aufseherin kísért minket. Mindig ott szálltunk meg, ahol ránk esteledett, vagy erdőben, vagy pajtában. Hideg április volt. Étel nem volt, amit találtunk, marharépát a földeken vagy bármit, azt ettük. Ha beértünk egy faluba, beszöktünk a házakba, és ami ott volt, azt elvettük. Anyu beugrott az egyik házba, a konyhában egy gyerek ült, és krumplit hámozott. Senki más nem volt a konyhában. Anyu fogta a fazekat a krumplival, és kihozta. Már negyedik napja mentünk, épp egy pajtában aludtunk, amikor másnap reggel anyu nem tudott lábra állni. Az a lehetőség volt, hogy félreülhetett, de akkor agyonlövik. Majdnem egy napig vittem anyut a hátamon. A fogolytársaim segítettek, amennyit tudtak. Az SS-ek elnézték, hogy így visszük anyut. Egy évvel azelőtt még nem nézték volna el. Este megint pajtában aludtunk, és másnap reggel anyu lábra tudott állni.

Amikor jöttek a repülők mélyrepülésben, akkor be kellett rohanni az erdőbe. Az egyik ilyen alkalommal hárman, a rimaszombati barátnő, anyu és én az erdőben maradtunk. Úgy határoztunk, hogy nem megyünk tovább a menettel. Majdnem egy napot mentünk az erdőben, amikor egy országúthoz értünk. Elindultunk rajta kopaszon, facipőben, éhségtől kóvályogva, egyszer csak egy úttorlaszhoz értünk, mögötte négy SS-katona. Már nem tűnhettünk el. Mit csináljunk? Eddig mindent megtettünk, hogy életben maradjunk, itt már nincs mit tenni. Odaértünk, és megszólalt az anyám németül: „Mondja meg, legyen olyan kedves, hogy itt átmehetünk, vagy lemenjünk az árokba, és úgy kerüljük meg?” Az SS-ek nem hittek a fülüknek, és meglepetésükben azt mondták, hogy kerüljük meg, és úgy menjünk tovább. Bementünk a faluba, bementünk a bürgermeisterhez [Bürgermeister (német): polgármester. – A szerk.], hogy adjon valami szállást. Egy parasztcsaládhoz küldött, és ott beköltöztünk az istállóba. Négy vagy öt napja voltunk ott, amikor megérkeztek az amerikaiak. Lobogott a falu a békétől és a fehér zászlótól. Minket bevittek az iskolába, a tornaterembe. A faluban több ilyen hozzánk hasonló menekült volt. Enni adtak, konzerveket adtak. Nem tudtuk, hogy mit kezdjünk magunkkal. Csak azt tudtuk, hogy vágytunk haza. Mi, ezek az idegenszívűek, tele voltunk a haza iránti sóvárgással.

Az amerikaiak mondták, hogy ne menjünk vissza, és elmondták a lehetőségeinket, hogy Amerikától kezdve a világ bármelyik részébe mehetünk. Aki nem akar maradni, az átmegy a demarkációs vonalon, átveszik az oroszok, és ők intézik a továbbiakban a sorsunkat. Ez óriási kérdőjel volt, hogy hazajönni vagy menni, ahova akarunk. Anyám azt mondta, hogy először hazajövünk, megnézzük, hogy ki maradt meg. Nem lehet így elmenni a világba, hogy haza ne jöjjünk. Megcsináltuk életünk nagy marhaságát. Elindultunk. Mentünk néhány kilométert, ott volt egy sorompó, ahol két orosz katona álldogált. Akkor hallottuk először, hogy davaj. Összegyűlt ott pár száz zsidó nő. Nem volt teherautó, nem szállítottak, nem gondoskodtak rólunk. Csak egy transzport voltunk, akik nekik csak gond. Az első este elérkeztünk egy legelőig, és mondták, hogy itt kell töltenünk az éjszakát. Ezt már megszoktuk, de legalább volt egy pokrócunk. Ez a rét egy orosz kaszárnya mellett volt, onnan portyáztak a környékre, és élték a felszabadító hadsereg életét. Ez az éjszaka felért Auschwitzcal. Jöttek a katonák részegen, fölemelték a nőket, nézték, hogy mamuska vagy nem mamuska, és aki megtetszett, azt vitték be a kaszárnyába. Ezeket a kiszolgáltatott, agyongyötört, Auschwitzot megjárt lányokat. Anyu becsomagolt egy pokrócba, és három öregasszony rám ült. Ők voltak az öregasszonyok, akikhez már nem nyúltak. Mellettem volt szegény Widder Anikó, aki egyedül volt. Amikor felkapta a katona, elájult. A katona azt hitte, hogy meghalt, a földhöz vágta, és továbbment. Így úszta meg Anikó. Reggel kezdtek visszaszivárogni ezek a szerencsétlen vérző nők. Anyám azt mondta, na gyerünk, lányom, induljunk ketten. Bementünk abba a városba, Tausba [?], ami ott volt. Kóvályogtunk az üres utcákon, és kiértünk a pályaudvarra. Ott már tudták az emberek, hogy mi történt a réten. Ránk néztek, és rögtön tudták, hogy kik vagyunk. Segítettek a vonatra szállni.

Megérkeztünk Prágába. Prágában minden vonatot vártak az állomáson fiatalok, egyetemisták. Megterített asztalokkal és mindenféle földi jóval, ami akkor kapható volt. Lehetett kezet mosni és enni. Meg volt szervezve, hogy tíz embert visznek ide, tíz embert oda. Mi egy olyan csoportba kerültünk, akiket fölvittek a Hradzsinba, egy olyan épületbe, ami arra volt berendezve, hogy fogadják a heftlingeket. Két hétig karanténban, megfigyelés alatt voltunk, és ez alatt az idő alatt tejben-vajban fürösztöttek. Ott lettünk újra emberek. Egyik nap jött valaki összeírni, hogy ki akar Svédországba menni. Anyu megint úgy határozott, hogy előbb hazamegyünk.

Vonatra ültünk, és elmentünk Pozsonyba. Ott megint vártak, szállodába vittek, körülszerettek minket. Pár nap múlva indultunk Budapestre. Megérkeztünk 1945 júniusában. Az út két napig tartott, se vizünk, se élelmünk nem volt. Pest úgy várt minket, hogy egy vödör vízből száz pengőért kaphattunk egy bögre vizet. Senki nem várt minket. Megjöttetek? Minek jöttetek? Ezt éreztük. Valami végtelen szomorúság ült a lelkünkre. Aztán valahonnan előkerült valaki a DEGOB-tól, és az elvitt minket a Bethlen térre. Ott megint sorba álltunk, de semmi nem volt megszervezve. Összetalálkoztunk egy [salgó]tarjáni ismerősünkkel, aki Pesten lakott, és ő elvitt magához. Egy háromszobás lakása volt, és az a három szoba tele volt már visszaérkezett [salgó]tarjáni foglyokkal. Négy vagy öt nap múlva elindultunk Salgótarjánba, és megérkeztünk június tizenötödikén. Többen mentünk, anyu, Gottlieb Ili barátnőm, akivel Pozsonyban találkoztunk össze, és még három-négy lány. Nem várt minket senki, se vízzel, se ebéddel. Elmentünk az Óvoda téri lakásunkba, ami természetesen el volt foglalva. Elmentünk a Rózsi lakásához, amit már elfoglalt doktor Filarszky Nándor orr-fül-gégész, aki mellettük lakott, és áttörette a két lakás közti falat, egyesítette a két lakást, így lett neki egy hatszobás lakása. Egy magyar orvost ez megillet. Anyu fölment, és mondta Filarszkynak, hogy mi itt fogunk aludni, legyen szíves, menjen vissza a lakásába. Átadta és beköltöztünk.

Kezdtek hazaszállingózni azok a gyerekek, akiknek senkijük a világon nem maradt, se anyjuk, se apjuk, se testvérük. Anyám úgy határozott, hogy mindenki nálunk fog lakni, amíg rendezi a sorait. Így beköltözött hozzánk vagy tíz-tizenkét ember. A városnak eszébe sem jutott, hogy rendezze a mi életünket. Egy gesztus, hogy itt ehettek. Hogy a csontsovány gyerekeket valahol nyaraltassák. Szinte tudomást sem vettek rólunk. Akkor vettek tudomást, ha ment valaki, hogy szeretné visszavinni az asztalát. Én ezeket a cirkuszokat, hogy visszakérni a dolgainkat, rettenetesen utáltam. Különben nem úgy tudtuk meg, hogy mi hol van, hogy elkezdtük járni a házakat. A szomszédasszony jött el mindig megmondani, hogy ki vitte el a szekrényünket, kinél van a konyhabútorunk. Ennek kapcsán jut eszembe Aczél György, akit Rákosi Sátoraljaújhelyre küldött ki, mert nagy volt az antiszemitizmus, amit az váltott ki, hogy szerettek volna bemenni a lakásukba. És akkor Aczél György azt tanácsolta, hogy ne kérjétek vissza a hokedlit, és akkor nem lesz antiszemitizmus. Így megoldotta a problémát. A barátunk, Hoffmann doktor egy nagyon okos ember volt. Neki is megmondták, hogy kinél vannak a dolgai. Hoffmann Bandi odament, és a bölcs nyugalmával elkezdte sorolni, hogy mit kér. Az ember mondta, hogy igen, de mindent elvittek az oroszok. Erre Bandi papírt és tollat vett elő. Tessék megmondani, hogy ez hányadikán volt, és ki volt az oroszok parancsnoka. Erre az ember megijedt, és mindent visszaadott.

Hogy abban az időben mit ettünk, miből főztünk, azt nem tudom. Egy idő múlva anyu nyitott a Rózsi üzletében egy vegyeskereskedést. Volt ott légyfogótól kezdve méteráruig minden. Áruért Pestre járt. De hogy miből utazott, és miből vett árut, azt nem tudom. Én hosszú ideig semmit nem csináltam, és nem is akartam csinálni semmit. Nekem csak az volt a fontos, hogy megfürödhessek, egyedül lehessek, és jól lakhassak, és kimehessek a Kálváriára, hogy szabadon sétálhassak bárhol, hogy találkozhassak azokkal az emberekkel, akik minket tönkretettek, akiknek megmutathattam, hogy mégsem sikerült, amit szerettetek volna. Gajdos századossal akartam találkozni az utcán, és most már nem parancsolhat le a járdáról. Sikerültek ilyen találkozások, de nem volt olyan nagy élmény, mint amilyennek elgondoltam Auschwitzban, a latrinán görnyedve.

Találkoztam Partényi Mandival, aki a legjobb barátnőm volt. Az történt, hogy Rózsi odaadta az anyukájának, Ili néninek a gyűrűjét és a hozzávaló aranyórát, amit Gyulától kapott. Értékes darab volt mind a kettő. Amikor megjöttünk, Ili néni egy kicsit zavarban volt. Elmesélte, hogy a vejükkel, aki bányamérnök volt, elmentek Nyugatra, és ott valami bányavárosban élték át a háború befejezését, majd hazajöttek az időközben megvett gyönyörű salgótarjáni villájukba. Mi vártuk anyuval, hogy visszaadja a gyűrűt és az aranyórát, de elmondta, hogy elvették tőle az oroszok. Mi tudtuk, hogy ez nem igaz, és ez rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra. Azt sem kérdezte, hogy mi történt velem, én pedig magamtól nem mondtam. Azt sem kérdezte, hogy mi történt Gyurikával, akit imádott, mindig azon veszekedtünk, hogy ki sétáltassa.

Amikor például elmentem anyuval a szobabútorunkért, akkor a háziak elmesélték, hogy vitték el az utolsó disznójukat, hogy mit műveltek az oroszok, hogy ők mennyit szenvedtek. Hát én meg nem akartam elmesélni Auschwitzot. Mi nem idegenszívűek, hanem kihűlt szívűek lettünk.

Százhúszan jöttünk vissza Salgótarjánba az ezerkétszázból. Amikor már huszonhárman visszaérkeztek, úgy határoztunk, hogy elmegyünk a templomba, és ott képletesen süvet fogunk ülni a halottakért. Egyórás süvet ültünk, és mindenki zokogott.

Ez után a rossz kezdés után sem merült fel: jó, „először hazajöttünk”, megnéztük, de most el innen! Nem tudom, hogy miért maradtunk. Pedig akkor már a cionisták szervezték a fiatalokat. Salgótarjánba is jött egy sliách, aki 1946 tavaszán fölvitt Pestre fiatalokat, akiknek csináltak valami képzést, háromhetes bentlakásos kurzust [lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon]. Az első nyaralásom is egy ilyen cionista nyaraltatás volt. Akkor voltam életemben először a Balatonon, és akkor tanultam meg úszni. Egy sátortábort csináltak Felsőörsön. Csodálatos két hét volt. Volt velünk egy sliách, Gideon, aki Palesztinából jött, és megpróbált életet verni belénk.

A férjemmel, Stein Andorral Salgótarjánban ismerkedtem meg. Bandi eredetileg balassagyarmati, ott is járt gimnáziumba, de érettségizni már csak 1945 után érettségizett. Ugyanis az édesapja, aki bőrkereskedő volt, tönkrement, és felköltöztek Újpestre, ahol az édesapja tímár lett a Wolfner bőrgyárban [lásd: bőrgyárak Újpesten], ő pedig nem folytatta a gimnáziumot, hanem az Egyesült Izzóban dolgozott, a laboratóriumban. Ezenkívül vízilabdázott az UTE-ban [UTE – Újpesti Torna Egylet, 1885-ben alakult sportegyesület. A klub fölfejlesztésében jelentős szerepe volt Aschner Lipótnak (1872–1952), aki az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT vezérigazgatójaként jelentős sportmecénási tevékenységet fejtett ki a 20. század húszas-harmincas éveiben. – A szerk.]. A nővére szintén az Egyesült Izzóba került, az anyukája pedig otthon vállalt igazító varrásokat. A szülei és a nővére a három gyerekével Auschwitzban végezte.

Bandit 1941-ben vagy 1942-ben behívták katonának, de gyorsan átminősült munkaszolgálatosnak. Az erdélyi Turjaremetén [Ung vm.-ben lévő kisközség volt. – A szerk.] volt, ahol utat építettek, egy borzalmas században. Két bajtársát, akik meg akartak szökni, úgy végeztek ki, hogy a századnak körbe kellett állnia az akasztófát. Turjaremetéről Vácra került, ott nem tudom, mit csináltak. Valamikor 1944 végén félig vonaton, félig gyalog Mauthausenbe hajtották őket, ahol a Zeltlagerbe került. Három-négy óriási sátor volt, egy-egy sátorban több ezer ember. Innen 1945. február végén gyalog Günskirchenbe hajtották őket. Útközben a kísérő SS-ek a fáradtságtól leállókat azonnal fejbe lőtték. Günskirchenben félig kész, ajtó, ablak és padló nélküli barakkokba zsúfolták őket, ahol még leülni sem lehetett. Naponta több százan haltak meg, nem győzték temetni. Az élők egyetlen feladata az volt, hogy állandóan tömegsírokat ástak, és temették a halottakat. 1945. május ötödikén az amerikaiak felszabadították a tábort. Másnap útra kelt, és négy nap múlva egy Wels környéki tanyáról eszméletlen állapotban, negyvenfokos lázzal, flekktífusszal beszállították a welsi kórházba [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Innen körülbelül hat hét múlva a welsi alpenjäger laktanyába került, ahol az amerikaiak menekülttábort rendeztek be. 1945. június végén részben gyalog, részben vonaton elindult haza. Megérkezett Újpestre. Apját elvitték, nővérét a három gyerekével elvitték, anyját elvitték. Élt Pesten egy nagybátyja, egy Schirmann nevű ügyes üzletember, aki azzal foglalkozott, hogy a Salgótarján környékén kitermelt tűzifát fogadta Vizafogón, és eladta a kiskereskedőknek. Bandi megkereste a nagybátyját, anyja testvérét, hogy mit csináljon. Nem volt túl kedves ember, mindig távol tartotta magát a családtól, nem rajongott azért, hogy Bandi nála kezdje az életét. De eszébe jutott, hogy Bandi nem nála fogja kezdeni, hanem állást kínált neki Salgótarjánban, ennél a fakitermelő cégnél. Így Bandi lekerült [Salgó]Tarjánba, így ismerkedtünk meg. Aztán nagyon gyorsan úgy határoztunk, hogy összeházasodunk, és 1946 karácsonyán össze is házasodtunk.

1947-ben másodszor is voltam a Balatonon. A salgótarjáni Sauer patikusnak volt egy villája Balatonalmádiban, a Lilóka-lak, a lányuk, Lili után elnevezve. Lili felajánlotta nekünk, hogy menjünk le, a villában senki sincs, nem is látták még, hogy néz ki a háború után, és ott nyaralhatunk. Elfogadtuk, de úgy gondoltuk, hogy ebben a jóban a többieknek is részt kell venniük. Lementünk, borzalmas állapotokat találtunk. Lejött még négy vagy öt barátnőm, ki férjjel, ki baráttal, és ott töltöttünk három hetet. Közben lelátogattak [salgó]tarjáni barátaink is. Ez alatt a nyaralásunk alatt történt, hogy elmentünk ebédelni egy már működő étterembe. Megterít a pincér, és az evőeszközökön horogkereszt volt. Látom, hogy Schweitzer Márta barátnőmet elönti a méreg, odahívja a pincért, összekapja az abroszt, és hátradobja az egészet. Néz rá a pincér, mire Márta azt mondja: „Tudja, uram, mi zsidók vagyunk, az egyetlen keresztény közöttünk Gross úr, és mi nem tudunk enni horogkeresztes evőeszközzel.” Gross úr akkor már Gáti úr volt, de visszazsidósodott, mert csak közöttünk érezte jól magát.

Anyuékkal együtt laktunk a volt Rózsi-féle lakásban, de addigra már az idegenek szétszéledtek. Négyen voltunk, mert 1946 közepén anyu és Antal bácsi is összeesküdtek. Bandi a fakereskedésben dolgozott, én anyuéknak segítettem, jártam föl Pestre áruért. Előző este el kellett indulni, Hatvanban kiszállni, és ott aludni. Már voltak szálláshelyek, amelyek fogadták a kereskedőket, akik Pestre indultak föl. Hajnalban kelni, mert akkor indult Pestre a vonat. Ott bevásárolni, és este ugyanígy két nap alatt hazaérni.

Egy idő múlva úgy határoztam, hogy ezt nem akarom tovább csinálni. Nem bírtam az alkalmazotti létet, és azt akartam, hogy Bandi se legyen tovább alkalmazott. Úgy határoztunk, hogy kiváltjuk a tűzifaszállításra a papírt. Elkezdtünk kijárni Mátranovákra, megvettük a tűzifát az erdőtulajdonosoktól. Egy héten egy vagont tudtunk Pestre küldeni, és ebből már megéltünk. Bandi volt a kitermelésnél, én pedig ültem az állomáson, fogadtam a szekereket, amik hozták a fát. Ott lemértem, kifizettem, és fel a vagonra. A fakereskedés Bandi nevén ment, papíron én továbbra is anyuék boltjában voltam. Persze azért áruért továbbra is én mentem föl Pestre, mert nem kellett állandóan az állomáson ülnöm, csak amikor hozták a szekeresek a fát. Ez aztán 1949-ben megszűnt, nem engedték tovább, elvették az iparunkat. Anyu üzletét is államosították, még leltárt is csináltak [lásd: államosítás Magyarországon]. Azóta sem értem, hogy ezek a leltárok hova lettek, és ki adja vissza az elvett áru értékét. Anyu akkor boltvezető-helyettes lett egy ruhaüzletben. Ezt csinálta nyugdíjaskoráig.

Anyu és Antal bácsi belépett a pártba, mi nem. [Salgó]Tarján kis Moszkva lett. Előtte pedig [Salgó]Tarján a legnagyobb nyilas fészek volt. Mi pedig mindenkit ismertünk, aki decemberben lefeküdt nyilasként, és januárban fölébredt kommunistaként. Én úgy gondoltam, hogy nem leszek egy pártban ezekkel. Nem is lettem.

Bandi elhelyezkedett a Bányaépítő Vállalatnál, ami később Nógrád Megyei Magasépítőipari Vállalat lett. Először a számlázásra került, aztán szállítási osztályvezető lett, aztán anyagosztály-vezető. Közben elvégezte a Számviteli Főiskolát. Nagyon jó szeme volt, precíz volt. Ha már két napja kerestek a könyvelésen négy fillért, akkor Bandi bement, és megmutatta, hol a négy fillér. Osztályvezetőként ment rokkantnyugdíjba, ötvenkilenc éves korában.

Én a Rózsi és Gyula régi üzletében megnyitott nagy Röltexben kezdtem dolgozni. Mind a ketten „Kiváló dolgozó”-k voltunk, kaptunk plecsniket. De nem sokáig csináltam, nem bírtam a kötöttséget, Rózsi belém nevelte, hogy sose légy alkalmazott. És akkor 1954-ben önállósodtam a kötödémmel. Kiváltottam az ipart, háziiparra, amit csak kézzel csinálhatok. A kötőgépem nem működhetett motorral. Ellenőrizték is, hogy tényleg olyan gépem van-e. Ez sok hátránnyal járt, mert a gyerekeim miattam voltak „egyéb” származásúak [A háború után is létezett a származás szerinti diszkrimináció jelensége. A felsőoktatásban az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött a (munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb) származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is (a középiskolai tanári naplóban számon is tartották). Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. Lásd még: osztályidegen. – A szerk.]. De megteremtettünk mindent a gyermekeinknek, azt, amire mi csak vágytunk. Diplomát kell szerezni, nyelveket kell tudni. És ezt a gyerekeinknél meg is csináltuk. Gyuri elvégezte a fogorvosit, Ági elvégezte a bölcsészkart és az ő családjában is mindenki diplomás lett.

Egyszer, még 1955-ben felhívattak minket az ÁVO-ra [lásd: ÁVH]. Kérdezték, hogy milyen összejövetel volt nálunk tegnap este, mert minden csillár égett. Szemben volt velünk a szakszervezet székháza, és onnan feljelentettek. Ez úgy bennem maradt, hogy azóta is előbb leengedem a redőnyt, mielőtt meggyújtom a csillárt. De túléltük, nem kerültünk börtönbe, és remek polgárokat neveltünk. De hallom, mostanában megint túlsúlyban vagyunk.

1971-ig laktunk a Rózsi-féle lakásban, és akkor városrendezés címén lebontották. Építettek a helyébe egy Otthon Áruházat. Anyu és Antal bácsi már 1957-ben elköltözött, amikor Gyurika megszületett. Amíg együtt laktunk, nem voltak cirkuszok, de én Antal bácsit nem szerettem. Ő se bírta nekem megbocsátani, hogy visszajöttem, az ő három lánya meg elpusztult. Szóval, amikor már túl sokan lettünk, akkor ők vettek egy két és félszobás szövetkezeti lakást. Mi a szanáláskor a centrumban egy panelházban kaptunk egy másfél szobás lakást. Az volt a szerencse, hogy Ági már Pesten járt egyetemre, és csak hárman voltunk.

Szóval 1953-ban kötős lettem, főleg pulóvereket kötöttem, méretre, megrendelésre. Tehát nem kereskedőnek adtam át, hanem annak, aki majd hordta. Hoztak anyagot, és én méretre megkötöttem. A Rózsi-féle lakásban a konyhából nyílt egy cselédszoba, az lett a műhely. A konyhában vettem méretet, és ott próbáltunk. A kötést attól tanultam meg, akitől a gépet vettem. Bandi egyik kollégájának volt a felesége. De nem sokáig dolgoztam ezen a gépen, mert tudtuk, hogy van olyan, hogy síkkötőgép, és az kellene, mert azon lehet rendes dolgokat csinálni. Körülbelül másfél év múlva, 1955 végén vettünk egy síkkötőgépet. Az is kézzel ment, mert nekem háziiparra szólt az engedélyem. Használtan vettük Pesten, és részletre fizettük. Már nem emlékszem, hol ismerkedtünk meg ezzel a kötőssel, akitől vettük, lejött Salgótarjánba, és egy nap alatt megmutatta, hogy kell rajta kötni. Bandi előbb tudta, mint én, nekem már ő tanította meg.

Akkortól kezdve nem csak méretre, rendelésre dolgoztam. A barátnőm, Cilike is ugyanúgy kiváltotta az ipart, és elkezdett dolgozni, azzal a különbséggel, hogy ő árusította is. Kevesebbet kötött, és inkább kijárt a heti piacokra, és átvette az én árumat is. Ez egy nyolcas síkkötőgép volt, ami vastagabb árut tudott kötni, és tudtuk, hogy szükségünk volna egy tízes gépre is, hogy igazán szépet tudjunk kötni. Körülbelül tíz év múlva kimentünk Nürnbergbe, egy Krautheim nevű kereskedőhöz, aki használt gépeket árult. Ott már minden motorizált és lyukkártyás volt, ezt a gépet kinőtték. Ennek a Krautheimnek a nevét és címét olyasvalakitől tudtuk meg, aki már vett tőle gépet. Nem emlékszem már arra, hogy mennyibe került, de biztosan nem hetven dollárba [Szegő Andorné arra utal, hogy az 1972-ben bevezetett, egyéni utazáshoz használható turistaútlevélhez a Magyar Nemzeti Bank az éves turista-ellátmányi valutakeretből – az IBUSZ adminisztratív közreműködésével – három évenként 70 dollárt biztosított. Lásd: kék útlevél. – A szerk.]. Ott ki kellett fizetni, és ő feladta. Itt meg vámot kellett érte fizetni, bár hivatalosan ez ajándék volt. Szerencsénk volt, elnézték, és nem kérdezték, hogy ki és miért ajándékoz nekem egy gépet. És akkor nagyon nekiálltunk dolgozni, Bandi is minden szabadidejében ezt csinálta.

Én már nem jártam semmilyen további iskolába, amit magamba szívtam, azt autodidakta úton. Az igényem megvolt, ez már megalapozódott kislány koromban. Például Karsai Elek, aki hetente lejárt Salgótarjánba és művelődéstörténeti előadásokat tartott. Azon mind ott voltunk. És ott nagyon jó társaság jött össze. Később is, a háború után olyan társaságunk volt, hogy minden megjelent könyvet megvettünk, elolvastunk és megbeszéltünk. Színházba feljártunk Pestre. Az anyám barátnője, Koltai Rózsi a Madách Kamara Színház pénztárosa volt. Csak föl kellett neki telefonálnunk, és volt jegyünk. Nem ingyenjegy, de például a „Hamlet”-re nehéz volt szerezni. A fölmenetelt mindig összekötöttük Ili barátnőm férjének vagy az én férjemnek valamilyen hivatalos útjával, úgyhogy csak a színházjegy meg az én útiköltségem került pénzbe. Akkor még együtt laktunk anyuval, a gyerekeket rá lehetett hagyni. Salgótarjánban részt vettünk minden művelődési ankéton. Nagyon akartunk tudni.

A tízes gép már nem fért el a lakásban, úgyhogy azt anyuék lakásának a félszobájában helyeztük el. Bandi kötött a tízes gépen, én a nyolcason. Aztán Bandi 1980-ban rokkantnyugdíjas lett, és attól kezdve csak kötött. Az úgy történt, hogy Mikuláskor hoztuk fel a gyerekeknek a mosott és vasalt ruhát, kaját. Hideg volt, csúszott az út, hátulról belénk szaladt egy autó, és Bandinak mind a két lába eltört. Akkor megcsináltattuk, hogy a gép motorral működjön, és Bandinak már csak a gombot kellett nyomogatnia. Volt nyolc emberünk is, aki dolgozott nekünk. Munka után varrtak.

Közben, valamikor a hatvanas években lett egy kis boltom, tulajdonképpen egy fabódé volt a piac sarkán. Ebben anyu árult, és Antal bácsi is besegített. Később a piac helyén felépült a Vásárcsarnok, ahol üzleteket alakítottak ki, és ott kaptunk egy üzlethelyiséget. Innen mentünk a városközponti üzletbe a társammal. De akkorra már abbahagytam a kötést, és divatáruüzletet nyitottunk. 1997-ben eladtam a társamnak a fél üzletet, teljesen felkötöztünk Pestre, és attól kezdve nyugdíjasként éltünk. Aztán Anyu meghalt 1993 novemberében.

Balatonfüreden egy társasházban van egy lakásrészünk az 1970-es évektől. Amikor ráértünk, ott nyaraltunk. A hatvanas években Bandi vállalatától mindig kaptunk beutalót is Siófokra, Zamárdira, télen Galyatetőre, ahol Bandi és a gyerekek síeltek. Külföldre társasutazással mentünk: Párizs, London, Bulgária, Jugoszlávia, Olaszország, Jalta. Még Amerikában is voltunk, Izraelben pedig kétszer. Az első autónkat, egy Moszkvicsot 1961-ben vettük [lásd: autóellátottság Magyarországon 1950–1990]. Azután lett egy Lada, majd 1972-ben egy használt Renault. A rendszerváltás után vettünk egy használt Nissant, az volt az utolsó kocsink.

1955-ben Steinről Szegőre magyarosítottunk a gyerek miatt. Valahogy úgy éreztük, hogy ezzel lezárunk mindent, ami megkülönböztet. A héten beszéltem Izraelben élő barátnőmmel. Kérdezte, hogy te is mindig arra gondolsz. Igen, hatvannégy éve történt, de amikor jön a tavasz, nem tudok neki igazán örülni, mindig az jut eszembe, hogy mi volt éppen ezen a napon 1944-ben. És ahogy jönnek a napok és hetek egymás után, csak arra tudok gondolni.