Travel

Lvov
Ukraine
Interviewer: Ella Orlikova
Date of interview: December 2002

One can get to Irina’s apartment through an iron gate to a dirty and stuffed yard. There are balconies from apartments in the apartment building built by Polish builders in 1930s inside the yard. They haven’t been repaired since then. We climb a wooden spiral staircase onto the 4th floor and enter a cold apartment with no heating. Their water supplies last for a couple of hours in the morning and evening. There are two big rooms in the apartment and tiled stoves that are not sufficient to heat them. This is a typical apartment in the center of Lvov. It doesn’t make an impression that people living here feel happy. Irina is very friendly and nice and is willing to answer all questions.  Her husband Ivan Doroshkov came at the end of our interview. It is evident that these two people have nothing in common even though they have lived together for about 30 years. Their life together is more a matter of routine than love and understanding. Irina stays with him due to her fear of being alone. 

My family background

Growing up

During the War

After the War

Glossary      

My family background

My family’s roots go to Berdichev, a town between Zhytomir and Vinnitsa in Ukraine 200 km from Kiev. In the past there were palaces of Polish lords and beautiful cathedrals in this town. There was about 80% of Jewish population in the town that kept a number stores and shops. [This percentage is specified in the Jewish encyclopedia issued in Jerusalem] Owning a store was a business in itself including management, accounting, supplies, etc. Inhabitants of Berdichev were mainly leather tanners, tailors, locksmiths or tradesmen.  Before 1917 the main language of communication in Berdichev was Yiddish.  There were few synagogues in the center and in the outskirts of the town. My father’s parents lived near a synagogue in the vicinity of the town.

My grandfather on my father’s side Henry Mazor was born in Berdichev in 1870s. He was a tall man with a gray beard. He always wore a cap. My grandfather was a poultry slaughterer at the synagogue. This was a responsible job that was trusted to those Jewish men that had knowledge of turning a live chicken into kosher food. He slaughtered chickens in the corridor of his house. I was small and was afraid of looking at the chickens hanging on a crossbar. I was just a small girl and felt sorry for little chickens, but it had really no impact on my religious feelings later. Slaughterer had to be a very religious person. My grandfather prayed in the morning and in the evening. He was a very serious and responsible man. My grandfather was also very religious. He studied at cheder and knew numerous prayers and read religious books in Hebrew. My grandfather’s family spoke Yiddish, but he also knew Russian. He spoke Russian to me since I didn’t know Yiddish. I know that grandfather went to synagogue regularly, but at the time that I remember – 1930s – the synagogue was closed. Older Jews got together in one another’s homes. I remember once they came to our house. There were candles burning and there were about ten of them. They dipped bread in wine and ate it, musing something. I can’t say whether they were praying or just came to celebrate a holidays. I was taken to the yard promptly. 

My grandmother Brukha Mazor was born in Berdichev in the late 1970s. From what I remember she was a tall gray-haired woman wearing a skirt gathered at her waist and a kerchief. In her room I saw a photo of her when she was young with a wig of a high hairdo. My grandmother only cooked kosher food – I remember it well since her ‘advanced’ children that were not religious used to laugh at her when she emphasized this. My grandmother went to synagogue and took me with her once. There was a synagogue in the outskirts of the town that functioned in 1930s and we went there.  We came to a big building and went up on a staircase onto a balcony where there were quite a few other women. My grandmother opened her book of prayers in Yiddish – the language that I didn’t know. I got bored and I looked down from the balcony at old men that murmured something [praying] with white shawls with black stripes on them [thales]. This was the only time that I went with my grandmother and this is all I remember.

My grandfather and grandmother observed all Jewish traditions and rules and had a very orderly life in this respect. I never visited them on holidays. My parents didn’t take me there to avoid any religious impact on me. They had a traditional Jewish wedding with a rabbi and a huppah. I know about it from what my grandmother told me. She was also distressed that the old times were gone. This is all I remember from what my grandmother told me.  My grandmother and grandfather lived in a one-storied house, but there was another family living in that house with an entrance from another side. There were such houses in Berdichev and there was a small porch at the door of every neighboring family. The door led to a small hallway with a primus stove 1 on a table where my grandmother used to cook. There was no kitchen, but just a door that led to the room from the hallway.  The room was heated with a stove that was also used for cooking. My grandparents led a modest life. They had a beautiful carved wardrobe, a big steel bed with a number of pillows, a small settee with photographs over it and a table covered with a tablecloth. My grandmother had a small kitchen garden where she grew corns and sunflower plants – this is all I remember that she grew. They had a small folding bed where I slept when I came in summer to spend my vacations. My grandparents Mazor had 12 children – 6 of them survived: four sons and two daughters. All boys studied in cheder. As for the girls, my grandfather taught them to read and write in Yiddish. When the children grew up they left their parents’ home. At the beginning of the Great patriotic War 2 in 1941 they evacuated from Berdichev. They were certainly too old survive in the hot climate of Middle Asia. They died and were buried far from home in Middle Asia.

Their older son Joseph, born in 1902, left home when he turned 17. He got very fond of revolutionary ideas and left his parents home in 1919 joining the Red army units. He was in the army during the civil war and later he settled down in Odessa. I only saw his picture. I don’t know what he did for a living in Odessa where he lived until the Great Patriotic War. He perished at the defense of Odessa in 1941. I met his wife Manya Koifman and daughter Tsylia in the evacuation.

I never saw my father’s sister Tsylia born in 1903 either. At 20 she married a Jewish man from Kiev Aaron. He was an accountant. They had three children. Their older daughter Nina, a prettiest girl, was 15 before the war. Aaron perished at the front and Sarah and her children perished in the Babiy Yar 3. My father’s sister Rieva, born in 1906, lived in Kiev before the war. She was a laborer at the plant where her husband worked as a worker. Laborers had no professional education and had the lowest qualification doing all kinds of manual work at enterprises. Workers did skilled work operating equipment according to their qualification.  In 1930s workers’ trades were valued more than intellectual skills in the Soviet society.  They had a daughter named Irina. In 1941 Rieva and Irina evacuated to the Ural with the plant. Rieva’s husband perished at the front. After the war Rieva and Irina settled down in Berdichev. Aunt Rieva died in Berdichev in 1994. Irina is a pensioner – she lives in Berdichev.
My father’s youngest brother Lessia, born in 1912 also perished at the front in 1942. He was single. Of four brothers only Leo, born in 1908, returned from the war. He was a beekeeper and lived in a village near Berdichev, He had a wife and a daughter. His daughter Natalia died from a heart disease at 36. His wife had a stroke in 1950s and she died shortly afterward. Leo was a diabetic. He did in 1978. This was the end of this family.

My father Moisey Mazor (called Misha at home) was born in 1905. Like his other brothers my father went to cheder. My father was raised to observe all Jewish traditions and celebrate Jewish holidays. My father’s mother tongue was Yiddish. He was eager to study and went to a Russian primary school when he turned 5 years of age. His parents had no objections to his urge for education. They wanted their children to have a better life than they had. Only during the Soviet time my father realized that he couldn’t afford to study and had to go to work. He worked as a shop assistant at a haberdashery store. In the evening my father studied at a rabfak school 4 and then attended a preparatory course to the only institute in our town – Pedagogical Institute. My father was good at physics and mathematic and he specialized in these subjects. My father was a reserved, just and calm man. He wouldn’t have involved himself in any Party activities if he hadn’t met my mother, a devoted communist.

My mother Hava Ozer (she changed her first name to Eva, but she didn’t change her last name and was proud of it) also came from a Jewish family in Berdichev. Her parents died of enteric fever in 1914 when my mother was 6 [she was born in 1908]. My mother had dim memories of them, but she didn’t know what her father Nakhman-Leid was doing for a living. She didn’t even know her mother’s first name. She only remembered that she was a great housewife and was very good at sewing. The house was clean and calm when her mother was alive. My mother also recalled that her mother had fair hair and gray eyes and her father was a tall dark brunet. There were no relatives willing to adopt five children and they were all sent to a children’s home. This was a home of the Jewish community. There was a very influential Jewish community in Berdichev that kept the life of the town under its control. Wealthier families made contributions to support the poor. The children’s and elderly people homes were also funded from this money. The elderly members of the community could go to the elderly people’s home if they had no children to look after them. Children in the Jewish children’s home were raised Jewish. They studied Yiddish and Jewish traditions. Girls studied housekeeping. The community tried to give children some professional education [crafts] and provided girls with a dowry for them to marry successfully. Regretfully, my mother told me little about this period of her life. The children lived like commune in this home. They had no personal belongings. In the Soviet society all people including children were to behave and think alike. To be different was a bad-mannered and wasn't appreciated in any Soviet institution including children's homes. In the Jewish children’s home the situation was more loyal than elsewhere, but still, it developed severity and independence in my mother.  She didn’t like talking or thinking about the past. She believed one had to think about the future rather than look into the past. My mother and her fellow comrades were raised atheists and internationalists and forgot about their Jewish identity. They believed that it was narrow-minded to focus on one’s identity when the soviet power gave people freedom, equality and happiness to all nations. 

My mother’s oldest sister Reizl (aunt Rosa), born in 1898, married Misha Lieberson, a Jewish man, a shoemaker through a matchmaker. He happened to be an alcoholic – ‘Aidish shyker’ – Yiddish for ‘alcoholic’ – such a disgrace for a Jewish family! They lived in Odessa. Reizl brought her children to Berdichev in summer: she had two boys – Lyova and Grisha and a girl – Maria. The boys went to the army when the Great Patriotic War began and perished at the front. Aunt Reizl and Maria evacuated. I don’t know what happened to her husband. He might have died before the war. After the war the family settled down in Berdichev. Aunt Reizl was a cook at a canteen. My mother helped Maria to enter the Faculty of mathematic at the two-year Pedagogical Institute. Upon graduation she got a job assignment in Chernochiye village near Tiraspol and later she was a teacher of mathematic in Tiraspol. She was a very good teacher and a well-respected person. Maria married David Zinger, a Jewish man in 1950s. He was an invalid of war and worked at the factory in Tiraspol that manufactured wine boxes. Aunt Reizl lived with Maria. She died in 1983. Maria and her family live in Israel now. They left after my aunt died in 1987. We correspond with her. When they went to Israel in the early 1980s David fell ill and the government in the country gave them a room in a special building for older people. There are good conditions there to have a good life, but they, unfortunately, have weak health.

My mother’s older brother Leizer, born in 1900, was a big strong man. He lost his hearing in infantry and he couldn’t get any education due to this handicap. Leizer worked as a slaughterer at the meat factory. He married a shy Jewish woman. She learned to communicate with him well. They had three daughters. During the war Leizer and his family were responsible for moving cattle to PreCaspian steppes. They stayed in evacuation there. In 1945 after the war they returned to Berdichev. Leizer’s was the only family of all mother’s relatives that strictly followed all Jewish traditions.  Their daughters and sons-in-law spoke Yiddish and their families also followed all Jewish traditions.  They baked matsah and lit candles at Shabbat. Their grandchildren were circumcised. They were wealthier than our family. Leizer provide well for them. Leizer died in Berdichev in 1985 – he was very ill. His children live in Berdichev, but we do not keep in touch with them.  Leizer quit his job at the meat factory in 1973. He and his family always followed the kashrut. My mother and our family were ironic about this. We couldn’t understand why people didn’t give up their outdated habits in the new Soviet period.

My mother’s youngest brother David was born in 1910. He finished a Jewish school during the Soviet time. He was very fond of animals and  entered the Veterinary Institute in Kirov [Viatka at present], Russia in 1000 km from Berdichev. Upon graduation he got a job assignment to Cheliabinsk region where he worked as a vet. He had a wife – Rieva and son Slavik. At the beginning of the war David was released from service in the army, but he wasn’t eager to go to the war. He looked after livestock in a collective farm. At the end of 1942 when Slavik turned two David went to the front. He was a vet there, too – there were horses in the army. After the war he returned to Berdichev with his new wife 14 years younger than he was. She was Russian. I have no information about what happened to his family. David was a vet in Berdichev and was very skilled in his work. He didn’t have any more children. David died in 1989. Rieva died in the Ural shortly after the war. I didn’t keep in touch with her son Slavikand I wasn’t acquainted with her second son that was born in the Ural. I have no information about them. They never visited father in Berdichev. 

My mother’s youngest sister Teibl (Tania), the prettiest one, born in 1912, vanished at the children’s home. Nobody knew where she disappeared. My mother tended to believe that one of the families leaving for America during the Civil War 5 might take a lovely smart girl with them, but there is no confirmation of this guess. The war was a tragic period in the life of all people living on the edge of survival. Hundreds of people were missing and there was no possible way of getting any information about them.  My mother and Leizer took after their father – they were both dark-haired, and David and Reizl a looked like their mother: they were fair-haired blonds with gray eyes.

My mother was the core of the family. She was a very wise woman and people always came to ask her advice: she helped them to live in peace with their relatives, told them where it was better to send their children to get education and how to spend money wisely. She was a wise and smart woman. She willingly shared her ideas and experiences with other women helping them with routinely matters such as cooking, looking after children or house. Whatever one’s convictions were there were neighborly relationships that my mother cherished, always trying to help and support other people regardless of their nationality. My mother had very warm memories about the children’s home.  She had many friends from there and they corresponded. My mother was a young girl during the October revolution and Civil war but communist ideas became her religion. My mother believed in the Communist Party as if it were God and believed that socialist life was the best. She got free education and a place to live. The Soviet propaganda was so strong that people strongly believed that everything good they had inn life was given to them by the caring Soviet state. When she was very young she became a typesetter at a printing house. She knew Russian and Yiddish and set texts in these languages. She studied simultaneously – she studied continuously. My mother was happy to be an independent woman and not to have to marry for convenience. She became a Komsomol activist and later – an activist in the guild of printers before she turned 16. At that time 15-16 years was an active age. Many children became independent getting a profession and took an active part in the Komsomol and communist movement. Such activists had all chances to make a good political career or even hold commanding posts in the army.  There was a popular slogan of this period ‘Communism is the youth of the world and it is to be built by the young!’  She was sent to take a training course at the All-Union Council of Trade Unions in Moscow. After finishing this training my mother became director of the municipal library in Berdichev and a lecturer-propagandist. She lectured at various enterprises explaining advantages of the socialism and communism to workers. My mother joined the Communist Party in 1929 when she had just turned 20.

She went to various organizations in town to explain the policy of the Party and the Soviet government. Somewhere at the crossroads of her activities my mother met my father who was a student of the Pedagogical Institute. He fell in love with her. In their relationships my mother always played the leading role – my father did what she wanted. My father was devoted to my mother and did what she told him. My father wasn’t a member of the Communist Party. Firstly, he wasn’t as active as my mother, and secondly he was a son of a slaughterer – servant to religion and such people were not admitted to the Party, but my father wasn’t really willing.
When they decided to get married at the beginning of 1930 any talks about religious wedding were out of the question. There wasn't even a wedding party. My parents got married at the town registration office. My grandfather and grandmother were very upset about it. This was the first wedding in their family without a rabbi or a huppah.  They were rather unhappy to have a communist activist for a daughter-in-law. There were tense relationships between my mother and her in-laws. My parents and I visited my grandparents, but they tried to avoid visiting them on Jewish holidays.

Shortly after their marriage my mother received an apartment where they moved since my mother lived at a hostel and my father lived with his parents before. It wasn’t a big apartment, but it was all right. It was in a house in Krikinskiy Lane (before the war since later it was renamed to Pionerskiy). Grandmother and grandfather kept using an old name of the street. We had two rooms and a common kitchen – there were 3 other families living in the apartment. My mother cooked on a primus stove and stoked stoves with wood and coal. 

Growing up

I was born in October 1930. I got my name Irina just because my mother and father liked this Russian name – Irina, they wouldn’t have named me after one of deceased relatives that was a custom with Jewish families. I was born in Kiev. My mother had a poor heart and had to be watched by good doctors during delivery of the baby and it was believed that the best doctors were in Kiev. She went to a maternity home in Kiev and then returned to Berdichev with me. My mother went on working a lot and entered the pedagogical Institute to get a higher education. Of course, she had no time to do housework. We had a housemaid – Marusya, a Ukrainian girl from a village. She was my first nanny.

My father worked at a Ukrainian school upon graduation. He was a teacher of physics and mathematic and deputy director for the school curriculum. My mother also involved him in lecturing, but he lectured on scientific and technical innovations. It might seem that my parents should have been wealthy people working so much, but I remember well the famine of 1932-34 6. Now historians call this period ‘forced famine’. I remember lying in my bed and crying of hunger. A piece of sticky brown bread dipped in some water and sprinkled with a little sugar was a favorite delicacy in my childhood. My mother tried to do her best to feed me, but she didn’t always manage.

I wasn’t raised religious. Now I realize that there were mostly Jews in my surrounding, but my parents never discussed this subject or focused on it. I had no idea about being Jewish or non-Jewish. All people had the same nationality, as I imagined. We spoke Russian in the family and with my parents' friends and acquaintances. This was a state language in the Soviet Union. My father conducted his lessons in Ukrainian working in a Ukrainian school.  There were also Russian and Jewish schools in Berdichev, but the only difference between them was the language of teaching, and school programs were the same.  In late 1930s Jewish schools were closed. There were Ukrainian and Russian schools functioning.

We lived in a two-storied house and there were two other 2-storied buildings next to ours. We had many Jewish neighbors. I remember some of last names: Yasha and Sarah Getlerner, brother and sister, we played together. I also remember Lilia – a Russian girl.  My mother had her principles of raising a girl and the basic factor was to be shy and no different from other children so that nobody could say that – God Forbid! – that the daughter of a party activist has something better than other children. I had few toys and a doll among them. It was a simple doll. Some girls had dolls that closed their eyes or bicycles.  I never had those and I never asked my parents about buying me toys or clothing. I was a shy girl and made use of what I had.

My mother had a very busy schedule. There were meetings or parties at the library where she invited actors and singers – they were very interesting parties. My father and I attended them every now and then. I liked to watch parades on 1 May from the balcony of the library located in the central square. There were riders and tanks on these parades. People carried portraits of Lenin and Stalin, but I remember only portraits of Stalin. I enjoyed the parades waving my hand to the participants.

I didn’t go to kindergarten. I spent my early years with my nanny Marusya. Now I know that during the period of famine villagers were trying to escape to towns looking for rescue and a job to survive. Marusya was happy to be staying in our family where she could have plenty of food and was treated like a member of the family. I liked this slim girl with dark eyes a lot. Marusya told me about famine in her village and taught me to cherish bread and food. Even now I wouldn’t throw away even a breadcrumb.  About once a month I was taken to my grandparents, but my parents never left me to stay overnight with them to protect me from hearing Yiddish or getting interested in Jewish traditions. My grandmother was always happy to see me. She usually asked me what I felt like eating and I said ‘Lotkes’ – potato pancakes. I liked them, but nobody made them at home. I also remember buckwheat with milk.  

In 1937 when I turned 7 I went to a Russian school near our house in the center of the town. I remember an event at school when I was in the first form. We had portraits of Yakir 7, Kossior 8 and other military commanders and Party activists. Once our teacher told us that they were ‘enemies of the people’ and we painted them over with ink 9. I don’t remember any details, but I remember that my mother was called to some office and I heard some big shot yelling at her ‘Which enemy has worked on you?’ My mother stood in his office and then she grabbed an inkpot and threw it at him. Thank God she wasn't arrested but they were trying to get a confession from her – I don’t know about what. I remember a terrible tension at home – my parents hardly spoke a word.

I became a pioneer when I was in the 3rd form (1940). At the ceremony we were told that we had become Young Leninists and offered to learn a poem. I learned the poem ‘Five days and nights’ in which the country was grieving for the loss of Lenin. I remember some lines ‘…And crowds of people were flowing carrying flags to look at the yellow profile and a red order on his chest. They were flowing. And the earth was freezing as if he had taken with him some of the warmth…’ and at this I burst into tears and felt very ashamed about it. These were tears of grief and despair, but I was ashamed to be crying in front of the audience not being able to pull myself together and finish reciting the poem that came right from my heart.  Then our pioneer leader came to tie our neckties and show us how to salute. It was a very festive ceremony.

We rarely had guests. The only birthday celebrated in the family was mine. I had to invite every attendee saying ‘You are invited for a cup of tea on my birthday’. Those were not my friends that were invited, but my mother’s colleagues and their children. We had tea, cakes and candy. There was also music on a wireless with a handle. We had a stove in one room, a sofa where my nanny slept, a table where we had meals and a cupboard. In another room there was my parents’ nickel-plated bed and my bed, a radio – a big black plate, a big mirror on the wall and a big rubber plant.

We had ordinary food – I don’t remember any specialties: clear soup, borsch, cutlets, potatoes and macaroni. This was all Marusya could cook. My mother could make stuffed chicken that Marusya couldn’t do, but my mother made it rarely. We had a good life and my father was happy about it. He had an office at school since he was deputy director. He took me once to look at his office.

During the War

I had finished the 4th form successfully when my mother told me about the beginning of the great Patriotic War on 22 June 1941 10, announced on our black plate radio in our room. But the previous morning I was woken by a roar over my head. My mother said ‘Go back to sleep – it is just another military training’. But no – those were German planes flying in the direction of Zhytomir and Kiev. In a day my mother ran home from work and told my father that Party dignitaries and their families were leaving the tom the following night, but my mother wasn’t on that list. My parents packed a suitcase, grabbed me by my hand and we ran to the center of the town where my mother’s friend Bertha lived. She worked at the Party town committee and was on the list.

We stood all night in her cold corridor waiting for a vehicle to pick us up. I was used to sleeping at night in my bed while I had to stand there waiting. In the morning a car arrived and we got in there.  At the station we got into a freight railcar. My father was an only man and women didn’t let him come inside and he was on a platform near the exit door of the railcar. The train headed Stalingrad in 1200 km from Berdichev. The trip took us a whole month. We had bags of sugar and tinned meat and got water when the train stopped.  It was hot in the railcar and children got thirsty begging for water.

At first we arrived in Rovenki, Ukraine, 350 km from our home. We were accommodated in a school building where we stayed for two weeks. We were thinking of staying there hoping that the war would be over soon, but Germans were approaching. My mother got concerned and we went on by a passenger train. When we arrived in Stalingrad all passengers of the train were taken to the stadium.  This was August and the heat was oppressive. There were tarpaulin tents installed on the stadium, but they didn’t help much. We stayed there few days until my mother managed to obtain a permit to Frolov town near Stalingrad. We got accommodation in an apartment of a Kazakh woman. Her daughter slept with us in the room. My mother got a job of director of stationary store. My father received a subpoena from the Frolovsk military registry office– they recruited him to the front. He went to Kazakhstan where he was trained to operate with Morse alphabet. After finishing the course he went to the front as a radio operator. He was a private, but served in a special communications battalion. We received letters from him until February 1942. My mother wrote to commanding officer of the regiment where he served requesting him to give her information about her husband. He replied: ‘Your husband left for a military mission on 13-14 February and never returned. He is missing. [During the years of the war this response was worse than death notification since such people might be suspected of treason.] But my father vanished and whatever effort we took after the war to find out what happened to him we couldn’t get any information in this regard. There were only his letters left full of love towards me and my mother.  He adored my mother. My father was a very nice man. His colleagues and students liked him a lot. My mother was a nervous woman and often lost her temper, but my father was very kind. He knew how to deal with her and forgive her.

We stayed less than half a year with the Kazakh woman before we had to move on since the front was coming closer. We didn’t face any anti-Semitism. I had friends among my classmates – only our family had to leave. My mother wrote her brother David in Cheliabinsk region and he replied that we could come to join him there.

We arrived at a small provincial town of Emanzhelinsk in the Ural, in 2500 km from Berdichev. David lived in a barrack where we got a room and a kitchen. There was a big Russian stove in the kitchen and we, children, used to sit and play there. My mother’s sister Reizl and her daughter Maria and my father brother Joseph’s wife Manya Koifman and her daughter Tsylia came there shortly afterward, too. There were many children: the youngest Salavik, David’s son – he was 2, Tsylia – 5 years old, I – 10 years old and 12-year-old Maria. Maria told us fairy tales and read books. I attended the 5th form at school in the town in the Ural where I was behind all other children in mathematic since I missed a lot.

I heard the word zhydovka 11 for the first time in the Ural. Children called me this name when I was going home from school. I asked my mother what it meant, but she seemed to be reluctant to explain to me what it meant. She went to talk to parents of these children, but this didn’t change much. I don’t know whom these children got this name from. There were no Jews in this area whatsoever. Other girls and I played with dolls together– we wrapped some grass into a cloth, painted eyes and mouths and made them clothes from leftovers of fabrics. I mean to say that nobody ever paid any attention to my nationality. Only I knew that I was different and I felt like being no different. 

My mother was a propagandist there, too. The collective farm was located in several villages and my mother went there to tell villagers about the situation at the front and about the policy of the Soviet Union. She read a lot and was aware of all events at the front. We didn’t starve – our parents took every effort to provide sufficient food for us. Aunt Reizl was responsible for cooking and Manya, Joseph’s daughter, sewed to earn some additional food or money.

In 1943 my mother was appointed as director of school in Selizianki village near Emanzhelinsk. This was a small school.  We got accommodation – a small house with a high porch with one room. There was no kitchen. My mother learned to bake bread since there were no bread supplies to the village. She mixed flour and grain wastes that pricked on the tongue when eaten. In spring the collective farm administration allowed us to dig potatoes in the field. They were frozen but my mother still brought it home and learned to make potato pancakes on cod-liver oil –there was no other oil available.  It tasted awful, but we were hungry and had no choice, but to eat it.

I went to the school where my mother was director. People treated us very nicely. I was a success with my studies and helped my classmates. I remember my classmates getting together in the house of one of our classmates Shurik. His mother used to tell us fairy tales and there was a kindling burning in the room. We had a big map of our country on the wall in our room at home and we always marked which towns were liberated from fascists. I don’t remember whether we had newspapers, but we had a radio. In the evening I used to read with an oil lamp on. We made this oil lamp by ourselves: poured some kerosene in a bottle and made a wick from cotton from a blanket. I was fond of reading and read a lot. I mostly read Russian and foreign classic literature.

My mother never discussed the issues of our Jewish identity or told me about mass shootings of Jews in the occupied territory. We got to know it after the war. I knew, though, that my father’s brothers were at the front. We had no information about them or their families.

Berdichev was liberated in the late fall of 1944 and we returned home in March-April 1945. My father’s sister Riva and aunt Reizl, my mother’s sister, returned to Berdichev with us. Our house wasn’t ruined and we returned to our apartment – only our belongings were gone. The windows were broken during air raids and window frames were stolen, but we were glad to have a roof over our heads. This was more than many other people had. I went to the 7th form at my former school. I remember Victory Day on 9 May 1945 – how happy people were that the war was over. They came onto streets singing and crying and greeting each other.

After the War

After the war my mother taught history at school and continued her lecturing activities.  On certain days she lectured at some organizations telling them about international situation and the state policy. I don’t know whether she was paid for this, but I believe she was. My mother did understand more than she mentioned. At 16,when I was in the 10th form, I went to a registry office to obtain my passport. I didn’t have any document since we left all documents at home when we left for evacuation hastily. I had to visit a doctor to have him confirm my age and other details. A day before my mother told me to have my nationality written as Ukrainian. I obtained my passport where in the item line ‘Origin’ was written ‘Ukrainian’. My mother was a Jew, though, and she never changed any information in her passport. I was to enter an institute and she new that there were admission restrictions for Jews. My mother never discussed this subject, but she was eager to help her daughter. My mother strongly believed in communist ideas like millions of her contemporaries without giving a thought to contradictions that were growing: anti-Semitism among them. She loved me dearly and wanted me to have a better life, but she knew that Jews were facing problems in the post war Soviet Union: problems with getting a job or entering an institute. She didn’t think about assimilation. 

After the war the number of Jewish population reduced dramatically. So many were exterminated by fascists in September 1941. Villagers from surrounding villages moved into vacant apartments that formerly belonged to Jews. Those Jews that were returning from evacuation were not welcome. This tendency was quietly supported by the town authorities and militia. There were no Jews holding official positions in the town and Jews found no support in their efforts to get a place to live. 

In 1947 two major events happened in our life: I entered the Pedagogical College [with 2 years of studies: this was a teachers’ training college; its graduates could only work in village schools] and my mother got married. At that time this institution was referred to higher educational institutions, but actually it was similar to high school. 

My mother’s husband Ilia (his Jewish name was Gilel) Inber also returned from the war – he was assistant doctor in a hospital at the front. His wife and daughter perished in Berdichev during mass shooting of Jews by fascists during the war. He worked as an accountant at school after the war where he met my mother.  It was good for him to meet my mother – he had a weak character and was no fighter. Can you imagine that this kind of a man survived the war while my father didn’t. He didn’t have any education and my mother made him go to study by correspondence at the Pedagogical Institute in Kiev, but I don’t believe he ever finished his studies. He went to work as a marker  at a plant and I guess he earned good money. This was one of high-skilled professions that required accuracy and patience. Marker was to mark dimensions on a unit to be manufactured. Such marking nowadays is made by electronic equipment.

I graduated from the institute in 1949 and was even glad to get a job assignment in Solotvin village, since there was too little space at the place where we lived.  I remember numerous meetings at the institute where attendance was compulsory. They blamed and accused ‘rootless cosmopolites’ 12 at the meetings. I was 19 and didn’t give much thought to what it was about and what it had to do with me. At home we didn’t discuss newspaper publications or political subjects. My mother came home tired and didn’t feel like talking at all and I couldn’t care less about any political subject. My friends and I were more interested in parties and dancing. At one such party I met extended service man Alexandr Penkin.  

Alexandr was Russian. He came from Riazan. He was born in 1924. He looked very handsome and nice to me. My mother didn’t care about his nationality and He, when I told him that I was a Jew replied that it didn’t matter to him. We got married in 1949 after I graduated from the institute. We had a small wedding party on the day when we registered our wedding at the state registry office where we invited our friends and relatives. I went to work at school in the village and my husband left the army and went to work as milling machine operator at a plant. He also attended a ballet class.    He studied at a dancing school in Moscow before he went to the army. He was a very good dancer.  He also earned additional money by teaching dancing at clubs. They danced Russian, Ukrainian and Moldavian dances, but not Jewish. Alexandr lived at the hostel of his plant, but he often visited me in the village. 

Solotvin was a very poor village. I rented a room from a village woman. The owners of the house slept on their oven bench and I had a plain plank bed. The mistress of the house also made me some food since I had no place to cook or have meals. The school was housed in three one-storied houses quite at a distance from one another. There were one-two classes in one house. Children didn’t know Russian – they spoke Ukrainian – their mother tongue. They made so many mistakes in Russian that it drove me crazy. There were no textbooks and a notebook was a luxury. They were starved and underdeveloped children and I had to do my best to teach them what I could.

In 1952 my son Vladimir Penkin was born in Berdichev. I went to have a baby in Berdichev where my mother was. It was scaring to hear from friends and acquaintances ‘don’t go to this doctor or beware of that doctor – they are all involved in murder and poisoning’. The majority of people believed that everything in official publications was true. People didn’t trust Jewish doctors while there was a number of them in Berdichev. This was the period of ‘doctors’ case’ 13 when there were many scaring publications in newspapers that people believed. I was very concerned since I, too, believed that my baby might be murdered on purpose. I didn’t go to a Jewish doctor. However, I had a nice and healthy baby.

I didn’t go back to the village. My husband and I received a room in a hostel for families. There were 4 families in a block of rooms (one room for each family) and a communal kitchen.  We had central heating and a kitchen that was heated, too. The toilet was in the yard.

In March 1953 I was having a walk with my baby son – he was in a pram, when I heard mourning music on the radio and then it announced that Stalin died. I stopped feeling stunned. Stalin was our life and future and all of a sudden he was gone. He was my mother’s idol, too. It was a tragedy and we felt it like a tragedy. 

Vladimir, when he grew old enough, went to a kindergarten and I went to work as a Russian teacher at a Ukrainian school near the sugar factory not far from where we lived. It was located in the outskirts of the town and there were Ukrainian children studying at this school. I also studied by correspondence at Zhytomir Pedagogical Institute. Life seemed to be improving when I faced problems in my family. My husband was a drunkard. I didn’t notice it at the beginning: nobody ever drank in our family and I had no idea what it was like. We had rows and he even hit my mother once when she was visiting us. I don’t even feel like talking about it. I got a divorce in 1960 when our son was in the 4th form. My ex-husband met a woman that was in love with him when she was young. She felt sorry for him and took him to the Crimea where she lived, but she couldn’t do anything about his alcoholism. When my son grew up he went to visit his father, but when he returned he only said ‘Mother, you were right to divorce him’. Alexandr Penkin died in 1983.

My son was a success at school and was a smart boy. He finished school in 1969 and we wanted him to go to an Institute. He chose the Polytechnic Institute in Lvov. We were so worried when he was taking his entrance exams. I didn’t want him to be in Lvov by himself – he was just a boy.  A friend of mine moved to Lvov and I went to visit her. She convinced me to try to move to Lvov. We exchanged our apartment to Lvov since there were no vacancies at school.  Work with smaller children wasn’t quite interesting for me, but it was quieter. Director of the kindergarten wasn’t satisfied with me. Although I was written as Ukrainian in my passport she must have identified that I was a Jew and never left me alone picking on me about minor things. Director of the kindergarten was anti-Semitic and didn’t even conceal this. My son and I shared a room and my mother and her husband lived in another room.  

My mother continued to be a Party activist – she worked with children. There was a club in our neighborhood where children came to play and read. She was retired. Later she began to work at a newsstand where she was selling newspapers earning some additional money. Her husband went to work at a storage facility where they kept some expensive things and lamps that were stolen and he was accused of theft. My mother helped him finding money to pay for the stolen things and he quit his job. He went to work as a lighting operator at the circus where he worked for many years. My mother worked for a long time and then, at 72 she grew old abruptly: she lost her hearing and began to have eyesight problems. She was devoted to the Communist Party to her last days. She always listened to latest news – she believed it was her duty to know since she was a member of the Communist Party. She was almost deaf and dumb and we turned on the radio for her to hear it. In 1990s my mother and stepfather decided to move to Israel and submitted their documents. It was amazing that my mother accepted perestroika considering her old age and her devotion to the Party and communist ideas.  She still strongly believed in communism, but took much interest in the changes that were coming into people’s life. She recalled her roots after so many years. I didn’t care about perestroika either since I never took any interest in political occurrences.  In late 1980s the Jewish way of life began to revive and we began to get more information about life abroad. My mother wanted to see Israel. She wished she could live in a kibbutz since it was so much like a commune!  She watched all programs about Israel [there were no programs about Israel before perestroika or if they mentioned this country at all they always did it with negative attitude]. My mother always watched new developments with interest and never condemned anyone. Mother died in January 1994, few months before her departure to Israel. She was so eager to leave for the land of our ancestors. She believed that she would get better there. We buried her at the town cemetery in Lvov. My stepfather moved there alone – he died in Israel in 1999. Prior to his departure he gained back his Jewish name of Gilel. His sister, her children and husband live there, too.

My son Vladimir married a Russian girl upon graduation from the Institute. I tried to talk him out of it. It wasn’t that I didn’t like her, but I believed he was too young to get married. Well, he didn’t listen to me. She got a baby, but she continued to study at the Institute and he stayed with the baby and at night he made drawings for her. Tania knew that he was half Jew when she met him, but it didn’t matter to her. I didn’t care about her nationality either. I believe that most important was that they got along with one another. They have two sons. Andrey was born in 1976. He also graduated from the Road Faculty of Polytechnic Institute. He lives in Israel and likes it there a lot. Their younger son Sergey born in 1981 is a student of the Lvov Polytechnic Institute. Vladimir is a very good son and we are very good friends. He works for a construction company.

In February 1976 I met Peter Doroshkov, a car mechanic, born in 1921, Russian. He came from Siberia [Krasnoyarsk region]. He was divorced. I had lost my husband ten years before I met him. He seemed to be a nice man. I married him and changed my last name from Mazor to his last name. He was all right at the beginning, but his character has changed to worse. He knew from the very beginning that I was a Jew and it seemed to be O’K with him. We lived all together: my mother and her husband and my husband and I. We had a modest life and never went on vacation or had nothing else that was more than we could afford. We only celebrated Soviet holidays. But once I read a letter of my husband’s ex-wife, although I still pretend that I never read it: ‘You’ve never liked Jews, so how could you marry a Jewish woman?’ He didn’t reply her, but I can feel between lines that he might think ‘Don’t you forget I didn’t tell you anything when you mentioned to me that you were a Jew’ meaning that it was quite an act on his part to marry me. He thinks he would be better off if things turned out differently. At the beginning we had a good life. He loved me, but later we grew aloofness in our relationships. He wasn’t an anti-Semite, but he wasn’t particularly fond of Jews that is typical for all Russians.  He was eager to move to Israel. There is a joke ‘A Jew is not a luxury, but means of transportation’.  Many locals, especially ignorant ones, are convinced that they would have a good life if they manage to leave their country for whatever price. By the way, this is an opinion of people that have never been abroad. He was thinking about Israel, and that it is a Jewish state was just a minor nuisance for him. When my mother and her husband decided to leave we were going to follow them, but my mother passed away and my son can’t make up his mind about moving to Israel and what would I do without him? I wish I visited a foreign country, but I couldn’t afford it before and now I wouldn’t travel due to my health condition.

Few years ago my neighbors told me about Hesed. They had to find confirmation of my origin since I was Ukrainian by my passport. They did all necessary investigation and now I can attend Hesed.  I received food packages, but when I fell ill I was assigned to the daytime center in Hesed.  I attend it twice a month. We discuss religious and other subjects. I am interested to know about the history and culture of the Jewish people. We watch films. It didn’t even occur to me how many spiritual riches our people have, how many scientists were Jewish and a lot more [The interviewee begins to cry heavily].  I feel myself a Jew and I appreciate all care that I get in Hesed – this is so very important for me.  I wish I were I had been closer to my people. I enjoy going there and I have made new friends. It is so important for older people since older people have an only communication with a TV set. I watch every program about Israel. Every terrorist attack is like a knife stabbed in my heart.

Glossary

Kallós Miklós 
Kolozsvár, Románia 
Az interjút készítette: Cosmina Paul  
Az interjúkészítés időpontja: 2004. március 

Kallós Miklós professzor folytatja tanári munkásságát, doktorátusvezető, és bár lemondott a kolozsvári zsidó közösség vezetéséről, annak továbbra is oszlopos tagja maradt.

Már első találkozásunkkor átérezte tanúságtételének célját és fontosságát. Az interjú a lakásán készült, a dolgozószobájában, sok-sok könyv és régi bútorok között.

Szelíd személye, az általa közvetített érzelmek és tiszteletreméltósága áthatotta beszélgetéseinket.

• Életrajz

Semmit sem tudok a nagyszüleimről. Valószínűleg korán meghaltak. Mindenesetre, én gyerekként nem találkoztam velük, kivéve… annyit tudok, hogy anyai nagyanyám a nagyváradi régi zsidó temetőben van eltemetve. Magyar anyanyelvű vallásos asszony volt. Édesanyám, lánynevén Schwartz Helén 1895-ben született egy volt csehszlovákiai községben. A községet Sasvárnak nevezték.

A helység 1918 előtt Ausztria-Magyarországhoz tartozott, új elnevezését nem ismerem [Sasvár – nagyközség volt Nyitra vm.-ben, 1891-ben 2300 szlovák és német, 1910-ben 2400 szlovák, német és magyar lakossal. A községben cukorgyár működött. Trianon után Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van. – A szerk.].

Édesanyám néhány elemi osztályt végzett. Volt egy nővére, aki Budapestre ment férjhez, a férjét Guttmannak hívták. Tudtam a létezéséről, de sosem találkoztam vele. Budapesten élt, de semmit sem tudok róla. Volt egy Schwartz Zoltán nevű fiútestvére, aki Nagyváradon élt. Kinézésre alacsony, vörösesszőke, szemüveges és barátságos természetű ember volt.

Apámmal ellentétben, ő vásárolt és olvasott irodalmat, megvoltak az ilyen jellegű igényei és kulturális kedvtelései. A lányainak zongorát vett, hogy tanuljanak zongorázni, tehát igyekezett, hogy legyen egy kis kultúrájuk. Nagyon sokat dolgozott. A Hitközség alkalmazottja volt, emellett belevágott különböző üzleti vállalkozásokba is.

Egyik ilyen üzlete volt, hogy nagy tételben vásárolt tűzifát a nagy lerakatoktól, és kis tételben árusította a kevésbé módosaknak. Ezzel szerény profitra tett szert. Mindenesetre elboldogult, házat vett Nagyváradon, és ha nem is polgári, de stabil kispolgári életet élt.

A szüleim megismerkedéséről, házasságkötésük helyéről és egyéb körülményeiről semmit sem tudok.

Ismertem nagyanyámat, az édesapám mostohaanyját. A szülőanyjáról semmit sem tudok. A mostohaanyját láttam egyszer, hatéves koromban, amikor édesapámmal meglátogattuk Técsőn. Egyszerű, műveletlen, falusi zsidó asszony volt. Emlékszem a házukra, amikor ott voltam, most is emlékszem a konyhában dongó legyekre, elég zord volt a paraszti élet akkoriban.

Édesapám Szrúl nevű testvérével közösen volt egy darab földjük, körülbelül egy-másfél hektárnyi lehetett, valószínűleg abból éltek. Nagyon nehezen éltek. A deportálásig édesapám segítette őket. Pénzt küldött nekik, mert nagyon szegények voltak. Az történt velük, mint mindnyájunkkal, biztosan deportálták őket. Nagyszüleimről nem esett szó.

Édesapám, akit Kallós Zoltánnak (Jikusziel Zálmánnak) hívtak, técsői származású volt, 1893-ban született. Van Técső, ami Csehszlovákiához, és Kistécső, ami most is Romániához tartozik. A Tisza választotta el őket. Máramarossziget és Szaplonca mellett van valahol.

Emlékszem ezekre a dolgokra, mert akkoriban Técső és Kistécső közt egy nagy vashíd volt. Apám engem vagy kétszer magával vitt, amikor látogatóba ment hozzájuk, és voltak ott sírok is, de nem emlékszem, kié voltak. Adtunk egy-két húszast a román határőrnek, átmentünk a hídon Csehszlovákiába, visszatéréskor ugyanazt tettük a csehszlovák határőrrel is, tehát az átkelés nem volt annyira problémás, mint később, és mint amilyen most is. (Most nem adsz egy húszast a határőrnek, iratokra, útlevélre és pénzre van szükséged.) Volt egy Szrúl (Izrael) nevű öccse Técsőn meg egy mostohanővére, akit Feuer Reizének hívtak. (Reize, apám nővére túlélte a háborút, a háború után találkoztunk.) Volt még egy bátyja, aki Máramarosszigeten lakott. Vele találkoztam. Mindannyiukkal a holokauszt előtt találkoztam.

Édesapám magyar anyanyelvű volt, foglalkozására nézve szabó, de nem nagyon gyakorolta a mesterségét. Más foglalkozásai is akadtak. A születésem, tehát 1926 előtt, úgy tudom, péksegéd vagy éppen pék volt, nem tudom pontosan. Mindenesetre, amikor én megszülettem, már a nagyváradi Neológ Zsidó Hitközség alkalmazottja volt, samesz. Minden rituális tevékenységben részt vett, foglalkozott a temetések lebonyolításával is. Otthon szabta és varrógéppel varrta a halotti ruhákat.

A zsidóknál vászonból készült öltözéket viselnek ilyenkor, kitelnek [lásd: kitli] nevezik, az orvosok és gyógyszerészek köpenyére emlékeztet. Ezt a kitelt viselik nagyünnepek alkalmával a zsinagógában. Ros Hasóne [Ros Hásáná], vagyis újév és Jom Kipur alkalmával öltik fel a vallásos zsidók. Ebben is temetik el őket.

Ezenkívül még volt egy sapka, ami hasonlított a főszakácsok fehér fejfedőjére, ezt az arcra kellett húzni, és voltak még más ruhadarabok, amikre szükség volt ilyenkor. Ő varrta ezeket a ruhadarabokat. Nekem is varrt néhány darabot gyerekkoromban, egy dzsekiféleséget, de különben, pénzért nem varrt.

A háború előtti [Nagy]Várad ismert volt nemcsak az országban, de a határokon túl is. Volt ott a Sebes-Körös mellett, ami a nagy folyó volt, egy kicsi, szerencsétlen patak, Pecének nevezték. Nagyváradot a helybeliek szelíd évődéssel évtizedeken át „Pece-parti Párizsnak” becézték, főleg a város különleges társadalmi és kulturális életének elismeréseképpen.

Még az első világháború előtt működött ott egy nagyon erőteljes irodalmi kör, a nagy költő, Ady Endre vezetésével, a „Holnaposok”-nak nevezett költők és irodalmárok csoportosulása volt. Érdekességként említem, hogy van egy, a nagyváradi zsidókkal foglalkozó, Izraelben kiadott vaskos kötetem magyarul. „A tegnap városa” címet viseli, és a holokausztban eltűnt zsidóknak állít emléket.

A tegnap városa, válaszul a holnaposok városára [A tegnap városa – A nagyváradi zsidóság emlékkönyve, Tel-Aviv, 1981]. A könyvet a Nagyváradról Izraelbe emigráltak szövetsége adta ki, a Nagyváradról és környékéről származó zsidók deportálásának harminchetedik évfordulója alkalmából.

A szerkesztők közt szerepel Schön Dezső, nagyváradi író, újságíró, Gréda József és Rappaport Ottó [Schön Dezső (1906–1997) – író, újságíró, az Istenkeresők a Kárpátok alatt c. könyv szerzője, 1947-től a Tel-Avivban megjelenő „Új Kelet” munkatársa; Gréda József  (1911–1986) – nagyváradi születésű költő, műfordító. Izraelben halt meg; Rappaport Ottó (1921–1993) – nagyváradi születésű újságíró, szerkesztő, színházigazgató (Nagybánya, Arad, Marosvásárhely, kolozsvári Állami Magyar Színház) volt. 1976-ban kivándorolt Izraelbe, Nyugdíjazása előtt az „Új Kelet” c. folyóirat főszerkesztője volt. – A szerk.].       

A két háború közt Nagyváradnak hetven-nyolcvanezer lakosa volt, ezeknek csaknem egyharmada volt zsidó. A nyomorúságos körülmények közt élő máramarosi zsidókat vonzotta a város, sokan vándoroltak be és telepedtek meg [Nagy]Váradon, ahol azért valahogy elboldogultak.

Mint a zsidóság más, nagyobb központjaiban, a zsidók itt is többfélék voltak: gazdagok, nagykereskedők, közép- és kisvállalkozók, mert Nagyvárad pezsgő gazdasági élettel rendelkezett. Ugyanúgy, mint Kolozsváron, a nagytőkéseknek itt is döntő szerepe volt az építkezésekben.

A legimpozánsabb épületeket Nagyváradon zsidó nagytőkések építtették. Például a központban levő Fekete Sas palotát is, ami belső passzázzsal rendelkezik. Hatalmas épület, az Állami Színházhoz vezető hídon innen. (Akkoriban itt volt az egyetlen színház [Nagy]Váradon.) Hogy úgy mondjam, városunk büszkesége volt. Egy Adorján nevű illető építtette, aki a neológ hitközség elöljárója is volt. Volt neki egy lakóháza is, ami szintén a város egyik legszebb épülete volt.

A Sas-palotát bérbe adta, több tucat üzlet és lakás volt benne [Adorján Emil (Nagyvárad, 1873 – Mauthausen, 1944) – publicista, regényíró, műgyűjtő. Ügyvéd, újságíró, Ady baráti köréhez tartozott. Ő építtette a nagyváradi Sas-palotát (a milánói Galeria Vittorio Emanuele mintájára).

Leander álnéven humoros regényt (Olivia bosszúja, 1898) és humoreszkkötetet (Komoly pillanatok, 1899) adott ki. Írt egy népszerű gyorsírástankönyvet is, valamint egy, az osztrák jogról szóló kompendiumot (Osztrák jog, 1900). – A szerk.]. Nyugodtan mondhatni, [Nagy]Váradon az építészeti szempontból legértékesebb házakat egyrészt gazdag zsidók építtették, másrészt a katolikus és a református egyház, de a lakóházakat főleg a gazdag zsidók.        

[Nagy]Várad a zsidóság erős központja volt. Minden akkor létező zsidó vallási irányzat és közösség képviseltette magát. Volt egy nagy, erős ortodox közösség, és volt egy neológ közösség. Volt egy nagyon kis létszámú szefárd közösség is, amely spanyol eredetű zsidókból állt, akik valahogy odakerültek.

A nagy zsinagógák a következőképpen oszlottak meg: az ortodox hitközség nagy zsinagógája most is létezik és működik. Ezenkívül a neológ zsidóknak is volt egy nagy zsinagógája: a város központjából mindenhonnan látható egy nagy kupola a Dávid-csillaggal a tetején, ez a neológ zsinagóga, amely máig fennáll. A két zsinagóga mellett még imaházak is voltak. A zsinagógákat főleg szombaton és ünnepnapokon használták, de hét közben, reggel, este, délután nemigen.

Ilyenkor az imaházakat használták. Nem jött el sok ember. Húsz, harminc, negyven ember. Hét közben nem kellett a nagyzsinagógát kinyitni. Emellett még jó néhány zsidó egylet létezett a hitközség keretein belül, és közülük legtöbbnek megvolt a saját kis zsinagógája. Az ortodox zsidóknak volt a nagyzsinagógán kívül még két, viszonylag nagy zsinagógája, az egyik a Kolozsvári úton, a másik a Teleki utcában.

Úgy tudom, hogy a Kolozsvári úton levőt kiadták vagy eladták. A Teleki utcában levő pedig nagyon elhanyagolt állapotban van. Nem tudom pontosan, mi a helyzet velük. És voltak még a különböző egyesületek kisebb zsinagógái is. Különféle egyesületek voltak: cionisták, kézműveseké, nem tudom, milyen egyesületek, és legtöbben építtettek egy-egy kis zsinagógát.         

Több haszid közösség is létezett, valójában ortodox zsidók voltak, de szinte államot képeztek az államban, mert egy-egy rabbi köré csoportosultak, akit szellemi vezetőjükként tiszteltek. Héberül cadiknak nevezik, ami „szent embert”, „igaz embert” stb. jelent [lásd: haszidizmus]. Ezek a rabbik, hogy úgy mondjam, különböző rangúak voltak.

„A cadik rangja a haszid közösség létszámától függött. Nagy létszámú közösség rabbija jelentősnek számított, és valóságos »udvart« tartott maga körül »miniszterekkel« és »titkárokkal«. Egy-egy ilyen nagy rabbi elé járulni valóságos szertartást jelentett” [Sandu Frunză: Nicolae Kallós. Crâmpei de viaţă din secolul XX. Un dialog despre evreitate, holocaust şi comunism ca experienţe personale, Editura Fundaţiei Axis, Iaşi, 2003 (Sandu Frunză: Kallós Miklós.

Életképek a XX. századból. Párbeszéd a zsidóságról, a holokausztról és a kommunizmusról mint személyes élményekről), Axis Alapítvány Kiadó, Iasi, 2003, 17. oldal; az itt és a következőkben szereplő idézeteket Csortán Ferenc fordította. – A szerk.]. Egyikük volt a vizsnici rabbi [Jisrael Hager rabbi (1860–1938) (“Wischnitzer”)], aki nemcsak Nagyvárad, hanem az ország alighanem leghatalmasabb rabbija volt, Vizsnicernek nevezték [Amikor 1915-ben az oroszok megtámadták Bukovinát, elfoglalták Vizsnic városát is, ahol Jisrael Hager egy haszid közösség rabbija volt.

Az orosz vezetőség jóváhagyásával és támogatásával Románián keresztül hetvenedmagával átjutott osztrák–magyar területre. Engedélyt kapott arra, hogy Nagyváradon telepedjék le (Tereza Mózes: Evreii din Oradea, editura Hasefer, Bucureşti, 1997 (Mózes Teréz: A nagyváradi zsidók, Hasefer kiadó, Bukarest, 1997, 93. oldal). – Cosmina Paul megj.].

Egy nagy zsinagógával és egy egész udvarral rendelkezett, különféle „államtitkárokkal” is, hogy úgy mondjam, akik a rabbinátus ügyes-bajos dolgait intézték. Az épület ma is áll, mostani rendeltetéséről semmit sem tudok. Mindegyik haszid rabbinak és mindegyik kicsi haszid gyülekezetnek volt egy-egy imaháza, tucatjával álltak a városban. Tehát létezett egy nagyon erős haszid közösség [lásd: vizsnicai haszidok].

Az ortodox zsidó közösségnek volt egy elemi iskolája és négyosztályos fiú- és leánygimnáziuma. A neológok is rendelkeztek elemi iskolával, és volt egy nyolcosztályos líceumuk. Ezek világi iskolák voltak, de a hitközségek tartották fenn és adminisztrálták őket. Azok a zsidó gyerekek, akik ortodox zsidó iskolába jártak, de neológ líceumban akarták folytatni vallásos tanulmányaikat, valamint azok, akik a nem zsidó felekezetű iskolákat látogatták – többnyire lányok, mivel akkoriban Nagyváradon nem létezett zsidó felső leányiskola –, a neológoknál jártak vallásórára.

1940 után, a magyar megszállás idején [1940–1944 között Nagyvárad átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott; lásd: második bécsi döntés. – A szerk.] a neológ líceum átalakult koedukált líceummá, vagyis a fiúosztályokban megjelentek a lányok is. Akkoriban a zsidótörvények miatt [lásd: zsidótörvények Magyarországon] a zsidó diákokat kirakták a különböző iskolákból, ugyanakkor pedig lehetővé tették néhány lány bejutását a tanintézményekbe. A zsidó lányok nem zsidó iskolákba jártak, hittanórára viszont a neológ gimnáziumba jártak, amiért kellett valamennyit fizetni.

A pénzt édesapám szedte be. Miért említem ezt? Mert ennek kapcsán édesapám kisebb feladatokat bízott rám. Például a pénz beszedésekor bejártam a várost, magánlakásokat és lánybentlakásokat kerestem föl. Így ismertem meg alaposan [Nagy]Váradot és a [nagy]váradi utcákat. Emellett segítettem neki temetésekkor, a templomban, a zsinagógában stb. Nagyjából ezek voltak édesapám foglalatosságai.

Jesivája néhány haszid rabbinak volt. A hitközségeknek nem volt. De mivel a haszidok az ortodox zsidókhoz tartoztak, és néhány haszid rabbinak volt jesivája, [úgy tekintették, hogy] az ortodoxoknak is volt, de úgymond kimondottan ortodox rítusú jesiva nem létezett. Ezek a jesivák tanult emberek körül alakultak ki, de nem mindegyik haszid rabbinak volt jesivája.

De ez a néhány nagyváradi jesiva nem örvendett túl nagy hírnévnek. Például a margittai, az érmihályfalvi és a dési jesivák hitoktató intézményként sokkal ismertebbek voltak. A rabbiképzés ezekben a jesivákban zajlott már elismert rabbik irányítása alatt.

Aki elvégezte valamelyik jesivát, egy rabbikból álló bizottságtól kapott egy oklevelet, ami igazolta ennek az elvégzését. Azután, ahogy mostanában mondanák, posztgraduális képzésben részesülhetett az ember, vagyis „posztjesivában”, egy rabbi mellett tanult egy ideig, aki adott egy igazolást, hogy az illető jó ebben vagy abban. Tehát a rabbiktól különböző ajánlóleveleket gyűjtöttek be, amik hitelesítették a tanulmányaikat. Ennek az állami oktatáshoz semmi köze nem volt.

Az iskolákon kívül volt több magyar nyelvű, de zsidó tulajdonban levő ismertebb újság. Ilyen volt például a „Napló”, a tulajdonosa zsidó volt [Nyilván az 1898-ban indult napilapról, a „Nagyváradi Napló”-ról (főszerkesztő: Fehér Dezső, szerkesztő Lovassy Andor) van szó, amelynek 190l–1903 között Ady is munkatársa volt, de dolgozott itt Juhász Gyula, Emőd Tamás, Zsolt Béla stb. is. A „Nagyváradi Napló” 1934 januárjában jelent meg utoljára (http://eloerdely.org/konyvhaz/olvasm/bnaplo.html). – A szerk.].

Szokványos újság volt, nem zsidó jellegű, csak a tulajdonosa volt zsidó. Az ortodox zsidóknak volt egy magyar nyelvű zsidó hetilapja, a „Népünk”, amit minden pénteken elolvastam [A „Népünk” (Unserer Volk) c. hetilap Nagyváradon jelent meg 1929–1940 között Wasserstorm Sándor és Leitner Zoltán szerkesztésében. – A szerk.].

Taglalta a hitközségek belső életét, politikai kérdéseket – a zsidók helyzetét különböző országokban, de irodalmi jellegű írások, zsidó témájú és haszid elbeszélések, versek is voltak benne. „Minden számában voltak írások, jegyzetek, novellák a Németországban történtekről, a pogromokról, különösen a ’38-ban történt Kristályéjszaka után; köztudott volt, ami ott történt.

Nálunk föl sem merült ilyesmi” [Sandu Frunză: „Nicolae Kallós. Crâmpei de viaţă din secolul XX. Un dialog despre evreitate, holocaust şi comunism ca experienţe personale” Editura Fundaţiei Axis, Iaşi, 2003, Axis Alapítvány Kiadó, Iaşi, 2003, 32. oldal]. Volt egy mondás akkoriban: bármi történt, bármely területen, úgy tevődött föl mindig a kérdés, hogy „Jó-e ez a zsidókra nézve vagy sem”. Ez volt az egyetlen politikai szempontunk.

Persze voltak olyan események, amelyek mindenképpen érintettek. Ilyen volt 1936–1937-ben a Goga–Cuza-kormány hatalomra jutása, ami egy antiszemita kormány volt. Antiszemita törvényeket is hozott. Természetesen aggodalommal töltötte el a zsidó közösséget, és örültünk, amikor ez a kormány megbukott. Csak ilyen tekintetben politizáltunk, egyébként semmilyen politikai tevékenységet nem folytattunk.

A hitközség tulajdonában levő házban laktunk. A hitközségnek volt három épülete, itt biztosítottak lakást az alkalmazottaknak. Az egyik egy három-négy szobás, összkomfortos ház volt, ami Vajda István főrabbié volt. Előtte Kecskeméti Lipót hírneves főrabbi lakott ott, a zsidó neológ líceum névadója, aki 1936-ban halt meg, és doktori címe volt.

Néhány évig a hitközségnek nem volt rabbija, amíg meg nem választották ezt a Vajda Istvánt. Ez a ház ma is áll a [nagy]váradi Cuza Vodă utcában. Volt még két másik ház is, több lakással, ahol a sakterek laktak, a főkántor meg akik a hitközség szolgálatában állottak. Mi is a hitközséghez tartozó egyik udvaros házban laktunk.

„Az udvarban, ahol csak a hitközség alkalmazottai laktak, lakott egy keresztény család is, ők voltak a házmesterek. Magyarok voltak. Volt egy nálam két-három évvel fiatalabb fiuk. Talán kevéssé ismert tény, hogy minden zsidó házban  szükség van egy olyan keresztényre, aki szombaton villanyt gyújt, tüzet rak, elvégez minden szükséges munkát, vagyis mindazt, amit tilos a zsidóknak elvégezni szombaton. 

Ez a család, a házmesteri teendők mellett, ezeket a dolgokat is elvégezte: péntek este bementek mindegyik lakásba, és leoltották a villanyt, szombaton jöttek tüzet gyújtani és így tovább” [Ugyanott, 11. oldal] [lásd: sábesz gój].

Szerény lakásunk volt: két szoba, konyha, fürdőszoba, kamra. Kertünk és háziállataink nem voltak. Csak hárman éltünk a lakásban, viszonylag simán elboldogultunk, nem volt semmi gond. Semmiben hiányt nem szenvedtünk, mert édesapám, pozíciójának köszönhetően, a fizetésén kívül a szolgálataiért adományokat kapott a hitközség tagjaitól: ha esküvőt szervezett, kapott valamit, ha temetést, szintén. A neológ zsidók kevésbé ismerték a szertartásokat. „A neológ zsidók a zsidó lakosság leginkább asszimilálódott rétegét képezték.

Sokan már nem látogatták a zsinagógát, csak ünnepekkor jöttek, főleg a Mazkir alkalmával, a halottakról való megemlékezéskor“ [Ugyanott, 27. oldal]. A nagyünnepek előtt a zsidóknak szokásuk meglátogatni a világból eltávozottak sírjait, s elmondani a kádis nevű imádságot.

Ha nem ismerték, apámhoz fordultak segítségért, aki elmondta a kádist, és ezért kapott némi pénzt, így aztán anyagi tekintetben nem szenvedtünk hiányt semmiben. Mai szóhasználattal élve, középosztálybeli életet éltünk: nem voltunk sem szegények, sem gazdagok. Volt elegendő élelmünk, ruhaneműnk, villany, víz, fűtés, minden, ami egy normális életmódhoz szükséges.

Otthon magyarul beszéltünk, de néha a szüleim jiddisül beszéltek egymással, ami a középkori német nyelv héber szavakkal megtűzdelt változata. Én is fölcsíptem egypár kifejezést belőle, a mai napig is beszélek egy kicsit, nem jól, de beszélek. De egymás közt, a családban általában magyarul beszéltünk. A hagyományaink? A hagyományaink ugyanolyanok voltak, mint bármely vallásos zsidó családban. Habár édesapám a neológ hitközségnek dolgozott, mi, otthon, a családban ortodox zsidók voltunk.

Na mármost, a jobb megértés végett: mit kerestek az ortodoxok a neológoknál? Az olyan alkalmazottak, mint például a sakterek, édesapám és mások ortodoxok voltak, mert kellett ismerniük a dolgokat. A neológok alig ismerték ezeket. „…a neológ hitszónoklatok általában az illető ország nyelvén folytak.

Nagyváradon vagy Kolozsváron a prédikációk nyelve román volt egészen a magyar megszállásig, később magyar. Ezzel szemben az ortodoxoknál csak jiddis-deutsch nyelven prédikáltak. (…) A neológ hitsorsosok megközelítése számukra közérthető nyelven kétségtelenül előnyt jelentett. Hátránya volt viszont, hogy bizonyos szabályok és felfogások háttérbe kerültek, és feledésbe merültek” [Ugyanott, 27. oldal].

Az ortodox étrend szigorúan kóser volt. Édesapám úgynevezett samesz volt, ez a héber szó szó szerinti fordításban szolgát jelent. Minden hitközségnek volt egy samesze, aki a vallási élet gyakorlati oldalát irányította: a templomi szertartásokon gondja volt arra, hogy mindenkinek jusson imakönyv, tálesz, tehát a rituális köpeny és így tovább, a Tóra olvasásánál ő gondoskodott a részletekről, ő hívta fel a résztvevőket. Ő vigyázott a zsinagógára a szertartás alatt. Ezenkívül ő szokta megszervezni az összes rituális eseményt:

a házasságkötéseket, a temetéseket, az összes zsidó szertartást. Halálesetkor a halott mosása, öltöztetése, koporsóba helyezése, az elhantolás megszervezése, a kántor és a rabbi tevékenységének összehangolása, a családdal való kapcsolattartás, tehát mindaz a hatáskörébe tartozott, ami a szertartással kapcsolatos volt. Hozzá tartozott a hitközség különféle bevételeinek az inkasszálása is: abban az időben többféle díjat szedtek be a közösségen belül. Volt valaki, aki szedte a tagdíjakat, de ez nem édesapám volt.

Édesanyám – mint minden vallásos zsidó nő – parókát viselt. Ünnepek alkalmával édesanyámmal az ortodox zsinagógába jártunk, és nem a neológba. Csak az ortodoxoknál végeztettük az előírás szerinti állatvágásokat [lásd: sehita]. Mi mindenben, ami a vallást, a szertartást illeti, ortodox zsidók voltunk. Én mindig sapkát viseltem, tehát nem jártam fedetlen fővel, hogy így mondjam. Betartottuk az összes, vallásos ünnepekkel kapcsolatos hagyományt.

Vegyük például a sábátot [lásd: szombat], mert ez volt a leggyakoribb ünnep. A sábátra való előkészületek pénteken kezdődtek. Egy libát szoktunk levágni a sábáti, szombati ételekhez. Étkezés előtt édesanyám minden szükségeset előkészített a sábátra. Kalácsot vásároltunk szombatra – ezt a kalácsot bárhesznek nevezték – és bort, mert egy imát, egy áldást kellett mondani egy pohár borral. Nagyon ritkán készítettünk házilag kalácsot; nem sábátkor, hanem más ünnepekkor, amikor édesebb, mazsolás kalácsot sütött édesanyám.

De nem emlékszem, hogy többször csinálta volna, mint kétszer, háromszor. Amíg még nem volt fürdőszobánk, minden pénteken elmentünk a rituális fürdőbe [lásd: mikve]. Miután megépült a fürdőszobánk, abbahagytuk, de nem teljesen, mert a rituális fürdő a rítus szempontjából ajánlott volt, különösen a nőknek, akkor is, ha volt otthon fürdőszoba.

Édesapám és én körülbelül havonta kétszer mentünk el a mikvébe. A nők bizonyos időszakokban, például menstruáció után, kötelezően el kellett menjenek a rituális fürdőbe, kétszer-háromszor alámerültek, és kijöttek.

Egyféle szenteltvíz volt, hogy úgy mondjam. Tehát pénteken este édesapámmal kiöltöztünk, és elmentünk a zsinagógába. Édesanyám otthon maradt meggyújtani a szombati gyertyát [Két gyertyát – lásd: szombat].

A nő egy fehér kendőt vagy sálat tesz ilyenkor a fejére, olyan mozgásokat végez a gyertya fölött, mintha magába szívná a Sábát szellemét, áldást mond és néhány bibliai idézetet. Amikor édesapámmal hazajöttünk a zsinagógából, megvacsoráztunk.

Az imát a férfiak a zsinagógában mondták el. Otthon csak néhány szakaszra került sor, és édesapám meg én elénekeltünk néhány éneket. A nőknek saját imájuk volt erre az ünnepre, volt külön imakönyv a nőknek héberül és jiddisül.

Édesanyám szokott olvasni néhány sort ebből a könyvből szombaton [A vallásos zsidó nők körében népszerű szombat délutáni olvasnivaló –  elbeszélés- és példázatgyűjtemény  – volt a XVI. században keletkezett „Cene rene” (Jöjjetek és lássátok) című, jiddis nyelvű magyarázatos és egyszerűsített Sulhán Áruh. – A szerk.], különösen délután, de kimondottan női ima csak a sábáti gyertyák meggyújtásához létezett. Édesapám meg én héberül imádkoztunk. A péntek déli ebéd általában libamáj volt töpörtyűvel.

A péntek esti – tehát a sábáti – vacsora halkocsonya [lásd: halételek], húsleves és főtt hús volt. Vacsora közben nem kimondottan vallásos énekeket énekeltünk héber nyelven, Zemirotnak nevezett Sábát napi dalokat [lásd: zmiresz]. Három-négy ilyen van előírva péntek estére és szombat délre, megtalálhatók az imakönyvben.

A pénteki vacsora után édesapám elvitt egy fél órára, egy órára megnézni, hogyan zajlik a sábáti szertartás bizonyos rabbiknál – a szüleim haszid rabbik hívei is voltak. Mindegyiknek volt saját zsinagógája, saját hívei, még saját vallásos énekeik is voltak. Azután hazamentünk, és lefeküdtünk.

Másnap reggel, tehát szombaton, újra el kellett menni a zsinagógába, utána következett a reggeli. Utána édesapámnak vissza kellett mennie a zsinagógába, mert a neológoknál volt egy különös szokás: reggel tartottak egy szokásos istentiszteletet, mint bármely ortodox zsinagógában, néhány tucat vallásosabb ember számára, majd talán tíztől vagy tizenegytől, nem emlékszem pontosan, lezajlott egy rövidebb, de nagyobb pompával megszervezett istentisztelet, orgonával, ilyesmivel a nagyzsinagógában [A bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban, ezek egyike a munka: szombaton mindenfajta munkától tartózkodni kell, márpedig az orgonabillentyűk nyomogatása is munka, tehát tilos.

Ezért az ortodoxia szemében botrány az orgona a zsinagógában, a neológia szemében viszont a reformok jelképe. – A szerk.]. Édesapámnak mint samesznak kötelezettségei voltak: kiosztani az imakönyveket, megszervezni a felhívásokat a Tórához és így tovább. Többnyire én is elkísértem. Tizenkettőkor, fél egykor értünk haza, ebédeltünk, majd édesapám mindig lefeküdt egy-két órát aludni. Délután megint el kellett mennie a zsinagógába és így tovább.

Minden ünnephez meghatározott szertartások tartoztak. Jom Kipurkor a szertartások a Jom Kipur előtti napra vonatkoznak, mert az ünnep napján egész nap a zsinagógában kellett lenni, és így nem lehetett otthon elvégezni őket. Jom Kipur előtt a kappurot [lásd: kápóresz] nevű szertartást szokták elvégezni. Első látásra kissé pogánynak tűnik: fehér kakasokat és tyúkokat vásároltak, amelyeket reggel a fejük fölött forgattak egy imádság kíséretében. Az imádság szövege szerint a személy összes bűnének erre az állatra kell szállnia.

Ez a kappurot. Ezek után az állatot a kis baromfivágóhídra vitték, és levágták. Majd húslevesként fogyasztották el. Naplemente előtt, mielőtt elmentünk a zsinagógába, jól belaktunk, hogy egy böjtnapot ki tudjunk bírni, és ekkor lett elfogyasztva. Ez a kappurot [Sok helyütt a kápóresz szertartás során „használt” állatot a szegényeknek ajándékozták. – A szerk.].

Purim nekem mint gyereknek, majd később mint serdülőnek két részből állt. Purimkor süteményeket küldtünk szomszédoknak, ismerősöknek – süteménycsere folyik [sláchmónesz]. Én is hordtam a süteményeket egy kistányéron, és egész stratégia rejlett ebben.

Tudtuk, hogy ki készít jobb süteményeket, és annak többet küldtünk, hogy ő is többet és finomabbat küldjön. Én annál is szívesebben hordtam a süteményeket, mivel zsebpénz járt a szállítónak. Aztán otthon ültünk, és vártuk az álarcosokat és jelmezeseket. Reggeltől estig különböző jelmezesek keresték föl otthon az embereket, és elég együgyű versikéket, dalocskákat adtak elő, de voltak jobbak is, akik egész kis színdarabokat adtak elő, és megkapták a megfelelő jutalmat. Ezek a jelmezesek zsidó gyerekek és fiatalok voltak, de én nem mentem velük. De nekem is volt néhány ház az útvonalamon, egypár ismerős, mondtam egy hat-nyolc soros versikét, megkaptam a jutalmamat, és elmentem.         

Ortodox zsidó családokban a gyermek héderbe járt. De ez azért attól is függött, hogy a család mennyire volt vallásos, és milyen tervei voltak a gyerekekkel a jövőre. Ha nagyon vallásosak voltak, betartották a hagyományokat, és azt akarták, hogy a fiúgyermekből hittudós vagy rabbi legyen, akkor a gyerek elvégezte, hogy úgy mondjam, az egyetemet, tehát a jesivát. Gyerekkoromban én is jártam héderbe. A héder az a zsidó iskola, ahol az Ószövetséget, a héber betűvetést és az imádságokat tanítják. Én csak a hédert jártam ki. Amikor nagyobb lettem, járt hozzám egy rabbiféle, aki magánórákat tartott nekem egészen a deportálásig. 1939-ben volt a bár micvóm. Egy zsidó gyermek, ha vallásos volt, és járt templomba, tudta, hogy mit kell ilyenkor csinálnia.       

Hatévesen mentem iskolába. Az elemi iskolát és három líceumi osztályt románul végeztem. Nem tudtam túl jól románul. Az elemi iskolát a neológ hitközség támogatta. Egy olyan időszak következett az életemben, tizennégy éves koromtól tizenhét éves koromig, amikor az ember szemei kinyílnak, és tisztábban látja a világot. Akkor Magyarországhoz tartoztunk, és magyarul folyt a tanítás. Én iskoláskorom kezdetétől magyarul írtam, és bár nem felejtettem el a román nyelvet, de elég rosszul beszéltem, akcentussal és szóillesztési hibákkal.         

A nagyváradi „Dr. Kecskeméti Lipót” neológ zsidó líceumba jártam [Gaal György írja: „A helybéli zsidóság alig egynegyedét felölelő neológ hitközség élén továbbra is (Azaz Trianont követően is. – A szerk.) a nagytudású Kecskeméti Lipót áll. Különösen magyarság iránti hűségével tűnik ki. A román hatóságoktól bezáratott állami főreáliskolai tanári karból és diákságból 1919 őszén létrehozza a zsidó gimnáziumot. Ez öt évig magyar tannyelvvel működik, akkor megvonják nyilvánossági jogát. Kénytelenek áttérni román tannyelvre és Kecskeméti gyűjtésének köszönhetően az épületet emelettel bővítik. Így, 1928-tól újból nyilvánossági jogot kapnak. Az intézet 1930-ban felveszi jótevője nevét: Kecskeméti Lipót Izraelita Líceum (Gaal György: Az erdélyi zsidóság az első világháborút követő időszakban, adatbank.transindex.ro/inchtm.php?kod=300). – A szerk.]. A líceum attól volt zsidó, hogy az összes diák és majdnem az összes tanár, két-három kivétellel zsidó volt. A tornatanár, hagyományosan, általában nem volt zsidó, de az én időmben már zsidó volt.

A román rezsim idején, vagyis 1940-ig az énektanár kötelezően román volt, és néha a román irodalom tanárai is. A kimondottan zsidó pillanatok az első óra elején és az utolsó óra végén voltak, amikor egy-egy imát mondtunk el, a Tórához való fölhíváskor elhangzó imádságokat, két áldást. Tehát ezek az ország himnusza vagy bármi más helyett voltak [Kallós Miklós arra utal, hogy a Román Szocialista Köztársaság fennállása alatt az elemi, gimnáziumi és líceumi oktatásban minden tanítási nap első órája a nemzeti himnusz – „Trei culori” (Három szín), zenéjét Ciprian Porumbescu szerezte – eléneklésével kezdődött, és minden tanítási nap utolsó órája ezzel végződött. – A szerk.]. A vallásórák természetesen a zsidó vallásról szóltak, de különben ugyanolyan líceum volt, mint a többi, tanultunk matematikát, románt, magyart, franciát, németet, latint, tehát abszolút minden tantárgyat. Szombatonként egy kis vallásos ünnepséget rendeztek a líceum dísztermében, ami egy negyedórát tartott, majd folytatódott a tanítás. A líceumot elismerték az akkori kormányok. Érettségi bizonyítványt adott az iskola, tehát nem különbözött semmiben a többi iskolától.          

Kiváló iskola volt. Nem volt mindig nagyon jó, de amikor én a közép- és végzős osztályokban tanultam, tehát a líceumi harmadik osztálytól a líceumi hetedik osztályig, a következő okból volt kitűnő: időközben, főleg 1940 után érvénybe léptek a szigorú zsidóellenes törvények, és művelt, tudós embereket bocsátottak el egyetemekről, más intézményektől, és ide menekültek, ahol tanári állást kaptak. Amennyiben a zsidó iskolában volt hely számukra, ide jöttek. Kitűnő tanári karunk volt. Túlzás nélkül mondhatom, hogy legalább hetvenöt százalékuk egyetemi tanári szintű volt. A túlélők közül két volt tanárom az itteni [a kolozsvári Babeş-Bolyai] egyetemen tanári állást kapott a háború után. Az egyik tanszékvezető volt a filozófia tanszéken, Rózsa Jenő, a másik a magyar nyelv és irodalom tanszék vezetője volt, Csehi Gyula [Rózsa Jenő (Nyíregyháza, 1906 – Kolozsvár, 1971) – filozófiai író. Egyetemi tanulmányait Bécsben és Párizsban végezte, oklevelét a Sorbonne-on kapta. 1931–49 között középiskolai tanár Kolozsváron és Nagyváradon, 1949-től egyetemi tanár, a filozófiatörténet és logika tanszék vezetője a Bolyai, majd a Babeş-Bolyai Egyetemen. Leginkább a 17–18. század bölcseletével foglalkozott (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon); Csehi Gyula (Szatmárnémeti, 1910 – Kolozsvár, 1976) – irodalomtörténész, egyetemi tanár. Egyetemi tanulmányait a Sorbonne-on (1928–1931), a bécsi (1931–1932) és a kolozsvári tudományegyetemen (1933–1934) végezte. 1934-től Nagyváradon volt középiskolai tanár, 1944-ben deportálták, családját elvesztette. Hazatérése után 1947-től a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, majd a Babeş-Bolyai Egyetem professzora volt (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. A többiek meghaltak munkatáborokban stb. Nagy előnyt jelentett számomra az, hogy ilyen vonzerővel és összetartó erővel rendelkező líceumban végeztem. A volt osztálytársaimmal azt szoktuk mondani, hogy az általános műveltségünknek legalább nyolcvan százaléka a líceumból származik; mert igazán jó iskola volt. A líceumunk volt diákjai a mai napig is találkoznak kétévenként a világ különböző pontjain, leginkább Izraelben, mert Európában elég kevesen vannak már. Kiadnak egy újságot is, hogy az emlékeket fölelevenítsék… mondom, nagyon komoly líceum volt.      

Az iskola egy oázis volt, mert mi egymás közt voltunk, és ott a zsidógyűlölet hatásai nem voltak érezhetők, ilyesmit csak a líceumon kívül érezhettünk. Tehát főleg az utolsó két évben, 1943-ban és 1944-ben féltünk az iskola területéről kilépni, mert más iskolákból huligánok gyűltek ott összem és arra vártak, hogy megverjenek stb. Tudtuk, hogy gyanús alakok vártak arra, hogy órák után nyaklevesekkel és sértő szövegekkel fogadjanak. Ez az állapot valóban létezett. Az iskolán belül ez nyilván nem fordult elő.     

A szüleimnek nem volt politikai beállítottsága. Nem foglalkoztak a politikával. Általában esett szó a zsidók közt a zsidógyűlöletről, írtak is róla, például a „Népünk” sokat írt a Németországban történtekről. Tény az, hogy nálunk tudatlanság vagy nemtörődömség vagy őrültség volt. Mindenkiben az a meggyőződés élt, hogy ez ott történik, és nálunk nem történhet meg. Ezt hazudtuk magunknak. Az is tény, hogy nálunk is voltak antiszemita törvények. Ezek először a szabadfoglalkozásúakat sújtották inkább: orvosokat, ügyvédeket, irodalmárokat, színházi embereket stb. [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Sújtották a kereskedőket is, ők azonban egy jó ideig még megéltek, mert bizonyos cselekhez folyamodtak. Hivatalosan eladták az üzletet egy kereszténynek, akit lefizettek, tehát a tulajdonos ugyanaz maradt, csak másnak a nevére szólt az üzlet [lásd: stróman]. Ilyen cselekkel valamennyire ki lehetett bújni a zsidótörvények alól. A zsidó férfiakat behívták munkaszolgálatra, nehéz kényszermunkára, gyakran megalázták, bántalmazták, sőt kínozták őket. Különösen a keleti fronton, Ukrajnában, ahol – de nem csak ott – sokan meg is haltak. Ezekről a dolgokról tudtak, de akik a városban maradtak, viszonylagos nyugalomban éltek. Nem voltak pogromok, nyilvánosan nem bántottak senkit, a lakosság többi része nyugodtan élhetett tovább. Ez keltette azt a vak hitet, hogy úgy mondjam, hogy nálunk az nem következhet be, ami Német- vagy Lengyelországban történt.         

Egyféle kényszermunkára mentünk, sárga karszalagot viseltünk még 1941-ben, még azelőtt, hogy 1944-ben bevezették a sárga csillagot. Az idősebbekhez hasonlóan, akiket kényszermunkatáborokba vittek [lásd: munkaszolgálat (musz)], mi is mentünk dolgozni a leventékhez. A leventék szervezete egy félig militarizált ifjúsági alakulat volt [lásd: levente-mozgalom]. Az összes magyar fiatal a leventékhez járt, ahol meneteltek, sportoltak, néha pedig fából készült fegyverekkel gyakorlatoztak. A zsidók számára azonban csak kényszermunkát jelentett. Leventeszolgálatnak nevezték, hogy a magyar fiatalokkal azonosítsák, de különben hetente négy-öt órát dolgoztattak. Például télen egy kaszárnyába vittek fűteni, fát hordani, a szobákat takarítani, padlót súrolni, néha a katonai temetőbe vittek ki sírhelyeket gondozni. A legutolsó időszakban csak a nagyváradi temető mögött létrehozott lőtéren dolgoztunk, ahol ásnunk kellett, és továbbra is viseltük a sárga karszalagot.           

1942-ben, 1943-ban és 1944-ben menekült lengyel zsidók érkeztek hozzánk. Van egy zsidó szokás: ha jön a városba egy idegen, aki nem ismer itt senkit, a zsinagógában megkérdezik tőle, hogy ki ő, és meghívják sábát napi vacsorára péntek este vagy szombaton. Mi is többször hívtunk meg ilyen lengyel zsidókat péntek estére. És meséltek, meséltek azokról a szörnyűségekről, amik a lengyel zsidókkal történtek. Mi pedig csak bólogattunk, mondtuk, hogy „ccc”, vagyis nem fogtuk föl a valóságot, nem értük föl ésszel. Szó sem volt róla, hogy elhiggyük, hogy nálunk, Erdélyben is történhet ilyesmi. Ezért, és most előre fogok ugrani az időben, a német megszállás idején megalapították a zsidó tanácsokat, amelyek irányították a dolgokat, olyan értelemben, hogy közvetítették a zsidó lakosság felé a német és horthysta megszállók utasításait, miszerint gyűjtsünk bizonyos összeget, pokrócokat, ruhákat stb. Ezek intéztek minden intéznivalót a zsidó vonalon. Azt hallottuk, sőt, most már tudjuk, hogy a zsidó tanácsok egyes vezetői tudtak Auschwitzról. 1943-ban két lengyel zsidó megszökött Auschwitzból, és jelentést készítettek, amit terjesztettek [lásd: Auschwitzi Jegyzőkönyv], ami ismert volt, és a Zsidó Tanács tudott róla! Legalábbis néhányan a csúcsvezetésből. Sokszor, sokan azt mondják, hogy a Tanács nagyon is bűnös azért, mert nem tájékoztatta a zsidó lakosságot. Ez csak egy vélemény; az enyém más: én azt hiszem, hogy miképpen nem hittünk a lengyel zsidóknak, amikor Auschwitzról és az ott történtekről beszéltek, úgy ekkor sem hittük volna el, hittem volna el. Mégis, mert tudtak róla, élt Kolozsváron egy cionista vezető, aki bizonyos közvetítők segítségével nem mással, mint Eichmann-nal tárgyalt, és megegyeztek, hogy talán kétezer zsidó vagy mennyi meneküljön el Svájcba, hogy ne deportálhassák őket [lásd: Kasztner-csoport; Kasztner-vonat]. El is indult egy nagy csoport Magyarországról, közöttük körülbelül kétszáz zsidó Kolozsvárról [250 zsidó család volt a vonaton Kolozsvárról. – A szerk.], és nem csak onnan, akik meg is érkeztek Svájcba. Nem éltek fényes körülmények között, mert szintén valamiféle koncentrációs táborban voltak [Átmenetileg egy számukra kiürített bergen-belseni barakkban. – A szerk.], de túlélték. Tehát egyesek tudtak róla; de nem hiszem, hogy sokat változtatott volna a zsidó közösségen belül, ha közzétették volna, amit tudtak. Kérem szépen, nem érdemes már azt tárgyalni, „Mi lett volna, ha…”!           

Egymás után jöttek a különböző rendeletek, miszerint a zsidóknak le kell adniuk a rádiókészülékeiket, le kell adniuk ezt meg azt. Parancsok és rendeletek követték egymást nap mint nap, egészen [1944.] április ötödikéig, amikor kiadtak egy rendeletet, amelynek értelmében a zsidóknak megkülönböztető jelként sárga csillagot kell viselniük a ruhájukon [A német megszállást követően, 1944. március 29-e után megkezdődött a zsidóellenes rendeletek kiadásának sora. A legfőbb rendelkezések a következők voltak: március 29-én a zsidók tulajdonában lévő telefonok bejelentéséről rendelkeztek, ezt hamarosan követte a telefonok beszolgáltatásának előírása. Március 31-én előírták a zsidók számára a sárga csillag viselését. Ezután megtiltották a zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazását, kizárták a zsidókat az értelmiségi és szabadpályás kamarákból, április végén korlátozták írói tevékenységük engedélyezését. Előírták a zsidók tulajdonában lévő gépjárművek bejelentését, majd április 7-én korlátozták utazásukat: zsidó nem használhatott személyautót, motorkerékpárt, taxit, nem utazhatott vasúton, hajón vagy társasgépkocsin. Elrendelték a rádiók bejelentését, majd beszolgáltatását. Április 16-án elrendelték a zsidó vagyonok zár alá vételét, egy zsidó mindössze 3000 pengő készpénzt tarthatott magánál. Teljesen kitiltották a zsidókat az értelmiségi pályákról és a pénzintézetek alkalmazottai köréből, április 21-én bezáratták a zsidó kereskedéseket. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Néhány héttel később megjelentek a gettósítást hirdető plakátok. A gettókat különbözőképpen állították föl a különböző városokban. Például Désen a szabad ég alatt egy erdőben, Kolozsvárott egy téglaszárító óriási udvarában. Nagyváradon másképpen jártak el. Egy zsidók által sűrűn lakott negyedbe zsúfolták az összes zsidót a városból, majd körbevették egy deszkafallal, és csendőrökkel őrizték. Az én családom viszonylag szerencsés volt, mert a lakásunk és a hitközségi épületek is ebbe a gettóba kerültek. Ezért nem kellett elhagynunk a lakásunkat, mint másoknak. Viszont a lakásunk csak két kis szobából, konyhából és fürdőszobából állott, ahová körülbelül harminc, a városból idejött embert zsúfoltak be. Zsúfoltságban és elég nehéz körülmények között éltünk. Mindenki hozott magával valamicske tartalékot. Volt a gettónak közkonyhája, ahol lehetett enni például egy bablevest vagy ilyesmit. Nem emlékszem, hogy éheztem volna akkoriban. Főleg, mert otthon voltam. (Mi külön étkeztünk.)

Amikor aztán megérkeztünk Auschwitzba, és kiszálltunk a vagonokból, a férfiakat és nőket különválasztották. Akkor láttam utoljára édesanyámat, édesapám meg én egymás mellett lépkedtünk, átmentünk az érkezés mindenféle tortúráján: tusolás, fertőtlenítés, szőrtelenítés, a ruháktól való megfosztás, a csíkos pizsamák felöltése. Együtt maradtunk szeptemberig.

A következők történtek: egy Buchenwald nevű táborba kerültem, amit később „vörös lágernek” neveztek, mert főleg a német kommunisták, de a franciák meg mások is kialakítottak egy antifasiszta bizottságot, ami hogy úgy mondjam, uralta a tábor belső életét. Ez egy 1936-ban alapított tábor volt, ahová eleinte a német kommunistákat deportálták. A tábor belső irányítása, mint általában az ilyen táborokban, előbb közbűntényes bűnözők kezébe került, akik ugyanide voltak bezárva. Ezek ugyanúgy vertek, bántottak másokat, mint ahogy látni manapság amerikai filmekben, ahol minden börtönben van egy banda. Ugyanígy minden táborban ezek a bűnözők tették rá a kezüket a belső vezetésre. Buchenwaldban ez a helyzet az SS-nek sem felelt meg, mert nem volt rend a táborban, és fokozatosan, lassan kialakult egy bizonyos egyezmény az SS és bizonyos kommunista csoportosulások között. Az SS azt mondta: „Ha ti rendet biztosítotok a táborban, és az összes olyan rendeletünket betartjátok, mint például, hogy holnap jelenjen meg dolgozni, fölsorakozva háromezer ember stb., akkor a kezetekbe helyezzük a tábor vezetését.” Így született meg egy belső egyezmény. Én nem tudtam, hogy létezik egy antifasiszta bizottság a lágerben. Azt tudtam, hogy vannak német kommunisták. Mindezt később tudtam meg, nem akkor. A táborban mindenkinek volt egy sorszáma: az enyém például 58 319 volt, az édesapámé 58 320, és egyesek hatvanezernél is nagyobbak voltak. Néha láttam egy-egy olyan számot, mint például 12, 8 vagy 9, ez azt jelentette, hogy az illető ott volt még 1936-ból, úgymond, a foglyok arisztokráciájához tartozott. Az ilyenek tisztségeket töltöttek be, tehát barakkfőnökök, kápók és más fogolytisztviselők voltak. Ez az antifasiszta bizottság valóban biztosította a rendet a táborban.

Mit csinált ez a bizottság? Például elsősorban kommunistákat, szocialistákat, szociáldemokratákat szervezett be, hogy fontosabb tisztségekbe helyezze őket. Amikor Buchenwaldba érkeztem, engem is kérdezgettek valami fiatal franciák, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mi voltam stb. Tehát be akartak szervezni. Ezáltal egyrészt megtalálták szellemi társaikat, másrészt a fontos személyiségeket: hírneves tudósokat, ismert írókat stb., és elszigetelték, biztonságba helyezték őket. Mi is történt valójában? A tábor körül SS-kaszárnyák voltak és egy Gestapo-kaszárnya is, tehát a Gestapo mindvégig megfigyelés alatt tartotta a táborban levő politikai foglyokat. Néha kerestek valakit, ami nem jelenthetett jót, mert elvitték, és vagy megkínozták, vagy megölték. Ilyenkor az antifasiszta bizottság levette az illető melléről a sorszámot, föltette egy nemrég elhunyt fogoly számát, és megváltoztatta a kilétét. Tájékoztatta a tábor irodáját, amit Schreibstubénak neveztek, és ahol a tábor nyilvántartását vezették. Ott dolgozott például Jorge Semprun is. „Vigyázat, ez az ember már nem X, hanem Y” – és elrejtették [Jorge Semprun író (Madrid, 1923) – mint spanyol kommunistát és francia ellenállót 1943-ban Buchenwaldba deportálták, 1945-ben szabadult. – A szerk.]. A vége felé, a láger felszabadítása előtt a németek kiürítő transzportokat szerveztek, különösen zsidók számára, az úton pedig egyszerűen lemészárolták őket. Akárhogy is, ezeket a transzportokat nem sokan élték túl. Így aztán, ha parancs érkezett, hogy gyűljön össze, mondjuk, ezer zsidó, az érintettek szétszóródtak különböző barakkokban. Vagyis egyszerűen szabotálták a rendelkezéseket. De ami engem – és nem csak engem – érdekelt, az úgymond kommunista idealizmusuk volt, miszerint az ifjúságra szükség van, azt meg kell őrizni a jövő számára. Tényleg gondot fordítottak erre. Buchenwaldban volt egy barakk a gyermekek számára, ahol speciális élelmiszer-ellátást biztosítottak, voltak emberek, akik tanították őket, meséltek nekik, foglalkoztak velük. Ha lehetőség adódott rá, mint ahogy az én esetemben is, hogy könnyebb munkahelyen dolgozzunk, inkább a fiatalokat küldték oda, hogy megmeneküljenek.

Buchenwaldban nem ültem túl sokat, csak néhány hetet, mert Buchenwald egy nagy koncentrációs láger volt, melyhez kisebb lágerek, munkatáborok tartoztak. Elmentél egy munkatáborba, visszatértél, elmentél egy másik munkatáborba, visszatértél. Tehát csak átmenetileg tartózkodtam Buchenwaldban. Édesapámmal együtt egy nagyon kemény magdeburgi táborból tértünk vissza Buchenwaldba [Magdeburgban két altáborban dolgoztattak zsidó kényszermunkásokat: az egyik a Wehrmachtnak szállító Brabag-cég (Brikettenbraunkohle-Benzin-AG) egyik külső tábora („Magda“) volt, ahol 1944. június és 1945. február között közel 2200 zsidó foglyot dolgoztattak (mintegy 65%-uk meghalt); a másik a Polte Művek (fegyver- és gépgyár) mellett működött 1943 [1944. június?] és 1945 között (itt egy rigai táborból, Auschwitzból, Stutthofból és Ravensbrückből érkezett foglyokat dolgoztattak, zsidókat, lengyeleket és oroszokat). – A szerk.]. Három hónap alatt édesapám teljesen kikészült. Fizikailag is, lelkileg is. Egyszerűen tönkrement. Engem beszerveztek egy könnyebbnek mondott különítménybe. Volt ott vagy kétszáz fiatal és néhány idősebb. Apámat is magammal vittem, hogy együtt legyünk. Nem is tudom, hányszor jöttek ellenőrizni, és kiemelték onnan apámat. Akiket kiemeltek, azokat visszaküldték Auschwitzba, és meggyilkolták. Ez körülbelül 1944 szeptemberében lehetett. Itt, hogy úgy mondjam, etikai, erkölcsi kérdések merülnek föl. Milyen jogon döntheti el valaki, egy lágerbeli tisztséget betöltő személy, ki maradjon életben, és kinek kell elpusztulnia? Milyen jogon döntötték el, hogy én egy biztonságosabb helyen életben maradjak, édesapám pedig a halálba induljon? Vállalták ezeket az erkölcsi tehertételeket a jövőről alkotott eszményeik nevében, amelyek szerint egy új világ fölépítéséhez szükség van az ifjúságra.

Mindenesetre, ami engem illet, és ezt azért mondom, hogy meg lehessen érteni, miért váltam azzá, akivé váltam, és hogyan éltem át a későbbi évtizedeket: ott, a lágerben ismertem meg ezeket az embereket, ezeket a kommunistákat, akik iránt valódi csodálatot éreztem. Köztudott, magam is tudom, hogy sokan közülük, szabadulásuk és a kommunista hatalom kialakulása után aktivistákká, vezetőkké váltak. Azt is tudom, hogy más, lágerbeli kommunisták áldozatul estek főnökké emelkedett elvtársaiknak. Mindezek köztudottak. De ott, a lágerben csodálatra méltóan viselkedtek. És ezt nemcsak én állítom, hanem elismerik mindazok, akik ott voltak: szociáldemokraták, kereszténydemokraták, akik a lágerről írtak. Egy Kogon nevű kereszténydemokrata írta az első és legjobb beszámolót Buchenwaldról, és ő is elismeri, hogy le a kalappal az előtt, amit ott cselekedtek a kommunisták [Eugen Kogon (München, 1903–1987) – müncheni, firenzei és bécsi közgazdasági és szociológiai tanulmányait követően 1927-ben Bécsben doktorált, doktori értekezésének címe „Kooperativstaat des Faschismus“. Mint a nemzetiszocializmus ismert ellenfelét a Gestapo többször letartóztatta. 1939 szeptemberében a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták, ahol hat évet töltött. 1945-ös szabadulását követően az amerikai hadsereg önkéntes tudósítója volt, és még ugyanabban az évben írni kezdte a „Der SS-Staat – Das System der deutschen Konzentrationslager“ című könyvét, amely 1946-ban jelent meg („Az SS-állam, A koncentrációs táborok rendszere” , Coldwell Könyvek, 2006). – A szerk.]. Nem voltak marxista olvasmányaim, nem tudtam semmit sem a marxizmusról, sem a kommunizmusról. Ezeket az embereket ismertem, és ők vonzottak engem.

Személyes részletként megemlítem, hogy a lágerben súlyosan megbetegedtem: kétoldali kavernás tüdőtébécém volt, és azt ott, helyben nem lehetett kezelni. Azelőtt hetven kilós voltam, azonban a körülmények miatt harminchat kilóra fogytam, tehát én is tönkrementem. 1945. április tizenegyediki szabadulásom után valamiféle szanatóriumba utaltak, a Weimar melletti Blankenheim helységben volt, nem messze Buchenwaldtól, de csak a körülmények feleltek meg az elnevezésnek, a kezelés és a gyógyszerkúra nem ért sokat. De tisztaság és csend volt ott, jó étel és gondozás. A Hitler-Jugendé, az ottani ifjúsági szervezet vezetőié volt korábban ez az épületcsoport, ahol jó körülmények voltak. Ott laktam néhány hétig. Egyszer csak megtudtam, hogy Buchenwald és Weimar környéke, amely amerikai megszállás alatt volt, szovjet kézbe fog kerülni, hogy a Német Demokratikus Köztársaság része legyen [Ez majd csak 1949-ben következett be. Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból  létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.]. És akkor a szanatórium pácienseit megkérdezték: „Hová akartok menni? Gyertek Franciaországba, vagy menjetek Svédországba, a Vöröskereszt gondot visel rátok.” Akkor egy orvos, akit a lágerben ismertem meg, egy erdélyi kommunista, aki még most is él, és jó barátok vagyunk, Buchenwaldból utánam jött Blankenheimbe. „Haza kell jönnöd – mondta, ahogy a kommunisták szokták –, hogy egy új világot építsünk.” Így jöttem haza. Csak évekkel az után, hogy elkezdtem elméleti marxista irodalmat olvasni, alkottam fogalmat a kommunizmusról.

Mindenesetre az átéltek után, a történtek után és főleg az első hetekben, amikor visszajöttem Nagyváradra, és nem találtam senkit és lakást sem, tárgyakat, semmit, végeztem a vallással. De azért a szabadulásom után néhány hónapig néha még elmentem szombatonként vagy ünnepekkor a zsinagógába, például 1945 őszén a nagyünnepekre. Nem ájtatosságból, hanem nosztalgiából, a rég átélt, ismert hangulatot keresve, amit soha újra meg nem találtam. Úgyhogy időközben valóban beiratkoztam a kommunista pártba is. Egyes kommunisták iránt érzett, hogy úgy mondjam, ösztönös rokonszenvemet tettem hivatalossá ezzel. A materialista filozófiát nagymértékben magamévá tettem, úgyhogy egy jó időre szakítottam a vallással.

Nekem, személyesen van egy bizonyos véleményem. Ugyanis mindenki borzasztó eseményeket élt át, amelyek mégis valahol hasonlítanak egymásra. Például, akárkit kérdez meg az ember, hogy milyen volt az utazás a gettóból Auschwitzig, ugyanazt fogja mondani: kilencvenen voltunk a vasúti kocsiban, nem volt élelmünk, hogy volt két vödör: az egyikben ivóvíz volt, a másikba végeztük a szükségünket, hogy nem volt hely sem állni, sem lefeküdni, sem ülni, hogy sokan három-négy nap után meghaltak a vagonban, hogy kiszálláskor az auschwitzi placcon a férfiakat fölsorakoztatták… Ezek mindig ugyanazok az emlékek, mindenkinek különbözőek, de mégis ugyanazok. Egyrészt ezért, másrészt főleg azért, mert aki ezt nem tapasztalta meg, az nem értheti meg, mint ahogy mi sem értettük meg azt, amit a lengyelek meséltek, így nem tudja az ember fölfogni.

Egy személyes tapasztalatom: miután visszatértem, a zsinagóga őre – egy magyar, egyébként nagyon rendes ember, nagyon szépen viselkedett mindvégig – megkérdezte, milyen volt, én elkezdtem mesélni, és beszéltem egy jó órát, ami után ő vagy talán a felesége megkérdezte: „Hát még almát sem kaptatok ott?!” És akkor megértettem, hogy abszolút semmit sem értett meg abból, amit neki elmeséltem. Vagyis most, hogy annyi film meg könyv áll a rendelkezésünkre, már fogalmat alkothatunk arról, mi is történt, de hogy a személyes élményeidet úgy tudjad ecsetelni, hogy egy másik embernek is jelentsen valamit, ahhoz különleges írói vénára, tehetségre van szükséged. Másrészt erről a témáról azóta annyit írtak, annyi filmet készítettek, annyit meséltek, hogy magamkorú emberek néha elkezdik összekeverni a személyes élményeiket az utólag megtudott részletekkel. Van rá két példám. A legtöbb interjú így kezdődött: „Kiszálltam Auschwitzban a rakodóra, és észrevettem a krematórium kéményét.” Mit vett észre? Ugyan ki tudta azt akkoriban, hogy az a krematórium kéménye?! Ezt ő csak később tudta meg. Én annak idején visszatértem a deportálásból, és még nem tudtam, nem tudtam biztosan, hogy a szüleim meghaltak-e vagy sem. Nem volt, honnan tudjam. Mindezt csak később tudtam meg. Vagy egy másik azt mondja: „Fölsorakoztattak, és egyszer csak ott álltam Mengele doktor előtt, aki aztán vagy jobbra küldött…” Honnan tudta, hogy ő Mengele? Tudta azt valaki is, hogy létezik egy Mengele? Nagyon nehéz visszaidézni az eseményeket lépésről lépésre. Ez az a néhány ok, ami miatt kerültem, hogy lágerbeli élményeimről beszámoljak, nyilatkozzam. A lágerek valójában különböztek: egyesekben keményebb, másokban valamivel jobb volt a bánásmód. De lényegében mind ugyanolyanok voltak: a robot, a kényszermunka mind egyforma volt. Ezért aztán nagyon nehéz személyesen, egyéni módon megjeleníteni.

Nem végeztem el az iskolát. 1944-ben hetedik osztályos voltam [a líceumban]. Aztán deportáltak… Amikor hazatértem, különleges, háború utáni tanulmányi helyzet fogadott. Speciális törvényeket hoztak azok számára, akik faji törvények vagy politikai hovatartozásuk miatt, esetleg katonai kötelességük teljesítése miatt nem tudták folytatni a tanulmányaikat, és lemaradtak néhány évvel [lásd: Voitec-törvény]. Speciális vizsgaszessziókat tartottak, megengedték, hogy két évet egy év alatt járjál ki stb. Tehát én, mivel a líceum hetedik osztályát elvégeztem a deportálás előtt, visszatérésemkor jelentkeztem, és levizsgáztam a nyolcadik osztály anyagából, majd speciális érettségi vizsgát tettem, sikeresen. Zárójelben legyen mondva, a vizsgára egy szót sem tanultam, mindössze a [nagy]váradi Zsidó Líceumban hét év alatt elsajátított tudásomra támaszkodtam, és elég jól szerepeltem. Aztán 1947-ben, illetve 1948 elején beiratkoztam a kolozsvári Bolyai Egyetemre, először pszichológiára, majd egy év múlva átiratkoztam a filozófia szakra. 1952-ben végeztem, az utolsó években párhuzamosan tanerői státusom is volt, vagyis másodévtől kezdődően gyakornok voltam a filozófia tanszéken. Mire végeztem, már tanársegéd voltam. Majd minden egyetemi tanári fokozatot végigjártam. Egy ideig tanszékvezető voltam a filozófia tanszéken és dékán a bölcsészkaron. 1959-ben a két kolozsvári egyetemet egyesítették [a Babeş-Bolyai Egyetemről van szó, lásd: kolozsvári tudományegyetem]. Nicolae Ceauşescut „1959-ben kiküldték mint a párt erős emberét, hogy a magyar és a román egyetemeket összeolvassza. Ez nem volt egyszerű feladat. Ő állt az egyesítést végrehajtó bizottság élén. Egy hétig szakadatlanul üléseztünk, délelőtt és délután, karonként és szakonként, diákokkal és diákok nélkül, teljes létszámban, csak tanárok és így tovább. Megjelent Ceauşescu a tanügyi miniszterrel – akkoriban Joja akadémikus, logikatanár volt a tanügyminiszter. De a miniszter egy szót sem szólt. Ceauşescu vezényelt, csinált mindent, intrikált. Az egyesítés után én a Babeş-Bolyai egyetem filozófia tanszékének vezetője lettem és a Történelem és Filozófia Kar dékán-helyettese, egészen az 1970-es évek végéig. Akkoriban Lascu professzor volt a dékán, később Ştefan Pascuval dolgoztam együtt, utána Camil Mureşanuval” [Ugyanott, 85. oldal]. Tanszékvezető voltam 1980-ig.

A feleségemmel nem hivatalosan 1948-ban keltem egybe, majd hivatalosan 1949-ben [A Centropa készített interjút Kallós Miklós feleségével is. Lásd: Kallós Katalin. – A szerk.]. Egy évig együtt éltünk, mielőtt az anyakönyvi hivatalban megesküdtünk. Akkoriban mindketten biciklivel jártunk. A feleségem a kötöttárugyárban dolgozott, a Mócok útján. A gyárból kerékpárral jött a városházára. Tizenegykor átestünk a ceremónián, és sietett vissza a munkahelyére. Ugyebár a szocializmust építettük, nem volt idő egyebekre… A feleségem, lánykori nevén Havas Katalin, 1922-ben született Désen. Szabónő volt, majd később textilipari technikus lett. Kolozsvári gyárakban dolgozott, az akkori „Szamos” nevű konfekciógyárban, most nem tudom, hogy nevezik. Ott sokáig dolgozott. És különböző textilipari szövetkezeteknél. Majd az utolsó években, az utolsó húsz évben az „Új Út” nevű szövetkezetben dolgozott. Most is megvan, most is konfekcióval, női ruhával foglalkozik. A feleségemnek négy gimnáziumi osztálya és szakiskolája van.

A nagyobbik fiamat Péternek hívják, 1950-ben született Kolozsvárott. Konzervatóriumot végzett, és fuvolatanár lett. Egy ideig kolozsvári és szatmárnémeti zeneiskolákban volt fuvolatanár. Később egy csomó zeneiskolát, zenelíceumot országszerte föloszlattak, így aztán a felesége révén Bukarestbe került, ahol az „Előre” nevű központi magyar nyelvű újságnál helyezkedett el szerkesztőként. Egészen 1990–1991-ig dolgozott ott, amikor átment a Román Televízióhoz. A mai napig ott dolgozik.

György 1955-ben született, elvégezte a kolozsvári műszaki egyetemet, majd kihelyezték Biharba, [Nagy]Váradra került, ahol én születtem, és a gyermekkoromat töltöttem. Különböző mezőgazdasági üzemekben dolgozott, mivel mezőgazdasági gépészmérnökit végzett. Később átképezte magát informatikusnak, és a számítástechnika terén dolgozott. Most pedig, ahogy manapság mondják, üzletember. Nem ragaszkodtam ahhoz, hogy a fiaim zsidó feleséget válasszanak maguknak, szó sem volt róla. Akkor is körülményes lett volna, ha ragaszkodtam volna hozzá. Nemigen lehetett volna találni korban hozzájuk illő zsidó lányokat. Nem volt választék.

Ameddig a gyerekek kicsik voltak, állítottunk nekik karácsonyfát. De ennyi.

Nem egy magyar szemszögéből figyeltem az 1956-os magyarországi forradalmat. A magyar kultúra területén dolgoztam, főszerkesztő-helyettese voltam a kolozsvári írószövetség „Utunk” című magyar nyelvű hetilapjának. Az egyetemi elfoglaltságommal párhuzamosan mindig dolgoztam a sajtóban is.

Ennél a folyóiratnál a pártvezetőség „különleges figyelmét élveztük”, mert figyeltek minket, nehogy az itteni magyarsággal is meggyűljön a bajuk. A Leonte Răutu és Miron Constantinescu-szerű pártkorifeusok majdnem mindennap odalátogattak, többször találkoztam velük a folyóiratnál betöltött pozícióm miatt. Mozgalmas időszak volt. Az akkori szemléletemmel nem tudtam a szomszédban történteket forradalomként fölfogni.

Egyrészt örültem, hogy föllázadtak az akkori Rákosi-rendszer ellen, ami legalább ugyanolyan elnyomó volt, mint amilyen a Ceauşescu-rendszer is volt később, de föl sem ötlött bennem, el sem tudtam gondolni, hogy maga a kommunista rendszer veszélybe kerüljön. Egyébként az akkori jelmondatok között nem szerepelt olyan, hogy végezzünk a szocializmussal.

Ami akkor történt, egy emberarcú szocializmus jelszavával történt [Maga az „emberarcú szocializmus” kifejezés az 1968-as, a Dubček nevével fémjelzett csehszlovákiai reformkísérlethez, az ún. „prágai tavaszhoz” kötődik, 1956-ban még nem használták. – A szerk.]. Más probléma nem vetődött fel. Ellenezték a terrort, de nem kérdőjelezték meg a rendszert mint olyat, a rendszer javításáról, demokratizálásáról, humanizálásáról volt szó.

A kommunizmus alatt nem esett szó az antiszemitizmusról. Pontosabban attól függ, hogy hol és hogyan. Hivatalosan nem beszéltek róla, minden rendben volt, nemzeti kérdés nem is létezett, „megoldották” teljes mértékben. A nacionalizmus főleg Ceauşescu hatalomra jutása után dívott. Ami a zsidókat illeti, volt egy időszak, rögtön a háború után, amikor a zsidók különböző szubjektív okokból vonzódtak a kommunista mozgalomhoz, mert hittek a kommunista ideológia ígéreteiben: az emberek egyenlőségében, testvériségében stb. A fasiszta időszak után ennek elég nagy keletje volt, és sok zsidót vonzott a kommunista mozgalomba. Másrészt az akkoriban erősödő kommunista hatalomnak szűksége volt mind az elnyomó szervekben, mind a politikai apparátusban olyan emberekre, akik nem kompromittálódtak sem a Vasgárdában, sem a Nyilaskeresztes Pártban. Mivel a zsidók természetszerűen kimaradtak mindezekből, ezért egy időben a hatalom bizonyos fokú bizalmát élvezték. A rendszer megerősödésével, stabilizálódásával párhuzamosan azonban megkezdődött a zsidók eltávolítása. Annál is inkább, mert a Román Kommunista Pártnak rengeteg zsidó és magyar tagja is volt. Az irányelv az volt, hogy a Román Kommunista Pártot elsősorban románok képviseljék. A román munkás- és paraszttömegek masszív bevonására törekedtek. Fokozatosan, az új generáció beérésével megkezdődött a zsidók kiszorítása bizonyos kulcspozíciókból. Sőt, volt egy olyan politikai elv is a kommunista rendszer idején, az arányosság elve, mely szerint a nemzetiségek és kisebbségek csak a létszámukkal arányosan foglalhattak el tisztségeket, kaphattak elismeréseket, címeket.

Ezért például itt, Erdélyben az 1950–1960-as években, a kommunista rezsim elején, a rengeteg gyűlés alkalmával mindig ügyeltek rá, hogy a vezetőségben legyen egy magyar, egy nő, egy fiatal stb. Így mentek a dolgok, az arányok a látszat kedvéért voltak. Aztán következett az a korszak, amikor a nacionalizmusra helyezték a súlyt. „Ceauşescu hatalomra kerülésével a nacionalista vonal megerősödött, több okból kifolyólag: egyrészt politikai szempontból, létezett ugyanis a Moszkvától való eltávolodási próbálkozás, mert az oroszok, legalábbis látszatra még mindig az internacionalizmust hangsúlyozták. Ez a nemzeti kommunista vonal valamennyire csakugyan eltávolodott Moszkvától” [Ugyanott, 89. oldal]. Valójában az idő múlásával a nemzetiségek, köztük a zsidók is, mellőzve voltak. Egy személyes példa, ami nem zavar, mert soha nem akartam fölkapaszkodni, de ez tipikus. Évekig dékánhelyettes voltam a Babeş-Bolyai Egyetemen, különböző professzorokkal dolgoztam együtt, de mindvégig dékánhelyettes voltam. Dékán nem lehettem, bár szakmailag, tudományosan elismertek. Ez általában országos szinten is jellemző volt: ha zsidó volt az ember, legjobb esetben főnökhelyettes lehetett, főnök soha. Lehet, hogy ez egyeseket zavart, engem sosem. Nem törekedtem vezető szerepre.

Az 1989-es forradalom idején az ablakból néztem a felvonuló tömeget, amint Ceauşescu képeit égették, majd kimentem én is a Győzelem térre közéjük. Meghallgattam Cornea asszonyt a forradalom első napján [Doina Cornea (Brassó, 1929) – tanársegéd volt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának francia tanszékén. Nevéhez 1980-tól kezdve szamizdat írások és fordítások fűződnek, ez utóbbiakat jegyzetekkel is ellátta.

1982–1989 között számos tiltakozást juttatott el a Szabad Európa Rádióhoz, emiatt  1983-ban elbocsátották, és olykor fizikai erőszakkal is járó rendőri zaklatásoknak vetették alá. 1987 novembere és 1989 decembere között röpiratterjesztés miatt gyakorlatilag házi őrizetben volt. 1989 decemberében beválasztották a Nemzeti Megmentési Front Nemzeti Tanácsába, de 1990 januárjában lemondott (úgy ítélte meg, hogy a Front Gorbacsovnak van alárendelve).

1990 augusztusában Kolozsváron egyik alapítója volt a romániai Önkényuralom-ellenes Demokratikus Fórumnak, amelynek utóbb elnökévé választották. Ez volt a demokratikus ellenzék egyik első egyesítési kísérlete, amelyből később kialakult a Romániai Demokrata Konvenció. Alapító tagja a Csoport a Társadalmi Párbeszédért, a Civil Szövetség és a Memoria Kulturális Alapítvány szervezeteknek (Forrás: WIKIPÉDIA). – A szerk.].

Persze hogy örvendtem. Nem tudatosult bennem, hogy a rendszer megdőlt, örültem, hogy megszabadultunk Ceauşescutól és a rendszerétől. Csak fokozatosan tudatosult bennem, hogy többről van itt szó, pláne hogy a berlini fal is leomlott már, fölbomlott a Szovjetunió stb. Az is egy fejlődés volt, hogy megszabadultunk a Ceauşescu-rendszertől. Aztán megszoktuk a demokratikus életet, hogy úgy mondjam.

1989 óta is van antiszemitizmus. Persze zsidóellenes törvények nincsenek. Ellenkezőleg, vannak a fajgyűlöletet és a zsidóellenességet elítélő törvényeink, tehát azt mondhatnók, hogy állami szintű antiszemitizmus nem létezik. De én ezt nem állíthatom, amíg vannak vasgárdista egyesületek, amíg vasgárdista könyvek és folyóiratok jelennek meg, amit az állam eltűr a törvények ellenére. Ez egy állami szintű, közvetett módon megnyilvánuló zsidóellenesség. Nem kell hangsúlyoznom, hogy retorikai antiszemitizmus létezik.

Megjelennek könyvek, újságcikkek, vannak antiszemita jellegű interjúk és televíziós adások. Nem példálózom nevekkel, és nem kell azonosítanom jól ismert személyiségeket. A nép körében elharapózott zsidóellenesség mértékét nem tudom megállapítani, de létezik. Hogy megmondhassam, mekkora, szociológiai felmérésre lenne szükség.

Próbálkozások történtek: „Szeretné-e, ha a szomszédja zsidó lenne? Szeretné-e, ha a fia elvenne egy zsidó lányt?” stb. [Ezek a kérdések, amelyekre Kallós Miklós hivatkozik, gyakran szerepelnek a Nyitott Társadalomért Alapítvány által évente megrendelt közvélemény-kutatásokban, amelyek a kisebbségek (magyarok, zsidók, németek, cigányok) iránt megnyilvánuló idegengyűlöletet vizsgálják. – A szerk.]. Mert létezik! Nem lehet egy évszázadokon keresztül táplált felfogást, magatartást egy-kettőre eltüntetni.

Nem tűnt el. Sőt új megnyilvánulásai is vannak, mint például a holokauszt tagadása, ami első látásra nem zsidóellenes, tudományos vitának is tűnhet akár, mégis ilyen gyökerekből táplálkozik. Kikezdhetetlen igazság, hogy a zsidóellenesség létezik nálunk zsidók nélkül is, lévén, hogy a legutóbbi népszámlálás alkalmával kiderült, hogy számuk öt- és hétezer között van [A holokauszt meg nem történte melletti érvelés vagy akár egyszerű megkérdőjelezése is a „zsidó nélküli antiszemitizmus“ néven honosult meg. – A szerk.]. Ugyanakkor nyolcvan százalékuk elmúlt hetven éves! Milyen veszélyt jelenthet ez a román közéletre, a román gazdaságra, a román kultúrára? Nyilvánvalóan erőltetett és mondvacsinált dologról van itt szó.

Sajátos helyzetben vagyunk most. 1997-ben megválasztottak a kolozsvári Zsidó Hitközség elnökévé. Ismeri ön a Beckett-szindrómát? Volt egy színdarab és egy film is. Beckett Angliai Henrik herceg jó barátja volt, iszákosok és nőcsábászok mindketten, mulatozó cimborák.

Aztán Henrik megtette Beckettet az anglikán egyház fejének, hogy közeli emberét tudja az egyház élén. Beckett ezt komolyan vette, és valóban méltó módon képviselte az egyházat. Megtagadta a király kérését, hogy feleségétől törvényesen elválassza, ezért aztán meg is gyilkolták [Conrad Ferdinand Meyer (1825–1898) svájci német költő és író „Szent” című regénye alapján írta Eliot a „Gyilkosság a székesegyházban” és Anouilh a „Beckett” című drámáját II. Henrik király és Thomas Beckett canterbury érsek ellentétének történetéről, majd az érsek meggyilkolásáról a székesegyház oltára előtt. – A szerk.].

Érdekes dolog ez a Beckett-szindróma: magas hivatalba kerülsz, és elkezded komolyan venni. Velem is az történt. Milyen értelemben? Sosem tagadtam a zsidó létemet, ha akartam volna, se tudtam volna. Egyáltalán nem váltam újra vallásossá, de amikor megválasztottak a hitközség elnökének, az első gyűlésen megmondtam, hogy tudatában vagyok annak, hogy vallásunk a népünk történelme során fennmaradásunk legerősebb bástyájának bizonyult. Ezt elismerem. Ezért azt mondtam, hogy mint elnök teljes erőmből támogatni fogom vallásos hitéletünket.

A hitközségben jelentős az elöregedés. Sajnos az emberek rendre elfogynak, köztük azok is, akik értettek a vallásos szertartások lebonyolításához. Én gyerek- és ifjúkorom tudására támaszkodva, magam bonyolítom le ezeket szombatonként és ünnepnapok alkalmával.

Mint egy népszokást, ha úgy tetszik. Nem hitből és nem meggyőződésből, de el tudom végezni, és nem sokan maradtak, akik helyettem meg tudnák tenni. Ez a helyzet. De én nem vagyok vallásos, nem fognak látni imádkozni a templomban, a mai napig sem imádkozom. Nem fogok alakoskodni. Így hát szabadgondolkodó maradtam, de elvégzem a szertartásokat. A gyerekeim a mai napig fölhánytorgatják nekem, hogy halvány fogalmuk sincs a zsidóság mibenlétéről.

Ez nem megtanulható. Megtanulni csak akkor tudod, ha eljössz a templomba, és figyelsz. Eljössz egyszer, tízszer, százszor, és ragad rád valami. De akik eljönnek, velem egykorúak vagy még idősebbek, az ifjúság nem érdeklődik. Van egy ifjakból álló énekkar, akiket ünnepkor meghívunk, eljönnek, majd elmennek.

De imádkozni nem járnak el. A zsidó fiúkat körülmetélik [lásd: körülmetélés]. Az én fiaim nincsenek körülmetélve. Semmit sem tudnak a vallásukról, viszont nagyon érdekelte őket a holokauszt meg a deportálás, és mindent elolvastak, ami ezzel kapcsolatban a kezükbe került.

2001-ben, úgymond, lemondtam, tehát négy és fél évig voltam elnök a hitközségben. Újra akartak választani, de nem fogadtam el, kerüljön sorra még más is. Egyfajta tanácsosként még mindig segítem a hitközséget. Megvannak a szükséges ismereteim, amiket még annak idején a neológ zsinagógában és édesapámnak segédkezve, a temetések alkalmával tanultam. A neológ zsidó közösség iskoláit végeztem, ismerem mind a neológ, mind az ortodox zsidó szokásokat.

Tiszteletbeli professzor maradtam a Babeş-Bolyai Egyetemen, doktorátust vezetek jelenleg is, és a Zsidó Bizottság-beli tevékenységekből is kiveszem a részemet. Elnök voltam, vezetőségi tag vagyok most is.

Életrajz

Kádár Pál egy lipótvárosi házban lakik a feleségével. Idős kora ellenére a legutóbbi időkig megtartotta orvosi praxisát. Békés, nyugodt ember, aki fontosnak érzi, hogy emlékezzen mindarra, ami vele és családjával történt.

A családi hagyomány szerint, már amennyire én az apai ágról hallottam, az őseim valahonnan Spanyolországból vagy Portugáliából kerültek Erdélybe. Az apám apja még Kohn volt. Ő eredetileg Bihardiószegen élt, kis szatócs volt, és Bihardiószegről települt át Debrecenbe [Bihardiószeg (Érdiószeg) – nagyközség volt Bihar vm.-ben, 1891-ben 5700, 1910-ben 6300 lakossal (gr. Zichy Ferenc uradalmának székhelye), az Érmellék bortermelésének egyik központja. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Debrecenben is szatócs volt. Feleségül vette a Spitz Róza nevű asszonyt, attól született egy leánya 1888-ban, azután 1890-ben született apám, ennek a szülésnek a következtében a nagyanyám meghalt. Két kiskorú gyerek volt – az egyik újszülött – meg egy szatócsbolt, meg kellett nősülni. Ahogy ilyenkor szokás volt a régi zsidóknál ugye, sádhen közvetítésével feleségül vett egy Ornstein Hermina nevű asszonyt, akitől aztán több gyerek született még. Ezek apám féltestvérei voltak. Nagyapám szegény ember volt, de – szintén lehet mondani, ahogy a korabeli zsidó családoknál szokás volt – az elsőszülött fiút megpróbálták taníttatni. Az apámat már gyerekkorától kezdve úgy nevelték vagy taníttatták, hogy majd diplomás ember legyen belőle, és így jutott el oda, hogy orvosi egyetemre ment, és orvos lett.

Sajnos a nagyapám abban az időben, amikor én bekerültem gimnáziumba, Debrecenbe, már teljesen demens volt, szklerotikus vagy alzheimeres volt, azt nem tudom, de nem tudta ellátni önmagát, ővele én már nem tudtam beszélni. A szatócsbolt megmaradt, a mostohanagyanyám vezette. Ellátta a nagyapámat, a háztartást, és vezette ezt a kis szatócsboltot. A két bátyám, akik szintén Debrecenben jártak gimnáziumba, náluk laktak, a nagyszülőknél. Azt hiszem, hogy ez volt a módja annak, hogy apám anyagilag úgy támogassa őket, hogy az ne segélyként hasson. Én oda rendszeresen kijártam. Láttam a nagyapámat abban az állapotban és a nagyanyámat, mármint a mostohanagyanyámat, aki mindent megtett a nagyapámért is meg az unokáiért is. Remekül főzött, imádtam kijárni, már a kaja miatt is. A Kishegyesi úton laktak, az már a külvárosa volt Debrecennek. Ha szemben állunk a Nagytemplommal, balkéz felé esett a Hatvani utca, annak folytatása volt a Kishegyesi út. Mélyen vallásos emberek voltak. Az apai nagyapám – ezt apám mesélte – állítólag jeles talmudista volt. De erről közelebbit nem tudok, csak ezt az apai történetet, amit átvettem.

Nem tudom, hol született az anyai nagyapám. Ornstein Mórnak vagy Móricnak hívták. Ő tulajdonképpen debreceni volt, de nem Debrecenben lakott. Vallásos ember volt. Az anyai nagyapám és azt hiszem, már az ő apja is állandóan ilyen földbirtokokon intéző-, gazdatisztszerű munkát végzett [lásd: birtokkezelés]. Mikor én ismertem, tehát az én gyerekkoromban vagy diákkoromban már Debrecenben élt. Tulajdonképpen nem bent lakott a városban, hanem kint [a város külső területén]. A gyerekei többnyire bent laktak. Az apai [Kohn] nagyapám feleségül vette Ornstein Herminát. Az ő testvére volt Ornstein Mór, akinek volt egy lánya, Ornstein Margit, aki két évvel később született, mint apám. Idővel, minthogy az apai nagyanya és az anyai nagyapa testvérek voltak, szükségszerűen a családi kapcsolatok összehozták a család férfi és lány tagjait. Az apám meg az anyám, Margit, akik ilyen módon jogilag unokatestvérek voltak, egymásba szerettek, és házasság lett belőle. Vér szerinti rokonság nem volt.

Az Ornstein házban még egy érdekes dolog van. A legidősebb fiú, Lajos apámmal egy évben, egy hónapban és egy napon született. Mind a ketten 1890. november tizenhetedikén. Ez az Ornstein fiú szintén a legidősebb fiú volt, és szintén úgy nevelték, hogy majd diplomás ember legyen, és mit ad Isten, ő is az orvosi pályát választotta, és aztán később, már Pesten jártak együtt egyetemre, együtt laktak, együtt diplomáztak. Furcsa véletlene a sorsnak.

Az anyai nagyanyámat Grósz Herminának hívták, egyszerű háztartásbeli volt. Semmi különöset nem tudok mondani. Én sokat jártam hozzájuk, mert imádtam gyerekként az istállókat ott a tanyán. Amikor erdőirtás volt, együtt laktak az erdőben, egy nagy földkunyhóban a munkásokkal, és a kunyhó közepén óriási kondérban főtt a slambuc, amit együtt ettünk, szóval ezek ilyen gyerekkori kalandok voltak [A slambuc bográcsban főzött, megpirított, hagymás krumplis tészta. – A szerk.]. Ő előbb halt meg, mint a nagyapám. A nagyapám 1938 körül halt meg, az egyik fiánál volt éppen Pesten, elaludt, és meghalt.

Az apám testvérei voltak a Dezső, Ödön, Zoltán, azt hiszem, több fiú nem volt. Volt az apám édestestvére, a Hermina. Volt egy Ágnes, aki már a második házasságból származott, aztán Magda és Margit. Az egyik testvére, a Dezső mindenfélét csinált, az én emlékeimben úgy él, mint egy szélhámos. Néha megjelent apámnál, hogy segítse ki anyagilag. A Zoltán vízvezeték-szerelő volt, nálunk, Vállajon ő csinált fürdőszobát, az elsőt Vállajon. Az apám segítségével ment el Palesztinába a háború előtt, 1936-ban vagy 1937-ben. Akkor már mindenki tudta, hogy bajok lesznek. Mindenki? Szóval sokan érezték. Ő úgy ment ki Palesztinába, hogy kvázi helyet csinál a család többi tagjának. Apám segített neki anyagilag, hogy kijusson, de aztán nem csinált helyet senkinek. Ott élt Izraelben, és ott is halt meg. Az Ödön szintén ilyen szatócsféle volt, a Téglavetőnél. A Kishegyesi úton, Debrecenen kívül volt körülbelül két kilométerre egy Téglavető nevű helység. Azért volt Téglavető a neve, mert ott a vályogvetés rendszeres foglalkozás volt [A „Téglavető” voltaképpen egy, még a dualizmus korában kialakult nyomornegyed volt Debrecen mellett, majd később már a város egyik „külvárosának” számított. Az itteni téglagyárban állították elő a 19. századvég nagy építkezéseihez szükséges tégla nagy részét. – A szerk.]. Ödönnek volt két fia, az egyik most is él kint, Izraelben. Ő itt a cionista mozgalomnak lett nagyon aktív tagja, és közvetlenül a háború után sok zsidó csoportot segített ki Csehszlovákián keresztül Izraelbe [lásd: cionizmus; cionizmus 1938 és 1940 között Magyarországon], aztán a végén kapott egy „fülest”, hogy ő is menjen, mert szimatoltak utána. A másik fia pedig itt él, Pesten jelenleg is. A Hermina férjhez ment, háztartásbeli volt, nem tudom, mit csinált a férje, csak azt, hogy szegény emberek voltak. Neki is született két gyereke, mind a kettő részt vett az illegális kommunista mozgalomban a háború előtt, a lánya, azt hiszem, a háború után is különböző párt-, és állami funkciókat töltött be, már meghalt. A fia munkaszolgálatos volt, ott halt meg. Az Ágnes [az apa féltestvére] szintén férjhez ment egy férfihoz, aki általában tisztviselői, irodai munkákat végzett. Ágnest és a gyerekét deportálták, és ott pusztultak el. A férje visszakerült a deportálásból, és itt élt aztán Pesten, amíg meg nem halt, másodszor is megnősült, de a másik házasságból már nem volt leszármazott. A Margit [az apa féltestvére] férje Kuti Jenő volt, Debrecenben volt ügyvéd és publicista-újságíró, kritikákat írt. Egy jó nevű ember volt. Deportálásában halt meg, ahogy a fia, a Zsiga is.

Az anyai, Ornstein nagyapámnak volt a legnagyobb fia a Lajos, az egy kitűnő, jó nevű orvos volt Debrecenben, aztán egyetemi magántanár is lett. Volt a László, az pedig nagyon jó nevű ékszerész volt Pesten a két háború között, és még a második világháború után is. Amikor államosították, akkor minthogy ő ékkőszakértő volt és tervezőékszerész, az Állami Pénzverdében volt az ékszerosztálynak a vezetője. Aztán volt az anyám, Margit. Pirka – azaz Piroska, mi Pirkának becéztük – volt anyámnak a húga, én annál laktam mint diák Debrecenben. És a Böske, Erzsébet. Ezek voltak a lányok. A Pirka fehérneművarró volt. Ő is férjhez ment, de aztán a férje valami anyagi zűrbe keveredett, nem tudom pontosan, milyen csalási ügybe, és akkor elváltak. Nem azért váltak el, mert nem szerették egymást, vagy idegen személy van a dologban, hanem a férj nem akarta, hogy az asszony az ő anyagi zűrjei miatt valami bajba keveredjen, és akkor önként és dalolva elváltak. A Böske szintén férjhez ment, lehet, hogy családi hagyomány miatt, szintén egy tanyasi intézőhöz. Debrecen közelében, egy Bagipuszta nevű tanyán laktak, nagyon szerettünk oda kijárni Debrecenből. Gyerekek voltunk, és ott óriási kert volt, és óriási zabákat lehetett rendezni. Meg egyáltalán a tanyasi környék is jó volt. Böske és a gyereke is, férje is, mind a hárman odavesztek.

Anyám egy tiszta római katolikus sváb faluban élt, Vállajon [Vállaj – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 2000, 1910-ben 2600, 1920-ban 2700 lakossal. – A szerk.]. Nem volt vallásos a vallás értelmében, de istenfélő, hívő volt. Péntek este gyertyát gyújtott, imádkozott, a nagyünnepeken átjárt a szomszéd községbe [Mérkre], ahol egy nagyon szegény, nagyon kis hitközség volt, ahol tíz zsidó család volt. Apám teljesen ateista volt, de apámban az volt a lényeges vonás az ateizmusa mellett, hogy ő elfogadta mindenkinek a hitét. Tehát ha valaki hívő volt, akkor apám elfogadta, hogy ez az ember hívő. Ez egyébként rendkívül fontos volt az orvosi munkájában is. Abszolút toleráns ember volt. Bármilyen hitkérdésekben, de egyébként is toleráns ember volt, kivéve az én rosszaságomat. Én tényleg vad kölyök voltam, anyám nem bírt velem. Amikor már nem tudott mit kezdeni a vadságommal, akkor bezörgetett apámhoz a rendelőbe, hogy fékezzen meg. Arra volt ideje, hogy kijött, elvert korbáccsal, nem nagyon, módjával. Nem volt arra ideje, hogy megbeszélje velem a dolgokat. Erre majd később került sor.

Anyám tudta, hogy az apja vallásos is és kóser, ezért otthon Vállajon tartott egy külön edénykészletet, húsost meg tejest, hogy kóser háztartást tudjon vezetni, ha az apja meglátogat minket [lásd: étkezési törvények]. Persze az apa tudta, hogy ő [a lánya] disznót tart, hogy nem tartja be igazán a vallási szokásokat és így tovább, ezért nem jött Vállajra, mert nem hitte el, hogy ott őt kóser módon tartják. Ha eljött egyszer vagy kétszer, úgy kezelték, hogy külön módon a kóser meg nem kóser dolgok, tehát betartotta anyám ezeket. Egyetlen másik gyereke nem tartotta be már a kóser szokásokat, de azoknak elhitte…

A széderestet mindig Vállajon töltöttem, az a gimnáziumban is mindig szünetre esett. Ezek ilyen furcsa dolgok, hogy apám, aki nem volt hívő, anyám kedvéért néhány dolgot mindig megcsinált. Az egyik az volt, hogy otthon akkor nem evett. Dolgozott, mert a körorvos nem mondhatta azt, hogy most nem dolgozik, de nem evett [Az interjúalany Jom Kipurra utal, amikor sem dolgozni, sem enni nem volt szabad. – A szerk.]. Hogy mi, gyerekek eszünk hosszúnapkor, azzal apám nem törődött. Anyám meg nem tudta, hogy eszünk. A másik dolog, amit apám mindig megcsinált, a széderest, az a legszebb gyerekkori emlékeim közé tartozik. Akkor mindig meg volt terítve, ott volt a pászka, ott voltak a széderestéhez szükséges dolgok, a bor, a keserű zöldség vagy torma. De nekem keserves emlékeim is fűződnek hozzá, mert én voltam a legkisebb, nekem kellett elmondani, a hogy hívták azt az imát? [Az interjúalany a má nistánára gondol. – A szerk.] Gyerekkoromban mindig fenyegettek, hogyha nem tudom elmondani, akkor apám meg fog verni. Gondolom, eszébe sem jutott, de bebifláztam, és akkor elmondtam. Azután jött a széderestének az a része, amikor az apa elmondja a szabadulás történetét [mármint a zsidók egyiptomi fogságból való kiszabadulásának történetét]. Ez a történet mindig túlnőtt a szabadulás hivatalos történetén. Amikor már nagyobbacska voltam, és már jól értettem, amiről szó volt, apám hallatlanul bölcsen beszélt a zsidók egész történetéről, úgyhogy ezek a széderestek nekem tényleg meghatározó élmények maradtak az életemben.

A Hanuka karácsony idejére esett. Anyám gyertyát gyújtott, de Hanukakor nem volt más zsidó társas élet. Ő pénteken is mindig gyújtott gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. A hálószobájukban egy külön kis szekrényke lett leterítve bársonnyal, ahol mindig ott állt a gyertyatartó, és péntek este, mikor alkonyatkor anyám oda bement, nekünk meg a cselédlánynak tilos volt zavarni. Akkor ő bement, és ott imádkozott. Később megtudtam, hogy ezt akkor kezdte el, amikor apám az első világháborúban katonaorvos volt, csapatorvosként végigszolgálta az első világháborút, és 1916-ban hazakerült egy rövid, egyhetes szabadságra. Akkor kötöttek házasságot apámmal. És ezt követően anyám mindig két gyertyát gyújtott péntek este a férjéért és a családjáért.

Az apám nem volt vallásos, de zsidó volt lélekben. Van egy történet arról, hogy megpróbálták rávenni, hogy keresztelkedjen meg, ott, Vállajon 1934-ben vagy 1935-ben, mikor jöttek már a zsidók ügyek. Az volt az eredete, hogy két zsidó család volt akkor Vállajon rajtunk kívül. Mind a kettő áttért még 1932-ben, de aztán elkerültek Vállajról. A főjegyző, akinek elég jó kapcsolatai voltak ilyen politikai síkon, tudta, hogy jönnek a zsidótörvények. És akkor vetették fel apámnak, hogy térjen ki. Ő azt mondta, őt nem a vallás határozza meg, hanem a származása, a gyökerei, tehát ő érzelmileg sose szakadt el a zsidóságtól, hitbelileg szakadt el. Apám azt mesélte, hogy az ő hitbeli megtörése elemista korában történt. Nem nagyon fogadta el az apjának a mélyen vallásos dolgait, a kóserságot meg mit tudom én, szóval ezeket a nagyon-nagyon vallásos dolgokat, és egyszer valamelyik iskolai haverjánál beszalonnázott, amit a hittantanítója megtudott, és rá akarta venni, hogy vallja be. Ő nem vallotta be, és ezért a tanító megverte. Tisztességesen megbotozta, erre apám azt mondta, hogy ha Isten nem ver bottal, akkor a tanító se verjen bottal. Attól kezdve nem volt vallásos állítólag. Egyetemista volt, vagy már az egyetemre jelentkezett, vagy gimnazista volt, utolsó éves, amikor fölvette a Kádár nevet, és apámat követően az összes testvére fölvette a Kádár nevet.

Apám Debrecenben járt elemibe, zsidó elemi iskolába természetesen. És ott járt gimnáziumba, oda már az unokatestvérrel együtt jártak. A debreceni zsidó gimnáziumban érettségiztek, és aztán együtt iratkoztak be a budapesti orvosi egyetemre [Kádár Pál apja 1890-ben született, tehát kb. 1900 és 1908 között járt gimnáziumba. A debreceni zsidó gimnáziumot azonban majd csak 1921-ben alapították. Lásd: Zsidó iskolák a 19–20. században Magyarországon]. Ő a gimnáziumban elég jó tanuló volt. Nagyon jóképű, csinos fiú volt, úgyhogy voltak kalandjai. Akkor már nem volt vallásos. Sok haverja volt, teljesen vegyesek, nem volt olyan, hogy azért, mert zsidó, azért nem haverkodtak vele, pláne a Kishegyesi úti srácok, akikkel együtt nőtt föl. S aztán beiratkoztak az egyetemre. A szülők ebben támogatták őket. Azt gondolták, hogy miután unokatestvérek, akkor egy egyetemre menjenek, és lakjanak együtt. Ez praktikus szempontból volt fontos, mert olcsóbb volt a lakás is és a kosztoltatásuk is. Ha otthonról küldtek csomagokat, akkor azt nem kellett külön ennek, külön annak, együtt megkapták a csomagjukat is. A Lajos, az unokatestvér – azt hiszem – szorgalmasabb volt, kitűnően gyorsírt, és az egyetemen a tanulás egyik módja az volt, hogy a Lajos bácsi gyorsírással írta az előadásokat, s akkor otthon fölolvasta gyorsírásból az előadást, amit az apám lejegyzett rendes írással, tehát átvették az anyagot együtt gyakorlatilag kétszer. Meghatározó barát tulajdonképpen ez az unokatestvér volt. Ővele aztán később is megvolt kapcsolat, mert az orvosi munkájuk közben is volt kapcsolat.

Amikor végzett, el kellett dönteni, hogy ki hova. Az apámnak megvolt a menyasszonya, és megvolt a célja, hogy megházasodik, tehát rögtön olyan állást akart szerezni, ahol fix fizetést kap, amiből a családot is el tudja tartani. Miután szociális érzékű ember volt, a felkínált állások közül kiválasztotta, azt hiszem, a legnehezebbet. Szatmár megyének a keleti részén volt ez a Vállaj, Mérk, akkor még Csanálos is [Csanálos – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben 1700 magyar és német lakossal. Trianon után Romániához került; Mérk – kisközség volt, ugyancsak Szatmár vm. Nagykárolyi járásában, 1891-ben 1700, 1910-ben 2500, 1920-ban 2700 magyar lakossal. –  A szerk.]. És volt egy óriási tanyavilág, ezek mind Károlyi-birtokok voltak, Károlyi Gyula [1871–1947], akiből miniszterelnök is lett, és Károlyi Lajos, aki ennek a testvére volt, ezeknek voltak a birtokai [Abban az időben két Károlyi Lajos is élt, itt valószínűleg a szintén a nagykárolyi Károlyi családhoz tartozó Károlyi Lajosról (1872–1965) van szó, akinek a hitbizományában szerepelt váraljai birtoktest is, de Gyulának nem volt ilyen nevű testvére. – A szerk.]. Apám kiválasztotta azt a körzetet, amelyik tele volt közegészségügyi problémákkal. Meg is kapta. Kapott lehetőséget arra, hogy a tanulmányait kiegészítse olyan ismeretekkel, amelyek ebben a körzetben különös gondot jelentettek, úgyhogy ő szülészetből, nőgyógyászatból és gyermekgyógyászatból két plusz félévet tanult már a végzés után, mert a gyermekhalandóság meg a gyermekágyi halál volt az egyik legnagyobb probléma a vidéken. Mire ezt a tanfolyamot elvégezte, kitört a világháború. Mint végzett orvost azonnal bevonultatták a hadseregbe, bekerült a 12-es huszárezredbe. Végigszolgálta az első világháborút Oroszországtól Olaszországig [Katonakönyvének – lásd a 11. és 12. sz. képet – tanúsága szerint a 12. huszárezredbe került, majd innen, a közös hadseregből 1913 folyamán átkerült egy honvéd huszárezredbe. Kádár Pál a 12. huszárezredet említi, de lehetséges, hogy a 2. honvéd huszárezredről van szó. A Debrecen környékéről, Hajdú és Bihar vármegyék területéről sorozott 2. honvéd huszár­ezred 1914 augusztusában vagonírozott be Debrecenben, és a 11. honvéd lovashadosztály kötelékében elindult Galícia felé. Részt vett az első és a második lembergi csatában, majd a későbbi visszavonulás során a Krakkó körüli harcokban. 1915 elejétől a Kárpátokban küzdöttek, 1915 májusában igen súlyos veszteségeket szenvedtek a gorlicei áttörés idején. 1916 nyarán a román hadszíntérre helyezték át a debreceni huszárokat, a Kárpátok gerincén kellett felfognia a román, illetve később az orosz haderő támadásait. Itt már 1916 őszétől állóharcra kerül sor. 1917-től Bukovinában szolgált az ezred. 1918 márciusában megszületett a breszt-litovszki béke, így a Monarchia átdobhatta csapatait az olasz arcvonalra. 1918 májusában elindították az egész alakulatot az olasz frontra, ahol a Piave körüli igen súlyos harcokban vett részt (Forrás: Strausz Péter: Tisza István és a 2. honvéd huszárezred). – A szerk.]. Fogságba esett Olaszországban, és onnan került aztán haza, és akkor foglalta el az állást Vállajon. Ez 1919-ben volt.

Vállaj tiszta sváb falu volt, és tiszta római katolikus. Apám odakerült első állandó orvosként, előtte olyan orvos volt, aki csak kijárt oda. S a háború után odament egy ilyen tiszta sváb, tiszta katolikus faluba egy más vallású, s pont egy zsidó! Megérkezett, ott volt egy orvosi lak, amit az orvos kapott, hogy ez lesz az orvosi lakás és rendelő. Elkezdte a munkát, el kellett fogadtatnia magát, be kellett illeszkednie a faluba. A falunak tudomásul kellett vennie őt, ami azért nem volt könnyű, mert az apám elődjét, amikor elhagyta a falut, macskazenével meg zöldségdobálással kísérték ki a faluból. Ez nem volt éppen biztató egy fiatal orvos számára. De apám nem volt különösebben megijedve. Egyrészt bízott magában, másrészt a háború, ami nagyon rossz dolog, neki mint orvosnak, hallatlanul sok tapasztalatot jelentett. Ő négy év alatt rengeteg sebesültet látott el, rengeteg pszichés bajjal küszködő katonát meg tisztet látott el, járványokat kellett leküzdenie a fronton, rengeteg belgyógyászati problémával találkozott stb. Tehát volt egy olyan alap mögötte, ami önbizalmat adott. Meg amit ő a háború előtt megcsinált, az a kétszer fél éves nőgyógyászati és gyermekgyógyászati plusz, az hallatlanul hasznos volt. Mert ez a probléma aztán tényleg masszívan jelentkezett.

Ott fogadta először is a falu főjegyzője. Az egész falu sváb volt, a főjegyző nem volt sváb, az egy ilyen dzsentri típusú magyar ember volt, akit amikor a háború végén bejöttek a románok [lásd: a román hadsereg behatolása Magyarországra], el is hurcoltak, mert nem volt hajlandó a falu vagyonát átadni, meg más ilyen konfliktusa volt. Na ez a főjegyző nagyon barátian fogadta apámat, ez egy jó indítás volt, mert megkérdezte, hogy ki, micsoda, hogy van. Tudott apám háborús kitüntetéseiről, mert maga is valami értesítést kaphatott, és elmondta, hogy szerinte mik a falu egészségügyi problémái, és elmondta, hogy ahhoz, hogy beépüljön a faluba, jóban kell lenni a nagygazdákkal, mert azok adják meg a falu közhangulatát. Úgyhogy kapott egy hogy úgy mondjam, eligazítást, amihez aztán alkalmazkodott is. Nagyon fontos volt ebből a szempontból, hogy tudott németül. Az öreg falusiak, főleg a nagyszülők, nem is tudtak magyarul, svábul tudtak, a szülők már kevésbé tudtak svábul, inkább tudtak magyarul. De a következő korosztály, az én korosztályom már nem tudott svábul, csak magyarul. Az öregek, akik meghatározzák egy falu életét, csak svábul tudtak. Apám, ha kezdetben nehézkesen is, de a némettudása alapján értette a sváb nyelvet, sőt meg is tanulta. És így az öregekkel az anyanyelvükön tudott a bajaikról meg a család bajairól beszélni. Ez egy nagyon fontos pont volt. A másik nagyon fontos dolog volt, amit említettem is, hogy apám ugyan nem volt hívő, de a mások hitét azt elfogadta. Soha nem vitatkozott ilyesmin, és soha nem akart mint orvos a betegség tekintetében sem a hívő szemében az Isten helyébe lépni. Azt mondta, hogy ő csak közvetít az Isten és a hívő betegek között.

Jóban voltak a plébánossal, esperes plébános volt [Esperes – a katolikus egyházban a több plébániát magában foglaló esperesi kerület vezetője, akit a megyéspüspök nevez ki meghatározott időre. – A szerk.]. Egy viszonylag világos fejű ember volt, lehetett vele mindenről beszélgetni, azonkívül ők egymásra voltak utalva bizonyos szempontból. Apám azért, mert a nagyon vallásos embereket meg kellett győzni, hogy az orvos nem Istent helyettesíti, hanem a gyógyulásuk eszköze. Különösen akkor, amikor valamit akciószerűen kellett végrehajtani, tehát a védőoltást például. Ott vannak a gyerekek, és valahogy ott belenyomnak valami nyavalyát – így gondolkoztak. Ilyenkor az esperes segített abban, hogy elfogadják. Apám viszont nagyon sok mindent tudott az esperesről, amit jó volt titokban tartani. Ez az esperes nemcsak vallásilag volt aktív, hanem férfiúilag is, úgyhogy apám ezekről a dolgokról tudott. És ha valaki haldoklott vagy gyerek született, akkor hívni a papot. Szóval jó viszonyban voltak.

Viszonylag jómódú volt Vállaj. Az átlagos földnagyság tíztől harminc hektárig [Kb. 20–60 kat. hold. – A szerk.] terjedt. Akiknek húsz vagy annál több hektárja volt, az számított nagygazdának, akinek tíz vagy tizenöt volt, az az átlagos. Volt egy része a falunak, amit Velinek hívtak, ahol nem földtulajdonos emberek laktak, hanem a földműveléshez szükséges szakmát űzők meg a cselédek [azaz mezőgazdasági cselédek], akiket a gazdák alkalmaztak. A faluban volt néhány meghatározó ember, például a boltos. Volt egy elég jól felszerelt bolt. A papnak döntő súlya volt. Azután az öreg tanító, aki vállaji származású volt. Azután a hentes, annak szintén nagy súlya volt, az olajütőnek a tulajdonosa – volt egy olajütő a faluban, az egy kis üzem –, a kovács. A ló egy státuszszimbólum volt a faluban, a ló patkolása meg az ápolása a kovácson keresztül ment. És volt a bíró, akit választottak. És a jegyzőség, a főjegyző, két aljegyző, és úgy emlékszem adóügyi jegyző volt külön, tehát hárman voltak aljegyzők és volt egy apparátus [lásd: községek (rendezett tanácsú városok, nagyközségek, kisközségek)]. Ezek voltak a meghatározó emberek.

Apámnak összejárásra túl sok ideje nem volt. De ha összejárt valakivel, az a főjegyző volt. Volt egy kastély, és amikor a Károlyi gróf bérbe adta a birtokot, azt is bérbe vette egy ember, zsidó ember egyébként, akinek a családja ott volt, azokkal járt össze. A patikussal járt össze, és volt néhány gazda, akikkel emberileg is nagyon jó kapcsolata volt, akikkel tudom, hogy mindig nagyon jókat beszélgetett. Később, az idő haladtával, ilyen szempontból is nagyon becsülték vagy szerették, mert nemcsak a betegségükkel foglalkozott, hanem mindig érdeklődött, hogy hogy megy a gazdaság, milyen a termés, mit termelnek, hova tudják eladni. Szóval érdeklődött az emberek mindennapi élete és a gazdaság hogyanléte felől. Komoly csatát vívott, különösen eleinte, a gazdákkal, hogy elfogadtassa velük, hogy a feleség meg a gyerek is ember. Nem csak a ló, mondjuk. Mert ha az állat betegedett meg, akkor nem haboztak állatorvost hozatni. Állatorvos csak Nagyecseden volt, tehát onnan kellett hozatni. De ha az asszony betegedett meg vagy a gyerek, már csak akkor hívták apámat, ha muszáj volt, mert majd meggyógyul magától is. Nagyon komoly feladat volt, hogy elfogadtassa velük, hogy az asszony fontosabb, mint a ló, a gyerek is fontosabb, mint a ló.

Apámhoz tartozott még három község. Az egyik lett volna Csanálos, ami két kilométerre volt, de azt a háború után elvágta a román határ [A trianoni békeszerződés értelmében Erdély Romániához került. Lásd még: településátadások Trianon után. – A szerk.]. Odatartozott még Mérk, az közvetlenül Vállaj mellett volt. Az már vegyes lakosú község volt, ott több volt már a nem sváb, mint a sváb, főleg magyarok, de voltak délszlávok meg cigányok is. Hozzá tartozott Fábiánháza, ami körülbelül tíz kilométerre volt Vállajtól, és szintén egy sokkal szegényebb falu volt, mint Vállaj [Fábiánháza – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 1900, 1910-ben 2000, 1920-ban már mint nagyközség 2200 lakossal. – A szerk.]. Aztán Vasvári, amelyik szintén kábé tíz kilométerre volt, magyar volt, és nem olyan gazdag [Vasvári (Nyírvasvári) – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben és 1920-ban 1500 lakossal. – A szerk.]. Ezekben az emberek szegényebbek voltak, vegyesebbek voltak, vallásilag is vegyesek voltak. Vállaj katolikus volt egy tömbben, a többiekben volt református, evangélikus. Voltak szektások is, például szombatosok, meg még volt egy kis szekta, Jehova tanúi, de azok csak stikában voltak azok, mert egyébként a hatóságok a szektákat nem nagyon tűrték [Jehova tanúi (Biblia-kutatók) – amerikai eredetű, bibliai elveket valló vallási szekta, céljuk a Szentírás tanulmányozása és terjesztése. Elutasítják a képek és a kereszt tiszteletét, a Szentháromságot, Jézus Krisztus isteni mivoltát stb. Világi, földi hatalmat nem ismernek el, fegyvert nem fognak, esküt nem tesznek. Az ökumenizmust elutasítják, és különösen a katolikus egyházat támadják. Aktívan térítenek. (A Magyarországi Jehova Tanúi egyház az 1990. évi IV. tv. értelmében elismert egyház.) (A Magyar Nagylexikon nyomán.) – A szerk.]. Mérken volt egy kis zsidó közösség, nagyon szegény közösség, vallásos ortodox emberek voltak, az egyik lakásban volt egy szoba, ami ki volt nevezve zsinagógának. Hivatalos rabbijuk nem volt, volt egy ember, akit ők rabbinak tekintettek, és volt egy ember, aki elvégezte a megfelelő, nem tudom, tanfolyamot, és aki a sakter volt. Nagyon szigorúan betartották a vallási szokásokat és az ünnepeket is, és említettem, hogy anyám a nagyünnepeken át is ment abba a kis zsinagógába, velük ünnepelt. Ők kisiparosok voltak, meg volt köztük, ha jól emlékszem, egy kis szatócs, meg bedolgoztak mindenfelé, mindent csináltak, ami adódott.

Az én gyerekkori emlékeim szerint apám reggel hatkor általában már talpon volt, a reggeli órákban ment el meglátogatni az ágyban fekvő betegeket a faluban, Vállajon, de azután, ha jól emlékszem, kilenc órától rendelt, a rendelő ott volt a házban. Ha tudott, délben ebédelt, ha nem vitték el valahova, vagy nem kellett elmennie, délután járt el megint a betegekhez, és járt át Mérkre, ahol a rendelést végezte. Hetente kétszer ment a távolabbi falvakba, szintén délután, oda szekéren, ott is rendelt. Minden faluban volt a községházánál vagy valahol annak a környékén egy helyiség, amit kiürítettek, amikor apám rendelt. Volt benne egy heverő meg íróasztal. A rendelés idejére az volt a rendelő. Aztán ott volt egy óriási tanyavilág, a Károlyi-birodalom. Halmos[tanya], Tiborszállás, ott laktak a grófi uradalomhoz tartozó cselédek meg napszámosok [Az uradalmi (vagy /mező/gazdasági) cselédekről van szó. Lásd: uradalmi cseléd.]. Halmos egy kisebb majorság volt, Tiborszállás egy kisebb falunak is megfelelt volna. Vadaskerten volt a grófnak a kastélya, a „szállás”helye, ha lent volt a birtokon. Ott volt Vadaskert, Tiborszálláshoz közel volt. Volt egy Pusztaszer nevű tanya és Ágerdőmajor. Ezeket is apám látta el. Amikor megérkezett, szabályosan szerződtették a tanyák népének az orvosi ellátására, vagyis fogadta őket otthon, az orvosi rendelőben, és rendszeresen kijárt a tanyákra rendelni. Az egyház is külön szerződést kötött apámmal. Tehát ő az egyháznak is az orvosa volt. Mérken volt egy apostoli kormányzó [Az apostoli kormányzó egy adott területen, amelyet a pápa rendkívüli okokból nem tett egyházmegyévé, az egyház legfőbb vezetője, aki a területet a pápa nevében kormányozza. – A szerk.]. Azelőtt volt [a Szatmári] Püspökség, aztán [a háború után] Szatmárnak egy tört része maradt Magyarországon, a többi rész átkerült Romániához. A püspök Romániában volt, itt meg volt egy apostoli kormányzó, aki ennek a környéknek a papságát kvázi irányította. Szóval az volt a püspökhelyettes, vagy nem tudom, mi. Azonkívül Mérk határában volt egy laktanya, ahol eleinte egy határőrzászlóalj volt, annak is ő volt az orvosa, külön szerződéssel. Később csendőrlaktanya lett, de a csendőrség is apámmal kötött szerződést, nem volt más orvos, és a postával volt még külön szerződése, tehát a körorvosi ellátáson kívül ezeket az intézményeket is ő látta el orvosilag.

A tanyavilág nagy volt, és ha tudtak, bejöttek a rendelőbe. Tiborszálláson, ami a tanyák központja volt, és azt hiszem, Pusztaszeren volt kinevezve egy szoba rendelőnek, tehát oda kijárt viszonylag rendszeresen. De ha valaki súlyos beteg volt, szült, vagy mit tudom én, mi történt, akkor jöttek érte, és vitték. Emlékszem olyan esetre, nem is egyre, amikor például felzörgették éjjel kettőkor, hogy ki kell menni Halmosra, mert ott vajúdik egy asszony, és a bába nem tudja világra hozni a gyereket. Halmos húsz kilométerre volt szekérrel. Ha oda kivitték egy szüléshez, akkor másnap este ért haza. Nem volt gyerekjáték a körzetet ellátni, és gyerekkoromból, amikor otthon voltam, aztán később, amikor a gimnáziumból szabadságra mentem, nem emlékszem olyan hétre, hogy háromszor legalább, de sokszor négyszer ki ne verték volna az ágyából éjszaka. Hétvégén is kiment a betegeihez, minden napra szüksége volt. Például nem tudott szabadságra menni. Hogy szabadságon lett volna, arra nem is emlékszem. Kétszer vagy háromszor elment egyhetes tanfolyamokra, arra emlékszem, de hogy akkor ki helyettesítette, arra már nem. Apámnak nem volt arra ideje, hogy nyaraljon. A nyaralások édesapa nélkül voltak.

A falunak volt egy főutcája, ami a Veli nevű résztől egészen Mérkig vezetett, aztán Mérknél folytatódott, és ment Fábiánháza, Nagyecsed irányába. Nagyecsed volt ez első nagyközség a környéken [Nagyecsed – nagyközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 3100, 1910-ben 4700, 1920-ban 5200 lakossal. – A szerk.]. És ez a főutca állt a felső sorból és az alsó sorból. Ez egy elég széles út volt, és az egyik oldala magasabban volt, a másik oldala mélyebben. A kettő között húzódott egy vízelvezető árok. Most a felső, a magasabban fekvő rész az makadámút volt, köves út. Az alsó rész nem volt kövezve, az homokos volt. A főutca végében volt a templom, a községháza, a kastélynak nevezett dolog, ott lakott az Ágerdőmajorhoz tartozó földrészeknek az intézője. Általában utcára néző, két-három ablakos házak voltak, kőházak, szép ápoltak voltak. Mindegyiknek volt udvara, rendesen fakerítése, és az udvar végében egy csűr volt. A házak mögött, tehát a csűrök mögött, mondjuk úgy, volt mindenütt egy belső kert. Ott főleg zöldséget, gyümölcsöt meg ilyen kényesebb növényeket termeltek. És aztán voltak a földek, de ahhoz ki kellett menni szekérrel vagy fogattal.

A lakás, ahol laktunk, két épület volt, L-alakban. Az első épület volt a lakóépület, a hátsóban pedig a csűrök voltak. A lakóépületben az udvar felől indulva, volt egy feljáró a betegeknek a várószobába. Nem az utcáról, hanem az udvarra kellett bejönniük, és volt egy feljáró. A másik feljáró, ami a lakásba vezetett közvetlenül, az beljebb volt. Ott a tornácra lehetett felmenni, és a tornácról a konyhába vagy a verandára. Ott volt tulajdonképpen a lakásnak a főbejárata. Nyáron rendszerint ott [a verandán] étkeztünk, ez egy kellemes hely volt. Na most a lakás belülről: tehát volt ez a rendelő és az orvosi szoba az L-alakú épületnek a rövidebb szárán. Amellett volt egy jól berendezett, bőrgarnitúrával, könyves szekrényekkel berendezett úgynevezett szalon. Szalonnak hívták. E mellett volt az ebédlő. Tulajdonképpen nem is ebédlőnek hívták, hanem nappalinak, de ott ebédeltünk. Az egy elég nagy szoba volt. Az is nagyon szépen volt berendezve, masszív, jó bútorokkal, az is az utcára nézett. Ha vendégek jöttek, azok inkább az ebédlőben voltak. Ha olyan vendég jött, aki apámmal kettesben vagy szűkebb társaságban akart lenni, vagy ha olvasni akart valaki úgy, hogy ne vegyék körül zavaró dolgok, akkor az beült a szalonba, ott olvasott, de ott nem nagyon folyt az élet. Az élet központja az ebédlő volt. Nyáron pedig ez a bizonyos zárt veranda. Az L másik szára felé a következő a hálószoba volt. Apámék aludtak a hálószobában. Mi az ebédlőben aludtunk. Volt egy fotel, amit ki lehetett nyitni, és ágy lett, a sőberli [A fotelágyat Schöberl osztrák bútorgyáros után nevezték el sőberlinek. – A szerk.]. A hálószoba mellett volt egy átjáró, abból nyílt egy fürdőszoba. A fürdőszoba után jött a konyha, az is egy nagy helyiség volt. A konyhából nyílt két helyiség, egy elég nagy spájz és mellette egy cselédszoba. A gang  végében volt a vécé, a budi. Ha lementünk a gangról, akkor ott hátul, egy kicsit a szomszéd ház fele nyílt egy lejáró a pincébe. Az egész épület teljes hosszában volt a pince.

Cselédlány mindig volt. Mindjárt az elején, mikor odaköltöztek a szüleim, jött egy asszony, akit valaki küldött, és hozta a lányát cselédnek, tizenhét vagy tizennyolc éves volt. Az anyám fel is vette, és ott dolgozott elég sokáig. Azután apám elküldte bábaképzőbe. Akkor felvettek egy másik cselédlányt. Apám ezeket mind elküldte, hogy tanuljanak valami szakmát. A lányokból egy kivételével bába lett. Az egyik aztán Tiborszálláson lett a háború előtt bába, mert a gróf apám hatására felvett egy bábát, hogy a tanyavilág szülési problémáinál segítsen.

A cselédlány tulajdonképpen a házimunkát végezte, a főzésnél segített, takarítás, gyerekekkel való bíbelődés. A cselédlány fejte a tehenet is. S volt egy udvaros fiú, akinek a csűrök, az állatok ellátása volt a feladata. Az istálló mellett lakott egy helyiségben. A disznóvágás egy szertartás volt. Oda böllért hívtak Mérkről, a szomszéd községből. A Hochdorfer úr volt a böllér, nem csak nálunk, hanem több helyen. Szaktekintély volt. Jött a böllér, és elvégezte a disznóvágást és a feldolgozást is. De abban már persze az anyám meg a cselédlány is bedolgoztak, mert az komoly munka volt. Hátul, a hátsó udvarban szaladgáltak a csirkék szabadon. Ott növesztettek ilyen leveles gallyat, amit a csirkék szerettek.

Aztán az udvaros fiúból lett a sofőr, amikor apámnak egyik szemét kirúgta egy ló. Azután volt autó, addig nem volt. Ez 1937–38-ban vagy 1939-ben volt, nem tudom pontosan, mikor. Beszélgetett egy parasztemberrel a szekér mellett, s a ló kirúgott, pont a felső szemcsonton találta. Akkor kórházba kellett vinni, ki kellett szedni a szemét. Mátészalkán volt kórház, oda vitték. Utána fél szeme volt, akkor vett egy autót, s akkor a Mihály, az udvaros fiú kitanult sofőrnek. Ő vitte apámat, amíg nem államosították az autót. Már a zsidó autót [A magyar hatóságok 1944 márciusában elrendelték a zsidók tulajdonában lévő gépjárművek bejelentését, majd április 7-én korlátozták utazásukat: zsidó nem használhatott személyautót, motorkerékpárt, taxit, nem utazhatott vasúton, hajón vagy társasgépkocsin. – A szerk.]…

Apámnak járt, azt hiszem, a Pesti Hírlap. Azt, amikor ideje volt, gondolom, olvasta. Nekünk volt először rádiónk Vállajon, és a rádióban meghallgatta a híreket, és ha anyám tudott, akkor zenét. Apám olvasott ember volt. Tudott franciául és németül is. Voltak francia meg német könyvek is. Azonkívül voltak a magyar irodalom korábbi vagy akkori jeles íróinak a könyvei, de már nem tudom felsorolni. Én apámtól tanultam szeretni a verseket. És Adyra nagyon jól emlékszem, mint akit már gyerekkoromban megismertem. Aztán apám nagyon szerette a keleti meséket. Volt egy egész komoly gyűjteménye indiai, arab meg szanszkrit mesemondók. Mikor apámat a ló megrúgta, és a kórházban feküdt, akkor ismerkedett meg Rejtővel, mármint P. Howarddal. Aztán minden P. Howardot megvett. Akkor én már diák voltam, úgyhogy én is már olvastam P. Howardot [Rejtő Jenő (1905–1943) ­– író. Legnagyobb sikereit P. Howard álnéven írott idegenlégiós regényparódiáival aratta. 1942-ben nyilas följelentés alapján súlyos betegen hurcolták el a nagykátai kórházból egy büntetőszázadba. Munkaszolgálatosként flekktífuszban pusztult el az ukrajnai Jevdokóban. – A szerk.].

A Lajkó [Lajos] a háború alatt született, 1918-ban. Aztán volt a Sanyi, aki 1920-ban született, akkor már Vállajon voltak. Sanyi betegen született. Olyan komoly betegsége volt, ami aztán egész életére rányomta a bélyegét, mert olyan maradványtünetei voltak. S én voltam a harmadik, akit lánynak szántak, mert két fiú már volt, hát legyen lány is. S eljött a harmadik fiú. 1923-ban születtem. Én egy vad kölyök lettem. Hogy pici koromban milyen voltam, azt nem tudom, de amikorra már visszaemlékszem, tudom, hogy egy vad, makacs méregzsák voltam. Állandóan csavarogtam, ha valami nem tetszett, valamivel felbőszítettek, akkor ami a kezem ügyébe esett, azt hozzávágtam a cselédlányhoz vagy az udvaros fiúhoz, vagy magamat vágtam a földhöz, ha anyám bántott meg valamivel. Hozzá azért nem vágtam hozzá semmit. Úgy éltem ott, mint akármelyik másik gyerek. Éltem egy falusi gyerek életét, aki azonban az orvos fia volt. Semmi extra dolog nem volt az életemben azon kívül, hogy jobb körülmények között éltem. Szebb otthonom volt, de ugyanúgy eljártam a gyerekekkel csavarogni. Volt sok barátom, jártam össze-vissza a többi sváb házhoz. Játszottam a többi fiúval meg a többi lánnyal. Jártunk ki a mezőkre, amikor aratás volt, ott segíteni kellett, mert nem szerették, ha csak lábatlankodtunk. Nagyon szerettem járni az olajütőbe, ahol láttuk az olajpogácsát, az egy kitűnő étel volt. A napraforgót betették a gépbe, az úgy durván meghámozta, tehát külön jött ki a héja, az jó tüzelő volt, a többit pedig összepréselte, kipréselte belőle az olajat. És ilyen nagy, kerek pogácsa, mi pogácsának hívtuk, két-három centi vastag dolog volt, isteni íze volt, és nagyon jól lehetett tőle lakni. Nagyon szerettem a kovácshoz járni, ahogy ott verték a vasat, és csináltak valamit, az külön műsorszám volt a számunkra. És hát néhány úri családhoz is jártam. Oda azért nem jártam általában szívesen, mert ha tudták, hogy úri családhoz megyek, akkor azt mondták, hogy öltözzek fel, én meg nem szerettem felöltözni. Én gyerekkoromban nyáron jószerivel csak egy gatyát viseltem, semmi mást. Télen egy rövidnadrágot, valami bekecsszerűséget és cipőt. De a cipőt gyakran lerúgtam, gyakran megfagyott a lábam.

Az apámhoz fűződő viszony külön dolog volt, mert azt már említettem, hogy ha anyám megpróbált megfékezni, de nem tudott, akkor ment és bekopogott apámnak. Akkor apám kiszaladt a rendelőből, ahol a betegeket ellátta, fogott egy korbácsot, elvert. Ezzel megfékezett. Átmenetileg. És az mindjárt el volt intézve. S érdekes módon – ezt csak felnőtt koromban tudtam megmagyarázni magamnak – nem haragudtam rá. Dühös voltam, de én utólag úgy magyaráztam, hogy nem láttam a szemében a haragot. Csak azt láttam, hogy megver, de nem volt ideje arra, hogy ott prédikációt tartson nekem, meg kellett fékeznie. S én érdekes módon nem haragudtam rá, mindig boldog voltam, ha apámmal lehettem. Már kiskoromban is. Azért volt olyan eset, hogy úgy megharagudtam rá, hogy elbújtam a padláson. Kerestek ebédhez, s én azt mondtam, hogy én nem ülök le azzal az emberrel egy asztalhoz, mert micsoda sérelmeket ejtett rajtam. De aztán kibékültünk. Mentem vele, ha a tanyára ment szekérrel, elkísértem sokszor a faluban betegekhez. Már a házhoz legalábbis, a beteghez én nem mehettem.

Amikor elértem az iskoláskort, Vállajon az elemi iskolába jártam. Ott két iskola volt, az alsósoké meg a felsősöké. Volt egy iskola, amelyik ezen a bizonyos Fő utcán volt. Az egy emeletes épület volt, a földszinten volt a tanterem, és az emeleten lakott a tanítónő. Idejárt az első két elemi. Volt egy másik iskola, amelyik a Temető utcának a Fő utca felőli végében volt. A Fő utcából nyílt a Temető utca, ez a harmadikosoknak és negyedikeseknek szóló iskola volt, és ugyanitt volt a falusi óvoda. Ahogy a többi gyerek járt mindenre, én is jártam mindenre. Katolikus hittanórára ugyanúgy, mint a többiek. Jártam, és kitűnően tudtam a katekizmust [Katekizmus (káté) – a keresztény vallás alapelemeit magyarázó, kezdő tanulók számára kérdés–felelet formában szerkesztett könyv. Luther már 1520-ban, majd 1529-ben is kiadott ilyen címmel kis könyvecskéket. Mindegyik vallásfelekezetnek megvan a maga katekizmusa. – A szerk.]. Egyszer aztán a tanítónő felhívott magához, és azt mondja: „Ide figyelj, Pali, neked nem kell hittanra járnod, mikor hittanóra van, te menjél játszani, vagy menj haza.” Nem értettem, mert azt mondta, az orvos fiának erre nincs szüksége. Nem azt mondta, hogy a zsidó gyereknek. Jó, ha nem, nem, hát boldogan lemondtam a hittanóráról, de mikor a bizonyítványt megkaptam, mindig benne volt, hogy hittanból jeles. Hogy ez hogy jött össze? Felteszem, hogy apám elvitte Mérkre a rabbihoz, hogy írja be, hogy jeles. Miután a többi gyerek a templomban ministrált, én is mentem ministrálni [Ministránsok – a katolikus egyházban oltárszolgák, rendesen világi fiúk, akik a miséző papnak az oltárnál segédkeznek (a hívek helyett felelnek, a misekönyvet az egyik oldalról a másikra viszik, a bort és vizet az oltárra helyezik és öntenek belőlük, a mise alatt csengetnek stb.). – A szerk.]. Még nem volt ott az esperes, s én felvettem az egyik ministránsruhát. Jött az esperes, meglátott: hát zsidó gyerek mégse ministrálhat. De ő is azt mondta, hogy ide figyelj, vedd le azt a ruhát, orvosgyereknek nem kell ministrálni, erre nincs szükség, menj csak szépen haza, vagy ülj be a templomba, ha akarsz. Többször bementem misét hallgatni, az egy látvány volt, egy mutatvány a mise. De ő se azt mondta, hogy te zsidó vagy, s ezért nem, úgyhogy, én azt se tudtam, hogy zsidó vagyok. Azt tudtam, hogy anyám pénteken mindig imádkozik, gyertyát gyújt, de eleinte nem foglalkoztatott, hogy milyen Istenhez imádkozik, és miért gyújt gyertyát. Tudomásul vettem, hogy ez a rend.

Az első elemi után történt meg az az eset, ami bizonyos szempontból, majdnem azt mondhatnám, hogy meghatározó jelentőségű lett. A főjegyzőhöz jártak egy másik község főjegyzőjének a gyerekei nyaralni. Egy velem egykorú fiú volt, és egy nálam két évvel fiatalabb kislány. Na most én egy cigánybarnára lesült gyerek voltam nyáron, miután egész nyáron meztelenkedtem. Ez a kislány is egy nagyon szép, barnára lesült kislány volt. És ott játszottunk az udvaron. Ott volt a főjegyző felesége, anyám, és azt hiszem, egy másik jegyzőnek a felesége és a boltosnak a felesége. Ők teáztak meg beszélgettek délután, mi meg ott játszottunk. Én egy nagyon szép gyerek voltam. Az a kislány is nagyon szép volt, s a fene tudja hogy jött, a főjegyző felesége egyszer odaszólt ennek a kislánynak, hogy Kati, adj egy puszit Palinak. S akkor Kati, a nálam két évvel fiatalabb, tehát akkor ötéves Kati megállt, ránézett, s aztán azt mondta: „Hogy én egy zsidó fiúnak?!” Mi az, hogy zsidó fiú? Nem tudtam elképzelni, hogy miért nem lehet egy zsidónak nevezett fiúnak egy puszit adni. Az asszonyok is zavarban voltak, elkezdtek beszélgetni valamit, mi játszottunk tovább. De ez bennem maradt. Miért nem ad a Kati a zsidó fiúnak puszit? Mikor hazaértünk, akkor számon kértem anyámon. S akkor ültetett le először anyám, akkor kezdett nekem mesélni arról, hogy mi az, hogy zsidó. Ekkor lettem vallási értelemben zsidó, addig nem is tudtam, hogy az vagyok. De aztán végigcsináltam az elemit, akkor már tudtam, hogy zsidó vagyok, nem próbáltam ministrálni, nem jártam hittanra. De a többi gyereknek meg a többi felnőttnek soha eszébe nem jutott, hogy engem megkülönböztessenek ilyen módon, hogy én zsidó vagyok, ők meg nem azok. Apámmal se éreztették soha, hogy ő zsidó ember, és hogy ő nem jár templomba. Nekem furcsa volt gyerekkoromban, hogy miért nem jár el. Én elmentem néha a templomba, ezért nem szóltak. De a többieknek kellett templomba menni, én meg ha akartam, mentem, ha nem akartam, nem mentem. De nem éreztették velem gyerekkoromban soha, hogy valamiben különbözöm, valamiben más vagyok. Amellett játszottunk a lányokkal. Különösen, ha nem voltak otthon a szülők télen, ősszel, bent játszottunk a házban zálogosdit. A zálogkiváltás egyik módja az volt, hogy a zálog birtokosának, a fiúnak vagy lánynak el kellett menni egy másik szobába, és meg kellett mutatni azt, amit egyébként nem volt szabad látni. A lánynak a lányságát, a fiúnak a fiúságát. És a lányok elkezdték kérdezni tőlem. Ide figyelj, neked miért nincs a fütyiden fütyi [lásd: körülmetélés]? Tehát fityma, mondjuk szakszerűen. Nekem gőzöm nem volt, hogy az nincs. Azért, mert az orvos gyerekének ilyennek kell lenni. Kész. Ez volt a magyarázat. Később apám világosított fel a dologról, de akkor még nem tudtam, hogy ez a zsidósághoz tartozik.

A karácsonyt mi ugyanúgy megünnepeltük külsőre, mint a falusiak. A gazdagabb parasztoknál, az uraknál, a falu intelligenciájánál, hogy úgy mondjam, volt karácsonyfa. Nálunk is volt karácsonyfa, feldíszítve, szabályosan, ahogy egy karácsonyfa kinéz. S kaptunk ajándékot is, csak az nem volt, hogy az ajándékot a Jézuska hozza. Jöttek rokonok, azok is hoztak ajándékot, azok is kaptak ajándékot. A húsvét két menetben volt. A Pészahot, említettem, apám is megtette, és az egy élményszerű ünnep volt nekem. A keresztény húsvétkor meg mentem a többi gyerekkel locsolkodni. Ez számomra ugyanolyan ünnep volt, mint az ő számukra, csak én nem templomban ünnepeltem, hanem locsolkodtam [A locsolkodás mára már kihalófélben lévő népszokás: a szokásnak ősi termékenységvarázsló, tisztító hatást tulajdonítottak, ezért volt a lányok, asszonyok megöntözése. A locsolkodás húsvét másnapján, húsvéthétfőn zajlik. – A szerk.].

A négy elemit elvégeztem. Az után azt lehetett, hogy nyolc gimnázium [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Én Debrecenbe mentem a piarista gimnáziumba [A gimnáziumot 1948-as államosításáig Debreceni Kegyestanítórendi Római Katolikus Calasanzi Szent József Gimnáziumnak hívták. Az épület, amelyben a piarista gimnázium működött 1901–03 között épült. – A szerk.]. Csak nemrég hallottam, hogy Vállajról, aki gimnáziumba került fiúgyerek, az mind a piaristákhoz került. Lehet, hogy apám csak a falura való tekintettel járatott minket a piarista gimnáziumba, mert Debrecenben volt zsidó gimnázium, volt református gimnázium, és volt egy reálgimnázium is. Anyám húgának, Pirka néninek volt egy kétszoba-konyhás lakása, nála laktam az Arany János utcában, bent a városban, akkorra ő már elvált a férjétől.

Az Arany János utca a Piac utcáról, a főutcáról kiágazó egyik elég hosszú utca volt földszintes házakkal. Az utcában egy igazán úrias ház volt, ami kiemelkedett a többi közül, az megmaradt az emlékezetemben, nemcsak azért, mert különb volt a többinél, hanem mert az ablakában gyakran láttam egy nagyon szép kislányt. Az Arany János utca sarkán volt egy kávéház. Mindig érdekelt, hogy mi van a kávéházban. Ott mindig megálltam. A Piac utca másik oldalán, majdnem szemben az Arany János utcával nyílt a Szent Anna utca, abban az utcában volt a gimnázium.

A keresztapám az anyám nagybátyja volt [Keresztapa – koma (szándák / kvatter), az a személy, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. A koma feladatot vállal a gyermek további sorsának irányításában, segítésében (ezért is emlegetik az interjúalanyok gyakran „keresztapaként”).  – A szerk.]. Nem tudom, hogy lett a keresztapám, de keresztapának hívtam. Gál Samunak hívták, s ő volt a debreceni villamos vasút és a Debrecen–Nyírbátori vasút igazgatója. Mikor Debrecenbe mentem, körbehurcoltak a rokonságban, és a Gál Samu, aki egy tekintélyes úriember volt, meg a felesége közölték, hogy minden szombat délben náluk ebédelek. Meg vagyok híva. S a Samu bácsi átadott egy éves bérletet a debreceni villamosokra. Tehát én Debrecenben ingyen villamosozhattam, ami rögtön elősegítette, hogy megismerkedjek Debrecennel, mert én azonnal elkezdtem használni ezt a potyajegyet, s minden délután felültem valamelyik villamosra, és körbevillamosoztam a várost. Kedvenc hely volt a Csapó utca vége. Már ilyen falusias rész volt, s nagy üres területek voltak. Ott találkoztunk hasonló korú srácokkal, és ott fociztunk. A Csapó utcában volt a piac, oda jártam ki sokszor a nagynénémmel, akkor még ott olyan tejfelt lehetett kapni, amibe a kanalat ha beletetted, megállt. Azután volt a Csapó utca és a Szent Anna utca között egy utca, azon az utcán voltak hivatalos épületek is, de volt egy rész, ahol egy mézeskalácsos tevékenykedett, és ott volt a boltja is. Az is kedvenc helyem volt, a mézeskalácsos üzlet. Na és ott volt az egész rokonság a városban, tehát össze-vissza csavarogtam. A legjelesebb helyek voltak az elmondottakon kívül a Bika Szálló meg a Nagytemplom, ezek előtt volt egy tér, ahol lehetett játszani [A debreceni Bika család kõházát a 17. század végén vásárolta meg a város, és az épületet fogadónak alakították ki. A 19. század elején egy öklelõ bikát ábrázoló cégér került a fogadó homlokzatára, és ettől kezdve hívták Aranybika Szállónak. 1882-ben Steindl Imre tervei szerint átépítették, majd később lebontották, és a helyére 1915-ben épült fel a mintegy 500 ágyas szálloda eklektikus stílusban Hajós Alfréd és Villányi Lajos tervei alapján.. – A szerk.]. Azután, azt hiszem, Déry Múzeumnak hívják a debreceni múzeumot, az előtt is volt egy nagy tér, meg mögötte is egy fás térség volt, ahol szintén lehetett játszani a haverokkal, később oda lehetett menni a lányokkal udvarolni. Azután a Nagytemplom háta mögött és a Református Kollégium között, ami országos hírű intézmény volt, ott is volt egy játszóhely vagy ücsörgő hely, és ott is nagyon élénk élet folyt. Ezek voltak a kedvenc helyeim a rokonságon kívül. A másik fontos hely volt a strand és a Kishegyesi út vége, ott lakott az apai nagyapám és a nagyanyám, és ott laktak a testvéreim. Ők azért laktak máshol, mint én, mert így fértünk el kényelmesen. Oda gyakran kimentem két okból. Egyrészt, mert nagyanyám nagyszerű dolgokat főzött, úgyhogy nagyon szerettem a kosztját, nagy zabáló voltam gyerekkoromban. A nagyanyám szomszédja volt az egyik lánya az apai nagyszüleimnek, aki akkor már férjes asszony volt, Ágnesnek hívták, az viszont úgy főzött, hogy a Bodri nevű farkaskutyája se mindig ette meg, ami megmaradt. Ha a strandra mentem, azt a nagynénémmel közölni kellett, s akkor ő mindig előírta, hogy hány órára legyek otthon, neki ne kelljen nyugtalankodnia, hogy mi van velem. Előfordult bizony, hogy én a strandról a Kishegyesi útra mentem, s későn értem haza. Egyszer valamikor éjjel, este tizenegy után mentem haza. Az Arany János utca túloldalán lakott a Pirka két nagynénje, s az egyiknek volt egy nagylánya. A nagylányt elküldték a rendőrségre, hogy elvesztem, mi van velem. Aztán beállítottam valamikor tizenegykor, ott volt a nagylány is, a Pirka nekem esett, s jól elpüfölt, úgyhogy az orrom vére is eleredt. Akkor aztán én véres bosszút álltam, mert a csöpögő véres orrommal körbejártam a szőnyeget, a megvetett ágyat. Akkor nem mert tovább verni, de ilyen bajok voltak velem. Később megszelídültem, nagyon toleránssá váltam. Hogy ez hogy zajlott le, nem tudom megmondani, nem emlékszem.

1933-tól 1939-ig hat gimnáziumot jártam. A piarista gimnáziumba minden vallásút felvettek, de alapvetően katolikus gimnázium volt. Mikor én gimnazista lettem, két első gimnáziumi osztály volt, az I. A meg az I. B. Az I. A-ba három zsidó gyerek járt, mind a három jó nevű és gazdag ügyvédgyerek volt. Az I. B-be ketten jártunk zsidók, az egyik én voltam, a másik egy Simon nevezetű, szintén nem egy gazdag fiú volt. Amikor beindult a gimnázium, volt a megnyitóünnepség, azt egyházias szertartás vezette be, azután beszélt az igazgató a diákokhoz meg a szülőkhöz, elmondta, amit szokás ilyen megnyitókon mondani. Azután felmentünk az osztályokba, és az osztályfőnök elmondta, hogy ez egy olyan gimnázium, ahova vegyes vallású, mindenféle gyerek járhat, és jegyezzük meg, hogy itt nincs megkülönböztetés a tanulók között vallás, gazdagság, hovatartozás szerint, itt minden diák csak a szerint különböztetik meg, hogyan tanul. Ezek után felolvasta a névsort, és hogy ki hova ül, és a névsor felolvasásakor közölte, hogy ki milyen vallású. És a gazdag gyerekeket előre ültették, nagyjából egy csoportba, a többieket össze-vissza. Minket, a két zsidót az utolsó előtti sorba ültetett, az egyiket az egyik oldalra, a másikat a másik oldalra. Mondtam én magamban már gyerekfejjel, hogy az az elmélet, amit előre mondott, ez pedig a gyakorlat, hogy ne legyünk már tévedésben! Abban az osztályban, ahova én jártam, két evangélikus és három református diák volt még. Debrecenben azután a testvéreken kívül adódott persze néhány haver a gimnáziumból is, általában a szegényebb fiúk közül kerültek ki, mert a módos és vallásos gyerekek azért velünk, zsidó gyerekekkel nem igazán barátkoztak.

Az első két osztályban nem viseltem télikabátot. Az igazgató egyszer felhívott, és azt mondta, hogy biztos nem akarom megmondani, hogy szegények vagyunk, majd a gimnázium vesz nekem télikabátot. Mindig kék-zöld voltam, mire beértem. Úgy látszik, hogy a tanárok beszámoltak az igazgatónak, és ezért az igazgató felhívott és leültetett, és a lelkemre beszélt, hogy majd a gimnázium ad nekem egy kabátot, hogy ne fázzak. Hiába mondtam, hogy én nem azért nem viselek kabátot, mert szegények vagyunk, nem vagyunk szegények. A végén a nagynéném apámhoz fordult, aki bejött a városba, vett egy télikabátot, rám adta, bevitt a dirihez, és akkor elmagyarázta neki, hogy ez egy gyerekes hóbort. A diri mulatott rajta, és mondta, hogy minden rendben van, de ezután viseljem a kabátot. Én egy vad gyerek voltam, ha felbosszantottak, vagy valami olyasmit csináltak, ami nem tetszett, akkor dühbe gurultam. Amikor a gimnáziumi élet megkezdődött, én már valahol éreztem, hogy ebből, hogy én ott ilyen kispolgár zsidógyerek vagyok, ebben a közegben adódhatnak majd konfliktusok. És adódtak, mert az osztályban kialakultak bizonyos csoportok. Először is a tanárok, akik elvben nem tettek különbséget, a gyakorlatban tettek különbséget. Különösen a német nyelvtanár, az már akkor egy náci érzelmű pasas volt, egy fiatal tanár volt, és nem titkolta a zsidóellenességét.

A gyerekek közt is kialakultak ilyen érdekcsoportok a gazdag gyerekek vagy az erős gyerekek körül. Ez minden gyerekközösségben vagy gyerekcsoportban jellegzetes. Az egyik ilyen bandavezér a szünetben engem vallási alapon, hogy úgy mondjam, megsértett. Ezekre olyan élénken emlékszik vissza az ember. Én meg visszapofáztam: „Mondd meg, hogy mi a  különbség közted meg köztem!” Azt mondja, vedd elő a fütyülődet, majd megmutatom. Erre én úgy fütyülőn rúgtam, hogy ordított a fájdalomtól, s rohant az ügyeletes tanárhoz – aki éppen a némettanár volt –, az meg bevitt engem az igazgatóhoz, hogy micsoda bűnt követtem el. Az igazgató, úgy látszik, józan ember volt, azt mondta, hogy hívja ide a másikat is, akit megrúgtam. Behívta a másik gyereket, a tanárt kiküldte. Leültetett bennünket, hogy valljunk színt, mi történt. Én is elmondtam, ő is elmondta. Na így aztán ő tett igazságot, azt mondta annak a fiúnak, hogy ide figyelj, ha még egyszer előfordul, hogy megsértesz egy másik gyereket azért, mert más vallású vagy szegény, akkor minimum ebből az iskolából eltanácsolunk. Nekem meg azt mondta, hogy ha panasz ért, akkor tegyél panaszt! Jelentsd be, hogy megsértettek, de ha nem teszel panaszt, hanem rúgsz vagy bántasz valakit, akkor az lesz a következménye, hogy kicsapunk a gimnáziumból. Na most ez különbség volt. Eltávolítja a gimnáziumból – azt jelenti, hogy abba a gimnáziumba nem járhat, máshova igen. De ha kicsapják, arról az összes magyarországi gimnáziumot értesítik. Tehát gyakorlatilag majdnem azt jelenti, hogy nem járhat gimnáziumba sehol Magyarországon. Úgyhogy én értettem a szóból, de minthogy egy öntudatos gyerek voltam, arra, hogy én valakit besúgjak – ami nagy bűn a diákok közt, egy alapbűn –, arra persze nem vetemedtem, úgyhogy attól kezdve igyekeztem féken tartani magamat ilyen ügyekben.

A paptanárok előírtak bizonyos dolgokat. Nem volt szabad, hogy a kupik környékén meglássanak minket. Azután nem volt szabad dohányozni. Jártunk moziba, de a mozit a tanárok ellenőrizték. Elvben nem volt szabad úgy elmenni moziba, hogy nem jelentettük be. Persze jártunk moziba úgy is, meg jártunk olyan filmekre, amelyek tiltottak voltak, de ha megtudták, akkor azért fegyelmi büntetés járt. Például a „Halálos tavasz” tiltott volt, meg voltak szerelmes filmek, meg azt hiszem, gengszterfilmek [Zilahy Lajos Halálos tavasz c. erotikus szerelmi regényének 1939-ben, Kalmár László rendezésében készült filmváltozatát, melyben a kor ünnepelt sztárja, Karády Katalin játszotta a főszerepet, annak idején fűtött erotikája miatt botrányosnak tartották. – A szerk.]. Nem tudom pontosan, már nem emlékszem. De azért jártunk moziba. Elvben nem volt szabad újságot olvasni. Na most persze 1933 után a magyar politikai élet is kiéleződött. Akkor már jött Gömbös [lásd: Gömbös Gyula], Gömbös idején már Magyarországon az antiszemitizmus kvázi hivatalos politikai irányultság volt, bár Gömbösről azt mondták, hogy nem volt antiszemita. Mi például olvastunk újságot már harmadik-negyedik gimnazista korunkban, legalábbis a két zsidó fiú biztosan. Azt hiszem „Az Est”-et, ilyen demokratikusabb újságot olvastunk [lásd: Az EST-konszern lapjai].

A politika a gimnáziumon belül elvben tilos volt, de természetesen nem lehetett kívül tartani. Úgy volt beszédtéma, hogy egyes tanárok megengedték maguknak, hogy beszéljenek róla. Ott a piaristáknál a náci német szárny és az olasz fasiszta szárny volt erős. Ezek nem nagyon markáns dolgok, de érezni lehetett. Mi éreztük. S volt egy kis réteg, amelyik magyar nacionalista volt. Nem szimpatizált különösebben se a németekkel, se az olasz fasisztákkal.

A családomban az idősebbek vallásosak voltak. A fiatalabbak, legalábbis akik értelmiségi vagy félig-meddig értelmiségi pályára kerültek, nem voltak vallásosak. A debreceni rokonság ebből a szempontból teljesen vegyes volt. A Lajos bácsi, aki apám évfolyamtársa és orvos volt, és akinek a felesége a kefegyárosnak a lánya volt, ők nem voltak vallásosak. A nagyszüleim mind vallásosak voltak. Volt apámnak az édestestvére, Hermina néni, Ödön bácsinak a felesége volt, ők szintén vallásosak voltak. Az ő gyerekeik annyira nem voltak vallásosak, hogy később az illegális kommunista mozgalomban vettek részt. Apám féltestvérei között volt, aki vallásos volt, volt, aki nem volt vallásos. Rám nem nagyon hatottak ezek a dolgok, mindenesetre a gimnáziumban kötelező volt a hittan, úgyhogy mindenki a hite vagy vallása szerinti tanult hittant. Debrecenben volt egy Grünhut tanár úr, az tanította a nem zsidó gimnáziumba járó zsidó gimnazistákat a zsidó hittanra. Mi a piaristáktól hozzá jártunk, a lakásán volt egy szoba. Egy ilyen joviális ember volt, aki nem vette túl szigorúan a dolgokat. Tanultuk a vallást meg hébert. Én ebből a szempontból teljesen kezelhetetlen voltam, de azt mondta, nem baj, ez egy falusi gyereknek nem fontos. Elnézte nekem, hogy én nem strapálom magamat. A jeles meg a debreceni gyerekektől elvárta, hogy tisztességesen tudjanak. Eljött a tizenharmadik év, amikor jön a bár micvó. Azt azért tőlem is elvárták az anyám miatt is, de a rokonság is, hogy essek túl rajta. Ez úgy játszódott le, hogy a Grünhut tanár úr az esedékes imát, amit nekem el kellett mondanom a templomban, magyarul [magyar betűkkel] leírta, és én bebifláztam. Kívülről tudtam a héber szöveget. Ott énekelni kellett, hát az inkább üvöltés volt. De azért megtörtént a bár micvó. A zsinagóga ott volt a zsidó gimnázium mellett. Egy nagy udvar volt, és az udvar mellett a Hatvani utca sarkán, ha jól emlékszem, volt a zsidó templom. Nahát ott történt meg, egy napra esett a két A-osztálybeli gazdag ügyvéd gyereknek a bár micvójával. Fel kellett ajánlani a hitközségnek meg a szegény zsidóknak valami adományt pénzben. Én voltam a legszegényebb, és a többiek voltak az igazán nagy ajánlattévők, de mindegy, megtörtént. Ha jól emlékszem, a Kishegyesi úti [apai] nagyszülőknél ünnepeltük meg. Ott voltak a testvérek is, de már nem emlékszem rá.

Egyik testvérem se vált vallásos gyerekké, ez valószínűleg apámtól ered. A [gimnáziumban] a katolikusoknak kellett járni templomba, hogy nekünk kellett járni vagy nem, én nem emlékszem. Arra nem emlékszem egész diákidőmből, hogy én jártam volna rendszeresen zsinagógába. Előfordult persze, de nem volt rendszeres. Vagy nem volt kötelező, vagy én nem jártam. Történetesen voltam zsidó esküvőn [lásd: házasság, esküvői szertartás], ha a rokonságban volt, azokon részt vettem.

Debrecenen kívül volt a Téglavető nevű helység. Faluszerű település volt, ahol szintén éltek zsidók. Azután voltak olyan kispolgárok, akik bejártak a városba dolgozni, ezek voltak a téglavetői urak, akiknek állandó munkája volt. Azután sok olyan ember volt, aki alkalmi munkából élt, és cigányok. A városi úri gyerekek, az igazi úrigyerekek, amikor már divattá vált a zsidóverés meg a zsidók valamilyen módon való megalázása, kijártak a Téglavetőbe, és ott a cigányokkal meg a zsidókkal rendszeres balhét csináltak. Ez ahhoz vezetett, hogy a zsidó gyerekek meg a cigány gyerekek afféle nem haveri – nem haverkodtak –, de olyan véd- és dacszövetségbe tömörültek. Hogyha a zsidó gyerekek meghallották, hogy verik a cigányokat, odamentek, és segítettek visszaverni, s a cigányok is jöttek, védtek minket, ha minket vertek történetesen. Volt olyan, hogy bizony néhány kék-zöld folttal kerültem haza.

Azonkívül voltak az egyetemista balhék. Emlékszem egy esetre, amikor a turulisták [lásd: Turul Szövetség] közül a vadabbak bejöttek a városba zsidózni. Volt a Hatvani utca és a József királyi herceg utca között egy kis utca, nem emlékszem a nevére, ami összekötötte a két utcát. Abban az utcában csak zsidók laktak. Vallásos zsidók. És abba az utcába jöttek az egyetemisták cirkuszolni. A zsidók, akik erről tudomást szereztek, csináltak ilyen, hogy úgy mondjam, csapdákat, botokat meg zsinórokat meg egyebet feszítettek ki, úgyhogy az egyetemisták miközben rohantak és zsidóztak, orra estek, és a zsidók megruházták őket. Ebből rendőrségi balhé is volt. Nem tudtak semmit bizonyítani, azt lehetett bizonyítani, hogy a turulisták meg akarták verni a zsidókat. Hogy őket ki verte meg, arra nem volt tanú.

Én nem voltam cserkész [lásd: cserkészet]. Cserkészek voltak, de a zsidók nem lehettek. Vagyis lehettek, voltak zsidó cserkészek, de a testvéreim se voltak cserkészek, pedig a piaristáknál volt cserkészet. Volt egy nagyon jó természetrajztanárunk, azt hiszem, az volt a cserkészeknek a vezetője is, az egy tényleg kitűnő tanár volt, nagyon jól adott elő, s ha csak tehette, vitt bennünket mindig kirándulni, mert ott szerette a természetet tanítani, ahol volt a természet.

Hatodikban, 1939-ben hagytam abba a gimnáziumot. Akkor történt, hogy az osztályfőnök felhívott a rendházban a szobájába, és ott mondta el, hogy én milyen jó zsidó voltam, mert nem lehetett észrevenni. 1939 őszén feljöttem inaskodni Pestre. Apám meg a pesti nagybátyám, aki jó nevű ékszerész volt Pesten, és a legjáratosabb volt a politikai és gazdasági kérdésekben, arra jutottak, hogy nem érdemes a gimnáziumot folytatni, mert úgyse lehet utána egyetemre menni. Tanuljak ki valami szakmát, és magánúton tegyem le az érettségit, mert Isten tudja, hogy mi lesz azután. És akkor velem ezt megbeszélték. Nem mondták, hogy ezt kell csinálni. Azt mondták, hogy ezt helyes csinálni, és én helyeseltem. Kivettek a gimnáziumból, és felkerültem Pestre. Először fényképészinasnak, az három hétig tartott. A nagybátyámnak volt egy ismerőse, akinek nagy fényképészműhelye meg intézménye volt. Újpesten volt az üzeme egy pincében, ahol az amatőr fényképészeknek a filmjeit előhívták. Tehát azt begyűjtötték különböző fényképészek, de az előhívás, másolás stb. ilyen nagy műhelyekben történt. Az egy borzasztó hely volt, pincében voltunk, büdös volt, az előhívó szaga, nem volt ott komoly szellőztetés. Azután sokan is voltunk. Mindig izzadtunk, mert meleg volt, a munka miatt is meg a helyiség miatt is. Én ott három hét alatt három kilót fogytam, és mindig úgy jöttem ki, mint egy csavargó, csapzottan, izzadtan, büdösen. Egyszer ilyen állapotomban mentem fel a Laci bátyámékhoz, s az ő felesége, akit Csibi néninek hívtunk, meglátott, és azt mondta Laci bácsinak, hogy ennek véget kell vetni. Laci bácsi kijött és megnézte, hogy én hol dolgozom, és akkor azonnal megbeszélte ezzel az ismerősével, nem tudom, valószínűleg üzleti kapcsolat volt köztük, hogy vége. 

Akkor onnan kivettek, és bekerültem a Schulhof Ödön nevű óráshoz inasnak [lásd: tanonc]. Ez a Deák Ferenc utcában volt, egy nagyon jól szituált órásüzlet. Elöl volt a kiszolgáló helyiség meg egyebek, és ennek az üzlethelyiségnek a hátulsó részében voltunk ketten inasok és egy segéd. Az üzlet mögött volt még egy helyiség, ahol Schulhofnak az apja szunyókált rendszerint, meg ott ebédeltek, szóval az volt az ő helyük. Mi oda nem voltunk bejáratosak.

Pesten a Csibi néni testvérénél, egy rokon családnál laktam, a Vörösmarty utcában. Azért nem a Csibi néniéknél, mert nekik egy két szoba cselédszobás lakásuk volt, ott volt a műhely is meg az üzlet is ennek a lakásnak az első részében, és ott volt egy gyerek, tehát oda már nemigen fértem el. A legtöbb helyen jobb szakmáknál – órás vagy ékszerész – a családnak fizetni kellett az inasokért, de értem nem kellett fizetni. Az órás meg az ékszerész valahol kapcsolódott, és ezért lehettem ott inas. Ez napi nyolc óra munka volt. Én reggel bejártam a Vörösmarty utcából gyalog a Deák Ferenc utcába – ez egy olyan jó fél-háromnegyed órás séta –, és a munka végeztével gyalog mentem mindig haza. Napközben ott kellett ülni, és tanultam a szakmát. Volt egy külön üzlet, ahol az órajavításhoz szükséges alkatrészeket lehetett kapni, azok nagykereskedések voltak. Oda én jártam be, énnekem kellett az alkatrészeket vinni, én jártam a főnök ebédjéért. Egy olyan helyen vettem mindig fel az ebédet, ahonnan én a felvett ebédet meg nem ettem volna, de a főnök nem látta sosem azt a konyhát. Nekünk egy félóra ebédszünetünk volt. Én egy közelben lakó zsidó családhoz, egy középkorú zsidó asszonyhoz jártam. Egy óriási ebédlő volt nagy asztallal, bejáró vendégeket fogadott, és megfelelő összegért ebéddel látta el őket. Az egy kellemes emlék, mert ott én, minthogy jóképű gyerek voltam és a legfiatalabb, nagyon népszerű voltam. Nagyon jó ebéd volt, annyit ettem, amennyit akartam. Kifizettem a heti ebéddíjat, de semmi korlát nem volt a fogyasztásban, tehát oda jártam ebédelni. Az is még az inas dolga volt, hogy a jobb emberekhez, akik ott javíttatták az óráikat, vagy megvették, de nem vitték el, inas vitte ki. Minden jobb házban volt a cselédlépcső, és azon át az inas vitte el az órát. Ezek nekem azért jöttek jól, mert a hazavitt óráért majdnem szabályszerű volt, hogy adtak az inasnak borravalót, az az enyém volt. Tehát valami kis pénzhez jutottam, de az inas nem kapott fizetést. Bejártak oda nagyon mutatós hölgyek, akiknek az volt a foglalkozása – a környéken sok bank volt –, hogy a bankfőtisztviselők egyéb igényeit szolgálják. Nagyon mutatósak voltak, a szemük ki volt készítve. Ezek vettek nekik valami szép órát, de azt ugye nem ő adta át, hanem az inas vitte. Nekem is volt egy ilyen élményem egy ilyen hölggyel, aki valahogy a kegyeibe fogadott.

Az inasévek másik érdekessége volt, hogy, az inasoknak kötelező volt az inasiskola [azaz tanonciskola, lásd: ipariskolák]. Az órásoknak saját iskolájuk volt, és odajárt az összes órásinas. Én is oda jártam. Ott is volt, azt hiszem, két vagy három osztály, már nem emlékszem. A tanonciskola hetente egyszer volt, aznap nem kellett bemenni a műhelybe, mert egész nap tanonciskolások voltunk. Ott voltunk délelőtt is és a délután egy részében is. Az órásmesterség elméleti és gyakorlati részeit tanultuk. Azonkívül volt, ha jól emlékszem, történelemtanítás, aztán fene tudja. Nem emlékszem pontosan. Ott szereztem az egyik ma is meglévő legjobb barátomat, aki szintén órásinas és szintén egy ilyen polgári-úri családból való volt. Nagyváradi zsidó gyerek volt, és Pesten volt órásinas. Ő is gimnáziumból került oda. Az hozott össze bennünket, hogy ott szünetben mindig ment a terefere, a duma, és persze állandó téma volt a német meg a magyar nácizmus meg mit tudom én. Az órásinasok közt volt szép számmal zsidó, de volt szép számmal nem zsidó is. És az egyik ilyen nagy vitatkozásnál, valami történelmi témáról volt szó, és az egyik gyerek azt mondta, hogy ezt én jobban tudom, mert az én nővérem érettségizett. Erre a többiek hallgattak, mi egymást még nem ismerő két inasgyerek meg elkezdtünk röhögni. Ez a nagyváradi fiú meg én. Ebből a nevetésből rögtön rájöttünk, hogy minket valami összeköt, valamivel eltérünk a többitől. Haza már együtt mentünk, s attól kezdve ez napi barátsággá vált. Vele jártam eztán már moziba meg hangversenyekre, meg rengeteget beszélgettünk irodalomról. Ő is nagyon szerette az irodalmat, én is, én nagyon szerettem a költészetet, és rengeteg verset tudtam fejből. Már gyerekkoromban szerettem a verseket, ez valahogy apámról öröklődött rám, ma már a tizedét nem tudom, de akkor, ha egy verset olvastam, és tetszett nekem, két-három olvasás után kívülről tudtam. Az ékszerész nagybátyám fia, Bandi járt hangversenyekre, és aztán elvitt engem is, én beleszerettem a komolyzenébe. Hozott magával mindig partitúrát, s a partitúrával követte a zenét. Aztán én is megtanultam a partitúrából követni a zenét. Tudtam hogy mikor melyik hangszer vagy melyik része a zenekarnak lép be. Operába érdekes módon nem jártunk annyit. Néha voltunk operában, de azt hiszem, drága volt nekünk. De ezek tényleg maradandó élmények, amiket abban az időben itt szereztem, és persze éltünk más életet is, mert akkor már nagyfiúk voltunk, úgyhogy akkor már a lányok is hozzátartoztak az élményekhez.

Akinél laktam, ez a rokon a nagybátyámnak az üzlettársa volt. Cselédlány mindig volt náluk. A cselédlány egy nagyon jóképű vidéki lány volt, akivel kapcsolatban én nem mertem semmire gondolni, de tizenhét éves voltam, és egyszer készültem lefeküdni, és ez a lány bejött, hogy ő megágyaz. Jó, ágyazzon meg. A vicc az volt, hogy kombinéban volt, fekete kombinéban. Ágyazott. Aztán kiderült, hogy fekete a bugyija is. És persze egy tizenhét éves fiú már igencsak fogékony az ilyen kihívásokra, és ő biztatott. Engem felavatott mint szűz fiút ezen a téren, és aztán mondta, hogy ő szívesen kezd szűz fiúkkal, mert az nagyon érdekes. És utána rendszeressé vált, hogy vagy ő jött be az én szobámba, vagy én mentem a konyhába hozzá, egy szabályos szexuális partnerség alakult ki köztünk. Körülbelül vagy másfél évig tartott ez a kapcsolat, aztán ez a lány elment onnan. Kiderült, hogy már asszony volt, huszonegy éves, és otthagyta az urát. Ez is hozzátartozott az inasévek élményéhez, a szexuális élet megkezdése. Kuplerájba nem jártam.

A nagybátyámat az, hogy ő zsidó, egyáltalán nem zavarta az üzletben. Azok a keresztény urak, művészek, politikusok, akik komoly ékszert akartak, vagy komoly ékszerüzleteket akartak folytatni, vagy venni a családjuknak, azok a nagybátyámhoz az után [azaz a zsidótörvények után] is eljártak. A Schulhofhoz is bejártak a belvárosi üzletemberek, bankárok, banktisztviselők, szóval ott nem volt ez, nem érezte az ember, hogy azért, mert a Schulhof zsidó, azért nem.

A fokozódó antiszemitizmus, ami az országban volt, Vállajon nem jelent meg, tehát velünk szemben nem éreztették. Azért azt, hogy fokozódik az antiszemitizmus, olyan módon lehetett érezni, hogy az első zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] után szinte búcsújárás volt a szüleimnél, kvázi éreztették, hogy lehet, hogy van zsidótörvény, de ti a falu zsidajai vagytok, akiket nem tekintünk annak. A második zsidótörvény után már nem volt ennyire jellemző, hogy jöttek volna éreztetni, hogy mi most is veletek vagyunk. Aki még apám odaérkezésekor főjegyző volt, meghalt, s egy új főjegyző lépett a helyébe, aki vállaji volt, addig anyakönyvvezető. Az például szigorúan vette a törvényeket. Ez a főjegyző egyébként rászorult apámra, tehát illett volna, hogy valahogy különbséget tegyen, mert egy olyan komoly betegsége volt, hogy kényes szituációkban – nála speciál a templomban vagy egyházi megnyilvánulásokkor – olyan kényszere volt, hogy durva ocsmányságokat mondjon. Mielőtt templomba ment, apámhoz kellett jönnie, aki ezt nem tudom, hogy kezelte, de megelőzte. Ha nem tudják megelőzni, akkor nem lett volna belőle főjegyző, mert az olyan ember, aki a templomban káromkodik, egy ilyen nagyon vallásos faluban nem lehetett volna főjegyző. Aztán jött oda egy idegen leventeoktató, aki megparancsolta a gyerekeknek, hogy a zsidó orvosnak ne köszönjetek, mert ha meglátom, meggyűlik velem a bajotok. Persze a gyerekek ezt fel se fogták, még a leventék [lásd: levente-mozgalom] sem, mert apám köztiszteletnek örvendett, tehát köszöntek. Ha pedig az apjuk jelenlétében köszöntek, és a leventeoktató elkezdett velük ordítani, akkor a gazdák elküldték melegebb éghajlatra. Tehát nem volt érezhető a Kádár családdal szemben az antiszemitizmus.

Volt másik két zsidó család, a Szőkéék, a földbérlők, és a földterület előző bérlőjének az intézője, az egy László nevű ember volt, aki nyugdíjba ment, mikor a földbérlő elment, az is zsidó volt. Ezek közvetlenül a szomszédunkban laktak. Mind a két család kitért katolikus hitre a vállaji esperes és nem tudom, kiknek a közreműködésével. Az volt a felfogás az 1930-as évek elején, hogy aki kitér, arra majd nem vonatkoznak a zsidótörvények. Apám viszont tisztában volt vele, hogy ez semmit nem jelent, mert ha lesznek Magyarországon zsidótörvények, azok ugyanolyanok lesznek, mint a németországiak. Vagy nagyon hasonlóak. De apámat is rá akarták venni, hogy térjen ki, annál is inkább, mert a pap is, a főjegyző is majdnem baráti volt vele. Ez még a régi főjegyző. Rá akarták venni, de apám azt mondta, hogy ő nem vallási okok, hanem a gyökerei miatt nem tér ki. Az, hogy kitér, semmi haszonnal nem járna, viszont elszakítaná a gyökereitől, anyám pedig nagyon nehezen viselné el, hogy ő a családot átviszi egy másik pályára. Tehát nem állt kötélnek. Ha hazamentem már gimnazista koromban a faluba, a régi barátok, iskolatársak között soha nem éreztem azt, hogy én különbözöm tőlük, vagy hogy ők különbséget tesznek velem, mint valami más vallású gyerekkel. Ugyanolyan viszonyban voltunk, mint addig, úgyhogy ez Vállajon nem érződött.

Hozzánk a különböző városi rokonok elég gyakran lejártak, főleg a nagyobb ünnepeken, amelyek munkaszünettel vagy iskolaszünettel jártak, tehát az állami vagy a keresztény ünnepeken vagy nyáron, nyáron mindig volt egy-két rokon. Ők is ott majdnemhogy felszabadultan érezték magukat, mert a külső környezet nem éreztette velük a vallási hovatartozást. A gyerekeknek, tehát a nálam, azt hiszem, egy kivételével idősebb rokon gyerekeknek meg kész felszabadulás volt odajönni, mert a zsidó vallási nyomás alól is felszabadultak, mert nálunk nem volt ilyen nyomás. Ehettek, ihattak, csinálhattak akármit. Én minden [gimnáziumi] szünetben hazamentem, karácsonykor, húsvétkor, nyáron. Az inasévek alatt már ez nem ment, az inasnak egy hét szabadság járt. Karácsonykor azért általában haza lehetett menni, mert akkor volt egypár nap szünet. Húsvétkor már nem mindig, és nyáron is rendszerint egy hét vagy tíz nap volt arra, hogy hazamenjünk.

Apám meg anyám is tudta, hogy mi folyik. Volt rádiónk, tehát rendszeresen hallgattak rádiót, híreket is. Azonkívül lejárt a rokonság felnőtt része, akik hozták a városi híreket, és érzékeltették, hogy a városban érezhető az antiszemitizmus fokozódása és a zsidókra nehezedő nyomás. Lejöttek a féltestvérek, akik addig nem túl gyakran fordultak meg Vállajon, de ebben az időben, az 1930-as évek második felében már gyakran lejöttek. Ennek két indítéka volt. Egyrészt meg akarták beszélni a dolgokat, másrészt ki akartak alakítani valami családi egyezséget, hogy hagyják el az országot. Apám volt köztük a legidősebb, és az általuk is elismert legtanultabb, tehát úgy gondolták, hogy ezt vele meg kell beszélni. Na most ezek ilyen kalandor elképzelések voltak, egy volt köztük, a Zoltán, aki elhatározta, hogy kimegy Palesztinába. Az apám anyagi segítségét kérte, és ki is ment, letelepedett. Felmerült egyszer az, hogy apám megpályázik Kenyába, ha jól emlékszem – mindenképpen Afrika valamelyik országába –, egy orvosi állást, és a család így hivatalos állásra kimegy. Ez nem sikerült. Nem tudom, hogy tényleg megpályázta-e, és nem kapta meg, vagy másért nem sikerült, lényeg az, hogy nem következett be. A másik ilyen jellegű terv az volt, hogy engem kijuttatnak az USA-ba, Kaliforniába, mert a vállaji boltosnak éltek ott rokonai. Úgy tudom, hogy leveleztek arról, hogy engem esetleg kijuttatnak. De ez se következett be, valamiért ez is megbukott. Ennyi volt, ami ilyen menekülési dolog volt. A családból volt a Laci bácsi, anyám öccse, az ékszerész, ő tájékozott ember volt, lejárt, rendszerint az ősz elején, szilvalekvárfőzés idején Vállajra. Ő volt az, aki a tényleges híreket, a politikai, a gazdasági helyzet alakulását tudta és elmesélte. Az volt az érdekes, hogy bár a családból jóformán mindenki tudta, hogy mi van, és azt is, hogy mi készül, mégse merült fel komolyan, hogy menekülni kell. A családból két ember ment el időben Palesztinába. Ez a Zoltán és apámnak szintén egy féltestvér húga, aki szintén Palesztinába ment [Mint a későbbiekben kiderül, az apa Magda nevű húga már a háború után ment el Magyarországról, kivándorló útlevéllel. – A szerk.]. A többiek nem mentek.

Lajkó befejezte a gimnáziumot, leérettségizett, az egyetem nem jöhetett szóba. Akkor már a numerus nullus volt érvényben. Előfordult, hogy zsidó bejutott, kikeresztelkedett zsidó főleg, gazdag és nem tudom, milyen összeköttetéssel rendelkező, de nekünk ilyen lehetőségünk nem volt. Lajkó feljött Pestre, és a Laci bácsi egyik rokonánál, aki nyakkendőgyáros volt, kapott tisztviselői állást, miután franciául és németül is tudott. Őt az érettségi előtt még kiküldték az egyik nyári szabadságon, azt hiszem, két hónapra Villachba, Ausztriába, hogy a nyelvet tökéletesen elsajátítsa, ez még természetesen az Anschluss előtt volt. Megtanult németül, és ennél a bizonyos nyakkendőgyárosnál idegen nyelvű intézői állást kapott addig, amíg a zsidótörvények az ilyen vállalkozásokat be nem szüntették, és zsidó eleve nem lehetett tisztviselő. Akkor hazament Vállajra, és annyi tisztesség volt ebben a bizonyos második főjegyzőben, hogy a községházán valami bujtatott állást kapott, tehát ő bejárt a községházára dolgozni, és ott élt a szüleimmel. Addig, amíg éppen az egyik otthonlétem idején meg nem érkezett a munkaszolgálatra való behívóparancsa. Mikor megjött a behívója, a postásnak személyesen alá kellett íratni, hogy ő átvette. Nem tudták, hogy hol van. Én tudtam. Elmentem a szerelméhez, egy sváb lányhoz, és én zavartam meg őket, hogy jöjjön haza, mert megjött a behívó. Hozzá tartozik a történethez, hogy az a lány, aki a szerelme volt, miután Lajkó nemcsak bevonult, hanem azt hiszem, 1942 őszén elvitték Ukrajnába, tehát az a munkaszolgálatos egység kiment Ukrajnába, a lány apácának állt bánatában.

A Sanyi bátyám is leérettségizett, de semmi esélye nem volt, hogy továbbtanuljon. Nagyon szerette a kertészkedést, úgyhogy őt beíratták egy kertészeti szakiskolába, Pesten. Körülbelül másfél évet végzett ott, amikor a kertészeti szakiskolából is kizárták a zsidókat. Gróf Károlyi Gyula, aki miniszterelnök is volt 1930-ban, vagy 1931-ben [Károlyi Gyula 1931 augusztusától 1932 szeptemberéig volt miniszterelnök. – A szerk.], volt Tiborszállás, Ágerdő vagy Vadaskert uradalomnak a tulajdonosa. Vadaskertben volt a nyári kastélya. Minden nyáron lent volt pár hétig, és apám volt akkor a család orvosa. De nem csak ezért, hanem a tanyák miatt is rendszeresen, minden nyáron fogadta apámat, és megtárgyalták a[z uradalmi] tanyák egészségügyi helyzetét. Ez a Károlyi Gyula elmondta apámnak, hogy készüljön fel, hogy a zsidókra rossz idők jönnek. Azt is elmondta, hogy lesznek zsidótörvények, és ez elkerülhetetlen. És azt mondta apámnak, hogy ameddig súlyos kényszer nem áll fenn, addig ő a tanyák orvosaként alkalmazza, tehát nem teszi ki a zsidótörvények miatt a szűrét, és ha a gyerekekkel probléma van, nem tudja hova elhelyezni apám, akkor ő biztosít valamilyen olyan foglalkozást számukra, amit a zsidók is csinálhatnak. Így került a Sanyi bátyám a grófi kertészetbe, ahol aztán folytatta a kertészeti munkát. Olyan almát, amit ő hozott a grófi kertészetből, és amit Sándor cár almának hívtak, azóta se láttam, akkora volt, mint egy gyerek feje. Szóval nagyon jó volt. Sanyi ott dolgozott, szintén addig, amíg be nem hívták munkaszolgálatra. Ez volt a bátyáimmal.

Az első bécsi döntés a Felvidék visszacsatolása volt. Ekkor már életben volt az első zsidótörvény. Az első zsidótörvények után apámat behívták a nyíregyházi huszárokhoz mint orvos főhadnagyot, mert ő ilyen rangban szerelt le az első világháború után, és főhadnagyként ő is részt vett a Felvidék visszacsatolásában. Otthon is volt egyenruhában, van egy fénykép, ahol a Sanyi bátyámmal van lefényképezve egyenruhában, és a faluban nagyon megcsodálták, milyen snájdig főhadnagy az orvos úr. Aztán a másik zsidótörvény után az erdélyi bevonuláskor [lásd: második bécsi döntés] már nem volt behívás, akkor már zsidó volt. Zsidó orvos. Az erdélyi visszacsatolás azért volt érdekes, mert mi Pestről úgy utaztunk haza, hogy Debrecen–Nyíregyháza–Mátészalka–Tiborszállás, onnan szekér vagy gyalog. Mikor megtörtént a visszacsatolás, akkor Pestről egyenesen lehetett utazni Nagykárolyba Debrecen–Nagyváradon át, s akkor Nagykárolyon át jártunk haza. Akkor találkoztam olyan rokonokkal, akik Erdélyben maradtak, azok már ilyen közvetett rokonok voltak, nem unokatestvérek. Szatmárnémetiben volt egy idősebb nagybátyám vagy unokabátyám, nem tudom a rokonság fokát, aki építészmérnök volt, és Romániában jó neve volt mint építésznek. Egy hallatlanul művelt ember volt. Olyan könyvtára volt, annak idején már nagy gyerek voltam, megcsodáltam. Többek között volt egy negyven valahány kötetből álló, negyven különböző nyelven írt Biblia-gyűjteménye. Akkor olyan ötven év fölött volt. Ő azt hiszem, nem nagyon örült, mert ez a visszacsatolás együtt járt az ő állásvesztésével. A nagyváradiakhoz aztán én jártam Debrecenből biciklivel például, negyven vagy hány kilométer lehetett. Biciklivel egy fiatalembernek az nem volt nagy távolság.

1942. januárban vagy februárban tettem le a segédvizsgát, és akkor még valamennyi időt Pesten töltöttem. Valamikor kora tavasszal mentem vissza Debrecenbe, ahol segédi állást vállaltam. Hirdetés útján kerültem egy órásmesterhez, aki egy dühödt antiszemita és dühödt nacionalista volt. Mikor elmentem hozzá, hogy jelentkezzem az állásra, akkor először össze-vissza ordítozott, zsidózott. Mondtam, hogy elmegyek. Én nem vagyok kíváncsi az ő kiabálására. Mögötte állt a felesége, akkor intett, hogy legyek nyugton. Ne vegyem komolyan. Aztán kiderült, hogy a felesége a debreceni nyilvánosházból feleségül vett zsidó nő volt. Szóval felvett, és ott dolgoztam. Sokat zsidózott, de engem nem bántott konkrétan. Dolgoztam és fizetett. Mindegy volt, hogy hol dolgozott az ember, mindenütt zsidóztak. De a felesége úgy nyugtatgatta, és a felesége azért nem volt antiszemita, nem vált mellette zsidó antiszemitává. Ott dolgoztam mint órássegéd, és a zsidó gimnázium magántanulója voltam. Az ott azt jelentette, hogy tanultam, és a megfelelő időben bementem a hetedik meg a nyolcadik osztályba, vagy a vizsgákat letenni. Volt egy korrepetitorom, egy nagyon okos fiú, kitűnő matematikus volt. A háború után – ő is túlélte – a Műegyetemen tanár is lett.

A Pirka néninél laktam az Arany János utcában, ott, ahol kisdiák koromban is. Ekkor voltak már különböző kalandjaim női téren is. Állítólag jó svádájú, jóképű fickó voltam. Egyszer ott az udvarban tanultam, már nyár volt, rövidnadrágban, félmeztelenül, s odajárt a szomszédba egy fiatalasszony, egy szőke asszony, emlékszem, és elkezdett velem beszélgetni, és majdnem teljesen nyíltan felajánlotta magát szexuális partnernek. Akkor már érvényben voltak olyan törvények, hogy keresztény nő meg zsidó férfi nem, úgyhogy nekem a nőhöz lett volna a kedvem, de a börtönhöz nem [Az 1941-ben életbe lépett harmadik zsidótörvény megtiltotta zsidó és nem zsidó házasságát, a házasságon kívüli nemi kapcsolatot pedig fogházzal, illetőleg börtönnel sújtotta. – A szerk.]. Egy csendőrnek volt felesége, a csendőr éppen Erdélyben szolgált. Tehát ez már a második bécsi döntés után volt, úgyhogy elkerültem a konfliktust. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha belemegyek, mert elítéltek volna, s akik börtönben voltak a holokauszt alatt, azok megúszták a holokausztot. Aki börtönben volt zsidó, az tulajdonképpen jól járt.

Az érettségi a reálgimnáziumban volt, tehát nem a zsidó gimnáziumban, hanem a reálgimnáziumban. Az egy külön mutatvány volt. Ketten érettségiztünk magánúton, mind a ketten zsidók. Az érettségi biztos, a felügyelő vagy nem tudom, hogy hívták, egy nyíltan nyilas ember volt. Beültünk az érettségire, megcsináltuk az írásbelit, azután beültünk a szóbelire, ahol ő vezényelte a rohamot, a másik fiút azonnal kirúgta azzal, hogy csalt az írásbelin. Nem tudom, hogy tényleg csalt-e, de nem hiszem. Őt kirúgta. Ez nekem is felvázolta a jövőmet. A következő volt: magyar, ezzel kezdődött az érettségi. Én elég jól felkészültem, s voltak, amikből kifejezetten jól. Az első kérdés volt Madách és „Az ember tragédiája”. Kitűnően tudtam. Elkezdtem mondani. Megállított, hol született Madách, mondtam. Melyik vármegyében? Nem jutott eszembe. Mit olvasott Tormay Cécile-től? Semmit. A legnagyobb élő magyar írótól maga semmit nem olvasott!? Ebből elég is. Ez volt a magyar érettségi. Ő számtan-fizika szakos volt. Az én korrepetitorom számtan-fizikából kitűnő volt, és engem nagyon felkészített. Ő kint állt az ajtón kívül, figyelte, hogy megy a dolog. Egy óra húsz percig nyaggatott számtan-fizikából ez a pasas, s nem tudott megfogni. Utána ő elment, és akkor jött a többi érettségi. Én a magyar után biztos voltam benne, hogy megbuktatnak magyarból, és lehet, hogy még másból is. Ezek után az eredményhirdetéshez újra összeült a teljes gárda, vele az élen, és akkor közölte, hogy mindenből elégséges, latinból elégtelen. Majd leestem a székről. Miért pont latinból, és miért nem magyarból? Mindegy, azt, hogy megbuktatnak, úgyis tudtam. Ez volt az érettségi. Kaptam egy érettségi bizonyítványt, hogy mindenből elégséges, latinból elégtelen. De akkor, 1943-ban mint órássegédnek nem volt rá szükségem. Az érettségi után hazautaztam pár napra a szüleimhez, Vállajra.

Amikor segéd voltam, és készültem a gimnáziumi vizsgákra, a szomszéd házban nyaralt egy kislány, Moskovits Magda nevű leányzó. Egyszer a nagynénjével együtt átjött a mi házunkba, ahol lakott egy asszony, Kleinné, nem tudom, milyen Ilusnak hívták. Annak a férje már kint volt szintén valahol Ukrajnában mint munkaszolgálatos. S ott voltak, és ő behívott minket is, engem meg Pirkát. Ott beszélgettünk. Utólag mindig az jut eszembe: „Szeress zsidólányt, búst és édest,/ mint május éji óborok” [François Villon: Chanson a párizsi szépasszonyokról, Faludy György átköltésében]. Ez a lány rám pont így hatott. Már másnapra megbeszéltük, hogy elmegyünk sétálni, meg kimentünk a Nagyerdőbe. Sokat beszélgettünk, én elárasztottam költői idézetekkel, de hazafele menet megfogtam a kezét, és ő nem húzta el, szóval létrejött a szerelem. Amikor elment Debrecenből – egy hónapig nyaralt ott, ez körülbelül a második héten történt, a megismerkedés –, akkor már nagy szerelem volt, tehát én, mikor leérettségiztem, már előtte elhatároztam, hogy ahogy lehet, jövök Pestre, mert ő Pesten lakott. Tehát lementem Vállajra, aztán feljöttem Pestre. Felérkeztem 1943, ha jól emlékszem, szeptemberében, az első utam a Laci bácsiékhoz vezetett. Ahogy megláttak, furcsa módon fogadtak, hogy „Te itt vagy? Jaj de jó!”. S akkor kiderült, hogy Laci bácsit letartóztatták valami aranyügy miatt. Kiderült, hogy nem volt bűnös, valamelyik üzlettársa rákent valami romániai aranycsempészést vagy nem tudom pontosan, milyen ügyet. Közvetlenül a letartóztatás után volt az én érkezésem, ott vizsgálódtak a detektívek. Na most én nem voltam képben, mert én addig nem jelentem meg se náluk, se a környékükön. Tehát megjelent egy ember, aki még nincs a detektívek szeme előtt. A náluk, páncélszekrényben lévő ékszereket meg egyéb arany dolgokat azonnal összecsomagolták, a kezembe nyomták: „Most utazz le azonnal Debrecenbe, senkivel ne találkozz itt, Pesten, és ezt Pirkánál ásd vagy dugd el!” Én anélkül, hogy Pesten bármit csináltam volna, még aznap indultam vissza. Körülbelül másfél-két kilónyi ékszer lehetett, egy egykilós színarany tömb és meglehetősen sok briliáns. Ez a nagybátyám kőszakértő volt, azt hiszem, Pest legjobb drágakőszakértője volt, sok ékköve volt. Leutaztam Debrecenbe, és valami ihletés folytán nem a Pirka pincéjének a sarkában ástam el a dolgokat, hanem a pince közepében. Ez jó volt, mert a pince sarkát, mint kiderült, felásták, nem azért, mert tudtak volna erről, de mégis, egy zsidónál hátha a pince sarkában van. A közepén pedig minden megmaradt.

Miután ez megtörtént, akkor visszautaztam Pestre, elhelyezkedtem mint órássegéd. Emlékszem, hogy először a Petőfi Sándor utcában voltam, egy Németh nevű órásnál, azután onnan egy idő után elkerültem az Arany János utca és azt hiszem, Október 6. utca sarkán, amelyik a Kossuth Lajos térről vezet a Nádor térhez [A két teret a Nádor utca köti össze. – A szerk.], ott volt egy órás, ahhoz kerültem mint segéd. Ott szerettem dolgozni. Én nem szerettem a kis órákat, nem volt elég kézügyességem, és különösen a kis női órákat utáltam, mert rettenetesen nehéz volt azokkal az apró alkatrészekkel babrálni, ide viszont hoztak nagy, régi ütőórákat, ezeket az állóórákat, s ezeket bízták rám. Ezeket szívesen csináltam, ez izgalmas feladat volt, különösen, ha az ütőóra ütő része romlott el, vagyis nem ütött, vagy nem szólt rendesen. Ezeket ki kellett ókumlálni, hogy hogy lehet visszaállítani a rendszert. Izgalmas, jó munka volt, és nem volt aprólékos. Az órások bevésték az órák hátlapjába vagy az ütőóráknak valahova a fém részébe a névjegyüket és a dátumot, amikor javították. Egymás alá vagy egymás mellé, ahova elfért. Emlékszem, hogy az egyik órába, amit javítottam, be volt vésve, hogy az első javítás időpontja valamikor az 1700-as évek vége volt. Ilyen régi óra volt. Ez az órás egyébként egy ilyen húzatott ember volt, valami kényszeres pszichés betegsége volt, mert teljesen szabályosan, negyedóránként kinyitotta a kasszát, kihúzta, belenézett, becsukta, utána elment kezet mosni, kijött, folytatta, amit csinált. Negyedóra múlva kinyitotta a kasszát, kihúzta, ez kattogott, a kihúzás, becsukta, elment kezet mosni. Mi, segédek mulattunk rajta, de hát kit érdekel, csinálja. Albérletben laktam, onnan jártam dolgozni, és persze minden nap jártam Magdáékhoz vagy Magdával. Magdának volt két régi fiú barátja. Az egyiket Spatz Gyuszinak hívták, az egy állati jópofa zsidó fiú volt, és érdekes módon nekem is jó barátom lett, pedig Magdába volt rettentő szerelmes, s én csaptam le a kezéről. S egy másik fiú, Faragó Pista, az is egy zsidó fiú volt, az aztán el is pusztult a háború idején. Vagy munkaszolgálatosként, vagy internáló táborban, nem tudom, de az elpusztult. Szóval együtt csavarogtunk, jártunk ide-oda, jártunk néha még táncmulatságokba is, ami nekem nem volt jó, mert nem tudtam táncolni. Ha elmentünk ilyen táncos helyre, akkor csak a Gyuszi meg a Pisti tudott táncolni a Magdával, én meg csak néztem őket. De hát ez nem volt baj.

Ezekkel a fiúkkal együtt csavarogtunk. Azután 1943 telén, azt hiszem, decemberben, elmentem az akkori Vasas székházba, ott volt a BMTE-nek, a Budapesti Munkás Testedző Egyesületnek a székhelye is, és beléptem a birkózó klubba birkózni tanulni [Az MTE, azaz Munkás Testedző Egyesületet dr. Előd József orvos (1888–1943) alapította, és 1906-ban kezdte meg működését Budapesten. – A szerk.]. Az egy kemény dolog volt, de azt hiszem, hogy később hasznát vettem, legalábbis fizikálisan. A kezdő birkózókat hozzá kellett szoktatni az izmok és az ízületek bizonyosfajta megerőltetéséhez. Tehát ott először bordásfalon meg talajtornával meg súlyemeléssel meg mindenféle kínzóeszközzel az ízületeinket és az izmainkat szoktatták a majdani igénybevételhez. Ez ment elég sokáig, azután engedtek csak szőnyegre, ahol elkezdtük a birkózófogások tanulását. Ott nem volt akadály a származás, de amikor a németek bejöttek, megszűnt az egylet. Mert ezek a szociáldemokrata párthoz [lásd: MSZDP] tartoztak, azonkívül, ha jól sejtem, nem tudom biztosan, voltak illegális kommunista kötődései is az egyletnek. Szóval addig jártam birkózni. Abból a szempontból volt ez jó, hogy azért az izmaim meg az ízületeim kaptak egy olyan tartást, ami a koncentrációs táborban hasznomra vált.

Éppen birkózómeccsen vagy bokszmérkőzésen voltunk Magdával az egyik nap, és onnan mentünk hazafele a Rákóczi úton, amikor szemben velünk jöttek a német motorosok meg autósok. Így tudtuk meg, hogy a németek bejöttek és megszálltak [lásd: Magyarország német megszállása]. Amikor mi ezt megláttuk Magdával, tudtuk, hogy most mindennek befellegzett. Az apja munkaszolgálatos volt, és már megjött a hivatalos értesítés pár hónappal korábban, hogy eltűnt, ami gyakorlatilag a halálát jelentette. Eldöntöttük, hogy kvázi hivatalosan eljegyezzük egymást. Megmondtuk az anyjának, hogy tekintsen minket jegyespárnak. Annak tekintett. Nem tudtuk, hogy mi lesz a sorsunk, csak hogy ha megússzuk, akkor összeházasodunk.

Március tizenkilencedikén jöttek be a németek, és én nem tudtam a szüleimről jószerivel semmit, de rettentően izgatott, hogy mi van velük. Azt tudtam, hogy a Lajkó bátyám Ukrajnába ment, és róla is jött az értesítés, hogy eltűnt. Sanyi valahol Erdélyben volt munkaszolgálatos, a szüleim pedig Vállajon éltek egyedül mint zsidó család, és nincs egyik fiuk se ott. Nincs velük senki. Engem ez annyira izgatott, hogy azt mondtam, én hazautazom, akármi lesz. Így-úgy készültünk rá, amíg kijött a törvény, azt hiszem, április elején, hogy a zsidók nem hagyhatják el a lakóhelyüket, nem utazhatnak. A sárga csillaggal egy időben jött ki ez a törvény április legelején [1944. április 5-től volt kötelező a sárga csillag viselése házon kívül, az utazási korlátozások pedig április 7-én, az 1270/1944. ME rendelettel léptek érvénybe. Ez a géperejű járművek igénybevételét tiltotta meg, tehát elméletben pl. szekéren vagy gyalog át lehetett menni a szomszéd faluba. Ugyanakkor hamarosan megjelentek a kijárást korlátozó (helyi) rendeletek, a gettózás előkészületeként, valamint rendszeres ellenőrzések is voltak, így ezt a lehetőséget aligha használták ki sokan. – A szerk.].

Én akkor sem mondtam le a hazautazásról, már rajtam volt a sárga csillag, leszedtük. A személyigazolványomba be volt írva, hogy izraelita, azt valahogy kivacakoltuk, beírtuk, hogy ref. [református], és elmentem a Nyugatira, hogy elutazom Vállajra [A háború előtt a mindennapi személyazonosításra katonai igazolvány, valamilyen munkához kapcsolódó okirat (cselédkönyv, iparigazolvány stb.), anyakönyvi kivonat, illetőségi bizonyítvány szolgált. A személyi igazolványt 1954-ben vezették be. – A szerk.]. A Nyugati pályaudvaron már a bejáratnál elkaptak, mert egyrészt valószínűleg látszott, hogy ott volt sárga csillag, másrészt mindenkinek ellenőrizték a papírját, észrevették a kaparást, rögtön elkaptak, egy rendőrt csatoltak hozzám, és felültettek egy villamosra. Bevittek a Keleti pályaudvar mögött a Mosonyi utcába. A gyűjtőfogház volt ott [A toloncház volt ott, amely az ún. toloncok – azaz a rendőrhatóság által illetőségi helyükre szállítandó személyek – átmeneti elhelyezésére szolgáló intézmény. Budapesten az 1870-es években hoztak létre toloncházat a Keleti pályaudvar melletti Mosonyi utcában, megtisztítandó a fővárost a valamilyen szempontból oda nem illô emberek fizikai jelenlététôl. A gyűjtőfogház ugyancsak a Révai Lexikon vonatkozó szócikke szerint „átmeneti (transport-) intézet a letartóztatottaknak az ország központján való egybegyűjtésére és onnan az ország különböző vidékein fekvő büntető intézetekbe továbbszállítására”. Budapesten 1896-ban épült gyűjtőfogház két nagy magánzárka-épülettel és egy kis fogházzal, összesen 800 főnyi befogadóképességgel. – A szerk.]. Ez a rendőr nagyon joviális volt, még azt is mondta, hogy nekem el kell magával számolni. Ha nem kellene elszámolni, azt mondanám, hogy lógjon meg, de hát ugye…. Magda tisztes távolból figyelte az eseményeket. Az állomás közelébe még eljött, ott elváltunk, aztán látta, hogy rendőr visz engem el, és akkor követte, és látta, mikor bevisznek a Mosonyi utcába, és ott becsukódik mögöttem a kapu. Meg is írta a szüleimnek, hogy mi történt. Róla nem tudtak a szüleim. Nem tudom, miért, nem írtam meg nekik, hogy itt van egy lány, de az a levél, amit válaszoltak még a szüleim Magdának, valahogy megmaradt a háború után. Az egy döbbenetes levél volt, mert abban anyám, aki a harmadik fiát is elvesztette, tehát nem tudta, hogy mi van a fiaival, Lajkóról sejtették, hogy már nincs. Sanyiról tudták, hogy Erdélyben van, mert tőle, azt hiszem, egy vagy két hónappal korábban kaptak egy lapot, azt lehetett írni, hogy élek, jól vagyok, csak jót lehetett írni, de tudták, hogy akkor még megvolt. És akkor most eltűnt a harmadik fiuk is, és el lehet képzelni, hogy egy anyának, aki felnevel három fiút, micsoda szörnyűség ezt megélni. És apám is azt írta, hogy három fiút nevelt, és egyiket se láthatja boldog férfiként.

Bekerültem a Mosonyi utcába, egy nagy terembe raktak be, amelyik tele volt nagyjából tizennyolc és hetven év közötti férfiakkal. Mind zsidók voltak, akiket valamilyen okból elkaptak [Leginkább azért „kapták el” őket, mert zsidók voltak. Magyarország német megszállásának első napjaiban Budapesten a rendőrök az utcán, pályaudvarokon, villamosmegállókban stb. szedtek össze zsidókat, akik vagy a toloncházba kerültek, vagy Kistarcsára, majd mindkét helyről Auschwitzba. – A szerk.]. Nagy volt a zűrzavar, a siránkozás, a büdösség, szóval nagyon rossz élmény. Én próbáltam valami csendesebb sarkot vagy ilyesmit keresni. S ott rábukkantam egy hattagú társaságra, akik az egyik sarokban ültek és beszélgettek, nem jajveszékeltek. Én leültem melléjük, talán valahogy nyugodtabb lesz a dolog, és az egyikük elkezdett velem beszélgetni. Mondták, hogy mióta nem ettek rendes ételt meg egyebek, s nálam volt egy táska, amit a menyasszonyom hozott, tele volt kajával, mondtam, hogy nálam van kaja, megosztom velük. Megnézték, azt mondták, hogy ez három napra elég lesz mindegyikünknek, hogyha nagyon célszerűen osztjuk el. Akkor én nem gondoltam arra, hogy ez a teljesen spontán cselekedet az életemet fogja megmenteni. Mert ez a társaság, ezek börtönből vagy internálótáborokból kerültek oda, s a vezetőjük, aki elkezdett velem beszélni, szóval aki a rangidős volt köztük, az egy több mint kétéves börtönbüntetés után került ide, ezek kommunisták voltak. A hatból négy effektív mozgalmár volt, kettő csak olyan véletlenszerűen sodródott a mozgalomhoz, de azokat is elkapták. És akkor beszélgettünk mindenféléről, és megosztottuk a kaját. Az, hogy kommunisták voltak, nekem semmit nem jelentett. Csak kérdezte a Karcsi, hogy én miért vagyok ilyen nyugodt, hogy nem hisztizek, mint a többiek. Mondtam, mit segít rajtam, ha hisztizek. Mondom, de ha ti hagyjátok, hogy veletek maradjak, akkor ez különben is egy nyugodt helyzet. Mondták, hogy ebben nekik már rutinjuk van, akkor derült ki, hogy mik, mert nem értettem, mi az, hogy rutinjuk van az ilyen helyzetekben. Karcsi nagyon halkan beszélt, kicsit rekedtes, halk hangja volt, mondta, hogy ezt is úgy kapta, hogy egyszer jól megverték, magánzárkába zárták, hidegbe, s akkor berekedt egy életre. Csendes volt az illegális neve.

A gyűjtőfogházból kivittek minket a Keleti pályaudvar valami külső részére, ott álltak a vagonok, betereltek bennünket. Csendőrök voltak a kísérők. Ez a Karcsi mondta, hogy arra vigyázzunk csak, hogy együtt maradjon ez a kis társaság. Így mentünk le Nagykanizsára, egy nagy gyűjtőtáborba [Nagykanizsán 1942 óta működött egy internálótábor gazdasági bűncselekmények miatt elítélt bűnözők számára, a későbbiekben politikai foglyokat, menekülteket és állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidókat internáltak itt. 1944 áprilisában Zala megye határhoz közeli részeit a jugoszláv partizánok akcióira hivatkozva hadműveleti területté nyilvánították, és ezen az alapon április 19-én a zsidó származásúakat összegyűjtötték (külön e célból Szombathelyről idevezényelt rendőrökkel). 8740 embert szállítottak Nagykanizsára. Egy részük a gettóba, más részük az internálótáborba került, ahonnan – mint Randolph L. Braham írja „A magyar Holocaust” (Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) c. könyvében – április 29-én a 16 és 60 év közötti férfiakat „kivételességi alapon” Auschwitzba deportálták. Mint egy interjúból tudható, nemcsak férfiak, hanem nők is voltak az április 29-én Auschwitzba indult szerelvényen, amely részben a gettóból összegyűjtött embereket szállította el, részben a nagykanizsai internálótábor foglyait. Lásd a Leicht Ferenccel készített interjút. – A szerk.]. Ottan több százan lehettek már. Ott kezdődött el az a dolog, ami a túlélést lehetővé tette, mert ott voltak mozgalmárok már vagy húszan-huszonöten, nem emlékszem pontosan. Ez a húsz rögtön befogadta a hatot, és rögtön megszervezték a társaságot, tehát rögtön kellett vezető, vezetőség pontosabban, és megbeszélték, hogy a társaságnak milyen magatartást kell tanúsítania. A Karcsi lett a társaság vezetője, mert ő ült a legtöbbet. Ez volt a rendfokozat. Azokból állt ez a csoport, akik valamilyen módon kötődtek a munkásmozgalomhoz. Én meg egy senki voltam, engem senki nem ismert, semmi kapcsolatom nem volt, és mondták, hogy ez kicsoda, ez nem lehet köztünk, mármint a csoport tagja. De a Karcsi, akinek tényleg tekintélye volt, azt mondta, hogy ha ő nem, akkor én sem. Tehát befogadtak.

Nagykanizsán gyűjtöttek össze, ott voltunk néhány napig, azután onnan elvittek. Beállt egy vagonsor, betereltek, és elvittek bennünket a Vág völgyén át Auschwitzba. Gyönyörű út volt. Én ott néztem a réseken a tájat, mondtam, ha túlélem, ide el kell jönni. Mert olyan szép a vidék. Auschwitzban elmentünk Mengele előtt, mi jobbra kerültünk, mert mind fiatal és munkaképes embernek látszottunk [lásd: szelektálás]. Ott a szokásos menetrend volt. Bevittek bennünket a táborba, ott mindent elvettek tőlünk, meztelenre vetkőztettek. Fürdés, fertőtlenítés, hajnyírás kopaszra és középre egy csík a fejre, hogy akárhol vagyunk, meg lehessen ismerni, hogy ezek häftlingek [Német: ’fogoly’ – A szerk.]. Adtak csíkos ruhát, egy ilyen, azt hiszem, facipőt, nem biztos, arra már nem emlékszem. Az egész körülbelül tizennyolc órát tartott, és már vittek bennünket az állomásra. Tehát valamiért nagyon sürgősen szükség volt a munkánkra.

Én nem tudtam semmit. Ők [a kommunisták] sejtettek valamit, mert mondták, hogy Auschwitzba fogunk jutni. Ők valamit tudtak már erről. De hogy ott mi lesz velünk, arról nem tudott senki. Mengeléről nem tudtak. De az egyértelmű volt, hogy az Mengele volt. Nem, mert bemutatkozott nekünk, hanem, mert később, amikor már elmesélték, hogy ki az a Mengele, akkor egyértelműen ráismertünk.

Május elsején érkeztünk Auschwitzba, ez úgy megragadt, május elseje és másodika között. Úgy látszik, annyira sürgős volt a dolog, hogy minket nem bélyegeztek be, nem adtak számot, tehát énnekem nincs számom [Számot az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára tetováltak, az alkaron, a belső könyökhajlatban egy négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is. Ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Auschwitzból annyit láttunk, amennyit az átvonulás során láttunk, és onnan rögtön vonattal elvittek egy Wüstegiersdorf-Blumenau nevű helyre [A gross-roseni koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.]. Az Sziléziában van, ahol egy elhagyott vagy kiürített gyárban volt a tábor. Ott már volt előttünk is egy társaság. Amikor megérkeztünk, ott volt egy Rothman Mityu nevű, németül kiválóan beszélő, egyébként kárpát-ukrajnai fiú, aki az SS irodáján dolgozott, tehát a táborirodán. Ő tudta, hogy érkezik egy olyan társaság, aki munkásmozgalmi. Hogy honnan tudta, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor megérkeztünk, akkor ő a csoporttal azonnal kapcsolatba lépett, és ő intézte úgy a dolgokat, hogy együtt legyünk, Minket rögtön úgy sorolt be, hogy a lágernak egy viszonylag jó helyén kapjunk elhelyezést. Ott ez a társaság összeállt azokkal, akik ott voltak már, akkor megint megalakult a csoport, és ott megint felvetődött, hogy ez ki. S akkor a Karcsi megint letette a voksot mellettem, úgyhogy bent maradtam ebben a társaságban, ami nagyon fontos volt, mert a társaságnak volt egy önvédelmi reakciója. Egyrészt együtt voltak, másrészt nem engedték, hogy a társaság tagjai folyton az elvesztett dolgokról meg a múltról meg a szörnyűségekről beszéljenek, ami van, hanem arról, hogy amit átélünk, ahhoz hogyan tudunk alkalmazkodni.

A mi csoportunk az állomásra került, Wüstegiersdorf-Blumenaunak volt közös állomása. Az őrség SS volt. Az állomáson a munka felügyeletét todtisták [lásd: Todt Szervezet] csinálták. Az állomáson volt egy civil, mindig civilben volt, de mondták, hogy todtista, és az osztotta be a munkát. Az szabta meg, hogy mikor mit kell csinálni. Azokat az árukat kellett kirakodni, amik vagonban érkezetek ide, és valamiért itt rakták ki, itt volt rájuk szükség. Úgyhogy mi nagy, nehéz munkagépeket is leszedtünk a vagonokról. Ott nagyon kellett vigyázni, hogy ne történjen baj. Ő elmagyarázta, hogy mit csináljunk, és mi csináltuk, úgyhogy tűrhetően ment a dolog. Az volt az előny, hogy hetente egyszer vagy kétszer érkeztek élelmiszerek, zöldség főleg. Arra tisztán emlékszem. Ezeknek a mozgalmiaknak rutinjuk volt abban, hogy kell ezeket a szajrékat begyűjteni. Azt csinálták, hogy ha jött krumpli, akkor egy zsák krumplit elvettünk, és azt betettük a platzmeisternek, aki az állomás egész területének a felügyelője volt, az irodájába. Ő tudta, hogy ez honnan származik, de tudomásul vette, hogy ott van a krumpli, és attól kezdve nem törődött azzal, hogy mi mennyit lopunk el, s ugyanúgy volt minden mással is. Jött paradicsom, sárgarépa, zöldség és káposzta. A káposzta nekem azért különösen fontos, mert egyszer a vagonban, kirakodás közben, elkezdtem a nyers káposztát enni. Az nagyon jó és egészséges is. Mikor éppen ettem, belépett egy SS a vagonba. Elkapott, már ott adott egy frászt a vagonban, elvitt a platzmeisterhez, és azt mondta, hogy ezt a pasast írja le a létszámból, mert agyonlő. Na most én órás voltam, órássegéd. A platzmeisternek elromlott egy órája, és kérdezte, hogy van-e órás köztünk. Én órás voltam, odaadta, mondtam, hogy milyen szerszámokat hozzon, hogy megjavítsam, és megjavítottam. Ment az óra. Amikor ez az incidens történt, addig dumált az SS-nek, hogy az adott egy frászt, amitől kirepültem az izéből, de nem lőtt. Megúsztam. A Karcsi, aki ott is a csoport vezetője lett, nagyon lehordott, hogy ilyet ne csináljak, mert ez nemcsak rám veszélyes, hanem rájuk is. Különben is a csoportban volt egy alapelv, hogy bárhol bárki szerez valamit, ami hasznosítható, azt be kell vinni, és majd a csoport dönti el, hogy mit csináljunk vele. Együtt megesszük, vagy értékesítjük. Ott először cibálta meg a halál a bajuszomat, mikor ez az eset volt az SS-szel. Másodszor síneket raktunk le vagonokból, vasúti síneket. S egyszer az egyik sín, már nem tudom, hogy történt, felment magasra, és zuhant lefelé. És engem egy ott dolgozó munkás, német, berántott a vagon alá. Ha nem rántott volna be, pont a fejemet zúzta volna szét. Ezt is megúsztam. Voltak német munkások, nem sokan, akik velünk nagyon csínján érintkeztek, mert ők is féltek.

Egyszer aztán rájöttünk, hogy valami baj lehet a fronton, mert jöttek olyan vagonok, hogy látszott, amit tudtak, azt feldobálták, és ahogy volt, úgy jött a vagon. Nyilvánvaló volt, hogy valahol a frontról nagyon gyorsan kell nekik eljönni. Ott találtunk például egyszer egy egész láda szűzdohányt. Az egy kincs volt. Az egy érdekes dolog volt, a dohányosok képtelenek voltak lemondani a dohányzásról még ilyen körülmények között is, képesek voltak a kenyerüket odaadni, hogy dohányt kapjanak. A dohányból kenyér lett, mert egyik sem dohányzott közülünk akkor, és más kajához hozzájutottunk.

Amikor minket betelepített a Mityu ennek a gyárépületnek az egyik szobájába, priccseken aludtunk vagy feküdtünk. A szomszéd helyiségben volt egy másik csoport, amelyiken látszott, hogy szintén valami szervezett banda. Kiderült, hogy ezek kasszafúrók. Magyar zsidó kasszafúrók voltak, ez volt a szakmájuk. Elfogták őket, s mert zsidók voltak, internálták őket, és idekerültek. Azonnal elkezdtek velünk kommunikálni. Azt mondták, hogy amíg ilyen helyzetben vagyunk, ha valami adódik, működjünk együtt, mert több esélyünk van arra, hogy nem pusztulunk el. Elfogadtuk. Úgyhogy a kommunista társaság meg a kasszafúró társaság egy kölcsönös, egymást segítő szervezett erő volt. Ott dolgoztunk már régen, amikor egyszer, valamikor október vagy november táján, amikor már jöttek a hidegek, adtak nekünk rendes cipőt, télikabátot, ebből tudtuk, hogy akkor még nincs baj, szükség van ránk. És valamikor december közepe táján jött a Mityu, hogy új munkahelyre fogtok kerülni. Egy nagyon-nagyon komoly munkahelyre. Vigyázzatok, de nagyon sokat lehet profitálni a munkából. A másik csoport, amelyik ugyanerre a munkára lett beosztva, a kasszafúrók társasága volt. Kiderült, hogy a mi lágerünktől teherautóval körülbelül egy félórányi, háromnegyed órányi helyre mentünk, ahol egy óriási élelmiszerraktár volt. Ott volt ennek a körzetnek, valószínűleg a német katonák egész csoportjának az élelmiszerraktára. A feladat az volt, hogy ebből a raktárból teherautókkal egy ugyancsak körülbelül félórára lévő másik állomásra vigyük az árut, és berakodjuk. Természetesen ott ment a kajalopás. A lopás úgy ment, hogy este visszavittek minket a lágerbe, és mindig volt valami olyan helyen jó minőségű lopott áru, hogy a lágerőrség megtalálja nálunk. Ez először kísérlet volt. Megtalálták, egy szót se szóltak. Tehát tudtuk, hogy jól van, lophattok, de nekünk mindig jusson. Úgyhogy ez rendszerré vált. Ez körülbelül két hétig tartott.

Ez a két hét két dologra volt jó. Egyrészt erős fizikai munkát végeztünk, másrészt úgy feltápláltuk magunkat kiváló dolgokkal, konzervekkel, lekvárokkal, amit csak el lehet képzelni, ezekből mind fogyasztottunk. A másik nagy dolog volt ennél a csoportnál, hogy nem kell mindig keseregni. Ebben a mi társaságunkban egy csomó értelmiségi ember volt. Volt egy író, volt egy másik, aki mikor hazajöttünk, a budapesti fürdőknek lett a főigazgatója. A többiek is mind olvasott, tanult emberek voltak, vagy autodidakta módon, vagy iskolázottak. Amikor az idő engedte, akkor ez a társaság leült, és elkezdett irodalomról meg történelemről meg mozgalmi kérdésekről beszélgetni, tehát lefoglalta önmagát, hogy ne arra gondoljon, hogy mi lesz. Én ebben a társaságban, amikor irodalomról volt szó, egy élő könyvtár voltam a számukra. Én mondtam az idézeteket. Nagyon érdekes volt, hogy ezek a kommunisták a különböző szektájukat megtartották. Volt olyan, aki igazi kommunista volt, volt olyan, aki szektariánus volt, ez a Demény-féle szekta [lásd: Demény Pál]. Voltak, akik betű szerint ragaszkodtak a marxi-lenini tanításhoz. Én már csak utólag vontam le a különbséget. Voltak, akik nem voltak ilyen szigorúan hívő kommunisták, voltak, akik azt mondták, hogyha hazajövünk, nem szabad a Szovjetunióval együtt maradni, hanem másképp kell megcsinálni. Ezekből a vitákból nem sokat értettem, csak mulattam rajtuk, hogy mit vitatkoznak ilyen izéken. Egyszer megkérdeztem a Karcsit, hogy tulajdonképpen miért állt ki mellettem. Akkor mondta, hogy én anélkül, hogy bármi viszonzásra számíthattam volna, felajánlottam, amim volt. Azt mondja, ez olyan ritka tulajdonság, hogy ezt ő igenis honorálja, és figyeljem meg itt a társaságot, mert rá fogok jönni, hogy egy csomó van, aki ilyen helyzetben nem ajánlana fel semmit. A másik nagyon fontos dolog volt, hogy a láger konyhájában olyanok dolgoztak, akik valamilyen oknál fogva szimpatizáltak ezekkel a mozgalmárokkal. Valószínűleg a Mityu mondhatta meg, hogy ott van egy ilyen társaság, mert ha bevonultunk este, akkor kiosztották a csajkába vagy valamilyen nyavalyába az ételt. Megettük, felmentünk, és fent a mi szobánkban mindig vagy már ott volt, vagy megérkezett egy teljes badella [értsd: nagy lábos, edény] kaja. Tehát mi – akár rossz volt, akár nem volt rossz – rendesen jóllaktunk. Úgyhogy az, hogy én ehhez a csoporthoz kerültem ezzel, hogy megosztottam a kaját, az tényleg az életet jelentette.

Volt egy drámai esemény. Az egyik fiú a lágerból megszökött. Miután mindennap volt appell, létszámellenőrzés, rögtön rájöttek, hogy megszökött. S akkor elterjedt a híre, hogy ha nem találják meg, s nem kerül vissza, akkor a meglévő állományból fognak kivégezni valakiket. Hogy kiket és milyen alapon, azt nem lehetett tudni. De sajnos visszakerült, illetve nekünk nem sajnos. Egy húsz év körüli fiú volt, kiállították az egész lágert, őt is, és közölték, hogy felakasztják a szemünk láttára. Felállították egy sámlira, a nyakára kötelet, és kihívták az apját. Ott volt az apja köztünk, és az apjának pisztolyt szegeztek a fejének, hogy rúgja ki a sámlit a saját fia alól. Kirúgta. És végignézte. Én azt reméltem, hogy kirúgja a sámlit, elsütik a pisztolyt, aztán kész. Apa és fia is. De nem. A fiú haláltusáját végignézte, de aztán megőrült. Drótkerítés volt, nagy kőkerítés is, de egy részen drótkerítés volt [a tábor körül]. És öt toronyban volt az őrség, ott éjszaka átmenni az udvaron egy hidegrázás volt, ha valakire rájött a kimenés, mert ilyen latrina volt a gyárépülettel ellentétben, a nagy udvarnak a másik végében. Ha valaki nem tetszett, mondjuk, az őrnek, akkor azt szó nélkül lelőhette. Ezt az apát, ezt lelőtték. Körülbelül egy hét múlva, mert nekiment a drótkerítésnek.

Ez ment valamikor [1945.] januárig, akkor már azt is tudtuk, hogy valahol nem messze van a front. Tudniillik annál az állomásnál, ahol berakodtunk, hallani lehetett messziről és halkan az ágyúdörgést. Mikor kiürítettük az ELO-t [ellátó osztályt, az élelmiszerraktárt], még egy pár napig voltunk ott, amikor a társaságot felsorakoztatták, és kiderült, hogy elvisznek bennünket. A Mityu se tudta, hogy hova megyünk. S akkor a társaságot elindították gyalogmenetben a Sziléziát Csehországtól elválasztó hegyeken át. Hó esett, nagy hóban gyalog mentünk egész nap. Aztán egy pajtában aludtunk, és másnap ment tovább a társaság. Itt volt két érdekes eset, ebben a menetben. Az egyik, hogy ellentétes irányban velünk, ment egy csoport, azok csak nők voltak. Ők olyan tizenöt vagy húsz méterre vonultak ellenkező irányba. S egyszer, az egyik nő átkiáltott nekem, hogy Pali. Megismertem, a pesti nagybátyám szomszédja volt. És akkor mondta, hogy „Jól vagy?”. Jól. Te is? Ő is. Ha hazajut valamelyikünk, mondja el, hogy találkoztunk, mikor és hol. Hogy tudjanak valamit. Ugye akkor még a hazamenés messze volt. A cseh oldalon Trautenau volt az állomás neve, oda érkeztünk [Trautenau (Trutnov) – cseh város a lengyel határ mentén, a cseh lenipar egyik központja. – A szerk.]. Ott következett az újabb bevagonírozás. Rögtön tudtuk, hogy nem munkára visznek bennünket, mert kíméletlenek voltak. Rugdosták a társaságot, kiabáltak, ütötték, s hajszolták az embereket be a vagonokba. A mi társaságunk csak egyre törekedett, hogy együtt maradjon, és egy vagonba kerüljön, lehetőleg későn. Tehát mindig lemaradtunk valamilyen technikával. A kasszafúrók persze rögtön vették a lapot, és ők is velünk együtt maradtak. A végén az utolsó vagonba kerültünk be. Ez egy borzasztó dolog volt, mert itt százhúsz embert tettek egy marhavagonba. Amikor munkára vittek, csak hatvanat. Tehát itt valami rettenetes zsúfoltság volt. A marhavagonnak volt a két végén ilyen kis ablak, az is be volt szögesdróttal fonva. Na most, mi az egyik végét foglaltuk el a vagonnak, a kasszafúrók a másik végét. Közénk bezúdult a többi, akik elkezdtek ott dulakodni, verekedni, ordítozni. Mi tudtuk, hogy így nem lehet. Ha nem nyugodtan próbáljuk átvészelni ezt a szállítást, akkor ott meg fognak halni. Úgyhogy mi az egyik oldalról, a kasszafúrók a másik oldalról kiabálva és verve csillapítottuk le a társaságot, és elértük azt, hogy a társaság egyik fele, közülünk is meg ezek közül a köztes társaság közül is ülni tudjon, a másik fele csak állni tudjon. Tehát felváltva ültünk és álltunk. Ennek megvolt a rendje. Amikor behajtottak bennünket, mindenki, már aki ügyes volt, kapott egy kenyeret, mert nem odaadták a kézbe, hanem dobták. Aki nem kapta el, annak nem volt. Volt egy fiú köztünk, egy nagyhangú, erős hangú pasas. Azt bízták meg, hogy mondja meg magyarul meg németül – mert akkor itt már nem csak magyarok voltak –, hogy ne egyék meg a kenyeret egyszerre, hanem osszák be. Minden napra egy kicsit, mert különben nem lehet tudni, hogy mi lesz. Vizet nem adtak. Elindult a vonat.

Megindult a vagon, és Csehországon át vittek bennünket. Hét vagy nyolc napig utaztunk. Volt egy kevés kenyér, elosztva, és nem volt víz. Csehországban mikor megálltunk állomásokon, rendszerint valahol a külső részén a pályaudvarnak, ott voltak mozdonyvezetők meg vasutasok, csehek. Azoknak izéltünk, hogy adjanak vizet. Körülnéztek, és ha nem volt SS a láthatáron, akkor valamilyen edényben benyújtottak mindig vizet, és akkor az volt a dolog, hogy ezt a vizet el kellett osztani úgy, hogy mindenkinek jusson legalább egy korty. Csak annyit adtak. Így mentünk át Csehországon. Mi csak azt tudtuk, hogy nyugat fele, Nyugat-Németország fele megyünk, Bajorország felé. Eljutottunk az egyik leghírhedtebb koncentrációs lágerba, Flossenburgba. Ott is arra vigyáztunk, hogy együtt maradjunk.

Az utaztatást a mi vagonunkban mindenki túlélte. Az összes többi vagonban öt, hat, tíz holttestet dobáltak ki. Agyonnyomták meg agyontaposták egymást. Nem volt szervezettség. Bevittek Flossenburgba gyalog, ott már tudtuk, hogy koncláger lesz, mert úgy bántak velünk. Amikor megérkeztünk Auschwitzba, ott ki volt írva a kapun, hogy Arbeit macht frei [Német: ’A munka szabaddá tesz’. – A szerk.]. Akkor gondoltam arra, hogy mi az, hogy a munka szabaddá tesz, amikor a szabadságnak még az árnyéka sem lehetett a közelünkben. Itt jöttem rá Flossenburgban, hogy van a szabadság teljes hiányában is fokozat. Mert ha munkatáborba visznek, akkor is állatnak tekintenek, de úgy bánnak velünk, hogy tudjunk dolgozni. A konclágerben pedig csak állatok voltunk. Tehát ott levetkőztettek meztelenre, ilyen üstök voltak felállítva, amelyekben rotyogott a víz, abba beledobták a ruháinkat, minket pedig slaggal – ez februárban volt – fertőtlenítettek le. Ötös sorban mentünk a barakkok felé. A külső őrség SS volt, a belső őrség vagy felügyelet német köztörvényes bűnözők voltak. Ahogy mentünk befele, odajöttek a társasághoz, és kiragadtak egy-egy embert, és azokat a szemünk láttára halálra verték. Homokkal töltött, kerek korbácsuk volt. Addig verték, míg meg nem halt. Szóval ez egy borzalmas dolog volt. Ezzel nyílván a megmaradóknak akarták megmutatni, hogy itt ez a rend. Mi együtt tudtunk maradni, közülünk nem vittek el senkit, s aztán betelepítettek a barakkokba. Ott már zsúfoltság volt, nem olyan, mint a munkalágerban, és ott olyan ételeket adtak, amitől a gyengébb emberek hasmenést kaptak meg hánytak meg elpusztultak. Az elpusztult embereket, a halottakat vagy nem is egész halottakat meg ilyen saroglyára rakták, azokat nekünk kellett betolni. Ott volt égetőkemence, és oda be kellett dobni. Ezeket elégették. S ott mondtam egyszer a Karcsinak, aki legközelebb állt hozzám, Ady után szabadon, hogy „örökös itt a lélekjárás, a kripta-illat és a köd” [Az idézet Ady „A vár fehér asszonya” c. verséből van. – A szerk.]. Azt mondta, hogyha Ady itt lenne, akkor sem tudta volna jobban megírni a helyzetünket.

Ott voltunk körülbelül három hétig, s akkor kihirdették, hogy akinek vasipari szakmája van, az jelentkezzen. Tudtuk, hogy a munka szabaddá tesz. Én órás voltam, az végül is vasipar, én is jelentkeztem. Aztán még egy csoportot elkülönítettek, és maradt egy harmadik csoport. Ebben a harmadik csoportban volt a mi társaságunknak a nagyobb része. A vasipariak közé, ahova én kerültem, kerültünk hatan. A harmadik csoportba, azt hiszem, ketten vagy hárman ebből a társaságból. Tudtuk, hogy elmegyünk. Ki erre, ki arra. A csoportokat elkülönítették dróttal is. S akkor odajött egyszer a Karcsi, és azt mondta, hogy ők úgy gondolják, hogy ennek a hat fiúnak, én legyek a vezetője. Ez azt jelentette, hogy ha valami van, akkor hallgassanak rám. Én azt hittem, hogy ilyen nincs. Egy kispolgár, aki bekerült a társaságba, én, a kispolgár lettem a hatnak a „vezetője”. Minket hamarosan kivittek az állomásra, megint nem volt verés, nem volt kiáltozás, nem volt rugdosás, hatvan egy vagonban. Mi már akkor tudtuk, hogy dolgozni visznek. S dolgozni még mindig jobb, mint tétlenül feldobni a talpát az embernek. Elvittek Regensburgba [Ez a flossenburgi koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.]. A regensburgi vasúti pályaudvart teljesen lebombázták. Minket azért vittek oda, hogy állítsuk helyre a közlekedést. Az volt a dolgunk, hogy megfelelő munkavezetőkkel a vasúti síneket rendbe hozzuk, legalább két pályát. Sietni kellett, hajtani kellett, de azért mikor bevittek a lágerba, szalma volt leszórva, és azon valami pokrócféle, tehát hagytak aludni bennünket, enni is adtak, és dolgoztunk a pályaudvaron. Nem tudom, mennyi idő alatt, de két sínpárt helyreállítottunk, úgyhogy megindult a közlekedés. Ez a közlekedés aztán azon a két sínpáron másfél napig tartott körülbelül, mert két hullámban megjelent harminc-harminc amerikai bombázógép. Azok szépen elkezdték bombázni ezt a dolgot. Az SS-ekkel együtt, akik velünk voltak, futottunk valami kiserdő felé, hogy a bombák elől elmeneküljünk. De gyújtóbombát is dobtak, az meg össze-vissza ment, és egy csomót közülünk is meg az SS közül is eltalált. Amikor jöttünk vissza a kiserdőből, amikor a bombázás vége volt, akkor ottan hullák hevertek. Az életben maradt SS-ek nem engedtek oda, mert nem tudták, hogy mennyi a német a hullák között, és nem akarták, hogy mi lássuk. Így mentünk vissza az állomásra. Akkor aztán mi megint jól jártunk, mert az állomáson kiégett vagonok álltak össze-vissza, és a kiégett vagonokban sült krumpli volt, megsült a tűztől, meg karamella, mondhatnám, égetett cukor meg ilyesmi. És mi amennyit tudtunk, teletömtük a ruhánk ujját meg a nadrág szárát. Tehát vittünk kaját. Ott volt egy másik élmény, ami úgy maradt meg bennem, hogy ma is előttem van, ha elmondom. Mert ott össze-vissza mentünk át az állomáson. Figyeltek minket, hogy nehogy elszökjünk, de nem lehetett rendezetten átvonulni. Én mentem egy sínpár mellett, ami mellett állt egy ilyen betonbunker. A sín és a betonbunker között ott feküdt két szénné égett német katona. Ma is látom, a rendfokozatuk nem égett el, mert az fémből volt, s az egyik katonának a hasán egy körömvágó olló, ma is úgy látom, mintha akkor lenne. Akkor én örültem. Amikor beértem a lágerbe, akkor már nem örültem. Azt mondtam, hogy úgy látszik, elérték azt, hogy állatokká váltunk. Nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. De hát ez nem volt érdekes, mindegy.

Akkor még kivittek az állomásra háromszor bennünket, a romokat el kellett takarítani meg a saját embereinket, akiket külön ott hagytak szanaszét, a németeket elvitték. Azokat el kellett temetni, ott azon a földön, ahol futottunk. Egyszerűen bedobáltuk őket a bombatölcsérekbe, és leföldeltük. Három vagy négy nappal ezután megint ordítás, rugdosás, verés, kiabálás, sorakozó, úgy, ahogy voltunk, s azonnal elindítottak bennünket valahova. Ez április elején lehetett, csak arra emlékszem, hogy még nagyon hideg volt, és időnként ha vaseső is esett. Gyalog mentünk, az én öltözékem volt a csíkos ruha, egyik lábamon teniszcipő volt, a másikon nem volt semmi. Körülbelül ilyen öltözékben indult el a csoport, és éjjel mentünk. Amikor már kezdett világosodni, betereltek bennünket parasztgazdaságok csűrjeibe, és ránk zárták az ajtót. Ott az volt az első dolgunk, hogy akármit találtunk enni, megkeresni és enni, nyers krumpli, nyers marharépa, ami ehető volt, azt megettük. Egyszer egy olyan helyre hajtottak be, ahol éppen elkészült a moslék a disznóknak. Ebből a disznóknak nem jutott egy falat sem, mert befaltuk. A gazda csak nézte, hogy mit csinálunk, az őrség elkezdett ordítani, de a gazda leintette őket, hogy hagyjanak enni. Már úgy látszik, ekkor nem volt olyan nagy a német öntudat. Ez a menetelés kilenc vagy tíz napig tartott, amikor egy helyen, ahol szintén egy ilyen pajtában szállásoltak el bennünket, reggel nem volt ébresztő. Nem tudtuk, hogy mi van. Kimentünk a pajtából, SS-nek nyoma se. Leléptek, otthagytak minket, kész. Itt volt először haszna annak, hogy én voltam a hat embernek a vezetője. Mert a többiek rögtön elindultak megkeresni az SS élelmiszerraktárát és bezabálni. Én azt mondtam az enyéimnek, hogy ne menjünk. Ha mi ott bezabálunk ilyen nehéz, zsíros meg mindenféle nem tudom, milyen ételeket, akkor el fogunk pusztulni, mert a gyomrunk meg a beleink nem fogják bírni. A hatból öt hallgatott rám, az egyik elment, azt többet nem is láttuk. Mi öten viszont elmentünk, és egy kert végében lévő pajtába mentünk be, ott volt szalma, ott beágyaztuk magunkat a szalmába, és mondtam, hogy itt kell maradnunk. Az SS elment mellőlünk, de még nincsenek itt az amerikaiak, a fene tudja, hogy mi lehet még, várjuk meg itt az amerikaiakat. S még nagyon szerencsénk volt, mert este jött egy asszony, hozott ennivalót, méghozzá tejet és főtt krumplit, azt meg lehetett enni. Ez az asszony minden nap kétszer kijött, és hozott valami tápláló, de könnyű ételt. Úgyhogy mi ott vészeltük át ebben a pajtában ezt a pár napot, amikor megjelentek az amerikai katonák a ház előtt, ott vonultak. Akkor aztán kijöttünk, mert azt mondtuk, most már akkor tényleg szabadok vagyunk. Laufennek hívták ezt a községet. Amikor Laufennél felszabadultunk, akkor május elseje volt. Amikor Auschwitzba értem, május elseje volt.

S akkor elindultunk hazafelé. Salzburgon át kellett jönni, és onnan Magyarország felé. Na ott aztán mindenféle kalandban volt részünk, amit nem részletezek. Mikor Salzburgba értünk, akkor azt mondtam, hogy egy apácakolostort keressünk, mert ott biztos, hogy adnak segítséget. Meg is találtunk egy apácakolostort, azok bevittek, fürdőt csináltak a számunkra, megetettek bennünket, és aztán kérdeztük, hogy merre menjünk tovább. Azok mondták, hogy Linz felé a legjobb, ott végig út vezet, és akkor eljutunk majd haza. Salzburgban ért bennünket a háború vége. A város szélén egy csűrnek a padlására feküdtünk, ott széna volt, szalma volt, tehát jól elhelyezkedtünk. Akkor már volt sok mindenünk, mert ahogyan jöttünk, amerikai frontcsapatok által már elhagyott táborokat találtunk, ahol volt bakancs, pokróc, mindenféle, úgyhogy egy ilyen padlásra vettük be magunkat, és elaludtunk. Egyszer engem ráztak ezek a fiúk, hogy ébredjek fel, mert újból folyik a háború. Mondtam, hogy itt valami nem stimmel. Odamentem – ezek olyan réses padlások voltak [Álló deszkalapokból ácsolt, szellős padlás – A szerk.] –, és láttam, hogy világító lövedékek meg rakéták röpködnek. Mondtam, nem kitört, most fejeződött be. Mert azt regényekből tudtam, hogy olyankor kilövik a töltényeket, ha vége a háborúnak. Tehát ekkor volt vége a háborúnak. Aztán elindultunk gyalog Linz felé. Útközben folyók voltak, megfürödtünk, és bementünk amerikai táborhelyekre. A táborhelyeken az őrség hívta a tolmácsot, a tolmács mindig tudott jiddisül, ötünk közül ketten tudtak jiddisül. A tolmács hívta a parancsnokot, elmondta neki, hogy ezek szabadult häftlingek, asztal, teríték, ami szem-szájnak ingere, ki volt rakva. Így mentünk napokon át, hogy mindennap jól laktunk. Osztrák parasztházaknál éjszakáztunk, május volt, sütött a nap, ettünk, fürödtünk. Így érkeztünk meg Linz mellé, Hörschingbe [A hörschingi légitámaszpont 1945 májusától kórházként működött, ahol a koncentrációs táborokból szabadult áldozatok lábadozhattak hazatérésük előtt. – A szerk.]. Útközben már mondták, hogy Hörshingben van egy nagy gyűjtőtábor, ahova a környéken kiszabadult zsidókat az amerikaiak összegyűjtötték, és ott próbáltak valamit csinálni velük.

Úgy érkeztünk oda, hogy úgy néztünk ki, mint a legegészségesebb emberek. Ennek a tábornak volt egy vezetősége, azok először azt mondták, hogy nem vagyunk zsidók, nem létezik, hogy zsidók vagyunk. Biztos SS-ek vagyunk, és csíkos ruhával álcázzuk magunkat. Nahát a két jiddis elkezdett velük jiddisül beszélni, aztán elő kellett mutatni a körülmetélt bizonyítványainkat is, s akkor elhitték, hogy zsidók vagyunk. Ott aztán megint lefürdetés, fertőtlenítés, szállást kaptunk, ott ismertem meg a DDT-t, később sokáig volt itt is a fő rovarirtószer [1939-ben felfedezett szerves klórtartalmú rovarölő szer. Sokáig nagyon kedvelt volt, mert sokféle rovart elpusztított, és nem tűnt veszélyesnek az emlősökre nézve sem, de az 1960-as évekre bebizonyosodtak káros hatásai, ezért 1970-ben betiltották. – A szerk.]. A DDT vízzel keverve kilocsolható szer volt, ami akkor még újdonságnak számított, elpusztította a rovarokat. Szóval a csíkosokat beakasztottuk egy szekrénybe, hogy majd hazahozzuk mementónak. Aztán egy nap kinyitottuk a szekrényt, teli volt fehérre kiéhezett tetűvel. Akkor azonnal megfogtuk, volt kint az udvaron egy tűzrakás, beledobtuk. Én ott kaptam egy betegséget. Egyszer csak arra ébredtem, hogy kórházban vagyok. Kiderült, hogy napokig negyven fok körüli lázam volt, rosszul lettem, és úgy kerültem be a kórházba. Aztán mondták az ápolók meg orvosok, hogy flekktífusz [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Tehát átestem egy flekktífuszon. És aztán mondták, hogy csak maradjak nyugodtan, míg összeszedem magam, megerősödök, valahogy megértették velem.

Aztán egy napon szóltak, hogy akik kelet fele mennek, Magyarországra vagy attól még keletebbre, azok legyenek kint másnap reggel az állomáson, mert hazavisznek bennünket. Akkor ott nagyon szép marhavagonokban vittek, mindkét oldalon volt emeletes priccs, tehát nagyon úri módon volt elrendezve, matrac volt, pokróc volt. S akkor elindult velünk a vonat. Az osztrák Alpokon át mehetett, mert valami csodálatos tájak voltak. Ott is mondtam, hogy ide vissza kell jönni, mert olyan szép ez a vidék. Wiener-Neustadtnál adtak át minket az oroszoknak. Ott már orosz megszállás volt, s az orosz katonai rendészet átvett minket az amerikaitól. S akkor kérdeztük, hogy most itt mi lesz velünk, mikor megyünk tovább: „Szicsasz” [Orosz: ’mindjárt’ – A szerk.]. Akkor még nem tudtuk, hogy a szicsasz egy másodperctől tíz évig akármit jelenthet. Itt aztán tényleg megint szerencsém volt, mert abban a társaságban, amelyikkel én együtt jöttem, volt egy Jován nevű szerb, szintén mozgalmár, aki már Wüstegíersdorfban is a csoporthoz tartozott, s itt ötünk közül ő volt az egyik. Jován tudott az oroszokkal beszélni szerbül. Az állomáson lődörögtünk, és kiderült, hogy egy vonat indulni készül Pestre. A Jován elkezdett az oroszoknak dumálni. Nem tudom, hogy mit dumált, de végül megengedték, hogy felszálljunk az egyik vagonnak a peronjára. Azt mondták, hogy kussolni kell, semmi duma, és nem szállhatunk le sehol, ha megáll a vonat. A vonat nem állt meg. Wiener-Neustadttól egyhuzamban jött Pestig. A Kelenföldi pályaudvarra érkeztünk meg július hetedikén. A Kelenföldi pályaudvaron Jován azt mondta, hogy ő nem megy sehova. Ő itt megint keres egy vonatot, ami Szerbia felé megy, s azzal ő elutazik. Elbúcsúztunk. Ő valahova Szerbiába való volt, nem sokat mondott. Azt tudom, hogy a Vajdaságban átélte a magyar hadsereg tevékenységét [lásd: újvidéki vérengzés], mert nekem elmesélte, hogy a menyasszonyát akkor ölték meg.

Én meg elindultam Pestre. Azt máig sem tudom, hogy keltem át a Dunán. Nyilván volt valahol egy pontonhíd, de nem emlékszem rá. Akkor nem foglalkoztatott csak az, hogy átjussak Pestre. És Pesten az első utam a menyasszonyom házához vezetett. Négy vagy öt órakor érkeztem a Kelenföldi pályaudvarra, s valamikor reggel hétkor értem a házhoz. Becsengettem vagy bedörömböltem, már nem tudom, beengedtek. A menyasszonyomnak a nagynénje meg a férje is ott lakott. A férfi jött ki, és teljesen odavolt, hogy élek és ott vagyok. Akkor mondta, hogy óvatosan menjünk be, mert a menyasszonyom nagyon beteg, minden este negyven fokos láza van. Bementünk a szobába, és akkor a Magda úgy ugrott ki az ágyból, mintha semmi baja se lenne. Kiderült, hogy nem is volt semmi baja, valami idegláz volt ez miattam. Mert aznap este, mikor megérkeztem, már nem volt láza, s aztán többet nem volt láza. Ott elidőztünk egy ideig, el kellett mesélni, hogy ki hogyan vészelte át. Magda és az anyja szintén koncentrációs lágerban volt, de Ausztriában. Pestről kerültek oda. Debrecenből az én rokonságom nagy része szintén Ausztriában volt, de az a Kasztner-féle akció volt [„Emberéletet áruért” – lásd: Strasshof]. De ők [Magdáék] nem abban az akcióban kerültek Ausztriába, most nem jut eszembe a neve, ott volt egy koncentrációs láger, ők abban voltak, nem Bécs körül szétszórva, mint ezek a debreceniek. Ő is hazakerült, meg az anyja is hazakerült, tehát ők szintén ismerték ezt az élményt. Pestről gyűjtötték össze őket, és a budai téglagyárból gyalogmenetben mentek át egész Ausztriáig. Őket nyilasok kísérték. Az rosszabb volt, mint a csendőr. Ez már 1944 őszén volt, hogy őket kivitték [Budapesten 1944. október végén a 16–40 éves zsidó nőket behívták honvédelmi szolgálatra. Először árokásásra vagy védelmi erődítmények építésére vezényelték őket, majd az életben maradottakat gyalogmenetben útnak indították az óbudai téglagyárakból Hegyeshalom felé. Nekik is a „keleti fal” építésében kellett részt venniük. Több százat közülük, akik már nem bírták a munkát, a helyszínen legyilkoltak, a többieket pedig a mauthauseni, majd onnan a günskircheni koncentrációs táborba hajtották. – A szerk.]. Mikor mindent megbeszéltünk, akkor mondtam, hogy megyek a nagybátyámhoz. Ők is otthon voltak, ők a gettóból [lásd: budapesti gettó] szabadultak, de akkor már ők, hogy úgy mondjam, konszolidált viszonyok közt voltak, és ott volt az a debreceni nagynéném, akinél a diákéveimet éltem le, a Pirka néni. A lakás első szobája volt az ékszerészműhely és a bolt is. Ott már dolgoztak akkor. Bementem, és ott volt a nagybátyám, és köszöntem, és a nagybátyám rám néz, először semmi, mintha magától értetődő lenne, hogy én ott vagyok. De egyszer csak megfordult, hogy „Pali, hát te élsz?!” Akkor esett le a tantusz, hogy ez megint a konclágerból jött haza. A feleségének az egyik testvérével találkoztam Hörschingben. Nagyon beteg volt, úgyhogy nem jött velünk akkor, bent feküdt ebben az amerikai kórházban, de láttam, hogy ott van, és hogy él. Beszéltem is vele, és a nagybátyám feleségének be tudtam számolni róla.

1945. július hetedikén érkeztem haza. Megtaláltam, akit megtaláltam. A szüleimről csak azt tudtam, hogy ők nem kerültek addig még elő. Az egyetemhez kellett egy szegénységi bizonyítvány, ezt Vállajon kaptam meg a jegyzői hivataltól. Akkor ott már elmondták a szüleim elhurcolását, és azt, hogy nem tudnak róluk semmit. Később világossá vált, hogy ők nem élték túl. 1946-ban lent voltam Magdával együtt, akkor mentem el Mátészalkára azt az egy orvost megkeresni, aki visszajött ebből a szatmári csoportból. Szatmárnémetiben volt egy gyűjtőtábor [gettó], oda kerültek a szüleim. Szatmár, Ugocsa, Bereg, Szabolcs meg nem tudom, milyen megyékből negyven orvos került oda, akiket kivittek Auschwitzba. Úgyhogy tudtam, hogy anyámat már az érkezéskor balra küldték, apám még egy ideig volt, és aztán ez az orvos elmondta, hogy bekövetkezett az, amit mi muzulmánosodásnak neveztünk – nem tudom, miért, de ez volt az elnevezés –, mikor csont-bőrre lefogyott valaki, és alig tartotta magát, és akkor őt is elküldték a gázba. Hogy az egyik bátyám, a Lajkó elveszett, azt már korábban tudtam. Mikor azt írták valakiről, hogy eltűnt, az gyakorlatilag azt jelentette, hogy kész. A másik bátyám túlélte. Vele először Debrecenben találkoztam, mert Debrecenben volt  apámnak egy kertje, egy hat-hétszáz négyszögöles telek, amit már régen megvett, hogyha nyugdíjba megy, odamegy és kertészkedik. A bátyám kertész volt, odament és kertészkedett addig, amíg tudta csinálni. Úgyhogy ő megvolt. A nagynéném, Pirka megmaradt, Debrecenben lakott, ott is halt meg később. Megmaradt a debreceni orvos nagybátyám, a Pirka bátyja. S még néhányan megmaradtak. A debreceniek közül viszonylag sokan, mert ezeket a Kasztner során Bécsbe vitték, és ők nagyrészt átvészelték.

[Vállajon] a ház megvolt. Ott volt egy orvos, aki valamikor 1945 végén vagy 1946 elején kerülhetett oda, és aki nem adott vissza semmit abból, ami az apámé volt. Egyszerűen kerek-perec, elutasított. Közölte, hogy azt ő megvette a tanácstól. A bútorokat és a falusiakat érdeklő értékesebb dolgokat elárverezték, még amikor a zsidó vagyonok kisajátítása törvénybe került. De megmaradtak az orvosi műszerek, megmaradtak az apám által összegyűjtött könyvtárból az orvosi könyvek, azok nem kellettek senkinek, s megmaradt, azt hiszem, két kép. Nem voltak jó élményeim. Volt olyan falusi asszony például, aki edényeket vitt el ezen az árverésen, akit apám egész idő alatt kezelt, pátyolgatott, soha nem kért tőle semmit. De mikor mondtam, hogy adjon egy pár edényt vissza, mert én most a semmiről indulok – Magdával voltam lent kettesben –, azt mondta, hogy miért vettem el egy koldust, és nem adott vissza semmit. Egyedül a patikus. Az egy mikroszkópot vett ezen a bizonyos árverésnek csúfolt tolvajláson. Ő rögtön, ahogy meglátott, azt mondta, itt van a mikroszkóp, ez a tied.

A nagybátyámék [a budapesti ékszerész] a kincset rögtön keresték, természetesen rögtön lementek, még mielőtt én hazaérkeztem. Megtalálták a pince közepén. Ők is először a négy sarkot ásták fel, ott nem volt, erre megpróbálták össze-vissza, s ráakadtak. Viszont az egykilós színarany gömböt nem találták. Én hazaértem, kérdezték, hol van a színarany. Mondtam, hogy majd lemegyek úgyis Debrecenbe, az nem veszhetett el. Az volt az érzése az embernek, hogy azt hiszik, én magamnak eltettem, vagy nem tudom, mit gondoltak. A többi kincset egy vaskazettába tettem, és az egészet, nem tudom, miért, becsomagoltam papírba meg rongyba, és úgy ástam el. S eszembe jutott hogy nem maradt-e abban a szemétkosárban, amibe [az elásás előtt tettem]. És benne volt. Ott volt szem előtt egész idő alatt. De azt senki nem nézte meg. 1942-ben volt, hogy levittem. Laci bácsié volt az egész, mert ő hazajött, és akkor rögtön elkezdte az ékszerészi tevékenységet. Ez egy komoly vagyonnak számított, amit okos ésszel forgatott, úgyhogy nem vesztett el.

Volt egy unokatestvérem, Kádár Imre, aki miután hazajött, a cionista mozgalomban vett részt. Az volt a feladata, hogy csoportokat toborozzon és juttasson ki Izraelbe. Ő összehozta a csoportokat, Csehszlovákián, Ausztrián keresztül átmentek Olaszországba, és onnan mentek ki Izraelbe. Ez illegális tevékenység volt [Izrael Állam 1948-ban alakult, addig Palesztina brit mandátum volt, és éves kvóták voltak a betelepülni szándékozó zsidók számára, aki kvótán kívül próbált belépni Palesztinába, illegális bevándorlónak minősült. – A szerk.]. Nemrég mondta, hogy 1948 elején figyelmeztették, hogy el kell hagynia az országot, mert lebukik. S akkor ment ki Izraelbe. Hogy mi kimenjünk Magdával, nem merült fel. Most megkérdeztem ezt az unokatestvéremet, hogy nekünk miért nem szólt. Azt mondta, a családban [nem szólt] senkinek. Ez úgy látszik, szabály volt, hogy nem szabad a családot beavatni, mert akkor nagyobb a lebukás veszélye. Egyébként pedig a családnak az a része, amelyik átvészelte az egészet, és itthon volt, azok mind baloldaliak vagy éppen már illegális kommunisták is voltak, azoknak pedig nem ez volt a műsorukban.

Az esküvőnk 1945. november huszonhatodikán volt. Akkor bementünk a kerületi polgármesteri hivatalba, vittünk két tanút, két rokont, megkerestük az anyakönyvvezetőt, és mondtuk, hogy össze akarunk házasodni. Nem szívesen fogadta a hírt, mert fel kellett mennie a fűtetlen, ablaktalan anyakönyvvezetői hivatalba. Elővette a szükséges könyveket, szóval akkor kijelentik, hogy össze akarnak…? Kijelentjük. Itt vannak a tanúk, oké, beírta a könyvbe, aláíratta és jó napot. Ez volt a házasság. Egyáltalán nem volt ünnepélyes, még a kabátot sem lehetett levenni. Egyikünk se volt vallásos, de kiderült, hogy ha zsidó esküvőt kötünk, akkor a Joint egy elég szép összeget ad. Úgyhogy akkor összeesküdtünk zsidó esküvővel is, mert szükségünk volt a pénzre, ez az igazság, nincs mit szépíteni. A Dohány utca közepe táján volt egy tér,  a Bethlen tér [A Dohány utca folytatását, ahol a Bethlen tér is van, István útnak hívják. – A szerk.]. Ott volt a Joint is, meg ott volt valami egyházi hivatal is, úgyhogy ott volt ez az egyházi esküvő. Kaptunk egy tisztességes összeget, amivel lehetett ruhát meg valami bútort venni, amivel nem rendelkeztünk. Egy ideig albérletben laktunk, mert a Magda nagynénje és a férje ott lakott az anyjánál. Azután ők elköltöztek, és akkor az anyjával együtt laktunk az ő lakásában, a Dohány utcában, Pesten. Onnan 1956 telén költöztünk el.

Magda varrónői képzésen esett át, és legelőször varrónőként helyezkedett el. Később, 1946-ban az egyik kommunista rokona, anyai ágról, aki a Pártközpontban dolgozott, bevitte a Pártközpontba. Ott kapott tisztviselői állást. Parttagnak kellett lennie, azt hiszem. Nem telt el egy év sem, nagyon keserű tapasztalatai voltak. Olyan osztályon dolgozott, ahol rettenetes szajrézás ment. Ezek lejártak vidékre, és összeszedtek bútorokat, konfiskáltak. S ezt olyan magától értetődőnek tekintették, Magda meg nem tekintette magától értetődőnek, és otthagyta az állást, beiratkozott óvónőképzőbe. Elvégezte, és végig óvónőként dolgozott azután.

[1945.] szeptemberben indult az orvosi egyetem első teljes évfolyama, elmentem, beiratkoztam, s aztán jártam az orvosi egyetemre, amit aztán el is végeztem, annak rendje és módja szerint 1951-ben.

Nekem tulajdonképpen nem voltak politikai nézeteim. Én a túlélés tapasztalatai alapján – elmondtam, hogy milyen társaságban voltam – az akkori kommunista párthoz húztam. A családban is egy csomó kommunista volt. Elhatároztam, hogy belépek a pártba. Elmentem ahhoz, akinek az életemet köszönhetem, a Karcsihoz [Csendes Károlyhoz], aki a Pártközpontban dolgozott akkor. A személyügyi osztály értelmiségi tagozatának volt a vezetője [Csendes Károly (1916) – az  MKP, majd MDP KV káderosztályán dolgozott 1945-től. Az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője volt 1954-től, majd a legfőbb ügyész helyettese 1960-tól. – A szerk.]. Mikor megkérdeztem, hogy be akarok lépni a pártba, mit szól hozzá, azt mondta, hogy ne lépjek be, rám nem úgy van szükség, mint pártemberre, hanem mint orvosra. Tanuljak, végezzem el jól az egyetemet, aztán majd el lehet dönteni. A végén mégis beléptem. 1946 elején valamikor beléptem a pártba. Az orvosi egyetemen volt pártszervezet, annak a tagja voltam. Én abban a hitben voltam, hogy ehhez a párthoz kell tartoznom. Az egyetemen 1947-ben vagy 1948-ban, már nem emlékszem pontosan, megválasztottak ifjúsági párttitkárnak. Az ifjúsági szervezetnek nem volt különösebben nagy súlya, de sok barát, sok ismerős volt, én nem csináltam semmi különösebbet, azt hiszem, de minthogy ifjúsági párttitkár voltam és párttag a végzés előtt, 1949-ben vagy 1950-ben bevittek a MEFESZ-be [Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége]. Ott dolgoztam beosztottként, adtak fizetést is. Úgyhogy ezért is jó volt.

1946–47–48-ban a régi professzorok tanítottak. Például a belgyógyász professzor a Haynal Imre volt [Haynal Imre (1892–1979), orvos, egyetemi tanár, akadémikus. 1946–1958 között a budapesti II. sz. Belgyógyászati Klinika igazgatója, tanszékvezető egyetemi tanára. – A szerk.]. Kiváló belgyógyász volt. Az volt a hobbija, vagy nem tudom, minek nevezzem, hogy mindig az elnyomottakat védte. 1945 előtt a baloldaliakat védte a nyilas és a horthysta terrorral szemben. Kiállt mellettük, ha kellett. Ebben az időben a kommunista párt által üldözöttek mellett állt ki. Az óráin is tett ilyen megjegyzéseket, különben is vehemens ember volt. Bejött az órára, és azt mondta, hogy tisztelt uraim és hölgyeim, tegnap rektori értekezlet volt, ezen azt az utasítást kaptuk, hogy a szovjet orvostudomány eredményeiről és kiválóságairól tartsunk egy órát. Azt mondja, én nem találtam sem kiemelendő témát, se kiemelendő személyiséget, ezért a szovjet pedagógiáról fogok beszélni. És akkor olyanokat mondott, hogy ott kiválóan tanultak, mert minden osztályban volt egy csekista [lásd: Cseka], aki terrorizálta az osztályt. Ilyen nyíltan mondta. Én ezeken röhögtem, mondjon, amit akar, nem érdekel. Mint ifjúsági párttitkár röhögtem rajta. Volt olyan, aki az ilyeneket rögtön ment bejelenteni. 1950-ben lettem úgynevezett cselédkönyves [A szigorló orvosokat nevezték cselédkönyves orvosoknak. – A szerk.]. Az egy év volt, amikor a szaktárgyakból le kell tenni az utolsó szigorlatot, és ezután 1951-ben avattak orvossá. 1950-ben történt az, hogy a Haynalt, a Horányit, ő volt az ideggyógyász professzor és még valakit…, a Horn szemészprofesszort, egyik napról a másikra kirúgtak az egyetemről. Ez minket nagyon érzékenyen érintett, mert mi ezeknek a szája íze szerint készültünk a szigorlatra. Mikor ez a váltás történt, nekem akkor kellett ideggyógyászatból szigorlatozni. A Horányi elsősorban az ideggyógyászat neurológiai ágával foglalkozott, és azt kérte számon. A helyébe jött Nyírő professzor, aki viszont pszichiáter volt, és a pszichiátriát kérte számon. Nagyon sokan voltunk, akik nem gondoltuk, hogy később pszichiátriai vonalon folytatjuk a munkát, és nem nagyon készültünk fel. Én is ilyen voltam. A Nyírő elég okos és elég tisztességes volt ahhoz, hogy ennek ellenére átengedett bennünket a szigorlaton, mikor tényleg semmit nem tudtunk. Elég világosan emlékszem, hogy semmit nem tudtunk pszichiátriából. [Horányi Béla (1904–1986) – orvos, ideg- és elmegyógyász, egyetemi tanár. 1946–50 között  az Egyetemi Ideg- és Elmeklinika igazgatója, majd 1956-os rehabilitálásáig az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet osztályvezető főorvosa volt. 1956–75 között újra egyetemi tanárként dolgozott. Számos magyar és nemzetközi szakmai szervezet tagja volt. Nyírő Gyula (1895–1966) – orvos, elme-ideggyógyász, egyetemi tanár. 1928-tól a lipótmezei elmegyógyintézetben főorvos, 1939-től az angyalföldi elmegyógyintézet igazgató-főorvosa, 1951-től a budapesti orvostudományi egyetemen a pszichiátria tanára.– A szerk.]

Ez [a professzorok eltávolítása] megrázta a hallgatókat is meg a professzori kart is. Az én Karcsi barátom ekkor már a főügyész helyettese volt. Egyszer bementem hozzá a főügyészségre, és azt mondtam, hogy magyarázd meg nekem, hogy mi történt [Csendes Károly 1960-ban lett a főügyész helyettese. – A szerk.]. Miért kellett ezeket a kiváló szakembereket kirúgni? Ő mellébeszélt. Nyilván nem mondhatta meg az igazságot, hazudni meg nekem nem akart. Valahogy elmismásolta a dolgot. Azt is megtehette volna, hogy feljelent. Vagy akár rögtön letartóztat, hogy ilyeneket kérdezek. Én ez előtt az eset előtt is többször elmentem hozzá, és ő mindig nagyon tisztességesen és baráti módon fogadott. Én csak jó emlékeket őrzök róla. Tudom, hogy nagyon sokan nagyon rossz emlékeket őriznek róla mint főügyészhelyettesről. Nem tudom, hogy azok az emlékek megalapozottak-e, mert én nem követtem az ő pályáját. Biztos, hogy a legfelsőbb ügyészség egy csomó disznóságot csinált, hogy ebben mi, mennyi volt az ő szerepe, nem tudom. Már nyugdíjban volt, akkor mondta el, hogy a Weil Emilnek – az volt az orvosszakszervezet főtitkára, és egy nagyon befolyásos pártfunkcionárius is volt – volt az akciója ez a harakiri az orvos karon, mert a saját embereit akarta beültetni a professzori székekbe [Weil Emil (1897–1954) – orvos, egyetemi tanár. 1945 után részt vett az orvosszakszervezet létrehozásában, a szakszervezet főtitkára, az Egészségügyi Tudományos Tanács elnöke, országgyűlési képviselő, 1950–53 között Magyarország washingtoni nagykövete volt. – A szerk.]. S ezt végre is hajtotta. Úgyhogy ekkor tudtam meg az igazi indítékot.

Énnekem több barátom volt az egyetemen. Az egyik legjobb barátom miatt majdnem lebuktam, mert ő volt előttem az ifjúsági titkár. Az apja nagykereskedő volt, s már csak ezért is leváltották a titkárságból, de a pártból nem zárták ki. Az ő helyébe engem választottak meg. Miután Pesten elég zűrös volt a helyzete, és ő tényleg komolyan készült pszichiátriai pályára, átiratkozott Pécsre. Adtam neki mint párttitkár egy levelet a pécsi pártszervezethez, hogy ez egy milyen rendes fiú meg kiváló ember, s tudományos karriert akart befutni, ezért arra kérem, hogy ne vegyék igénybe mint pártembert, hanem engedjék, hogy a szakmájában fejlődhessen. S egy szép napon behívtak a rektori hivatalba, ahol két elegánsan felöltözött úriember fogadott, és azt mondták, hogy hogy képzeli ezt. Ez egy pártellenes cselekedet. Mondtam, én nem érzem annak. Kiderült, hogy ezek ÁVH-sok voltak. Felelősségre vontak, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy levelet írjak.

1950 őszén vette át a Magyar Néphadsereg vezetését Farkas Mihály [Farkas 1948–1953 között volt honvédelmi miniszter. – A szerk.]. Az egyetemen lefolytatódott egy akció, ahol behívtak bennünket egy hivatalos helyiségbe, és ott három szigorú ember közölte, hogy a hadsereg igényt tart a személyünkre. Olyanokra, akiket ők megbízhatóknak ítéltek, ez az akkori évfolyamnak húsz-huszonöt százaléka volt. Tehát behívtak. Budán, a Villányi úton volt a Honvéd Kollégium, oda kerültünk be. Ott folytattuk az egyetemet, de már mint katonák. Aláírtuk a papírt, hogy belépünk a hadseregbe, ott alá kellett egy újabb papírt írni, hogy ezt önként tettük. Az egyetemet már mint katona fejeztem be. Minthogy elég jó eredménnyel, és elég jó volt a „múltam”, én rögtön főhadnagyi rangot kaptam. Akkor volt az első Néphadsereg napja [Magyar Néphadseregnek hívták 1948-tól a háború után újjászervezett demokratikus hadsereget. A hadsereget 1949–1953 között a szovjet hadsereg mintájára szervezték át. 1951-ben a Vörös Hadsereg napja analógiájára mindegyik szocialista országban megszervezték a honvédelem napját, Magyarországon az 1848-as forradalom pákozdi csatájának évfordulójára, szeptember 29-re tűzték ki a Néphadsereg Napját. Elnevezése változott az idők folyamán: volt Néphadsereg napja, fegyveres erők napja, honvédség napja (www.unnep.eu). (A hadsereg neve 1945–48 között és 1990-től újra Magyar Honvédség, elődjét Magyar Királyi Honvédségnek nevezték.) – A szerk.]. Nagy cirkusz volt, ötven-százfős küldöttség jött minden Varsói Szerződés-beli országból, és engem beosztottak először az Astoria szállóba, ahol, azt hiszem, a cseh küldöttség volt, ott kellett ellenőriznem a konyhát és az étkeztetést [Maga a Varsói Szerződés csak 1955. május 14-én alakult meg Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Kelet-Németország, Magyarország, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió részvételével. – A szerk.]. Én nagyon élveztem a dolgot, a szálloda konyháján szolgáltam, és az éttermében ebédeltem. Ezt követően engem osztottak be a Gundelhez, ahol a Néphadsereg napjának a nagy fogadására, a miniszteri fogadásra készítették az ételeket. Az volt a dolgom, hogy ott nyüzsögjek, és minden ételből, ami készül, el kellett tenni ételmintát egy jégszekrénybe, amihez csak nekem volt kulcsom. Itt rajtam kívül rendszeresen megjelentek ÁVH-sok, akik azért utánanéztek, hogy én rendesen végzem-e a munkámat. Ott az ország öt legkiválóbb hidegkonyhai szakácsa csinálta ezeket a kajákat. Két napig tartott ez a dolog, mi szem-szájnak ingere, minden volt ott. Mondták, hogy mi van, és én választottam, amit akartam. Volt például békacomb. Ott ettem életemben először békacombot. S aztán nem ettem többször. Nagyon finom volt egyébként. Amikor vége lett a cirkusznak, akkor összecsomagoltak nekem ezekből a csemegékből egy elég tisztességes csomagot, hogy vigyem haza a családomnak. Ez volt az első orvosi ténykedésem.

A HM Közvetlen Híradó Ezredhez kerültem vezető orvosnak. Volt egy beosztott orvos, egy vezető s a gyengélkedő, ahol volt egy tiszthelyettes meg egy egészségügyi katona. Ez a laktanya a Budaörsi úton van, a Petőfi laktanya. Az volt a híradós tiszti iskola laktanyája, s ugyanebben a laktanyában volt a HM Közvetlen Híradó Ezred. Ebben az időben még az volt a szokás, hogy be kellett menni reggel hétre, és este nyolc előtt nem illett elmenni. Aki elment, azt megkérdezték: „Magának nincs munkája, hogy ilyen korán elmegy?” A hírezred télen bent volt a laktanyában, májusban kiköltözött Budakeszi mögé, az úgynevezett Hidegvölgybe, táborba. A nyarat táborban töltöttük. Ez volt szokás minden laktanyában. Oda is be kellett menni reggel hétre, és onnan sem illett elmenni este nyolc előtt.

Volt a moszkvai orvosper a Szovjetunióban. Az orvosper idején a Néphadseregben működő zsidó származású orvosokra elkezdtek nagyon odafigyelni. Délután volt mindig két óra, amikor a katonák gyengélkedőre jöhettek, és amikor az ember megvizsgálta őket, aztán eldöntötte, hogy mi legyen velük. Minden nap megjelent az elhárító tiszt, akivel én egyébként emberileg jó viszonyban voltam. Énnekem fel sem tűnt, hogy ott van. Az egyik katonám, aki egy dörzsölt fickó volt, azt mondta, hogy „Százados elvtárs – akkor már százados voltam –, nem tűnik fel magának, hogy mindig itt van a gyengélkedőnél az elhárító tiszt?”. Tényleg, ez eddig fel sem tűnt. Ha maga nem szól, nem. Másnap jött az elhárító tiszt. Akkor mondtam neki: „Na ide figyelj, te azért jössz minden nap, hogy azt lesd, hogy mikor fogok megölni egy katonát? Akkor nagyon sokáig lesheted, mert ilyen nem fog előfordulni.” Attól kezdve nem járt. Ilyen nyomást gyakoroltak a csapatorvosokra. Ez akkor volt egyébként, amikor egy csapatorvost ki is végeztek. Akkor nem volt arról szó, hogy ki zsidó, meg ki nem zsidó. De itt nyilvánvalóan nyilvántartották valahol, a franc tudja, hogy hol. A hadseregen belül azt tapasztalta az ember – de ez már inkább utóbb volt –, hogy a vezető beosztású zsidó orvosok, ha bántani kellett valakit, inkább a zsidó orvosokat bántották, mint a nem zsidókat. Volt egy ilyen zsidó antiszemitizmus. Ezek azzal is akarták a hűségüket mutatni, hogy ha bántottak valakit, akkor inkább a zsidókat bántották. Ez egy ilyen furcsa dolog volt.

A csapatnál dolgoztam, de engem érdekelt a szakma tudományos része is. Ennél az ezrednél voltak távírósok. A géptávírósokat ott képezték az ezrednél, és mindig nagyon sok baj volt velük, a kiképzésre bevett katonák egy jelentős része lemorzsolódott. S én kérdeztem, hogy hogy megy a kiválasztás. Kiderült, hogy azokat választották ki géptávírósoknak, akik valamilyen kapcsolatban álltak a zenével. Az volt a feltevés, hogy a ritmusérzék valahogy megkönnyíti a géptávírós kiképzést. Én rögtön azt mondtam, hogy ez valószínűleg fals dolog, mert ennek semmi köze nincs a ritmusérzékhez. S elkezdtem ezt a kérdést kutatni, és ebben együttműködtem a Sportkórház kutatóosztályával. Kitaláltam egy reflexvizsgáló eljárást, amit a Sportkórházban elfogadtak. Kiderült, hogy semmi köze nincs a zenei tudásnak a géptávíráshoz, és ezt leírtuk egy cikkben, ami megjelent a „Honvédorvos” című lapban. Erre felfigyelt az akkori egészségügyi csoportfőnökség is. S akkor engem az ezredtől áttettek a Honvéd Egészségügyi Tudományos Kutató Intézethez, hogy ott folytassam a katonai pályafutást, most már mint kutató orvos. A cikk 1955 végén jelent meg, és 1956 januárjában helyeztek a HETKI-be. Ezzel véget ért az én csapatorvosi pályafutásom.

1956-ban, amikor a forradalom zajlott [lásd: 1956-os forradalom], a hadseregben egy nagy kavalkád volt. Azt hiszem, ez közismert. A HETKI megszűnt akkor. Bementünk a HETKI-be, már aki bement, a parancsnokság sehol, be volt zárva. Kész. Menjünk haza, és várjuk ki, hogy mi lesz ebből. Bementem megnézni az ezredet. Az ezred is szét volt dúlva. Minden szanaszét hevert, akik ügyesek voltak, akkor szerezhettek mindenféle műszaki cikket, mert senki nem nézte, ki mit visz el. Tehát az ezred is megszűnt abban a formájában. Akkor hazamentem, és otthon voltam, amíg lezajlott az ellenforradalom vagy a forradalom. Bocsánat, nem otthon voltam, rosszul mondtam. 1956. október huszonharmadikán, az első napon délelőtt elutaztam Balatonfüredre üdülni. Beutalóm volt. Ott is volt egy katonai üdülő. Odamentem egyedül. A feleségem és a gyerekek – akkor már két gyerekem volt – itthon maradtak. Ennyire naivak voltunk, hogy elutaztunk. Balatonfüreden értek bennünket a dolgok [A többes szám a katonai üdülőben tartózkodó katonákra vonatkozik. – A szerk.]. Ott értesültünk, hogy mi van Pesten. Ott is lezajlott ez a dolog, de sokkal szelídebben, ott nem voltak komoly dolgok. 1956. október huszonnegyedikén a balatonfüredi rendőrőrs tagjai bejöttek a katonai üdülőbe, ott voltunk többen, tisztek, letették a fegyvereket, és azt mondták, hogy ők lelépnek. Mi azt csinálunk, amit akarunk. Volt ott egy politikai tiszt is, normális pacák egyébként [A politikai tiszti posztot is a szovjet hadsereg mintájára szervezték meg Magyarországon. Politikai tiszteket – komisszárokat – először az oroszországi polgárháború idején rendszeresítettek a Vörös Hadseregben. A komisszárok a Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítő volt cári tisztek mellé kirendelt, politikailag megbízható civil megbízottak voltak. Joguk volt a parancsnok intézkedéseit felülbírálni, vagy akár az illető leváltását kezdeményezni. A poszt állandósult. A Magyar Néphadseregben is zászlóaljtól felfelé minden egységben volt politikai tiszt. – A szerk.]. Azt mondta, hogy vegyük magunkhoz a pisztolyokat, és este menjünk ki a városba, [Balaton]Füredre járőrözni, hogy nehogy itt valami lövöldözés vagy egyéb legyen. Kijárunk járőrözni, de a pisztolyt nem fogjuk használni. Nem volt különösebb esemény. Csak az volt számunkra az esemény, hogy 1956. október huszonötödikétől kezdve nem lehetett Pesttel összeköttetést szerezni, tehát nem tudtunk a családról. Hazautazni sem lehetett. Úgyhogy én ott ragadtam. Ha nagyon akartam volna, akkor simán átjuthattam volna Ausztriába, mert a [balaton]füredi Szívkórházból minden nap ment teherautó Ausztriába, kötszereket meg gyógyszereket behozni a kórház számára. Az nem ült fel, aki nem akart, a határon pedig mondták, hogy a kórház autója, és simán átengedték. Aki ott aztán leszállt, az ott maradt. De énnekem itt volt a feleségem meg két kiskorú gyerekem, úgyhogy én mindenképpen haza akartam jönni, és november elsején sikerült egy teherautón azoknak, akik pestiek voltak, hazajönni. November elsején visszakerültem a Dohány utcai lakásba, és a további napokat ott töltöttem. November negyedikén jöttek be az orosz csapatok, és mikor már elkezdődött a lövöldözés, akkor a családok leköltöztek a pincébe. A mi házunkat találat érte, függőfolyosós ház volt, a harmadik emelet függőfolyosóját le is vitte. És a lakásokon, konyhákon meg előszobákon keresztül vágtak utat, hogy minden lakásba be lehessen jutni.

November negyedike után is szét volt zilálva a hadsereg. Az ember nem tudott hova menni. A HETKI megszűnt, elmentem én megnézni, hogy nem állt-e vissza, de nem állt vissza. Bementem az egészségügyi csoportfőnökségre, hogy itt vagyok, mi legyen velem. Nagyon csodálkoztak: ugye leszerelni jött? Nem leszerelni jöttem. Azt szeretném tudni, hogy csinálhatok-e valamit. Mit akar csinálni? Mondtam, én belgyógyász szeretnék lenni a Központi Katonai Kórházban. El van intézve, egy hét múlva menjen be, jelentkezzen be, ott lesz a papír, hogy oda van helyezve. Nekem mindegy volt, csak szakmát tanulhassak, szakmát csinálhassak. Így kerültem aztán a Központi Katonai Kórházba belgyógyásznak. Aztán letettem a szakvizsgát. Négy év volt a szakvizsgára előírt idő, de a csapatorvosi időből meg az úgynevezett kutató orvosi tevékenységből is betudtak bizonyos időt. Így két év után belgyógyász szakorvos lettem.

1956 telén költöztünk el [a Dohány utcából], akkor sikerült azt elcserélni egy olyan nagyobb lakásra, amelyben olyanok laktak, akiket nem illetett meg a nagyobb lakás [lásd: jogos lakásigény]. Akkor rengeteg ilyen volt, hogy [az emberek] beköltöztek elhagyott lakásokba. Zuglóban volt egy lakás a Mexikói úton, amibe beköltözött egy házaspár. Aki ott lakott, az disszidált. Ezek [a beköltözők] nem voltak jogosultak arra a lakásra. Zuglóban a sógorom felesége volt a lakásügyi osztályon valami tisztviselő, és ő mondta, hogy azt a lakást meg tudja szerezni nekünk, ha ezt [a Dohány utcait] átadjuk ennek a házaspárnak. Ezekkel tudatják, hogy jogtalanul laknak ott, de ha felajánlunk nekik egy kétszobás városi lakást, akkor biztos, hogy inkább odaköltöznek, mint hogy kitegyék magukat egy cirkusznak. Akkor rengeteg lakás tönkrement, és 1956 decemberében, 1957 januárjában reggelente a tanácsok lakáshivatalainál tömegek álltak sorban. A lakáscserét lebonyolítani, az egy cirkusz volt. Én bementem a lakáshivatalba a hetedik kerületben. Bemutatkoztam, hogy Kádár Pál vagyok. Azonnal megnyílt minden, azt hitték, hogy Kádár János rokona vagyok, én meg nem tiltakoztam. Ahova mentünk, egy háromszobás lakás volt Zuglóban, a Mexikói úton. Régi építésű ház volt. A nagymamával együtt költöztünk oda.

Gyerekek. Az egyik 1949-ben, a másik 1952-ben született. A gyes, gyed vagy mi, akkor nem járt, csak három hónap szülés után [A gyes bevezetése (1968) előtt összesen 12 hét szülési szabadság illette meg az anyákat, ebből legfeljebb 4 hetet terhességük utolsó szakaszában is kivehettek. Amikor valaki – legkésőbb a gyerek 3 hónapos korában – visszament dolgozni, valameddig még kapott ún. szoptatási munkaidő-kedvezményt, amit akár összerakva, naponta „egy tételben” is kivehetett. – A szerk.]. Magda arra a három hónapra otthon maradt, utána ment dolgozni az óvodába. A gyerekek óvodában, bölcsődében voltak. A hadseregnek volt óvodája meg bölcsődéje is, oda kerültek, mert az egyszerűbb volt, és onnan rendszeresen összeszedte a gyerekeket egy busz, kiment a lakásokra, összegyűjtötte, és haza is hozta. Tehát ez egy praktikusabb megoldás volt. Valahol Budán volt, már nem emlékszem, pontosan hol.

1956 után megszereztem a belgyógyász szakvizsgát, és kezdtem belgyógyásszá válni, a kórházban elfogadtak mint belgyógyászt. És ekkor történt az, hogy megint behívtak az egészségügyi főnökségre, leültek velem, hogy a Tiszti Kórházba – ez Budán volt – akarnak áthelyezni parancsnokhelyettesnek. Én kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Mondtam, hogy én most kezdek tényleg belgyógyász lenni. A parancsnokhelyettesnek az a dolga, hogy parancsnokoljon, vagy vezesse a kórházat. De így, de úgy, itt van szükség rám. Mindegy, szóval kiderült, hogy akármit mondok, engem oda fognak helyezni. 1961 szeptemberében kerültem oda parancsnokhelyettesnek. Azt kikötöttem, hogy ha parancsnokhelyettes leszek is, nekem ott legyen egy kórtermem a belgyógyászaton, hogy én betegeket kezelhessek. Ehhez hozzájárultak, úgyhogy én rendszeresen lejártam az én kórtermembe, és a belgyógyász főorvossal nagyon jó viszonyom volt. Azzal is, akit ott találtam, és azzal is, akit később a Központi  [Katonai] Kórházból odahelyeztek.

A gyerekek elvégezték az elemit [az általános iskolát], aztán a nagyobbik fiam az István Gimnáziumba járt, ott, Zuglóban, a kisebbik pedig egy másikba, nem tudom a nevét, a Városliget mellett, a Hungária körúthoz közel [volt]. A nagyobbik harmadik gimnazista korában, mikor kezdtük mondani, meg kell gondolni, hogy most mit akarsz csinálni, akkor kinyilatkozta, hogy orvosi egyetemre kíván menni, és azt mondtuk neki, rendben van. Negyedik gimnázium alatt felfogadtunk hozzá egy egyetemi hallgatót. Én azt mondtam, hogy latinból tegye le az érettségit, és akkor leérettségizett latinból, és első nekifutásra felvették az egyetemre. A kisebbik viszont nem tanult jól. Őt én vittem el lakatosműhelybe, asztalosműhelybe, nyomdába. Akkor kialakult, hogy a nyomdászszakma érdekli. S akkor elvittem öt vagy hat nyomdába. Mindenütt nagyon jól fogadtak, és végigvezettek bennünket az egész nyomdán, és akkor ő kiválasztotta a mélynyomó szakmát magának. Elment nyomdászinaskodni, és nyomdász lett.

Mi abban maradtunk a feleségemmel, hogy tudják meg, hogy az apjuk és az anyjuk is zsidó, nehogy valahol az iskolában érje valami inzultus őket, mint engem a Katika csókmegtagadásakor. Eljött az az idő, nem tudom, négy- vagy öt- vagy hatéves korukban, arra én nem emlékszem, amikor valamilyen módon szóba került ez az egész dolog, és akkor megmondtuk nekik, hogy ti zsidók vagytok. De nem kaptak egyházi nevelést, mert mi sem voltunk vallásosak.

A hadseregnek sok üdülője volt 1956 előtt. Ezekbe lehetett beutalót kapni. A feleségemmel különböző helyekre jártunk. Már a fene se tudja mindet, hogy hova. Füredre, Mátraházára. Debrecenbe én rendszeresen jártam, nem hosszú időre, de lementem meglátogatni Pirkát, a rokonságot. A rokonságot kevésbé, leginkább Pirkát. S a gyerekek 1956 után a nyár egy jelentős részét lent töltötték mindig Pirkánál. Nagyon szerették őt és Debrecent is, és ő is nagyon szerette a gyerekeket. Pirka néninek nem volt gyereke, úgyhogy ő engem mint a saját gyerekét kezelt diákkoromban, és a gyerekeimet majdnem mint saját unokáit kezelte, amikor nyáron lementek.

[Balaton]Füreden volt egy nagy üdülő, azután az innenső oldalon, azt hiszem, [Balaton]Bogláron, azután Mátraházán, azután Miskolc előtt, valamelyik nagy bányató mellett volt egy katonai üdülő. Sok helyre jártunk, mert nyáron mindig lehetett beutalót kapni valahova. A gyerekeknek akkor már önálló családi életük volt. Már közegészségüggyel foglalkoztam, és hogy a belgyógyászati szakmától ne szakadjak el, elvállaltam egy mellékállást. Kezdetben az egész igazságügyi szervezetnél voltam üzemorvosféle. A főhelyem a Fővárosi Bíróság volt, ott volt a rendelőm. De elláttam a Pesti Központi Kerületi Bíróságot, az Igazságügyi Minisztériumot, a Legfelsőbb Bíróságot és a Pest Megyei Bíróságot is. A Fővárosi Bíróságon kétszer két órát rendeltem, ezeken a többi helyeken egy-egy órát hetente. Gyakorlatilag belgyógyászati munkát és receptírást kellett végezni. Ez aztán később fokozatosan leszűkült, de most is a Központi Kerületi Bírósághoz és ennek egy pár csatolt részéhez járok egészségügyi orvosként. Az igazságügynek is voltak különböző helyen üdülői, és ők is felajánlották, hogy ha időm és kedvem engedi, akkor adnak, tehát ezekbe is jártam.

Külföldre elég gyakran jártam. 1961-ben kerültem a Tiszti Kórházba, 1963-ban vagy 1964-ben kerültem a Közegészségügyi-Járványügyi Intézetbe. Én voltam a munka-egészségügyész. Megtanultam a szakmát, és cikkeim is jelentek meg egy csomó dologról. Több mindennel foglalkoztam, és 1972-ben kineveztek oda parancsnoknak, az intézet vezetőjének, én lettem a hadsereg KÖJÁL-parancsnoka, és később, amikor a közegészségügyi-járványügyi főfelügyelő, tehát a hadsereg közegészségügyekért felelős főszakorvosa nyugdíjba ment, akkor én lettem a főszakorvos. A Varsói Szerződésnek volt egy Egészségügyi Szekciója, amelyik egyrészt évente tartott egy egyhetes VSZ-konferenciát, tehát a Varsói Szerződés összes tagállamainak az egészségügyi főembere és a főszakorvosok ültek össze. Ez évente egyszer volt. Én évente egyszer elmentem egy ilyen konferenciára.

Mint a VSZ katonaorvosi vagy egészségügyi csoportjának a tagja gyakorlatilag minden VSZ országban voltam. Romániában többször is, mert a hasonló román egészségügyi szolgálattal külön kapcsolat volt, közös kutatási témákat csináltunk. Az egyik évben mi voltunk Romániában, azután ők jártak itt a következő évben. Ezekkel is jó viszonyban voltam, mert én tudtam, hogyha ők ide jönnek, a legfontosabb tevékenységük, hogy bevásároljanak. Úgy szerveztem meg az itteni konferenciát, hogy minden délutánjuk szabad volt. És adtam melléjük egy románul tudó orvost, aki nálam dolgozott. Kettő is tudott, mert erdélyiek voltak, és ott dolgoztak az intézetben, úgyhogy remekül tudtak románul. Amikor mi voltunk kint, akkor ők is mindent megtettek azért, hogy jól érezzük magunkat. Ők is odahoztak egy magyar tolmácsot.

A kandidátusit 1975-ben védtem meg, ez a munka-egészségügyi területtel függött össze. Akkor kezdtem el gyűjteni az anyagot a katonai kiképzés során keletkező balesetekről és sérülésekről. Három fegyvernemnél, a tüzérségnél, a harckocsizóknál és a híradóknál gyűjtöttem anyagot. Nagyon gazdag anyag gyűlt össze, amit feldolgoztam, s egy kandidátusi értekezésben írtam meg, megvédtem, és megkaptam a címet. Miközben a kandidátusi anyagomat gyűjtöttem, több cikket publikáltam erről a területről. Többek között megírtam, hogy a katonaság veszélyes munkakör, akárminek is minősítik, és hogy hasznos lenne, ha a katonákat valamilyen kiválasztással küldenék arra a szakágra, amire küldik. Tehát páncélosnak vagy híradósnak vagy egyébnek, vagyis lenne egy alkalmassági vizsga. Erre az történt, hogy ez felmerült a katonai vezetés bizonyos szintjén is.

1976-ban elküldtek öt hónapra Leningrádba tanfolyamra. Akkor már kandidátus voltam és KÖJÁL-parancsnok. Leningrádban először nem tudtak velem mit kezdeni, mert valami tévedés folytán ők négy orvostisztet vártak továbbképzésre, de az orvoscsoport vezetőjét, aki én voltam, nem várták. Én mondtam, hogy küldjenek haza. De erről szó sem lehetett, az komplikációt jelentett volna, mert akkor a Moszkvában székelő magyar katonai attaséval kellett volna tárgyalni, hogy a Honvédelmi Minisztériumban kezdeményezze, hogy engem hazaengedjenek. Ilyet elképzelni sem lehetett. A végén beosztottak az ottani katonai Tudományos Egészségügyi Központba, egyébként titkosított intézet, oda külön belépőt kaptam fényképpel. Oda kezdtem járni. A vezetőmmé egy ezredest tettek. Egy normális ember volt. Leült velem, hogy tulajdonképpen mit akarok tanulni. Mondtam, én nem tudom. Mit akarnak nekem tanítani? Akkor kikérdezett, hogy itthon mit csinálok. Kiderült, hogy évek óta a Közegészségügyi Intézet vezetője vagyok, kandidátus. Azt mondja, akkor azt csináljuk, hogy te bejössz, amikor jólesik, elmész, amikor jólesik, de tölts bent két-három órát, egy-egy tisztet küldök hozzád, akivel beszélgessetek a szakmáról. Aztán elmehetsz, mert Leningrádban annyi látnivaló van, hogy igazán jól érezheted magad. És ez történt. Én bementem rendszerint délelőtt kilencre, tizenkettőkor elmentem, megebédeltem, és csavarogtam Leningrádban. Kijött a második feleségem utánam, mert engedélyezték, hogy a feleségek kint töltsenek egy időt. Az én feleségem két hónapra kapott időt, a többiek két hétre. Aztán ezzel az ezredessel nagyon baráti viszonyba keveredtünk. Egyszer meghívott a családjához a lakására. Ehhez a leningrádi orvosi egyetem parancsnokságától külön engedélyt kellett kérni, mert nem lehetett a külföldi tiszteket magánlakásra meghívni. Ő elintézte. Ez a barátság az után is tartott, hogy onnan eljöttem. Meghívtuk a lányát, itt volt három hétig nálunk. És mi kétszer vagy háromszor is kint voltunk náluk Leningrádban.

Azt akkor éreztem, hogy Magyarországon a hetvenes években teljesen más az élet, mint a Szovjetunióban. Azt nem lehetett nem észrevenni. Ha valaki normálisan gondolkodott, és huzamosabb időt töltött el, akkor látta, hogy a magyar szocializmus és diktatúra egyáltalán nem azonos a szovjet szocializmussal és a szovjet diktatúrával. Még Brezsnyev idején sem. Én amikor ott tartózkodtam a továbbképzésen, minthogy ezredes voltam és vezető beosztású katona, kaptam az öt hónapra havi hatszázhetven rubel ösztöndíjat. Ez egy orosz szakmunkásnak a háromhavi fizetése volt körülbelül. Én azt csináltam, amit akartam. Sok mindent vásároltam is, amit hazahoztunk.

Nyugatra 1965-től kezdve lehetett menni [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Én rögtön kértem útlevelet a feleségemmel együtt, hogy kimenjünk Párizsba. És megkaptam én is, a feleségem is. A két gyerek persze itt maradt, úgyhogy a fedezet megvolt. Nem tudom, hogy ez a katonatiszti mivoltomnak vagy minek volt köszönhető, de semmi cirkusz nem volt. Kiutaztunk, három hetet töltöttünk Párizsban. Mert az volt az első cél, Párizsba eljutni. Akkor már adtak hatvan dollár valutát [lásd: kék útlevél]. És Bécsben volt egy unokatestvérem, aki ott ékszerész volt, ő is adott pénzt. De hát kijöttünk valahogyan ott. Nem tudom, hogyan, de kijöttünk. Mind a ketten kaptunk hatvan dollárt, az százhúsz dollár volt. Mi a három hetet ott remekül eltöltöttük, és elmentünk többek között egyszer ez alatt a La Manche csatornához is, Étretába. Ez egy üdülőhely. Ott a házak tulajdonosai abból éltek, hogy kiadták a ház nagy részét, akárcsak itt, a Balatonnál, külföldi turistáknak. Mi az idényzárás után, szeptember első napjaiban mentünk oda, akkor már nagyon kevesen voltak. Egy ilyen házban foglaltunk szállást, és ott a tulaj, mikor átadtuk neki a bérleti díjat, a francia frankot, mulatságos dolog volt, mert kiment a napra, nézte a frankot, simogatta, mert benne még a frankhamisítás emléke élt [A frankhamisítás néven elhíresült bűnügy politikai botránnyá dagadt pénzhamisítási ügy volt: Windischgraetz Lajos hg. irányításával egy szélsőjobboldali csoport 1924–25-ben kb. 30–35 ezer db ezerfrankost hamisított (az Állami Térképészeti Intézetben, amely gr. Teleki Pál volt miniszterelnök irányítása alatt állt). A remélt bevételt a revíziós mozgalom céljaira szánták. Az egyébként nagyon gyatrán sikerült hamisítványok értékesítésével megbízott ügynököt Hollandiában letartóztatták. Kiderült, hogy más prominens személyiségek mellett Bethlen István is tudott az akcióról. A parlamenti vizsgálóbizottság őt azonban tisztázta a vádak alól, a per fő vádlottjait pedig elítélték. – A szerk.].

Párizsban is érzékeltem a különbséget az itteni meg az ottani között. De nem verbalizáltuk, hogy Franciaországban kapitalizmus van és szabadság, és hogy Magyarországon nincs szabadság, de hogy szocializmus van, azt konstatáltuk. Párizsban mentünk össze-vissza üzletekbe meg nagyáruházakba már csak kíváncsiságból is, olyan sok valutát nem adtak, hogy nagyon élhettünk volna, de nem lehetett nem észrevenni a különbséget. A franciaországi út azért is érdekes volt, mert vonattal mentünk Ausztrián és Svájcon keresztül. Az osztrák–svájci országhatáron csak az volt a fontos, hogy nem akarunk Svájcban leszállni, hanem továbbmegyünk. Bázelben aztán úgy kellett megkeresni a francia határőröket, egyszerűen nem voltak ott. Nekünk muszáj volt bebélyegezni, hogy belépünk, aztán bebélyegeztetni, hogy kilépünk, mert különben zűr lett volna. Majdnem határőrizet nélkül átmehettünk volna. Aztán voltunk Spanyolországban, a tengerparton üdülni, oda busszal mentünk. Kimentünk Bécsbe vonattal, és egy osztrák turistabusszal mentünk tovább. Mikor a busz megérkezett a svájci határra, intettek, hogy menjen tovább. De a sofőr félreállt, kiszállt, és mondta, hogy magyarokat visz. Na, szedje össze az útleveleket, mutassa be. Összeszedte, bemutatta, kész. Megvolt a határőrizet. Ugyanez volt a francia határon, ugyanez a spanyol határon. Nagyon lazán mentek akkor az ottani határátlépések. Az ember tudomásul vette. Nem lehetett nem észrevenni. Visszafelé az olasz Riviérán keresztül jöttünk, és Velencében eltöltöttünk négy órát. Ennyit voltam Velencében. De ez a négy óra is emlékezetes, mert tényleg igaz az a mondás, hogy látni és meghalni. Meghalni nem kellett, de tényleg érdekes látvány volt.

KGST országokban is voltunk. Az NDK-ban, azután Csehszlovákiában, Lengyelországban. Ez is nyaralás, magáncéllal. Csehszlovákia magánút volt, lehetett itthon turistairodánál bérelni lakást, tehát meg lehetett az utazást itt szervezni. Az családi utazás volt, nem szervezett. A többit pedig vagy a honvédség szervezte, vagy beneveztünk valamilyen társasutazásba.

Három házasságom volt. Elvettem Magdát, akit még a háború előtt jegyeztem el. Magdával főleg az én hibámból csúszott félre a házasságunk, ezt én sosem próbáltam szépíteni, huszonnyolc év után váltunk el. Nekem oroszul kellett tanulni, mielőtt küldtek Leningrádba az öthónapos továbbképzésre. Nem akartam ilyen közös nyelviskolába járni, és akkor egy tanárnőt ajánlottak nekem, és ezzel a tanárnővel alakult ki olyan viszony, hogy Magdától elváltam, és később őt vettem feleségül. A jelenlegi feleségemet még az első házasságom alatt ismertem meg. 1972-ben váltunk el Magdával. Akkor aztán belementem egy második házasságba, amelyik egy csőd volt végig. Végül ő rúgott ki otthonról. Akkor kerültem a harmadik feleségemhez, ideköltöztem – azóta lakom itt –, és őt hamarosan feleségül vettem. Azóta békés az életem. Magda aztán megbetegedett, és 1986-ban májrák következtében meghalt.

1986-ban vettem először autót, egy Skodát. Előtte, amikor az intézet vezetője voltam, még járt szolgálati kocsi, ami 1982-ig vagy 1983-ig kijárt a lakásra. Tehát kocsival mentem be és haza. Akkor megszüntették a szolgálati kocsi magáncélra való használhatóságát, akkor kezdődtek a gazdasági problémák, már nem használhattam magáncélra, és én ezt komolyan vettem, de korántsem vette mindenki komolyan. Én akkor már metróval jártam, már megvolt a hármas metró. 1992-ben ezt az autót a második feleségem lányának a második férje használta túlnyomórészt, ő vitt, ha szükséges volt, ide-oda. Neki valamiért kellett a kocsi, aztán átírattam az ő nevére. Úgyhogy megszűnt a kocsi, azóta nem vettem.

Közegészségügyi-járványügyi főszakorvosi pozícióból mentem nyugdíjba ezredesi rangban, 1988-ban. Akkor hatvanöt éves voltam. Élt egy másod-unokatestvérem az USA-ban. Ő 1947-ben ment ki Magyarországról. Németországban végezte el az egyetemet, utána rögtön kiment az USA-ba. Ekkor már a feleségével együtt egyetemi tanárok voltak Cincinnatiban. Jártak Magyarországon az 1960-as évek végén meg az 1970-es években magánúton meg tanfolyamtartási céllal is, és mindig találkoztunk és összejöttünk. Azt mondta, ha nyugdíjba megyek, ők vendégül látnak az USA-ban, menjünk ki egy hosszabb látogatásra. Én is úgy gondoltam, ha kijutok az USA-ba, az legalább két hónap legyen, mert nem biztos, hogy még egyszer kijut az ember. 1988-ban írtam neki, hogy nyugdíjba mentem, és ha fenntartod ezt az ajánlatot, akkor küldjél meghívólevelet, mert a vízumhoz az kellett, és akkor kimegyünk. Küldött meghívólevelet, és 1988 júliusában kimentünk az USA-ba két hónapra. Nagyon érdekes út volt, főleg az USA északi részén csavarogtunk. Akkor volt az, hogy ha itt vettem meg a repülőjegyet az USA-n belüli utakra, akkor hallatlanul olcsó volt. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, kétszázötven dollárért vettem a NorthWest nevű légitársaság járataira jegyet, és azzal egy hónapon át annyiszor utazhattam a NorthWest járatain, ahányszor akartam. Ez várólistás jegy volt, tehát hogyha nem volt hely a repülőgépen, meg kellett várni a következőt. De mindig volt hely. Az USA-n belül utaztunk, és részt vettünk egy kéthetes, a Yellowstone Parkot és a kanyonokat érintő buszkiránduláson [A Yellowstone National Park a világ első nemzeti parkja. A mintegy 9 000 négyzetkilométeren elterülő park többek között gejzírjeiről, hőforrásairól, valamint grizzli, szabadon élő bölény- és jávorantilop-csordáiról híres. – A szerk.]. Az tényleg élmény volt. A túra vége Las Vegasban volt, délután érkeztünk, és reggel kellett továbbmenni. Én azt mondtam, hogy itt nem alszunk, mert Las Vegasba még egyszer nem jutunk el, bemegyünk a városba, és végig járkálunk. Mindenhova beengedtek, csak pénzünk nem volt, hogy ott valami mást is csináljunk. Onnan elmentünk San Franciscóba. San Franciscóban az unokatestvéremnek kapcsolata volt azzal a nővel, aki azt az utazási irodát vezette, amelyik ezt a kéthetes buszutat lebonyolította. Annak két fia élt San Franciscóban, mind a kettő milliomos. Azokkal megbeszélték, hogy mi odamegyünk, és ők a lakásukban vendégül látnak. Az egyik milliomos fiú megírta, hogy ha megérkezünk San Franciscóba, menjünk át a Golden Gate hídon busszal, ott egy telefonfülkénél várjunk, egy nő fog értünk menni, elvisz a lakásába, ott lakhatunk, úgyhogy ott töltöttünk négy napot. A negyedik napon felültünk egy Greyhoundra [Távolsági buszjárat az USA-ban és Kanadában. – A szerk.], azt hiszem, úgy hívták a buszt, és mentünk huszonöt órán keresztül fel, Seattle-ig. Seattle-ben két napot töltöttünk, akkor odaérkezett az unokatestvérem, bérelt kocsit, és kocsival mentünk Vancouverbe, ott megint két napot voltunk, amíg ők előadtak az egyetemen. Aztán az USA-n belül még több helyen voltam, New Yorkban is.

Izraelben ott volt ez az unokatestvérem, akiről már korábban beszéltem, Kádár Imre. Sőt kint volt egy rokonom, aki szintén a háború után szabályosan, kivándorló útlevéllel ment ki Izraelbe, az egyik nagynéném, Magda. A korábban, a háború előtt kiment rokonnak [A papa Zoltán nevű féltestvérének – A szerk.] már gyerekei voltak, szóval ott volt egy elég kiterjedt rokonság. Élő kapcsolat csak ezzel a volt cionista unokatestvéremmel volt, mikor ott kint voltunk 1989-ben. Pestről mentünk repülővel, az izraeli légitársaság gépével. Akkor ő vitt végig bennünket ezen a rokonságon. Olyan állásban volt, hogy szabad kocsihasználata volt, tehát autóval a vállalat terhére beautóztuk Izrael egy elég jelentős részét. Három hétig voltunk, és miután kocsi állt rendelkezésre, nagyon sok városban meg két kibucban is voltunk. Volt egy érdekes dolog, ezt elmondom. Amikor az USA-ban ezen az autóbusztúrán vettünk részt, egyszer a feleségem, aki anyanyelvi szinten tudott oroszul, valamit oroszul mondott nekem. S mikor a buszról leszálltunk, odajött egy idős nő, és megkérdezte a feleségemtől, hogy orosz-e. Mondta, hogy nem, magyar. Kiderült, hogy ő Litvániából vagy Lettországból vándorolt ki még a háború előtt Izraelbe, és ott egy kibucban él. És azt mondta, ha egyszer kijutunk Izraelbe, menjünk el hozzá a kibucba. Megadta a címét, mindent, és akkor ők aztán végig oroszul beszéltek. Amikor kint voltunk Izraelben, akkor tényleg meglátogattuk a kibucban, ahol ő már mint nyugdíjas élt. Az egy nagy élmény volt nekem, az izraeli kibucok élete. Az egyik kibucban, ahol voltunk, volt ez a nyugdíjas asszony. A másik kibucban volt a Zoltán nevű nagybátyámnak a fia. A kibucnak volt egy vegyi üzeme, amelyik exportált külföldre, és ő volt a főmérnök. Őt a kibuc kitaníttatta mérnöknek, járt tanfolyamon külföldön többször is, és ő mint főmérnök tartozott abba a kategóriába, amelynek nem kellett évente az összes kibucfunkciót végigcsinálnia, mert rá a gyárban volt szükség. Egyébként az volt, hogy dolgoztak a mezőgazdaságban, az állattenyésztésben, a belső kibucmunkákon, ott mindenki végigment mindig ezeken a dolgokon. Ebben a kibucban például volt egy három kibuc által fenntartott egészségügyi intézmény, amelyik a magyar kórházakhoz képest elképesztő dolog volt nekem, aki már jócskán ismertem a hazai viszonyokat. Ebben a kibuckórházban – ez egy kis intézmény volt – kétágyas szobák voltak, minden szobához saját fürdőszoba, saját vécé tartozott, minden szobában volt televízió, telefon, rádió, ez a magyar viszonyokhoz képest elképesztő dolog volt. A nyugdíjasoknak elkülönített, összkomfortos, egyszobás lakosztálya volt [a kibucban], és az, hogy minden nap ott van a kiképzett egészségügyi nővér, és végiglátogatja őket, ezek tényleg mély benyomást tettek mindkettőnkre.

Én kétszer kaptam kárpótlást. Volt egy kárpótlás valamikor, ha jól emlékszem az 1960-as évek elején, amikor a németek nem a zsidóknak egyénileg küldték meg a kárpótlást, hanem a magyar államnak. Mint kiderült, a magyar állam ennek a német márkában küldött kárpótlásnak a jelentős részét elsíbolta, és a zsidóknak forintot adott. Mi tizenkétezer forintot kaptunk Magdával, ami akkor nekünk elég volt arra, hogy az új lakásunkba bútorokat vegyünk. Tehát az egy szép összeg volt. Kellett igazolás, de nekem megvolt. Mi mind a ketten koncentrációs lágerben voltunk, és ezt tudtuk tanúkkal igazolni. És azt hiszem, a hitközség is adott valami igazolást, úgyhogy ilyen módon jutottunk hozzá. Aztán az 1990-es években adott kárpótlást egy német szervezet [Az interjúalany a Claims Conference-től kapott kárpótlásról beszél. Az 1951 óta működő Claims Conference különböző programokat finanszíroz a nácizmus legrászorultabb áldozatainak segítésére. A programokhoz szükséges pénz a német és osztrák államtól, a nemzeti szocializmus időszakában kényszermunkásokat használó iparágaktól, valamint a tulajdonosok által vissza nem kért német zsidó vagyonból származik. A Claims Conference 1998-ban segélyalapot hozott létre a nemzeti szocializmus alatt üldözött közép- és kelet-európai zsidók támogatására, amelybe a német szövetségi kormány 200 millió márkát fizetett be. – A szerk.]. Minden évben igazolni kell, hogy az ember él, különben nem küldik. Ott le kellett írni részletesen, amit végigcsináltam Németországban. Lefordították németre, kiküldték, és a németországi Kárpótlási Hivatal, amelyik ennek a fedezetét Németországban állta, visszaigazolta, hogy az én történetem hiteles. Ennek ott megvoltak a nyomai, kiderült, hogy ők pontosabban tudtak bizonyos kérdéseket, mint én. Mert én emlékből írtam, nekik meg adataik voltak. Úgyhogy akkor kaptam egy nagyobb összeget német márkában, aztán küldtek negyedévenként márkában, most pedig euróban adott összeget. Ez egy nagyon jó segítség ahhoz, hogy az ember fent tudja tartani az életszínvonalát. Ebbe nem szól bele a magyar állam, semmi köze hozzá. Annyiban van köze hozzá, hogy ezért nem kell adózni. Most négyszáz eurót küldenek háromhavonként, ez közel százezer forint, három hónapra elosztva olyan harminc, harmincháromezer forintnak felel meg.

A magyar államtól a szülők után járó kárpótlást kaptam. Először azt a szégyenszámba menő harmincezer forintot. Az egy gyalázat volt a szememben. Ma se tudom megemészteni, hogy jutott eszükbe, hogy egy apáért meg agy anyáért harmincezer forintot adjanak, ami akkor már nem volt komoly pénz. Az a tizenkétezer forint annak idején ahhoz képest egy igen jelentős összeg volt. A harmincezer forintot az Orbán-kormány adta, akkor volt az, hogy többen visszaküldték az Orbánnak a Parlamentbe. Én valahol távol voltam akkor, azt hiszem, az unokatestvérem hívott meg Svájcba. Akkor jött ez, és a feleségem felvette. Ha én itthon lettem volna, én sem vettem volna fel. Aztán azt hiszem, hétszázezer forintot adtak később, már a Horn-kormány alatt.

Megírtam az édesapám történetét, ami aztán megjelent a „Múlt és Jövő”-nek az antológiájában [Kádár Pál: „A körgyógynapszámos”, in Kőbányai János (szerk.): Az út szélén, Holokauszt-életek I, Budapest, Múlt és Jövő, 2004], és azután kezdtem megírni, nyolcvanegy éves koromban az én túlélésemet. Ez a „Katika megtagadott csókja”. Először nem úgy írtam, hogy „Katika megtagadott csókja”, hanem hogy „Túlélésem kalandos története”. Aztán fokozatosan alakult ez ki, hogy gyerekkorom, a kamaszkorom, az ifjúságom, a felnőtté válás és a túlélés. Ez le van adva. Hogy aztán ebből lesz könyv vagy nem, nem tudom.

Vállajon utoljára a harmadik feleségemmel voltam, 1998–2000 között valamikor. A polgármester hívott meg. Nyírbátorban van egy zenésztábor minden nyáron, aminek a végén hangversenyeket adnak a zenészek, akik ott összegyűlnek. És a nyírbátori hangversenyek után ezeket minden évben meghívták vagy meghívják Vállajra, és a vállaji templomban is adnak hangversenyt. Egy ilyen eseményre hívott meg a polgármester. S akkor a nagyobbik fiam, akinek kocsija volt, meg a menyem és a feleségem lementünk Vállajra, és akkor néztük meg az apám emléktábláját. Elvittem őket megnézni az utcát, amit róla elneveztek. A vállaji [első világ]háborús hősök emléktáblájának a talapzatán volt szabad hely, oda van bevésve, hogy a falu mártírjainak emlékére, és ott van, hogy Dr. Kádár József, felesége és Lajos fiuk. Ott van a második világháborús hősi halottak alatt.

Zinaida Leibovich
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya

I was born on  January 30, 1942 in Tashkent, Uzbek SSR. My parents were in the evacuation there during World War II. My father’s name was Moisey Evelevich Leibovich and my mother’s name was Shprintse Haimovna Lebovich (nee Altman). My grandparents all died before I was born, but I heard a lot about them from my parents. 

My family history 
During the War 
After the War 
Going to school 
Life after the War 

My family history

My grandfather and grandmother on my mother's side lived in the town of Kamenets-Podolsk (Western Ukraine). My grandfather’s name was Haim Gershkovich Altman and my grandmother’s name was Haya-Surah Altman (I have no information about her maiden name). My grandfather was born some time in 1880, and my grandmother  in 1885. They were both born in Kamenets-Podolsk and lived there all their lives. Kamenets-Podolsk was a very beautiful town on the bank of the river Smotrich. Many Jewish people lived there. They were involved in commerce and various trades: shoemaking, dressmaking, leather tanning, etc. There was a nice synagogue there, too.

My grandparents had a house of their own, a small wooden house with outdoor plumbing. The house had  four rooms and a veranda. There also was a Russian oven that served for both cooking and heating. My grandfather and grandmother were good housekeepers. They had an orchard and a vegetable garden around the house, and they kept chicken, ducks, geese, goats and a cow. My mother told me that when it got cold in winter they brought their goats into the house. They always had enough milk. My grandmother made sour cream and baked milk in her oven and sold these at the market. She also sold eggs. My mother told me that they always had enough food, although my grandmother and my mother had to work hard for it. People from the neighboring villages often stayed at my grandparents’ house. They came to sell their fruit and vegetables at the market and buy whatever they needed.  The Jewish and Ukrainian people got along very well. Many Ukrainians spoke Yiddish fluently.

My grandparents were very religious. My grandfather attended synagogue every morning and then went to work. He worked for a Ukrainian grain dealer, handling his grain. He was a very good employee, and his boss always gave him grain in addition to his wages, so they always had a lot of bread and baked goods at home.

In 1909  Munya, my mother’s older brother, was born. Munya entered the Military Communications College after finishing school and became a professional soldier. When World War II broke out he held the rank of  lieutenant and was sent to the front. He went through the whole war and finished it in as a major. His wife Fania and son Abram (Abrasha), who was born in 1938, stayed in Kamenets-Podolsk during the war and were shot by the Germans in 1941. Their bodies were thrown into the sewer. After the war  my uncle married a Jewish woman from Novograd-Volynskiy. They had a son named Roman who lives in Germany now.  In  1946 Uncle Munya entered the Military Academy. After graduation he got an assignment in Murmansk. He lived there until his demobilization in 1952. Then he returned to Novograd-Volynskiy, his wife’s hometown. He died in 1968.

I don’t know any details of my grandparents’ life during World War I and the civil war.  I don’t know whether there were any pogroms in their town – they never told me anything about it. What I do know is that my grandfather Haim Altman took part in the civil war and fought on the side of the Reds.  I don’t know how he got to the front. He was there less than a year when he was wounded during one of the combat actions against the White Polish army. As a result, he lost his leg and returned home to Kamenets-Podolsk. This happened some time in 1918.

Afterward, as he couldn’t do hard physical work any more, he learned to make shoes and  became a shoemaker in a shop. The family’s living standards dropped, but they didn’t get upset. They supported each other and did their best to survive. They continued to celebrate all the Jewish holidays and attend synagogue.  On Friday my grandmother always lit a candle, and on Saturday her Ukrainian neighbor came to help around the house and take care of the poultry yard and cattle. My grandmother always made matzo at Pesach and even sold some to her Jewish neighbors. At home my grandmother and grandfather spoke Yiddish, and my mother knew Yiddish very well, too.

My mother was born in Kamenets-Podolsk in 1919. They gave her the name Shprintse. The local rabbi issued her birth certificate, and we still have it. My mother went to  a mixed kindergarten with both Ukrainian and Jewish kids in it.  The teacher treated all the children very well. My mother told me that later she began to work around the house, helping her mother.

My mother attended secondary school for eight years and also attended music school.  There was a piano at my grandfather’s house. Mother had a very good sense of music and used to sing very well. She had quite a few friends – both Russian and Jewish. Her Jewish friends Genia and Donia (I don’t know their last names) were not evacuated during the war and were killed. Donia died in Lvov and Genechka – in Kamenets-Podolsk. Sonia, another friend of my mother’s, also was also killed in Kamenets-Podolsk. My mother graduated from music school and worked as a kindergarten music teacher. Actually, she had several professions. She completed a short-term course for medical nurses in 1936 and worked as a nurse in hospital for some time in 1936 – 1939. She also completed studies at an accounting school in the 1940s and got a job of assistant accountant at the Tractor Manufacture and Sales Company.

Evel and Hanna Leibovich, my grandfather and grandmother on my father’s side (I have no information about my grandmother’s maiden name), lived in Kuznechnaya (Gorkogo) street in Kiev. My grandfather Evel was born some time in 1885. He was an intelligent man. I don’t know exactly what kind of education he got, but during the Soviet time he worked as an accountant at a brick factory. I don’t know what he was doing before the Revolution. 

My grandmother Hanna, my father’s mother, was born in 1890. She didn’t work before the Revolution. In the early 1920s she also went to work at the factory. She worked at the turning machine. My father’s parents were religious.  They went to synagogue and observed the traditional Jewish holidays at home.  Nonetheless, they didn’t follow Kashrut and worked on Saturday, as it was a workday at the factory. Besides, it wasn’t possible for Jewish people to be openly religious in Kiev in the early 1930s. That was why my father, along with his brothers and sisters, was not a religious person. My father was raised in a very intelligent Jewish family. He had two brothers and a sister. His older brother Leonid was born in 1907, his sister Rachel in 1917, and his younger brother Iosif  in 1919.  Neither my father, nor his brothers and sister got any Jewish education, and they did not know and did not keep Jewish traditions; in their youth this was not fashionable and it was even discriminated against by the authorities. But they always read a lot and learned a lot from people.

Leonid worked at a factory after finishing school. Later he studied at an institute and became an engineer. Iosif was a worker, and Rachel married Isaak Wainer and didn’t work after her wedding. All my father’s relatives were evacuated during the war and returned to Kiev after it ended. Rachel died in 1972, and Iosif  in 1975. Leonid died in Kiev in 1977.

My father, Moisey Leibovich ,was born in Kiev in 1912. He only completed four years of primary school. He didn’t study any further, but he was a very smart boy. Later he helped my brother with mathematics when he was taking his entrance exams for the technical school. After finishing school my father, a 13-year-old boy, went to work at Transsignal, the factory where his mother was working. He was a laborer at the beginning and then he became a turner apprentice. My father was injured on the job before the war – the machine he was working on cut off a finger on his right hand.

My mother met my father in 1939 when she was in  Kiev on vacation. They met in a theater in Kiev and fell in love. After my mother went back home to Kamenets-Podolsk, they started writing letters to each other and my father traveled there several times to see her.
My parents got married in 1940, and my mother moved to Kiev. They had no wedding ceremony, they just registered their marriage at the Registry office and started living together. My mother went to work at the factory as an assistant accountant. My mother told me that she didn’t want to live  with my father’s parents and their family, so  my father and mother rented an apartment.

During the War

The war began on June 22, 1941. At that time my mother was pregnant with me. The factory where my parents were working was converted to a military plant and promptly evacuated to Tashkent. My parents were evacuated with their plant. My father’s parents were also evacuated - but some time later. They also lived in Tashkent, but not with us. I remember that both of them died in 1943. My grandfather died first and my grandmother followed him few weeks later.

My parents lived with an Uzbek family. These people sympathized with them, especially with my pregnant mother. My mother had suffered very much during the long  train journey to Tashkent. When I was born the doctors didn’t think I would survive. I was born with many lesions and bleeding sores. In fact, nobody believed that I would live, and the doctors didn’t want to take the responsibility for my treatment. My mother was discharged from the maternity hospital and sent home.  But then our Uzbek landlords took over. The landlady went to her home village to see the healer. She brought back some ointment and herbs and they nursed me to health. So I owe my life to these Uzbek people. I don’t even know their names. I don’t know why, but after returning to Kiev my parents did not keep in touch with this family, but I remember that my mother always spoke with gratitude about their kindness and cordiality.

My grandfather Haim and grandmother Haya-Surah, my mother’s parents, stayed in occupied Kamenets-Podolsk and my mother didn’t know anything about their fate.  But at that time it was already common knowledge that the Germans left no Jewish people alive in the occupied areas, and my mother had no hope of finding her parents alive. However, she kept praying for them and hoping for a miracle. But no miracle occurred. My grandfather Haim and grandmother Haya-Surah Altman were shot along with all other Jews in town including their daughter-in-law, Uncle Munya’s wife Fania and their three year old grandson Abrasha. We found this out after we returned from evacuation. 

After the War

My younger brother Efim was born in Tashkent in 1944, and that same year, when he was only one month old, our family returned to Kiev.  We settled down in my father’s parents’ apartment in Gorky street, where he had grown up. It was a poor communal apartment, and our family lived in one room. My father’s brother Iosif and sister Rachel’s family lived in the room next door. We had another neighbor: Ida Kotlar, a Jew. They all tried to support and help each other. When we arrived, our Ukrainian neighbors gave us some bed linen and furniture, as we didn’t have anything at all. The toilet and water were in the yard. We cooked our food on kerosene stoves.

My father went to work at a factory, and my mother stayed home with us kids. Later my mother also went to work, leaving us in the care of our elderly neighbors. Ours  was a multinational courtyard  – one could hear a mixture of three languages: Russian, Ukrainian and Yiddish.  I remember that we were always hungry. There were ration coupons for bread. Sometimes my father brought lumps of sugar from his work that he got as food rations for the employees.  We used to sit at the table and my mother broke these lumps in pieces, saying “Here is a piece for Zina, this one for Fima and this is for Daddy and Mommy.” Of course, those lumps for Daddy and Mommy were tiny, purely symbolic. My younger brother would eat his sugar quickly and then ask me to share mine with him. I felt so sorry for him that I would give him some of mine no matter how much I wanted to eat it myself. When my parents left for work, all that we had at home were onions and some bread. I used to cut a slice of bread, then I fried some onion with a little piece of pork fat and made a sandwich with this fried onion.  Mommy told us to divide what we had, so when we ate we pushed some of the onion to the side, to leave it for the next meal. One of our neighbors had a vegetable garden in the yard, where she grew corn and various vegetables. We stole onions, carrots and cabbage from her garden and ate them raw to keep it a secret from our parents. We also stole corn and cooked in on the fire. Some people kept chicken, geese and even goats. Sometimes older boys caught a chicken and roasted it on the fire.   I was scared to look at them killing it, but then I enjoyed having a piece of chicken when the boys gave me one. Of course, our parents had no idea about this “business” of ours. If they had found out it would have caused a terrible scandal, because they always taught us to be honest and never steal. But we were doing this because we were so hungry. Later we were sent to kindergarten. Our tutor was Musia, the daughter-in-law of my father’s brother Leonid. Life became easier in kindergarten, as we had meals there, even if they were scanty.

Going to school

I started school in 1950. It was an ordinary Russian school for girls. I remember the children teasing me. They called me “Leiba Muhamed – kerosinschik” instead of calling me by my name Zina. Leiba was from my last name Leibovich, Muhamed – because I had been in Tashkent (it is a very popular name in Uzbekistan), and kerosinschik – because we lived not far from and kerosene store. I took this teasing in my stride. But later, if somebody called me “zhydovka”, I found it offensive and ended any communication with those people. Quite often I faced anti-Semitism in my life, but it was at a later period, not while I was at school.

We had a wonderful Russian teacher at school. She was Ukrainian and her name was Anna Vassilievna. She was the first person to tell us about Babi Yar. She asked whether we children, had any relatives that had been exterminated there. I asked my mother and she told me that every town or village in Ukraine had its own Yar [Yar in Ukrainian means a pit.] and that my grandmother and grandfather perished in Kamenets-Podolsk. This teacher was different from all the others. Nobody ever mentioned Babi Yar1 in those years – it was as if it had never happened. There was no monument or place where people could go to mourn for their lost ones. When I was 11, my mother and I went to Kamenets-Podolsk, my mother’s hometown. It was a small provincial town, very clean and nice. There were hardly any Jews left - most of them were killed in 1941 and the rest of them moved to other towns. There was a small monument to the Victims of the Holocaust, and I found the names of my relatives on it.

In 1953 Stalin died. I remember everybody around crying, and  I cried, too, although I couldn’t understand or explain why, but as everybody else was crying, I couldn’t help crying either.  

Life after the War

Our family didn’t suffer from the “struggle against cosmopolitans” because we were very poor and nobody cared about us. Because of anti-Semitism, though, we  couldn’t be allotted an apartment for a long time. We lived in terrible conditions. The Housing Department conducted numerous inspections to confirm that the conditions were bad and promised that we would get an apartment soon. But when the time came, it was always somebody else to get the apartment - somebody who was not Jewish. Nevertheless, we did move to another apartment in 1957. It was a communal apartment, too, but with a toilet and running water in it. Only in 1967 was my father allotted an apartment for the four of us. But although my father was an invalid of group I (he could hardly walk), we got an apartment on the fifth floor without an elevator! My father filed all kinds of requests to get an apartment on a lower floor. On the very day he died (in 1979) we received documents for an apartment on the 3rd floor. We didn’t move there, of course, as we were busy doing other things. 
My mother worked as accountant after the war. She became seriously ill after my father died and retired. She had cancer and was confined to bed for over 10 years. She died in 1990. I had to take care of her all these years and couldn’t possibly think about trying to arrange my own personal life.

After graduating high school I wanted to enter the Institute of Culture. I passed my entrance exams but I didn’t find my name on the lists of those that were admitted. The administration explained to me that the reason was that my pass mark was not high enough, but the real reason was that I was a Jew. 

It took me a long while to find a job – as soon as people saw my name and nationality in my passport it turned out that there was no vacancy. Finally I found a low paid and non-prestigious job as assistant accountant at the Housekeeping Department. 
Later I took a course to become a “Variety Show Dispatcher” at the Institute of Culture and worked at the “Ukrconcert” (a concert agency in Kiev) as administrator for many years.

My brother Efim Leibovich finished school in 1961 with excellent grades. He passed his entrance exams to commerce school but didn’t find his name on the lists. It turned out that a Deputy Minister’s son was admitted instead of him. My brother kept filing complaints with the Ministry and finally he was admitted. After he graduated, he entered the Department of “Refrigeration equipment” at the Institute of Commerce and Economy. Then he worked as chief production engineer for refrigeration equipment at the Kiev blood transfusion facility. He works there to this day. My brother has a family: a wife and two sons – Mikhail and Dmitriy.  

I have no family of my own. I had close relationships with a few men, but I never got married. When I realized that I would probably never get married, I decided to have a baby on my own. My daughter was born in 1983 when I was over 40 years old. Her name is Maria, Masha, and she is a very smart and beautiful girl. When she was in kindergarten she was chosen to study at a modeling school. She also finished the school of applied art and went in for gymnastics. Masha graduated from the Jewish school in Kiev and went to study in Israel under a program organized by the Kiev Rabbi Yakov Bleich.

She has also been in America and visited the Lubavitch rabbi. He gave her $1000 to continue her education. Unfortunately, I deposited this money into a commercial bank, and this bank went bankrupt like many other banks in Ukraine in the 1990s. We lost all our money. Nowadays Masha is married to a Ukrainian man. He doesn’t support her interest in Jewish life and keeps her away from it.

As for me, I feel my Jewish identity as never before. I go to the synagogue and services each Saturday. They have opened a synagogue at the Transsignal plant – the one where my father’s parents used to work. I’m so happy that the time has come when one can openly go to synagogue, study Hebrew and go to Jewish concerts and performances. I try to read Jewish newspapers. I go to the Hesed Jewish  center “Hesed” where I can get charity meals and other assistance. Sometimes I hear anti-Semitic statements in the street, but this happens rarely and doesn’t feel as offensive as it did before, when we couldn’t lead a Jewish way of life and heard such statements about Jews everywhere: in the traffic, in stores or in the street. Everyday expression of anti-Semitism still exists, but it has nothing to do with state policy and I hope there will be no more anti-Semitism in Ukraine. Unfortunately, I have never been in Israel. It was impossible in the past, and then, when they opened the border in the 1990s I never had enough money for the trip. I would love to see this country and visit its holy historical places.

Gyorgy Preisz
Budapest
Hungary
Interviewer: Dora Sardi, Eszter Andor
Date of interview: October 2001

My family background 
Growing up 

During the War 
After the War 
Glossary 

----------------------------------------------

My family background

My grandfather Soma Preisz was born in Toalmas in the 1860s. I don’t know much about him – only that he moved to Nagykata at the beginning of the 1880s, where they married him off to my grandmother, Berta Preisz, nee Deutsch. She was born at the beginning of the 1870s in Nagykata. If I remember correctly, they got married sometime in 1887. My grandfather was a merchant; he had a village general store. They had grocery, haberdashery and drapery goods in the store.

They had six children. The eldest was Auntie Etelka, who was probably born in 1890. Her husband was called Imre Horvath, and they were also merchants in Nagykata. They had a dry goods and textiles shop. They had a child, Laci and an adopted daughter because one of her husband’s sisters died and their daughter became an orphan; so they adopted her. She was called Bozsi Stern. From this family only Laci survived the war. He came home from forced labor in 1945. And then he and his father’s youngest brother, who was almost the same age as he, opened a textile shop in Budapest. This lasted until ‘buddy’ Rakosi 1 put an end to everything – until the nationalization. Then he and his wife left for Canada, where he became a trader. They didn’t have children. Laci died in the middle of the 1980s in Canada.

The next daughter was Jolan, born in 1892. When she got married, many years before the war, she came to Budapest and lived here with her husband Istvan Kovacs and their son, Andor. They were merchants as well. They had a fashion boutique. Her husband died of tuberculosis in the middle of the 1930s, and then they lived together, she and her son. She was here in Budapest during the war, but not in the ghetto; her son was in forced labor but he came home, too. He was a violinist. He graduated from the conservatory and used to play in orchestras.

Then came my father Gyula Preisz. He was born in 1893, and he was the only one of the six children who was given an education. The others only had four classes of middle school 2. All of the children finished middle school in Nagykata and after that, they got married and worked, opened stores, or came to Budapest.

My father graduated from high school. He finished a school of commerce, I don’t know where. After graduation, he was a bookkeeper at the Hungarian General Match Factory Inc. in Budapest. He then became deputy head bookkeeper. He was drafted into the army in World War I. He was in the 23rd Hungarian Royal Defense Regiment in Serbia. He was shot somewhere, but it wasn’t serious, so he soon returned to the front. After that, he was a lieutenant and he was discharged as such. Then he went back to the match factory and was there until 1943, when he was fired because of the third Jewish law [see Anti-Jewish laws in Hungary] 3. He took it to heart so much – because, at first they said that somebody else would be fired, but then they introduced the anti-Jewish law and he was fired. Half a year later, as he was walking on the street, he collapsed. The ambulance took him to the hospital, but he never really recovered. He got cardiac asthma, so he spent more time in hospital than at home. He died in 1944 in Budapest.

The next child was Uncle Miklos. I think he was born in about 1895. He had a wife, Margit Deutsch, and they had two children, Kati and Laci. They had a grocery and haberdashery store in Nagykata.

The second-to-last was Pal Preisz. His wife was Rozsi Erlik and they had a daughter, Zsuzsa. They lived in Jaszbereny and they were movers. They had two trucks and moved all kinds of things with them. They had a bus as well. They lived in Jaszbereny, and they were taken to Auschwitz from there. They never came back.

The last child, Pista, lived with my grandparents. He was still unmarried, and he ran the shop because my grandfather just went to work in the morning. The first thing he did was to drink a snort, even when he was 80 years old. After that, he went out walking with his pals. Later, Pista got married. His first wife Maria, nee Bmuthaner, was a very elegant woman. They married in 1937. They had one daughter. The daughter and the mother were deported from Nagykata, where they lived, to Auschwitz. Pista was in forced labor and when he came home, he married again. His second wife was from Miske, but she had some connection to Nagykata. They had two children, Andras and Eva. After the war Pista first opened a shop with Laci [his brother Miklos’ son]; it was a big beautiful fashion and drapery shop. Later he worked in a food shop; he was the manager. After that, he set up a little knit-ware workshop. He died in 1977, but his wife is still alive.

Pista’s son Andras got married, and they left for Montreal, Canada. His wife divorced him there. He was an electric engineer here, and worked as quality controler. He has the same kind of job in Canada. Pista’s daughter Eva married in Budapest, and her profession is being a ‘grande dame’. Her husband is a trader in car spares and she doesn’t have to do anything. They have two daughters, the eldest just got married to a lawyer. The younger one is still studying.

Nagykata wasn’t a big town; it had about 10-12 thousand inhabitants. Nothing was covered with asphalt in Nagykata. Only on the main square, where there was a line of shops. Otherwise, a few streets were paved, but nothing else, only the mud, and eventually the dust. There were more than a hundred Jewish families, and a beautiful synagogue, with a gallery of course, a Neolog 4 synagogue.

We had a cantor of our own, a rabbi of our own; his family lived there. They received apartments from the Jewish community. I can’t remember now the name of the rabbi, but his son was a famous writer in Budapest. [Editor’s note: The rabbi of Nagykata since 1904 was Soma Breuer. He had studied in the Teacher Training College of Locse, or Levice, and published several books and articles in various Jewish papers as a rabbi.] We were on very good terms with him. The synagogue was opposite uncle Imre Horvath’s house.

Jews didn’t live in one place, but all over the town. Three of my grandfather’s children lived in Nagykata, in three different parts of the town. They lived in nice houses, with yards and outbuildings, and the shops were also there where they lived. One part of the house was the shop; the other was the apartment. Margit’s family had a vegetable garden, even a vineyard, because they had a very big piece of land. Half of it was the yard. Near the house there was a flower garden, and in the back there was a farmyard, where they kept chickens, geese and everything. And it had another part where the vineyard was. When the grapes grew ripe, dad loved it; we always went there for the grapes. The furnishing of the houses wasn’t special; they looked like average middle-class homes.

Ninety percent of the customers of the shops were Christians. Miklos’ family was the richest, and they had a big shop. They worked a lot, but they lived very well. For example, at every nearby village (all named ‘Tapio-something-or-other’) there was a fair twice a year, and they always went there to sell. There was a dray, they’d put the whole shop on it and they’d go at dawn, to Tapioszecso, let’s say, where they’d sell all day long, and then they’d come home in the evening.

My grandparents went to the synagogue on Friday evenings, I remember that. My grandmother lit the candle every Friday evening, there was barkhes, but I know that it wasn’t baked by her. There was a kosher butcher’s shop. In Nagykata there was kosher housekeeping in the sense that there were separate dishes for dairy and meat products. My grandfather used to pray in a prayer shawl on Friday evenings. But they didn’t observe the Sabbath as such. They opened the shop because Saturday was market-day and it was double business. They managed to accommodate religion with work.

I remember when, as a child, I went to the seder, the whole family was there; we all came down from Budapest, too. My grandfather led the ceremony, he read the Haggadah to the end, and the youngest grandchild said the mah nishtanah. All the servants from the three Preisz families were called to help and I don’t know how many people did the matzah balls but it was a beautiful holiday. It was a great feast when Bozsi, Etelka’s adopted daughter, got married. Her wedding was there in Nagykata at the family house. The celebrations were held in the yard and all of us were down there. The rabbi came and married them in our yard. This was the last time the family was together. This was in 1942 or 1943.

My mother was called Margit Blum. She was born in Gyoma in 1899. She attended the secondary school for girls in Mezotur and she graduated as well. She was an only child. Her father was called Mor Blum. He was born in 1868 in Gyongyos. My grandmother, Roza Klein, was probably born at the beginning of the 1870s in Abony. My grandmother had many brothers and sisters, at least eight; she was raised in a very religious family. My grandmother’s parents were shoemakers and we visited them in Abony for two or three days. Only my great-grandmother was still alive at that time.

My grandmother lived with one of her brothers, but I can’t really remember anything about him. Grandmother had another brother, Gyula, who was the managing director of the sugar-works in Szolnok. Once, when we went to a wedding in Jaszbereny, we left a day earlier and we went to Szolnok. A wonderful carriage with two horses and a liveried servant came to meet us at the railway station and took us to the sugar-works. I was seven years old, but I still remember that. And I also remember that on the following day we were taken to the station by car, and we went on to Jaszbereny. My grandparents got married in 1898 in Gyoma. I don’t know how they got to Gyoma, but one of my grandmother’s brothers, Vilmos, got to Gyoma and he had a big department store from the 1880s onwards, and I think they went there because of him. The department store was called Kis-Klein department store. He had five or six assistants and office-clerks.

In grandmother’s family everybody magyarized their name to Kadar. The brother from Szolnok, Vilmos, who had the department store in Gyoma, his sons and daughter, all became Kadar. Only grandmother remained Klein.

Gyoma was an agricultural town with 14-15 thousand inhabitants but it was much wealthier than Nagykata because even in my childhood every larger street had one side covered with asphalt and the main square was completely covered with asphalt. It had very good soil; wheat, corn and barley was produced and many animals were kept: pigs, oxen, everything. About 80-100 Jewish families lived there as well. There was a beautiful synagogue, like that of Nagykata, and there was also a Jewish school with a teacher couple that was paid by the Jewish community. And there was a rabbi, though there was no cantor; he was brought from another place. There was a shochet who came to do the slaughtering every week and there was a shop where it was sold. But there was no permanent butcher’s shop.

My grandmother was kosher, but my grandfather always sent me to get things for him; he would always say, ‘Go to Rakoczi, and fetch some sausages’. And he would put them in a case and when grandmother wasn’t within sight, he’d eat it. At Tabernacles the sukkah was pitched in the synagogue’s yard. It was good fun to go in and play there.

The house in Gyoma was a nice big corner house, where the access to the shop was in the middle. It was a big shop and there was a two-bedroom apartment. There was a covered carriage entrance, and further on there was another apartment and a shop, which was rented out. They rented the shop to a pattern-stenciller for embroidery. It was also a Jew who rented it.

My grandparents owned the first shop, a grocery, haberdashery, and dry goods shop. It was rather big, but there were no employees, they ran it alone. They opened at 7 in the morning and it was open until 6 o’clock; on Saturday until midday; on Sunday it was closed. But people came in every five minutes on Sunday, saying, ‘Ah, Mrs. Blum, I’m out of flour’, or ‘I’m out of sugar’, or ‘I’m out of salt’.

Buying on trust was in vogue there. Everybody was a permanent customer. They had a book, and we had a big book, in which everybody got a page. They wrote in their book as well, as in ours, what they had bought and they paid on the first day of the month. My grandparents could also buy on credit from wholesalers. There were a few merchants in Gyoma about whom merchants said they could buy on credit; there were others who could buy only in cash. My grandfather got as much as he wanted. He got the merchandise for 30 days, for 60 days, for 90 days. Of course, for 30 days, it was cheaper, for 90 days it was more expensive because they added the interest. He had these kinds of folders in which the bills were kept. He looked up when they were due to expire, and then he paid them.

Growing up

My parents met in Nagykata; they had some distant relative in common who invited my mother to Nagykata for some feast or ball, and they met there. They got married in 1921, and I was born in 1922. At that time, after World War I, the housing conditions were bad and they managed to get a one-bedroom apartment in Tisza Street in Budapest. In 1931 they managed to get a comfortable two-bedroom apartment in Visegrad Street. My mother lived there until the time of the yellow star houses 5. My father died there, I went into forced labor service from there. My mother didn’t work because, back then, my father maintained us easily with his bookkeeper’s salary.

We also had a servant, who lived in the servant’s room. She did everything. My mother shopped at the market – there was the Lehel market – and at the grocery. The servant cooked, cleaned the house and did needlework. She was a country-girl whom my grandmother had sent to us and she worked for us until she got married.

Most of the time my parents were satisfied with the servants, so every servant of ours spent a few years at our place. We had a servant not only there in Visegrad Street, but even when we had that one-bedroom apartment in Tisza Street. It was natural that there was a servant in a middle-class family because in the Horthy 6 era the husband could earn enough money so that his wife wouldn’t have to go work; they wouldn’t have let her work anyway because people would speak badly of a man who couldn’t maintain his wife and children. In middle-class families women stayed at home.

I don’t know what my mother did, besides going to the hairdresser, to the dressmaker, and to her girlfriends. She went out for walks, went to drink coffee. I went with her many times. I still know where the dressmaker’s was, where the milliner’s was, where the hairdresser’s was. My mother was an elegant woman and she was beautiful, too. I also had a fraulein [governess]; we could even afford that, too. I went for walks with her many times, and we talked in German.

My mother kept the tradition of having barkhes at home and of lighting the candle on Friday but there was no obligatory common dinner on Friday evening or on Saturday, nothing. We only went to the synagogue – the one on Arena Street, now Dozsa Gyorgy Street. In the back of it, there was a very big cultural hall and the Women’s Association held many cultural events there. We went there many times to Dozsa Gyorgy Street, to the cultural part as well as to the synagogue until 1943.

At Christmas my grandmother visited from Gyoma. During Christmas they were closed, and they were closed between Christmas and New Year’s Eve as well. They came to stay with us for three days. We had Christmas at our place. There must have been a Christmas tree. I remember that I had a girlfriend from the house and they sent the two of us down to the yard while they where putting the presents under the tree. We looked up, watching for when the little angel or little Jesus [who is believed to bring the Christmas presents] would fly in through the window. She was Christian, but I didn’t care at all – not even that they had little Jesus and we had a little angel.

On certain days my father’s friends gathered at our place. They loved to go to Weingruber on summer weekends. It was a huge place that could hold a thousand people, a tea-shop, and the Jozsef Nador 2nd Infantry Orchestra used to play there. I just checked where my parents were sitting and then went away immediately. I used to be right behind the conductor. I knew the whole program by heart because they played an operetta mixture at that time: Csardas Queen, The Merry Widow, Countess Marica, the Persian Market and everything. In the fall they took me to see Rigoletto at the Erkel Theater. I liked operettas very much. My parents loved Kalman, Lehar, and they took me along as well. As a child I knew everything: what was playing in which theatre. We were subscribed to the Szinhazi Elet [Theater Life] and when we had guests, they called me in, ‘Gyuri, come here, they are asking about the theater programs’ – and I knew them by heart. And I became attached to classical music, too.

I spent a lot of time in Gyoma because my mother was an only child, and I the only grandchild. My every wish was granted; I was in clover. There was a grocery part of the shop, which had a big stand on which there were at least 20 jars with chocolate-candy but I never thought about taking one piece. They had never seen such a child; they forced the chocolates and candies upon me. I was always at our neighbor’s house, where there were boys of my age. They were Jewish as well. Because we were boys, we loved to play football.

When I was ten years old I got a bicycle from my grandparents – the post office was only about 200 meters away, but I went by bike – even there. I loved that bicycle.

Later my grandparents bought an estate in Gyoma, a very nice, complete estate of almost 30 acres, with a house, outhouse, and everything. This was rented out by the half-and-half system, which means that a peasant lived there with his family. He used the homestead, he bought himself animals, he bought everything but the land was ours, and so half of everything was ours.

I came up with the idea that I would like to have a horse because I loved to drive horses and I drove the horses out to the farm. My grandfather bought me a wagon and a horse; we used to go to the beach in it with my grandmother.

The river Koros in Gyoma had a very nice beach and one could rent a cabin. I went there every day with my grandmother. And we went out to the farm, too. I loved it; there was the harvest, as well as the threshing, I liked that very much. On such occasions I slept out there as well.

I played tennis from the age of ten. There was a court in Gyoma, and there was a big tennis-scene: Already around 1937, Jews could only go to one court. There were big tennis championships twice every summer. Tennis-players used to come from the whole county, but sometimes even from the surrounding counties. At that time they already made remarks: there was a very good tennis-player from Szeged, who was a champion, but he was a Jew. The right-wing people of Gyoma always grumbled, asking why Singer was always the winner.

Every summer, I was down at my paternal grandparent’s for two or three weeks. I liked to be there because there were many children of my age. There was a long beach there. Miklos had a vineyard, and when we went out there it was a party all day long. When I was there I went to all three families because there were children everywhere. I spent the least time at my grandparents. I just slept and ate there because I loved my two cousins. The summer holiday was spent in Gyoma, but every year before or after Gyoma – because it was on my way there and back – I stopped with my mother at Nagykata because she said, ‘Come on, we’ll be here now for a while’. And I was there every year.

I attended four years of elementary school at Pannonia Street elementary school. There were few Jews in our class. In 1932 I went to Berzsenyi high school, which I attended for eight years; seventy percent of the students were Jews. My favorite subjects were history and geography; I hated mathematics. I liked Latin because if one learned it, one knew everything. There were religion classes as well; a rabbi came and he taught Jewish religion; and every Friday we had to go to Csaki Street synagogue to a youth religious service. We went to the Klub Café and we sat outside, we didn’t have to consume anything because they knew that we were Jews and we weren’t allowed to eat and drink. We just stayed out there sunbathing.

When I was 15 years old there was a Jewish association called Duna Sports Club [DSC]. This consisted of three sections: tennis, table tennis and tourism. I liked all three of them very much. We were in the club from spring until fall. When classes were over, we went home, did our homework quickly, and were already off to chat, to play tennis or rummy or whatever. We lived our lives there. Ninety percent were Jews there as well. There was no Jewish life, we were just sportsmen and we organized DSC balls. At the weekends there was the DSC and there were trips, too. It was in 1943 that Jews were no longer allowed to visit tourist hostels. My friend asked for a permit for six people because we could enter only with a permit at that time. It was a very romantic thing that we were six boys; we went there; we got the keys in the village. It was a very well furnished tourist hostel. There was cutlery in the kitchen and everything. We found all kinds of uniforms and insignias of rank and organizer armbands and person-on-duty armbands. All six of us put them on; the day after, the tourists came and we asked for their papers to see whether they were Jews. We laughed a lot.

I would have chosen a musical career after graduation, if I could have. I didn’t learn music, but I liked and adored the opera. I didn’t have a gramophone at home, but I was always listening to the radio; the radio was always next to my ear. But I couldn’t continue my studies. One day a woman, who had come from the tailor’s where she had had a costume made, came to our house, and asked, ‘Do you know a graduated boy whom they could engage as an apprentice?’ ‘Gyuri, would you like to be a women’s tailor?’ they asked. I had never ever held a needle in my hand. It was terrible. I went in the morning. He told me to sit down on a chair. He gave me a needle without thread and a piece of cloth to poke with the needle and the thimble again and again. He showed me how to sew. I did this from 8 o’clock in the morning until midday, then I went home to have lunch. The family always had lunch together, my father slept half an hour, and then he went back. Then I was there from 2 pm until 6 pm. I spent a year there, from 1941 to 1942. When I was finished, I worked in a very cool place on the Duna-promenade in the Molli showroom. It was a very distinguished place. I remained there until July; then I was called up to forced labor and went down to Bereck.

During the War

Since my father worked at the match factory and it was a Swedish company, my mother got a Swedish Schutzpass 7. At first they were in the yellow star house at number 3 Csaki Street, which was a synagogue. After that, when the Schutzpass stuff came, Auntie Jolanka and my mother went to the Swedish protected house in Hollan Street. But one day the Arrow Cross 8 men came – this was at the beginning of November. During the Hungarian Nazi regime, they came and emptied the Swedish house. They took everybody to a brick factory, and from there to Bergen-Belsen. My mother went to Bergen-Belsen, too, to the same place as her relatives – that is, her parents from Gyoma.

I went to Bereck, which is the very tip of what was greater Hungary, at the end of Szeklerland, in the Eastern Carpathians. It was a fluke, in the sense that on 1st November there was a fire in Bereck. They called us to help stop the fire. We ran with pails of water and suddenly my leg was sprained and my ankle was broken. In that moment it was a nice, good feeling; all right, it hurt, but I got away with things for a while. The nearest town was Kezdivasarhely. There was a good hospital there. After three or four weeks I had no problems at all. They sent me back to the corps, but they wrote on my papers that three weeks of recuperation was recommended. Then I came home on 15th December for three weeks. That was when I saw my parents for the last time, and I was at the opera for the last time. When I went back I didn’t have to march out for a long time, I peeled potatoes in the kitchen, and carried water.

In March the whole army corps marched to a place near the Verecke-strait. We were in a little village, where Ruthenians lived; very kind people. The whole company was distributed to families. We made the road on both sides of the Verecke-strait. Then we went to the other side, to Rusinsko [that is, Ruthenia]. The river Striy is there, near Striy. We constructed a bridge there. It was terrible to carry such large beams.

I was liberated in Ungvar in a hospital because I was so weak that I had to be there. The Jewish doctor put a tag on me, which said what my problem was, and they put me in a railway-station. This was in 1944. Somebody put me on the train and, in Tiszaujlak – which belongs to Ukraine today – there was a forced laborer’s hospital, which they took me to. The head of it was an officer called Brandi. He was a very kind man. I was in a very bad condition and my luck was that I wrote to my mother in Budapest and she sent me 300 pengos via telegraph. The postman came to the hospital in Tiszaujlak, where there were millions of rooms, and he went through all the rooms shouting, ‘Gyorgy Preisz!’ And he shouted until he found me. If he hadn’t shouted, but pocketed it, nobody would have looked for it. I got the money and with it I could get better food from outside.

We were there for a week, and the Russians came. Then Brandi said that he had received an order to send the bedridden patients to the hospital in Ungvar. He called for ambulance-cars and sent us to the military hospital there. We weren’t even there for two days when the Russians came. In the evening the Hungarians were still there; in the morning there was nobody. At 11am the Russians arrived. In the afternoon the cinemas, the coffee bars, the cafes already opened. It was no problem because there everybody could speak to them in ‘Slavic’ language. But we didn’t get food.

The people of Ungvar were fantastic. Everybody came and brought clothes and food; they brought everything into the hospital, and when I could walk with two sticks, a guy said to me, ‘Let’s go for lunch!’ When the noon-bells rang we stated, ‘Today we’ll eat along this street!’ We had lunch in five to six houses every day. The only problem was that on Sunday there was stuffed cabbage in eight houses out of ten. But we loved Sundays anyway, because on Sundays there were cakes everywhere. If we went into the coffee bar and sat down at a table, after ten minutes the table would be full; a tray of cakes would be sent to us from every table.

In December 1944 I had started on my way home when the news came that Budapest was soon going to be liberated. Ungvar had already been liberated in November. We arrived at the Hungarian side in Szabolcs County. There were millions of apples, which they had harvested, but couldn’t take anywhere, as they had no transportation. We ate apples all day long.

There was a village where a Jewish family lived. They hadn’t been deported. The man had some kind of decoration, and lots of Jews had left their assets there. He made a canteen from these gathered assets and as the forced laborers came back, we lived and ate there. I was there for a few days, then I went on and soon reached Szolnok. At Szolnok, my leg was so bad that I went to hospital again.

Then the news came that, on 13th January, Budapest had been liberated. I knew that my father had died – my mother had written that to me in summer – but I didn’t know what the situation was with her. I went home quickly to mother. I went out to the railway-station and the first train from Budapest arrived. It was so full of people that it looked like a Christmas tree. I asked them what had happened in Budapest. Someone said, ‘Don’t go there, young man, there’s nothing but ruins and dead bodies and lack of food’. Another train came from Bekescsaba. I said, ‘Is there anybody from Gyoma here?” They told me there was. I said, ‘Is there any food?’ He said, ‘I should say so! They don’t know what to do with it. They can’t move it!’ Well, I went to Gyoma. I went into my grandparent’s house. The house was still there, but nothing remained of the shop. I walked waist-deep in garbage and rubble: every box, every case was upside-down.

I wrote a letter to my mother in Budapest. A week after that, the answer came from somebody from the house that she wasn’t there anymore; she had been taken by the Arrow Cross men. They didn’t know where. Then I had time. In the end, I went up there on 15th March 1945, the opera opened and I just had to be there at the opening. I went to our house, but somebody else lived there. But almost everything remained, even the jewelry, my mother’s ring, too.

After the War

Two houses and an estate of 30 acres remained in Gyoma. When the deported people of Gyoma came home in summer, they told me that they had met my grandparents, and certified that they were dead. Then, in the mortgage registry, everything was transferred to me. I was 23 years old at that time, I had no idea what communism and capitalism was. I didn’t know that I shouldn’t accept the two houses and the land. I sold one of the houses because I had nothing but the bundle with which I came home, and with that money I bought myself a two-bedroom apartment in Csaki Street and moved there.

I worked as a tailor for a while. The brother of the girl that I was courting was the party secretary in the National Pawnshop. Andi told her brother, ‘Put Gyuri into the pawnshop’. I told them to put me in the accountancy department, because my father had been a bookkeeper. So I became a bookkeeper in the pawnshop. Then came the period when I started to court another girl, Melinda Banty, who later became my first wife, and she worked at the Building Worker’s Trade Union.

The change of regime [the communist takeover] came in 1948. I was called a kulak 9 because of my heritage in Gyoma; everything was confiscated, and I couldn’t study anywhere. My wife was told that a head bookkeeper was needed for the Building Workers’ Trade Union. I told them I wasn’t the right man because I was written off as a cadre. They didn’t care; they needed a head bookkeeper. So I became a head bookkeeper. I passed the head bookkeeper’s exam ‘on the sly’ – this was the only way because I would have needed a recommendation from the company – but how to get recommended as a kulak? Then, of course, I was denounced: how can the party support a kulak to be a head bookkeeper? I was fired. And then I got into a company as a bookkeeper.

In those times the bailiff came every week to seize assets. He was a very kind Jewish guy, the head of the 13th district board of assessment. I always went to him and he arranged for the seizure to be suspended. In the end he called me in and said, ‘I’m very sorry, Mr. Preisz, but I was given a good dressing-down because I’m taking a kulak’s side. Now I must report you as a saboteur kulak’.

Once I got a summons to a people’s tribunal; I was suspected of a crime. I went in, and there was a judge of about 57 years old who read out the indictment – what did I have to say? ‘Rubbish’, I said. Wow, how angry he became! Then he threw out the case, based on some article. He said, ‘Listen to me, Mr. Preisz, go to the Ministry of Agriculture and get them to take that bloody land from you. Because, if this paper had landed not on my desk, but next-door, where there’s a 30-year-old communist attorney, you’d have gone to the Marko [an ill-famed prison in Marko Street] for five years, for sure’.

I went to the Ministry of Agriculture, where they kicked me out because they didn’t deal with kulaks. But the minister, Ferenc Erdei, happened to be a kind man and I managed to see to him for half an hour. I told him what the matter was. He had never heard of such foolishness and wrote on my papers: ‘Must be handled immediately!’ He told me to go to Bekescsaba at once. At first they didn’t talk to me but they saw the minister’s handwriting on the paper and they said straight away, ‘Please, come back in an hour. Everything will be arranged’. This was in 1952, but I couldn’t go anywhere to study or anything until 1956 because I was of kulak origin. That’s how easily I got rid of my family’s fortune, which had been amassed over centuries!

But getting rid of the land was in vain, I was fired again because I was a kulak, and I was put into manual labor. Then somebody who knew my skills came and told them to at least put me in some clerical position. This was in 1954. This was the year when Jutka, my daughter, was born. So I remained in Pannonia; at first as a clerk, then I transferred to the technical branch. I learned everything and I became the technical manager of a department.

My marriage went wrong rather soon. It was very bad; my wife wanted me to flee the country in 1956 [following the Revolution of 1956] 10, but I didn’t want to leave. After that, I started to court Vera Farkas, my wife found out, and her vanity couldn’t stand that. We divorced in 1965, and the wedding with Vera was in 1967.

Jewishness played no role at all in my post-war life. My wife was Christian, so I didn’t go to the synagogue for many years. Moreover, we got married in a church because my wife was very religious and had a sense of vocation. Her family was Calvinist, so we held our wedding in the Calvinist church in Rakosliget. It was the first time in my life that I was in a church, but nobody asked who on earth I was. We held the wedding at 8pm, and there was nobody there besides the family, so that they, in the trade union, wouldn’t find out. In those days, party secretaries frequented the churches on Sundays to see whether any party members were there.

I didn’t have any connection with Israel for a long time, either. In 1993 I visited there for two weeks. Since visiting Israel, I now buy the Uj Elet [the bi-weekly of the Jewish community] and other periodicals, and I go to the Jewish community more often. On high holidays I go to the Dohany Street synagogue. Unfortunately, I had a Christian wife for 13 years and I didn’t have any connection to Judaism during that time. Now I’m trying to find my way back to my past.

Glossary

Julius Chaimowicz
Wien
Österreich
Name des Interviewers: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: August 2002

Ich begegnete Julius Chaimowicz bei einem Treffen der Veteranen der Hakoah 1, das bei einem Heurigen in Wien stattfand.

Ich war auf der Suche nach weiteren Interviewpartnern und Julius Chaimowicz war sofort bereit, mir seine Lebensgeschichte zu erzählen.

Einige Tage später begannen wir in seiner großen und hellen, modern eingerichteten Wohnung im 6. Bezirk mit dem Interview.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits hieß Aron Chaimowicz. Er ist wahrscheinlich Ende der 1870er-Jahre geboren, war religiös und sollte zum Militär eingezogen werden, was er aber nicht wollte. Deshalb ist er in die Slowakei geflohen, denn die Slowakei hat damals zu Österreich-Ungarn gehört.

Er hielt sich dann illegal in dem Dorf Sebes-Visny [heute Slowakei] auf. In diesem Dorf hat er Zlate, meine Großmutter, kennen gelernt. Sie hatten nur eine jüdische Hochzeit, denn mein Großvater konnte sich nicht registrieren lassen, weil er ja vor dem Militär geflohen war. Deshalb konnten sie nicht standesamtlich heiraten.

Mein Vater hieß Salomon Farkas Chaimowicz und wurde am 11. März 1900 in Sebes-Vysni geboren. Als er dreieinhalb Jahre alt war ist sein Vater an einer Blutvergiftung gestorben. Sein Großvater hat ihn in der Früh zum Friedhof geschleppt und mein Vater, der in eine Jeschiwa 2 gegangen ist, hat Kaddisch 3 für seinen Vater sagen müssen. Daran konnte er sich gut erinnern. Der Bruder meines Großvaters hat nach dessen Tod die Großmutter geheiratet, aber der mochte meinen Vater nicht.

Als mein Vater sechs Jahre alt war, zeichnete er schon militärische Schlachten mit Pferden. Mit elf Jahren hatte er eine so schöne Schrift, dass er von seinem Stiefvater nach Czernowitz, das zu Galizien, also zu Österreich-Ungarn gehörte, zu einem Rechtsanwalt geschickt wurde. Dort musste er Geld verdienen. Ich glaube, meine Großmutter ließ sich dann irgendwann von dem Stiefvater scheiden.

Mein Vater wollte im 1. Weltkrieg [1914 - 1918] nicht zum Militär, denn er wollte nicht an der italienischen Grenze verheizt werden. Die jungen Männer sind an der Front gestorben wie die Fliegen. Deshalb nahm er vor der Musterung Gift.

Jemand hatte es ihm gegeben, und der Militärarzt glaubte, mein Vater sei herzkrank. Aber an dem Gift wäre er dann beinahe wirklich gestorben. Mein Vater hatte eine Schwester, die in Wien mit einem jüdischen Schneidermeister aus Polen verheiratet war. Sie hatten eine Tochter, die Ruth hieß. 1934 wurde er bei der Polizei in Wien angezeigt, weil er keine Zulassung für seine Werkstatt hatte. Die Familie ging dann nach Palästina und 1947 nach New York.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Pinchas Spritzer. Er hatte zwei Brüder und vier Schwestern: Max und Joel, Chana, Chaja, Golda und Lotte. Sie lebten in Jaworow, einer kleinen Stadt im damaligen Galizien, die heute in der Ukraine liegt.

Ungefähr im Jahre 1907 kam der Großvater gemeinsam mit seinem jüngeren Bruder Joel nach Wien. Sie gründeten ein Familienunternehmen als Existenzgrundlage für die Familie und verkauften Möbel und Wäsche für junge Paare. Meine Großeltern waren nicht reich und nicht arm.

Sie konnten gut davon leben. Ungefähr zwanzig Verwandte folgten ihnen aus Galizien nach Wien. Eine Tante ist, glaube ich, war sogar Vertreterin. Der Großvater hatte Glück, dass er im 1. Weltkrieg nicht eingezogen wurde, denn er musste ja die große Familie ernähren. Meine Großmutter Chane, geborene Rettich, wurde 1883 in Jaworow geboren. Ihr Vater hatte in Jaworow ein Geschäft besessen mit Waren aller Art.

Mein Großvater Pinchas war ein Meter achtzig groß, sehr stark und ein stolzer Mann. Er war ein sehr großzügiger Mensch, praktizierender Jude und Zionist und spendete viel im Tempel. Jeden Freitagabend, zu Beginn des Schabbat, ging er von der Wohnung im 20. Bezirk, in der Karl-Meißl-Straße zum Nordbahnhof und wartete dort auf arme polnische Juden, die am Bahnhof ankamen und nicht wussten, wohin sie gehen konnten.

Er lud diese armen Juden zu sich nach Hause, gab ihnen zu essen, denn das ist jüdische Tradition. Er war auch bei seinen Kunden sehr beliebt. Wenn er gekommen ist und die Raten abgeholt hat, wurde er sehr gut aufgenommen. Vielleicht gab er ihnen gute Konditionen.

Der Großmutter gab er das Geld für die Wirtschaft, und sie hielt das Geld zusammen. Sie hatte immer Geld und er musste sich manches Mal welches von ihr ausborgen. Ich glaube, sie führten keine besonders gute Ehe.

Meine Mutter Miriam war am 6. Dezember 1906 in Jaworow geboren. Als meine Mutter sechs oder sieben Jahre alt war, wurde sie aus ihrer Schulklasse ausgewählt und durfte vor dem Kaiser Franz Joseph ein Gedicht aufsagen, denn sie hatte eine wunderschöne Aussprache.

Sie wäre sicher eine wundervolle Schauspielerin geworden. Viele Operetten konnte sie auswendig singen, sie hat sie uns alle vorgesungen. Sie brauchte die Operetten nur einmal zu hören, schon konnte sie sie singen. Mein Großvater aber war ein sehr konservativer Mann und erlaubte ihr nicht, diesen Beruf zu erlernen.

Chana, die jüngste Schwester meines Großvaters, die so alt wie meine Mutter war, wurde von ihm mittellos aus dem Haus gewiesen, nur weil sie Schauspielerin werden wollte. Sie wurde aber dann in New York doch Schauspielerin. Mein Bruder besuchte sie dort einmal. Das Geld fürs Alter hatte sie sich klugerweise zusammen gespart.

Meine Mutter hatte drei Brüder: Julius, sein jüdischer Name war Jehuda, starb im Alter von 18 Jahren in Wien an einer Lungenentzündung. Er hatte Uhrmacher gelernt und war ein Schachfanatiker; er konnte simultan gegen 40 Leute spielen. Willhelm wurde am 7. August 1915 in Wien geboren.

Zum Teil zog ihn meine Mutter auf, denn sie war neun Jahre älter als er. Auch er war ein leidenschaftlicher Schachspieler. Er spielte oft in Kaffeehäusern. Er ist 1934, vielleicht mit den Großeltern zusammen, das weiß ich aber nicht genau, nach Palästina gegangen. Leider kam er nach Wien zurück.

Er wohnte bei meinen Eltern, aber da er die Frauen liebte, nahm er immer Mädchen mit nach Hause. Meinem Vater gefiel das nicht und Onkel Wilhelm musste ausziehen. Onkel Wilhelm ging zum österreichischen Bundesheer, aber als Hitler einmarschierte, wurden die Juden entlassen.

Daraufhin ist er über Belgien nach Frankreich geflohen. In Frankreich wurde er im Lager Gurs 4 interniert, von dort nach Drancy 5 deportiert und am 12.August 1942 an die Deutschen ausgeliefert und im KZ Auschwitz ermordet. Das ist die Geschichte von Onkel Wilhelm.

Onkel Leopold, sein jüdischer Name war Arie, ging schon als junger Mann nach Palästina. Zuerst war er bei der englischen Polizei. Danach arbeitete er im Zementwerk in Nesher, in der Nähe von Haifa. Dort wohnte er in einer Holzhütte, später baute er sich ein Haus. Ein Teil seiner Familie wohnte mit ihm zusammen. Auch meine Großmutter, bevor sie starb.

1934 übergaben die Großeltern das Geschäft Joel, dem Bruder meines Großvaters und reisten als Zionisten mit Goldstücken, die sie für ihr Geld eingetauscht hatten, nach Palästina. 1938 schrieb mein Großvater aus Haifa seinem Bruder Joel in einem Brief: Kauf in Palästina ein Haus, die Häuser hier sind sehr billig. Joel war ein stolzer Österreicher.

Er hatte sogar eine Tapferkeitsmedaille aus dem 1. Weltkrieg. Es war Chanukka 6 und die ganze Familie war versammelt, da las mein Großonkel den Brief meines Großvaters der Familie in Wien vor und sagte: 'Stellt euch vor, er glaubt, dass wir reiche Leute sind.

Dass wir so viel Geld haben und ich ein Haus kaufen kann!' Ein paar Wochen später ist Hitler einmarschiert. Joel hatte immer bei seinem Friseur Witze über den Hitler erzählt. 1938 sagte der Friseur, obwohl er schon vorher ein geheimer SA- Mann war: 'Joel, du bist auf der Liste, sie wollen dich verhaften, verschwinde sofort!' Dieser Friseur rettete sein Leben. Joel flüchtete illegal über die Grenze in die Schweiz, dann über Frankreich und Portugal und mit dem letzten Schiff nach Montevideo. Sein Geld aber steckte in den Waren und bei Leuten, die noch nicht bezahlt hatten.

Mein Vater war ein guter Tänzer und sehr umschwärmt von vielen Frauen. Einmal sagte ein Mädchen zu meiner Mutter: 'Der wird dich nie heiraten!' Meine Mutter war dann sehr stolz, als mein Vater sie 1931 doch heiratete.

• Meine Kindheit

Am 4. Juni 1932 sind mein Bruder Alfred, sein jüdischer Name ist Aron und ich in Wien zur Welt gekommen. Wir sind zweieiige Zwillinge. Mein Bruder war ein sehr begabtes Kind. Er war erst fünf Jahre alt und konnte schon lesen.

Einmal, wir gingen in einen jüdischen Kindergarten im 20. Bezirk und hätten am Nachmittag im Kindergarten schlafen sollen, las er den anderen Kindern, die um ihn herumstanden, aus einem Buch vor. Ich war sicher sehr eifersüchtig auf ihn.

Wir hatten eine Zimmer-Küche-Wohnung in der Kluckygasse. Meine Mutter war nicht begabt für die Küche, aber wir hatten ein Hausmädchen, die für uns kochte. Das Hausmädchen wohnte bei uns. Aber sie hatte kein Zimmer, nur ein Bett in der Küche. Meine Mutter ging mit uns oft hinaus. Neben der Friedensbrücke waren Sandkisten, und dort konnten wir mit den anderen Kindern spielen. Zum Essen gab sie uns Schinkensemmeln. Aber am Jom Kippur 7 hat meine Mutter immer gefastet.

Mein Vater arbeitete als Vertreter für eine Firma. Dadurch hatten wir sogar ein Auto. An manchen Wochenenden machten wir auch Ausflüge mit dem Auto. Wir waren oft mit einem Cousin, der dann nach Palästina ging und in Haifa lebt, an den Wochenenden auf dem Kahlenberg, aber wir waren auch im Burgenland.

Ich kann mich nur nicht mehr gut daran erinnern. Der Cousin in Haifa hat in Israel den Namen Yehuda Reschef angenommen und ist ein bekannter Staatsanwalt geworden, der auch im Eichmann Prozess mitgearbeitet hat. Mein Vater war leider durch seine schwere Kindheit sehr verbittert und ein Tyrann.

Er war auch teilweise ängstlich, und uns behandelte er nicht wie Kinder, sondern wie kleine Erwachsene. Er war Sozialist, hatte aber durch seinen Beruf als Vertreter wenig mit Arbeitern zu tun. Von 1934 bis 1938 8 verteilte er gegen den österreichischen Faschismus Flugblätter, denn er war in der illegalen sozialdemokratischen Sektion.

1938 9 waren Plünderungen jüdischer Geschäfte an der Tagesordnung. Unsere Wohnung war im dritten Stock. Wir hatten Gitter vor den Fenstern, mein Vater oder mein Großvater hatten die Gitter angebracht, damit wir aus den Fenstern schauen und dabei nicht hinaus fallen konnten. Wir sahen, wie der jüdische Greissler ausgeplündert wurde. Die Waren wurden einfach zum Fenster hinaus geschmissen.

Meine Eltern hatten, weil mein Vater in der Slowakei geboren war, 1938 ein tschechisches Emblem auf ihre Mäntel genäht, damit sie geschützt sind. Mein Vater ging zur tschechischen Botschaft und beantragte Pässe, weil er nie die österreichische Staatsbürgerschaft beantragt hatte. Er hatte sich einfach nicht darum gekümmert, das war unser Glück.

Mein Vater war ein sehr sozialer Mensch und hatte während seiner Zeit als Vertreter, immer zu Weihnachten einer armen Familie Strümpfe geschenkt, weil zu Weihnachten bereits die neue Kollektion da war. Auf dem Weg zu dieser Familie kamen ihm zwei junge Burschen entgegen, und der eine zeigte auf meinen Vater und sagte: 'Das ist ein Jude!' Sie schlugen ihn und traten im in den Bauch.

Als er nach Hause kam, sagte meine Mutter: 'Du musst hier weg!' Und mein Vater sagte: 'Ich gehe nicht ohne euch!' So wurde beschlossen, dass wir alle gehen. Aber wie und wohin? Wir warteten auf die Pässe, das dauerte ein, zwei Monate. In der Zwischenzeit lösten meine Eltern die Wohnung auf, und dann fuhren wir wie Touristen nach Paris. Jeder durfte zwanzig Mark mitnehmen.

• Während des Krieges

Zuerst lebten wir von Spenden der jüdischer Organisationen, dann bügelte meine Mutter Wäsche von Flüchtlingen, die in den Hotels ihre Sachen waschen ließen. Mein Vater fand keine Arbeit, denn wir waren ja offiziell Touristen. 1939, als der Krieg begann, mussten alle Ausländer wegen Spionagegefahr aus Paris verschwinden.

Da wählten meine Eltern den Ort Clermont Ferrand. Mein Bruder und ich kamen nach Montmorency bei Paris. Dort hatte eine jüdische Organisation für Kinder, welche bedürftig waren, ein Haus eingerichtet. Eine reiche Französin und ihr Mann spendeten viel Geld dafür.

Bei Kriegsausbruch fuhren wir in die Schweiz, wo wir bleiben sollten, aber meine Mutter wollte uns bei sich haben, und eine Frau brachte uns zurück nach Paris. Als wir in Paris ankamen, war niemand da. Wir fuhren weiter nach Clermont Ferrand, da stand mein Vater. Es war vier Uhr in der Früh. Eine Überraschung hat uns erwartet.

Meine Eltern hatten eine kleine Wohnung mit einem schreienden Baby. Am 24. Mai 1939 war unsere Schwester Suzanne in Paris geboren worden. Sie war drei Monate alt, als wir aus der Schweiz zurückkamen. Wir hatten nicht einmal gewusst, dass es sie gibt. Mein Bruder und ich haben dann viel auf der Strasse gelebt.

Tausende Flüchtlinge waren in dieser kleinen Stadt. Als die Deutschen in Paris einmarschierten, waren viele Menschen geflohen, es waren auch sehr viele jüdische Kinder dabei. Die Einwohnerzahl der Stadt hatte sich verdoppelt. Ob und wie diese Menschen überlebt haben, weiß ich nicht. Ich weiß aber, dass ich sehr viele Kinder gekannt habe, die nach dem Krieg nicht mehr da waren.

Ich kann mich erinnern, dass wir immer zur Chanukka Feier eingeladen waren. In einem großen Saal haben wir mit vielen Kindern zusammen gefeiert. 1944, nach der Befreiung, waren nur noch wenige Kinder da. Also, wir hatten wirklich sehr viel Glück.

Wir gingen in Clermont Ferrand in die Schule. Im Sommer 1942, das war noch unter der Vichy-Regierung 10, wurde Kindern durch eine französische Organisation der Aufenthalt bei Familien auf dem Land ermöglicht. Organisiert hat das die Schule. Mein Bruder und ich wurden von einem katholischen Bauernpaar aufgenommen.

Der Mann war Militarist und Anhänger von Petain 11. Wir haben auf die Ziegen und auf die Kühe aufgepasst, aber wir haben auch mit den Ziegen gespielt, denn wir waren war noch keine zehn Jahre alt. Das war immer eine lustige Sache, und es gab ein hervorragendes Essen.

Ich kann mich noch an die herrlichen Omelettes erinnern, die wir dort gegessen haben. Nachdem meine Mutter uns mit unserer dreijährigen Schwester Suzanne besuchen kam, ahnten sie sicher, dass wir jüdische Kinder sind. Aber sie waren ehrliche und anständige Menschen; man kann nicht alle in einen Topf werfen!

Als meine Mutter nach Clermont Ferrand zurückkam, wurde sie sofort verhaftet. Sie war gleich im ersten Transport von Clermont Ferrand in ein Internierungslager. Meine Mutter war wieder schwanger und die französische Gendarmerie sagte zu ihr: 'Was, Sie sind schwanger? Das können Sie in Polen erzählen!' Im Lager waren hunderte Menschen, die an die Deutschen ausgeliefert werden sollten.

Mein Vater war zu dieser Zeit Chauffeur bei einer Weinfirma, wo er auch schlief. Ich glaube, er hatte sogar zwei Arbeitsstellen. Als meine Mutter verhaftet wurde, ging er sofort zur Préfecture. Dort arbeiteten auch Widerstandskämpfer und die besorgten ihm falsche Papiere für meine Mutter und meine Schwester. Die tschechischen Papiere nutzten nichts mehr, denn die Tschechoslowakei stand unter dem Protektorat der Deutschen.

Die französische Regierung deportierte zuerst die ausländischen Juden. Mein Vater schickte die falschen Papiere für meine Mutter und meine Schwester in das Camp, in dem die französische Gendarmerie für die Deutschen arbeitete. Meine Mutter war in einen Hungerstreik getreten, woraufhin man sie mit einer anderen Frau entließ.

Aber sie wollten sie wie die Ratten wieder einfangen. Meine Mutter hatte aber in ihrem Mantel fünfhundert Francs versteckt. Sie befand sich dann zwischen dem besetzten und dem unbesetzten Frankreich, und da waren jüdische Burschen, die Leute illegal über die Grenze ins unbesetzte Frankreich brachten. Zuerst konnten sie sich bei einer polnischen Jüdin waschen, und von dort kam meine Mutter zurück nach Clermont Ferrand.

Meine Mutter sollte immer wieder von der Gestapo verhaftet werden. Sie lebte in einem verschachtelten Haus, das waren zwei Häuser in einem. In den zwei Häusern waren zwei Konditoreien. Die Gestapo fragte meistens in einer Konditorei nach ihr.

Entweder wurde meine Mutter von dieser Konditorei versteckt, oder meine Mutter öffnete die Tür nicht, oder sie verschwand mit den Kindern schnell beim anderen Ausgang. Wenn die Gestapo sagte: 'Das ist doch diese Frau...' sagten die Leute: 'Nein, nein das ist eine Frau aus der Provinz!'

Als wir von den Bauern zurückkamen, sagte meine Mutter: 'Ihr müsst hier weg.' Sie sagte zu meinem Vater, er muss einen Platz suchen, wo man uns verstecken kann. Ich habe angefangen zu weinen, wir haben ja nichts von der Gefahr gewusst. Meine Mutter rettete uns das Leben, sie war sehr stark.

Wir wohnten ganz nahe dem Bischofssitz - fünfzig oder hundert Meter entfernt - und meine Mutter hatte durch Zufall erfahren, dass der Bischof jüdischen Kindern half. In unserer Provinz waren über vierhundert jüdische Kinder durch eine christliche Organisation versteckt.

Wir wurden zum Bischofssitz gebracht und dort waren französische Klosterschwestern. Mein Vater sagte: 'Du musst ihnen die Hand küssen!' Er wollte den Schwestern Wiener Manieren vorführen, aber ich wollte das nicht.

Wir kamen in eine kleine Ortschaft, fünfzehn oder zwanzig Kilometer von Clermont Ferrand entfernt. Die anderen Kinder in diesem Internat durften nicht wissen, dass wir jüdische Kinder sind. In einer Art Internat für Bauernkinder lebten wir ein Jahr zusammen mit anderen jüdischen Kindern.

Da war ein jüdischer Junge russischer Abstammung, der sagte zu mir: 'Weißt du was? Ich werde mich taufen lassen, dann versteckt man mich!' Ich fand, wie kann man nur so unanständig sein und sich taufen lassen wollen! Sein Onkel, der ihn besuchte, muss ein bekannter Maler gewesen sein.

Im zweiten Jahr wurden wir nach Ambert in eine andere Klosterschule, die 250 Kilometer entfernt war, gebracht. Später wurde diese Gegend Partisanengebiet, und wir wurden von den Deutschen angegriffen. Der Abt hatte einen Schützengraben im Obstgarten gegraben.

Gleich in der Früh ist eine Bombe gefallen. 'Alle zum Schützengraben!' hieß es dann. Wir waren ja Kinder ohne Eltern, Kinder, die übrig geblieben waren. Wir liefen sofort in den Schützengraben. Ich war versteckt unter einer Rinne. Das Flugzeug flog gleich ein paar Mal auf uns zu und schoss mit Maschinengewehren. Neugierig war ich schon, aber ich hatte auch Angst. Ich habe sogar den Kopf von dem Flieger gesehen, so tief war der. Im Nachhinein ist das schrecklich, aber ich war ein Kind. 

Danach hatten sie Angst vor einer Razzia. Deshalb wurden wir dann in ein anderes Gebiet, wieder in die Nähe von Clermont Ferrand, gebracht. Da waren die Deutschen, aber wir waren im Kloster gut versteckt. Ich glaube, mein Bruder und ich waren die einzigen jüdischen Kinder dort. Kontakt zu unseren Eltern durften wir nicht haben.

• Nach dem Krieg

Am 14. Juli, dem Nationalfeiertag in Frankreich, wollten wir 'Sack hüpfen' und verschiedene andere Spiele machen. Auf einmal hörten wir: 'WIR SIND FREI!' Wir ließen alles stehen und liegen und liefen in die Stadt hinein. Da kamen Partisanen und in einem Mercedes saß ein Mann mit zwei gezogenen Revolvern.

Auf einmal sah ich meine Mutter, die sich sofort auf die Suche nach uns gemacht hatte, mit einem Kinderwagen. Sie sagte: 'Das ist eure Schwester!' Ich schaute meine Mutter sehr erstaunt an! Die kleine Colette war ganz verschmiert. Sie war ein Jahr alt, Suzanne war drei Jahre alt. Colette wurde am 1. April 1943 in Clermont Ferrand geboren.

Natürlich hatten wir auch von ihrer Existenz nichts gewusst. Nachdem die Nazis geflohen waren, wurden wir sofort von Ärzten untersucht. Da gab es Leute, die mit dem Finger auf uns zeigten und eine sagte: 'Das sind aber schöne Kinder!' Vorher hatte man mit Fingern auf uns gezeigt, weil wir Juden sind.

Später gab mir meine Mutter den Kinderwagen mit meinen Schwestern immer zum Spielen mit. Ich nahm sie aber gern mit, denn sie waren wirklich ausgesprochen hübsche Kinder.

Mein Vater war zu dieser Zeit noch im KZ. Er war als Ausländer zur Zwangsarbeit verpflichtet worden und gezwungen, nach Brest zu gehen. Brest war ein Kriegshafen für die Deutschen in der Bretagne. Als sie bemerkten, dass mein Vater nicht nur Tscheche, sondern auch Jude ist, haben sie ihn einige Tage in eine Todeszelle gesteckt und dann nach Drancy gebracht.

Dort hat er schreckliche Dinge erlebt. Mein Vater sagte oft: 'Die Kinder, die armen Kinder!' Ich glaube, er wurde gezwungen, jüdische Kinder aus aufgelösten Kinderheimen, die waren noch ganz klein, in Waggons mit ungelöschtem Kalk zu bringen. In Drancy sagte ihm jemand, dass auf seinem Geburtenschein sein Vater nicht aufscheint, und er sagen soll, sein Vater sei Christ.

Das hat er dann auch gesagt, und da wurde er nicht nach Auschwitz deportiert. Danach war er in einem Lager, das war von der Organisation Todt 12 in Nord-Frankreich neben Dünkirchen. Die meisten dort waren Franzosen. Da gab es durch den Hunger sehr viele Tote. Während der Frankreich-Invasion mussten sie Beton für einen Bunker gießen.

Da ist einer von den Häftlingen herunter gerutscht und die anderen Häftlinge wollten ihm heraushelfen, aber der Aufseher hat gesagt:'Weiter! Zubetonieren!' Ein Oberst der französischen Armee ist verrückt geworden, der hat seine eigenen Läuse gegessen. Mein Vater wurde sehr krank, und ein SS-Arzt hat ihn zum Schluss gepflegt.

Dadurch ist er am Leben geblieben. Warum dieser SS-Arzt ihn gepflegt hat, wusste er nicht, aber vielleicht, weil der Krieg fast zu Ende war. Mein Vater war nach Ende des Krieges ein paar Wochen in Paris in einem Camp, wo er sich ein bisschen erholen konnte. Als er dann zu uns kam, gingen mein Bruder und ich schon wieder in die Schule. Mein Vater war sehr autoritär, und es war immer ein Abstand zwischen uns. Das blieb auch nach dem Krieg so.

Mein Bruder und ich wären gern in Frankreich geblieben. Mein Vater wollte auch nicht nach Wien zurück, und es kamen Briefe von meinem Großvater, wir sollen doch nach Palästina kommen. Meine Mutter sagte:'Entweder wir fahren alle nach Palästina oder nach Paris!' Meine Eltern wollten eine Wäscherei in Paris aufmachen, aber dann hat sich mein Vater doch für Palästina entschieden.

In Marseille wurden wir eingeschifft. Wir besaßen gar nichts mehr, nicht einmal Schuhe. Wir waren barfuss, es war heiß, denn es war ja Sommer. Bevor wir dann aufs Schiff gingen, haben wir noch Schuhe bekommen. Das Schiff hieß 'Liberty', die Amerikaner hatten es zum Transport von Soldaten gebaut.

Die Hälfte der Mannschaft waren italienische Soldaten, die nach Neapel gefahren sind. In Neapel stiegen Überlebende des Holocaust dazu. Viele waren dem Wahnsinn nahe, Männer, Frauen und Kinder. Unten waren Hängematten, da hätten wir schlafen sollen, aber es war viel zu heiß da unten. Da haben wir die Hängematten genommen und oben am Zwischendeck geschlafen.

Als wir in Haifa ankamen, wurden wir sofort für einen Monat in das Lager Atlith in Quarantäne gebracht. Wir wurden von arabischen Polizisten bewacht; es war das erste Mal für mich, dass ich von Stacheldraht eingeschlossen war. Wir fühlten uns aber gut im Camp. Wir wurden in verschiedene Gruppen aufgeteilt.

Es gab auch eine französische Gruppe von Kindern, die überlebt hatten. Wir Kinder haben im Lager Raubzüge organisiert, zum Beispiel Melonen gestohlen und aufgeteilt - das waren schöne Geschichten.

Unsere Großeltern wohnten in Haifa. Mein Großvater starb 1953, die Großmutter 1962 in Israel. Die Eltern bekamen ein Zimmer in einer Wohnung in Nahariya, die mussten sich drei Familien teilen. Nahariya war damals eine Stadt, in der fast nur Deutsch gesprochen wurde, weil so viele deutschsprachige Leute dort lebten.

Dann kam die Großmutter zu Besuch. Sie sagte, es gäbe verschiedene Organisationen, die Kinder nähmen. Es gibt eine Organisation, die 'Misrachi', die ist nicht so streng religiös und da wären wir gut aufgehoben.

Dieses Heim in Petach Tikva für Kinder, die keine Eltern mehr hatten, war eine Art Internat. Wir waren gort mit Kindern zusammen, die das Warschauer Ghetto überlebt hatten. Sie erzählten, wie sie durch die Kanalisation geflüchtet waren und von Rumänien dann mit einem Schiff nach Palästina gebracht wurden.

Was diese Kinder mitgemacht hatten, war schrecklich. Drei Monate - Juli, August, September - waren wir dort. Dann bekamen wir Religionsunterricht. Wir haben gelacht, aber wir hätten still sein und beten sollen. Da war ich mit Absicht laut, und der Betreuer hat mich und meinen Bruder nachher gerufen und hat mit uns geredet. Es gibt keinen Gott, habe ich gesagt. Wir haben dann die ganze Nacht geredet und diskutiert.

Nachdem wir in dem Heim waren, kamen wir in den Kibbutz 13 Gan Shmuel. Das war ein Kibbutz vom Hashomer Hatzair 14, der 1921 gegründet worden war. Nach uns kam eine ganze Gruppe polnischer Kinder. Wir waren damals erst dreizehn Jahre alt, die polnischen Kinder waren etwas älter.

Einige hatten als Partisanen gekämpft, und einige kamen aus Ghettos oder KZs. Ein Junge, der in einem Ghetto war erzählte mir, dass sein Vater, der Tischler war, eine Bank gebaut hatte, wo er ihn versteckt hatte. Als das Ghetto aufgelöst wurde, weil die Leute in die KZs deportiert wurden, hat der Vater gesagt: 'Du bleibst da!' Das gesamte Lager und der Vater wurden deportiert, und er konnte flüchten. So hat er überlebt.

Es gab so viel Schreckliches, so viel Leid! Die Kinder redeten damals viel darüber. Einer erzählte, dass sein Bruder im KZ die Leichen der Vergasten verbrennen musste. Mein Bruder und ich hatten zum Glück keine Toten und nie Massenvernichtungen gesehen.

Unsere Eltern waren arm und hatten nicht einmal das Geld, um uns im Kibbutz zu besuchen. Nur einmal kam mein Vater mit dem Cousin, dem späteren Staatsanwalt und dessen Frau zu Besuch. Hebräisch mussten wir erst lernen. Mein Bruder saugte alles auf wie ein Schwamm. Er verstand sofort, ich war langsamer.

Für meinen Vater war das Leben in Israel schwer. Er hatte keinen handwerklichen Beruf und arbeitete einmal dies, einmal das. Einige Zeit war er Chauffeur, aber dann fand er keine Arbeit mehr. Darum wollten wir zurück nach Frankreich, aber wir hatten kein Geld für die Reise.

Durch eine Organisation der UNO konnten wir 1947 nach Wien. Theodor Körner, der damalige Bürgermeister von Wien, begrüßte uns. Zuerst lebten wir in einem Saal, in dem vierzig Leute waren. Wir bekamen dann als Großfamilie nach einem Jahr eine 'Abteilung'. Das war ein vom Saal abgeteiltes Zimmer.

In diesem Zimmer lebten meine Eltern mit unseren Schwestern, aber wir blieben im Saal. Mein Bruder und ich wollten Wien nur als Zwischenstation. Wir wollten zurück nach Frankreich. Aber die Eltern beschlossen, dass wir in Wien bleiben.

Wir waren ja damals erst fünfzehn Jahre alt, so mussten auch wir in Wien bleiben. Ich besuchte die französische Schule, war aber nicht sehr erfolgreich. 1948 begann ich mit der Lehre als Mechaniker, die ich beendet habe. Mehr als zwei Jahre mussten wir auf eine Wohnung warten.

Mein Bruder beendete die französische Schule, dann ging er nach Frankreich zurück. Er wollte Flugzeugingenieur werden, aber er kam zurück nach Wien, weil er es alleine nicht schaffte. Mit dem Vater vertrug er sich aber nicht, so pendelte er immer zwischen Wien und Paris. In Wien gab er dann Französisch - und Mathematik Nachhilfestunden, und so hat er sich sein Physikstudium finanziert.

Ich war regelrecht entwurzelt! Die ganze Situation war schrecklich! Meine Gefühle waren in Frankreich, obwohl ich kein Franzose war. Aber ich war dort aufgewachsen, hatte meine Jugend dort verbracht, meine Freunde waren Franzosen. Ich habe mich hier nie richtig mit den Leuten befreundet.

Es war alles sehr schwer, besonders mit meiner Vergangenheit. Mit jungen Leuten ging es einigermaßen, aber ich konnte mit niemandem darüber reden, weil die Leute mich nicht verstanden. Ich ging schwimmen zur Hakoah, aber die Leute von der Hakoah hatten ihre eigenen Probleme. Das war alles sehr schwierig für mich.

Das Porrhaus in der Nähe des Naschmarkts gehörte der sowjetischen Besatzungsmacht, die 'Österreichisch - Sowjetische Gesellschaft' befand sich da drinnen. Da gab es einen Lesesaal und Theater wurde auch gespielt. Die meisten dort waren Kinder von Widerstandskämpfern oder Leute, die mit den Kommunisten sympathisiert hatten und dann auch ihre Kinder dorthin geschickt haben.

Ich wusste, das sind Antifaschisten, mit denen man wenigstens sprechen kann. Trotzdem konnte ich über meine Probleme nicht so wirklich sprechen. Rudi Wein, ein Überlebenden aus Avignon, der das KZ Mauthausen überlebt hatte, war etwas älter als ich und hat mich dort kontaktiert. Er warb mich für die Österreichische Freie Jugend 15.

Zuerst wollte ich nicht, ich war ja nur dort, um Gesellschaft zu haben. Ich habe ihm gesagt, dass ich nicht vorhabe, in Wien zu bleiben. Das war in den 1950er-Jahren. Mein Vater wurde in dieser Zeit, während des Slansky- Prozesses 16 ein totaler Antikommunist.

Ich habe meinem Vater gesagt, das sei nur eine Fehlentwicklung, der Kommunismus sei in Wirklichkeit in Ordnung und die richtige Ideologie. Das habe ich damals geglaubt, und das glaube ich auch heute noch. Aber heute ist die Frage, was ist Theorie und was ist Praxis.

Ich konnte schon ganz gut deutsch sprechen, und durch die Bücher, die ich las, lernte ich richtig Deutsch, denn ich bin ja nie in eine deutsche Schule gegangen. In den Werkstätten und Fabriken hatte ich auch kein richtiges Deutsch gelernt - die Grammatik fehlt mir bis heute. Mein Bruder sagte mir oft, dass ich nicht richtig spreche und einen Deutschkurs machen soll. Ich war aber immer mehr der komische Einzelgänger, aber so ist das.

1956 bin ich nach Frankreich gegangen, da studierte mein Bruder noch in Wien. 1959 kam ich wieder nach Wien zurück, da war er gerade mit dem Studium fertig geworden und ging nach Israel. Er war dort ein Jahr lang beim Militär, und dann kam er wieder nach Wien zurück, um seine Freundin zu heiraten. 1964 war er mit seinem Doktorat fertig, und 1965 ging er wieder nach Israel zurück. In den 1980iger-Jahren übersiedelte er nach Amerika, und dort lebt er auch jetzt noch.

Ich wollte in Frankreich bleiben, aber im Algerienkrieg 17 wollte ich kein Kanonenfutter werden. Ich hatte damals ein kleines Zimmer nicht weit von dem Flugzeugwerk, in dem ich arbeitete. Als General de Gaulle 18 an die Macht kam, gab es Unruhen, und ich dachte, es wird eine Faschisierung in Frankreich geben. Ich hatte nicht gewusst, dass de Gaulle Frieden machen wird und hatte Angst vor einem Bürgerkrieg. Ich ging wieder nach Wien zurück.

In Wien wohnte ich bei einem Freund, der hat mir ein Zimmer vermietet. Dann lernte ich meine erste Frau Ernestine kennen. Sie wurde 1934 in Wien geboren und arbeitete in einem Büro. Wir haben eine Tochter Renee, die 1962 geboren wurde, Medizin studiert hat und als Ärztin arbeitet. 1965 wurde die Ehe geschieden.

Meine zweite Frau, Helene, wurde 1947 in Bratislava geboren. Sie hat eine Computerausbildung und arbeitet in einer Bank. Ich habe sie 1965 kennen gelernt, ich habe geglaubt, das ist die große Liebe. Mit meiner zweiten Frau habe ich einen Sohn und eine Tochter. Piere wurde 1966 geboren, ist Magister für Wirtschaft und arbeitet in Wien. Meine Tochter Daliah wurde 1968 geboren.

Meine Geschwister lebten alle in Israel und meine Freunde waren in Israel. Mein Bruder sagte zu mir: 'Komm nach Israel, was machst du in Wien? Du bist dort allein, nur die Eltern sind in Wien. Das ist nicht gut für dich.' Auch meine Eltern haben gesagt: 'Es ist besser, wenn du nach Israel gehst, was willst du in Wien?' Ich bin dann zusammen mit meiner Frau und unseren zwei Kindern im Frühjahr 1968 nach Israel übersiedelt.

Mein Bruder lebte in Jerusalem, aber ich bekam sofort von der Einwanderungsbehörde eine Wohnung in Tel Aviv. Arbeit hatte ich auch sofort. Das war sogar eine sehr gute Arbeit in einem Flugzeugwerk, und ich verdiente nicht schlecht. Es war alles sehr schön, aber ich sah gleich, dass dieser Kriegszustand, der da herrschte, nicht aufhört.

Ich habe sehr gehofft, weil ich gedacht habe, die werden vielleicht verhandeln. Aber bis heute, wie man sieht, ist kein Frieden. Meine Frau hat sich in Israel sehr gut gefühlt. Sie hatte dort in der Siedlung, in der wir wohnten, gleich Kontakt mit den Leuten, obwohl sie keine Jüdin ist. Ende 1969 gingen wir wieder zurück nach Wien. 1974 starb mein Vater in Wien.

Meine Mutter lebte dann mit mir zusammen. 1975 ließ ich mich scheiden. Meine dritte Frau Sophie arbeitete als Interviewerin in einem Meinungsforschungsinstitut. Wir haben keine Kinder. Auch diese Ehe wurde geschieden.

Nachdem ich aus Israel zurückgekommen war, arbeitete ich bei Semperit. Meine Mannschaft war für die Instrumente verantwortlich. 1977 gab es eine Welle von Antisemitismus, geschürt durch die Kronen Zeitung. Ein Mitarbeiter meiner Mannschaft hatte eines Tages in der Früh, als ich zur Arbeit kam, ein Bild von Hitler auf seinem Schreibtisch und einer sagte, es sei alles wahr, was der Hitler gesagt hatte.

Daraufhin habe ich gesagt: 'Ihr seid Schweine!' Zuerst wurde ich in die Automechanikerabteilung versetzt, da gab man mir eine schlechte Arbeit. Dann wurde ich in ein anderes Werk versetzt.

Meine Mutter hat mich sehr geliebt, aber ich musste meine Wäsche selber waschen, und sie hat nie richtig kochen können. Ich habe für uns gekocht und mich um alles gekümmert. Als sie alt war, wollte sie am liebsten nur vor dem Fernseher sitzen und billige Romane lesen; sie lebte dann eigentlich in ihrer eigenen Welt.

Sie war eine sehr selbstbewusste Person, aber gute Gespräche über Philosophie und Politik konnte ich mir ihr nicht führen. Von 1993 bis 1998 lebte sie im jüdischen Altersheim, im Maimonides- Zentrum, wo sie starb. Sie wurde 92 Jahre alt.

Mein Vater war Zeit seines Lebens sehr zwiespältig; einerseits war er Sozialist, andererseits war er jüdisch erzogen worden. Er hat uns nicht religiös erzogen, und auch wir sind gespalten. 1942 waren wir im Kloster, da haben wir die katholische Religion aufgenommen. Also kannte ich den Katechismus besser als die jüdische Religion. Mir haben die zehn Gebote gefallen, die jüdische Religion habe ich durch die katholische Religion gelernt.

Mein Bruder hat vier Kinder, Gad, Pinchas, Batsheva und Yasmin leben in Israel. Meine Schwester Suzanne arbeitete und lebte zuerst in Wien, dann in Amerika und jetzt in Israel. Auch meine jüngste Schwester Colette lebt in Israel. Sie ist Malerin. Ich lebe hier in Österreich, und mit den Bedingungen muss ich mich nun mal abfinden und auseinander setzten oder eben auch nicht auseinander setzten.

Ich denke mir heute, es gibt so viel Konflikte, so viele Widersprüche in unserem Leben. Persönlich und im Allgemeinen bin ich aber besser dran, als die früheren Generationen; ich möchte das nicht abwerten. Ich denke jetzt, wenn ich hier nicht leben kann, dann kann ich nirgends leben. Es ist nicht eine Frage des Landes, sondern eine Frage der Einstellung zum Leben!

Der Haider ist ein sehr subtiler Mensch. Der Hitler, den will man als verrückt erklären, aber in Wirklichkeit ist der Hitler auf den Wellen des Antisemitismus und des Hasses geschwommen. Die Menschen lassen sich immer manipulieren, das ist meine Meinung. Und auch der Haider versteht es, die niedrigsten Instinkte zu wecken, denn er greift die Fehler unseres Systems auf.

Auch beim Faschismus war das so. Antisemitismus hier in Wien habe ich am eigenen Leibe erlebt. Die katholische Kirche predigt die Nächstenliebe seit zweitausend Jahren, aber sie haben die Nächstenliebe zweitausend Jahre lang nicht praktiziert, sie haben sie nur gepredigt.

• Glossar:

1 Hakoah [hebr.: Kraft]: 1909 in Wien gegründeter jüdischer Sportverein. Bekannt wurde vor allem die Fußballmannschaft [1925 österreichischer Meister]; der Verein brachte auch Ringer, Schwimmer und Wasserballer hervor, die internationale und olympische Titel errangen. Nach dem Anschluss Österreichs 1938 an das Deutsche Reich wurden die Spielstätten beschlagnahmt und der Verein 1941 verboten.

2 Jeschiwa: Talmudschule; Der Talmud diskutiert als zentraler jüdischer Gesetzeskodex Fragen aller jüdischen Lebensbereiche.

3 Kaddisch [hebr.: kadosch = heilig]: Jüdisches Gebet zur Lobpreisung Gottes. Das Kaddisch wird auch zum Totengedenken gesprochen.

4 Gurs: französische Ortschaft am Rande der Pyrenäen, rund 75 Kilometer von der spanischen Grenze entfernt. Während der deutschen Besetzung Frankreichs im Zweiten Weltkrieg wurde in Gurs ein Internierungslager für deutsche Staatsbürger, Bürger anderer Staaten und Juden eingerichtet. Im Lager waren bis zu 30.000 Menschen interniert. 1942 und 1943 wurden aus Gurs 6.000 Menschen in Vernichtungslager in Polen deportiert.

5 Drancy: Ab 1941 Sammellager für zu deportierende Juden im Norden von Paris. Zwischen 21. August 1941 und 17. August 1944 passierten 70.000 Menschen dieses Lager auf dem Weg in die Vernichtungslager.

6 Chanukka [hebr.: Weihe]: Das achttägige Chanukkafest erinnert an die Wiedereinweihung des Tempels in Jerusalem im Jahr 164 v. Chr. nach dem erfolgreichen Makkabäeraufstand gegen hellenisierte Juden und mazedonische Syrer.

Die Makkabäer siegten und führten den jüdischen Tempeldienst wieder ein. Laut der Überlieferung fand sich Öl für nur einen Tag; durch ein Wunder hat das Licht jedoch acht Tage gebrannt, bis neues geweihtes Öl hergestellt worden war.

7 Jom Kippur: Der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum. Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

8 Bürgerkrieg in Österreich [Februarkämpfe 1934]: Die Gegensätze zwischen den Sozialdemokraten und den Christlichsozialen bzw. der Regierung führten im Februar 1934 zum Bürgerkrieg in Österreich. Die Februarkämpfe brachen in Linz aus und breiteten sich nach Wien aus.

Der unorganisierte Aufstand forderte mehr als 300 Tote und 700 Verwundete [auf beiden Seiten]. Außerdem führte er zum Verbot der Sozialdemokratischen Partei und der Gewerkschaften sowie die Ausrufung 1934 des Ständestaats.

9 Anschluss 1938: Der Anschluss Österreichs an das Deutsche Reich. Nach dem Rücktritt von Bundeskanzler Schuschnigg am 11. März 1938 besetzten in ganz Österreich binnen kurzem Nationalsozialisten alle wichtigen Ämter.

Am 12. März marschierten deutsche Truppen in Österreich ein. Mit dem am 13. März 1938 verlautbarten 'Verfassungsgesetz über die Wiedervereinigung Österreichs mit dem Deutschen Reich' war der 'Anschluss' de facto vollzogen.

10 Vichy-Regime: Das Vichy-Regime war die französische Regierung nach der Niederlage vom Juni 1940 gegen das Deutsche Reich im 2. Weltkrieg. Sie bestand bis 1944. Nach der Landung der Alliierten in Nordafrika (November 1942) besetzten die Deutschen das ganze Land. Von jetzt an war Vichy völlig zum Marionetten-Regime geworden, das nur noch deutsche Befehle ausführte.

11 Pétain: Henri Philippe Benoni Omer Joseph Pétain 1856 - 1951, französischer General, dann Marschall von Frankreich und vorübergehend Staatschef des Vichy-Regimes. 1942 begannen die französische Polizei und Verwaltung mit der Deportation ausländischer und französischer Juden in die deutschen Vernichtungslager.

Deutsche Truppen besetzten den bisher unbesetzten Teil Frankreichs. Pétain wurde 1945 von einem französischen Kriegsgericht wegen seiner Kollaboration mit dem Deutschen Reich zum Tode verurteilt. Die Strafe wurde in lebenslange Haft umgewandelt. Pétain starb 1951 während seiner Haftzeit.

12 Organisation Todt: Im Mai 1938 gegründet; die Mitglieder der nach ihrem Führer Fritz Todt benannten Organisation wurden für den Bau militärischer Anlagen eingesetzt. Die bekannteste davon war der so genannte Westwall entlang der deutsch-französischen Grenze.

13 Kibbutz [Pl.: Kibbutzim]: landwirtschaftliche Kollektivsiedlung in Palästina, bzw. Israel, die auf genossenschaftlichem Eigentum und gemeinschaftlicher Arbeit beruht.

[14] Haschomer Hatzair [hebr.: 'Der junge Wächter']: Erste Zionistische Jugendorganisation, entstand 1916 in Wien durch den Zusammenschluss von zwei jüdischen Jugendverbänden. Hauptziel war die Auswanderung nach Palästina und die Gründung von Kibbutzim. Aus den in Palästina aktiven Gruppen entstand 1936 die Sozialistische Liga, die sich 1948 mit der Achdut Haawoda zur Mapam [Vereinigte Arbeiterpartei] Zusammenschloss.

15 Freie Österreichische Jugend [FÖJ]: Die Jugendorganisation der Kommunistischen Partei Österreichs. Sie wurde 1945 als überparteiliche 'österreichische und antifaschistische' Vereinigung gegründet.

Bis Frühling 1956 zogen sich die sozialistischen, christlichen und parteilosen Aktivisten zurück. Die FÖJ wurde, wenn auch formal unabhängig, zu einer kommunistischen Teilorganisation.

16 Slansky, Rudolf [geb. 1901]: Generalsekretär der Kommunistischen Partei der Tschechoslowakei [1945-1951], wurde am 23. November 1951 verhaftet und des Hochverrats angeklagt. Slánský war, wie die Mehrzahl seiner Mitangeklagten jüdischer Abstammung.

In einem Schauprozess im November 1952 wurde er als angeblicher 'Leiter eines staatsfeindlichen Verschwörungszentrums' zum Tode verurteilt und am 3. Dezember 1952 zusammen mit zehn weiteren Mitangeklagten hingerichtet. Die Asche der Hingerichteten wurde dem Streusplit im Winterdienst beigemischt und auf einer Strasse bei Prag verteilt. 1963 wurde er juristisch rehabilitiert, 1968 auch von der Partei.

17 Algerienkrieg: Nach dem 2. Weltkrieg lehnte Frankreich die Unabhängigkeitsbestrebungen Algeriens ab, unter anderem wegen der starken französischen Minderheit von 800.000 Siedlern bei 8 Millionen Einwohnern.

1954 begann der bewaffnete Kampf der Algerier. Der Algerienkrieg gilt als einer der grausamsten Befreiungskriege. Erst 1962 erkannte Charles de Gaulle den Algeriern das Recht auf Selbstbestimmung zu.

18 General de Gaulle, Charles André Joseph Marie [: 1890-1970] : Französischer General und Politiker. Im 2. Weltkrieg führte er den Widerstand des Freien Frankreichs gegen die deutsche Besatzung an und war danach von 1944 bis 1946 Chef der Übergangsregierung. Von 1959 bis 1969 war er Frankreichs Präsident.

Georg Kastner
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Februar 2003
Interviewerin: Tanja Eckstein

Georg Kastner wohnt mit seiner Ehefrau im 19. Wiener Gemeindebezirk.

Sie rief bei Centropa an, weil sie von diesem interessanten Projekt erfahren hatte und sich interviewen lassen wollte.

Da es aber aus Zeitgründen bisher nicht zu einem Interview kam, bat sie ihren Mann, sich interviewen zu lassen.

Ich bin sehr dankbar für seine interessante Familiengeschichte.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Über meine Urgroßeltern weiß ich sehr wenig. Das einzige was ich weiß ist, dass mein Urgroßvater väterlicherseits ein sogenannter Dayan in Pressburg war. Ein Dayan ist ein Rabbiner, der Mitglied eines religiösen Gerichtes ist.

Mein Großvater väterlicherseits hieß Georg, ungarisch Geza, Kastner. Er war ein sehr religiöser Mann, der in Pressburg lebte und viele Geschwister hatte. Bereits 1899, mit nur 25 Jahren, starb er an einer Blinddarmentzündung.

Die Ärzte hatten die Blinddarmentzündung nicht rechtzeitig erkannt. Meine Großmutter Laura Kastner war eine geborene Rosenbaum. Sie wurde in Pressburg, ungefähr im Jahre 1875, geboren.

Sie hatte viele Geschwister, aber ich habe sie nicht kennen gelernt und kenne nicht einmal ihre Namen. Als der Großvater gestorben war, blieb die Großmutter mit drei Kindern allein. Mein Vater, der Älteste, war erst drei Jahre alt.

Die Großmutter habe ich gekannt. Als junge Witwe hatte sie ein sehr schweres Leben. Ich kann mir vorstellen, dass sie nie wieder einen Mann gesehen hat, seit sie verwitwet war. Eine eigene Existenz hatte sie nicht.

Nach dem Tod des Großvaters wurde sie mit ihren drei Kindern von einem ihrer Brüder, der einen Maschinenhandel besaß, aufgenommen. Für mich, als kleines Kind, war sie immer eine alte Frau.

Sie war sehr ernst, sehr griesgrämig und hat kaum einmal freundlich geschaut. Sie hielt zu hundert Prozent alles Religiöse, was Vorschrift war: Sie trug eine Perücke, hat koscher 1 gekocht und jede Woche den Schabbat 2 gehalten. Kerzen wurden gezündet und es gab zwei Barches 3, das war bei meinen Eltern genauso.

Ilona, die Schwester meines Vaters wurde 1898 geboren. Sie war zweimal verheiratet. Mit ihrem zweiten Ehemann Arnold Stössl, den sie 1937 geheiratet hatte, lebte sie bei der Großmutter.

Arnold Stössl war eine gute Erscheinung, ein gut aussehender Mann, aber davon hat er nicht leben können. Mein Onkel und mein Vater haben ihn unterstützt. Mein Vater hat versucht, seinem Schwager irgendwie eine Existenz zu ermöglichen.

Er hat ihm eine Arbeit in unserem Geschäft angeboten, aber der Schwager wollte nicht. Tante Ilona bekam einen Sohn, den John Stössl. Die Großmutter kümmerte sich dann um das Kind. Tante Ilona war mit der Großmutter und dem Kind im Ghetto in Theresienstadt. Aber wie meine Großmutter aus Theresienstadt in das Arbeitslager nach Sered [Slowakei] kam, wo sie dann gestorben ist, weiß ich nicht.

Nach dem Krieg war die Familie meiner Tante eine Zeitlang in Prag, dann zogen sie nach Wien. John hat studiert und wurde Arzt. Ich glaube, er ist Primarius und hat eine Ordination in Wien, also es geht ihm gut. Onkel Arnold starb 1984, Tante Ilona 1994.

Mein Vater hieß Ludwig Kastner. Er wurde am 8. Mai 1896 in Pressburg geboren. Er besuchte die jüdische Schule. Ich besitze ein Klassenfoto meines Vaters, da hat er auf der Rückseite alle Namen seiner Mitschüler aufgeschrieben, die ihm noch gegenwärtig waren:

Sami Schwarz, Mark Koch, Reszö Kohn, Aron Grünhut, Josef Gut, Moritz Ullmann, Gabor Grünauer, Freud, Arpad Becher, Josef Neumann, Weiss, Bela Schiller, Mozes Wenreb, Maxl Grünfeld, Dani Freuder, Lülöp Goldstein, Huber, Andor Ratzersdorfer, Lipot Weiss, Miksa Walter, Daniel Rosenberger, Igo Grossman, Ludwig Kohn, Vilmos Steiner, Vilmos Buchwald, Moritz Turk, Sami Schwarz, Lipot Kastner, Emil Schönberger, Lazar Weissfisch, Moritz Braun, Moritz Vogelman, Zaranyi, Deutsch, Maxl Zeinfeld, Lipot Kunstädter, Grünfeld, Ede, Bela Quastler, Schönbaum, Löwinger, Ellinger, Lajas Kastner [mein Vater], Marcel Steiner, Bela Beer, Geza Duschinsky, Artur Fischer, David Ezra Weiss, Lipot Iritzer, Geza Fischer.

Der Maschinenhandel des Bruders meiner Großmutter war in dem Haus, in dem sich sein Geschäft, seine Werkstatt und seine Wohnung befand. Dort lebte dann meine Großmutter mit ihren drei Kindern.

Sie bekamen von der Familie des Bruders alles, was sie brauchten. Als mein Vater und sein Bruder Desider älter waren, wurden sie Lehrbuben und arbeiteten mit im Geschäft.

Im 1. Weltkrieg waren mein Vater und mein Onkel Soldaten bei der k.u.k. Armee 4. Nach dem Krieg arbeitete mein Vater in Pressburg in einem Eisengeschäft, und später eröffnete er zusammen mit seinem Bruder ein kleines Geschäft.

Der Großvater hieß mit dem Vornamen Georg oder Geza und sie nannten sich 'G. Kastner Söhne' - das waren die beiden Brüder. Das kleine Geschäft wurde im Laufe der Zeit ein großes Geschäft - sie waren ziemlich erfolgreich.

Desider, der Bruder meines Vaters, leitete später in der Steiermark einen Betrieb, in dem wir Sensen erzeugt haben. Er hat diesen Betrieb bis 1938 geführt.

Mein Urgroßvater mütterlicherseits hieß Josef Wetzler. Er besaß einen Weingroßhandel in Dunaszerdahely [Dunajská Streda, Slowakei]. Die Firma hieß wie der Urgroßvater 'Joseph Wetzler'.

Mein Großvater, Bernhard Wetzler, wurde um1880 in Dunaszerdahely geboren. Seine Muttersprache war ungarisch. Ich weiß, dass er vier Brüder und vier Schwestern hatte. Er starb 1935. Nach seinem Tod übernahm sein Sohn Josef den Weingroßhandel.

Die Großmutter hieß Regina. Sie wurde ungefähr 1884 geboren und war eine geborene Kopstein. Sie war eine sehr religiöse Frau. Sie hatte mehrere Schwestern, die ich nicht kannte. Ein Bruder der Großmutter besaß in Wien, im 2. Bezirk, ein Kürschnergeschäft.

Meine Mutter hatte zwei Brüder und eine Schwester.

Manci, die jüngere Schwester meiner Mutter, war mit dem Bankangestellten Miklos Spinner verheiratet. Sie hatten eine Tochter Agnes, die 1938 geboren wurde. Manci und ihre Tochter Agnes wurden im KZ Auschwitz ermordet. Miklos Spinner überlebte den Holocaust und ging nach dem Krieg nach Australien.

Emil, der jüngere Bruder meiner Mutter, flüchtete 1938 nach Palästina und kam 1945 nach Pressburg zurück. Er betätigte sich eine Zeitlang kommunistisch, und wie der Slansky-Prozess 5 war, ist er aus der Partei rausgeflogen.

Zum Glück ist ihm nicht mehr passiert. Dann musste er sich irgendwie durchschlagen. Er arbeitete in einer Fabrik und wurde Ingenieur. Nebenbei arbeitete er als Übersetzer, dadurch konnte er dann noch etwas dazu verdienen.

Seine Frau arbeitete als Sekretärin in einem Universitätsinstitut; Kinder hatten sie keine. Zweimal im Jahr haben meine Frau und ich sie in Pressburg besucht. 1990 ist Onkel Emil gestorben.

Josef, der älteste Bruder meiner Mutter, der die Weingroßhandlung der Familie übernommen hatte, lebte bei der Großmutter. 1942 heiratete er Klari und lebte dann mit Frau und Kind im Haus der Großmutter, das der ganzen Familie gehörte; das Haus war groß und es gab Platz genug.

Auch die Familie eines Bruders meines Großvaters war an dem Geschäft beteiligt und lebte mit ihren sieben Söhnen, so lange sie jung waren, in diesem Haus. Oben waren die Wohnungen und unten waren Büro und Lager. Es gab auch einen Stall mit zwei Pferden.

Diese Großmutter sahen wir nicht sehr oft, weil sie nicht in Pressburg wohnte. Wir sind aber einige Male im Jahr, zum Beispiel regelmäßig zu Pessach 6, nach Pápa, das war der Ort in dem sie lebte, zu ihr gefahren.

Da die Großmutter verwitwet war, hielt mein Vater bei ihr den Seder 7. Das war vorbei, als 1938 die Ungarn dieses Gebiet annektierten. Da konnte man ohne Papiere nicht mehr reisen, man brauchte einen Pass und ein Visum.

Diese Großmutter war jünger als meine Großmutter in Pressburg, so dass ich zu ihr als Kind eine viel angenehmere Beziehung hatte. Meine Großmutter wurde 1944 im KZ Auschwitz ermordet.

Meine Mutter Ella, geborene Wetzler, wurde am 30.September 1904 in Dunaszerdahely geboren.

Meine Eltern hatten sich in Pressburg kennen gelernt. Ich glaube, diese Ehe wurde nicht ausdrücklich vermittelt, aber angeregt wurde sie von einem Lehrer der jüdischen Volksschule.

Meine Mutter war als junges Mädchen in eine Schule nach Pressburg geschickt worden. Natürlich hatte sie in Pressburg irgendwo wohnen müssen, denn da meine Mutter aus einem frommen Haus kam, hat die Familie sie nicht einfach irgendwo wohnen lassen. Sie vergewisserten sich, dass sie einen ordentlichen Platz bekommt, und der war bei diesem Lehrer Reiner.

Mein Vater war ein ziemlich bekanntes Mitglied der dortigen jüdischen Gemeinde, und der Lehrer kannte meinen Vater, und er regte diese Heirat erfolgreich an. Mein Vater war acht Jahre älter als meine Mutter. Meine Eltern heirateten 1929 in Pressburg, in der Schlossstraße, in der großen Synagoge. Diese Synagoge überlebte den Holocaust, wurde aber nach dem Krieg von den Kommunisten abgerissen.

Mein Vater hatte sein Geschäft in Pressburg und meine Eltern mieteten sich eine Wohnung, nach dem sie geheiratet hatten. In dieser Wohnung bin ich aufgewachsen.

• Meine Kindheit

Ich wurde am 31. Mai 1930 in Wien geboren. Meine Mutter war in Wien zu Besuch, oder sie ist ausdrücklich für die Entbindung nach Wien gefahren, das weiß ich nicht. Ich wurde im Sanatorium Löw in der Mariannengasse [9. Bezirk] geboren. Vielleicht dachte meine Mutter, die Ärzte in Wien sind besser.

Meine Schwester Ilse Granoff, geborene Kastner, ist am 18. Oktober 1932 in Pressburg geboren. Wir sind in Pressburg aufgewachsen.

Zu Hause wurde das Milchige und Fleischige streng auseinander gehalten. Da gab es separates Geschirr, und das Geschirr wurde separat gewaschen. Mein Vater betete jeden Tag in der Früh mit den Gebetsriemen zu Hause.

Bevor er das Haus verließ, wurde das erledigt. Samstag gingen wir in den Tempel - da gab es mehrere Tempel, in die wir gingen - je nach dem, wie mein Vater Lust hatte. Es gab einen Tempel von seiner Familie, der sogenannte Rosenbaum - Tempel, der wurde von der Familie Rosenbaum gebaut.

Die Mutter meines Vaters war ja eine geborene Rosenbaum. An den Tempel kann ich mich gut erinnern, aber der ist heute auch nicht mehr da. In Pressburg ist das alles weg.

Zu den hohen Feiertagen war mein Vater in der großen Synagoge. Am Freitagabend, am Schabbat, aßen wir separat, aber nach dem Nachtmahl sind wir dann oft zur Großmutter gegangen. Sie wohnte nicht weit entfernt von uns.

Zu Pessach wurde alles weggeräumt und das Geschirr, das am Dachboden aufbewahrt wurde, herunter geholt. Es wurde alles geputzt, aber einige Krümel Brot wurden übrig gelassen.

Die Krümel wurden am Tag des Seder mit einer Feder zusammen gekehrt und mit der Feder zusammen verbrannt. Dazu musste man einen Segenspruch sagen. Ich, als Erstgeborener, ging in der Früh zu dem sogenannten Sium [hebr. Ende].

Das war die Beendigung eines Talmud-Abschnitts, den man gelernt hatte und dort beendet hat. Da durfte man etwas essen, den Rest des Tages musste man als Erstgeborener fasten.

Nachdem mein Vater auch ein Erstgeborener war, sind wir immer gemeinsam in der Früh am Tag des Seder zu dieser Zeremonie gegangen. Manche Leute betrachten das als eine zwingende Vorschrift, manche Leute sagen, das ist Tradition. Aber es gibt viele Leute, die, wenn sie den Sium versäumen, den ganzen Tag fasten.

Nachdem mein Vater ein ziemlich prominentes Mitglied der dortigen Gemeinde war, durften er und ich dabei sein, wenn seine Mazzot gebacken wurden. Das war in einem einfachen Mazzes - Backhaus, an das ich mich gut erinnern kann.

Es war im Souterrain des Schulgebäudes. Dort schauten wir zu, wie der Teig mit Maschinen geknetet und gewalzt wurde und dann mit der Hand schnell geschnitten und auf irgendeinen Stock gehängt wurde.

Danach wurden die Teigstücke schnell in den Backofen geschoben und gleich wieder heraus genommen. Wir trugen sie nach Hause, sie lagen aber nicht in Schachteln so wie heute, sondern sie waren in Packpapier eingeschlagen.

Für den Sederabend gab es besondere Mazzot, die ganz besonders vorsichtig erzeugt wurden. Die waren viel dicker, damit sie nicht so leicht zerbrechen, denn für die Segenssprüche musste komplett das Stück Mazze unversehrt sein, damit es nicht zerbricht. Deshalb mussten es dickere Mazzes sein.

Meine Mutter war zu Hause und führte den Haushalt, obwohl sie auch Hilfe hatte. Es hat Zeiten gegeben, da hatten wir ein Dienstmädchen für die grobe Arbeit und ein Kinderfräulein, das sich um uns kümmerte.

Die grobe Arbeit hat immer irgendein Dienstmädchen gemacht. Meine Mutter kochte und das Dienstmädchen wusch das Geschirr oder die Wäsche oder sie räumte die Wohnung auf und die putzte die Fußböden. Das war natürlich eine schwere Arbeit. Als die Judengesetze 8 erlassen wurden, durften wir kein Personal mehr haben.

Meine Mutter arbeitete bei Damenorganisationen für Wohltätigkeit mit. Meine Eltern waren aber keine Zionisten, das war damals unter den Frommen nicht üblich. Vielleicht gab es Ausnahmen, aber in dieser Zeit waren die Frommen keine Zionisten.

In Urlaub fuhren wir nie, aber wir hatten in der Nähe von Pressburg ein Haus mit einem Garten und dort verbrachten wir den Sommer. Mein Vater ist von dort jeden Tag nach Pressburg hinein gefahren.

Das waren vielleicht zehn oder fünfzehn Kilometer. Es gab damals sehr wenige Autos, aber wir hatten ein Auto mit einem Chauffeur, denn mein Vater konnte nicht Auto fahren.

Gesellschaftliches Leben gab es hauptsächlich innerhalb der Familie. Man besuchte sich meistens am Samstagnachmittag nach dem Essen. Aus religiösen Gründen durfte man nicht an die Tür klopfen und nicht läuten.

Man durfte auch kein Licht machen. Entweder man blieb zu Hause, dann wurde hauptsächlich Obst angeboten - frischen Tee oder Kaffee hat man ja nicht kochen dürfen - oder man ging irgendwo hin.

In Pressburg lebten sehr viele Deutschsprachige. Die Straßenschilder waren deutsch und ungarisch, oder deutsch und slowakisch. Die wenigsten Leute sprachen slowakisch.

Wenn man irgendwo hinging, hörte man hauptsächlich deutsch. Die Juden sprachen deutsch oder ungarisch, aber hauptsächlich deutsch. Die Korrespondenz im Geschäft meines Vaters fand in deutscher Sprache statt, die Rabbiner in den Tempeln haben deutsch gesprochen, alles war deutsch.

Ich besuchte von 1936 bis 1941 die deutschsprachige jüdische Schule, hatte aber kaum Freunde. In der Schule gab es ein, zwei Kinder mit denen ich befreundet war, aber wir haben eigentlich nie etwas miteinander unternommen.

Meine Schwester ging auch in die jüdische Volksschule, allerdings war das die Mädchenschule, und die war in slowakischer Sprache. Die Religionsstunde fand jeden Tag in der letzten Stunde statt.

Da kam ein Rabbiner und lehrte uns Lesen und Schreiben, und danach ging es dann mit der Bibel weiter. Später wurde sogar etwas aus dem Talmud 10 gelehrt.

• Während des Krieges

Dann hat man die Juden nicht mehr ins Gymnasium gehen lassen, ich kam aber in die sechste Klasse. Die Slowaken haben 1939 den Staat bekommen und kurz darauf, 1940, kamen die Judengesetze. Ich war zehn Jahre alt.

Mein Onkel Desider wurde 1938, nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich, von den Nazis in Graz einige Wochen eingesperrt. Sie ließen ihn aber wieder laufen und er kam zurück nach Pressburg.

Kurz vor dem Krieg hat er Klara war aus Czernowitz [heute Ukraine] in Czernowitz geheiratet. Die Hochzeit war wahrscheinlich von irgendwelchen Freunden meines Onkels, die Großgrundbesitzer in der Nähe von Czernowitz waren, initiiert worden.

Als die Nazis den Betrieb in Graz arisiert hatten, ist mein Onkel Desider mit seiner Frau und seiner kleinen Tochter Evelyne nach Czernowitz gegangen. Dann wurde Czernowitz Kriegsgebiet.

Zuerst hatten die Russen die Bukowina vertraglich annektiert, dann besetzten die Deutschen die Bukowina, dann eroberten die Russen das Gebiet wieder zurück und als die Russen das letzte Mal die Bukowina räumten, haben sie meinen Onkel Desider und seinen Schwiegervater nach Sibirien verschleppt.

Als mein Onkel nach Russland verschleppt wurde, floh seine Frau Klara mit der Tochter aus Czernowitz nach Bukarest. Mein Vater hatte es geschafft, für die beiden - im Jahr 1943 - falsche Papiere zu besorgen, so dass sie über die Türkei nach Palästina flüchten konnten.

Sie lebten bis Kriegsende in Jerusalem. Der Schwiegervater starb in Sibirien, aber Onkel Desider hatte sich zum tschechoslowakischen Chorps der Roten Armee gemeldet und kam mit der Armee nach Prag.

Er lebte eine Zeitlang in Prag, verlangte seinen Betrieb in der Steiermark zurück und bekam ihn auch. Seine Frau und seine Tochter kamen aus Jerusalem nach Österreich, und sie waren wieder vereint.

Klara starb 1961 an Krebs. Onkel Desider arbeitete in der Steiermark, bis er im Dezember 1970 starb. Beide liegen in Wien auf dem Zentralfriedhof, 4. Tor, begraben. Meine Cousine Evelyne heiratete nach Frankreich, sie soll aber auch an Krebs gestorben sein.

Die Firma meines Vaters war arisiert worden, aber mein Vater hatte das Glück, dass er sich den Ariseur aussuchen konnte. Dieser Mann war auf meinen Vater angewiesen, weil er vom Geschäft nichts verstand.

Er war also froh, dass mein Vater mitarbeitete. Das war aber ein Ausnahmefall. Es wurden viele jüdische Geschäfte zerstört oder man hat die Leute einfach rausgeschmissen.

Ein Cousin meines Vaters wurde auf brutalste Weise aus einem Geschäft hinaus befördert. So konnten wir, bis zu unserer Flucht aus Pressburg, noch von dem Geschäft leben.

Die Juden überlegten, was sie machen können. Einige gingen rechtzeitig weg. Ein Cousin meines Vaters und ein Bruder meiner Mutter waren mit ihrer Familie bereits 1938 nach Palästina emigriert.

Viele hatten kein Geld, um weg zu gehen. Reiche Leute gab es wenige, und wovon sollten die Leute leben? Dass sich damals jemand Reserven im Ausland angeschafft hätte, hat es fast nicht gegeben.

Mein Vater wurde zweimal verhaftet. Es hat immer Geld gekostet, damit er wieder heraus gelassen wurde. Das zweite Mal war er, kurz bevor wir flüchteten, drei Wochen im Gefängnis. Da mussten wir viel intervenieren und finanzielle Opfer bringen, damit sie ihn wieder raus ließen.

Mein Vater hatte im Innenministerium einen Freund, einen Slowaken. Er kam in dieser Zeit zu uns nach Hause und brachte uns Lebensmittel, die wir dringend brauchten.

Eines Tages, das war im Jahre 1941, rief er meinen Vater an und sagte ihm, er müsse verschwinden, weil er einer der Ersten sein wird, den sie deportieren werden. Viele Juden hatte man vorher schon in die Provinz verbannt.

Das waren noch keine Deportationen in Konzentrationslager, aber sie durften nicht mehr in Pressburg leben. Mein Vater hatte durch seine kaufmännischen Tätigkeiten einen Pass und ein ungarisches Visum, und er wusste von einem Taxichauffeur, der Leute nach Ungarn brachte.

Der Taxichauffeur fuhr uns nach Ungarn. Wir packten nur das Nötigste ein und fuhren am selben Abend zur Großmutter nach Ungarn. Wir ließen die Wohnung so stehen, wie sie war; mit Lebensmitteln und allem was in dem Haus war.

Einer unserer nicht jüdischen Angestellten aus dem Geschäft gaben wir die Schlüssel, sie sollte uns verschiedene Sachen bringen, aber sie plünderte dann unsere Wohnung aus. Wir erfuhren später von einem Nachbarn, dass mein Vater am selben Abend gesucht wurde.

Nach dem Krieg wurde der Freund meines Vaters bei einem Kriegsverbrecherprozess verurteilt, denn er war einer, der aktiv bei den Deportationen mitgewirkt hatte. Er hatte seine sogenannte Pflicht getan.

Diese ganzen Deportationen waren nicht von den Slowaken initiiert; das war ein Geschäft. Die Slowaken hatten die Deutschen dafür bezahlt, dass sie die Juden los wurden und sich ihr Vermögen behalten durften. Das war eine finanzielle Transaktion.

Zuerst waren wir in der Provinz, in Pápa, bei meiner Großmutter, aber dort konnten wir nicht lange bleiben, weil die Ortschaft sehr klein war und unser Visum nicht sehr lange gültig war.

Wir waren dann illegal dort, aber illegal konnte man in der Provinz nicht leben. Also flüchteten wir nach Budapest, wo man leichter untertauchen konnte. Mein Vater besorgte sich verschiedene Papiere, damit er zumindest legal Untermieter sein konnte.

Wir hatten nur ein Zimmer, darum wurde ich zu den Schwiegereltern meines Onkels in die Provinz gebracht, aber dort wurde ich erwischt, weil ich dort auch illegal war. Zum Glück ließen sie mich laufen. Ich musste also wieder nach Budapest.

Wir lebten dann zu viert in einem Zimmer bei einer Familie. Diese Familie war darauf angewiesen, ein bisschen Geld zu verdienen. Die Tochter der alten Dame hatte eine Putzereiübernahme in einer Souterrain Wohnung.

Beim ersten Luftangriff der Russen wurde dieses Souterrainlokal als Luftschutzkeller gebraucht. So hatte sie ihre Existenz verloren. Eigentlich wollte sie uns aus ihrer Wohnung haben, wir waren zu viele Personen in der kleinen Wohnung, aber zum Glück brauchten sie das Geld.

Mein Vater machte in Budapest mit Freunden Geschäfte, so dass wir leben konnten. Er besorgte Papiere für uns, und im Frühjahr 1943 reisten wir aus Budapest völlig legal, über Bulgarien und Rumänien, in die Türkei.

Wir mussten aufpassen, dass man bei uns nichts Jüdisches findet, keine Gebetbücher, keine Gebetsriemen; nichts was darauf hingewiesen hätte, dass wir Juden sind. Wir fuhren von Bukarest nach Sofia.

Mein Vater hatte in Sofia einen Freund, der uns vom Zug abholte, weil die nächste Bahnverbindung in die Türkei erst um Mitternacht ging, und wir schon am Vormittag ankamen. Er versorgte uns, konnte uns am Abend aber leider nicht zum Zug begleiten, weil Juden den Judenstern tragen und am Abend nicht ausgehen durften.

Das war unser großes Glück, weil wir von einem deutschen Offizier aufgehalten wurden. Mein Vater konnte ihn überzeugen, dass wir harmlose Touristen sind. Wie er das gemacht hat, weiß ich nicht.

Der deutsche Offizier war wahrscheinlich nicht besonders intelligent, er hätte nur in Pressburg anrufen brauchen, aber wir haben nicht jüdisch ausgeschaut. Wir sind in den Schlafwagen eingestiegen, mitten in der Nacht.

In Svilengrad sind noch die Deutschen gesessen: Das war die letzte Hürde, die Grenze vor der Türkei. Der Zug fuhr von der türkischen Grenze nach Istanbul, jedoch ein Stückchen über griechisches Territorium, denn so verläuft die Bahnlinie. Griechenland war deutsch besetzt, das hieß, wenn die Deutschen uns hätten packen wollen, hätten sie uns dort noch aufhalten können.

Ich war 12 Jahre alt, und es begann in mir zu dämmern, in welcher Gefahr wir uns befanden. Aber alles klappte, und am nächsten Tag kamen wir in Istanbul an. Das war der 1. Mai 1943, da waren wir endlich draußen. Wir hatten es geschafft!

Heute ist Istanbul anders. Damals war alles sehr primitiv, aber lustig. Die Gegend war schön, und wir waren am Meer. Zuerst waren wir für ein paar Tage in einer Pension, dann mussten wir eine Untermietwohnung mieten.

Zum Glück hat mein Vater es immer verstanden, Geld zu besorgen, er musste sich nicht einmal an die jüdische Gemeinde wenden. Wir lernten Emigranten kennen, die dort schon zu Hause waren und befreundeten uns mit ihnen.

Wir hatten dann einen richtigen Freundeskreis. Mein Vater arbeitete bei einer jüdischen Organisation die damit beschäftigt war, Juden noch irgendwie aus Europa heraus zu holen. Das ist ihnen auch gelungen. Es kamen noch einige Transporte, die auf demselben Weg geflüchtet waren wie wir.

Meine Mutter kümmerte sich um den Haushalt und hat sich gut an die Verhältnisse angepasst. Meine Schwester und ich mussten englisch lernen, denn wir gingen in die englische Schule Burschen und Mädchen gingen in verschiedene Schulen, die an ganz verschieden Plätzen in der Stadt waren.

Wir hielten uns an unsere Religion, so gut es ging. Es gab dort ein koscheres Geschäft, wo man Fleisch kaufen konnte, und meine Mutter führte einen koscheren Haushalt. Das Fleisch war viel besser als zu Hause, denn die sephardischen Juden 11 dürfen auch das Hinterteil des Rindes essen.

Der hintere Teil ist das beste Fleisch. In Europa wird dieses Fleisch nicht nach den rituellen Vorschriften gereinigt, das ist zu viel Arbeit. Aber in Amerika und auch in der Türkei konnte man Fleisch essen, das wir noch nie im Leben vorher gegessen hatten.

Mein Vater nahm sich die Bibel und den Schulchan Arukh 12 vor. Er studierte die Sprüche der Väter und las die Vorschriften über das alltägliche Leben. Auf diese Art und Weise hat er mit mir in der Türkei ein bisschen gelernt und diskutiert.

In Istanbul gab es eine große sephardische Gemeinde. Es gab auch einige Aschkenasim 13 dort, die einen eigenen Tempel hatten. Die Aschkenasim waren hauptsächlich russische Juden, die seinerzeit, als die russische Revolution war, in die Türkei geflohen waren. Sie hatten eine kleine Gemeinde und einen kleinen Tempel, dort konnten wir hingehen.

Wir gingen ziemlich regelmäßig in den Tempel: wenn es möglich war am Samstag und natürlich zu den hohen Feiertagen. Vier Wochen, nachdem wir in Istanbul angekommen waren, hatte ich meine Bar Mitzwa 14 in der aschkenasischen Synagoge.

Es war aber nur die Zeremonie im Tempel: ich wurde aufgerufen, habe meinen kleinen Teil dort gelesen und damit war die Bar Mitzwa erledigt. Wir gingen dann nach Hause, das war alles. Als wir noch in Pressburg gelebt hatten, hat es Cousins gegeben, die waren älter als ich.

Da gab es immer wieder eine Bar Mitzwa, zu denen ich von meinem Vater mitgenommen wurde. Ich war auch bei einigen Beschneidungen dabei, das waren ja auch große Feiern

Ich hatte ein, zwei Freunde, das waren jüdische Kinder aus der Schule. In Wien hatte es unter den Juden einige türkische Staatsbürger gegeben, die konnten unter Hitler ohne weiteres aus Wien mit ihren türkischen Papieren wegfahren. Aber das waren richtige Wiener Juden, die ich in Istanbul kennen lernte.

• Nach dem Krieg

Wir lebten sechs Jahre in der Türkei. Mein Vater begann nach dem Krieg Geschäfte zu machen. Er besorgte sich Vertretungen, hauptsächlich aus der Tschechoslowakei. Die Tschechoslowakei war nach dem Krieg relativ wenig zerstört, die meisten Fabriken waren intakt.

In der Tschechoslowakei konnte man Ware kaufen, und das tat mein Vater, bis die kommunistische Regierung die Macht übernahm. Aber zwei Jahre ungefähr hat es funktioniert. Gleich nach dem Krieg haben die Leute dort schon zu arbeiten begonnen und konnten die Waren liefern.

Davon haben wir gelebt, dann sind wir nach Österreich gefahren, um wieder etwas Neues zu beginnen. Mein Vater ließ in Österreich dann seine türkischen Beziehungen spielen und machte Geschäfte mit der Türkei.

Ich studierte in Wien Welthandel und wurde 1953 fertig. Meine Schwester wollte Medizin studieren. Sie ging aber nach Israel, weil wir dort Freunde und Verwandte hatten, die sagten, sie solle doch einmal kommen.

Sie wohnte bei einer Verwandten in Jerusalem und lernte in einem Ulpan 15 hebräisch. Im Ulpan lernte sie ihren späteren Mann Granoff, einen amerikanischen Juden kennen, und sie heirateten in Israel.

Ich konnte nicht zur Hochzeit fahren, aber meine Eltern waren dabei. Meine Schwester ging dann mit ihrem Mann nach Amerika. Eine Zeitlang lebten sie dort, dann haben sie sich entschlossen, wieder nach Israel zu gehen.

Der Mann meiner Schwester war Kinderpsychologe. Er arbeitete hauptsächlich für die Gemeinde in Herzliya, behandelte schwer erziehbare Kinder und gab Ratschläge an die Eltern. Er hatte auch eine Privatpraxis; Kinder, Erziehung und Kinderspielsachen - darauf war er spezialisiert.

Meine Schwester studierte Pädagogik und arbeitete als Lehrerin. Meine Schwester und ihr Mann haben vier Töchter. Michal, die Älteste ist in Israel verheiratet. Sie wohnt in Zipori, das ist in der Nähe von Nazareth.

Dann die Zwillinge, das sind die Sharon und die Roni, und noch eine jüngere Tochter, das ist die Sheela. Die Zwillinge und Sheela leben in Amerika.

1959 ging ich auch nach Israel und arbeitete bei einer großen Chemikalienfirma in Tel Aviv. Ich wollte versuchen, mich in Israel zu betätigen. Beruflich war es schwer, die Menschen dort sind schwierig, nicht nur im Beruf, auch im Alltagsleben.

Wenn man in einer Bank zu tun hatte, wurde man wie der letzte Dreck behandelt. Wenn man in einer Post zu tun hatte, wurde man auch nicht ordentlich behandelt. Der Kunde ist dort nicht König und die Autofahrer sind verrückt.

Wenn man nicht beruflich zu tun hat, nur mit Freunden und Familie zusammen ist, dann fühlt man sich ausgezeichnet. Nach Israel gehen, dort nichts zu tun haben und die Pension genießen, kann ich mir auch gut vorstellen.

Die Mentalität passt mir aber nicht, und es wird immer ärger. Vor 20 oder 30 Jahren hatte man noch mit Europäern zu tun: es waren Wiener, es waren Deutsche, es waren Tschechoslowaken, es waren Ungarn.

Aber die Kinder von diesen Leuten sind dort aufgewachsen, die haben keine Ahnung mehr, was das heißt: Europa. Und die politischen Verhältnisse und wirtschaftlichen Verhältnisse sind im Moment natürlich katastrophal, also das Ganze ist sehr schwer.

Ich bin wieder nach Wien zurückgegangen, bis es mir hier wieder zu dumm wurde. Da fuhr ich 1961 nach Amerika. Dort hatte ich bei einer großen Altmetallfirma mit alten Schiffen zu tun. New York war sehr interessant, aber nach einiger Zeit habe ich gesehen, das ist ein harter Konkurrenzkampf dort.

Privat sind die Leute sehr freundlich; samstags in einer Synagoge waren die Menschen sehr gemütlich und nett, aber wenn man mit ihnen beruflich zu tun hat, sind sie andere Menschen.

Ich bin 1962 wieder nach Wien zurückgekommen und lernte kurz darauf meine Frau, Lieselotte, geborene Adler, kennen. Mein Vater und ihr Vater haben sich schon als Kinder gekannt, weil sie gemeinsame Cousins hatten.

Die Eltern und Großeltern meiner Frau waren vor dem Holocaust in Wien zu Hause und dadurch, dass sich die Väter gekannt haben, hat es geheißen, ich soll einmal in Oxford vorbei fahren.

Meine Frau hat gerade in Oxford studiert, sie hat ihr zweites Studium gemacht. Sie ist Medizinerin, aber sie hat noch ein anderes Studium gemacht. Und ich habe sie dort besucht, und dann ist sie nach Wien gekommen. Wir haben 1963 geheiratet.

Mein Vater starb im Mai 1978 in Wien. Meine Mutter starb im August 1981 in Wien und meine Schwester starb 1988 in Israel.

Hier in Wien habe ich ein normales jüdisches Leben. Ich bin nicht weiß Gott wie religiös, als Kind stand außer Frage, dass man am Samstag nicht fährt und Lichter anzündet. Heute fahre ich am Samstag, ich telefoniere am Samstag, und ich zünde auch ein Licht an. Meine Frau legt Wert darauf, dass das Haus koscher ist, und meine Kinder sind auch koscher.

Wir haben drei Söhne: Peter, Robert und Ernst. Peter wurde am 21. April 1965, Robert am 5. Januar 1968 und Ernst am 27. Januar 1971 geboren. Alle drei Söhne wurden in Schottland geboren.

Meine Frau wollte, dass unsere Kinder die englische Staatsbürgerschaft haben, denn auch ihre ehemals Wiener Familie lebt in Schottland. Unsere Söhne haben die Volksschule in Wien absolviert und nach der Volksschule haben wir sie nach London in eine jüdische Mittelschule und in ein Internat geschickt, das natürlich religiös war.

Sie bekamen dort die religiöse Basis, aber sie sind ganz verschieden religiös. Der Mittlere ist durch seine Frau sehr religiös. Er würde am Samstag nicht telefonieren und kein Licht machen und nicht kochen und nicht fahren.

Die anderen sind auch koscher, aber die drehen am Samstag das Licht an und telefonieren. Peter hat Wirtschaftswissenschaften in London studiert, Robert und Ernst haben Rechtswissenschaften studiert. Alle drei arbeiten in ihren Berufen.

Alle drei Söhne leben in London. Sie sind jetzt alle verheiratet, Peter mit Rachel, Robert mit Sarah und Ernst mit Adrienne. Robert und Sarah haben eine Tochter. Ernst und seine Frau erwarten ein Kind.

Am 18. April 2001 feierten wir alle zusammen in Johannesburg die Hochzeit unseres Sohnes Ernst. Seine Ehefrau ist eine Südafrikanerin. Der Rabbiner kam extra aus London, und wir erlebten eine wunderschöne jüdische Hochzeit: Das Paar wurde unter der Chuppa 15 getraut.

Ich habe in Wien wenig private Kontakte. Wir haben ein, zwei jüdische Freunde, Mediziner, mit denen wir verkehren und einige wenige nichtjüdische Freunde aus der Universitätszeit meiner Frau.

Meine Frau ist Musikerin, sie spielt Cello, und dadurch hatte sie Kontakt mit einigen von Kammermusik begeisterten Leuten. Das sind die Leute, mit denen wir zusammenkommen. Wir kennen einen Philharmoniker, seine Frau ist Halbjüdin, mit denen sind wir auch befreundet.

Man spricht ganz anders mit einem Juden als mit einem Nichtjuden. Bei einem Nichtjuden fragt man sich die ganze Zeit, wie der sich wohl im Krieg verhalten hat. Obwohl sie in unserem Alter sind, aber sie waren damals schon alt genug, um vielleicht... wer weiß?

Ich bin sehr bitter, weil die Österreicher zum großen Teil nichts dazu gelernt haben, die Vergangenheit nicht verarbeitet haben, Wiedergutmachung nicht wollen oder nur sehr, sehr zögernd.

Ich kenne Leute, die ihr Eigentum zurück haben wollten. Zum größten Teil hatten sie große Schwierigkeiten, etwas zurück zu bekommen. Man hat ihnen Prügel vor die Füße geworfen. Die Gerichte waren in jeder Beziehung negativ.

Die wenigsten Leute haben ihr rechtmäßiges Erbe zurückbekommen. Was man uns jetzt anbietet oder gibt, ist nur ein kleiner Teil dessen, was uns geraubt wurde.

Es sitzen heute noch unzählige Leute in den geraubten Wohnungen, auf den geraubten Vermögen, und das wird sich auch nicht ändern. Und hie und da hört man sogar von einigen Leuten, die sagen, es ist schon genug gewesen, man hat schon genug gezahlt. Also das ist es, was wir ekelhaft finden.

Ich muss manches Mal von Freunden oder Verwandten hören: Wie kann man unter diesen Menschen leben? Und ich muss sagen, ich schäme mich manches Mal, dass ich hier lebe. Aber es geht nicht anders.

Man muss ja auch irgendwie eine Existenz haben. Meinen Beruf, ich bin Steuerberater, kann ich nur hier ausüben, in Österreich. Kulturell muss man ja auch irgendwo zu Hause sein und das sind wir ja hier.

• Glossar

1 Koscher [hebr.: rein, tauglich]: den jüdischen Speisegesetzen entsprechend.

2 Schabbat [hebr.: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche.

Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen. Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

3 Barches [auch Challa Mrz. Challoth]: Schabbatbrote, die besonders reichhaltig, mit Ei und Zucker gebacken werden, meist mit Mohn oder Sesam bestreut und zu Zöpfen geflochten, damit man auch sieht und schmeckt, dass ein ganz besonderer Tag ist.

Die Challoth symbolisieren die zwei Reihen Schaubrote, die im Tempel lagen, deshalb werden sie immer paarweise gebacken und auf den Tisch gebracht.

4 k.u.k: steht für 'kaiserlich und königlich' und ist die allgemein übliche Bezeichnung für staatliche Einrichtungen der österreichisch- ungarischen Monarchie, z.B.: k.u.k. Armee; k.u.k. Zoll; k.u.k. Hoflieferant....

5 Slánský, Rudolf [1901-1953] war von 1945-1951 Generalsekretär der Kommunistischen Partei der Tschechoslowakei. Am 23. November 1951 wurde er verhaftet und des Hochverrats angeklagt.

Die Motivation dürfte einerseits darin zu sehen sein, dass Klement Gottwald sich eines potentiellen Rivalen entledigen wollte, andererseits spielten auch antisemitische Motive eine wichtige Rolle [Slánský war wie die Mehrzahl seiner Mitangeklagter jüdischer Abstammung].

In einem Schauprozess im November 1952 wurde er als angeblicher 'Leiter eines staatsfeindlichen Verschwörungszentrums' zum Tode verurteilt und am 3. Dezember 1952 zusammen mit zehn weiteren Mitangeklagten hingerichtet.

6 Pessach: Feiertag am 1. Frühlingsvollmond, zur Erinnerung an die Befreiung aus der ägyptischen Sklaverei, auch als Fest der ungesäuerten Brote [Mazza] bezeichnet.

7 Seder [hebr.: Ordnung]: wird als Kurzbezeichnung für den Sederabend verwendet. Der Sederabend ist der Auftakt des Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie (oder der Gemeinde) des Auszugs aus Ägypten gedacht.

8 Judengesetze: Bezeichnung für Gesetze, deren Ziel die Benachteiligung von Juden ist. Herausragende Bedeutung nehmen dabei die im Dritten Reich erlassenen Nürnberger Gesetze ein.

9 Talmud: wörtl: Lehre; wichtigstes nachbiblisches Buch des Judentums, Gesetzeskodex

10 Sepharde, Pl. Sepharden [hebr. Sepharad = Iberien]: Juden, deren Vorfahren bis 1492 in Spanien und Portugal ansässig waren. Heute versteht man unter den sephardischen Juden in erster Linie diejenigen Bewohner Israels, die aus Ländern wie Marokko, dem Jemen, Syrien oder Indien nach Israel einwanderten.

11 Schulchan Arukh: Der wohlgeordnete Tisch", Verbindlicher Gesetzeskodex für ein orthodoxes jüdisches Leben.

12 Aschkenase, Pl. Aschkenasen [hebr. Aschkenas = Deutschland]: die Selbstbenennung der Juden Mittel- und Osteuropas, die eine gemeinsame religiöse Tradition, Kultur und die Jiddische Sprache verbindet.

13 Bar Mitzwa: [od. Bar Mizwa; aramäisch: Sohn des Gebots], ist die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen.

14 Ulpan: Klasse oder Schule für intensiven Hebräischunterricht.

15 Chuppe [jidd.; hebr.: Chuppa]: der Traubaldachin bei einer jüdischen Hochzeit - bedeutet das "Dach über dem Kopf" und besagt, dass ein Haus gegründet wird.

Max Uri
Vienna
Austria
Tanja Eckstein
March 2004

Max Uri lives with his wife Fritzi in a beautiful, modern apartment in the 19th disrict. He invites me into the apartment, which is filled with famiy photos - old and new in lovingly chosen frames - that allude to a strong family connection. Max Uri has thick white hair. After telephoning his son to make sure that he also knows the woman who had suggested to me that I interview him, he tells me his family story - through both laughter and tears - which is closely connected to the city of Vienna.

Max Uri died in 2009.

My Family History
My Childhood
During the War
At Mikve Israel
Wedding in Tel Aviv
Return to Austria
Immigration to America
Vienna

My Family History

My grandfather on my father’s side was called Lazar – Jewish, Luzer – Uri. He was born on February 17, 1865, in Bercza, Galicia and worked as a tradesman. In 1882 he married my then 15-year old grandmother Regina – Jewish, Rivke – who they called Rifka and was born November 15, 1869 in Galicia, in Glogow. My grandmother was born a Zuker; her father was called Israel Moses Zuker and her mother, Gruene Zuker, born Schlanger. Grandmother had a sister called Anna who lived in America. Both grandfather and grandmother came from strictly Orthodox families.

My grandparents got married for the first time in Galicia and on August 17, 1888, grandmother had her first child, my Aunt Frieda. Four years later, 1890, my father Osias – Jewish, Abraham Schia – was born in Glogow.

My grandfather was a clever man and saw that he couldn’t be as successful in Galicia as he could in Vienna. So in 1893 my family relocated from Glogow to Vienna. In order to legalize their marriage, my parents were married a second time on October 7, 1896 in the Viennese city temple of the Jewish Religious Community on Seitenstetten-Gasse. Their first apartment was located in the 1st district, at Juden-Gasse Nr. 4. Later they moved to Salvator-Gasse 10.

Grandfather was a tall, good-looking, pious, strictly Orthodox man with a beard and side curls that he wore behind his ears. Grandmother kept a kosher household, wore a sheitl [Orthodox Jewish women hide their hair beneath a wig], and kept her hair cut short beneath the sheitl.

Starting in 1894 Grandfather owned a clothing production factory called “Lazar Uri” on Juden-Gasse at the corner of Hoher Markt. He received large orders from the army and became the Austria-Hungary high supplier for uniforms. It was passed on to me that whenever he went to the War Ministry to pick up a new order he did not remove his head covering, which he wore as a pious Jew. His appearance was respected and he was never asked for his signature by the officials. My grandfather was so well respected that his handshake was enough. After some time he also opened a men’s clothing store and regularly went to the country to get orders from the farmers.

In Vienna my grandmother had six more children: Hermann, David, Alexander, Rosa, Isak, and Jakob.

Back then a husband received his wife’s dowry at the wedding. When my Aunt Frieda, my father’s oldest sister, got married, her husband disappeared on their wedding night with the dowry. Just imagine the shame for Aunt Frieda and the whole Uri family! All of Vienna was probably laughing; the Uri name was well known in Vienna. She needed to find a new husband quickly – and that was Moses Zwick. Moses Zwick, a good-looking snob, agreed on one condition: he will only marry Aunt Frieda if they bring him into the business as co-partner.

First my family sent him to the Uri brothers. In 1910 my grandfather had handed over the “Lazar Uri” business to his sons Hermann, Isak, and Jakob. The name was then changed to “Uri Brothers.” The business moved to the Ankerhof at Hohen Markt (1st district). I think Moses Zwick was only at “Uri Brothers” for two months, since my father’s brothers wanted to be rid of Moses Zwick after two months. That’s how Moses Zwick became partners with my father who had worked in my grandfather’s business for the first years but was self-employed by then.

My grandmother went to my father and pleaded with him to make Zwick a partner in his business. My father was a good son and grandmother was a saint to him, so he couldn’t refuse her plea. Moses Zwick was satisfied and married Aunt Frieda. Aunt Frieda and Uncle Moses had four children: Paul, Fanni, Blanka, and Edith.

My Uncle Hermann – Jewish, Hirsch – Uri was born on July 30, 1893 in Vienna and was co-owner of “Uri Brothers.” He married Helene and they had two sons, Norbert and Max. Norbert was one year older than me, and Max was exactly three years younger than me to the day. Every Sunday Max and I went to the soccer match together. They all immigrated to England in 1938 and lived in London.

Uncle Hermann was working in the diamond trade in London and was very well respected. Norbert was a nuclear scientist and died very young. I never learned why died. He was married and had a son named David. Max also died very young from a sickness; he wasn’t married yet and didn’t have any children. After the war I was often in London with my father-in-law at auctions with our furs and visited Uncle Hermann.

When Aunt Helene died Uncle Hermann said to me: “Maxl, there’s only one thing I ask of dear God and that’s when I must go, that I go quickly.” And then I heard that he went to a customer one day and that afternoon wasn’t feeling well. That was in the 1960s. His friends said he should go to the hospital and get looked at. At one o’clock Uncle Hermann went to the hospital and at 5 o’clock he was gone. His wish came true. They say in Judaism: He died like a Zaddik [saint].

Uncle David was born in Vienna. He was a Zionist and in 1920 went with my Uncle Alexander, who was also a Zionist, to the kibbutz Dagania Alef in Palestine. That was a kibbutz from the socialist Shomer Hatzair. He was sent to America and to England to study poultry farming, built up poultry farming in Palestine, and wrote textbooks about it. In the kibbutz he married Sara who was nine years older than him. Uncle David and Aunt Sara had three children: Chava, Rachel, and Elazar. Chava was married and had two children; Rachel remained childless and Elazar became the father of three boys. He lives in Tel Aviv and is around 73 years old. When Aunt Sara died he remarried. His second wife was named Anja and they lived in Tel Aviv. Uncle David died in the 1940s.

In Vienna my Uncle Alexander was with the Imperial Tyrolean Rifle Regiment (Tiroler Kaiserjäger) and 4th Infantry Regiment (Deutschmeister). That was a special battalion. He and Uncle David were religious, but not as religious as grandfather would have wanted. Every Friday in the kibbutz there was a campfire and everyone sat comfortably around it and talked or danced the Hora. That’s when my Uncle Alexander suddenly heard a voice that spoke to him: “Alexander, you are not on the right path, take the path that your ancestors took.” Uncle Alexander knew exactly what that meant.

Shortly thereafter he was sent from the kibbutz to Jerusalem to do outdoor work and never returned. From that point forward he lived in a very pious community and became strictly Orthodox. He met his wife Tova, who was just as Orthodox as he was, and they had eleven children whom they lived with in a two-room apartment. When my father, may he rest in peace, was still alive he regularly sent him money.

My uncle worked for 60 years as an accountant at the Shaare Zedek hospital in Jerusalem. When he retired they needed four people to take over his job because he was so hard working. During those 60 years he wasn’t absent a single day and one day I said to him: “Uncle, how is this even possible, you’ve never had a cold, you’ve never had a fever?” he replied: “Even when I had a fever I went to the hospital. It was my duty to serve the people there.” And I asked: “Uncle, how can one live with eleven children in a two-room apartment?” And Uncle replied: “One part sleeps and the other part takes care of the laundry and vice versa.”

Uncle Alexander was never dissatisfied with his life. Despite poverty he was always happy and funny and grateful for everything. His wife Tova was also a sweet-natured person. Uncle went to temple every day and prayed and every day he went to the mikvah (ritual bath) and washed himself with cold water. I am still in contact with some of his children. All of his children remain very Orthodox. Uncle Alexander died in Jerusalem at the age of 92.

Aunt Rose was married to Uncle Max. They lived in the 6th district, on Gumpendorfer-Strasse, and had a leather business with suitcases and bags at market that was also in the 6th district. They had two children: Betti and Erna. In 1938 the business was aryanized, Uncle Max was arrested and deported to the Dachau concentration camp (Germany), and afterwards to the Buchenwald concentration camp (Germany). Since my Uncle Jakob was living in London at this time, he arranged for the family an entry permit to England. It was because of this entry permit that Uncle Max was released from the Buchenwald concentration camp and could escape to England.

Aunt Rose and her daughters immigrated to the USA, to New York. Uncle Max also immigrated onward to New York. Because Uncle Max was Polish by birth, a Polish immigrant group in New York helped him get a kiosk. At this kiosk he and the whole family sold coffee and such things and things were going relatively well for him. Uncle Max later founded a textile business in New York.

Uncle Max and Aunt Rose died in New York. When we went to America 1952 Uncle Max was already dead; Aunt Rose died at the end of the 1950s. Erna was married and had two sons. She died three or four years ago. Betti has three sons and lives in New York.

Uncle Isak was born in Vienna on 11 February, 1902. He was also an owner of “Uri Brothers.” In 1938 he escaped to Palestine and married his wife Batya very late. They didn’t have any children. In Tel Aviv he bought a house from the money he got from selling “Uri Brothers” just in time. He also had the equipment from the business on Juden-Gasse transported to Palestine by ship. They were very modern machines but unfortunately they got damp and rusted and had to be thrown away. Uncle Isi rented out the house and he and his wife lived from the money. Uncle Isi died in the 1950s.

My Uncle Jakob was the youngest son and the funniest. He always had a lot of friends and on Friday evening, on Shabbat, when the candles were lit and grandfather recited the Kiddush over the wine, proclaiming the sacredness of the holy day, his friends were already shouting outside on the street and Uncle Jakob would say: “Oy, I don’t feel well, oy, I don’t feel well!” My grandmother, who was very clever, would then say: “Jankele, go out to the street and get a little air.” When he heard this he was already dressed and ran down to his friends and they would go together to the Heurigen (wine tavern). Jakob immigrated to London, married Ilse, and they had a son named David. Uncle Jakob worked in trade and sold products for various firms. David is around 50-years old today and lives in London.

Of course, all of my grandparent’s sons had to go to cheder [religious school] when they turned four, where they learned to read Hebrew. Uncle Hermann told me that once, instead of going to cheder, he had played with marbles with his friends on the street. My Uncle was suddenly hit with a cane. Grandfather, who always walked around with a cane – even though he didn’t need it to walk – dealt him a blow. Frightened, Uncle looked up: “Instead of going to cheder you play here with marbles?” My Uncle dropped everything immediately and ran into the cheder.

I remember that it was always very lively at my grandparent’s apartment as long as grandfather wasn’t home. When he came through the door there was immediately dead silence. All of his children had an unheard of respect for him. At my grandparent’s house you only spoke in the third person: “Father wants, mother wants.” To speak informally to your parents was not allowed.

I can still remember my grandfather. He did in Vienna on June 27, 1925 in the Löw Sanatorium on Mariannen-Gasse in the 9th district – I was just four years old at the time. He was never funny and always had a very serious face. I even remember that we observed the Seder (The Seder is the start of Jewish holiday of Passover when the community or family remembers the exodus from Egypt) at my grandparents and that I, as the youngest said, “'Ma nishtane...” and the youngest uncle, Jakob, who was always so funny, made some kind of incidental remarks. My grandfather just gave a look and he was immediately quiet. Grandfather had a chair that he always sat in and even after he died no one ever sat in this chair. Even so, I think there was a good relationship between the kids and grandfather.

Even when grandfather was no longer alive, the family still met at grandmother’s every Saturday. My parents, my sisters, my brother, and I were there, along with the uncles, aunts, and cousins. There was always a light meal. Grandmother was a very good baker and we ate cakes and Kipferl rolls, and played hide-and-seek. My Aunt Rosa Roth took whatever was left over from the baked goods home, as they weren’t very well off.

On Sundays, or when the sun was shining, we often met up with grandmother in Kai Park on the Danube Canal not far from Salvator-Gasse. It was a very beautiful park that no longer exists today. There were also a couple of stands in the park and grandmother always bought each one of us a coconut stick, which we really, really loved.

The apartment on Salvator-Gasse had five rooms. After grandfather’s death, grandmother lived there together with Uncle Isi and Uncle Jakob, the youngest son. Once one of grandmother’s nieces from Poland also lived with her. I think she was supposed to get married in Vienna and to give Grandmother a little assistance, but I was later told that this niece would spend all day in bed and call out, “Aunt, can you bring me a coffee in bed?” And Grandmother ran back and forth and attended to her instead of having her relieve Grandmother of a little work.  I don’t know who exactly this niece was. In any case, the niece went back to Poland unmarried.

My grandfather on my mother’s side was called Abraham Bachmann and lived in the city of Sambor near Stryi. That was in Galicia and is located today in Ukraine. Sambor wasn’t a big city, but it was also no village – rather a larger, rural place, where mostly Jewish families lived. When my mother and I visited my grandparents we would take the train from Vienna, but I can’t remember how long the trip took.

I don’t know what my grandmother’s name was. I know that a niece also lived with my grandparents, but I don’t know who the niece was. In Sambor, Grandfather owned a business that sold all kinds of goods. I was often with my mother for a visit with my grandparents; we would usually stay for three or four weeks. By our Viennese standards, my grandparents, who were also very pious, lived very primitively. For example the toilet was outside and not in the apartment.

It was especially exciting for me that my mother’s brother, my Uncle Bernhard, owned a sawmill and on some mornings took me with him on his horse-drawn buggy and let me drive. Uncle Bernhard was married and had a child. I also remember that gypsies would come to the houses with a bear that they brought along with them. The gypsies would play music and the bear would dance along, after which they collected money. All of the relatives that lived there were murdered in 1941 after the German invasion of Poland: my grandparents, my Uncle Bernhard, his wife and their child.

I don’t know where my parents met. I do know that it was through a shidduch, a matchmaker, since back then you didn’t just meet someone and marry out of love. Everything was arranged. I think my parents married in Vienna, but they could have also been married in Galicia and again in Vienna, as there was only ritual marriage in Galicia. My sisters Edith and Cäcillie, Cilli for short, are twins and we born on October 19th, 1916. By that point my father wasn’t working anymore for grandfather’s business; he was already self-employed. I think my father was in the Austria-Hungary military for a short time during the First World War. When he got back, he became self-employed because he had always wanted to be self-employed. Of course, he didn’t have a lot of money, but all the people he knew in the trade said to him: “Mr. Uri, if you need something, we will give you what you want. We know that you’ll pay.”

My father’s business was located in the 2nd district, Ober-Donau-Strasse 49; that’s the corner at Tabor-Strasse. It was a large shop with men’s ready-to-wear clothing. My father had 20 employees, including cutters, since clothes were cut and assembled there. They were mostly young Jewish men. The employees often went to the Strombad, a pool situated directly in the Danube Canal, during their lunch break.  We had a giant storeroom with the rolls of fabric and I remember that if they also went out in the evenings they were often too tired to go home afterwards and would make up a bed with the rolls of fabric. I know that because they told me.

My father was well liked and very successful and then the whole thing with his sister Frieda happened and he had to make Moses Zwick his co-partner. Moses Zwick was not good for the business; he was a snob and only cared about himself and if he was ever in the shop he fought with the customers, made stupid jokes, and didn’t get along with the other employees. He wasn’t any good for my Aunt or for my father, who had to work a lot. As long as my father was alive, the customers at my father’s shop remained loyal.

My Childhood

I was born in Vienna on February 28th, 1921. At the time my parents were living in the 1st district, at Salvator-Gasse 10. There were three staircases in the building: my grandparents lived above the first and we lived above the third. All four children, my twin sisters, me, and my brother Ludwig, who was born on November 7th, 1926, were born in this apartment since my mother didn’t want to want to deliver her children in a hospital. I can remember when Ludwig was born and I heard the baby’s screams from the room and my father said to me: “Maxl, you aren’t worth anything now, now we have another boy.” But he was just saying that; he was very fond of me.

Later we moved to Biber-Strasse 14. Biber-Strasse was located across from the postal savings bank. Our apartment had five rooms plus side rooms, and we had a mother’s helper and a cook. Both of them lived with us. Every day the cook went for a walk with us children in the city park, as there was both a small and a large playground there. I was a poor eater, but my mother forced me to eat. In the afternoon I always had to eat two buttered rolls. We lived on the mezzanine and below us was a store that had two signs out front that I would always throw my rolls between and then say to the cook: “Johanna, I’ve finished eating!” My siblings were fairly fat; I was the only thin one.

My sisters and I often fought. The doors at Biber-Strasse had frosted glass panes and once when I was chasing one of my sisters a pane broke and I hurt my arm, which began to bleed profusely. I ran to the first-aid post that was located next to the Urania. They took the glass splinters out of my arm and gave me a giant bandage. I still have a scar today. My mother was always hysterical whenever anyone broke anything and when I got home my brother yelled: “Watch out, mom is standing behind with the carpet beater!” I went in so that my mother would see my arm first and she cried in fear: “What happened, what happened?”

At the age of five I learned the Aleph-Bet with a private tutor. I hade religion lessons once a week starting in the first grade at primary school. Every Saturday we met with the religion teacher at Rudolfsplatz and went together, in two rows, to temple at Seitenstetten-Gasse for children’s services.

After primary school I went to High School on Sperl-Gasse. Most of the children at this school were Jewish. During the High Holidays, on Rosh Hashana [Jewish New Year] and Yom Kippur [Jewish day of redemption; the most important Jewish holiday], the whole school was closed, since it wouldn’t have been worthwhile to keep the school open for the few non-Jewish students. 

On November 18th, 1931 my father died of exhaustion. Because he had been running his business all by himself, he was working day and night, as well as on holidays. Nevertheless he died unexpectedly. My mother took over a large portion of the work in the shop, but because of Moses Zwick’s unpleasant behavior, many of the customers left our business. In 1934 or 1935 my mother and Moses Zwick could no longer maintain the large shop and moved into a smaller shop on Marc-Aurel-Strasse.

We had a Jewish lawyer – he was called Plaschkes – who was a Zionist and said to my mother: “Mrs. Uri, sell your share of the business and go with your children to Palestine, go with your children to Palestine.” My mother was just about to when my grandmother came and said, “Mina, I beg you, don’t go, stay here!” Grandmother knew that had my mother left Zwick alone with the business, there would have been no more business after two months, and so my mother stayed.

My mother went regularly with us children to a summer resort. We were together in Bad Aussee, Bad Ischl, in Grado, Abbazia, where we rode bikes and had a wonderful vacation together. When my sisters were older they went to the summer resorts alone and my mother went with my brother Ludwig and me. But of course we only went to kosher hotels. When my mother went on vacation with us, Moses Zwick took over the shop and when she got back, he could travel.

I was an average student at school, but I was always very popular with my teachers and classmates. After my fourth year of High School I went to the commercial academy at Karlsplatz. That had partly to do with the fact that I was to take over the business some day. There was a large class with about 60 students at the commercial academy. Out of 60 students, about eight were Jewish and the rest were at this point illegal Nazis. Nonetheless I got along well with them. They would even come up to me and say: “Look Maxl, here is our membership register, we are illegal Nazis, if you report us we’ll be locked up.” They weren’t dangerous; they were always very decent to me.

Of the few Jewish students, maybe three or four were religious. The rest were just Jews, and that’s all. Of course I didn’t go to school on Rosh Hashana and the next day the class teacher– Binder was his name – a tall, good-looking guy, came up to me and said: “Uri, come here. Where were you on Monday?” “Professor, we had a holiday.” “Holiday,” he said, “you cut class; you went for a walk. All the others were here and you’re telling me you had a holiday?” He didn’t believe me and made an incredible racket. “Maxl, I’ll sort it out for you, you can count on it!” He went to the Jewish students and said, “If you come to school tomorrow, you’ll get a thrashing that you won’t forget for as long as you live.” From that point forward, no Jewish student from my class went to school on Yom Kippur and Mr. Binder was satisfied.

My family was always of a Zionist mindset but I wasn’t in any Zionist organization. My mother only let me join a very pious organization called Aguda. They were simply pious with absolutely no socialist attitude. All of the pious would say that you could only go to Palestine after the arrival of the messiah. I went to the organization two or three times a month. But I was a member of Hakoah, of course. I even won second place for Hakoah in the 1,500-meter run at the Austrian championships.

My sisters attended the Jewish girls’ High School in the 2nd district, on Novara Gasse. They were very devout, more devout than me, but at school they met a girl named Nussbaum who was very leftwing. And this girl, I think, had a strong communist influence on my sisters. Once they hid illegal pamphlets in out apartment because they thought they would be safe in such an upscale neighborhood. I found the pamphlets in the piano, said nothing, and immediately burned them. A few days later the police came by and searched our apartment. We were really scared but they didn’t find anything. After they left my sisters ran to the piano, opened it, and saw that the pamphlets were gone and said to me: “There was something in there, where is it?” “I burned the pamphlets.” They were horribly angry with me and said, “You know, the only thing you can ever be is a snitch!”

My wife and I had already met as children. We spent the summer together at a Jewish youth camp in Breitenstein am Semmerring. It was a kosher children’s camp for parents and children. That’s where I saw my wife for the first time. “Who’s that?” I said to my friend Leo and Leo said, “leave it, she’s one of the children!” We were already 15-years old at the time and were considered adults. The following summer my mother was with my brother and me in Abbazia at a summer resort. There I met my wife and her mother at the kosher hotel and from that point forward we started going out together. We would then meet regularly, usually on Kärntner-Strasse at the “Sirk Ecke” across from the opera, and go for a walk. The “Sirk Ecke” was named after a store and was a well-known meeting point. Our rendezvous were always illegal, as her parents couldn’t find out that she was going out with a boy. Setting a date with her on the telephone was always fraught with obstacles since she wasn’t allowed to receive calls. If I called and her mother answered the phone I always hung up quickly. If I called and the maid answered I would ask, “is Mr. Haber at home?” If she said, “No, he is at the office,” I would ask, “is Mrs. Haber available?” If she also said no to that I would ask, “can I speak to the daughter?” That’s how it was. My mother knew, however, that I was meeting with Fritzi.

My wife, Frieda (Fritzi) Haber, was born in Klagenfurt on June 13th, 1923 as the daughter of Max and Berta Haber. Max Haber’s family partly lived in Galicia and was partly settled in Vienna. My father-in-law built up a fur trade in Innsbruck after his time in the Austro-Hungarian Army. In 1922 in Villach he married Berta, born Linker, whose father was a fur trader. They lived in Klagenfurt before they came to Vienna. After the wedding and the birth of their daughter, Frieda, they moved to Vienna and in Vienna Trude, my wife’s sister, was born. 

My father-in-law dealt primarily in greige goods: untreated foxes, untreated rabbits, untreated muskrats, deer, and so on. Rabbit fur was mostly imported to America. A much finer felt was made from the rabbit hair there and at that time in America animal felt was in high demand. He opened his business in Vienna 82 years ago, at Veronika-Gasse 1 in the 16th district. The business is still there; my son Robert took it over.

During the War

My wife attended the commercial academy for a year, then Hitler came and she wasn’t allowed to go to school anymore.

Starting in 1937 I went to the trade school on Mollard-Gasse in the 6th district, which still exists today. I can still remember the German invasion of Austria in March 1938 well. We were living in a very nice area and in the evening we heard Schuschnig’s [Federal Chancellor 1934-1938] resignation on the radio. We turned off the light in the apartment; it was very dark. Not far from our apartment, on Doktor Karl Lueger Platz, a mob was raging against the Jews.

At the beginning of April 1939 I had to leave the trade school; as a Jew I wasn’t allowed to continue studying. And one day my girlfriend Fritzi wasn’t there anymore. Back then, in that situation, you couldn’t tell anyone about exiting, not even your closest relatives, because of the risk of being imprisoned.

In May 1938 Fritzi’s father was deported to the Dachau concentration camp and from Dachau to the Buchenwald concentration camp. Her mother succeeded in getting the family an exit permit for Palestine. Because of this, my father-in-law was released from the concentration camp, but on the exact day that the certificate to Palestine expired. At his release he needed to agree that he would leave Austria in the next 48 hours, otherwise they would arrest him and deport him to the concentration camp again. During the night my mother-in-law ran to the British consulate and kept ringing the doorbell. She succeeded in calling the Ambassador; he came and she told her story and the British Consulate extended the entry to Palestine. So they left Austria and my connection to Fritzi was cut off.

My classmates asked me: “Maxl, what will you do now?” I said: “I don’t know exactly, but I think I’ll go to Palestine.” Then they said: “Maxl, don’t go away, you’re a great Jew!” And I said: “I’m a great Jew to you, but for the others I’m Jewish swine.” One day I met my former classmate Emil on the street. He was an illegal Nazi. Horrified, he said: “Maxl, what are you doing on the street?” “I’m taking a little walk.” “Don’t you know?” He asked. “What am I supposed to know?” “They’re arresting all the Jews again!” “Thank you, Emil, then I’ll get back home quickly.” But Emil said: “It’s too dangerous for you to go home alone; I’ll accompany you.” I told him I didn’t want to cause him any trouble, because he was wearing the illegal insignia and it would surely inconvenience him if someone saw him with a Jew on the street.  But Emil was not to be talked out of accompanying me home.

After I was already in Palestine I continued correspondence for while with my former classmates, the illegal Nazis, until one would write that he was starting his work service. After which I wouldn’t receive any more letters and except for two, three classmates that I met again after the war, they were all killed.

The Uri Brothers sold their storeroom, gave up the business, and immigrated with grandmother to Palestine. We were one of the Jewish businesses that, for a long time, wasn’t under management by a temporary administration and the Uri Brothers had said to Moses Zwick: “Moses sell, sell!” But Moses Zwick answered: “I am not selling. Hitler is going to fail.”

Big department stores came, for example the “Staffa.” Back then they badly needed breeches – those were pants with puttees up to the knees. The SS and the SA wore those pants, and the material costs for one pair of paints was 20 shillings, and they wanted to pay 17 shillings and would have bought a lot of material from my Uncle. But he told them he wouldn’t give away the material for 17 shillings. And again my uncles said: “Moses, sell, sell!”

On November 10th, during the pogrom night, three SS men entered the store and said to my uncle: “Hand over the shop keys!” Moses Zwick did not want to give away the shop keys. They knocked out all of his teeth, took the keys from him, and he wasn’t allowed to enter the store again. That was the end of “Uri & Zwick.” If we had sold everything we would have gotten 60,000 German marks and in exchange bought a capitalist certificate in Palestine for 1,000 English pounds and the whole family would have been saved.

Moses Zwick escaped to London – he already had cancer – but implored his wife, my Aunt Frieda, not to leave and to take care of their house on Obere-Donau-Strasse. Edith and Blanka Zwick were saved by a Kindertransport to Enlgand. They then immigrated further to America. Blanka recently passed away and Edith is living in the USA. Paul Zwick studied medicine in Vienna, also fled to America and worked as a doctor in Rochester. He was married and had two daughters who live in New York. My cousin, Fanny Zwick, was somewhat sickly and stayed with Aunt Frieda in Vienna. Both were murdered in Treblinka [On February 19th, 1941 they were both deported to Kielce in Poland and murdered. Source: DÖW Database]. Moses Zwick died of cancer in London shortly thereafter.

On November 10th, 1938 I was arrested and detained in the 9th district in a riding school on Pramer-Gasse with around a thousand other Jews, some of whom had been taken from their homes in pajamas or undergarments. Around 3 in the morning those under 18 and over 60 years of age were allowed to go home. A mob had gathered outside and was waiting for us. A high-ranking police officer was prepared to protect us, but only for as long as it took him to count to ten. I ran, which luckily was easy for me as an athlete. That night my mother had hidden herself with my sisters and brother at her sister-in-law’s, my Aunt Rosa Roth.

We struggled to get out of Vienna. After the pogrom night taxes were imposed on Jews, such as the Reich Flight Tax and the Judenvermögensabgabe (transfer of Jewish property). We then had tax debt that never before had and our business was also taken from us. Because you needed to be debt-free in order to get a passport, the official at the Gestapo said to my mother: “You know what Mrs. Uri, I’ll give your children passports, but you stay here as a deposit.” My mother would have loved to go to America, but I was a Zionist and wanted to go to Palestine and managed to get the entry to Palestine. My mother still had the money to pay for me to study at the agricultural college “Mikve Israel” near Tel Aviv.

Earlier I had taken a retraining course as a hairdresser in Vienna. My brother was still a child – he was just 12-years old in 1938 – and was saved with a Kindertransport to England. My sisters received a “Permit” – permission to go to England and work as servants. So they were also saved. In March 1939 I finally left Vienna with ten Reichsmark in my pocket, as it wasn’t allowed to take more if your destination was Palestine.

Our mother stayed behind in Vienna with her old passport and after she wasn’t able to get a new passport, hid herself on a collier under some coal and rode along the Danube, and then the Main, until she reached Belgium where her cousin Regina lived. A few months later Hitler marched into Belgium. My mother fled further into France where she was arrested and interned in the Gurs camp. There she met acquaintances from Vienna who had managed to smuggle illegal money into France and with the money were able to pay a guide for the escape from the camp, over the Pyrenees, and into Spain. My mother begged them to take her along, but the acquaintances from Vienna refused – it would be impossible, my mother was too old.

During the night she heard her acquaintances preparing for their escape and so my mother got ready as well. When they left the camp, my mother snuck along behind them. She snuck along behind them up and down over the Pyrenees and that’s how she illegally entered Spain. I don’t know how she got to Portugal, in any case she went to the German Consulate in Portugal – since there was no longer an Austrian one – and there was a nice official there, a Nazi of course, but he issued my mother a new passport. My mother waited with this passport until the affidavit came from her Aunt Anna, her mother’s sister who had already been living in New York for a while. Then she took a ship to New York. My mother was always a rather comfortable person and to this day I am still filled with admiration and amazement over her escape.  

My brother lived in with a nice family in England, went to school, and immigrated to New York after the war. He moved in with my mother, studied medicine, and became a doctor. My sisters also immigrated onwards to America.

At Mikve Israel

On the first day at Mikve Israel the director gave us the day off so that we could visit our relatives living in Palestine. I wanted to visit my Uncle David who was living in Tel Aviv – that was the uncle who had built up the poultry farm – and so I walked to Tel Aviv, as Mikve Israel wasn’t far from Tel Aviv. And just as I am walking down the street, I all of a sudden see Fritzi, my girlfriend from Vienna. I still know perfectly well, she was holding a bottle and when she saw me, she dropped it and it broke. I always say: It was God’s intention that we two should get married. She was attending millinery-training courses because she didn’t want to go to a school and invited me home with her. That amazed me since in Vienna we were always having to meet in secret, but she said: “Everything is different here.” We then started meeting regularly and I also met her father.

I want to school at Mikve Israel, had lessons in chemistry, mechanics, chicken farming, and much more, everything that you need for farming. There were quite a lot of Austrians in my class, a lot from Vienna, but also a lot of Germans. I specialized in cattle farming and vegetables. When I worked in the cow stalls I would be woken up at 3am to milk the cows.

At Mikve Israel it worked to my benefit that I had done a hairdresser’s course in Vienna. I was able to cut my classmates’ hair and earn a little extra money. Even in Vienna I was able to earn a little extra money with my friend, who had also attended the hairdresser’s course, by cutting the students’ hair after school. My grandmother lived in Tel Aviv with Uncle David and his family. In Vienna she would get her hair cut by Uncle Isi, in Tel Aviv I took over the job.  “When you cut my pair, it’s a pleasure. When Isi cut my hair, he would rip half of it out,” my grandmother said. My grandmother wasn’t unhappy in Palestine. She said: “If God wants it this way, then so it shall be.” She was incorporated into the family and all holidays were celebrated at Uncle David’s. My grandmother died in 1941 in Tel Aviv.

In the early years at Mikve Israel I signed up for Haganah. I was trained at Haganah and after two-and-a-half years, just before I finished at the agricultural college, the order suddenly came that we needed to sign up with the military, because the Germans were already in Alexandria and the English knew that we had excellent training with Haganah.  The English went to the high-ranking Haganah officers and said that the situation was critical and it would take a long time to get the English military to Palestine. They needed trained people, since they hadn’t prepared for war at all. So our superiors told us that we needed to join the English military. We asked to postpone it a few months so we could still receive our diplomas. But the director gave them to us anyway, despite those missing months.

From May 8th, 1941 I was a soldier in the English Army in Palestine. I went to the artillery, to the bombardiers. We thought we would get cannons, but we were mistaken. Every other solider received a weapon. There was no talk of cannons; the English didn’t even have enough weapons.

Wedding in Tel Aviv

In December 1941 my wife and I were married in Tel Aviv. My wife really wanted for me to be married in plainclothes, not in a uniform. I asked my officers, but they said it wasn’t possible and I had to get married in uniform. At the wedding four soldiers held the canopy, one of whom was Yigal Hurwitz who was later the Minister of Finance of Israel. My wedding day wasn’t only a happy one, I was also very sad, since I only had Uncle David in Tel Aviv. Uncle David took such a long time to get ready for the wedding, that if I had waited for him I would have missed my wedding. So I went alone and really wished that my family could have been there for this big event.

My wife and her family were already there and the Rabbi asked: “Where is the groom?” I was standing there so alone in my uniform I wasn’t recognizable as a groom.

My Uncle Alexander was living in Jerusalem, but he was poor, never had money, and would have had to pay for the bus from Jerusalem to Tel Aviv to come to my wedding, which I didn’t want to ask of him. I thought: I have to send him an invitation, but I will send it so that it will arrive too late and he won’t have to spend the money on a bus. So I brought the invitation to the post office on the morning of the wedding. Of all things, the mail was especially quick that day, so that he got the invitation by the afternoon. He immediately boarded a bus and rode to Tel Aviv. 

My wife’s family lived on Dizengoff Street. That was a German neighborhood back then, and that’s where Uncle Alexander got off the bus. The people looked so astonished from their balconies, because in Tel Aviv you so rarely saw Orthodox Jews, like my Uncle Alexander was, and they asked themselves: What’s that Jew doing here? “Maxl is getting married and I won’t be there,” Uncle Alexander thought; he spoke in a very thick Viennese dialect. And then my Uncles sang Heurigen (wine tavern) songs together at the celebration. They had a large repertoire and set the right mood. Uncle David was not Orthodox, he lived traditionally, but you just have to imagine my Ultra-Orthodox uncle with payos and beard singing cheerful Heurigen songs in the thicket Viennese dialect.

No one had enough money for gifts, but we received flowers; it was a real sea of flowers. The military gave me two weeks vacation and Fritzi and I went to Tiberias for our honeymoon. When I took my wife out, I would by a piece of chalva [oriental dessert]; I didn’t have money for more. After two weeks I needed to return to the army. I was stationed in Haifa. My wife rented a room in Bad Galim, that’s a place near Haifa, so that I could visit her whenever I was granted leave.

Just before the birth of my son Ralph in January 1941 I was badly wounded from the faulty operation of a cannon near Akko, and Yigal Hurwitz was given the assignment of bringing me to the hospital in Akko. I was bleeding profusely and getting weaker, but Yigal asked if I could hold out until Haifa, since there were Arab doctors in Akko and they would surely let me bleed out. I knew that Fritzi was in Haifa and could only nod and we rode like fools to Haifa. I was getting weaker and weaker and when we got there they carried the stretcher I was on quickly into the hospital. I couldn’t open my eyes and heard someone say: “There’s no hope!”

Luckily another doctor came by who immediately had me brought into the operating room. They cleaned off the blood and I was immediately operated on. Before the operation I could feel them suddenly pulling on my top and bottom teeth and I thought, what are they doing, what do they want from me. I learned later that most of the English wear dentures and the nurses were trying to yank my dentures – that I didn’t have –out of my mouth so that I wouldn’t choke on them during the operation. I was getting healthy again and they sent me off for convalescence. Then I was transferred to Cairo.

During this time my son was born. Of course I wanted to be at my son’s circumcision, which takes place eight days after the birth, and requested a leave of absence. Normally you didn’t get a leave of absence, but the Major, who was a Rabbi, had an understanding, and so I was able to go to my family in Tel Aviv for two weeks, as my wife was living in Tel Aviv again. I was very happy, but our son only weighed 2.75 kilograms [6lbs] and you couldn’t be circumcised if you weighed under 3kg. I spent two very lovely weeks with my family. A month after the birth there was another celebration for the first-born son, what they call “pidyon haben,”and the “bris,” the circumcision, was postponed until this day. So I went back the Major two weeks later and asked for a leave of absence. He threw a fit over my audacity but still gave me the two weeks leave again. I witnessed the party and the circumcision and everything was wonderful.

Not long after was Passover and I went back to the Major to ask him to let me go home. As I opened the door to his office he screamed, “Get out! I don’t want to see you! Get away from here!” After that I went to the priest, who was also a major, and said, “Excuse me, I’m not a catholic, I’m Jewish. The Easter holidays are just around the corner, and, as I’m sure you know, we only eat matzah [unleavened break, eaten during Passover to remember the escape from Egpyt] and I’m from a very religious family and would like to be with my family in Tel Aviv over the holidays.” He said, “Yes, of course, son,” and gave me another two weeks leave.

After that I was sent to my old unit in Cyprus. At this time the Jewish Brigade was formed within the English Army. The Jewish Brigade was made up of around seven to eight thousand people – the Infantry, Artillery, and so on. In 1944, just before the end of the war, I went to Italy as a bombardier with the Jewish Brigade. We were sent as occupying troops through Germany to Belgium and Holland.

My wife was with our son Ralph in Tel Aviv and didn’t know when I would be coming home. She went to the director of Mikve Israel, who I always got along well with. She had our baby on her arm and said to him that he should request me, since if you were needed in industry they would let you out of the army. He solicited me and I returned to Palestine.

Return to Austria

My wife actually never wanted to go back to Austria, but I started having a lot of problems getting work even though there were clear orders that those released from the army were to be given job priority. Not only could I not get work, but a young man also called me a Mishtamed [a very mean name for a slacker] at the employment office. He told me I was also just one of those people who would rather join the military than work. For many Jews in Palestine, building up the country was much more important than the fight against fascism. I was really proud of the fact that I had spent five years fighting for the fatherland.  But that didn’t mean anything, and I was deeply hurt and even cried like a small child. After a long search I got work as a gardener.

Because of this trouble with work – otherwise we would have likely stayed in Palestine – we decided to immigrate to America. I knew that my mother was in America and my wife wrote to her Uncle Max Linker, her mother’s brother, who was living in New York, telling him to send us an affidavit. He immediately sent us a good affidavit. We brought it to the American Consulate and wanted to get an entry permit for America. They asked us if we were registered and we answered that we had been registered in Vienna in 1938. After the German invasion my mother had tried to get us an entry permit at the American Embassy. We were told that the quota number they gave us back then was no longer valid so we had to re-register, and that the permit could take one or two years because the “Displaced Persons” would be the first to receive entry permits to travel to America. So we decided to go back to Austria first, since I knew we had houses in Vienna and also that my wife’s parents wanted to return to Vienna after the war. So we registered ourselves for repatriation.

We were transported to Egypt with a truck, then with a ship and then a cattle car to Austria. Our first stop in Austria was Klagenfurt, I think. We got out; our son Ralph was six-years old and he had a somewhat darker skin color. The people looked at him and said: “Look, they brought a negro with them!”

That was in 1947 and we were received in Vienna by President Koerner. The city was damaged from bombings and most of the windows had been nailed shut. As a solider I had seen German cities in which there wasn’t a single house left standing, so I wasn’t that shocked. We had accommodations in the Wiedner hospital. This hospital no longer exists. My parents-in-law and my wife’s sister were given beds in a large hall. As a family with a small child we were given a single room. There were two stove burners mornings, afternoons and evenings in order to heat up a little water for coffee. 

My family owned two houses. One was in the 1st district and the other was in the 16th. I said to my wife that we should go to our house in the 1st district, on Vorlauf-Gasse. There we met our old caretaker, Mr. Meyer, who was a Czech, could hardly speak German, and was an overzealous Nazi. “Mr. Meyer, what are you doing here, you were surely incriminated, you were a real Nazi!” “Yes, that’s true,” Mr. Meyer answered, “But you know, then the Communists came to me and said, if you join the Communist party you will be exonerated. So I joined the Communist party. Mr. Uri, there is an empty apartment on the 2nd floor. But you didn’t hear it from me.”

There weren’t any empty apartments at this time. I went to the Aryanizer, a man named Metzer. Metzer had turned two rooms in the apartment into a pied-à-terre and I paid him 100 dollars for his expenses and moved into this apartment with my wife and our son.  Some time later we got the house back. At that time the Allies were still in Vienna and when a Russian and an American fought everyone thought the next war would break out. My mother and siblings in America urged me to sell the houses. I was really cross about that at the time but my mother didn’t want to listen to me, and so I sold the houses. That was a big mistake, but there’s nothing more that can be done about that.

We lived in a five-room apartment with side rooms and brought my parents-in-law to live with us. “Uri & Zwick” had been looted and run down; but not long after my father-in-law re-opened his fur business. He advertised in hunting magazines – just as he did before the war – and there were distributors who asked him where he was these past years, because they didn’t realize that the Max Haber firm was a Jewish one. I worked alongside my father-in-law in the fur trade. But both living and working with my father-in-law created somewhat of a problem and so we decided, when we learned that nothing stood in the way of our entry to America, to immigrate to America in 1952 with our now three children – in December 1949 the twins Eva and Robert were born.

Immigration to America

I can still clearly remember – our ship was called Queen Mary and it was a terrible journey. The sea was stormy; we needed an extra day and everyone was seasick. My wife was especially ill. Max Linker, my wife’s uncle, was supposed to pick us up at the port in New York, but he wasn’t there. My father-in-law had transferred to me in New York the money that I had put into his fur business the previous year. When I was released from the military I was given a severance pay of 8,000 dollars, which was a lot of money, and put it into my father-in-law’s business. This is the money he sent to New York. But when we arrived we didn’t have any American money. We stood there alone with our three children and my son Ralph saw a gumball machine and said to me, “Papa, get me a gumball from the machine.” I told him I didn’t have any American money and he said: “But Papa, you don’t need money, it says: One cent.”

It was very cold and I wanted to find us a lounge where we could wait for Uncle Max. They said there weren’t any but that over there was a restroom. I said to my wife and children, “Come, there is the lounge.” I thought that “restroom” was a lounge and opened the door and there we were in front of the toilets. Later we visited Aunt Emma and she showed us her apartment and said, “here is a closet, and here is a closet, and here is a closet, and here is a closet!” And I thought: why does she need so many Klosetts? [Ger. toilet]

After a week in New York we flew to Los Angeles where Francis, a cousin of my wife’s, lived. After I’d received the 8,000 dollars I put half of it into a business, but my supposed co-partner was a swindler and I lost almost everything. The business worked with scrap metal and it was through that that I had contact with other businesses, and one of them offered me job. I was very happy about that since I would have been unemployed otherwise. And as ill luck will have it – I was never sick – but after two months I was suddenly sick and needed to go to the hospital. I was very restless and wanted to go back to work, since in America you could be laid off very quickly. After that I had to return to the hospital two more times, but it was a like a miracle – the boss was very fair and I kept my job. He valued me and my work and even trusted me to make my own decisions regarding the staff in my department. Unfortunately, the young boss passed away and a new manager came in who knew less about metal than I did; he was also aware of that and caused me inconvenience because of it.

In the meantime we had a really nice house with a swimming pool. Our children went to school and we rent regularly to the synagogue. Our children had religion classes and we celebrated all the Jewish holidays. We had established ourselves in America and were doing well.

My brother was first married to an Indian, got divorced, got married once more, and then divorced again. He lived in Los Angeles, had three children: two sons named Dany and John and a daughter named Naomi. Both sons and the daughter are doctors.

Vienna

After eleven years in Los Angeles, in 1963, my father-in-law asked me to come back to Vienna because he was old and sick. So we packed up our things and came back to Vienna. Since I hadn’t had any bad experiences in Vienna before the Holocaust, experienced little anti-Semitism, I went back without reservations and didn’t regret having returned. My parents-in-law were both still working in the business and I also began to work in the fur trade again. I learned the ropes quickly and became a good fur trader.

Our son Ralph had already finished school in California and was accepted to UCLA. That was a great achievement, since out of one thousand applicants, only one hundred were accepted. When he showed his matriculation in Vienna they told him that he would have to complete his general qualification here first in order to even be allowed to study. Those would have been two lost years, so he went back to Los Angeles, studied medicine, and became a doctor. He married Marcia and had two children, David and Deborah.

Our twins were 13-years old when we returned to Vienna and Eva, our daughter, said that she would finish school in Vienna and then go right back to America. She finished her general qualification examinations, went back to Los Angeles, studied Political Science, married, and had three children – Lisa, Mike, and David. She has been divorced for 25 years and works at the University of Judaism in Los Angeles. She is very well liked, recognized, and competent.

Our son Robert decided after a few semesters of studying medicine at the University of Vienna – where he had to dissect an amputated arm – that he would get into the family business. He married Judith Hacker, the daughter of Ivan Hacker, President of the Jewish Religious Community in Vienna from 1982 to 1987. They have three children: Sandra, Linda, and Marc.

My sisters Edith and Cilli had started studying medicine at the university in Vienna and worked as lab assistants in Cleveland during their emigration. Edith married Robert Herzlinger and Cilli married Walter Lauber. Cilli had two children, Eileen Egerer, born Lauber, and Steven Lauber. Edith also had two children, Hans Herzlinger and Kittz Karner, born Herzlinger. They returned to Vienna in 1950. In America my sisters and their husbands were members of the organization “Free Austrian Movement.”

Because our son Ralph was studying in America, we flew to Los Angeles multiple times a year, where mother was also living. One day she said: “I am coming with you to Vienna.” It all happened within a few days – after she renewed her passport, which had expired, she flew with my wife’s ticket to Zurich and from Zurich to Vienna.

My mother wanted to spend her final days in Israel, lived a few more years in Vienna, and spent the last ten years of her life very happy in a religious old age home in Jerusalem. During the time that my mother was living in Jerusalem my wife and I went visit her three or four times a year. My mother passed away in Israel in February 1985. I go regularly to Israel and visit her grave.

I am the only descendent of the Uri family to live a religious and traditional life with my family. My sister’s children were not raised religiously, but my sister Cilli’s grandson – he is 15-years old – is catching up on his Bar Mitzvah with the Or Chadash [Jewish reform community]. There is going to be a big celebration and of course I will be there. Or Chadash is not for me, but it’s probably good for Jews who would otherwise have nothing to do with tradition and religion. Or Chadash includes a portion of these people, and that is very important.

I am the president of the temple board at the City Temple on Seitenstetten-Gasse. I am the vice president of the chevra kadisha, and of Keren Hayesod, and I am the treasurer at the old age home. Besides that I am responsible for the morning minyan, which is unfortunately very difficult: ten people belong to a minyan and I have to pay four people to get them to come. The religious community doesn’t give me any money so I have to see where I can get ahold of it. It’s sad that we don’t have a minyan – but that’s life. I am therefore very busy with the religious community. I haven’t just been doing this since I retired – but for quite sometime already. I’d like to pull back a bit, but they don’t let me.

My grandfather was very Orthodox; in the prayer room where he prayed they were all very Orthodox and I had a good relationship with them. But now, I have to honestly say, a lot of the Orthodox are coming to Vienna and they’re getting on my nerves. I don’t know where they’re from – maybe Israel or America. You see them in the 2nd district in shtreimels [fur hat worn by Orthodox Jewish men] and white socks. I particularly don’t like the ones with the white socks because they don’t recognize the State of Israel. I once met one on Saturday  - as temple chairman I am in temple every Saturday morning – I didn’t recognize him and said: “Good Shabbes!” and whatever else you say. He then asked me, “Where do you pray?” And I answered, “Here in the City Temple.” Him, appalled: “You pray here?” Me: “Yes, here!” Him: “You might as well go straight to St. Stephen’s Cathedral!”

For our 60th wedding anniversary in 2001 I had a Torah written special for me and my wife. There was a very good director at the Shaare Zedek hospital, where my Uncle Alexander had worked for 60 years as an accountant, who oversaw the work. There was a large celebration in Vienna that started at the Hoher Markt. We went from Juden-Gasse to the temple on Seitenstetten-Gasse with music and dancing. And now our Torah is at the temple and on it is written: “This Torah scroll was written for the 60th wedding anniversary of Max and Fritzi Uri, married on 7. December 1941.”

Életrajz

Az apai nagypapámat Deutsch Gábornak hívták, Tiszaszőlősön [Nagyközség Heves vm.-ben. – A szerk.] született 1841-ben, de nem tudom, mikor halt meg, én már nem ismertem. A nagyanyámat Brünner Eszternek hívták, Tiszaegyeken született [Tiszaegyek nevű községről nincs tudomásunk. Van Egyek nevű nagyközség a Tisza mellett Hajdú vm.-ben. – A szerk.]. 18 éves volt, amikor férjhez ment, a nagypapa pedig 21 éves volt. Nem tudjuk, hány testvére volt édesapámnak, nem ösmerjük őket, széjjelszakadt a család. Az apai nagyszülők Tiszaszőlősön laktak, de nem tudom, mivel foglalkoztak.

A mama részéről a nagypapát Körtner Ferencnek hívták. Szentistvánon [Borsod vm.] laktak, ami Mezőkövesd mellett lévő falucska. Cserépedény-kereskedők voltak. Nem volt boltjuk, vásárra jártak. Egy ló volt, és a kocsira felrakták a portékájukat és vitték. Vásárról vásárra jártak. Nehéz körülmények között éltek. A nagyapám előimádkozó [lásd: kántor] volt, vallásos ember volt. A nagypapának mindig fedett volt a feje, és szakállt is viselt. A nagymama viselt sajtlit. 15 zsidó család volt Szentistvánon, és a 15 családban kialakult nagyon a zsidó érzelem. Anyukám ebben a miliőben nevelkedett. A Körtner család nagy család volt, és majdnem 80 százalékig Auschwitzban maradtak. A nagyszülők meghaltak 1919-ben. A nagypapa Szentistvánon van eltemetve, még a mai napig is látogatjuk a sírját.

Anyánknak 10 testvére volt. Kétévenként születhettek. Az anyám volt a legidősebb, Szentistvánon született, úgy 1890-ben. Gizellának hívták. Utána jött két ikertestvére, a Béla bácsi és a Sándor bácsi. A Béla bácsi pedig suszter volt, és volt négy gyermeke, a felesége gyerekszülésben halt meg. A Sándor bácsinak szintén négy gyermeke volt. A háború után visszajöttek Auschwitzból, és visszamentek a saját házukba. De aztán el kellett nekik szökniük, mert Karcagon volt a pogrom [lásd: kunmadarasi pogrom]. Izraelbe menekültek 1947-ben. Akkor volt a Szerén néni, akinek a férje, a Müller Béla bácsi pék volt, és volt négy gyermekük. Mindegyiknek próbáltak szakmát adni a kezébe. A nagyobbik fiú borbély lett a Szerén néninél, a lány felsőrészkészítő volt, a Pista kereskedő volt, és volt egy Feri nevezetű, aki szintén suszter volt. Akkor volt a Jolán. Egyszer ment férjhez, lánya született, de elvált a férjétől, többet nem tudott férjhez menni. És elment cselédlánynak egy polgári iskolai igazgatóhoz. A család nagyon-nagyon szegény volt. Aztán volt a Józsi bácsi, aki Mezőkeresztesen lakott [Mezőkeresztes – Borsod vm.-i nagyközség, 1910-ben 4500 főnyi lakossággal. – A szerk.], és azt hiszem, állatokkal foglalkozott, adta és vette, aztán a Margit néni, aki Szántón [kisközség Hont vm.-ben, lakosainak száma 1910-ben nem érte el az 500 főt. – A szerk.] lakott. Már a többire nem tudok visszaemlékezni. De ezekkel kapcsolatom is volt, és személyesen ismertem őket. Az 1920-as években majdnem az egész família ott lakott anyám révén Putnokon [Putnok, amely egykor Gömör vármegye székhelye is volt, az 1920-as években nagyközségnek számított. Lakosainak száma 4200 fő körül volt. Volt új városházája, népbankja, vasútállomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása. Gőzmalom és téglagyár is volt Putnokon, valamint egy kis fürdő. Élénk forgalmat bonyolított a gabonapiaca. – A szerk.]. Anyám volt a szervező, aki a testvéreit a lehetőség szerint összetömörítette, hogy együtt legyünk a faluban.

Az apám 1886-ban született Tiszaszőlősön. Ugyanazt a foglalkozást vállalta tovább, mint az apósa. Aztán Diósgyőrben gyárban dolgozott, kazánkovács volt. Ami zsidóknál azért ritkaság volt, mert inkább földműveléssel foglalkoztak Szentistvánon is, de ő kénytelen volt Diósgyőrbe kerülni, hogy ott munkát találjon [Diósgyőr – nagyközség Borsod vm.-ben, 1910-ben 17 200 lakos. Jelentősége iparvállalataiban rejlett: nagy állami vas- és acélgyár (Bessemer-acélgyár, Martin-acélgyár, hengerművek, sínkészítőműhely, szög- és csavargyár, öntő- és gépműhely és 2 téglagyár), valamint a Kolba-féle papírgyár. – A szerk.]. Diósgyőrben született a nővérem, Jolán 1908-ban, az első bátyám, Zoli – ő 1910-ben született – és a másik bátyám, Béla 1912-ben. Aztán apám foglalkozása megszűnt Diósgyőrben.

Apám huszárnak vonult be az első háborúban. Ott megösmerkedett egy főhadnaggyal, akinek bérelt birtoka volt Nyíregyháza közelében, úgy hívták, hogy Rákóczi-tanya. Zsidó férfi volt, és annyira megszerette apámat, hogy elvitte magával a tanyára. Diósgyőrből így kerültünk el arra a Rákóczi-tanyára. A birtokon kukoricatermesztéssel foglalkoztak, meg búzával, és volt egy szeszgyár is, és ott termelték meg a szeszhez való alapanyagot is. Az édesapám a tanyán a munkásoknak adta ki a bérüket. Azt úgy hívták, a kommenciós. Ezeket a munkásokat úgy hívták abban az időben, hogy summások, nem pénzt kaptak, hanem természetben kapták meg a juttatást. Ez szezonális munka volt, csak tavasszal és nyáron dolgoztak, télen nem volt munkalehetőség. A tanyán vályogházban laktunk, egy teljesen elszegényedett lakásban, de örültünk, hogy fedél volt a fejünk felett. Juliska nővérem 1914-ben született, én meg 1917-ben születtem a tanyán, és ez a birtokos volt a keresztapám [Az interjúalany a komára avagy szándákra utal, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. – A szerk.]. Efráim a zsidó nevem. A nagypapa után kaptam ezt is és a Ferenc nevet is. Tíz család volt, és anyám úgy alakítgatta, hogy a nagypapának a nevét minden családban egy fiúgyerek viselje. Irénke húgom 1919-ben született a tanyán. 

Hat éves voltam, amikor Putnokra [ekkor már: Borsod, Gömör és Kishont vm.] költöztünk. Itt született már Pista öcsém 1924-ben és Klári 1926-ban. Putnokon körülbelül 380 zsidó család élt. [A putnoki ortodox hitközség 1852-ben alakult meg. Van egy temploma, amely 1866-ban épült. Egytanerős népiskoláját, melyben kezdettől fogva magyar az oktatás nyelve, 1875-ben nyitotta meg a hitközség. A hitközség anyakönyvi területéhez a putnoki járás összes községei tartoznak. Lélekszáma 672, a családok száma 167 (In: Zsidó Lexikon, szerk. Újvári Péter, Budapest, 1929). Az 1920-as népszámlálás adatai szerint a falu 4218 főnyi lakosából 764 fő tartozott az izraelita hitfelekezethez (ez volt a római katolikusok /1930 fő/ és a reformátusok /1377 fő/ után a harmadik legnagyobb felekezet Putnokon. – A szerk.] Egy környéken laktunk mi, zsidók, de azért megvolt a kasztrendszer. Én soha nem tudtam volna megnősülni Putnokon a szegénység miatt. Ebből a szempontból nem volt meg az a nagy összetartás. A szegényeket egy kicsikét lenézték. Nagyon-nagyon vallásos város volt ez a Putnok, egy hitközség volt, ami nagyon is ortodox volt. Jesiva volt, bóhereket neveltek Putnokon. Nagyon vallásos rabbi volt ott, szakállas volt, többgyermekes. Kaftánban járt, cicesz volt rajta.

Mi is a zsidó vallás szeretetének szellemében voltunk nevelve. Az apám kevésbé volt vallásos, mivel ő mindig kemény fizikai munkát végzett, de azért szombattartó [lásd: szombat] volt. Ellenben anyukánk olyan vallásos volt, hogy mindent elkövetett, hogy a gyerekei zsidó érzelműek maradjanak. Minden gyereket megtanítottak héberül olvasni. Minden gyereknek meg kellett hogy legyen a bár micvója. Anyám tudott héberül olvasni, de apám nem. Ha apám egy picikét még vallásosabb lett volna mellette, akkor sajtlit is viselt volna. Pajeszt hordtam, de csak 10 éves koromig, mert láttam a többi gyerekeknél, és én sem akartam lemaradni. Később sapkát is csak otthon hordtunk [lásd: kápedli]. Az öcsém, Pista olyan vallásos a mai napig is, hogy mindennap jár templomba reggel és este. Mi nagyon vallásosnak számítottunk, még feladatot is vállaltak a szüleim a közösségben. Ha valaki meghalt a városban, a nőket drága jó anyám mosdatta. Ha férfi halt meg, akkor apám mosdatta meg [lásd: a holttest előkészítése a temetésre].

Erősen kóserok voltunk, és emlékszem, hogy a rabbihoz én hordtam a vésetet [A liba nyelőcsöve, melyet a rabbihoz kellett vinni, hogy ellenőrizze a kóserságot. – A szerk.]. Úgy emlékszem, hogy a húst egyáltalán nem lehetett az asztalra tenni, ha nem volt lesózva. Nagyon vigyázni kellett, hogy a tejest a húsossal ne keverjük össze [lásd: étkezési törvények].

Minden csütörtökön anyánk, aztán később a nővérem vásárolt egy libát, azt elvittük a sakterhoz, és ő levágta. Minden állatot élve vettünk, mert volt kóser mészáros. Amikor a nővérem bontotta a libát, körülálltuk az asztalt, hogy minél nagyobb mája legyen, mert a máját el tudtuk adni. Doktorok vették meg, ügyvédek vették meg, és abból a pénzből vettük a jövő hetit.

Amikor fölbontotta anyukám, aztán a nővérem, megnézették a vésetet. Amikor én vittem el a rabbihoz megnézetni, hogy kóser-e, soha nem volt tréfli. Talán a rabbi gondolta azt – már a mai felfogásomból indulok ki –, hogy ott van a péntek este, és ott van 10 száj, és ha én azt fogom mondani, hogy ez a liba tréfli, a család ott lesz ennivaló nélkül. De hogyha én ezt kiimádkozom, akkor a családnak van ennivalója.

És amikor liba nem volt, akkor volt csirke. És akkor csütörtökön volt a tepertőből ebéd tört krumplival, ez egy tradíció volt, pénteken pedig volt a húsleves. Még a mai napig is betartja a család. Úgy hívjuk, hogy a pénteki tradíció: húsleves, tarhonya és fokhagymaszósz vagy paradicsomszósz. Édesanyám minden péntek este gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás; szombat]. Mi, férfiak mentünk a templomba, a lányok otthon maradtak. Nagyon közel laktunk a templomhoz, úgyhogy csak át kellett sétálnunk. Hazajöttünk a templomból, és akkor volt a vacsora. Akkor nálunk összejött az egész család, legalább voltunk vagy húszan. Akkor hogy drága jó anyám meg tudja vendégelni a húsz személyt, morzsolt kukoricát kapott mindenki tányéron, és az volt a vendéglátás. Akkor bárhesz volt, anyám, aztán a nővérem gyúrta.

Szombaton pedig sólet volt az étkezésünk, amit elvittünk pénteken a pékségbe –emlékezetem szerint legalább száz fazék volt a péknél –, és szombaton volt kész. A pékség szombaton nem dolgozott, mert zsidóé volt. Pénteken volt a kenyerek, péksütemények elkészítése, és utána már csak arra használták fel a kemencéket, hogy a sólet ott megsüljön. A sóletet a gyerekek hozták el. Cserépedényben vittük el, mert abban finomabb volt, letakartuk a tetejét, spárgával lekötöttük, és olyan papírral, amire rá lehetett írni a nevet, és arra nagyon vigyázni kellett, hogy ne keverjük össze. Nálunk a sóletben csak bab volt meg zöldség – nálunk sajnos hús nem volt benne – , és néha-néha, amikor anyámnak vagy a nővéremnek kedve volt, kuglit tettek alá. Emlékszem, hogy nyáron, amikor volt egres, akkor egresszósz volt utána. Az már ünnep volt nálunk, ha volt egresszósz.

Engem egy zsidó család (apám az ő ecetgyárukban dolgozott) mindig meghívott szombaton délben, mert két fiú volt, és azokkal én barátkoztam, és minden szombaton náluk ebédeltem. Ott ebédre volt előétel, először tojás libazsírral és húsleves volt vagy sólet. Őszi időkben húsleves volt, nyári időben sólet. Sült hús volt és utána tészta, meg gyümölcsöt kaptunk, mert ezek gazdag zsidók voltak.

Szombaton nem dolgozott senki az egész városban [lásd: szombati munkavégzés tilalma], reggel nyolc órakor kezdődött az imádkozás, délig templomban voltunk. Szombaton délben én ott álltam, ahogy a nők jöttek az erkélyről a templomban [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely,  sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat van számukra fenntartva. – A szerk.], hogy elvigyem az imakönyveiket, mert nem szabadott szombaton semmit se hordani. [Ezt csak 13 éves koráig csinálhatta, utána már neki sem volt szabad vinnie. – A szerk.] Apámat sose hívták föl a Tórához, mert amikor fölhívtak valakit, akkor snóderolni  kellett [Snóderolás – pénz fölajánlása jótékony célra a Tóra előtt. – A szerk.], sőt meg kellett venni mindig azt a bizonyos pászukot [A heti szakasz egy bekezdése. – A szerk.]. A samesz mindig körbejárt, és ajánlotta a pászuk eladását. Szegény ember nem nagyon tudta. Szükség volt a snóderolásra, mert ők tartották tulajdonképpen fönn a zsidóságot, a nevelést, mert a gyerekeket iskoláztatni kellett, és ahhoz pénz kellett.

Mi, gyerekek – mármint a rokonsági gyerekek – szombaton, hogyha nem mentünk el valami miatt a templomba, akkor összeálltunk, volt nekünk egy imakönyvünk, amiből a szombatra a Tórának egy idézetét kellett felolvasni. És a táleszt fölvettük magunkra, vagy a ciceszt magunkra öltöttük, és akkor imitáltuk azt, amit a templomban a felnőttek csináltak. Egyikünk a másikát fölhívta a Tórához, elmondtunk egy misebéráchot, szóval ez olyan játék volt. [Misebérách – ezt az imát szokták mondani a felolvasott tórai szakaszok után, melyben áldást kérnek – a Tórához járulás érdemeként – arra a személyre, akire a felhívott szeretné. A „misebérách” az ima kezdő szavai (jelentése: aki megáldotta), de a két szó így, egyben került a köztudatba; általános értelemben azt jelenti, hogy valakit megáldani. – A szerk.]

Pészahkor külön edény volt, ami el volt rakva egyik évről a másikra. Úgy emlékszem, hogy volt nálunk egy maceszüzem, és úgy tudtuk a maceszt biztosítani, hogy a gyerekek elmentek oda dolgozni, hogy tudjuk kapni a nyolc napra a maceszt. Nagyon örültünk, ha össze volt törve, mert akkor már nem volt kóser, és akkor azt hazavihettük munka után. Később Pészahkor eljártam az uradalomba, és én felügyeltem, hogy hogyan fejik a teheneket. Szóval mesgiách funkciót töltöttem be. Megmosattam a kezet, abba az edénybe, amit én vittem, fejték a tejet. Ebből lett a kóser tej. Kocsival elvittük az elosztóba, és onnan kapták meg a pészahi tejet. Ez azért volt, hogy Pészahkor mégis kóser legyen a tej. Én mindenben benne voltam, amikor a kóser vágás volt, próbáltam kitanulni a rejnigolást. Ez azt jelenti, hogy a marhának meg a borjúnak vagy bármelyik kérődző állatnak az elejét lehet megenni. Ott, főleg a combja részében vannak izomzatok, amin nem folyik ki a vér. A rejnigolás az, hogy azokat az ereket késsel ki kell vágni. Ezt akartam tanulni, mert ezt jól megfizették. De nem volt hozzá időm, és később aztán már nem is volt hozzá akaratom. [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákob angyallal vívott harcának emlékére nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. – A szerk.]

Jom Kipur volt a legeslegnagyobb ünnep, emlékszem, hogy drága jó anyánk abban a ruhájában jött a templomba, amiben az esküvője volt. Apukánk ha nem is volt olyan  vallásos, de Jom Kipurkor és Ros Hásánákor kitliben volt a templomban. Ünnepekkor minden gyerek új ruhát kapott, dacára annak, hogy szegények voltunk. 

Szükeszkor az iskolaudvaron összejöttünk a falu vagy a város gyermekei, és dióval játszottunk. Az úgy ment, hogy volt nekünk 10-15 darab diónk, akkor volt egy darab, az volt emlékezetem szerint a király. Dobni kellett körülbelül 2 méterről a diókat – mindannyian dobáltunk –, és ha a királyt meg tudtam célozni a dióval, akkor az egész az enyém volt, amit oda dobáltunk. De ha csak egyet tudtam eltalálni, akkor azt kaptam meg, és ha az eltalált még másikat, akkor azt is megkaptam. De tudni kellett, hogy kié volt az a dió, amelyik eltalálta valamelyiket. Volt sátor is, és ott ettünk a sátorban. A Purim inkább családi összejövetel volt, az iskolában csak megemlékeztünk arról, hogy Purim lesz, és néha el kellett játszanunk, hogy a Purim tulajdonképpen miből adódik.

Voltak olyan faluk közel Putnokhoz, ahol kevés zsidó volt, és összeállt ünnepekkor körülbelül öt-hat falu, hogy a minjen meglegyen. És hívtak minket Putnokról, kaptam szállást, ennivalót és egy bizonyos összeget, hogy a minjen meglegyen.

Putnokon nagyon fontos volt minden zsidó gyereknek zsidó iskolába járni. Volt egy állami iskola, amellett volt egy zsidó iskola. Első osztályos korunktól negyedik osztályig jártunk délelőtt héberre, és délután két órától négy-öt óráig jártunk magyarra. (Az iskolában adtak enni, minden nap adtak egy pohár tejet, és egy kiflit adtak hozzá reggel, amikor kezdtük a tanulást.) 10 éves korig csak az alapot tanították meg, a héber betűt tanultuk meg. Ez úgy volt, hogy a Rasit úgy tanították, hogy németre fordították. A Rasit mindenkinek meg kellett tanulni az iskolában. Egy tanító nénink volt, Lenke néninek hívták, ő tanította a magyart. Hosszú-hosszú ideig, egészen a deportálásig ő tanított az iskolában. Körülbelül úgy lehettünk húszan-huszonöten egy osztályban, a negyedik osztályig a lányok keverve voltak a fiúkkal. De már 10 évesek voltunk, a lányok nem jártak a hittanórákra, abbahagyták a tanulást, de már akkor megtanultak perfekt olvasni, a vallásnak minden fázisát megtanulták.

Egy udvarban volt minden: a templom, a rabbi (egy nagyon nagy rabbi volt, akinek a sírját most is látogatjuk, és látogatják, és cédulákat rakunk a sírjára), a bóherok, a magyar iskola és a felső iskola, ahol már kimondottan a vallásra tanították a fiúkat. Ez 10 éves kortól volt 15 éves korig. Itt csak Rasit olvastunk és Talmudot öt éven keresztül. Naponta négy óra volt. A tanárt, aki a negyedik osztálytól följebb tanította a hittant, Weisz bácsinak hívták. 10-11 éves kortól vasárnaponként jártunk Gemorét [Gemárát, azaz Talmudot] tanulni. Azt Weisz bácsi tanította, de pénzért tanították, és ilyen alapon a mi családunkból senki nem tudott járni Gemorét tanulni.

Mindennap imádkoztunk. Akkor a gyereket, aki már 9 éves volt, megtanították lejnolni. 15 éves koromban abbahagytam az iskolát. Az iskolában, amikor imádkoztunk, oda kellett figyelni. Nem úgy volt, hogy elmondtuk a minhát egyfolytában, hanem pászukban kellett mondani. És a tanító bácsi mondta, „Na, te folytassad tovább”. És hogy ne zökkenjünk ki a menetből, oda kellett figyelni. És ha nem tudtuk, akkor aztán kaptunk. Minden ünnepkor elég komoly fölvilágosítást kaptunk, hogy melyik ünnepnek mi a jelentősége. Az iskolában azt a megtiszteltetést kaptam, hogy Hanukakor a bróhét mindig én mondtam el. Talán a hangom miatt volt ez vagy azért, mert a tanító bácsi nagyon szeretett, mert szorgalmas voltam.

14 éves korig minden gyereknek volt cicesze, mert iskolába nem járhattunk volna, hogyha nincs rajtunk cicesz. Sőt Weisz bácsi, a hittantanárunk figyelemmel kísérte a cicesz kóserságát is, hogy nehogy pószl [érvénytelen, hibás] legyen. Nehogy valahol el legyen szakadva vagy el legyen kopva. A ciceszt a hitközségtől kaptuk, akinek nem volt módjában megvenni. Akinek pedig módja volt, az adta a pénzt hozzá, mert tulajdonképpen a hitközség, a putnoki hitközség tartotta fönn a templomot, és a kántort, a rabbit, a tanítókat ők fizették.

A fiútestvéreim ugyanazt az iskolát csinálták, mint én, és a lányok is. Minden gyerek 14–15 éves koráig tanult. Én 14 éves koromig tanultam.

Putnokon az apámat egy zsidó, Roth Bernát foglalkoztatta, annál az indoknál fogva, hogy sok gyerek volt, és fizikai munkát végeztetett az apámmal. Roth Bernátnak volt egy ecetgyára, és később az ecet ki is marta apám gyomrát. Putnokon tartottunk csirkét, mert olyan udvarban laktunk, anyám pedig libát. Konyhakert nem volt, a zöldséget a piacon vásároltuk meg. Anyám a háztartással foglalkozott. Én hatéves koromban már kenyeret kerestem a családomnak. Amikor hazamentünk iskolából, a nyakamba akasztottam egy cukorkás ládácskát, amiben különböző fajta cukorkák voltak, és azt vittem kávéházról kávéházra. Először egy szoba-konyhás lakásban laktunk, későbbiekben aztán kétszobás lakásban. Még született két testvérem. 1924-ben Pista és 1926-ban Klárika, aki 8 hónapos volt, mikor anyukánk meghalt. Apám ott maradt nyolc gyerekkel, és olyan beteg lett, hogy jóformán nem is tudott többet dolgozni. Jolán nővérem 19 éves volt, amikor anyukánk meghalt, és ő fogta össze a hét gyermeket, ő nevelt minket.

Jolán 1934-ben férjhez ment. Hüpe alatt volt az esküvőjük, de nem a templomban,  a nővérem ragaszkodott ahhoz, hogy a szabadban legyen. [Lásd: házasság, esküvői szertartás. Az ultraortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.] A nővérem ragaszkodott, hogy kitliben legyen a sógorom, alul kitli volt, és felette volt egy iberci – zsidóknál úgy hívják azt a fedőkabátot. A férje második unokatestvér volt, és Grünwald Zoltánnak hívták, későbbiekben Galambos Zoltánnak. Nagyon-nagyon rendes ember volt. Szobafestő volt, annak a háznak volt a szobafestője, ahol laktak, a Bálvány utcában. Ez egy hatalmas átjáró ház volt, és ő ott dolgozott télen-nyáron, mert a lakók változtak, és amikor új lakó került a lakásba, akkor azt ki kellett festeni. Engemet egy gazdag zsidó család akart elvinni, ahol nem volt gyerek. Örökbe akartak vinni, s a nővérem azt mondta, hogy míg ő él, egyetlenegy gyereket nem lehet, hogy örökbe vigyenek. A nővérem nem bírta azt ki, hogy a gyerekek ne legyenek mellette, vagyis a testvérei, mert úgy tekintett minket, mint a gyermekeit. 1936-ban a nővérem felhozatott Újpestre. Jött velem a Juliska nővérem, a húgaim, Irénke és Klárika és az apukám, s Újpesten a Váci út 23-ban kaptunk egy szoba-konyhás lakást [Újpest megyei város (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) ekkor még nem tartozott Budapesthez. Jelentős gyárváros gép-, villamossági, bőr-, szesz-, hajó-, gyapotfonó, fonó- és szövő-, szőrmefeldolgozó, cipő-, fémfeldolgozó stb. iparral. Lakosainak száma az 1930-as népszámlálás adatai szerint 67 400 fő volt. – A szerk.].

Én beadtam egy kérvényt Újpesten a Köztisztviselőkhöz, ahol egy hónapig mint próbaidős voltam. Ragaszkodtak a személyemhez mindaddig, amíg nem kértek információt, s bele kellett írni a vallást. Természetesen beírtam, hogy zsidó. Másnap már nem mehettem be dolgozni. Ez 1936 és 1937 között volt. Akkor Júlia nővérem elhelyezkedett a Pannónia Szőrmegyárban mint takarítónő. Irén húgom szintén bekerült ebbe a Pannónia Szőrmegyárba, a kishúgomat, Klárát pedig beadtuk fodrásztanulónak.

Volt egy ismerősöm, aki Putnok képviselője és az Országház háznagya volt. Én ahhoz bementem a Veres Pálné utcába. Egy nagyon rendes ember volt. Adott egy ajánlólevelet, mert akkor csak úgy lehetett elhelyezkedni, és bekerültem a Wolfner Gyula és társa bőrüzembe, ahol segédmunkás lettem. Szezonális gyár volt, nagyon erős fizikai munkát végeztem, mert egymázsás bőröket kellett nekünk vinni a feldolgozóba. Pár hónap leforgása alatt kizáródott sérvem lett. Télen nem dolgoztunk, teljesen állás nélkül voltam, és csak abból éltünk, amit a nővérem és a húgom keresett. De mindezek ellenére tartottuk az ünnepeket. Az rettentően fájt nekem, hogy a kóserságot nem tudtuk megtartani, ez akkor már anyagi kérdés volt.

1940-ben bevonultam rendes katonának Esztergomba, s utána egy hónap múlva munkaszolgálatos lettem. Esztergomban voltam. Énrajtam volt rendesen egyenruha egy hónapig, utána elvették, és lett a sárga karszalag. De az én korosztályomat elvitték Ukrajnába. Amikor arra került a sor, hogy Ukrajnába kellett volna kerülnöm, leszereltek a szívbetegségem miatt. S én mindig leszereltem, bevonultam, leszereltem, bevonultam. Amikor leszereltem, mindig visszamentem a Wolfner gyárba.

1941-ben megösmerkedtem egy helyes kis zsidó kislánnyal, aki akkor 17 éves volt. Klein Irénkének hívták, egy szem gyerek volt. A papa edényárus volt az újpesti piacon. A mama nagyon vallásos volt, a papa kevésbé. Kóser háztartást vezettek, s az én feleségem deportálva lett, de annak a szájában házer [disznó] soha nem volt. Az esküvőnk 1941-ben az újpesti Beniczky utcai templomban volt.

Amikor Újpesten a Wolfner gyárban dolgoztam, nélkülözhetetlen hadi üzemi munkásnak nyilvánítottak, azért nem deportáltak. Ott laktunk bent a gyár területén, volt egy bunkerszerűség, abban, és onnan vitték a dolgozókat. Mert itt hadi üzemi dolgozók voltak.  Minden reggel a keretlegények vitték őket felszuronyozva a munkahelyre. Én ezeknek főztem, vagy 300 embernek. A nyersanyagot a gyár adta, és volt egy nagyon rendes századparancsnokunk, ő határozta meg a főzést. Jom Kipurkor és Ros Hásánákor lent a bunkerban tartottuk meg az ünnepeket az ő felügyelete alatt. Tórát is hozatott, hogy úgy ünnepeljük meg, ahogyan a vallásunk azt előírja.

1944 júliusában a feleségemet, aki állapotos volt, Auschwitzba vitték, és az anyósommal együtt gázkamrába került. Az apósom mondta meg 1945-ben, amikor találkoztunk. Amikor megtudtam, hogy az újpestieket viszik el, a kerítésen átugrottam, hogy megyek a családdal. Elfogtak, és hadbíróság elé állítottak, de volt egy nagyon rendes zászlós, aki mentelmet adott a részemre, mert elmondtam, hogy a feleségem állapotos, és én vele akartam menni. 

1944 októberében az utolsó transzporttal Sachsenhausenba vittek. Sachsenhausen egy nemzetközi bemutató láger volt a Vöröskereszt irányítása alatt, ahol hadifoglyokkal voltunk keverve. Őket nem vitték munkára, mint minket. Együtt voltunk a barakkokban, és ezek havonta kaptak csomagokat a Nemzetközi Vöröskereszttől, de elosztották a tartalmát annak a tíz embernek, akik abban a barakkban voltak. Minket minden reggel öt órakor lezárt vagonokban Sachsenhausenból Oranienburgba [A Brandenburg tartománybeli Oranienburg északon szinte már összeépült Sachsenhausennel. – A szerk.] vittek egy repülőgépgyárba a Heinkel művekhez. Szerencsém volt, mert a mérnökökhöz kerültem. Lemezeket fúrtam át, vollmasinának hívták, de én nem értettem hozzá.

1945 februárjában már közeledtek a szövetségesek, kaptunk egy parancsot, hogy kiürítik sachsenhauseni tábort. Gyalog mentünk egészen Theresienstadtig. Megérkeztünk egy éjszaka Theresienstadtba, május elsején. Mindenkit lefertőtlenítettek, adtak nekünk egy másik ruhát, ami friss volt, tiszta volt. És hat napig voltunk olyan formában, hogy nem csináltunk semmit sem. Láttam, hogy olyan területen voltunk, ahol a családok együtt voltak. Ezek mind csehek voltak. És lakásuk volt, ahol kisgyerekek is voltak, meg szülők voltak, meg nagypapák voltak. És ezen én nagyon csodálkoztam. A németek ahogy mentek el, több alkalommal lőttek, alacsonyan, repülőgépekről, és akkor nagyon sokan meghaltak ott a lágerban. [Theresienstadt felszabadulásakor a gettó 140 000 lakójából 17 320-an éltek még. A többséget 1944 tavaszától különböző koncentrációs táborokba vitték tovább. 1945 áprilisától rengetegen érkeztek Theresienstadtba más koncentrációs táborokból. Az újonnan érkezettek rossz egészségi állapotban voltak, sokan közülük tífuszosan érkeztek. Theresienstadtban a fertőző betegeket nem tudták jól elkülöníteni, így hamarosan tífuszjárvány tört ki. A theresienstadti gettót 1945. május 3-án helyezték a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá. – A szerk.]

1945. május 8-án szabadultam föl. Theresienstadtból el akartak vinni Svédországba. Állandóan mondta a mikrofon minden nyelven, hogy ne menjetek vissza abba az országba, ahonnan titeket kitaszítottak. Nagyon sokan el is mentek, de én hazavágytam, mert még akkor nem tudtam, hogy a feleségemmel mi van, és akartam a családon segíteni. Volt ott a Nemzetközi Vöröskeresztnek egy irodája, ott láttak el minket igazolványokkal, mert semmi papírunk nem volt. Bemondásra volt a papírok kiállítása. Mindenki olyan nevet mondhatott be, amit akart, s olyan kort és szakmát. Én legalább három szakmát bediktáltam. Kaptunk 800 koronát is. Abból a 800 cseh koronából Prágában voltam egy pár napig, hogy egy kicsit felerősödjek, és akkor elindultam Magyarország felé. 1945 júliusában érkeztem meg Rákospalotára. Itt próbáltam elmenni abba a házba, ahol laktunk, és nem találtam senkit. Akkor elmentem a Bethlen térre [Itt volt az OMZSA székháza. – A szerk.], ahol igazolványt kaptunk arról, hogy lefertőtlenítettek, és így kaptunk élelmet meg ruhákat.

Aztán elmentem a nővéremékhez. Hála a jó Istennek, megtaláltam a nővéremet, akinél ott éltem egy hétig. Ők Gödöllőn szabadultak fel, ott volt egy ismerősük, nála bujkáltak a pincében hamis papírokkal. Péter fia, aki akkor hat éves volt, emlékszik, hogy állandóan bujkáltak, de a nővérem a pincében is minden péntek este gyertyát gyújtott.

Juliska, Irénke és Klárika húgom ottmaradt a lágerban,  Auschwitzban. A bátyámat, Zoltánt elvitték a három lányával és a feleségével. Apukánkat az első transzporttal rögtön gázkamrába vitték. Pista Budapesten bujkált. Béla bátyám Borba került, és Buchenwaldba szabadult föl. A felesége és egy hatéves kislánya és az anyósa ottmaradt Auschwitzban.

Péter [Jolán fia] nagyon okos gyerek volt. Azt akartuk, hogy színész legyen, a színiakadémiára akartuk küldeni, és volt a Várkonyi Zoltánnál meghallgatáson. Ő azt mondta, hogy semmi képessége nincs. Erre a gyerek azt mondta, anyu, én ezt az országot itt hagyom. 1956-ban a család átment a határon Ausztriába [lásd: 1956-os forradalom]. Ott a zsidó hitközségen megkérdezték, hogy hova szeretnének menni. A nővérem azt mondta, hogy olyan helyre, ahol a fia tudná a színészi pályáját folytatni. Erre elküldték őket Syracuse-ba, ott van a legnagyobb színiakadémia. Várta őket már egy háromszobás lakás – ahogy ők elmondták, nagy fridzsider, ami teljesen tele volt élelemmel, zongora, hogy a gyerek tudjon gyakorolni.

A nővéremnek megrepedt a mája 1960-ban, és meghalt ott. Péter megismerkedett az egyetemen egy New York-i lánnyal, aki színésznőnek készült. Én ki tudtam kerülni az esküvőjükre, és elvittem a nagymama gyertyatartóját, ami most volt 150 éves, és családról családra szállt. A felesége minden pénteken abban gyújt gyertyát. Ő maga is a valláshoz nagyon-nagyon ragaszkodik, a felesége szintén. De már ők modern vallásban élnek. Péter már a Broadway-on kezdett rendezni, de nem tudott befutni. Erre azt mondta az após, akinek orvosi műszergyára volt, gyere be a gyárba, és tanuld meg ezt a szakmát. Olyannyira megtanulta a szakmát, hogy az 50 emberből 200 ember lett, aki dolgozott. Később eladták a gyárat, aztán vettek egy kisebbet. Nagyon jó anyagiakban két lánya van.

Az öcsém, Pista Izraelbe került 1956-ban. És addig-addig dolgozott Jolán nővérem fia, Péter, hogy a Pista öcsémet Izraelből elhozatta New Yorkba, az is szobafestő. A bátyám, Béla Rochesterbe került 1956-ban. Műbútorasztalos, és a Kodak Művekhez került. Megösmerkedett egy zsidó nővel – mert a felesége meg a gyereke Auschwitzban maradt. Amerikában mindhárman egy városban lakunk az öcsémmel, Pistával és a bátyámmal, Bélával Delray Beachben, Floridában.

A háború után egyelőre egy évig háztartást vezettem a nővérem családjánál, mert nagyon szeretek főzni. Aztán elhelyezkedtem a Fiumei Részvénytársaságnál. [Valószínűleg a Fiumei Kávébehozatali Társaságra gondol. A Társaságot 1899-ben alapították.  Az első világháború után fióküzleteket nyitottak a fővárosban. Közel húsz üzletben árusítottak saját márkacikkekként forgalomba hozott fűszer- és csemegeárut, köztük teát is. – A szerk.] Itt üzletet vezettem, kávé-tea szakbolt volt. És jól vezettem az üzletet is. A véremben van a kereskedőség, örököltem a nagypapámtól, ő is kereskedő volt. Nagyon megszerettek, a vezetőség.

1946 végén megösmerkedtem a második feleségemmel. Goldstein Saroltának hívták. Szerettem volna nősülni, de nem volt pénzem. Akkor odamentem a cégvezetőhöz, hogy meg akarok nősülni, és 25 ezer forintért tudnék Pesten venni lakást. Azt mondja, hatalmas összeg. Mondom, minden hónapban én azt oda szeretném adni a fizetésemből, mert elég jó fizetésem volt: 10 dollár vagy 10 kg cukor vagy 10 gr arany volt a megállapodás abban az időben, mert a forint az nem ért semmit sem [Deutsch Ferenc talán rosszul emlékszik: valószínűtlen, hogy a forint bevezetése – 1946. augusztus l. – után ténylegesen is valutában vagy természetben kapta volna a fizetését, mint előtte, az általános áruhiány és a vágtató infláció időszakában. – A szerk.]. Erre azt mondta, hogy majd összejön az igazgatóság, és ottan majd megbeszélik. Másnap mondja az igazgató, menjek be este az irodába, és a telefonkönyv utolsó lapját emeljem föl, és abban benne lesz valami. Benne volt a 25 ezer forint. Eljött az egy hónap, hogy én azt törleszteni akarom, erre azt mondta a cégvezető, olyan jó munkaerő vagyok, hogy ezt megérdemlem, és ezt a cég adja nekem.

1951-ig dolgoztam itt. Akkor megint jött a zsidóságommal egy probléma. Államosítottak [lásd: államosítás Magyarországon], és én egy gyönyörű szép papírt kaptam Vajnától, a főnökömtől, és jó ajánlólevelet. Adtam egy önéletrajzot a Közértnél, beleírtam, hogy zsidó vagyok, nem vettek föl. Erre egy másik héten nem adtam be semmi papírt, csak odaálltam és erőszakoskodtam, hogy én be akarok menni. Föl is vettek a cukorcsomagolásnál. Három-négy nap múlva már vezető lettem. Kiemeltek és elvittek a Ferenciek terére az üzletbe eladónak. Fölfigyeltek ott rám, és elvittek be a központba, lettem ellenőr, jó fizetéssel, utána főellenőr. Egyszer csak kapok egy értesítést, hogy menjek be az igazgatósághoz. Pezsgőbontás, nem tudtam mire vélni, másnap berendeltek a Belkereskedelmi Minisztériumba főelőadónak. Az egész ország kenyérellátásáért én voltam a felelős.

Nagyon jó barátom volt a Csemege Vállalat vezérigazgatója, mert együtt tapostuk munkaszolgálatos időben a sarat. S erre megkérdezte tőlem, mennyi a fizetésem. Megmondtam, azt mondja, adom a dupláját, gyere hozzám. Így átkerültem a Csemege Kereskedelmi Vállalathoz 1953-ban mint csoportvezető, én ellenőriztem Budapesten az összes üzleteket. Ez a munkakör nem volt nekem nagyon jó, mert zsidózás volt. Innen kerültem át a Csemege ellátó részlegébe. 30 évig dolgoztam itt. Kialakítottam magamnak egy olyan munkakört, hogy egész Magyarországon az akkreditált diplomatákat, 176 országból, én láttam el áruval. Mellette pedig 50 büfét irányítottam. Az ő privát életüket is én láttam el élelemmel. Ha szükségük volt bármiféle ínyenc dologra, akkor rajtam keresztül mindent megkaptak. Különböző magas kitüntetéseket, többnyire kormánykitüntetéseket kaptam. [Ez az állás nagyon különleges juttatásokkal járt. Olyan előnyöket jelentett, amelyek minőségileg változtatták meg az életet. Nyugati kapcsolatok, utazások, ételek stb. – A szerk.] 

A második feleségemet egy össztáncon ösmertem meg Mikulás napján. Először azt gondoltam, hogy egy kis cigánylány, később megkérdeztem tőle, hogy milyen templomba jár – mindig ez volt nekem a barátkozásnak az alapja –, és a feleségem azt mondta, hogy ő felekezet nélküli, de zsidó, és deportálva volt. Esztergomban született. A szülők elváltak, és a nagynénikéje meg a nagymamája vette magához, ők nevelték, és fodrásznőnek tanult. 19 éves korában Auschwitzba került a nagymamával és a nagynénikével. Mengele szelektálásnál a mamát gázkamrába vitette, a nagynénikét munkára osztotta be, a feleségemet pedig elvitte a kísérleti lágerba.

A feleségem soha nem beszélt a házasságunk alatt arról, hogy őrajta a Mengele kísérletezett. Mindig állapotos volt, nem tudta kihordani. 1947-ben házasodtunk össze, az esküvőnk a Csáky utcai templomban volt. Ő fodrásznő volt, de átképezte magát, és műszaki rajzoló lett. Ő rajzolta a Népstadiont.

A feleségem – mivelhogy kísérleteztek rajta – 40 ezer márkát kapott 1961-ben. Azt mondtam, hogy ez vérdíj volt, családom nem lehet, így akkor megállapodtunk a feleségemmel, hogy ebből utazunk. Az akkori pénzügyminiszterrel megállapodtunk, hogy én ezt márkában akarom. És így jutottam el sok országba, hogy legalább a feleségem valamit élvezzen. Amikor a feleségem megbetegedett, én korengedménnyel mentem el nyugdíjba.

A második feleségemmel megtartottuk az ünnepeket. Vallásos érzelműek voltunk, a zsidóságot sosem hagytuk el. A bátyám Deák lett, az öcsém Déri, én erre azt mondtam: az apámat elégették Auschwitzban, s elégették mint Deutsch Vilmost. Én maradtam Deutsch. Én nem akarok a nevemtől még el sem szakadni. S a zsidóságomtól sem akarok elszakadni. Jom Kipurkor nem dolgoztam, amikor már a Csemegénél voltam. A vezérigazgatónak volt egy titkárnője. Az egy apáca volt valamikor, és mi nagyon szépen megegyeztünk a vallásban. Amikor nekem Jom Kipur volt, akkor én a Dohány utcai templomban voltam, és mindig kimentem telefonálni, hogy van-e valami rendkívüli dolog, erre Magdi visszatelefonált, azt mondta, Ferikém, csak menj vissza nyugodtan, imádkozzál, nincsen. Ő fedezett engem, amikor Jom Kipurkor vagy más ünnepekkor a templomban voltam.

Amikor Izraelben háború volt, én élet-halál között voltam. A legkritikusabb időben kerültem Izraelbe. A hatnapos háború alatt mentem az öcsémhez, Haifába látogatóba. Nem voltam ott csak addig, ameddig a háború teljesen ki nem tört, mert egy barátom  figyelmeztetett engemet arra, hogy ne menjek el. Olyan beosztásban volt, ahol tájékozódva voltak a politikai helyzetről. Négyszer voltam a Szentföldön. Egyébként én majdnem minden évben Amerikában voltam látogatóban a rokonságnál, a testvéreimnél. És azután meg hivatalos dolgokban is mentem.
1981-ben meghalt a második feleségem. Nem sokkal utána meghalt a nevelőmamája, és én elmentem Clevelandbe a temetésére. Eléggé kiterjedt baráti köröm volt, és a barátok fölkaroltak, hogy maradjál itten. Volt egy nagyon kedves barátom, akinek volt egy nagy restaurantja, és ő bevitt engemet ebbe a munkakörbe, hogy felejtsek és kapcsolódjak ki. Foglalkozott velem egy hónapig, ajánlta, hogy maradjak, de nem volt kedvem. A nevelőmama férjével elhatároztuk, hogy elmegyünk télre Floridába. Ott egy lunchön  megismerkedtem egy özvegyasszonnyal, Guttman Miryammal. A szülei 1906-ban vándoroltak ki. A mama 16 éves volt, a papa 20. A papa Tokajban végezte az iskoláját és Sátoraljaújhelyen. Nagyon vallásos volt, de annyira intelligens volt, hogy hét nyelven beszélt. A mama se írni, se olvasni nem tudott, valahonnan északról valami faluból származott. [Miryam] Először 9 hónapig a barátnőm volt, meghívtam Magyarországra vendégségbe, és akkor mondtam, hogy szeretném elvenni feleségül. A család eléggé jómódú volt ahhoz, hogy lebeszéljenek a házasságról, de én azt mondtam, hogy én családcentrikus ember vagyok, és el akarom venni őt feleségül. Úgy határoztunk, hogy itt, Magyarországon esküszünk. Ez 1984-ben volt. Úgy osztottuk be az életünket, hogy itt, Magyarországon volt a lakásom, és három hónapot itt töltöttünk Magyarországon, kilenc hónapot pedig Amerikában. Ő meghalt 1990-ben.

Utána hat évig egyedül maradtam, negyedikre nem gondoltam. De hazajöttem, és megismerkedtem a feleségemmel. Őt Czitrom Editnek hívják. [A Centropa Czitrom Edittel is készített interjút.] Budapesten született, és pedagógus. A mamája 91 éves volt, amikor meghalt, és ő 58 éves koráig a mama mellett volt. Nem akarta elhagyni. Itt van egy lakásunk, Amerikában van egy lakásom, van egy autóm, van egy nagyon jó feleségem, mit akarok még?

Liselotte Albin
Wien
Österreich
Datum des Interviews: April 2002
Name des Interviewers: Tanja Adler

Liselotte Albin starb im Dezember 2003.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Ich bin am 28. November 1920 in Wien, in der Bürgerspitalgasse im 6. Bezirk, geboren. Das war mein zu Hause, da haben wir bis zur Emigration gelebt. Damals waren die Hausgeburten noch üblich, ich glaube, man hat sich eine Hebamme genommen, weil man nicht wusste, was im Spital mit einem gemacht wird. Ich bin ein Zwilling, also nicht das Sternzeichen Zwilling, sondern ein echter Zwilling, denn eine halbe Stunde nach mir kam mein Bruder Rudolf zur Welt.

Die Familie väterlicherseits hieß Reichfeld, die mütterlicherseits Frankl. Soweit ich mich zurück erinnern kann, lebten alle Großeltern in Wien. Ursprünglich kamen die Großeltern väterlicherseits, Heinrich Joachim und Rosa Reichfeld aber aus Ungarn, beide sind G´tt sei Dank vor 1938 gestorben.

Mein Großvater kam mit seiner Frau und der Familie vor 1893, also noch zur Zeit der Monarchie nach Wien, denn mein Vater und zwei seiner jüngeren Brüder sind schon in Wien geboren. Die Großeltern hatten acht Kinder und, obwohl ihre Muttersprache ungarisch war, sprachen sie ein perfektes Deutsch. Die Familie war assimiliert und überhaupt nicht fromm. Ich nehme an, man hat, wie in so vielen dieser Familien, Jom Kippur 1 gehalten.

An Pessach 2 oder andere Feiertage, die väterlicherseits gefeiert wurden, kann ich mich nicht erinnern. Obwohl ich zur Familie väterlicherseits weniger Kontakt hatte, weiß ich noch, wie mein Großvater einmal sehr krank war, und ich mir gewünscht habe, er solle doch noch leben, bis ich vierzehn bin, weil dann wäre ich schon erwachsen! Ich muss damals zwölf Jahre alt gewesen sein.

Es gab Geschwister meines Großvaters, aber wir hatten keinen Kontakt zu denen. Da waren eine Großtante und ein Großonkel, und ein Großcousin war homosexuell. Das war damals eine ganz besondere Sache, und dann noch in jüdischen Kreisen!

Mein Bruder und ich sind nicht unbedingt gern zu den Großeltern väterlicherseits gegangen, denn die Kinder unserer Onkeln und Tanten, also unsere Cousins und Cousinen, waren um einiges älter als wir, und die Großeltern waren, obwohl sie so viele Kinder hatten, nicht besonders kinderlieb. Wir waren aber mindestens einmal im Monat dort.

Das war wohl auch ein Zugeständnis an meinen Vater, denn wir hatten ein sehr enges Verhältnis zur Großmama und der Familie mütterlicherseits, und da hörten wir des Öfteren von meiner Mutter: 'Ihr geht zu den Großeltern, wart´s schon lange nicht dort!' Jedes Mal mussten wir uns dort alte Postkarten anschauen.

Meine Großeltern mütterlicherseits hießen Jacob und Regine Frankl. Sie kamen ursprünglich aus Mähren. Meinen Großvater habe ich allerdings nicht gekannt. Er ist knapp vor der Geburt meiner Mutter gestorben, sie hat ihren Vater also auch nicht mehr gekannt.

Die Großmama kam mit ihren neun Kindern 1914 oder 1915 von Mähren nach Wien, ebenso einige ihrer Freunde; es war wahrscheinlich der Zug in die Metropole, obwohl es in der Österreichisch-Ungarischen Monarchie keine Arbeitserlaubnis gab.

Sie sind einfach gekommen und haben, wenn sie eine Arbeit gefunden hatten, begonnen zu arbeiten. Die Großmutter hatte aber noch etwas Grund in Mähren, und den kleinen Gemischtwarenladen hatte sie nach dem Tod ihres Mannes aufgelöst. Sie wird also keine ganz arme Frau gewesen sein. Als sie geheiratet hatte, muss sie sehr jung gewesen sein. Sie hat dann ihre neun Kinder ohne Mann durchgebracht. Die Kinder konnte sie zwar nicht studieren lassen, aber eine Schule hatten sie alle.

Meine Mutter Jacobäa war 1897 in Mikulschitz [heute: Tschechien], also noch in Mähren geboren. Sie war das letzte von den neun Kindern der Großmutter und wurde im Andenken an ihren Vater Jacob Jacobäa genannt. Sie hat perfekt tschechisch gesprochen, weil sie die Volksschule noch auf Tschechisch absolviert hatte.

Danach hatte sie die Bürgerschule und danach irgendeine Handelsschule besucht, aber die waren in deutscher Sprache. Sie hat kurz in einem Büro gearbeitet, aber dann kam für sie und ihre acht Geschwister - Vilma, Emma, Rosa, Hedwig, Laura, Elsa, Siegfried und Ludwig - der 1. Weltkrieg dazwischen.

Ich glaube, eine oder zwei Schwestern meiner Großmutter lebten schon in Wien, als meine Großmutter kam. Tante Ottilie hat ganz feine Nudeln gemacht für die Suppe, die hatte einen Lechner geheiratet, deswegen hieß sie Tante Lechner bei uns.

Onkel Karl hat manchmal den Seder 3 gemacht, und eine Tante Artner, von der weiß ich nur, dass sie einen Bart hatte und beim Eislaufplatz gewohnt hat. Wir hatten aber wenig Kontakt, sie waren ja schon alte Leute. Zwei Töchter meiner Großmutter, Hedwig Fischer und Laura Frank und ein Sohn Siegfried Frankl lebten in der Tschechoslowakei, zu denen ist sie manchmal auf Besuch gefahren.

Obwohl die Großmutter einige Male mit uns auf Urlaub gekommen ist, auf Kur ist sie nie gefahren: 'Das sind 'Narrischkeiten', hat sie gesagt und 'Kur macht man nicht!' Auch die Familie meines verstorbenen Großvaters zog nach Wien, aber zu denen hatten wir wenig Kontakt.

Vielleicht hatte die Großmama den Kontakt nicht gehalten, vielleicht hatte sich seine Familie um die Witwe mit ihren neun Kindern nicht gekümmert - ich weiß es nicht. Die Großmutter hatte sieben Töchter und zwei Söhne, von denen einer im 1. Weltkrieg gestorben ist und ein anderer im Holocaust ermordet wurde.

Meine Großmutter war eine äußert kluge, sehr resolute Frau, aber auch unendlich gläubig. Sie hat die Bibel in Hebräisch gelesen, sie hat koscher 4 gegessen, hat allerdings immer Konzessionen für uns gemacht. Ich war ihre Lieblingsenkelin und bekam auf einem Pergament Schinken, aber wenn sie zu uns auf Besuch gekommen ist, hat sie koschere Würste mitgebracht, Raber hat man die genannt.

Sie hat sie bei uns gekocht, dann aber nicht vom Teller gegessen, weil bei uns milchig und fleischig nicht getrennt war. Ansonsten war die Familie in Wien hier recht assimiliert, aber trotz allem sehr, sehr bewusst jüdisch.

Großmama hatte in Wien, im 16. Bezirk in der Kirchstetterngasse, eine Zweizimmerwohnung. Die Wohnung war ohne Vorzimmer, man ist direkt in die Küche gekommen, ohne Badezimmer, aber mit einem Klo. Dort hat sie bis zum letzten Tag gelebt. Sie hat sich bis zu unserer Abreise geweigert, ein Telefon zu haben; sie hatte nicht einmal eine Uhr.

Die Großmama hat gesagt: 'Wenn ich ausgeschlafen bin, steh ich auf, und wenn ich hungrig bin, dann esse ich, und um 18 Uhr weiß ich, dass der Herr Schwarz - das war ein Geschäft vis-à-vis - zusperrt. No, was brauch ich eine Uhr?'

Großmama hatte ein Repertoire an Aussprüchen. Sie muss die Zeit Bismarcks noch miterlebt haben, denn sie pflegte, wenn irgendetwas passiert war, zu sagen: 'Mach dir nichts draus, Bismarck ist auch ersetzt worden' und 'ein Zufall ist ein Kellertier'.

Vielleicht war sie nicht sehr gebildet, aber sie war eine ausgesprochen kluge Frau. Ich glaube, sie hat weder Radio gehört noch Zeitung gelesen. Aber sie hatte jede Woche ihre in Wien lebenden Töchter Rosa, Elsa, Emma und Vilma zu Besuch. 

Was im Haus vorging, hat sie auch immer gewusst, denn dort pflegte sie einige Freundschaften. Es gab damals in Wien kaum ein Mietshaus, in dem keine jüdische Familie wohnte. Bei uns zu Hause zum Beispiel waren es vier Familien.

Es gab auch eine Familie, mit der die Großmama eng befreundet war, die müssen sich noch aus Mähren gekannt haben; auf jeden Fall übertrug sich die Freundschaft auf meine Mutter und die Tochter der Familie, und diese Freundin war die Mutter von der Grete Frisch, meiner langjährigen Freundin. Also die Freundschaft hat sich wirklich über Generationen gehalten.

Wenn ich so zurückdenke, als die Großmama weggegangen ist 1938 in die Tschechoslowakei, war sie Mitte 70. Da war man wahnsinnig überrascht, als sie sich ein paar Jahre zuvor neue Bettwäsche angeschafft hatte: 'Na was sagst du zur Mutter', hat man da gesagt, weil die Lebenserwartung natürlich viel geringer war als heute. Die Großmama ist alt geworden.

Ich hätte mir gewünscht, sie wäre weniger alt geworden: wäre sie mit 75 gestorben, hätte sie sich Theresienstadt erspart. Wie wir aus Wien weg sind, ist sie zu ihrer Tochter Hedwig in die noch unbesetzte Tschechoslowakei, nach Brünn gefahren.

Von dort wurde sie dann direkt nach Theresienstadt abtransportiert. Ich bin wirklich kein Friedhofgänger, aber das Gefühl zu haben, ich weiß von unendlich vielen meiner Familie, von denen mir meine Großmama am nächsten stand, keine Stelle, wo sie begraben sind, ist furchtbar.

Mein Vater Richard Reichfeld ist 1893 geboren, er wäre heute weit über hundert Jahre alt. Der Papa ist schon in Wien geboren, trotzdem hat sein jüngster Bruder Paul komischerweise ungarisch gekonnt. Mein Vater nicht, aber der konnte etwas Französisch.

Er war Kaufmann, schon vor dem 1. Weltkrieg, er hatte damals irgendeinen guten Job bei einer Firma in Ägypten. Es gab ein Foto von meinem Vater, er war etwas größer als ich, aber für einen Mann sehr klein, da saß er auf einem Kamel. Das Foto ging natürlich durch viele Hände. Schade, dass ich es nicht mehr habe.

Hier in Wien hatte mein Vater später eine Chemikalienhandlung en gros. Im Jahre 1914 kam er aus Ägypten nach Österreich zurück, um zum Militär zu gehen. Das war nicht freiwillig, er wurde eingezogen, aber die meisten österreichischen Juden waren damals Patrioten.

Der Krieg hat ihn dann aber weniger begeistert, er war die ganze Zeit von 1914 bis 1918 eingezogen, er war aber nicht an der Front. Er hat mir erzählt, dass er nur Schweineställe beschützt hat, und ein großer Drückeberger war! Sein jüngerer Bruder Arthur war aber an der Front und wurde schwer verwundet.

Mein Vater hatte sieben Geschwister, die wir allerdings relativ selten gesehen haben. Da waren drei Schwestern, die Aranka, ein armer Hund - eine ewige Jungfrau - die Therese und die Grete. Eine von beiden hatte zwei Söhne, die älter als ich waren. Die vier Brüder waren der Arthur, der hatte keine Kinder, dann gab es einen Ignaz, der muss das schwarze Schaf der Familie gewesen sein, den Nikolaus in Ungarn und den jüngsten, das war der Paul.

Mein Vater unterhielt engen Kontakt mit seinen Eltern und Geschwistern, schon alleine deshalb, weil er sowohl seinen Vater, als auch seine beiden Schwestern, die schlechte Ehen führten, unterstützte. So weit die Nachkommen noch leben, halten wir heute noch engen Kontakt. Der Alterunterschied, 'doesn't make any difference', wenn der eine 81 und der andere 75 oder 87 ist!

Meine Mutter hat meinen Vater erst im Jahre 1919 auf irgendeiner Festivität kennen gelernt. Er muss ein schneidiger junger Mann gewesen sein, denn im selben Jahr haben sie im Huber-Tempel, in Ottakring, geheiratet.

Im 1920er- Jahr haben sie dann eine vornehme Wohnung im 6. Bezirk gefunden. Die Wohnung war gut bürgerlich, ich habe nie Sorgen gekannt, wir sind auch auf Urlaub gefahren, obwohl man damals unendlich viel bescheidener gelebt hat als heute, gar keine Frage.

• Meine Kindheit

Beide Eltern hatten Humor, und darüber bin ich heute sehr glücklich. Wir hatten ein richtiges Familienleben. Meine Mutter hat alle meine Jungmädchenbücher, die ich gelesen habe, auch gelesen. Ich kann mir vorstellen, dass sie nicht sehr begeistert war.

Mein Vater zum Beispiel hat erst, als mein Bruder und ich in das Alter gekommen sind, Karl May gelesen. Es wurde überhaupt sehr viel bei uns gelesen, auch die Zeitung, die meine Eltern abonniert hatten. Aber ich kann mich nicht erinnern, zu Hause bis 1938, jüdische Publikationen gesehen zu haben.

Ich weiß noch, dass ich das erste Mal im Tempel war, als irgendein Onkel von mir geheiratet hat. Das war in der Schmalzhofgasse, im 6. Bezirk, wo ich dann auch im Jugendgottesdienst war. Jom Kippur haben wir entweder zu Hause mit den Eltern gefeiert oder wir wurden von der Nachbarin eingeladen.

Die Mutti hat gefastet, der Vater hat gesagt, er kann nicht fasten, er bekommt davon Migräne! Wir sind in den Religionsunterricht gegangen, und mein Bruder hat seine Bar Mitzwah 5 gefeiert. Unser Religionslehrer war schrecklich arm. Der hat sich gar nicht getraut, schlechte Noten zu geben. Ich habe die Bibel sehr spät gelesen, aber ich habe die Geschichten gekannt, sie wurden mir erzählt.

Ich kann mich nicht daran erinnern, dass es zu Hause eine Bibel gab. Trotzdem hat mein Vater nicht erlaubt, dass wir in Strümpfen bzw. ohne Schuhe herumlaufen [Anm.: ohne lederne Schuhe - Vorschrift in der Trauerzeit in der jüdischen Religion]. Man war sich der Traditionen sehr bewusst und hat diese auch eingehalten.

Die Beziehungen der Hausparteien untereinander waren gut. Es gab vier Stockwerke mit vielen Familien und vielen Kindern. Trotzdem war der Kontakt zu den Familien Wachtmann und Felsenburg, also zu den jüdischen Familien, weitaus enger als zu den nichtjüdischen Familien.

Wirklichen Kontakt hatten wir noch mit dem Hausbesorger, aber das war so: Erstens hatte er zwei Kinder, zweitens haben wir ihn gebraucht. Meine Eltern verkehrten, trotzdem sie nicht sehr fromm waren, komischerweise stark in jüdischen Kreisen. Ich würde sagen, ihre Gesellschaft bestand zu 90 Prozent aus Juden, nur ist es einem damals nicht aufgefallen.

Der Vater hat jeden Sonntag im Kaffeehaus 'Westend' Tarock gespielt. Das Kaffeehaus war im Haus, dort waren fast alles Juden, und er hatte, mit Ausnahme eines Vertreters, nur jüdische Angestellte.

Mein Bruder und ich waren nicht im Kindergarten, wir hatten mehrere Dienstmädchen, weil die Mutti zusammen mit dem Vater gearbeitet hat. Die Dienstmädchen haben auf uns aufgepasst und sind mit uns im Park spazieren gegangen. Manche waren sehr nett, manche waren 'a bißl deppert'.

Da war einmal eine, bei der ich während des Ausflugs dringend auf die Toilette musste. Auf die Idee, mit mir in ein Kaffeehaus zu gehen, ist sie anscheinend nicht gekommen, und so hat sie mich in ein Männerpissoir geschickt. Da wir ja ein sehr enges Familienleben hatten, wurde ich am Abendtisch natürlich gefragt, was wir denn gemacht hätten. Da hab ich gesagt: 'Ich war heute wo, wo lauter Männer waren!' 'Wo warst du?' 'Na ja, ich habe dringend gemusst, und die haben auch gemusst.' Das Kindermädchen war natürlich schon am nächsten Tag weg.

In den Ferien, solange wir wirklich Kinder waren, sind wir mit der Mutter weggefahren. Mein Vater ist immer dageblieben, er hat das Geschäft geführt. Aber ich glaube, es wäre ihm auch zu anstrengend mit uns Kindern gewesen. Wir sind aber nie sehr weit weg gefahren, denn am Freitag oder Samstag ist er auf Besuch gekommen.

Dort, wo wir waren, waren auch nur jüdische Leute. Wir waren jahrelang in Bad Fischau, da hatten wir bei einer Bäuerin - Hartmann hat sie geheißen - ein Zimmer mit einem Waschtisch. Wir bekamen immer ein Frühstück, und es gab einen sehr schönen Garten und einen Hof - das war ideal für Kinder.

Einmal haben wir einen Sommerurlaub in Mauer bei Wien verbracht, auch in Baden waren wir. Als wir um die 15 Jahre alt waren, sind wir in ein Zeltlager gefahren, für drei oder vier Wochen bei Villach. Das war mit dem Jugendbund 'Bundschuh', der stammte noch aus den Bauernkämpfen.

Die Eltern sind uns dort besuchen gekommen und haben uns in ihr Hotel mitgenommen, wo wir doppelt und dreifach gebadet wurden. Ich glaube, in der ganzen Zeit dort haben wir uns maximal die Hände gewaschen. Es gab ja einen See und man hat gefunden: Wenn man schwimmen geht, braucht man sich nicht zu waschen!

In den Ferien haben wir im Gasthaus zu Mittag gegessen, obwohl wir in Wien ganz selten ins Restaurant gegangen sind. Gegenüber unserem Haus in Wien war ein Gasthaus, da wären wir nicht hingegangen, denn dort haben die Leute viel Alkohol getrunken, aber die hatten sehr gutes Gulasch, und gelegentlich haben uns die Eltern mit dem Reindl hingeschickt, Gulaschsaft holen!

Wenn wir zusammen ins Restaurant gegangen sind, muss das eine besondere Gelegenheit gewesen sein, da wurde unsere Wohnung ausgemalt oder so etwas, sonst wären wir nicht hingegangen. Aber auch im Urlaub auf Ausflügen haben wir wenig konsumiert. Ein Soda oder ein Soda Himbeer war schon eine Ausnahme.

Ich bin heute zu hundert Prozent überzeugt, dass es keine Frage des Geldes war. Mein Vater, der abgesehen davon sehr großzügig war, war ein 'Verbraucher'. Auf das Kracherl ist es ihm nicht angekommen, er hat seine Eltern und die Großmama unterstützt, es wäre also gar kein Problem gewesen.

Man hat einfach um ein Eckhaus bescheidener gelebt. Man ist auch nie mit dem Taxi gefahren, das war Luxus, ebenso wie ein Auto besitzen. Man ist damals eigentlich nur unter zwei Bedingungen Auto gefahren: mit Koffern zum Bahnhof oder ins Spital!

Trotzdem alle meine Vorfahren aus Mähren respektive Ungarn stammen - eine typische Wienerin also! - war Deutsch für mich von vornherein keine Fremdsprache, da man mit mir überhaupt nur Deutsch gesprochen hat. Wenn man aber etwas vor den Kindern geheim halten wollte, hat man tschechisch gesprochen, da die Großmama und meine Mutter noch Tschechisch sprachen. Oder man hat uns Kinder um ein Glas Wasser geschickt, mit den Worten: 'Lass das Wasser lange ablaufen!'

Ich hätte mit sechs Jahren in die Schule kommen sollen, aber da ich im November geboren wurde, wurde ich ein Jahr später eingeschult. Ich weiß noch, das die sehr nette Direktorin gefragt hat, wie die finanziellen Verhältnisse in unserer Familie sind und ob es sehr wichtig ist, dass ich sobald wie möglich verdienen muss. Meine Mutter hat daraufhin gesagt: 'Darauf möchte ich mich nicht verlassen!' So hat man mich dann zurückgestellt; geistig hätte ich das zwar noch bewerkstelligt, aber ich war nicht vorhanden: klein, zart und mager.

Da hat meine Mutter damals gesagt: 'Gut, dann geht der Bub auch nicht, es sind Zwillinge!' So kamen wir mit fast sieben Jahren in die Volksschule in der Mittelgasse, im 6.Bezirk. In der Mittelschule war ich dann im 13. Bezirk, in der Wenzgasse. Von Verkehr war damals noch nicht zu sprechen, jedenfalls haben wir das so empfunden. Ich weiß, ich bin auf der Mariahilferstrasse gegangen und vis-a- vis war eine Schulfreundin, und man ist einfach rüber gelaufen. Na, laufen Sie heute einmal einfach rüber!

Ich hatte das unerhörte Glück, eine ganz besonders kluge Lehrerin zu haben. Ich bin auch komischer Weise vom ersten bis zum letzten Schultag gern in die Schule gegangen - sehr gern. Ich war schon in der Volksschule eine sehr gute Schülerin, habe immer Vorzugszeugnisse bekommen. Ich mochte alle Fächer, mit Ausnahme von Zeichnen und Handarbeiten, das wir erst in Mittelschule gehabt haben. Meine Arbeit ist immer nur dreckig geworden, nie fertig; ich bin wirklich völlig unbegabt. 

Ich hatte eine ganz blöde Handarbeitslehrerin, die hat meine Mutter kommen lassen, weil sie sich gezwungen fühlte, mir eine schlechte Note zu geben und mir dadurch den Vorzug zu verpatzen. Mutti sagte: 'Das wird sie zu verkraften wissen', worauf die Lehrerin meinte: 'Was soll nur einmal aus dem Kind werden?' 'Keine Handarbeitslehrerin!' hat die Mutti gesagt.

In unserer Klasse waren wir 25 Kinder, davon sechs oder sieben jüdische. Aber eigentlich habe nicht ich mich denen angeschlossen, sondern meine Mutter deren Müttern. Ich hatte eine besondere Herzensfreundin, sie war keine Jüdin und kam aus ganz armen Verhältnissen - sie hat so gut wie bei uns gelebt.

Im Jahre 1938 kam dann ihre Mutter und sagte: 'Na, jetzt werdet ihr sehen, was es heißt, nichts zu haben!' Dabei hatten wir dem Kind immer nur Gutes getan. Ich hätte es ja auch noch verstanden, wenn die so etwas unter sich sagen, denn die waren ja überzeugt davon, dass alle Juden steinreich sind. Ich erinnere mich noch daran, dass zu uns ins Haus ein Jude mit seinem Bauchladen gekommen ist - also wenn der reich war, dann bin ich 1,80 m groß!

In Wien lebten viele Juden konzentriert im 2. Bezirk, auch viele Flüchtlinge aus dem Osten. Es war aber nicht reguliert, jeder konnte in den 2. Bezirk hinein und von dort wieder hinaus. Jeder geht lieber dahin, wo er einen Landsmann findet, der ihm sagt: Da musst du hingehen, zu der Behörde musst du gehen.' Das gibt es überall.

Wir waren sehr viel 'en famille'. Mein Bruder und ich waren natürlich immer zu zweit, aber auch meine Mutter und die Großmama haben sich oft gesehen. Und dann natürlich die Geschwister meiner Eltern, die ja fast alle Kinder hatten. Ich war als Kind unendlich viel krank, alle Krankheiten hatte ich. Das war nicht so schlimm, denn da hat man meinen Bruder immer zu einer Tante schicken können, zum Spielen. Meine Lieblingstante war die Tante Elsa, sie hatte zwei Söhne und hat deshalb gefunden, alle Kinder sind brav; gemessen an ihren Söhnen. Aber ich habe alle Geschwister meiner Mutter gern gehabt, nur zu denen, die in Tschechien waren, hatten wir etwas weniger Kontakt. Unter den Kindern gab es aber riesige Altersunterschiede. Mit einer Cousine war ich nach dem Krieg sehr gut, aber als ich dreizehn Jahre alt war, war sie zwanzig und hat sich die Nägel angestrichen, da habe ich mir gedacht: So eine blöde Gans!'

Mein Bruder und ich hatten natürlich Perioden, wo wir uns nur gestritten haben. Aber wir waren furchtbar eng miteinander, wenn dem einem etwas passiert ist, hat der andere schon losgebrüllt. Wir waren wirklich sehr eng, obwohl wir auf verschiedene Schulen gegangen sind, denn es gab damals noch keine Koedukation, Buben und Mädchen waren getrennt. Da wir uns ein Zimmer teilten und zusammen aufwuchsen, war für mich ein Bub nichts Besonderes und für ihn ein Mädchen nicht.

Ich kann mich erinnern, als wir einmal in Bad Fischau waren, da war ein Mädel, sie hatte ihre Regel und hat herumgeredet, die Tante sei da oder was weiß ich, und sie könne deshalb nicht ins Wasser gehen. Mein Bruder hat sie angeschaut und gesagt:

'Was willst? Unwohl bist!' Das war bei uns zu Hause kein Problem, aber bewusst nackt habe ich meine Eltern nie gesehen, obwohl es keine Scheu gab. Ich habe auch sehr früh 'Die Mutzenbacher' 6 gelesen, weil mein Bruder sie aus der Schule mitgebracht hat, auch pornographische Bilder habe ich gekannt, na freilich!

An den Wochenenden war ich mit Schulkollegen, mit Freunden oder Verwandten unterwegs. Wir sind mit dem Fahrrad zum Schwimmen in die Lobau gefahren, wir sind ins Kino gegangen - aber am Abend war ich zu Hause. Ich hatte schon sehr zeitig einen Freund.

Der Pepi war 17 oder 18, er war auch Jude, ich muss 14 gewesen sein. Wir waren sehr eng und sehr platonisch befreundet. Ich glaube, er hat in der Gegend gewohnt. Wir hatten uns beim Eislaufen kennen gelernt. Nach dem Krieg habe ich ihn dann ein paar Mal in England besucht, und er mich, wenn er in Wien war.

Meinen ersten Mann Herbert habe ich dann mit 15 Jahren kennen gelernt. Wir sind viel ins Burgtheater gegangen, wir hatten immer Stehplätze, und es war selbstverständlich, dass ein Bursche das Mädchen nach Hause brachte. Ich glaube, meine Eltern sind jedes Mal schon beim Fenster gestanden.

Wir gingen oft zu Bahnhöfen, da hat man sich so schön küssen können, ohne dass es jemand auffiel! Aber nur zu den großen Bahnhöfen, wo immer wieder Züge kamen, denn wir mussten ja so tun, als ob einer ankommt oder wegfährt! Also da hat sich unendlich viel getan in den letzten Jahrzehnten, denn wem fällt heute schon auf, wenn sich zwei junge Leute küssen? Damals ging das nicht so einfach.

Bis zu meinem fünfzehnten Lebensjahr war ich in der sehr gemäßigten sozialistischen Bewegung 'Bundschuh' mit Einverständnis meiner Eltern, wahrscheinlich sogar von ihnen initiiert. Es war eine wunderschöne Zeit, und natürlich wurde ich auch irgendwie durch diese Jugendbewegung geformt.

Ich war sehr sozialistisch, war auch dafür, alles sozial zu verteilen. Ich war sehr bös mit meinem Vater, der eine Chemikalienhandlung en gros hatte, dass er etwas kauft und es teurer verkauft: 'Das ist reinster Kapitalismus! So was macht man nicht!' Mein Vater hat darauf nur gesagt:

'Mein Kind, wenn du mit der Schule fertig bist, kommst du ins Geschäft und dann führst du es.' Ich finde das sind Erlebnisse, an die man sich erinnern sollte. Man macht seine Erfahrungen, und wenn man etwas älter ist, wird man etwas gescheiter.

Wenn es Wahlen gab, hat mein Vater sozialdemokratisch gewählt, weil es damals geheißen hat: 'Na, was soll ein Jude schon wählen? Christlichsozial? Nicht wirklich!' Unter Dollfuß 7 wurden dann ja alle auch nur politisch angehauchten Organisationen verboten. In meiner Organisation waren zu 90 Prozent jüdische Kinder, so hat sich das wahrscheinlich von allein aufgehört, weil die Eltern ja wussten, das es verboten war.

Ich muss aber sagen, dass ich während meiner Schulzeit nie direkt angepöbelt wurde, oder ich habe es nicht bemerkt. Antisemitismus als solchen habe ich erst 1938 bewusst mitbekommen, wahrscheinlich habe ich mich viel zu wenig mit Politik beschäftigt. Ich kann mich aber noch gut an den Justizpalastbrand 1934 8 erinnern.

1938 habe ich eine Erfahrung gemacht, die ich nie vergessen werde. Ich war knapp 18 Jahre alt, habe natürlich Radio gehört und Zeitung gelesen, und ich dachte mir: Es wird nicht alles stimmen, was die sagen, aber - und das ist die unerhörte Macht der Propaganda - manches wird schon stimmen. Und das habe ich gedacht, obwohl ich selbst betroffen war. Und jetzt frage ich mich, wie leicht jemand zu beeinflussen ist, der nicht betroffen ist, der nur das weiß, was er hört oder liest.

• Während des Krieges

Als wir im November 1938 weg sind, war ich sehr traurig, weil ich nicht mehr in die Schule gehen konnte. Dadurch, dass ich erst mit sieben Jahren in die Schule gekommen bin, war ich im Jahre 1938 in der 7. Klasse Mittelschule, hätte also im nächsten Jahr maturieren sollen.

Ich war noch vom März bis Juni 1938 in der Schule, danach durfte ich nicht mehr. Einen Beweis dafür, wie dumm und unreif ich war, erbrachte ich, als ich mit meinem tadellosen Abgangszeugnis zum Stadtschulrat ging und sagte: 'Ich möchte gern extern maturieren', und ein netter Herr sagte: 'Ja mein Kind, aus welchem Grund, politisch?' Ich bejahte. Da sagte er: 'Was genau?' 'Ich bin Jüdin!' Da war ich schon draußen! Allein schon die Idee! Das war aber irgendwie auch die allgemeine Linie damals.

Trotzdem man seit 1933 mitbekommen hatte, was in Deutschland passierte, höre ich meinen Vater noch sagen: 'Wenn einer nichts angestellt hat, kann man ihn nicht einsperren.'

Mein Vater hatte in Wien einen Magazineur, der ihm 1938 angeboten hat, das Geschäft für ihn zu übernehmen, aber mein Vater hat gesagt: 'Nein, ich habe zwei heranwachsende Kinder, ich bleib nicht hier und liefere meine Familie dem Goi aus. Da gehen wir lieber weg!' Man hat uns die Wohnung nicht weggenommen, mein Vater hat nicht gekündigt, bis zum letzten Moment Zins gezahlt, und wir haben in unserer Wohnung gewohnt.

Er hat auch nicht unsere Einrichtung quasi verschleudert. Es war ihm egal, ob er für die Wohnungseinrichtung ein paar Schillinge bekommt, die er nicht mitnehmen darf. Es hat auch, außer der engsten Familie, niemand gewusst, dass wir weggehen.

Shanghai war der einzige Ort, an den man, wenn man eine Schiffskarte hatte, einfach hinfahren konnte. Man hat kein 'Permit' 9 gebraucht und keine Arbeitserlaubnis. Mein Vater hat damals gesagt: 'Kinder, da fahren wir hin, dann suchen wir von dort weiter. Dort wird man mich als Juden nicht verhaften, hier ja.'

Meine Eltern und die meines zukünftigen Ehemanns hatten wenig Kontakt, aber 1938 hatten sie ihn dann, weil wir zwei gesagt haben, dass wir zusammen bleiben wollen. Er war mit seiner Familie vor uns in Shanghai. Als wir ankamen, standen sie am Pier, um uns abzuholen.

Die 'Reichskristallnacht' 10 habe ich noch erlebt, aber vielleicht gibt es einen G'tt, denn wir waren damals bestimmt insofern geschützt, weil wir zu der Zeit Spediteure zu Hause hatten, denn wir sind ja schon Ende November weg. Auch das Geschäft meines Vaters war kein öffentliches Geschäft, das war ein Großhandel, ohne Auslagen. Da wurde gepackt, verpackt und weggeschickt, es waren also alle Arbeiter im Haus.

Ich selbst war auf der Mariahilferstrasse unterwegs, den Lärm habe ich mitbekommen. Schon vorher wurde ein Cousin von mir - ein Sohn meiner Tante Elsa - nach Dachau [KZ Dachau, Deutschland] geschickt, er war 3 Jahre älter als ich, also 21. Er hatte irgendeine Vorstrafe, ich weiß nicht welche, aber er hatte weder ein Kind geschändet, noch sonst etwas Schreckliches getan, aber diese Leute hat man sofort geholt.

Zu der Zeit, als ich in Shanghai ankam, konnte man noch überall wohnen, es war nur eine Frage des Geldes. Im internationalen Settlement war es teuer, dort lebten die Nobelemigranten, die so genannten '33-er' [Anm.: Deutsche Juden, die bereits 1933, nach Hitlers Machtergreifung, geflohen waren.], im Kriegsgebiet, es herrschte Krieg zwischen China und Japan, war es natürlich billiger. Wir, das heißt, mein Verlobter und seine Familie und meine Familie, wohnten im Kriegsgebiet. Die Japaner haben dann einige Jahre später dieses Gebiet besetzt. So wurde es zu einem Ghetto.

Ich habe viel von dieser Zeit verdrängt, ich weiß nicht mehr, wann Shanghai besetzt wurde und wie lange es dauerte. Ich kann auch nicht genau sagen, wann ich wo in Shanghai gewohnt habe. Sicher ist, dass ich in den ersten Jahren bei meinen Eltern gewohnt habe, im vom Krieg zerstörten Gebiet, in Hong Kio.

Als mein Mann und ich 1942 geheiratet haben, bekamen wir eine Wohnung außerhalb. 1944, als mein Mann starb, lebten wir aber bereits wieder bei den Eltern, obwohl ich mich nicht erinnern kann, aus welchen Gründen wir damals aus unserer Wohnung ausgezogen sind.

Möglicherweise veranlassten die Japaner während des Krieges, dass die Emigranten wieder zurück mussten, aber ich weiß es wirklich nicht mehr. Ich war in dieser ganzen Zeit staatenlos, ich habe nicht einmal einen Pass gehabt. Es war Krieg, und ich bin in den ganzen Jahren nie aus Shanghai weggekommen.

In Shanghai konnte man alles machen. Mein Vater hatte mit einem Deutschen zusammen eine Hemdenerzeugung, und mein Bruder war bei einer Import-Export Firma. Als mein Mann gestorben ist, war ich plötzlich allein und wusste nicht, was ich tun soll. So ging ich in eine Leihbibliothek arbeiten. Nur jüdische Mädeln haben dort gearbeitet. Trotz eines unmöglichen Chefs, habe ich diese Arbeit sehr gern gemacht und relativ lange dort gearbeitet. Danach habe ich mit einem Freund, dem Fritz, eine Margarinefabrik betrieben. Ich glaube, ich bin für einige Magenkoliken verantwortlich! Bis zu meiner Rückkehr habe ich dann als Sekretärin in einem 'Austrian Center' gearbeitet, das dort gegründet worden war.

Meine Tante Rosa Rendelstein, die Schwester meiner Mutter und ihre Familie waren auch kurz in Shanghai, um dann weiter nach Kanada zu fahren. Dort haben sie überlebt. Die, die in der Tschechoslowakei waren, inklusive meine Großmama, sind nach Theresienstadt deportiert worden, wo alle, bis auf Tante Laura, gestorben sind.

Eine Tante ist im KZ Auschwitz umgekommen. Von meiner engsten Familie haben eigentlich nur meine Eltern und mein Bruder überlebt. Großmama nicht, einige Geschwister meiner Mutter nicht, viele derer Kinder nicht. Es gibt in Prag eine Synagoge, wo alle Namen der Umgekommenen an den Wänden stehen. Die Namen sind in einer rötlichen Farbe auf weißem Grund niedergeschrieben. Dort bin ich gestanden und ich habe gelesen: Siegfried Frankl, seine Kinder Berthold Frankl und Evelina Frankl, Käthe Frankl, Regine Frankl.

Das waren nur die, die unter 'F' standen, da habe ich gesagt: 'Jetzt können wir gehen!' Diejenigen, die mütterlicherseits überlebt haben, waren in der Emigration in Kanada und Südamerika. Tante Elsa war zuerst in England, später in Amerika und kam dann zurück nach Wien.

Aber die Familie ist reichlich dezimiert worden. Von Vaters Seite sind alle Geschwister, außer Tante Grete, die in England überlebt hat - sie hat als Köchin gearbeitet und ist dort gestorben - und der jüngste Bruder Paul, der 1938 nach Israel ins Exil ging und nach dem Holocaust nach Wien zurück kam, ermordet worden.

• Nach dem Krieg

Ich kam im August 1947 mit meinem späteren Ehemann Hans nach Wien zurück. Wir kamen direkt aus Shanghai, und ich kann sagen, dass die Fahrt bei G´tt nicht angenehm war. Am 25. Oktober 1951 haben wir geheiratet, ich hatte ein paar Jahre gebraucht, und er war noch nicht geschieden.

Natürlich hatten wir damals überlegt, ob wir nach Israel gehen sollten. Ich habe gewusst, dass es hier Antisemitismus gibt, weil es ihn immer gegeben hat. Aber es gibt ihn überall, ich weiß zwar nicht warum, aber es gibt ihn bestimmt überall. Ich würde nicht sagen, dass es Heimatgefühl war, weswegen ich zurückgekommen bin, es war irgendwie auch die deutsche Sprache.

Ich hatte vorher mit Bekannten in Wien korrespondiert, die haben in der Innenstadt eine kleine Pension besessen. Ich habe geschrieben, dass ich kommen möchte und ob ich dort wohnen könne, worauf sie mir geantwortet hatten, dass ich selbstverständlich kommen könne.

Ich war also kein Rückkehrer ohne Dach über dem Kopf. Ich hatte noch meine Eltern und meinen Bruder in Shanghai, Familie im Ausland und etwas Geld. Ich bin nicht zu meinem Elternhaus gegangen. Ich kann mich noch erinnern, als ich kurz nach meiner Ankunft am Kai spazieren ging und alle Leute deutsch sprachen, war mein erster Gedanke:

So viele Juden hat es doch früher nicht gegeben!' Oder als ich am Anfang, in meinem ganz kleinen Zimmer in der Pension saß und durstig war, dachte ich: 'Na wenn der Durst jetzt nicht aufhört, dann nehme ich aber ein ungekochtes Wasser!' In Shanghai hatte man das Wasser kochen müssen, bevor man es trinken konnte.

Ich habe per Zufall ehemalige Schulkollegen getroffen. Ich habe sie damals gefragt, ob sie nichts bemerkt hätten oder ob es sie nicht gewundert hatte, dass die 'kleine Reichfeld' nicht mehr in die Schule gekommen ist, denn an meinen Leistungen kann es ja nicht gelegen sein. Ich habe nie eine andere Antwort als 'nein' bekommen.

Ich habe damals ziemlich bald begonnen, beim 'World Jewish Congress' zu arbeiten. Ich bin einfach hingegangen und habe mich beworben, ich hatte ein Empfehlungsschreiben aus Shanghai vom 'Austrian Center'. Ich habe so lange dort gearbeitet, bis es aufgelöst wurde.

Meine Eltern sind einige Monate nach mir zurückgekommen, und als deren Wohnung fertig wurde, zog ich wieder mit ihnen zusammen. Als ich 1951 geheiratet habe, haben mein Mann und ich uns eine Wohnung im 19. Bezirk genommen, in der ich jetzt seit fast 50 Jahren lebe.

Mein Bruder kam ungefähr ein Jahr später, obwohl er eigentlich dort geblieben wäre, hätten die Kommunisten nicht die Macht übernommen. Ich habe dann bei meinem Vater in der Firma gearbeitet, als Sekretärin und in der Buchhaltung. Er hatte sein Geschäft wieder eröffnet, es war auch kein Problem, einen Gewerbeschein zu bekommen.

Weitaus schwieriger war es für mich, einen Staatsbürgerschaftsnachweis zu erhalten. Gleich nach meiner Ankunft bin ich zum Rathaus und wollte auf meinen damaligen Namen Rosenbaum einen Nachweis ausgestellt bekommen. Der zuständige Herr wollte mein Trauzeugnis sehen, und ich hatte sogar eines, allerdings von der jüdischen Gemeinde in Shanghai.

Natürlich hieß es dann: 'Des kann i´ net anerkennen!' Ich habe gesagt: 'Wissen Sie was, geben Sie mir einen Heimatschein auf meinen Mädchennamen.' Es ist mir egal gewesen. Aber die Antwort war: 'Des kann i´ net, weil Sie waren ja verheirat!'

Das nächste Mal kam ich besser ausgerüstet: Meine Tante Elsa in Amerika hat immer Zigaretten geschickt, und so kam ich mit einer Stange Zigaretten zum selben Standesbeamten. Da hat er nur noch gefragt: 'Auf welchen Namen wollen Sie's denn haben?' Aber das war sicher nicht, weil ich Jüdin war oder er Antisemit - das war einfach ein ganz normaler Beamter.

Ich bin nach meiner Rückkehr nicht frömmer geworden. Ich lebe nicht koscher, am liebsten esse ich Matzes mit Butter und Schinken. Aber bewusster und interessierter bin ich geworden.

Vor 1938 hatte ich weder wirtschaftliche noch politische Interessen oder Kenntnisse. Und obwohl ich in meiner Jugend eher in die kommunistische Richtung tendierte, war nach dem davon keine Rede, weil ich viele Kommunisten kennen gelernt hatte und sie oft als sehr einseitig und stur empfunden habe. Ich war aber politisch weitaus interessierter als vorher.

Ich kann mich erinnern, als in Israel 1967 der Sechs-Tage-Krieg 11 ausgebrochen ist, da waren eine Menge Österreicher überrascht, dass Israelis Juden sind. Einige meiner Freunde lebten damals in Israel, auch ein Teil meiner Familie.

Im Sechs-Tage-Krieg habe ich niemanden verloren, aber im Jom Kippur Krieg 12 1973 sind einige Freunde gefallen. Ich war vier Mal in Israel, aber ich muss ehrlich sagen, momentan ist es mir etwas zu heikel. Ich habe das Gefühl, dass sich die Menschen hier denken, dass die armen Palästinenser 'besetzt' sind, und dann heißt es: 'Wir wissen, was es heißt, besetzt zu sein, wir waren doch von den Russen besetzt.'

Ich war immer ein Befürworter von Kreisky 13. Ich weiß aber, dass in der Kreisky-Ära seine Versuche zwischen Juden und den Palästinensern zu vermitteln, in jüdischen Kreisen sehr negativ beurteilt wurden. Heute könnten diese Menschen wohl zu Recht sagen:

'Wir haben es Euch gesagt!' Ich war ja enorm überrascht, dass Kreisky gewählt wurde. Ich habe immer gesagt: 'Kinder, der Mann ist gebildet und klug, durchaus kein Adonis, und er ist ein Jude: So einen wählt man in Österreich nicht.'

Aber man hat! Obwohl ich keine Lokalpatriotin bin: aber wenn jemand Österreich eine Weltgeltung verschafft hat, dann ist es Kreisky. In der damaligen Zeit im Ausland sagen zu können: 'Ich bin Österreicher', war ein Plus, jetzt ist das nicht mehr so.

Über die Öffnung des Ostblocks und den Fall der Berliner Mauer 1989 war ich sehr froh, weil jedes diktatorische Regime, das verschwindet, ein Plus ist und ein Aufbruch. Ich finde jede Diktatur furchtbar: Angst haben müssen, man selbst sein zu können.

Aber viele Menschen können diese Freiheit nicht schätzen. Sie sagen, früher sei es ihnen besser gegangen.Aber wenn man mit Freunden zusammen sitzt und man nicht seine Meinung äußern kann, weil man Angst haben muss, dass man angezeigt wird, das ist schrecklich!

Ich persönlich habe, seitdem ich wieder in Wien bin, nur eine negative Erfahrung gemacht. Das war hier im Haus mit einer viel älteren Dame, sie ist jetzt nicht mehr da. Ich hatte mich um sie gekümmert, und sie hat immer gesagt: 'Jö, wenn i´ sie net hätt, Frau Albin!' Eines Tages sagte sie: 'Wissen´ s, was der schönste Tag in meinem Leben war? Das war, wie der Krieg ausbrach!' 'Das kann ich nicht verstehen', habe ich gesagt und sie sagte:

'Da war Wien judenfrei!' Daraufhin bin ich aufgestanden und gegangen. 'Jö, wenn i des gwußt hätt, das des a Jüdin is, i hätts ja net gsagt!' Aber um genau das geht es! Sie hat nicht gewusst, dass ich eine Jüdin bin, aber es ist doch schön, wenn Wien judenfrei ist!

Heutzutage sind es eher die Ausländer, die den Österreicher stören. Die Juden haben in diesem Fall glücklicher- oder tragischerweise kein 'Potential' mehr. Die Leute wundern sich immer, warum Flüchtlinge nach Österreich kommen: Warum bleiben sie nicht dort, wo sie herkommen? Ich bin dann mit allen bös! So schön stell' ich mir das nämlich nicht vor, hierher zu kommen, in einem Flüchtlingslager zu leben und jeden Tag damit rechnen zu müssen, dass man wieder zurückgeschickt wird. Ich meine, dass man heute bei uns die Leute hereinlässt und ihnen keine Arbeitserlaubnis gibt, das ist ein Witz.

Und dann wundert man sich auch noch, wenn die 'krumme Sachen' machen! Manchmal denke ich, ich möchte irgendeinem nicht jüdischen Österreicher wünschen, er soll gezwungen sein, irgendwo als Flüchtling zu leben. Bei einer unserer Bridgepartien war einmal eine ältere Dame, die hat gesagt: 'Die Juden haben es gut gehabt, die sind alle reich geworden in Amerika.´

Als bei uns der Haider in die Regierung kam, habe ich es, ehrlich gesagt, als Bedrohung empfunden. Aber die Menschen im Ausland, natürlich auch meine Familie, haben es noch ärger aufgenommen als wir. Da hat meine Cousine aus England angerufen: 'Du kannst jeder Zeit zu uns kommen!' Und aus Israel: 'Wenn du kommst, bist du da!' Irgendwo, ganz tief unten, habe ich noch ein Gefühl von Bedrohung.

Nicht so, dass ich sage, es passiert wieder etwas, aber weiß der Kuckuck, was die Masse und solche Verhetzung zu bewirken im Stande sind. Meiner Meinung nach sind die jungen Leute, die jede Woche demonstrieren gehen, das Einzige, was Österreich rehabilitiert; sonst müsste man sagen, dass die Österreicher die Regierung haben, die sie verdienen.

Ich persönlich habe zwei Restitutionen gehabt. Einmal gab es eine allgemeine und jetzt für unsere Wohnung. Ich habe auch keinen Anspruch: Wir waren nicht reich, wir haben nichts gehabt. Aber ich wäre sehr, sehr froh gewesen, wenn es kein Geld gegeben hätte, aber von vorn herein ein Schuldbekenntnis.

Was die Zukunft betrifft, bin ich eine große Befürworterin der Europäischen Union. Ob alles unbedingt gut wird, weiß ich nicht. Es wird wirtschaftliche Vor- und Nachteile geben, aber ich sehe es als Chance, einen Krieg zu verhindern. Das ist eine große Chance, denn das Schlimmste, was es gibt, ist der Krieg.

Der ganze Hitler-Graus hat vielleicht einen kleinen 'Vorteil' gebracht, man hat in der ganzen Welt Kontakte. Es gibt, ob Südamerika ob Nordamerika, irgendwo immer jemanden. Das ist etwas, was man uns Juden zwar von fremder Seite übel nimmt, aber wenn ein Jude zum anderen kommt und etwas braucht, dann ist der für ihn da und hilft. Ein Freund von meinem Cousin aus Israel hatte einmal bei mir angerufen. Er war mit seiner Familie in Wien, und ich habe ihn vom Flughafen abgeholt, und wir sind zu meiner Mutter gefahren. Sie hatte eine 3-Zimmer-Wohnung, dort haben wir die vier einquartiert, und die Mutti ist zu mir gekommen. Ganz ehrlich, wenn das keine Juden gewesen wären, ich glaube nicht, dass die Mutti sie genommen hätte. Ich glaube, dass die Juden mehr als andere zusammenhalten, weil wir seit Jesus Christus und schon vorher immer verfolgt wurden.

Mein Freundeskreis heute ist leider klein geworden! Viele sind darunter, die in so genannten Mischehen gelebt haben, der Vater war Christ, die Mütter Jüdin. So haben sie den Holocaust überlebt, denn solche Ehen waren einigermaßen geschützt.

Ich habe die Erfahrung gemacht, dass die Kinder aus diesen Ehen oft jüdisch leben, obwohl ihr jeweiliger jüdischer Elternteil meistens alles andere als bewusst jüdisch oder religiös war. Natürlich habe ich mit meinen Verwandten engen Kontakt, auch mit den Kindern meiner Cousins und Cousinen - und das ist immerhin schon die dritte Generation. Wenn möglich, treffen wir uns oder wir telefonieren - ich gehöre dazu, bin auf Hochzeiten eingeladen und feiere mit den Jungen Bar Mitzwah.

• Glossar:

Oskar Rosenstrauch
Wien
Österreich
Datum des Interviews: April 2003 Interviewer: Tanja Eckstein

Das Hausmädchen öffnet die Tür und Herr Rosenstrauch, ein grauhaariger Herr, dem man seine 85 Jahre nicht ansieht, empfängt mich in seiner großen und sehr gemütlichen Wohnung im 1. Bezirk in Wien. Im Wohnzimmer stehen viele Bücher, auch in den anderen Zimmern muss es viele Bücher geben, denn Herr Rosenstrauch erwähnt, dass er und seine Frau schon 1 000 Bücher über Judaica der Staatsbibliothek vermacht hätten und ihre Bibliothek noch immer sehr groß sei. Ich spüre das kulturelle und intellektuelle Leben der Familie Rosenstrauch. Das Hausmädchen bringt Getränke, und wir beginnen unser Gespräch, einige Zeit später mit aktiver Unterstützung seiner Tochter Liesl Krag, die gerade aus Dänemark zu Besuch in Wien weilt. Bedrückend ist das Wissen, dass im Nebenzimmer, die durch die Folgen des Holocaust schwerkranke Ehefrau Edith Königsberg-Rosenstrauch liegt.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg
Glossar

Meine Familiengeschichte

Meine Urgroßväter mütterlicherseits waren Chassidim 1 und Melamedim 2 .

Der alte Melamed Wolfzahn lebte in Tarnopol, in der Österreichisch- Ungarischen Monarchie. Als Galizien 1772 zu Österreich kam, wurden die galizischen Juden als Österreicher bewertet. Sie sprachen jiddisch und jiddisch wurde als deutsch eingestuft. Der Urgroßvater war mit Malke verheiratet. Sie hatten drei Kinder: zwei Söhne - Pinkas und Noa, jiddisch Nuchem - und eine Tochter Ruchel.

Mein Urgroßvater Melamed Sobel, er trug immer einen Kaftan, lebte mit seiner Frau Ester in Ruschin, einem kleinen Städtchen in Russland. Sie besaßen ein eigenes Haus und hatten drei Töchter: Ruchel, Basie und Chaje, meine Großmutter, die ungefähr 1874 in Ruschin geboren wurde.

Beide Urgroßväter waren Anhänger des Chuschtschatener Rebben und fuhren, wenn eine ihrer Töchter im heiratsfähigen Alter war, zum Chuschtschatener Rebben, um heiratsfähige und gelehrte Männer für sie zu finden.

Ruchel, die eine Schwester der Großmutter, war mit dem Blecher Lejb Reznik verheiratet. Sie hatten zwei Töchter: Chinje Elke und von der anderen weiß ich den Namen nicht. Ruchel und ihre Familie lebten in Ruschin mit den Urgroßeltern zusammen im Haus. Der Urgroßvater unterrichtete dort die Kinder und Lejb Reznik hatte im Haus seine Werkstatt. Die Urgroßmutter kümmerte sich um den Haushalt.

Basie, die andere Schwester meiner Großmutter, war mit einem jüdischen Bauern verheiratet und hatte zwölf Söhne. Ich weiß nur, dass der Bauer im Jahre 1905, da war der Krieg gegen Japan, zur russischen Armee eingezogen werden sollte, aber weil er zwölf Söhne hatte, Alleinverdiener und selbständiger Bauer war, brauchte er nicht zu dienen. Ich glaube, die gesamte Familie wurde im Holocaust ermordet.

Für meine Großmutter Chaje fand der Urgroßvater den Sohn des alten Melamed Wolfszahn, Pinkas Wolfzahn, aus Tarnopol als Bräutigam. Pinkas war ebenfalls ein Melamed wie sein Vater, trug Pejes 3 und immer einen Kaftan.

Nach der Hochzeit, lebten meine Großeltern in Ruschin. Für meinen Großvater war das sehr schwierig, weil die Arbeitsbedingungen in Russland für ihn schlecht waren, denn als Ausländer und Jude bekam er keine Arbeitsgenehmigung und so hielten sich die beiden illegal in Russland auf. 1890 wurde meine Tante Chane, die später Anna genannt wurde, geboren. Durch die sehr schwierigen Lebensbedingungen, die große Armut und die Illegalität, ließen sich meine Großeltern scheiden. Aber einige Jahre später, im Jahre 1897, wurde meine Mutter Elke, die Ella genannt wurde, in Berditschew, in Russland, geboren: Meine Großeltern hatten einander ein zweites Mal geheiratet. Der Geburtsname meiner Mutter und ihrer Schwester war Sobel, wie ihre Mutter, weil die Großeltern nur jüdisch und nicht standesamtlich geheiratet hatten. Diese Heiraten wurden vom Staat nämlich nicht anerkannt.

Damit mein Großvater seinen Beruf als Melamed ausüben konnte, waren sie in die nächstgrößere Stadt gezogen. In Berditschew ließ es sich leichter illegal leben, sie nahmen sogar den Namen Berditschewski an. Außerdem lebte die Schwester des Urgroßvaters Sobel, die Tante Golde, in Berditschew und stand der jungen Familie hilfreich zur Seite. Mein Großvater arbeitete weiter illegal als Melamed.

1904 starb sein Vater, der alte Melamed Wolfszahn, in Tarnopol. Mein Großvater fuhr mit der Schwester meiner Mutter, meiner Tante Chane, über die Grenze nach Tarnopol, in die Österreichisch- Ungarische Monarchie, um seinen Bruder Nuchem zu unterstützen. In Tarnopol übernahm er den Cheder 4 seines Vaters.

Nuchem war nicht verheiratet, besaß ein Geschäft mit Bändern und Kurzwaren im Mammritscher Gässl und konnte dadurch die Familie finanziell unterstützen. Damit sich seine Mutter, meine Urgroßmutter Malke, die Witwe des Urgroßvaters Wolfzahn, ihren Lebensunterhalt verdienen konnte, richtete Nuchem ihr auf dem Marktplatz einen Stand mit Bändern und Kurzwaren ein.

Ruchel, die Schwester des Großvaters, lebte auch in Tarnopol. Sie war mit einem Herrn Kahane, der Kalachhändler war, verheiratet. Ein Kalachhändler handelte mit Kalk. Die Häuser wurden jedes Jahr zu Ostern getüncht, dafür benutzte man Kalk, der andererseits auch ein Schutzmittel gegen Fliegen war. Ruchel und ihr Mann hatten zwei Söhne. Von beiden Söhnen kenne ich die Namen nicht, aber einer hieß immer 'Der Kommunist'. Er soll einmal Fenster in einem Gemeindebau eingeschlagen haben, wurde von der Polizei in Tarnopol gesucht, konnte aber wahrscheinlich nach Amerika fliehen.

Ein Jahr nachdem mein Großvater mit meiner Tante Chane nach Tarnopol gegangen war, folgten ihm meine Großmutter mit meiner Mutter, der siebenjährigen Elke. Für meine siebenjährige Mutter war Tarnopol eine ganz neue Erfahrung. Sie kam aus einem sehr armen russischen Städtchen. Tarnopol dagegen hatte ungefähr 35 000 Einwohner: Ruthenen, Ukrainer, Polen und Juden lebten gemeinsam in dieser Stadt. Vierzig Prozent der Bewohner waren Juden.

Der Großvater war ein sehr bescheidener Mensch. Er bat zum Beispiel immer Gäste zum Schabbat 5 nach Hause, weil aber die Familie so arm war, verzichtete er auf sein eigenes Essen.

Meine Mutter besuchte in Tarnopol eine Schule, danach ging sie in die Lehre zu einer Schneiderin.

Meine Großeltern väterlicherseits lebten auch in Tarnopol. Mein Großvater Adolf Haskel Gläsner, war sehr arm und sehr gläubig. Er studierte die Torah 6. Das wenige Geld, das er besaß, gab er dem Tempel, indem er irgendwelche heiligen Dinge kaufte. Ich habe ihn nie gesehen, ich weiß aber von meiner Mutter, die ihn manchmal gesehen hat, er wurde ihr Schwiegervater, dass er einen grauen Bart hatte. Der Großvater starb vor dem 1.Weltkrieg in Tarnopol. Meine Großmutter väterlicherseits hieß Feige Simme Rosenstrauch. Sie und der Großvater hatten drei Töchter und drei Söhne: Dobrosch, Sara, Eidel und Mendel, Selig und meinen Vater Jakob Abraham. Da die Großeltern auch nur jüdisch und nicht standesamtlich geheiratet hatten, wurde auch diese Ehe staatlich nicht anerkannt, und die Kinder bekamen den Namen Rosenstrauch, nach der Mutter.

Tante Dobrosch war die Älteste der Geschwister. Über sie weiß ich nur, dass sie keine Kinder hatte und im Holocaust ermordet wurde.

Die zweitälteste Schwester meines Vaters hieß Sara, jiddisch Salke. Sie war Schneiderin und verheiratet mit dem Kaufmann Meschillem Lewinter. Sie hatten drei Kinder: Fani, Edith, jiddisch Eidel, und Adolf. Adolf war nach dem Großvater benannt und ungefähr in meinem Alter, also Jahrgang 1918. Die Familie Lewinter lebte einige Zeit in Wien, kehrte aber 1918 nach Tarnopol zurück. Nur Adolf überlebte den Holocaust; er war in die Sowjetunion geflüchtet. Als der Krieg zu Ende war, suchte er in Tarnopol seine Familie, fand aber niemanden. Er emigrierte daraufhin nach Israel. Er schrieb meiner Mutter einen Brief nach London, in dem er ihr von seinen Nachforschungen über die Familie in Tarnopol berichtete. Meine Großmutter Feige, so schrieb er, hätte mitansehen müssen, wie ihre Familie, nach dem Einmarsch der Deutschen in Tarnopol, ermordet wurde. Großmutter Feige wäre krank und allein in ihrem Haus gestorben.

Adolf heiratete in Israel und bekam zwei Söhne: Shalom und Shai. Shalom, der drei Söhne hat, starb bei einem Unfall, Shai hat zwei Söhne und lebt in Israel.

Tante Eidel war die jüngste Schwester. Sie war mit Leo Weimann verheiratet und hatte fünf Kinder: Regine, Ruza, Jenny, Arthur und Jakob. Tante Eidel starb vor dem Holocaust und der Onkel Leo lebte in Wien bei seiner Tochter Ruza. Ich erinnere mich an ihn als einen sehr würdigen, grauhaarigen alten Mann. Womit er sein Geld als junger Mann verdient hatte, weiß ich nicht. Ich habe ihn nur als Pensionisten gekannt. Nach dem Krieg war er nicht mehr da, er wurde sicher ermordet. Meine Cousine Ruza war mit Herrn Bromberger verheiratet. Sie hatten eine Tochter Edith. Edith hatte zwei Kinder. Die sind in die Vereinigten Staaten geflohen, genaueres weiß ich nicht.

Regine heiratete Herrn Fleischer. Sie hatte zwei Kinder: Sonja und Martin. Alle flüchteten vor dem Holocaust nach England. Sonja Fleischer, die meine Frau und ich einmal in England besuchten, hatte eine Tochter Rosalin. Martin lebt auch in England, hat fünf Kinder und ist ein sehr frommer Mann, ein Lubawitscher Chassid 7.

Onkel Mendel war Kupferschmied, auf jiddisch hießen die Blecher, mehr weiß ich nicht über ihn.

Onkel Selig war Greißler und hatte ein Geschäft in der Lemberger Gasse in Tarnopol. Er wurde im Holocaust ermordet.

Mein Vater, Jakob Abraham Rosenstrauch, wurde am 23.März 1892, ich glaube, in Tanopol geboren.

Meine Eltern lernten sich bereits in Tarnopol kennen. Mein Vater war sehr verliebt in meine Mutter. Er schrieb meiner Großmutter sogar Gedichte; so warb er um sie.

1914 begann der 1. Weltkrieg. Gleich zu Beginn des Krieges, meine Mutter war gerade 17 Jahre alt, schickte ihre Mutter sie aus Angst vor den russischen Soldaten, die die Grenze zu Galizien überschritten hatten, nach Wien in die Reichshauptstadt. Gemeinsam mit einer Familie aus Tarnopol flüchtete meine Mutter über Budapest nach Wien. Verwandte, die in Wien lebten, nahmen sie auf. Sie arbeitete zuerst in einer Schneiderei, in der Uniformen und Handschuhe für die k. u. k. Armee 8 genäht wurden. Dann arbeitete sie für die Familie des Chuschtschatener Rebben, der, als der 1. Weltkrieg begann, auch nach Wien geflohen war. Sie musste erleben, dass dieser Rabbiner, der ein großes Vorbild für ihren Vater war, der sein letztes Geld diesem Rabbiner gebracht hatte, seine Anhänger schlecht behandelte. Die Angestellten wurden sehr schlecht bezahlt, und er war so schrecklich geizig, dass er nicht einmal den ganz Armen etwas gab. Das erschütterte den Glauben meiner Mutter sehr. Ab dieser Zeit lebte sie nur noch wie eine traditionelle Jüdin.

Mein Vater hatte ein oder zwei Jahre eine Ausbildung als Buchhalter in Deutschland gemacht. Das war vor dem 1. Weltkrieg, bevor er nach Wien übersiedelte. Seine Muttersprache war Jiddisch, aber durch die Zeit in Deutschland sprach er ein sehr gutes Deutsch. 1914 kam er nach Wien. Er diente während des 1. Weltkrieges [1914-1918] in der k. u. k. Armee.

1917 wollten meine Eltern heiraten. Für die Hochzeit brauchte meine Mutter ihren Geburtsschein. Da sie aber geboren wurde, als sich ihre Eltern illegal in Russland aufgehalten hatten, war sie nicht registriert worden, und es existierte kein Geburtsschein. Ohne Geburtsschein konnte meine Mutter in Wien nicht heiraten. Ihre Mutter schickte ihr daraufhin den Geburtsschein ihrer Nichte Chinje Elke, der Tochter ihrer Schwester Ruchel. So heiratete meine Mutter mit dem Geburtsschein ihrer Cousine. Meine Großmutter und meine Tante Chane kamen aus Tarnopol nach Wien zur Hochzeit, die im Klucky-Tempel, im 20. Bezirk, stattfand. Der Vater meiner Mutter, Melamed Wolfzahn, war so fromm, dass er nicht nach Wien kam. Er sagte: 'Wien ist trejf 9, in Wien sind sogar die Steiner [Steine] trejf.'

Chane, die Schwester meiner Mutter, hatte in Tarnopol einen Herrn Pelc geheiratet. Der Herr Pelc war sehr nett. Er besaß irgendein Geschäft, das er aber auflassen musste. Was für ein Geschäft es war, weiß ich nicht. Sie hatten drei Kinder: Malke, Ester und Hersch. Da sie kein Geld mehr hatten, mussten sie ihre Wohnung aufgeben und zur Großmutter ziehen, die aber auch nur Platz in der Küche hatte. Tante Chane kam dann einige Monate zu meiner Mutter nach Wien und lernte ein wenig das Schneiderhandwerk. Meine Mutter unterstützte immer finanziell ihre arme Familie in Galizien. Alle wurden ermordet, meine Tante Chane, ihr Mann und die drei Kinder.

Meine Eltern mieteten im 20. Bezirk, in der Karl-Meißl-Straße 10, eine Zimmer-Küche-Kabinett [kleines Zimmer] Wohnung.

Meine Kindheit

Ich wurde am 9. August 1918 in Tarnopol als Oskar, jiddisch Haskel, Rosenstrauch geboren. Meine Mutter, das dürfte damals so eine Sitte gewesen sein, war zur Geburt ihres ersten Kindes nach Tarnopol zu ihrer Mutter gefahren. Zwei Monate nach meiner Geburt fuhr sie wieder nach Wien zurück.

Ich bekam noch zwei Schwestern: Franziska, jiddisch Fani, wurde am 20. Februar 1920 und Edith, jiddisch Eidel, wurde am 12. Juli 1924 in Wien geboren.

Meine Mutter war Schneiderin. Sie arbeitete zu Hause, was aber in der kleinen Wohnung nicht einfach war, denn sie konnte nie etwas liegen lassen. Sie musste alles immerzu hin - und herräumen. Ein Mädchen aus dem Waldviertel kochte und beaufsichtigte uns Kinder. Bevor ich in die Schule kam, ging ich in einen jüdischen Kindergarten. Ich glaube, der Kindergarten war in der Othmargasse [20. Bezirk]. Ich bin darauf gekommen durch eine Ausstellung im 20. Bezirk beim Augarten 10, innerhalb des Projektes 'Augarten'. Im Ausstellungskatalog wurde der Kindergarten erwähnt und es ist auch ein Foto dabei. Das war der erste, nicht religiöse jüdische Kindergarten - so habe ich das verstanden. Ich kann mich aber nur ganz dunkel an den Kindergarten erinnern, denn das ist alles schon 80 Jahre her.

Gegenüber unserem Haus, in der Karl-Meißl-Straße 9, wohnte der berühmte Tenor Joseph Schmidt, wir konnten ihn oft singen hören.

Meine Eltern hatten jüdische Freunde, mit denen sie an den Sonntagen oft gemeinsam Ausflüge unternommen haben. Mit einer Familie Deutsch war mein Vater besonders befreundet. Aber sie gingen auch in den Augarten, der befindet sich direkt neben der Karl-Meißl-Straße. Im Augarten war ein Gasthaus, in dem meine Eltern dann mit ihren Freunden saßen. Das Essen wurde mitgenommen und für die Kinder wurde ein Kracherl [Himbeersoda] bestellt.

Die Sommer verbrachten wir in Sankt Andrä - Wördern [NÖ, Bezirk Tulln]. Bei einem Bauern am Berg hatten wir ein Sommerquartier. Das Kindermädchen blieb mit uns Kindern dort, denn die Eltern kamen nur am Wochenende.

Wir hielten die hohen Feiertage, aber koscher 11 waren wir nicht. Mein Vater, der ein sehr intelligenter Mann, lebensfroh war und gern in Kaffeehäuser ging, liebte seine Kinder. Einmal gab er mir aber eine Ohrfeige, weil ich zu Pessach 12 auf der Straße eine Wurstsemmel gegessen habe. Er sagte, ich solle nicht die religiösen Gefühle anderer Leute beleidigen.

Zur Vorbereitung meiner Bar Mitzwa 13 beauftragten meine Eltern einen Melamed, mir hebräische und jüdische Geschichte beizubringen. Am Tag meiner Bar Mitzwa las ich am Vormittag in der Karajangasse, im 20. Bezirk, in einer kleinen Schil [Bethaus] aus der Torah vor. Danach gab es eine große Feier in der Werkstatt meiner Mutter. Ein Orchester spielte, es wurde getanzt, und ich erinnere mich noch an Männer, die am Boden russische Tänze tanzten. Ich bekam viele Geschenke und es gab viele Torten und Fisch. Ich entfremdete mich dann aber sehr schnell von meinem zu Hause. Bis zur Bar Mitzwa wurde ich von meinem Elternhaus stark beeinflusst, aber dann begann die Umwelt stärker auf mich einzuwirken.

Ich ging in das Realgymnasium RG 2, in die Kleine Sperlgasse. Da war ich von der 1. bis zur 6. Klasse. In meiner Klasse waren ungefähr zwei Drittel, also 60 Prozent, jüdische Kinder. Antisemitische Strömungen wurden erst in den 1930er-Jahren, während der Wirtschaftskrise [1929 bis späten 1930er- Jahre], akut. Ich habe Antisemitismus weder von Lehrern noch von Schülern erlebt.

Meine Schwestern Franzi und Edith haben sich immer respektvoll mir gegenüber benommen, weil ich der ältere Bruder war. Die Wohnung war sehr klein und wenn ich meine Aufgaben für die Schule machen musste, sind sie spielen gegangen, um mich nicht zu stören.

Franzi war eine Betar 14 Anhängerin. Sie war immer sehr zionistisch, war immer sehr jüdisch. Ich spielte Fußball in der Hakoah 15. Edith war sechs Jahre jünger als ich, und dadurch hatten wir nicht sehr viel Kontakt miteinander.

Mein Vater arbeitete als Buchhalter bei der Firma 'Rosenberg und Freier'. Da er Kurse an einer Volkshochschule für ungarisch und Kalligraphie [Geschichte und Entwicklung der Schrift] belegt hatte und die deutsche Sprache perfekt beherrschte, war er ehrenamtlich Schriftführer einer linkszionistische Organisation, die sich regelmäßig im 'Bayrischen Hof', der sich in der Taborstrasse, Ecke Obere Augartenstrasse, im 2. Bezirk, traf. Er half außerdem Juden, die Probleme beim Ansuchen an die Behörden hatten. Während der Wirtschaftskrise wurde er arbeitslos, die Firma wurde liquidiert. Als Abfertigung erhielt er ein Lokal im 9.Bezirk, in der Nordbergstrasse 12. In dem Lokal hat sich meine Mutter ihre Schneiderei eingerichtet. Mein Vater wurde ihr Buchhalter.

Während der Wirtschaftskrise in Österreich gab es sehr viel Not und Elend. Wien war das 'Rote Wien' 16 mit sehr viel Einfluss der Sozialdemokratischen Parteibücher. Es gab den Sozialdemokratischen Turnverein, die Sozialdemokratischen Kinderfreunde und Arbeiterbüchereien. Die Kinder der ärmeren jüdischen Schicht wurden in der Sozialdemokratischen Partei mit ihren Nebenorganisationen, auch der Gewerkschaft, aufgesogen. Im sozialdemokratischen Wiener Gemeinderat waren viele Juden, es bildete sich ein Typ von Österreichern jüdischer Herkunft heraus, der mehr Österreicher als Jude war.

Die Juden, die aus Böhmen in die Reichshauptstadt kamen, machten Karriere, die armen Juden, die aus Galizien kamen, sind als Juden oder Saujuden in der Öffentlichkeit hängen geblieben. Das war das Widersprüchliche in Wien.

Wien hatte eine sehr starke Anziehungskraft auf junge Leute. Wir waren bei den Kinderfreunden [sozialdemokratischer Kinderverein] und traten früh der SAJ [Sozialistischen Arbeiterjugend] bei. Ein Teil der jungen Juden war in diesen Assimilierungsstrom einbezogen, andere wieder nicht: die gingen in die jüdischen Organisationen, zum Beispiel den Haschomer Hatzair 17 oder den Betar, wie meine Schwester Franzi. Das war das jüdische Dasein in den 1920er und 1930er-Jahren. In dem Maße, wie sich die Situation politisch von außen zuspitzte, gestalteten sich die Schicksale dieser jungen Leute verschieden.

In unserem Haus wohnten 50 Prozent Juden und 50 Prozent Nichtjuden. Man sprach miteinander oder nicht, aber es gab keinen Antisemitismus, der spürbar war. Das war das Besondere an Wien! Im zweiten Bezirk, in der Ghettogegend, lebten die Religiösen, die sich deutlich unterschieden von den assimilierten Juden, die aber auch bewusst jüdisch lebten. In den Ghettogebieten war das Schwergewicht auf jüdisch; das war eine Teilung, die durch Wien ging. Man sang damals in Wien so ein Gstanzl [Volkslied]: 'Die einen die jodeln die san im Gebirg, die anderen die jideln im zweiten Bezirk.' Das ist nicht unfreundlich oder das Lied: 'Als Moses mit den Juden zog übers Rote Meer, da waren in der Leopoldstadt [2. Wiener Gemeindebezirk, in dem viele orthodoxen Juden lebten und auch heute wieder leben] die Kaffeehäuser leer.' Auch das ist nicht unfreundlich. Es war ein freundliches nebeneinander; diese Gehässigkeiten begannen mit der Wirtschaftskrise; mit dem Elend.

Jemand, der 1914 nach Wien kam, musste, wenn er einen Posten bei der Eisenbahn, bei der Polizei, oder was immer hatte, auf den Kaiser schwören. Das war bis 1918. Danach musste er auf die Republik schwören, 1934 musste er schon auf Dollfuß 18 schwören, 1938 auf Hitler und 1945 auf die Demokratie. Das Gros der Bevölkerung hat sich ideologisch nach ihrer materiellen Gegebenheit ausrichten müssen: erst kommt das Fressen, dann kommt die Moral. Das soll nicht die Leute entschuldigen, die zu Dieben und Verbrechern wurden - das ist ein anderes Kapitel.

Meine gesamte Gruppe, die der sozialistischen Arbeiterjugend, die in der Oberen Augartenstrasse im Gemeindebau ein Lokal hatte, trat nach den Februarereignissen 1934 19 dem Kommunistischen Jugendverband bei. Während des Februaraufstandes 1934 hatte meine kommunistische Gruppe Bereitschaftsdienst in der Wohnung eines alten Freundes. Ich wurde dann während einer Stassenrazzia, die damals schon üblich war, angehalten. Bei der Hausdurchsuchung in unserer Wohnung fanden sie kommunistische Literatur. Als ich dem Kommunistischen Jugendverband beigetreten war, hatte man mir ein Paket übergeben, und gesagt: 'Du bist Litmann.' Ich hatte keine Ahnung, was das bedeutet und legte das Paket zu Hause in meinen Schrank. Später erfuhr ich, dass Literaturmann im kommunistischen Jargon Litmann hieß. Das Paket mit kommunistischem Propagandamaterial und Büchern wurde bei mir gefunden. Ich wurde daraufhin in das Kommissariat in der Leopoldstadt eingesperrt und später in die Jugendzelle auf der Elisabethpromenade gebracht. Als Folge dessen musste ich meine Schule, ich war in der sechsten Klasse, verlassen. Für meinen Vater war das ein schwerer Schlag. Ich durfte aber in einer anderen Schule weiter lernen und wurde in die Kalvarienberggasse, ins RG 17, versetzt. Das war alles sehr korrekt, auch der Gefängnisaufenthalt im Kommissariat und auf der Elisabethpromenade. In meiner neuen Schule kam ich mit später bekannten Leuten zusammen, die auch mit mir maturierten. Einer war der spätere sehr bekannte Journalist und Herausgeber der Presse Otto Schulmeister, der andere war der Kurt Waldheim 20.

Ich hatte bis zur Matura jüdischen Religionsunterricht, ich maturierte sogar in diesem Fach, das war eine sichere Note. Man musste drei Gegenstände nennen zur Matura und die drei Gegenstände schloss ich 'gut' ab.

Nach der Matura besuchte ich zwei Semester die Textilfachschule in Wien und absolvierte ein Semester Technik auf der Universität, auf der ich dann aus politischen Gründen nicht mehr weiter studieren konnte.

Meine Mutter war sehr fleißig und eine außergewöhnlich gute Schneiderin. Sie fuhr auch nach Paris zu Modeschauen, um Modelle zu kopieren und immer auf dem neuesten Stand der Mode zu sein. Im Jahre 1937 hatte meine Mutter bereits 27 Mitarbeiterinnen, und sie führte einen bedeutenden Salon. Auch ausländische Kunden kamen zu ihr. Eine davon war Margaret Spielman, eine englische Jüdin, die meine Mutter und meine Schwestern 1938 rettete, in dem sie ihnen Permits 21 nach England besorgte und meine Mutter in Darlington als Hausschneiderin zu sich nahm.

Für die Einreise meiner Schwester Edith, sie war erst 14 Jahre alt und hatte die Schule verlassen müssen, fehlte ein Papier. Zum Glück kam es aber eine Woche später und Edith konnte auch nach England. Durch Frau Spielman bekam sie einen Platz in einer Boarding School. Die Familie Spielman war sehr reich, sie retteten vielen Juden das Leben.

Während des Krieges

Mein Vater wurde im November 1938 verhaftet und ins KZ Dachau deportiert. Frau Spielman schickte auch ihm Papiere aus England, wodurch er nach vier Monaten aus Dachau entlassen wurde.

Im November 1939 ging meine Vater auf den 'Kladovo-Transport.' Das war der letzte Transport aus Wien nach Palästina. Auf einem Donauschiff fuhren mehr als 1. 000 jüdische Flüchtlinge - Frauen, Männer und Kinder - die Donau hinunter. Viele Jugendliche auf dem Schiff waren Mitglieder des Hashomer Hatzair. Sie kamen bis Kladovo in Jugoslawien, dann mussten sie die Eisschmelze abwarten. Nach vielen Monaten wurden die Flüchtlinge im September 1940 nach Sabac gebracht. Zweihundert Jugendlichen gelang es noch durch Zertifikate aus Palästina, das rettende Ziel zu erreichen. Die anderen Flüchtlinge wurden im Frühjahr 1941 von der deutschen Armee eingeholt und ermordet; auch mein Vater.

Ich ging nach dem Einmarsch der Deutschen illegal in die Tschechoslowakei, weil ich gesucht wurde. Da ich in einer Anti-Nazibewegung aktiv war, und vor dem Einmarsch der Deutschen große Straßendemonstrationen in Wien stattfanden, fand bei mir eine Hausdurchsuchung statt. Ich war zu dieser Zeit aber schon bei Freunden in einem Siedlungshaus versteckt, und im April 1938 ging ich über die grüne Grenze in die Tschechoslowakei. Die Tschechen erwischten mich und sperrten mich an der Grenze zwei Wochen ins Gefängnis.

Dann bekam ich Hilfe durch die Organisation 'Solidarität'. Ich wurde entlassen und lebte in Brünn mit Flüchtlingen aus Deutschland, Österreich und anderen Ländern zusammen. Wir schliefen zu dritt in einem Bett, es war alles sehr eng. Einmal die Woche bekamen wir von einem Fleischhauer Wurst - ich lebte ein nichtjüdisches, politisches Leben.

Da es in der Slowakei Arbeitsgenehmigungen für Flüchtlinge gab, fuhren wir in die Slowakei und lebten bei jüdischen Familien. Ich arbeitete zum Teil als Installateur, zum Teil als Sortierer für Wollschafhäute. Mitte September 1938 marschierten die Deutschen ins Sudetengebiet ein. Wir wurden zurück nach Brünn gerufen. Es gab eine Organisation, den 'Czech Refugee Trust Fund'. Diese Organisation half politischen und jüdischen Flüchtlingen bei der Flucht. Von Brünn flog ich mit dem Flugzeug am 28. Februar 1939 nach England.

Der 'Czech Refugee Trust Fund' hatte seinen Sitz in London und kümmerte sich auch um unsere Unterbringung. Zuerst wohnten wir in einer Pfarre in Greater-Chesterfield bei Cambridge. Nach einiger Zeit übersiedelten wir auf Vorschlag des 'Czech Refugee Trust Fund' nach Manchester. In Manchester wohnten wir in einem Hostel. Da wir keine Arbeitsgenehmigungen hatten, wurden wir von dort interniert, das war im Juni 1940. Für die älteren Menschen, insbesondere die älteren jüdischen Flüchtlinge, war es eine Katastrophe, eingesperrt zu werden. Ich war anderthalb Jahre interniert. Wir Jugendlichen machten das Beste daraus, spielten Fußball und lernten Englisch. Im Internierungslager waren sehr korrekte Verhältnisse, wir wurden gut versorgt. Im Februar 1942 wurde ich aus dem Internierungslager entlassen.

In England gab es eine österreichische Emigrantenbewegung, die sogenannte 'Free Austrian Movement 22'. Als ich aus der Internierung kam, wurde diese Bewegung gerade gegründet. Meine Frau Edith und ich waren dann dort sehr engagiert. Unser Freundeskreis in England bestand aus österreichischen Emigranten; wir hatten aber auch sehr gute englische Freunde.

Meine Frau wirft mir heute noch vor, dass ich zum ersten Rendezvous um eine Stunde zu spät kam, weil es ein Fußballmatch gab. Im März 1942 ging sie mit mir zusammen nach Manchester.

Meine Frau, Edith Rosenstrauch, geborene Königsberg, kommt aus einer jüdischen koscheren Familie. Ihre Familie kam um die Jahrhundertwende aus Polen nach Wien. Die Reichshauptstadt bot einen höheren Lebensstandard. Es war ja eine Monarchie, man konnte frei hin - und herfahren. Es gab schon eine Eisenbahn, die Kaiser-Ferdinands-Nordbahn, die von Wien nach Krakau und von Krakau nach Wien fuhr. Der Vater meiner Frau war Schneider und hatte einen kleinen Schneidersalon mit einem Lehrling. Ihre Eltern wurden, nach Riga 23 deportiert und mit 40 000 anderen Juden erschossen.

Meine Frau fuhr 1938 von Wien mit ihrer Schwester Alice mit einem Kindertransport 24 nach England. Die Trennung von ihren Eltern hat meine Frau nie verkraftet. Im November 2001 feierten wir den 80. Geburtstag meiner Frau. Der Böhlau Verlag hatte ein Buch über meine Frau mit dem Titel ' Edith Rosenstrauch-Königsberg: Von der Metallschleiferin zur Germanistin' herausgegeben und wir ahnten nicht, was passieren würde. Im Dezember fuhren meine Tochter Liesl, meine Frau und ich nach Riga zu einer Gedenkfeier der Ermordeten. Dort brach meine Frau zusammen. Sie hat diese Konfrontation mit der Ermordung ihrer Eltern nicht verkraftet und fiel in ihre Kindheit zurück, rief nach ihren Eltern und hat sich seitdem nicht mehr erholt.

Alice, die Schwester meiner Frau, heiratete in England einen amerikanischen Soldaten und ging mit ihm in die USA, nach New York. Die Ehe war kinderlos und hielt nicht lange. Sie heiratete dann den Maler Irwin Greenberg und sie bekamen zwei Kinder: Jaqueline Rose und Michelle Joe. Auch diese Ehe ging auseinander. Eine Tochter lebt als bewusste Jüdin, die andere Tochter weniger. Alice lebt heute in Kalifornien.

Ich arbeitete in Manchester in einer Kriegsrüstungsfabrik. Unsere Tochter Helen Liesl Krag, geborene Rosenstrauch, wurde am 29. Dezember 1942 in Manchester geboren. Am 13. Mai 1945 wurde in London unsere zweite Tochter Hazel Elfriede Rosenstrauch geboren.

Nach dem Krieg

Uns war immer klar, dass wir nach dem Krieg nach Österreich zurückgehen würden. Ich war sehr verbunden mit Wien, und ich habe mir ausgerechnet, dass man nach dem Krieg Leute brauchen wird, die unbescholten sind. Das war ein Motiv. Ein anderes Motiv war ein illusorisches; das hatte mit Demokratie und Aufbau zu tun - es waren Jugendideale.

1946 ging zuerst ich nach Wien zurück. Die erste Zeit wohnte ich bei Richard und Dolli Menasse, den Eltern des Ehemannes meiner Schwester Edith, im 2. Bezirk, in einer Zimmer-Küche-Kabinett Wohnung. Edith hatte in England eine Modeschule besucht und ihren ersten Mann Kurt Menasse kennen gelernt geheiratet. Kurt Menasse war auch mit einem Kindertransport von Österreich nach England gekommen. Sie bekamen einen Sohn Peter, ließen sich aber scheiden. Meine Schwester heiratete in zweiter Ehe Rudi Wein, sie bekamen einen Sohn Wolfgang. Edith kam nach dem Krieg nach Wien und arbeitete im Handel.

Meine Mutter eröffnete in London einen gutgehenden Modesalon. Sie heiratete 1947 Jack Schapira, der aus Brody in Galizien stammte. Er hatte bis 1938 in Wien gelebt und meine Mutter und meinen Vater aus der Wiener Zeit gekannt. Meine Schwester Franzi arbeitete mit meiner Mutter zusammen im Salon. Sie heiratete Herrn Ball und bekam zwei Kinder, David und Jacqui. Meine Schwester lebt in London, ihre Tochter Jacqui lebt in Israel und hat zwei Söhne. David lebt in England und hat sechs Kinder aus zwei Ehen.

Ich wurde im Juni 1946 zum öffentlichen Verwalter der Wiener Metallwaren und Schnallenfabrik in Schwechat bestellt. Die Bedingungen waren die Matura und Facherfahrung in der Metallindustrie, und das hatte ich. Es war eine Fabrik mit ungefähr 300 Leuten, und ich wurde bald Direktor der Fabrik, die später die 'Tyrolia' Skibindungsfabrik wurde.

Meine Frau und Töchter folgten mir nach vier Monaten. Ich weiß noch, dass ich sie mit einem Pferdewagen vom Bahnhof abholte. Unser erstes Quartier war ein Untermietzimmer bei einem Freund aus der Vorkriegszeit. Da wohnten wir monatelang, bis wir eine große Wohnung in Floridsdorf [20. Bezirk] bekamen. Diese Wohnung war bombengeschädigt und in einem furchtbaren Zustand. Nachdem wir sie hergerichtet hatten, war sie sehr schön.

Unsere Töchter kamen in Floridsdorf in die Volksschule. Meine große Tochter war die einzige Jüdin in ihrer Klasse. Sie wurde von den anderen Kindern angesprochen, weil sie nicht in den katholischen Religionsunterricht ging. Sie sagte, sie sei nicht christlich. In der Schule mussten sich meine Kinder antisemitische Bemerkungen anhören. Es waren ja nach dem Krieg viele Nazi Kinder in den Schulen. In unserem Haus gab es eine Emigrantenfamilie aus dem Sudetenland, eine Nazi Familie. Die beschimpften meine Töchter als 'Judenkinder'. Wir drohten dann diesen Leuten damit, sie bei der Polizei anzuzeigen, und sie haben dann damit aufgehört. Nach sieben Jahren Nationalsozialismus gab es natürlich solche Leute.

Wir führten ein nichtjüdisches Leben, wir hatten nie eine Mesusa 25, aber zu Weihnachten einen Weihnachtsbaum. Natürlich war uns klar, dass wir Juden sind, aber wir lebten nicht wie Juden.

Unsere Kinder kamen aufs Gymnasium in die Stubenbastei [1. Bezirk]. Auf dieses Gymnasium gingen viele Nazi-und Emigrantenkinder. Liesl studierte dann Slawistik und Osteuropakunde und Hazel Kulturwissenschaften und in Tübingen Sozialwissenschaften. Liesl lebte in England und Dänemark und hat eine Universitätsprofessur in Kopenhagen. 1988 erschien im Böhlau Verlag ihr Buch über das Leben meiner Mutter: 'Man hat nicht gebraucht keine Reisegesellschaft...' Sie hat drei Söhne: Michael, Jan und Tomas. Mein ältester Enkel Michael ist österreichischer Diplomat an der Botschaft in Mexiko und bewusst der jüdischen Gemeinde beigetreten. Seine Frau ist antireligiös, sie feiern aber Chanukka. Wenn von der FPÖ offizielle Repräsentanten nach Mexiko kommen, dann stellt sie die Menora 26 auf. Sie, eine dunkelhäutige Brasilianerin, ist sehr dafür, dass mein Enkel sich offiziell zum Judentum bekennt. Jan ist Diplomingenieur für Informatik und arbeitet in einer großen internationalen Konsulentenfirma. Tomas studierte an der Wirtschaftsuniversität und besitzt eine eigene Firma.

Hazel lebte in den USA, in Kanada und in Deutschland, wo sie auch promovierte. Sie lebt in Berlin und ist leitende Redakteurin der Zeitschrift 'Gegenworte', einer Zeitschrift für den Disput über Wissen an der Berlin-Brandenburgischen Akademie der Wissenschaften. Sie ist auch wissenschaftliche Mitarbeiterin am Institut für Soziologie der Freien Universität Berlin. Hazel hat Bücher geschrieben und Bücher herausgegeben. Sie hat einen Sohn Luis. Luis wurde beschnitten und seine Bar Mitzwa wurde festlich begangen. Das heißt nicht, dass er jetzt jüdisch aktiv ist, aber das Tor zum Judentum wurde ihm geöffnet. Ob er durchgehen wird oder nicht, kann er in den nächsten fünfzig Jahren selber entscheiden.

Meine Frau holte nach dem Krieg in Wien die Matura nach und studierte Germanistik. Sie unterbrach das Studium, arbeitete, kümmerte sich um die Familie und promovierte 1971 mit einer Dissertation über Josephinismus 27.

Ich bin der Meinung, es war richtig für uns, nach dem Krieg nach Österreich zu gehen. Meine Töchter leben zwar nicht in Österreich, kommen aber gern hierher zu Besuch.

Zu unserer Silbernen Hochzeit im Jahre 1967, flogen meine Frau und ich nach Israel und machten eine Rundreise. Wir besuchten Verwandte, die Familie Lewinter und Jaqui, die Tochter meiner Schwester aus London. Seither waren wir einige Male zu Pessach in Israel. Meine Einstellung zu Israel ist Folgende: Als 1948 die Gründung des Staates Israel von den Vereinten Nationen beschlossen wurde, lebten dort Araber. Herzl 28 schrieb 1902 in seinem utopischen Roman 'Altneuland', wie er sich ein gemeinsames Land von Juden und Arabern vorstelle. In der Zwischenzeit gab es natürlich große Auseinandersetzungen zwischen den beiden Bevölkerungsgruppen, wobei es auf beiden Seiten Falken und Tauben gab. Das größte Entgegenkommen, die größte Geste der Israeli war das Angebot Baraks 29, im Jahr 2000. Er bot an, das Westjordanland zu räumen und eine zwei Staaten Lösung zu finden. Dieses Angebot wurde von Arafat abgelehnt. Das musste Israel als Zeichen der Aggression verstehen. Aber es ist sicherlich so, dass es auf die Dauer eine Zwei- Staaten- Lösung geben muss. Es müssen nur auf beiden Seiten gleichzeitig die Tauben das Sagen haben. Israel wird auf der Fortsetzung des jetzigen Weges in große Schwierigkeiten kommen. Es wird wirtschaftlich nicht existieren können und auch viele Sympathien verlieren. Wie weit sich jetzt die Schutzherrschaft der Amerikaner positiv auswirken wird, kann ich nicht sagen. Aber der jetzige Weg schadet Israel mehr, als er den Palästinensern schadet, weil die israelische Substanz stärker ist und viel verlieren kann. Es wurde aus meiner Sicht ein positiver Schritt getan, indem sich die Arbeiterpartei aus der Koalition losgelöst hat. Solange sie in der Koalition war, war jede Kritik antiisraelisch. Heute kann man eine Kritik äußern, die dem Standpunkt der Arbeiterpartei entspricht, und das ist nicht antiisraelisch. Das ist ein wesentlicher Fortschritt, der auf israelischer Seite gemacht wurde.

Ich kenne viele Juden in Wien, die nicht zum Judentum zurückgekehrt sind. Ich bin überzeugt, die Nicht-Gemeindemitglieder würden der jüdischen Gemeinde näher kommen, wenn sie das Gefühl hätten, dass sie gerne aufgenommen werden würden. Es gibt sogar Juden, die ich kenne, die das Gefühl haben, sie werden im Tempel nicht gerne gesehen. Ich glaube, Judentum wird zu sehr verbunden mit der Religion. Es gab in den 1920er, 1930er-Jahren, als der Klerus aktiv reaktionär war, in der Sozialistischen Partei die Bewegung der Freidenker, die sich von der Religion entfernt hatte. Nachdem sehr viele Juden in der Sozialistischen Partei aktiv tätig waren, als Kassiere, als Sektionsmitglieder, sind sie auch in diese Freidenkerbewegung mit einbezogen worden. Es gibt also eine große Tradition von nicht religiösen Juden, die heute alt geworden sind: dazu gehören diese Leute. Dabei bin ich überzeugt, dass 50 Prozent der Juden in Amerika, nicht in die Synagoge gehen. Aber kann man so großzügig sagen, wir brauchen sie nicht? Wer kann sich das erlauben? Marcel Prawy 30 war Jude, aber zu seinem Begräbnis, er bekam ein Ehrengrab der Stadt Wien am 1. Tor des Zentralfriedhofs, kam der Rabbiner nicht, kam auch der Kantor nicht. Das 1. Tor gehört nicht zum jüdischen Friedhof und so ist von der jüdischen Gemeinde niemand gekommen. Prawy wurde vom Kardinal König 31 mit 'Schalom' [hebr. Frieden] begraben. In Ehrengräbern der Stadt Wien gibt es Dutzende Juden, die dank ihrer Verdienste dort liegen, aber von der jüdischen Gemeinde werden sie nicht anerkannt, weil sie nicht am jüdischen Friedhof begraben sind. Das sind Probleme, die existent sind und die tausend Wiener Juden spüren, die nicht von selbst die Initiative ergreifen, der jüdischen Gemeinde beizutreten oder in den Tempel zu gehen.

Meine Frau und ich haben viele jüdische Freunde, gute Freunde, echte Beziehungen. Zum Beispiel der Oberkantor Barzilai, der uns zum Pessachfest eingeladen hatte. Vergangenes Jahr feierten wir Pessach bei uns zu Hause mit Jacob Allerhand [Univ. Professor für Judaistik und Hebraistik an der Universität Wien] als federführend, wobei einige nichtjüdische Freunde von uns und auch von ihm dabei waren. Meine Frau und ich sind im Alter dem jüdischen Leben wieder sehr nahe gekommen. Was das ausgelöst hat, kann ich nicht sagen. Vielleicht aber 1990 der Tod meiner Mutter, die ja immer sehr jüdisch war. Meine Frau war im Herzen auch immer eine bewusste Jüdin, sie konnte ihre Jüdischkeit nur durch unsere Familienentwicklung nicht so ausüben, wie sie es gewollt hätte.

In den Tempel sind wir in den letzten Jahren jeden Samstagvormittag gegangen. Ich hatte ein eher neutrales Gefühl, das wahrscheinlich aus den 60 Jahren meiner Neutralität dem Judentum gegenüber entstanden ist. Ich bin dort gestanden, habe nichts verstanden, konnte nicht lesen, aber ich fühlte mich irgendwie dazugehörig.

Glossar

Életrajz

Tóalmáson [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben lévő nagyközség. – A szerk.] született a nagyapám, Preisz Soma az 1860-as években. Nem tudok túl sokat róla, csak annyit, hogy az 1880-as években átköltözött Nagykátára, ahol összesádhenolták [lásd: házasságközvetítő, sádhen] a nagymamával. A nagymama az 1870-es évek elején született Nagykátán [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-i nagyközség. – A szerk.]. Valamikor, ha jól emlékszem, 1887-ben házasodtak össze. A nagyapám kereskedő volt, vidéki vegyesüzlete volt: volt fűszeráru, rövidáru, rőfös-méteráru.

Hat gyerekük született. A legidősebb volt Etelka néni, ő kb. 1890 körül születhetett, a férjét, Horváth Imrének hívták, és szintén kereskedők voltak Nagykátán. Divatáru és méteráru üzletük volt. Lett gyerekük, a László, és volt egy fogadott lányuk, mert meghalt a férjének egy testvére, és árva maradt a kislányuk, akit adoptáltak. Stern Erzsébetnek hívták. Ebből a családból egyedül a Laci élte túl a háborút, 1945-ben hazajött a munkaszolgálatból. És akkor az apja legkisebb testvérével együtt nyitott egy textilüzletet Pesten. Az egész az államosításig [lásd: államosítás Magyarországon] tartott. Akkor a feleségével kiment Kanadába, és kint is kereskedő volt. Nem lett gyerekük. Laci, azt hiszem, 1982-ben halt meg kint, Kanadában.

A következő lányka Preisz Jolán volt, aki 1892-ben született. Mikor férjhez ment, még jóval a háború előtt, feljött Pestre, és itt élt a Kovács István nevű férjével, és Andor volt a fiuk. Ezek is kereskedők voltak, divatáruüzletük volt. A férje már a harmincas évek közepén meghalt tébécében, és akkor ketten éltek, ő és a fia. A háború alatt itt volt, Pesten, de nem a gettóban; a fia meg munkatáborban, de ő is hazajött. Hegedűművész volt, zeneiskolát végzett, és zenekarokban játszott.

Utána jött a papám, Preisz Gyula. Ő 1893-ban született, és ő volt az egyetlen a hat gyerek közül, akit taníttattak. A többinek csak négy polgárija [lásd: polgári iskola] volt.  Az összes gyerek elvégezte Nagykátán a négy polgárit, és utána házasodtak meg és dolgoztak, nyitottak üzletet vagy jöttek fel Pestre. Apám leérettségizett. Kereskedelmi iskolát végzett [lásd: kereskedelmi iskolák], hogy hol, azt nem tudom. Érettségi után itt, Pesten a Magyar Általános Gyufaipar Rt.-nél volt könyvelő, a végén főkönyvelő-helyettes volt. Elvitték katonának az első világháborúban, a magyar királyi 23-as honvédezrednél volt Szerbiában. Kapott valahol egy lövést, de nem volt súlyos, úgyhogy hamar visszament a frontra. A végén főhadnagy volt, úgy is szerelt le. Utána visszakerült a gyufaiparhoz, és ott volt egészen 1943-ig, amikor zsidósága miatt elbocsátották. És ezt annyira a szívére vette – mert úgy volt először, hogy nem őt küldik el, hanem valaki mást, de aztán őt küldték el –, hogy egy fél évre rá ment az utcán, összeesett, a mentők vitték be a kórházba, és onnan már nem jött rendbe. Szívasztmája lett, úgyhogy többet volt kórházban, mint itthon. 1944-ben Pesten meghalt.

A következő volt a Miklós bácsi. Ő 1895 körül születhetett. Volt felesége, a Deutsch Margit, 1922-ben vette feleségül, ő is nagykátai volt, és volt két gyerekük, Kati és Laci. Nagykátán volt fűszer- és rőfösüzletük.

Az utolsó előtti Preisz Pál. A felesége Erlich Rózsi volt, szintén nagykátai, és volt egy lányuk, a Zsuzsa. Ők Jászberényben [Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben lévő város, lakossága a 20. század első három évtizedében 30 000 fő körül ingadozott. – A szerk.] laktak, és fuvarozók voltak. Volt két teherautójuk és azzal fuvaroztak mindenfélét, meg egy autóbuszuk is volt. Ott laktak Jászberényben, onnan vitték el őket Auschwitzba. Nem is jöttek vissza.

Az utolsó gyerek, Pista volt, és ő vezette az üzletet. Nagypapa reggel csak bement, az első az volt, hogy ivott egy kupica pálinkát még nyolcvanesztendős korában is. Utána elment sétálni a haverokkal. Pista sokáig a nagyszüleimmel együtt lakott. Amikor nőtlen volt, ő vezette a nagyapám üzletét. Pista 1937-ben nősült. Nagykátán éltek. A felesége nagyon elegáns nő volt. Egy lányuk született, aztán anyát és lányát Auschwitzba deportálták [nem jöttek vissza]. Pista a Kárpátokban volt munkaszolgálatban. Amikor visszajött, újra megnősült. A második felesége Miskéről [Miske nagyközség Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben a 20. század első évtizedeiben 2700–2800 főnyi lakossal. – A szerk.] származott, de volt valami kapcsolata Nagykátán. Két gyerekük lett, egy fiú, András és egy lány, Éva. A háború után Pista a nővére, Etel néni fiával, Lacival – akivel majdnem egyidős volt – nyitott egy textilüzletet Pesten. Gyönyörű, nagy divatáru- és szövetbolt volt. Az egész, mint mondtam, addig tartott, amíg a Rákosi pajtás meg nem szüntetett mindent, tehát az államosításig. Később egy élelmiszerboltban dolgozott mint üzletvezető. Aztán egy kis kötőüzemet csinált. 1977-ben halt meg, de a felesége még él. Pista fia, András megnősült, és Montreálba mentek. A felesége ott elvált tőle. András villamosmérnöknek tanult, és minőségellenőr lett. Ott kint is valami ilyen munkája volt. Pista lánya, Éva férjhez ment Budapesten. A férje autóalkatrész-kereskedő, és Évának semmi dolga. Két lányuk van, a nagyobbik nemrég ment hozzá egy ügyvédhez. A kisebbik még tanul.

Nagykáta nem volt olyan nagy város, úgy 10–12 ezer lakosa volt [Nagykáta nagyközség volt a 20. század első évtizedeiben, 1910-ben 8900, 1920-ban mintegy 10 000, 1930-ban pedig kb. 11 000 főnyi lakossággal. – A szerk.]. Nagykátán semmi nem volt leaszfaltozva. Egyedül a Fő téren volt egy üzletsor, 500 méter, ahol volt egy betonjárda. Különben pár utca volt kikövezve, de több semmi, csak a sár vagy éppen a por. Több mint száz zsidó család volt, és egy gyönyörű templom volt, természetesen karzatos neológ templom. [A zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott helyen, ha van karzat, akkor a karzaton ülnek. – A szerk.] Saját kántorunk volt, saját rabbink volt, akik ott laktak, a hitközségtől kaptak lakást. A rabbi neve most nem jut eszembe, a fia Pesten híres író volt. [Nagykáta rabbija 1904-től Breuer Soma volt. Breuer (Nagyszőlős, 1880) a lévai tanárképzőn, majd a pozsonyi rabbiképzőben végzett; néhány művet publikált, és több felekezeti lapnak volt a munkatársa. – A szerk.] Nagyon jóban voltunk vele. Horváth Imre bácsiékkal szemben volt a templom. Nem egy helyen laktak a zsidók, hanem szerteszét a városban. A nagyapáméknak három gyereke lakott Nagykátán, három részén a városnak. Szép házakban laktak, udvarral és gazdasági épületekkel, és az üzlet is ott volt, ahol laktak. A ház egyik része volt az üzlet, a másik a lakás. A Margitéknak volt konyhakertjük, még szőlőjük is, mert nagyon nagy telkük volt. A fele volt udvar, a ház mellett volt virágos kert, hátul meg volt egy gazdasági udvar, ott csirkét, libát meg mindent tartottak. És volt egy másik része, ahol a szőlő volt. Mikor érett a szőlő – apu imádta –, mindig mentünk szőlőt enni. A házak berendezése nem volt különleges, olyan átlag polgári lakáshoz hasonlított.

Az üzletek vevőköre általában 90 százalékban keresztény volt. Miklósék voltak a leggazdagabbak, nagy üzletük volt. Sokat dolgoztak, de nagyon jól ment nekik. Például ott, ami a környéken volt falu – mindenféle Tápió –, ott volt minden évben kétszer vásár, oda mindig elmentek árulni. Volt egy stráfkocsi, amire fölpakolták az egész boltot, hajnalban mentek, mondjuk, Tápiószecsőre, egész nap árultak, és este jöttek haza.

A nagyszülők péntek esténként jártak templomba, arra emlékszem. A nagymama minden péntek este gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás], barhesz volt, de azt tudom, hogy nem ő sütötte. Volt kóser mészárszék. Nagykátán kóser háztartás volt annyiban, hogy külön volt a tejes edény és a zsíros edény [lásd: étkezési törvények]. A nagyapám imasálban [lásd: tálesz] imádkozott péntek esténként. A szombatot viszont nem úgy tartották. Kinyitották az üzlet, mert szombaton volt a piacnap, és dupla forgalom volt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Össze tudták egyeztetni a vallást a munkával.

Emlékszem, mikor gyerekkoromban lementem a széderre, az egész család ott volt, Pestről is mind lejöttünk. A nagypapa tartotta, ő olvasta végig a Hagadát, és a legkisebb unoka mondta a má nistánát. Minden cselédlány, mind a három Preisz családból át lett rendelve segíteni, és nem tudom, hányan csinálták a maceszgombócot  – de nagyon szép ünnep volt. Nagy ünnepség volt, amikor a Bözsi [Preisz Etelka fogadott lánya] férjhez ment. Az ő esküvője ott volt Nagykátán a családnál a házban. Az udvaron volt a dínomdánom, mindannyian lent voltunk. Eljött a rabbi, és a mi udvarunkon adta össze őket. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még egyben volt a család, 1942-ben vagy 1943-ban volt.

Az anyukámat Blum Margitnak hívták, ő 1899-ben született Gyomán [Békés vm., nagyközség az 1910-es években 12 000 lakossal. – A szerk.]. Mezőtúron líceumot [Az 1910-es években mintegy 26 000 főnyi lakossal rendelkező, Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben lévő járási székhely városnak állami leánylíceuma volt. – A szerk.] járt, le is érettségizett. Ő egyetlen gyerek volt. Az apját Blum Mórnak hívták, 1868-ban született Gyöngyösön [Heves vm., a 19. század közepén kb. 12 000 főnyi lakossal. – A szerk.]. A nagymama, Klein Róza, a hetvenes évek elején születhetett Abonyban [Nagyközség Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. – A szerk.]. A nagymamának rengeteg testvére volt, legalább nyolc. Nagyon vallásos családban nőtt fel. A nagymamám szülei suszterok voltak, és voltunk náluk Abonyban két vagy három napig. Csak a dédnagymamám élt már. A nagymamám egyik testvérénél lakott, de nem nagyon emlékszem semmire. Volt egy másik testvére a nagymamámnak Szolnokon, a Gyula, aki a szolnoki cukorgyár vezérigazgatója volt. Egyszer, amikor mentünk Jászberénybe esküvőre, egy nappal előbb elindultunk, és elmentünk Szolnokra. Kétlovas csodálatos hintó libériás inassal jött ki elénk a vonathoz, és vitt ki a cukorgyárba. Hét éves voltam, de emlékszem még rá. És arra is emlékszem, hogy másnap autóval vittek ki a vonathoz, és mentünk tovább Jászberénybe.  A nagyszüleim 1898-ban házasodtak össze, Gyomán. Azt nem tudom, hogy kerültek Gyomára, de az egyik bátyja, Vilmos Gyomára került, és ott volt egy hatalmas áruháza a nyolcvanas évektől, szerintem miatta mentek oda. Úgy hívták az áruházat, hogy Kis-Klein Áruház. Öt vagy hat segédje, irodistája volt. A nagymama családjában mindenki magyarosított – Kádárra. A szolnoki testvér is, és a Vilmos is, akinek Gyomán volt az áruháza, annak a fiai is meg a lánya is mind Kádárok lettek. Csak a nagymama maradt Klein.

Gyoma 14–15 ezres mezőváros volt, de sokkal jobb módú mint Nagykáta, mert már kiskoromban minden nagyobb utcának az egyik oldala végig aszfaltozva volt, és a Fő tér végig aszfaltozva volt [A 18–19. század során számos település kapott, főleg az Alföldön és a Dunántúlon mezővárosi jogokat, így 1830-ban Gyoma is. 1870-ben azonban megszűnt a szabad királyi városok és a mezővárosok jogi elhatárolása, a mezővárosok többsége pedig – miként Gyoma is – a községek közé süllyedt. – A szerk.].  Nagyon jó földje volt, búza, kukorica, árpa termett, és rengeteg állatot tartottak, disznót, marhát, mindent. Ott is körülbelül 80–100 zsidó család lakott [A Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint az 1920-as években a gyomai hitközség – amely egy anyakönyvi kerületet alkotott a szomszédos Endrőddel – lélekszáma 203 fő volt 48 családban. – A szerk.]. Szép templom volt, hasonló, mint a nagykátai, és ott is volt egy zsidó iskola tanító házaspárral, akiket a hitközség fizetett. És volt egy rabbi, kántor nem volt, azt úgy hozattak. Volt egy sakter, aki minden héten jött valahonnan vágni, és volt egy üzlet, ahol azt árulták. De állandó mészárszék nem volt.

A nagymama kóser volt, a nagypapa viszont mindig velem hozatott, mindig mondta: „Menj át Rákóczihoz, hozzál kolbászt.” És bedugta egy fiókba, és mikor a nagymama nem volt a láthatáron, akkor evett [lásd: étkezési törvények]. Sátoros ünnepkor [lásd: Szukot] a templomudvarban volt felállítva  a sátor. Jó hecc volt oda bemenni, ott is lehetett játszani.

A gyomai ház szép, nagy sarokház volt, ahol középen, a sarokról volt a bejárat az üzletbe. Nagy üzlet volt, és volt egy kétszobás lakás. Volt egy fedett kocsibejáró, és tovább még volt egy lakás meg egy üzlet, ami ki volt adva. A kiadott üzlet egy kézimunka-előnyomó üzlet volt. Zsidó volt az is, aki bérelte. A nagyszüleimé volt az első üzlet, fűszer, rövidáru, divatáru. Elég nagy volt, de alkalmazott nem volt, ők ketten voltak benne. 7-kor nyitottak, és este 6-ig nyitva volt, szombaton is délig, vasárnap zárva volt. De ötpercenként jöttek vasárnap, hogy jaj, Blum néni, elfogyott a liszt, vagy elfogyott a cukor, vagy elfogyott a só. Itt divatban volt a hitelbe vásárlás. Mindenki állandó vevő volt, volt egy könyvük, nálunk meg volt egy nagykönyv, mindenkinek volt egy oldala, amit vásároltak, azt beírták az övébe, beírták a mienkbe, és akkor elsején fizettek. A nagyszülők is tudtak hitelbe vásárolni a nagykereskedőktől. Volt egy pár kereskedő Gyomán, akire azt mondták a kereskedők, hogy bármennyit kaphat hitelbe, voltak olyan kereskedők, akikre azt mondták, hogy csak készpénzért lehet. A nagyapám amennyit akart, annyit kapott, 30 napra, 60 napra, 90 napra kapta az árut. Persze 30 napra olcsóbban, 90 napra drágábban, mert a kamatot hozzáadták. Voltak ilyen dossziéi, abban voltak a számlák, nézte, hogy mikor járnak le, és akkor kifizette őket.

A szüleim Nagykátán ismerkedtek meg, valami közös távoli rokonuk volt, az meghívta Nagykátára valami ünnepségre vagy bálra az anyámat, és ott ismerkedtek meg. 1921-ben megesküdtek, én meg 1922-ben születtem. Akkor, az első világháború után nehéz lakásviszonyok voltak, és egy szoba-konyhát sikerült szerezni a Tisza utcában. 1931-ben sikerült egy kétszobás, komfortos lakást szerezni a Visegrádi utcában. A mamám ott lakott egészen a csillagos házig. A papa ott halt meg, én onnan vonultam be munkatáborba. A mama nem dolgozott – akkor senki nem dolgozott az asszonyok közül [1941-ben az ország női lakosságának 24,1%-a volt aktív kereső, 1,9% inaktív kereső, 74% pedig eltartott. A kereső nők közül legtöben a mezőgazdaságban dolgoztak (43,9%), 19,4% az iparban, 12% tevékenykedett házicselédként, 6% értelmiségi és szabadfoglalkozású pályán (elsősorban az oktatásban), 5,5% pedig a kereskedelemben. A többi foglalkozási ágban elenyésző volt a nők jelenléte. (Az 1941. évi népszámlálás. 3. kötet. Összefoglaló adatok. Budapest, 1978, KSH, 95–97. old.). – A szerk.], mert a könyvelői fizetésből könnyen eltartott hármunkat az apám.

Volt még cselédlányunk is, a cselédszobában lakott. Az ő feladata volt minden. Anyu vásárolt a piacon – ott volt a Lehel – meg a fűszeresnél is, a cselédlány takarított, főzött, kézimunkázott. Vidéki lány volt, a nagymamám küldte föl, és amíg férjhez nem ment, ott dolgozott nálunk. Nagyjából mindig meg voltak vele elégedve, úgyhogy minden cselédlányunk több évig volt nálunk. De nemcsak itt volt cselédlány a Visegrádi utcában, hanem mikor egy szoba-konyha volt a Tisza utcában, akkor is. Az természetes volt, hogy egy polgári családban cselédlány legyen, mert a férj tudott annyit keresni a Horthy világban, hogy nem kellett a feleségnek dolgozni menni, nem is engedték volna, mert megszólnának az emberek, ha nem tudom eltartani a feleségemet és a gyerekeimet. Egy polgári családban a feleség az otthon volt. Nem tudom, hogy a mamám mit csinált azon kívül, hogy járt a fodrászhoz, a varrónőhöz, a barátnőkhöz. Elment sétálni, elment kávézni, én is sokat jártam vele. Még mindig tudom, hogy hol volt a varrónő, hol volt a kalaposnő, hol volt a fodrász. Az anyukám elegáns asszony volt, és szép is volt. Németkisasszonyom is volt, az is belefért. Sokat jártam vele sétálni, és közben németül beszélgettünk.

A mamám tartotta otthon a barheszt, meg gyertyát gyújtott pénteken, de nem volt kötelező közös vacsora péntek este, sem szombaton, semmi. Csak templomba jártunk, az Aréna útiba, most Dózsa György út. Annak a hátulján volt egy nagyon nagy kultúrterem, a Nőegylet tartott nagyon sok kultúrrendezvényt. Sokat jártunk oda a Dózsa György útra, a kultúr részébe is meg a templomba is 1943-ig.

Karácsonykor feljöttek a nagymamámék Gyomáról. Karácsonykor bezártak, a két ünnep közt is zárva voltak, és három napra feljöttek hozzánk. Nálunk kóser karácsony volt. Karácsonyfa kellett hogy legyen. Emlékszem, volt egy barátnőm a házból, akivel együtt leküldtek az udvarra, amikor berakták az ajándékokat. Néztünk föl, hogy mikor megy be az ablakon az angyalka vagy a Jézuska. Ő keresztény volt, de ez engem abszolút nem érdekelt, meg az sem, hogy őnekik Jézus van, nekünk meg angyal van.

Nálunk bizonyos napokon összejöttek apukámék barátai. Nyári hétvégeken imádtak menni a Weingruberhoz. Az egy hatalmas, ezerszemélyes szórakozóhely, uzsonnázóhely volt, és ott játszott a József nádor 2. honvéd gyalogezred zenekara. Csak megnéztem, hogy hol ültek le a szüleim, és már mentem is, a karmester mögött voltam. Kívülről tudtam az egész műsort, mert akkor már operettegyveleget játszottak, Csárdáskirálynőt, Vígözvegyet, Marica grófnőt, mindent, meg a Perzsa vásárt. Ősszel elvittek a Rigolettóhoz az Erkel Színházba. Az operettet nagyon szerettem, a szüleim imádták Kálmánt, Lehárt, és engem is vittek. Kiskoromban én már mindent tudtam, hogy hol, mit játszanak – járt nekünk a „Színházi Élet” [1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. – A szerk.] –, s mikor jöttek hozzánk vendégek, behívtak: Gyuri, gyere, kérdezik, hogy melyik színházban mi megy – és ezt én fújtam. És hát nagyon megszerettem a komolyzenét is.

Én nagyon sokat voltam Gyomán, mert a mama egyetlen gyerek volt, én egyetlen unoka. Nem tudtam olyat kiejteni a számon, ami ne lett volna teljesítve – marha jó dolgom volt. Az üzletben volt a fűszerrész, ahol volt egy nagy állvány, amin legalább 20 cukorkás- és csokoládésüveg volt, és soha eszembe nem jutott, hogy vegyek egyet. Ilyen gyereket még nem láttak, úgy tukmálták belém a csokoládét meg a cukorkát. Mindig a szomszédoknál voltam, ahol az én korombeli fiúk voltak. Ők is zsidók voltak. Mivel fiúk voltunk, imádtunk focizni. 10 éves koromban kaptam a nagyszüleimtől egy biciklit – a posta az körülbelül 200 méterre volt, de oda is biciklivel mentem –, imádtam a biciklit. Később vettek a nagyszüleim Gyomán egy birtokot, egy 30 holdas nagyon szép, komplett birtokot, tanyával, melléképületekkel, mindennel [lásd: a földművelés szerepe]. Ez ki volt adva feles bérletbe, ez azt jelenti, hogy ott lakott a családjával az illető parasztember a tanyán, ő használta a tanyát, ő vett magának állatokat, mindent, ő vetett, de a föld a mienk volt, és ennek fejében mindennek a fele a mienk volt. Kitaláltam, hogy szeretnék egy lovat, mert imádtam lovat hajtani, én hajtottam ki a tanyára a lovakat. A nagyapám vett nekem egy kocsit meg egy kis lovat, a nagymamával azzal jártunk le a strandra. Gyomán ott van a Körös, nagyon szép strand volt, lehetett venni egy kabint, és a nagymamával mindennap kimentünk a strandra. Meg mentünk ki a tanyára. Imádtam – volt a betakarítás, a cséplés, azt nagyon szerettem, akkor kint is aludtam. 10 éves koromtól teniszeztem. Gyomán volt egy pálya, nagy teniszélet volt – ez már 1937 körül volt, akkor a zsidók már csak az egyik pályára mehettek, a többire nem mehettünk. A klubban sok jobboldali volt, így akarták [a klub vezetősége] az incidenseket elkerülni. Minden nyáron kétszer volt nagy teniszverseny, az egész megyéből, de még a környező megyékből is jöttek hozzánk teniszezők. És akkor már voltak ilyen megjegyzések meg minden: volt egy nagyon jó szegedi teniszező, aki bajnok volt, de zsidó volt; mindig morogtak a jobboldali gyomaiak, hogy miért mindig a Singer nyeri.

Minden nyáron lent voltam 2-3 hétig az apai nagyszüleimnél is. Szerettem ott lenni, mert rengeteg korombeli gyerek volt, végig strandfürdő volt. Miklóséknak volt egy szőlője, akkor kimentünk a szőlőbe, egész napos buli volt. Mikor én lent voltam, mentem mind a három családhoz, mert mindenütt volt gyerek. A nagyszüleimnél voltam a legkevesebbet, ott csak aludtam meg ettem, mert imádtam a két unokatestvéremet. A nyaralás Gyoma volt, de én minden évben Gyoma előtt vagy Gyoma után – mert útba esik jövet-menet, egy útvonal – leszálltam Nagykátán a mamámmal, mert mondta, hogy gyere, most itt leszünk. És minden évben ott voltam.

A négy elemit a Pannónia utcai elemiben jártam. Az osztályban kevesen voltunk zsidók. 1932-ben mentem a Berzsenyi gimnáziumba, ott jártam a nyolc évet, ott már 70 százalék zsidó volt. Kedvenc tantárgyam a történelem és a földrajz volt, a matematikát utáltam. A latint is szerettem, mert azt ha az ember megtanulta, mindenhez értett. Volt hittan is, jött egy rabbi, ő tartotta a zsidó hittant, és minden pénteken kellett mennünk a Csáky utcai templomba ifjúsági istentiszteletre. Jó volt, mert a lányok is jöttek, és utána lehetett sétálni menni. Jom Kipurkor és újévkor [lásd: Ros Hásáná] nem kellett iskolába menni. Kijártunk a Klub kávéházhoz, és ott ültünk kint, nem kellett fogyasztani, mert tudták, hogy zsidók vagyunk, és nem ehetünk, ihatunk. Ott ültünk kint és napoztunk.

15 éves koromban volt egy Duna Sport Klub (DSC) nevű zsidó egyesület, ez állt három nagy szakosztályból: tenisz, asztalitenisz és turisztika. Mind a hármat szerettem. Tavasztól őszig itt voltunk a klubban. Vége volt a sulinak, hazamentünk, megcsináltuk gyorsan a leckét, s már mentünk is teniszezni vagy dumálni, römizni vagy mit tudom én. Itt éltük az életünket. Itt is 90 százalékban zsidók voltak. Zsidó élet nem volt, csak az, hogy sportoltunk és csináltuk a DSC bálokat. Hétvégeken volt DSC, és volt kirándulás is. 1943-ban volt az, hogy zsidók már nem látogathatták a menedékházakat. Kért a barátom 6 főre engedélyt, mert engedéllyel lehetett már csak menni. Olyan romantikus dolog volt, hogy hatan voltunk fiúk, elmentünk, a faluban megkaptuk a kulcsokat – gyönyörűen berendezett menedékház volt, a konyhában evőeszköz, minden volt. Találtunk mindenféle egyenruhákat meg rangjeleket és rendező-karszalagot és ügyeletes-karszalagot, fölvettük mind a hatan, és másnap jöttek a turisták, és leigazoltattuk mindegyiket, hogy nem zsidók-e. Hülyére röhögtük magunkat.

Ha tehettem volna, az érettségi után zenei pályára akartam menni. Nem tanultam zenét, de szerettem, imádtam az operát. Otthon nem volt gramofonom, de a rádióban folyton hallgattam, a rádió a fülemen volt. De nem tudtam tovább tanulni. Egyik nap hazajött a házba egy nő a szabójától, ahol kosztümöt csináltatott, és az kérdezte, hogy tud-e egy érettségizett fiút, akit fölvehetnének inasnak. Gyuri, nem akarsz elmenni női szabónak? Még életemben nem volt tű a kezemben. Borzalmas volt, bementem reggel, leültetett egy hokedlira, kezembe adott egy üres tűt cérna nélkül meg egy darab szövetet, hogy bökdössem meg a tűvel meg gyűszűvel – mutatta, hogyan kell varrni. Ezt csináltam reggel 8-tól délig, akkor hazamentem ebédelni – a család mindig együtt ebédelt, apám egy fél órát aludt és ment vissza –, és 2-től 6-ig. Egy évet ott lenyomtam 1941-től 1942-ig. Mikor fölszabadultam, nagyon klassz helyen dolgoztam, a Duna-korzón, a Molli szalonban. Marha előkelő hely volt. Júliusig maradtam itt, akkor vonultam be munkatáborba [munkaszolgálatra], le Bereckre [Háromszék vm.].

Mivel apu a gyufaiparnál dolgozott, az svéd vállalat volt, a mamám kapott svéd menlevelet.  A csillagos házban voltak először a Csáky utca 3-ban, ami a templom volt. Utána, mikor jött a menleveles dolog, akkor a Jolánka néni meg a mamám elmentek a Hollán utcai svéd védett házba. De egyik nap jöttek a nyilasok, ez november elején volt, a nyilas uralom alatt [lásd: nyilas hatalomátvétel], jöttek és kirámolták a svéd védett házat. Mindenkit elvittek egy téglagyárba, onnan pedig Bergen-Belsenbe. Az anyám is Bergen-Belsenbe került, ugyanoda, ahova a gyomaiak is, tehát az ő szülei.

Ahova én kerültem, Bereck, az a régi Nagy-Magyarország legcsücske, Székelyföldnek a végén, a Keleti-Kárpátokban. Mázlim volt annyiból, hogy [1943] november 1-jén tűz volt Berecken, és minket is riadóztattak, hogy menjünk segíteni oltani a tüzet. Futottunk a dézsa vízzel, egyszer csak megbicsaklott a lábam, és eltört a bokám. Abban a pillanatban olyan szép, jó érzés volt, fáj-fáj, de ezt most megúszom egy darabig. Kézdivásárhely volt a legközelebbi város, ott rendes kórház volt, három vagy négy hét után már semmi bajom nem volt. December elején visszaküldtek a századhoz, de ráírták a papírra, hogy három hét egészségügyi szabadság javasolva. Akkor hazajöttem december 15-én 3 hétre. Akkor láttam utoljára a szüleimet, akkor voltam utoljára operában. Mikor visszamentem, még mindig sokáig nem kellett kivonulnom, a konyhán krumplit pucoltam, vizet hordtam. Márciusban az egész hadtest vonult a Vereckei-szoros mellé. Egy kis faluban voltunk, ott ruszinok laktak, nagyon rendes emberek. Az egész század családoknál volt szétosztva. A Vereckei-szoros két oldalán építettük az utat. Utána átmentünk a másik oldalra Ruszinszkóba [azaz Ruténiába]. Sztrij mellett van a Sztrij folyó, ott egy hidat építettünk. Az borzalmas volt, ilyen nagy gerendákat cipelni.

Ungváron szabadultam föl, kórházban, mert annyira legyengültem, hogy kórházba kerültem. A zsidó orvos rám tett egy cédulát, hogy mi bajom van, és betett egy vasútállomásra. Ez 1944-ben volt, föltett valaki a vonatra, és Tiszaújlakon – ami most a Szovjetunióhoz tartozik [Tiszaújlak, mai nevén Vilok, Kárpátalján található Beregszásztól 21 km-re. A terület ma Ukrajnához tartozik. – A szerk.] – volt egy munkatáboros kórház, oda vittek be. A vezetője egy Brandi nevezetű tiszt volt, nagyon rendes ember volt. Nagyon rossz állapotban voltam, és az volt a szerencsém, hogy írtam haza a mamámnak Pestre, és ő küldött nekem 300 pengőt táviratilag. Jött a postás a tiszaújlaki kórházba, millió kórterem volt, és végigment az összes kórtermen, és üvöltött, hogy Preisz György! És addig üvöltött, amíg megtalált. Ha nem kiabál, hanem zsebre teszi, az isten se keresi rajta. Megkaptam a 300 pengőt, és abból meg tudtam oldani magamnak kintről egy kis élelemjavítást. Egy hétig voltunk ott, és már jöttek az oroszok. S akkor azt mondta Brandi, hogy megkapta a parancsot, hogy a fekvőket kötelessége átküldeni egy ungvári kórházba. Hozatott mentőautókat, és átküldött Ungvárra a katonai kórházba. Két napig nem voltunk ott, már ott voltak az oroszok. Este még ott voltak a magyarok, reggel nem volt ott senki, délelőtt 11-kor meg már megjöttek az oroszok. Délután már kinyitottak a mozik, a presszók, a kávéházak. Nem volt probléma, mert ott mindenki tudott velük beszélni, „szláv” nyelven. Csak kaját nem kaptunk. Ungvár lakossága fantasztikus volt. Mindenki jött, hozott ruhát, hozott kaját, mindent hoztak nekünk be a kórházba, és mikor két bottal tudtam már járni, akkor azt mondta nekem a srác: menjünk el ebédelni! Mikor harangoztak, elindultunk: ma ezt az utcát esszük végig, és akkor 5-6 házat végigebédeltünk minden nap. Csak az volt a baj, hogy vasárnap 10 házból nyolcban töltött káposzta volt. De azért szerettük a vasárnapot, mert vasárnap mindenütt sütemény volt. Ha bementünk a presszóba, leültünk egy asztalhoz, 10 perc múlva teli volt az asztal, minden asztaltól küldtek egy tálca süteményt.

1944 decemberében elindultam hazafelé, amikor ilyen hírek jöttek, hogy Pest nemsokára fölszabadul. Ungvár novemberben már fölszabadult. Szabolcsnál értünk magyar oldalra, ott volt az a millió alma, amit leszedtek, és nem tudtak hova vinni, nem volt szállítóeszköz. És egész nap almát ettünk. Ott volt egy falu, ahol volt egy zsidó család, akiket nem vittek el, valamilyen kitüntetése volt a palinak, és egy csomó zsidó otthagyott értékeket. Csinált egy konyhát az összeszedett értékekből, és ahogy jöttek hazafele a munkatáborosok, ott laktunk, ott ettünk. Egy pár napig ott voltam, aztán jöttem tovább, és elértem egész Szolnokig. Szolnoknál már annyira rossz volt a lábam, hogy bekerültem a kórházba. És akkor jött a hír, hogy január 13-án Pest felszabadult [Pestről 1945. január 18-án szorították ki a szovjet csapatok a németeket. – A szerk.]. [lásd: Budapest felszabadítása] Azt tudtam, hogy a papám meghalt, azt megírta a mamám nyáron, de hogy vele mi van, azt nem tudtam. Sietek haza anyuhoz. Kimentem a pályaudvarra, s megjött az első pesti vonat. Úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa, az úgy meg volt pakolva emberekkel. Kérdezem, hogy mi van Pesten. Azt mondja: oda ne menjen, fiatalember, mert csak romok vannak meg halottak meg élelmiszerhiány. Jött egy másik vonat Békéscsaba felől. Mondom: van itt gyomai? Azt mondták, van. Mondom: van ott ennivaló? Azt mondja, hajjaj, nem tudnak vele mit csinálni, nem tudják elszállítani. Na, elmentem Gyomára. Bementem a nagyszüleim házához, a ház az megvolt, de az üzletből semmi. Derékig jártam a szemétben meg a törmelékben, kiborítva minden doboz, az összes fiók.

Írtam Pestre a mamámnak a levelet, rá egy hétre visszajött a válasz a házból valakitől, hogy anyu sincs, elvitték a nyilasok, nem tudják, hová. Akkor ráérek. Végül március 15-én mentem föl, mert akkor nyitott az Operaház, és nekem egyszerűen ott kellett lennem az Operaház megnyitásán. Elmentem a lakásunkba, de ott már más lakott. De majdnem minden megmaradt, még az ékszerek is, a mamámnak a brillje meg a gyűrűje.

Gyomán maradt két ház meg egy 30 holdas birtok. Mikor nyáron hazajöttek a gyomai deportáltak, mondták, hogy a gyomai nagyszülőkkel találkoztak, és aláírták, hogy a nagyszüleim meghaltak. Akkor a telekkönyvi hivatalban mindent átírtak az én nevemre. Én akkor 23 éves voltam, és fogalmam nem volt, hogy mi az, hogy kommunizmus, vagy mi az, hogy kapitalizmus. Nem tudtam, hogy nem szabad elfogadni a két házat meg a földet. Az egyik házat eladtam, mert nem volt semmim azon a batyun kívül, amivel hazajöttem, s azon vettem a Csáky utcában egy kétszobás lakást, és oda költöztem.

Egy darabig még szabóskodtam. A lánynak a bátyja, akinek udvaroltam, az Állami Zálogházban volt párttitkár. Andi szólt a bátyjának, hogy a Gyurit dugd már be a zálogházba. Én azt mondtam, hogy a könyvelésre tegyenek, mert az apám is könyvelő volt. És így a zaciban lettem könyvelő. Aztán jött az, hogy kezdtem udvarolni egy másik lánynak, aki az első feleségem lett, ő meg az Építőipari Dolgozók Szakszervezetében dolgozott. 1948-ban jött a fordulat éve, akkor kuláknak neveztek ki a gyomai örökségem miatt [lásd: kulákok Magyarországon], mindent lefoglaltak, s sehova nem mehettem tanulni. A feleségemnek szóltak, hogy kellene egy főkönyvelő az Építőipari Dolgozók Szakszervezetének, mondtam, én nem vagyok jó, mert leírt káder vagyok. Őket ez nem érdekli, nekik kell egy főkönyvelő. Így főkönyvelő lettem. Feketén letettem a főkönyvelői vizsgát – másképp nem lehetett, mert vállalati ajánlás kellett, de hát nem fognak ajánlani egy kulákot. Aztán persze följelentettek, hogy hogy tűrheti a párt, hogy egy kulák legyen a főkönyvelő. Kirúgtak. És akkor elkerültem egy vállalathoz dolgozni mint könyvelő.

Akkor az a világ volt, mikor minden héten jött a végrehajtó foglalni. Egy nagyon rendes zsidó pacák volt a XIII. kerületi adóhivatal vezetője, és mindig bementem hozzá, és elintézte, hogy a végrehajtást felfüggesszék. Végül aztán behívott, és azt mondta: Preisz úr, ne haragudjon, de engem úgy leizéltek, hogy csuda, hogy egy kulákot védek, és föl kell jelentenem magát mint szabotáló kulákot. Egyszer kapok egy idézést, Népbíróság [lásd: Népbíróságok Magyaroszágon], bűnügyben gyanúsított. Bemegyek, olyan 57 év körüli bíró volt, fölolvassa a vádiratot – mit szólok hozzá? Marhaság, mondtam. Jaj de pipa lett! Aztán valamilyen paragrafus alapján megszüntette. Azt mondta: ide figyeljen, Preisz úr, menjen be az Földművelésügyi Minisztériumba, és intézze el, hogy vegyék el azt a rohadt földet magától, mert ha ez a papír nem hozzám jön, hanem a szomszéd szobába, ahol egy 30 éves kommunista ügyész van, maga úgy bemegy a Markóba [azaz a Markó utcai börtönbe] 5 évre, mint annak a rendje. Bementem az FM-be, ahonnan mindig kirúgtak, hogy egy kulákkal nem foglalkoznak. De egy rendes ember volt a miniszter éppen, Erdei Ferenc, és sikerült egyszer hozzá bejutni egy félórára [Erdei Ferenc (1910–1971): a falukutató mozgalom egyik vezető egyénisége, a magyar parasztság életét bemutató szociográfiai művei (Futóhomok /1937/, Magyar falu /1940/, Magyar paraszttársadalom /1941/ stb.) és egyéb társadalomtudományi tanulmányai alapvetően fontos ismeretekkel járulnak hozzá a két világháború közötti magyar társadalom leírásához. 1957–1964 és 1970–71 között a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, 1964–1970 között alelnöke volt. Politikai tevékenysége: a Nemzeti Parasztpárt egyik alapítója 1939-ben, majd alelnöke, ill. főtitkára; 1944–45-ben belügyminiszter, 1948–49 államminiszter, 1949–1953 földművelésügyi miniszter, 1953–54 igazságügy-miniszter, 1954–55 ismét földművelésügyi miniszter, 1955–56 miniszterelnök-helyettes. – A szerk.]. Elmeséltem neki, hogy mi újság. Hát ő még ilyen hülyeséget nem hallott életében, és ráírta: azonnal elvenni. Azt mondta, menjek el azonnal Békéscsabára. Először nem álltak velem szóba, de meglátták a miniszter írását a papíron, és akkor rögtön azt mondták: tessék visszajönni egy óra múlva, minden el lesz intézve. Ez volt 1952-ben, de 1956-ig nem mehettem sehova, se tanulni, se semmit csinálni, mert kulák származású voltam. Ilyen egyszerűen szabadulhattam meg a családom teljes, több száz év alatt gyűjtött vagyonától!

De hiába szabadultam meg a földtől, megint csak kirúgtak, hiszen kulák voltam, és fizikai állományba tettek. Aztán jött valaki, aki ismerte a képességeimet, és azt mondta, legalább valami adminisztrátori állásba helyezzenek át. Ez volt 1954-ben. Ebben az évben született a Jutka. És akkor ott maradtam a Pannóniában először mint adminisztrátor, aztán átmentem műszaki vonalra, ott kitanultam mindent, és műszaki vezető voltam az egyik részlegben.

Elég hamar elromlott a házasságom. Nagyon rossz volt a házasságom, a feleségem azt akarta 1956-ban, hogy disszidáljak, de nem akartam elmenni. Utána elkezdtem udvarolni a Verának, ezt ő megtudta, és a hiúsága nem bírta ki. 1965-ben elváltunk, és 1967-ben volt az esküvő Verával.

A zsidóság semmilyen módon nem játszott szerepet a háború utáni életemben, keresztény volt a feleségem, nem voltam zsinagógában hosszú évekig. Sőt, templomban esküdtünk, mivel a feleségem nagyon vallásos és elhivatott volt. Reformátusok voltak, úgyhogy a rákosligeti református templomban tartottuk az esküvőt. Én életemben akkor voltam először templomban, de hát a kutya sem kérdezte, ki fia borja vagyok én. Este tartottuk 8 órakor, és senki nem volt ott a családon kívül, nehogy a szakszervezetben megtudják. Akkor a párttitkárok járták a templomokat vasárnap, nincs-e ott valaki párttag.

Izraellel kapcsolatban sem volt kapcsolatom sokáig. 1993-ban voltam kint két hétig. Azóta, hogy Izraelben voltam, minden két hétben megveszem az „Új Élet”-et meg a többi lapokat, azért többet járok ilyen zsidó közösségbe. Ünnepekre a Dohányba járok mindig. Sajnos 13 évig keresztény feleségem volt, addig nem foglalkoztam zsidósággal. Most próbálok megint visszatalálni a múltamhoz.