Travel

Cilja Laud
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of Interview: March 2006

I met Cilja Laud during my first visit in Tallinn. The chairwoman of the Jewish community of Estonia 1, Cilja assisted me with my visa and then arranged the interviews with the members of the Jewish community. Cilja is a petite lady with cropped fair hair. She looks elegant in her nice clothes and light makeup. When I saw her for the first time, I felt her briskness coming from inside and also passing on to the people surrounding her. Cilja moves and talks quickly. She thinks fast and it does not take her long to make decisions. At first I took Cilja as an emotionless business lady, deeply immersed in the problems of the community. On the weekend Cilja called me and suggested that I should spend a weekend with her husband Rein and her. First we went on an excursion to the historic center of` Tallinn, and then took a trip to a typical small Estonian town, Rakvere, where Cilja had some relations with the Jewish community. Cilja and Rein picked me up at the hotel and a day of indelible impressions started. Cilja's husband is tall and stout and kind of sluggish. I understood that they had much in common. Both of them have a wonderful sense of humor, similar tastes and common interests. They are very sincere, outgoing and kind people. Cilja showed me Tallinn with pleasure. She knows the town and loves it very much. My trip to Rakvere was very interesting as well. On our way Cilja told me a lot about Estonia, about past times - before the annexation to the USSR. Both Cilja and Rein told much about the true history of Estonia, not the way it was covered by Soviet ideologists. At that moment I saw another Cilja: attentive, joyful and outgoing. In the evening Cilja and Rein took me home and introduced me to her mother right away. Anna Perelman has been bed ridden for several years - she had femoral neck fracture. Again I saw other traits in Cilja: a loving and caring person, for whom her mother was the most important person in her life. I could see it in her eyes when she was talking to her ... When I interviewed Cilja a year later, her mother had already passed away. She and other family members will be always remembered by people and in the conversation of Cilja Laud.

My father's family history
My mother's family history
Growing up
During the War
After the War
Going to school
Jewish life
Life after the War
Glossary

My father's family history

My father's family lived in Parnu [about 140 km south of Tallinn]. I do not know anything about my paternal grandfather, Abram Perelman. Even my father did not remember him. He died young and my grandmother, Genya Perelman, became a widow when she was 24 having three little sons. I do not know when Father's elder brother, Simeon, and the younger one, Yakov, were born. I can only say that the difference in years was not essential. My father Isaac was born in 1904.

Grandmother did not have anybody to help her. She had to provide for her family and raise her sons. She did not have any profession as she became a housewife after getting married. Grandmother had some close friends in Tallinn and she decided to move there. She said all women in her family loved cooking and were very good at that. Grandmother told me that she was eager to become a professional cook in Tallinn, but she could not study as she was supposed to provide for her family. Thus, she was hired as an assistant by the owner of the Jewish canteen. She learned things on spot and soon she became an excellent cook. The owner valued her so much that she bequeathed the canteen to Granny. When the owner died, Grandmother took over the business.

Grandmother ran the canteen very well. Grandmother was not just a very good cook, but she also loved her business. Rich Tallinn Jews often came to her and she had pretty good earnings. Over time she managed to buy the first floor of the building located at Lejke Karja Street in the center of Tallinn. The family lived there and Grandma called the restaurant Bialik club 2. It was not a canteen, but the place where Jewish intelligentsia got together. People came there to enjoy good food and to share political and cultural events. At times famous people came there. It seems to me that they mostly came there for good food as grandmother was an amazing cook and confectioner. Some Estonian Jews still remember her meat patties and gefilte fish.

Of course, Grandmother used traditional recipes, but still she added some zest in all her dishes. She always cooked gefilte fish herself. She did not cook the whole fish, but stuffed separate pieces. She put the pieces of dried white loaf at the bottom of the pot and put rounds of beet there and then fish on the top. Then she put a piece of carrot on each piece of fish and then added a little bit of water there. Then she placed it on the platter in a fancy way. Tallinn Jews called her gefilte fish - 'fish Frau Perelman.' Many newcomers came over to her to eat her fish. I still cook fish by her recipe.

She also had her own recipe of liver pate. She did not boil the liver like most cooks do, but she fried it in the source-pan for about two minutes. Then she minced it and added fried onion. Then she added three spoons of cognac to every kilo of pate and two to three minced boiled carrots, then she mixed it all up thoroughly. The pate turned out to be very fluffy and tender. Grandmother adorned it with grated boiled eggs - whites and yolks separately.

Grandmother always made sure that her dishes were not only tasty but nice looking. It was taken for granted that there was a lot of food on the tables of Jewish families. Grandmother also wanted the food to be nicely served. Jews are a wonderful nation - apart from their own customs and traditions, they naturally and organically take up the customs and lifestyle of the people who are surrounding them. Estonians are very cultured. Estonian ladies intuitively feel how they should serve the table, furnish the room, where to place a vase, how to match things depending on the occasion. My grandmother was also very good at that. All looked beautiful in her place and fit the occasion perfectly.

Even her looks were stylish - I should say she was commensurate though she was heavy. At that time there were other beauty standards and men liked plump ladies. She was not a beauty, but still she was attractive. I think there were suitors who wanted to marry her even despite three children, but Grandmother did not want a stepfather for her children and remained alone. She was very brisk. Being a widow for 24 years, she managed to provide food for her children, raise them and even pay for their education.

All Jewish holidays were marked in the family. Grandmother cooked festive food not only for her family. It was a busy season in her restaurant. On the eve of the holidays Tallinn Jews did not only come to Bialik club to have meals but they also ordered meat patties, gefilte fish, forshmak and liver pate to go. Those were Grandmother's specialty dishes and she cooked them herself. So, she had a lot to do before the holidays.

During the holidays she took a rest and her restaurant was closed down. She marked holidays at home strictly in line with the traditions. On holidays the whole family went to the synagogue. Seder was traditionally carried out as well as kapores on Yom Kippur. She fasted on that day as well. Not only family members were invited for holidays. If Grandmother found out that some Jew had nowhere to go for celebration - either because of being lonely or a visitor to Tallinn she always invited them to join us for a holiday.

At home Grandmother spoke Yiddish with her sons and Father was fluent in that language. Of course, he was also fluent in Estonian as he lived among Estonians. At that time no Jew would ever think that one could live in the country without knowing the state language.

Grandmother sent Father's elder brother Simeon to Riga. He entered the university and studied journalism. After schooling he came back to Estonia. He worked for an Estonian newspaper as a journalist. He married a famous Estonian ballet dancer, Anna Exton. She was the soloist at the theater 'Estonia' and was fluent in seven or eight languages. She was an amazing person. After her performances she mingled with the audience and thanked them in all languages she knew. Simeon and Anna were childless.

When Estonia became Soviet in 1940 3, Simeon Perelman was named the editor of the paper 'Soviet Estonia.' When World War II was unleashed, Germans occupied Tallinn in September 1941. Several hundreds of Tallinn's male Jews were shot in Patarei prison. Simeon was among them as he was a communist in his heart and the editor of the newspaper. During the war Anna was in evacuation. She returned to the 'Estonia' theater after the war. First she was a prima ballet dancer and then became one of the principal choreographers of the theater and staged ballets. Her ballet 'Red Poppy' was very popular and she always got standing ovations from the audience for it. Anna died relatively recently, about eight to ten years ago.

I do not know what Father's younger brother Yakov did for a living. I did not communicate with him that much. He died young. I do not know where he studied either. Yakov's wife's name was also Anna. I do not remember her maiden name. They had an only son, Gennadiy. His Jewish name is Gedalie. He was Anna's son. Yakov was his stepfather. Yakov married Anna when she was pregnant from another guy. At that time it was a great disgrace when a baby was born out of marriage, so Yakov decided to marry her to save her from disgrace. He loved her dearly and treated the baby like his own son.

Anna never worked. She was cheap, flirted a lot, but Yakov forgave her all the time as he loved her. During the war Anna and her son were in evacuation and Yakov was in the lines. When he came back from the front he was sick for a while and died in 1947. He was buried in the Jewish cemetery. There is no date on his tombstone. We even do not know exactly when he was born. There is only the date of his death.

After Yakov's death, Anna got married for a couple of times and took to the bottle. My father literally saved Gennadiy from his mother - a drunkard. Her last husband was a colonel. He served in Estonia. His name was Levin and Gennadiy took his stepfather's name. It was a shock for my father as Gennadiy remained the only one who carried our family name, Perelman. I did not have children and Father really hoped that Gennadiy would continue the Perelman line, but not all people are thankful. Gennadiy became Levin and we stopped keeping in touch. We greeted each other and talked as if we were not relatives. We did not have any ties with him.

When Gennadiy became mature, he found his birth father. Now Gennadiy is living in Baltimore, the USA. I do not keep in touch with him. I could not forgive his meanness towards Yakov, who had been an excellent father to him all his life, even better than some of the birth parents are.

I do not know much about Father's childhood. He studied in Leipzig, Germany, at some point. I do not know why he came back. Upon his return he became the apprentice of a glover. Father was very skillful at anything he did. He became an excellent glover.

Since adolescence he had the nickname Prince. He was called Prince by his young friends and the nickname remained. He was very witty and a great storyteller. Everybody liked to listen to him. He was fluent in three languages and then he also learned Russian. In all languages he spoke his humor was a specific characteristic of the language. Father never took any music classes, but played the violin wonderfully. When I was in the senior grades at school, he could so easily resolve algebra tasks that it greatly surprised me. He was a nugget having an amazing, open mind. He was also very kind, always ready to help his friends and strangers. He remained like that till the end of his days.

My mother's family history

And now about my mother's family. My maternal grandfather, Abram Kaplan, was born on 16th September 1874 in Estonia, in Yamburg. I do not know anything about grandfather's family. When he was young he moved to Narva from Yamburg. He was a very good tailor. My grandmother, Anna Kaplan, nee Pertsovskaya, was born in Saint Petersburg on 27th January 1884.

There was a pale of settlement in Russia 4, and Jews were not permitted to live in big cities, including Saint Petersburg, but still there were exceptions. My grandmother's grandpa was a cantonist 5, who upon decommissioning from the army, were entitled to settle in any city they wished. Besides, the tsarist government gave them money for husbandry and housing. Thus, Grandmother's grandpa happened to be in Saint Petersburg. His children and grandchildren also settled there. The family was religious. All Jewish traditions were observed and all kids were raised Jewish.

They had five children. The elder was Elisabeth. Then my grandmother Anna was born, and after her - sister Sofia, brother Simon and sister Ekaterina. All of them were very beautiful and well educated. They had a good ear for music and wonderful voices, but only Sofia became a professional singer and entered the conservatoire. Grandmother's only brother Simon became a jeweler. Simon lived with his family in Leningrad. He had an only son Alexander. Elisabeth remained single. She did not work and the relatives provided for her. Sofia married a Muscovite and moved to Moscow. Her husband's name was Boris Narvo. He was an architect. They did not have children. Boris was very jealous and did not want his wife to work. Sofia had to become a housewife. Ekaterina lived with the family in Tallinn after the war.

My grandparents met accidentally. Grandmother came to Narva for a visit. One day she came to see some Jewish family, where she met Grandfather. She was a very beautiful, clever and witty lady. Grandfather was also handsome. Shortly after they met, they fell in love with each other. Grandmother's parents were not against her marriage and soon the wedding took place. Of course, they had a true Jewish wedding as it could not have been otherwise at that time.

After the wedding Grandfather took Grandmother to Narva. My mother was born there in April 1910, but the entry in the synagogue registry was made only in August. She was named Chana. The second daughter, Nessie, and the youngest, Assia, were born in Tallinn.

I do no know why my grandparents decided to move in Tallinn. Maybe Grandpa decided that he would have more customers in Tallinn. If that was the case, he was right. Very soon he had his own workshop and regular customers. The family was well-off. Grandpa was the bread winner, and his earnings were enough for the family. Grandfather bought an apartment on Viru Street in the center of Tallinn. It consisted of 13 rooms and occupied the entire floor. Apart from the apartment in Tallinn, Grandpa also bought a summer house in Lakhti, Finland. It was in the resort area. Grandfather had a yacht. In the summer the whole family took a voyage on the yacht over the weekends.

The whole family was fluent in Estonian, Finnish and German. Of course, everybody spoke Yiddish. The grandparents and my mother also knew Russian as they lived in Narva for a while, which was a Russian-speaking town as it bordered on Russia. Aunt Nessie was fluent in English.

The three daughters studied at the lyceum. The younger one, Assia, died at the age of eleven from a children's disease. My mother and Nessie graduated from lyceum and entered Tallinn conservatoire. Both of them were very musical; they probably took after Grandmother. In a couple of years Mother dropped her studies, but her sister Nessie got a diploma and became a pianist. Nessie married a Jew from Tallinn, Paul Goldman, and had three sons.

I do not know exactly how my parents met. Probably, it was in a natural way as all Tallinn Jews knew about each other. I know the story about their wedding as mother told me about it. It was an unusual story. They got married in 1936 after they had known each other for several years. They met at dancing parties and in the theaters. At first, they did not pay much attention to each other. Dad was shorter than Mother and she did not even look at him. Father wanted to be free and remain a bachelor. He liked partying, noisy companies. He often went to the clubs, restaurants. Apart from his short height he was an interesting man. When he started talking, everybody was enchanted. Maybe that was the reason why mother took an interest in him. She was very stylish and elegant, used to bossing men around. She was not used to be refused in anything.

Of course, Father liked Mother, but not to such an extent to give up the lifestyle he was used to. Once Father mentioned it to Mother. She responded to him, 'Never mind, my love would be enough for the two of us.' Mother often told me about it and I remembered that phrase. After that Father married Mom. Then he fell in love with her after they got married. He loved her all his life and admired her. He helped her about the house, saw her to and from work. He never forgot about the flowers. Mother was a very poor cook. Before the war the food was cooked by maids and when we came back from evacuation, Father started cooking for us. He was a great cook. I think he got it from Grandmother Genya.

Growing up

After the wedding my parents rented an apartment in downtown Tallinn, on Bruksi Street. Mother was a housewife. I was born in 1938 and named Cilja. Though Mother was a housewife, I had a baby-sitter since I was an infant. She was German, Frau Opperman her name was. She was very strict. She was not pleased when I was chatting with my parents, nothing to speak of my grandparents. Opperman raised me very strictly and feared that they might spoil me. Of course, when I spent time with them, they really pampered me. Mother said that Frau Opperman loved oranges. Thus, Grandpa brought oranges to Frau Opperman for her to allow me to go for a walk with him or go to see my grandparents. In that case, she could not say no to him.

I do not remember much about my prewar childhood in Tallinn. I remember sitting on the lap of Frau Opperman, who was reading books to me. I can recall how my parents took me to the zoo for me to see the animals. I also remember the walks along Kardiorg Park with my father. I also remember that I was a bad eater, but Frau Opperman always made me eat all the food on my plate. When she turned away, I hid the food under the table cloth. When she left the room I threw the food out the window or to the roof of the neighboring house.

I must have been started speaking German as I spent a lot of time with my baby-sitter. I spoke only German before we left for evacuation. Of course, my parents were fluent in German, but they often spoke Yiddish. In general, many languages were spoken at home.

I would like to make a digression and talk about Estonia before the 1940s. Even at the time, when Estonia was a part of the Russian empire, there was no anti-Semitism here. There was no pale of settlement and admission quota at the universities 6. That is why there was Jewish intelligentsia in Estonia, not just a few representatives like on the rest of the Russian territory. Most Estonian doctors, musicians, lawyers, engineers were Jews. It was not like that in other Baltic countries. It was distributed as follows: Lithuanian Jews - craftsmen and dealers, Latvian - traders, but Estonian - Jewish intelligentsia.

In Estonia there was not such a notion as townlet, which was mentioned by Sholem Aleichem 7. Jews lived everywhere, in all Estonian cities. They were not clustered in some areas which were meant solely for them, but settled mostly downtown. They stuck together. It is noteworthy to mention that after 1918, when Estonia gained independence 8, there was no state anti-Semitism. Even in everyday life it was very weak. There was a café in Tallinn where even in Estonian time Jews were not permitted to enter. At the same time there were Jewish clubs, which were closed for Estonians.

In 1926 the Estonian Jewish community got cultural autonomy 9, granted by the Estonian government. Cultural autonomy streamlined the development of the Jewish community of Estonia. Estonian Jews had self government, which was headed by outstanding Jews: the director of the Tallinn Jewish lyceum Samuel Gourin, Tamarkin, Eisenstadt and other worthy people. Those people revived Jewish life. There were all kinds of Jewish organizations, 32 in total. There were student Jewish organizations in Tartu as well as a mutual aid fund, wherefrom poor students were provided money for tuition donated by rich Jewish families. Thus, Jewish life in Estonia was fully-fledged.

Of course, religion was an essential part of life for Estonian Jews. The synagogue united all Estonian Jews. I think there was not a single Jewish family, where Jewish traditions were not observed and where children were not raised in a religious spirit. There was a wonderful synagogue in Tallinn 10. It was crowded on holidays. It goes without saying that there were Estonian, Russian, German and Jewish schools. Everybody could choose what school to attend and what language should be spoken, but all Estonian Jews spoke Estonian. Of course, I know all those things not from my own recollections, but I just wanted to speak about it for people to have an understanding what type of childhood I had. I think it will help people understand what Estonian Jews were like.

In 1940 Estonia became a Soviet republic. Of course, my parents were not happy about it, but what could they do? They had to adapt to the reality. Probably, Father's elder brother Simeon was the only one in our family who welcomed the Soviet regime as he was a hard-boiled communist. The rest of us just abided by that. There were a lot of newcomers from the USSR. They were to settle somewhere. The new regime took the houses from the owners, and strangers were housed in large apartments, where only one family used to be living. Our apartment was also turned into a communal one 11, two or three families moved in there. Then, we found out that it was not the most horrible thing.

On 14th June 1941, 10,000 Estonian citizens were deported from the country 12. Maybe that number does not seem so big as compared to those repressions that took place on the territory of the Soviet Union [see Great Terror] 13. It should also be noted that the entire population of Estonia was only about a million at that time.

Fortunately, our family was not affected by that. It is amazing that it went past us. There were no rich people in our family: Father was a glover, that is, a craftsman, Grandfather was a tailor. They did not have anything, but the family of Mother's sister Nessie, the Goldmans, were deported. They were wealthy, and such people were considered enemies by the Soviet regime. The whole kin of Paul Goldman was deported: men were sent to the Gulag 14, women and children were exiled. Maybe, finally they would reach us, but on the 22nd of June 1941 German troops invaded the territory of the USSR. The Great Patriotic War began 15.

During the War

Father was mobilized almost right away, but not in the lines, but in the city of Kirov. There were plants, where military uniforms were made and Father was in charge of the glove making department for the Soviet army. He spent all the years of the war there and all we could do was write to each other. We left for Ural, Nizhnyaya Uvelka, along with other Estonian Jews. We took the last train. Mother's parents and Grandmother Genya went with us. I hardly remember the road. I remember a huge crowd at Tallinn train station. Mother carried me and I leaned against her shoulder. The rest was like in a haze.

I remember our life in evacuation in Ural very well. When we reached Nizhnyaya Uvelka, Mother took me by the hand and we went looking for the rural administrative building. It was the place where they were supposed to tell where our family - my grandparents, mother and I - were to get settled. I remember poor rustic ladies looked at my mother as if she was a wonder as she was wearing high heeled shoes, posh clothes, a silver fox fur and a hat. Finally, my mother found the rural administration building and we went to the place we were told.

I did not know the name of the hostess. She was not young. Like it was customary in Russian villages, people called her by the patronymic Kuz'movna. She gave us a poky room, which was still good for those times. Then Mother said that she was shocked when she saw some people sitting at the table, combing their hair and then pressing something. First, she could not get what they were doing, and then she understood that they took out the lice. She was so stressed that she remembered that till the rest of her days. Mother never forgot the kindness of Kuz'movna. She helped us a lot.

My grandparents were afflicted with typhus fever in Nizhnyaya Uvelka. Of course, there were no medicines and Kuz'movna treated them herself with some herbs, and healed them. She took care of Mother. Mom practically did not know anything about house chores. She even washed the floor for the first time in evacuation. She was 32, but it was the only time she did it. Each time she tried cleaning, some of the rural ladies told her, 'You, Anyuta, would better play the piano in the club, I will clean myself, you just smudge it more.' At that time there were no tape recorders, but young people, wanted to dance to music. Mother played the piano in the club during the entire period of our stay in evacuation. All people loved her. Grandmother cooked for us. Kuz'movna had a goat and she gave a glass of milk to me every day.

Though, I spoke no Russian at that time, I made friends with Kuzmovna's younger son Ivan. He was several years older than me and took care of me. As a result of our friendship my first Russian words were expletives. He did not scold me - it's just that all villagers were swearing. Now I understand how funny we must have looked together - a village boy and I wearing a white fur coat and a bonnet. Mother dressed me the same way as in Tallinn. Here I had the same habits brought up by Frau Opperman.

Mother told me how in those years of hunger and cold, when she could hardly get me the eggs, I refused eating them, as I demanded that she should give me an egg saucer... I could not eat them without that. That story was included in our family anecdotes and Mother often used to tell people that anecdote and they would laugh about it. In spite of my speaking German, people treated me very well. In general, I can say that people from the Ural are very kind and warm. Grandmother's sister Elisabeth came to us from Leningrad. Unfortunately, she did not live with us for a long time as she died in 1943. She was buried at the cemetery of Nizhnyaya Uvelka.

Our hostess Kuz'movna really saved our family during occupation. Upon our return to Tallinn, Mother did not forget about it. For one, she always kept in touch with her and once, in 1956, she invited her to come over to us. The people in the Ural had a worse living than the very needy ones in Tallinn. Of course, my parents bought her a whole bunch of clothes and other presents for her and her relatives.

We got food cards 16 during the war, but the products which were given were not enough. We starved at first, but then my grandfather Abram Kaplan, who was a tailor, became a bread-winner for our family. He got another qualification and started making military uniforms. His customers were high- ranking officers. He became a brilliant specialist and he had a lot of clients. They paid him mostly with products, so we were not starving any more. After the war Grandpa kept sewing military uniforms. I remember General Soloviov in particular. He recognized only grandfather's work and came only to us for fittings.

When Tallinn was liberated from the fascists in 1944, Mother's sister Nessie and her son were the first to return home. Her husband Paul, the only Goldman who escaped deportation, was at the front. He was drafted into the Estonian corps 17. He came back crippled from the front. His leg was injured and he had osseous tuberculosis. His disease was progressing fast and Uncle Paul could walk only with crutches.

After the War

Soon we went over there. Nessie lived in the grandparent's apartment on Viru Street, but we were given only four rooms out of 13 we had. The rest of the rooms were occupied. My baby-sitter Opperman managed to preserve part of the bedroom furniture and table silverware. The rest was taken by those who stayed in Tallinn. We became practically indigent. Father was still staying in Kirov. They did not let him leave the plant, and he came back home only in 1947.

We were very needy. Grandfather was the only bread-winner. Father stayed in Kirov and we did not know when he would come back. It was hard. The silverware which Frau Opperman managed to save, was taken by Grandfather to the pawn shop for us to get by.

At that time Grandfather often started inviting a Jew who came to Tallinn from Moscow on business. His name was Simeon. He was a hatter and worked for the Kremlin and for Stalin as well. He was a very rich person. Grandfather started talking Mother into being with him. He said that she was too young and she should not wait for her husband for years, saying that she should think of her and me and accept the proposal of a decent man who would accept me like his own child. Such talks were frequent even in my presence. Grandfather insisted that Mother should divorce Father and leave with Simeon for Moscow. Mother did not want that. I do not remember all the details, but I feared that I might leave home and never see my dad, whom I loved so much.

Finally, Grandfather talked Mother into going to Moscow and take a closer look at Simeon and then make a decision. Mother and I came to Tallinn train station and I ran away home right before the train was about to depart. Since then nobody mentioned a trip to Moscow again. Later Father came back. The whole family was together. I was so happy.

My paternal grandmother Genya came back from evacuation. She got two rooms in the house, which she used to own before the war, that is, her club. Five more families were housed in the rest of the rooms. There were terrible anti-Semites, newcomers from the USSR, among them. The Yanu family were all drunkards. Grandmother had to hear the words 'kike mug' pretty often. There were debauchery and threats. In a word, the conditions were terrible.

It was just one filthy kitchen for five families, but one stove for all those people. There was a small partitioned part of the kitchen instead of a bath, and then our elderly neighbor died and Mother asked for permission to make a bathroom in her poky room.

Grandmother started baking pies to make some money for a living. When Tallinn Jews found out that Grandmother Genya had come back to Tallinn, they started asking her to make lunches at least. Grandmother was happy to do what she liked again. She even managed to open a small canteen in her apartment. Of course, it was impossible to do it officially during the Soviet regime, but Grandma was a very smart woman and she could make it so that nobody could find fault with her.

One room was occupied by Grandmother. There was a large table in the other one, where she served meals to everybody who came over. There were mostly visitors, whom she treated. Nobody said that they had to pay for her treat. Of course, if the authorities had found out that Grandmother had a canteen, and made money with that, they would have closed it down and fined her at best. But most likely she would have been put in prison as at that time private entrepreneurs were in disgrace as they allegedly hampered the economy of the country. People were sentenced for a pretty long term for that.

Of course, there were inspections: she explained that her prewar friends came over to her as they knew she was a good cook and she said that she treated them to food free of charge. If she had a chance to feed people, why should anybody care? Strange as it may be, that explanation was accepted. Some of the visitors came over two to three times a week. There were even some people who came every day. There were all kinds of people, even the most respectable Jews in Tallinn. Of course, Grandmother took money from people who were well-off, but she also helped a lot of poor people, and not only Jews.

Grandmother found out that a poor Jewish lady, Chasse Umova, and her daughter were living close by. They were very poor. Grandmother took her as an assistant and gave her a chance to make money and feed her daughter. Chasse's daughter Edit came to Grandma everyday and she was given the food for free. I made friends with her. We grew up together.

Grandmother also hired an elderly Russian man with one eye. He bought potatoes on the market, cleaned fish and did odd jobs. He was a drunkard, but Grandmother was sorry for him. She fed him and helped him out. Grandmother did not only help those who could work for her. If she found out that some of the local Jews had no money for food, she fed them. She helped them until they managed to provide for themselves.

Grandmother cooked herself. Chasse just helped her buy the things, pared vegetables, cut meat and vegetables, washed dishes. There was one cooker for all people in the kitchen and the neighbors cooked their food there during the day. Grandma cooked food for her canteen at night or early in the morning, when nobody was there. When her younger son Yakov died in 1947, Grandmother started helping his widowed wife and son Gennadiy with money and they had them move to her. The boy went to school, and Grandma fed him, bought him clothes and took care of him. She was very stalwart. Her energy and kindness were enough for everybody.

Grandmother did not leave her business even after she was sick. She was unwell. There was one period of time when Dad stayed there to look after her. Even at that time she did not close down her canteen. Only when I started working, making enough money to help Gennadiy, who was a student, Grandma closed down her business. At that time all of us provided for her. Genya died in 1960. She was buried in the Jewish cemetery in Tallinn. Of course, the funeral was in line with the Jewish rite. Even in Soviet times the Estonian authorities shut their eyes to that, though in Russia and Ukraine it was next to impossible to bury the person in accordance with the Jewish tradition. Those people who knew Grandmother, still remember her with kindness.

Going to school

I went to school pretty late, at the age of eight. My Russian was very poor, with a strong accent, and I could hardly speak Estonian. Of course, after the war there were no German schools in Tallinn, only Russian and Estonian ones. At first, Mother decided that I should go to an Estonian school, but the teacher at elementary school, an Estonian, did not speak Russian, only Estonian, and I could not understand her.

Luckily, Mother transferred me to a Russian school, where the teacher was an elderly Jew. If I misunderstood something in Russian, she retold me that in Yiddish. Since Yiddish and German were similar I could understand her. I learned Russian over time. I also was well up at Yiddish. We lived with my maternal grandparents. If they wanted to conceal something from me, they started speaking Yiddish. Thus, I learned the language. Though, I speak Yiddish only with a Russian and Estonian accent, but still I am fluent in that language and my listening comprehension skills are also good.

I did pretty well at school. Mathematics was a stumbling stone for me. I am really bad at that. I had no problems with the arts. I had many friends among my classmates. I was a very active girl and always arranged some games. We liked playing war, where I was always a leader. There were girls among my friends, but still most of them were boys.

My classmates often came to our place on holidays or just for dancing parties or for a chat. Usually when kids come to somebody's apartment, they want their parents to leave, but it was vice versa in our case. My parents were loved. When Father started telling his stories, everybody paid close attention. They were never so attentive at the classes. They always asked Mother to play the piano. There was a huge grand piano in our room and Mother played both classic and dancing music.

It goes without saying that when the teacher made an announcement in the 3rd grade about joining the pioneer organization 18, I decided that I should do it right away. I even corrected my bad mark in arithmetic to join the pioneers as it was sacred for me! I was the class monitor and the leader of the chairman of the pioneer council of the class. Then I became an active Komsomol member 19 as I sacredly believed in the ideals. I was even the chairman of the Komsomol unit of our school. [Editor's note: Komsomol units existed at all educational and industrial enterprises. They were headed by Komsomol committees involved in organizational activities.] Strange, that that is what I did.

Father did not like Stalin and he never held it back from me. Father and his friends often said in my presence that we would be much better off without Stalin, called him blood-thirsty, told us about repressions, the Gulag. There was such a period in Estonia, in the late 1940s, when very few Gulag survivors started coming back. They spoke of the horror of Stalin's camps and it was hard to believe in that. Father understood clearly who Stalin was and explained that to me, though he warned me not to discuss those things with anybody.

Father was frank with the people who were surrounding him he must have said something what he was not supposed to and somebody informed against him. Father was arrested. I recall, I was on the way home from school and saw my father was walking towards me with two men accompanying him on both sides. I asked him where he was going and he kissed me and said that it might the last time we see each other. Fortunately, his fears were not realized. During the litigation he was not accused of political crime, but of larceny. Nobody believed that as they understood that it was connected only with the politics. He was sentenced for a long time, but he was actually in prison for two years and was pardoned. Father's friend Rachmiel Bloomberg helped him a lot while he was in prison.

In 1948, when campaigns against cosmopolitans 20 began in the Soviet Union, we did not have them, but we had the same collectivization 21, as in the USSR of the 1930s. Estonian peasants were compelled to join kolkhozes 22. They did not think that it was merely impossible for Estonians. They had a different mentality - they were used to live out of town at their own farmsteads and have their own husbandry. Though the land was very poor and stony in Estonia, the crops were high as Estonians are hard working people and put their heart and soul in work. People did not want to get united in one kolkhoz as it was strange for them.

Then Estonia started another deportation. Peasants were exiled to Siberia only for their desire to be the hosts in their own land, and do what they were good at. Entire Estonian families were deported and farmsteads were forsaken at first, but soon new hosts appeared there. Then they also deported those who happened to come from the exile in 1941. Not only men, but young boys were exiled.

In the post-war period Stalin issued an order to release from exile those who had vocational and higher education, though they were not permitted to live in Tallinn and other relatively large cities of Estonia, but still they came back home. And now in the late 1940s they were arrested and exiled again. Some of their relatives were still staying in exile. The second deportation referred only to the two above-mentioned categories. The rest were not touched.

The next wave of repressions started with the Doctors' Plot 23, but our family was not affected. We did not have doctors in our family. Nobody from our relatives worked in state structures. Though, Grandmother's kin from Leningrad suffered from that. Grandmother's distant relative worked for the Kremlin hospital and he was imprisoned. Though, shortly after Stalin's death, she was released from prison and rehabilitated 24.

I clearly remember 5th March 1953 - the day of Stalin's death. I was at school at that time. Our classes were canceled. All students were aligned and taken to Baltic train station. There was a monument to Stalin and we were supposed to sob there listening to the speeches and mourn over him. I felt happy. The school girls had navy blue and gold berets and I covered my face with the beret for people not to see that I was laughing. They must have taken my laughter for sobbing.

At home people took that even with relief. Father said, 'Finally! Now we will have another life and we can breathe freely.' Then there was the Twentieth Party Congress 25. Of course, I read Khrushchev's speech 26, when it was partially covered in the media. In general, I did not hear anything new as compared to the stories I heard from my dad. The only difference being that it was a prominent party activist saying that, not my dad, therefore I accepted it differently.

I thought Stalin to be a bad, tough man, but the ideology of communism was correct. I decided to be an active Komsomol member to fight for ideology not to be distorted. I wanted to be fair and consistent. I was childish and idealistic - what else can I say ... when I grew up I understood that communism pictured by a utopist was really wonderful, but it was an illusion, a nice fairy-tale for adults.

The events of the Twentieth Party Congress were not discussed at home. At times the adults would drop a phrase along the lines of 'it is good that the thaw started, maybe our relatives will have a better life in Russia.' My uncle Alexander could get the position of the first fiddle in Mariinskiy theater. He waited for a long time, and they did not take him because he started playing better, but just because it turned out that the nationality factor was less important. His wife managed to be in charge of the foreign languages chair at the Financial Institute in Leningrad after being an associate professor. We were not affected by that in any way.

Anti-Semitism appeared in Estonia after the war. However, it was not noticeable at the state level, because Estonians were at power there, who always treated Jews tolerantly. Though, there was anti-Semitism towards the Jews who came from the Soviet Union, and I think that the attitude was bad to them not because they were Jews, but because they were Soviet Jews. Anti- Semitism came from newcomers. We could hear things like 'kike,' 'Hitler failed to exterminate you.' Usually Estonians sharply reacted to that, not the Jews. They protected Jews.

The newcomers from the USSR were given the cold shoulder and treated ironically. From our point of view, the newcomers behaved at least strange. Officers' wives went to the best Tallinn restaurant, Gloria, wearing posh long nighties. They bought night gowns thinking it to be dresses as they had never seen anything of the kind before. They did not understand what a bidet was. One lady told my mom that Estonians were such fools as they did not understand that it was not convenient to wash one's hair in that bidet. They did not know what toilet paper was for and they used newspaper instead. They did not understand that they had to flush the toilet etc. The hostess could serve the salad to the guests in a metal pipkin and put an aluminum spoon there. An Estonian lady would never do that. There was no culture in everyday life. I even do not know how to put it - a totally different culture or the absence of culture. It was natural for them and wild for us.

I often thought why so many Jews stayed in Estonia during the war and did not want to get evacuated. Almost all Jews who stayed were exterminated by the Germans. Probably there were several reasons. At first, Estonian Jews were used to live close by with Germans. There were pretty many Germans in Estonia before Hitler called upon 'Volksdeutsche' to come back to their motherland. Jews always had a peaceful relationship with them. Many Jews were in Germany, and my father studied in Leipzig.

Therefore there was no fear of Germans. Probably people knew about the war in Poland 27, concentration camps, execution of Polish Jews. They must have known that for sure as it was broadcast by the radio, covered in newspapers. I understand that people thought that it was not referring to them. Like now I think that I have nothing to do with the things happening in e.g. Chechnya 28 or Afghanistan. It is there, but I am here, so it cannot affect me.

Maybe there was a likewise perception of the events that took place in Poland. I am sure, not many of the Estonian Jews believed that Hitler would exterminate the Jews until the third generation. The fear of the Soviets was much stronger than of the Germans after all those things that the Bolsheviks 29 had done for one year, after the deportation of 1941.

Many people must have hoped that the Germans would protect them from the Bolsheviks and Estonia would gain a normal course of life again. They were mistaken and paid with their lives for that mistake. As for Estonians, the German occupation was much easier on them than the Soviet one. Estonians have a lot in common with German traditions and culture.

After the war we were told that it was the Soviet army which liberated Estonia. Estonians thought that the Soviet army liberated Estonia from the Germans to occupy it. There is a grain of truth in both of` these statements. Estonians had their own perception of history and Estonian Jews theirs, and those who settled in Estonia after the war had their own. History is not black and white, it is multicolored.

It also refers to the fact that Estonian people were in two armies: the Estonian Corps in the Soviet army, and the Estonian Legion SS 30 in the German one. Estonian Jews were drafted into the Soviet army because of their beliefs - they wanted to fight fascism, fascist ideology and other Estonians had weaker ideas: they wanted to take the Germans' side and fight Soviet occupation. In general, Estonians, did not care which side they should take, as both of them were alien, but in their eyes the Bolsheviks appeared to be more dreadful than the Germans.

Jewish life

We have always been Jews. Even during the Soviet times we marked Jewish holidays in line with the calendar. On Pesach and on Yom Kippur I did not go to school. Mother wrote notes to the teacher saying that I either had a sore throat or abdominal pain. On those holidays I could not attend classes.

I also went to the synagogue on holidays. Our beautiful Tallinn synagogue was destroyed during the war. After the war the municipal authorities gave Tallinn Jews the premises for a prayer house - at first it was at the second floor of the automobile base, and then separate premises on Magdalen Street - a wooden hut with mice and rats. I went to the synagogue with Mother and Grandma, to the balcony. Men were to sit separately. I did not have such a kerchief as Grandma had and I put my pioneer scarf on my head.

Grandfather went to the synagogue rarely and after war he became an atheist. Probably he could not abide by the fact that God had allowed the extermination of so many Jews just because of their nationality. On high holidays, such as Yom Kippur, he went to the synagogue with us, but he refused putting on a kippah and wore a cap. He put it on, then entered the synagogue and stayed there for the service because of Grandmother, who had sincerely remained pious even after the war.

We almost always marked Sabbath at home. Grandmother cooked gefilte fish. It was not kosher as we did not observe kashrut after the war, but anyway it was a true Jewish dish. We marked holidays according to traditions. Even in the hardest times we had matzah. Grandmother made gefilte fish, strudel and baked hamantashen on Purim. Grandmother Kaplan made potato fritters by traditional recipe, but Grandma Perelman added fried onion there. They were amazingly tasty and nice looking - of golden color, not graying.

We lived in a very large room, 44 square meters. It was a rare thing in Soviet times. We did not put any partitions there. During my childhood we rode bikes in that room. On Pesach the whole family came to the Kaplan grandparents. A large table was set up for a big family reunion. Our family and Aunt Nessie with her family came over. Of course, during the Soviet time it was banned to mark religious holidays, and not only Jewish, but any religious holidays. Estonians also stealthily celebrated Christmas as it was banned by the officials. Both Jews and non-Jews marked their holidays and got ready for them beforehand.

If we could not get matzah for some reason, we baked it ourselves. Grandfather remade one of his tailoring gadgets to make matzah. The whole family was involved in the baking process. Grandmother kneaded the batter and we, kids, rolled it and pierced it with that gadget. Grandfather baked the matzah.

There was a woman called Tosya in our yard, who was working at a fish factory. She brought us huge salmons for the holidays. I remember Grandma cutting it and the caviar was slowly getting down on the board. Grandmother made the caviar herself. She also salted salmon, and boiled it. We did a thorough cleaning on Pesach eve and took away the chametz. There should not be any breadcrumbs left. Then grandmother hid a couple of slices of bread, which were supposed to be found and burned by grandfather. That was the rite.

After that we could get the Pascal dishes. Once when Grandpa was looking for bread, I took a slice of roll and threw it on the floor for Grandpa to find it easily. It was either in 1949 or 1950, several years after war. Grandfather saw that, took a thong and beat me. It was the first time in our house, and not only me, but Grandmother and Mother were shocked too. Grandfather told me, 'During the war people starved, died from hunger, how could you throw the bread on the floor?' Since that time I have never thrown away a single piece of bread, as I was so strongly impressed by Grandfather's words.

Pesach was according to tradition. Grandfather put a cap on and said the prayer. Seder started. He hid the afikoman and I was to find it with my cousins. The one who found it was given a present - either some sweets or a book. Grandfather knew all necessary prayers to be said during certain holidays.

We marked Purim and Grandmother baked a whole bunch of hamantashen. My cousins and I took shelakmones to people as per Grandmother's request. Grandfather did all that Grandmother asked him. We, kids, loved Purim. We were given masks and pageant costumes. We gave small performances and adults gave us presents for that. In general, we were pampered at Purim, we were even given wine.

On Channukah, when adults gave us money, we were not supposed to hold account how we spend it. I remember another family holiday - it was the day of the foundation of Israel 31. When Palestine was recognized as an independent state, it was such a great joy for our family! Grandmother made a feast on that occasion like on a big Jewish holiday. The whole family got together and Grandma Perelman came over. Since that time that holiday has always been marked in our family.

My grandparents lived a long life together. They were nice and friendly to each other. God sent them an easy death. Grandfather died in his sleep on 11th December 1964. Though grandmother was ten years younger, she survived him only by three months. She died on 13th March 1965. Both of them were buried in our Jewish cemetery. They had a traditional Jewish funeral.

Since childhood I was friends with my cousins, the sons of my aunt Nessie. I did not call them cousins, but brothers as they were really my blood. We were living in one apartment and always kept in touch, though I was older than them. The elder son of Aunt Nessie, Isaac was born before the war, and after the war, in 1945 my aunt gave birth to twins - Simeon and Rafael. Right after we came back from evacuation my uncle Paul, Nessie's husband, started helping Mother a lot. He raised me like his own daughter. He also bought me clothes and toys. Uncle Paul died young, in 1953. Then my parents started helping Nessie and raised her kids. It is a pity that our big family is severed.

Life after the War

My elder cousin, Isaac Goldman, married a Muscovite and moved to Moscow. He was a surgeon, the associate profession. His wife did not take his surname after getting married and their son got her maiden name, Kozlov, as she did not like the Jewish family name Goldman. Only when the son was to get an Estonian passport to be able to travel worldwide, he used his Father's name. Isaac's wife did not treat him fairly. She was a mean woman, money was the pivot of her life.

Isaac died from a stroke in 2003. It is good that he did not remain a cripple as it would have been terrible with the wife he had. My younger cousins are alive, though they are sick. One of them is in Düsseldorf, Germany, and the other one - in Tallinn. I often get in touch with Rafael and his family, who are living in Tallinn. He was an excellent military officer, retired with the rank of a colonel. He has a wonderful wife, Svetlana, and a son, Pavel.

When Father was released from prison, he went to work at the plant Esticable. He started working in the workshop, but not as a worker, but as a foreman. He had pyelonephritis and was sick all the time. He worked while he could stand on his feet. He was not only working at the plant, he was also elected chairman of the comrade's court in our housing administration. [Editor's note: In the USSR there were comrade's courts, consisting of the most respectable members of the team. Those courts were meant for minor delinquencies and violations of certain order or standards by the employees of the enterprise. They could make an administrative penalty: deprive people of a bonus, make a reprimand etc.]

When his consulting hours were over, people came home to see him. There was not a single time, when Father would tell anybody to make a preliminary appointment. He received people at home and helped them. There were so many people willing to see him! He was not merely loved, he was trusted. I think it is even more important than love. When Father was marking his 60th birthday, there were more than 50 people at home! Everybody found fantastic words for my father.

Then Father's diseases started progressing and he kept to bed. We were constantly looking after him, not only my mother and I, but also Nessie, her sons, and my parents' friends. Father died on 1st March 1973 at the age of 69. He was buried according to the Jewish rite in the Jewish cemetery of Tallinn. I vaguely remember his funeral. I was overcome by grief and did not see anything else. As far as I recall it was very cold and many people came. Not only Father's, but Mother's colleagues came over too. There were a lot of people, whom Father had helped, or just supported with a kind word during the hard moments of his life. Father is still remembered. Every year on Father's birthday, 24th May, I see fresh flowers on his grave. I do not know who brings them there. Once I met an unknown lady by his grave. This Estonian lady told me, 'I would have been evicted from my apartment, if your Father had not helped. Father was an amazing man and people still remember his kindness.

I went to work when I turned 16. In general, there was no need for me to drop my studies and start working. It was my wish as I wanted to become independent as soon as possible. I wanted to work and have my own money. Of course, I did not correspond to the notion of a good Jewish girl from a good Jewish family. 'Good Jewish girls' were so tacit, so proper. I was active, even a tomboy. I got transferred to the evening school after the 8th grade.

During the first year of my studies I worked as a pioneer leader at a compulsory school, but I had to quit my job: I spent a lot of time at my work, but I had to study. Then I went to the plant, where Father was working. I was the head of the warehouse of high-voltage wire. There were a lot of precious things there, costing millions. Larceny was in full swing during the Soviet times. On my first day, I held a meeting with all my subordinates and asked them not to steal as I was young, and not willing to be put behind bars only because I could be easily deceived. They loved me, did not steal and even did not swear in my presence.

Of course, the job was hard. Even now my hands get cold easily as I used to be in the freezing cold during the winter watching the wire being loaded into the cars. The containers were placed on huge trucks from which wire in huge reels was to be loaded into the cars. I counted them and recorded that in the logbook. I had to wear a huge jersey coat which was below the knees as I was short, and mitts. It was so funny - I against the background of huge stevedores. I was confident and could cope with my work. I finished evening school, when I was working at the plant then I graduated from the Librarian Department of Leningrad Culture Institute.

I went for extramural studies at the institute. I wanted to have a fully- fledged life. I worked, studied, and was involved in social activities, met my friends, fell in love - in general I managed it all. Of course, here my character also played its part, but my mother did a lot for me. She did not look after me all the time like most Jewish mothers, but she controlled me. When I was studying at an evening school, I still loathed mathematics and tried to cut the classes and suddenly my mother showed up and said where I was heading. I had to come back.

I was always surrounded by boys, I did not have many female friends. Mother always said with sadness, 'Why are those punks glued to you?' In reality, a lot of my friends were not 'good boys.' Mother never forbade me to be friends with them. In actuality, she put no bans on me, but controlled me all the time. She always told me, 'If you want to smoke, go ahead, but let me know about that. If you have friends, bring them home for me to meet them.' There were cases, when my friends came to us to talk to my mother as she also became a good friend for them.

My mom was loved by all families I knew. She was very modern and advanced, and not everybody liked that. It was the Soviet, namby-pamby time, and besides there was a special moral in Jewish families. Mother did not fit a traditional understanding of a Jewish mother and our family did not have patriarchal traditions like other families had. Mother discussed all things with them, even about intimacy. I found out about those things from her, not from my friends. I had known since childhood that I was not found in the cabbage. When I became older, it was my mother who told me that the first man should not be the husband obligatorily, but the beloved man. She also said that the experience should be in such a way that there should be no abhorrence to those relationships later. I am very grateful to my mother.

At the same time Mother was very gullible. My cousins always hoaxed her, and when it was revealed Mother was the first to laugh at a successful hoax. In a word, she took after Grandmother. Both of them were very gullible, tidy and strong. When we came back to Tallinn from evacuation I never saw my grandmother wearing a kerchief, only a hat. Mother remained stylish and elegant until her death.

Before graduation from the institute of culture I started working at the Academy of Science of Estonia. First, I worked at the library. When I got the diploma, I was named the head of the patent and license department. I worked there for many years. Then I was offered a job at the plant of the semiconductor devices named after Hans Pegelman. I had better working conditions and a higher salary there. I worked there for 20 years.

Mother worked after the war. At that time Russification started in Estonia, and the authorities decided to open a Russian drama theater in Tallinn. My mother was offered a management position there. She was supposed to do everything from scratch - find the premises, hire actors, work out the repertoire. Later on many of those actors became famous and left for Moscow, but they were starting out in our drama theater. Mother was constantly taking good care of them. First, she was an administrative manager, then the chief administrative manager.

Then she was offered a job at the traveling agency Intourist. It was very prestigious. They needed a person who was fluent in foreign languages and with good manners as she was supposed to communicate with foreign visitors, who had a different understanding of upbringing, femininity, culture, communication. Mother fit them perfectly, though she was 70 years old. She was fluent in German, Finnish and English, but still she had to take exams in those languages at the Tallinn Teachers' Training Institute. Of course, it was a mere formality, as everybody understood that she had good language skills. She passed the exams and was offered the position of the chief administrative manager at Intourist.

When the first and only variety show in the Soviet Union, Astoria, was opened in Estonia, Mother was offered to be in charge. She took to business. It was not hard only because she had to start from scratch. At that time bribes were not legal, but nobody struggled against them, and they were deemed natural. Of course, there were very many people who wanted to see the variety show and everybody tried making money on that, starting from the ushers who let people in. At that time each Astoria usher had two to three cars.

Mother never took bribes. Those who did not know that and offered her money had to listen to many unpleasant words from her. In general, Mother always stuck to one rule: expensive presents could be accepted only from close people, as for the others - only flours and sweets - a natural way to pay heed to a lady. Mother never made any exceptions to that rule when she was working for the variety show.

In general, Mother always remained a big child - naive, honest and kind. Here is an example: once the captain of the whale boat Slava came over. It was hard to get in and he said that he had come to Tallinn only to see Astoria. Mother gave him a table. Then, when she was walking by, she saw that he was drunk and his wallet was popping out of his jacket, and could be easily stolen. Mother took his money and put it in the safe. Next day she called the hotel and told him to come and get his money. She had saved his income of six months.

Only those people who knew Mother very well could believe that she did it without self-interest. She found it natural to help people. Besides, she was very demanding and strict and all waiters obeyed her. Nobody could rebuke her as she was independent - she never took money from anybody, made no benefits for herself. She brought her own sandwiches and tea in a flask to work. She thought she can demand honesty from somebody only if she is honest herself. Mother worked in Astoria as long as she could do so physically.

After 85 she had a cataract and she started getting blind. Then she left her work. Since that time she lived with me. Unfortunately, it was not her only trouble. Several years later, she fell and broke her femoral neck. The doctors refused operating on her as they were afraid that she would not survive it. She was almost 90. She could not walk.

My husband and I tried to do our best for her not to suffer from loneliness. Both of us worked and the sitter was with her all the time. I often called Mother from work. I spent my spare time with her. When our friends came over, they went to see Mom. She had always remained the favorite. She died in summer 2005. She was buried in our Jewish cemetery according to the Jewish rite. Her grave is by Father's. There were a lot of people at her funeral, I even did not know some of them. They said she was a unique person, a legend. They said the whole epoch is gone with her. Probably, those were not merely beautiful words.

In 1968 I was offered to join the Party. It was considered to be a big honor and it would be easier to get promoted with that. I came home and told Father about it. Then my father, he was very rarely sharp, said to me, that he would not explain anything, but I had to make a choice: either I join the Party and forget about my parents, or refuse joining the Party. Then he said that I would understand it one day. Of course, I did not join the Party and was very grateful to Father for that.

I was married twice, and both of my husbands were Estonians. Maybe my parents were not happy with the fact that I did not marry a Jew, but they respected my choice. I know that there are some Jewish families in Tallinn, who treat marriage with a non-Jew like a breach of peace and are strongly against such marriages. It also happened among the intelligentsia. It was not like that in our family. Probably, it is not a very nice thing to say, but I love Jewish men as friends, interlocutors, but if it comes to doing some things about the house, it turns out that they have two left hands. Of course, it is possible to call the locksmith and sanitary technician, but I like it when some small repairs are done by my husband.

I do not know if my first husband would be pleased if I talk about him, so I will just say a few words. I kept his last name Laud even after the divorce. He was a very nice man and we remained friends. Love was gone.... My first husband was a scientist, he 'built castles in sky,' but I had to stand with both feet on the ground. We were absolutely different, but when we were young, we thought that we would accomplish each other, but then it turned out that it was hard for us to live together.

In 1986 I got married for the second time. My husband, Rein Plaado, is wonderful. At that time my father was no longer alive. Mother liked Rein a lot. We lived together in civil marriage for ten years and then he talked me into having our marriage registered. I kept my name as I had a permit to restricted documents at work, so I did not want that hassle with processing it once again.

My husband, Rein Plaado, was born in Tartu 1942. I am four years older than him, and I hope it is not noticeable. Rein was the middle brother. His elder brother is still alive and the younger one is dead. Rein was sorry that his mother never got a chance to meet me; she died young, at the age of 48. I am also sorry for that as he always says nice things about his mother, even if it makes me cry. Rein was the only good son of hers, as the younger and the elder ones drank. He was the only of her children who had a higher education. Rein graduated from Tallinn Polytechnic Institute. He is a chemical engineer. Now he is the director of company Plastronic, dealing with plasmas.

To put it briefly, he is probably the only man who can bear such an authoritarian woman like me. I think we have a lot in common: we like the same pictures, books. Another important thing is that he has a good sense of humor. Rein always recognizes the right of other people to live as they wish and that is also important for me. He was well educated. There was not a single time when I was ashamed of him.

We have been together for 19 years. It is Rein's second marriage. He has two children in his first marriage: a son and a daughter. They are adults now. They are living in Tartu, but visit us. I do not have children, neither from the first nor from the second marriage. I could have had children, but I refused. During the Soviet time I could not leave my job and raise children, and have them looked after by Mother once a week and spend the rest of the time in a kindergarten or at extra curriculum classes at school.

My mother adored Rein. Once she said if all Jewish sons were like Rein, there would be more happy mothers. Rein loved my mother very much and I am grateful for that. He also pampered her, bought her flowers and presents. When Mother could not walk, he looked after her like a devoted son. He carried her into the bathroom in his arms, took her for walks. He often talked to her. When he came back from work, he went to her and shared all things with her that had happened during the day. He called her mommy and 'My Baroness!'

Even after the war Estonia was much different from Soviet republics. My friends from Azerbaijan called it 'a piece of Europe in the Soviet Union.' The Soviet regime differed in Estonia as key positions were taken by Estonians. Of course, those at power were supposed to fulfill the orders of Moscow, but they tried to soften it and make it less burdensome for the people. In general, Estonia was always a liberal country and it helped them in resisting forced Russification and Soviet ideology.

There was no state anti-Semitism during the Soviet regime in Estonia. Due to that there was a bright pleiad of world-known academicians and scientists in Estonia. Jewish scientists were turned out of Moscow and Leningrad universities during the campaign against cosmopolitans and the Doctors' Plot. Many of them came to Estonia, and they were gladly accepted at Tartu University. There were Yuri Lotman 32, the academicians Bronstein, Blum and others, whom Estonia was proud of.

Even when anti-Semitism was in a full swing, Jews could get higher education here. Students from all over the Soviet Union came here to enter the institutions of higher education as they knew perfectly well that here their knowledge would be estimated, rather than the information in the forms. In everyday life the Estonian population liked the Jews. They knew if they needed some help - they would better consult a Jewish doctor and lawyer.

We always followed the events in Israel. It was much easier in Estonia than for the rest of the citizens of the USSR as since 1962 we had a chance to watch Finnish television. It was unofficial, but not banned. Finnish television was a door to the world. There were programs in German and English with subtitles in English. Our entire family knew those languages. Finnish television broadcast a lot of newsreels about Israel. I remember the series of programs called 'Historic Palestine.' They showed the first Jewish settlers there and what they built in Israel.

When there were wars in Israel, the Six-Day-War 33 and the Yom Kippur War 34, there were Finish radio and television broadcasts every day. I was working at the Academy of Science at that time, at a special design bureau. I was in charge of the patent and license department. I had a separate office. There was a large map of Israel on the wall. Every day my colleague Eric Uzhvanskiy and I marked the battles and victories of Israel on that map. There were mostly Estonians in my team and only a few Jews. Even Estonian were worried about Israel!

From early morning they were listening to Finnish radio and then rushed into my office exclaiming with joy, 'Cilja, they won again!' and waited for me to put another mark on my map. Estonians sympathized with the Israelis. It was strange, but true. They have always been liberal and always were worried for a small country that fought for its freedom. I remember, once an elderly academician, Eifeld, an Estonian, a bright representative of the intelligentsia came to me and said, 'I understand that.' Then added, 'You, Jews, are an amazingly talented nation.' Such recognition means a lot! At home, Father also followed military actions. Every Israeli victory was a joy for him, his personal victory.

When there appeared a chance to leave for Israel, many of our friends and pals immigrated. We even did not discuss such an opportunity at home. My parents said that there was too much of an Orient in Israel, and added that they were used to live here. We were used to Estonian reticence, and even aloofness. Our assimilation is not the reason for it. We have always been Jews, in Soviet and post-Soviet times, but we felt that we were residents of Estonia.

When perestroika 35 started in the USSR, it was not as conspicuous and important for Estonia as for other republics. I have already mentioned that Estonia was the most non-Soviet out of all Soviet republics as we had much more opportunities than other republics. We were almost unrestricted in informational freedom and the Iron Curtain 36 was not as heavy here. During the Soviet times, Estonians had a chance to go abroad, and it was much easier for them than for others. There were a lot of trip vouchers, and it was easy to get them. It was common to go to Finland and many people went there.

The only restriction was for those who were working with top secret documents, like me, but there were very few of them. There was also freedom of speech, maybe not like now, but still it was incomparable with Russia. People could speak openly without having fear of informers. When I came to Moscow to see my aunt Katerina, we started whispering during a discussion of politics so that the neighbors would not hear us. Nothing of the kind happened here. Estonian are really honest and amazingly hardworking people.

In 1987 I left the plant and was employed at the National Library of Estonia. There were only two non-Estonians among the employees of the library: a Jew, Regina Pats, who is still working there, a very nice person with broken Estonian, and I. 680 Estonians elected me the chairman of the trade union committee. It was a funny time, the last years of perestroika. There shelves in the store were empty - no things, no products. I was an old fox with an adventurous spirit, so I found a way to get things, and if needed I bribed people. We reached an agreement with the Tallinn shoe factory and they sold shoes in our factory. They brought us a whole bunch of frozen chicken from the grocery base. It was such great luck at that time. We were given trip vouchers, bikes and TV-sets. All our employees got good food and clothes. It was not the only thing I did. In summer our team went for picnics. I arranged a choir there. In general, I tried to make life better for people.

When I reached the age of 55, the pension age in the USSR, I quit my job. At that time the Jewish community of Estonia was open and its chairman, Gennadiy Gramberg, invited me to work there. My colleagues did not want me to leave, tried to talk me into staying, but my decision was firm. I have always been a true Jew. Blood is thicker than water. I am proud of being a Jew, and do not want to be anything else. I went to work at the community when it was just budding.

The Jewish community of Estonia was the first Jewish community in the Soviet Union. In late 1988, during the Soviet regime, it was open in the form of the Jewish Culture Society. It was founded under permission of the Department of Ancient Historical Memoranda Protection, as during the Soviet times the national minorities were handled by that department. Trime Veliste was the director of Ancient Historical Memoranda Protection. Now he is an ardent nationalist, in the bad sense of the word. Nevertheless, he personally approved of the foundation of the Jewish Culture Community. He gave us underground facilities at Vene Street.

The Tallinn Jews David Slomka, Gidon Paeson, Samuel Lazikin were the founders of the community. It existed until 1990 and since then the Jewish religious community held a meeting at the plant of semiconductor devices, where I had worked for 20 years. There it was decided to rename the Jewish Culture Community into Jewish Community of Estonia. Thus it has existed since 1990. They gave us the old premises of the Jewish lyceum 37. The community repaired it and since then we have had our own building. Besides, we opened a Jewish school there and in 2000 the synagogue was opened.

Before Estonia became Soviet in 1940, we had a female Jewish Zionist organization - WIZO 38. It was very active in Estonian times. In 1990 we revived it and I was the one who took care of that. In 1989 the Jewish organization of Sweden invited me to come over. A very famous Zionist, the founder of the Swedish WIZO, Charlotte Etlinger, was living in Sweden at that time. I met her when I was in Stockholm. We spoke in Yiddish. She was trying to convince me that I should revive WIZO in Estonia, go to Israel and see with my own eyes how WIZO is working to understand the goals and tasks and the way to tackle them.

Life was hard in Estonia at that time, and I did not have money for that trip. When my sick Aunt Nessie found out about that trip, she gave me money for that, $100, bought me the ticket to Israel and talked me into going there. When I returned from Israel, I founded WIZO in our community and was its president for 4 years. WIZO is still active, but unfortunately it is not the way it was from the very beginning. Earlier there were a lot of young ladies, the enthusiasts, who used to be very active. We had to start from scratch. The motto of WIZO in Estonia as well as in many other countries of the world is as follows: strong Diaspora - strong Israel.

The main task of WIZO is propaganda of the Zionistic movement as the liberation movement for Jewish peoples. In other words: get out of slavery and become a fully-fledged citizen of Israel. And the second goal is the flourishing of Israel. Many WIZO ladies from all over the world collected money for our state. Houses, kindergartens, hospitals were built in Israel on that money as life there is like a powder keg. We could not collect money for Israel in Estonia as we merely did not have money. We mostly dealt with propaganda of the liberation movement.

Many Jews who came to Estonia after the war did not know anything about it, as in Soviet time Zionism was equal to fascism. Of course, it was important to explain what it was. WIZO held lectures about renowned activists of Jewish culture, science, the liberation Zionist movement. We helped the sick ones, came to see them in the hospitals, brought products to old people, congratulated them on holidays, brought humanitarian help and gave them to people for free. We did our best. I had been the president of WIZO for four years when I was elected the chairwoman of the Jewish community of Estonia.

At the beginning of the occupation of Tallinn by fascists, the Tallinn rabbi Aba Gomer 39 was murdered. In 1944 the Germans burned our wonderful synagogue in gothic style at the corner of ?akri and ?ante Street. It burned down during the bombing of Tallinn. Since that time there was neither a decent synagogue nor rabbi in Tallinn. Those people who were acting as rabbis, had no education. One of them was a gabbai, the religious warden of the synagogue.

There was a time after the war when the former cantor of Tallinn, Gourevich, was acting as rabbi. He was the father of the famous pianist Anna Pliass and grandfather of the famous Estonian conductor Eri Kliass. There was a small synagogue during the Soviet time - a dilapidated wooden building on Magdalen Street. Those Jews, who observed traditions, went there. Those Jews, who came from the USSR, did not go to our synagogue as they were Soviet people. We marked holidays there as well as solemn events.

Life was very poor at that time and that was the main reason for the absence of a rabbi until 2000: the Jews did not have a chance to provide for a rabbi and his family. When Estonia became independent, many things changed, and this problem as well. I filed for a grant to the French government with the request to provide monetary assistance for the construction of the synagogue. We did not have money to construct a good two-storied synagogue so we arranged it in the premises of our community building. When we had our own synagogue, a rabbi appeared. He was invited by one of the founders of our community - David Slomka.

When this rabbi came in Tallinn, things were put in their place. He was a 24-year-old man, very tolerant and good-looking. He was from Israel. Our rabbi, Shmuel Kot, understood that he happened to be in an untypical community. He managed to unite all our Jews. He and his wife became part of our community. They like it and we like them. I think they came here for good. They have three kids. When they arrived, they had one child, and two more were born in Tallinn. They are going for the fourth one. Our rabbi plied us with Jewish religion and traditions.

Due to our local sponsors we managed to restore the synagogue at the cemetery, where ablutions take place. Gradually we are restoring the things that had been taken away from us for many years. Now we are about to start construction of a separate synagogue in the yard of our community. It was our rabbi who found the sponsor. The Jewish family Rov agreed to take up more than half of the construction expenses. Our rabbi takes credit for that.

We have another local sponsor, the son of academician Bronstein, who donated a lot of money for the construction of the synagogue to commemorate his mother, and he is going to donate more. He spent a lot of money. He is a modern person, and probably religious values are not the most important for him, but still he has the feeling that he needs to give, do good. That is why sponsors come to our community. A lot of wonderful people assist us: the American Jew Henri Posner III purchased some Estonian roads. People might think - what would the Jewish community of Estonia be to him, good thing if he knew the location of Estonia, but he came to us and was willing to assist, he gave us 252,000 dollars and we built the fourth floor of our building.

Maybe the Jews are still alive, because we have that pivot in us, either a religious one, or the feeling that we are part of a persecuted nation, or the genetic code of the generation - the willingness to give and to help. It is really much more pleasant to give than to receive. Those charitable traditions are on a genetic level. It seems to me that Jews call themselves the chosen nation because they feel responsible for all going on on our planet. Those ideals help Jewish people survive. The youth should be plied with those ideas, they should be taught to give others with pleasure and rejoice in doing good. This is the way it should be. These are normal relations between the people. Like the sun can melt snow, kindness and compassion can change even the most spiteful and embittered person.

Being the chairman of the community, I felt that the prior challenge was to understand those people and unite them, bring the youth into the community. Now life is hard on young people. There is a lot of aggression, it is observed among Jews as well. There are drugs, alcohol, anarchy. That is why it is important to show morale to young people. I would like to have as many kids and adolescents in our Jewish community as possible. It is essential for the continuation of our line, for the memory, for our history and traditions. Of course, in our time extreme Judaism based on dogmas, seems strange and unacceptable for the majority of the people, but still religion is important. Traditions are also needed.

In 1991 Estonia became independent again 40. Perestroika was ardently resisted by those who were used to that the Party decided everything, that the life in a huge country was governed by the Party. Of course, they did not welcome the reforms. There were cabals. Old communists sought power. They managed to make a military d'etat 42 to get rid of Gorbachev 41 and restore dictatorship. It was horrible that those things could reemerge. We understood that they might be violent. There was no information. Messages of the GKCHP were broadcast on TV and in the intermission we saw the ballet by Tchaikovsky 43, 'Swan Lake.' A tank division arrived from Pskov. It was good that there was no bloodshed. The government of Estonia invited the newly arrived to take a rest and meanwhile they got a message from Moscow that the putsch was suppressed and the GKCHP were arrested. The tanks swerved and left.

There was a Baltic chain: the citizens of the three republics - Latvia, Lithuania and Estonia - were standing shoulder to shoulder with lit candles. Everybody was singing - Estonians, Jews, Russians. They sang the songs about their long-awaited freedom. My husband and I were on the way back from a trip, and we also lit a candle in our car. We stopped on the outskirts of Tallinn and joined in.

The next day I saw a white-blue-and-black flag on the citadel tower of the old city. It was the flag of the First Estonian Republic. There was a red flag with a blue wave and white stripes when Estonia was Soviet. Now there was our Estonian flag! I was overwhelmed with happiness, people were standing and looking at the flying banner and cried from happiness. I also cried.

When I came back home, I told Mom what I had seen and she said, 'You see, I lived to see that !' By the way, what is the story behind it? The flag was preserved by a lady, the Estonian language teacher who worked for our Jewish lyceum. Many people knew about and respected her for that. During the Soviet times Estonian Jews helped her a lot and mostly because she was the keeper of the Estonian flag. Estonia regained independence. The day is as great of a holiday for our family as the day of Israeli independence.

I never regretted the breakup of the Soviet Union. I think that none of the people who inhabited Estonia before 1940 regret it. We regained the right to decide to live the way we wish in our country.

The breakup of the Soviet Union made our lives better. I am glad it happened. The world became open for us. People could travel and communicate. Now life depends on us and it is very important as before there was not such a notion as personality, there was only a common notion - Soviet peoples. The freedom does not only infer democratic values, but makes the human being the biggest value. It is the most important that we have a democracy. Of course, it should not allow permissiveness. Not all things were bad in Soviet times. There were free education and medicine, cheap books, affordable theaters, but there was no choosing of one's life path, which was the most important.

I was the chairwoman of the Jewish community of Estonia until last year. Then I was given an offer at the Ministry of Education in spite of being 68 and I accepted it. I was not known in Estonia, only as the chairwoman of the Jewish community. I was also a member of the round table under the auspice of the president, and our community was cofounder of the Association of Estonian Peoples. I was interested in politics.

Frankly speaking, I think if taking into account human weakness and knowing the culture of different peoples here in Estonia a bit and understanding their psychology, we can find a key to people of all nationalities. This is what we should do. I have always been interested in people and I'm really sorry that modern technological achievements squeeze out communication between people. I hate computers, though I have to work on one. I hate mobile phones, though I have to use one etc.

It is terrible that for young people computers are more important than friends, books, theaters... They need to talk to people, not to computers, as there are some notions which cannot be bought with money. Enjoying the advantages of progress, people stopped being human, became kind of robotic, an application for the advanced achievements.

I do not accept it. If people are kinder to each other, it would be better for them and for the country as a whole. I believe in that in spite of my age. I am not idealistic, I just know that it is true. All problems can be tackled if good things will be noticed in people, if you talk to them about the things that unite us, not separate us. And then later, together we can try to solve the problems we are looking at from different angles.

Glossary:

Pyotr Bograd
Moscow
Russia
Interviewer: Svetlana Bogdanova
Date of interview: July 2004

Pyotr Bograd is a tall, smart, slender, blue-eyed man.

One can tell he has a military bearing. He is very friendly, hospitable, and a remarkable story-teller.

He gets agitated, when talking about the war period or the death of his dear ones.

He lives in a spacious three- bedroom apartment in the northern part of Moscow. 

His home is clean and cozy. He has a study where he writes his memoirs. He has many books on the history of war.

• Childhood memories
• Family background
• Growing up
• During the war
• Post-war
• Marriage and later life
• Glossary

• Childhood memories

I was born in the Jewish colony [EKO] 1 of Dobroye on 9th August 1920. The colony was located in the south of Ukraine about 45 to 50 kilometers north of Nikolaev [420 km south of Kiev].

Our Jewish colony was formed in the early 19th century. [Editor's note: the interviewee must have confused the dates: the EKO was formed in 1891 and couldn't possibly have been involved in the formation of the Dobroye Jewish colony in the early 19th century, but this may have been so in the late 19th century and perhaps that was what Pyotr meant.]

The first residents, which comprised ten families, settled down there in 1802. I think they came from the vicinity of Vitebsk, Mogilyov, Poland and Lithuania, since the residents of our village spoke Yiddish with a Polish and Lithuanian accent.

The colonies appeared even before the Jewish Pale of Settlement 2 was established. [The town of Nikolaev was founded in 1789 and Jews settled there from its earliest days, engaging in commerce and crafts. Many of them moved there from Galicia, Poland. Later on, many Jewish families moved to the villages and estates in the vicinity of Nikolaev, mostly because of political reasons.]

There was sufficient resentment towards Jews among people and Jews requested the tsar to give them permission to settle down in the south and live their own way of life. [Editor's note: regarding the tsar's permit issued to Jews to settle down in the southern areas, this may have been a sort of a fable told in colonies in the early 19th century, since there are no existing documents or facts known to confirm this]. They were granted such permission and then the relocation began. Most of them settled down in Kherson province.

In spring 1801, eight Jewish colonies were established in this area containing 19 families amounting to about 1,000 people. Their material situation was quite miserable. They lived in poor stuffed huts, suffered from diseases and had no sufficient plain tools or medication.

The tsarist bureaucrats cheated the Jews and misappropriated a portion of the funds that the government allocated for the settlers until finally an honest and smart Russian investigation inspector arrived from Petersburg [St. Petersburg, Russia]. He discovered that the inspectors from the trustee agency transferred to Jews significantly lower quantities of wagons, ploughs, and harrows, than they had indicated in the report, and the oxen they had purchased for the settlers were too old and didn't work properly.

Gradually, after many years of starvation and suffering, the situation with the Jewish settlers began to improve. The instances of diseases and death rates began to decline; the settlers learned different crafts and raised their children, who were used to hard work. By the middle of the 19th century the colonies began to prosper. By this time, there were over 20 Jewish colonies in the south of Ukraine: Odessa and Kherson regions. They were mainly engaged in agriculture.

I remember our colony well. This was a big settlement occupying an area of over eight square kilometers. Its population was over 8,000 people. There was a seven-year Jewish school and two four-year schools: Jewish and German. There were a number of German colonists 3 in Dobroye living in one street. I don't know when they came to the village.

The street they lived in was called the Soviet Street [the street's former name is unknown]. They were rather wealthy and worked in a kolkhoz 4. Everything merged so tightly that it was hard to say who was or who wasn't a Jew. The German language almost merged with Yiddish.

There were four synagogues in Dobroye. The biggest synagogue for about 600-700 attendants was located across the street from our house. Artificial ponds sort of divided the village into three parts. They bred fish in those public ponds: sazan, carp and crucian fish.

The villagers were allowed to fish in the ponds. They also did farming and cattle breeding. Many were engaged in wine-growing. The vineyards were in the fields around the village where all villagers had plots of land [they worked in the kolkhoz, but also had their own plots of land where they could grow whatever they needed].

I remember how neatly they were arranged: there was a tent where farmers could take a rest hiding from the heat or from the rain to have a snack. There was one well for 10-15 plots. The water was worth the weight of gold in our area. There was always lack of potable water in the Black Sea vicinity.

Arele Speliarskiy, a short, unshaven man, was a janitor in the vineyards. He had a number of whistles of different tunes hanging on him. Nobody knew when he took a nap or a snack. He whistled at night and during the day, which meant that he was there on guard. The grape crops were always high.

When it was hot and you asked for a glass of water, they would offer you a copper mug of grape wine. The climate in our area was also favorable to grow grain crops. The mowing started in early March and the harvest ended in August. There was one threshing machine and one steamer in the colony. When the crops were particularly plentiful, the threshing was done sequentially in groups, or otherwise each family used primitive methods of threshing in their own yards.

At first, they used a special stone hauled by a pair of horses, and then they used a special board and a pair of horses. In the 1920s, the meeting of all colonists decided to build a grain storage facility to store dozens of thousands of grain. This was an impressive structure that one could see from the distance of many kilometers.

Most colonists were wealthy, but there were also poor families that needed support, which was given to them as needed. There were three butteries and a steam mill, a big milk farm producing high quality butter and cheese supplied to Odessa 5 and Nikolaev, in the colony.

In 1926, the village received a Joint 6 procured wheel tractor. All villagers rushed to gaze at it, when it arrived. It was a big event for the village and it was like a miracle. The electric power supplies started in 1938. Before its establishment, the houses were lit with kerosene lamps and candles. We bought a radio in 1933, when I finished the seventh grade.

• Family background

There was a Bograd clan in our village. My great-grandfather, Leib Bograd, was a blacksmith. There was also Mark Bograd, and I guess he was Leib's cousin brother. Mark had a daughter named Rosalia Bograd. She graduated from Medical College, I don't know where or when, and then she married Plekhanov 7 in Switzerland. She had a cousin brother named Yakov Bograd.

He graduated from a university in Switzerland and became a revolutionary [see Russian Revolution of 1917] 8, he was exiled to Siberia where he engaged himself in the establishment of the Soviet power in Siberia.

He was executed in 1919. I've read Rosalia Bograd's memoirs, which she wrote in Paris. Her family brought us her archives in the 1990s, when they visited us in Moscow. She was born in the Dobroye Jewish colony in 1856.

Rosalia lived with Plekhanov in Petersburg and lived there after he died. I don't know what she did for a living, but before the war she moved to Paris where her daughters lived. She died at the age of 93 in Paris in 1949.

My paternal grandfather, Yitzhak Bograd, was born in Dobroye in 1869. He and his brothers, Velvl and Aizik Bograd, finished cheder and became blacksmiths. My grandmother, Zipora Bograd, was born in 1875, and she worked in the fields all her life.

My grandfather and Aizik worked in one forge, and Velvl worked in the Jewish colony in a neighboring village. My grandfather horseshoed horses, and fixed iron wires on wagons, caravans and carts. My grandfather's sister, Minka, and her husband, Boruch Reznik, lived near the synagogue, which was converted into a club in 1931, during the collectivization [in the USSR] 9 and struggle against religion 10. They were my favorites. Boruch made wooden wheels and spokes.

My grandfather also had a sister called Genia. She got married young and left the colony. This is all I know about her. My grandfather's brother, Leib Bograd, moved to the USA before the revolution of 1917. He died there. He had five children. I only know about his daughter, Leya, born in the USA in 1920.

We met in the 1990s. Though I knew about her before, we couldn't communicate since this wasn't allowed in the former USSR [it was dangerous to keep in touch with relatives abroad] 11 and was punishable. We met, when I visited the USA, and she visited me in Moscow.

I remember my grandfather's big and beautiful shell rock house and the synagogue across the street. His family was wealthy. There was a forge near the house. I can also remember a picture of my grandfather, Yitzhak, wearing a linen shirt with coal burnt spots on it, fixing a horseshoe. There was his forge with the flames in the furnace behind him and flashes of flames on his plain tools, iron pieces and iron sheets. He could read and write [the majority of the rural population of this time was illiterate], and was a very kind and warm person. He worked hard all his life. I think my grandfather had his position in the community.

In 1904, my uncle Iosif, my father's older brother, was recruited to the army, and a sergeant major said to my uncle, 'Look at you, zhidovskaya mug!' ['zhidovskaya' means 'Jewish' pejoratively in Ukrainian]. My uncle was a very short-tempered and brusque man. He drew back his arm and hit the sergeant major so hard that he knocked out his teeth. He was sentenced to six years in prison in Nikolaev. My grandfather went to Nikolaev and brought Iosif back home. He must have had contacts and influence, I guess.

My great-grandfather, Lev Bograd, wasn't a poor man. He left my grandfather a forge. My grandmother, grandfather, my father and our family lived in the house. My grandfather gave one small room and an ante-room to my father's family in his house.

There was a big kitchen and an annex where two of my uncles and their families lived. There was a stable and a cow shed in the yard. There were also pantries where the family stored cattle food, a food cellar behind the forge, and a basement with a wine storage.

There were few wells in the village. The water was filtered, but it still had a salty taste. We collected rain water in a basin in the yard. There was about a ten-meter deep well with very salty water in the yard. My grandfather needed this well to provide water to the horses that he shoed.

My grandfather had two to three horses and two to three cows that my grandmother took care of. My grandmother was a housewife, which was common with Jewish women. There was a big table for 12-15 people in the dining room. We always had poor people visiting us on holidays and my grandmother gave them food to take home.

She was a very kind person. Her daughters-in-law, my mother and Aunt Sonia helped her in the house. My grandmother didn't cover her head at home. She had black hair which she wore in a long plait. She wore plain clothes. She usually had her housecoat on.

My grandfather and his brothers wore coats with their collars lined with beaver's fur. My grandfather wore a yarmulka at meals and to the synagogue, and a cap at work. My grandparents were religious. My grandmother observed all traditions strictly. She made sure everyone followed the traditions. My grandfather, being a laborer, might have breached the rules, when my grandmother wasn't watching. I remember seeing him smoking rather odorous tobacco.

It was Saturday, and he waved his hand to me to stay silent, and enjoyed the smoke-break. He told me not to mention this to my grandmother. [Smoking is forbidden on Sabbath by most of the interpretations of halakhah.] My grandfather closed his forge on Friday evening. My grandmother cooked for the holiday.

I have bright memories about Pesach. My grandfather heated a huge iron bowl to bake casseroles. All plates, pots, knives and forks were washed in a big basin in the yard. The house was whitewashed and painted. Everything was to be clean. My grandmother was very tidy. She had separate crockery for Pesach.

Each corner in the house was swept to remove any bit of crumbs. Grandmother made matzah. A wealthy Jew who lived across the street from us had a bakery and a special unit for making matzah. When collectivization began, this poor baker was persecuted, and from then on my grandmother made matzah at home.

A few housewives got together in my grandmother's kitchen on the eve of Pesach, they rolled the dough as much as the length of the table allowed. We, kids, made holes in it with forks. The dough was then rolled on sticks and baked in the Russian stove 12. All children and grandchildren, my uncles from Kiev and from Kharkov [420 km west of Kiev], about 20 of us, got together at Pesach.

This was a big, common, working family. My grandfather hid away a piece of matzah and the youngest in the family, which was me, was to find it. My grandparents went to the synagogue.

My grandfather went to the synagogue at dawn before and after work. My grandmother always went to the synagogue on holidays. She covered her head with a black lace shawl and she and I went to the upper tier. She pointed out to me my grandfather who sat on the ground tier.

When I went to cheder, I started going to the synagogue with my grandfather. He used to sit in the first row and I sat beside him. There was a mezuzah on the door of each house. On Sabbath and holidays we lit candles. I remember the hard times, when there were no candles available, my grandmother removed the inside of a potato, poured some oil inside and installed a piece of cotton wool.

My grandparents perished in 1941, when the Germans executed all villagers.

My grandparents had eleven children: Two of them died in infancy. Six boys and three girls survived. All I know about them is what my father told me, but I wasn't interested at the time and I didn't go into details about my relatives. Only my father's older brother, Iosif, followed into my grandfather's footsteps and became a blacksmith. My father became a butter and cheese maker, and my uncle, Yefim, graduated from a higher Party School 13. He joined the Communist Party in 1917 and was rector of Kiev University.

Uncle Boris was engaged in the state trade. He was an expert in fabric. My father's older sister, Dina, married Victor Kogan, a Jew and a very nice person. He dealt in agriculture in the neighboring village that was also a Jewish colony. He died from tuberculosis in 1930. While working in the field he drank some cold water. Tuberculosis was incurable in those days. Uncle Yefim helped Dina to get a job at the radio plant in Kharkov. Later, she became a party organization supervisor in a shop of the plant.

Uncle Abram served in the army. He moved to the town of Slaviansk [about 500 km south-west of Kiev], where he went to work at a plant and was promoted to deputy director. Uncle Nisan Bograd dealt in agriculture. He got married in 1928 and died in 1929. His son was born shortly after he died.

He was named Nisan after his father. He lived somewhere in Ukraine, but we didn't have contact with him. Uncle Nisan had a prearranged marriage. At first, there was a negotiation meeting and then there came a matchmaker [shadkhan]. My uncle Nisan's fiancee came from the neighboring village. I attended all important family events. I was about eight years old. I was a cute child with long black curly hair. My uncle and I went to make an acquaintance with his fiancee.

The girl was a real beauty. Her name was Katia. My grandfather's brother lived in the same village. We spent the night at his house. Katia gave her consent to visit our family and meet my grandparents. Everybody liked her: she was so beautiful. But then what happened was that Katia all of a sudden fell in love with my uncle's cousin brother, Benia, who lived next to our house.

Benia also liked Katia a lot, but he had a fiancee, so everything went wrong. My uncle was very upset. I even think this unfortunate incident affected his health and he died young. He married Hasia Tsypliarskaya. She came from a wealthy family who lived in our colony. I remember the chuppah and my uncle Nisan under it. He was given a sip of vodka according to tradition. We went around throwing confetti on the bride and bridegroom.

Aunt Liya Bograd was single. She studied the profession of Indian- rubber expertise at a technical school. Later, she graduated from the Moscow Agricultural Academy in the early 1940s and after that she worked in the scientific field at the India-rubber testing facility in Kursk, Russia.

Aunt Revekka Sadikova [nee Bograd], graduated from a Teachers' Training College in Nikolaev in the 1930s and worked as a teacher at a secondary school. She was married to Abram Sadikov from Nikolaev. He perished at the front in 1942. Their son Yakov was born in 1934. Aunt Riva [Revekka] and he evacuated to the Ural during the Great Patriotic War 14 and lived there. I had no contact with them.

My father, Lev Bograd whose Jewish name was Leib, was born in 1896. He graduated from a four-year Jewish elementary school. He could read and write well in Russian. He worked as a cattle drover for cattle dealers and later he finished a course in cheese making and became one of the best cheese makers in the region. He had his own business in our village. Later, he moved to Nikolaev where he worked at the cheese factory where he was employed as a shop superintendent. My father was a kind person. He took after his father.

My mother, Sonia [short for Sophia], was born in 1897. Her maiden name was Naydina. I was named after her father, Peisach Naydin, whom I didn't know as he had died before I was born. He was a grain quality assurance expert. He came to our colony from Smela. My mother was born in Smela [Cherkasy region, Ukraine, about 170 km from Kiev].

Her older sister, Tsylia, was born in 1892. My mother also had two brothers. One was called Alter, though he had a second name of Isaac. It's customary with Jews to give their children two names. He was a successful trader during the NEP 15 and lived in Bryansk, Russia. When the NEP was abandoned in the early 1920s, somebody set his store on fire. He and his family managed to escape. They moved in with us and lived in our house. Later he went to work in the trade section of the kolkhoz.

My mother's younger brother, Shula, was a loader. He was my favorite uncle. He also worked in the kolkhoz. He often stayed with us. His only asset was a hornless cow. Only he was allowed to milk it. Before the milking my uncle tied her legs. I don't know why he had bought the cow or why he needed it, but we all knew that it was Uncle Shula's cow and we could always have its milk.

Later he married aunt Tsylia's husband's sister. She was an accountant and they lived a happy life. My uncle and his younger daughter died during the epidemic of typhus and hunger in evacuation during the Great Patriotic War. His son lives in Israel now.

My mother had a very strict morale. She raised my brother and me to observe her strict rules. Boys used to play around without wearing pants in the village, but my mother never allowed us to go out like that. We always wore clean white shirts. When she washed us, she rubbed us so that we screamed, 'Oh, my God!' She was very tidy. On the day of her death she got up, took a shower, and died. This happened in 1981.

My mother graduated from a four-year Jewish elementary school, and could read and write in Yiddish and Russian. My mother was a dressmaker, when she was young. Families commonly invited a dressmaker to their house where she stayed and had meals with them and meanwhile made clothes for all members of the family.

The majority of her clients were the German families. Her grandfather, Ruve, was a wealthy man. I don't know whether he was her paternal or maternal grandfather, but he raised her, educated her and taught her to work and earn money. My parents got married in 1919. I don't know any details of their acquaintance, but they met each other without matchmakers.

They had a chuppah, klezmer musicians and a huge wedding party which half of the village attended.

• Growing up

My parents had two sons. I was born in 1920, and then my brother, Ruvim Bograd. My brother was short and had blonde curly hair. My mother was also a blonde. I remember the day when he was born.

This happened on 21st January 1924. My mother was lying in her bed tied to the legs of the bed. My mother's younger brother wrapped me in a shawl and took me away. Then I remember my younger brother lying in his bed playing with the golden ring on a thread that my grandmother was holding.

He grew up and went to school. He studied well. He transferred to the fifth grade after finishing the third grade. He was a clever child. Ruvim went to school in 1931. He didn't go to cheder. In 1938, he finished the seventh grade and entered the Jewish Machine Building Technical School in Odessa. I took him to Odessa and rented a room for him. In 1942, Ruvim was mobilized to the army. He perished near Stalingrad.

My grandmother insisted that I go to cheder in 1926. I didn't feel like taking any learning responsibilities, but grandma said, 'No, it's going to be the cheder and that's that.' I went to cheder with our neighbor's boys. Our teacher was Iosif Lamdn. I learned to read and write in Yiddish at the cheder. I can still remember reading the letters, alef, beit, gimel and then a candy falling onto my desk.

The rabbi was standing by my desk. He said, 'This is what God has sent you.' I thanked the rabbi and thought how God could have sent me the candy. I looked up but there was no hole or slit in the ceiling. Then I looked at what God was going to send Borka Minkov and noticed that the rabbi dropped a candy onto his desk from his palm. I said, 'Rabbi, but you've dropped this!', and he replied, 'You, mamzer!' and hit me on my hands with his ruler. Mamzer means 'bastard', it's a curse word [Hebrew]. However strange it is I've stopped believing in God since then. Then I went to the seven-year Jewish school where all the subjects were taught in Yiddish.

In the early 1920s, our young people organized the agricultural commune 'Novy byt' ['New way of life', Ukrainian], actually it was a prototype of the kibbutz in Israel, but unfortunately, there was a direction to establish kolkhozes. Two kolkhozes were formed. One was formed on the basis of the agricultural commune, 'Novy byt', and the second one was 'Vperyod' ['Forward', Ukrainian]. In the middle of the 1930s the third kolkhoz was formed.

It was named 'Krasny Luch' ['red ray', Ukrainian]. The famine [in Ukraine] 16 in the 1930s affected these kolkhozes very badly, but the kolkhoz management had stored some corn before, which supported the kolkhoz members during this period of time, and there were no starved people in our village.

There was a special agricultural farm established five kilometers from the colony for the children of the kolkhoz members to receive a secondary agricultural education. I had a wonderful childhood and enjoyed doing any work. I worked in the field, in the vineyard, on the threshing floor, harvesting corns and sunflowers.

In 1936, after completing school, I entered the Poltava Railroad Technical College [Ukraine]. It trained railroad employees, locomotive operators and engineers. Of course, it was difficult for me to study in this technical school after just finishing the seven-year school in the village.

I had to fill up the gaps in my education, but I still had excellent marks. I lived a merry and careless student's life and took part in public activities. I joined the Komsomol 17, and became a member of the Komsomol committee [Komsomol units existed at all educational and industrial enterprises. They were headed by Komsomol committees involved in organizational activities]. I was full of energy when I was young.

In spring I was given the task to inspect the track between the Romodan and Kremenchug stations [about 1000 km south of Moscow]. There was another student and two trackmen who covered this road inspecting the track, beams, plates, bolts, spikes and switches. We walked 200 kilometers and a daily Poltava newspaper published reports of our work.

We detected a number of problem areas and the railroad track maintenance superintendent issued an order of appreciation for our work. This was a serious assessment. When we returned to the school after a short vacation I was invited to a meeting of the Komsomol committee. When I saw my comrades, I felt uncomfortable at once. My close friends were looking at me with condemnation and even defiance, as if I was a stranger.

The secretary of the Komsomol committee was sitting at the head of the table. He and I studied and took part in public activities together. The Party secretary was sitting beside him, and my co-villager, Grishka Kosoy. I was asked, 'Bograd, where is your uncle?' I replied, 'Which one? I have a few.' I was told, 'Your uncle from Kiev who is rector of Kiev State Agricultural College.'

There was a pause and then there came a question, as if an explosion over my head: 'Do you know that he is an enemy of the people 18?' I replied from my heart rather than upon consideration, 'This cannot be!' Then it all started.

This was the period of arrests [during the Great Terror] 19, of course, we believed everything that the newspapers published, but this hadn't affected our family before. My schoolfellows continued to torment and interrogate me: 'Aha, this cannot be! He is the same! He's been in prison for three months, but you haven't mentioned it. You are silent and pretend you take an active part in work! You, double-dealer, the son of wealthy parents, you've got into this leadership unit and you are hiding away your criminal soul!'

My uncle Yefim Bograd, who was declared an enemy of the people so suddenly, was a communist since 1917 and made it a long way in the party hierarchy. It was impossible to believe this! In the early 1930s he was a secretary of the Kobeliaki district party committee of Kharkov region, and then he became rector of the Communist College named after Kossior 20 in Kiev. In March 1937, my uncle was elected secretary of the Communist Party committee of the Bolsheviks 21 of the College.

At dawn of the following day he was arrested. After many interrogations and other hardships my uncle was sent to the vicinity of Magadan [Russia] where he perished in 1945.

My friend, Grishka Kosoy, was the only one who kept quiet at the Komsomol committee meeting. He had known about the arrest of Yefim Bograd for quite a while before the meeting. He must have believed that I also knew about it since the other villagers and my relatives from Dobroye also knew about it, but told me nothing as they felt sorry for me.

Other Komsomol members continued condemning me, 'Everything that you've done at this school has been your special tactic. You've acted under your uncle's command, and he is an enemy of the people. He's instructed you and taught you to do sabotage on the railroad'. They also reminded me about the time when I received those so-called 'instructions.'

In 1936, I visited my uncle in Kiev, when I was on my way to school after having practical training on sites. I believed Grishka Kosoy was my friend since childhood, but he reported that my uncle was an enemy of the people. He submitted a reporting note to the Komsomol committee. It was his report that 'started' the machine. I was expelled from the Komsomol, and that evening I was actually dragged to the meeting of the Poltava town Komsomol committee where they knew me well. It was a sensation of the town committee meeting: Bograd - a double dealer; an activist and a henchman of an enemy of the people!

They made me tell my life story, a detailed resume. I told them that my father was a servant before the revolution working for a cattle dealer. They replied, 'No, you are the son of a cattle dealer! That's why you have this ideology!' Anything I said was interpreted vice versa. I was spellbound. A storm of accusations hit me repeating the popular current newspaper headlines! The verdict was unanimous: 'approve expulsion from the Komsomol.'

On the following day, I resigned from the Komsomol committee and left for the practical training at the Poltava track maintenance service. On the outside nothing seemed to have changed. No, something had changed: my former friends avoided me and there was an empty space around me.

Besides, when I was resigning, the Komsomol committee discovered a shortage of 50 rubles, which happened quite 'on time.' The secretary of the Komsomol committee was guilty, but the incident gave grounds for my conviction. Fortunately, the investigation process found no guilt in my conduct. I expected an arrest every instant.

On 1st September I went to school at seven o'clock in the morning, when I saw the notice issued by the director of the school on the information board: 'Expel student Bograd from school for his relations with an enemy of the people'. I stood still. I thought, 'What am I to do? Where do I go? What's awaiting me in the future? No, that's all. My life is over!' I was standing there.

My co-students were passing by without even looking at me. That was it! The evil fate had captured its victim. But no, it turned out there were real men in this atmosphere of overall fear. All of a sudden I heard a familiar hoarse voice whispering, 'Go to the personnel training department in Kharkov immediately. You'll take decisions there'. [Editor's note: this man wanted to help Pyotr by giving him good advice regarding leaving those people who treated him so unfairly. He advised him to move to a bigger town where nobody knew him and where he might expect to find fair attitude.] This was Pyotr Kihtenko, chief of the study department of my technical school, our favorite teacher!

I was homeless and jobless for the next two days; I didn't sleep or eat. In the afternoon, I tried to make an appointment with the director of the school or managers of the Poltava railroad, but I failed. The railway station was closed at night and it was cold in the park. I lied down on a bench and then had to run around to get warm, when all of a sudden I bumped into the janitor of our school, an old railroad man and a communist.

He offered to rescue me and took me to his home, and gave me food. I slept at his home and went to Kharkov in the morning. When I arrived, I went to the Railroad department. I didn't get an appointment at the personnel department, but they told me to write a report and take it the next day.

My father's older sister, Dina Kogan, worked at the radio plant in Kharkov. I stayed with her. She wasn't affected by the tragedy of her brother Yefim. I told her my story and she helped me write a letter to the chief of the personnel training department. The chief was very polite to me. We had a face-to-face discussion, and though my uncle's name wasn't mentioned, I understood that he knew him well and didn't believe he was guilty. At the end of our meeting he told me to go back to my parents and wait there. He said, 'You cannot stay in Kharkov or Poltava.' In the evening, Aunt Dina said he was arrested on that very same day. He happened to have known my uncle from the party activities.

At about four o'clock in the morning, we woke up from the sound of someone knocking on the front door. Somebody opened the door, then it was quiet, knocking on the door of our neighbor, quiet again. Aunt Dina went to the kitchen. She returned and said that there was a search at her neighbor's house and so I had to get dressed quickly and get out of the building. I managed to escape unnoticed.

I went past a black car that people called 'Black raven' [this derived from 'Varon', 'raven' in Russian, bringing trouble], and went away quickly without looking back. In the evening I asked the conductor to allow me to board the train 'Kharkov-Odessa'.

Once at my parents' house my despair and worry burst out of me in tears. At first, I couldn't even explain what had happened. However, the young thirst for life took over and I hid the memory of what had happened deep inside and started looking for something else. I avoided any conversations about the past or reasons of my resignation from school.

My father was a foreman at the buttery and I went to work there as an accounting clerk. It was a dull and boring job.

All of a sudden the director of the plant offered me the position of a secretary and cashier at the plant. The memory of my recent past and the fear that it might come back gave no way for me to enjoy life and work to the utmost. Since my childhood I'd been taught to tell the truth, and this forced silence or lies caused such pains of conscience that I felt undermined and defective.

Then January 1938 came. Stalin's words, 'A son is not responsible for his father', echoed all over the country. [Editor's note: the strategy, which one might call 'two steps forward, one step back,' allowed Stalin to put the blame for the 'excesses' on low-ranking officials and to portray himself as a savior after the completion of large-scale systematic deportations of entire families.] It meant that a father could be bad or good, but the ideal of a son was Pavlik Morozov 22; and family relations were taken up by the priority ties 'an individual- a state.' However, I focused on the formula and in late January I wrote Stalin a letter with the description of what had happened to me.

Time passed, but there was no response and I was losing hope to ever get any, when all of a sudden I received a letter from Stalin's reception! 'The Poltava regional party committee is authorized to review your case.' In early August, I was invited to a sitting of the bureau of the regional party committee. On the evening after the meeting, I was already at the hostel of the technical school that had recently ousted me and got my Komsomol membership card returned to me. One year of my student's life was lost, and my co-students had already graduated, but I felt like having my wings back. I was consoled by having a letter from the reception of Stalin!

However, on 1st September, the director of the school refused to give me permission to attend classes or talk to me. And again I got salutary advice, a school teacher advised me to address the People's Commissar of Transportation Lines called Kaganovich 23 directly. I sent him a telegram where I informed him on the cancellation of the false conviction in cooperation with the 'enemy of the people,' resumption of my Komsomol membership and non-responsiveness of the director of the school. My family was terribly worried for a few days.

We didn't know what was going to happen and what we were to do, until I got a telegram from Poltava, 'Arrive urgently. Your school admission has been restored.' So it seemed everything was going to be fine. The Soviet society continued to be filled with suspicions and prejudices. Some students watched me openly and never missed a chance to humiliate me and remind me of what had happened before. Nobody showed any sign of sympathy, but I managed to graduate from my school successfully.

In August 1939, after graduating from the Poltava Railroad Technical School, I worked as a foreman of a mobile excavator column on the construction of the Magnitogorsk-Karaganda [1,400-2,400 km east of Moscow] railroad. I requested employment on railroad construction sites involving the use of new equipment i.e. excavators, trailer graders, dump trucks, tracklayers, etc. I was responsible for the operation of a 1.5 square-meter excavator with an electric engine. We lived in field tents, had a field kitchen trailer and made benches and tables on our accommodation sites. There was also a tent store. We wore what we had. Tarpaulin boots with rubber soles were common at that time. When the weather was nasty, we used sacks and the key personnel had tarpaulin coats with hoods.

One month later I went to serve in the army. Since October 1939 I served in a railroad unit in the Far East near Murmansk [about 2,000 km from Moscow]. Later, I relocated to an infantry school of the Ural Military Regiment. At the age of 20 I was a cadet and a company first sergeant. My squad of cadets took part in a contest where we were to march 25 kilometers, cross a water obstacle using whatever we could find at hand, shoot a target, hand-to-hand fight and clear obstacles without smoke or other breaks.

It was a challenge to the will and endurance, and readiness to help your comrade especially with the heat, mosquitoes and midges, pungent sweat and our shirts sticking to the hot skin. I brought up the rear and was also carrying our junior sergeant's rifle besides my ammunition. He had quit the game. All of a sudden a horse rider knocked me; I fell and accidentally cut my right arm with the bayonet. It was a shock, sudden pain, and this caused confusion in the squad. The squad commanding officer yelled the order, 'First sergeant! Stand up! Help yourself! Get going!' It never occurred to me to do otherwise.

Overcoming the pain I kept running. We swam across the river, cleared up the obstacles, won the bayonet fight on elastic bayonets. I won a sufficient number of points. The squad became a winner, and for me it was a victory over myself, a test of my self-control and will. This was how the military character was developed in the Soviet army. This was the way of moral and physical training of Soviet officers for the forthcoming war. The professional forces managed to delay German troops on the first days of the war, but they closed the road for the Germans with their own bodies.

On the following day after the competition I turned twenty. I was arranging a full profile trench and finished the work before dawn. My hand hurt of course, but I was extremely proud that my spirit was stronger than my flesh. Everything looked beautiful: the youth, everything was possible and it was impossible to believe that we were on the threshold of a horrific war.

• During the war

The war happened to be a turning point in the life of my colony. All men fit for military service went to the front at the beginning of the war. Some villagers moved to the east of Ukraine, but many others stayed in the village. My grandparents tried to leave the colony on a wagon later, but the Germans captured them and they were forced to move back.

Fascist troops invaded the village without a single shot in late August 1941. On 2nd September they shot old people, children and ill people, 257 in total. My grandparents, Aunt Haya, Sura, Iosif's wife, Uncle Velvl, and my 15-year-old cousin sister Basia, all perished. They were killed in the German cemetery near a ravine.

My grandmother couldn't walk and was taken there on a wagon. Basia managed to escape and hide in a haystack, but the German soldiers found and killed her. What makes me particularly angry is that the shooting was done by local German residents. I only got to know that my dear ones had perished after the war, though I knew that the Germans were killing Jews during the war. My parents lived in Nikolaev before the war. My father was a production engineer at the buttery.

When the war began, I sent my parents a telegram from Pskov [Russia] telling them that I would soon go to the front and sent them my certificate. They received allowances by this certificate through the wartime. In early August German troops approached Nikolaev. My father and mother crossed the Dnieper and took a train to Saratov [Russia], where my mother's brother and his family lived. My uncle was soon recruited to the army. Later my parents moved to the village of Orlovka in Saratov region where my father worked at the elevator.

In 1970 I visited my home colony. It wasn't our colony any longer. Everything that had been created was destroyed and the vineyards were removed. There was only the school, overgrown ponds and a poor monument on the common grave left in the village. When I saw the church on the site of the former synagogue, I felt sick. After the war Western Ukrainians moved into the village. Everything built with such care before was in ruins. I don't feel like going there again.

I took part in the Great Patriotic War from the very beginning. I was in the town of Plunge [Lithuania] on the Lithuanian-German border where I was relocated to continue my mandatory service. I arrived there in the late evening of 21st June 1941. I was head of the group of graduate lieutenants of the Kamyshlov infantry school assigned to the 204th mount rifle regiment. A dismal artillery barrage occurred at dawn on 22nd June. Nobody but the duty officer was aware of our arrival at the regiment. We didn't have weapons or understanding of the actual situation on the border.

The regiment started combat action while we didn't know what we were to do. In the afternoon we 'bumped into' a battalion commander of the 204th regiment and he assigned us to his battalion as unarmed privates. The sudden attack created an overall mess on the border and each officer or soldier was acting at his own discretion and understanding. There were no clear orders or knowledge of the situation. When we were retreating, planes with black crosses on them were constantly hanging over our heads.

I saw our first little plane near Riga [Latvia]. We were retreating, when we saw a plane and started shooting at it thinking it was a German plane. It started waving its wings: 'It's ours, ours!' This must have been a communication plane. We left with a commander of an armored train on 23rd June, when the situation became a bit clearer.

The motorcycle rode along forest roads looking for the chief of the army staff. We avoided highways due to continuous air force attacks where the German planes ruled in the skies completely. Some 40-50 kilometers west of the town of Siauliai, we bumped into a group of communications military under the command of a captain. They were installing cable. Such was the start of my service in the army during the Great Patriotic War.

At first I fought on the Western border, Plunge, and then our corps was divided into two parts: one part headed to Tallinn [Estonia], and the other one, including me, headed to Pskov [Russia, about 600 km west of Moscow]. A regiment was formed from the remaining western units. I was a company commanding officer. I was wounded and taken to a hospital in Leningrad and relocated to Vologda. From Vologda I was supposed to return to Leningrad, but the city was already cut off [see Blockade of Leningrad] 24. I was sent to Moscow for the shooting training course 'Vystrel' ['shot' in Russian].

On 16th October 1941, when panic started in Moscow, Stalin ordered the formation of an officer battalion and sent it to Klin [about 75 km from Moscow]. [Editor's note: The German Moscow offensive called Operation Taifun started on 2nd October 1941.] There were minor collisions. Later I was ordered to move to Tihvin where I took part in combat action. Then I moved to Lodeynoye Field [about 600 km north of Moscow].

I was a battalion commanding officer there. We took our defense, and then I fought south of Lake Ladoga. When the 'Road of Life' 25 was constructed, we patrolled it on skis. Then we relocated to the Transpolar area [Zapoliariye]. We fought near Kandalaksha [1,400 km north of Moscow], took part in the defeat of a German grouping in this area.

Then we were assigned to the second Ukrainian Front near Bucharest [Romania]. Then we relocated to the vicinity of Budapest [Hungary] to the third Ukrainian Front. Then we were near Pecs [South- Western Hungary, near to the then Yugoslav border], when Germans struck a blow there. At the end of the war I was on the border of Austria and [former] Yugoslavia in the direction of Zagreb [today Croatia].

The hardest combat actions were between 1941 and 1942. When we were retreating, I can't remember what we ate or where we slept. We were depressed. This was the hardest period. When the war began, I felt like being a baby again, when my mother would hold and comfort me. Later I got used to blood, to the deceased and the wounded, to non-stop bombings, to the edge of death. I wasn't running away, but it was dark in my heart. It's hard to find words to describe what I felt.

It was the first month of the war. After the defeat near Riga, the major portion of the tenth rifle corps was retreating to Tallinn, and the defeated units were gathering in the vicinity of Pskov. On the night of 1st July, the 202nd mount infantry regiment was formed near Pskov. I was appointed commanding officer of the fourth mount infantry company. By 6th July the company took defense in the north of the village of Dymovo [Russia].

The front line was on the former border between the USSR and Latvia [see Occupation of the Baltic Republics] 26. In the morning of 6th July, I went to check on the guards about 800 meters from the front line near some abandoned buildings in a coppice. I was accompanied by a young private. We found no guards there. I started moving around hoping to find my subordinates, when the Germans discovered me.

They yelled in Russian and German: 'Russ', surrender!' I pretended I didn't understand Russian or German and crawled back to my company positions. They started shooting and I ordered my accompanying private to shoot back. I raised my right hand with a gun, when a bullet hit me. I took my gun with my left hand and started shooting back. We managed to get to the coppice where we were encircled. I thought 'that's it, it's my last day.'

Our political officer 27 hearing the shooting sent a rifle squad to help us. I was rescued from being captured. I had my hand bandaged and went to the medical company of the regiment. Later we found out that the Germans had captured our guards when they were asleep. Of course, this was my negligence, but it could be explained. The company was formed in a hurry from the retreating soldiers and sergeants and I didn't have time to know more about them. I took a course of training of commanding officers of machine gun companies and took part in combat actions near Moscow with other cadets of the course.

In January 1942, I was an assistant commanding officer of the first battalion of the 94th infantry regiment. After hard combat actions on the Swir' River near the Lodeynoye Field the battalion took defense in the north of the Yandeba River. There was no continuous front line, and there were mine fields separating the defense areas. I had an extremely heavy Finnish machine gun. It was a trophy gun - the Finns allied with the Germans at that time.

The commanding officer of the battalion ordered me to go to the left flank company. I was to walk about 800 meters. There was a path in the deep snow and I had my camouflage robe on. After about 500 meters I heard somebody speaking Finnish. I saw four Finns moving in our direction on skis. When they had approached to about 30 meters I decided to shoot.

When I pulled the trigger, there came only the sound of a click. The Finns heard the sound and turned back rushing to escape. I don't know whether this Finnish gun rescued me or not but I had to throw it away. However, I never walked alone again and always had a hand gun besides a submachine gun with me. I kept it in my bosom since its lubricant froze and it was impossible to shoot it.

After the snowy and frosty winter the commander of the seventh army gave an order to prepare an offensive. Winter 1942 was frosty and hard. All roads were covered with snow and there were minimum supplies delivered to the army. Soldiers had to carry bread, pea soup packages and cooked millet from the army storages for about ten kilometers from the front line.

We cut frozen bread with our digging tools and heated it over the fire. We ate killed horses. We lacked food and weapons. We had to save. However, we had sufficient clothing. We had valenki [warm Russian felt boots], cotton wool trousers and jackets. I didn't wear my padded jacket since we had two pairs of warm underwear. In summer we wore boots.

We had field caps with red stars on our heads. There was also a warm head liner. I wore my jacket till July as summers are also cool in this area. At times we were given vodka. Each battalion had a barrel. Each of us was given 100 grams. Many of my fellow comrades grew very thin during the winter. There were many suffering from dystrophy.

There was deep snow and even during the combat action we had to move on our skis. According to the plan of the offensive, my battalion was to develop success for the first battalion of the infantry regiment ahead of us. The initial position of the battalion was in the north of Vanomozero village, and we were to move to the town of Podporozhiye via the village.

The offense progressed very slowly and the Finns managed to repel it. The first echelon's offense choked in its attack. I led my second infantry company. It successfully attacked the flank of the enemy and advanced 600-700 meters where we were delayed by a well- organized defense of the enemy. Our company enabled the first echelon of our regiment to resume their offense and they advanced one kilometer into the rear of the enemy. However, the combat action stopped at this point.

This unsuccessful experience encountered a number of shortcomings. The infantry units failed to progress in the deep snow, in marshy-wooded areas, the lack of weapons, particularly, artillery ammunition, which made firing support rather symbolic than real. In such a situation even a minor detail became a serious obstacle. For example, ski bindings were rather primitive: ropes and sticks, restraining the pace and the skis slid away. In other words, the units were poorly equipped.

The headquarters had poor knowledge of the front and defense lines of the enemy, and many weapons, or artillery emplacements, were unidentified and the combat tasks had no clear definition. Besides, the staff was starved. The only accomplishment of this failure of the offense was that the front line moved 300-400 meters closer to the enemy and enabled better arrangement of the defense. This was at the end of April 1942.

The first battalion under my command replaced the units of the infantry regiment and took defense. There was an impassable swamp on our right and a hill four kilometers away on our right flank. The skies and the earth were gazing at us with a hostile squint.

There was still winter at its reign: frozen soil, cold wind, lack of natural or made shelters. The trenches and other combat positions were arranged in the snow. We weren't allowed to make a fire, and the cold and dampness threatened to eliminate the battalion without a single shot. Breaching the order, we made a fire to warm up and dry our valenki and foot wraps on hill slopes on the opposite side of the enemy.

My observation post was on a tree by the hill marking the right flank of the battalion defense area. It was hard to climb the tree and climb back down. However, it made an excellent observation site.

Once my subordinate Rodimov, commander of the machine gun company climbed the tree with me. It was an early morning, transparent and filled with colorful frost sparkles. The enemy was waking up on the opposite side. We had a good vision of a locomotive dragging few carriages to the front line of the enemy.

It stopped and soldiers with buckets and pots came closer to it. This was the first time that we saw how a locomotive delivered food to combat positions. Rodimov did some thinking and then pronounced, 'Let's disturb them and shoot at them from closed weapon emplacements.' This was an interesting suggestion.

On another morning, I was on my observation post with my stereo telescope. The Finns were as punctual as the Germans. The locomotive approached and I gave an order to start volley shooting of 250 bullets in each cartridge belt. A few soldiers fell on the snow and the others crawled away. We did it again in the morning and afternoon.

The Finns shot a few hundred shells, but with no results since they were shooting at random. It was hard to identify weapon emplacements from that other side. Besides, who could have guessed that our machine guns were shooting at random and at the direction of the battalion commanding officer sitting on a tree! Like Rodimov said we did 'disturb' the enemy. The locomotive never arrived during daytime, and there were no more regular supplies delivered.

I promoted awards to be given to the company commanding officer and gun layers and this experience of shooting from closed weapon emplacements promptly spread all over the division. Every day I patrolled the front line of the battalion. On the morning of 20th April I went to the observation post of Maslov, the commanding officer of the second infantry company.

The sun was hurrying the late spring; there was still snow in the shadow and lower areas. It was damp and wet. All of a sudden a bullet struck beside me. I fell onto the slush mixed with snow. It didn't occur to me immediately that my padded jacket, khaki trousers and my boots made me a visible target. The shots came one after the other. The enemy was drawing a bead on me. I tried to dig into the cold disgusting mess of the snow and soil.

The snow in the Finnish Transpolar area is different, sizzling cold and blinding bright. It was furious and hostile to us, but soft and saving for those who were born and lived here. I finally identified two-three second intervals between the shots. I threw my body to the side. The bullets precisely hit the spot where I had just been. I jumped onto my feet and instantly moved to the 'dead zone' on the slope of a hill. Later, recalling this incident, I felt like being thrown onto a hot pan with the fire underneath. The Finnish sniper was shooting from the neutral zone and was well camouflaged. Lance corporal Yefimov, from Omsk, hunted him down and managed to kill him. I was his last target on which he mastered his skills in cold blood. That's the way it happens at war.

The battalion followed the red line only visible on our staff maps, and there was no alternative to the order. We either had to capture a piece of the enemy's land or die. Breaching an order crossed a soldier out of the lists of the living. Before a battle everything plunged into mysterious silence, each sound strained every nerve, the eyes searched for hidden threat and the beauty of nature went past perception. Soldiers of Russia had always had fighting skills, but the Finns were also good at it, fighting on their own land, on their snow.

There were heroes on both sides of the front. That Finnish soldier was a hero. He chose his weapons emplacement and from the military standpoint his choice was impeccable, he stood up directly against the read arrow of the offense. That soldier was a talented fighter. According to his estimation, however intuitive, the Soviet battalion had to fail to complete its combat mission and lie down on the hot sparkling snow.

Straining our muscles and will, we were advancing in the snow, step by step pushing the front line farther to the west, when all of a sudden there were long bursts of machine gun firing from nobody knew where. One machine gunner could stop a whole company in its flight, if this machine gunner managed to make the right choice for his weapon emplacement and knew his weapon well.

We were 'lucky' the one we bumped into was the right one. The advancement of my battalion was jeopardized. I was looking around the field hopelessly trying to take the right decision. The soldiers were digging deeper into the snow knowing that it was impossible to move forward, and they weren't allowed to move back. The number of the deceased and wounded was growing.

I finally identified his location on the second floor of an abandoned yellow building, one of the facilities we were to capture. It was impossible to get the gunner with a rifle. I tried to imagine him: his age, clothes, mood, and thoughts. I had an ambiguous attitude to him at that moment. 'You skunk, bastard, how do we get you. Let me think and then I will...' And instantly I thought, 'Smart guy, excellent position, one fighting against a battalion and he is no coward. He must have enough bullets and wants to bury us in his land.' We found a passage and completed our mission, but this episode had its continuation.

In the middle of October 1980, the chief of the general Staff of the Armed Forces of the Soviet Union Marshall of the Soviet Union, Ogarkov, authorized me to meet and accompany a Finnish delegation headed by the chief of the Military Academy of Finland, General Settele.

[Editor's note: as after transforming from Cyrillic version the spelling of this surname can be various (i.e. Sattala, Setele), we have no information about this general.] The General was a sociable person. The Finns wanted to get familiarized with the teaching experiences of our military higher educational institutions. They visited a number of institutions and we were to visit the higher academic course 'Vystrel' in Solnechnogorsk, the one that I finished in 1941.

My interpreter was late and I decided to drive in the car with General Settele with no other company. I could speak a little English. He told me about his life. He graduated from the Military Academy in London and was a private during World War II. I told him about myself and we had a nice conversation, when he asked me, 'How come you, General, know Finland so well?' I replied that I had been fighting against the Finns from late 1941 till middle 1942. He looked surprised and said that he also fought in this area against the Russian troops.

Naturally, I asked him in which area exactly and he said, 'Between the Ladoga and Onezhiye, on the Swir' River.' I was surprised to hear this as this was where I was, near the power plant Swir'-3 and the village Lodeynoye Field. He told me the stunning truth: 'I was a machine gunner.' I told him how one machine gunner disturbed us with the bursts of fire from the second floor of a two-storied bright yellow building.

And General Settele told me this was where his position was set. This second meeting with the Finnish military had negative consequences for me. I wasn't supposed to talk to a foreign general without an interpreter or other witnesses. Our driver didn't know English and my direct management grew suspicions about my political position and I got into trouble with certain authorities.

In early March 1942, my infantry battalion was shielding the 'Road of Life' on the bank of Ladoga Lake. I got an order from the regiment commissar to leave the defense site and relocate to the vicinity of the town of Lodeynoye Pole. Before morning, the battalion reached the forest south-west of Lodeynoye Pole.

At dusk we started on our ski march. In the evening I ordered the battalion to line up when I noticed that most soldiers and officers walked as if they were blind. I started talking with them. My battalion assistant doctor told me that lack of vitamins caused the so-called night blindness. I thought it over and decided to line them up in columns of twos.

I was at the head on the right and the senior political officer was to march on my left. The Chief of the battalion staff was to rig up the rear. The battalion was to follow us in two chain lines with their ski sticks connected to one another.

We covered 100 kilometers in three nights. The division commander and the commissar were startled to see this unusual march. For a week we were given chicken liver and everything else until the disease had disappeared and the battalion continued its march through the war.

In spring, scurvy affected the battalion. This happened after an unsuccessful offense. We stopped. There were pine woods around. We boiled pine branches and drank this herb. My teeth were actually decomposing. I was taken to a hospital where I had to stay for ten days. I had beetroot syrup applied on my gums. We had a lice epidemic in winter 1942.

My shirt was actually 'breathing,' when I took it off. This was terrible. We tried to shake our underwear out in the frost, but it didn't work. Sanitary disinfection units arrived at my battalion in early April. They deployed a sauna, which soldiers called a 'lice killer.' They destroyed our clothes and we received new ones.

We didn't have lice ever again during the war. We often arranged sort of 'saunas' in tents. We heated water over the fire and then jumped into a lake. We had sufficient laundry soap, but we didn't have sufficient tobacco. Soldiers brought herbs from haystacks in the neutral zone and we smoked it, but some desperate guys smoked tea leaves. This was a drug. Many of those, who smoked it died young.

The years 1941 and 1942 were the hardest. The situation improved in 1943, particularly when American food supplies became available: tinned meat, marinated tongues. It helped us a lot and also, our suppliers learned their lessons and arranged better deliveries.

My part was hard: I was responsible for the people's lives. Things happened. Being chief of the staff, I was responsible for surveys. My guys and I brought prisoners in broad daylight with no losses. I had about 18 reconnaissance men. It was July, the grass was knee-high. Our reconnaissance guys were taking training, when finally they invited me to watch their skills.

I sat on a hill and was to try to identify them. Half an hour passed and I noticed no one, when all of a sudden Seryozha Chimbarov, a reconnaissance guy, grabbed me on my shoulder. So, they crawled as far as the hill I was on and I didn't discover them.

Two days later they went to seize a prisoner for interrogation. They crawled to the territory of the enemy, crawled under the barbed wire, cut it and got into a trench. We knew that the Germans changed their shift watch every two hours. They captured a huge tall and strong Swede, 1.9 meters tall. The Swedes, born in Finland, served in the German army. He was disassembling his watch, when he was on guard. Our guys gagged him and dragged him onto our territory. This Swede provided good information to us.

In 1944, I was fighting in the vicinity of Kandalaksha. My frost-bitten feet often remind me of this period where the endless snow of 1.5 meters or more covered the plains, hills, lakes, woods, roads and mountains. One disappeared in the snow, when stepping off one's skis. There were boulder stones on the ground making holes in the valenki boots. The snow got inside and froze one's feet.

In February 1944 the 21st Perm infantry division, relocated by railroad from Volkhov station to the vicinity of Kandalaksha station where the 19th army of the Karelian Front was taking defense. The Transpolar area was extremely inhospitable at this time. There was deep snow; the daylight lasted five hours, impassable areas, etc.

At this area and at this period of time someone on top who probably thought he was a strategic genius, decided to conduct an offensive operation in the direction of Kandalaksha where infantry corps of the German Laplander Army were deployed.

After scouting the area I left a walk reconnaissance squad under the command of a junior lieutenant, Ian Kaizer, in the intended initial position for the attack of our regiment. We returned to the location of our first battalion late at night, delayed by the enemy's artillery barrage and darkness.

The scout group couldn't move fast on skis. Besides, a few people were wounded with shell splinters. The following afternoon I received an order from the chief of the division headquarters to instantly move the battalion to support the front line units: two battalions, of the division fighting in the encirclement.

My mission was to break through the encirclement, deliver ammunition to the units and straighten up the front line. It should be noted here that Captain Bazilev, our division commander, never lost his heart, he was always cheerful, young and very handsome. Besides, he had an expressed military talent. It's nice to have such a partner and you wouldn't mind beating even two armies having him beside you.

We joined his battalion and headed to our destination on skis. We were to cover a few kilometers on skis. We approached the 'Veno tunturi' where the front line unit was fighting, when it got dark. [Editor's note: 'tunturi' means 'hill' in Finnish, but we can only transliterate its name from how the interviewee pronounced it in Russian. There is no hill under this name in Finland.] The reconnaissance guys reported that there were Germans in snow trenches on the slopes of the Mountain.

I had no connection with the division headquarters and no artillery coverage, accordingly. Having assessed the situation I decided to attack in the dark. Bazilev and I lined the battalion. It rushed to the attack at the signal flare firing from our machine and automatic guns. It came unexpected for the enemy and it was dispirited.

We captured about 20 prisoners and the rest of them scattered around to the flanks. This was a complete and bloodless victory for us. We delivered the ammunition, dried bread and tinned meat to our unit. We fulfilled our mission. A reconnaissance guy and I took some rest in a cavity on the slope of the mountain.

About an hour later a messenger of the commanding officer of the front line units found me. The commanding officer wanted to discuss further steps with me. I left our shelter for about one and a half hours, but when I returned the soldier was no longer there and the shelter hole turned into a shell pit. The shell hit this spot 15 minutes after I left it... I was put forward for an award along with the battalion commandment and the distinguished soldiers and sergeants. I received my first order: an Order of the Combat Red Banner 28.

Spring came surprisingly early in the area of the Drava River in the south of Hungary in 1945. It was just the beginning of March, but the ground was dry and there was green grass growing. The war was nearing its end and we were thinking about the peaceful life.

The situation was hard, however, with the third Ukrainian Front that our battalion was assigned to. The German commandment wanted to gather all forces to keep Soviet troops from breaking through to Vienna. The Germans suddenly struck a blow on the flank of the division where I was chief of the headquarters.

The divisions adjusted our combat mission. On the morning of 9th March, after a 40-kilometer march, the division headquarters and I arrived at Gordisa settlement. The division units went to the battlefield right away since the Germans were rather successful on the Drava River on the border between Hungary and [former] Yugoslavia where the Yugoslavian and Bulgarian forces were in defense.

On the afternoon of 9th March, the chief of the headquarters of one of the Yugoslavian armies accompanied by a colonel from the headquarters of the third Ukrainian Front arrived at the command post of the division. They requested one infantry regiment for closing a gap in the defense near the town of Beremend.

I agreed since the combat situation demanded to do this. However, I had to contact the division commanding officer. I decided to report this situation to the corps commandant who gave his consent. The 420th Red Banner infantry regiment, which had just arrived, was sent to the vicinity of Beremend. The regiment and a Yugoslavian partisan brigade threw the enemy back to the Drava River.

However, the Germans managed to established strong defense and attacks of our infantry regiment who had no success. On 10th March another regiment arrived and joined us. By the morning of 11th March, both regiments were ordered to throw the enemy onto the opposite bank of the river.

I was ordered to coordinate the actions of both regiments. At this time I had a battalion under my command and the acting chief of staff of the division since its chief had perished. I was responsible for the division strategy, its movement and actions. I reported to the headquarters of the regiment. Early in the morning, I surveyed the area from my observation point and I knew that it was going to be hard to fulfill this mission.

I had to run one-and-a-half kilometers from one shelter to another to get to the observation post. The ground was soft, as if covered with a feather mattress. Upon agreeing on coordination issues we received the battalion commander's approval of the attack.

After a short artillery preparation the battalions moved forward. In less than an hour our left flank battalion broke into the town, but had to suspend its advance. The right flank battalion was lying down on the road. We decided to move the observation post closer to the front line. I remember asking Danilov, 'Have you got something prepared?' He replied smiling coolly, 'Hey, we shall think of something!'

We moved on crawling and running across ditches and high dry grass. It would have been astonishing, if the enemy hadn't discovered us. Having covered about 500 meters, Danilov and I happened to come to an open field under the machine gun firing. We took our digging spades hoping to make some sort of cells to shoot back.

There were about ten of us in the group. We had no place to hide. We couldn't move back either since the battalions might misinterpret their commanding officers' maneuver and follow their example. Even a small trench needed time to make. The enemy wasn't going to wait till we dug trenches. Its artillery shells were exploding closer and closer.

Danilov was about three meters from where I was in hiding. He raised his head, gave me his calm and charming smile, stood up abruptly and yelled, 'Go a few meters ahead where our communication guys have dug a hide-out!' This was a decision of a real regiment commander. At that moment a shell exploded beside us. It was destined for us. My conscience grew dark and I was thrown onto Danilov.

When I came to my senses, I saw that his leg was smashed above his knee and bones and flesh were burnt into some horrible mix. His face had turned as white as a cast mask from the shock and loss of blood. There wasn't a scratch on me. The German artillery firing never stopped. The regiment political officer and I dragged Danilov to the hide-out of our communication guys and applied a tourniquet.

Later the communication guys moved the commander to the medical units. He survived, though he became an invalid. He returned to Moscow and got married. We were very good friends after the war. Regretfully, he died in the late 1970s.

I took command over the regiment. In the evening we reunited with the units of the second regiment. My division commander ordered me to return to the division observation post. Our 122nd infantry division and the rest of the front in the north of Yugoslavia were fighting in the vicinity of the Mura River in the direction of Maribor [today Slovenia, then Yugoslavia] and further to Zagreb [Capital of Croatia, then Yugoslavia].

The 12th of April 1945 started as usual. There wasn't any sign of trouble. The day was warm and nice. The division fought successfully on the left flank of the 3rd Ukrainian Front between the Drava and Mura Rivers. At night I ordered the arrangement of a new observation post for the division commander one kilometer from the front line, on a hill, from where the whole disposition could be viewed.

By the afternoon the observation post was already operational. The division artillery commanding officer, the corps artillery commander and other division officers were there. Lunch was provided at the bottom of the hill and the division commander ordered Ogarkov and me to go and get lunch. We were having lunch, and it was approaching 4pm and the sun was setting in the west. On our way back to the observation post we bumped into the artillery regiment commanding officer and talked shop with him. Then we moved on and I was following Ogarkov. The moment he stepped into the trench leading to the observation post, the artillery firing began.

I heard Nikolay Vassilievich Ogarkov speaking with pain in his voice, 'Ouch! My legs! I can't feel them!' I bent over and saw his boots full of blood. I carried him on my shoulders down the hill where there was a hut. Our division commanding officer was there with his side blood- stained, the corps artillery commander with his left leg wounded, a telephone operator with her right hand hit by a splinter and the division artillery commander with his face blood-stained. I left Ogarkov with the nurses and it occurred to me that there was nobody left on the observation post, the division was out of command! I rushed to the observation post to take command of the battle. The moment I stepped into the trench, it wasn't a fatal spot. A fiery 'tulip' grew two steps away from me. I fell and touched myself. Everything was all right. Later I realized that I had fallen at the moment when the shell splinters were still flying.

In Romania I met with the Jews who had lived during the German rule. I also met with Jews in Hungary. They requested me to provide trucks to transport the Jews from concentration camps. I met with former prisoners of concentration camps. My division commander stayed in a Jewish house in Pecs. His subordinate brought me his message to go and talk to those people. I spoke Yiddish to them and they told me about the hardships they had gone through.

I was at the southern border of Austria at the time, when the war ended. On 12th April, Urgen [a town in Tyrol], was captured by the Americans. We felt the situation was changing, and the victory was close. Since our regiment commander was wounded I was appointed commanding officer of the regiment.

The regiment was under my command from 20th April till 7th May, when a new commanding officer was appointed. On 8th May we were preparing for relocation, but our corps commander ordered everyone to switch on their radios. The regiments were on their way, when the radio announced that the war was over. The corps commander ordered the regiments to stop and prepare for a parade.

This was the first time in my life that I witnessed the rear guys providing full dress uniforms to the division within six hours. We had the Victory parade on the border of [former] Yugoslavia and Austria. Later we relocated to the vicinity of Baden [near Vienna].

Our units were engaged in the construction of training camps, guarded a palace in the Alps, hunted for German deserters in the mountains and we also hunted for our bastards involved in raids. Many things happened. I shall not dwell on black pages of the good story. On 23rd May I got an invitation to the Austrian city of Graz, to the university; my friend Ogarkov was also invited, and so was Colonel-General Sharokhin, regiment commander [General Officer commanding the 57th Army in 1944- 45].

Then we met with the commander of the 1st Bulgarian army. [In April 1941 Bulgaria entered World War II in alliance with Germany. On 8th September 1944 Bulgaria declared war on Germany, now as a Soviet ally.] He awarded us Bulgarian orders. In June the famous walking tour home began.

We rested during daytime and walked barefoot across Europe at night. All railroads were overloaded with trophies: cattle, factory equipment, everything that could be removed from Austria and Hungary, and the army units had to walk back home. Our division walked from near Vienna to Zhmerinka [Ukraine].

I left the division after we crossed the Austro-Hungarian division. I was ordered to go to the commission of admission to a military higher educational institution. I was very concerned about my possible failure due to my nationality, when my uncle Yefim helped me unintentionally.

The chairman of the admission commission happened to know my uncle from their former joint party activities, but he didn't know that my uncle had been declared an enemy of the people later. He instantly admitted me to the academy named after Frunze 29 [MV Frunze Military Academy].

• Post-war

I went to study in Moscow. There were five parallel courses with 200 cadets on each of them and that admission was called Stalin's admission. Among its students there were 83 Heroes of the Soviet Union, lieutenant colonels, colonels, majors and rarely captains. They were veterans of the war. I finished the war in the rank of lieutenant colonel; I was promoted to this rank at the age of 23, in early 1944. Our academy took part in six parades during my studies. Its students had various levels of education: from secondary to higher.

The admission criterion was what one contributed to the victory during the war. I was head student in my group. There was a major, a Hero of the Soviet Union 30 in my group. He just had elementary education. We studied foreign languages and he studied Russian. I studied English. I enjoyed studying it. Upon obtaining approval of the director of the academy students could obtain diplomas in a foreign language.

There were seven Jews in the academy. Frankly speaking, we didn't face any prejudiced attitude. There was postwar fraternity. However, later I faced anti-Semitism. I was to finish the Academy with a gold medal. During my graduation exam on the history of the Communist Party I forgot what issues were discussed at the 5th Congress of the Party. I had excellent marks in all subjects, but I was almost on the edge of getting a 'three' in this subject, but my examiners felt sorry for me and gave me a 'four'. [The marks go from 1 being the worst to 5 being the best.]

I graduated from the academy in 1948. I wanted to continue my studies in the Military Diplomatic Academy, but I failed to enter it, and I understood that this happened due to my Jewish identity. The Academy graduates became military attaches, reconnaissance officers and embassy employees. I was also affected by my Jewish identity, when the struggle against cosmopolitism [Campaign against 'cosmopolitans'] 31 began, when my Jewish friends were sent away from Moscow, to military units in remote areas and were demoted.

Due to my Jewish identity I wasn't promoted from my rank of lieutenant colonel for eleven years. Only in 1955, when I was commander of a mechanized regiment I was promoted to the rank of colonel. I was promoted to my current rank of general major after a long delay. It was extremely hard for a Jew to be promoted to the rank of general in our country.

In the course of my long-term service in the army I received the following awards: an Order of the Red Banner 32, two orders of the Patriotic War 33, 1st and 2nd Class, three Orders of the Red Star 34, an Order for Service to the Motherland Grade III 35, a Bulgarian order 'For courage' and 25 medals.

In the late 1940s the life of my family grew harder. My parents stayed in the village in Saratov region. My father lost his job. My parents couldn't go back to Dobroye. Our neighbors wrote that our house was ruined. I went to visit the chief of the militia of Moscow. He received me well and I told him about my brother who perished near Stalingrad, that I was at the front, studied in the Military Academy, and that I was lieutenant colonel. I told him that my parents' relatives were shot by Germans and that my parents' house was ruined.

He signed off my request to issue my parents a residence permit 36 for Moscow. My wife's grandmother, Bertha Elkonina, lived in Moscow at this time. She lived in a shared apartment [see communal apartment] 37 in a 7.8 square meter room.

My parents were granted a residential registration to reside in this room. Then the government's resolution forbidding the cancellation of residential permits of the parents whose children had perished during the Great Patriotic War was published and my parents lived in Moscow.

My father worked as a cheese taster in the Central Governmental refrigeration factory and my mother was a housewife. They had a good life in Moscow. They habitually followed some Jewish traditions, celebrated Sabbath, and occasionally went to the synagogue on holidays keeping it a secret from their neighbors and colleagues. Following the kashrut was out of the question, and besides, they weren't very religious. I didn't live in Moscow at that time and we didn't see each other often.

In 1954 my father died. My mother received a new lodging after the house where she and my father had lived was demolished. She died in 1981. My parents were buried in the Vostriakovskoye town cemetery without any rituals.

Upon graduation from the academy I was appointed to my initial position, even lower. During the war I was deputy chief of the division headquarters, regiment commander, but upon graduation from the academy I was appointed chief of the regiment headquarters. However, when I arrived at the headquarters of the regiment, and they heard that I had an extensive experience of working in the headquarters, they appointed me as the deputy chief of the corps operative headquarters in Saratov. My wife and her family lived in Saratov.

• Marriage and later life

I got married on 12th August 1945, at the age of 25. I was on my way to visit my parents in Saratov and met her in the train on 27th July. We didn't have a Jewish wedding. We had a civil ceremony in the registry office in Saratov and had a small party. My parents who lived near Saratov, a few friends and my wife's relatives came to the wedding. We'll soon celebrate our 59th anniversary of living together.

My wife's name is Serafima [in Russian], Sarrah Elkonina, she's a Jew. She was born in the town of Balashov in Saratov region in 1924. She graduated from the Medical College in Saratov. She is a therapist. Sima [short for Serafima] came from a family of medics. Her grandfather, Moisey Elkonin, was an assistant doctor in a Ukrainian village, her father, Mikhail Elkonin, was chief of the pharmacy department in Saratov, and her mother, Ida Elkonina, was a pharmacist. Her brother, Alexandr Elkin, who lived from 1937 to 1986, was a psychiatrist and lived in Saratov. My wife's parents weren't religious, when I met them, but they observed some Jewish traditions, celebrated holidays and occasionally went to the synagogue. Neither my wife's brother nor my wife was religious.

Serafima could continue her medical education or go to work in the leading clinics in Saratov, but she preferred to follow me in my wanderings across the country. To become the wife of an officer in Russia meant becoming a traveler, leaving behind many habitual comforts and careers. However, she worked as a physician, in district hospitals, and military hospitals, basically, wherever she could get a job. She worked as a therapist for over 45 years. She always diagnosed diseases accurately and rescued many people. Her patients and relatives were so grateful to her!

In 1953, when the governmental authorities fabricated the so-called Doctors' Plot' 38, my wife was very upset. We never believed the newspapers published the truth. Her teachers were wonderful and honest people convicted unfairly. My wife was working in Saratov during this period. The wave of arrests took longer to get to Saratov and she wasn't affected. Stalin died in March 1953 and everything stopped. Like for the majority of the people Stalin's death was like a personal loss for us. Defiance came much later, in the 1980s, when we became aware of his multiple crimes, but at that time we believed in the chief of 'all times and people.'

Serafima raised our two children and now she takes care of our grandchildren. I've always had her support, particularly during the hard times, when I had a regiment and then a division under my command. We shared success and misfortunes, and inevitable emergencies always had a hard impact on her. She has been my consolation and given me confidence. We have two children: a daughter, Irina Shelukhanova, born in 1947, and a son, Leonid Bograd, born in 1954. They were nice children and caused no trouble. They studied well and we were always proud of their success. Our daughter graduated from the Moscow Electric Engineering College. She is an engineer. Her husband, Anatoliy Shelukhanov, is Russian. Their son, Konstantin Shelukhanov, was born in 1971. He graduated from the Soil Science Faculty of the Moscow State University, but he works as a literary.

My son, Leonid, followed into my wife's footsteps. He graduated from the Moscow Medical College. He worked as a surgeon in an infectious hospital in Moscow and defended a doctor's thesis [see Soviet/Russian doctorate degrees] 39. Now he works in Bonn in Germany where he moved in early 1991. His wife, Inna Bograd [nee Beshrebetnaya] is Ukrainian. She was born in Germany in 1955. Her father, a professional military, was on military service in the Soviet army in Germany. Leonid's daughter, Olga, was born in 1985, and studies in a gymnasium. My children and grandchildren haven't been raised to be religious, and they don't observe any Jewish traditions, but they identify themselves as Jews.

After the war I had a mechanized regiment under my command. It was formed in 1953 from former camp prisoners and this was a challenge for me. Every day someone ran away. They reported to me that somebody had gone and I asked, 'How could this happen? Where were you?' The reply was, 'He escaped through the flue.' There was a stove in each guardroom. Two days later we went to the room and the man was back. He came back through the flue. Most of these people were the criminals prosecuted in the past. They couldn't learn to be disciplined and were committed to gain freedom for whatever price. However, there was nowhere for them to escape considering the vast areas and snow-covered flat lands. The nearest settlement was hundreds of kilometers away. So they wandered around for two or three days before they returned. They had no documents or money and here they had at least food.

I moved around a lot: Tobolsk, Shihany, Tozkiy, Chernorechiye. I went to Tozk after the nuclear testing. The radiation was exceeding and I developed intestine cancer. I had a surgery in 1986, and recovered. My work was hard, but interesting, particularly when we received nuclear weapons. I was trained in the use of nuclear weapons and reactive agents. In 1955 my regiment was fully formed and equipped and we had training on the training field in Saratov. Later, I was chief of the division headquarters, then another division, and another. I think we trained people well.

There were emergencies, of course. There were tens of thousands of people, different characters and different officers. Some were rude and the others were nice and kind. I was pitiless about drinking. There was no drinking in the army. I fired them mercifully. I fired sergeants and reported on officers. There were no crimes or cruel attitudes in the army that occur nowadays. In 1953, when former prisoners joined my unit after an amnesty, there were incidents. I didn't sleep at night, making the rounds of the barracks and watching them. But there was no unfair attitude. In 1965 I was appointed deputy commander of the Privolzhskiy regiment for educational institutions and off-army training. In 1977 I relocated to Moscow and by an order from the Minister of Defense I was appointed chief of the educational department for military educational institutions of Russia. Since then we've lived in Moscow. I received this apartment at that same time.

At first I was enthusiastic about perestroika 40. I built up great expectations about perestroika. This seemed to be something fresh. I watched TV, Duma meetings [State Duma, Russian Parliament's lower house], speeches made by various politicians. There was hope for improvement. However, we must have made a big mistake at some stage because we started admitting students, who had been poor students at school, to military educational institutions. There were higher educational colleges, engineering or command schools of high level. They required well-educated students. Besides, another negative impact was that after the breakup of the USSR in 1991 the attitude towards the army changed. The government stopped focusing on the army, not providing money. Officers were starving. Now it's terrible, we feed terrorists. I blame the government of the country, the power structures and the army commandment for everything. Well, they've fired the Chief Commander, for example. And they've fired the Chief of General Staff. Has anything changed? A military career should start from a soldier. You want to command, learn to take down dictation.

I think our stupidity is to blame for the Chechen War 41. Couldn't they reach an agreement and grant Chechnia the same rights as they've granted Bashkiria or Tatarstan? They should have avoided the current situation. Then one met his match. Of course, bandits should be eliminated, I agree. However, the power structures have failed to do anything in five years. They say each time that everything has been arranged, when there are terrorist attacks in one place or another. I'm convinced that if our power structures had been smarter, we would have resolved this problem long before.

When Israel was established in 1948, it was like a big holiday for my relatives. I had to keep my feelings to myself. I was happy for the Jews; I knew these Palestinians were bastards and rascals. They don't work. They don't create anything. I visited Israel for the first time in 1994 and I fell in love with this country. In 1990 we established the Association of Jewish Veterans of the War [see Moscow Council of the Jewish War Veterans] 42 to demonstrate that Jews were at the front, but not in Tashkent, as many people say. [Editor's note: Tashkent is a town in Middle Asia; it was the town where many people were evacuated during the Great Patriotic War, including many Jewish families. Many people had the idea that the entire Jewish population was in evacuation rather than at the front and anti-Semites spoke about it in mocking tones.] Since then I've been a member of the presidium of this association. In 1995 my comrades offered me to head a group of interface with veterans of Israel. Before taking this office I went to Israel at the invitation of the Union of Veterans of World War II in May 1994. There were 25,000 veterans of the Great Patriotic War, our compatriots.

On 9th May 1995, Victory Day became a state holiday in Israel. [The defeat of Nazi Germany and the end of World War II is commemorated in many countries on 9th May.] On 9th May, current year members of our group and I were invited to Israel. We attended a Knesset meeting; the President, Prime Minister, and deputies spoke at the meeting. I also visited the International Congress of Veterans of the War, former prisoners of concentration camps and ghettos held in Israel from 15-20 December 2003. I made two speeches: one in Russian and one in Yiddish. My speeches were very successful. The following day I received a present from one participant of this congress, a millionaire. He sent me big silver menorah. Nowadays I write memories and have them published in a Jewish newspaper. I also have books published.

Our family is close. We've always tried to spend as much time as possible with our children. We went to the seashore in summer. In winter we went skiing. We went to the cinema and theater. Though our children live with their own families, we feel their love and support. My son and his family visited us recently and we celebrated my wife's birthday jubilee. On 15th December my son will turn 50. My wife and I are going for his birthday. We always celebrate birthdays of all members of our family. My wife and I have built a small house near Moscow where we stay in summer. Our grandchildren stay there with us and my daughter and her husband visit us on weekends. We enjoy growing flowers, vegetables and fruit. Our friends often visit us. Lately my wife and I have returned to Jewish traditions. We occasionally go to the synagogue and always on Yom Kippur. We celebrated my birthday in the Moscow Jewish community center. My wife and I receive a pension. I get a bigger pension than my wife. We have everything we need.

Glossary

Életrajz

Steinmetz Bella 94 éves apró, szikár hölgy. A város központjában lakik egy tágas lakásban. Megegyezés alapján egy házaspár felváltva vigyáz rá, mindig van mellette valaki. Bella néni rendszeresen olvas, és mindig megnézi a televízióban sugárzott teniszmérkőzéseket. Délelőttönként, ha szép az idő, a felvigyázójával sétál a közelben. Sok levelet, fényképet és ajándékot kap a külföldre kivándorolt távoli rokonság leszármazottaitól és a „Tîrgu Mures Trust” skóciai zsidó szervezet tagjaitól, akik a marosvásárhelyi idős zsidó személyek (többek között gyógyszer)szükségleteit támogatják. A „skótok”, ahogy utalni szoktak a helyiek rájuk, rendszeresen meglátogatják a nyilvántartásukban lévő személyeket, Bella néni közöttük az egyik kedvenc. Kedvességével mindenkit levesz a lábáról.

Az apai nagyszülők Máramarosszigeten éltek, mi Gyergyóban éltünk. Az apai nagyapámék – a Bacher család – Lengyelországból jöttek a családdal, szülőkkel Máramarosszigetre. Nadvorna egy nagy helység volt [Nadworna – galíciai kerületi kapitányság székhelye volt a Bisztrica partján, 1890-ben 7200, 1910-ben 8100 lakossal. Ma: Nadvornaja, Ukrajnában van, az Ivano-Frankivszk területen (oblaszty). – A szerk.]. Azért tudott a nagyapám annyi nyelvet. Menekültek az első világháború előtt, ott Oroszországból lefele, de Lengyelországban is már akkor kezdődött egy zsidóüldözés. Én nem tudom, hogy hányban jött nagyapám, de az 1800-as évek végén kellett hogy jöjjön. Fogalmam sincs, hogy itt nősült-e meg vagy még Lengyelországban. Nagyon korán meghalt nagymama, Beile, nem is ismertem. Nagyapát, Bacher Pinkaszt azért ismertem, mert 1939-ben halt meg, kilencvenhárom éves korig élt [1846-ban született]. Nagyon jól emlékszem rá. Én 1931-ben mentem férjhez, s még meglátogattam. Ketten, anyukával mentünk nagyapát meglátogatni. „Mámának” szólított engem. Akkor már feküdt vagy két hónapja, nagy pipával a szájában. Nagyon örült, hogy jöttünk, hogy én meglátogattam, mert az olyan távolság volt akkor [Gyergyószentmiklóstól Máramarossziget 267 km-re van. – A szerk.]. A vonatok nem így mentek [mint most], hanem át kellett szállni háromszor.

Máramarossziget egy nagy zsidó központ volt. Ott több hitközség volt, az egyik kis zsidó hitközségnek volt a jegyzője nagyapám, ő vezette az ortodox hitközség irodai munkáját. Ott is volt egy kimutatás, volt egy büdzsé, mit mire költ, mire nem: temetés, kiadás, jövedelem. Tehát a nagyapám írástudó volt. Egyszerű, szegény ember volt, de egy autodidakta, mert négy nyelven beszélt. És a gyerekeit igyekezett tanítani. Hogy románul, magyarul és héberül beszélt, azt megértem, de hogy perfekt németül hol tanult meg, fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy egyszer 1936-ban hazamentem [Marosvásárhelyről] látogatóba apámékhoz, és kapott apám [a nagyapámtól] egy levelet, hogy ő már két hete nem kapja a Wienerische Zeitungot, a bécsi lapot, és úgy látszik, hogy elfelejtettétek neki megrendelni. Ahhoz messze voltunk egymástól, hogy a politikai nézetéről tudjak, örültünk, hogy él. Nem volt anyagi problémája, mert volt két fia, azok segítették anyagilag. A házat, ahol lakott, egész életében bérelte. Volt egy hosszú ház, ott volt még három lakó. Volt neki két szoba-konyhája, a másik három lakó külön lakott.

Vallásos volt, hogyha egy hitközségnek az irodavezetője volt, de nem láttam, amikor imádkozott. A szombatot szigorúan megtartotta. Ő ortodox volt, szakállas ember. Szombaton ő nem dolgozott. Minden szombaton megvolt a kis pálinka, szép hófehér kalács, húsleves. Egyszerű emberek voltak, de nem éheztek. A fiai már haladó szelleműek voltak. A nagyapa kóser ételeket fogyasztott. Volt egy elvált leánya, aki odaköltözött, és ő tartotta végig, ő gondozta nagyapát. Nem jártunk olyan sokat Máramarosszigetre, mert amíg még bírt mozogni nagyapa, amikor még hetven-hetvenöt éves volt, egy nagybátyám Törökszentmiklóson, Magyarországon, aki ott nősült meg, mindig jött, és elhozta hozzánk, Toplicára négy hetet nagyapát. Apuka már nem élt, és nagyapa nálunk volt négy hétig. Legutoljára három napig voltam ott nála, Máramarosszigeten, akkor már ágyban fekvő beteg volt, csak beszélt.

Hatan voltak testvérek édesapámék. Bacher Sári volt a legidősebb lány, a második volt apám. Eszti volt a harmadik. Bacher Jakabnak hívták a gazdag nagybácsit, aki Törökszentmiklósra nősült. Ő fiatalabb volt, mint édesapám. A Ganz nagybácsi felesége, a Mirjám volt az ötödik, és a hatodik Manci. Manci volt a legfiatalabb. Egyik nagynéninek sem tudom a férje nevét.

Bacher Sári néni elment Amerikába, nem tudom, hányban. Elment, mielőtt én megszülettem, az első világháború előtt [lásd: kivándorlás Magyarországról]. Itt férjhez ment, és már két gyerekkel ment ki [Máramaros]Szigetről Amerikába, mert itt nagyon rosszak voltak a viszonyok. Mentek Amerikába munkát keresni. Sőt, úgy mentek, hogy a férje előre kiment, és csak egy év múlva tudta kivinni a családját. Kapott biztos egy helyet, ahová vigye a családját. Szóval én őt nem ismertem, csak tudom, hogy ez így volt. Azt tudom, hogy mind a két fiát taníttatta, tanárok lettek. Az egyik ezelőtt huszonöt évvel ki lett küldve egy évre Izraelbe tanítani. De nyilván angol nyelvet, vagy nem tudom, héberül nem kellett tanítson. Annyit tudok tehát, hogy még élt huszonöt évvel ezelőtt a fia a nagynénémnek. A másikról nem tudok.

Bacher Eszti néniék [Máramaros]Szigeten laktak. Apám itt dolgozott a Maros mentén, tisztviselőként, mi itt laktunk Gyergyóban, ők meg [Máramaros]Szigeten voltak. Akkoriban nagy távolság volt, és nem volt olyan könnyű dolog utazni. Egy évben egyszer volt akkor is szabadsága, akkor ment apuka nagyapát meglátogatni. S akkor, gondolom, elment ehhez az Eszti testvéréhez is. Az ura kereskedő volt. A kereskedő alatt boltost értek. Eszti nem dolgozott. Akkor egyik nő sem dolgozott. Nemcsak anyámat, hanem engem sem engedett már az uram dolgozni. Volt vagy öt gyereke. Deportálták őket. Eszti is Auschwitzban maradt a férjével együtt. És ilyen csoda történt, hogy mind az öt gyerek hazajött. Különböző helyeken voltak eldeportálva. Részben munkaszolgálatosok voltak, részben Németországban, különböző lágerekben voltak. De mindegyik, nem telt bele egy év, ahogy tudtak, mentek ki Palesztinába, mert még akkor nem is volt Izrael [Palesztina 1922 óta brit mandátumterület volt. Lásd még: Izrael állam megalakulása. – A szerk.]. És ott szépen rendre meghaltak.

Mirjám férjnél volt Visón, az Máramarossziget mellett egy nagyobb helység [Valószínűleg Felső-Visón éltek, a három Visó közül ez volt a legnépesebb. – A szerk.]. Ők ott éltek. A férjét Ganznak hívták. Két gyerekük volt, Ganz Dávid és Ganz Bernát. Az egyik Szatmárra [Szatmárnémetibe] nősült, és a másik Nagyváradra. És mind a kettő onnan ment ki Izraelbe. Az apám testvérének az unokái Izraelben vannak. A nagyobbiknak, Dávidnak nem ismertem a gyerekeit, de Ganz Bernátnak van két gyereke, s velük tartottam a kapcsolatot. Bernát a milícián keresztül felkeresett levéllel, mert ő soha nem volt [Maros]Vásárhelyen. És kezdett írni nekem, és kezdte összehozni a meglévő családot. Úgyhogy például a törökszentmiklósi nagybátyám, Jakab, akiről tudta, hogy már nem él, de a felesége megmenekült, addig kutatott hitközségen, rendőrségen keresztül, hogy megtalálta, hogy hol lakik. Egy volt cselédje tartotta el haláláig [Bacher Jakab feleségét. – A szerk.], mert már idős volt. Mindig levelezésben voltak. Kint Izraelben, Bnei Brakban három gyereke született. Mirjámnak hívják a lányát. A férje Cháim Birnbaum. Fel szoktak hívni telefonon. Nekem ők másod-unokatestvéreim, mert az apjuk volt az első unokatestvérem. Bernát egy nagyon jószívű ember volt, és küldött egy-egy kis csomagot. És ez az ember nem volt gazdag. Azt tudom, hogy egyik hónapról a másikra éltek. Én találkoztam velük, amikor én 1973-ban kint voltam Izraelben. Bernáttal is, még akkor élt. Bernát aztán meghalt. Dávidnak is van fia, de nincs kapcsolatom vele. Az egyik gyerek, azt tudom, kint van Amerikában, és rabbi.

Még volt egy lánytestvér, a legkisebb nővére az édesapámnak, Manci – biztos Bacher Margitnak hívták –, aki elvált. Nem tudom, hogy hívták a férjét. Nem használta a férje nevét, végig Bacher maradt. A férjétől volt egy fia, aki bekapcsolódott az Ifjú Kommunista Mozgalomba, és aztán tizennégy éves korában, a második világháború előtt eltűnt [Az Ifjú Kommunista Mozgalom a két világháború közötti Romániában illegálisnak számított. A Román Kommunista Pártot és az általa működtetett szervezeteket az 1920-as évek elején betiltották. – A szerk.]. Akkor ugye bűn volt kommunistának lenni. Manci volt nagyapával végig. Manci is el lett deportálva, és nem jött vissza.

Ganzék, akik Visón laktak, azok vallásosak voltak. De a [máramaros]szigeti testvérek közül mindegyik vallásos volt, mind ortodoxok voltak. Nem ettek tejest húsossal [lásd: étkezési törvények]. A [máramaros]szigetieknek volt parókájuk is [Az ortodox férjes asszonyok kalappal, kendővel vagy a 19. században elterjedt szokás szerint parókával (sejtel, sájtli) fedték be a fejüket, illemből, mivel a szabadon lévő haj a mezítelenség egyik formájának tekinthető. A hagyomány szerint a menyasszony a házasságkötés előtt fölkereste a mikvét, ott vágták le a haját. Ezt követően az ortodox férjes asszonyok haját a férjen kívül más nem láthatta. Elméletileg nem szabad áldást mondani vagy szertartást végrehajtani olyan férjes asszony jelenlétében, akinek nincs befedve a feje. Ma már az ortodox asszonyok is inkább csak a zsinagógában fedik be a fejüket. – A szerk.]. Anyukámnak nem volt parókája, sem a törökszentmiklósi nagynénémnek, dacára annak, hogy kóser háztartásuk volt. Egyedül az édesapám, aki idekerült, és a törökszentmiklósi volt csak közepesen vallásos. Nem is tudom, minek mondjam, mert ugye vágattunk [állatot a sakternél], disznóhúst nem ettünk. De édesapám szombaton dolgozott [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Akkor már nem lehet azt mondani, hogy ortodox volt. És ha kellett, utazott is, írt is és minden, amit már nem szabad az ortodoxnál. De így különben disznóhús nem került a házba. És a hús, mielőtt feldolgozásra került, megvolt a ceremónia, hogy fél órát ki kell sózni, fél óra után leönteni vízzel, és tiszta vízben egy órát állni hagyni, s csak azután kezdtek el főzni. Anyukám mindig így csinálta. Én is így csináltam. Na, nem én, hanem a cseléd. Nekem elég volt, hogyha a lány csinálta. Otthon nálunk is kóser háztartás volt, sőt még nálam is 1940-ig, amíg lehetett [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.].

Édesapámnak, Bacher Izidornak már érettségije volt. Máramarosszigeten, a katolikus gimnáziumban, mert ott volt emberség, meg lehetett csinálni, hogy péntek délután a könyveket odavitték a gimnáziumba [s otthagyták]. Szombaton nem tudom, hogy feleltették-e, de semmi szín alatt nem kötelezték írni. Szombat este mentek a könyvekért, vasárnap tanultak, hétfőn kezdődött rendesen a tanítás.

Apuka érettségi után először Szegeden kapott állást, pénztárnok volt, több mint egy évet volt ott. És tudta, hogy itt, a Maros mentén van fa és faüzem, és eljött Gyergyóba [Gyergyószentmiklósra], és itt állapodott meg. A nagyapám [Máramaros]Szigeten élt, és ugye édesapám egyedül került ide le, Erdélybe. Apuka itt ismerkedett meg anyukával, aki gyergyói [gyergyóvárhegyi] volt. Ott nősült meg, anyámat vette el.

Az anyai nagyszülőkről nem tudok semmit. Mikor én születtem, vagy kicsi gyerek voltam, se nagyapám, se nagyanyám nem élt már. Ők gyergyóiak voltak. Nagyapám egy kis faluban lakott. Ma is létezik, azt hiszem, meg is áll a vonat: Toplica, Galócás és [Gyergyó]Várhegy, itt laktak az anyai nagyszüleim [Gyergyóvárhegy – kisközség volt Csík vm.-ben, 1891-ben 2100 román, 1910-ben 2700 román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. Ma: Subcetate. – A szerk.]. A hegyoldalban volt ez, egy kis falu. Tiszta román volt, egy magyar család sem volt. Tökéletesen beszéltek románul a nagyszüleim. És az édesanyám is, mert román gyerekekkel volt. Van is egy fénykép, ahol román ruhában volt anyuka felöltözve. A nagyapám boltos volt, mindenhol a zsidó boltos volt. Ez fontos, hogy 1880-ban, a Bach-korszakban – ezt úgy hívták –, volt egy törvény, hogy zsidónak nem lehetett földje [A magyar történetírás a szabadságharc leverésétől 1859-ig, Bach belügyminisztersége végéig terjedő időszakot, az abszolutizmus első tíz évét nevezi Bach-korszaknak. Lásd: zsidók jogegyenlősége. – A szerk.]. Tehát, ezért nem alakult ki a zsidó földműves osztály. Vette a hátára a pintlit – ez egy olyan általvetőféle, amit úgy hívtak, hogy pintli, de lehet, hogy ezt csak itt, errefele, Erdélyben hívták így, vagy lehet, hogy valamilyen lengyel szóból eredt [Az elnevezés valószínűleg helyben volt használatos, mert a Magyar Néprajzi Lexikon szerint a pintli egyfajta fejpánt, melyet a nők viseltek. – A szerk.]. Ment egyik faluról a másikra, és kiáltotta: „Handlé! Mi van eladó?” [A ’handlen’ jiddis igéből származó szó, alkalmi vételt, alkudozást jelent. Maga a ’handlé’ ószeres volt. – A szerk.]. De azt csinálták Pesten is. Ezek mind zsidó [jiddis] szavak. Ez egy felkiáltás volt. Mikor én már nagylány voltam, tizennyolc éves, és később is, Budapesten még mindig jártak szegény zsidók. Megálltak lenn az udvaron – ugye, az emeletes házakban mindig olyan kis udvar volt –, és kiáltották: „Handlé, mi van eladó?” És mindenhol voltak rossz, elhasznált ruhák, cipők, amiket ingyen vagy bagóért odaadtak, szóval kétszer semmiért. Ő meg vitte falura, s ott eladta, és így kapott pénzt. Ilyen volt a zsidó, hogy éljen. Földbirtokos nem lehetett, földmunkához nem értett [A valóság árnyaltabb a közkeletű képnél: a keleti vármegyékben (Bereg, Ugocsa, Ung, Máramaros) a földműves zsidóság arányszáma meghaladta a lakosság 20%-át. Lásd: a földművelés szerepe a zsidóság rétegződésében. – A szerk.]. A családot valamiből fenn kellett tartani.

Alschuch nagyapám családja egyedül volt zsidó a faluban. Azért haragusznak a zsidókra, mert a zsidó mindenhol kereskedő volt. És a nagyapámnak – hát egy zsidónak mije volt? – volt egy kicsi falusi boltja, kereskedő volt. Mit árult? Mi kellett a falusi embernek? Kocsikenőcs, degenyeg – az valami olajos dolog, amivel a kocsikerekeket kenik falun, hogy forogjon, lehet, hogy ez egy csíki szó –, mert akkor még nem volt motor [autó] [A fatengelyű járművek, ha kenetlenek voltak, fülsértően nyikorogtak, erősen koptak, gyakran be is tüzesedtek. A degenyeg szekérkenőcs volt, eredetileg nyírfaszénből és kátrányból készítették, később inkább zsíros kőolaj-melléktermék volt. – A szerk.]. Meg kellett patkó, mert a lovakat meg kellett patkolni, cipőkenőcs, boksz a csizmának, varrótű, só, kellett esetleg puliszkaliszt, cukor… Lehet, hogy rizst is árult, mert a disznóvágáshoz csináltak májast, s kellett bele egy kis rizs. Disznószalonnát nem kellett árulni, mert azok [a falusiak] vágtak disznót. Túró sem kellett, mert volt juhuk. Hát ilyesmit árult, meg amit még egy régi falusi kereskedő árulhatott. Mire volt szüksége a földműves embernek? Örült, hogyha fenn tudta tartani magát egy ilyen kiskereskedő, nemhogy alkalmazottja legyen. Volt öt gyermeke, azt fel kellett apránként nevelni. És ebből nevelt öt gyermeket. És úgy tudta nevelni, hogy a legidősebb nővérét az anyámnak egy nagyon gazdag regáti idősebb férfi vette el [Regát – (magyar jelentése: ’királyság’); az első világháború előtti Romániának (Moldvának és Havasalföldnek, lényegében tehát Románia Kárpátokon túli részének) az erdélyiek által használt gyűjtőneve. – A szerk.]. Beleszeretett, és elvette. De nem a Regátban laktak, hanem Gyergyószentmiklóson. S amikor anyuka s a többi gyerekek nőttek, akkor mindegyik odament hozzá. Az anyai nagyszülők közül egyik se élt már 1944-ben.

Az édesanyámnak, Helénnek négy testvére volt: volt Berta néni – a legidősebb, úgyszólván ő nevelte édesanyámat –, Netti néni és két fiú, Henrik és Salamon. Nagyon kicsi gyerek voltam, mikor Alschuch Henrik meghalt, nem tudok róla semmit, a foglalkozására sem emlékszem. Egyedül Berta néniről és Netti néniről tudok. Náluk voltam, amikor iskolába jártam. Volt Berta néni, aki Piatra Neamţra ment férjhez [onnan származott a férj]. Mózes Berkónak hívták a nagybácsit, regáti volt. Mózes Berkó borászattal foglalkozott, borpincéje volt Gyergyószentmiklóson, ahol laktak. Ő adott az üzletekbe, szállított falvakra. Mikor szüreteltek, akkor lejött a borvidékre, s ott vagontételben vette meg a már kész bort, és ezzel foglalkozott. Nagynéném is nagy üzletasszony volt, még vett pálinkaféléket is. Szóval kereskedtek. Jómódú emberek voltak. Nem volt saját gyerekük, de neveltek két gyereket [a testvér, Alschuch Salamon gyerekeit]. De egymás után, mert örökbe fogadta az egyiket, azt elrendezte, megnősítette, s aztán vette a másikat.

Netti néniéknél egy évet voltam Sepsiszentgyörgyön, tizenegy éves koromban, első gimnáziumban. Mint özvegyasszonyt ismertem meg, nem ismertem a férjét, nem is emlékszem a nevére. Netti néninek a férje az első világháborúban maradt ott. Nekik volt négy gyerekük: Stefi, Henrik, Misi, és volt még egy lány. Fogalmam sincs, hogy tartotta fenn a családját, miből. Lehet, hogy kapott valami jóvátételt vagy valami segélyt, hogy az ura a fronton halt meg. És valószínűleg a gyerekei már nagyok voltak, és ők tartották el. Azt tudom, hogy az egyik – lehet, hogy az a fiú volt a legnagyobb – ott, a sepsiszentgyörgyi szövőgyárban volt tisztviselő. És azt is tudom, hogy mindegyiknek volt négy gimnáziuma. A lakás polgári módon volt berendezve. Henrik Sepsiszentgyörgyön lakott, de én már nem ismertem. Mikor én egy évig Sepsiszentgyörgyön voltam, ő már nem tudom, vagy meg volt halva, vagy valahol Kolozsváron dolgozott. Úgy tudom, hogy nem nősült meg, és nem tudom, hogy mivel foglalkozott. Henrik nem volt otthon, de küldött pénzt. Amikor ott voltam Netti néniéknél, anyuka fizetett utánam. Gyengén éltek, nagyon gyengén. Ők mindig nagyon nehéz anyagi helyzetben voltak. A zsidó kényszerülve volt az agyát használni és tanulni ahhoz, hogy megéljen, mert antiszemitizmus, mióta a világ világ, azóta volt. Tehát nem volt könnyű általában. A nagynéniknél nem volt semmi különös, simán folyt az életük, nem volt semmi érdekesség. Egyszerű polgáremberek voltak. Édesanyám testvérei mind Auschwitzban maradtak. Tudtommal senki nem élte túl a deportálást. Lehet, hogy azelőtt is már meghaltak. Semmilyen kapcsolatom nem volt velük.

Volt édesanyámnak a legkisebb öccse, Alschuch Salamon, amelyik a fekete bárány volt a családban. Link volt, nem szeretett dolgozni. Inni nem ivott, de kártyázott, és az is egy drog. De csinált, nem tudom, négy vagy öt gyereket. Salamonnak volt egy üzlete, de mit tudom én, mi volt benne: sós szalonna meg só meg boksz. Salamon felesége zsidó volt, de nem is tudom, hogy nézett ki. Ott élt Toplicán [Maroshévíz (korábban, majd 1920 után is: Topliţa) – nagy kiterjedésű nagyközség volt Maros-Torda vm.-ben, a Kelemen-havasokból leúsztatott fát itt dolgozták föl a két nagy fűrésztelepen. A tutajozás központja volt, 1891-ben 4900 román és magyar, 1910-ben 7400, 1920-ban 6000 főnyi lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Toplica öt kilométer hosszú volt, és egy utcája volt, ami vezet fel Borszékre. Tudni kell azt, hogy Toplicán kell leszállni [a vonatról] ahhoz, hogy Borszékre menjünk [Borszék – Románia egyik legnevesebb borvíz-forrás vidéke. A borvíz egyfajta ásványvíz. – A szerk.]. Az egy arany volt, a borvíz. Egyedül a Borszék vize, amelyik megbírta a tengeren túli szállítást. Három-négy csorgó volt, az folyt állandóan. Volt egy főcsorgó, ott az szépen ki volt építve. Mindenki ment oda, aki akart. Mi nem nagyon tartottuk a kapcsolatot [Alschuch Salamonnal], mert egy semmirevaló volt. Én már itt voltam [Maros]Vásárhelyen. Apám segítette őt, de mikor megtudta, hogy reggelekig kártyázik, s elkártyázza az utolsó fillért, hogy reggel nem volt, hogy egy kenyeret vegyen a gyermekinek, megtiltotta apám, hogy többet a házába bemenjen. De anyám titokban segítette. Szegény, az megkapta a módját, hogy a faluba mindig egy családhoz vitte az élelmet. Bevitt ugye tejet, vajat, kenyeret, zsírt, rizset, élelmet. Mindig anélkül, hogy apuka tudjon róla. Mert apám egy olyan korrekt ember volt, hogy nem bírta elviselni, hogy a pénzt valaki elkártyázza.

És ezeknek két fiát örökbe fogadták Mózes Berkóék. Két gyereket neveltek, s mind a kettő otthagyta őket. Az egyik kiment Amerikába, és a másik egy gazember volt. Olyan gyalázatos volt, hogy titokban, hamis iratokkal ráíratta az egész vagyonát a saját nevére. De azért ott lakott, mert a házban volt vagy nyolc szoba, úgyhogy együtt laktak. [Miután Mózes Berkó meghalt] Egyszerűen kirúgta Berta nénit a saját házából. Valahol a Mezőségen, Panit [Mezőpanit] fele, valamilyen faluban volt valami rokonságféléje a feleségének [mert időközben megnősült], s oda valakihez betette szegény Berta nénit. Zsidók voltak azok is, mert biztosan zsidó nőt vett el feleségül. Utólag tudta meg [hogy a nevelt fia ráíratta a házat a saját nevére], de már ugye, magyar idő volt [lásd: „Magyar idők” (1940–1944)], és ez a Berta néni már nem tudott semmit mozogni [intézkedni], és már volt legalább nyolcvan éves. Emlékszem, egyszer bejött a városba, és eljött anyukát meglátogatni. És én akkor meg voltam döbbenve, hogy miket hallottam. Egy rongyos szobája volt, ahogy mondta, s ételt alig kapott. S aztán visszament, és többet nem hallottam róluk. És akkor már olyan idők voltak, nem is lehetett, hogy anyuka menjen oda, hogy nézze meg. Berta nénit deportálták, biztosan azokkal, akiknél lakott. Nem is térhetett vissza, mert már nagyon öreg volt. Mózes Berkó, a férje már rég meghalt, nem is élte meg a deportálást.

Anyukám nyolc évet járt zárdába Gyergyószentmiklóson. Még végzett kétéves nem tudom, mit, szóval kapott tanítónői képesítést [Valószínűleg a nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályát végezte el, és utána tanult tanítónőnek, bár az akkoriban, a 19. század vége felé már hároméves képzés volt. Lásd: a tanítóképzés. – A szerk.]. Magyar képesítése volt, természetesen. Mikor hazament, akkor mondta, hogy „Na, megyek valahol állást keresni”. A nagyapám ott lakott Gyergyóvárhegyen, a hegyoldalban, színromán faluban. Egyedül még egy örmény család lakott ott, ott is volt egy tanítónő, aki navétázott [ingázott] Ditróba, [Gyergyó]Szárhegyre, és a férfi pedig gyárban dolgozott, tisztviselő volt. És kétségbe volt esve nagyapám, hogy egy leánygyermek idegenbe menjen állásba, Marosvásárhelyre vagy valahova. Abban az időben ez egy elképzelhetetlen valami volt. És nagyapa nem engedte. S akkor anyám sírt, s mondta: „Akkor miért hagytál, hogy tanuljak?” Azt mondta: „Hallgass ide! – így mesélte anyám –, ha jól megtanultad a leckét magyarul, perfekt beszélsz románul, itt van egy négyelemis iskola – ott [Gyergyó]Alfaluban volt román iskola –, menj el az igazgatóhoz, kérdezd meg, hogy nem tud-e téged alkalmazni” [Gyergyóalfalu – nagyközség volt Csík vm.-ben, 1891-ben és 5200, 1910-ben 6400 lakossal. Trianon után Romániához került. 1920-ban 6300 lakosa volt. – A szerk.]. Anyámnak nem volt kiútja, elment, és felvették, és akkor ott tanított. Volt egy igazgató, egy tanító és egy román tanítónő, úgyhogy elfért még anyuka, mert gyermek volt elég. És akkor románul tanított anyuka, de nem sokáig, mert jött apuka, és férjhez vitte. És akkor nem volt divat, hogy egy nő, ha férjhez megy, menjen munkába. Apám anyámat dolgozni nem engedte mint tanítónő, ő [apuka], ugye, azt mondta, hogy „Te ezt hogy gondolod? Az emberek mit mondanak, hogy egy feleséget nem tudok eltartani?”.

Nem messze Gyergyótól [Gyergyóvárhegytől], vagy öt kilométerre onnan, ahol a nagyapa lakott, volt egy nagy, hat gatteres fűrészgyár. Gatter az, ami vágja a deszkát [Azt a fűrészgépet nevezik gatternak (gáternak), amellyel rönkfát deszkákká vágják föl. – A szerk.]. [Gyergyó]Várhegyen és Toplicán volt a gyár. Ez a két helység elég közel van egymáshoz. Vonattal egy fél óra. Az már egy nagy üzem volt Toplicán, pár száz munkással, s ha a tekintetbe vesszük az erdei munkásokat, akkor pár ezer. [Gyergyó]Várhegyen hat gatteres volt, Toplicán tizenkét gatteres, s mellette tizenkét fűrész. Pár ezer munkást alkalmazott. Apuka először [Gyergyó]Várhegyen volt pénztárnok. Az ott közel volt, és nem tudom, hogyan, megismerte anyukát, aki férjhez ment hozzá. Lehet, hogy volt valami kultúrelőadás május tizedikén [lásd: Május 10. Romániában], és lehet, hogy a tisztviselők meg voltak híva, és elmentek. Anyuka nem tudom, ha volt húsz éves. Biztosan volt vallásos esküvőjük, mert Gyergyószentmiklóson nagyon sok zsidó volt [A Gyergyó-vidéken itt volt jelentősebb zsinagóga. – A szerk.]. És akkor anyuka ott lakott [Gyergyó]Várhegyen. És nem tudom, egy vagy két évig ott voltak [Gyergyó]Várhegyen mint pénztárnok, és akkor avanzsált apuka, de akkor már beköltöztek Toplicára. Miután látta a központi vezető, hogy édesapám nagyon jól ismeri a szakmát – egyébként egy számtanzseni volt –, lett belőle üzemvezető. Volt két igazgatója: volt egy technikai, és volt egy adminisztratív igazgató. Édesapám volt a technikai igazgató végig. Egy fix állása volt itt, nagy fizetése volt. Ő volt a szakember.

Ez egy svájci nagyiparos volt, és volt neki egy román társa itt, Romániában, és lett egy svájci–román cég tulajdonképpen. Brassóban volt a központja. A tulajdonos az nem itt élt. A tulajdonos az Svájcban volt. Ennek a svájci vállalatnak volt három gyára itt, Romániában: [Gyergyó]Várhegyen, Toplicán és Kommandón. Volt kisvasútja [a vállalatnak], amelyik felment hajnalban az erdőbe, s az erdei munkások, ami fát kivágtak, a kisvonat lehozta a rönköket. Az egész üzem pár ezer embert foglalkoztatott. Apuka egy évben egyszer vette ki a szabadságát, karácsonykor, mert a vállalat, ahol volt Toplicán, leállt karácsony előtt négy hétre a gépeket javítani, mosni, rendbe tenni.

Egy nagyon nagy és modern vállalat volt. Például a főnök, mikor lejött Svájcból, a tisztviselőknek olyan teniszpályát építetett… Toplicán mi előkelő osztály voltunk: akik a telepen dolgoztak, a vállalatiak, azok külön osztálynak tartották magukat. És demokráciát – ezt már csak párántézában [zárójelben] mondom – tanulhattak volna [a korabeli vállalatok ettől a vállalattól]. Mert, képzelje el, hogy mind a két helyen [Gyergyóvárhegyen és Toplicán] a svájci tulaj csináltatott fürdőt, külön a munkásoknak, külön a tisztviselőknek. A különbség csak annyi volt, hogy a tisztviselőknél volt – akkor én még nem tudtam, hogy hogy hívják – szauna. Szauna, képzelje el! Az abból állt, hogy volt egy kis fülke, emeletes padokkal, mindenkinek. Egy-egy oda bement, s akkor jött a gőz. De persze oda bemenni csak a tisztviselőknek volt szabad. Szauna a munkásfürdőben nem volt. A fürdőben egymás mellett volt ott két kádfürdő és vagy két tus. A tisztviselőknek – mert nem volt mindenkinek fürdőszobája, nekünk volt – volt kádfürdő, tus, és volt egy medence. Úgyhogy voltak naccságák, akik beültek, s ott áztatták magukat. Volt egy fürdősasszony, aki ott állt, mint egy csendőr, mert először a tus alatt meg kellett mosakodni tetőtől talpig, s úgy mehetett be a vízbe. Én nem mentem be sohase, se anyuka. Nem voltunk. De akinek nem volt fürdőszobája, vagy jól esett neki, mit tudom én, a fájós lábait dörzsölni, azok bent ültek, és traccsoltak. Gyerekkoromban, amikor még nem voltam férjnél, akkor láttam, sőt én is mentem oda a szaunába. Nekem nem volt szükségem, de hogy mondjam, hogy voltam gőzben… Be volt osztva [a fürdő], mikor a nőké, mikor a férfiaké. Nem ültek ott órák hosszat, és a legtöbb nem is a kádat használta, hanem a tust. Ez egy nagyon nagy dolog volt, sehol nem volt ez. És egy fillért sem kellett fizetni.

Hat év korkülönbség volt a bátyám [szül. 1905] és közöttem. Nem akart anyám több gyereket, és ő már akkor olyan modern és ügyes volt – pedig akkor még nem volt antibébi [fogamzásgátló tabletta]… Apámnak kellett egy leányka. Anyám ellenállt hat évig, és aztán beadta a derekát, és állapotos lett, úgy születtem én hat év után. És akkor történt a balhé, mert állítólag öt kilós voltam, és gyönyörű, és amikor apámnak a kezébe adtak, bement anyámhoz, és mondta, hogy „Fiam, édes, hát ezzel a kínnal miért nem szültél még egy ilyen gyönyörű gyermeket?”. És anyám úgy megharagudott, hogy három napig nem beszélt. Mert három napig kínlódott. Volt egy bábaasszony falun, akiről a végén kisült, hogy nem is volt bábaasszony. Három napig kínlódott, de nem volt semmi probléma.

Még mielőtt iskolába jártam, még nem tudtam írni-olvasni, de az apám megtanított a francia és a magyar kártyára. És dominózni, sakkozni. És hogy tudom a magyar történelmet, azt is apámnak köszönhetem. Ő nagy magyar volt. Játékokat hozott nekem a magyar történelemmel kapcsolatosan. Mikor meghallotta délben a Himnuszt a rádióban – akkor még nem volt televízió –, akkor mindig hulltak a könnyei. Minden délben volt a Himnusz. Ő mindig olvasó ember volt, politizált, illetve a politikával tisztában volt. Mindig nagy Kossuth-párti volt apám, és ezért Pestről hozott olyan játékot, mint például egy kártya, volt benne vagy harminc-negyven darab, történelmi kérdésekkel. Mikor volt a mohácsi vész? Mit jelent az Aranybulla? – és ilyenek, s a hátlapján megvolt a felelet. És ezeket nekem mind meg kellett tanulni, és időnként ő engem kikérdezett. Anyám meg adta a korom szerint a könyveket. Olyan könyvtárunk volt, hogy ma nyithatna egy kölcsönkönyvtárt. Azóta is újságolvasó vagyok, a mai napig is rendelem az újságokat. Szóval polgári családom volt. 1923-ban, tizenkét évesen kaptam egy rádiót, még fülhallgatója is volt, de nem emlékszem, mi volt a neve [Európában a rendszeres adások 1923-ban indultak. Ugyanakkor kezdődött el a vevőkészülékek fejlődése. Az első kristálydetektoros rádiók fejhallgatóval voltak hallgathatók. A külső hangszórós készülékek 1925-ben, a hálózati táplálású rádiók 1926-ban, a dinamikus hangszórók 1930-ban jelentek meg. – A szerk.]. Az én szobámban volt a rádió, és át volt vezetve a hálóba anyukáéknak is fülhallgatóval. De csak Pestet lehetett még akkor fogni. Telepes rádió volt, mindig fel kellett tölteni. Már én nem emlékszem, miket hallgattam, de biztos csak zenét hallgattam. Híreket? Kit érdekeltek akkor a hírek? Hogy apámék mit hallgattak, már nem tudom.

Engem különböző városokban taníttattak. Odakerültem Gyergyószentmiklósra első elemibe, akkor a nagynéném, Berta néni, anyuka legidősebb testvére Gyergyóban [Gyergyószentmiklóson] lakott. Oda jártam a katolikus zárdába négy évig. A négy elemit ott jártam. Vallásórára jártam, kellett járni. Nem érdekelte ez az apácákat. Ez a vallásóra olyan kutyagumi volt. Volt nekünk hitoktatónk, nem is a zsinagógánál tartott vallásórákat, hanem egy teremben, ott, ahol ő lakott. Voltunk egypáran zsidó lányok a zárdából, akik jártunk. És vallásos zsidók voltak, otthon nem ettek szalonnát vagy disznót.

A zárdában volt tovább négy polgári is. Apám gimnáziumba akart engem járatni, és miután ott, [Gyergyó]Szentmiklóson nem volt leánygimnázium, és Sepsiszentgyörgyön is volt anyámnak egy testvére férjnél, Netti néni, akkor odaadott a Székely Mikó Kollégiumba [A „Mikó” 1859-ben kezdte meg működését Sepsiszentgyörgyön Székely Tanoda néven, az első gimnáziumi osztály beindításával, német iskolaként. 1870-ben gróf Mikó Imre (akit 1876-ban Erdély Széchenyijének neveztek) saját költségén Zofahl Gusztáv építészmérnökkel elkészíttette az egyik szárny tervét (1877-re felépült). Majd Mikó Imre 60 ezer koronás alapítványával és némi állami segéllyel 1892-re Alpár Ignác tervei alapján felépült a másik szárny. Az iskola felvette a Székely Mikó Tanoda nevet, és 1892 szeptemberében mint nyolcosztályos főgimnázium megnyitotta kapuját, 1893 nyarán tartották az első érettségi vizsgát. A 20. század első negyedében már lányok is látogatták az iskolát, de a lányok és a fiúk még kerítéssel voltak elválasztva. – A szerk.]. Oda jártam egy évet. Mikor hazakerültem, székelyesen beszéltem: „Nám, nám, nám kell. Nám menyek oda!” Hát, mikor anyám meghallotta: „Na, nám mész többet oda, nem félj!” S akkor kerültem [Maros]Vásárhelyre. Itt végeztem a második és a harmadik gimnáziumot a magyar szekción, a Liceul Unirea de Fetében [Az Unirea (Egyesülés) Leány Líceum Marosvásárhely elcsatolása előtt II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium néven működött. Az iskola 1948-as államosításáig római katolikus főgimnázium volt, majd az 1948-as tanügyi reform után az épületet a magyar tannyelvű leánygimnáziumnak adták át, amely 1962-ben egyesült a román tannyelvű leánygimnáziummal. – A szerk.]. Én négy elemiből nem tudhattam helyesen írni, apám tanított meg utólag. És miket ki nem talált? Kellett vele levelezzek, s a lapra húzott nekem vonalat, ahol hibát követtem el a magyar helyesírásban, úgy visszaküldte a papírt.

Aztán apám, mikor már ide kerültem [Marosvásárhelyre], még gimnáziumba jártam, vett egy tanárt, hogy tanuljam tényleg a mi vallásunkat. Negyedik gimnazista koromig minden héten egyszer jött délután egy kis papnövendék, egy bóher, tanítani engem. Ő tanította, hogy írják a héber betűket, olvasni héberül. Tanított imákra, mikor kenyeret kell enni, hogy kell minden étkezés előtt kezet mosni [lásd: rituális kézleöntés]. Szóval, a zsidó vallás a higiénia szempontjából túltesz minden valláson. Én tudok olvasni héberül, tudom a betűket, tudok egyes imákat. Olyan értelemben nagyapa és apám is haladó szellemű volt, hogy nekünk megadott mindent, amit egy zsidó leánynak vagy egy zsidó fiúnak tudni kell a vallásról. Apám mindig azt mondta: „Mindent megadok neked és bátyádnak, amit egy zsidó gyereknek meg kell adni. Hogy ti mennyit fogtok belőle tartani, az a ti magánügyetek. Az én lelkiismeretem ezt diktálja.” Ez volt az elv.

Mikor negyedikbe kerültem, jött egy törvény: zsidó gyerek nem mehet csak állami vagy felekezeti [azaz zsidó] iskolába [lásd: zsidó iskolaügy Romániában a két világháború között]. Itt felekezeti iskola nem volt, csak elemi, a zsidó iskola a mostani Horea utcában volt, de felsőbb iskola nem volt. Akkor mondta apám: „Ha nincs, akkor jársz román iskolába.” Jártam a negyedik gimnáziumot románul. Tizennegyedik évemben voltam. S pechemre az történt, hogy már akkor a Regátban kezdődött a vasgárdista mozgalom [lásd: Vasgárda]. És egy délután egy zsidó leányt, illetve egy osztálytársamat itt, a Bulgár téren – akkor még nem volt így beépítve – estefele, már sötét volt, jól elverték. El voltunk keseredve. De nekünk is voltak fiúbarátaink, gimnazista zsidó gyerekek. Mondtuk nekik: „Na, nézd meg, úgy egyszerűen, mi történt Jucival.” Ők biztos hallották a zsidóveréseket Iaşi-ból [Steinmetz Bella életútjában az 1925-ös év körül járunk. Formálisan ugyan csak évekkel később, 1930-ban alakult meg a Vasgárda, de voltak korábban is antiszemita megnyilvánulások, Erdélyben is, Iaşi-ban is. – A szerk.]. És persze, a mi fiúink is meglesték, ráismertek az egyik fiúra, aki megverte a zsidó leánykát, amikor ment haza a Ballada utcába, mert ott lakott. Őt úgy elverték, hogy egy hétig nem tudott járni. Ez mind rendben lett volna, de apám meghallotta. Abban a pillanatba lejött Toplicáról, mert ott volt állása neki egy nagy cégnél: „Jaj, Istenem, a gyermekem veszélyben van! Viszlek haza.” „Jaj, apuka, drága, hát még négy gimnáziumom se legyen?” Könyörögve könyörögtem neki, ezt az egy évet még engedje meg. Szóval nagy nehezen megengedte.

Szerencsémre akkor jött a francia nyelv és a francia kultúra terjesztése. És csináltak itt Romániában három francia intézetet: Marosvásárhelyen, Bukarestben és Iaşi-ban. Apám rögtön ment, vett részvényeket, biztosította a nyilvánossági jogomat [Általában intézmény kap nyilvánossági jogot, ami azt jelenti, hogy van érettségi bizonyítvány adási joga. – A szerk.]. Ez itt volt a [maros]vásárhelyi Francia Intézetben, fenn a tisztviselőtelepen. Három villában volt a Francia Intézet. Francia tanárok jöttek Franciaországból, nem tudtak sem magyarul, sem románul, annyit nem tudtak, hogy igen-nem. És beírattak az ötödik gimnáziumba. Én tizenöt éves voltam, mikor bekerültem az úgynevezett ötödik gimnáziumba, és ott végeztem végre el a nyolc gimnáziumot a francia iskolában. Amikor francia iskolába jártam, kaptam segítséget, délután járt hozzám egy tanár, és segített a leckékben, segített a nyelvben. Ettem békát is a Francia Intézetben, azok imádták. Tavasszal kiment az egész iskola a hegyoldalba, s fogtuk a békát a francia tanároknak. Mert csak francia tanárok voltak. Azt imádták, s akkor adtak nekünk is. Megkóstoltam, megettem, nem lett semmi bajom, de többet nem kell. Én nem voltam gourmand, nem volt kedvenc ételem, nem voltam olyan nagy evő. De mindent megkóstoltam, mindent ettem.

[Maros]Vásárhelyen mindig családnál laktam, kosztban. Azért fizetni kellett. És mindig olyan családnál laktam, ahol nevelést is adtak, hogy hogyan egyek, hogy kell mosakodni rendszeresen, hogy kell fogat mosni. Egy gyereket nevelni kell illemtanra. Egy zsidó özvegyasszonynál voltam először, özvegy Nagy Dezsőnének hívták, egy zongoratanárnő. Annak volt egy leánya. Itt voltam négy évig. Aztán beköltöztek Bukarestbe, mert a zongoratanárnőnek a lánya oda ment férjhez, s akkor az özvegy édesanyját is elvitte. Akkor kaptam egy másik családot, de ahol zongora is volt, azt is nézték a szüleim, mert zongoraszakot is végeztem. Nekem van egy zongora-tanítónői képesítésem, itt, a konzervatóriumban végeztem parallel [A konzervatóriumot dr. Bernády György   (1902–1913 között polgármester) alapította 1908-ban, és 1949-ig működött a marosvásárhelyi Kultúrpalota épületében. A konzervatórium időszakosan koncerteket is szervezett. Az 1948-as tanügyi reform után az intézményt művészeti iskolává alakították át; ma a Művészeti Líceum épületében található. – A szerk.]. Akkor nem volt olyan nehéz. Vakációra mindig otthon voltam, akkor már Toplicán laktunk.

Mind a két részről nagyon összetartó volt a család. Nem voltak irigységek, nem voltak nézetkülönbségek. De távol voltak egymástól. Mindegyik el volt foglalva a saját dolgával. A közlekedés nem volt olyan egyszerű, mint ma. Autót csak könyvben olvastuk, hogy van. Mikor férjhez mentem, 1931-ben, Marosvásárhelyen tudtommal két autó volt. Nem érdekelt, hogy milyen márka, olyan ritkaság volt. Csak tudtam, hogy egy nagyon gazdag zsidóé volt mind. Az egyik Rétié volt, de nem is járt vele. A „Székely és Réti”-nek volt itt egy bútorgyára, az később az „Augusztus 23” lett. Nagyon gazdag emberek voltak. A másik pedig szintén egy nagyon gazdag zsidóé volt, az egy olyan felvágós zsidó volt. Szeretett feltűnősködni. Úgyhogy például vasárnaponként felült az autóra – a férj nem is tudott vezetni [hanem volt sofőr] –, és körbement kétszer-háromszor a főtéren. Mert vasárnap délelőtt szokás volt korzózni. Mindenki, a középosztálybeliek, ahova én is tartoztam, felöltözött elegánsan, és mentek korzózni.

Voltak csendes idők. Például mikor én férjhez mentem, Marosvásárhelyen volt egy jó pár román család, új család. És olyan békében éltünk. Jártunk kávéházba, jártunk kiskocsmába egy flekkenre: itt ült a zsidó család, ott ült a román család. A románnak a cigány húzta az ő dalait, nekünk a magyar nótákat. Egyiknek se sértette a fülét. Koccintottunk egymással. Tudták a nyelvünket. Még mi is tudtuk, én anyám részéről kicsit mégiscsak több románt tudtam. A románok közül is az intellektuálok mind Budapesten tanultak. Nem Kolozsvárra mentünk, hanem Budapestre. Híres volt Marosvásárhely a kiskocsmáiról, de azok is kis úri vendéglők voltak, például a Súrlott Grádics, így hívták [A Súrlott Grádics vendéglő-borozó-flekkenező a mai Mihai Viteazul (hajdani Klastrom) utca 3. szám alatt volt. „A kis borozót 2-3 egybekapcsolt kis szoba jelentette, mely a tulajdonos kertes házának csupán egy része volt, a lakásával és a konyhával együtt. A fagerendás mennyezetű, fehérre meszelt kis szobákban az asztaltársaságok a megszokott helyükön poharazgattak. (…) A vendégek fogadását, kiszolgálását a tulajdonos vagy a felesége végezte. A Súrlott Grádics közelében lévő iskolák tanárainak társaságát állandó vendégként várták, de temetések után a kegyeletet lerovók is betértek egy pohár hűsítő italra vagy forralt borra” (Keresztes Gyula: Marosvásárhely régi épületei, Difprescar, Marosvásárhely, 1998). – A szerk.]. Egy kis régi házban volt, de belül ragyogó tiszta, oda részeg ember, egy kocsis vagy nem tudom én, mi, nem mehetett be. Ezek mind olyan disztingvált helyek voltak. A Maros vendéglőbe szoktunk járni, szombat este vacsora után, persze. A zsidók nem ivó emberek, de mindenesetre rendelni kellett, hozattunk egy liter bort, mert leültünk négyen-ötön, a liter borból a felét a zenészek itták meg s a többit mi. A zsidó inkább kártyázik. Én is nagy kártyás voltam örök életemben.

Marosvásárhely híres volt a flekkenről és a vargabélesről [Székelyföldön néha ma is „Flekkenfalvának” nevezik ironikusan Marosvásárhelyt. – A szerk.]. Amikor Pesten jártam, akkor például néha észrevettem vendéglőkön kiírva, hogy „Vásárhelyi vargabéles van ma”. Nem árulták, hanem csak ott kaptad a vendéglőben, ha bementél, és ettél. A vargabéles a vendéglőknek egy specialitása volt, hogy ő azt csinált. Szoktam én is csinálni: poronyó tészta [réteslap] van alul-felül, és közötte tejben megfőtt laska [tészta], tehéntúróval, két-három tojással – habot kellett belőle verni –, és tele-tele mazsolával. És nem akármilyen laska, hanem vékonylaska, vaníliás tejben. Ezt úgy kell megfőzni, hogy a tej bele kell szívódjon a laskába. Ez valami olyan finom!

A bátyám 1905-ben született. Bacher Sándornak hívták. Ő négy gimnáziumig [Máramaros]Szigeten volt nagyapáéknál. De aztán ott erős szigorúság alatt volt, nagyon sokat kellett imádkozni. Hajnalban költötte fel nagyapám, hogy tanítsa meg imádkozni reggel-este. A zsidó vallás nagyon-nagyon szigorú, szóval nehéz vallás. És azt mondta a bátyám, hogy „Inkább megyek fát vágni, de többet nem megyek vissza [Máramaros]Szigetre”. S akkor került ide [Marosvásárhelyre] az ötödik gimnáziumba, és itt érettségizett. Meg is van az ötvenéves érettségi találkozójáról a fényképe. [Máramaros]Szigeten nem növeltek neki pájeszt, efféle figura nem volt, azt az anyám kikötötte, hogy ne legyen. Ott katolikus gimnáziumba járt. Ott más világ volt akkor. Megengedte az igazgató, hogy a zsidó gyerekek péntek délután odavigyék a könyvet az osztályba [és otthagyták szombatig]. És szombaton nem kellett írjanak. Úgy volt a tanrend, direkt vagy indirekt [vagy csak az igazgató engedte ezt meg], hogy nekik nem kellett írni, mert zsidó gyereknek szombaton nem szabad írni. És szombat este, sötétedés után hazahozták a könyveket. Ezt megcsinálta például egy katolikus gimnázium. Más világ volt akkor! Olyan világ, hogy ezt megcsinálhatta. Mikor már idekerült a bátyám [Maros]Vásárhelyre, akkor már nem volt vallásos. [Máramaros]Szigeten nem járt héderbe, nagyapám tanította eleget – anyám kikötötte, hogy elég, amit nagyapám tanít neki. Elég baj volt, mert annyit tanította szegény gyermeket: hajnalban költötte fel, s későn feküdt le, hogy tanuljon, hogy aztán ateista lett belőle, mire idekerült.

Jó volt a kapcsolatom vele, bár sok verést kapott miattam. Nagyon rossz gyerek voltam, mert mindig az a játék kellett, ami az övé, ugye. Én futballozni akartam, fára akartam mászni. Ők mentek a tizenhat-tizenhét éves barátaival málnát szedni az erdőbe. És sírtam, hogy engem is vigyen. Futballozni velem kellett. Hát mit tudtak egy taknyos gyermekkel kezdeni? Beállítottak a kapuba, és ők játszottak az ellenkező kapuba a barátaival. És én ezt észrevettem, és akkor kezdtem harapdálni a két kezemet, és magamat karmolni, és hazamentem. Mikor közeledtem haza, ordítottam, hogy „Sanyi megvert, Sanyi ezt csinálta, Sanyi azt csinálta!”. És amikor Sanyi hazajött, akkor jó pár pofot kapott. Ő mondta, hogy nem csinált semmit, csak nem hitték. Egyszer észrevette az egyik munkás, aki jött haza a gyárból, hogy karmolom magam, kezemben egy fűzfaággal. Mindenki ismerte az igazgató gyermekeit, kérdezte: „Belluska, mit csinál?” „Á, semmit!” És akkor jött utánam a munkás, és meglátta, hogy a bátyám mire kapja a pofonokat és a verést. Bejött, és azt mondta: „Nagyságos asszony, ne tessék haragudni, de ne tessék Sanyikát megverni, mert én láttam, hogy a leányka harapdálja és szurkálja a karját”. Na, aztán én kaptam a verést. Sok verést kapott Sanyi énmiattam. A cigarettára is így szoktam rá. Ő cigarettázott. Kértem egy-egy szippantást. „Menj el, taknyos!” „Nem adsz? Megmondlak, hogy apukától loptad a fiókjából a cigarettát!” „Na, nesze, taknyos, szívjál!” Persze a lelkemet adtam ki, amire leszívtam, és köhögtem, tikkadoztam, de azért három nap múlva megint zsaroltam. Addig-addig, míg már tizenhét, tizennyolc éves lettem, s akkor már egyedül is kezdtem cigarettázni.

Amíg rövid ideig együtt voltunk itt, [Maros]Vásárhelyen, ő is zsarolt engem. Ő is kapott külön zsebpénzt, én is kaptam, mert külön családnál voltunk, nem egy családnál. Én utáltam a számtant. „Sanyi, drága, nézd meg [a számtanpéldát].” „Neked van zsebpénzed, egy lejt kérek.” Megcsinálta, de fizetni kellett. Adtam neki, mit tudom én, egy lejt. Ő meg minden három napban jött, és mindent ő csinált meg, ami matekfeladat volt. Ennek aztán megettem az árát. Ugyebár ő az 1920-as évek végén leérettségizett [1905-ben született, tehát 1923 körül érettségizett. – A szerk.], mert idősebb volt, és elkerült, Bécsbe ment egyetemre. Én itt maradtam, s a hülye fejemmel nem tudtam, mennyi kétszer kettő, nem volt alapom. Úgyhogy negyedik gimnáziumban, félévben tiszta tízesem volt matekból, s utána megbuktam [A romániai iskolarendszerben a tízes a legjobb jegy, és a négyes az elégtelen. – A szerk.]. Egy idő után aztán rájött, hogy én hol tartom a zsebpénzt, és lopta is, mert imádott biliárdozni. Én minden este, mint a zsugori, megszámoltam a zsebpénzemet, s egyszer mondom a tántinak [ahol laktam], hogy „Tánti, nekem hiányzik a zsebpénzemből.” Azt mondja, „Fiam, hát én biztos nem nyúltam hozzá”. És azt mondja, „Te, Sanyika itt volt délután. S a tegnap délután is”. Én akkor épp nem voltam otthon. Akkor jött, amikor délután zongoraórán voltam a konzervatóriumban. Mert zongora mindig délután volt, délelőtt iskolába jártam. S akkor jutott eszembe, hogy lehet, ő lopott az én zsebpénzemből.

A bátyám itt érettségizett [Marosvásárhelyen], a katolikus gimnáziumban. Utána a bátyámat Bécsbe küldték egyetemre. Nem akart menni egyetemre, imádta ezt a fás szakmát. Ő megmondta, hogy ne küldjék egyetemre, mert ő fás akar lenni, imádja az erdőket, imádja a fát. De mindig azt mondta apám: „Érettségi? Énnekem érettségim van, hát akkor a fiamnak legyen egy felsőbb osztályú végzettsége!” Hát felment Bécsbe, és kereskedelmi akadémiára iratkozott be. Hiába mondta: „Apuka, nem megyek egyetemre, én fás akarok lenni!”. Nekem is mindig azt mondta apuka: „Fiam, nem bánom, ha egy suszterlegényhez mész [férjhez], csak fáshoz ne menjél! Mert a fa nem terem az aszfalton. Akkor erdőben vagy faluban kell leéljed az életedet.” Erre a bátyám nem hallgatott. Negyedik évben karácsonykor felment apuka Bécsbe meglátogatni a fiát, megnézi az indexét. Nem volt semmi beleírva. Mondja: „Hogy?! Te nem jársz egyetemre? Na, szépen pakold össze magad, és gyere haza.” Szóval apuka nagyon szigorú volt, és nagyon határozott. Mindenesetre annyi haszna volt, hogy a „ladyktől” perfekt megtanult angolul, németül. Apám mondta: „Ez igen drága lecke volt, olcsóbban meg tudtál volna tanulni [Nagy]Szebenben németül vagy akár Brassóban.” Azért mégis látott kicsit világot ő is, valamivel többet, mint Gyergyóban. A nyomorúságban, Auschwitzban is és Ukrajnában is, mind a két helyen volt szerencsétlen bátyám, ez [a nyelvtudás] egy kicsit neki jól jött.

Később aztán, miután Bécsből hazakerült, egy vállalatnál volt tisztviselő a bátyám apukával, de soha nem akarta apuka, hogy mellette legyen a fia. Szóval nem akart semmiféle protekciót. A bátyám mindenhol volt: [Nagy]Szebenben, [Nagy]Szeben mellett volt egy gyár, ugyancsak ennek a gazdagnak a gyára, Talmácsnak [románul Tălmaciu] hívták azt a helyet, ahol a gyár volt, közel volt Nagy[Szeben]hez [Szeben vm.-ben két Talmács nevű község volt: Kistalmács – nagyközség volt 1891-ben 1500 román, 1910-ben 1600 román lakossal. Nagytalmács szintén nagyközség volt, 1891-ben 800 német és román lakossal, 1910-ben 1300 német, román és magyar lakossal. Trianon után mindkét település Romániához került. – A szerk.]. Úgyhogy ő hétvégén mindig bement [Nagy]Szebenbe. Nagy előnye volt, hogy perfekt német volt. És arra kérte a vezetőséget édesapám, hogy – miután annyira ragaszkodott a bátyám, hogy fás akar lenni – tessék küldeni, hogy ennek a szakmának minden ágát ismerje meg, az erdővágástól kezdve egészen a hajószállításig. Tehát Galacon is volt, Konstancán is volt. Úgy került aztán vissza szépen, mikor édesapám Toplicán volt, akkor ő [Gyergyó]Várhegyen volt. És azután, miután szegény apám megbetegedett, ezt már nem tudta tovább vinni, megcserélték, édesapám visszaköltözött [Gyergyó]Várhegyre, és ő jött a helyébe. Még nem nevezték ki éppen igazgatónak, de a munkakörét ő csinálta. Apám, szegény, ott halt meg [Gyergyó]Várhegyen 1938-ban, infarktusban, szívstopot kapott. Akkor én már [Maros]Vásárhelyen férjnél voltam. Azelőtt két héttel volt nálunk apuka. Akkor már kezdődtek a háborús problémák. 1938-ban ugye mi még itt mulattunk, táncoltunk, de már a háború folyt.

Mint felnőttek, imádtuk egymást a bátyámmal. Voltak női problémái, mert elég kurvás volt. „Bajban vagyok, Bellus, drága, Emília állapotos.” És ő egy tisztviselő volt, nem volt pénze, s zsarolta a nő, hogy állapotos, közben nem volt. Akkor én adtam neki pénzt, hogy vetesse el.

Anyuka háziasszony volt. Minden nagyünnepet meg szoktak tartani a zsidó vallás szerint. Pénteken délelőtt anyuka megfőzte a péntek esti vacsorát – hogy az mi volt, attól függött, hogy nyár volt, vagy tél volt –, és főzött szombatra is. Péntek este volt friss vacsora – nálunk [zsidóknál] mindig minden ünnep este kezdődik, és másnap, mikor a csillag feljön, akkor megy ki az ünnep. Például nagyon szerettük a halat, és péntek este kocsonyás hal volt [lásd: halételek], és tea, aki akart, és kalács. De az nem tejes kalács volt, hanem vízzel megdagasztott kenyértészta [lásd: barhesz]. A differencia csak az volt, hogy nullás lisztből volt csinálva az a kalács, és meg volt fonva hosszúkásra [Különféle őrlése létezett a lisztnek a malomkőpár közötti távolságtól függően. A nullás liszt a búza finom őrleményét jelenti. – A szerk.]. A családban mi ezt kalácsnak mondtuk. Egy rendes szombatra két kalácsot sütöttek. És mindig úgy volt, hogy a kalácsot egymás mellé szokták tenni, le volt takarva egy terítővel, és apám azt levette, és megszelte, és mindenkinek adott egy kis darabot [Az első szombati lakoma (péntek este) a kidust követő rituális kézmosás után az asztalon elhelyezett két kenyérre (ez az ún. kettős kenyér) mondott áldással kezdődik: a családfő leemeli a kenyértakarót, ráteszi a kenyerekre a kezét, kissé bevágja a késsel a hozzá közelebb eső bárheszt, és elmondja a ‘hámóci lehem min háárec’ („Ki kenyeret adsz nekünk a földből”) kezdetű áldást. Majd fölvágja a kenyeret a megjelölt helyen, sóba mártja, eszik belőle, és oszt az asztalnál ülőknek is. (A barheszt egyébként rituális okokból takarták le az ún. kenyértakaróval: a kenyértakaró egyrészt arra emlékeztet, hogy a manna mintegy „dobozba volt téve” – az égi harmat védte alulról is, fölülről is –, ezért kerül abrosz a kenyér alá; másrészt a gabonából készült ételre kell először áldást mondani, és csak utána a szőlőtő gyümölcsére, hiszen a Tórában fölsorolt hétféle növény között előbb szerepel a gabona, és csak utána a szőlőtő. Minthogy azonban tilos bármit is enni a kidus előtt, a kenyereket be kell takarni, hogy meg nem szégyenítsük őket azzal, hogy mintha ott sem lennének, áldást mondunk a borra.) – A szerk.]. Ezzel kezdődött. De mi nem mártottuk bele sóba. Mártani egyszer mártottunk, újév [Ros Hásáná] napján. De akkor nem sóba, hanem egy kicsi tálba volt méz téve, mindenkinek adott apuka egy falatkát. Ez egy szimbólum, hogy az új év édesen és jól kezdődjön. Mi kicsi család voltunk, négyen maximum, mert nem mindig volt a bátyám otthon.

Péntek este anyuka gyújtott két gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Van egy ima, s azt elmondta. Én is gyújtok azóta is. Hetvenkét éve gyújtok két gyertyát. Elmondom azt az imát héberül, mert annak van egy imája. Úgy hívják ezeket az imákat, hogy bróhe. A zsidók, az ortodoxok, mikor kenyeret esznek, egy imát mondanak, megköszönik az Istennek, hogy ehetnek egy darab kenyeret. Más bróhéje van a húsnak, minden ételnek van egy köszönő imája. Én már felejtettem a dolgokból, a lényeget tartom meg: a péntek esti gyertyagyújtást. Mindenhol, még ha szállodába mentem Pestre, még ott is meggyújtottam a gyertyát. Nekem van egy kicsi, összehajtható gyertyatartóm, amit retikülben lehet tartani. És nem kérdezte soha sem a szobaasszony, sem a pincér, sem senki, hogy miért csinálom, mert azt tudták. És valószínűleg nem én voltam az egyedüli, aki ezt megcsinálta. Én nem voltam kóser: itt ettem, ott ettem, de voltak tradíciók, amiket megtartottam.

Pénteken nálunk nem volt [nagy]takarítás. Akkor volt takarítás, amikor kellett. Nálunk tisztaság volt, két cseléd volt anyáméknál. Speciálisan egyedül húsvétkor [Pészah] volt, mert akkor ki kellett cserélni minden edényt, máskor rendes takarítás volt. És ki kellett mosni mindent, a konyhában a fiókokat, nehogy egy kicsi kenyérmorzsa is maradjon. És kitenni minden edényt, amit egész évben használtunk. Ezt az egyet szigorúan megtartotta anyám. A cselédek dolgoztak anyámmal együtt, és ugye nézte, hogy minden rendben legyen. Nekünk nagy lakásunk volt, a nyári konyhánk felett volt egy nagy magazin [kamraféle], ahol a dagasztótekenők meg a lapítók [gyúródeszkák] voltak, ott volt a helye [a pészahi edényeknek]. Vagy akinek volt padlása, az oda tette. És akkor lehoztuk a padlásról a húsvéti edényt. Így maradt meg nekem szegény drága anyukámnak egy pár dolga, hogy nálam is feltettük, mikor ő beköltözött hozzám, 1942-ben.

A széderestét megtartottuk. Van egy imakönyv, a Hagada, amit el kell mondani, magyarázni. És akkor a tálon van minden: torma, egy főtt tojás, zöld petrezselyem, dió [és alma] borral összekavarva egy kis pohárban. És amikor arról beszélt [apám], akkor megmutatta, hogy a pászka miért van ott, hogy a fáraó olyan gyorsan üldözte ki a zsidókat, hogy nem volt idő arra, hogy megkeljen és megsüssék a kenyeret, hanem úgy futottak, és mikor kiértek a pusztába, kinyújtották, és a napon szárították meg. Így született a pászka-rege. Mi ezt már tanultuk, a bóher, aki engem tanított, ő magyarázta el, de én otthon láttam gyerekkoromban. És abban még van egy kicsi játékféle is, hogy [a családfő] letör egy darabot a pászkából, és beteszi egy szalvétába [lásd: afikómen]. Lefolyik a vacsora, de közben ő ki kell menjen, mert a vacsora alatt háromszor kell kezet mosni. Amíg az apa kiment kezet mosni, a gyerek eldugta, mindig a legkisebb gyerek, mert ez egy játék. És akkor keresi apuka, hogy hol van a pászka, hova tette, de nem kapja. „Hol a pászka?” „Nem tudom.” „Hol a pászka? Hát adjátok ide a pászkát!” „Nem adom, apuka!” Mindig én dugtam el. A bátyám ritkán volt húsvétkor ott. És akkor kezdtünk alkudozni. „Én tudom, hol van, apuka. Mit adsz érte?” Hát ígért, mit tudom én, öt krajcárt. „Nem adom, annyiért nem adom.” „Hát adok ennyit vagy annyit.” Na, végre megegyeztünk, hogy „Ezt fogod kapni”. Azt tudom, hogy tizenkét éves voltam, és kértem egy zongorát… És apuka mondta: „Hát, fiam, apukának nincs annyi pénze.” „Apuka, gyűjtsd össze a pénzt, de ígérd meg, hogy meg fogod adni.” Közben anyukával már össze voltunk beszélve, hogy apukának már össze van gyűjtve a pénze [a zongorára]. Szóval megígérte, hogy nem tudom, egy hét múlva vagy két hét múlva „Lemegyek [Maros]Vásárhelyre, s megveszem a zongorát”. És akkor én úgy örvendtem, odaadtam a pászkát, és akkor mindenki kapott abból egy falatot. A gyerekek nagyon várták ezt, mert képzelhető, ahol volt három-négy gyerek, mindegyik kapott ajándékot, mert mindegyik mondta, „Én is tudom! Én is tudom!”. De mindig a legkisebbnek volt az érdekes, egy tizenkét évesnek már nem annyira. Annak is játék volt, olyan szempontból, hogy alkudoztak, ők is kértek valamit. A négy kérdést [lásd: má nistáná] apuka mondta, és én feleltem mindig – félig-meddig tudtam, de könyvből felolvastam héberül. Apuka héberül kérdezte, magyarra lefordította, és én héberül válaszoltam.

Nálunk két szédereste volt. Itt, Európában kettőt, Izraelben egyet tartanak [A diaszpórában Pészah ünnepének első két estéjén tartják a széderesti szertartást. Izraelben hét napig tart a Pészah, a diaszpórában viszont nyolc napig. Az ősi Izraelben a hónapok kezdetét, az újhold megjelenését Jeruzsálemben figyelték. A hegyek csúcsain őrségek tanyáztak, amelyek azonnal továbbították a híreket a babilóniai és perzsiai hitközségnek, amelyek az újhold megjelenéséről még azon az éjjel értesültek. Az őrségek nappal füst-, éjszaka pedig tűzjeleket adtak tovább egyik hegyről a másikra. Ez a rómaiak alatt lehetetlenné vált, és a bizonytalanság elkerülése érdekében azóta bizonyos ünnepek egy nappal tovább tartanak a diaszpórában, mint Izraelben. – A szerk.]. Ugyanaz volt mind a kettő. A gyerekek pláne nem unták, mert kétszer kaptak ajándékot. Aztán volt, hogy vacsora után, amikor már megkaptam az ajándékot, elaludtam. Mindig finom édes bor volt, ittam én is egy kicsit, ugye, ahogy apukától láttuk, s elaludtam. Apuka meg mondta egyedül anyukával. Anyuka csak ült, anyuka nem imádkozott. Tulajdonképpen a nőknek nincs imádkoznivalójuk, itt minden a férfira hárul. Csak a nagyon-nagyon hászidoknál járnak templomba a nők. Nőknek nem kötelező. Élijáhúnak volt egy speciális pohár, ez egy ezüst pohár, és az volt mindig tele. Abból nem ittak. Valamilyen meséje volt, ki kellett nyitni az ajtót, hogy menjen ki, aztán becsuktuk az ajtót, de azt [a poharat] nem érintette senki. Aztán visszaöntöttük a bort, mert senki hozzá nem nyúlt [A széder ünnepen Illés próféta számára külön töltenek egy pohár bort, ezután nyitva hagyják az ajtót, és behívják Illés prófétát. Amíg az ajtó nyitva van, a család arra kéri Istent, büntesse meg azokat a nemzeteket, amelyek nem ismerik fel Őt, és azokat, akik üldözik a zsidó népet. Hitük szerint Illés ezen az éjszakán minden zsidó otthont meglátogat, és oltalmat kínál fel a ház lakói számára. Amikor a gyerekek az ajtó felé pillantanak, az egyik felnőtt egy kis bort önt ki Illés poharából, így akarja meggyőzni a gyerekeket arról, hogy Illés, bár nem volt látható, már ott járt, és ivott a borból. Lásd még: széder. – A szerk.]. De ott volt az asztalon a szédertállal együtt. Volt húsvéti torta, de azt nem ettünk, mert húsos után nem lehetett tejest enni. Nem tudom, talán négy óra után lehet a húsos után tejest enni [lásd: húsos étel – tejes étel]. Anyám mindig narancstortát csinált narancskrémmel, és kókuszvaja [Ceres] volt neki. De volt, amikor diótorta volt narancskrémmel. Volt, amikor a tésztába is belenyomott egy narancsot, a krémjébe két narancsot: a héját és a narancs levét. Nagyon-nagyon finom. Másnap reggel egy kávé volt, és beleaprítottuk a pászkát. Most, újévkor Ilka [aki Steinmetz Bellára vigyáz – A szerk.] „kilopta” a receptemet, mert van egy receptkönyvem, és narancstortával lepett meg.

Húsvétkor nyolc napig nem létezett kenyér, semmiféle lisztféle. Rizs sem volt vagy grízféle. A levesbe anyám csinált húsvéti gombócot pászkalisztből: sok tojás, bors, só, libazsír is volt egy kicsi benne, az összeáll, és a levesbe befőzik, mint egy gombócot [maceszgombóc]. Olyan finom ízt ad. Néha, mikor gyenge a zöldséglevesem, szoktam csinálni pászkagombóclevest, mert finom ízt ad. Húsvétkor voltak vendégeink. A gyárban, ahol apuka dolgozott, nagyon sok tisztviselő volt, sok fiatalember volt. És volt egy speciális étel, a hremzli, krumplipogácsa magyarul: áttört krumpli, tojás és pászkaliszt bő libazsírban kisütve. Zsidónál más zsír nem létezett. Anyám sose várta a húsvétot [Pészah], mert haptákba kellett állni. Az asztal mindig meg volt terítve fehér abrosszal, pohár bor az asztalon – borunk volt mindig. Délelőttönként bejöttek a vendégek – nem voltak mind zsidók –, hogy „Helén néni, kapunk egy kicsi hremzlit?”. Tudták, hogy Bacher néninél vagy Helén néninél most húsvét van, és ott van finom hremzli. Volt egy nagy tepsije a nyári konyhában – nem a belső konyhában, mert akkor tele lett volna szaggal az egész lakás –, ott a leányok sütötték, már ők is tudták csinálni, nagy tálban hozták becukrozva [A hremzli cukros változatába szoktak még citromot vagy diót is tenni. – A szerk.]. Két perc alatt három-négy tisztviselő mind megette, és megivott egy-egy pohár bort. Ezt a hremzlit imádták. Volt, akinek nem porcukroztuk be, hanem leborsozta anyám. Borssal még jobban szerették. Én is borssal szeretem, apám is úgy ette. Anyuka ette csak cukorral.

Szombaton jó finom ebéd volt. Apuka nem ment templomba, kellett irodába járni. Édesanyám nem járt szombaton templomba, csak nagyünnepekkor: újévkor [Ros Hásáná] és hosszúnapkor [Jom Kipur]. Én volt, amikor felmentem egy órára vagy kettőre a templomba. Toplicán például volt a faluban zsidó templom. De apuka kibérelt egy termet, ahol van most a Bánffy-fürdő, és lehet, hogy át van alakítva vendéglővé. Ősszel, mikor nekünk az ünnepek voltak, apuka kibérelte, azt hiszem, a saját zsebére, s ott templomoztak, mert nagyon sok zsidó munkás, faszortírozó volt a telepen. Volt legalább harminc-harmincöt zsidó család ott. És a férfiak mind mentek, és a nők is mentek templomba, de külön terembe. Volt Tóra, vett [felfogadott] előimádkozót, minden volt. Olyan volt a terem, hogy fent üveg volt, mondjuk, mint egy üvegajtó, s az üveg nyitva volt, úgyhogy áthallatszott az előimádkozónak az imája [Vagyis az imatermet ugyanolyan rend szerint használták, mint a zsinagógát: az ortodox zsinagógában ugyanis a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. A nőknek székek és asztalok voltak odaállítva, faluhelyen így tartották. Templomozás előtt mindnyájan reggeliztünk. Nem tudom, hogy a nagyon vallásosak hogy csinálják, de mi reggeliztünk [A Sulhán Áruh szerint a sáhrit, a reggeli ima előtt nem szabad sem enni, sem kávét vagy teát cukorral vagy tejjel inni, mert: "Ne imádkozzatok vér fölött" (Leviticus/Vajjikra 19:26) – amit úgy magyaráznak: ne egyetek, amíg nem imádkoztatok életetekért (hálából). – A szerk.]. Akkor odamentünk anyukával. Anyuka felment kilenc órakor, én meg felmentem tíz órakor, fél tizenegykor, és egy órakor, fél kettőkor vége volt, és jöttünk el. Gyalog jártunk, nem is lehetett másképp. S akkor utána volt az ebéd és utána pihenés. Apuka nagyünnepekkor, újévkor és hosszúnapkor nem ment irodába.

A sátoros ünnepet sehogy sem tartottuk, mert mindig [Maros]Vásárhelyen voltam iskolában. Amikor apuka élt, újévkor és hosszúnapkor voltam otthon, azután már nem is mentem. Azután már itthon ünnepeltünk, itt, [Maros]Vásárhelyen. A többi ünnepen nem voltam otthon, de biztos tartották. Abból állt, hogy másfajta [ünnepélyesebb] étkezés volt. Nem is tudom, melyik ünnepkor sütik a csörögét, talán pünkösdkor [Sávuot] [Hanukakor sütnek fánkot, mert a zsidók Hanuka ünnepén olajban sütött ételeket készítenek. – A szerk.]. Az a divat [tradíció], hogy főleg tejest esznek, de finom dolgokat. Tejes ebédet, egy tejfeles krumplilevest és vargabéleseket csinált anyuka, meg tejfeles tortát vagy tejfeles pudingot. Anyuka finom dolgokat tudott csinálni.

A szüleim nem politizáltak, nem tudok róla. Egyet tudok, hogy nagy magyar volt, nagy Kossuth-párti volt apuka. Én háború előtt nem tudtam, hogy mi a politika, én nem foglalkoztam politikával, én olyan mafla voltam. De foglalkoztam zenével, irodalommal, nyelvekkel, éltem egy középszerű [középosztálybeli] társadalmi életet. Általában a nők nem politizáltak, de mondjuk, volt Zsidó Nőegylet [Maros]Vásárhelyen. Kis helységekben, ahol anyámék voltak, ott nem volt.

Apám szabadsága télen volt: körülbelül három-négy napig [Máramaros]Szigeten volt nagyapámnál, onnan ment az öccséhez, Törökszentmiklósra [Törökszentmiklós – nagyközség volt Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben, 1891-ben 18 772 (55% római katolikus, 40% református, 4% izraelita, 1% evangélikus), 1910-ben 25 100, 1920-ban 26 300 (61% római katolikus, 35% református, 3% izraelita, 1% evangélikus) lakossal. Volt ipariskolája, a 20. század első évtizedeiben polgári iskolája, több nagy téglagyára és malma, valamint ekegyára. – A szerk.]. Az egy dúsgazdag ember volt, Törökszentmiklóson két hatalmas nagy gyára volt. Imádták egymást. Együtt elmentek Pestre, és szórakoztak, jártak ketten színházba, de főleg klubokba. „Kereskedelmi Körnek” hívták azt a klubot. Az egy nagyon elegáns klub volt – hatalmas ház a belvárosban, márvány lépcsőkkel – ahol üzletkötések is voltak [Lehet, hogy a mai Roosevelt téren állt egykori, Hild József építette Lloyd palota elegáns kereskedő kávéházáról van szó. Az épület a második világháború alatt súlyosan megrongálódott, a háború után lebontották. – A szerk.]. Voltam egyszer én is velük. És ott kártyapartik folytak, de nem afféle „itt a piros, hol a piros”, hanem szórakoztató volt, és öt-hat órát töltöttek el a kártyák mellett. Közben üzleti kapcsolatokat szerzett. Neki nem volt gyereke, és mind főzte apukát, hogy adjon neki engem, hogy adoptáljon, mondván, hogy neki van még egy fia. „Te meg vagy bolondulva! Hát te hallottál még egy zsidó embert, akinek két gyereke volt, hogy egyet is adott adoptálni? Nem vagy normális.” Napokig nem beszéltek, de aztán – a mai nyelven szólva – ő szponzorált engem, gyúrta belém a pénzt.

Tizenhét éves koromban mentem fel először Pestre, és attól kezdve minden évben. És akkor a törökszentmiklósi nagybátyámnak egy sógornőjénél laktam, mert tizenhét évesen nem voltam éppen olyan nagy. Három-négy napig a nagybátyámnál voltam, felvettem a pénzt, utána felmentem Pestre, s éltem a világomat. Volt egy sógornője a nagybátyámnak, a feleségének a testvére, annak volt egy egyetemista fia, ügyvédi [jogi] egyetemre járt, és az ő baráti körében, őutána voltak nekem is a barátaim Budapesten. A [fiú] szülei Pesten éltek, tanárember volt az apja. Úgyhogy, ha még kellett nekem nevelés, még azt is kaptam. De már nem kellett. Úgy gondolom, hogy otthonról már mindent megkaptam, tudtam már villával-késsel enni… Bemutatott egy csomó kollégát, s így voltak nekem partnereim, akikkel menjek múzeumokba, színházba, bálokba. Mert különben hogy jutottam volna én társasághoz? Annyi udvarlóm volt. Ezektől én sokat tanultam, mert mind művelt gyerekek voltak. Vittek az előadásokra. Ott hallottam először, hogy mi az, hogy „szavalókórus”, és Magyarország leghíresebb verselője [versmondója] adott elő – nem jut eszembe a neve [Valószínűleg Ascher Oszkárról van szó. Lásd: szavalókórus. – A szerk.]. De vittek engem nemcsak ilyen tingli-tangli helyekre, hanem mentünk délután egy-egy előkelő szállodába, délután ötórai teára. Egy zongora és egy hegedű és halk zene. Megettünk egy tésztát [süteményt] vagy egy csokoládét, és ott ültünk két órát. Én velük jártam, ők mondták: ide menjünk, oda menjünk délután.

A színházban operetteket néztem Honthy Hannával, Latabár Kálmánnal, minden ősszel végignéztem [a repertoárt], minden este színházban voltam [Honthy Hanna (1893–1978) – operettszínésznő, legendás, egyéni stílusú primadonna volt; Latabár Kálmán (1902–1970) – színész,  1945-től 1968-ig a Fővárosi Operettszínház tagja volt, de más színházakban is játszott. – A szerk.]. Ha jöttek a fiúk, ha nem – de általában jöttek. Négy hétig héttől kilencig volt a színház, amikor kijött az ember a színházból, fél tíz volt. Vagy [volt olyan, hogy] várt egy-kettő színház után, és elmentünk együtt kávéházba, egy szerény feketét vagy egy szerény pezsgőfröccsöt megittunk. És hallgattunk egy dizőzt, aki kuplékat, megzenésített verseket énekelt zongorakísérettel, nagydobbal. Ott volt egy híres Medgyaszay Vilma például, aki olyan Edith Piaf-szerűség volt [Medgyaszay Vilma (1885–1972) – színésznő, sanzonénekesnő. Legnagyobb költőink megzenésített verseinek tolmácsolója (neki írta Babits Mihály a „Gáláns ünnepség” c. versét), Bartók és Kodály dalainak egyik első népszerűsítője volt (1927-ben Bartók–Kodály-estet hirdetett, 1929-ben a His Master's Voice Bartók, Kodály és Lajtha László népdalfeldolgozásainak hanglemezfelvételén működött közre). A Magyar Színházban és a Vígszínházban számos darabban kapott szerepet. A Zeneakadémia irodalmi estjeinek állandó közreműködője volt. – A szerk.]. Gyönyörűen adott elő. És voltak a száztagú cigányrajkók. Az Emke kávéházra emlékszem, de nem ott játszottak, mellette volt egy másik kávéház, ott játszottak a cigányrajkók [Rajkózenekar több városban is alakult, az 1930-as években működő budapesti rajkózenekar talán az 1920-as években alakult, de nem azonos a „Rajkózenekar” néven most is létező, 1952-ben alakult formációval. – A szerk.]. Az Emke inkább olyan kereskedői volt, ott szoktam volt reggelizni és az újságot végignézni, hogy mi van este a színházban.

Délelőtt én egyedül jártam a világot. Hát én úgy kerültem a Deák Ferencnek a foteljébe, egyedül. Mentem, mentem. Országház ide, Országház oda, na de az Országházat belülről szeretném én megnézni! Addig-addig firegtem, hogy hátul bementem. Láttam egy kis ajtót, ott állt egy ember, valami sapka volt rajta. És én mondom neki: „Úgy szeretném látni, hogy néz ki belülről az Országháza!” „Hát, fiam, ide nem lehet bejönni!” És erre mondom neki: „Bácsi, kérem, én Erdélyből jöttem… – ez egy olyan nagy jelszó volt –, és én olyan kíváncsi vagyok. Valahogy, egy kicsit legalább…” Addig-addig könyörögtem neki, amíg meghatódott, hogy mégis, egy fiatal kislány érdeklődik, és jött velem, és bementünk a nagyterembe… Szóval, nagy dolgokat mutatott: „Hamar, hamar…” És el volt kerítve a pódium, és ott volt egy nagy fotel és egy nagy asztal, szóval ez volt a legnagyobb terem az Országházban. S azt mondta: „Látod, kislányom, az a Deák Ferencnek a széke, abban ült, abban a fotelben.” Hát az el volt kerítve vastag zsinórral, ahogy el szokták kertelni. Én átugrottam, s már bent voltam, s beleheppentem…! „Te kislány, mit csinálsz!?” „Semmit. Most már megmondhatom, hogy ültem Deák Ferencnek a székében!” Erre hamar kijöttem onnan, bocsánatot kértem. Megsimogatott. Persze hazamentem, elmondtam a rokonságnak, és meglegyintettek a hazugságomért. Nem hitték el: „Ilyen hazugság, nem tudom, mi…” A végén elmondtam, hogy hogy volt, mint volt: „Gyertek el…, én nem hazudok!” Mikor apámnak is elmondtam, odavolt, s ezért megdicsért. Azt mondja: „Téged ilyesmi is tudott érdekelni!” És engem még milyen dolgok érdekeltek!

Mikor már tizenkilenc éves voltam, akkor panzióban laktam, kettő volt, de főleg egyben voltam, a Nagykörúton, nem jut az eszembe a neve. A hatodik emeleten. De volt külön liftje. És ott lakott még egy híres színésznő is, ott volt szobája állandóan. Csodálkoztam, hogy a Nemzeti Színháznak a tagja, és hogy ő ott…? Úgyhogy én panzióban laktam tizennyolc-tizenkilenc éves koromban. Én mentem, és leszálltam Törökszentmiklóson, ott voltam három-négy napig, felvettem a felvennivalót: megnyomott pénzzel a nagybátyám, és elmentem Pestre. Már kiismertem magam, jobban ismertem, mint [Maros]Vásárhelyt.

1928/29-ben fejeztem be az iskolát, akkor én már ismertem a férjemet, mert a bátyja, Almási Izold Toplicán volt bankigazgató egy darabig. Aztán bekerült Kolozsvárra, odahelyezték a bankba. Volt családja s gyermekei is. Van is egy fénykép, ahol a férjem az ő fiával van lefényképezve a Mátyás-szobor előtt [Kolozsváron]. A feleségét Irmának hívták, segesvári volt. A férjem, Almási Andor már be volt iratkozva egyetemre Kolozsváron, látogatás nélkülin csinálta az egyetemet. Ügyvédit végzett. A kolozsvári [jogi] egyetemen doktorált. [Nagy]Váradon volt, Iaşi-ban volt, és Kolozsváron volt egyetem. Nem mindenhol kellett akkor doktorátust tenni, Kolozsvár nem adott diplomát, csak, ha doktorált. Itt, [Maros]Vásárhelyen hál’ Istennek nem volt akkor egyetem, azért volt egy olcsó hely, egy kis negyvenötezer lakosú város volt. És nyáron lejött mindig oda, a bátyjához, meg ott volt a Bánffy-fürdő is, szeretett fürödni, hát ismertük egymást [A Bánffy-fürdő – jelenlegi neve Fenyő-fürdő (Brădeţ románul) – hírnevét a langyos (mezotermális) vizeknek köszönheti. 1882-ben a toplicai erdők egyik birtokosa, Bánffy Dániel építtette föl az emeletes üdülőházat. 1900-ban a kis telepet Bánffyfürdő néven törzskönyvezték (http://www.cchr.ro/jud/turism/hun/6/66/6601marosheviz.html). – A szerk.]. És Irmának, a sógornőmnek egyszer kijárta az eszét, hogy hozzon össze minket a sógorával. Sikerült is neki. Akkor mind gyakrabban és gyakrabban jött.

Nyárádszeredában apósomnak hat gyereke volt [Nyárádszereda – kisközség volt Maros-Torda vm.-ben, 1891-ben 1000, 1910-ben 1500 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Trianont követően Romániához került. – A szerk.]. Almási olyan ember volt, hogy azt akarta, hogy egy [a fiai közül] maradjon otthon az üzletben, és ő vezesse tovább az üzletet. Sörtöltödéje volt egyébként – ez volt a foglalkozása. Nyárádszeredában a főtér kellős közepén volt egy nagy háza, egyik oldalon a lakásuk volt, és vele szemben ugyanazon az udvaron a sörtöltöde. Megvett a Bürger sörgyártól [Maros]Vásárhelyről egy vagon sört, kisvasúttal levitték hozzá, ő beszállította, s volt három-négy asszony, akik a töltödében üvegbe töltötték [A Bürger Albert által 1893-ban, Marosvásárhelyen beindított sörház az 1930-as évekig működött. A városban elsőként ő létesített sörgyárában áramfejlesztő telepet, melyet helyi világításra használt. Sörfőzdéjét a legmodernebb gépek beszerzésével évi 150 000 hektoliter termelőképességre rendezte be. – A szerk.]. Volt szekere, lova, és egy legény vitte a Bürger sört a kocsmárosoknak végig, a Nyárád mentén egész Korondig, mert minden faluban volt kocsma, és ott adta le a sörösüvegeket. A Kossuth Lajos utcában volt a Bürger-palota, de ő nem ott lakott. A Vörös Kakas is Bürger-palota volt [A két épület, amelyet Steinmetz Bella említ, egy és ugyanaz: a mai Aranykakas vendéglő épülete. Az épület a mai Kossuth utca 106. szám alatt van. Bürger Albert sörgyáros építtette szecessziós stílusban a családi villát, 1937-ig benne is lakott a családjával. Az épületet park vette körül. Az államosítás után az épületben szeszlerakatot létesítettek, az épület megrongálódott. Később az Avicola nevű tyúkfarm felújíttatta, és vendéglőt nyitott „Aranykakas” néven (Marosvásárhelyi Útikalauz, szerk. Fodor Sándor, Impress kiadó, 2000, Marosvásárhely). – A szerk.]. Ott volt a sörgyár a Sörház utcában [A Kossuth utca végébe torkollik a Sörház utca. – A szerk.]. Az egész országba szállított. Dúsgazdag ember volt.

A férjem semmi szín alatt nem akarta [folytatni az üzletet], ezért semmilyen segítséget nem adott neki az apja. Adott neki lakást és kosztot, semmi egyebet. Úgyhogy szegény nagyon nehezen végezte az öt évet. A férjem tökéletesen beszélt románul, dacára annak, hogy Nyárádszeredában született. Az apja besztercei volt, a nagyapjáék üvegesek voltak. Apfelbaumnak hívták az ottani nagyszülőket, de az apósom magyarosította a nevét Almási Bernátra. A lényeg az, hogy épült egy szép román gimnázium, ami létezik ma is Besztercén, amit beüvegeztek ingyen. És ezért kapott egy oklevelet, hogy az összes Almási gyerek ingyen tanulhat ott. És ez apósomnak nagyon megfelelt, két fia volt. Mind a kettőt odaadta a nagyapáékhoz, s ott jártak román gimnáziumba. A besztercei éveiről nem tudok. Őneki ebből az volt a haszna, hogy Nyárádszeredán volt járásbíróság, és a régi ügyvédek gyengén vagy nem nagyon tudtak románul, ők mind magyar egyetemet végeztek, és a férjem tökéletesen beszélt románul. Délelőtt segített apósomnak, és délután bejárt az irodákba fordítani románról magyarra, magyarról románra. Így csinálta végig az öt évet.

Amikor látta apósom, hogy befejezte az öt évet, és készül a doktorátusra, akkor már mondta: „Na, nincs már reményem.” Akkor megnyílt előtte minden, és adott pénzt, hogy vegyen magának egy szmokingot és egy lakkcipőt is, mert már úgy kellett ugye, ilyen gallérral meg lakkcipővel menni. És adott [pénzt], hogy béreljen egy irodát. De hát nem olyan sokat: vett egy írógépet és egy olcsó kanapét két fotellel. Apósom ment tovább, ő ült fel a szekérre, a kocsis mellé, és akinek leadta az árut, mindenkinek mondta: „Ha van valamilyen problémája, van nekem is egy ügyvéd fiam [Maros]Vásárhelyen, menjen hozzá, elintézi magának olcsón.” Meg volt nyitva az iroda, és azután volt az esküvő, 1931-ben. De az előtt egypár hónappal nyitotta meg az irodáját. A Főtéren volt az ügyvédi irodája, bérelt két szobát, egy nagy ötször négy és fél, ötször öt méteres [szobát]. Fent az emeleten, utcára nézett az ablak. Tulajdonképpen az utolsó pillanatban ment szólni a szüleimnek, hogy el akar venni. Addig mint diák, ki se merte nyitni a száját, pedig hát a szüleim látták, hogy mi járunk össze. De nem voltak ellene, mert nagyon szimpatikus ember volt. És már az első hónapban annyi pénzt kapott, hogy megéltünk.

Az első férjemnek még volt három lánytestvére: Irma, Mariska, Magda és egy fiútestvére: Izold. A lányok mind férjnél voltak. Mind háziasszonyok voltak, régen kevesen dolgoztak, mindegyik szerényen élt, de a férjük tartotta el. Magda Korondon volt férjnél [Korond – nagyközség volt Udvarhely vm.-ben (agyagipar, gyógyfürdő), 1891-ben 3000, 1910-ben 3800 lakossal. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. A korondinak is volt üzlete, nekik nem volt gyerekük. Mariska ott maradt Nyárádszeredán, neki két lánya és egy fia volt. Volt egy nagy-nagy mészárszékük. Elég gazdag ember volt az ura. A harmadik lány, Irma Szovátán volt, neki egy gyereke volt [Szováta – kisközség volt Maros-Torda vm.-ben, 1891-ben 1700 lakossal, 1910-ben 2800 lakossal. Több sóstó volt Szovátán, fürdőépülettel, nyaralókkal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. És mind Auschwitzban maradt gyerekestől. A férjem családjából egyik sem jött vissza. Azért maradtam ilyen semmivel, mert mondjuk, ők lettek volna a család az első férjem után. Apósomék 1940-ben beköltöztek [Maros]Vásárhelyre, mert ahogy bejöttek [a magyarok], rögtön elvették a házát, rá egy fél évre [A zsidótörvényeket 1941 márciusában terjesztették ki a második bécsi döntéssel, 1940 augusztusában visszacsatolt Észak-Erdélyre, tehát valószínű, hogy valamikor ekkoriban szüntették meg a sörtöltödét, és tulajdonították el a házukat. A további megélhetés miatt Marosvásárhelyre költöztek, ahonnan deportálták a családot. – A szerk.].

A besztercei nagyszülők vallásosak voltak, olyan vallásosak, mint az én nagyapám. De az uram nem tartott semmit. Miután már összeházasodtunk, éppenhogy elkísért a templomba, és mikor vége volt, akkor kint a kapunál várt, hogy együtt menjünk haza. Aztán négy-öt év után egyszer elvitt Besztercére, nem tudom, valami ügye volt. És mutatta, hogy „Na nézd meg, ebben az iskolában érettségiztem. És itt volt a kicsi ház, ahol laktam nagyapáéknál”. Nem tudok semmi többet a családról. Nem tudom, hogy hívták az uram édesanyját, makfalvi volt [Makfalva – kisközség volt Maros-Torda vm.-ben, 1891-ben 1900, 1910-ben 1800 lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Neki parókája volt. Nagyon vallásosak voltak. Nem nagyon voltak elragadtatva ők, hogy engem elvegyen, mert nekem hírem volt, azért, mert minden bálon végig táncoltam. Rossz hírem volt olyan értelemben, hogy igényeim vannak, és mégiscsak egy üzem igazgatójának a leánya, aki biztosan le fogja nézni őket, mert ők nyárádszeredai egyszerű emberek voltak. Különben ismerték apámnak a nevét, mert egy számtanzseni volt. A fiuk mondta, hogy „Járok Toplicára, s van egy lány, akinek udvarolok”. S hogy kinek a lánya, és akkor [azért] már kombinálhattak, hogy jól jár, hogyha az OFA igazgatójának a lánya… Így hívták a vállalatot, ahol apuka igazgató volt.

Minden évben kétszer, ősszel és tavasszal voltam a nagybátyámnál, Törökszentmiklóson, miután férjhez mentem is. Csináltam én más dolgokat is Pesten, akkor már férjnél voltam. Például mikor már asszony voltam, akkor nyíltak meg az automata büfék. Körben volt az üveges pult, egyikben szendvicsek, sült kolbász, a másikban torták, a másikban italfélék, és az forgott. Akkor beletettél egy forintot, elöl az üveg kinyílt, és te kivetted. De csak azt az egyet vehetted ki, amit akartál. És én egyszer rájöttem, hogy a forint megfelelt a lejnek nagyságra. Délben mentem, olyan éhes voltam. Mondom: „Nem is megyek haza ebédelni. Megyek én fel a Svábhegyre, s ott ebédelek.” Benyomom a lejemet, nagyszerűen működött. Jól laktam, megettem vagy három szendvicset. Boldog voltam, jól tudok manipulálni. Sikerült. Mindezt kalandvágyból csináltam. Egyszer egy barátommal voltam, és mondom: „Gyere, gyere, itt megebédelünk, és azután menjünk moziba.” Előveszem az én lejeimet. Azt mondja: „Bellus, te mit csinálsz?” „Pszt, hallgass! – mondom –, evvel fogunk ebédelni.” Pechemre, nem működött, nem forgott. „Bellus, mit csináltál?” Mondom, „Egy lejt dobtam be. Tegnap is ezzel ebédeltem”. Megfogott, elkezdett rángatni. „Hamar gyere ki, mert lezárják az ajtót.” Mert a hátam mögött ott volt a konyha, és figyelték, ha valamelyik hibázik. Hát én ezt honnan tudtam volna? „Lezárják az ajtót, mindenkit leigazoltatnak, és látnak nálad egy román útlevelet. Meg vagy fogva, bekasztliznak!” Jaj, akkor nagyon megijedtem, többet ilyet nem csináltam. Szóval csináltam én ilyeneket, vagány voltam. Színházba is bejutottam, ott nem csalva, Erdély akkor egy jelszó volt. Azt mondtam: „Erdélyből jöttem, nem tudtam előre jegyet váltani, adjon nekem egy helyet valahol.” És én mindig a legjobb helyre megkaptam a jegyet. Élelmes voltam.

Vagy felültem villamosra, és vagányságból nem lyukasztottam jegyet, és amikor jött a jegyellenőr, addig forgolódtam, amíg a másik oldalon leszálltam. De komoly problémáim nem voltak soha. Nem loptam, csak ilyen kis stikliket csináltam. Ez nem zsugoriság, de valahogy a véremben volt mindig a spórolás, hogy a pénzt be kell osztani, mert mi mindig fix pénzből, fix fizetésből éltünk, én otthon láttam a beosztást. Annyira, hogy mikor menyasszony lettem, a törökszentmiklósi nagybátyám adott egy nagy összeget, hogy én vásároljam meg a menyasszonyi ruhát: a délelőtti ruhát, az estélyi ruhát, a fogadóruhát – mert akkor ilyen volt. „Öltözz ki! Menyasszony vagy! Vegyél menyasszonyi ruhát, mindent, ami kell!” És ugye, mégis egy ügyvédnek a felesége kellett reprezentáljon, ami nekem nem feküdt. Nekem a sport jobban feküdt. De muszáj volt érdekből. Talán soha nem volt annyi fölösleges pénzem, nem is tudtam magamra költeni. Azt mondtam: „Ennyi kell, ez elég.” A férjemnek hoztam Budapestről, a Váci utcából egy gyönyörű, modern, arany Doxa órát abból a pénzből, amit nekem adott a nagybátyám. Nagyon nagy pénz volt. Megmutattam volt a nagybátyámnak: „Nézd, mit vettem Bandinak!” Haját tépte. „Hát miért nem mondtad, hogy nem elég a pénzed, hogy te ezt meg akartad venni? Adtam volna neked még pénzt.” Mondtam: „Nekem nem volt már mire költsem.” Én elkölthettem volna még cipőre, fehérneműre, ruhára, bundára, de nem: „Nekem ennyi elég, minden van, és elég elegáns vagyok!” Tavaly elküldtem az órát Izraelbe, a komámnak.

Irma, a sógornőm egy pesti dáma volt, csak Pestről öltözködött. Nagy divatdáma volt. Ő segített nekem, mikor menyasszony voltam. Vitt engem mindenhová: elvitt szalonba, ahol a manökenek jöttek [bemutatva a ruhamodelleket], hogy mi válasszuk ki, hogy milyen ruha kell nekem. Mondtam: „Pont ez hiányzik nekem!” Úgy untam ezeket! De hát Pesten egész másként éltek. Ő mondta: „Ez jó lesz délelőttre, egy kosztüm kell, ez lesz a menyasszonyi ruha. Ez jó lesz neked fogadóruhának, mikor délután jönnek a vendégek.” Ő megrendelt nekem mindent. Boldog voltam, mikor már onnan kijöttem, mert untam a manökeneket, ahogy firegtek-forogtak elöl. Engem a zene érdekelt, én egészen más voltam. Olyan elegáns voltam, mikor hazajöttem, de úgy fájt a szívem, annyi pénzt kiadni rongyokra. Fogadóruha…! Mi az, hogy fogadóruha? Kit fogok én fogadni? Hát a barátnőimet. Ilyen tekintetben nagyon naiv voltam. Nekem nincsen fényképem a saját menyasszonyi ruhámmal. Nem is csináltak róla képet. Mert én úgy untam az esküvőt, úgy untam, hogy alig vártam, hogy vége legyen, hogy üljünk autóba, és menjünk haza. Én nem álltam volna ott, hogy fényképezzenek. Most már sajnálom, mert nagyon szép esküvő volt az első házasságomkor.

És a legelegánsabb voltam [Maros]Vásárhelyen, mert mindig más öltöztetett, még Kolozsvárról is öltöztettek. S a sógornőmmel együtt mentünk Pestre. „Van ilyen ruhád? Van olyan ruhád?” Ő sokat volt itt nálam is, jött vendégségbe. Ő volt a barna Almásiné, én voltam a szőke Almásiné. Nekem mindig szőke, festett hajam volt. Én festettem a hajamat, egészen, amíg másodszor férjhez nem mentem. Szóval, mindig elegáns voltam, és akkor az egy nagyon feltűnő dolog volt – de csak a jó ízlés határain belül [öltözködtem]. Másképp a férjem nem tűrt volna meg. De azért mindenhol befogadtak. Jártam klubba. Amikor már menyasszony voltam, a társaságom azért megmaradt. Volt, aki meg volt már nősülve, volt, aki nem volt megnősülve. Ha felmentem Pestre, összejöttünk. Egészen 1941 végéig jártam Pestre.

Apám vett nekünk egy ötszobás házat, két fürdőszobával. Ötszáz méterre van ide, ahol most lakom. Ha jól kinyújtom a nyakam, látom a házamat. Egy kis mellékutcában volt, a Főtérnek a folytatása. Az be volt rendezve. Azt is a nagybátyám rendezte be. És az esküvőmet is állta. Nem nagyon hívtunk meg vendégeket, mert akkor azt revansolni [viszonozni] kellett. Hát egyszer-egyszer mi is meg voltunk híva. A férjem könnyebben ismerkedett meg kollégákkal fenn, a bíróságon. Nagy volt a vidék: járásbíróság, törvényszék, sőt táblabíróság is volt, ami ma már csak Bukarestben van. Az uramnak volt egy előnye, perfekt beszélt románul, és segített néha az idősebb ügyvédeknek, fordított is. És általa lett a társaság, meghívtak minket szívességből a barátok vacsorára. Akartam menni az ügyvédi irodába segíteni, vagy zongoraórákat adni – nekem zongoradiplomám is volt –, és lett volna növendékem. Hát a férjem hallani nem akarta. „Hát hogy képzeli? Lesz egy kliens, aki bejön az én ügyvédi irodámba, azt mondja majd, hogy mire fel nősült, ha nem tud egy feleséget eltartani?!”

Jellemző volt a férjemre, ahogy imádott és szeretett, mert azt se tudta például, hogy mennyi hozományom van. Édesapám mondta nekem, hogy a pénz le van téve a bankba, és ti vegyétek meg a házat, amilyet akartok. Én se kérdeztem meg: apuka, mennyi van letéve? És két hónap múlva kérdezi édesapám, hogy „Hát még mindig nem találtatok házat? Fizettek, házbéres házban laktok!”. És akkor ő [a férj] szerényen mondta, hogy [kacag]: „Apuka tulajdonképpen, hogy őszinte legyek, én nem tudom mennyi keret is van arra.” Én sem kérdeztem. Akkor megmondta, hogy mennyi, és akkor mentünk el [házat venni]. Szóval, szerény volt.

Én tizenegy éves koromtól teniszeztem. Édesapám egy svájci–román nagyvállalatnak volt a vezetője, és ő mindent megadott, nem csak a tisztviselőknek, a fix munkásoknak is. Az egy óriási gyár volt. Lejött a nagyfőnök Svájcból, és azt mondta, hogy „Hát itt kellene valami sport és szórakozás…” – mert Toplica nagy falu volt. „Nem szeretné? Nem volna jó egy teniszpályát csinálni?” És kiadta az ordint és pénzt hozzá és mindent. Többek között az egyik mérnök értett hozzá. Elment Budapestre, és a Margit-szigeti teniszpályát lemintázta, és pontosan olyan teniszpályánk volt. Verseny teniszpályánk. És ő mindig küldött labdát, mert a labdák nagyon [drágák voltak]. Ez nagyon drága sport volt, és ma is az. És nem is volt még divat, inkább egy elit sport volt. Akkor kezdődött inkább a kugli meg a futball. Van egy fényképem ütővel és a partneremmel. Igaz, hogy én akkor csak tizennégy-tizenöt éves voltam. A partnerem egy fiatalasszony volt, az apám kollégájának a felesége. Először még nem volt ütőm, de volt a bátyámnak, vagy valakitől kértem. Amíg ők ültek, addig én teniszeztem a labdaszedő gyermekekkel. Aztán ügyeskedtem, és tizennégy éves koromban már játszottak velem a felnőttek is. És én végig játszottam, mint asszony is.

Itt [Marosvásárhelyen] az MSE-nek voltam a tagja tizenegy évig, amíg ki nem rúgtak. Az MSE, a Marosvásárhelyi Sport Egylet [Egyesület]. A sportegyesületbe járt, aki teniszezni akart. Ott volt román, magyar, zsidó. De zsidó kevés volt. Ketten voltunk, Rétiné és én, a szegény Almásiné. Nekem ugye megvolt a lehetőségem, a nagybátyám mindig adott nekem pénzt, hogy mindenem legyen. Úgyhogy ütőm is volt, és a születésnapomra mindig a legdrágább Dunlopot adta [A Dunlop Rubber Company 1917-től gyártott teniszütőket, az 1928-ban alapított Dunlop Sports Company pedig kifejlesztette és 1931-ben piacra dobta nagysikerű, több rétegű teniszütőjét, a Dunlop Maxply Fortot. – A szerk.]. Az akkori tenisz, amit mi akkor játszottunk, mint minden hatvan évvel ezelőtti dolog a maihoz képest, ahogy én most látom, gyerekjáték volt. És apámnak is igaza volt, mert azt mondta: „A sport csak addig egészséges, amíg nem dögleszti ki magát az ember!” Most tízével, tizenötével vannak állandóan sérültek a teniszben. Ez elképzelhetetlen volt nálunk abban az időben. Mi nem így játszottunk, ma zsonglőrök, amiket csinálnak. Egészen harminckét éves koromig játszottam, amíg ki nem tettek. 1940-ig nem volt különbség [az emberek között]. És akkor jött a törvény, hogy nem lehetek, mert zsidó vagyok. Közben csináltak a Ligetben három teniszpályát, volt egy klub, amit Mureşulnak [Marosnak] neveztek [A Ligetnek Elba-, majd Erzsébet-liget, később Augusztus 23, jelenleg Városi Sportpark a neve. 1815-ben az ott lévő mocsaras területet Houchard József építészetben jártas szakember mulatókertté, szórakozóhellyé alakította. Volt benne nyári vendéglő, nyári színkör, hideg és meleg fürdő és körhinta. A tervszerűen ültetett fák között virágok százai nyíltak. 1905-ben teniszpályákat építettek a Ligetbe, majd kisméretű labdarúgópályát is, amelyet 1920-ban nemzetközi méretűvé bővítettek. A liget szórakozó jellegét mindinkább elveszítette, és sportintézmények otthona lett (Sipos Lajos, Marosvásárhelyi mesélő házak, Difprescar, Marosvásárhely, 1999). – A szerk.]. Annak voltak különböző szekciói: kuglizó, teniszszakosztály, és mit tudom én, még mi. És mondták, hogy „Gyere csak, játsszál itt”. És velem jött még két keresztény szolidaritásból. Otthagyták az MSE-t, és jöttek velem. De a nélkül is lett volna partnerem ott, a Mureşulban is. Szívesen látott vendég voltam, mert nem sok tag volt. Az MSE-nek talán több tagja volt. A Magyar Kaszinó is szponzorálta [az MSE-t].

Volt még a Tornakert, fent a nőgyógyászatnál [jelenleg Sportivilor utca]. Az egy olyan szép kis kert volt, öt pálya volt. Állandó jelleggel volt ott vagy tizenkét játékos. Innen került ki például az első romániai bajnok, pont Rétinek a fia, Réti Tibor. Ő hamar Bukarestbe került, mert volt ott egy lerakata az apja vállalatának, és sokáig volt ott. Aztán, hogy mit csinált, nem tudom, szétvált a sorsunk. Meg aztán ő a „felső tízezer” közé tartozott. Egy nagyon-nagyon szimpatikus zsidó nő volt a második felesége a Rétinek, nagyon csúnya, de nagyon bájos, intelligens nő. Vele teniszeztem. Közvetlenül soha nem érezted azt, hogy ő más osztálybeli, hogy így mondjam. Az első feleség meghalt, és attól maradt két fiú. Ezzel a másodikkal volt egy leányuk, ő ma is kell hogy éljen Hamburgban.

A nők akkor általában ügyes, térdig érő kis fehér szoknyába öltöztek [a teniszhez], és szép kis rövid ujjú blúz volt, és mindig fehérben. El sem tudtam képzelni, hogy színesben, mert nem láttam. Sőt, Pesten se láttam soha, csak fehérben. Ezért fehér sportnak hívták valamikor. Kicsit mindig haladottabb voltam egy fokkal, mint itt [a nők], mert én már akkor is kicsi rövid, fehér nadrágban teniszeztem, egy rövid sortban. És én egyedül! Mert én jártam Pestre, és láttam ott, s akkor nekem is kellett. És ott [a Tornakertben] volt öltöző, de volt, mikor itthon felöltöztem. Csinos voltam! Anyám mondta, szegény, „Bella, te nem vagy szép, egyáltalán nem vagy szép, de te nagyon csinos vagy! És tudod még mutogatni is a csinosságodat, de ne vidd túlzásba!”. Szegény anyám… Volt egy gyönyörű szép rózsaszín köpenyem, amit magamra vettem, nem volt begombolva, s az ütővel szaladtam fel itt, az Arteinál [Artei utcán]. De hát néha az a sort egy kicsit kivillant… Szóval, volt bennem egy kicsi kacérság, hogy őszinte legyek… De nem hoztam be a sorttal [Maros]Vásárhelyre a divatot. Megszokták, hogy én mindig extrább voltam egy kicsit. Pedig nekem nem volt sok toalettem, mert nem érdekelt engem. Csak úgy egy-egy rám ragadt.

Versenyre járogattam, de nem nagyon engedett a férjem. Elmentem versenyre Gyergyószentmiklósra, Csíkszerdába, és Kolozsvárig jutottam el, addig nagy nehezen a férjem beleegyezett. De aztán láttam, hogy nem veszi jó néven, és abbahagytam. Jöttek aztán a rossz idők is, és nem volt hangulatom versenyezni. Örültem, ha van kedvem [teniszezni], mert 1942-től már kedvem sem volt, mert már elvitték a férjemet. Akkor nekem már befejeződött mindenféleképpen a múltam.

Ha visszagondolok, elég színes volt az életem 1940 előtt. Éltem, ahogy egy fiatalnak élni kell. Rendes házaséletet éltem, táncoltam, mert szerettem, sportoltam, mert szerettem. Háziasszony voltam, nem szerettem, de csináltam. Cseléddel. Otthon, anyukámnál volt már három éve főzőlány Viki, Viktória, és ideküldte. Mindig mondta: „Meglátod, hogy a férjed haza fog küldeni, elválik tőled, mert nem tudsz egy köménymaglevest megfőzni.” Nálam volt Viki több mint két évig. De minden reggel, nyáron, hat órakor a piacon voltam. Szerettem frisseket válogatni, a legszebbet vettem mindig. Eltenni, megenni… Ott néztem, kicsit olcsóbb is legyen, mert nem jött nekem olyan könnyen a pénz. De anyuka azt mondta: „Amit elteszel, az mindig a legszebb legyen. Maradjon meg.” Akkor divat volt [a befőzés], volt száz üveg. Ó, hát még ezelőtt tíz évvel is száz üveg volt nekem eltéve a spájzomba: kompót, lekvár. Most van fagyasztó, zöldpaszulyom van eltéve, vinettám [padlizsán], gombám, sóskám van eltéve. Akkor üvegbe, amit lehetett, dunsztolva, ugyanezeket.

Disznózsír az én házamban volt egy-egy kicsi, mert szerettem a disznózsíros kenyeret, de arra vigyáztam, hogy ne vegyüljön [a libazsírral], mert apámék ettek nálam, anyósomék ettek nálam – úgyhogy én arra nagyon vigyáztam. Ők kóserek voltak, de apám sem evett volna nálam, ha tudja. Úgy csinálta, hogy ő kint megette [a tréflit], hogy ne tudjunk róla. Dolgozni dolgozott szombaton, de ezt mi úgy vettük, hogy muszáj megéljünk valamiből. Sokszor hazavittünk egy kicsi sonkát, de volt egy pléhtányérunk, s félig papíron, félig pléhtányérban, a konyhában ettük, amit sose csináltunk különben. Sokáig nem is tudta a férjem, hogy disznózsíros kenyeret eszem. Húsvét előtt a kenyérmorzsákat én nem szedtem össze a házból [lásd: homecolás], én sose csináltam [külön] húsvétot [Pészah]. Húsvéton mindig anyukáéknál voltunk, amíg éltek a szüleim, illetve apám. Miután már édesapám meghalt, nem volt, ki tartsa azt a ceremóniát. Itt [Marosvásárhelyen], a Főtéren volt egy Zsidó Klub, az csinált húsvétot nyolc napig, és mi nyolc napig ott ebédeltünk. Fenn az emeleten meg volt terítve az asztal, volt, aki elmondta a mesét [Azaz felolvasta a Hagadát szédereste. – A szerk.], úgy szimbólumnak. Ott már nem volt afikómen-ellopás, azt csak a családnál lehet eldugni.

Én soha semmiféle szervezethez nem tartoztam. Én csak sportoltam, olyan [sportklub] tagságom volt nekem. Jótékonysági dolgokban igen, mint asszony, természetesen. A WIZO-nak tagja voltam. A WIZO tevékenysége abból állt, hogy gyűjtött pénzt, hogy alakuljon meg Izrael, minden zsidó házban volt egy kis persely. Nem tudom, hogy volt-e annak neve [A Keren Kajemet Lejiszrael perselyekről van szó. – A szerk.]. Egy ügyes kicsi persely volt, pléhből, és minden házban olyan látható helyen volt, és mindenki, aki akart, bedobott. És akkor jött valaki mindig, kiüresítette, és egy bizonyos helyre gyűjtötték, de hogy hova, nem tudom. Bukarestben volt a központja. Hertzl Tivadar volt ennek az elindítója, nem vallási alapon, hanem nemzeti alapon. A mi lakásunkban is volt ilyen persely. Anyósoméknál nem volt. Nem kellett semmiféle alkalom, hanem mit tudom én, hazajöttem, s volt egy csomó aprópénzem, s betettem. Vagy jött valaki vendégségbe hozzám, meglátta, és neki is volt valami aprópénze, azt bedobta. Így gyűlt, és állítólag elég szép pénzek gyűltek, amik aztán felmentek Bécsbe. Először Bukarestben összegyűjtötték az országból, s azután felment Bécsbe. Már nem tudom, hogy milyen gyakran ürítették ki.

A fiúknak volt szervezete, a lányoknak nem. Én nem voltam WIZO-tag lánykoromban, csak asszonykoromban. Összegyűltünk olyan formában, hogy csináltunk kártyadélutánokat. Úgy látszik, hogy mi nem szerettük a sok dumát. Mi dumáltunk egy fél órát, kész, elég. A kártya, úgy látszik, jobban lekötött, s inkább vonzotta az embereket. Én már háború előtt is kártyás voltam. Persze nem milliókban, hanem a zsebemnek megfelelően. És voltak WIZO-estek, amik a WIZO javára mentek, tehát amit nyertem, azt a WIZO-nak adtam oda. Akinek megfelelő lakása és pénze volt, egy évben négyszer rendezett ilyen partit. Nekem öt szobám volt, és az ebédlőm nagy volt, úgyhogy én meg tudtam csinálni. Az ebédlőt s a hallt, ha kinyitottam, az akkora volt, mint egy terem. Én is csináltam vagy négy partit, a barátnőm is csinált. Az azt jelentette, hogy négyszer négy, tizenhat ember [volt meghíva]. Azt elláttam aprósüteménnyel, kávéval – nem tudom, hogy kávé volt-e vagy tea –, szóval valami szerény dolog, nem tortafélék és effélék voltak, hanem éppen, hogy a célt szolgálja, hogy összegyűljön tizenhat ember. S tizenhat embernek a nyeresége bement a WIZO-ba.

Itt volt egy Zsidó Klub, volt, aki oda járt ki. Volt még külön Magyar Kaszinó. Zsidó Klub és Magyar Kaszinó – ez volt a hivatalos neve. Azt hiszem, volt annak is zsidó tagja. Úgy tudom, Rétiék is a Magyar Kaszinóba jártak. De aki a Magyar Kaszinóba járt, az nem volt tagja a Zsidó Klubnak. A klubban kártyázni lehetett, volt olvasóterem, folyóiratok, zene. Volt egy külön kicsi terem, egy kicsi kóser étterem is, úgyhogy például lehetett ott vacsorázni egyszerűbb dolgokat. A kicsi étteremnek nem volt neve. De fő hangsúly a kártyán volt. A férfiak, a férjem is „chemin de fer”-ezett – ez egy francia szó –, olyan, mint a rulett, de nem rulett, az is egy szerencsejáték. Akkor volt póker, az volt a fő játék. Voltak külön szeparék, kicsi szobák, ott nagy pénzben ment a játék. Akinek volt. Mi sose mentünk oda. A férjem is pókerezett, de a zsebünknek megfelelő alapon. Én is egy héten háromszor römiztem. Megvolt, hogy milyen napokon megyünk a klubba. Keddi nap, csütörtöki nap és szombat este mentünk. Kora tavasztól késő őszig mindig azt mondták, „Nem vagy komoly, nem szeretünk…” – mert akkor inkább sportoltam, úgyhogy akkor nem mentem rendszeresen. Szombat este igen. De kedden például nyolc órakor még világos volt, még teniszeztem mindig. De azért nem hagytak ki a partikból, visszavettek. Mikor ősz jött, visszakaptam a partimat. Ez egy olyan polgári élet volt. A teremben közösen voltunk, de a férfiak külön voltak, és nem egy terem volt. Egyszerű szoba, megfelelő négyszögletű asztalokkal, ami egy römipartinak megfelel. Volt öt-hat asztal négy-négy székkel. Ott nem volt úgy, hogy oda leülhettem fotelekbe. Ha le akartál ülni, volt egy másik nagy terem, ott voltak fotelek, volt olvasnivaló, folyóiratok. Volt olyan, hogy az asszony szeretett kártyázni, a férfi nem. És nem ült otthon, ő is szórakozott, elment, talált ott partnert, aki szintén nem egyedül volt, és megivott nyáron, nem tudom, egy üveg sört. Nem egy férfi volt ilyen. A nők közül mindegyik játszott. Ott, ahol a nő nem játszott, az otthon maradt. Ott nő nem állt lesni az urát, amíg römizik vagy kártyázik egy óráig.

A Kossuth Lajos utcától ahogy jövünk a Főtéren, a Lábasház után van a nagy emeletes ház, ott volt valamikor a Magyar Kaszinó, boltíves kapuja van. A Zsidó Klub ott volt a Főtéren, alatta most egy borbélyüzlet van, meg van egy fűszerüzlet, meg nem tudom, hány üzlet van alatta. Egy nagy ház. A bálokat nem ott rendezték. A Tipografiei utcában, ott, ahol a mozi van, ott volt egy nagy terem, az a zsidóké volt. A zsidó bálok ott voltak [Tulajdonképpen a Zsidó Kultúrházról van itt szó, ami a volt Progres mozi épülete volt a mai Tipografiei, azaz Nyomda utcában. 1928-ban épült a zsidó hitközség támogatásával művelődési célokra. Számos ünnepély, irodalmi, hitközségi összejövetel színhelye volt. Színpadán előadást tartott a iaşi-i és a vilnai jiddis színház is. Az épületben az 1930-as évektől filmszínház is működött 1994-ig, amikor biliárdteremmé alakították át (Marosvásárhelyi Útikalauz, Impress, 2000). – A szerk.]. [Maros]Vásárhelyen elkezdődött ősszel, és majdnem minden héten volt egy bál. Minden évben egyszer csinált bált mindegyik egylet: volt a Bethlen Kata-bál, az MSE [szervezte] a Sportbált, volt a Lorántffy Zsuzsánna- [Nőszövetség] bál, a Magyar Nőegylet, volt vagy négy-öt bál minden évben. A Zsidó Nőegylet [a WIZO] a Kultúrpalotában tartotta a bált, évente egyszer. Meghívóval lehetett a bálokra menni, és a büfét mindig az illető egylet tagjai állták: ital, étel, húsféle. Nagyon gazdag büfé volt, ami elég sok pénzt hozott be. Egyik túlszárnyalta a másikat, ugye, mindegyik szebbet és szebbet akart. Úgyhogy nekem is volt specialitásom [a Zsidó Nőegyleti bálon], tészta [sütemény] Almási módra. Nekem azt volt a legegyszerűbb csinálni. Egy egyszerű tészta volt, de persze habot tettem rá, és a tetejére csupa színes, zöld, piros, lila, mindenféle pici zselé. És apróra vágtam mandulát, mogyorót, és azzal is be volt a teteje szórva. Olyan szépen nézett ki, mint egy virágoskert. És a tészta csak ennyi volt. Azt mindig keresték, az Almásiné tésztáját. Meg volt beszélve, hogy öt hozott tésztát, három, négy, öt hozott húsfélét, férfiak az italféléket. Finom bólékat is csináltunk.

Mi mindenhova kaptunk meghívót, és minden bálon ott voltunk, mert a férjem fiatal ügyvéd volt, és fenn kellett mozogni, hogy megismerjék, hogy van egy fiatal ügyvéd is. Nem ketten mentünk, hanem mindig volt egy kis társaság, két-három család rajtunk kívül. Mindig együtt mentünk mindenhova. Megvolt a mi külön társaságunk. Az estélyi ruháim rendkívüliek voltak. Én Pestről öltözködtem, a ruhának az anyaga Pestről volt, és itt megcsinálta nekem a varrónő. Ezt ő kreálta, ez egy pánbársony, ma is úgy hívják [Itt arra a ruhára utal Steinmetz Bella, amely a 007. 008-as képen látható – A szerk.]. És azt mondta: „Tessék idehallgatni! Én most csinálok egy estélyi ruhát, egy szó hangot nem tűrök el, hogy nem így… Megcsinálom. Ha tetszik, elviszi, ha nem, én többet magának nem dolgozom!” Mindig nála csináltattam a ruhákat. De nem sokat csináltattam, mert én Pesten vettem készen, vagy pedig csináltattam Pesten. A sógornőm elvitt egy előkelő szalonba, úgyhogy én ott láttam ezeket a ruhákat. És úgy hoztam pánbársonyt magamnak. Ez egy speciális, nagyon drága bársony, mert bársony is van durva, meg van finom. A ruha fekete színű volt, s fel volt sliccelve. Beszélte az egész város, hogy milyen „sporlós” ez az Almásiné, hogy több mint egy fél méter anyagot megspórol, hogy a hátát megmutassa. Na de hozzá volt egy pelerinem. Azt csak akkor vettem fel, amikor leültünk az asztalhoz. Ha leültünk az asztalhoz, a pelerint felvettem. Amikor táncoltam, akkor levetettem. Este mentünk a bálba, s akkor vettem fel a ruhát. Az uram mondta: „Jaj, de szívem…” Mondom: „Miért, mit kell takarjak? Mi van szégyellnivaló?” „Hát, mégis…” Mondom: „Na, ne búsuljon, nézze, van egy pelerinem, fel fogom venni, ha valakinek túl kirívó lenne.” Az első férjemmel magáztuk egymást, nem tudom, miért. A másodikkal nem, de az elsővel sehogy sem ment a tegeződés. Végig magázódtunk. Pedig milyen nagy szerelem volt, Istenem…

Például jelent meg Pesten a „Színházi élet”, egy vastag pletykalap [„Színházi Élet” – 1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.]. Abban volt színházakról, darabok voltak leírva, volt keresztrejtvény, meg ilyen ki kivel, ki kinek… Az érdekes, hogy háború után itt, az ószeren árultak könyveket meg „Színházi élet”-et. Volt nekünk valami ismerősünk, aki mindig vett, az volt neki mindig az „irodalmi” olvasmánya. És egyszer mondja: „Te, Bella, hát te tudod, hogy szerepelsz a »Színházi élet«-ben?” Ott írta, hogy »Volt [Maros]Vásárhelyen egy nagyon csinos fiatalasszony, de arról híres, hogy nagyon spórol a ruhaanyagokkal…«.” Na és akkor tudtam meg, hogy mit írtak rólam. Már nem volt érdekes. Ez már a háború után volt.

A háború előtt a bálokon egymás után minden zene volt. Este, amikor kezdődött, volt egy kicsi előadás, mondjuk, tizenegy óráig, s akkor kezdődött a bál, kezdődött a tánc. A csárdás táncok már csak úgy reggel felé, öt óra után jöttek. Még mondták viccesen: „Na, Almásiné megint kiseperte a báltermet.” Mert mindig utolsó voltam, aki otthagyta a termet. Jaj, annyit táncoltam… Belejöttem én is, hogy klubokba jártam, hogy megnézzenek. Volt, amikor tetszett nekem is, hogy megnéznek engem.

A férjem eléggé zárkózott volt, de a társaságban jól érezte magát. Élte tulajdonképpen az életét. Mert, én nem akartam… [még gyereket]. „Várjunk még egy évet, maga is jöjjön bele a munkába, engem is hagyjon még egy kicsit bálozni, maga is élje az életét.” Jól éltünk. De azért nem hagyta magát terrorizálni, úgyhogy én csúnya leckét kaptam a harmadik vagy negyedik hónapban [az esküvő után]. Én megmondtam neki, hogy húsz éves vagyok, és én tovább akarok teniszezni, sportolni, koncertre járni. Egyszer, úgy be volt már félig nem sötétedve, de már homály volt. Ült otthon, a lakásomban. Mikor jöttem, az ablakon keresztül azt mondta: „Nem is tudtam, hogy festették foszforosra a teniszlabdákat!” Tehát, hogy olyan későn értem haza… És egyszer-kétszer tett ilyen megjegyzést, és akkor megmondtam neki: „Figyeljen ide, addig, amíg maga tudja, hogy én hol vagyok, minden pillanatban lekontrollálhat, addig én ilyen megjegyzéseket nem tűrök. Mert ha eltilt vagy valami, akkor én dugva fogom csinálni. Választhat.” Tehát így adtam egy leckét. Aztán visszakaptam én is a leckét. Eltelt egy év. Mentünk ki a kávéházba. Aztán nagyon belejött… [a társasági életbe], és vesz egy szép rózsaszínű inget. És mondom neki: „Vegyen egy más inget, én nem szeretem ezt a rózsaszínű inget. Vegyen, ott van világoskék, fehér.” Kávéházba mentünk vacsora után, zenét hallgatni. „Miért? Nekem tetszik, nagyon jó. Milyen kifogása van ez ellen?” Mondom: „Az, hogy nem szeretem a rózsaszín inget. Van világoskék.” Mondja: „Én azt szeretem.” Mondom: „Akkor én nem megyek ki.” „Ha nem megyünk ki, itthon maradunk.” Mondom: „Itt tartunk pár hónap, egy év után, hogy egy ennyiben nem tud alkalmazkodni énhozzám?” „Ugyanezt mondhatom én is”, mondja. Dúltam, fúltam. Mondom a lánynak, hozza le a padlásról a koffert, én holnap reggel megyek haza. Mint a süket, nem hallotta [a férjem]. Nem süket volt, nem reagált rá. Mondtam, hogy „Megyek haza, kész, itt hagyom”. Nem reagált. Én egész éjjel persze sírtam. Hagyott engem. Tehát itt kaptam vissza, hogy nem lehet ilyesmiből problémát csinálni. Minthogy én sem hagytam a foszforos labdát… Így kaptam vissza, hogy én se próbálkozzak, hogy ő milyen inget [vegyen fel], ha az egy tiszta…

A férjem nem nagyon szerette a vizet. Tudott úszni, de nem nagyon szerette. De ha úgy volt, elmentem evezni, megfőztem az ebédet, és betelefonáltam neki, hogy jöjjön be a Víkendre, ott fogunk ebédelni, és egy kicsit sütni fogja a nap, és megfürdik [A Víkendtelep a város leglátogatottabb üdülőtelepe, az 1930-as évektől kezdtek járni a lakosok a Maros és a Szentgyöry patak közötti területre, ahol csónakházakat és hétvégi házakat építettek. – A szerk.]. Szóval szépen lejött, s a végén nagyon jól érezte magát. Így egyenlítettük ki egymást.

Amikor az anyaországiak jöttek [1940-ben, a második bécsi döntés után], rögtön kitették a polgármestert is. Még a magyarokat is kitették. Volt egy barátom itt, a városházán, egy főjegyző, magyar ember volt, és áttették egy kisebb posztba. Nagyon csúnyán viselkedtek, a saját nemzetükkel is, nemcsak a zsidókkal. Kellett ugye az új tisztviselőknek lakás, s teljesen kitették például a barátnőmet a lakásból, aki magyar volt, és a szüleihez kellett költözzön. Erről ne beszéljünk, mert tudja már a világ, hogyan viselkedtek. Amikor bejöttek a magyarok, én rögtön el voltam nagyon keseredve.

1940-ben a férjemet nem fizették az ügyvédi kamarában [Az ügyvédi kamara az 1874 : XXXIV. tc.-kel létesített, egy vagy több törvényszék területén lévő, az ügyvédi lajstromba fölvett gyakorló ügyvédeket magában foglaló testületi szervezet. Célja az ügyvédek tekintélyének, ill. jogainak megvédése, fegyelmi ellenőrzésük s a fegyelmi joghatóság gyakorlása, véleményadás ügyvédi és jogalkotási, valamint igazságszolgáltatási kérdésekben. Tagjaitól díjat szed. Elnöksége, választmánya, közgyűlése van. Lásd még: ügyvédek Magyarországon. – A szerk.]. Csak a zsidó ügyvédeket [nem] [Steinmetz Bella nyilván arra utal, hogy 1941-től, amikor a magyarországi zsidótörvényeket Észak-Erdélyre is kiterjesztették, és ilyenformán életbe lépett az ún. második zsidótörvény, az 1939. évi IV. tc. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”, a férje lényegében kiszorult az ügyvédi pályáról, s lehetséges, hogy kamarai tagságától is megfosztották. – A szerk.]. Aztán kötelezték, hogy vegyen egy keresztény ügyvéd társat. De neki nem volt mivel. Már nem tudott tárgyalni, nem tárgyalhattak. Hát egy ügyvédnek az volt a kenyere. Csúnyán viselkedtek, mert itt rengeteg ügyvéd volt, és kilencven százaléka magyar ügyvéd volt, természetesen. És egyik sem ajánlotta fel, hogy legalább a folyó ügyeket lezárja [a férjem]. Egyik sem. Nem. És akadt egy román ügyvéd, aki nem sokat törődött az irodájával, földbirtokos volt. Ki volt írva: dr. Micu. Ő megfizette. Különben nem lett volna egy kicsi tartalék [nekünk]. Egy normálisabb gondolkozású ember volt, illetve megértő. És nem volt olyan nagyon mellette a magyaroknak a viselkedésük miatt. Talán csak három-négy ügyvéd volt román. Talán… De a románt nem tették ki a kamarából. Csak százalékot kellett neki fizetni a munka után. Azt mondja: „Tudom, ismerem a helyzetet, nem is akarom elvenni.”

Ez egy kicsi utca volt [ahol laktunk], ahol kispolgárok laktak, és idősebb emberek voltak, mint én. Mindenkinek a Belluskája voltam. Mert mindegyiknek volt valami „hasfájása”. Az egyik, „Jaj, Belluska, örököltünk egy kicsi földet, kérdezze meg a férjétől, hová kell beadni ezt az írást”. Belluska megkérdezte. A másik: „Vettünk egy darab földet…”, vagy: „Most akarunk ide építeni. Nem csinálna meg egy kérvényt?” A férjem megcsinálta. És 1940-ben, egyik percről a másikra, mikor megláttak – még nem is volt csillag rajtunk –, nézték az eget, mintha nem léteztem volna. Engem ilyen pech ért, de nem mindenkit, ezért én mégse tudok általánosítani.

1942-ben már nem mertem menni Pestre. Aztán már jöttek a nyomorúságok. Anyám Toplicán lakott a bátyámmal. A bátyámat is elvitték 1942-ben Ukrajnába, munkaszolgálatra. Az én férjemet is elvitték 1942-ben. Sajnos alig… 1931-től 1942-ig… [voltunk együtt]. Akkor mondtam: „Anyuka, gyere be végleg, mert nem tudom, hogyan lesz tovább. Nincs értelme, hogy te ott legyél egyedül, én meg itt legyek egyedül.” Ő a nagy lakással, én is az öt szobámmal. És akkor mondta, hogy ő csak úgy jön be, ha valamit behoz az övéiből [az edényeiből] is. Hát mondom: „Amit akarsz, amihez nagyon ragaszkodsz.” Szegény, behozta a húsvéti edényeit, s én ott szépen felraktam a padlásra, és így maradt meg. Ráraktam a férjemnek az aktáit, mert ügyvéd volt, és a hivatalnokok maceráltak, hogy ki kell üríteni az irodáját, hogy szükség van a helyiségre, a férjem meg már úgysincs itt. És én gondoltam, hogy „Istenem…”, olyan félve, kötözve szállítottam el. Feltettük a padlásra egy nagy tiszta, rendes ládába, de alul voltak anyukának az edényei. És persze, hogy felmentek, és kezdték nézni ott is, hogy van-e arany, meg mi van eldugva. Egy akta, két akta, három akta… szétdobálva minden, tudták, hogy ügyvéd, vagy legalábbis észrevették az aktákról. Egy darabig dobálták, és aztán a végén ott maradt egy csomó [a ládában], s alatta volt anyukának egypár edénye. Most is őrzöm, szép porcelán volt. Már nincs meg az egész, mert törtem is el, de a konyhában még most is van pár darab. Különben mániája volt anyukának a szép edény.

1942-ben berekviráltak tőlem két szobát, és egy magyar királyi századosnak adták. A százados egy nagyon gazdag földbirtokosnak volt a fia, akit háború volt, és behívtak. Ópályin ötezer holdas birtoka volt. Szóval nem egy tényállású [hivatásos] katona volt, hanem katonaköteles volt, és koránál fogva behívták. Ő tudta igazolni, hogy neki tüdőasztmája van, saját autóval volt ide delegálva, és akkor neki rekviráltak, nálam volt két szobája. Nagyon rendesen viselkedett, úri módon mutatkozott be, beküldte a névjegyét, és kérdezte, hogy fogadom-e, szeretne vizitet tenni nálam. És mondtam, hogy szívesen látom. És úri módon bejött, megkínáltam egy pohár likőrrel, kis tésztával, megköszönte, váltottunk két szót. Mondja: „Ne tessék idegeskedni, én amennyiben lehet, mindentől meg fogom tudni védeni. Zaklatni nem fogják soha.” Ő beépített ember volt, a kommunizmus által, nem a magyaroknak kémkedett. Ez volt az érdekes. Ő nem volt kommunista, de inkább szimpatizált az oroszokkal. Azt, hogy ő mit csinált, milyen munkát végzett… [azt nem tudom]. Nagyon rendesen viselkedett, csak éppen én nem hittem neki. Mindig jött a hírekkel, hogy „Ne féljen, mert az oroszok nyomják vissza a németeket…”.

Eleinte bizalmatlan voltam, mert este nagyon sokszor behívott, hogy hallgassak rádiót, mert nekem nem lehetett rádióm. Zsidónak nem volt szabad. Vagy beszolgáltattad, vagy eladtad, vagy eldobtad, vagy odaadtad valakinek. Nem volt szabad legyen rádiónk. Hát, hogy lett volna szabad nekünk tudni a híreket? Se bicikli, se írógép nem lehetett, rádióról nem is beszélek [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Lásd: „zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”. – A szerk.]. Véletlenül hallgattam, mert a rádiómat bevitte a százados, de különben neki is volt. És ő nemsokára, mikor odajött, kitett egy cédulát a kapura: „Belépni mindenféle hivatalosságoknak tilos.” Én nem tudtam, hogy ennek örüljek vagy ne. Hát inkább örültem. Gondoltam, hogy [ez olyan, mint] Jancsi és Juliska, szépen bánik velem, aztán egyszer csak odaad a farkasnak. Mindig mondta anyuka, hogy „Ne menj be, félek, ne menj be! Ne menj be, nehogy így s úgy… Ő fiatalember s te fiatalasszony…”. De érdekeltek a hírek… És láttam a ténykedéséből, a megjegyzéseiből, hogy valahogy nem stimmel valami. Röviden, ez egy beépített ember volt Horthy ellen, szóval a németek ellen, de akkor én ezt nem nagyon hittem.

Kíváncsi volt, hogy hol voltak [a frontok]. Mert ő ellene volt a háborúnak. Hát hülyeségnek tartotta, hogy még tartson a háború, és a rombolás, a gyilkolás menjen. Mert látta, hogy itt nincs mentség, itt az oroszok végig fogják seperni…, mint ahogy volt is. Magyarul hallgattuk, például az Amerika Hangját vagy a Szabad Európát, magyarul hallgattuk, vele együtt [Valószínűleg a BBC magyar nyelvű műsorát hallgatták, esetleg a moszkvai magyar adást. A hitleri propagandát ellensúlyozta a BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálata (World Service). A magyar nyelvű adás a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. Moszkvában 1941. szeptember 29-én kezdte meg adását a Kossuth Rádió, a KMP Külföldi Bizottsága által, a szovjet kormány támogatásával szervezett titkos, klandesztin adó. Az antifasiszta, háborúellenes adó egy ideig Baskíria fővárosából, Ufából szólt (mellette működött még a Moszkvai Rádió magyar adása is). 1942-től ismét Moszkvából ment az adás, 1945. április 4-i megszűnéséig. – A szerk.]. Bár a nyavalya tört ki, gondoltam, hogy ez biztos „in flagranti” akarta, hogy jöjjön valaki, s kapjon engem el. Mert úgyis a szomszéd engem fel akart jelenteni, hogy én jelt adok – este be kellett sötétíteni – a ratáknak. A rata az megfelel most a MIG gépeknek. De azok gyors kicsi repülők, ide-oda szaladgálnak. És hogy én jelt adok a rata gépeknek [A korabeli köznyelv „ratákként” emlegette, vagy „varrógépnek” csúfolta a gépfegyverük kattogását utánozva, ezeket a „gyors, kicsi repülőket”, amelyek kisebbfajta, ötkilós bombákat is dobáltak. – A szerk.]. Üzente. Megfenyegetett. De aztán kapott egy üzenetet, nem tudta, hogy honnan, csak tudta, hogy a szekuritátétól kapott egy olyan jelentést, hogy fogja be a száját, mert fel lesz akasztva. Különben kicsináltak volna, vagy amíg én elértem volna a századoshoz, addig engem rég felakasztottak volna. De mikor mondtam neki, ő mondta: „Maga ne törődjön!” Mindig azt mondta: „Legyen nyugodt!” De különben is egy idő után elhallgatott [a szomszéd], mert ki volt írva egy cédula: „Engedély nélkül e házba belépni tilos!” Úgyhogy úgy megvédett. S azután kérdezte, szegény: „Hát még ezután se hisz nekem, Bella, hogy azzal, amit én csinálok, mind maga mellett vagyok?”

Tüdőasztmája volt, nagyon sokszor volt rosszul, és anyuka mindig bement, és adott neki mézes teát vagy tejjel mézet, mindent. Ő, szegény, olyan hálás volt anyukámnak. Ő mindent hordott haza nekem, élelmet – kenyeret, húst –, hogy ne kelljen sokat kijárjak. Szóval láttam, hogy nagyon rendesen viselkedik. És ugye nem volt szabad nekem ez legyen, az legyen, úgyhogy a végén odaadtam neki ékszereket, főleg az anyukáét, nem annyira az enyémet, és pénzt is, mindent. A végén, mikor már tudta, hogy minket el fognak vinni, könyörgött nekem. Ő már tudta, hogy minket hová visznek. Kért, hogy a saját autójával átvisz Romániába, tizenöt kilométerre van a határ. „És ott – mondta – magának csak egy kilométert kell menni anyukával. Magukat el fogják vinni…” Mondtam: „Nem baj, Frici, elvisznek minket a Hortobágyra mezei munkára. Anyuka is egészséges, én is, fogunk dolgozni.” 1944-ben már dörögtek az orosz ágyúk, itt, Románia határán. És képzelje el, májusban vittek el minket, és augusztus huszonháromra itt fel volt szabadulva [lásd: Románia kiugrása a háborúból], már itt voltak az oroszok [Steinmetz Bella kissé összemossa az észak-erdélyi és a romániai eseményeket – 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szövetséges csapatokhoz, Észak-Erdély azonban magyar fennhatóság alatt maradt, az akkori magyarországi törvényekkel. – A szerk.]. Ez volt a legnagyobb bűnük a magyaroknak: utolsók voltak, akik deportáltak. Három hónapot nem tudtak volna még manipulálni valamit azzal a szerencsétlen néppel?! Könyörgött az a Frici. De mondom: „Hát jó, maga áttesz a határon, de hova fektetem le anyukát?” „Menjen – mondja –, az első házban fognak segítséget adni maguknak.” Mondtam magamban, akarja már uralni ezt az egész lakást – mert egy ötszobás szép berendezett otthonom volt, nála volt pénzem, ékszerek, minden –, most már ezt akarja. Nem tudtam elhinni, hogy egy magyar királyi százados ilyen jót akarjon csinálni.

Lengyelországból jöttek, akik megszöktek onnan, bátrak, fiatalok, hogy ne kerüljenek koncentrációs táborba. Magyarország akkor még nem volt benne a háborúban. És elmentek a zsidó hitközséghez, s kértek zsidó címeket. Jöttek hozzám is, hogy „Ez s ez történik velünk, meg akarnak ölni, ölik a zsidókat. Viszik Auschwitzba”. Hamar szedtem minden élelmet, s mondtam: „Menjen, menjen, ennyi hazugság…! Hát ez nem igaz, ez egy hülyeség!” S mindenki haragudott ezekre, hogy milyen hülyeségeket beszélnek. Azt mondtuk, hogy nem igaz, hazudnak, ezek olyan semmirevaló zsidók.

Itt is volt, aki okos volt – nem Marosvásárhelyen. A máramarosi zsidónak több esze volt. A második férjemmel [Máramaros]Szigeten voltam egy és háromnegyed évig, és ott ismerkedtem meg egy odavalósival, aki ismert sok mindent. Többek között bemutatott egy fiút, aki felment a hegyekbe, megrakva pénzzel, élelemmel, amivel csak tudott. Elment a juhászhoz, s mondta, hogy „Nézd, mentsél meg. Én most itt maradok, ha tartasz, s akkor ezt és ezt fogom neked adni”. És ott volt a juhásznak a felesége, aki időnként felment ennivalót vinni a férjének, s akkor már a fiatal férfinak is. És így a fiatalember megúszta a „sütőt”. Amikor mondta a felesége, hogy Visóban vannak az oroszok, ő szépen lejött, bement a lakásába, ott mindent az égvilágán megkapott. Az élete is megvolt, sajnos a családja nem… A család nem mehetett vele, mert feltűnt volna. És különben is, idős szülők voltak, úgy hatvan fele járó emberek. Hát azok már nem mentek ki a hegyekbe! Tudniillik [Máramaros]Szigeten olyan közel van a hegy, mintha mi is mennénk Brassóban fel a Cenkre. Aki ismeri a hegyet, s aki erre vállalkozik, fel lehet menni.

[Marosvásárhelyen] az volt a felhívás, hogy mindenki vigyen magával háromnapi élelmet [A Baky László által a „Zsidók lakhelyének kijelölése” tárgyában 1944. április 7-én kiadott körlevél szerint „Az elszállítandó zsidók csak a rajtuk lévő ruházatot, legfeljebb két váltás fehérneműt és fejenként legalább 14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kg-os poggyászt, amelyben az ágyneműk, takarók, matracok súlya is bennfoglaltatnak, vihetnek magukkal”. Ám voltak helyek, ahol még ennyit sem hagytak a gettóba szállított embereknél, volt, ahol csak egy váltás fehérneműt, másol csak kétnapi élelmet stb. (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. 419–420. oldal. – A szerk.]. Már úgy egy héttel azelőtt [a gettósítás előtt] rebesgették, de hivatalosan, azt hiszem, hogy pár nappal az előtt hirdették ezt ki. Plakátokat nem láttam. Kicsi volt a város, vagy negyven-negyvenöt ezer lakos volt, elég volt egynek értesülni, és akkor az ment [terjedt a hír]. Az Arany János utcát mi úgy hívtuk, hogy Zsidó utca, mert ott sok szegény zsidó család lakott. Az egyik kenyeret hordott ki a pékségből. Volt, aki cipész vagy suszter volt, vagy otthon kalapált. A másik, nem tudom, szabólegény valahol bedolgozott. De az utóbbi időben nem is foglalkoztattak zsidót, mert nem volt szabad. A zsidó kereskedőket kényszerítették, hogy vegyenek maguknak keresztény társakat [lásd: stróman], hogy legalább hatvan százaléka legyen keresztény a nélkül, hogy az egy fillért is beadott volna az üzletbe. Nem pazaroltak ránk törvényeket, erre csak egy rendelet kellett, nem kellett törvény.

Jött a menet az utcánkba. Minden zsidó házba bekopogtak, hogy menjünk le a téglagyárba. És hozzám nem jöttek be. Mi is édesanyámmal, amit tudtunk, összecsomagoltunk egy hátizsákba. És mikor elhaladtak, utána kiáltom az egyik kísérőnek: „Itt is zsidó család van, és ide nem csengettek be!” Visszajön nagy dühösen: „Hogy hívják?” Mondom, hogy „Almási Andorné”. Megnézi a listát: „Ne hülyítsen, maguk nincsenek rajta.” És a menet elmegy, és mi ott maradtunk anyukával kétségbeesve, mert ugye, körülöttünk elég sok zsidó család volt, s mind elmentek, és mi ott maradtunk… Hát, gondoltam: „Minket itt akarnak felakasztani vagy mi a fene?” Alig vártam, hogy hazajöjjön a százados, s mondom neki, nézze meg, mi történt. „Nem baj, nem baj! Itthon marad. Mondtam magának, átteszem a határon. Egypár kilométer a határ Romániába, s még megmenekülnek anyukával.” Csakhogy én erről hallani se akartam. Mondtam: „De nincs senkim odaát. Este anyuka hová fog lefeküdni?” Mert nekem mind anyuka volt az eszemben… De ő mind mondta a magáét: „Én azt szeretném, azt szeretném…” Én térden állva könyörögtem, hogy küldjön ide egy leventét vagy rendőrt, és kísérjenek be, mert magamtól nagy [sárga] csillagosan [lásd: sárga csillag Magyarországon] nem indulhattam le a téglagyárba anyukával. Azt mondja: „Ha ennyire erőszakos, nem állhatok ellen.” Akkor ő elküldte a csicskását, s majd jött két levente [lásd: levente-mozgalom], két szarházi, tizenhét-tizennyolc éves kölykök – ezek voltak a legveszedelmesebbek –, és „Na, menjenek…!” Így bementünk a téglagyárba.

Mikor levittek a téglagyárba [május elején], itt tartottak embertelen körülmények között, a szabad ég alatt. És Frici román csicskása kétnaponként jött be. A magas rangú tiszteknek szokott lenni szolgalegényük, egy katona, aki szolgálta őt, ott volt [vele] reggeltől estig, csak éjjelre ment be a kaszárnyába. Bejött Frici a téglagyárba a legényével, és mindig behozott valamit, például két pokrócot anyukámnak. Behozott egy-egy kenyeret, egy darab lesütött húst, élelmet, mert itt már semmi élelmet nem kaptunk az égvilágon. Azt mondták, hogy „Három napra vegyenek magukhoz csomagot, élelmet”. Abból a három napból sokkal több lett, mint három nap. Mindenkinek elfogyott az élelme. Egyenruhában jött, úgy csinálta, persze, mintha keresne valakit. Be tudott menni, mert ugye jelentette, hogy „XY-t keresem”. Különben nem kellett igazolja magát, mert neki a rangja ott volt [az egyenruhán]. És segített, de már késő volt, onnan már nem mertem kimenni. De ha van bátorságunk, akkor még onnan is kiléphettem volna anyámmal, és valahogy hazamehettem volna, hogy na, vigyen át autóval a határig, s ott letesz. De ez volt a sorsunk. Hová szökjek anyámmal?! Nem hittem, aztán mikor rájöttem, már késő volt.

A téglagyár egy régen használt épület volt, már romos volt. De azért az elsők, akik elöl voltak, még kaptak egy-egy olyan helyet, ahol mondjuk, bent [fedél alatt] voltak, és megvédte őket az esőtől. Május végén már voltak esők. Mi kinn maradtunk. A szabad ég alatt. Egy-egy pokrócot vittünk magunkkal. Már aki vitt. És akkor egy-két ismerős család, összeálltunk. Ott egy rendetlen, mocskos udvar volt, s kaptunk lécet. A férfiak beütötték, rátettek egy plédet, egy kartonpapírt, amit kaptak. És akkor ott leültünk a szabadban, a földre. Kész. Ennyi. Így kezdődött az embertelenség.

A téglagyári emlékből megmaradt, hogy a végében volt egy mély gödör ásva, s ott egy rúdra rá kellett ülni, s az volt a vécé: fiatal, gyermek, öreg, férfi, nő… Volt valahol egy folyó csap, de hol adtak vizet, hol nem. Különben nem volt hol mosakodni. Le se vetkőztünk végeredményben, mert hidegek voltak az éjszakák. És voltak már esős napok, és örültünk, hogyha nap volt. Állandóan bent kucorogtunk.

Be kellett szolgáltassam az ékszereket, mert tudták, hogy doktor Almásinénak kell legyen egy gyűrűje, egy karkötője, ha nem más, egy órája [„A vagyontalanítás több hullámban zajlott le. 1944. április 14-én Reményi-Schneller Lajos [1938–1944 között pénzügyminiszter] előterjesztette a minisztertanácson a pénzügy, a kereskedelem és az ipar árjásításának a tervét. Javaslatai alapján született meg április 16-án a miniszterelnök 1600/1944. számú rendelete (külön bejelentő formanyomtatvánnyal), mely szerint a zsidóknak minden tízezer pengő feletti vagyont két héten belül be kellett jelenteniük, illetve letétként be kellett szállítaniuk a legközelebbi pénzintézeti fiókba. A rendelet azt is megszabta, hogy személyenként csak két rend »használati ruha«, egy felöltő és egy télikabát, két kalap és hat váltás egyszerű alsónemű maradhat bejelentés nélkül »a zsidó« tulajdonában. A Pénzintézeti Központhoz tartozó pénzintézetekben kellett letétbe helyezni az értékpapírokat és nemesfém tárgyakat. Az összes 1944. március 22-e után kötött adásvételi és ajándékozási szerződést semmisnek nyilvánították, hogy a vagyon átmentését megakadályozzák. A bankbetéteket zárolták, a zsidó betétesek új, zsidócsillaggal ellátott betétkönyvet kaptak, amelyet azonban tilos volt hazavinni (!), és a számláról csak ezer pengőt lehetett havonta kivenni. Néhány héttel később az összes zsidó számlát egyetlen központi számlává vonták össze: innen teljesítették valamennyi zsidókkal szemben felmerülő követelés (például a gettósítás költségei, a deportáltak közüzemi számlái) kifizetését” (Ungváry Krisztián: „Nagy jelentőségű szociálpolitikai akció” – adalékok a zsidó vagyon begyűjtéséhez és elosztásához Magyarországon 1944-ben, www.rev.hu/html/hu/kiadvanyok/evkonyv02/ungvary.html). – A szerk.]. Féltem nem beszolgáltatni a bankban. Akkor a Kereskedelmi Bank volt a főtéren. De mindent éppen nem szolgáltattam én se be, hanem a másik részét, amit inkább többet hordtam, odaadtam ennek a tisztnek. Nálunk szokás a karikagyűrűvel együtt még egy foglalógyűrűt adni. És mindent be kellett szolgáltatni, csak a karikagyűrűt nem. De amikor hoztak el a téglagyárból, és vagoníroztak be, akkor volt egy persely, és mindenkinek le kellett húzni még a karikagyűrűjét is, azt is bedobni… Amit a banknak szolgáltattam be, azt bevitték az anyaországba, vagy maguk között szétosztották. Azt nem a németek vitték el, hanem akik itt voltak, a banktisztviselők. Annak nincs nyoma.

Körülbelül úgy tíz-tizenkét napig voltunk itt, a téglagyárban. És azután vagoníroztak be. Csupa hazugság volt. Azt mondták, hogy bevisznek az anyaországba, s ott majd valami földműves munkát fogunk végezni. És mi hittük, mert logikus volt. Gondoltuk, ha Moszkvától, Leningrádtól idáig visszanyomják a németeket, a frontot – Bukarestben már hallották a lövéseket –, a magyar zsidókat nem deportálják, mert hová deportálják? Gondoltuk, már csak napok-hetek kérdése, hogy vége a háborúnak, mint ahogy vége is volt. Minket május elsején, másodikán vagoníroztak, május negyedikén érkeztünk Auschwitzba [Az ő szerelvényük valószínűleg június negyedikén érkezett Auschwitzba, valószínűleg a május 30-án indított szerelvényről van szó. Ugyanis a gettósítás kezdődött 1944. május 3-án. A deportálást három menetben, május 27. és június 8. (más források szerint: május 25. és 27.) között hajtották végre. 7549 zsidó személy vagoníroztak be (Carmilly-Weinberger Moshe: Út a szabadság felé!, Kolozsvár, 1999). – A szerk.]. És augusztus huszonharmadikán már fel volt szabadulva Románia. Ez volt a legnagyobb bűne Magyarországnak, ő volt az utolsó Európában, aki deportált, amikor ő is tudta, hogy hol van a front már. Pest nem volt értesülve, hogy hol van a front?

Bevagonírozás volt, és irány Auschwitz. Azt persze még nem tudtuk, csak akkor, amikor mentünk, mentünk, mendegéltünk és eltelt egy nap, és még mindig mendegélünk a marhavagonnal. Három napig mentünk. Nyolcvanat egy vagonban…, úgyhogy nem jelentette azt, hogy mindenki le is tudott ülni. Örültünk, hogyha az idős embereket le tudtuk valahogy ültetni. Első megdöbbenésem a vagonban akkor volt, amikor egy anya fogta a gyerekét az ölében, az nagyon sírt, és nem bírta elhallgattatni, és elkeseredésében felfogta a pelenkába a vizeletet, és úgy törölte meg a gyereknek a kiszáradt ajkát. Már nem volt víz senkinek. Mindenki vitt egy kicsi vizet, egy üveg vizet – nem voltak akkor plasztik üvegek –, de az már rég elfogyott. És az a csepp gyermek… se nem szopott már…, még nem is lehetett kenyeret a szájába gyúrni. Ez volt az első megdöbbenésem, hogy „Úristen, hát mi ez?!”. Azután már nem volt gond, egyenesen mentek a gázba…

Fogalmunk nem volt a vagonban, hogy hova visznek. Magyarország határán megállt a vonat, kinyitották az ajtót, feljöttek a kakastollas csendőrök: „Akinél van még arany vagy valami érték, adják le, mert ha nem, itt, helyben főbe lövünk!” Volt, akinek volt. Nekem is volt. Volt rajtam és anyukán is egy kézzel kötött szvetter, és varrtunk bele vékony láncokat. 1942-ben a férjemet elvitték a frontra, és hallottuk, hogy ott aranyért kapnak egy-egy kenyeret. És akkor vettünk, aki tehette, vékony-vékony kicsi aranyláncot, és küldtük ki nekik. Volt két férfi, aki a munkaszolgálatos csoportot őrizte. A családjuk itthon volt. Mi gyúrtuk mindennel, pénzzel, élelemmel, hogy tudjunk küldeni valamit. Na, én alig vártam, hogy jöjjön az éjszaka, valahogy kibontsam, és kerestem valamilyen kis lyukat a vagonban, hogy szépen kiengedjem. Aztán nem sok idő után átvettek a németek, és irány Auschwitz. Már rögtön tudtuk [hogy nem igaz, amit mondtak], mert láttuk, ahogy haladtunk, láttuk az állomásoknak a neveit. S aki egy kicsit tisztában volt a földrajzzal, az rögtön látta, hogy „Hopp-hopp, ez már közel van Ausztriához, sőt, Lengyelország fele megyünk!” – mert láttunk már polszki [lengyel] feliratot is. Auschwitz tulajdonképpen Sziléziában [Kelet-Sziléziában – A szerk.] volt, az Lengyelország volt, de már Németország bekebelezte akkor. De nem tudtuk, mi az, hogy Auschwitz…

Auschwitzba május negyedikén érkeztünk. Azt azért tudom, mert nekünk, marosvásárhelyieknek akkor van a gyásznapunk [Valószínűleg mára kissé összecsúsztak Steinmetz Bella emlékezetében az egykori események: május negyedike talán a gettóba kerülésének volt a napja (Észak-Erdélyben május 3-án kezdődött el a zsidók gettóba tömörítése). A deportálás a hónap utolsó harmadában történt: Moshe Carmilly szerint 7549 marosvásárhelyi és környékbeli zsidót három transzportban deportáltak május 27-én, 30-án és június 8-án (Moshe Carmilly-Weinberger: Út a szabadság felé. Zsidó menekültek megsegítésének története a Holocaust idején: Erdély, 1936–1944, Cluj-Napoca, 1999). – A szerk.]. Mikor megérkeztünk, lehúztak [a vagonokból]: „Los, los, aber schnell, gyorsan, gyorsan!” Csak a marhákat hajtják így. Ezt már az ott lévő férfiak, a häftlingek, a foglyok csinálták. Mindent bent kellett hagyni a vagonban. Csomag nélkül szálltunk le, csak azzal, ami rajtunk volt. Egyenesen mentünk vagy ötven métert, ha mentünk, s a hóhér már ott állt fekete ruhában: Mengele, idáig érő lakkcsizmában, elegánsan. Volt egy botja. Nagyon hamar megtudtuk, hogy az Mengele, mert már voltak ott lengyel lányok. Már sokan voltak deportálva Ausztriából, Lengyelországból, Észtországból, amit a németek megszálltak, onnan már mind voltak deportálva [lásd: Auschwitz]. Akkor rám nézett, s a bottal csak intett… Akkor még nem tudtam, mi fog történni anyukával. Csak aztán mondták az ottani lengyel lányok, hogy „Látjátok, ott a kémények hogy füstölnek? Az előbbi transzport…”. Szatmárnémetiből, [Máramaros]Szigetről, nem tudom, honnan. Mindenesetre már nagy gőzzel ment a krematóriumban a füst. Olyan szag is volt állandóan, és olyan rettenetes meleg volt, hogy eleinte szinte megfulladtunk. Pláne amikor borús idő volt, s lenyomta [a füstöt]… Ez volt.

Miután ki voltunk választva, egyenesen bevittek a fürdőbe, anyaszült meztelenre levetkőztetve, leszőrtelenítettek. Le volt vágva a hajunk is. Durváskodtak. A már ott lévő régi häftlingek voltak ott a fürdőben. Felügyelettel, persze, német katonaruhás nők… A fürdés, szőrtelenítés után bementünk egy terembe, kerestem például a barátnőmet, akivel kéz a kézben mentem: „Bözsi, hol vagy, Bözsi?” S akkor mondja, hogy „Bella, Bella, hát nem ismersz meg?”. Hát ha az ember levágja a haját, azt nem lehet kopaszon megismerni.

Darvas Böskének hívják a barátnőmet. Ma is él Izraelben. Szerencséje volt, hogy megmenekült. A férje is. Hazajöttek, rögtön csináltak egy gyermeket, és rögtön ki is mentek Izraelbe. A férje meghalt, ő egyedül maradt, a gyermekét felnevelte, lettek unokái. Volt egy bátyja, aki Párizsban tanult, nem is jött haza, ott maradt, s nem is volt deportálva. És irtó gazdag volt. Meghalt, mindent örökölt ez a húga. Mikor már nem volt szükség rá, öregek házába ment. De az olyan, hogy havi négyezer dollárt fizetnek. Minden van ott. Külön szoba fürdőszobával, televízióval, három-négyféle menü, van uszoda, saját orvos. Szóval, ezt nagyon kevesen engedhetik meg maguknak. Neki volt pénze, s abból fizeti.

Auschwitzban például volt valami ruhacsere, és ledobtuk a régit, ott egy nagy-nagy-nagy halom ruha volt. S egyenként mentünk el, de „Gyorsan! Gyorsan! Gyorsan! Schnell! Schnell! Schnell!” – mindig ez volt a jelszó. Fel kellett kapni a ruhákat, s ezért úgy messziről próbáltuk kinézni magunknak. Na, de hát azt nem lehetett úgy messziről látni. Felkaptam egyet, de hát láttam, hogy az egy százkilósnak való, és visszadobtam, és vettem egy másikat. Kaptam két nagy pofot egy katonától, de nagyot. És szembenézett, s azt mondja: „Nem fájt?” Mondom: „Nem! Tőled nem.” Rám néz: „Tőlem?” „Nem. Miért fájjon?” S azzal továbbment. Ha még egyet kérdez, biztos főbe lő, mert azt mondtam volna, hogy „Te nem vagy ember, hanem állat vagy”. Azután gondoltam: „Te, hülye, egy szavadba kerül, és egy golyóval [lelőnek]!” S lehet, hogy jobb lett volna, mert utána olyan csúnya életeket éltem.

Mindjárt első hónapban tetováltak [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű sorszámot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. És nagyon boldogok voltunk, mert azt hittük, ha valakinek számot kell adni, ez azt jelenti, hogy létezünk. De a fenét, az nem ért semmit. Nem fájt a tetoválás, mert nagyon ügyesek voltak, német lányok csinálták. Nekem szerencsém volt, ügyes volt, mert nagyon kicsit csinált. De például a sógornőmnek ilyen nagy volt, és össze-vissza. Nekem benne van minden iratomban, amit kaptam. Nekem 13317 volt a számom. Egyedül egy [maros]vásárhelyiről tudok, aki kivette [a tetoválást a kezéről]. Senkitől se hallottam. Ez egy szégyen [hogy a tetoválást eltüntette a kezéről].

Tulajdonképpen ott [Auschwitzban] egy kínzás volt. Hajtottak hajnali négy, fél öt fele ki a blokkból – nem tudtunk órát, csak úgy körülbelül sejtettük a napjárás után. A C lágerben, ahol én voltam, százezren voltunk [A Birkenau, Auschwitz II táborról lehet szó, ahol több mint 90 000 foglyot gyűjtöttek össze. – A szerk.]. Minden blokkban ezer ember volt. És akkor ott „in fünfte Reihen”, ötös sorban szépen felállítva, a blokkok között vártunk és vártunk és vártunk. És jöttek, mit tudom én, öt óra múlva, hat óra múlva. A nap nagyon sütött, égetett. Leszámoltak, hogy megvagyunk, s tovább álltattak. Nem volt szabad bemenni a barakkba. Azután kezdtek kiabálni, hogy menjen valaki az ételért. Mert egy ilyen nagy rozsdamentes alumínium kübliben hozták. Főzőtökből csináltak nekünk levest, az valamilyenfajta répa, lehet, hogy ott termelik Németországban, de nem éti tök volt. Abban volt fű, abban volt marharépa, sokszor ropogott a fogam között a homok. Természetesen nagyon kevesen tudták meginni. Volt úgy is, hogy nyolcan kaptunk egy fazekat. És akkor sorba adtuk: egy korty nekem, egy korty neked, s néztük, hogy nehogy két kortyot egyen, mert minden korty étel életkérdés volt. És kaptunk reggel, azt hiszem, húsz deka kenyeret, egy szeletet. De egész napra. Ugyancsak reggel hoztak ugyancsak ilyen kübliben valami fekete löttyöt minden nélkül. Hosszúnapkor [Jom Kipur] Auschwitzban is kilencven százaléka nem ette meg azt a kicsi ételt, amit kaptunk, amikor egy falat ételen múlott az embernek az élete. Olyan minimális ételt kaptunk, hogy az a tizenöt deka kenyér és az a kis lötty marharépából meg fűből, még az is számított. Természetesen én sem ettem. Nemcsak én, hanem aki semmit soha nem tartott, azon a napon nem ette meg senki sem az ételt. Az egy olyan szent nap.

Nem volt senkinek se különösebb dolga. Volt elöl elkerítve egy kicsi lyuk, ahol valaki felvigyázott a belső rendre. Az már egy poszt volt. Kiválasztottak közülünk valakit. Ahhoz külön szerencse kellett. Mégis ő először merített abból az ételből, hátha kap valami kicsit sűrűbbet benne. Kicsit fárasztó nekem beszélni, mert az embert felkavarja… Nekem semmi, de semmi beosztásom nem volt a lágerben. Ellenben nagyon bátor voltam. Azt csináltam, hogy éjjel kilógtam. A konyha elég messze volt, jó száz méter, ha nem több. És én oda éjjel besurrantam, holott ki volt világítva. Ötméterenként fenn égett egy lámpa, állt a német, kihúzott fegyverrel. Elosontam a konyháig, ahol volt egy szemét, s a lányok, akik a konyhán dolgoztak, néha kidobtak oda egy-egy káposztát vagy egy rossz paradicsomot. És abból turkáltam esetleg valamit, és futottam vissza. Ezt csináltam. Nem mindenki merte, mert ez veszélyes volt, hogyha észrevettek, lelőttek. Egyik [maros]vásárhelyi ismerőst eltalálták, és a szemét kilőtték. Az egyik szemét veszítette el. De nem csináltam ezt minden este, hanem csak egyszer-egyszer.

Négyen-ötön, [maros]vásárhelyiek mindig igyekeztünk valahogy együtt maradni. A szelektáláskor, mikor látták, hogy valaki alig áll [a lábán], akkor aki a háta mögött állt, az tartotta, hogy ne lássa a hóhér [Mengelére utal. – A szerk.], hogy összeesik, mert akkor azt rögtön kihúzta, és küldte a gázba. Jó szeme volt, mindent meglátott. Aztán volt olyan is, hogy megkérdezte a hóhér, hogy „Neked ki a testvéred?” Ha valaki ragaszkodott [valakihez], akkor mindjárt megkérdezte, hogy „Leánytestvéred? Unokatestvéred?”. És akkor rájött az ember, hogy azt nem szabad mondani, mert akkor elválasztják. S akkor mi mondtuk, hogy nem. „Mégis mért ragaszkodsz hozzá?” Akkor összenéztünk: nagynéni, ismerős. Szóval, össze-vissza hazudtunk mindent, hogy azt a négy-öt embert ne válasszák el egymástól. Nem sokat ért, de valahogy sikerült összetartanunk, mikor már munkába kerültünk. Szegény Izsák Mártonnak [a Centropa vele is készített interjút. – A szerk.], aki most meghalt, neki a felesége is velünk volt. Már mikor a munkában voltunk, röhögtünk kínunkban, hogy „Hogy is van? Milyen rokonom vagy? A nagynéném unokaöccsének a feleségének a nagymamája?”. Szóval, össze-vissza hazudtunk, hogy valahogy rokon se legyen, s mégis valahogy összetartozzunk.

Jött egy bizottság, de nem tudtuk, hogy ki mi. Mindenesetre örültünk, mert azt jelentette, hogy valahová elvisznek. De anyaszült meztelenre kellett vetkőzni, a ruhát a karra, és a bizottság előtt kellett elvonulni. És ott megfigyeltük, hogy mindenkinek főleg a lábát nézték, hogy nem roggyan-e össze, vagy mennyire erőbíró. Azután jöttünk rá, hogy álló munkára vittek. Májustól június, július, augusztus, szeptemberben vittek minket el. Először Bergen-Belsenbe vittek, az is egy fogolytábor volt. De ott már jó dolgunk volt. Ott tartottak jó két hétig, hogy egy kicsit felerősítsenek. Ott be voltak állítva nagy cirkuszsátrak. A földön voltunk, de rengeteg pokrócot kaptunk. A koszt egy kicsivel jobb volt, nem kellett reggel felkelni. Volt víz, tudtunk mosakodni, vécére menni. Ott a földön megmaradt egy-egy murok [sárgarépa] vagy krumpli, vagy nem tudom, mi, és ahhoz hozzájutottunk. Úgyhogy, mondjuk, ott arany dolgunk volt. Nem kellett appelt állni. Ha eső volt, akkor bejöttek a nagy sátrak alá, s ott számoltak le minket. És onnan vittek aztán vonattal a gyárba. Ezerötszázan voltunk összesen, akit vittek a [repülőgép]gyárba dolgozni. Ez Lipcséhez volt közel, annyira volt, mint ide Marosszentgyörgy [Azaz nem egészen öt kilométerre. – A szerk.]. Ott volt egy selyemgyár, de a háború alatt átalakították hadiüzemnek. És volt egy kis fürdőhelyiség is.

Mikor odavittek minket, emberségesebb volt annyiban, hogy barakkban laktunk, és mindegyikünknek volt két pokróca. Ahol mi laktunk, az egy nagy épület volt, közepén egy folyosó, jobbra-balra szobák voltak, de különbözőképpen volt kialakítva. Az egyikben, nem tudom, tízen laktak, a másikban hatan. Valamikor valami kaszárnya lehetett, s úgy alakították át, de ezt nem tudom biztosan. Beengedtek oda, mint egy csordát, s akkor mindenki kapaszkodott. Mi, nyolcan [maros]vásárhelyiek befutottunk egy szobába. Darvas Böske, a férje után Mandel, Izsák Marcinak a felesége, Lulu, egy valamilyen Emma, három testvér: Izsák Klári, Kelemen Gizi, Kelemen Nusi. Ők titokban tartották, hogy testvérek. Mi, [maros]vásárhelyiek tudtuk, de ők mindig más sorba álltak, és nem is hasonlítottak. Milyen ágy volt ott!  Valami szalmával volt, de olyan hideg volt, mint a fene. Ezért tettünk rá egy pokrócot és hármat magunkra. Úgy csináltuk, hogy ketten feküdtünk egy priccsen, hogy melegítsük egymást. A tégla le volt verve, már ki tudtunk kukucskálni, hogy az udvaron jár-e a führer, a lágernek a főnöke, vagy egyáltalán mozog valaki kint az udvaron. És volt egy mosdószoba, ahol olyan volt, mint egy szökőkút: közepén sugározta a jéghideg vizet. Mi figyeltük egymást. Nálunk fegyelem volt. Az egyik, egy fiatal leányka, szegény, mindig fázott, és nem akart mosakodni. És mondtuk: „Aki nem veti magát alá a mi törvényeinknek, az innen a szobából mehet ki!” Nem akart a máramarosiak közé kerülni, de mi kitettük, elment egy másik szobába. Szegény, sírt, letérdepelt, hogy vegyük vissza, mert ezután ő is velünk fog jönni reggel vagy este mosakodni. A tetűtől féltünk, mert a tetű aztán pusztította is az embereket. De nemigen volt a mi blokkunkban tetves. Vacsorára kaptunk margarint, mézet csomagokban. És volt, amikor valamilyen szalámifélét kaptunk. De én például mindig elcseréltem a húsfélét margarinra vagy mézre. Mások kenyeret is adtak azért, hogy húst kapjanak. De kenyeret én sosem adtam.

Tizenkét órát dolgoztunk, és olyan nagy szerencsénk volt, hogy a gyárban meleg volt. Repülőgép-alkatrészeket csináltunk a Messerschmitt repülőgépeknek. Ez egy világhírű márka. Csehszlovákiából hoztak kisebb-nagyobb automata gépeket, s már fel voltak állítva a gyárban. Itt, mondjuk, szerencsém volt, hogy könnyebb munkát kaptam. A barátnőmnek például pechje volt, mert nagy csavart kellett csinálnia. Ez azt jelentette, hogy kétkilós vasat kellett beállítson a gépbe. Az enyém csak egy kicsi csavar volt, ezzel kellett csak beállítsam a gépet. Nem nagyon kontrolláltak. De a német felvigyázó mondta, hogy „Vigyázz, dolgozz pontosan, ha nem, átteszlek a nehéz gépre, a schwere maschinéra!”. Nekem volt egy lengyel vorarbeiterem, egy előmunkás, aki betanított a gépet kezelni, és aki felelt értem. Keresztény lengyel volt, behozták őket Lengyelországból, Franciaországból, Olaszországból, mert ellene voltak a hitlerizmusnak. Összegyűjtötték őket, és behozták Németországba ingyenmunkára. De ahogy hallottuk, ezek jobb körülmények között voltak mégis, meleg volt a blokkjukban. Máshol laktak, nem a zsidók között. Kaptak valami minimális pénzt, vehettek borotvát, vehettek egy darab szappant, víz állt rendelkezésükre. Szóval, civilizáltabban nézhettek ki, mert tudtak borotválkozni.

Öt órakor verték a harangot, mert hat órára a gyárban kellett lenni. A gyár annyira volt, mint ide a Kultúrpalota [pár percnyire]. Addig szép sorban katonai felügyelet alatt mentünk. És szerencsénk is volt, hogy ott már közel volt a front. Már borzalmasan sokszor volt légiriadó. Sokszor húsz-huszonöt percet is tartott. Akkor le kellett szaladni az óvóhelyre. Mindenkinek kötelező volt leszaladni. A gyárnak alul megmaradt a légvédelmi tere [óvóhelye]. Ott volt egy keskeny, hosszú-hosszú pad. Ott ültünk, meleg volt, és elaludtunk. Egyszer láttunk egy bombázást, akkor tették porrá Hamburgot. Utólag a lengyelektől tudtuk meg, mert azoknak volt egy rádió-csinálmányuk – ők valami műhelyekben dolgoztak, és volt ott egy műszerész. Ezer gép ment el a fejünk fölött, az eget nem lehetett látni, annyian mentek egyszerre.

Nálunk zsidó férfi nem volt, csak nők. A férfiak mind lengyel vagy francia keresztények voltak, de volt beépített [ember] is. Például az én mesterem mondta, hogy „Ne nagyon barátkozzatok azzal a francia häftlinggel, mert az egy beépített besúgó”. Mert rabruhában volt. Ők mindent tudtak. Aztán megfogták egyszer, hogy rádiót hallgatnak, és egyet felakasztottak. Napokig lógott a gyár udvarán, hogy mindenki lássa. De ez nem rémítette meg a lengyeleket. Nem telt bele egy hét, megint volt rádiójuk. Le a kalappal a lengyel hősiesség előtt. És ők mondták például reggelenként: „A front itt van, a front ott van.” Megmagyarázták például, hogy a szögesdrótból, amiben villanyáram van, hogy kell az áramot kiütni, hogy ki tudjunk jönni, „hogyha ki akarják üresíteni a lágert”. A közvetlen felvigyázóm mutatta, hogy úgy kell dobni egy kicsi vasat, hogy két drótot érintsen, mert akkor kimegy az áram belőle. Volt neki tíz gépe, amiért felelt a német főnöknek, hogy rendben legyen. Aztán egy idő után mondta, hogy „Hallgass ide! Csinálsz vagy húsz-huszonöt csavart, abszolút pontosan. Azt félreteszed, de utána így és így csinálsz, mind selejtet. Azt alulra teszed. Én fogom ezt kontrollálni, ha nem így csinálod, akkor át foglak tenni a nehéz gépre”. Tehát megtanított szabotálni. Jöttek kontrollálni a németek, felülről megnézték a csavart. Volt nekik egy műszerük, amivel megmérték, igen, stimmelt, kész. De alul mind selejt volt. Úgyhogy nem szerettem volna arra a repülőgépre felülni, amit én csináltam… A többieket is hasonlóan megtanították szabotálni.

A munkahelyen volt, hogy egy éjjel a gépem éppen kaput volt, tehát el volt rontva. A mester nem volt ott. Én leültem a ládákra, persze a fáradtság, a kimerültség miatt elaludtam. És pont jött a hóhér, a fővezér kontrollra, vérmes szemekkel. Láttam, hogy nincs magánál. És mondta, hogy „Reggel jelentkezel nálam”. Tudtam, mit jelent. Mikor vége van a sihtának, tehát reggel hat órakor, mikor jön a váltás, és megyünk be a lágerbe, ott volt az iroda, és ott előtte kellett állni. Azt jelentette, hogy odaállít egy méterrel a drótok elé. Én az éhséget bírtam, de a fázástól rettenetesen szenvedek. Mondtam a kolléganőknek: „Gyerekek, én nem állok oda. Én nem bírom ki.” Könyörögtek, „Bella, drága, mindnyájan viszünk meleg téglát”. A gyárba mikor mentünk, kaptunk egy overallt, egy munkaruhát. És mondták: „Viszünk egy meleg overallt…” Azt mondtam: „Nem, mert nem bírom ki úgysem.” „Bella, drága, betesz a bunkerbe.” Ott meg idáig volt víz. Mondom: „Oly mindegy, hogy így halok meg, vagy úgy halok meg! Nem megyek. Ne haragudjatok, mindnyájan szenvedni fogunk, egy vagyok veletek, de nem akarok így meghalni. Higgyétek el, én láttam, hogy fogalma sincs, már rég elfelejtette, ti nem láttátok, hogy hogy nézett ki.” Na, és így volt. Nem mentem. Egész nap figyeltük, hogy jön-e, de nem jött. Így úsztam meg. Én nem is tudom, ki bírta volna ki. Én éreztem, hogy én ezt nem bírom ki. Megbillentem volna a fáradtságtól, a hidegtől, és ráestem volna [a szögesdrótra]… Én az éhségtől soha nem szenvedtem az egy év alatt. Mások nagyon szenvedtek. Én mindig kisétkű voltam, és minden szart, amit adtak, megettem. Azt mondtam: „Túl akarod élni, akkor meg kell egyél mindent.” Meg akartam élni azt, hogy mi lesz ez után. Mindig ez volt a jelszó. Különösen, mikor már a végénél tartottunk.

A gyárban senki nem nyúlt senkihez. Ott mindenki dolgozott. Amikor már ott voltunk a gyárban, aki gondolkozott, az már látta, hogy már vesztett dologról van szó. Tehát már nem voltak durvák, de volt bosszúállás. Amikor aludva talált a hóhér engem, a barátnőm védeni akart, és megszólal nagy bután, perfekt németül, hogy „Szegény, még nincs hozzászokva ilyen nehéz munkához, egy ügyvédnek a felesége”. És ezt hallja a német főnök is, aki felelt a munkáért. Mikor elmegy a hóhér, azt mondja: „Du bist Frau Doktorin? [Szóval doktorfeleség vagy? (német)] Na ne félj, Frau Doktorin!” Minden nap, a szünidőben, egytől kettőig, amikor volt egy óra ebédidőnek, bevitt az irodába: „Ablakot pucolni, felmosni, Frau Doktorin. Azt nem jól csináltad, Frau Doktorin!” Na, ez volt a bosszú. Pedig egy egyszerű ember voltam, egy ügyvédnek a felesége, az is egy egyszerű polgár ember, nem egy valaki.

Mikor már tényleg hallatszottak a fegyverek, akkor tanított meg [a gyárban a felvigyázó lengyel előmunkás] arra, hogy „Ti ne menjetek sehová! Kiállítanak az udvarra, de ti ne mozduljatok! Ne engedelmeskedjetek!”. És megmutatta, hogy hogyan szökjünk meg. Oda is mentünk egypáran, vagy nyolcan-tízen a kerítéshez, és ő odaütötte a vasat ügyesen, s láttuk, hogy sikerül. De mégse mertük megfogni, de ő igen. Mi azt mondtuk: „Végigcsináltuk ezt a szörnyű évet, hát most így pusztuljunk el?!” De ő megfogta, jól széjjelhúzta – nem történt semmi –, és kibújt. Utána kibújt a második. Én nem mertem. Vagy négyen kibújtak, de én nem voltam köztük. Nem keresték őket. Maguk a németek, a felvigyázó katonák is megszöktek. Azt vettük észre, hogy mind kevesebben vannak. Harmadik nap még kevesebben. S innen kaptunk bátorságot. Akkor már nem mentünk a gyárba, hanem már ki akarták üríteni a lágert. Aztán egyik éjjel, mikor kivittek a lágerből, szépen lehasaltunk az útszélen. A menet lement, és mi ott maradtunk. Ez lehetett úgy [1945.] március végén vagy április közepén. Csak a lágerfőnök ment végig, gondolva, hogyha elviszi [a foglyokat] egy bizonyos helyig, és ott beéri őket az orosz, akkor ő megmenekül, mert mondja, hogy „Itt van az írás, ami parancs volt, hogy végezzem ki a lágereseket, és nem végeztem ki”. És akkor jutalomból, hátha megmenekül. De aztán nem védte senki se. Kérdezték, hogy milyen volt. Mindenki megmondta, hogy egy alkoholista gazember, úgyhogy rögtön lekapcsolták, és vitték. Biztosan nem maradt élve, de nem is érdemelte meg. [1945.] május kilencedikén volt vége hivatalosan a világháborúnak, mi csak akkor éreztük magunkat biztonságban, hogy nem vagyunk már foglyok.

A deportálásból mindenki hazament. Csak a lengyelek nem mentek haza. Azt mondták megdöbbenve, mikor kérdeztem tőlük, hogy „Mentek haza?”. „Haza? Hova? Melyik a mi hazánk? Oda, ahol minket Auschwitzba küldtek, ahol anyámat Auschwitzba küldték?” Úgyhogy a lengyelek mind kimentek, és tanultak. Pedig akkor még nem is volt Palesztina Izrael [lásd: Izrael állam megalakulása]. Valahogy fenntartották magukat, és egyetemeket végeztek. Ezek mind beszélnek három-négy nyelven anyanyelvi szinten.

Sok időbe telt, amíg hazajöttünk, mert le voltak bombázva a sínek, tehát a vonatok nem mentek. Azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk, merre induljunk. Gyalog indultunk meg. A németektől hiába kérdeztük, hogy menjünk Prágába – gondoltuk, azt inkább ismerik, hogy Csehszlovákia hol van. Az egyik erre mutatott, a másik arra. Felültünk egy kicsi vicinális vonatra, majd letettek, hogy „Mi erre megyünk, az nem jó nektek, próbáljatok arra menni…”. Felültünk egy románokkal megtelt teherautóra – nekik azt mondtuk, hogy románok vagyunk, ha magyarokkal találkoztunk, akkor magyarok voltunk –, és vittek egy darabig. A végén elkerültünk Prágába, és Prágában kaptunk egy tehervonatot, amelyik elhozott Pestig. Megérkeztünk Budára, de nem tudtunk átjönni Pestre, mert az összes híd le volt bombázva. Én Pestet úgy ismertem, mint Marosvásárhely főterét. Rengeteget voltam Budapesten, amíg férjhez nem mentem, és utána is sokat voltam. Minden évben kétszer. Nagy tutajokkal, csónakokkal vittek át egyik oldalról a másikra, mert nagy ott a Duna Pesten. Ahogy vonultak a magyarok, ők robbantották fel a hidakat, hogy ne tudjanak az oroszok jönni [A hidakat a visszavonuló német csapatok robbantották fel a második világháború végén. Lásd: Budapest felszabadítása. – A szerk.]. Ilyen hülyék, itt akarták megnyerni a háborút...?!

Mikor mi visszajöttünk a lágerből Pesten keresztül, fel volt állítva egy fogadóház, tán kiüresítettek ott egy iskolát. Oda érkeztünk meg, hogy vegyenek nyilvántartásba. És ott láttam Kohn Ilonkát, Kohn Márton feleségét. Még ennek a családnak volt autója [Maros]Vásárhelyen. Márton nem tanulta meg, nem is akarta megtanulni az autóvezetést, mert felvágott. A sarkon, ahol a McDonald’s van, ott volt neki egy emeletes háza, és ott feljebb még külön teniszpályája is volt, ahol szegény Izsák Marcinak a műterme volt, amit a Ceau[şescu éra] alatt építtetett [A műterem a második világháború után épült, de Ceauşescu hatalomra jutásánál hamarabb. – A szerk.]. [A háború előtt] egyszer voltam, többet nem mentem, mert rossz pálya volt, és ők nem tudtak játszani. Azok olyan ügyesen csinálták, megszimatolták, hogy mi lesz, és bőröndökkel – volt szívük itt hagyni vagyont, mindent – fogta a két gyermeket, és idejében felment Pestre a családjával. Ott bujkáltak egy darabig. Mikor kezdett a Szálasi-kormány már nagyon büdös lenni és veszedelmes, és mikor a nyilasok kezdtek volna nagyon mozgolódni, akkor le tudtak fizetni egy német SS-ezredest, és egy német vonattal Bukarestbe mentek, mert Bukarest már félig-meddig szabad volt, már perceken belül fel volt szabadítva [Bukarest nem volt német megszállás alatt. – A szerk.]. És megmaradtak, mind a két gyerek és ők is. Mikor Pest már fel volt szabadítva, visszajött, és összetalálkoztunk. Ismertük mind a négyen, akivel együtt voltunk. Nyakunkba borult, s hazavitt minket. Így tudtam meg a történetet. Ott tartott minket egy hétig, és ellátott étellel és mindennel. És adott pénzt, hogy „Menjetek a fodrászhoz, mert úgy néztek ki, mint valami vademberek.” Mert nekünk is le volt vágva a hajunk, és egy év alatt annyit, amennyit nőtt. De én aztán megfestettem. Már úgy jöttem haza Marosvásárhelyre, hogy én vagyok a szőke Almásiné, és maradtam is végig szőke Almásiné. De a háború után nem volt ott festék, s egyszer hol szalmasárga, hol lila voltam. Nagyon megmérgelődtem. Egy héten lementünk [Nagy]Váradra, és akkor lehúzattam a hajamat a saját színembe. Úgyhogy aztán többet nem is festettem, maradtam az eredeti színnel. De visszatérve Kohn Ilonkához: rendesen viselkedett, és még adott annyi pénzt, hogy tudtunk volna, mondjuk, egy hónapig élni belőle. Ők soha vissza nem mentek [Maros]Vásárhelyre, ott maradtak Pesten, és aztán nagyon rövid időn belül kimentek Németországba.

Pesten kimentünk az állomásra – öten voltunk –, és megengedték, hogy egy tehervonat tetejére felmásszunk. „Hason menjenek, mert nem tudjuk, hol vannak az alagutak, mi Bukarestbe megyünk” – mondta a főmasiniszta. Úgyhogy hason mentünk, és érkeztünk Nagyváradra. Onnan már tudta értesíteni az egyik barátnőm az öccsét, Helmed Józsefet, mert az öccse Bukarestben élt. [Nagy]Váradtól már jött az öccse egy nagy mikrobusszal, és hazahozott bennünket [Maros]Vásárhelyre, mind az ötünk odament egyenesen hozzá. Négy elszéledt, mert mindegyik visszakapta a lakását valamilyen formában, vagy megnézte, becsukta, s elment. Az egyik Temesvárra ment, a másik [Máramaros]Szigetre. Mindenki, aki kapott ott családot [akinek beköltöztek a lakásába], akkor kitette [az ott lakókat]. Ahogy felszabadult [Erdély], ő [a báty] szekérrel, gyalog, szamárháton, mindenféleképpen hamar hazajött, és bement a lakásába, és majdnem mindent épen megtalált. Nem úgy, mint én, aki egy poharat sem. Sokat segítettem Auschwitzban, mert ha loptam egy káposztát, felét a barátnőmnek adtam, mert ő rettenetesen éhezett. Mindent megtalált, mikor hazaérkeztünk. Nem is engedett engem hazamenni, magához vett: „Addig, amíg állásba kerülsz, vagy egy kicsit magadhoz térsz, nálam maradsz.” Ő aztán ezzel fizetett. De azelőtt is barátnők voltunk. Én nála maradtam majdnem két hónapig.

Én már 1943-ban kaptam egy szomorú hírt, hogy lelőtték a férjemet. Szóval én már mint özvegyasszony mentem Auschwitzba. 1942-ben vitték el [munkaszolgálatba]. A bátyámról nem tudtam semmit. Őt 1942-ben vitték el Gyergyóból Ukrajnába. Akkor már volt felesége. Nem is reméltem, hogy túléli, de hazajött. Nem hittem, hogy találkozunk, hogy kibírja, mert ő tizenhét hónapot volt Ukrajnában, a pokolban [lásd: munkaszolgálat (musz)]. És alig volt itthon öt hónapot, és akkor 1944-ben elvitték Auschwitzba. Egy vékony, sovány ember volt. Tehát nagyon szomorúan jöttem én már vissza. Nyáron jöttem haza. Nem tudtam róla semmit. Ő volt Auschwitzban, aztán volt több lágerben [munkatáborban] munkán.

Én már itthon voltam több hónapja, szegény bátyámat már elsirattam, el is temettem magamban. S egyszer, körülbelül nyár közepén, épp munkába mentem, mikor beállít egy idegen férfi valahonnan vidékről. Környékbeli zsidó volt, ismerte a várost. Én nem ismertem őt, ő sem ismert engem, csak a bátyám magyarázta [neki], hogy „Menj ide, keresd ezt és ezt a nevet”. Magyarázta, hogy körülbelül hol van a házunk, megmondta a lánykori nevemet és a férjem utáni nevemet. Rögtön idetalált. „Hírt hoztam a bátyjáról, hogy Németországban van, egy gyárban dolgozik, s nem is akar hazajönni.” Tudta a bátyám, hogy anyukám nem él, és mert ő is azt hitte énrólam – ugye egy fiatal, féltett gyermek voltam, bár tudta, hogy sportoló voltam –, hogy én egy Auschwitzot vagy egy gyári munkát nem élek túl. Ő olyan helyen volt, ahol a nők egy csoportja az erdőben fakivágásnál volt. Képzeljen el magunkfajta nőket erdőben, ilyen időben nagy fákat druzsbával vágni… [A Druzsba szovjet gyártmányú láncfűrész, ez volt az egyetlen típus, amit a szocialista Romániában kapni lehetett. – A szerk.] Úgyhogy semmi esélye nem volt a nőknek a túlélésre. Nem is akart a bátyám hazajönni. Ő ott mindjárt Németországban egy üzemnél kapott állást, és ott maradt. Ott maradt még egy barátja Németországban: „Ne menjünk haza, nincs mire hazamenni. Kezdjünk új életet!” Pláne, hogy ő [Bacher Sándor, a báty] perfekt volt németből, nem volt probléma bármilyen munkát végezni. A felesége egy nagyváradi fiatal nő volt, Rigába, Lettországnak a fővárosába vitték lágerbe. Ott még volt remény, hogy a németek nyerni fognak. És ott megkapta a führer [annak a lágernak a főnöke] az utasítást, hogy géppuskázza le az egész lágert. És a bátyám ezt tudta. Úgy érezte, nincs miért hazajönni: „Feleségem nincs, Bella – én – nem bírja ki, anyukám nincs, Bella férje sincs.” „És egy éjjel – azt mondja – éreztem, hogy nekem haza kell jönni.” És én hazajöttem körülbelül júniusban, és ő október végéig ott volt, és reggel felkelt, s azt mondta: „Én mégis megyek haza, hátha Bellus megvan.” És novemberben egy szép napon beállított. De szegény, hogy nézett ki… egy rémes ruhában, kopottan, kiéhezetten. Akkor még a vonatok nem úgy jártak [mint most]. És akkor elmesélte, hogy egy éjjel azt álmodta, hogy hátha mégis – mert úgy ismert, hogy én olyan edzett vagyok, s annyi akaraterő volt s van bennem –, hátha mégis létezek. És hazajött.

Itthon megtudtam, hogy a századost, aki nálam lakott, elfogták az oroszok, bevitték a Regátba, gyűjtőtáborba, hogy viszik be a Szovjetunióba mint hadifoglyot [1944. augusztus 23. és 1945. május 15. között 117 798 német és magyar katonát fogott el a román hadsereg. Az 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény nem rendelkezett külön a német hadifoglyok sorsáról, az érvényben lévő nemzetközi egyezmények és rendelkezések értelmében a román katonai vezérkar rendelkezésére kellett volna bocsátani őket. Ezzel ellentétben a hadifoglyok nagy többségét a szovjet hadsereg vette át, legtöbb esetben iratok nélkül; 1944 októberéig 36 433 német hadifoglyot vettek át és deportáltak azonnal a focşani-i szovjet lágerbe. Hadifogolytáborok a következő helységekben léteztek még: Romula, Budeşti, Calafat, Bukarest, Turnu Măgurele, Maia, Râmnicu Vâlcea (a német hadifoglyok számára), Corbeni (a magyar hadifoglyok számára), Barbateşti (a székely hadifoglyoknak), Lugoj (Lugos) és Feldioara (Földvár) (Al. Dutu, F. Dobre, A. Siperco - P.O.W. in Romania and the International Red Cross, No. 3, March 1997 http://www.itcnet.ro/history/archive/mi1997/mi3.htm – A szerk.]. Neki volt egy szeretője itt, [Maros]Vásárhelyen, akitől kérdem: „Nem hagyott Frici itt semmit a részemre? Ékszert sem?” „Semmit, semmit.” És azt mondja: „Már nem is tudom, hol van ő. Utoljára értesítést kaptam, hogy fogolytáborban van.” És én elmentem oda. Gondolkozás nélkül, egy szál ruhában, pénz nélkül, minden nélkül, felültem a vonatra, és odamentem, és kerestem a lágert. Felültem a vonatra, kérték a jegyet, mondom: „Mit akar? Én most jöttem a lágerből.” Megmutattam a tetoválást. Mikor megérkeztem oda, kérdeztem, hogy hol van egy zsidó közösség. S elmentem oda, s megmondtam, hogy mi a dolgom, és hogy hol van az a tábor. És a kapunál mondom, hogy én keresek valakit. Miért keresem? Mondom, hogy nálam lakott, beszélni akarok vele okvetlen. Beengedtek, és bezáródott utánam a kapu, és én ott összeestem. Megint éreztem, hogy lágerben vagyok, eszembe jutott minden, és akkor összeestem. Helyrepofoztak, bevittek az őrszobába, s előkerítették nekem a századost. Kérdeztem: „Frici, hol vannak a dolgaim?” Mondja: „Nézze meg, étlen-szomjan, semmi nélkül vagyok.” „Mondja meg, hogy mi hol van. Maga hagyta el utoljára a lakásomat. Én voltam Ducinál [a szeretőnél] is, és Duci azt mondta, hogy a világon semmit nem kapott.” „Nem igaz, Duci nem mond igazat. Velem jött sokáig az autón. De az autónkat elfogták, engem elvittek, és ők mentek tovább.” A végén kisült, hogy ők [Duci és a családja] aztán már külön mentek, az anyjával, apjával és két testvérével mentek egészen az osztrák határ széléig. Menekültek az oroszok elől, a háború elől. De egyik se tudott vezetni. Valahogy együtt indultak el [Fricivel együtt], mert akkor lehet, meg akart szökni Frici. De hülye volt, mert egyenruhában volt. Nem tudom a körülményeket. Nem érdekes, hogy merre mentek, de elfogták, és hadifogoly lett. A nő pedig hazajött. Én mikor hazajöttem [a deportálásból, tehát a regáti táborban tett látogatás előtt], bementem a családhoz – egyébként ügyvéd volt az apja –, kérdeztem, hogy „Nem hagyott itt valamit?” „Nem, nem.” Kikérdeztek Friciről, regisztrálták, amit én mondtam, hogy hogyan viselkedett ez a tiszt. Egy olyan [pozitív] referendumot adtam, hogy az ő jóságát én visszaadtam, a lelkiismeretem nyugodt. A nyilatkozat alapján négy hónap múlva kiengedték. Aztán ő nem maradt Magyarországon. Ő egy gazdag földbirtokos [leszármazottja] volt, de neki is jött a kommunizmus, biztosan elvettek a birtokából, és nem maradt ott. Hollandiába ment, s ott nősült meg. Ezt a [maros]vásárhelyi nőt nem akarta elvenni soha. Szegény, ezelőtt három évvel halt meg.

Nem tudom, talán egy év után, volt egy zsidó fiú, aki először udvarolt nekem, el akart venni, könyörgött nap nap után, bolondította a fejemet. Egyszer sírva talál, és mondom: „Hagyjál békét nekem! Nem akarok én férjhez menni, nézd meg, nincs mit egyek holnap. Ez a százados azt mondta, hogy ezeknek adta az ékszereimet, abból tudnék esetleg valamit csinálni.” „Igen? Na – mondja – gyere velem.” De már be volt sötétedve, úgy nyolc óra fele volt. Mondom: „Civil ruhában mit akarsz csinálni?” Bementünk annak a lánynak az apjához, és mondja ő: „Ügyvéd úr, hivatalból vagyok itt. Vagy ideadja a doktor Almásiné itt hagyott ékszereit, ezüstjeit, vagy pedig jön velem a policiára [rendőrségre].” És kifordítja a jelvényét, mert ugye minden szekusnak [a Securitate, azaz a román titkosrendőrség tagjának – A szerk.] van egy igazolványa. [A jelvény] persze egy bross volt, egy nagy smeker volt [A smeker a şmecher román szó fonetikus változata, jelentése ravasz, számító. – A szerk.]. Az ügyvéd be volt kakálva, mikor az így csinált. Abban a pillanatban ment a nagy kasszához, és kivett egy kicsi dobozt, amilyen az enyém volt, s amit odaadtam [a századosnak], főleg anyámnak a kis ékszerei voltak benne. „Én már voltam itt hónapokkal ezelőtt is, és akkor azt mondta, hogy nincs semmi.” Ott volt a lánya is: „Hát én honnan tudtam volna, hogy melyik a doktor Almásinéé?” „Most egyből ideadta, ahogy kinyitotta – mondom –, egyből rátalált. Hogy lehet?” Én egy akkora pofot adtam annak a férfinek, és szembeköptem. Ilyenkor az ember elveszíti a józan eszét és az önuralmát. Mondom: „Gyere, menjünk, mert mindjárt összeesem. Nem éri meg, elvesztettem anyámat, elvesztettem az uramat, s akkor most én az ékszerekért fogok harcolni?” Akkor visszaadott valamit, s azt mondta [a Duci apja]: „Ha hiszi, ha nem, több nincs, mert mi is vittük magunkkal [a Fricivel való meneküléskor], de amikor jöttünk vissza, már nem bírtuk, s az utcán dobáltuk el.” Nagy ezüsttálaim voltak, ezüst evőeszközeim. Egy halaskészletet meg egy fagylaltoskészletet tizennyolc kis kávéskanállal visszaadott. Ez a fiatalember aztán kiment Izraelbe még elég fiatalon.

Aztán kezdődött az élet… Nagyon nehezen kezdtem újra az életet. Két lakó lakott a házamban… Nem volt meg a bútoromnak egy része: a szalonbútor meg az uramnak az irodája meg a nappali bútor meg a zongora, minden, amit könnyen el lehetett vinni. A nagy, nehéz bútorok megvoltak, ezeket nem vitték el. Az ebédlőbútoromat valakinek az istállójában kaptam meg, az nagyon szép volt. Nagyon modern ebédlő volt annak idején, antik székekkel, valakinek úgy látszik, csak szék kellett. Ilyenformán a bútornak nem volt értéke, mert olyan székeket csinálni abban az időben nem tudtak. Ezen kívül egy poharat sem kaptam meg. A szomszédok nem örültek olyan nagyon a hazatérteknek. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt nagyon sok rendes ember, mert én egy kereszténynek a párnáján aludtam addig, amíg férjhez nem mentem, 1945-től 1947-ig. Volt egy szomszédom, Nora Scitea, egy román nő, ő adott egy párnát. Perfekt beszélt a nő magyarul, a férfi törte. Nem volt nagy posztja. A magyar időkben Noráék elköltöztek, de csak ide, a határra mentek el, itt volt a határ tizenöt kilométerre. Csak háború után derült ki, hogy ők ilyen közel voltak. Hogy könyörgött nekem a tiszt, aki nálam volt rekvirálva, hogy „Átteszem [a határon]”. Ha én tudtam volna, hogy Scitea csak itt van, akkor ő adott volna szállást vagy egy darab kenyeret. Ők visszaköltöztek. A férfi inkább a tolvajokkal foglalkozott a rendőrségen. De aztán megbetegedett, s meghalt.

Két hétig nem is jöttem a lakásom felé. Nem tudtam jönni, nem volt energiám. És mikor beléptem az utcába, akkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen én miért jöttem haza!? Ki vár engem, és miért jöttem haza!? És kitört belőlem egy óriási nagy zokogás… A jobb oldali részen mentem, és mind néztem a házamat, ami bal oldalon van. És megálltam a házammal szemben, az ellenkező oldalon – néztem, idegen függöny az ablakon –, és hangosan zokogtam. Az ablak nyitva volt, mert nyár volt. Kinézett a tulajdonos [azon az oldalon, ahol álltam], s azt mondja nekem: „Jaj, drága, hát ugye mégsem igaz, amit magukról mondtak? Ugye mégsem igaz?” Ránéztem, mondom: „Nem. De nem kérdezi, hogy hol van édesanyám? Nem kérdezi, hol van a férjem?” Erre becsukta az ablakot! Én összeestem kint, hogy kijöjjön, hogy mellém álljon, hogy bevigyen. Egy pohár vizet nem hozott ki, pedig látta, hogy néztem ki! Ez volt a szomszéd, aki szemben lakott velem, s akit annyi jó tanáccsal látott el mindig a férjem. Egy házaspár volt, nem volt gyerekük. Gürcöltek, varrtak, gazdagok voltak. Ilyen szomszéd volt! Ó, már nem volt érdekes. Csúnyán viselkedtek. Két hétig nem jöttem a lakás felé.

Csak két hét múlva jöttem, hogy megnézzem a lakásomat. De azt is bántam, mert úgy felizgattam magam, hogy csoda. A lakásunkban két család volt, mert öt szobám van: egy család, férj, feleség, a másik háromgyermekes férj, feleség, a legnagyobb volt tizenhét éves, volt tizenöt éves, tizenkét éves. Ordítottam rájuk, mint egy sakál, mikor bementem a házba: „Kik maguk? Mit keresnek az én házamban?” Képzelje el, maga most hazamegy, és idegeneket talál a szobájában, és minden idegen. És látom, hogy nincs semmi. Nekem nem volt egy poharam. Az egyik kakaskodott. Áttörte a falat is két szobánál, ő akkor szoba-konyhát csinált. Annak adtam három napot, hogy az alatt visszateszi úgy, ahogy volt. Lemeszeli, és három nap alatt eltűnik, mint a kámfor. A másikat ott hagytam. Három gyermeke volt. Bocsánatot kért. Mondja: „Hát, mi bejöttünk…” Nem tudom, Csíkból vagy honnan volt, egy magyar tanító. Idejöttek [Maros]Vásárhelyre. Nem is tudom, hogy hogy kerültek pont az én lakásomba. Be akartak költözni városba, és volt sok [üres] zsidó lakás. Örült mindenki, mert felszabadult egy csomó lakás. Örült a kereskedő, mert megszűnt a konkurencia. Voltak szép lakások, és lehetett zabrálni. Ezt az oroszoktól tanultuk, azt jelenti magyarul, hogy lopni, csórni, fosztogatni. Az én lakásomat ki fosztotta ki? Itt nem járt német katona, sem orosz Marosvásárhelyen. Még nem is vonult át német és orosz. Szászrégen mögött vonult el az orosz csapat. A hidak fel voltak robbantva, de a magyarok robbantották fel, hogyha erre jönnek, ne tudjanak a Poklos patakon átjönni. Én nem tudom, hogy mit csináltak a lakosok, mindenesetre egy csomó bejött faluról, mert tudták, hogy van üres lakás. Egy csomó idegen betelepülés volt. S az üzletekben idegen pofákat lehetett látni. Mert a tulajdonosok nemigen jöttek haza… Kicserélődött a lakosság. Volt, aki elmenekült innen [azok közül, akik visszatértek a deportálásból], mert nem felelt meg a [helyi lakosok] magatartása, ugye. Ezek után, amit csináltak velünk, volt, aki a magyarok közül nem szégyellte kimutatni, hogy örül. Mindenkinek haszna volt belőle [a deportálásból], ez az igazság. Például maradt itt egypár román család, aki nem ment el [1940-ben, miután Észak-Erdély magyar fennhatóság alá került. – A szerk.]. És azokkal is milyen csúnyán bántak.

A lakásomból a férj-feleség három nap alatt elpucolt, mert szemtelenek voltak. A másikok ott maradtak még egypár hétig. De a gyermekek zajosak voltak, s én nem bírtam. S akkor kértem őket békésen: „Ne haragudjon, de most már keressenek lakást, mert túl zajosak, nagy a forgalom, nem bírom ezt a nagy zajt.” Úgyhogy azok rendesen mentek el, és aztán én kiadtam egy szerencsétlenül járt házaspárnak. Nem volt mit egyek. Házkutatással kaptam vissza számomra értéktelen dolgokat, nippeket meg kristályokat meg nem tudom, mi a fenét. Számomra értéktelen volt akkor, amikor nem volt egy lábosom, nem volt, amiben egy teát megfőzzek… Szóval, nyomorúság volt [A túlélők az új észak-erdélyi, illetve romániai hatóságoktól elvárták, hogy a korábbi zsidóellenes törvényeket mielőbb hatálytalanítsák, az elkobzott ingó és ingatlan javakat szolgáltassák vissza, azokért pedig, amelyek visszaszolgáltatása nem lehetséges, kárpótolják, és a közösségi élet újjászervezését hathatósan segítsék. A faji törvényeket Romániában 1944. szeptember 1-jén és december 19-én hatályon kívül helyezték, a hitközségek és a cionista szervezetek lassan újjászerveződtek, és működni kezdtek, a vagyonok visszajuttatása azonban sok akadályba ütközött, és rendkívül nehezen haladt. http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?kod=231. – A szerk.].

Nem voltam egy dolgozó nő vagy egy olyan önálló. Én eltartott voltam. Amikor a gyermek férjhez ment, a férje tartotta el. Nagyon kevés nő dolgozott a középosztályban. Került egy munkahelyem. Egy régi jó ismerősöm, aki visszajött, be volt falazva áruja, és megkapta, és az udvaron megnyitotta az üzletét, nagykereskedő lett. És én mentem kasszás kisasszonynak, megbízott bennem. Én annyira el voltam keseredve, és olyan gyökértelen voltam. Az ékszereimnek megkaptam egy részét, de én nem foglalkoztam ilyennel. Már volt állásom, de nem tudtam sehogy beleilleszkedni az egyedüllétbe. Nagyon sok özvegy fiatalember volt, özvegyasszony rengeteg volt. Volt társaság, bolondítottuk is egymást, minden este együtt voltunk, de nekem az nem volt egy megoldás. Ezek mind zsidó fiatalok voltak, akik visszatértek. Mindegyik lakott valahol. Egyik jobban, másik rosszabbul. Én rosszul laktam, mert én rögtön kiadtam három szobát, megtartottam kettőt, hogy hátha a bátyámat a Jóisten hazahozza, hogy legyen neki is egy szobája. És nekem nem volt semmi. Úgyhogy én voltam a legnehezebb körülmények között, de a fiatal könnyebben viseli el, s ez egy olyan közös tragédia volt. Harminchárom-harmincnégy éves lettem közben. Még egy nagyon fiatal és kisportolt valaki voltam, egészségesen jöttem haza, mindannak a nyomorúságnak dacára, úgyhogy könnyebben elviseltem. Dolgoztam, vettem egy pár harisnyát, akkor külföldről kaptam egy csomagot ettől a Sári nénitől, apuka nővérétől. Az a milíciára ment, mert nem tudta az Almási nevet, és Bacher Bella névre jött! A milícia – nem tudom, hogy – rájött, hogy Bacher Bellát keresték. Ott rengeteg zsidó dolgozott. Szóval minden véletlenen múlik. Még most is megvan egy frottír törölközőkendő. Sokáig fürdőlepedőnek használtam. Nagyon örültem a csomagnak. Volt benne használt holmi. Ő nem tudta, hogy én kövér vagyok [vagy sem], azt se tudta talán, hogy hány éves vagyok, csak körülbelül. A háború [vagyis az első világháború] előtt ment el, lehettem négy-öt éves.

A bátyám miután hazajött, az egyik szobában ő lakott, a másikban én. Ő 1946-ban nősült meg, másodszor ő is. Zsidó asszonyt vett el. Én 1947-ben mentem másodszor férjhez, s ő hamarabb házasodott egypár hónappal. Elég sutyiban nősült meg, nem tudom, miért. Bözsi nem volt deportálva, mert Gyulafehérváron volt [Gyulafehérvár Dél-Erdélyben van. Erdély déli része maradt Románia a második bécsi döntés után is. Lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben. – A szerk.]. Úgyhogy ami van nekem, pár értékes régi dolgom, azt mind tőlük örököltem. Úgy ismerkedtek meg, hogy ide jött. Fogtechnikus volt a nő, és itt dolgozott, és valami közös ismerős hozta össze a bátyámmal. Ő 1946-ban megnősült, s akkor behelyezték Brassóba tisztviselőnek. Úgyhogy ő Brassóban élt. Amikor 1947-ben férjhez mentem, ő már a feleségével jött, és szállodában lakott egy éjjel, és ment vissza. Akkor költözött vissza, amikor itt megalakult a fások egyesülete. A neve ismert volt, rögtön alkalmazták. Ez vagy egy-két évre rá volt. Mert rögtön megalakultak a fások, és a neve ismert volt, ő is benne volt, és még egypár régi fás jött, keresztény, magyar, szóval vegyesen megalakították a fások egyesületét. A gyárnak nagy része úgy, ahogy megvolt, helyretették, tehát csináltak itt egy fáströsztöt, és ő is hozzájárult, hogy megalakultak. Az éppen a Hangya épületében volt. A Hangya [lásd: Hangya Romániában] már nem létezett, mert itt megint Románia volt. De nem volt párttag, és nem is lett soha, sem ő, sem a férjem. Megnősült, és akkor tisztviselő volt itt. Főtisztviselőt csináltak belőle, mert tudták, hogy szakember, kikérték a véleményét. Még voltak természetesen keresztény fások is, ez normális, de úgy nézett ki ez a szakma, hogy legtöbbje inkább zsidó volt. Szakemberek. Nem azt jelenti, hogy a tisztviselők százával voltak keresztények, de azoknak volt más lehetőségük. Ő értett hozzá, és hát nem csinálhattak belőle igazgatót, hanem a kereskedelmi osztálynak a „séfszervics”-e volt [„Şef se dervici”, munkafelelős (román)]. És persze ugye eleinte voltak itt, akik még a Bacher nevet ismerték, mert ismerték édesapám nevét végig, mert jó szakember volt. És volt itt egy semmirevaló részeges pasas, portás, aki minden reggel a piacon végigkiáltotta: „Na vége az uraknak, vége a Bachereknek!” – például. Utána mindent az állam elvett.

Nekünk más társaságunk volt a bátyámmal. Ő bridzselt, és imádta a mozit. Én römiztem, és nekem jobb volt a színháztársulat, mint egy jó film. Nem mondom, egy különleges jó filmet megnéztem, de őneki bérlete volt, és ő járt… [moziba]. A sógornőm sosem tudta, szegény, utolérni magát. Nem is tudta tovább tartani az állását mint fogtechnikus, mert ő ott is dolgozott, és hogy egy ebédet megfőzzön…, szegény, nyugodjék, ahhoz ő képtelen volt. Olyan pipicselő [pepecselő] volt: bement a fürdőszobába, és egy óráig ült bent, és a mosónő várta kint, hogy már jöjjön ki. S szegény, nem tudom, miért vette a fejébe, hogy a bátyám jobban szeret engem, mint őt. S akkor kezdett megromlani a viszony. Nem tudta, mi egy testvért szeretni. Mindig éreztem, hogy irigy, hogyha a bátyám odajön, s megölel. Mindig mondtam: „Te, Bözsi, más egy testvért szeretni, s más egy férjet. Hát most miért hülyéskedsz?” De ő tovább hajtotta a magáét. Ő egyedül volt, és szegénynek nagyon-nagyon korán haltak meg a szülei, annyira, hogy az apját nem is ismerte, a[z első világ]háborúban halt meg, és az anyja is elég hamar. Úgyhogy két öreg, egy nagybácsi és egy nagynéni nevelték fel. Kijárta a gimnáziumot [vagyis a nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályát], és tizennégy éves korában adták, hogy tanuljon mesterséget. A bátyám is itt dolgozott, mert a fások egyesülete itt volt [közel]. A végén, szegény bátyám, hogy ne legyen ilyesmi – délelőtt mindig volt neki egy olyan uzsonnaszünet –, átlépett délelőtt, két lépés, és így találkoztunk. A végén sajnos, mikor már megbetegedett a bátyám, akkor már jártam fel rendesen, de én sem nagyon bírtam a bátyám szenvedését nézni. A bátyám 1984-ben halt meg. A bátyám felesége aztán járta a fizikoterápiát: a dereka, a dereka…, nem tud hajolni, rémesen szenvedett. Megműtötték, és a háta közepén egy mandarin nagyságú rosszindulatú daganatot vettek ki. Nem is tudtam kihozni a kórházból. Fizettem a kórházban, hogy tartsák ott, mert csak hetei vannak. Két hónap múlva meg is halt, szegény, nyugodjék. Itt nyugszik, és egymás mellett feküsznek legalább. Mindketten a zsidó temetőben vannak eltemetve, ez normális.

Hogy hogy ismerkedtünk meg a második férjemmel, Alberttel? Volt egy máramarosszigeti lány, Flóra, s az nekem nagyon jó barátnőm volt. Flóra Steinmetz a [második] uramnak volt a húga. Ide jött férjhez, egy kereskedőhöz. Baruch Jenőnek hívták, a beceneve Onyi volt. A lánynak már [Maros]Vásárhelyen vőlegénye volt a háború előtt. De nem házasodtak össze, mert már olyan volt a helyzet, hogy nem akart a családjától olyan messze jönni, mert [Máramaros]Szigettől Marosvásárhely annak idején a világ vége volt, nem volt repülő, nem volt autóbuszjárat. Mind a két [Steinmetz] testvér a nyomorúságból jött haza, és a férjemnek a testvére ide jött férjhez, Marosvásárhelyre. És a férjem minden hétvégen lejött, mert csak ketten maradtak a nyolc testvérből. Akkor Szatmáron [Szatmárnémetiben] dolgozott, és volt repülőjárat Szatmárról [Szatmárnémetiből] Kolozsvárig, és lejött minden héten a testvéréhez. És a barátnőm fejében megcsillant, hogy ő nem volt nős, én meg özvegy voltam, s összehozott. De miután tudta, hogy én nem vagyok kapható, hogy nekem közvetítsenek, vasárnap délelőtt eljött, s azt mondja: „Gyere ki, hagyj békét a főzésnek! Gyere, menjünk egyet sétálni!” Délelőtt divat volt a korzózás. De részünkre már nem volt divat, mert nem voltunk elegánsak… De ő megbeszélte a testvérével, hogy „gyertek ti is ki, s ott a korzón fogunk találkozni”. És a férjem már hazakísért a kapuba. És olyan nehezen akart elválni már… És kérdi, hogy megengedem-e, hogy még meglátogasson. „Hát – mondom – szívesen látom.” Én 1947-ben mentem [ismét] férjhez. 1945-ben jöttem haza, és kérettem magam több mint másfél évig, nem mertem hozzámenni. Mondtam, hogy negyvenegy-negyvenkét éves, és soha nem nősült meg, vagy egy szakácsnét akar, vagy impotens. Úgyhogy kezdtem gondolkodni, hogy hát mi a fene… Én már tizennégy éve asszony voltam. És udvarolt, szegény, minden héten lejött Szatmárról [Szatmárnémetiből] Kolozsvárig repülővel, és onnan ide. A végén mondtam: „Tudja, mit, nincs vesztenivalónk, összeházasodunk, ha megy a házasság, jó, ha nem, az egyik kilép.” Nekem gyerekem nem volt, neki sem. Így házasodtunk össze.

Nyolc testvére volt összesen Albertnek, három volt lány, és öt volt fiú. Én egyiket sem ismertem az uramon kívül, csak ezt a testvérét, aki [Maros]Vásárhelyen volt. Mindegyiknek csak a becenevét ismerem. Volt Ábi, volt Magda, a legidősebb testvére, aki férjnél volt [Máramaros]Szigeten. Albert családja menekült az első világháború előtt, nem tudom, akkor kik bolondultak meg, a lengyelek vagy az oroszok. [Máramaros]Szigetről felmenekült az egész család Pestre. Féltek az oroszoktól, hogy bejönnek. Volt valami rokonság nekik, oda mentek. Nagyon nehéz körülmények között éltek ott. Volt még akkor hét gyermek, mert a nyolcadik már el volt menve, és kaptak két szobát, konyhát. A gyermekek kettőn kívül mind tanulók voltak. Várták a tavaszt, hogy menjenek a ligetbe vagy az állatkertbe tanulni, mert abban a kicsi lakásban nem lehetett. Az édesanyja nagyon beteg volt, cukorbeteg, úgyhogy nagyon-nagyon nehéz volt. A két nagyobbik testvére megpróbálkozott felvételizni, de már akkor volt numerus clausus [lásd: numerus clausus Magyarországon]. Az apja kereskedő volt, szövet-nagykereskedésük volt, de hamar meghalt. Egy délben, éppen húsvét [Pészah] első napján lefordult a székről… és sietni kellett a temetéssel [A kevod ha-met (halott iránti tisztelet) miatt minél hamarabb, de legkésőbb három napon belül el kell temetni a halottakat. Ez alól az ünnepek sem kivételek – bár akkor a temetési szertartás némileg módosul (pl. nincs gyászbeszéd). – A szerk.]. De ez még jóval a [második világ]háború előtt volt. És a legnagyobb bátyja folytatta. Úgyhogy a fiúk tartották fenn aztán ezt az egész nagy családot. Az édesanyjával együtt lakott az egész család, egy nagy házuk volt [később]. Pesten laktak nyolc évig, és Albert hat évig konzervatóriumba járt Budapesten, hegedűs volt. Hát a húgának már volt diplomája szintén, amíg ott voltak Budapesten [addig végezték el az iskolákat]. A sógornőm zongorát tanult. A sógornőm és a fiúk között a férjem volt a legkisebb. Itthon nem hegedült. Háború után hol volt a zongorám, hol volt az ő hegedűje, hol volt egyáltalán a bútora?

A fiúk nem nősültek meg, mindeniknek megvolt mindene, az egyiknek barátnője volt. Az egyik fiú fekete bárány volt a családban, így mondták. Egy könnyelmű, komolytalan ember volt, se tanulni nem akart, se dolgozni nem akart. Látták, hogy nem lesz ebből semmi, váltottak egy útlevelet, és elküldték Amerikába: „Élj meg a lábadon!” A legidősebb nővére volt férjnél az egészből. Nem tudom, hogy mikor jöttek vissza az országba. Az édesanyjának a sírját sose tudták meg, mert vagy két hétig voltak gettóban [Máramaros]Szigeten a zsidók, és az édesanyja már nem kapott inzulint. Közben haltak meg betegek, és biztos, tömegsírba tették. A deportálásból ketten jöttek vissza az egész családból. Egyedül Albert volt munkaszolgálatos, azért maradt meg. A másik három fiú lágerekben volt, és szomorú volt, mert felszabadulás előtt két héttel halt meg kettő közülük valamelyik lágerben. A három lánytestvér közül az egyiknek volt egy négyéves kisgyereke a karjában, az ott balra ment. A másik pedig nem bírta ki. Egy bírta ki, Flóra. Szóval olyan lehetetlen dolgok voltak. A háború után Albertnak nem volt már senki rokona, csak egy unokatestvére Szatmáron [Szatmárnémetiben], de az nagyon rövid időn belül kiment Belgiumba. Annak a lánya még él.

Albert azért maradt meg, mert Kassára vitték munkaszolgálatosnak. És szerencséje volt, mert volt ott az irodában egy hülye pali, akinek fogalma se volt, mi az a könyvelés, mi az, hogy irodavezetés. És egy alkalommal kikiáltotta, hogy „Ért-e valaki maguk között egy kicsit az irodai munkához, könyveléshez?”. S az uram jelentkezett. Azt mondja: „Én igen.” Bevitte s kérdezte, hogy „Na, maga ezt rendbe tudja-e tenni?”. Amikor az uram meglátta, látta, hogy ez egy gyerekjáték, s mondja: „Hát, meg fogom próbálni. Lehet, hogy tisztába fogom tenni.” Persze, azt mondja, egy óra alatt egyenesbe tudta volna hozni, mert olyan egyszerű volt az egész. „De húztam, húztam a dolgot, és két nap múlva mondtam: »Na – mit tudom én, milyen rangban volt – meg van csinálva, tessék nézni, most tisztában van.« »Maga igaz, hogy ügyes volt. Maga itt marad, külön kosztot fog kapni, és fog kapni rendes fekvőhelyet.«” Az uram ezért maradt meg, mert különben egy vékony dongájú, vékony kis ember volt. Szóval, ő nem bírt volna ki még egy utat sem valamelyik lágerbe, nemhogy ott… Így egész végig ott volt Kassán, és ott is szabadult fel. Szalonnával el volt látva. Az őrmester olyan hálás volt neki, hogy megmentette, mert jöttek vizsgálni, hogy mit csinált a munkaszolgálaton, mennyi ételt hoztak, s az neki egy borzasztó nagy dolog volt kiszámolni. Így menekült meg a férjem.

Flóráék Marosvásárhelyen laktak. A sógornőm és a férje szorgalmas emberek voltak. Elég korosak voltak mind a ketten, már ötven évesek, amikor innen kimentek Izraelbe, s ott haltak meg, szegények. Véletlenül ismertem még a férjem egy unokatestvérét, Steinmetz Saroltát, miután összeházasodtunk. Férjhez ment Nagyváradra. Ő volt a kicsi a testvérei között, és Pirinkónak, Pirinek becézték. Ő nem volt deportálva, mert Temesváron volt. Még nem volt Izrael állama, tehát azt jelenti, hogy 1948 előtt mentek ki. Pont „kapuzárás” előtt ment a hajóval, mert még nem volt repülőjárat. Hetven kilóval, egy kis gyerekkel a hasában, és megvolt a másik. Az ő férje egy nagyon gazdag ember volt, azt tudom, hogy kereskedő volt ott. Pirivel tartom a kapcsolatot, ő volt, aki engem végig segített anyagilag, a kommunizmus alatt és utána, miután a férjem meghalt. Maradtam ötszázezer lejjel, és ő segített engem. Ő most Tel-Avivban él, nyolcvanhét éves. Mai napig tartom a kapcsolatot vele. A múlt héten is beszéltem vele.

A második férjemmel 1947-ben házasodtunk össze. Először a városházán esküdtünk meg, volt a civil esküvő, majd volt vallásos esküvőnk is. Úgy zajlott, ahogy a zsidó esküvő történik, baldachin alatt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Délben, fél egykor volt az esküvő. Ez tartott fél órát maximum, és elég közel, abban a nagy templomban volt, ami nem lett befejezve, a Brăilei utcában. Megkezdték háború előtt, 1940-ben, 1942-től kezdve leállítottak mindent, minek kellett már?! [Az Izraelita Ortodox Hitközség egykori zsinagógájáról van szó. 1927-ben, Friedmann Ferenc titkár idejében készült el az ezer embert befogadó épület. A főépület mellett két kisebb imahelyet és több más helyiséget is építettek. A zsinagóga a deportálás és a világháború utáni tömeges kivándorlás következtében hívek nélkül maradt, befejezésére már nem került sor. A homlokzatát teljes stílusrombolást elkövetve átépítették, jelenleg vakolat sincs a falakon, ez is mutatja befejezetlen jellegét. Jelenleg kizárólag az Iskola utcai zsinagóga használatos. – A szerk.] 1947-ben valahogy bevakoltak két szobát, hogy legyen egy irodahelyiség. Ott volt később egy iroda, a zsidóknak az irodája, hogy valahol legyen egy zsidó hitközség, mert a zsidók jöttek haza. Látja, még esküvők is voltak! Nem is kevés, mert rengeteg volt a fiatal, az özvegyasszony.

Ott eskettek az udvaron. Akkor volt még rabbi, sakter is volt, de nem emlékszem a rabbi nevére. Olyan dühös voltam, hogy majd megpukkadtam. Előzőleg megbeszéltem, mivel én már asszony voltam, hogy ne kint állítsák fel a baldachint, hanem benn, az irodában. Tudtam úgyis, hogy nekem sincsen hozzátartozóm, a férjemnek sincs, szóval lelkileg nem kellett nekem sem a nézőközönség, sem a cécó. És mondták: „Jó, rendben van.” A bátyám Brassóban lakott, de bejöttek, szállodában laktak, mert egy szobám volt a nagy házban. És mondom: „Ne gyertek értem, én bemegyek a templomig.” Bandukoltam egyedül nagy szomorúan, mentem sírva végig. Ilyen szomorú menyasszonyt maga még életében nem látott, mint amilyen én voltam. Visszagondoltam az első esküvőmre, és ez ilyen nyomorult volt, család nélkül… Maga a tény, hogy nem kísér anyám, nem kísér senki… Nagyon szomorú voltam… Az emlékeket nem tudta elvenni még Hitler sem. Mai napig sem. És mentem, és akkor látom, hogy a baldachin fel van állítva az udvaron, és már a tömeg – rácsos kerítés volt – ott áll, és vár. Jaj, de dühös lettem! Akivel én beszéltem, tudta, hogy férjnél voltam. De azt nem kérdezte meg, hogy a férjem nős volt-e. És dühösen nekimentem a pasasnak, hogy „Meg volt beszélve, hogy bent állítsa fel, és mégis miért csinálta? Kell nekem ez a cirkusz?”. Jöttek a könnyeim. És azt mondta: „Bocsásson meg, nagyságos asszony, drága – rosszul beszélt magyarul, regáti volt –, de nem tetszett megmondani, hogy a kedves vőlegény még fiú!” Így fejezte ki. A férjem vénlegény volt, negyvennégy éves, én harminchat. Dühös lettem. Mondom: „Na és?” És akkor ő világosított fel, hogy aki még nem volt a hipe [hüpe], a baldachin alatt, az nem lehet, csak szabad ég alatt [Az ultraortodox askenázi közösségekben állítják föl a hüpét a szabad ég alatt, mivel a csillagok a termékenység jelképei. (A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása.) Második házasság esetében egyébként sokkal visszafogottabb, szerényebb esküvőt szokás tartani – ezért alakulhatott ki az, hogy akkor az épületen belül tartják. – A szerk.].

Én nem voltam menyasszonyi ruhában, elsősorban azért, mert már voltam asszony. De mondjuk, ha lett volna pénzem, én is vettem volna egy elegánsabb ruhát. Kosztümben voltam, kalappal természetesen, és egy fátyolt tettek a fejemre. A násznagyom a bátyám volt, a férjemnek pedig a testvérének, Flórának a férje, Onyi. A baldachin úgy van megcsinálva, hogy lábai vannak. Elmondanak egy imát, egy kicsi pohárba bort töltenek, és iszik először a férfi, aztán a nő, és akkor leteszi a földre a férfi [a poharat], és rátapos egy nagyot. Én is körbejártam a férjemet. Fogott engem a násznagy, karon fogva szépen, egy-kétszer [A hagyomány szerint hétszer szokták körüljárni a vőlegényt. – A szerk.] körbejártuk a vőlegényt a baldachin alatt. Ennyi volt. Utána – nagyon közel volt a háza a sógornőmnek – elmentünk, s adott egy finom esküvői ebédet. Egy jó finom húsleves, sült volt, torta volt, gyümölcs volt. Kész. Május volt, az volt, amit májusban lehetett kapni, zöldség. És akkor a férjem fogadott egy taxit, és levitt Kolozsvárra, egy napig ott maradtunk.

Utána aztán mentünk [Máramaros]Szigetre, mert el kellett rendezni dolgokat, mert nekem kikötésem volt, hogy én nem maradok [Máramaros]Szigeten, én [Maros]Vásárhelyre akarok visszajönni. Komoly állása volt, azt nem lehetett csak úgy egyik napról átadni, egy nagyvállalatnak volt a vezetője. Fás volt a Maros-mente és [Máramaros]Sziget környékén, ott a nagykereskedők ötven százaléka fás volt. A férjem a főkönyvelőségen dolgozott, még jegyzője is volt a vállalatnak. És ott dollárban fizették [a fizetést]. Ő a család miatt jött vissza Budapestről [Máramaros]Szigetre. Együtt mentek, s együtt jöttek. Úgy döntöttek, hogy visszajönnek, s akkor ő is inkább otthagyta az állását [ott Budapesten]. Mindjárt kapott állást itt, ennél a főnöknél [a fásnál]. A háború után visszajött a főnök, akkor még visszakapta a javait, a gyárat, visszavette a férjemet. A főnöke zsidó volt. De a zsidók között nincs gazember? Pontosan annyi, mint más népnél. Nekünk is megvannak a magunk gyilkosai, semmirevalói. Összeállt négy pasas, fiatalemberek, nem rokonság, hanem négy kereskedő. Rengeteg a só ott, úgy, mint Szovátán [54 kilométerre Marosvásárhelytől. – A szerk.]. A különbség az, hogy Máramarosban ők kihasználták, és küldték a sót Magyarországra, s dollárban fizették. A férjemet bízták meg [ennek a társulásnak a tagjai] a financiális dolgokkal, mert őbenne megbíztak, és ők a férjemet dollárral fizették. Ez neki külön jövedelme volt, a vállalat mellett csinálta, úgyhogy mikor férjhez mentem, neki volt több mint tizenötezer dollárja. Amiből aztán persze egy fillért se láttam. Utólag tudtam meg. A tulaj [a fás gyártulajdonos] kiment Izraelbe [lásd: kivándorlási hullám Romániából a második világháború után]. Mivel a férjem unokatestvére, a Piri elhatározta, hogy a testvérei is és mi is ki fogunk oda menni, az uram odaadta a pénzt a főnöknek, hogy „Kezdjél valamit, mire kimegyek, legyen”. Ahogy maga látott belőle egy dollárt, úgy látott az uram is. Mert közben leállították a menést Romániából, nem engedtek ki senkit, de a főnöknek sikerült kimenni. Mi azért nem vándoroltunk ki, mert leállt a menés. Húzódott, húzódott a dolog, félt az uram is. Úgyis már ki volt téve annak, hogy kiteszik, mert mind szigorúbb lett a kommunizmus. Rossz káder volt, az is baj volt, hogy Budapesten érettségizett. „Maga nagy úrnak lehetett a fia – mondta a káderes –, hogyha maga Pesten érettségizett.” És amikor ezt már sokszor elmondta, akkor a férjem megmondta: „Uram, értse meg, mi Pesten laktunk nyolc évig, ott ért engem a tizennyolc év. Nem jöhettem ide Marosvécsre, sem Régenbe érettségizni. Nekem ott kellett érettségizni.”

Arról volt szó, három hónapra megyünk, és menjek vele. Sajnos nagyon elhúzódott az intézés, egy és háromnegyed évig, mert komplikálódott. Addig, míg ott voltunk, közben államosítás lett [lásd: államosítás Romániában]. És pláne, hogy közbejött az államosítás, még jobban megnehezedett a dolog. Úgyhogy ez is fél évet vett igénybe. Én semmit nem csináltam ott. Bemutatott egy csomó embernek, ismerősének. Volt neki egy irodája, ő dolgozott az irodában, és jött értem. Délelőtt a háztartást csináltam, délután kártyáztam. Azokkal kártyáztam délután, akik hazajöttek [a deportálásból] és összeverődtek: özvegyasszony, özvegy férfi kortársakkal. Közben likvidálta az uram a részét. Volt ugyebár egy szakmája, könyvelt, és irodavezető volt, amit át kellett adni valakinek, likvidált. Azt nem lehetett két nap alatt megcsinálni. És eljött ide [Marosvásárhelyre] érdeklődni, mert itt már kezdtek a fások szövetkezetet alakítani, hogy legyen egy központjuk. A gyárak megvoltak, csak üzembe kellett helyezni. Megalakult a szövetkezet, és mindjárt alkalmazták. Én még ott maradtam, hogy itt nézzen valami lakást, hogy legyen hová költözni. Na de közben meghallottam, hogy a milícia keresi, mert szükség van könyvelőkre, ő nyilván volt tartva, mert tényleg egy kiváló könyvelő volt. Ezt bizonyította az a tény, hogy miniszteri engedéllyel tartották tizenhét évig, mert kellett volna főiskolai végzettség erre a posztra. Tényleg egy jó könyvelő volt, de az iskolája is jó volt. Miután leérettségizett, volt valami rokonsága Budapesten a Magyar Nemzeti Banknál, és az beprotezsálta a férjemet a könyvelőségi osztályra. 1903-ban született, tizennyolc éves korában érettségizhetett. Mindjárt utána bekerült oda, és ott tényleg megtanították. Az egy szakma, a főkönyvelőség. Ma nagyon sokat keresnek a főkönyvelők. Kellett a Ceauşescu időben is a főkönyvelő, mert kellett a számokkal zsonglőrösködni, mert kimutatást kellett csinálni, hogy mit produkáltak, hogy erre ennyit költöttek, arra annyit költöttek, onnan tett ide, innen tett oda. És mindig elsőnek jött ki. Kapott is piros zászlót, díjat a minisztériumtól. Ez egy kitüntetés volt. Ez lehetett az 1960-as években. Őrizte, persze, nagyon őrizte. Mikor a felszabadulás volt 1989-ben [lásd: 1989-es romániai forradalom], egy délután itt pihent [a szobában], az ajtó mindig nyitva volt [a két szoba között], megálltam az ajtóban, és fogtam az ollót, és kezdtem vagdosni. Szegény, rám nézett: „Te mit csinálsz?” Mondom: „Hát mit csinálok? Ez egy rongy, ezzel mit csinálok? Ezt tartsam? Ezt – mondom – azért, mert te egy ügyes zsonglőr voltál? Azért kaptad, mert ügyes zsonglőr voltál, és mert nem a valódi számokat írtad be…” Azt mondja: „Hát, valahol igazad van.” Összetépte, s ki vele.

Nekem szerencsém volt a férjekkel, hogy ők öltöztettek és a sógornőm. A második férjem is. Csakhogy nekünk már nem volt pénzünk, de ami szép volt, azt mind ő vette. Sokat járt Bukarestbe, majdnem minden két hónapban volt Bukarestben két-három napig. Elég szép állása volt, mégis fizetés kevés, mert nem volt párttag, de lóhalálában kellett dolgozzon. És hazaállított például, még most is megvan a téli kosztümöm, amit ő hozott. A Calea Victorián [Calea Victoriei, Győzelem Sugárút románul] látott előkelő szövetet, és bement [az üzletbe]: Na, ezt Bellának meg kell vegyem! S akkor mondtam: „Mi olyan nyomorúságban vagyunk, ebben a két szobában – az öt szobából –, hát akkor kell nekem ilyen drága dolgokat vásároljál?” Még most is megvan, és most is szoktam hordani télen.

Én nem dolgoztam, miután férjhez mentem. „Én egy nagy családból jövök – mondta ő –, nekem a család hiányzik. Ha mész dolgozni – mi tegeződtünk már az elején –, ha én is megyek dolgozni, amikor én jövök, esetleg te mész gyűlésre, és én mindig egy üres lakást fogok kapni, vagy egyedül kell elvegyem a levest megmelegíteni, de az még nem volna baj. Én egy kipihent nőt akarok magam mellett.” De ennek lettem az áldozata, az idegbetegségemmel. Attól lettem beteg, hogy tétlenül ültem abban a kétszoba-konyhában – a lakásom kicsi volt. A háztartás nekem két, két és fél óra alatt lezajlott, és nem volt mit csináljak, s együtt voltam egy aljas gazember lakóval, akinek én adtam ki egy szobát, mert nem volt államosítva a házam. Egy véletlen volt, úgy látszik, hogy nem államosították a házat, egy ötszobás, két fürdőszobás házat. Ez volt a szerencsénk. Legalább ennyim maradt apámnak a munkájából. A háború után csak két szobát tartottam vissza, a lakónak kiadtam három szoba, konyha, fürdőszobát. Családos ember volt, kicsi, egy- vagy kétéves gyermeke volt. Valaki ajánlotta ezt a lakót sajnos. Odaadtam neki házbérért, nekem fizetett. Így maradt meg nekem ez a két szobám huszonhat éven keresztül. És naponta hallgatni, hogy „büdös zsidó, büdös zsidó. Miért nem megy Palesztinába?”. Erre nem volt soha semmiféle tanú, de nem hiszem, hogy megbüntették volna ezért. Egy ilyen ellenséggel egy fedél alatt lakni, s egy lépcsőn járni… 1956–57-ben kezdődött ez a betegség, mikor aztán az idegeimmel megbetegedtem. Épp az volt a baj, hogy semmit nem csináltam, csak hallottam a mocskolódást és az antiszemita… [szövegét a lakónak]. És nem lehetett kirakni senkit csak úgy, hacsak nem ad neki az ember egy hasonló lakást, ilyen volt a kommunista törvény. Nekem megvolt a „spaţiu locativ” [lakhatási terület románul], nekem nem volt jogom több [nagyobb] lakásra, úgy osztották el. Kértem, hogy cserét csináljunk, hogy legalább az egyik fürdőszoba essen hozzám.

Szörnyű életem volt. Huszonhat évig nekem nem volt fürdőszobám, előszobáról nem is beszélek. Eleinte, amikor nem volt pénzünk, tekenőben fürödtem, és közben két fürdőszobám volt. Mikor kiadtam, az volt a feltételem, hogy egy héten egyszer használom a fürdőszobát, mert az én szobám mellett volt, szerencsére. Egyszer fürödtem vagy kétszer. Mikor harmadszor akartam fürödni, bementem, és láttam, hogy bent a kádban volt a bili mocskosan – volt egy kicsi gyereke. Én oda többet be nem tettem a lábamat. Olyan beteg lettem, nem tudtam kijárni, tekenőben kellett megfürödjek. De ne beszéljünk erről, nagyon felzaklat. Édesanyámnak köszönhetem, anyámnak a kívánsága volt, hogy csináltassunk egy mosdófülkét vécével. Különben télen-nyáron járhattam volna ki az udvarra, a budira, és lavórban mosakodhattam volna. Volt olyan is, hogy a férjem a bátyámnál fürdött, mert neki volt külön szép lakása, és én a testvérénél, a sógornőmnél.

Aztán jött egy olyan törvény, hogy ha felszabadul valamilyen lakrész a házban, amelyik nem volt államosítva, nincs joga rendelkezni az államnak. S így aztán huszonhat év után [körülbelül 1971-ben] visszakaptam egy szobát, egy fürdőszobát s előszobát. Így lett nekem három szoba, fürdőszoba, előszoba. Ez a család huszonhat évet lakott ott, amikor aztán végre sikerült eladni a házat [a ház általa lakott részét]. Addig el sem adhattam. Vagyis eladhattam, de nem volt vevő rá, mert nem ajánlhattam fel úgy, hogy van egy lakó. Aki megveszi, az azért veszi meg, hogy bele akar költözni. Huszonkét éve cseréltem ezt a lakást, még a kommunizmus ideje alatt. Egy állatorvos lakott itt. Olyan hülye törvények voltak, hogy magának fogalma sincs. Például egy háromtagú család nem vehette meg az én házamat, annak nem járt [egy teljes] ház, mert még mindig volt benne „spaţiu locativ”. Túl nagy volt a lakás egy háromtagú családnak, meg volt mondva, hogy hány négyzetméter jár nekem, a vevőnek is. S akkor egy másik családnak volt két gyereke és kétnemű, tehát járt külön szoba az egyiknek, külön szoba a másiknak, a harmadik járt a szülőknek, akkor járt egy közös szoba, úgyhogy egy kis protekcióval megvehette. Huszonhat év után felszabadult még egy szobám, már fel tudtam ajánlani a három szobát, előszobát, fürdőszobát konyhával.

A férjem munkahelyén is voltak hülyeségek a kommunista világban. Munka előtt, reggel, volt olyan, hogy újságolvasás [Magyarországon Szabad Nép-félórának hívták ugyanezt, vagyis a kommunista párt hivatalos lapjának közös olvasását, a fontosabb cikkek „megbeszélését” a munkahelyeken munkakezdés előtt. Kb. 1949 és 1953 között volt szokásban. – A szerk.]. Mondta az uram, hogy „én megszoktam már diákkorom óta, hogy újságolvasó vagyok, énnekem jár újság, elolvasom otthon”. Az újságolvasási szokást hazulról hozta. Az első perctől kezdve a helyi „Népújság”-ot járattuk haza. Én háziasszony voltam. Aztán az idegekkel megbetegedtem, és azért is aztán le kellett mondani arról, hogy kivándoroljunk. És akkor már nyomorúság volt. Nagyon nehezen éltünk az 1960-as években. Egyikünk se volt párttag, sem az uram, sem én. Nem is vettem részt semmiben. Nem volt hátrány, hogy nem volt az uram párttag, mert tudomásul vették. Ő el akart jönni onnan. Hívták főkönyvelőnek az Augusztus 23-ba [a helyi bútorgyárba], hívták a cukorgyárba, és el akart jönni, de nem engedték el. S ha nem adnak neki papírt, akkor elveszíti az éveit [lásd: munkahely-változtatás korlátozása Romániában].

Eleinte, mikor megalakult ez a társegyesülete, tartottak úgynevezett ismerkedési estélyeket [a kollégák között], akkor mi vittünk kis tésztát, aprósüteményt, ki mit akart. Egyszer mondta ott valaki, hogy miből süssünk, hogy süssünk, s akkor azt találtam mondani: „Ó, Istenem, olyan egyszerű a sárga torta, teszünk rá egy kis kakaót, összekavarjuk, s csinálunk valami márványos tésztát.” Akkor az egyik nagyszájú elvtársnő elröhögte magát: „Jaj, nagysága, hozzá van szokva a kakaóhoz…” Mikor tényleg dolgoztam volna, szerveztem, hogy minél többen eljöjjenek, s mutasson [jól] az a büfé, akkor az egyik főpofázó ilyent vág a fejemhez. Na, gondoltam, az anyátok keserves kínja, én többet ide se fogok jönni.

Háború előtt szombaton soha nem főztem. A háború után már nem volt semmi különös, a férjem dolgozott szombaton is, mert munkanap volt. De mindig úgy csinálta, hogy a nagyünnepekre maradjon a szabadságból, hogy újévkor [Ros Hásáná], hosszúnapkor [Jom Kipur] és húsvétkor [Pészah] is maradjanak szabad napjai. S akkor mindig ebédeket csináltam. Nem mondhatom, hogy tortát, mert év közben is csináltam eleget, mert imádta az uram. Ez a férjem is nagyon szerette az édességet. És volt alkalmam tanulni. Még a háború előtt egy szomszédom főzőiskolát végzett Bukarestben, és tőle tanultam meg mindent. Aztán mikor visszajöttünk a háborúból, a barátnőimmel összeültünk, egyik erre emlékezett, a másik arra emlékezett, s így gyűltek az én receptjeim. Van nekem egy vastag receptes füzetem, amibe a receptek be vannak írva. Olyan receptek is vannak, hogy tizen… tojás meg húszon… [deka] mandula… De egyszerű is van, ami nem egy drága dolog, és mégis valami.

A mai napig is péntek este gyújtok gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Amióta férjhez mentem, az első péntek estétől kezdve. Két gyertyát gyújtok. A vallásunk úgy tartja, hogy mielőtt egy csillag feljön, akkor kell meggyújtani, és legalább egy fél órát égjen, amikor a csillag feljött [A szombati gyertyákat a szombat bejövetele, vagyis naplemente előtt kell meggyújtani (és nem a csillag feljövetele előtt; a szombat kimenetele kötődik a csillagok feljöveteléhez). – A szerk.]. És kendőt kötök a fejemre, és van egy ima [a gyertyagyújtási ima], amit mondunk héberül, tudom kívülről. Meggyújtom a két gyertyát, elmondom azt a rövid imát, s aztán mondom magamban, amit akarok. Kérem a Jóistent, hogy nyugodjanak békében az én drága halottaim. Pénteken estére, mivel szerette az uram a halat, azt készítettem, valami halételt. Nagyon sokféleképpen tudom készíteni. Ha nem éreztem jól magam, szerette a kávét egy jó kaláccsal, akkor az volt. Bárheszt nem tudok dagasztani. Anyámmal mindig a cselédek dagasztották. Ünnepekkor, újévkor, hosszúnapkor [a böjt előtti este] sütöttek kalácsot, akkor mindig kalács volt.

Pészahkor a férjem nem evett kenyeret, végig, amíg élt. Én, amikor már megbetegedtem a rágással, és nem tudtam enni a pászkát, mert szúrt, akkor már kezdtem enni kenyeret. De azt hiszem, nyolcvan-nyolcvanöt éves koromig nem ettem kenyeret. Volt más étel, annyi jó étel volt húsvétkor. Amíg élt a második férjem, itthon kettesben végigcsináltam ezt a cirkuszt [a szédert]. Csak ketten voltunk, mert nem volt senkink, se neki, se nekem. Az uram megcsinálta nekem a szédert, olvasott fel a Hagadából. Én voltam a gyerek, mondtam a má nistánát, eljátszottuk az egészet. Mondta a magáét, és én – mikor eldugja ezt a bizonyos pászkát, utána kell kezet mosni –, amíg ő kezet mosott, addig én azt onnan elvettem, s máshova dugtam. Aztán jött a vacsoránk. Vacsoráltunk, s utána vettük elő az afikóment. És én addig nem adtam, amíg nem kértem valamit. Olyat kértem, amire akkor szükségem volt, és amit meg tudott venni. Vegyen nekem egy új fogkefét, egy kis kölnit, szóval gyerekséget. És ez olyan jó volt, szép este volt. S minden finom volt. Igyekeztem finomakat csinálni, finom tortát, például húsvéti tortát is lehet liszt nélkül csinálni. Van nekem egy receptem, diótorta narancskrémmel, abba nem kell liszt, csak egy evőkanál dió és egy evőkanál törtpászka vagy pászkaliszt. Ez egy finom és drága dolog. Két egész narancs kellett: egy a tésztájába s egy a krémjébe. Meg 30 deka vaj. Narancsot kaptam, volt amikor hoztak. Nekem mindig kijutott valahonnan. Aztán én mosogattam, mert sok edény volt, mert rendesen volt terítve.

Purimot, Hanukát nem ünnepeltünk. Mikor kellett templomba menni, együtt mentünk templomba. Nagyon rendes kollégái voltak. Előfordult, hogy pont ünnepkor jött egy delegáció Bukarestből, a feljebbvalója a minisztériumból. Mondja a férjem, hogy „Juj, be van jelentve holnapra a delegáció…”. A kollégája, Ábi mondja: „Te menjél nyugodtan a templomba, mi helyetted el fogjuk rendezni. Nyugodtan menj, eszedbe se jusson, hogy felgyere az irodába!” Olyan kollégái voltak, és olyan volt az igazgató is, elnézte neki. Akkor már azt nézték, hogy eredményeket tudjanak felmutatni, már megjött az eszük. A káderesek már nem voltak olyan nagy befolyással [lásd: „személyzetis” – a romániai „káderesek” lényegében ugyanolyan hatáskörökkel és jogosítványokkal rendelkeztek, mint a „személyzetis” kollégáik Magyarországon. – A szerk.]. A „csebresek”, az uram így hívta a káderosztályt. Tudja, akik a csebret [A cseber (csöbör) fából (is) készített, egyfülű, vödör alakú edény. – A szerk.] csinálják, azokat kádároknak hívják. Szóval már nem törődött annyira a vezetőség sem, azt nézték, hogy ki hogy dolgozik. A kommunizmus ideje alatt hitközségi tagok voltunk, végig fizettünk. Saját nevünk alatt fizettünk tagságot. Voltak, akik fizettek, de nem a saját nevük alatt. De az uram nem is gondolta másként, és pláne, hogy tudták, hogy járt templomba. Elfogadták úgy, ahogy volt. Ez egy elit osztály volt, nem volt annyi szedett-vedett, itt a szakmához kellett érteni, tehát nem lehetett az utcáról egy tejesembert odaállítani. A káderosztályba esetleg igen. Volt, amikor a faipar pénzügyi vezetése Máramarosszigettől egészen Csíkszeredáig az ő kezében volt. Nem tudom, hány ezer munkás pontos időben kapta a fizetését, ezért kapta a kitüntetést, hogy soha nem fordult elő, hogy egy nappal késsen a fizetés.

A felvonulásokkor a férjem ki kellett vonuljon [lásd: állami ünnepek a szocializmusban Romániában]. Nekem eszembe se jutott, hogy vele menjek. Soha nem értettem egyet az akkori kommunista eszmékkel. Ami erőszakkal jön létre, azzal én sose értettem egyet. Ami irányított, az nem lehetett jó. Engem ne irányítsanak, hogy én mit csináljak.

Volt idő, amikor nagyon szegények is voltunk, illetve nagyon be kellett osztani a pénzt. Egy fizetés volt, betegség volt… Az uramnak akkor ezer-ezerötszáz lej fizetése volt. A kommunizmus alatt hét évig kellett tartsak magam mellett kis cselédeket. Mindegy, hogy száz lejt fizettem egy tizennégy éves falusi leánynak, a lényeg az, hogy legyen valaki a házban velem. Nem a segítségre volt szükségem, hanem arra, hogy legyen valaki mellettem. Magyar lányok voltak, volt egy román is. A végén, amikor úgy éreztem, hogy egy-egy délelőtt egyedül tudok maradni, akkor indult be a varrróiskola. Az első tanítási nap elmentem, amikor a szünetben az udvaron kijöttek, kérdeztem: „Kinek kell lakás?” Mindenkinek, mert sok falusi lány bejött ide akkor. S egy kis cingár román leányka futott egy kodicával [copffal]: „Eu n-am, Tanti, eu n-am! Am o soră dar gazda ei nu mă lasă să stăm impreună…” [Nekem nincs, Néni, nekem nincs. Van egy nővérem, de a házigazdája nem engedi, hogy mind a ketten ott lakjunk (román)]. Leadtam a címet. Elment. Gondoltam, most jött be pár napja Szászrégenen túlról, úgysem fog eljönni, nem is fogja megkapni ezt a kicsi utcát. Két órakor beállít: „Am venit, doamna!” [Asszonyom, megjöttem!] Három évig volt nálam. Mondtam neki, se kosztot, se semmit nem tudok adni, csak a szállást. És a konyhában aludt. Mondtam neki, hogy korán kell felkelni, mert a domnu’ hétre megy munkába, és ő itt reggelizik. Jelesre vizsgázott, remek feje volt. Minden oké volt, és három évig, de utána is tartottuk a kapcsolatot. Ezelőtt talán hét-nyolc éve annak, még annyi sem, hogy megszakadt. Itt lakik a harmadik faluban, azután is sokra vitte, üzletvezető lett, nagyon ügyes volt, de megbetegedett vagy mi, s megszakadt a kapcsolat. Ő volt az utolsó, akit tartottam pénzért.

A kommunizmus ideje alatt voltunk Pesten és Izraelben kétszer. Nem volt nehéz megkapni az útlevelet, mert a Securitáténál volt egy összeköttető, aki megszerezte nekem, hazahozta [lásd: Románia – utazás (román állampolgárok külföldre, ill. külföldiek Romániába)]. Amikor először mentünk, olyan beteg voltam, hogy nem is tudtam odáig elmenni az útlevélért, s hazahozta. Volt nekem egy barátnőm – egy özvegyasszony, fiatal, jóképű asszony –, és annak a barátja volt. A férfi nem volt nős. És megcsinálta, de nem járt rosszul. Én annyi Kent cigarettát, ami akkor valuta volt, hoztam neki… Különleges dolgokat hoztam neki. Magamnak nem hoztam annyit. Még kaptam is, felpakolva jöttem. 1975-ben voltunk Pesten. Két és fél hetet töltöttem, de Pestet úgy ismerem, mint a tenyeremet. Na de a háború után másképp nézett ki. 1976-ban voltunk Izraelben, és 1983-ban voltunk utoljára. Az uram unokatestvérénél voltunk. Csak két hétig laktunk Piri néninél Netanján. Nem voltunk mi sosem szállodában [hanem az olcsóbb szálláshelyeken]. Egyszer három hónapot voltam ott, és egyszer hat hónapot egyfolytában, úgyhogy volt alkalmam megismerni. Én nemcsak a szépet láttam, láttam én ott mást is. Nagyon szorgalmas nép, de megvannak az emberi gyengeségek vagy hibák, ami minden nemzetnél van. Van elég gazember, van elég becstelen, de vannak szorgalmasak és munkabírók, és dolgoznak. És olyan modern államot építettek, hogy álmodni se lehet jobbat. Voltam a Getsemáne-kertben [a Biblia szerint ezen a helyen (valószínűleg az egyik tanítvány kertje volt az Olajfák hegyén) töltötte Jézus az elfogása előtti utolsó éjszakát, és itt fogták el. – A szerk.], voltam a Szent Hegyen, én olyan keresztény templomot életemben nem láttam, pedig Bécsben is voltam a Kapucinus templomban [A Kapucinus templomban (Kapuzinerkirche) van az ún. kapucinus kripta, a Habsburg-ház családi sírboltja, tizenkét Habsburg uralkodó (tizenegyen közülük magyar királyok is voltak) temetkezési helye. – A szerk.], Budapesten is voltam a Szent István templomban [bazilikában]. Izraelben vannak irodák, ahol indítanak naponta autóbuszokat, ezt mutatják, azt mutatják, egynapos, kétnapos, s akkor kiválasztod. Érdekelt a Jordán vize. Onnan hoztam a keresztény barátnőimnek három kicsi üvegben vizet. Én bátor voltam ott leereszkedni, mert le kellett menni a vízért. Megtöltöttem, s akkor bementem a templomba, s kértem a papot, hogy szentelje meg. Szóval minden figurát csináltam. Máskor voltam két hetet Jeruzsálemben s a környékén. Ott láttam azt az Omár mecsetet [a Szikladómot], és láttam a másikat [a Szentsír templomot]. Elég közel vannak egymáshoz.

1994-ben meghalt a férjem. Itt, a [maros]vásárhelyi zsidó temetőben temették el. Kádist is mondtak, Grünstein volt akkor az előimádkozó, és ő temette. De erről ne beszéljünk, mert ez nagyon fájó valami. Még ennyi év után is, szegényt, tizenegyedik éve, hogy elvesztettem, és őutána még ma is kapom a tiszteletet. Ott, ahol dolgozott a férjem, volt egy csomó fiatal, ilyen aktivisták, párttagok voltak. Azok még most is köszönnek nekem. Őutána. „Doamna Steinmetz, ce mai faceţi?” [Hogy van, Steinmetz asszony? (román)]. Felajánlották ezelőtt pár héttel is, hogy hoznak nekem halat a tóból. Mint jellem, abszolút korrekt ember volt.

A hitközségtől nem kapok támogatást. Ajándékot néha, amikor jön az újév, s van nekik fölösleges élelmiszerük, akkor küldenek egy-egy csomagot. Az igazság az, hogy az a nyugdíj, amit én Németországból kapok, egyelőre ma még elég. És most például kaptam valamit, de nagyon keveset Magyarországról, szülő után. Egy skót szervezettől, kapok minden héten segítséget [A Târgu Mures Trustot 1999-ben alapította Ethne Woldman, a Jewish Care Scotland ügyvezetője. A szervezet három személyt fizet, hogy rendszeresen fölkeresse az idős embereket. http://www.eastrenfrewshire.gov.uk/holocaust/testimonies/holocaust_remembrance_2004_-_targu_mures.htm – A szerk.]. Keddenként jönnek.

Jól érzem magam a bőrömben, felemelt fejjel járok. Itt születtem, itt élek, s itt halok meg. Ebben a korban sajnos nincs mit mondani a mindennapokról. Nehezen telnek, mert nap nap után jönnek különböző betegségi problémák. A fülemmel is műhiba volt, még hallókészülék is kell. Zenét nem tudok már hallgatni, mikor életem volt a zene. Keresztrejtvényt fejtek, elolvasom a napi újságot, televíziózok, kiválasztok magamnak két-három kicsi hülye telenovellát, amit úgy is megértek, ha nem olvasom [a feliratát]. Sajnos nagyon kevés zenét közvetít, pedig harminc-negyven állomást tudok fogni ezen a televíziómon. Nagyon szeretnek engem, nagyon sokan meglátogatnak. De a legédesebb az, hogy ott szemben [aki lakik] – én nem tudom, ők sem tudják, hogy hogy hívnak, de kommunikálunk, beszélünk. Mutatták, hogy két virág [van az ablakomban] így, s mondja [mutatja], hogy sehol senkinek nincs virágja, és neked van. Hát ilyen szórakozásunk van. Nyilvántartanak, mint nagyon öreget. Talán tudják a koromat is, mert látnak.
 

Életrajz

P. K. Óbudán él feleségével egy háromszobás panellakásban. P. úr 84 éves, 3 éve betegség következtében csaknem teljesen megvakult. Ennek ellenére aktív közéleti életet él, elkötelezett baloldali: feleségével együtt rendszeresen lejár a kerületi MSZP pártházba taggyűlésekre és egyéb rendezvényekre, figyelemmel követi a napi politikai és közéleti eseményeket, elválaszthatatlan társa otthon a rádió, sosem mulasztja el meghallgatni az esti tévéhíradót. Nagy fájdalma, hogy betegsége miatt nem tud olvasni, korábban falta a könyveket, ma is szenvedélye az irodalom és a tanítás. Szinte egész élete során tanított, ezzel a mai napig sem hagyott fel: 84 évesen is egyetemi felvételire, érettségire készít fel fiatalokat. Szigorúan követett elve, hogy a tanításért soha nem kér pénzt.

Az apai nagyapámat nem ismertem, és az apai nagyanyámat sem ismertem. Az én apámat P. L.-nak hívták. Budapesten született, 1882-ben Pészahkor, nem emlékszem pontosan, áprilisban, körülbelül. Apám főkönyvelő vagy főkönyvelő-helyettes volt. Az első világháborúban katonaként szolgált, ott kapott egy szörnyű betegséget. 1928-ban halt meg, akkor én nyolc éves voltam. Kevés emlékem van az apámról, de úgy tudom, nem volt vallásos zsidó. Arra emlékszem, hogy szegény boldogult apámat még zsidó szertartás szerint temették [lásd: holttest előkészítése temetésre; temetés; temető]. De a testvéreimet már nem, csak polgári szertartással.

Apámnak három testvére volt, én nem nagyon ismertem őket. Volt egy I. néni, volt egy H. néni – ez még pici gyerekkoromban volt –, és a harmadikat nem tudom, hogy hívták. Mindegyik férjnél volt, de a férjük nevére már nem emlékszem, voltak gyerekeik, de meghaltak, egyik sem él már közülük. Arra emlékszem, hogy az I. néni férje B. G. volt. Azok sem voltak gazdagok, éppen hogy megéltek. Péksége volt, de csak perecet sütöttek. Érdekes, hogy az apámék hárman voltak testvérek, egyik sem élte meg az ötven évet. Az anyámék tizenhárman voltak lányok, és mindegyik túlélte a nyolcvan évet, volt, aki kilencvenéves korában halt meg. Apám testvérei valamivel tovább éltek, mint szegény apám. Gondolom, olyan 1930-ban vagy 1931-ben haltak meg.

Az anyai nagyszüleimet egyáltalán nem ismertem, meghaltak a születésem előtt. Azt tudom, hogy a nagyapámat R. Á.-nak hívták, a felesége, a nagyanyám nevére nem emlékszem. Az anyámat R. E.-nek hívták. Ő is Budapesten született, 1884-ben. 1972-ben halt meg, egy évvel élte túl szegény bátyámat. Az anyám nem végzett magas iskolát, az apám halála után nyomorgó háztartásbeli volt, nevelte a négy gyerekét, ameddig nevelte. Neki tizenkét lánytestvére volt, hát nem nagyon tudnám őket felsorolni. Anyám volt a tizenharmadik. Anyámnak a testvérei, egyik szebb volt, mint a másik! Úgy is hívták őket, hogy a gyönyörű R. lányok. Amikor az anyám született, a legidősebb két nővérének már gyereke volt. Huszonhat vagy huszonnyolc év volt a legidősebb és a fiatalok között. Mire szegény boldogult anyám született, a nagyszüleim már nem tudtak milyen nevet adni. Ránéztek a naptárra, E. nap van ma, E. még nincs, legyen E. Anyám testvérei közül, akik zsidókhoz mentek feleségül, azok nyomorban éltek. De volt kettő vagy három, akik keresztény emberekhez mentek feleségül. Egy-kettő nagyon jó módban élt. Például az A. Pécsen élt, méltóságos asszony volt [lásd: megszólítások, címzések a két világháború között Magyarországon], mert a férje valami kormányfőtanácsos volt. B. L.-nak hívták. A. Pécs legelegánsabb asszonya volt. Gyönyörű volt. A kislánya pont egyidős velem, de hatvanöt éves volt ő is meg én is, mikor először láttam. Nem is tartották a kapcsolatot a családdal. Méltóságos úr zsidó rokonokkal a Horthy világban nem tartott kapcsolatot. Sz. néni férjét F.-nek hívták. A J. nénit R.-nének hívták. A B. néni barakkban lakott az Auguszta-telepen, neki zsidó férje volt, nagyon szegények voltak. Hogy a többiek férjének mi volt a foglalkozása, arra nem emlékszem.

Voltunk négyen testvérek. Gy. bátyám született 1917-ben. E. született 1918-ban, aztán jöttem én 1920-ban, és van egy húgom, ő született 1926-ban. Amikor apám még élt, a Visi Imre utcában laktunk, az Orczy úttól egy pici, kis utca. Egy szoba-konyhás lakásban laktunk. Aztán mikor már nagyon jómód ment, akkor a Ceglédi úton – az a Ferencvárosban van – egy szükséglakásba költöztünk. Az egy pici szoba volt vaskályhával, egy konyha. Közösen volt egy vécé ötszáz lakónak. Szóval szörnyű dolgok voltak. Ide akkor költöztünk, mikor a húgom megszületett, 1926-ban. A boldogult apám a Fegyver- és Gépgyárban dolgozott [A Fegyver- és gépgyár Részvénytársaságot 1891-ben jegyezték be. A cég tevékenységi körébe a fegyvergyártáson mint fő profilon kívül speciális fegyvergyártáshoz szükséges célgépek, továbbá szerszámgépek, szerszámok előállítása tartozott. A cég leghíresebb terméke a Frommer öntöltő pisztoly volt. – A szerk.]. Apám egy nagyon okos ember volt. Beszélt vagy hat nyelven. Nagyon fiatalon halt meg, negyvenöt éves volt, mikor meghalt. Úgyhogy a húgom volt másfél éves, én voltam nyolc éves, az egyik bátyám kilenc, a legidősebb tizenegy éves volt. Négy gyerekkel otthagyta az anyámat. Én meg a Gy. bátyám árvaházban nevelkedtünk, egy zsidó árvaházban. Amikor meghalt az apám, föl kellett még azt a lakást is mondani, mert nem tudtuk fizetni a lakbért. Avval könnyítették meg, hogy a hitközségnél ismerték az apámat, ezért a bátyámat meg engem fölvettek az árvaházba [A Pesti Izraelita Hitközség fiú árvaházát 1869-ben létesítették, eredetileg a VII. kerületi Holló utcában működött, majd a Munkácsy Mihály utcában (Epreskert), végül a Vilma királynő út (ma: Városligeti fasor) 25–27. szám alatt. (A fasori épületet Wellisch Alfréd tervezte 1900-ban.) Az árvaházban négyosztályos elemi iskola működött. Az árvaház elnöke Vida Jenő volt. – A szerk.], ritka volt, hogy testvérek legyenek az árvaházban.

Anyámnak el kellett költöznie az Auguszta-telepre. Azt nem tudják maguk, mi volt az a szörnyűség. Ott fabarakkok voltak, barakkszerű épületek, ott laktunk. Az volt az ország szégyene, a nyomortelepe, a Mária Valéria-telep, az Auguszta-telep. Villany volt, de semmi más, még vécé sem volt. Egy szoba és egy kis konyha volt spirituszfőzővel. Az első és a második elemit még a Mária Valéria-telepen jártam, ott nem is tudom, milyen utcában volt az iskola, de azt tudom, hogy voltak nálam valamivel jobb módú gyerekek, úgyhogy egy darab zsíros kenyeret vagy egy fél zsömlét adtak uzsonnára, mert nekünk annyi nem volt, hogy uzsonnát vigyünk magunkkal. Ezt ma nehéz elhinni, de így volt. Sok nyomorgó ember volt, rosszabb volt ott lakni, mint ma az utcán aludni. Egyszerűen rosszabb volt ott lakni, de nem veszekedtek az emberek egymással, békesség volt ott. Olyan nyomor volt, hogy mindenki csak a nyomorral törődött. Az 1930-as évek vége szörnyű volt. Iszonyatos vagyoni különbségek voltak, mert a tízmillió magyarból hétmillió volt a nyomor szélén, és hárommillió volt az, aki úgy-ahogy megélt, és pár százezer volt, aki Horthy módra élt, vagy Chorin Ferenc [lásd: Chorin család] módra, vagy Vida Jenő módra [Vida Jenő (1872–1945) – magyar zsidó nagytőkés, iparvállalati vezérigazgató. 1914-től a Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) Rt. vezérigazgatója. A századfordulón felszámolás előtt álló MÁK-ot átszervezte, és hatalmas iparvállalattá fejlesztette. Jelentős tőkét fordított az első világháború utáni években felfedezett dunántúli bauxittelepek feltárására és a bauxit hazai feldolgozására. Felsőgallán alumíniumkohót helyeztetett üzembe. Szoros kapcsolatok fűzték a Magyar Általános Hitelbankhoz, az Alumíniumérc Bánya és Ipar Rt.-hoz és sok más iparvállalathoz. A nagytőke oldaláról támogatta a Horthy-rendszer politikai vezetőit. 1927-től a felsőház tagja. 1944-ben Auschwitzba deportálták. – A szerk.].

Aztán anyámék kaptak lakást a Gát utcában. Én ott a Mária Valéria-telepen vagy az Auguszta-telepen, bár kicsi gyerek voltam, nem hallottam soha zsidózást. Amikor bekerültünk a Gát utcába, ahol József Attila született, ott már hallottam. Az is egy szükséglakás volt, az már szoba-konyhás lakás volt. Mikor én kijöttem az árvaházból 1938-ban, akkor már ott laktak, nem tudom, mikor költöztek oda. De nagyon pici volt a lakás. Én kikerültem Újpestre dolgozni, elmentem a színjeles érettségi bizonyítvánnyal – akkor hozták az első zsidótörvényt [lásd: zsidótörvények Magyarországon] – a Pannónia Báránybőrnemesítőbe dolgozni a legkoszosabb trógermunkára, és ott albérletben laktam Újpesten [A Pannónia Báránybőrnemesítő és Kereskedelmi Rt. 1921-ben alakult meg (magáncégként már 1866 óta létezett). A gyár bárány-, juh-, vad- és nemes prémbőrök kikészítésével, festésével és nemesítésével foglalkozott. (Az ún. Panofix márkanév – bárányból kikészített és festett szőrme – a világpiacon is ismertté vált.) – A szerk.]. Akkor laktak anyámék a Gát utcában. Aztán később Pesterzsébetre [Pestszenterzsébet – megyei város volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1930-ban 68 000 lakossal. – A szerk.] költöztek.

Az árvaházban tíz évet töltöttem. Nyolcéves koromtól, amikor meghalt az apám, szóval 1928-tól 1938-ig a zsidó fiú árvaházban nevelkedtem a Vilma királyné úton, akkor még úgy hívták [Ma: Városligeti fasor – A szerk.]. Különben az árvaház ma is megvan, hogy most mi van benne, azt nem tudom, mert aztán elvették az árvaházat, és megszüntették a háború után [„A második világháborút követően, amikor az árvaházi elhelyezés sok zsidó gyermek számára különösen fontos volt, a hitközség több épületben is árvaház-diákotthont tartott fenn; 1958-ban megkapta a VI. Dózsa György út 88.  – Délibáb utca 35. telkén álló nagy épületet. Az itt elhelyezett gyermekek – egyre inkább internátusi elhelyezést igénylő vidékiek – lassan mind felnőttek, s az intézmény átköltözött a Rabbiképző épületének III. emeletére, de jelenleg csak papíron működik: nincsen rá szükség” (Frojimovics–Komoróczy–Pusztai–Strbik: A zsidó Budapest, 372. oldal). – A szerk.]. Gy. bátyám szintén itt tanult az árvaházban. Kitűnő intézet volt, mind a kettőnket érettségiztettek. A húgom elvégezte a négy polgárit [lásd: polgári iskola], és kereskedelmi szaktanfolyamra [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok] is járt. Az E. bátyám is négy polgárit végzett, de hogy úgy mondjam – fáj kimondani, mert a testvérem volt –, szellemileg egy kicsit vagy nagyon elmaradt a testvéreitől. Így született, hát istenem. Igaz, hogy nyomorban élt, mert az anyám mellett élt, akkor a húgom is még pici volt. Ők iszonyú sokat nyomorogtak. A húgomnak a férje magas rangú katonatiszt, ezredesként ment nyugdíjba. Két gyerekük született, már felnőttek, egyiküknek már unokái is vannak.

Ez egy alapítványi árvaház volt, a gazdag zsidók – Vida Jenő, Chorin Ferenc és Wolfner [lásd: Wolfner család] – tartották fönt. Ott három igazgatóm volt, a Csajági [Csajági Béla (1856–1937) – izraelita árvaházi igazgató Budapesten. Egy időben alelnöke volt az Országos Izraelita Tanítóegyesületnek. – A szerk.], a Hertzka [János] meg a Fodor Aladár. És a Vida Jenő volt az árvaház elnöke. Ez a Vida Jenő kegyelmes úr volt [Mint a felsőház tagja és gazdasági főtanácsos, valószínűleg „méltóságos úr” volt, nem kegyelmes úr. Lásd: megszólítások, címzések a két világháború között Magyarországon. – A szerk.], a Magyar Általános Kőszénbányának volt az elnök-tulajdonosa. Akkor még első osztályú Magyar Érdemkeresztet kapott, a Horthynak a legjobb barátja volt, különben. Volt egy Ágoston Manó, ahhoz szerettünk járni, mert ha vittünk jelentést, mindig egy-két pengőt adott nekünk. A Kispesti Textilgyárnak volt a tulajdonosa [Ágoston Manó a Kispesti Textilgyár Rt. vezérigazgatója volt. A gyárat 1907-ben alapította Popper Hugó, Adolf és Károly. Ágoston az utóbbi veje volt, 1919-ben lépett be a céghez, amelynek fölfejlődése nagyrészt az ő szakértelmének volt köszönhető. – A szerk.]. Nagyon sokra már nem emlékszem. Mi három embernek, az elnökünknek meg a két alelnökünknek vittünk minden nap jelentést. Írtak az árvaház állapotáról. És ezek néha bejártak, pláne a nagyünnepeken ott voltak a templomban [Az árvaház épületében volt templom. – A szerk.]. Nagyon drága templom volt. Elsősorban újévkor [Ros Hásáná] meg Jom Kipurkor fizetni kellett óriási pénzeket a jegy áráért benn a templomban [A hitközségi adóbevétel egyik tétele volt a zsinagógák ülőhelyeinek bérletbe adása. Az árvaház zsinagógájában a nagyünnepek alkalmával fizetett „helypénz” nyilván az árvaház költségvetésének bevételi oldalát szaporította. – A szerk.]. Akkor ezen ott voltak, nagyon előkelő emberek voltak, vallásos emberek. Napi jelentést vittünk, az igazgató írta, és azt el kellett vinni. Odaadták, és tizenhat-tizenhét évesek voltunk körülbelül, minket küldtek el. Mikor a Vida Jenőnek vittünk, akkor az előszoba sarkába kellett ülni, be se lehetett lépni. Az Aréna úton volt egy csodálatos palotája a Vida Jenőnek [Vida Jenőnek a Gellért-hegyen, a Bérc utca 13–15. szám alatt volt a villája. Az Andrássy út Aréna út felőli végén Weiss Manfréd palotája állt. Az Aréna út 102. szám alatt lakott Vida Pál , de nem tudni, hogy ő a rokona volt-e Vida Jenőnek. – A szerk.]

Én az árvaházat nagyon szerettem. Nemcsak azért, mert az akkori viszonyokhoz képest – én nyugodtan elmondhatom –, 1928-tól 1938-ig magasabb színvonalon éltünk, kosztban, lakásban, tisztaságban, mindenben, mint akkor az átlag, és nem is azt mondom, hogy velem egy sorban élő, de még az átlag magyar gyerekeknél is. Én az árvaháznak csak hálás lehetek, mert bár nem volt kitűnő kosztunk, de normális volt, milliók megirigyelhették volna a Horthy világban. Sose maradtunk éhen, és ha kellett még, akkor kértünk repetát. Mert ez egy gazdag árvaház volt. Akkor, hogy úgy mondjam, civil kurázsi volt egy ilyen árvaházat eltartani.

Az árvaház épületében volt egy gyönyörű templom [azaz zsinagóga]. És a zsidó nagyünnepeken jeggyel kellett bemenni. Abból tartották fönt, hogy akkor fizetni kellett azért, hogy valaki templomba menjen. Gazdag emberek jártak oda, és a nagyünnepeken eladták a helyeket, gyakorlatilag csak jeggyel lehetett bemenni.

Az árvaházban szigorú vallási nevelést kaptam. Megtartottuk a Pészahot, akkor imádkoztak, és tálban kaptuk a maceszt, és akkor – mert ötvenen ebédeltünk egyszerre –, amikor ötven gyerek egyszerre törte össze, olyan zaj volt, hogy az csuda. Volt egy gyönyörű hangú kántorunk, Kertésznek hívták. Hanukakor ajándékokat kaptunk az árvaházban, azt az adományozók adták. Ha nem kaptunk két kiló csokoládét meg egyebet…, szóval evvel törődtek. Én például kaptam tizenhat éves koromban tiszta elefántcsontból egy madzsong játékot. Azt tudom, hogy ma százezres nagyságrendű pénzt érne, ha meglenne. Szóval, amit az adományozók beadtak, azokat szétosztották. Az árvaházi templomban volt a bár micvó. Már nem tudom az imát kívülről, bár tudtam. Elmondtuk az imát – bár még ma is tudok egypár zsidó imát –, megáldott minket a rabbink, és aztán volt egy szép bár micvói ebéd. Minden bár micvós gyereknek adtak egy kis zsebórát. Akkor pár pengőbe került az egész, de azt adtak. Én is sokáig hordtam.

Egyszer kaptam ki az árvaház rabbijától, akit Schmelczer Izsáknak hívtak, soha nem fogom elfelejteni [Schmelczer Izsák 1885-ben született Péterrévén. Az Országos Rabbiképző Intézetben tanult, és 1916-ban avatták rabbivá. A Pesti Izraelita Hitközség tanára és a fiú árvaház zsinagógájának rabbija volt. – A szerk.]. Jom Kipurkor egész nap a templomban voltunk, de délben volt egy egy- vagy kétórás szünet, és kimentünk a Városligetbe, és én ott Jom Kipurkor fedetlen fővel szalonnát ettem kenyérrel [Ez vallásos zsidók számára háromszorosan is tiltott. Egyrészt Jom Kipurkor 25 órás böjt van, még vizet sem szabad inni. Másrészt enni csak fedett fővel, a megfelelő áldások elmondása után szabad. Harmadrészt szalonnát vallásos zsidó nem ehet, mert a disznó nem kóser állat. – A szerk.]. És a Schmelczer Izsák meglátta. Nagyon szeretett, de akkor kaptam tőle egy nagy pofont. Én elég jól ismerem a zsidó vallást, és a Tórának az első szakaszát ma is el tudnám mondani, de nem érdekel a vallás. Meghallottam és megtanultam. Én sokat tanultam a vallásból, vallásfilozófiát is tanultam, de nem voltam vallásos soha, mióta az eszemet tudom, materialista voltam.

Én minden tantárgyat szerettem. Történelmet, a földrajzot nagyon szerettem, és a magyar irodalom a mindenem volt. Például az árvaházban kettőtől fél hatig szilencium volt, tehát akkor tanulási idő volt. Én az iskolai feladatomat negyedóra alatt elintéztem, és akkor elővettem Courths-Mahlert [Hedwig Courths-Mahler (1867–1950) – német írónő, a szórakoztató irodalom világszerte elismert művelője, több mint 200 regényt írt. – A szerk.], Verne Gyulát, és úgy olvastam tizennégy éves koromban, akárcsak Dosztojevszkijt vagy Shakespeare-t. Szóval én nem válogattam, mindent olvastam. Nincs Jókainak olyan regénye, amit én ki nem olvastam. Volt az árvaháznak nagy könyvtára. Szóval én az árvaháznak köszönhetem az életemet, mert biztos, hogy éhen haltam volna, vagy nem tudtam volna tanulni. Lehet, hogy egy elemi iskolát elvégezhettem volna, de tanulni nem tudtam volna, az biztos.

A polgári iskola a Bethlen utcában volt – az is egy zsidó hitközségi épület volt –, a felső kereskedelmi [lásd: kereskedelmi iskolák] pedig az Izabella utcában, ma is megvan még, csak ma felsőfokú technikum vagy hogy hívják. Oda jártunk, oda mehettünk, de különben, ha az anyámat meg akartam látogatni, akkor külön igazgatói engedély kellett hozzá. Szóval fegyelem volt. Másképp nem is lehetett volna százötven gyerekkel, pláne kamaszodó gyerekkel, és összesen három felügyelő vigyázott ránk. Szóval ott rendnek kellett lenni. Cipővizit volt, fogvizit, mosdásvizit, szóval ilyenek voltak. Reggel hatkor fölkeltünk, megmosakodtunk, megfürödtünk, közösen megreggeliztünk. Amíg elemi iskolába jártunk, addig bent volt az árvaházban az iskola, aztán polgáriba a Bethlen utcába. Aztán hazamentünk, aztán ebéd volt, aztán kettőtől fél hatig szilencium volt, aztán eltelt az idő. Aztán mikor már harmadik-negyedikbe jártam, akkor már civilek is jártak, sok gyerekkel átvettem a leckét, akkor már az árvaházból kiengedtek. Mert onnan kimenni sem volt szabad, de tizenhat-tizenhét éves koromban vagy tizennyolc éves koromban már kiengedtek. Mert az úgy volt, hogy jöttek be, adtak valami adományt az árvaháznak, és az igazgató azt mondta, jó, menjen át a Damjanich utcába tanítani. Én tanítottam, jó tanuló voltam. Az osztálytársaim közül elengedtek a Damjanich utcába, a környékre, és tanítottam. Kaptam egy kis pótkaját meg egypár fillér zsebpénzt. De tanítottam, nem árvaházi gyereket, hanem civil gyerekek voltak.

Az árvaháznak volt egy gyönyörű, tizenhat holdas nyaralója Tahiban. Tahi Tótfaluval szemben van. Egy Koltai nevű, valamikor milliomos ember a villáját az árvaházra hagyta Tahin, fönt a hegyoldalban. Minden nyáron ott nyaraltunk két és fél hónapot. Azt soha nem fogom elfelejteni. Az egy gyönyörű dolog volt. Az egyetlen sport, amit űztem, úszni szerettem, de kis fauszodánk volt, volt benne kismedence meg nagymedence, de a nagymedence is idáig ért, és tíz vagy tizenkét méter hosszú volt. Én a szabad Dunát választottam, és ott tanultam úszni. És én azért kaptam a verést folyton az igazgatómtól, mert a szabad Dunában leúsztam egészen Leányfaluig, néha Szentendréig is, már tizenöt éves koromban. Jó úszó voltam. Ez a büszkeségem, hogy tizenhat éves koromban árvaházi gyerek létemre ötven- és százméteres mellúszásban korcsoportos magyar bajnok voltam.

Együtt nevelkedtünk a bátyámmal. Ő három évvel feljebb járt iskolába. Mind a ketten érettségiztünk az árvaházban, ami nagy szó volt akkor, mert a négy polgárit tizenketten végeztük el, abból ketten mentünk tovább felső kereskedelmibe. Azért járattak tovább az árvaházban, mert csak a jeles tanulókat járatták – én jeles tanuló voltam –, mert akkor voltunk tandíjmentesek, mert az állami iskola volt. A bátyáméknál is ketten mentek el, ő is érettségizett. Ő a Kertész utcai felső kereskedelmi iskolába járt, én az Izabella utcai báró Wesselényi Miklós felső kereskedelmi iskolában érettségiztem. Ő 1935-ben, én meg 1938-ban. Leérettségiztem 1938. június huszadikán, pont a tizennyolcadik születésnapomon, és július elsejével életbe lépett az első számú zsidótörvény [Az első zsidótörvény (1938:XV. tc.) 1938. május 29-én lépett hatályba. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Ezt kaptam érettségi ajándéknak.

Az első zsidótörvény, hogy úgy mondjam, még enyhe volt, mert csak az a korlát volt, hogy a frissen érettségizettek nem mehettek el tisztviselői pályára. Akik ott voltak, azok akkor még ott maradtak egészen a második, aztán a harmadik zsidótörvényig. De újakat nem vehettek föl. Az első zsidótörvény ezt tartalmazta, hogy zsidók csak fizikai munkára mehetnek, szellemi foglalkozásúak nem lehetnek. Ezt 1938. július elsején hozták, pontosan akkor, mikor kikerültem az árvaházból [A parlament 1938 márciusában fogadta el az 1938: XV. törvényt „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címmel. Az ún. „első zsidótörvény” az értelmiségi pályákon és a szabadfoglalkozásokban (sajtó, színművészet, filmművészet) 20%-ban maximálta a zsidók részvételi arányát. – A szerk.]. És akkor kimentem a Pannónia Bőrgyárba a legkoszosabb trógermunkára, oda fölvettek. A dúsgazdag Bán család volt a tulajdonosa. Az Aschner Lipót volt az Egyesült Izzónak a vezérigazgatója. Csupa zsidó gyárak. Akkor még lehetett. Aztán jött a második meg a harmadik zsidótörvény, ami megakadályozta ezt. Sok zsidó tanárt ismertem, sok történészt ismertem, aki zsidó volt, de 1938 után már nem volt.

A Pannónia a panofixet [A juh bundájából készült szőrme. – A szerk.] gyártotta. Álarcban dolgoztunk, mert a panofixet csináltuk, amit formaldehiddel kezeltek, és az rendkívül mérgező volt. Újpesten laktam albérletben egy Pónisné nevű néninél. Kerestem körülbelül hatvan pengőt egy hónapban, és abból harminc pengőt az albérletemre fizettem. Aztán otthagytam a Pannónia Bőrgyárat, és elmentem 1940-ben kerékpáros kifutónak egy Barta és Társa nevű rádiókereskedő céghez. A Bethlen utcában volt. Volt egy ötvenkilós kerékpárom, arra rátettek két köteg Bergmancsövet [10-12 mm átmérőjű, pl. elektromos kábelek vezetékelésére használt védőcső. – A szerk.], egy hátizsákkal két néprádiót [Az 1939/40-ben elindult ún. néprádió-akció során fejlesztett ki négy nagy európai elektronikai cég, a Telefunken, a Standard, a Philips és a magyar Orion Villamossági Rt. egy olcsó rádiókészülék-típust, a néprádiót. – A szerk.], aztán azt vittem ki.

Akkor még ott, a Pannónia Bőrgyárban nem volt antiszemitizmus, az egy zsidó gyár volt. De az 1940-es évek elején már komoly antiszemitizmus volt. És még egyet akarok mondani: a Horthy uralom, dacára annak, hogy a legjobb barátai a milliárdos, gazdag zsidók voltak, következetes tervszerűséggel idézte elő a Szálasi uralmat. A Szálasi világban már nyílt antiszemitizmus volt. De a háború elején is. Én már huszonegy éves koromban is tanítottam gyerekeket, különösen elemista gyerekeket. És egy nagyon befolyásos, keresztény család azt mondta nekem, hogy „térj át a keresztény vallásra, és én megmentelek mindentől, mert nagyon sok csúnya dolog vár rátok”. Nem tudom már, milyen bácsinak hívták, de mondtam neki, hogyha ezen múlik, hogy én egy zsidó ágyba születtem, vagy zsidó vallásba születtem, akkor azt én vállalom, de én nem tudom, hogy mi az, hogy más vallást választani. Azt mondja: „Te jobban ismered a Bibliát, mint én, vagy az Új Testamentumot.” Mondom, „ismerem, mert olvasom, de nem, nem”. Eszembe se jutott, soha. De nem tudom, hogy alakult volna az életem. Újpesten bejöttek hozzám, és tanítottam őket írni-olvasni, számolni. Én nagyon szerettem tanítani. A szomszéd gyerekeket tanítottam, a házinéni, akinél laktam, szólt a szomszédoknak, hogy nálam egy nagyon okos fiatalember lakik, így aztán átjöttek hozzám a szomszéd gyerekek.

Négy évet töltöttem a legkeményebb munkaszolgálatban 1941-től 45-ig. Sok helyen voltam munkaszolgálatos, nagyon sok helyen. Aztán 1944-ben elvittek engem Mauthausenbe. Amikor munkaszolgálatos voltam, sárga szalagot kellett viselnünk. Katonaruhában voltunk, de sárga karszalagot kellett viselni akkor már [A honvédelmi minisztérium csak 1942 márciusában adott ki rendeletet arról, hogy a zsidó munkaszolgálatosoknak a saját polgári ruházatukat kell viselni, és erre sárga karszalagot kell varrni, de sok alakulatnál már 1941 végétől elvették a zsidóktól az egyenruhát. 1942 tavaszáig nem volt általános a sárga karszalag viselése sem, de a parancsnoktól függően sok alakulatnál ezt is bevezették (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Budapest, 2003, 31. oldal).  – A szerk.], Erdélyben voltam, a Felvidéken voltam. Építettük a szeretfalvai-dédai vasutat, mikor a magyarok illegálisan bevonultak Csehszlovákiába [lásd: első bécsi döntés], Romániába [lásd: második bécsi döntés] [A 48 kilométeres Déda-Szeretfalva vasútvonalszakasz 1941 áprilisa és 1942 novembere között épült, a cél Székelyföld összekötése az ország vasúti hálózatával. „Hallatlan mennyiségű földmunkát kellett elvégezni, hegyeket, dombokat áthidalni, patakokat elterelni. Csúszós agyagtalajon, homokrétegeken a 20 méter mély bevágásokat 20 méter körüli feltöltések követték, mindezt zömében kézi munkával, hisz alig volt egy-két markológép. A szállítás eszköze a talicska, a lovas kordé, esetleg az ideiglenes kisvasút, csillékkel. A Kereskedelemügyi Minisztérium tájékoztatója szerint 27 ezer munkás dolgozott állandóan, köztük 8500 kubikos, 12 ezer napszámos, 1941 őszétől 2700 munkaszolgálatos katona.” Két alagútja közül az egyik (538 méteres magasságban) a maga 930 méteres hosszával akkor az ország leghosszabb alagútja volt, a kis alagút 496 méter hosszú (Szász Zoltán: Az utolsó magyar nagyvasút Székelyföldön, 1941–42, www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b1001/02-08-04Szasz.html). Déda Maros-Torda vm.-ben lévő kisközség volt, Szeretfalva pedig Beszterce-Naszód vm.-i kisközség. Trianon után mindkettő Romániához került, majd a második bécsi döntéssel átmenetileg visszakerültek Magyarországhoz. – A szerk.]. Aztán repülőtereket építettünk, méghozzá szerte az országban. Voltam a visszacsatolt Felvidéken is, de már nem tudom, hol. Emlékszem, a Dédánál ott úgy hulltak az emberek, mint a legyek. Mert télen harmincfokos hidegben építettük a vasutat. Szerbiában is voltam. Amíg lehetett levelezni, addig tudtam írni haza. Magyarországról még lehetett levelet írni, de Ausztriából vagy Mauthausenből már nem lehetett levelezni. Dédáról hazajöttem, akkor még volt egy ilyen rendelet – azért ebben egy pici humánum volt, hogy ahol hárman vannak fiúk bevonulva, és beteg édesanyjuk van, ott az egyiknek, a legfiatalabbnak adtak mindig két-három hónap leszerelést. Én hazajöttem, majdnem gyalog Erdélyből, de akkor már éreztem, hogy nagyon beteg vagyok. Kicsit vonaton, ütközőn ülve meg gyalog jöttünk, mert ott nem volt rendes vonatközlekedés. Egészen Nagyváradig gyalog kellett menni. És éreztem, hogy beteg vagyok. Rosszul lettem, akkor kihívták a mentőket, negyven-negyvenkét fokos lázam volt, elvesztettem az eszméletemet. Nem tudták, mi bajom. Végre egy fiatal orvos azt mondta benn a kórházban – a Zsidókórházba vittek be –, azt mondta, hogy ennek a gyereknek hastífusza van. Egy fiatal orvos volt, összecsapta a kezét, engem átszállítottak a Szent László Kórházba, a fertőző kórházba, és három napig feküdtem eszméletlenül. Oda szigorúan nehéz volt bejutni a fertőző betegekhez, de az anyám meg a húgom, azok állandó belépőt kaptak, és azt mondták, hogy ezt nem éli végig. És háromnapi eszméletlenség után magamhoz értem, lassan-lassan. Azt mondta az anyámnak az orvos, hogy ő még ilyet nem látott. Aztán 1945-ben meg úgy jöttem haza, hogy flekktífuszom volt. Akkor is negyven kiló lehettem, de mindegy.

1944 májusában vagy júniusában kerültem Mauthausenbe. Mauthausenbe elmentünk, azt hiszem, hatvenezren, és körülbelül hatezer ember jött haza. Ha én elmondhatom, hogy Mauthausenben én evvel a két kezemmel hány ezer éhen halt vagy agyonlőtt embert dobtam be a gödörbe, az fantasztikus. Behozták szekéren az útközben éhen halt vagy agyonlőtt embereket, és azt kellett bedobni a közös sírba. Egyet elmesélek. Én akkor negyven kiló körül voltam, és kiadta a parancsot az egyik SS, mit tudom én, szakaszvezető, hogy „sechs man”, és akkor hat embernek ugrani kellett. És ott az volt a szokás, hogy akik temettek, azokat belőtték a sírba. És így fölemelte a géppisztolyát, és én a gyönyörű német tudásommal megszólaltam, hogy „Sturmführer [német: ’századparancsnok’], Herr Sturmführer, mi nem evvel a csoporttal jöttünk, mi egészségesek vagyunk, mi dolgozni akarunk Németországért és a Führerért”. Én láttam annak a vadállatnak az arcát, hogy ilyen szituációban én meg mertem szólalni. Még tartotta a géppisztolyát. „Na los, futás be a barakkba!” De véresek voltunk, mert véresek voltak a hullák, és én még megfordultam, hogy utaljon ki egy kis vizet, hogy megmosakodjunk. Szóval nem volt egy könnyű dolog. Nem kívánom senkinek sem.

Engem Günskirchenben ért a felszabadulás. Mert mikor már veszélyeztetve volt Mauthausen, onnan ötven kilométerre, Günskirchenbe vittek. Amikor az amerikaiak felszabadították Günskirchent, ott látták azt a pár száz életben lévő embert, én harmincöt kiló voltam, és egyszerűen nem tudtak mit adni enni. És valamit találtak, valami főzelékfélét vagy húsfélét, és azt adták az embereknek. Ezek nekiálltak, és ahogy leért a gyomrukba, egy bukfenc, és úgy haltak meg. Mert harminckilós vagy negyvenkilós kiéhezett embereknek nem szabad nehéz ételeket adni, hanem órákig kell, vagy mit, hónapokig kell gyógykezelni. Szerencsére énnekem nem volt étvágyam, mert már flekktífuszom volt [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.], úgyhogy nem volt étvágyam, és nem ettem. Aztán egy őrségi kórházba kerültem, ott éltem át a flekktífuszt. De ott már pépes ételeket adtak. Ott találtak, nem tudom én, csonttá fogyott, képzeljen el engem, aki nyolcvan kiló körül voltam, és harmincöt kiló voltam. És éheztünk. Az amerikaiak nem is tudták, hogy ott koncentrációs tábor van. És a saját készletükből adtak szardíniát kenyérrel. Én soha életemben semmiféle halat, semmiféle formában nem ettem, a szardíniát feltörték, két kis szeletke jutott, azt elcseréltem két cigarettára. Soha nem ettem halat egész életemben.

Az amerikai hadsereg, akikkel fölszabadultunk, és tudtunk valamit gagyogni, hívtak, hogy maradjak kint Ausztriában, könyörögtek, hogy elvisznek Németországba, vagy nem tudom, hova, tanulhatok, járhatok egyetemre, megtanulom a nyelvet. „Ne menj haza, romokban áll egész Magyarország.” Mondom, nem, én haza akarok menni, ott él az anyám, ott élnek a testvéreim, bár nem tudom, mi van velük. Fölajánlottak mindent, hogy akár Párizsba, akár Londonba mehetek egyetemre, és bepótolom azt a pár évet, ami emiatt elmaradt. És azt mondtam, hogy köszönöm szépen, én haza akarok menni. Az amerikai parancsnokságon segítettem, akkor elég jól beszéltem németül.

Sopronig elhoztak valahogy vonattal, és Soprontól Pestig gyalogoltam, három héten keresztül. És nem tudtam, boldogult anyámmal mi van. A Nyugatitól nem tudtam eljutni [Pestszent]Erzsébetre az anyámhoz. Azt tudtam, hogy az egyik unokatestvérem családja, az I. néni fia megvan. Gondoltam, ők túlélték, mert ezeknek is sok keresztény rokonuk van; nem tudtam, de gondoltam. Ők itt, az Akácfa utcában laktak, oda fölmentem. És egy este tíz órakor odaértem, becsöngettem, és néztek: „Hát te ki vagy?” És megmondtam a nevem. „Te jó Isten, és te ilyenkor az utcán vagy?!” Ezt mondták 1945 augusztusában. Olyan állapotok voltak, nem lehetett az utcán lenni [1945–1948 között Budapesten hírhedten rossz volt a közbiztonság, különösen a város budai oldalán. Egymást érték a rablótámadások, az ún. utcai vetkőztetések. – A szerk.]. Nem azt mondta, hogy „sok év után hazajöttél, és így nézel ki”, hanem, hogy „te ilyenkor az utcán vagy!?”. Az I. néni fiának a felesége egy angyal volt, neki köszönhetem az életem. Ott lakhattam náluk egy ideig, mert amikor meglátta, hogy negyven kiló sem vagyok, ott marasztalt, ő táplált fel hatvankilósra.

Borzalmas volt akkor Pest, egyszerűen rablások, fosztogatások, nyolc óra után kihalt a város. Tiszta romhalmaz volt, veszélyes volt. Naponta megöltek embereket az utcán, egy darab kenyérért, öt pengőért vagy nem tudom, mennyi pengőért. Aztán két év múlva már millió-billió pengőben számoltunk [lásd: millpengős korszak]. Az volt szerintem a világnak a legnagyobb csodája, mert 1945-ben, mikor én hazajöttem, júniusban vagy júliusban, szörnyű volt ez a Pest. Nem volt egy ház, ami ne kapott volna bombatámadást. És két év múlva egy ragyogó világváros lett.

Anyám gettóban volt [lásd: budapesti gettó], valahogy túlélte. Nem tudom, hogyan, nem sokat mesélt róla, de túlélte. Az egyik nővére, aki keresztényhez ment férjhez, néha segítette, vitt neki ennivalót, azt tudom.

Mind a két bátyám a Don-kanyarban volt. E.-t agyonlőtték a Don-kanyarban magyar katonák. Ő volt a század bohóca. Nem mosakodott, szóval elhagyta magát. Lelkileg megtört, és aki lelkileg megtörik, hát ez van. Gy. túlélte a szovjet ellentámadást, és kilenc telet töltött Szibériában [lásd: zsidók szovjet hadifogságban]. Elvitték [a szovjetek], mert azt hitték, hogy katona. És hazajött lefagyott lábakkal, úgyhogy le kellett vágni a lábfejét, azért halt meg ilyen fiatalon, pedig egy nagyon nagy tudású gyerek volt. Gy. bátyám az építésügyi minisztériumban dolgozott. Hites könyvszakértő volt, mégpedig az ország egyik legjobb könyvszakértője. Meg is volt a vizsgája. Neki nincsenek gyerekei. A húgomnak van két gyereke, azok már felnőttek, az egyik már ötvenéves korában nagypapa, és a „kislány” negyvennyolc éves, az meg tanárnő. Ő is különféle vállalatoknál dolgozott, de már rég nyugdíjas A férje vezérkari tiszt volt, őrnagy, alezredesi rangban ment nyugdíjba, az most nyolcvankét éves. A húgom öt éve ágyban fekvő beteg, mert ő Auschwitzban volt, és úgy jött haza. Ma is megvan a karján a szám [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.].

[Pest]Erzsébeten laktunk, mikor a bátyám is hazajött a fogságból, akkor [Pest]Erzsébetre mentünk, a Derzsi utca 20-ba. Ott már viszonylag két szobánk volt, odaköltöztünk. Ott lakott szegény anyám egészen a haláláig.

A háború után visszamentem a Barta és Társa nevű rádiókereskedő céghez. Ott továbbra is kerékpáros kifutó voltam egy évig. Az árvaházi gyerekek akkor még találkoztak, én például együtt nevelkedtem az Aczél Györggyel [lásd: Aczél György] – akkor Appel Henriknek hívták, három évvel volt idősebb, mint én –, ugyanabban az árvaházban nevelkedett. Ahogy az Aczélból valaki lett, elfelejtette azt, hogy árvaházi növendék volt. De amíg kis állásban volt, egy nagyon okos fiú volt. Tudniillik volt árvaházi növendékeknek volt egy egyesülete, és két vagy három hónapban egyszer összegyűltünk valami kis kávéházban vagy vendéglőben, és ott beszélgettünk. 1947-ig vagy 48-ig az Aczél Gyuri is mindig megjelent.

1945-ben az elsők között léptem be a Magyar Kommunista Pártba. Nem gondolkoztam, mert láttam, hogy milyen viszonyok vannak, és mondták, hogy megalakult a Magyar Kommunista Párt Rákosi Mátyás vezetésével. Én Rákosiról nagyon sokat hallottam a háború alatt, és azt mondtam, hogy ebbe a pártba belépek. És ahogy hazajöttem – akkor [Pest]Erzsébeten laktunk –, rögtön a [pest]erzsébeti pártszervezetbe beléptem. Én nagyon sokat dolgoztam a pártért, nem szégyellem, még a Rákosi korszakban, a Magyar Kommunista Pártért is nagyon sokat dolgoztam. Mi tényleg jobbat akartunk.

1947–48-ban hirtelen nem tudtam elhelyezkedni. Vissza akartam menni a Pannónia Bőrgyárba, de oda nem vettek vissza, mert azt mondták, nem kell, mert tudták, hogy én egy jelesen érettségizett vagyok, és akkor meg már nem vehettek föl trógermunkásnak. Aztán én nagyon sok helyen dolgoztam. 1948-ban bekerültem a szakszervezetbe, a Jókai utca 6-ban van a Kereskedelmi és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezete. A szakszervezetbe úgy kerültem, hogy nagyon sok pártmunkát végeztem 1945 után, és így jöttünk össze. Mi alapítottuk meg az OTP-t, illetve nem a szakmai részét, hanem a személyi állományát mi biztosítottuk. Én a szakszervezet káderosztályán dolgoztam, és nagyon szerettek engem az OTP-ben. A háború után – nekem nagyon sok ismerősöm volt – kerestek a káderosztályra valakit, és oda felvettek. A helyettes vezetőjét annak a részlegnek ismertem.

1952-től az Építésügyi Minisztériumban dolgoztam, illetve annak volt egy kihelyezett beruházási vállalata, de a minisztérium közvetlen irányítása alatt voltunk. Én a nagyberuházásoknak voltam a közgazdasági-pénzügyi vezetője. Cementgyárakat építettünk, panelgyárakat építettünk. Alsózsolcai Épületelemgyár, Győri Cementgyár, ezt mind mi építettük, és betonpaneleket gyártottunk panelházakhoz. És még részt vettem a váci cementgyár építésében. Ezt tizenöt évig csináltam. És nem épült fel egymillió lakás, amit meghirdettünk, csak nyolcszáz-ötvenezer panellakás épült fel.

Egyszer behívott az építésügyi miniszter személyesen engem, és fölajánlott nekem egy miniszterhelyettesi posztot. És azt mondtam neki, hogy „Miniszter elvtárs, engedje meg, hogy nemet mondjak. Én olyan jól érzem magam a beruházáson. Már én szeretem látni azt, amikor a kezem munkája is benne van, épülnek a gyárak”. Azt mondta, „Kérlek, el van intézve”. Én sosem vágytam arra, hogy vezető legyek. Pedig mikor a két egyetemet letettem, lehettem volna. Akkor nagyon hívtak mindenhova, de nem érdekelt engem. Én tanítani szerettem, tanulni szerettem, olvasni szerettem.

Negyvenéves fejjel kezdtem újra tanulni. 1967-ben végeztem el a közgazdasági egyetemet, egy évet kihagytam, és ötvenkét éves koromban végeztem az ELTE-n, summa cum laude diplomával. Tanár szakon végeztem, magyar–történelem–földrajzot, de sose tanítottam. De olyan volt, hogy meghívtak – főképp közgazdaságtanból – egy-egy egyetemre előadást tartani. És harminc évig a legkülönbözőbb gyáraknál, vállalatoknál tartottam szemináriumot [A szeminárium sajátos oktatási forma, ill. kommunikációs alkalom volt a szocializmus évtizedeiben a pártvezetés különböző szintjei és a „dolgozók” között. A munkahelyeken szervezték, többnyire munkaidő után, a részvétel – főleg a diktatúra keményebb éveiben – nemcsak ajánlatos volt, hanem kötelező is. Szerveztek szemináriumot a párttagok ideológiai továbbképzése céljával, értelemszerűen a párttagoknak (és nem csak a részvétel volt kötelező, hanem a megadott brosúrairodalom ismerete is); de szerveztek szemináriumot aktuális (kül- és bel)politikai kérdésekben való eligazításra – az ilyen szemináriumokon illett részt venniük a nem párttagoknak is. – A szerk.]. Akkor marxista közgazdaságtan volt, és megbeszéltük, mi az a tőke, a munka, az osztályharc.

A Kádár-korszakban – akkor már közgazdász voltam – tudtam, hogy az országgal komoly gazdasági bajok annak. Tudtam, hogy az ország tőkés országok hiteleiből tartja fent magát. Tudtam, hogy a magyar–szovjet kapcsolat nem egyenrangú kapcsolat, de azt láttam, hogy minden ember dolgozik. És nekem nem volt jó véleményem az [ország] gazdaságáról, de azt mondtam, hogy az ország át fogja ezt vészelni. Abból indultam ki, hogy láttam 1945 őszén Budapestet, és láttam 1949 tavaszán Budapestet. És azt mondtam, hogyha ez az ország három év alatt így föl tudta a várost, az egészet építeni, akkor olyan óriási gyárak épültek, hogy előbb-utóbb meg kell hogy változzon a gazdasági helyzet. Azt tudtam, hogy Magyarország nem a saját bevételeiből él, mint ahogy sajnos ma sem abból él.

Én materialista vagyok, nem tartottam soha semmilyen ünnepet. Az árvaházban megtartottuk az ünnepeket, de utána már nem. Semmilyen ünnepet nem tartottunk a feleségemmel. A május elsejét, azt ünnepeltük. Én voltam, nagyon sokszor voltam [május elsejei felvonuláson]. Megmondom őszintén, félig-meddig kötelező is volt a párttagok számára, de én szerettem az embereket. Mindig a vállalattal együtt mentem. Mindenki a saját vállalatával, én is. A gyerekem az iskolával. Nagyon szép volt a május elseje mindig. Egész zászlódíszben a város, kivonultunk a millenniumi emlékműhöz, aztán beültünk egy presszóba, olyan vidáman mulattunk. Május elseje az egy örömünnep, ugye. Mindig megünnepeltük. De azt nem csak a párttagok ünnepelték. Úgy hívták, a munka ünnepe, és minden munkás megünnepelte. Azt meg kell mondanom azért, hogy azt számon tartották, hogy ki ment el és ki nem. Félig-meddig kötelező volt. Mondjuk azt, hogy háromnegyedig kötelező volt. Elég fura volt.

Én az MKP-ben hogy úgy mondjam, liberális elveket vallottam. Én Hegelen, Kanton és Marxon nevelkedtem, azt tanultam, és énnekem nagyon sok dolog nem tetszett. Meg is mondtam. Én nagyon visszautasítottam azt, aki hülyeséget mondott, mert akkor nagyon primitív párttitkárok voltak. Négy elemivel lehetett valaki párttitkár, és elkezdte nekem magyarázni a marxizmust. Nekem rendkívül sok pártfegyelmim is volt éppen azért, mert én nagyon szabad szájú voltam. Például csak egyet mondok el: volt egy közgazdász kolléganőm, ugyanannyi idős volt, mint én. Nagyon értelmes nő volt. És mellettünk volt egy presszó. Oda lementünk meginni egy-egy kávét. Volt egy párttitkárunk, akinek a felesége akkor állapotos volt. És egy taggyűlésen fölvetette, hogy én meg ez a nő, ezek között valami kapcsolat van. Erre én fölálltam a taggyűlésen, és azt mondtam, hogyha az elvtárs meg a felesége között ilyen kapcsolat lenne, mint én meg a Klárika között, akkor a felesége ma nem lenne állapotos! Olyan röhögés volt a taggyűlésen.

Énnekem soha nem változott a politikai meggyőződésem. 1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] kicsit bajban voltam, de nem féltettem magam. Rohadt kommunistáztak abban a házban a Margit körúton, ahol laktunk. Az egy hatalmas ház volt, és azok az emberek, akik verték a mellüket, hogy éljen Sztálin, meg éljen Rákosi, később rohadt kommunistáztak, és én azt mondtam, hogy jó, én rohadt kommunista vagyok. A munkahelyemen nem volt olyan nagy balhé. Én 1956-ban a Könnyűipari Ellátó Vállalatnál dolgoztam, és ott nagyon sok rohadt melós volt, és éppen evvel a kolléganőmmel együtt ki akartak minket nyírni. Találtunk egy listát véletlenül, nem tudom, hogy került a párttitkár kezébe, és azon rajta volt a párttagoknak a névsora. Mellé pirossal megkarikázva az, akit kinyírunk. Ötvenhatban végig dolgoztunk. Aztán aki hőbörgött, azt elküldtük. Nem tudta igazolni a munkából való távollétét, és szépen kiadtuk a munkakönyvét, hogy menjen a francba. A Rákóczi út közepén voltunk, az Uránia mozival szemben, de ott nem volt semmi kilengés. Ezek gondolták, hogy lesz, sokat loptak, raktárakból loptak anyagokat, de nagyobb balhé nem volt.

Mikor a Kommunista Pártból lett Magyar Dolgozók Pártja, aztán MSZMP lett, én végig voltam, de mindig a jó irányba mentem.

Hallom, hogy másnak volt konfliktusa amiatt, hogy a pártban zsidóztak, de nekem nem volt. Talán éppen azért, mert tudták rólam, hogy én egy hithű materialista vagyok. A házban, ahol laktam, zsidóztak eleget, de a pártban nem. Talán azért, mert tudták, hogy mi volt az én sorsom, vagy másért nem, nem tudom. Azért kaptam egy-két megjegyzést, hogy zsidó. Egyet tudni kell. Magyarországon 1944-ben, mikor Szálasi átvette a hatalmat [lásd: nyilas hatalomátvétel], akkor pár nap alatt vagy pár hét alatt egymillió nyilaskeresztes párttag volt. Mikor megalakult a háború után a Magyar Kommunista Párt, akkor ott is napok alatt egymillió párttag lett. Ennek a fele onnan jött át. Taxival. Volt egy esetem, valaki elkezdett engem zsidózni: „Mit akarsz, te rohadt zsidó, még a Miatyánkot se tudod!” [A Miatyánk (Pater noster) –  az összes keresztény felekezet legszentebb imája. Az Újszövetség szerint maga Jézus tanította meg rá az apostolokat. Szerepel – bár némileg más-más formában – Máté és Lukács evangéliumában egyaránt. – A szerk.]. De egy kicsit részeg társaság volt, valamilyen ünnepélyünk volt a vállalatnál, elmentünk utána valami vendéglőbe, és a vállalatnál dolgozó melósok is ott voltak, leitták magukat ottan. Mondtam nekik, hogy – én magyarul nem tudom, de franciául el tudom mondani. „Micsoda?” És elkezdtem nekik – franciául! Néztek! Hát francia nyelvet tanultam, mert tetszett nekem a Miatyánk franciául. Elhallgatott, úgy elszégyellte magát. „De magyarul nem tudod!” „Nyugodj meg, magyarul is tudom!”, elmondtam magyarul is. Utána olyan tekintélyem lett!

A feleségemmel a háború után ismerkedtem meg egy táncmulatságon, 1949-ben. Most voltunk [2004.], június huszonhatodikán ötvenöt éves házasok. Biztos, hogy szerepet játszott a házasságunkban, hogy ő zsidó. Én nem tudtam volna egy keresztény nővel elképzelni egy kapcsolatot, pedig semmi közöm nem volt a valláshoz. Mikor a feleségemet megismertem, még élt az apja is, anyja is. Egy pici kis lakásban laktak a Dembinszky utcában. Én nem sokat voltam ott. A feleségem szüleit nagyon szerettem. A feleségemnek az édesapja fodrászmester volt, az anyja a háztartást vezette, volt egy nővére, aki meghalt, szegény, meg egy öccse, az is meghalt, szegény. Az öccse egy országos hírű tudós jogász volt. A nővérét J.-nak hívták. Ő egész életében, tizenhat éves korától az Orion Rádiógyárban dolgozott, Kőbányán. Később aztán ott főkönyvelő-helyettes lett, majd főkönyvelő. A feleségemnek érettségije van, de tanult gyorsírni és könyvelni is. Nagyon keresett szakma volt az akkor. Huszonhat évig dolgozott ugyanazon a munkahelyen, személyzeti vezető [lásd: „személyzetis”] volt, ma úgy hívnák, humán menedzser.

Amikor megismertem a feleségemet, akkor még néha pénteken gyújtottak gyertyát [lásd: gyertyagyújtás; szombat], de se a feleségem, se a nővére már nem volt vallásilag nevelt. Az anyja még vallásos családból származott. Nagyon vallásosak voltak, tartották az ünnepeket. Nem voltak ortodoxok, de tartották az ünnepeket.

A feleségem családjában az volt az elv, hogy amíg a nővér nem megy férjhez, addig a kisebbiknek nem lehet udvarlója. Ennek ellenére udvaroltam a feleségemnek. Találkoztunk, aztán eljártunk, presszóba szerettünk járni.

Amikor összeházasodtunk, akkor költöztünk a Margit körútra egy kis egyszobás garzonlakásba. 1949-ben volt az esküvőnk, és akkor a feleségem munkahelyi összeköttetései miatt kiutalták ezt a kis egyszobás garzonlakást, szemben a Május 1. mozival. És amikor megszületett a gyerekünk, akkor kaptunk a Vörösvári úton egy egyszobás lakást. És aztán átköltöztünk ide, a Kiscelli utcába, elcseréltük. Ez már három szobás. Ezt a lakást a rendszerváltás után meg kellett venni.

A feleségem munkahelye egy nagyon kedves vállalat volt. Összejártunk sokat a kollégáival.

A gyerekünk a Rákóczi gimnáziumba járt, az ott van a Rózsadomb elején, nagyon előkelő. Az osztályfőnök latinszakos tanár volt. Akkor megtiltották a latin tanítását [A latin nyelv oktatása 1945 után sem volt soha betiltva. – A szerk.]. És ötvenéves korában átképezte magát földrajz–történelem szakos tanárrá. Akkor az volt a divat, hogy harmadik gimnáziumban minden osztályban felkértek valakit, hogy tartson pártórát. És én azt mondtam nekik: „Gyerekek, én soha nem fogok a pártról beszélni, beszéljenek a szüleitek. De kérem, amit kérdeztek, azt megbeszéljük.”

Sokat üdültünk együtt a családdal. Szakszervezeti beutalókat [lásd: SZOT-beutaló] kaptam a régi szakszervezeti ismeretségem alapján. Volt a szakszervezetnek egy üdülési főosztálya, és ők utaltak be, minden évben kaptam, vagy a feleségem kapott szakszervezeti beutalót. Ezért fizetni kellett egy összeget. Akkor több százezer embert nyaraltatott az állam szakszervezeti beutalóval. Sopronban voltunk nagyon sokat. A Balaton mellett is. Nagyon jó társaság jött össze. Nagyon jól éreztük magunkat. Én nagyon szerettem bridzsezni, még bajnok is voltam tizennyolc éves koromban. Ott összejött a társaság, bridzseztünk, kártyáztunk, és nagyon jó volt. Közös reggelik, ebédek, vacsorák, szórakozások, kirándulások, nagyon kedves dolgok voltak. Ma már azt nem tudná megfizetni senki. Voltak ismerkedési estek, búcsúestek, táncmulatságok esténként, kirándulások.

Mi sose tartottuk az ünnepeket a feleségemmel. Én például a legnagyobb zsidó ünnepet, amit Jom Kipurnak hívnak, ami szigorú böjtnap, azt sem tartom. A gyerek tudta, hogy zsidó, ismerte még az én anyámat is meg az anyja rokonságát. De ez nem okozott problémát sohase. De hogy mi történt a háború alatt, arról nem nagyon meséltem neki, mert nem akartam, hogy megismerje. Őszintén megmondom, én soha nem fogom megtagadni, hogy zsidó vallási eredetű vagyok, de engem a vallás sose érdekelt. Én annak idején mélységesen elítéltem azt, hogy a magyar állam nem ismerte el Izraelt [Magyarország elismerte Izraelt, de 1967–1989 között megszakította vele a diplomáciai kapcsolatot. – A szerk.]. Pedig egy erős állam volt. Szóvá is tettem egy párttaggyűlésen. Mi materialisták vagyunk. A gyerekemet is annak igyekeztem nevelni.

Hatvanéves koromban, 1980-ban mentem nyugdíjba. A rendszerváltás engem személyesen már nem érintett szerencsére, én akkor már nyugdíjas voltam. Amikor nyugdíjba mentem, még elmentem dolgozni közgazdászként a Könnyűipari Tervezési Intézetbe. Hat évig csináltam. Nagyon-nagyon komoly munka volt. Aztán portáskodtam a Nemzeti Bankban.

Én azért tudok még valahogy megélni – mert ma már a nyugdíjamból nem tudnék megélni –, mert négy vagy öt évvel ezelőtt elkezdődött az amerikai meg német jóvátétel. Az amerikaiaktól, a Claims Conference nevű zsidó szervezettől kaptam egy összeget, amit a koncentrációs táborért jóvátételként adtak [Az 1951-ben létrehozott Claims Conference a német és osztrák kormánnyal együttműködve kárpótolja a kényszermunkára hurcoltakat, koncentrációs táborok túlélőit és azokat, akiknek tulajdonát a holokauszt alatt törvénytelenül elvették. – A szerk.].

Mostanában nagyon egyedül vagyok, a feleségem, nyolcvannyolc éves, kórházban van, tizenhárom hónapja. Már nem fog hazajönni, Istenem, szörnyű kimondani. Csak ez a vakság ne lenne, három éve nem látok. És megmondom, az én legnagyobb bánatom ez a vakság. Mert én imádtam olvasni, tanulni, tanítani. Ma is szeretek még úszni, és kijárok, az OTP-nek van egy gyönyörű üdülője Békásmegyeren. Az idén még nem voltam, föl is hívtak, hogy mi van velem. A pártba [a Magyar Szocialista Párt kerületi szervezetébe] viszont minden taggyűlésre lejárok. Nagyon szeretnek ott engem. Amíg a feleségem itthon volt, együtt mentünk minden taggyűlésre.

Életrajz

Pálmai Sándorné korát meghazudtoló energiával mesélte el élete sorsfordulóit lakásának apró ebédlőjében, ahol az asztalon mindig meleg kávé és sütemény várt találkozóinkon. Otthonát a koloniál bútorok, a néhány megmaradt családi emléktárgy és fénykép, a falon lógó festmények teszik otthonossá. Fáradhatatlan: regényeket olvas, színházba jár, hétvégén barátnőivel kártyázik, unokáinak kívánságra süt-főz bármikor, pulóvert köt, és ha kell, segít a virágültetésben is. Lánya és unokái mindennapos vendégek nála, szinte soha nincs egyedül.

Édesapám, Fischer Farkas 1878 márciusában Ópályiban született, két kilométerre Mátészalkától [Ópályi – 1891-ben 1700 lakossal rendelkező nagyközség Szatmár vm.-ben. Mátészalka – nagyközség Szatmár vm.-ben 1891-ben 4600 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal és pénzügyőrség). – A szerk.]. 1909-ben házasodott össze édesanyámmal, ez a második házassága volt. Apám ifjúkorában Nagyváradon is élt, de erről nem sokat beszéltünk. Talán hat elemit végzett, aztán szabómester volt Nyíregyházán.

A nagyszüleim nevét a szüleim házassági anyakönyvi kivonatából tudom. Apám apját Fischer Ignácnak, a nagymamát Weisz Juliannának hívták. 1909-ben, amikor apámék összeházasodtak, már nem élt egyikük sem [Ez az állítás bizonytalan: a szülők házassági anyakönyvi kivonatában – lásd 17. kép – csak az anyai nagyszülő szerepel „néhai” jelzővel. – A szerk.]. Ugyanebben az iratban van, hogy az anyai nagyapámat Friedman Izsáknak, a feleségét Glück Reginának hívták. Anyám szülei Kótajban, apám felmenői – azt hiszem – talán Ópályiban éltek. Szinte semmit nem tudok róluk, hogyan éltek, még a foglalkozásukat sem. Az egyetlen fényképet, amin anyai nagyapám van, Amerikából kaptam vissza, mert a vészkorszakban mindenünk elveszett. A fotó alapján ez a nagyapám, az anyám apja biztosan vallásos volt, mert a képen úgy néz ki, mint egy rabbi. De nem tudom, hogy mi volt a foglalkozása. Nem volt ez téma otthon.

Apámék öten voltak testvérek: Szroli és Jakab bácsi, Máli néni, Eszti néni és az apám. Mind Auschwitzban végezték, csak Eszti néni nem, ő Amerikában halt meg. Eszter néni férjét Silber Simonnak hívták. Három fiuk volt, Adolf, Sándor és Jenő. Apám húga úgy került Amerikába, hogy az egyik fiú – egyébként mindhárman már jóval a háború előtt kimentek – 1939-ben, az utolsó hajóval kivitette New Yorkba Eszter nénit és Simon bácsit. De akkor már késő volt, nem találták ott a helyüket. Korábban gazdálkodtak Nyírpazonyban [Nyírpazony – nagyközség Szabolcs vm.-ben 1910-ben 1800, 1920-ban (Szabolcs-Ung vm.) 2100 lakossal. – A szerk.], aztán mikor öregebbek lettek, odakerültek hozzánk, Nyíregyházára. Egy házban laktunk, ők a családi háznak abban a részében éltek, ahol később egy németbarát család is lakott. De hiába mentek ki Eszti néniék a fiaikhoz, nem szoktak meg Amerikában, azt az életformát nem nyugdíjaskorban kell Brooklynban megtalálni. Eszter néni unokáival tartottam a kapcsolatot. Voltak is itt nálunk. Sándor lánya, ha jól tudom, kutatóorvosként dolgozik. Jenőnek egy fia van. Helen és Irving Adolf gyermekei. Helen meghalt, de Irving még él. Helen velem egykorú volt, Irving három-négy évvel fiatalabb. Irving Clevelandban él, és persze már neki is vannak unokái, mint nekem.

Apám másik testvérééknél, Szroli bácsiéknál egyszer voltam nyaralni. Akkor elvittek magukkal dinnyét számlálni, de nem tudom, hogy sajátjuk volt-e, vagy csak bérelték a földet, amin gazdálkodtak. Dinnyét úgy kell számlálni, hogy mikor még nem érett a gyümölcs, megkaparják a héját, és rányomnak egy számot vagy valamilyen jelet, hogy ha a piacon más árulja, tudják, hogy honnan lopták. Szroli bácsiéknak volt lovuk meg tehenük, a tejet, a túrót Mátészalkára vitték árusítani. Egy kis faluban laktak Mátészalka mellett, nem hiszem, hogy volt ott zsinagóga, nem voltak nagyon vallásosak, csak úgy, mint a többség a faluban. Két lányuk és egy fiuk volt, Sándor visszajött Auschwitzból, aztán kiment Amerikába, Erzsike és Ilona a táborban haltak meg.

Jakab állítólag ispán volt, nekem csak a nyugdíjaskorából vannak emlékeim [Az ’ispán’ szóval a régi magyar közjogban illettek bizonyos típusú vármegyei tisztviselőket, elöljárókat, de a 19. században és korábban használták a nagyobb uradalmak gazdasági intézőinek megnevezéseként is. Az ispán szó használatát azonban a 19. század folyamán a gazdaság önálló kezelésével megbízott gazdatiszt esetében fokozatosan kiszorította az ’intéző’ megnevezés. – A szerk.]. Az első házasságából volt legalább öt gyereke [Mint a gyerekek alábbi fölsorolásából kitűnik, legalább 6, de valószínűleg inkább több gyermeke volt. – A szerk.]. Közülük néhány kiment Amerikába, akik nem, azok a munkaszolgálatban pusztultak el. A második házasságából egy lánya volt, a Böske. Az egyik első házasságból való fia, Miklós kikerült Amerikába, aztán Párizsban halt meg. Amikor itt volt Edward, a walesi herceg az 1930-as évek közepén, Miklós a Kakukk Csárdában dolgozott felszolgálóként. A herceg látogatása miatt gulyásruhába öltöztették, és lefényképezték, s „Az Est” nevű újság lehozta, hogy „Miklós bojtár tüzet ad a walesi hercegnek” [„Az Est” – 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor; 1919-től az Est-lapok. – A szerk.]. Böske tavaly halt meg Amerikában. Ő 1956-ban ment külföldre. Velem egykorú volt, sokat nyaralt nálunk, és Amerikában is találkoztam vele. Vele nagyon tartottuk a kapcsolatot. Erős, szép asszony volt, olyan, mint egy színésznő.

A Jakab bácsi első házasságában született gyerekek közül Dezső munkaszolgálatban halt meg. Ilona, Berta és Elzi Amerikában éltek a halálukig. Margit kilencvenhat évesen még ma is jól van, rendkívül friss szellemileg, és tisztábban beszél magyarul, mint sok ’56-os magyar.

Apám lánytestvérének, Máli néninek Bence bácsi volt a férje. Nem emlékszem a vezetéknevére. Nem nagyon láttam őket, mert Ököritón laktak, s onnan vitték el a családot, s végül ők is 1944-ben Auschwitzban haltak meg [Ököritó – valószínűleg a Szatmár vm. Csengeri járásában lévő Szatmárököritó kisközségről van szó (1891-ben 1600, 1910-ben 1900 lakos), és nem a Szilágy vm.-i apró, néhány száz lelkes, román lakosságú Ököritó községről. – A szerk.].

Nyaralni inkább a rokonokhoz jártunk, mert anyám beteg lett, amikor születtem, tönkrement a lába, ezért őt apám rendszeresen elküldte Félix-fürdőre. Ez a hely Nagyvárad mellett van [Az egykor Váradszentmártonhoz tartozott Félix-fürdőn volt Európa leggazdagabb hévízforrása. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk], de Pestre is járt a Lukácsba [Gyógyfürdő Budán. – A szerk.] gyógyíttatni magát. Annus nővéremet Vásárosnaményben többször meglátogattuk, és mentünk Szroli bácsiékhoz Ópályiba is. Ott voltunk náluk egy-két hétig – ez volt abban az időben a nyaralás.

Édesanyám, Friedman Ilona 1885-ben Kótajon [Szabolcs vm.] született, és ő is 1944-ben halt meg Auschwitzban. Talán hat elemit végzett, pontosan nem tudom. Szépen írt, arra emlékszem. Otthon ellátta a háztartást, kóser konyhát vezetett. Az ünnepeket mindig megtartottuk. Az egyik testvérét Léni néninek hívtuk, férjezett nevén Schäffer Ignácné. A férje meghalt az első világháborúban, így Léni néni egyedül maradt az öt gyerekkel, akik között két-három év differencia lehetett. Herman 1906 tájékán, Farkas 1909 körül született, Sanyi volt a legfiatalabb. Léni néni idősebb volt anyámnál, talán 1881-ben született, ő is Kótajon. Háztartásbeli volt, ezért a gyerekek hamar szakmát tanultak, és dolgozni kezdtek. Apám sokat segítette őket. A legidősebb fiú, Herman kárpitosmesterséget tanult. Én három éves lehettem, amikor ő már nagyfiú volt. Fogtam az ujját, ültem az ölében… ilyen emlékeim vannak róla. Aztán eltűntek. Mindegyiket elvitték munkaszolgálatra vagy lágerbe, és senki nem jött haza.

Farkasnak, Léni néni középső fiának született egy gyereke, akit kerestem 1945 után. A Bazilika melletti utcában voltak elhagyott gyerekek, akiket úgy szedtek össze az utcákról. Farkas gyereke két- vagy három éves lehetett akkoriban. Volt egy kis zsíros kenyerem, gondoltam, hogy elviszem oda. Borzasztó látvány fogadott, a gyerekeknek csak a szeme élt, nem tudták megmondani a nevüket. Volt ott néhány orvos meg nővér, de nem találtam meg Farkas gyerekét, mert nem ismerték. A személyzet azt mondta, hogy jöttek a nyilasok, és a beteg és haldokló gyerekeket, mint a szemétdombra a hulladékot, úgy dobálták ki az utcára… A zsíros kenyérnek örültek, kis szeletekre vágták, és odaadták nekik, hogy majszolják el.

Léni néni legkisebbik fia, Sándor felsőrészkészítő volt, egy gyönyörű szép fiú volt. Bevonult katonának, aztán kivitték Ukrajnába, és nem jött haza. Bűbájos, csupa lélek emberek voltak mindannyian, annyira összetartó család, ami manapság már ritkaság. Rózsi szép volt a hosszú hajával, a copfjaival – ő volt a fiatalabbik lánytestvér. Rezsi, a nővére, az idősebbik lány, ahogy megtanult varrni, hozzájárult a családfenntartáshoz. Klein Miksához ment férjhez, nyitottak egy varrodát, aztán született egy lányuk, Ági. Ők is Auschwitzban maradtak.

Anyámék hárman voltak testvérek, ő volt a középső, Léni néni a legidősebb, Teri néni a legfiatalabb. Teri néni nagyon fiatalon, tizenévesen került ki Amerikába. Árván maradt, amikor meghaltak a nagyszüleim. De erről a történetről nem tudok semmit, hiszen ez a születésem előtt harminc évvel történt. Aztán persze férjhez ment Teri néni is, és két gyereke született. Amikor kint voltam, sajnos ő már nem élt. Egy fia és egy lánya volt, a lányával még most is tartom a kapcsolatot. A fia egy az egyben úgy nézett ki, mint a fivérem, és korban is egyidősek voltak. Mikor először találkoztunk, azt hittem, a bátyám jön velem szembe, annyira hasonlítottak egymásra, de nem tudott magyarul.

A testvéreim közül Annus volt a legidősebb, ő 1907-ben született. Három évvel fiatalabb volt nála Jenő, aki 1910-ben született, Frida egy évvel később, 1911-ben érkezett a családba, őt követte 1912-ben Fanni, majd Jolán 1915-ben. Imre az első világháború végén, 1918-ban született, én pedig 1921-ben.

Édesapám imádnivaló ember volt, Nyíregyházán köztiszteletben állt, és mindegyik gyerekét nagyon szerette. Azt hiszem, én különösen erősen ragaszkodtam hozzá. Nagyon családias légkör volt otthon, amit próbáltam továbbvinni az én családomban is. Nem tudom, hogy a szüleim hogyan ismerkedtek meg, a legidősebb testvérem és közöttem tizennégy év volt a korkülönbség. Ez soknak tűnik, viszont szerencse is, hiszen jó néhány dolgot korán megtanultam. Már óvodás koromban el tudtam mesélni a „Szibinyáni Jank”-ot [Arany János verse – A szerk.], mert miközben a nővérem tanulta és hangosan ismételte, én megjegyeztem. S mikor megakadt, segítettem neki, amin jókat nevettek a testvéreim, s azzal nógattak: „Na, mondjad csak, Magda! Hogy van ez?”

Vannak dolgok, amik az emberben úgy benne maradnak, mint ez a vers: „Ich weiss nicht, was soll es bedeuten, dass ich so traurig bin; Ein Märchen aus alten Zeiten, das kommt mir nicht aus dem Sinn.” [A vers a zsidó származású német költő, Heinrich Heine (1797–1856) „Lorelei” c. verséből (1827) van. – A szerk.] Magyarul valahogy így hangzik: ’Nem tudom, miért vagyok szomorú, de van egy rege a régmúlt időkből, ami nem megy ki a fejemből.’ Nem emlékeztem, hogy ki az írója. Egy régi kolléganőmnek, aki német iskolába járt, mondtam egyszer: úgy szeretném tudni, hogy ki írta ezt. S akkor mondta, hogy Lenau [Nikolaus Lenau (1802–1850) – osztrák költő. – A szerk.]. Ez is olyan, mint néhány más dolog, nagyon megmarad az emlékezetben, évtizedeken keresztül.

Apám divatlapból varrta az öltönyöket. Az anyagot Budapestről rendelte, aki bejött, megnézte a divatlapban, vagy elmondta, hogy mit akar, milyen fazont, s azt készen megkapta. A megrendelő előleget adott, de szegény apám nagyon sokszor ráfizetett, mert sokan nem vagy csak részletekben fizettek. Amikor később a zsidótörvény miatt nem tarthatott alkalmazottat, egy tanulóval dolgozott együtt, és akkor kellett valamelyikőnknek besegíteni, amíg otthon voltunk [A 2. és 3. zsidótörvény és a rendeletek egyedül a nem zsidó háztartási alkalmazottak tartását tiltották, illetve azt szabályozták, hogy mekkora méretű műhelyben/üzemben hány zsidót lehet alkalmazni. – A szerk.]. Aztán a fiúkat elvitték munkaszolgálatra, a két nagyobb lány férjhez ment, én 1940-től Budapesten voltam, de egyikünk mindig otthon segített anyánknak és apukának is, dolgoztunk a műhelyben.

Apám egy igazi középosztálybeli szabómester volt, szövetraktárral Nyíregyházán, Pesten is volt kapcsolata, az egykori Engels tér [Azaz, még régebbi nevén: Erzsébet tér. – A szerk.] sarkán állt valamikor egy szövetbolt. Pestről leküldték a mintaanyagokat kis, négyzet alakú szövetmintákban, amiknek egy részét megvette. Ha valakinek más anyag kellett, akkor megmutatta a mintakártyát, és abból rendelt. A vevő kiválasztotta, az apám meg fedezte az összeget, és aztán mindig küldték a számlát. Előfordult, hogy letagadtatta magát az az ember, akinek fizetnie kellett. Egyszer nagyon megharagítottam magamra egy férfit. Ez a harmincas évek végén történt. Abban az időben már egyedül volt az üzletben, mert a két bátyám bevonult. Az apám egy jómódú fiatalembernek varrt öltönyt. Bejön a fiatalember, és azt mondja, hogy Fischer, készen van a ruhám? Erre én azt mondtam neki: idehallgasson, menjen ki, jöjjön be és köszönjön, mert ha bemegy az istállóba, az állat is elbőgi magát. Másodsorban magának nem Fischer, hanem Fischer úr, harmadszor: ha majd kifizeti az adósságát, akkor kész lesz a ruhája. És különben, ott az ajtó, kívülről bezárhatja. Apám el volt ájulva: hát hogy mersz ilyet mondani? Mondtam: apuka, mi vesztenivalónk van, ha ez az ember így viselkedik?

De megtettem másokkal is, hasonló emberekkel. Ezért azt mondták apámnak, hogy a maga lánya kommunista. Akkor még nem tudtam, mi az, hogy kommunista, de valóban mindig lázadó voltam. És persze láttam azt, hogy az apám éjjel-nappal dolgozott. Volt egy nagy vaskályha, ma már csak a múzeumokban van olyan, és volt egy tömör, nehéz vasaló, amit rátettek a parázsra, s amikor kivették, akkor tették bele a nyelet. Legalább tizenkét kiló volt. Apám avval vasalt télen-nyáron, szinte lepréselte vele az anyagot, azért volt olyan szép a ruha. Láttam, hogy tisztességgel dolgozik – mert senki rá soha egy rossz szót nem mondott, és mindenki a mai napig is csak szépen emlékezik rá, s akkor jön egy ilyen taknyos, és ilyen hangon mer beszélni vele! Mert egy gazdag kereskedőnek volt a fia. Hát aztán megmondtam neki a magamét, hogy ezt nálunk nem lehet csinálni.

Inasunk mindig volt. Például a nadrágokat apám mindig kiadta, mert volt egy nadrágszabója. Az egyik segédje kiment Párizsba, a többiekre nem nagyon emlékszem, mert akkoriban nem jártam fel a műhelybe. Aztán jött a zsidótörvény, és nem tarthatott segédeket.

Egy családi házban éltünk Nyíregyházán. Pest környékén talán a sváb házak olyanok, hosszú, keskeny épület, L-alakban is volt egy része, hátul nagy udvar és nagy kert. Pincénk nem volt, hanem egy nagy verem, amiben a krumplit tartottuk, a zöldséget a spájzban tároltuk úgy, hogy homokba tettük, csak a teteje maradt kint. A tojást kukoricába meg árpába ágyaztuk, voltak szakajtókosaraink, abba tettük. Mindig legalább egy-két szakajtókosarunk volt tele tojással. Télre így készültünk. Kenyeret úgy sütöttünk, hogy otthon dagasztottuk a tésztát, amit elvittünk a pékhez minden héten. Három kocsikerék nagyságú kenyér készült mindig. Általában pénteken süttettük a kenyeret, és az otthon dagasztott és font kalácsot is odavittük. Ezért a lányok közül mindenki megtanult dagasztani.

Akkoriban a bevásárlás is úgy történt, hogy elmentünk a fűszereshez, föladtuk a kívánságlistát, ami úgy kezdődött: húsz kiló kenyérliszt, abból hat vagy hét kiló a félbarna, a többi fehér. Ebből készült a kenyér meg a kalács. Azonkívül az anyám hétvégére mindig sütött süteményeket is. A tésztát mindig maga gyúrta, nagyon ügyes háziasszony volt. Sokszor kikaptam, mert nekem a tészta nem volt kerek soha – ma sem tudok szépen nyújtani –, és ez akkor nagy szégyen volt. Néha előfordult, hogy anyánk libát tömött, de ez nem volt általános. Otthon termett nyárra egy kis zöldbab, egy kis kukorica, friss zöldség. És az apám imádta a virágot, ezért tele volt a kert virágokkal. Sokszor megyek és keresem azokat a virágokat, amik a kedvencei voltak, mint például a verbéna.

A vízzel nagyon sok problémánk volt. Az udvaron ugyan volt egy kútunk, de a szikes talaj miatt nem volt iható a víz, csak ruhaöblítésre vagy a zöldség, gyümölcs mosására használhattuk. Nem lehetett főzni vele, abba szappant nem lehetett tenni, mert összetúrósodott. A vizet elég messziről kupákkal, kannákkal hordtuk. Gyerekek voltunk, és le kellett zárni a kannát, hogy ne lötyögjön ki, mire hazaérünk. Mosni esővizet gyűjtöttünk, vagy vizet hordtunk ahhoz is. Bizonyos időközönként a mosáshoz jött egy mosónő. De mindegyikünknek kellett segíteni, a ruhát is főztük, és télen a padláson teregettünk. Csak nagymosásra vagy nagytakarításra volt anyámnak felnőtt segítsége, mert egyébként ott voltunk mi, lányok, akik dolgoztunk.

A legtöbb könyvet, amit otthon olvastam, a könyvtárból kölcsönöztem. Eleinte esténként nem volt villanyunk, csak később került be a házba. Petróleumlámpa mellett olvastunk, de többször sakkoztunk inkább, mert apám imádott sakkozni, és ezért gyerekkorban megtanultam én is. Szegény, mindig mondta: ne kapkodj, gondold meg, hogyan lépsz, mert az életben is olyan leszel, mint a sakkban, ha elkapkodsz valamit. Drága apám, olyan különleges ember volt. Apa, barát, bizalmas, minden együtt, ami tényleg ritka, és mindemellett humora is volt. Amikor már itt éltem, Pesten, vettem egy magas sarkú cipőt, egy csinos kulikabátot, ami akkoriban nagyon divatosnak számított, és egy nagy, tollas kalapot. Hazalátogattam Nyíregyházára, s elmentem vele sétálni ebben a divatos öltözetben, s jött a régi tanárom, Sztraky Henrik – aki a nővéremet is tanította meg az utána következő generációkat is –, és kezit csókolomot köszönt nekem. Apám elnevette magát, és azt mondta: „Tudod, ugye, hogy ez nem neked szólt, hanem a ruhádnak, a cipődnek meg a kalapodnak.”

Otthon imakönyvünk volt, más vallásos könyvekre nem emlékszem. Az elemi iskolában már tanultam hébert, tudtam írni-olvasni is, tanultuk olvasni a Bibliát is – de sajnos semmi nem maradt meg ebből. És persze a középiskolában is volt hittanóra, mert akkoriban az iskolákban minden felekezetnek volt hittanja. Mivel az elemit a zsidó hitközség tartotta fenn, csak zsidók jártak az osztályba.

Apám a Tóra tanulmányozása helyett inkább énekelt. Szerette a magyar népdalokat és a zsidó vallásos dalokat is. Gyönyörű hangja volt. Egyszer jöttem haza, és hallottam, hogy a szomszédok mondják: „Jaj, nem tudom, hol szól a rádió, de olyan gyönyörűen énekelnek.” A kedvence a „Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár” című dal volt, ezt sokat énekelte.

Otthon hol „Einzig”-nek, hol „Liebling”-nek [Német: ’egyetlen’, ’kedvenc’ – A szerk.] szólítottak a testvéreim. Apám vasárnaponként ebéd után azt mondta: „Na, gyere, Einzig, menjünk egyet sétálni.” S akkor: igen, mert Einzignek mindent lehet, bár mosogatni kellene, mentem sétálni, és mire visszajöttem, általában valaki elvégezte helyettem a munkát. Úgyhogy sokszor mondták: na, apánk az Einziggel, az Egyetlenkével kivételez. Dacára ennek, mindegyikük nagyon szeretett. Annyi szeretetet kaptam, hogy azt nem lehet elmondani.

A húsvétot [lásd: Pészah], a nagyünnepeket megtartottuk. Ilyenkor, újévkor és a hosszúnap előtt apám mindegyikünket külön átvitt a másik szobába, és megáldott. Ezek az áldások maradtak meg bennem legerősebben, ezek a legszebb vallásos emlékeim. Akkor olyan lelki nyugalmat érzett az ember, amit talán csak az tud elmondani, az a katolikus, aki elmegy a pápához áldásért, de még az sem, mert a pápához nem kerül olyan közel, mint amilyen közel kerültem én az apámhoz ilyen alkalmakkor.

A szombatok nem voltak különösebbek, akkor nem főzött anyám, hanem csak melegítettük az ételt [lásd: szombati munkavégzés tilalma], s az apám reggel elment az ortodox templomba. Nyíregyházán volt neológ és ortodox zsinagóga. Amikor Silber Simon bácsiék – apám nővére, Eszti néni és a férje – nálunk laktak, akkor apám és Simon bácsi mindig együtt jártak az ortodox templomba. Ünnepeken az ebéd húsleves volt mindig, és nagyon szerettük a halat. Pénteken halkocsonyát főzött az anyám, ezt is imádtuk mindannyian [lásd: halételek]. Húsleves, sült, főtt hús, sólet – ezek voltak. De anyánk gyakran főzött paprikás csirkét is [A mai magyar konyhában a csirkepaprikás lényeges alkotóeleme a tejföl. Természetesen a zsidó konyhában nem ebben az értelemben használatos a „csirkepaprikás” szó: csirkepörköltről van szó, hiszen a húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, hús és tejnemű fogyasztása között el kell telnie bizonyos időnek. Hogy mennyinek, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával, a szájöblítést követően következhet húsos étel. – A szerk.]. Különben az ünnepek azért voltak szépek, mert együtt lehetett a család.

Apámnak voltak ismerősei a hitközségben, azt hiszem, tagja volt a Hevra Kadisának, segítette azokat, akiknek meghalt a hozzátartozójuk. Gondolom, hogy ezért is járt naponta a zsinagógába. De nem volt olyan nagyon vallásos, hogy nap közben tanulja a Tórát és a Talmudot. Ugyan minden reggel ment a templomba, de anyám csak a nagyünnepekkor járt, mi, lányok nagyon ritkán, és a fiúknak is csak ünnepekkor kellett menniük. De anyám kóser konyhát vezetett, s azt hiszem, hogy édesapám azért valójában nagyon vallásos érzelmű ember volt.

Szombat-vasárnap édesapám elvitt sétálni Nyíregyházán – akkoriban kis kölyök voltam még –, fogta a vállamat, én meg, ahogy a derekát elértem, úgy mentünk egymás mellett. Apám nemcsak apa volt, hanem barát, valamennyire pótolta anyámat is, mert ő a születésemnél nagyon beteg lett. Apám kesztyűbőrből csináltatott neki speciális cipőt, abban tudott csak járni, és azért mindig kellett neki a segítség. Apámmal együtt vásároltunk a piacon, mi, gyerekek elmentünk vele, és hazahoztuk az árut, mert utána ő ment dolgozni a szabóságba. A műhely nem a lakáson volt, hanem fönt a város szívében. Egy órakor volt pontosan az ebéd. Erre az időre az asztalnál kellett lenni mindenkinek, és addigra az iskolából is haza lehetett érni. A jesivából jöttek „napokat enni” a bóherek [Fiatalemberek, akik a jesivában a Talmudot tanulták – A szerk.] és azok a fiúk, akik vidékről érkeztek a városba szakmát tanulni. Ők ott laktak a mesternél vagy máshol, de kosztot nem kaptak. Hoztak otthonról ugyan valamit vacsorára és reggelire, de ebédjük nem volt, hanem minden nap valahol máshol ettek. Ezt hívták úgy, hogy napokat enni, azaz minden nap másnál ebédelni. Nálunk mindig voltunk legalább tizenketten az asztalnál, mert két-három ember minden nap jött hozzánk, aki napokat evett.

Gyerekkoromból az egyik emlékem, hogy nagyon aranyos óvó nénink volt. Nívós volt az a magánóvoda, ahová a szüleim beírattak, de nem volt zsidó felekezeti intézmény. Órákat tartottak nekünk, szavaltunk, játszottunk, táncoltunk. Ma is látom magam előtt azt az óvó nénit, előttem van az utca, a kertes ház – a kertben játszottunk – és a benti szobák. Szép helyen volt, és nagyon közel hozzánk. Nem volt drága magánóvoda, bár minden relatív.
Nyíregyházán voltak ortodoxok és neológok. Az elemi iskola a neológ templom udvarán működött. Ragyogó tanáraink voltak. A régiek hivatásból mentek el tanítani, és kihozták a gyerekből mindazt, amit lehetett. Az egy más világ volt. Szabin néni volt a tanító néni; vele tanultuk első elemitől a német nyelvet. Régen az elemi iskolák egyházi fenntartásúak voltak, nem emlékszem, hogy lett volna állami a városiak között [Az elemi iskolahálózat alapjait Magyarországon az 1868. évi iskolatörvény rakta le. Az alsó szintű népoktatás döntően egyházi kézben volt, még a késő dualizmusban is csak 28% volt az állami és községi fenntartású elemi iskolák száma. – A szerk.]. Nagyon szigorú volt a mi intézményünk. Mire a négy elemit elvégeztem, úgy olvastam, és nem csak én, hanem mindenki…; az egyszeregyet úgy fújtuk, hogyha álmunkból felkeltettek, akkor is tudtuk, és a szépírásra is nagyon kellett vigyázni. Manapság a nyolc általánosban nem tudnak úgy írni és számolni a gyerekek, mint mi a négy elemi után.

Aztán jött a polgári iskola, ami már állami fenntartású volt. Volt ugyan Nyíregyházán gimnázium és angolkisasszonyok iskolája is, mehettem volna a gimnáziumba, mert csak franciából kellett volna különbözetit tenni, de hát ugye az anyagiak miatt a polgáriba jártam. A gimnázium nem volt annyira drága, mint az angolkisasszonyok intézete. Míg a polgáriban öt pengőt kértek tandíjként egy hónapra, az angolkisasszonyoknál huszonötöt kellett fizetni. De hát az angolkisasszonyoknál tényleg nagyon nívós volt az oktatás: angolt, franciát, németet is tanítottak. Oda a jómódú katolikus családok gyerekei jártak, akadt ugyan egy-kettő, akit fölvettek úgy, hogy kevesebb tandíjat kértek tőlük, vagy nem is kellett fizetniük, de többségében gazdag keresztény családok lányai mentek az angolkisasszonyokhoz. Nyíregyházán is nagy volt náluk a szigorúság, mert apácák tanították az egyes tantárgyakat [Az angolkisasszonyok (Congregatio Jesu / Institutum Beatae Mariae Virginis) néven ismertté vált rend 1628-ban hozta létre első magyarországi iskoláját Pozsonyban (ez azonban csak hat évig működött). 1770-ben nyílt meg a pesti ház. Lényegében ekkortól vannak igazán jelen Magyarországon. Az angol nemesi családból származó alapító, Mary Ward (1585–1645) rendje a jezsuiták nevelési elveit kívánta a nőnevelés gyakorlatára alkalmazni (a lányok vallási és hitéletét kialakítani, őket vallási oktatásban részesíteni iskoláikban és bentlakásos intézeteikben).  Nyíregyházán 1929-ben nyílt meg a rend iskolája. – A szerk.]. Mikor sétáltak, fekete harisnyában, sötétkék szoknyában, egyencipőben, kettesével mentek a lányok, de hát akkoriban még a polgáriban is egyenkalapot kellett hordanunk. Nálunk a matrózruha csíkos blúzzal volt a mindennapi viselet, tavasszal fehér, télen sötétkék szövet blúzt hordtunk az ünnepekre.

Az ötpengős tandíjat a polgáriban csak az első félévben kellett kifizetnem, mert mentességet kaptam, mert jól tanultam. Az irodalom volt a kedvenc tantárgyam, szerveztek önképzőkört is, és volt egy tanárom, Sztraky Henrik, aki németet, magyart és földrajzot tanított. Azt a verset, amit akkor tanultam, most is el tudom mondani. Amúgy meg mindent eljátszottunk, eljátszatta velünk a történeteket. Az önképzőkörben pedig monológokat, színdarabokat lehetett előadni, és boldogan mentünk a nagyobb előadásokra is. Annyira szerette a gyerekeket ez a tanár! Ő inspirálta a tanulókat, hogy menjenek az önképzőkörbe, de azt már más tanárnő vezette.

Sztraky Henriket halott poraiban is áldom, mert ilyen tanár ma már nincsen. Sok mindenre megtanított. Azt mondta: „Ne felejtsd el soha, hogy az ’ít’ végződésű igék mindig hosszúak.” Németül játszottuk el Goethe „Erl König”-jét [Rémkirály], magyarórán előadtuk a „Szondi két apródjá”-t [Arany János balladája]. Mindent játszottunk, és ezért maradt meg bennünk olyan sok dolog. Földrajz órán azt mondta: „A földrajz egyszerű, mert a térképről mindent le lehet olvasni.” És megmutatta, hogy a domborzati térképen rajta van, hogy milyen magas a hegy és hol van, a politikain meg lehet nézni, hogy az országot mi határolja, a városoknál látszik, ha bánya van, akkor ott inkább az ipar fejlődik. Szóval egy temesvári cipszer volt [Azaz nem cipszer, hanem szász volt. Cipszereknek a szepességi (Zips) németeket nevezték. – A szerk.]. Az első világháborúban ellőtték a fél tüdejét, és azt mondta, hogy azért kell leányiskolában tanítania, mert a fiúkkal sok a baj. Akkoriban külön voltak a leány- és a fiúiskolák [lásd: koedukáció].

Jó tanuló voltam, de nem akartam stréber lenni, szaladgáltam a többiekkel a szünetben. Egyszer nekimentem a Sztrakynak. Rám nézett, én összehúztam magam, erre azt mondja: „Te is fiam, Brutus?” Sztraky Henrik nem úgy kezelt minket, mint a kisgyerekeket, hanem hogy az életben is megálljuk a helyünket. És az irodalmat úgy tanította, hogy azt csak imádni lehetett.

Gyerekkoromban több volt a fiú barátom. Egy lánybarátnőre emlékszem, aki egyke volt. Raducziner Icának hívták, a szüleinek szatócsüzletük volt a városban. Icának gyönyörű volt a bőre, mindig kérdezték tőle: „Ica, miért olyan szép a bőröd?” S erre azt felelte: „Azért, mert anyukám tejbe’-vajba’ füröszt.” Ő zsidó lány volt, de nem volt vallásos a családja.

Még az első lakásban laktunk, iskolába sem jártam, amikor Amerikából hazajött Teri néni egyik rokona, és hozott magával egy hatalmas autót. Akkoriban alig voltak autók az utcán. Ez a rokon minden gyereket felszedett a környéken, és vitt bennünket a kocsijával. Ezután azt mondták a szomszédok, hogy, „na, a Fischerékhez jött egy gazdag amerikai, aki megautóztatta az egész utcát”. Hatalmas, nyitott tetejű autó volt, úgy emlékszem, egy valóságos csoda.

Otthon nem nagyon sportoltam. Közel volt az erdő, hétvégeken oda mentünk játszani, sétálni. Sportolni annyit sportoltam, hogy a kisebbik bátyám focizott az udvaron a fiúkkal, és engem bevettek a csapatba. Különben az iskolában fontos volt a torna, tornaversenyeket is rendeztek. Amikor a negyedik polgárit végeztem, Amerikából itthon volt az Eszti néni unokája, Helen, és éppen akkor volt egy évzáró tornaverseny. Amikor halála előtt nálam volt látogatóban, még akkor is emlegette, hogy „Magdi, emlékszem az iskoládra, annyira irigyeltelek, hogy olyan szép tornaversenyetek volt, és ti is olyan szépek voltatok”. Mert Amerikában másképpen volt minden az oktatásban, például fiúkkal jártak egy osztályba, s ezért sem volt olyan meghitt baráti társaságuk, mint nálunk.

A szabadidőmet otthon töltöttem, vagy egyik-másik barátnőmnél táncoltunk, beszélgettünk. De nagyon szerettem olvasni. Eszti néni ezért nagyon haragudott, azt mondta: „Nem csinálsz semmit, csak a legyeket csapkodod a lábadról ahelyett, hogy dolgoznál valamit.” Az olvasás neki nem volt fontos, ezért mérgelődött, hogy sokat bújom a könyveket. Tényleg rengeteget olvastam, és ez a szokásom később is megmaradt. Jókait, Mikszáthot, a klasszikusokat szerettem, a filozófusokat, Kantot, Spinozát, a teológiát. Emlékszem egy könyvre, talán Gyárfás volt a vezetékneve a szerzőnek. Nem emlékszem pontosan a tartalomra, de valami olyasmiről szólt, hogy hogyan lehet megtanulni zsidó módon imádkozni, hogyan sajátítható el a hit.

A polgáriba jártunk már, mikor az egyik barátnőm azt mondta: „Gyere, menjünk hintázni!” Kérdeztem: „Hova?” „A zsidó szakállára!” – volt a válasz. Ez volt az első találkozásom az antiszemitizmussal, de akkor persze ezt másként éreztem. Inkább az újságból lehetett kiolvasni ezt a dolgot. Mindig én mint a legkisebb hoztam föl az „Esti Kurír”-t a bátyámnak, ami egy radikális újság volt [„Esti Kurír” – délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. (Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt /1921/, majd a Nemzeti Szabadelvű Párt /1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve/ megalapítása.) – A szerk.]. Akkoriban már olvastam a lapokat, egész pici koromtól, ahogy megismertem a betűket. Nyilasok már léteztek, s volt olyan, hogy bezárták őket, mert túlságosan randalíroztak az utcán. De attól még zengett a város attól, hogy „éljen a Szálasi meg a Hitler, üssük a zsidókat bikacsökkel”.

Valamikor filozófusnak készültem. Sztraky Henriken kívül volt még egy nagyon jó tanárom, egy fiatal rabbi, aki a gimnáziumban tanított. Ez a tanár azoknak a fiataloknak, akiket érdekelt a filozófia, a gimnázium épületében szakkörön előadásokat tartott, ma úgy mondanák, hogy maszek alapon. Kantról, Spinozáról beszélt, és megismertetett minket más filozófusokkal is. Ő mondta, hogy tanuljunk németül, mert Kantot csak eredetiben lehet olvasni. Ebben az időszakban én a polgáriba jártam, nem voltam tizennégy, de régen a gyerekek sokkal érettebbek voltak, mint akár manapság a húszévesek.

Később, tizennyolc-tizenkilenc éves lehettem, egy másik társasággal angolt tanultam Nyíregyházán. Abban a korszakban csak a gimnáziumban vagy az angolkisasszonyoknál lehetett angolul és franciául tanulni, csak iskolai rendszerben. 1939-et írtunk, és már megjelent a numerus clausus is, ezért mi csak autodidakta módon tanulhattuk a nyelvet [Az 1939:IV. tc. („A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”) visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Egy mérnök vállalta, hogy oktat bennünket. Ő korábban kivándorolt, de mégis visszajött Magyarországra. Ugye Amerikába nem lehetett már akkor kimenni, mert kvóta volt [lásd: bevándorlás Amerikába (USA)], és úgy gondolta ez az ember, hogy segít azzal, ha az angol nyelvet valamilyen módon megtanuljuk tőle. Mindig mondta nekünk, hogy a jövő a kivándorlás lesz. Ingyen tanított minket a zsidó elemi iskola épületében, úgyhogy ezeken a foglalkozásokon főként zsidók vettek részt.

Az 1930-as években Nyíregyházán volt egy repülőkiképző alakulat. Abban az időszakban sok zsidóellenes karikatúra jelent meg az újságokban, a zsidókat hosszú görbe orral ábrázolták és mindig szakállal. Akkoriban nem nagyon volt divat a szakáll sem, talán éppen ezért. De az egyik köztisztviselő szép nagy pofaszakállt növesztett – azt hiszem, talán az alispán lehetett [Az alispán a vármegye első tisztviselője volt. Ő vezette a vármegye nevében a közigazgatást, végrehajtotta a megyei közgyűlés, a kormány és a főispán rendeleteit. – A szerk.]. A repülős tisztek nem ismerték fel, s elverték, mert azt hitték, hogy zsidó. Szóval az utcán már az 1930-as években provokáltak ezek a fiatal katonák, akikbe már a kiképzésen beléjük nevelték a zsidótörvényt.

Az 1930-as évek végén a polgári után szakmát kellett tanulnom. Otthon mondtam, hogy nálunk mindenki varr, én gyűlölöm, és nem akarok varrónőnek tanulni. Azt mondta erre apám: „Miért ne, mehetsz fogtechnikusnak is. Az ugyan nagyon jó, de férfi szakma, te lennél az első nő, nem biztos, hogy fölvesznek.” Nem vettek föl. Ezért kalaposnak mentem, de csak fél napig voltam kalaposinas. Mi nagyon szépen öltözködtünk a családban, de azt meg kell mondanom, új kabátom csak akkor volt, mikor Pestre kerültem, és az első keresetemből vettem magamnak anyagot. Addig mindig valakinek a kabátját igazították rám.

Nyíregyházán volt egy kalaposnő, aki mondta, hogy „Jöjjön csak, Fischer úr, küldje el a lányát”. Abban az időben nagyon ment a kalaposszakma, divatos dolog volt kalapot hordani. Bementem az egyik délelőtt, egy fekete vékony bársonyruhát vettem fel, fehér hímzett organdi köténnyel. Azt mondja a főnökasszony, „A másik tanulóval menjetek, és kormozzátok ki a kályhát”. És hozzuk be a fát, mert fűteni kell. Rám adtak egy köpenyt, és kimentünk az udvarra. Kint esett az eső, kikormoztuk a kályhát, s aztán bevittük a fát. Eltelt a délelőtt, mentem haza ebédelni. Apuka kérdezte, hogy na, hogy telt az idő? Sírva meséltem, hogy mit csináltunk. Azt mondta erre, sehova nem mész, itthon maradsz. Nem mentem a kalaposhoz többé, de apuka se ment szólni semmit. Másnap vagy két nap múlva jött a kalaposnő, és kérdezte, hogy miért nem mentem vissza délután. Apám erre azt válaszolta: nem cselédnek adtam oda a lányomat, hanem hogy szakmát tanuljon. Hát, itt végződött a kalaposinasságom története.

Aztán mégiscsak elmentem varrást tanulni egy olyan szalonba, ahol nyáron a Lázár Mária színésznő és más hírességek, grófnők jöttek varratni [Lázár Mária (1895–1983) – színésznő, 1921 és 1944 között rendszeresen szerepelt a Vígszínházban, a Magyar Színházban stb. – A szerk.]. Az egyik grófnőnek a ruháit rám próbálták. De nagyon utáltam a varrást. A másik dolog, hogy haza kellett vinni a ruhát a megrendelőnek, és ott mindig adtak borravalót, amit szégyelltem elfogadni. Egyáltalán, szégyelltem elvinni a ruhát.

Később felkerültem Pestre. Mert régen általában kitanították a tanulókat, addig kihasználták ingyen, s amikor már fizetni kellett volna, akkor elengedték őket, menjenek szerencsét próbálni. Így jöttem Pestre 1940-ben. Eleinte varrónőként különböző varrodákban helyezkedtem el. De mivel fiatal voltam, valamelyik testvérem mindig fent volt velem, nem voltam egyedül soha. Hol a kisebbik bátyám volt Pesten, aztán őt behívták munkaszolgálatra, utána a nővérem, Fanni, aki Amerikába ment később. Aztán meg Jolán nővéremmel voltunk együtt, aki még él. A többiekkel együtt laktunk, Jolánnal nem, mert nem tudtunk összeköltözni, akkor én már együtt laktam valakivel, és többen nem lehetettünk abban az albérletben. Ezért ő a Kertész utcában lakott, én meg az Eötvös utcában.

Pesten voltak olyan barátaim, akiket a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt kizártak az egyetemről. Sokan közülük, hogy pénzhez jussanak, elmentek a pékhez, és a hátukon nagy kosárral hordták ki a kiflit meg a zsemlét, mert nem kaptak állást. Azért zárták ki őket, mert az egyetemen a hallgatóknak csak egy bizonyos százaléka lehetett zsidó [6%, a Műegyetemen 12%. – A szerk.]. Nos, ezek az egykori diákok azután így keresték a kenyerüket. Milyen megalázó volt, és örülni kellett, hogy egypár fillért azért még így is kapott az ember.

Ahogy mondtam, heten voltunk testvérek, de nagyon szerettük egymást. És ahogy teltek az évek, megérkeztek a legkisebb családtagok is. A legidősebb nővéremnek, Annusnak három gyermeke született, Tibor, Ágnes és Márta. Frida, a másik nővérem egy özvegyemberhez ment férjhez, annak volt két sajátja és két közös gyermekük született. Zoli volt a legidősebb, az ő édestestvére Éva, Frida saját gyerekei Erzsi és Magda voltak. Zoli 13, Magda talán 3 éves volt, amikor elhurcolták őket Mátészalkáról… Annus, Frida, a gyerekeik és a szüleink mind Auschwitzban haltak meg.

Amikor Annus férjhez ment, már menyasszony volt, amikor kiküldték a temetőbe az édesanyja sírjához. Mert akkor mondták meg neki, hogy nem anyánk szülte, hanem édesapám első felesége. Annus két éves volt, amikor meghalt az édesanyja, és felnőttként tudta meg, hogy anyánk nem az ő szülője. De el se tudta képzelni, hogy más anyja, más testvérei lehetnének. Ahogy nőttem, a legjobban Annus nővéremre hasonlítottam. Mikor egyszer meglátogattam Vásárosnaményban, az utcán megszólítottak, hogy „Nem a Kleinnének a testvére? Mert pont úgy néz ki”. És volt egy régi fényképem Annusról, ahol úgy tizenhat éves lehetett. Annyi idősen szinte teljesen úgy néztem ki, mint ő.

Annus gyerekei nemcsak gyönyörűek voltak, Tibor olyan értelmes volt, hogy tízéves korában gyerekújságokba küldött rejtvényeket. A nevét is rejtvényben írta le, mint például személynévmás és ital – azaz TI-BOR.

Jenő és Imre fivéreim is szabónak tanultak. Jenő volt egy pár évig Párizsban, de aztán visszajött 1939-ben. Ő a munkaszolgálatból hazatérve önálló szabóságot vezetett Nyíregyházán. A város közepén volt a műhely, az 1950-es évektől azonban nem tarthatta meg, s bár önálló maradt élete végéig, alkalmazottat nem foglalkoztathatott az államosítás miatt [1949 decemberében államosították a 10 főnél több alkalmazottal működő üzemeket, majd rövidesen gazdasági szigorító intézkedésekkel (nyersanyag- és árubeszerzés, energiaellátás korlátozása stb.) az 1–3 alkalmazottnál többet foglalkoztató kisipari műhelyek működését is lehetetlenné tették Az 1950-es évek második felétől a kisiparosok száma nőtt, bár a diszkrimináció csak lassan oldódott. – A szerk.]. Úgyhogy ettől kezdve egyedül dolgozott [lásd: államosítás Magyarországon]. Az 1950-es években, az államosítás után a másik bátyám, Imre kereskedőként dolgozott [A ruházati ipar átszervezésével az egyedi szabóságok száma a korábbi töredékére csökkent: a Magánkisipari adattár 1938–1971 (KSH, Budapest, 1972) adatai szerint az államosítás, valamint a kisipari termelőszövetkezetek szervezése következtében a textilruházati iparban 1948-ban dolgozó 57 384 iparosból 1953-ra mindössze 9433 maradt. – A szerk.].

Mindannyian varrónőnek vagy szabónak készültünk, Fanni is ezt csinálta, csak ő Amerikában. 1945-ben nem jött haza a szabadulás után Auschwitzból, mert azt hitte, senki nem él a családból. Ezért ment el. Apám nővérének, Eszti néninek az egyik fiához került először Brooklynba. Feldafingben a felszabadulás után kérdezték, hogy kinek van esetleg rokona Amerikában, ő jelentkezett. [A Münchentől nem messze található Feldafing, amely eredetileg a Hitlerjugend nyári tábora volt, 1945 május 1-én nyitotta meg kapuit a koncentrációs táborokból szabadult túlélők számára. – A szerk.] Eszti néni fiánál azonban nem érezte magát túl jól Fanni. Ez részben azért is volt, mert az amerikai zsidók egyszerűen nem tudták elhinni azt, ami megtörtént. Azt gondolták, hogy fantáziáltak az emberek, mert épp ésszel nem lehetett felfogni, amit a németek csináltak. Meg aztán Fanni nagyon le volt romolva, és talán féltek attól is, hogy megfertőzi a családot. Ezért aztán anyám testvére, Teri néni Los Angelesben azt mondta, hogy ő szívesen látja, s végül odament. Aztán amikor saját lábára állt, Los Angelesben telepedett le, nyakkendőket készített.

Amikor már idős és beteg volt, mondtam neki, hogy Fanni, három lehetőséged van: vagy odaveszel magadhoz valakit, vagy bemész egy otthonba, vagy hazajössz. Adtam neki időpontot, hogy meddig gondolkozzon el ezen. S akkor bement egy hétre egy otthonba, aztán rájött, hogy ezt köszöni szépen, nem kéri, pedig külön szobája volt és klubfoglalkozások. De odavenni sem akart senkit, mert vadidegen emberrel nem akart élni. Hát kimentem hozzá Amerikába, s akkor azt mondta: jól van, hazajövünk Los Angelesből. Hazahoztuk 2000-ben, akkortól itt élt velünk. Olyan friss volt, mikor megérkeztünk, aztán kezdett elfelejteni dolgokat. Egyik éjszaka kapott egy infarktust, úgyhogy bevittük a János kórházba. De ott leesett az ágyról, összetörte a fejét, az egész arca tiszta fekete volt. Másfél hónap múlva meghalt, 2001-ben. Rákoskeresztúron a zsidó temetőbe temettük. A férjem is ott van eltemetve. De előtte nagyon boldog volt itthon, mert nagyon jó kapcsolatban voltunk gyerekkorunk óta. Mindig mindenben számíthattunk egymásra.

Egyszer 1943-ban nagyon beteg lett, és bekerült kórházba. Dolgoztam, de amint megtudtam, hogy mi történt vele, szaladtam hozzá. Haza persze nem írtam meg, hogy Fancsi beteg, hanem úgy írtuk a levelet, mintha minden rendben lenne, és ő aláírta, hogy jól van. Egy hónapig vagy hat hétig volt a kórházban tüdő- és mellhártyagyulladással. Nagyon beteg volt, utána pedig legyengült. De a baráti körben (ezeket a fiatalokat a szociáldemokrata ifjak között ismertem meg) volt egy orvos, az Arató Ottó, aki a Sportkórháznak lett aztán a főorvosa. Együtt dolgozott az édesapjával, mert az apja is orvos volt, közösen rendeltek, középen a várószobájuk, az egyik szobában az apja, a másikban ő dolgozott. Akkoriban volt az OTI-ban [Országos Társadalombiztosító Intézet, 1929-ben kezdte meg működését. – A szerk.] egy főorvos, aki az Arató Ottónak jó ismerőse volt. Ő mondta, hogy adjam be a papírokat, és akkor Fannit megpróbálják elhelyezni egy szanatóriumban. Haza nem mertem megírni, hogy beteg; pedig már másfél hónapja kórházban volt. Én dolgoztam, mert valamiből élni is kellett, s közben intézkedtem, hogy betegen hova menjen. Végül a Kútvölgyi Szanatóriumba – nem a budapesti, hanem a Duna–Tisza között volt egy Kútvölgy nevű szanatórium – vitték [1924 és 1947 között működött a Hódmezővásárhelytől 11 km-re lévő Kútvölgy község határában egy Kútvölgyi Szanatórium nevű tüdőszanatórium. – A szerk.]. Bent feküdt jó ideje, mikor megírtam az otthoniaknak is, hogy baj van. Odavoltak, hogy ez a kis taknyos már megint mit csinált – ez én voltam –, hogy mindig „önállóskodik”.

Aztán Fanninak haza kellett mennie, mert jött a front, és kiürítették a szanatóriumot. Akkor vitték el Auschwitzba a többi családtagommal együtt. Később mesélte, hogy síneket kellett krampálniuk a munkatáborban, síneket javítottak, vasútnál dolgoztak, és nem volt mit enniük. Céklát evett nyersen, és mindent, amit a földeken találtak. Mondta, hogy nem is volt annyira éhes, mint inkább örökké aludnia kellett. Egyszer az őrt kérte, hogy hagyja tíz percig aludni az erőgyűjtéshez, és az őr akkor rendes volt, tíz percig pihenhetett. Utána aztán csinálta tovább a dolgát. Biztos vagyok abban, hogy Fanni akkor is vidám volt, és tudott lelket önteni az emberekbe. Amerikában a háza mindig tele volt vendégekkel, jöttek hozzá tanácsért, és mert nagyon ügyesen sütött. Ha kellett, a szomszédoknál valami ünnepség volt, szívesen sütött nekik is, úgyhogy nagyon-nagyon szerették.

Mindkét fivérem volt egy évig nála Amerikában, mert azt szerette volna, ha ott maradnak, de a honvágy hazahozta őket. Később mindkét fiú megnősült, de sem Imrének, sem Jenőnek, sem Fanninak nem születtek gyerekei. Csak Jolánnak van egy lánya. A bátyáim feleségei nem voltak zsidók. Jenő is és Imre is nagyon jó házasságban élt a keresztény feleségével, de gyerek egyiküknél nem született. Átment rajtuk az idő, később pedig már az ember meggondolja. Én sem akartam szülni, hogy esetleg azt csinálja végig a gyerek, amit az én generációm? A férjem viszont nagyon szeretett volna, és nem bántam meg, hogy született egy lányunk.

Nyíregyházán a házunkban volt egy különálló szoba-konyhás lakás, ott lakott egy németbarát család. Mikor még a szüleimet nem vitték el, a férfi azt mondta, hogy ha mindenki olyan lenne, mint a Fischer úr, akkor nem vinnék el a zsidókat. Egy nagy láda holmit eltettek nekünk, amikor apámékat elhurcolták, de csak egy karton anyagot kaptam vissza. A háború után, amikor visszajöttek, és találkoztam velük, annyi tisztesség volt a nőben, hogy megmondta: valóban náluk volt minden, de Németországba evakuálták őket, és ott abból éltek.

Amikor Pestre jöttem, sok új barátot szereztem. Még mindig van egy olyan barátnőm, akit akkoriban ismertem meg a Vasas Székházban, pedig ez több mint hatvan éve történt. 1940–45 között éltem Budapesten. Itt kerültem a szociáldemokrata párt ifjúsági tagozatába. A Vasas Székházban rendeztek irodalmi esteket, matinékat a munkásoknak, ahová a baloldali érzelmű színészeket hívták meg, hogy tartsanak kulturális előadásokat. Ott hallottam Gobbi Hildát, Major Tamást, akik József Attila- és Ady-esteken szavaltak, Baló Elemér és Ascher Oszkár is részt vettek ezeken az esteken [Major Tamás [(1910–1986) – színész, rendező, színházigazgató. Meghatározó szerepe volt a háború előtt a Nemzeti Színház ifjúsági előadásainak létrehozásában. A Nemzeti Színház igazgatója (1945–1962), majd főrendezője (1962–1978) volt, majd 1982-től a Katona József színház tagja; Gobbi Hildát (1913–1988) pályafutása leghosszabb szakasza szintén a Nemzeti Színházhoz kötötte; Baló Elemér (1892–1970) – színész, a Tanácsköztársaság bukásáig játszhatott. 1920 után fegyelmi úton elbocsátották a Nemzeti Színháztól. A húszas évek közepéig a baloldali avantgárd színpadi kísérletek állandó szereplője volt. 1926-ban Romániába emigrált. 1932-ben visszatért Magyarországra, és bekapcsolódott a KMP munkájába. Letartóztatták és bebörtönözték. Kiszabadulása után tevékeny részese volt a Független Színpad mozgalmának (1941, 1942) és a munkásszínjátszásnak; Ascher Oszkár (1897–1965), színész, szavalóművész, 1933-ban a Színészképző Iskola tanára, 1944-ben munkaszolgálatra hívták be, 1945 áprilisában, hazatérése után egy ideig a Pódium Kabaré tagja, majd igazgatója, később az Állami Déryné Színház igazgatója. – A szerk.]. Ez 1941–42-ben történt, amikor József Attila jó néhány versét betiltották, mint a „Mondd, mit érlel” címűt vagy a „Mamá”-t. De Adytól és Petőfitől is voltak olyan versek, amiket nem lehetett szavalni, mert a munkásságot dicsőítették. A rendezvényeket ugyan be kellett jelenteni, de azért mindig voltak ott a rendőrségtől az előadásokon, és amikor a betiltott verseket kezdték mondani a színészek, azonnal közbeléptek.

A társaságunkból, a szociáldemokrata ifjúsági mozgalom tagjaiból később többen vezető politikusok lettek. De akkoriban még Kéthly Annát hallgattuk a Vasas Székházban, és sokat jártunk színházba is, az olcsó munkáselőadásokra. A Madáchban akkor láttuk Várkonyival az „Egy őrült naplójá”-t, ami egy csoda volt [Várkonyi Zoltán (1912–1979) – színész, rendező, színházigazgató. A Vígszínház főrendezője (1961-től), majd igazgatója (1971–1979) volt. Korábban tagja volt a Nemzeti Színháznak, a Madách Színháznak, ill. a Művész Színháznak. Nevéhez fűződik több magyar klasszikus regény megfilmesítése. – A szerk.]. Imádtuk, ahogyan játszott. Evvel a társasággal jártam hétvégeken kirándulni, vagy amikor szabad időnk volt. Gödre, a Frank-hegyre jártunk sokszor, ott épült fel a Gazdagréti lakótelep, kirándultunk a Rám-szakadék felé és a Zsíros-hegyre, mindenhová, ahová pénz nélkül lehetett menni. Húsz-harmincan lehettünk ebben a társaságban.

Az egyetemi barátaimmal Mérei Ferenc professzorhoz jártam. Mivel a numerus clausus miatt kizárták őket az egyetemről, így folytatták tovább a tanulmányaikat. Mérei professzor úr a negyvenes években a Klotild utca 10-ben lakott – azt hiszem, ma Markó utca [Ma Stollár Béla utca. – A szerk.] –, „fejtágításra” jártunk hozzá [Mérei Ferenc (1909–1986) a Sorbonne Egyetemen 1934-ben szerzett diplomát pszichológiából, pedagógiából, szociológiából és filozófiából. Ezt követően hazatért Magyarországra, ahol elsősorban pedagógusként és klinikai pszichológusként dolgozott, többek közt Szondi Lipót munkatársa volt. – A szerk.]. Irodalom, lélektan, politika – mindenről volt szó. Hegedüs Géza professzor is ott volt. Úgy előttem van, ahogy ülünk Méreiéknél, Hegedüs Géza föltett egy táblát, és azt mondta: ha a rendőrség jönne, akkor grafológiát tanulunk, a grafológiában a g betűt – és fölírt egy g betűt –, s bemutatta, hogy egy bűnöző hogyan húzza el a g betű vonalát [Hegedüs Géza (1912–1999) – író. – A szerk.]. Hát ez volt a konspiráció. Csodálatos időszak volt. Egyenként kellett kimenni a lakásból, először mindig kinéztünk, nincs-e kint rendőr vagy másvalaki. Ezeken a találkozókon tízen-tizenöten voltunk jelen. Két-három évig tartottak az előadások, 1942-ig vagy 1943-ig, de 1944-ben már egészen biztosan nem találkoztunk Méreiéknél.

Budapesten albérletben laktam egy nagyon kedves zsidó családnál, otthon voltam, amikor megtudtam, hogy a szüleimet elvitték. Az újságokban is benne volt, hogy honnan viszik az embereket. Újpestről is elvitték az összes zsidót. Újpesten akkoriban Endre László volt az alispán. Ott is és Nyíregyházára is kitették a fehér zászlót, hogy „zsidótlanították” a várost. Ez benne volt az újságokban, tudta a hitközség, és persze ment a hír az emberek között is. Így tudtam meg én is, hogy elvitték a szüleimet. No meg abból, hogy levelet küldtünk a nővéremmel Nyíregyházára, amire nem jött válasz. Ezért írtam egy ottani ismerősömnek, hogy járjon utána ennek a dolognak… Nagyon sírtam, amikor megtudtam, hogy deportálták őket. A bácsi, akiknél laktunk, hegedűművész volt, emlékszem, rám szólt: „Senkit nem érdekel, hogy maga sír.” Persze, az is lehet, hogy nem bántani akart, hanem így akart megerősíteni, de attól kezdve, mintha lezártam volna a könnycsatornáimat, semmin nem tudtam sírni. Egyszerűen egy könny nem jött ki a szememből hosszú évekig. Amikor Auschwitzban jártam 1965-ben, és a nagy üvegfalon keresztül láttam a hajakat, a bőröndöket, a cipőket, a tárlót, amibe kicsi gyerekfacipőket és gyerekingeket tettek, a lámpát, amit emberi bőrből csináltak, akkor sírógörcsöt kaptam. Zakopanéból jöttünk hazafelé, egy kéthetes nyaralás után. Mindenki le volt taglózva, de akit közelebbről érintett, az sírt, és én nem tudtam abbahagyni. Azóta nem voltam és nem megyek Auschwitzba. Még mindig élnek bennem azok a képek.

Volt egy nagybácsim, apám unokatestvére, Fischer Márton, akinek a Király utca 34-ben volt konfekcióüzeme húsz alkalmazottal. A nagybácsim valahogyan megtudta, hogy az egyik munkása szimpatizál a partizánokkal, s adott neki egy vég szövetet. A fiút elkapták a rendőrök, s bemondta, hogy kitől kapta a szövetet. Ez már 1944-ben történt, a nyilas hatalomátvétel után. Az akkor hetvenéves nagybátyámat elvitték a Svábhegyre, a Majestic Szállóba, ami nem szállodaként működött, hanem fogdaként, ahol az embereket kihallgatták és őrizték. Persze mi nem tudtunk arról, hogy hová tűnt Márton bácsi. Egy ismerősünk hozott tőle üzenetet, vele küldött egy levelezőlapot, hogy vigyünk neki egy nadrágot, mert amit visel, az tönkrement. Senki nem mert felmenni, akkor már sárga csillagot kellett hordanunk, aztán én mégis vállaltam. Kenyeret meg szalonnát küldtek, és a kért nadrágot.

L-alakú volt az épület. Ahogy mentem a hátsó traktusba, ahol a nagybácsimat őrizték, mindenhonnan az ablakokból neveket és címeket kiabáltak ki a rabok, hogy értesítsem a hozzátartozóikat. Ezeket az embereket az utcán szedték össze, vagy elvitték őket a munkahelyükről, s a családjuk semmit nem tudott róluk. De csak három címet tudtam megjegyezni. A török követség sofőrjét is bezárták, ezért elmentem a Dembinszky utcába, és elmondtam az anyjának és a lánytestvérének, hogy a fiút a Majesticben tartják fogva. Egy másik rabot Cérnának hívtak, és a Szabók Szakszervezetéhez küldött. S még egy helyre mentem, az Aréna útra – ami ma a Dózsa György út – egy ügyvédhez, hogy a fiát ott tartják bezárva a Svábhegyen, de nem érdekelte a dolog.

A hetvenéves Márton bácsinak azért szakadt el a nadrágja, mert megverték a rendőrök a kihallgatáson. Átadtam neki a csomagokat, aztán eljöttem. Akkor találkoztam vele utoljára, ezután nyoma veszett.

1944 nyarától őszig romot takarítottunk [lásd: Budapest bombázása], amiért valami kevéske fizetést kaptunk. A keresetünkből amúgy sok mindenre nem tellett, de meg tudtuk venni a kenyeret és néhány apróságot. Akkor már a zsidóknak kijárási tilalom volt érvényben, de így járhattunk a városban. És persze minden pénz jól jött, mert semmi jövedelmünk nem volt. Akkoriban így éltünk. A romeltakarítás központja az Andrássy út 105-ben volt, itt az épület lebombázása előtt apácák laktak.

1944 nyarán egy nyilas fiútól tudtam meg, akivel együtt dolgoztunk a Vázsonyi villánál a romeltakarításon, hogy mi történik a Szent István körút 2-ben [Hírhedt nyilasház volt 1944-ben. – A szerk.], ahová bevitték azokat, akiket összeszedtek az utcán. Ilyen világ volt akkoriban, együtt dolgoztunk ezzel a nyilas fiúval. Fiatal legény volt még, nem volt szakmája, s ezért a kőművesek mellett vállalt munkát. Ő mondta, hogy a Szent István körúti házban véres a fal, aztán hozott egy arany cigarettatárcát. Kérdeztem, hogy hogyan tudsz ebből szívni? Azt mondta, nehezen.

Éjszakánként razziáztak a nyilasok. Egyszer Klárival, akivel együtt dolgoztunk a romeltakarításon, és később is együtt voltunk a munkaszolgálatban, az egyik romos épületben aludtunk. Nem kapcsolhattuk fel a villanyt, parkettadarabokat kerestünk a sötétben, olyan kellett, amiben nem volt szög, hogy a fejünk alá tudjuk tenni párna gyanánt. Az egyik sarokba feküdtünk, hogyha belövés van, és bevilágítja a helyiséget, nehogy meglássák, hogy ott alszunk. Néhány éjszakát maradhattunk, aztán mondta a pallér, hogy nem tudnak tovább bujtatni minket, nem megy tovább a romeltakarítás, jön a front, mennünk kell. Ez 1944 szeptembere után, de még október 15. előtt történt [1944 nyarán a hadsereg nyújtott menedéket számos zsidó polgári személy számára is: a muszosok mellett sok budapesti zsidó férfi és nő dolgozott katonailag fontos létesítményekben, ill. a bombázások utáni romeltakarításnál. (A növekvő munkaerőhiány miatt már 1943-ban is voltak női muszosok, de csak 1944-ben kerültek át a Honvédelmi Munkaszervezet felügyelete alá.) Elképzelhető, hogy Fischer Magdolna is ilyen keretek között dolgozott romeltakarítási munkán még a nyilas hatalomátvétel előtt. – A szerk.].

Akkoriban egyedül éltem az Eötvös utca 32-ben. A nővérem a Kertész utcában lakott albérletben egy családnál. A munkaszolgálatra október 15-e [lásd: nyilas hatalomátvétel] után kellett bevonulnunk [1944. október 22. és 26. között mintegy 10 000 nőt mozgósítottak, munkaszolgálatos századokba szervezték és árokásásra meg védelmi munkákra vezényelték őket. Amikor november 2-án a szovjet csapatok újabb offenzívát indítottak Budapest ellen, sok századot visszavontak Budapestre védelmi munkára, majd azokat, akik az embertelen bánásmód és körülmények ellenére életben maradtak, Óbudára, az újlaki téglagyárba vitték azokkal a zsidó nőkkel együtt, akik november 2-án és 3-án kaptak különleges behívóparancsot. Innen indították őket gyalogmenetben Hegyeshalom felé, ahol átadták őket a németeknek, és a Bécset védő „Keleti falat” építtették velük. (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) – A szerk.]. Együtt mentünk Jolánnal a KISOK-pályára, hogy ne szakadjunk el egymástól a munkaszolgálaton. Amikor 1944-ben bejöttek a németek, októberben, a nyilas hatalomátvétel után összeszedték a zsidó nőket 15 éves kortól 45-ig, és munkaszolgálatba vittek mindenkit. Hamar kellett elmenni, ezért a szomszédok adták össze a holminkat, az egyikünknek ruhát, másikunknak egy kis élelmet, amire szükségünk volt, de akadt olyan is, akitől hátizsákot kaptunk. A KISOK-pályán századokba osztották az embereket, én a 45. századba kerültem. Onnan gyalogoltunk a maglódi Fáy-tanyára. Kaptunk egy lapátot és egy ásót, amit végig vittünk magunkkal az úton.

Később, amikor Beregszászon voltam tizennégy évig a háború után, sokszor gondoltam arra, hogy ha a háború után itthon maradok, megkeresem Dickmann Magdát. Őt nevezték ki századparancsnoknak. Egyszer Magda barátja – aki egyébként illegalitásban volt, bujdokolt a rendőrség és a nyilasok elől – katonatisztnek öltözött, összeszedte az otthon maradt ismerősöktől a csomagokat, és két erdélyi munkaszolgálatossal elhozta a Fáy-tanyára. Sorakozót fújtak, amikor megérkeztek. Furcsálltam, hogy sokan mosolyognak sorakozó közben, mert ugye ez nem volt szokás. Utána tudtam meg, hogy tulajdonképpen ez az egész akció csak trükk volt: a fiú tiszti egyenruhája csak a szerephez kellett, hogy átverjék az őrzőinket, és találkozzanak az ismerősökkel, hogy üzeneteket és ennivalót hozzanak. Ez a fiú nem volt partizán. Nem kellett ahhoz baloldalinak lenni, hogy valaki utálja a háborút és a kialakult állapotokat. Ismertem egy olyan zsidó ügyvédet, aki ugyanúgy gyűlölte a baloldalt, mint Hitlert. Ő mondta először, mert hallgatta a külföldi rádióadókat, hogy „Te nem tudsz semmit, gázzal ölik meg a zsidókat”. És azt is mondta, hogy „Csak az oroszok ne jöjjenek, mert az még rosszabb lenne, mint Hitler”. Ez 1944-ben volt, amikor már a szüleimet elvitték.

Maglódon sáncot és tankcsapdákat ástunk. El lehet képzelni, hogy milyenek voltak azok a tankcsapdák. A tanyán egy nagy istálló volt a szálláshelyünk, a földön végig szalmával, ahol négy sorban feküdtünk. Volt ott egy kis nő, egyszer azt mondta: „Ne sírjatok, majd elmeséljük mi még az unokáknak, hogy amikor a nagymama katona volt…”

A munkaszolgálat alatt gyalogoltunk, sokszor akár negyven kilométert is menetelnünk kellett. Egy este olyan gyárba kerültünk, ahol mindent leszereltek, csak a vasállványok maradtak. Nem emlékszem pontosan, hogy hol volt az épület, talán Alagon. A századunkba került egy olyan asszony, aki a tizenhárom éves kislányát nem tudta kire hagyni, ezért magával hozta. Ott dugdostuk a gyereket, illetve hát annyira azért mégsem kellett bujtatni, mert kit érdekelt, hogy van ott még egy zsidó. Késő este már nagyon éhesek, fáradtak voltunk, a gyaloglás után kimerülten, összezsúfolva feküdtünk az októberi hidegben a csarnok betonján. A kövön szorosan egymás mellé bújtunk, hogy melegítsük egymást, mert már jóformán nem volt ruházatunk sem. Egyszer csak egy Erzsi nevű egykori operaénekes elkezdte énekelni a „Jiddise Mámé”-t. A csarnokban annak a visszhangja – valami csoda volt. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és ott állt a csendőr főhadnagy, és sírt. Azt mondta: „Hogy lehet ezt nőkkel csinálni? Hogy lehet ezt?” S akkor megkérdezte: „Mi kell maguknak?” És még éjszaka teherautóval hozatott annyi élelmet, amennyit életünkben nem láttunk – kenyeret, szalonnát, marmeládét meg margarint. Mindenkinek amennyit kért, annyit adtak a csendőrök. Kérdezte, hogy kin mit tud segíteni. Mondtam, hogy én szeretnék meleg vízben megmosdani, mert borzalom volt, hogy az ember nem tudott tisztálkodni. Így kiadta az őröknek, hogy fölváltva, aki akar, az mehet lemosdani. Persze az őrök előtt mosakodhattunk csak, de azt el nem lehet mondani, hogy mit jelentett nekünk. Mindenki kapott tőle egy leszerelési igazolást, hogy engedjenek vissza bennünket a lakásunkba. Még Alagon ez a csendőrtiszt megmondta: „Nézzék, én maguknak nem tudok segíteni, csak annyit mondok, hogy váltják a keretet. Innen a mi embereink elviszik magukat Budapestig – azt hiszem, a Petőfi híd [akkor: Horthy Miklós híd] állt még, ott jöttünk keresztül –, a híd után már a nyilasok veszik át a századot.” Mondta, hogy vigyázzunk, s aki tud, az szökjön, s úgy menjünk, hogy a Royalnál még ott lesznek a németek, főútvonalat ne válasszunk, csak a mellékutakon gyalogoljunk.

Alagról tehát elgyalogoltunk a fővárosig a csendőrökkel, aztán amikor a század elérkezett Petőfi hídig, ahol a nyilasok vettek volna át minket, páran megszöktünk. A Harminckettesek terénél jöttünk éjszaka, egy lélek nem volt az utcán. Bementünk a mellékutcákba, és a Hársfa utcára érkeztünk ki a Royal háta mögött. A németek akkor már pakoltak. Talán hatan lehettünk együtt, és rettenetesen meg voltunk ijedve, hogy mi lesz, ha elfognak. De nem foglalkoztak velünk, mert akkor már az oroszok Vecsésen voltak és a németek menekültek [1944. november 6. körül Vecsésen már utcai harcok voltak a szovjet csapatok és a németek között. – A szerk].

Ekkor vettük hasznát a leszerelési igazolványnak, mert elmentünk az Eötvös utca 32-be, ahol korábban laktam, s bár a házmester nyilas volt, és nem akart beengedni, végül a leszerelési papír mégis meggyőzte. A munkaszolgálat 1944. december 6-ig tartott. Ez szerepel a leszerelő nyilatkozaton is [Ezen a „leszerelő nyilatkozaton” az szerepel, hogy 1944. október 23. és november 6. között teljesített katonai szolgálatot. – A szerk.].

Aztán elmentem az eltűnt nagybácsim, Fischer Márton unokáját meglátogatni a Király utca 34-be, ahol azonban egy razzia során, az igazoltatáskor elfogtak, és elvittek a Mozsár utcai rendőrségre. Ott, amit el lehetett venni az emberektől, azt el is vették. Tizenéves nyilasok dirigáltak a rendőrkapitánynak. A rendőrkapitány és a tisztek azt mondták, hogy mindent dugjunk el, mert testi motozás is lesz. Aztán onnan átvittek a Teleki tér 10-be, egy szűrőbe. Ott voltam életemben először annyira beteg, hogy csak feküdtem egy asztalon, ahol össze voltunk zsúfolva, és nem nagyon tudtam semmiről. Nem tudom, mi volt a bajom, lázas voltam, éhes és kimerült. Emlékszem, a rendőrök korábban mondták, hogy szökjünk el, mert „magukat összeszedik, és gyalog viszik Gönyűbe, onnan meg hajóval Németországba” [A nyilasok november 6-tól nagyjából november végéig mintegy 30 ezer budapesti zsidót és 50 ezer munkaszolgálatost hajtottak a nyugati határszélre, főleg gyalog. Számos ilyen halálmenetnek az egyik éjszakai állomása Gönyű volt, ahol négy kikötött uszályon szállásolták el a zsidókat. Sokan a végkimerültségtől a Dunába estek, másokat a nyilasok löktek a vízbe. Lásd még: halálmenetek Hegyeshalomba. – A szerk.]. Aztán jobban lettem, és átvittek minket az óbudai téglagyárba.

Amíg munkaszolgálaton voltunk, egy nyíregyházi barátom, aki nem volt zsidó, postán küldött egy svájci menlevelet, egy Schutzpasst a nevemre, az Eötvös utcai címemre. A zsidótörvények után ez a fiú stróman lett egy nagy cipőgyárban. Jó ember volt, sokunknak segített. Persze ezt csak a felszabadulás után tudtam meg, amikor találkoztunk, mert megkeresett. A menlevelet akkor találtam meg, amikor leszereltem a munkaszolgálatból, és elmentem az Eötvös utca 32-be. Ezt aztán mindig magamnál hordtam, ezzel kerültem ki egy nap alatt az óbudai téglagyárból. Rágépeltük a nővérem nevét is, Jolán ezért maradhatott velem.

A téglagyárról inkább nem mondok semmit, mert borzasztó volt… A szárítóban voltunk fent nagyon sokan, kerek lyukakra emlékszem, ott végezte mindenki a dolgát… Azt mondtam, kimegyek innen, inkább öljenek meg. De innen nem kellett szökni, mert mondták, hogy akinek menlevele van, az mehet. Ez 1944 decemberében, karácsony előtt történt, már ostrom alatt volt Budapest.

Onnan vittek minket a Pozsonyi út 33/b-be, a svájci védett házba, ahonnan karácsony előtt kiraktak mindenkit, mert nyilas ház lett az is. Innen mentünk át a Pozsonyi út 20-ba, a svéd védett házba nyolcvanan. A lakásokba nem engedtek fel bennünket, az óvóhely nagyon túlzsúfolt volt. A nővéremmel aztán egy mosókonyhaszerű részben találtunk ülőhelyet, ami mellett ott volt a vécé. Ez talán éppen karácsony este történt. Egy éjszakát ott töltöttünk ülve, nem volt ennivalónk, és nem is kaptunk semmit. Reggel nem tudtam fölállni, annyira átfáztam, a lábaim teljesen megmerevedtek. Aztán úgy döntöttem, inkább kimegyek az utcára, lőjenek le, mert ezt így nem lehet csinálni. Az ottani légóparancsnok mondta, hogy a Hollán utcából elvitték a zsidókat, és ott vannak üres házak. A Hollán utca 47 vagy 49-ről beszélt. Azt mondta: „Menjen oda, van ott egy zsidó szervezet a Csanády utca sarkán. Azok tudnak segíteni, és oda el lehet vinni a nyolcvan embert. Azokban a házakban még van villany, meg mást is találnak.” Akkor ugyan már kijárási tilalom volt az ostrom miatt, de elmentem, hiszen mi veszíteni valóm volt? A Csanády utcában mondták, hogy mivel bizonyítja, hogy maga zsidó? Mert ugye mindenki menti magát, ahogy tudja. Hát mondom: nézze, én nem tudom mivel igazolni magam, mert nyíregyházi vagyok. Azt mondja az egyik ember, ismer maga Nyíregyházán egy Friedman fiút? Azt mondom: apróka? Mert hát korombeli volt, akit ismertem. „Ja, akkor jó” – ezt válaszolták. Ez volt a bizonyítványom arra, hogy zsidó vagyok. Ők csak címet tudtak adni, de a nyilasok nyílt parancsára volt szükség ahhoz, hogy beengedjenek minket a házakba. Ezért elmentem a Pozsonyi út 33/b-be – ami akkor már nyilas ház volt. Mondtam, hogy nyolcvan zsidó van az utcán, el kell őket helyezni, mert akkor már ostrom volt Budapesten. Kaptam egy sánta nyilas kísérőt, aki elkísért minket a Hollán utcai házhoz. A házmester viszont nem engedett be bennünket, és még egy pecsétet kért a nyílt parancsra, ezért újra visszamentem, és kértem a pecsétet. Végül aztán a Hollán utcában meghúzódtunk jó pár napig. De egyik reggel csengettek, és jött egy rendőr, hogy ki kell üríteni a házat, mert a Dunától néhány száz méterre nem lehetnek zsidók. Így kerültünk az Akácfa utcai gettóba. A Klauzál téri csarnoknál nagy volt a bombázás, nem tudtunk odamenni, annyira elborították a romok az utcákat. Veszélyes is volt, állandóak voltak a belövések. Egy tizennyolc éves barátnőm lakott ott. Egyszer fölment az emeletre vízért, és egy belövésnél ottmaradt.

A gettóból a nővérem régi főnökasszonyához szöktünk ki, akinek a Haris közben volt a Stílus Ruhaszalonja. Jolán az 1940-es évek elején dolgozott ott. A tulajdonos azt mondta, hogy este ötkor menjünk vissza záráskor. Volt egy függönnyel elkerített próbafülke, ott letették a kutya párnáját, és így aludhattunk. Mondták, hogy vigyázzunk, hogy a ’vizet’ ki ne engedjünk, vissza kell tartani mindent, mert alattunk van a légópince, és éjszaka ott húzódnak meg az emberek. Hát ez egy úrinő volt, aranyos asszony, ő amúgy sose nyitotta a szalont, de amíg mi ott voltunk, mindig ő jött nyitni. Szóval néhány napig ott lehettünk. Küldött estére bablevest, soha nem felejtem el, olyan finomat életemben nem ettem. Mondta, hogy valahol el kell helyezni engem és a nővéremet is, de ez nem jött be. Adott egy címet, ahová mint erdélyi menekült kellett elmennem. Azt mondta: „Magda, idehallgass, eredj, rajtad nem látszik, hogy zsidó vagy. Van egy hirdetés, hogy háztartási alkalmazottat keresnek, oda menj el.” A Fehérvári útra küldött. Egy szoba-hallos lakásban feküdt egy nyilas ember az ágyában… hát ugye a háztartási alkalmazott sem annak kellett volna csupán. Miközben beszéltünk, csengettek, és azt mondja, „nyisson ajtót”. Kérdezte, hogy hova való vagyok, mondtam, nyíregyházi. Akkor már Nyíregyháza megszállás alatt volt. Közben ajtót nyitottam, bejött egy asszony, a nyilas végigméri, azt mondja neki: „Már be van töltve az állás.” A nő kimegy, azt mondja nekem [a férfi, aki az állást meghirdette]: „Csak nem veszek ide egy zsidót?” Szóval engem meg felvett. Persze nem mentem hozzá dolgozni, de olyan hülye tisztességes voltam, mert minket nagyon nagy tisztességre neveltek mindig, hogy küldtem neki egy lapot, amin megírtam, hogy ne várjon, mert nem tudok menni. Még arra is képes voltam, hogy lemondjam az állást egy ilyen embernél.

A Haris közből azért kellett eljönnünk aztán, mert a szomszédos üzletben is bujkált valaki, s egy apáca odavitte a németeket. Így mivel nem volt más kiút, visszamentünk a gettóba. A gettóban olyan sok volt a halott, hogy a hullákat nem tudták elhelyezni. A pincének az egyik részében felhalmozták a testeket. A Dob utca és a Klauzál tér sarkán volt egy patika, ami ki volt ürítve, kilőve ablaka-ajtaja… ott láttam először úgy felsihtolva a hullákat, mint a farakás. Tele volt a helyiség halottakkal: százzal, ezerrel, férfiak, nők egymásra rakva. Borzalmas volt… Aztán 1945. január 18-án felszabadultunk. A templomnál volt a kerítés, odament mindenki. Azt mondtam, ha látok egy orosz katonát, az elsőt azt megcsókolom. Hát az első katona egy kormos képű kis ember volt.

Felszabadultunk ugyan, de nem volt hova mennünk. A korábbi albérletemet, az Eötvös utca 32-t, bombatalálat érte. A Keleti Károly utcában lakott egy házaspár, nagyon jómódú zsidó család volt. Amikor el kellett hagyniuk a Keleti Károly utcai lakásukat, mert az nem volt zsidó ház, az Eötvös utca 29-be, egy hatszobás lakásba költöztek. Mi velük a Pozsonyi út 33/b-ben, a védett házban ismerkedtünk meg. Együtt mentünk át a Pozsonyi út 20-ba is, aztán a Hollán utcába. Velük volt a béna anyjuk is, a nővéremmel istápoltuk őket. Együtt kerültünk a gettóba is. [A háború után visszakerültek az Eötvös utcai lakásba.] Először nem akartak befogadni minket ide, de aztán rájöttek, hogy fiatalok vagyunk, és tudunk rajtuk segíteni, mert cselédként használhatnak minket. A cselédszobában laktunk a nővéremmel. Fűteni csak úgy lehetett, hogy a romokhoz jártunk fahulladékot gyűjteni. Egyszer jött velünk a szállásadónk, látott ott egy orosz katonát, a hóna alatt kenyérrel. Azt mondja: „Magda, menjen oda, és mondja neki, hogy hleb” [orosz: kenyér]. Odamentem a katonához, mondtam, hogy ’hleb’. Akkor mutatja, hogy gyere, szpaty [orosz: feküdni, aludni], és akkor kapod a kenyeret. Visszamegyek, és mondom a szállásadónknak, hogy mit mondott a katona. Föl volt háborodva, hogy „Milyen ügyetlen maga, Magda!”. Kérdeztem tőle, hogy miért nem a feleségét küldi.

Jolán nővérem nagyon szépen tudott varrni fehérneműt és férfiingeket is. A lakás melletti folyosón voltak erdélyi menekültek, akik kirabolták az üzleteket, és tele voltak ruhaanyaggal, no meg persze mással is. Nekik varrt Jolán ingeket egy kölcsönvarrógépen, amit Sz.-ék a szomszédoktól kértek kölcsön. A nővérem gyorsan varrta az ingeket, és ezért naponta egy tányér főtt tésztát kapott az erdélyiektől. Az egész napi munkájáért egy tál tésztát, amiből persze jutott Sz.-éknek is, mert öt részre osztottuk az ételt.

A szállásadónk felesége, Vilma vissza akart menni a Pannónia utcába, ahol rokonoknál vagy ismerősöknél holmikat hagyott. Mondta, hogy „menjen vele a Magda” – azaz én. Akkoriban nem lehetett egyedül menni, Buda még nem esett el, mindenhol lőttek, katonák jártak. Hát a Magda olyan hülye volt, hogy elment vele. Jött is három tökrészeg orosz katona, és elkezdtek lökdösni az utcán. A szállásadónk felesége ettől megijedt, megfordult és hazaszaladt, aztán otthon elmondta, hogy elfogtak az oroszok.

Az oroszok mongol képűek voltak, mocskosak, lőporosak. Elhurcoltak a barikádig, ami talán a Margit híd pesti hídfőjénél volt. Két katona lemaradt, és az egyik csak lökdösött, hogy várjál, és közben mondta, hogy a német már ’kaput’. A Pozsonyi út elején kis üzletek álltak, Budán lőni kezdtek, akkor az orosz bedobott az egyik boltba, odaállt elém, és onnan lőtt vissza. Frászban voltam, hogy mit akar. A barikádot megkerülve elmentünk oda, ahol most a 2-es villamos végállomása van, akkor Személynök utcának hívták [Ma Balassi Bálint u. – A szerk.]. Volt ott egy lépcső, azon kellett lemenni a főhadiszállásukba. Ott a lépcsőn azt mondja, mutogatja: „Állj meg itt, mindjárt jövök”. Míg lement, vettem a nyúlcipőt, és onnan a szállásunkig szaladtam. Alig bírtam fölmenni az emeletre. Persze a házmester utánam jött, és mondta, hogy takarítani kéne a földszinten, ahol oroszok vannak, de ha „kedves vagyok” vele, akkor nem kell takarítanom, és még kenyeret is kapok. Mondtam neki, hogy menjen a fenébe. Ezt az embert Vargának hívták. Aztán mégis le kellett mennem takarítani, mert azt mondta, ha nem megyek, felküldi az orosz katonákat. A fürdőkádtól kezdve minden szeméttel, trágyával, hányással volt tele. Nem bírtam a látványt, úgyhogy felmentem a lakásba. Mivel nem tettem a házmester kedvére, este utánam küldött oroszokat. De akkorra már elbujtattak a nővérem és a szállásadóink, nehogy elvigyenek magukkal a katonák. Ezek után a barátnőm testvérével, Évával, egy hátizsákkal az első vonatra felszálltunk, és a vagon tetején indultunk Nyíregyházára. Ez február elején történhetett. Először csak Szolnokig mentünk, ott leszálltunk. De akkor már óvatos voltam, magamra vettem egy sötét kabátot, a homlokom be volt takarva, és még egy kendőt is a fejemre raktam. Úgy néztem ki, mint egy öreg banya. Valahová bementünk, ahol egy idős asszony fogadott minket, örült, hogy egyáltalán jött Pestről valaki, és hírt hozott. Utánunk bejött egy orosz ezredes, de a néni ismerte, és tudta, hogy rendes ember. Először azt mondta ez a katona nekem, hogy ’bábuska’, aztán persze észrevette, hogy mégsem vagyok ’bábuska’, hanem egy fiatal lány..

Szolnok után indultunk tovább, először Debrecenbe, majd Nyíregyházára. Nyíregyházán senkit nem találtam. Akkor még a bátyáim sem jöttek haza, és semmit nem lehetett tudni róluk. Hat napig tartott Pestről Nyíregyházáig az út a vonat tetején. Hazaérve azonnal a szomszédba mentem. Persze nem vártak, nem tudták, hogy jövök. Az anyám monogramos törülközői, a törlőkendők ott lógtak felakasztva a konyhában, az edényeink, amiket húsvétra használtunk, mert akkor mindig más porcelánból ettünk [lásd: Pészah], a húsvéti boroskancsónk, egy jellegzetes rózsaszín, cseh gyártmányú kancsó is ott állt az asztalon. Nem mondtak semmit, de úgyse kértem volna vissza. Átmentem a házunkhoz, az üres volt, az oroszok fürdőnek és fertőtlenítőnek használták, a padló fölszedve, a vizet ott vezették le, csövek és lyukak a falakon mindenütt. A kert és az udvar feltúrva, de azt nem az oroszok ásták fel. Persze mindenki a másikra mutogatott. Az egyik szomszéd azt mondta, hogy a bátyámnak a ruhái meg a kabátjai ott vannak a másik szomszédban – azok szemben laktak. A szembe szomszéd azt mondta, hogy azoknál van minden, akik hozzájuk küldtek. Ezek után inkább úgy gondoltam, nem érdekel, hogy mi van. Akkor még nem volt otthon senkim, egyik testvérem sem. Otthonom sem volt, semmim se volt… szép élet.

Néhány nap múlva visszajöttem Budapestre, mert Nyíregyházán nem volt maradásom. Budapesten várt legalább a nővérem, Jolán. Nyíregyházán a visszatért munkaszolgálatosok segítettek, meg a pesti szállásadóink adtak pénzt, hogy vásároljak, amit tudok. Akkor negyvennégy kiló voltam. Vissza Pestre magammal hoztam negyven kiló súlyt a hátamon meg a kezemben. Lisztet, kenyeret, zsírt. A vonat azonban csak Kőbánya alsóig jött, onnan gyalogolnom kellett, mert két kiló lisztet kértek azért, hogy behozzák a csomagomat. Két kiló liszt… az akkor nagyon sokat ért. Nem tudom, mennyi ideig jöhettem gyalog. Amikor a házba értem, a lépcsőn már nem tudtam felmenni, vártam, hátha jön egy ismerős, akivel fölüzenhetek, hogy jöjjenek le értem az emeletről, mert nem tudok továbbmenni. Persze a szállásadóink egyáltalán nem voltak meghatva, hogy mennyi mindent hoztam, amikor hazaértem.

De egy idő után nem találtam a helyemet Pesten sem, úgyhogy hamarosan bejelentettem, hogy nem maradok, megint visszautaztam Nyíregyházára. S hogy milyen tisztességesen neveltek minket, szinte hülyén tisztességesek voltunk mindannyian. A szállásadóink le akartak utazni vidékre, hogy „egy kicsit fölhizlalják magukat”. Mellettünk egy postásnak az özvegye lakott, ő mondta, hogy szívesen ellátná az egész családot. Ezért a nővérem elintézte, hogy lejöhessenek, és még ott is körülugrálta őket.

A felszabadulás után maradtunk Jolánnal Nyíregyházán, a Léni néniék lakásán, ami olyan állapotban volt, hogy be lehetett költözni. Persze a bútort elvitték, csak a falak álltak, de a nyíregyházi Zsidó Tanácsban összegyűjtötték az elhagyott bútordarabokat, s onnan kaptunk néhányat. Volt egy férfi, aki hazajött a munkaszolgálatból, és fölkarolt minket; megtalálta a nagynéném meg az unokanővérem néhány holmiját, és ezeket vissza is kaptunk. Ágyunk ugyan lett, de úgy aludtunk, hogy nem volt ágybetétünk, ezért seprűnyelet tettünk támasztéknak, rá egy tömött szalmazsákot, és erre feküdtünk. Mivel egy ágyban aludtunk a nővéremmel, mindig attól féltünk, hogy az egyikünk megfordul, mert akkor mindketten leestünk volna. Hát így kezdtük újra az életünket.

Nyíregyházán vártuk haza a bátyámat, mert közben hír jött, hogy az idősebbik fivérem él, és útban van hazafelé. Vártuk, s aztán meg is érkezett mindkét bátyám, majd 1945 márciusában visszajött a későbbi férjem, Sándor is.

Sándorral 1942-ben ismerkedtem meg, az egy külön regény. Először anyám testvérénél, Léni nagynénémnél találkoztunk, mert Sándor húga Rezsinél, Léni néni lányánál tanult varrni, akinek akkoriban már volt egy saját varrodája. Látogatóban voltam otthon, Pestről utaztam haza, és szombat délután átmentem beszélgetni Léni néniékhez. Sándor meg éppen akkor a húgánál volt látogatóban. Nagyon stramm, jóképű fiú volt, egy szót nem szólt hozzám, csak nézett, le nem vette a szemét rólam. Ez volt szombaton, aztán vasárnap apámtól levélben megkérte a kezemet. Apám azt mondta nekem: mit szélhámoskodsz, fiam? Hiába mondtam, hogy apuka, vannak tanúim, hogy egy szót nem szóltam. Aztán egyedül visszajöttem Pestre, mert csak átmenetileg voltam otthon. Sándor Nyíregyházán maradt, a húgával egy nagybátyjánál laktak. Ezután apámhoz járt udvarolni, nekem meg leveleket írt. De aztán be kellett vonulnia Szászrégenbe munkaszolgálatra, ahonnan egyszer egy nap szabadságot kapott, hogy hazamenjen Kárpátaljára, Nagyberegre [Nagybereg – 1910-ben nagyközség 2100 lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került, Kárpátalja elfoglalásával átmenetileg ismét Magyarországhoz (1939–1945), majd 1945–1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, végül Ukrajna függetlenné válása óta az Ukrán Köztársasághoz tartozik. – A szerk.]. Akkor szedték össze a szüleivel és testvéreivel együtt, s vitték az egész családot Auschwitzba.

Amikor visszajött 1945-ben, összeházasodtunk, de hát az sem volt olyan egyszerű, mert nem tudtunk megesküdni Nyíregyházán, Sándornak ugyanis nem voltak papírjai. Aztán jött a hír Nagyberegről, hogy ott három nap alatt összeadnak bennünket, mert az ottani jegyző az osztálytársa volt. Így esküdtünk össze polgári szertartás szerint Nagyberegen. De itthon, Nyíregyházán zsidó rabbi adott össze minket [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Azért volt egyházi esküvőnk is, mert Joli akarta, én nem. Nem volt akkoriban egy rendes rabbi, mindenkit elvittek, de aztán mégis találtak egy fiatal papot. Hát 1945 augusztusában nem volt itthon még senki. Másrészt az után a világégés után, hogy kiirtották a családomat, nem tartottam értelmét az egyházi esküvőnek.

A férjemet Pálmai Sándornak hívták, ez magyarosított név Goldmanról, de maradjunk a Pálmainál. Borsován született 1922-ben. Ez ma Kárpátalja, akkor Csehszlovákiához tartozott [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] [Nagyborzsova – kisközség volt Bereg vm.-ben, 1910-ben nem egészen 800 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került mint Borsova, Kárpátalja elfoglalásával átmenetileg ismét Magyarországhoz (1939–1945), majd 1945–1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, végül Ukrajna függetlenné válása óta az Ukrán Köztársasághoz tartozik. – A szerk.]. Ismeri azt a Kohn bácsis viccet, hogy Kohn bácsi írja az életrajzát: születtem az Osztrák–Magyar Monarchiában, éltem Csehszlovákiában, dolgoztam Magyarországon, és nyugdíjba mentem a Szovjetunióban. Azt mondják neki: Kohn bácsi, hogy maga mennyi helyen járt! Azt mondja erre: Én, drágám? Ki sem mozdultam Munkácsról.

Sándor 1945 februárjában vagy márciusában Gleiwitzben szabadult. Egy vagongyárban dolgozott, ahol megtanult hegeszteni. Fémgyűrűket hegesztett feketén a német munkásoknak, ezért kapott élelmet, amit az élete kockáztatásával elvitt az apjának, mert egy lágerben voltak, de külön munkahelyen dolgoztak.

A férjemnek természetesen magyar az anyanyelve, de beszélt csehül, ukránul, oroszul, németül. Négy polgárit végzett, szabó volt. Budapesten, 1995-ben halt meg. Négyen voltak testvérek, két fiú és két lány. Az anyjuk és a lányok nem jöttek haza Auschwitzból, őket ezért nem ismertem, a fivére Amerikában él. Egyébként nem volt vallásos család.

A sors iróniájából éltünk tizennégy évig a Szovjetunióban. A férjemék szomszédja Nagyberegen kapott egy levelet, hogy a lánytestvére útban van hazafelé Bergen-Belsenből, emiatt 1945. augusztus 30-án átmentünk Nagyberegre Budapestről. De miközben várakoztunk, a határt lezárták, és Nagybereget a Szovjetunióhoz csatolták. Mert 1945 nyarán Csehszlovákia és a Szovjetunió között született egy olyan egyezmény, hogy a régi Csehszlovákia egy részét átadják a szovjeteknek [lásd: szovjet-csehszlovák egyezmény]. Aki ott volt korábban csehszlovák állampolgár, az automatikusan szovjet állampolgár lett. Ugyan felvehettem volna akkor rögtön a szovjet állampolgárságot, de nem akartam, mert haza akartam jönni Magyarországra. Végül is így lettem hontalan, a férjem meg szovjet állampolgár, mert ő ott született Csehszlovákiában, tehát automatikusan megkapta az új állampolgárságot. De erről az egészről akkor, Nagyberegen semmit sem tudtunk, csak később derült ki minden. A férjem és a családja megkapta az orosz állampolgárságot, mert ők előtte nem magyar, hanem csehszlovák állampolgárok voltak. Én pedig hontalan lettem.

Amikor 1939-ben megjelent az új zsidótörvény [A második zsidótörvény 1939. május 5-én lépett életbe. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], akkor az apám minden gyerekének csináltatott egy állampolgársági bizonyítványt [lásd: honosság igazolása]. S mikor 1945-ben lezárták a határt, ezt az okmányt elküldtem a moszkvai magyar követségre, hogy útlevelet kérjek. Abban az időben Szekfű Gyula volt a nagykövet [Szekfű Gyula (1883–1955) történész, egyetemi tanár, az MTA tagja, a II. világháború után Magyarország első moszkvai követe, majd nagykövete. 1953-tól országgyűlési képviselő, 1954-től az Elnöki Tanács tagja. – A szerk.]. Postafordultával meg is küldték az útlevelemet a követségről, a szovjet hatóságok azonban bevonták. Nem volt állampolgárságot igazoló papírom, nem volt útlevelem – így lettem hontalan, és ha hontalan az ember, akkor szinte állandóan rendőri felügyelet alatt van, ellenőrzik, három hónaponként meg kell újítania az ideiglenes papírjait. Senki nem kérdezte, hogy van-e rá pénzem vagy sem, mert hát ez persze pénzbe került. Rendőri engedély nélkül nem hagyhattam el Beregszász területét, rendőri engedélyt viszont nem adtak… Akkor még fogalmam sem volt, de lassan rájöttem, hogy Kárpátalja a senki földje, ahonnan, aki tudott, már korábban elmenekült.

Mivel sokat éheztünk a háború alatt, kaptam egy betegséget a vitaminhiány miatt. Tűhegynyi sebek jelentek meg a legkülönbözőbb helyeken a lábamon, a talpamon. De csak Beregszászon jutottam el vele orvoshoz, aki akkor jött haza Auschwitzból. Nagyon rendes ember volt. Ugye pénz az nem volt, az apósom csépelt, neki volt lisztje, hát vittünk egy kiló lisztet honoráriumként, ami nagy szó volt akkoriban. De ott az is probléma volt, hogy hogyan jutunk el az orvoshoz. Mondja a férjem, hát szekérrel. Na, de kinek van szekere? Az egyik helyről kölcsönkért egy szekeret, a másik helyről lovat, bakot a harmadikról, megmutatták, hogyan kell vezetni, s így mentünk el az orvoshoz. Az orvos azt mondta, hogy vitaminhiányom van a nélkülözés miatt.

Mivel Nagyberegen nem volt munkahely, mondtam a férjemnek, hogy nem maradok a faluban, semmi keresnivalóm nincs ott. 1946-ban költöztünk Beregszászba, ott éltünk utána. S aztán az apósom is eladta a házát, és vett Beregszászon egyet, s mikor lehetett menni, kiutazott a másik fiához Amerikába, és ott halt meg az 1970-es években.

Sokszor mentem a szovjet hatóságokhoz, hogy vízumot kérjek. Mivel a határzónához közel éltünk, mindig keresztül kellett mennem Csapon, ezért örökké megbüntettek – mert nem volt útlevelem, de az kit érdekelt. Az ember már a háború alatt is hozzászokott ahhoz, hogy kijátssza a hatóságokat. Az útlevelemet nem kaptam meg. Később azt mondták, hogy vegyem fel a szovjet állampolgárságot, akkor hazajöhetek Magyarországra. Hát fölvettem a szovjet állampolgárságot. 1955 decemberében egy hónapra hazautazhattam a fivéreimhez. 1956 januárjában mentem vissza Beregszászra. Ezalatt tizenöt kilót fogytam, mert tudtam, hogy hiába, de vissza kell mennem a Szovjetunióba. Rettenetes lelkiállapotban voltam.

Eleinte Beregszászban sem találtam munkát, mert nem tudtam oroszul. Aztán megtanultam gépírni is, és bekerültem egy geológus társasághoz adminisztratív munkára, és ott dolgoztam egy darabig, ameddig tovább nem ment a társaság kutatni a hegyekbe. Aztán bekerültem a ruhagyárba. Mivel a Szovjetunióban önállóan nem lehetett dolgozni, de valahol mégiscsak kellett, hát a végén a férjem is ebbe a ruhagyárba került mint minőségellenőr (meós). De volt, hogy különböző szövetkezetekben varrt – mikor hogy adódott.

Amíg Kárpátalján éltem, nem kerültem közeli kapcsolatba a munkatársaimmal. Egy kicsit kívülálló maradtam. Talán azért is, mert koravén voltam mindig, és mások voltak a problémáim. És olyan honvágyam volt, amit elmondani nem lehet. Az ember megy az utcán, megcsapja egy illat, a belső mozin lepereg a családi ház képe, a kert illata, az emlékképek a szülőkről, testvérekről… S akkor azt hiszed, hogy a belső részed kettéválik, olyan erős a fájdalom, mintha a szív meghasadna, s akkor megtanul az ember könnyek nélkül, hangtalanul sírni.

Miután elvégeztem a négy polgárit, szakmát tanultam, és csak később, a háború után, Beregszászban érettségiztem le, aztán később Budapesten a könyvtár szakot végeztem el. Kárpátalján varrónőként kezdtem dolgozni, aztán könyvtáros és klubvezető is voltam. Akkor már megtanultam annyira oroszul, hogy kisebb színdarabokat fordítottam magyarra, ezeket előadtuk, és vidéken is bemutattuk. De minthogy hontalan voltam, nem volt állampolgárságom, párttag sem voltam. Egyszer a személyzetis, egy katonatiszt, aki régen börtönparancsnok volt, kikopogott az irodája ablakán, hogy „Gyere be, írd alá a könyvet, a »prikáz«-t, el vagy bocsátva. Az utódod egy komszomolista lesz, és azt be kell tanítanod”. Nem volt mit veszítenem, azt válaszoltam: „Nem a börtönben vagyunk!” A lényeg az, hogy hiába próbálkoztam mindennel, át kellett adnom a munkámat. A személyzetis azt mondta, hogy vagy átadom a munkát, vagy börtönbe kerülök. Ilyen egyszerűen. Kérdeztem, hogy mit követtem el, mire a főkönyvelő behívott, és azt mondta: „Idehallgass, Magda, én neked jót akarok. Próbáld átadni ezt a dolgot, mert ha nem, tényleg börtönbe kerülsz.” Akkor tanultam meg, hogy mi a különbség a szék és a hokedli között. Mert ezért kerültem volna börtönbe. Amikor a dolgozók lejöttek a klubba megnézni az előadást, akkor lehozták a karosszékek helyett a hokedliket a szalag mellől, mert arra föl tudtak állni, hogy jobban lássák a színpadot a klubban. Így cseréltek ki sok hokedlit székekre. Na, de az ottmaradt a gyár területén, össze-vissza mindenhol. Azt mondta a főkönyvelő, hogy átvettél ennyi széket, de a leltárodban kevesebb van az eredetinél, a többi hokedli. A kettő között árban nagy a különbség, s ez mind hiányként jelentkezik, amiért téged börtönbe lehet zárni… Ez csak egy finom árnyalata az ottani állapotoknak.

A lányom 1947-ben született. A Szovjetunióban a nemzetiséget beírták a születési anyakönyvi kivonatba. Az volt beírva, hogy ’jivréj’ [orosz: zsidó]. Ez azt jelenti, hogy zsidó nemzetiségű. Nem neveltem a vallás szerint, de tudta, hogy zsidó. Az ünnepeket ott nem tarthattuk, bár voltak, akik elmentek templomba, de nagyon kevesen. A hitközséggel nem volt kapcsolatunk, nem volt ott hitélet. Néha ünnepekkor a templomba járás, de én akkor se mentem, nem volt kivel együtt menni. Őszintén megmondom, 1944 után haragban voltam az Istennel. Azt mondtam, milyen Isten az, aki kipusztítja a családomat.

Hogy mi történt a rokonokkal, azt nem kellett elmesélni a lányomnak, mert Beregszászban mindenkinek egyforma volt a sorsa. Ott volt az a barátnőm, akit tizennégy éves korában vittek el, tizenöt évesen került haza, tizenhat éves korában férjhez adták, mert senkije nem volt. Aztán született a gyereke, egy évvel idősebb, mint a lányom, tehát együtt nevelkedtek. A fiú orosz iskolába járt. Elkezdtek zsidózni a gyerekek, erre egyet megpofozott közülük, s utána azt mondta, „Eredj az igazgatóhoz, és mondd meg, hogy megvertelek, de azt is mondd meg, hogy miért”. Ilyen világ volt ott.

A bátyám, Jenő meglátogatott bennünket Beregszászon, mert kapott beutazási engedélyt. Az elsők között volt, aki a Szovjetunióba merészkedett, illetve jöhetett. Korábban nagy demokrata volt, és látta, hogy nálunk még sorban állnak kenyérért meg cukorért, és azt mondja – hangosan –, „Nem tudom elképzelni, hogy egy olyan államban, amelyik győzelmet aratott a németek felett, az embereknek miért kell sorban állniuk a kenyérért”. Könyörögtem neki, hogy hallgass, mert itt háromféle ember van: a volt, a van és a lesz. Kérdezte, hogy mit jelent az. Mondom volt a börtönben, van a börtönben, és lesz a börtönben. Erre azt válaszolta: ne beszélj marhaságokat!

Egyszer elment a fodrászhoz, és kezdett beszélgetni a borbéllyal. Kérdi: „Mondja, mit keres maga egy hónapban?” Azt válaszolja az ember, hogy háromszáz rubelt. „És mibe kerül egy kiló kenyér?” – kérdi a bátyám. „Három rubel.” „És mibe kerül egy liter tej?” „Három rubel.” „És mennyi a lakbér?” „Száz rubel.” „És miből él?” Azt mondja erre a férfi, ne kérdezze – ki mint tud. Aztán mondtam neki: „Te, ne mondj ilyeneket, mert bajba kerülök miattad.”

Ha a Szovjetunióba megérkezett egy külföldi, annak a rendőrségen jelentkeznie kellett. Elvittem Jenőt jelentkezni. Hogy micsoda képmutatók voltak a rendőrök! Azt mondták nekem: minek hozta ide a vendéget, maga is elintézhette volna ezt a bejelentést. Persze egy szó sem volt igaz ebből.

Később elmentünk kirándulni a bátyámmal egy teherautó platóján, és fölmentünk a hegyekbe, Körösmező környékére. Gyönyörű hely volt akkoriban is, de külföldieket nem engedtek arrafelé. Mesélték, hogy egy szegény ember hazajött a börtönből – úgy mondták, a „tyurmából”. És hát, szegény, beleugrott a tóba, hogy egyet ússzon és ottmaradt. Mondta a bátyám: egy börtönviselt ember, aki tizenöt évet eltöltött a zárkában, az biztos, hogy valami főbenjáró bűnt követett el. Mégis sajnálják a helybeliek?! Nem értette, hogy mire van az együttérzés. Akkor mondtam neki megint „a volt, van és lesz”-t, amit nem tudott fölfogni, egyszerűen nem hitte el. Otthon azt gondolták, hogy csak én élek olyan nehezen, de mikor Jenő nálam volt, látta, hogy mások is küszködnek. A fivéreim sokat segítettek, forintkiajánlást tettek. Forintot adtak valakinek, akinek a fia Budapesten tanult diákként, ott meg bennünket segített a család. Ezért is gondolom azt, hogy az orosz embereknek lelke van. Több segítséget kaptam a nehéz helyzetemben az egyszerű orosz emberektől, mint a saját fajtámtól. Nekem ez a tapasztalatom.

A fizetésből, abból a háromszáz rubelből nem lehetett megélni, ezért mindenki csinált valamit. A férjem is vállalt otthoni munkát. De sajnos voltak olyan emberek, akiknek megvarrta az öltönyt, és amikor fizetni kellett volna, azt mondták, „örülj, hogy nem jelentlek fel”. Mert külön ipart kellett volna váltani az otthoni munkához, de hát kérem, kétórás iparral mit lehet csinálni?!

Egyszer, míg a férjem dolgozott a lányomat kocsiban tologattam a ház előtt, mert kiküldték a fináncokat, akik jöttek ellenőrizni, hogy nem csinál-e fekete munkát. Mert ettől féltek, de a spekulánsoktól nem. Kint sétálok, a férjem meg bent dolgozik, jön a finánc, hát nem akarom, hogy lebukjon. Mondom a fináncnak, legyen már olyan szíves, vigyázzon a gyerekre addig, míg hozok ki neki egy kis teát. És otthagytam őt a lányommal, és szóltam Sándornak, hogy pakoljál, mert jön ez az ember. Szóval ilyen jelenetek vannak előttem… Később nevetve mesélte a barátainknak, hogy egy fináncra bíztam a lányomat addig, míg ő elpakolt.

Beregszászban volt egy bútorgyár. A kazán meghibásodott, és meg kellett volna hegeszteni, de nem volt senki, aki vállalja a munkát, mert be kellett mászni a kazánba. A férjem akkoriban nem volt kövér, megnézte a helyet és elvállalta. Fizetni azonban nem tudtak, csak természetben, vagyis hulladék fával. A hegesztésért annyi fát kaptunk, hogy egész télen megvolt a tüzelőnk. Mi nem voltunk elkeseredve, mert mindig akadt ilyen barterkereskedelem.

Működött ott egy tejgyár is, isteni volt a vaj, a tejföl, túró, nem tudom, milyen technikával csinálták. Kellett az egyik vezetőnek valamit varrni. Hát pénze nem volt neki sem. Mit hozott? Egy kiló vajat. De hogyan? Úgy, hogy felvett egy nagy begyes inget, és abba tette bele a vajat. A kezében semmi nem volt, ezért úgy látták, hogy nincs nála semmi. Valaki ezt csinálta, valaki azt, ki mit tudott.

A szegénység, mint minden, relatív. Soha az életemben annyi lisztem, zsírom, cukrom nem volt, mint akkor, mert azért mindent lehetett kapni, csak minden korrupt volt. Az egész rendszer volt korrupt. A malomban úgy állapították meg a normát és a búza őrlése során keletkező anyagveszteséget, hogy a tényleges veszteség valójában mindig jóval kevesebb volt, viszont így a lisztet zsákszámra szépen elemelték azok, akik közel voltak a tűzhöz, és eladták az ismerősöknek vagy a boltosoknak, és mi így kaptuk feketén.

Kárpátalján soha tíz kiló lisztnél kevesebb nem volt otthon, zsírom legalább öt-hat kiló volt mindig, és a cukorral ugyanez. Éhezni nem éheztünk, azt túlzás lenne mondani. Mindenki a kiskapukat kereste. Ment akkoriban egy vicc, hogy Hruscsovot megkérdezik, miből él, mert ugye a fizetésből nem lehetett megélni. Azt mondja: nappal dolgozz, éjjel ne aludj. Hát ez volt a válasz. Mindenkinek volt valami mellékkeresete. De a kereskedők éltek a legjobban a feketekereskedelem miatt. Például az árucikkek: akár gyerekcipőt, akár férficipőt adtak, bármit, sorban álltak az emberek, ha kellett, ha nem, mert azt felárral rögtön tovább tudták adni. Ezért sem tudtam megérteni az 56-os történéseket, mert amikor hazajöttem 1955-ben, láttam, hogy milyen árubőség van. Kárpátalján nehezen éltünk, az ottani eszemmel érthetetlen volt, hogy mit hőzöngenek itt az emberek, mikor olyan kis dolgokért, egy viccért, egy Sztálin-viccért huszonöt évet adtak a Szovjetunióban.

Aztán 1956 októbere után a két állam között született egy egyezmény a családegyesítésről, így 1959-ben hazaköltözhettünk a lányommal, akkor már mint magyar állampolgár érkeztem haza, Nyíregyházára a két bátyámhoz. Az is remek dolog volt, a hazaút, mert nem akartak átengedni a magyar határőrök, mert a lányomnak nem volt magyar állampolgársága, csak egy születési bizonyítványa, hogy zsidó, és hogy Beregszászon született. Az útlevelembe úgy volt beírva: plusz egy fő. Ezért nem akarták a határnál beengedni. Azt mondták, hogy a lányom nem magyar, ezért visszaküldik. A férjem viszont azért nem jöhetett velünk, mert ő meg szovjet állampolgár volt.

Abban az időben Biszku Béla volt a belügyminiszter [Biszku Béla (1921) – lakatossegéd, pártfunkcionárius, belügyminiszter, KB-titkár. 1957. február 28-án nevezték ki belügyminiszternek. Az 1956-os forradalmat követő megtorlás fő felelőse. 1962-től a KB adminisztratív titkáraként az összes fegyveres testület és az igazságszolgáltatás felügyelője. 1978-ban Kádár ellen folytatott intrikái miatt minden tisztségéből fölmentették, a SZOT számvizsgáló bizottságának elnökeként ment nyugdíjba. – A szerk.]. Tudtam, hogy van neki valami rokona kint, egy Beregszász környéki településen, egy hároméves fiú, aki azt mondogatta mindig, hogyha nagy lesz, belügyminiszter akar lenni. Szóval a határon szemétkedtek az őrök. Előtte két napig vesztegeltünk a külső vágányokon, kitolták a vonatunkat. A két határ között a síneken álltunk, a gyereknek feldagadt a lába, augusztusi hőség volt. A vagonban, a rekamién fekszik és alszik, és akkor feljön éjszaka az orosz katona, kezd keresni valamit, jön a tiszt is, mondom neki, hogy a gyerek alszik. Azt mondja a tiszt: hagyd abba, gyere le... Aztán átjövök a magyar határra – az már hajnalban van –, akkor azt nézik, hogy mit hoztam, és viccelődnek velem, hogy a gyereket nem engedik be, mert nincs állampolgársága, csak plusz egy fő, és visszaküldik… Amikor az ember fáradt, napokig ott van egy vagonban, se élelem, se más, meleg van, a gyerek beteg... Azt mondtam a határőrnek: idehallgasson, tudja ki az a Biszku Béla? Azt mondtam: felhívhatja vagy felhívjam én, hogy megérkezett az unokahúga? Blöfföltem, de bejött. Abban a pillanatban az első vonatra föltettek és mehettünk.

Annak ellenére, hogy Beregszászon föladtam a két bátyámnak egy táviratot, hogy mikor érkezünk, nem kapták meg az értesítést. Egy tréningruhában, dagadt lábbal, dagadt térdekkel, egy kézitáskával, amiben semmit nem lehetett vinni, mert mindent ott kellett hagyni a vámolás miatt a határon, érkeztünk hajnalban egy fillér nélkül Nyíregyházára. Akkor még voltak konflisok a városban, a taxi nem volt olyan általános. Fogtam egy konflist, és hazamentünk. Mivel napokig nem jött meg a vagon, a lányom a bátyám ruháját hordta, mert nem volt más. Így kerültünk vissza tizennégy év után Magyarországra.

Mikor megérkeztem Budapestre 1959-ben, sok régi barátom nem akart megismerni, amikor segítséget kértem tőlük, mert magas beosztásban voltak. Hát ugye, túl sok szépet nem meséltem nekik a szovjet évekről: nem hitték el, hogy milyen kicsinységekért zártak börtönbe embereket a Szovjetunióban, hogy mekkora a szegénység és a korrupció. Eleve azt mondták: „Minek jöttél haza?” És nem segítettek. De hiába mondtam volna komolyabb történeteket, senki nem hitt volna nekem, mert hihetetlen dolgok történtek a Szovjetunióban.

Mellettünk lakott egy kárpátaljai magyar férfi, aki az orosz hadseregben dolgozott német tolmácsként. Kijárt Ausztriába, s ott jól megszedte magát: hozott magával élelmet, szőnyeget, képeket, mindent, és persze a katonaságnál is jó volt az ellátás. Megismerkedett egy fiatal ukrán nővel, aki könyvelőnek tanult. A lány terhes lett, ezért a férfi meg akart tőle szabadulni. Elment a KGB-hez, és feljelentette, hogy kém, a bizonyíték erre az volt, hogy a lány németül tanult. Be is vitték kihallgatni, és három napig bent tartották. Aztán persze kiderült, hogy nem kém. A lány mindezek után hozzáment feleségül a tolmácshoz, és megszülte a gyereket. Úgy ismertem meg ezt a történetet, hogy én szerveztem a szüléshez a bábát, és közvetlenül előtte elmondott mindent, hogyha esetleg meghalna, tudja más is... Azt hittem, lebénulok, amikor elmesélte mindezt, s főként azt nem értettem, hogy ezek után hogy tudott hozzámenni a férfihez. Később kívülről minden rendben látszott a családban, a tolmács kapott egy kolhozelnöki állást, leköltöztek vidékre, ott éltek, s született még néhány gyerekük.

Nem mondhattam el senkinek azt sem, hogy amikor 1955-ben egy hónapra hazaengedtek, a visszatérésem után a férjem egyszer nem jött haza. Elmentem a rendőrségre bejelenteni az eltűnését, hát ott volt a zárkában. Kihallgatták, hogy honnan van az irhabundám és a többi dolog. Azért zárták be akkor, mert azt mondták rá, hogy spekuláns. Huszonnégy órát töltött ezért a fogdában.

Magyarországi hazatérésem után a férjem csak egy évre rá jöhetett utánunk, mert ő orosz állampolgár volt, újra kérvényeznünk kellett a családegyesítést. Mivel én dolgoztam, de albérletben laktam a lányunkkal, ezért a két bátyám vállalta papíron, hogy mindennel ellátják, mert nekik volt házuk, vagyonuk. Azért akartam Budapestre jönni Nyíregyháza helyett, mert mindenki itt volt, a barátaim, az ismerőseim, s mikor hazaértem, Nyíregyházán azt mondták, hogy mehetek oroszt tanítani vidékre, falura. Hát, az meg nem nagyon érdekelt.

1959-ben Jenővel fölmentünk a hitközséghez, mert azt mondták, hogy vannak olyan idős emberek, akik inkább otthonba mennek, s a hitközségnek leadják a lakásukat. Azt gondoltuk, hogy esetleg van mód arra, hogy bejelentkezzek egy ilyen lakásba mint albérlő, vagy talán meg lehet venni, és akkor a lakáspénz egy része megy a közösségnek. Tehát a hitközség tudott erről, nem magam találtam ki az ötletet, az akkori titkár is megerősített bennünket. Hát elmentünk a bátyámmal. Ott találkoztunk az elnökkel – talán ez volt a pozíciója –, elmondtam, hogy most jöttem haza tizennégy év után Beregszászból, a Szovjetunióból, a bátyám pedig arról beszélt neki, hogy fedezi azt az összeget, amiért lakást lehet vásárolni. Ez az ember felállt, és azt mondta, hogy „Kikérem magamnak, nem vagyok én kucséber!” Lócsiszár [Helyesebben: lottót és egyéb, bazárárut árusító személy. – A szerk.]. Akkor nagyon dühös lettem, s azt mondtam: „De hamar elfelejtették Auschwitzot!” És hát sok szépet nem mondtam neki, az biztos. Visszakozott egy kicsit, aztán mondta a bátyámnak, hogy vigye a húgát, mert nagyon rossz idegállapotban van. Azt válaszoltam: nem vagyok rossz idegállapotban, csak ön nem ember. S ezzel kijöttem. Aztán ment szegény titkárához, Keller bácsi volt talán a neve, és leszúrta, hogy miért engedett be bennünket. Ezért mondom, hogy túl sokat nem kaptam a zsidó közösségtől. De a fajtámhoz olyan sok jó emlék sem köt az apámon, az akkori családomon és a közvetlen környezetemen kívül. Hiába volt az apám egy jó zsidó vallástartó ember.

Az volt szörnyű ebben, hogy tizennégy év után hazajött az ember, és ezt kapta a képébe. Míg élek, nem tudom elfelejteni. Ezek után nem nagyon igyekeztem a hitközséghez. Maga mit szólt volna? Nem ment volna egy lépést sem. Én sem mentem egy lépést sem.

Mire az ember megöregszik, bölcs lesz. Semmi sem érdekes, csak az, hogy a család legyen együtt. Én tényleg nagyon szerencsés vagyok, mert a férjem is jó ember volt, imádta a gyerekét, és a lányom is, hát nagyon odavolt az apjáért, és a mostani családdal is nagyon jól megvagyunk.

Amikor hazajöttem Magyarországra, a Központi Statisztikai Hivatalba kerültem. Az egy mennyország volt nekem. Fölvettek kétezer embert, aztán ez a kétezres létszám mindig lejjebb és lejjebb ment. Mindenkinek volt egy kódszáma. Ez alapján teszteket kellett kitölteni, így szórták ki az embereket. Én bekerültem az első tízbe. Sokszor kellett vállalni a három műszakot is, mert mikor bejöttek az anyagok a népszámlálás után [Az 1960-as népszámlálásról van szó. – A szerk.], azokat fel kellett dolgozni, nem volt mese. Először kódoltuk, utána lyukasztottunk, aztán vitték a gépre az adatokat. A főnökeim állították össze azt a segédletet, amiből kódoltunk, és nekünk ebbe be kellett segíteni, táblákat szerkesztettünk a kérdésekre. Volt úgy, hogy azt mondta a főnöknő: idehallgassatok, engem nem érdekel, hogy most csináljátok vagy éjszaka, reggel nyolcra az asztalomon kell lenni ennek és ennek a tervnek. S akkor tízen összedugtuk a fejünket, vagdaltunk jobbra-balra, százalékot számítottunk a kurblival, és időre odatettük az asztalra az anyagot.

A KSH-ban voltak olyanok, akiket 1956-ban valamiért megróttak, de persze nem kaphattak túl nagy büntetést, mert ott dolgozhattak a hivatalban. Volt olyan munkatársam, aki akkor került ki a gimnáziumból, és velünk dolgozott egy agrármérnök ember is, aki már a nyugdíjkorhatár előtt járt – szóval minden rendű, rangú és korú ember együtt volt ott. A gazdasági osztályon meg alkalmaztak egy Teleki lányt, aki nagyon kedves asszony volt. Életem legszebb időszaka volt az a három év, amíg ott voltam. Amikor eljöttem, versben búcsúztattak el a kollégák. És emléklapot csináltak nekem. 1961-ben írtak egy névnapi köszöntőt: Névnapi köszöntőhöz honnan vegyünk ihletet / verset nem írt egyikünk sem, verset írni hogy lehet. / Kérjük meg a Lódi bácsit,(a Józsi bácsit) pipadohányt ér az csak, / rémes-szörnyű vers nélkül egy hétfői nap, Magda-nap. / Így hát kedves drága Magda, vedd, mintha egy vers volna, / csókolunk jobbról-balról névnapodon, Magdolna.

Volt olyan, hogy egy bolgárnak voltam az orosz tolmácsa egy hónapig, akkor úgy foglalták versbe a nevemet, hogy Magdik Magdijának van ma a névnapja, / azért felsoroljuk, amit tőlünk kapna. / Gazdag ajándékunk nemcsak tőlünk függő, / ezért elmondjuk, amit szívünk kíván, / így hát legelsőnek jöjjön egy szép bolgár. Hát ezért szerettem itt, pedig feszített volt a munka, ha kellett, éjjel-nappal számoltunk, mert a népszámlálás adatait fel kellett dolgozni egy éven belül. Amikor az első kötet kijött, akkor rendeztünk egy nagy ünnepséget.

1962-ig voltam a KSH-ban. Úgy kerültem a Párttörténeti Intézetbe, hogy ott könyvtárost kerestek, s a KSH-s személyzetisünknek a férje volt ott a könyvtárvezető, ő szólt nekem. De egy fél évig gondolkodtam azon még a KSH-ban, hogy elfogadjam-e az állást, vacilláltam, mert nagyon jól éreztem magam a hivatalban. De minthogy a feldolgozás egy bizonyos idő után megszűnik, hát azért mentem el. A Párttörténetiben tizenhat évig voltam könyvtáros. Itt tanultam tovább, akkor végeztem el a könyvtárszakot is.

Amikor munkába álltam az intézetben, és a bemutatkozásra került sor, a könyvtár igazgatója vitt a nagyfőnökhöz, akinek ab ovo nem tetszettem, egyszerűen azért, mert nem ő hozott oda, és mert nem volt közöttük jó viszony. Tehát már eleve rossz bizonyítvánnyal indultam, és ezt mindenben tudatta is velem. Ezért nem éreztem jól magam ott, mert „másodrangú állampolgár” voltam a szemében.

Itt, Pesten elég nehéz körülmények között laktunk, ismerősök útján kaptunk legelőször albérletet a lányommal. Egy négygyerekes család fogadott be bennünket a két szoba, cselédszobás lakásukba, a Király utcában. Nagyon rendes emberek voltak. A legidősebb gyerek annyi idős volt, mint az én lányom. Ez egy földszintes lakás volt, a kis szoba akkora, hogy oda nem lehetett semmit betenni. Ebben laktunk eleinte ketten a kislányommal, később a férjemmel. A szoba nem volt nagyobb hat-nyolc négyzetméternél. Egy kis vaskályha, egy rekamié fért el és egy fotelágy. Fölhozattuk a tüzelőt, a kályha mellett rakták fel. Annyi hely maradt, hogy mikor a lányom aludt, és rúgott egyet, akkor a fa ledőlt. Akkor aztán lezártuk azt a részt, és együtt aludtunk az egyszemélyes rekamién. A gyerek a Bajza utcai általános iskolába került. Beregszászon a lányom két évet járt orosz iskolába, s mikor már tudtuk, hogy hazajövünk, akkor átírattam a magyar iskolába. Beregszász szinte teljesen magyar volt, de azt szoktam mondani, hogy orosz, ukrán, román, magyar, mindenki élt ott. Lassan összecsiszolódtak az emberek, de azért akadtak nemzetiségi villongások. Na, nem hangosan. Például a sorban állásnál a magyarok azt mondták: ezek a rohadt ruszkik mindent elvisznek. Az oroszok főleg katonatisztek voltak, mert civilek, hacsak nem dolgoztak a katonaságnál, nem nagyon élhettek a határzónában, oda akárki nem jöhetett. De az oroszokat is szemellenzősnek nevelték, nem barátkozhattak a magyarokkal, senkivel, mert mindenki gyanús volt.

Julcsika, aki befogadott bennünket a lakásába, egy igazi „mama” volt. Egy aranyos ember, akit a gyerekek is imádtak. Olyan viccesen mondott nekik mindent, de azért szigorú is volt hozzájuk. Minket úgy vett, mint családtagokat. Amikor sütött valamit, hozta hozzánk is. Az az igazság, hogy ismerték a család hírét, hogy milyen rendes a Fischer család, mert ők is szabolcsiak voltak. A lányomat is úgy fogadták, mintha a saját gyerekük lett volna. Julcsi magas, teltkarcsú asszony volt, csupa szív anya. Már régen elköltöztünk, amikor még mindig összejártunk. Akármilyen családi vagy más ünnep volt, mindig meghívtak. Ők voltak az Emberek, nagy E-vel. Azt szoktam mondani, hogy a boldog ember ingét nem a kastélyban hordják, hanem a kisemberek otthonában.

Több mint egy évig laktunk így, közben megérkezett a Szovjetunióból Sándor is. Szegény, mikor meglátta, hogy hol lakunk, elsírta magát. Mert hát ugye nem volt helyünk. A férjem a szovjetekhez került tolmácsnak Mátyásföldre, a katonasághoz.

Abban az időben mindenkit lekádereztek, Sándor főnöke is eljött megnézni, hogy hol lakik a tolmács és a családja. Rosszul lett, hogy hogyan lehet így élni, és mindent elkövetett, hogy mielőbb eljöjjünk onnan. Így kaptunk lakást az orosz kolónián egy régi polgárházban a Gorkij fasorban. Bement az ember egy nagy kör előtérbe, gyönyörű csempével volt minden körberakva. Ebből a hatalmas teremből nyílt egy másik szoba, de annak már az udvar felől volt a bejárata, amit le tudtunk zárni. Valamikor a pincében lehetett a konyha és egy liften hozathatták fel az ételt. Volt egy kis beugró, ahonnan a liftet kiszedték, az volt a spájzom. Papundekli fallal választottuk le a fürdőszobát és egy teakonyhát. Korábban a helyiség szalon lehetett, az ablak az udvarra nyílt – ezt kaptuk lakásnak. Aztán rakattunk egy cserépkályhát, függönnyel elválasztottuk a hálót és a nappalit. Itt laktunk két évig.

Bizonyos idő után azonban a szovjetek átadták ezt az épületet, mert kaptak valahol másutt lakásokat, és ki kellett üríteniük a kolóniát. A férjem főnöke nagyon rendes volt, azt mondta, hogy van még egy lakásuk a Lumumba utcában, ma Róna utca, egy garzon. Na, hát a garzont elfogadtuk volna, de a három ágyat nem tudtuk letenni – a két felnőtt és a gyerekágy nem fért el, pedig örültünk, mert volt egy cserépkályha is. Egy szoba és egy teakonyha. Jó lett volna persze, de a nagy szobánk után azért nem örültünk annyira, mert hát akármilyen hodály volt a három és fél méteres belmagasságával, szerettük, és legalább jól elfértünk benne. S akkor azt mondta az az ember, aki tárgyalt a hatodik kerületi tanáccsal, hogy mellettünk van egy kétszobás lakás, azt utalják ki nekünk, ha a szovjetek leadják a Lumumba utcai garzont meg azt a helyiséget, amiben akkoriban laktunk. Végül ez sem sikerült, mert Dobi István valamelyik rokona kapta meg a kétszobás lakást [Dobi István (1898–1968) – miniszter, miniszterelnök, az Elnöki Tanács elnöke. – A szerk.].

Szóval akkor ki kellett üríteni a régi épületet, és sürgették, hogy menjünk el. Rajtunk kívül talán egy család lakott a házban. De mondtuk, hogy az utcára csak nem mehetünk. A férjem főnöke aztán elment a Fővárosi Tanács lakásosztályára, és elmondta az esetet. Ezután kaptunk egy kétszoba-hallos lakást a Dózsa György úton. Egy régi házra húztak két emeletet, 1964-ben mi voltunk az első lakói.

A férjem jó darabig tolmácsként dolgozott, aztán olyan baleseteknél helyszínelt, amikben orosz katonák is érintettek voltak. Előfordult, hogy éjszaka hívták telefonon. Egyszer egy haláleset történt, és a boncterembe is be kellett mennie. Akkor azt mondta, hogy inkább belehal, de ezt a munkát nem folytatja tovább, és akkor abbahagyta a katonai tolmácskodást. A Május 1. Ruhagyárba ment, minőségellenőrnek és tolmácsnak vették fel, voltak külföldi divatbemutatók, amiket ő szervezett, így az egész Szovjetuniót beutazták. Moszkva, Leningrád, Grúzia, Abházia, Szaratov, nem tudnám elsorolni, hány helyen jártak. A férjem az ártárgyalásokon is részt vett, sok ismeretséget szerzett. Volt egy képzőművész, aki könyveket is illusztrált, azzal nagyon összebarátkoztak, én is jóban lettem vele, évekig tartó barátság volt. Ez az ember festett is. A kijevi pályaudvar mellett laktak egy első emeleti lakásban, a felső szint a művészeké volt. Volt egy körfolyosó, s mindenkinek volt egy szobája. Két képet is kaptam ettől a festőtől.

De én is utaztam hivatalból Moszkvába. Nagyon sokat mentem, bibliográfiákat csináltunk, és gyűjtöttük például Lukács Györgynek az emigrációban írt, orosz folyóiratokban megjelent cikkeit [Lukács György (1885–1971) – filozófus, esztéta. – A szerk.]. Hetekre kint voltam a társintézetnél, és kutathattam a magyar vonatkozásokat.

Az 1970-es években sok mindenről nem lehetett beszélni a Szovjetunióban. Kutatni sem lehetett sok mindent. Például tabutéma volt, hogy az ötvenes években milyen nagy volt az antiszemitizmus a Szovjetunióban. Abban az időszakban még Kárpátalján éltünk, amikor zajlott a leningrádi orvosper [Az orvosperek Moszkvában zajlottak, az érintettek a Kreml klinikájának vezető orvosai voltak. – A szerk.]. A per végkifejletét, a kivégzéseket Sztálin halála [1953] akadályozta meg. Az orvosokat azzal vádolták, hogy politikusokat gyilkoltak meg. Már le voltak tartóztatva. Akkoriban a ruhagyárban dolgoztam, ahol összehívtak egy gyűlést, és azt kellett mondania az igazgatónak, aki szintén zsidó származású volt, hogy a cionista orvosok meg akarják gyilkolni XY politikust és másokat is. Ezek után a ’jivréj’, a zsidó egyet jelentett az ellenséggel. Ez nyílt antiszemitizmus volt.

Jevtusenkónak van egy verse, a „Babij Jar” [Babij Jarban 1941. szeptember 29-én és 30-án 33 771 zsidót gyilkoltak le SS osztagok és ukrán katonai alakulatok. Mielőtt meggyilkolták a zsidókat, megásatták velük tömegsírjukat. – A szerk.]. Annak idején megjelent a „Kortárs”-ban is. Arról szól, hogy Ukrajnában a zsidókkal megásatták a sírjukat, és úgy lőtték bele őket. A tömegsír Babij Jarban van. Hát ez Hruscsovnak nem tetszett, s megrótta érte Jevtusenkót, aki akkor már nagy nevű költő volt, nemzetközi hírnévvel, és csak ezért nem mert ellene tenni semmit [Jevgenyij Jevtusenko (1933) – orosz költő, akinek nevét elsősorban közéleti témájú versei tették ismertté. Már 1960-tól kezdve utazhatott szerte a világban. – A szerk.].

Az 1970-es években, amikor már a Párttörténeti Intézetben dolgoztam könyvtárosként, nyaranta Balatonaligára jártunk. Faházban laktunk, de nagyon örültünk annak is. A szobában egymás fölött voltak az ágyak, az ablaknál volt egy lehajtható asztal és egy szekrény. Boldogok voltunk mindennel. A kőépületben az „urak” laktak, de ez mindenütt így van, manapság is, mindenhol van nómenklatúra. Volt Aliga I. és Aliga II. Aliga II-n Kádárék és a külföldi diplomáciai vendégek üdültek. A lányomnak volt egy osztálytársa, akinek a családja Magyarországra menekült Spanyolországból. Ezt a lányt odatették tolmácsnak, de minden este átjött Aliga I.-re, együtt kiültünk a stégre, és jókat beszélgettünk.

Amikor még dolgoztam, tornázni jártunk a kolléganőimmel a régi pártfőiskola tornatermébe, ahol uszoda is volt. Torna után pedig elmentünk úszni. Az uszoda öltözőjében le kellett adni a munkahelyi belépőnket, tehát oda akárki nem mehetett be. Ezzel a belépővel látogathattuk az intézet büféjét, az orvosi rendelőt, mai szóval, ezzel vehettük igénybe a szolgáltatásokat. Szóval, torna után öten vagy hatan átmentünk úszni, de a hatból csak három sávot használtunk, a hatodik sávban Losonczi elvtárs úszott, a kismedencében meg a két őrszem melegedett [Losonczi Pál (1919–2005) – politikus, 1957–1989 között az MSZMP Központi Bizottságának tagja, 1975–1987 között a Politikai Bizottságnak is tagja, földművelésügyi miniszter (1960–1967), az Elnöki Tanács elnöke (1967–1987). – A szerk.]. Nem történt semmi különös, aztán másnap kaptuk a felszólítást, hogy a Losonczi elvtárs azt üzeni, hogyha ő betartja az időpontot, akkor tartsuk be mi is. Azaz, ha ő úszik, akkor más ne menjen az uszodába.

Hosszú évekig senkitől semmit nem irigyeltem, csak a temetőben egy sírhalmot, hogy el tudjak menni a szüleim sírjához, és ki tudjam sírni magam. Hogy a tisztességet meg tudtam volna nekik adni, hogy ember módjára haljanak meg. Ezt nem tudom megbocsátani, se a németeknek, se a korabeli magyaroknak. Lehet, hogy én vagyok a hibás, de soha nem fogom ezt nekik elfelejteni.

A férjemet zsidó temetőbe temettük 1995-ben. Lélekben, akárhogy van, megmaradunk zsidónak. Tetszik, nem tetszik, rajtad van a stigma, az ember az árnyékát nem tudja túllépni. És még valami. A zsidó temetőben, ha eltemetnek valakit, tíz év múlva nem dobják ki, nincs olyan, hogy eltelik néhány év, keresed a sírt, hogy hol van, és nem találod.

Az antiszemitizmus ellen nem lehetett védekezni. Ez már az 1960-as, 1970-es években történt: a férjemnek volt egy barátja, egy magas rangú katonatiszt. Elmentünk egy presszóba meginni egy kávét. Ott ültünk, ő a feleségével, én a férjemmel, négyesben. Odajött a felszolgáló, egy alacsony, gömbölyű fiatal nő. Megszólal a katonatiszt, a „barát”, azt mondja: milyen jó rif lenne belőle [A német megszállók a lengyel gettókban „Rif” feliratú szappanokat osztogattak. A Rif betűszót a gettóbeli zsidók úgy oldották fel, hogy „Rein jüdisches Fett”, azaz „tiszta zsidó zsír”, és ennek alapján terjedt el az a hiedelem, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó holttestekből szappant készítenek. A RIF valójában azt jelenti, hogy „Reichstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Ipari Zsíradékellátási Hatóság). – A szerk.]. Mosolyogva mondta ezt, nekem, akinek a szüleit elvitték. S akkor azt válaszoltam németül: reinische judische fett, tiszta zsidó zsír. A tiszt meg csak nevetett. Én lebénultam. Attól kezdve nem tudtam hozzá kedves lenni, aztán ki is hűlt a barátságunk. Aranyos, kedves, jópofa, szolgálatkész ember volt, csak azt nem vette észre, hogy a férjem kezén ott van az auschwitzi szám. Viccnek szánta, amit mondott, de egy késsel nem tudtak volna mélyebb sebet ejteni rajtam, mint ezzel a mondattal.

Ha valaki a holokausztról tudni akar valamit, akkor olvassa el dr. Nyiszli könyvét, amit 1947-ben adott ki frissen [Dr. Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitz-i krematóriumban. Budapest, 2003, Magyar Lajos Alapítvány. – A szerk.] Ő volt Mengele közvetlen segédje. Egy nagyváradi orvos, aki mindent megírt, ahhoz nem kellett kommentár. Megírta, hogyan került ki Nagyváradról a táborba, amikor leszállították a vagonról, s megkérdezte Mengele, hogy ki az, aki Németországban végzett, s kiálltak páran, és őt választotta. Így lett Mengele segédje. Leírja a könyvében, hogy egyszer hoztak egy apát és egy fiút. Az apa egy kicsit görnyedt volt, a fiú kicsit sánta. Mengele mondta, hogy ezeknek a csontjait kéri záros határidőn belül, s megkérdezte dr. Nyiszlit, hogy milyen módszert ismer, amivel leghamarabb prezentálni tudja a csontokat…

Nem tartok semmilyen ünnepet, csak egy ideje gyertyát gyújtok. Az az igazság, hogy perben-haragban voltam az Istennel, nem tartottam semmit. Egyszer aztán valami miatt fogadalmat tettem, s azóta péntek este mindig gyertyát gyújtok. A sors valahogy úgy hozza, hogy az emberek kénytelenek összetartani. Összejárnak templomba vagy máshol. Hát Amerikában is ez van. Azok, akik itthon egyáltalán nem tudták, hogy mi a vallás, Amerikában templomba járnak. Azért mennek oda, mert mindenütt kell egy közösség, amihez tartozunk – nem csak a hitélet miatt járnak össze. Egyik a másikat ráviszi arra, hogy vallásos legyen. Ott van a nővérem, aki nem volt túlzottan vallásos, de bekerült egy olyan társaságba, ahol szombaton nem csináltak semmit, és ő is így tett aztán, részben azért is, mert ha jöttek hozzá, nehogy megszólják. Szóval ez formaság is – azt gondolom. Lélekben persze mindegyikünk zsidó… hogy is mondjam… lehet, hogy én lázadó vagyok, de hát örök életemben az voltam, és azok után, amiken átmentünk…

Fannit, a nővéremet, aki túlélte Auschwitzot, 1970-ben látogattam meg először, amint lehetett menni [lásd: kék útlevél]. Fanni férje erdélyi származású volt, a lágerben ismerkedtek meg, a felszabadulás után. A férje egy évvel később ment utána Amerikába. A férfi még a lágerben kapott valami fertőzést, ami a tüdejét tönkretette, ezért később sem tudott nehéz munkát végezni. Sokszor volt tüdőszanatóriumban. A hidegháborúban az amerikai propaganda annyira felkészítette őket, hogy Budapesten nem mertek hátranézni az utcán. Azt hitték, hogy Magyarországon nyomor és terror van, és nagyon féltek. Aztán persze látták, hogy mégsem élünk olyan nagy nyomorúságban, hanem emberi módon, úgyhogy megnyugodtak.

Abban az időben, mikor kiutaztam Fannihoz Amerikába, nagy divat volt itthon a színes műbőr [„szkáj”] kabát. A férjem sokat járt a Szovjetunióban tolmácsként, és hozott egy nercsapkát, így mentem Amerikába. Mikor visszajöttem, a vámosok nagyon megnéztek mindent, rajtam volt a kék műbőr kabát, a szürke nercsapka, és ott az egyik unokanővéremtől kaptam egy kis drapp nercsálat. A vámos elkezdett kötekedni, hogy hát ez a bőrkabát… Kinyitottam neki a kabátot, és mondtam, hogy nem kell annyira leértékelni a hazai ipart – benne volt: „Elegant”. Nem szólt egy szót sem: de a sapka? Levettem a sapkát, abban meg az volt, hogy hány rubel. Azt mondja: és a gallér? Mondom, igen, a gallért azt kaptam. Aztán már nem kérdezett, ki se nyitotta a táskámat, úgy jöttem haza. Ez volt az első utam. Utána kétévenként volt itt Fanni, akkor még nem nagyon lehetett menni külföldre. A vízumot egy hónapra adták meg, attól függően, hogy ki hol dolgozott. Ha valaki párttag volt, eleve nem kapta meg rögtön a kiutazási engedélyt, hanem először lekáderezték. De általában nem volt semmi problémám. Később, az 1980-as évektől már évente többször jártam Amerikában. Egyszer Fanni leesett a lépcsőn. Mondtam neki, hogy csak úgy tudok menni, ha küldesz egy táviratot, s úgy huszonnégy órán belül megkapom a vízumot. Akkor elmentem egy hónapra.

Az ifjúságomat ellopták, ennek oka részben a negyvenes évek antiszemitizmusa, másrészt a háború utáni, tizennégy évig tartó hontalanság volt. Csak a Kádár-rendszerben élhettem teljes életet. Ezért hiába szidják nekem az elmúlt negyven évet, akkor kaptam emberi méltóságot. Nem voltam kitéve különösebb megaláztatásnak, akkor lehettem ember, akkor tanulhattam. Abban az időszakban csinálhattam olyan munkát, amit szerettem, a bibliográfiát, a könyvtárosi munkát. Életemben először akkor mehettem el nyaralni.

Az intézet 1965-ben kapott egy csereüdültetési lehetőséget vagy SZOT-üdültetést [lásd: SZOT-beutaló]: Varsó, Krakkó, Zakopane, kéthetes úttal. Azt gondoltam, én biztosan nem fogok menni, erre valaki mondta, hogy hat jelentkező van, tegyük bele a kalapba a te nevedet is. Hát betették az enyémet is, és kihúzták. Így mentem először 1965-ben üdülni Zakopanéba. Akkor voltam Auschwitzban… Aztán az intézetnek volt Dobogókőn egy üdülője, oda mentünk, olykor még az unokát is el tudtuk vinni magunkkal. Életem legszebb korszaka volt az 1959–78 közötti időszak. 1978-ban mentem nyugdíjba.

De azért én sem jártam bekötött szemmel az 1960–70-es években. Talán a „Kortárs”-ban [Kortárs Irodalmi Kritikai Folyóirat] jelent meg egy cikk a helyi kiskirályokról. Arról szólt, hogy megmaradtak a kiváltságosok. Fenákel Judit [(1936) – író, újságíró. – A szerk.] írta a cikket, amiben feltette a kérdést, hogyha ez így van, akkor mi a különbség a régi földesurak, a kiskirályok és a párttitkárok, az első titkárok között, akiknek megvan a maguk holdudvara és kiváltságaik is. Bizony baja lett az írás miatt, ha jól emlékszem, betiltották, nem írhatott [vagyis nem publikálhatott] egy ideig.

Nyugdíjasként sem voltunk nagyigényűek. Megtanultam azt – van egy orosz közmondás –, hogy ’csak egy kopejkával legyen több, mint ami kell’, s ehhez tartottam magam. Beosztó voltam, és bár a férjem egy kicsit nagyvonalú volt, de ideadta a keresetét, csak egy kis zsebpénzt tartott meg magának. Nem érdekelte, hogyan osztom be a pénzt, az az én dolgom volt. Szeretett ajándékot hozni, gyönyörű virágcsokrokat például. Németül mondják: schön Geist – egy széplélek volt. És imádta a lányunkat is. Moszkvába gyakran ment, és mivel tudta, hogy szeretem és gyűjtöm a könyveket, és ott negyedáron lehetett magyar nyelvű kiadványokat, szótárakat kapni, sorozatban hozott haza onnan ajándékként könyveket. Van egy „dedikációm” is tőle, hogy „Az ügyes kezű szeretett feleségemnek”. Nem tudom, hány év után írta ezt, de ötven évig éltünk együtt. Meghalt 1995 márciusában, és augusztusban lettünk volna ötvenéves házasok. Ez van. Azért kevés ilyen házasság van ma, hogy ennyi ideig együtt maradnak a párok.

Nincs sok zsidó barátom. Nem tudom, lehet, hogy kilógok a sorból, vagy az életem során egyszerűen így adódott… Már csak egy lánykori barátnőm él. Volt három lánytestvér, akik közül kettő sajnos már meghalt, ők voltak azok, akik segítettek, amikor 1959-ben hazaérkeztem a Szovjetunióból. A lányokat az 1940-es évek elején ismertem meg a szociáldemokrata ifjúsági tagozatban, amikor Pestre kerültem. A Visegrádi utcában laktak, ott volt a fiatal szocdemek egyik szervezete. Valaki elvitt oda, és ott ismerkedtünk össze, így lettünk életünk végéig barátok. Amikor a KSH-nál dolgoztam, és abban a kis albérletben laktunk a lányommal, amiről már meséltem, akkor is segítettek. A népszámlálási osztályon, akik jól végezték a munkájukat, lehetőséget kaptak, hogy ellenőrzésre dossziékat vigyenek haza. Kaptam én is egy triciklire valót – egy dossziéban háromszáz ember személyi adatai voltak –, és azt kellett ellenőriznem. Hát az albérleti szobában le se tudtam tenni az iratokat, mert annyira nem volt hely. Az egyik lány és a férje azt mondta, hogy van nekik egy nagyon régi, jó barátjuk – én is ismertem –, elmentek nyaralni, ezért üres a lakásuk, és átadják nekem, hogy lakjunk ott a kislányommal a nyáron. Persze, nem költöztem be, csak ott dolgoztam, de az is elég volt, mert ott sokkal kényelmesebben ment a munka.

Úgy gondolom, hogy életem során önmagamat és másokat is megbecsültem, és a reményt nehéz helyzetekben is igyekeztem megőrizni, s sem adtam fel, mert azt nem szabad, és megpróbáltam a legnehezebb körülmények között is ember maradni.

Rebeca Gershon-Levi
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Dimitar Bozhilov
Date of interview: January 2002

My family background
Growing up in Plovdiv
Our religious life
My life in Sofia
During the war
My return to Sofia
My first husband
My second husband
Glossary

My family is from Plovdiv. My mother’s and father’s parents were born and lived in that town. I was also born there on 29th May 1923. My childhood in that town was wonderful. Plovdiv was a quiet, cozy and very well-organized town. I don’t remember the house where I was born because we lived in rented places then and moved several times during my childhood. It was quite usual at that time to live under rent and most families lived that way. My life in Plovdiv was like a fairy-tale. Our family wasn’t very rich but I had a very happy childhood. I found Plovdiv very charming.

My family background

My maternal great-grandfather lived in Pazardjik and was a Greek citizen. His ancestors had been from Greece. No one in my mother’s family ever told me when he had come to Bulgaria and from where exactly. I remember that his daughter, my grandmother, Mazaltov Haim Kalet, nee Sidi, who was a Greek citizen, had to go to the municipal offices in Plovdiv every year in order to certify her passport. My mother, her sister and brother got Bulgarian citizenship after they turned 18.

My maternal great-grandmother was named Estrea. She spoke both Ladino and Bulgarian. She lived to a very old age – with one of her daughters in the town of Yambol. She used to visit my grandmother in Plovdiv. We even went to health resorts together – my great-grandmother, my grandmother and I. I remember that my maternal grandmother wrote in Ladino. She was a very calm and kind woman. She used to tell me fairy-tales – she was very eloquent and had an endless list of tales. My favorite ones were those from the ‘A Thousand and One Nights’ collection. My grandma was very intelligent and good and everybody in Plovdiv respected and loved her a lot. She died after we had already moved to live in Sofia, when I was in the 7th class of high school.

I remember one of my great-grandfather’s brothers who lived in Plovdiv and he was a very impressive man. He lived on the main street and I often visited him. He lived alone; there was only one housemaid.

My mother Sarina Avram Gershon, nee Kalef, had a brother and a sister – Shmuel and Ernesta, and my father, Albert Haim Gershon, had three brothers and a sister from his father’s first marriage – Shimon, Samuel, Josef and Matilda. My father’s mother had died very early and his father married again after that. My father had two stepsisters and a stepbrother – Mari, Victoria and Leon.

My paternal grandfather, Haim Avram Gershon, was born in Plovdiv. He was an agent but my father and his brother supported him mostly as they were merchants and had a big shop. My paternal grandparents lived in Plovdiv on Sahat tepe [one of the hills in the town of Plovdiv] in an old Bulgarian house with a large chardak [a wooden penthouse] and a big courtyard. The house had a solid stonewall. The atmosphere there was wonderful. I loved going there a lot. There were three large rooms in the house that impressed me very much because I lived in a more humble lodging at that time. I loved to have breakfast on the sofra [a traditional low table] and eat popara [popular breakfast of crumbled bread and fresh milk].

My paternal grandfather had Bulgarian friends mostly. His circle of friends was totally Bulgarian and people used to visit us for lunch or dinner every day. He was a strict, handsome man, but not very tall. I respected him a lot because he was really strict but also a very caring person.

There was a small square near my grandparents’ house and the local circus performed there. I adored going to the circus and watch the animal shows. The economic school and the mixed high school, where I studied for a year before we moved to Sofia, were also in that part of town.

My maternal grandfather died when I was just six years old. I remember that I heard some women talking about that on the street while I was going for a walk in town. I was a very little girl then and I couldn’t understand very well what was going on. I understood it only after my mother explained it to me. According to our traditions women don’t go to the cemetery so I don’t remember my grandfather’s funeral. [Rebeca Gershon thinks that women should not go to the cemetery]

Growing up in Plovdiv

We lived in several places in Plovdiv. We moved from place to place very often because we lived in rented places. The house where we lived first was on the main street, Tsar Osvoboditel opposite Bunardjika [one of the hills in Plovdiv]. After that we went to live on Stranford Street on Sahat tepe. We lived twice on Tsar Osvoboditel Street – once at the beginning of the street and once at its end. The first time our landlords were Jewish and they lived on the upper floor and we lived on the first floor. My brother, Haim Albert Gershon, was born in that house.

I clearly remember that when we lived in the house opposite Bunardjika there wasn’t electricity there and my father used a lantern at nighttime. We used to have a housemaid – a young girl who helped in the household. One evening on our way back home from some visit I started to tease and pull the girl, who was carrying my baby brother then. She dropped him. Fortunately he wasn’t hurt but I got a big thrashing.

I remember another incident that happened in that house. My brother was a very beautiful baby. He had curly hair, blue eyes and big cheeks. I started to be jealous of him because all the attention at home was given to him. One day I asked my mother to let me carry him for a while and along with a cousin of mine we went out onto the terrace. We had bought big red sweets and we tried to stick it in the baby’s mouth. We almost choked him and we were punished afterwards.

My brother was born on 16th January 1929 in Plovdiv. He went to kindergarten there. He started school in Sofia and he got as far as the 3rd class when they interned us to Pleven. Practically he didn’t manage to get education while he lived in Bulgaria. He went to work after we came back to Sofia. He was a skilful boy and he started to work in a shoemaker’s workshop. He made a pair of lovely tourist shoes for everyone in the family before he left for Israel. He got interested in mechanics after he went to Israel, he graduated as a ‘mazger’ [Hebrew for mechanic] there and after that he became a teacher. He has created big construction projects in metallurgy.

I studied in the Jewish school till the 4th class. It was difficult for me there and I started begging my mother to transfer me to another school. I found it really hard to learn a poem in Hebrew by heart. I still don’t speak Hebrew and I’m embarrassed because of that when I go to Israel.

We lived on Karnegi Street and just opposite us was Karnegi school. I changed to that junior high school. Our house was then just between Bunardjika hill and the fire brigades. That’s a very nice quarter of Plovdiv. We lived on the second floor at a cousin’s of my mother, and she lived on the first floor. Another Jewish family that had come from Greece lived on the second floor as well. I started my high school education in Plovdiv – in the 4th class in the mixed school. I moved to Sofia in the summer of 1938 and I went on studying here.

In the last period before we left for Sofia, we lived on Bunardjika hill, opposite the main entrance, on Tsar Osvoboditel Street. It was a twin house, one house split in two. A Greek family lived in one half of the house: a Greek woman and her husband, their two sons, who were students and one daughter. My mother, my father, my brother and I lived in the other half. We had different entrances to the house. The house itself had a big courtyard and lots of plants in it and the Greek woman took care of them. I remember that she used to be very suspicious of us at first –she probably thought that we were going to do harm to her plants – but after she got to know us better, she became our friend. The Greek woman was a Protestant and she tried to persuade my mother to go to the Protestant church gatherings with her. I used to join her because it was interesting for me to watch their meetings and the atmosphere there – the people sitting on the benches and singing psalms – because you can’t see that in our synagogues. This house no more exists now; an apartment block has been built there instead.

I loved to walk around Plovdiv and I had the chance to do so a lot. My favorite places were Sahat tepe, Bunardjika and Maritsa River. A bunch of children used to gather and wander around town. We played a lot of games – I used to play with small balls with the boys, for instance. We took the balls that came with bottles of lemonade or soda. We used to play ‘thieves and policemen’ a lot. Another interesting game was ‘Ghosts’: We used to gather in different houses and pull down the curtains. Then we started to summon ghosts until we seemed to see something and usually one of us got very scared and cried out loud. Of course we used to do that only in our parents’ absence. We used to play hide-and-seek also.

I remember that when we lived on Tsar Osvoboditel Street I used to gather some children and tell them that if we dug the ground we would reach the center of the Earth. I imagined that there was a boat there and we could sail away on it. We started to dig and of course we found nothing. We loved to pick plums and other fruits from the trees in our neighbors’ courtyards and they often scolded us for that.

I’ve always spoken with my friends in Bulgarian. My grandma and my mother spoke Ladino but I thought this language was archaic. We didn’t speak Hebrew. I started to be interested in Ladino just recently because I realized the connection with Spanish.

In my family we used to go shopping on Wednesdays and Thursdays and on Fridays we did the cooking. We didn’t cook on Saturdays, but we turned on the lights and listened to the radio. My family observed the kashrut. We always shopped in shops where the rabbi had put his stamp; we used to eat veal mostly. We ate pork after 9th September 1944 1 for the first time. There was a great food crisis at that time: I got some pork from my work place, I brought it home and that was when my mother cooked pork for the first time.

Our religious life

When I was a little girl, my maternal grandmother used to take me to the synagogue. I remember that she used to take me on the holiday of Yom Kippur – on that day we don’t eat the whole day and then we have dinner at six o’clock in the evening. Then friends and relatives forgive each other their sins. That holiday is devoted both to the living and the dead. After the priest had finished his speech in the synagogue we bit into a big quince and that was the first thing we ate that day. It was a great success if the children managed not to eat the whole day.

We always celebrated Pesach. Then the oldest member of the family reads the prayer that tells the story of the liberation of the Jewish people from the Egyptian invasion. My father was the oldest in our home, but sometimes we used to gather with my mother’s or father’s relatives and then my grandfathers read the prayer. I was more attached to my mother’s family than to my father’s relatives. I felt they were more curious and interested in things.

We observed Chanukkah as well. We had a special chandelier that we used to light on the holiday. We always prepared big festive tables. On Purim they always gave me a small bag filled with different fruits – oranges, apples, dates and walnuts. They used to give us some money, too, and we went straight to the roundabouts and spent it there.

My father perceived religion in his own way. He was mostly interested in politics – he was a great dabbler in politics. My father wasn’t very religious. He became more religious after he went to Israel. He learned Hebrew there and he used to read newspapers. My brother also learned Hebrew perfectly – he used to teach in Hebrew. My father was very studious and he read a lot, though he hadn’t gone to school. He was a thorough Zionist and a revisionist and I often argued with him because I had left-wing convictions. My father and my brother didn’t have enough time to read and educate themselves. Despite that they both had a thorough knowledge of certain matters. They hadn’t studied anything special but knew a lot when it came to geography, history and economics.

My father was a merchant. He traded with haberdashery and worked with villagers mostly. He used to sell ribbons, laces and buttons but unfortunately he didn’t sell any toys. His shop was on the merchant street near the mosque and Maritsa pharmacy. It was a two-storied shop. The first floor was something like a reception-room and the trade articles were on the second floor. My father liked to receive guests on the first floor. That’s why he always had some fresh pastry or other small things to eat with him. As I mentioned before, my father was a devoted revisionist and a Zionist and he was a member of the ‘Jabotinsky’ organization [see Revisionist Zionism] 2 – a Jewish organization that propagandized the idea of reconstructing Israel’s territories via military actions. The organization is named after its founder – Vladimir Jabotinsky 3. Jews in Plovdiv had various political convictions at the time. My father was an extreme right-winger. I remember that there was a member in the organization in which my father participated whose name was Pasi – he was the grandfather of the present minister of foreign affairs Solomon Pasi.

My father used to spend a lot of money on the political meetings in his shop and that’s why he went bankrupt when the crisis of the 1930s 4 started in 1929. My brother was born the same year and that was when poverty started. We had a housemaid as long as we lived on Stranford Street. After that we didn’t have the opportunity to afford a housemaid and my mother started to do the housekeeping on her own.

Plovdiv was like a Jewish country-town for me. I felt very cozy there. My relatives were very united and they used to gather very often and supported each other a lot. Besides I was the only granddaughter in the 1920s and everybody was very kind to me. I lived a carefree life then and I didn’t think about the political and economical situation in Bulgaria at all. I was always well dressed and satisfied.

We used to go on excursions out of Plovdiv every weekend. Sometimes we left on Friday evening. We traveled in drays. We went to Komatovo, Kuklino and Markovo. We passed through lovely walnut forests that unfortunately no longer exist today. We used to bring special barbeque grills with us and light a fire. My parents loved these excursions very much.

Very often – usually on Saturdays – we went to the Casino, a place on Bunardjika hill. We lived nearby and we used to sit together with other families and listen to the music. The singer and dancer Djip was very popular then. We, the children, received some money on Saturdays and we used to buy some food for ourselves – fried livers, grilled rissoles, baked maize. We also went to the confectioner’s shop. Plovdiv was a horn of plenty!

My life in Sofia

My parents and my brother went to live in Sofia in 1937 and I stayed in Plovdiv till the next year. I lived with my uncle Shmuel and I was studying in the mixed school in Plovdiv until I left for Sofia. My life in Plovdiv was charming and I used to cry a lot when I moved to Sofia. I was out of my reasons for entire six months. I went to Sofia in the summer of 1938 and I thought it was very miserable. All was strange and unpleasant to me. I went through this change with great difficulty. After a few months I went to Plovdiv again because it was summer vacation time. I managed to adapt to the new situation only after I came back to Sofia again and I already had close classmates. I used to go to the library club and I had friends there, too.

The first place where my parents settled in Sofia was on Opalchenska Street and after that they moved into the house of a classmate of mine, Ani Pasturkova, on Tsar Simeon Street. Later, in 1943, we were interned to Pleven. I remember one air raid on Sofia. We lived on Tsar Simeon Street then. It was a three-floor house. The raid was terrible. We hid in the basement of a neighboring house. They bombed the railway station and our house was near it and we could hear all the thunder very clearly. In Pleven we saw only squadrons of airplanes flying to Sofia.

My father started to work as a traveling salesman in a chocolate factory in Sofia. He became close to the owner, who realized that my father was a talented and responsible person. My father used to travel around the country and he was in charge of the production disposal in the whole country. My father didn’t have the time to be in contact with the Jews of Sofia. He traveled all the time and never stayed in town for a long time. He was a sociable person and had friends all over the country. The owners’ living standards couldn’t possibly be compared to ours. They were prosperous villagers. His daughter was my classmate in Third Girls’ high school. We didn’t have the financial opportunity to settle in our own home in Sofia. We only had my father’s salary as my brother and I were still students.

During the war

I felt the first anti-Semitic moods in 1939 when the Law for the Protection of the Nation 5 was passed. I remember that one day I was taking a walk with a friend of mine on Hristo Botev Boulevard. Suddenly a group of Branniks 6 started to bother us and then fortunately my friend, who wasn’t Jewish, asked an officer, who was passing by, for help. I felt really humiliated wearing the Jewish badge. I was very lucky that I wasn’t violated and maltreated.

The law from 1939 affected those who owned some real-estate property first. We had neither money nor property and even though my father was working for a Bulgarian employer, we also started to feel the stagnation.

In 1942-1943 Brannik was an official organization. I had a classmate in high school that became a member of that organization. It happened that I met her many years after that again. She was a repulsive person. I met her accidentally at the entrance of the Court of Justice. I was with my second husband who had known her from his work place. My husband kissed her on the cheek without knowing what I thought of her. I reacted emotionally and slapped him in the face. I was a trainee in the Court of Justice at that time and my husband was a lawyer. My husband forgave me, though with great difficulty.

I graduated from high school in 1941. We started wearing badges in 1942 so that it would be clear that we were Jews, but despite that we didn’t loose our courage and I tried to start work in Sofia as I had studied to be a typist. We didn’t have the financial means to settle in our own home in Sofia. But in 1943 we were interned to Pleven. We had to sell all the belongings from our house on Tsar Simeon Street where we lived then.

My relatives from Plovdiv were not interned from town. They were put under a restrictive regime. They weren’t allowed to go to work or leave town.

My aunt Ernesta was married to a rabbi in Burgas. He was a Greek citizen. When the persecutions against Jews started, the district governor of Burgas advised him to leave the country so that he wouldn’t be sent to the concentration camp. So the family packed and left for Turkey in 1942 and from there to Israel. My aunt already had two children then. She didn’t live a happy life in Israel and she divorced her husband. We used to write letters to each other and that’s how I learned that. I told her that I would do anything possible to help her come back to Bulgaria if she wanted to, but she didn’t. She stayed in Tel Aviv and later she died of leukemia. I loved this aunt of mine very much.

We were first accommodated in a school in Pleven and after that we were allowed to rent a lodging – just one room in fact. We lived by the road that was leading to Kailuka prison [see Kailuka concentration camp] 7. This region was in the suburbs of the town. Our landlords were very friendly and they invited us to pick grapes from their fruit garden. We used to eat in the public canteen [Jewish newcomers in the town received free food at a certain place at a certain exact hour]. I started work in a shoe factory. I became a so-called ‘saiadjiika’ because I was among the ones that made the ‘sai’, the upper parts of the shoes.

I had a very unpleasant time in Pleven. Only some people around me were good. I worked with many other girls in the shoe factory; other people used to go and work in the vineyards. One of the masters in the factory repressed me quite a lot – he kept watching me and bothered me all the time. He tormented me and when he was in a bad mood he made me go out and collect the leather cuttings. There was no reason whatsoever to do that. Finally, the factory owner approached me and advised me to quit and so I did. I went to another factory, where the owner was a fascist. Fortunately there was a nice Jewish man of my father’s age who was working there and he helped me become acquainted with the atmosphere and protected me all the time. Thanks God, 9th September [1944] came and I quit my job there.

The factory master was impudent enough to come to Sofia to look for me. I threatened him with an arrest. I couldn’t understand how a grown up man with a family could do such a thing. So, that was quite a bad period for me. Thanks to our Jewish ability to organize ourselves, we managed to go through it. We used to gather every Saturday and Sunday without any special reason for doing so. We even assembled a music band in which the musicians played the violin. We used to sing and give lectures.

Some very curious and paradoxical things happened in Pleven. I met three young men who treated me as if I was a princess though they were extreme left-wingers. One of them was even a legionnaire [see Bulgarian Legions] 8. They protected me and one of them was even in love with me and gave me a beautiful bracelet as a gift. We used to go for walks together, I visited his house, and I trusted him very much. They treated me like real gentlemen.

I met a member of the famous and rich family Aseo in Pleven. This family owned big real-estate properties in Sofia, including the most famous cinema in town. He was a young man and still a student, but his hair had turned gray. We became close but after we returned to Sofia our lives separated.

My father, his brother and my maternal uncle were sent to forced labor camps 9 during the Holocaust. My maternal uncle hadn’t been interned, but he was sent to a ghetto that was built especially for Jews. My father was sent to the forced labor groups in Belene [a town in North Bulgаria]. We understood where he was allocated much later and we couldn’t contact him while he was in the forced labor groups. We didn’t have any other funds but my small salary at that time. My father was a very tough man and he was sick only once when he was already old. In 1988 he had a severe stroke and was put in a medical care center.

My return to Sofia

I returned to Sofia in October 1944. The trains were crowded. After 9th September 1944 I was invited straight to the district administration of the Ministry of Internal Affairs in Pleven. I worked there and used to type reports. When it was announced that we could go back to Sofia, I went to the district governor who was a very nice man and gave me several recommendation letters. When I came back to Sofia I went to the Police Department on Lavov most Square. An amiable man accepted me to work in the passport department there.

My parents came back a little time after me and found accommodation in a two-storied house on Tsar Ivan-Assen II Street. I received accommodation from the Ministry of Foreign Affairs on Graf Ignatiev and Tolbuhin Blvd [today Vasil Levski]. The lodging on Ivan Assen II Street consisted of two rooms only, that’s why we went to live on 2, Tolbuhin Blvd in the ex-lodging of a colleague of mine. We shared that place with a compatriot of mine – a Jewish woman who didn’t want us at first – she even put out our luggage twice. We became good friends in the end. She lived in one of the rooms and my family – my mother, my father, my brother and I – had a kitchen, a living-room and a bedroom. The apartment was enormous. After my parents moved to Israel, I was offered to buy the apartment, but my first husband, Miuntzer Blagoev Zahariev, didn’t agree because he believed that everything would become state property. Later we had to vacate the apartment because the owner’s sister wanted to sell it. Meanwhile my parents went to Israel. After that my first husband and I moved to Marin Drinov Street.

I haven’t had any problems at my workplace because of my Jewish origin. I remember an incident when a female officer at the Police Department was telling a story about how she had been chased out by her landlord. There was a certain practice then that the authorities used to settle the newcomers in Sofia in the houses and apartments of other people. She called the owner of the lodging where she was settled ‘a dirty Jew’. The same had happened to that officer. I stood up and slapped her face. I was also settled in such a lodging on Tolbuhin Boulevard at that time. I would have never called my landlord that way, even if she had been Bulgarian. After that incident my boss threatened me with court procedures. It all turned out fine in the end and we even remained friends.

The BCP [Bulgarian Communist Party] took a party decision regarding the departure of Jews – everyone could go. The director of the Police Department then called to tell me that even if I applied for departure they wouldn’t let me go for at least five or six years. And they really only let me see my relatives after 13 years – in 1963. After the coup d’etat of 9th September 1944 I had left-wing political convictions [pro-communist]. Although many compatriots of mine left, I myself didn’t want to. I made some pro-forma steps just to please my parents.

After 9th September 1944 I took steps so that my brother could go and specialize in the Bata 10 company school in the Czech Republic. He didn’t get a good record form his work and he didn’t manage to leave. Maybe if he had got a good record and would have gone to the Czech Republic, he wouldn’t have gone to Israel that soon. That was a turning point in his life.

After Israel was founded, the Jews started to leave Bulgaria. My parents left in 1949 and my relatives from Plovdiv in 1948. There was a mass aliyah 11 after that and all my friends left. Just 10,000 out of 45,000 people stayed here, and I don’t know if there are even 5,000 Jews left in Bulgaria today. My parents were put in so-called ‘srikove’ – special barracks. My brother didn’t want to be settled in a lodging in the town and his first home was in Iafo – in the newly-built part of the city.

My father started work in Israel immediately. The conditions were severe because there wasn’t enough work for all newcomers. They looked for work at many places. My brother tells this sad story about how my father and he went from Pardes Hanah, where they had been in the camps, right down to Haifa to look for work but they didn’t manage to find any. They slept in the open air and had to come back in the end. My brother worked in the lime-stores and his legs were burnt there. After that my father found work as a manager in a municipal building company called Amidar that built homes for the newcomers. He used to help people settle and they loved and respected him a lot. When he announced that he was going to retire at the age of 78, a large number of people came and asked him to stay. He received a good pension while my mother used to get a social pension. They had their own house and my brother inherited it.

I used to go to the Jewish cultural club Klimentina quite often before the internment to Pleven. I loved to read and I went there mostly for that. Gradually I met different people there who started to educate me. I was in a Jewish circle before the internment. After I came back I went on visiting the Jewish community center and I even used to sing in the choir. But as a police officer my working time was unlimited and that was an obstacle for me to continue going there. My circle then consisted of my colleagues and a friend from school.

My first husband

I met my first husband at work. He wasn’t Jewish. His father was a co-worker of Georgi Dimitrov 12 and Vasil Kolarov [a minister in Dimitrov’s government]. His family left underground for Russia in 1923. They came back from Moscow in 1947. He graduated in law. We got married in December 1949. My parents didn’t attend the ceremony.

I didn’t observe the Jewish holidays then. It wasn’t popular to celebrate holidays after 9th September 1944. Most of my friends were Bulgarians. My husband was a strange person and he lived in isolation. He accepted his brothers only. That’s how I gradually became estranged from my Jewish circle.

I went on living on 2, Tolbuhin Blvd after my parents left. I lived there with my husband. He was in conflict with Valko Chervenkov [then minister of culture] because of some objections that my husband had against the communist party rule. On the other hand his mother lived with the thought that she was an active party functionary. They had even been chased out of their apartment following an order by Valko Chervenkov.

I worked in the Police Department till 1951. They fired my husband then – he worked as an inspector there – because he didn’t get along with the management of the department, and they also fired me. That made me very happy because as long as I was working there I was very restricted and I felt it was a burden for me. We got one extra salary and I remember that I went to the textile shop, which was located where the American Embassy is today, and I bought some wonderful fabrics there. I received job recommendations while Miuntzer got a penalty from the party. My recommendations were for three jobs. I chose the Union of the Bulgarian-Soviet Societies. The other recommendation was for the City Committee of the BCP. The Union of the Bulgarian-Soviet Societies was then located on Mizia Street and I started there as head of international relations. I worked there till my departure for China.

After my husband was fired in 1951, he didn’t start to work again until 1954. I provided for him for four years. In 1954 the minister of finance Kiril Lazarov, who was Miuntzer’s godfather, became a press attaché in the Ministry of Foreign Affairs. He recommended Miuntzer for a mandate in China and so we went there. We lived in China for four years. Miuntzer worked as a second secretary of the Bulgarian embassy in China.

When I was in China I used to send my letters to my parents to Miuntzer’s mother in Bulgaria first and then she put them in another envelope and sent them on to Israel. In the times when I was in Bulgaria I used to send my letters to Israel directly.

When I returned from China I didn’t have a job and I decided to finish my education. I had passed exams for law in 1956. After that I had to leave university, as I didn’t have enough time to study and work at the same time. When I came back from China I applied at the dean’s office to continue my education. I graduated in 1967. I started to work with the Jurists Union. I was a legal consultant with the Water Industry company after that and I retired from there.

My second husband

I divorced Miuntzer Blagoev in 1965 because of the great trouble he brought upon himself with his attitude towards the official authorities and the consequences this had for me. I got married for the second time in 1974, to a compatriot of mine; I knew him from my school years. My second husband’s name was Solomon Levi. He brought into the marriage and left me a son and a daughter that I wouldn’t have, had I not met him. I get along very well with them. They have helped me a lot – especially when I had to move to new houses. The years I lived with my second husband were full of many pleasant moments and many excursions to the countryside. After we got married we went on a journey to Israel and on the way back we passed through Greece.

When my parents were still alive I used to go to Israel very often – every two or three years. Sometimes it was difficult to leave. There was an absurd situation – when my mother was on her deathbed, they told me that I could only go to Israel if I was going for a funeral. That happened in 1983. My husband had already died then. My mother died the next year.

During the wars in Israel I supported my people entirely and I could have been punished for that. I believed that this country should exist because so many people had died for it. I was a trainee at the People’s Court then. I remember that a young colleague, whose father was a dean of the Faculty of Economics, used to bring a map of the Near East every day and mark off the military action places with flags.

I remember a meeting when Todor Zhivkov 13 held a speech and he mentioned the Arab-Israeli conflict. One of the people then said that he was ready to go and fight on the Arabian side, but Todor Zhivkov answered ironically to that.

I think that the political developments in Eastern Europe are quite normal. The process of the opening of Eastern Europe is right.

I thought that the Russian military invasion in the Czech Republic was something normal. I thought that things were going in the wrong direction there – I was brought up that way. During the developments in the Czech Republic I was in Israel visiting a friend of mine – a colleague. She was a great communist. She was married to a very amiable doctor. She had been fired and punished for having an affair with one of her superiors, who was falsely accused of being an ‘enemy’. My friend’s name is Beka Francez. When I visited her she expressed an opinion against the intervention of the Soviet Union. I was amazed. That was a heresy for me then. Despite the negative consequences of my marriage to Miuntzer – I always knew that if I only mentioned that I was his wife I would have been fired right away – I believed that I should be true to the party [the BCP].

I retired in 1978. I was very scared straight after 1989 [following the events of 10th November 1989] 14. I thought that we would return to a past that I was afraid of and hated. Then I realized that it was time for a change in both politics and economics. The Soviet Union first signaled for that. I understood then that nothing is just black and white but that there are nuances. Not everyone who isn’t a BSP member is a fascist, and not everyone who is a BSP member is a democrat etc. I started to see people as people, not as members of a certain party. We were very politicized after 1989. I understand now that one man cannot make politics just by himself. I value people by their qualities now.

I live well with my brother’s support and I don’t have to worry about my living now. I gather with the Jewish community. Unfortunately I don’t have many close friends.

Glossary

Maria Eva Feheri
Budapest
Hungary
Interviewers: Dora Sardi, Eszter Andor
Date of interview: September 2001

My family background
Growing up
My school years
During the war
Post-war
Glossary

My family background

My paternal grandfather’s name was Jozsef Antal. I think his father lived in Austria, and he was named something like Anton. But I don’t know much about them, only that he was already Antal when, in the 1930s I knew him for a few years, because he died in 1938. I was so little, that when he died, I didn’t understand why so many people were coming. I was just staring, ‘Look how many guests there are!’ and I started to laugh. And my mother told me, ‘Shh, shh, this is because grandfather died’. After that, they hardly talked about him. Grandmother always cried, ‘Poor papa!’ He wasn’t too old, he must have been about 60. As far as I know he was born in Budapest. I think he was a kind of trader. I’m sure he didn’t have a shop here. He may have been an employee at some kind of company.

Whether my grandfather was religious, I don’t know, but the two of them, my grandfather and grandmother, observed holidays, I think; at least, they kept the fast [on Yom Kippur]. Perhaps they even went to the synagogue, but I’m not sure about that. They didn’t tell me about it because my father had converted to Christianity. It’s certain that my father was already non-religious. My grandmother kept the fasts even after the war, and there were those kinds of meals at holidays. As far as I know, I knew matzah balls from there. When I grew older, after the war, I fasted with her in solidarity, despite the fact that we had already converted. And I think she was kosher at first, because it seemed as if she cooked things separately, but then she may have put up with the fact that it was not like that in our house.

Grandmother Ella Kohn was from Szekesfehervar. I think she might have met my grandfather there. My grandmother was a housewife. Two children were born: my father and his younger brother, and she raised them. After my grandfather’s death, she moved to our place and lived with us until her death. She died at the beginning of the 1950s, and she was around 80 years old. Before the war she had a separate room, but she didn’t have one afterwards, she had only a small vestibule because our flat had been bombed. As a doctor, my father got an official residence room in Rokus hospital. There we were, the four of us and grandmother in the vestibule on a divan-bed. It was pretty hard for all of us, living in the one-bedroom apartment. Obviously there was tension because there wasn’t a very good relationship between mother-in-law and daughter-in-law. My mother was terribly troubled by grandmother’s having moved in, and that grandma always observed what she was doing, and what kind of company she kept.

My father’s brother was Jeno Antal. I think he was two or three years younger than my father. He went to America in 1938. He was a violinist and he played in the Rock Quartet, which is said to have been a renowned quartet. He got married back when he was still at home, to Katalin Bant, daughter of Bant, who owned the bread factory, and they never had children. They wanted to bring us to the US. It was discussed back in 1941-42, but the Americans didn’t want to let us in. Jeno Antal lived and worked up until the age of 80-82, then he died in America. Once he visited us here.

My maternal grandfather was Rezso Rasko. He died about the time I was born, and he must have been around 60 or 70 years old, because they said he died young here in Budapest, after having a tooth extracted. I think he was from Budapest, and I know he was a wood-agent. Grandmother Julia Altmann was from Transylvania. When they came to Budapest, I don’t know. My mum was born in Kezdivasarhely, but if I’m correct, her sisters were not. I think they came to Budapest around World War I, or even before. My grandmother’s father was Christian. Her mother, when she became a widow, already had a big daughter, and together with this Jewish girl, this Jewish woman got married to a very decent Christian farm manager. Because her mother was Jewish, my grandmother was Jewish, too. My grandmother believed in God and prayed. I remember a prayer book, in which she’d put a lock of my hair, as the first grandchild. But my grandparents couldn’t have been very observant. Grandmother didn’t work, she gave birth to five children, and brought them up. She was a wonderful grandmother, a real brood-hen; she was always talking about the five children, about how hard it was with that many girls. My mother and her brother were always fighting. There were big pillow fights and they played hide-and-seek in the dark. My mother also told me about it when I was sick and I really envied all those children; how good it must have been. Grandmother lived with her daughter Margit most of the time. She always came over to us, and looked after me and my younger brother. She was 81 or 82 years old, when she died, in or around 1958.

My grandmother had five children. The first daughter was my mother, Erzsebet Rasko, born in 1904. Two years later Margit was born. She worked for my grandfather’s wood agency and she was a businesswoman until the end of her life. She got married to a man named Lajos Biro, who died in the war, in forced labor, I think. She has one son. In 1956 she went first to Austria, then she lived in London, and decided that from then on, they would keep it a secret that they were Jews. She died something like six or eight years ago.

Next was Laszlo, he was born in 1909. I believe he was employed in the wood trade. He had a wife and a daughter. Laszlo died in the war. He tried to run away from forced labor and was shot by an Arrow Cross man. His family survived, his wife remarried, and in 1956 they emigrated to America.

After him came Rene. She was born in 1910 and she is still alive and lives in London. She got married to a man named Vadasz before the war. This Vadasz family was taken away by the Germans, despite the fact that they gave lots of money to the Gestapo, because it was a rich family. She also went to London with Margit in 1956, and she learnt physiotherapy there. She has one child.

The last one was Katalin, or Kato, she was born in 1915 or 1916. She had a high school diploma, then after the war, she worked at the Red Cross and she made aliyah in 1949. It was a terrible thing that her husband, who was half Jewish, was shot dead by the Arrow Cross 1 men because he was ‘disguised’ in military uniform. Then the Russians came, and one of them caught her and raped her. Then she said she’d had enough of this country and she left in 1949. She got married to a Transylvanian Jewish boy. They lived in Eilat [Israel], then, after the death of her husband, she went into a kibbutz. She has two daughters, Judit and Hanna. Judit is a teacher of handicapped children and she has three children. Hanna still works in the kibbutz now. She also has five children. Kato died recently.

My father Pal Antal was born in Budapest in 1898. First he was an internal specialist, and when they began to dismiss or displace Jewish doctors he learnt pathology, and he was a pathologist until he died. My mother graduated from the Szilagyi high school, and then she studied something to do with horticulture, and she worked in that field. She learnt to tailor and to sew just as a hobby. But she didn’t really have a profession; she was a housewife, and was at home. Later, after the war, she worked in public health as a hospital caretaker, and she completed courses. So she was skilled in hospital management. First she was in the Rokus hospital, then she was the manager of the Bakats Square hospital. My parents had their wedding in 1929, but it was only a civil ceremony.

Growing up

I was born in 1930, my brother Istvan seven years later. I believe they hadn’t planned another child because my mother told me that they went hiking in the Bakony mountain, and it was very cold, and she snuggled up to my father, and she didn’t have pessary on her. They were very happy though that it was a boy and he ate well – because I didn’t eat well – and he was very talented musically. I was very motherly with my brother, but being 14 I didn’t know what to do with a seven-year-old boy. And then, when I was 27 and he was 20, we started to get along very well. We could discuss everything, though we met very rarely. He went to the Academy of Music, and then he played the viola in an orchestra. He had a family and children, too. He died in 1985. He was still very young.

During my childhood we lived in Klotild Street. The apartment was very nice, with three rooms and a hall, and it had a servant’s room; I got the servant’s room later, so that I could have a separate room. We had a very pretty maidservant, named Ami, she did everything: cleaned, washed, cooked and served. Then in 1938, when dad was dismissed, my mother let her go. Then mum cooked and served. We had a big library at home. Dad was very serious, and he let me read everything. He had all kinds of books, including the classics. If he started reading a book and he felt from its style that this wasn’t real literature, he put it down instantly; he had such delicate tastes. Besides all this, he was a good mathematician. My father was on night duty in the old Madach theatre, and he took me there sometimes, and it was free. Mother didn’t go because my brother was small then. They took us to the children’s theatre – Uncle Lakner’s Children’s theatre – once or twice, and to the cinema, once or twice. My parents’ friends were mostly doctors and doctors who played music, and sometimes, in the evening, they performed chamber music at our place.

My father worked as a pharmaceutical advertiser for a German company for a while in 1938. In the 1930s one could foresee that Jews weren’t going to be allowed to stay. That was a very good position. That was one point. The other one was that he used to go out to the counties to tell the medical officers which medicine was good for what. Then he would stay with them for a few days at a time, and it would come out who-and-what he was, when, on Sundays, he didn’t go to church with them. He wasn’t that religious, for him it didn’t mean anything, I think, that he converted to Christianity only because he could support his family better this way. We didn’t talk about this much, unfortunately, and that’s all I know about it.

I think he had converted to Christianity earlier, before my birth. Still, as my mother is Jewish, at the time of my birth I was registered as an Israelite. And in 1937 he had me convert. My brother was already born a Christian, and he wasn’t circumcised.

My school years

I went to elementary school in Szemere Street. I knew I was of Jewish origin and that we wanted to go to America because of this, and perhaps the schoolmistress knew as well, because when it was a Jewish holiday she said to me, ‘You can also stay at home if you want’. She didn’t understand that my father didn’t insist on me being half-Jewish. The schoolmistress took it that we were doing it to save our lives, but that we surely wanted to keep the holidays.

School was in the morning, I had lunch at home, and so did my father. After lunch I did homework and went to skate, and sometimes to my girlfriend’s to play. My father began to give violin lessons because he was a great musician, although that wasn’t what he had studied, and he tried to teach me, but I think it didn’t go well. I would have liked to play the piano very much, but buying a piano was out of the question.

I think I made friends mostly with Jewish girls in school. But it wasn’t just because they were Jews, but because the social classes were very sharply divided: most of the Christian girls were wretched little proles. I had a very good girlfriend who was Christian; her family was very decent and they even made friends with my parents. It didn’t bother me that I didn’t go to Jewish religion classes, while my Jewish girlfriends did. This wasn’t a matter of discussion between the children. I remember instead that it was unpleasant that they were always wealthier because dad had already lost his [good] job, he could already only be an assistant doctor. But merchants and lawyers somehow earned more in the 1930s, and I always had lesser things: I wasn’t bought a bicycle, I didn’t have such good dresses at parties. I think there wasn’t a children’s party at our apartment during my school years because my mother was always afraid that we wouldn’t have enough money.

My auntie Rene regularly invited us to her villa because she had a rich husband and they had a villa in Balatonszeplak [near Lake Balaton]. Grandmother organized it so that she would look after each set of grandchildren for two weeks at a time. In Lepence there was a guesthouse where we went with acquaintances. But we never went abroad.

We had Christmas, but without keeping any of the Christian rites, such as presents, surprises, or a Christmas tree. You could see that my mother wanted to assimilate in this respect. She wasn’t religious either. We didn’t keep any other holidays as far as I know. I don’t remember any Easter, and we didn’t celebrate name days, only birthdays and Christmas. There was never a word about religion, right up until I was admitted to the state high school. Then I was taken to the nuns because the Catholic school admitted Jewish children, even if both parents weren’t Catholics, and the state school didn’t.

When I entered the school of the Ursula order, I had to take part in all kinds of things. In addition to this there was First Communion even in the elementary school. For one or two years I got giddy about how nice a thing the nun’s profession was, because I read about the life of small saints and I decided that I would be like them. I became a very good child then and my mother was surprised. And my father didn’t mind me going to communion in the morning, which had to be attended without breakfast. I think he looked on kindly at these things.

We prayed before and after every lesson, and we put on a veil on Sunday, and it was a great thing to serve at mass, but they only let me do it once. However, it was a problem being a Jew there, and we knew who was and who wasn’t. There was a kind of unspoken acknowledgement there. I was very afraid of the anti-Semite girls. But the class-mistress, Ms. Eva, who was secular, said that if she heard any child discriminating against other children, she would have that child expelled. Once, just as a joke, in order to make the others believe I wasn’t a Jew, I said, ‘Look, this girl has a nose like a Jew’, and to this, the girl said that she would tell Ms. Eva about it. I thought that would be such a scandal. But eventually it came out, after I won a school swimming competition, and the physical education instructor said that I should go along and join KISOP, which was a youth sports club. My mother told me that I shouldn’t go because they ask for the certificate of baptism of four grandparents – because that was in 1943 – and then I had to go to Ms. Emi and tell her that I couldn’t go because not all four of my grandparents were Christian. I was very nervous and I couldn’t sleep at night, for fear of what Ms. Emi was going to say about it. She said, ‘Antal, are you Jewish?’ And that was that. But I couldn’t go swimming any more.

My father taught me to do sports and not be afraid; he let me swim in the cold Danube and took me walking in the forest. We went on hikes with friends on Sundays. There was a steady group of friends. And I know that before we were broke, my father had a motor boat and we went to Szentendre [holiday village in the Curb of the Danube]. Dad bought some kind of land once in Monor before the war and we never saw it again because we didn’t go after it. It was never built on. It was only an investment that he made with the compensation that I believe he got for being dismissed from his work advertising pharmaceuticals.

In high school, I wanted to try what it was like to be a half-boarder. I had a great herd instinct in me and I was very sorry that in the 1940s, when my wealthier girlfriends could afford to go to a children’s holiday resort, my parents couldn’t afford it. Then I tried this half-board status and I ate with them for a few weeks and I studied in the study room in the afternoons. Then I got bored of it, or my mother got bored of it, because they asked for both money and ration tickets.

We had a uniform, like a sailor blouse with stripes and black stockings. Every day we had to wear that. Later when textiles were sold for points, we said that we couldn’t get black stockings, only drab or only knee-stockings. They told us to pull them up so that our knees couldn’t be seen.

I went there until the spring of 1944. I studied hard there. When the yellow star [yellow star in Hungary] 2 came, I decided that I shouldn’t go any more because you couldn’t go to school wearing it. It was March and I didn’t go any more. After the war I went to the Raskai high school and graduated from there in 1949.

During the war

During the war my father was fired from his German company, then from the university hospital, then from Janos hospital – there, too, he was a pathologist, but he worked for free. And then he stopped going in when a decree was issued that Jewish doctors couldn’t enter the hospital area [which was part of the anti-Jewish laws in Hungary] 3. In 1944 he was taken to forced labor. He was in Pocsmegyer for a short while. The Russian troops were already close then and they brought them back home to Pest [Budapest] and took them to the ghetto.

The house that we lived in on Klotild Street became a yellow-star house 4 because there were a lot of Jews there. In October 1944, when the Jews had already been deported from the countryside, the Arrow Cross men went into the yellow-star houses and said that everybody had to come out and they would take us to work. First the men, then a few weeks later the women were taken. And when they wanted to take my mother, too, she lay down on the bed as if she was sick and couldn’t go. A policeman, who looked like he was the father of a family himself, came and told her to get up right then. And she started pretending that she was sick, she couldn’t breathe, so the policeman brought a glass of water. But when she said that she couldn’t get up, he held up his gun and said, ‘Get up or I’ll shoot you right now!’ And at that very moment my grandmother entered and started screaming, ‘My daughter Bozsi what’s happening to you here?’ In the meantime the Arrow Cross man shouted to the policeman to come and he said, ‘This one here is having convulsions’. To this the Arrow Cross man said, ‘Leave her to hell, let’s go!’ And he left with the group. At that very moment my mother got up, she grabbed my brother and me and said that we wouldn’t stay here. She ran away with us.

A few days later my mother found a Swedish protected hospital and children’s home at 26 Erzsebet Boulevard and she took us there. It was a two-bedroom apartment, where about sixty children slept and we got along quite well. She said that she was a nurse and her husband was a doctor, and that she worked there on the ground floor with the sick old Jews. She placed us children there.

I was fourteen years old then, and I had a report book from the nuns. I said that I would find out about dad –
see whether he had gone home. The caretaker was a very decent man and he said that dad had been there and left a message that he was at 30 Akacfa Street, in the ghetto. I did all this without a yellow star. I went in, as at the time, the entrance to the ghetto was still open. I went up and dad was lying on a straw mattress with fifteen others. My father said, ‘Come on in, let’s stay together. I’m a doctor and I’ll get a servant’s room for the four of us’. And then we were there in the ghetto in a small servant’s room that faced the courtyard, and we didn’t even go down to the cellar – right up until the Soviet troops came in.

After graduation, I got married right away. At the banquet I was already married because Tamas, or Tomi, Weisz was to be sent to the Soviet Union to study right away. I said that we should get married because I had been dating him for years. Around 1943, I frequently went out to Marguerite Island with girlfriends, and boys always went there with us. He was one of them. And then he disappeared in the war. He was hiding with his mum in parks, everywhere. He was taken to a brickyard, and he escaped. And then he and his mum somehow always came and went to and from parks. They went home at night, then into a yellow-star house in Ujlipotvaros [a bourgeois part of Budapest, where a lot of middle-class Jewish families used to live].

Post-war

After the war Tomi graduated from the College of Theatre and Film Arts. His father, Lajos Weisz, was a dry goods agent, but he died of a disease in 1943. His mother was a dressmaker and she supported Tamas as long as he needed. After college, Tomi found a position at the Hungarian Film Newsreel Co.

When we got married we didn’t know where to live. We went to my mother-in-law’s for two days, but she was married by then, and her husband said that this wasn’t the reason he had gotten married: to share the place with us. Then my aunt Rene, who had also got married again, put us up in the rear quarter of her villa. My other aunt put us up for a few months. Slowly a year passed and Tamas got a single-bedroom union apartment at the Newsreel for his good work. We lived there for a while, until we came here in the spring of 1956. Tomi was still working at the Newsreel, and later it became the Newsreel Documentary Film Studio. There were always bonuses at the Newsreel. So we bought a car in 1960.

When a placard appeared in the streets in 1945 that said, ‘Hungarian Youth! Come on, do sports, have fun, dance!’, I said that this time I was like everyone else. And I joined MADISZ [Hungarian Democratic Youth Alliance] 5 so that I could dance and do sports. And they told me to stay: there would be work, there would be dances, and I’d see that everybody was the same from now on. And I liked it very much and I took the ideology for granted as well. I couldn’t believe what some of my other girlfriends told me about the Soviet Union. I was a believer with all my heart. I could argue even in tramways if somebody scorned it. Then there were still religion classes at school and our priest disparaged MADISZ a great deal. And then there was an argument between classmates and MADISZ members.

There were many Jews in the fifth district MADISZ organization. I think that the Jews I knew there believed that it was a new world and that the old one had been awful because we and our parents had been taken and had yellow stars put on and been spat on. And there shouldn’t be any more of this and the Communist Party and MADISZ was the best way to avoid it. And the others were proles who felt that they could become somebody, that we could finally study.

My father once talked with a friend who told him, ‘Pal you belong here, you have principles that are Marxist, join!’ And then my father joined and my mother joined, too. And when the resettlements [resettlement in Hungary] 6 came, a very decent, not-at-all-capitalist retailer-friend of ours, who had even brought food to us in the ghetto, was resettled, despite the fact that he had diabetes, and my father wrote to Rakosi [Rakosi regime] 7 about it. He was extraordinarily naive. In 1944 he had thought that if we did what the Germans wanted, there wouldn’t be any problems. And here he thought that if he wrote to Rakosi, they would bring back poor Gyula Marczis. Instead, they convened a party meeting in the Rokus hospital and he was expelled from the Party in 1952.

In 1956 [Revolution of 1956] 8 I would have liked to have left but my father said that in spite of the terrible things that had happened to him, because of his expulsion from the Party, we didn’t have to go away from here; the situation would become calmer now. And Tamas didn’t want to go because he said that he had a machine on loan to him from the Ministry of Light Industry and they would say that he was trying to steal it. Also, Gyuri, my son, was just three years old.

When I got married, I went to work at the Motion Picture Co. in the youth-organizing department where the pioneers were organized for Soviet films – in the largest possible numbers, and for Sunday mornings if possible, so that they couldn’t go to church.

In 1952 when my father was expelled from the Party I was already working at the Culture Department of the Pioneer Center as film organizer and I went in to the cadre official to say that my father had been expelled. He said he was sure that he could clear his case, but they relocated me to a district administrative position. In the meantime in the youth party school one of my girlfriends said to me, ‘Mari, we should study something, let’s go to the teacher training college’. What I had been interested in all my life was sports, physical education, but there was Hungarian language and literature here in the evening course and I graduated from that. At the time I was already known in the pioneer center in Obuda because I was an district chief secretary and I was still going to college and there was a position there. I taught in an elementary school, paid by the hour. I taught in several schools, then I got a real contract at Vorosvari Street. I worked there for many, many years.

In 1952 I had a premature delivery, Andras: he died quite soon after. Then came Gyuri in 1953, and in 1965 there was Gabor, who later died at the age of 19. He had just started university. He was a Hungarian-English major. It came suddenly, it’s called sarcoma. If it caught a young man, it killed him within months. Gyuri graduated from Eotvos Lorand University, majoring in Hungarian and Aesthetics. When it turned out that kidney disease is treated better elsewhere than here, he left. First he went with a scholarship, then in Berlin he made contacts in the Hungarian House [Hungarian cultural institution in Berlin], and he has worked there since. He’s a program manager there.

The children knew that they were Jews, we didn’t hide that, but we didn’t raise them to be religious because we already didn’t believe, either. When, in 1956 my son asked about little Jesus [traditionally, Christmas presents are said to be brought by little Jesus, rather than Santa Claus], when he was three years old, my husband said to him, ‘Gyuri, there is no little Jesus, but you don’t have to tell that to others because it hurts people’. It happened once, in a shop, that somebody asked, ‘Son, what has little Jesus brought you?’ He said to the man that there was no little Jesus and that, ‘[his] father told me that one doesn’t have to talk about this’. So Gyuri knew, and Gabor knew as well. And our close friends knew. Somehow our circle of friends formed in a way that they were all Jews, with one exception.

I didn’t really read newspapers, despite the fact that, as a party member, I should have, but I wasn’t interested in them. I didn’t know anything about Israel, except that Kato, my mother’s sister, was there and that it was not advised to correspond with her because that was not taken well here, and then I wouldn’t get a passport to go to the West as a tourist. For a long time we didn’t correspond with Margit, nor with Rene, who lived in London, but then, in the 1960s, we could even go there to visit them. And then we did. But I didn’t know anything about Israel. I knew about the establishment of the State of Israel and about the problems, when I read the book entitled ‘Exodus’ in the 1960s. I thought a little bit about how good it must be to live there where everybody is Jewish. I was there for the first time in 1985 and then I saw that perhaps not everything was so good there.

Of course my sense of being Jewish strengthened in me after the change of regime, because anti-Semitism began. And then, if you read things like that, it gets into your mind. That never came to my mind in the party state, because this was not a matter for discussion. Or rather, it seems it was – only it was done very much under cover, those who were Jewish hid the fact. And I didn’t know about the trials against Jews in the Soviet Union [the Doctors’ Plot 9].

Today I don’t go to any kind of temple, because that is my childhood. It’s like when somebody says it was a wonderful world because that was his youth. In the meantime my cousin from Israel started to come here and send presents; then I went to Israel. So now, I belong more. But it’s one thing to belong to the Jews and another that I can’t believe that there is a God who demands me to keep certain traditions. I can’t imagine that children have to wear payes, and girls have to wear long, warm dresses, or that it’s a problem if you eat noodles with cottage cheese. Would a God care about these things? I regard these things as absolutely childish and naive.

Glossary

Heinz Klein
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Mai 2002
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Heinz Klein ist der Onkel meines Freundes Raphael Kahan.

Raphael ist mein erster und sein Onkel mein zweiter Interviewpartner. Ich besuche die Familie Klein in ihrer Wohnung im 3. Bezirk.

Leider geht es Frau Klein gesundheitlich nicht sehr gut, so dass sie ein Interview ablehnt, was ich sehr bedaure.

Sehr wichtig sind Herrn Klein die letzten Sätze: eine Hommage an seine Frau Desi.

Heinz Klein ist im Frühling 2015 gestorben.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Mein Name ist Heinz Leo Klein. Ich wurde am 25. Mai 1917 in Wien geboren. Über meine Urgroßeltern väterlicherseits weiß ich nur, dass sie aus Ungarn stammten. Ich weiß aber nicht aus welchem Ort. Ich kenne auch ihre Namen nicht.

Mein Großvater Josef Klein wurde in Budapest geboren.

Alle, die ihn noch aus Ungarn kannten, nannten ihn Joschko. Die Großmutter hieß Bertha, war eine geborene Fischer und kam aus dem Burgenland, aber aus welchem Ort, weiß ich nicht.

Mein Großvater war in Ungarn Lehrer und kam irgendwann nach Wien. Da muss er noch sehr jung gewesen sein, denn mein Vater und alle seine Geschwister wurden in Wien geboren. Er arbeitete bei der großen Versicherungsanstalt Janus. Die ist dann Pleite gegangen.

In Budapest lebten Brüder und Stiefbrüder meines Großvaters. Diese Verwandten habe ich nie kennen gelernt. Es war eine große Familie, sie waren alle sehr gläubig, und es wurde mir erzählt, dass sie eine eigene Synagoge hatten.

Die Urgroßeltern mütterlicherseits kannte ich auch nicht, und den Großvater hat es zu meiner Zeit nicht mehr gegeben. Die Großmutter hieß Miriam Hilfreich und wurde 1868 geboren. Ich kann mich an sie erinnern. Zwei Brüder meiner Großmutter, ihr Name war Schlein, lebten in Magdeburg [Deutschland] und in Berlin [Deutschland] und besaßen dort große Kaufhäuser.

Sie waren einmal in Österreich, und ich habe sie als Kind kennen gelernt. Ich habe nur die Verwandten kennen gelernt, die nach Österreich zu Besuch gekommen sind. Ich weiß, dass die deutschen Verwandten nicht gläubig waren.

Mein Vater, Alfred Klein, wurde in Wien am 14. Mai 1893 geboren. Er hatte zwei Brüder und zwei Schwestern. Mein Vater war der kleinste von den drei Brüdern, die anderen waren viel größer, so um die 1,90 Meter.

Die Brüder hießen Max und Rudolf, die Schwestern Ernestine und Irma. Max, Rudolf, und Ernestine wanderten schon 1926/27 nach Südamerika aus. Seine Schwester Irma blieb in Wien.

Mein Vater war Zahntechniker und hatte einen Posten in der Schweiz, und als der 1. Weltkrieg ausgebrochen war, ist er zurückgekommen und hat sich zum Militär gemeldet. Am 20. September 1915 heiratete er meine Mutter Elsa Hilfreich.

Meine Eltern hatten sich schon lange gekannt, sie dürften befreundet gewesen sein. Meine Mutter hatte zwei Schwestern. Eine Schwester hieß Jenny, sie war mit Leo Treuer verheiratet und starb vor dem 2. Weltkrieg.

Sie hatten eine Tochter Olga, die 1913 geboren wurde. Die andere Schwester hieß Gretl, verheiratete Scheffer. Sie emigrierte nach Südamerika und starb dort.

• Meine Kindheit

Im Jahr 1917 bin ich in Wien zur Welt gekommen. So um 1920 sind meine Eltern von Wien nach Graz übersiedelt. Das war aus finanziellen Gründen, mein Vater hat in Graz einen Posten bekommen und sich dann selbständig gemacht. Mein Bruder Otto wurde 1920 geboren.

Meine Mutter war Kindergärtnerin von Beruf, hat aber ihren Beruf nach der Heirat mit meinem Vater nicht mehr ausgeübt. Sie war Hausfrau, wir waren ja drei große Mannsbilder! Mit meinem Vater, meinem Bruder und mir hat sie genug zu tun gehabt. Wir hatten aber auch immer ein Dienstmädchen, meistens hat das Dienstmädchen bei und gewohnt. Ich bin in eine jüdische Volksschule, mein Bruder Otto ist in eine öffentliche Volksschule gegangen.

Als wir Kinder waren, waren wir jedes Jahr auf 'Sommerfrische'. Da sind wir in den Ferien hinaus gefahren, 10 bis 15 km von Graz entfernt. Meine Eltern hatten ein Häuschen gemietet, und wir sind mit der Mutter draußen geblieben. Der Vater ist jeden Tag in der Früh zur Arbeit gegangen, und am Abend ist er zurückgekommen.

Am Samstag musste er nicht arbeiten. Die Mutter hat jeden Tag gekocht, und wir haben Verwandte aus Wien eingeladen. Auch Kusinen von mir sind auf Urlaub gekommen zu uns, eine oder zwei Wochen. Meine Eltern sind nie ins Ausland gefahren. Mein Vater ist erstmals im Jahre 1937 mit einem Freund ein paar Tage nach Jugoslawien gefahren.

Als ich zwölf oder dreizehn Jahre alt war, bin ich in den jüdischen Jugendbund Tchelet Lavan gegangen, und seitdem habe ich keinen Urlaub mehr mit den Eltern gemacht. Da war die Zeit mit Machane [hebr. Ferienfreizeitcamp] verplant, da war ich mit den Wienern und den Schweizern zusammen.

Mein Vater war ein fescher Mann. Er ist sehr gern ins Kaffeehaus gegangen, die Mutter hat sich mehr um die Kinder gekümmert. Mein Vater war ein großer Pascha, ein ganz großer Pascha, aber die Mutter hat das Geld verwaltet. In Wirklichkeit hat er nur den Pascha gespielt. Meine Mutter war eine kleine zarte Frau, aber was sie gesagt hat, das ist dann auch geschehen. Sie hat gerne gesungen und war Mitglied im jüdischen Chor.

Ich hatte eine starke Verbindung zu meiner Mutter, mehr als zu meinem Vater, obwohl ich vor und nach dem Krieg bei meinem Vater angestellt war und viel Zeit mit ihm verbracht habe. Trotzdem hatte ich zu meiner Mutter ein viel innigeres Verhältnis.

Meine Mutter war eine sehr kluge Frau, immer, wenn es uns wirtschaftlich besser ging, sind wir in eine größere Wohnung übersiedelt. So sind wir in Graz mindestens fünfmal umgezogen. Es hat ihr nichts ausgemacht, sie war klein, aber stark. Wir haben auch in einer Villa am Rucherlberg in Graz gewohnt, aber unsere letzte Wohnung war mitten in Graz.

Großvater und Großmutter Klein wohnten in Wien, im 9. Bezirk, in der Hahngasse. Der Großvater, er trug einen Kaiser Franz Josef Bart, saß jeden Tag um 5 Uhr nachmittags im Cafe Bauernfeld und spielte Karten, und die Großmutter saß mit Frauen dort und hat gestrickt. Das Cafe Bauernfeld war im 9. Bezirk, das gibt es heute nicht mehr. Es war genau gegenüber der heutigen französischen Schule. Das war das Leben meiner Großeltern, als ich sie kannte - jeden Tag waren sie im Cafehaus.

Mein Großvater war ein angesehener Bürger der jüdischen Gemeinde. Samstags ist er immer in den Müllnertempel gegangen, er war auch im Tempelvorstand. Jüdische Feste haben wir bei meinen Großeltern erlebt. Beim Großvater wurde gut gekocht, und die jüdischen Feiertage wurden eingehalten.

Die Enkelkinder kamen oft zu Besuch. Er hat immer geschimpft, wenn wir einen Wirbel gemacht haben, wir sind auch nie ruhig gewesen. Wir haben nur darauf gewartet, dass es etwas Gutes zu Essen gibt. Oft waren von meiner Tante Irma die drei Buben Walter, Herbert und Kurt da, meine Lieblingskusine Olga Treuer, mein Bruder und ich.

Ich habe bei meinem Vater lernen und arbeiten können und war auf einem Lehrinstitut für Dentisten. Vor dem Krieg hat es befugte Zahntechniker gegeben. Als der Hitler gekommen ist, ist die deutsche Ordnung eingeführt worden. Man musste Prüfungen machen und mindestens ein Jahr in die Schule gehen, dann hat man die staatliche Prüfung gemacht. Nach dem Krieg bin ich dann in die Dentistenschule in Österreich gegangen, habe meine Schule beendet und die Prüfungen abgelegt.

Meine Eltern waren nicht gläubig, aber jüdisch bewusst. Besonders nach dem Jahre 1934, nach dem Aufkommen des Nationalsozialismus. Das hat sie sicher mehr zum Judentum gebracht. Ab dieser Zeit waren sie hauptsächlich in jüdischer Gesellschaft.

Mein Vater war in Graz Kultusrat, ich war im jüdischen Jugendbund, mein jüngerer Bruder war auch im jüdischen Jugendbund Tchelet-Lavan. Wir hatten nur jüdische Freunde und waren im jüdischen Jugendbund sehr stark verankert. Alle Freunde, die wir heute haben, sind aus dieser Zeit.

• Während des Krieges

Die Ordination meines Vaters, in der ich stets beschäftigt war, wurde im Mai 1938 arisiert. So verlor mein Vater seine Existenz und ich meinen Arbeitsplatz. Am 10. November 1938 wurde ich verhaftet und ins KZ Dachau [Deutschland] deportiert. Nach ungefähr sechs Monaten wurde ich entlassen und bin sofort mit einem illegalen Transport von Wien nach Palästina geflüchtet.

Meine Eltern wurden aus ihrer Grazer Wohnung vertrieben, sie mussten nach Wien übersiedeln. Mein Vater war dann in Wien in der Kultusgemeinde tätig und für die jüdische Auswanderung zuständig. Er hatte das Provinzreferat unter sich und hat einen illegalen Transport zusammengestellt von cirka 240- 250 Grazer Juden.

Die sind nach Palästina geflohen und auch angekommen. Nachdem mein Vater gesehen hat, dass es auch für ihn und meine Mutter gefährlich wird, sind sie auch auf einem illegalen Transport nach Palästina gegangen. Das muss 1940 gewesen sein. Sie konnten nur Kleinigkeiten mitnahmen. Vieles ist dann auch noch durch die folgenden Umzüge verlorengegangen.

Meine Großeltern wurden von ihren zwei Söhnen 1938 nach Südamerika geholt, nach Brasilien, und dadurch wurden sie gerettet. Sie sind in Brasilien geblieben und dort gestorben. Irma war die einzige der Geschwister meines Vaters, die sich mit ihrer Familie nicht retten konnte. Sie war zwei Jahre älter als mein Vater und war verheiratet mit Siegmund Simoni.

Gemeinsam mit ihren den Zwillinge Herbert und Kurt wurden sie nach Maly Trostinec bei Minsk [heute Weißrussland] deportiert und ermordet. Die Gräber waren schon vorbereitet, sie hatten überhaupt keine Chance. Die Eltern und die Zwillinge, so hat man mir erzählt, haben mit der Ausreise gewartet. Sie wollten zu einem Bruder meiner Tante nach Brasilien.

Aber es war schwer, für Brasilien eine Einreise zu kriegen, und so kamen sie nicht mehr raus. Sie hätten versuchen können, illegal nach Palästina zu kommen. Aber sie haben immer gewartet, um nach Brasilien zu können. Dann war es zu spät. Walter Simoni, der älteste der drei Söhne, hat überlebt. Er ist uns mehr als ein Cousin, mehr als ein Bruder. Er steht mir ganz nahe.

Walter ist von Österreich nach Belgien geflüchtet, ich glaube, er war sechs oder sieben Jahre älter als seine Zwillingsbrüder. Er hat bei einem Bauern gearbeitet, dann haben ihn die Deutschen erwischt. Er hat drei Jahre Auschwitz, den Todesmarsch und alles Schreckliche überlebt, aber die Nachricht, dass er niemand mehr hat, keinen Vater, keine Mutter, keine Brüder, das war ärger, als die drei Jahre Auschwitz. Nach Kriegsende hat man ja gesucht und gehofft. Walter lebt in Israel.

Meine Lieblingskusine Olga Treuer ist leider in Wien geblieben und auch umgekommen Sie wurde ins Ghetto Theresienstadt [heute Tschechien] deportiert und von dort ins KZ Auschwitz [Polen], wo sie ermordet wurde. Auch meine Großmutter Miriam Hilfreich konnte nicht gerettet werden. Sie wurde auch nach Theresienstadt deportiert und ist dort gestorben.

Mein Bruder war sechzehn Jahre alt, als der Hitler gekommen ist. Er hat gar nichts studieren können. In der Emigration ist er Musiker geworden. Er hat Saxophon, Klarinette, Klavier, und Ziehharmonika spielen können. Er hat nicht studiert, er war ein Naturtalent. Er hat dann in Palästina in einer Kapelle gespielt, und da mein Vater keine Arbeit hatte, die Familie erhalten.

Meine Frau Desi wurde am 29.Juli 1925 in Wien geboren und war eine geborene Blumenfeld. Die Familie meiner Frau waren Zionisten. Ihr Vater ist schon 1936 nach Palästina gegangen und meine Schwiegermutter, meine Frau und ihre Schwester Laura, die Lola genannt wurde, sind 1938 durch Hitler vertrieben worden, aber sie wären mit einem Zertifikat ihres Vaters wahrscheinlich auch so nach Palästina ausgewandert. Viele Verwandte meiner Frau sind schon 1934/1935 in Israel gewesen. Wir haben 1944 geheiratet.

Wir haben uns in Palästina in einem Kreis bewegt, wo alle gesagt haben, sie möchten nach dem Krieg wieder nach Österreich zurück. Es hat auch eine Geschichte von einem Mädchen gegeben, die Hedi Urach hieß. Diese Hedi Urach war eine Nazigegnerin, und sie ist hier in Österreich von den Nazis ermordet worden. Ich habe mir vielleicht eingebildet, dass es viele Hedi Urachs gegeben hat. Es war nicht der Fall, aber ich wollte es mir einreden.

Als wir in Palästina gelebt haben, haben die Frauen oft mehr verdient als die Männer. Meine Frau hatte einen herrlichen Posten. Zumindest haben alle jungen Frauen in diesen schweren Zeiten gearbeitet. Hier in Österreich jedoch waren die Frauen für die Küche und Kinder zuständig.

In Wien hat es keinen Mann gegeben, der mit einem Kinderwagen gegangen ist. Heute trifft man am Samstagnachmittag im Prater viele junge Väter mit ihren Kindern, alles ist ganz anders. Lange Zeit sind die Männer nach Hause gekommen und haben ihre Frauen unterdrückt. Sie haben sie angeschrieen, auch in guten Familien, nicht nur in proletarischen Familien.

• Nach dem Krieg

Im Jahr 1947 sind wir nach Österreich, nach Graz, gefahren. Meine Lebensgeschichte hätte darauf hingewiesen, dass ich in Palästina - damals hat es ja Israel noch nicht gegeben - geblieben wäre, aber es waren auch wirtschaftliche Umstände, dass ich zurück wollte.

Mein Vater wollte zurück, meine Mutter wollte auch zurück. Meine Mutter ist aber, zwei Monate bevor wir nach Österreich zurückkehrten, gestorben. Mein Bruder ist etwas später auch nach Graz zurückgekehrt, hat als Musiker gearbeitet und war dann Professor an der Lehrerbildungsanstalt bis er in Pension gegangen ist.

Wir haben dann in Graz fast nur jüdische Freunde gehabt, oder Juden die mit Nichtjuden verheiratet waren. Schulkameraden habe ich überhaupt keine mehr getroffen. Die Freunde, die ich vor dem Krieg hatte, hat es nach dem Krieg nicht mehr gegeben.

In unsere letzte Wohnung in Graz, die arisiert wurde, ist nach dem Krieg ein Partisan eingezogen. Wir haben die Wohnung nicht zurückverlangt. Er hat uns, meiner Frau und mir aber angeboten, dass wir bei ihm wohnen können, bis wir eine eigene Wohnung gefunden haben.

Er hat uns ein Zimmer zur Verfügung gestellt, und wir sind ausgezogen, als wir eine eigene Wohnung bekommen haben. Aus dieser Bekanntschaft ist eine wunderbare Freundschaft entstanden, die das ganze Leben gehalten hat. Dieser Mann ist der spätere Bundesrat Alfred Gerstl.

Er hatte immer viel für Sport übrig und später für seine Söhne ein Fitnesscenter gebaut. In diesem Fitnesscenter hat auch der Arnold Schwarzenegger, der damals noch nicht bekannt war, trainiert. Schwarzenegger hat also in meinem Zimmer trainiert!

Wir haben zwei Kinder. Evelyn wurde 1949 und Walter wurde 1956 in Graz geboren. Natürlich war immer selbstverständlich, dass sie Juden sind. Sie haben ja auch viele Verwandte in Israel gehabt. Das Judentum hat dadurch nicht aufgehört, dass wir nach Österreich gegangen sind.

Wir haben nie gesagt: 'Wir sind zuerst Österreicher und dann Juden', diese Trennung haben wir nie gemacht. Mein Sohn war Bar Mitzwa 1, das war für uns eine Selbstverständlichkeit. Meine Frau hatte immer Sehnsucht nach Israel.

Als meine Tochter in Graz in die Schule gegangen ist, hat es sicher Antisemitismus in der Schule gegeben, aber hinter der Hand, keinen offenen. Sie hatte damals christliche Freundinnen und Freunde, denn in Graz hat es fast keine Juden mehr gegeben.

1967 sind wir von Graz nach Wien übersiedelt, weil wir uns selbständig gemacht haben. Meine Frau und ich wollten nicht mehr mit meinem Vater in der gleichen Ordination zusammen arbeiten.

Das Wichtigste aber war, dass ich meine Berufsausbildung hier in Österreich beendet habe und dass ich mich dann in Wien im 11. Bezirk selbständig gemacht habe. Antisemitismus habe ich kaum gespürt. Ich bin sehr in meinem Beruf aufgegangen.

Ich habe einen Beruf gehabt, der mich sehr befriedigt hat. Jeder, der zu mir in die Ordination in Graz und auch in Wien gekommen ist, hat gewusst, dass ich Jude bin. Wenn er nicht hat kommen wollen, wäre er zu Hause geblieben.

Nie hat jemand ein Wort darüber fallen lassen. Die Arbeit war der Hauptteil meines Lebens. Und wenn ich nach der Arbeit noch Kraft hatte, bin ich ins Theater gegangen, wir waren bei Freunden eingeladen, die wiederum alle Juden waren.

Von meiner Frau gab es eine Nichte, die im Alter meiner Tochter war. Mit dieser Nichte war meine Tochter nach der Übersiedlung nach Wien immer zusammen. Mein Sohn war in der 2. Klasse Gymnasium, als wir von Graz nach Wien übersiedelten.

Er ist integriert worden in den Haschomer Hatzair 2, und da ist er bis zu seinem 18. Lebensjahr geblieben. Mein Sohn und meine Tochter haben in Wien studiert und einen akademischen Abschluss erworben. Ich bin sehr stolz darauf.

1968 oder 1969 kam eine Frau in meine Ordination und sagte zu mir: 'Ich bringe Ihnen etwas.' Ich sagte: 'Wieso bringen Sie mir etwas?' 'Ich war eine Freundin Ihrer Großmutter Miriam Hilfreich, und sie wollte mir Schmuck hinterlassen, aber mein Mann hat nicht erlaubt, dass ich den Schmuck übernehme, und ich habe den Schmuck Ihrer Großmutter zurückgegeben.

Aber Ihre Großmutter hat mir ein silbernes Zigarettenetui als Geschenk hinterlassen, und das bringe ich Ihnen.' Ich weiß nicht, was das sollte, denn letzten Endes haben sie meiner Großmutter nicht geholfen mit dem Schmuck. Sie haben halt doch ein bisschen Angst gehabt - Angst vor Denunziation und einer Hausdurchsuchung, und dass sie dann den Schmuck finden könnten.

In Österreich gab es viele Denunzianten! Die haben auch Nichtjuden denunziert, wenn einer englisches Radio gehört hat, konnte es passieren, dass ihn sein Nachbar sofort angezeigt hat. Man erzählt, bei der Gestapo am Morzinplatz wäre ein großer Briefkasten gewesen, der jeden Tag voll mit anonymen Anzeigen war. Sogar innerhalb der Familie hat man sich angezeigt, es war schrecklich!

Wir sind oft nach Israel gefahren. Ich finde, dass Kreisky in vielem Recht hatte. Ich bin kein Berater, aber ich denke, wenn Israel damals dem Kreisky gefolgt wäre und dem Arafat ein Stückchen Land gegeben hätte, dann wäre heute vielleicht das Desaster nicht da.

Seine antisemitischen Ausrutscher habe ich natürlich damals wie heute nicht goutiert, aber in der Außenpolitik hatte er in vielen Dingen Recht. Während der Waldheim-Affäre ist der Antisemitismus viel offener aufgetreten. Das, was bei vorgehaltener Hand gesagt wurde, wurde da offen ausgesprochen.

Antisemitismus hat es immer gegeben, vor dem Krieg, nach dem Krieg. Nach dem Krieg hat man wahrscheinlich hinter der Hand antijüdische Witze erzählt. In dieser Zeit hat man sich das offen nicht zu sagen gewagt.

Wir sind politische Menschen gewesen, wir haben demonstriert und kräftig diskutiert und 2000, als die FPÖ in Wien in die Regierung eingezogen ist, ging es mir bitter mit finster gemischt. Wir sind aber nicht auf gepackten Koffern gesessen.

Mein Sohn und meine Schwiegertochter, die auch eine Jüdin ist, haben schon daran gedacht, nach Holland auszuwandern. Mein Sohn hat in einer großen Firma gearbeitet, die auf der ganzen Welt Niederlassungen gehabt hat, auch in Holland. Aber sie sind in Wien geblieben.

Meine Enkeltochter heißt Julie Miriam. Sie ist eine sehr bewusste Jüdin. Sie war das einzige jüdische Mädchen in der ganzen Schule. Sie stand auch in der Schule zu ihrem Judentum und sprach dort über die jüdischen Feiertage und schrieb fantastische Aufsätze. Im Sommer 2002 hat sie ihre Matura mit Auszeichnung absolviert. Sie ist im Schomer Hatzair und wir sind sehr stolz darauf.

Wir leben hier in Österreich ein jüdisches Leben. Es ist kein religiöses, sondern ein jüdisches Leben. Wir gehen in die Gemeinde, wir beteiligen uns an Diskussionen soweit es noch geht. Ich bin 85, also geht's nicht mehr immer so gut. Mein Sohn, meine Schwiegertochter, meine Enkeltochter, meine Tochter verkehren viel in jüdischen Kreisen. Sie haben aber sicherlich noch einen etwas erweiterten Kreis durch die Arbeit.

Ich würde sehr gerne nach Israel fliegen, aber im Moment ist es zu gefährlich. Wenn ich am Ende meines Lebens Rückschau halte, so muss ich sagen, es war ein schweres, aber erfülltes Leben. Ich verdanke dies meiner Frau Desi, die immer, auch in bewegten Zeiten, die Familie hochgehalten hat und stets für uns da war, so dass wir alle Schwierigkeiten des Lebens bewältigen konnten.

• Glossar

1 Bar Mitzwa [od. Bar Mizwa; aramäisch: Sohn des Gebots], ist die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen.

2 Haschomer Hatzair [hebr.: 'Der junge Wächter']:

Erste Zionistische Jugendorganisation, entstand 1916 in Wien durch den Zusammenschluss von zwei jüdischen Jugendverbänden. Hauptziel war die Auswanderung nach Palästina und die Gründung von Kibbutzim.

Aus den in Palästina aktiven Gruppen entstand 1936 die Sozialistische Liga, die sich 1948 mit der Achdut Haawoda zur Mapam [Vereinigte Arbeiterpartei] zusammenschloss.

Meyer Abramovich is an elderly person, an educated man of 85 years old. He smokes a lot
and is apparently agitated during our conversation.
He perfectly remembers many details of the life of his ancestors and is proud of his family history.
He lives in a small one-room flat.
Hesed volunteers regularly come and help him about the house. 

Meyer Abramovich is very thankful to the workers of this charitable organization for their help.
In spite of the fact that his both legs failed him 10 years ago because of a serious disease,
he moves around in a wheelchair independently, without any assistance.
He lives very modestly.

His relatives do not abandon him in his solitude.

My family background

Growing up

During the war

After the war

Recent years

My family background

My grandfather Solomon Bentsman and grandmother from mother's side [name is unknown] come from Bryansk region. They lived in the district of Rechitsa. 
They were born approximately in 1840. I know nothing about my grandmother, she died before I was born. My grandfather had a brother, 
of whom I do not know anything either, except that he used to visit us when I was very small. 

Grandfather worked in Kiev as an accountant for a well known Jewish businessman named Brodsky and kept all the books in Yiddish. 
They always spoke in Yiddish in the family, therefore I know Yiddish well. He was a religious person and regularly went to synagogue. 
All Jewish holidays were celebrated in our home and everything was done according to Jewish traditions. 
I vaguely remember Sabbaths and other holidays. Grandfather wore a long beard. 
I remember one episode: when I was 4-5 years old, mother once carried me past grandfather,
who was warming himself by the tiled stove wall, and I pulled grandfather at his beard.
Then mother chided me for my misbehavior.

My father Abram Markhasin was also born in the same Rechitsa region, but I can’t remember where exactly. Father had a Jewish education; he studied in a cheder, but, at the same time, he read and wrote Russian perfectly.  He loved Russian classical literature and was a very clever and knowing person. Father also had two elder brothers Grisha and Gershim, but I do not know anything about their destinies.

Father got married for the first time in 1898, and they had four kids with his first wife. But she died of cancer. All through our lives we maintained relations with father’s children from his first marriage. As we got older we moved to different places. I only remember their names now: Efim, Tatiana, Rose and Blyuma. I don’t know of any details of father’s first marriage. He got married for the second time in 1911. His second wife was my mother. She gave birth to 5 children and I was the youngest: Perla [1912-1927], Mira [1914-1985], Tsilya [1916-1970] and Naum [1919-1927]. How my parents got acquainted and married, I do not know. Most likely, they had a Jewish wedding ceremony, since they both were from religious families and observed all traditions.

They named their two daughters in honor of mother’s living sisters, although it was not in the Jewish tradition: Tsilya and Perla. I do not know why it was so. Naum and Perla died in Novozybkov at a young age. Naum died at 8-years-old from meningitis, an illness of the brain, and Perla at 15, of pneumonia. They couldn’t treat children well enough then, penicillin and other antibiotics were invented only later. And of course, the children suffered a lot. After that I was left with two sisters - Mira and Tsilya, who I loved very much, and who treated me very well. We lived very amicably, loved and cared for each other, especially they for me, as I was the youngest. Even after the war my sisters still took care about me, their younger brother. We adored each other, we had a very good family. The native language of all my sisters and brothers was Russian, but with parents we talked basically in Yiddish. At the age of six I fell in love with one girl and often insisted that my sisters took me to her place. Sometimes they refused and I misbehaved.

My sister Mira lived in Pushkin and Leningrad. She completed a course of accounting after a ten-year secondary school and all her life worked in Leningrad as an accountant in trade. During the war she was in evacuation in the Kirov region together with her husband and children. Mira had two daughters: Eleonora and Tatiana. Eleonora was born in 1943, worked as an engineer at the factory named after Kulakov in Leningrad. In 1993 she emigrated to Israel. Tatiana was born in 1945 in Leningrad, completed a technical school and worked at the Kirov factory as a designer. Mira died in 1985 in Leningrad. Their family was not religious, led a secular life. They did not adhere to Jewish traditions.

My sister Tsilya completed the Pedagogical Institute in Leningrad and all her life taught Russian language and literature at school. She lived in Pushkin, then in Leningrad. Tsilya was in evacuation during the war in the town of Slobodskoye in the Kirov region. Her husband and his three brothers fought in the war and all perished, except Tsilya’s husband. He was wounded, and after treatment in hospital arrived in Slobodskoye. They had no children and she adopted a girl named Svetlana from a children's home, and this adopted daughter of hers now lives in Israel. Tsilya died in 1970 in Leningrad. The family members of my sister Tsilya were atheists any did not maintain any Jewish traditions. 

Growing up

I was born in Gomel in 1917. When I was a baby, my family moved to the town of Novozybkov in Bryansk region. There I lived until 8 years of age. Novozybkov was a small but a very cozy town. Father purchased a beautiful two-storied house where we lived, and two small wooden houses near the big one: one in its courtyard and the other just beside, with windows overlooking the street. We leased wooden houses to other families. There was a veranda with colored glass windows. We had a huge fruit garden. The houses were heated by ovens. We prepared firewood for the winter. We had no helpers about the house. Everything was done by mother alone. She could handle the household and her four small children; she was a really hard-working woman. She was a very kind and caring mother. We had some books at home: classical Russian literature and Jewish books - Torah, religious books. My parents read newspapers. 

Father knew all prayers by heart, he prayed at home. Father and mother were very religious, father went to the synagogue on Saturdays and holidays. At home we celebrated Jewish holidays and everything was done per Jewish customs. When I was small, in pre-school age, father hired a rebbe, a teacher, for me. Rebbe used to come to our place and teach me Hebrew, Yiddish, how to read, write and so on. This continued for one year.

I do not know whether my father had done his military service, but in my opinion he did not serve. Neighbors liked to be friends with my father and mother - they were very good and hospitable people.

My parents hardly ever left town. Father started a business in Novozybkov. What else could you expect of a Jew at that time? He manufactured hempseed oil, installed the corresponding equipment for that purpose, and sold the oil. Then in 1925 there was a fire, I do not know how it happened or why. The business burned down and we lost much of our fruit garden too. Someone had set fire, I think, out of envy. Before the fire the family had enough money, everything was good. And now we had to survive somehow. Father made a decision to go to Leningrad, since his elder daughter Tatiana (from the first marriage) lived there. Before departing to Leningrad, father made everything that was necessary for our family to live temporarily in the settlement of Kholmich, where the three aunts, mother’s sisters, lived. Then our family moved to Leningrad in 1925. It was the times of NEP [new economic policy]. We went by train and there were so many people, I can’t remember the details. Father rented an apartment in Pushkin, in the suburbs of Leningrad.

It was in Pushkin that my childhood and youth passed. I have photographs from Pushkin. I did not attend kindergarten. In Pushkin I was already of school age and entered the third grade. I had very interesting friends at school. I can remember my friends now. One of my pals was Edgar Lvovich Nittoburg, he is now a doctor of historical sciences, engaged in the studies of origin of nations and ethnography. Nittoburg lived in the Lyceum and his father was a writer. My other friend was the half-Jewish Varshavsky, who died a long time ago, and the third friend of mine was a Jewish kid, Kukhlinsky. All of us were friends. We walked near our houses and played together. My favorite subjects at school were literature, history, physics and mathematics. Apart of school we were interested in philosophy, the works by Hegel and Feyerbach. We got these books from our school library.  I did not like my German teacher, because I felt something unpleasant about her. We composed a poem about her: "Ich bine dubine-poleno-brevno, everyone knows, the German is a swine for a long time! " Later, when Germans came to Pushkin, she worked for them and left with them, because in her soul, she must have been a fascist. Others were good teachers. I did not feel any anti-Semitism then. I had a duel in the eighth grade because of a girl, with whom me and my friend were both in love. Her name was Yana Bokanovich, a Pole, very beautiful. We had such a tradition, if there was a dispute, we organized a "duel", until the first blood. We went outside, behind such a big lavatory, my supporters at my side, his close to him, and the scuffle began. In that particular fight he immediately smashed my nose, I started bleeding, and when I hit his chin, he, too, had blood, and the duel was over.

The most interesting thing in my school history happened in 1936 when Stalin declared the former “nepmen” [businessmen in the time of NEP] deprived of electoral rights. These people – “lishentsy” - were ordered to leave Leningrad under the decree of the Central Committee of the Communist party. [People undesirable for authorities were not allowed to live closer than 100 kilometers to large cities, that’s how the well-known expression “101st kilometer appeared”]. When I was in the 9th form, I had to pass examinations. It was the final class, it was a 9-year education then. And my parents were forced to leave Pushkin for "the 101st kilometer". I didn’t go with them, I stayed to prepare for examinations, and when I came in the morning, my parents had already left. That same morning I went to see my sister, and she said that a little earlier the militia came to arrest me for not leaving with my parents. I was not even allowed to finish school, I had not passed examinations for the 9th grade and was compelled to join my parents at "the 101st kilometer".

First we lived in Malaya Vishera in the Leningrad region. Then I began to file in petitions to allow me to study. For that purpose I went to Moscow and took a letter to Kalinin [state and political figure, nearest coworker of Stalin], to the public prosecutor, but nothing helped. Everyone threatened to arrest me if I continued to pester them with such requests. At the same time father went to Borovichi-  it used to be in the Leningrad region, now it was in the Novgorod region. There he agreed with one family and rented a room for me and arranged for me to work at the factory "The Red Ceramics" as a simple worker. I worked there as a stamp operator. Not long afterwards Stalin mentioned somewhere in a congress or a party conference that "the son is not responsible for the father." In 1937 I entered the 4th year of a rabfak [a special educational institution for workers], finished it and returned to Leningrad.  Once there, I passed an examination and in 1937 entered the Institute of Technology named after Molotov. I studied for 4 years there. 

I entered the 1styear of the institute, and on vacations visited my parents in Borovichi, where I got acquainted with a Russian girl Zoya Solomonova. It turned out that this girl had just finished the tenth form and tried to enter a medical institute, but failed to pass her tests.  So she entered our institute, the faculty of building materials, and she appeared to be my fellow student. When my sisters disclosed to my parents that I was courting her, and I was on a vacation to Borovichi, father told me that I should tear off any relations with her, because I was a Jew, and she – a Russian, and it was against our national tradition. He even fell down on his knees before me, begging me almost with tears in his eyes. That scene touched me so much that I broke off with her. In summer in Borovichi I didn’t communicate with her. In this time my parents became soviet people and stopped keeping Jewish traditions.

Then I came to Leningrad to proceed in my second year in the institute, and Zoya was in her first. Once I was walking along Nevsky Avenue. And she had a friend, Gurevich Masha, so I came across the two of them. It was in late autumn. They came up to me; involuntarily we started talking again, and as a result my infatuation for her continued. It was already in 1938. We were friends. My parents certainly did not know it.  In 1940 it passed on to closer relations. We lived in a student's hostel. 

During the war

On June 22, 1941, in the morning, we learnt that the war began. I had passed to the 5th year in the institute by then. We stayed in Leningrad during the siege for half a year [from September 8, 1941 to February 1942]. Girls who lived close in the Leningrad region went to their parents at once, and we men were sent to the Karelian Isthmus [territory in the north of Leningrad region won by the Soviet Union from Finland in 1939-1940] to dig  anti-tank ditches. I can’t remember exact dates, but in the end of July there came a new decree by Stalin that students of the fifth year shouldn’t be taken in the army, and those who had  enlisted had to be released and finish their institutes as soon as possible.  they would be assigned jobs later because staffs were greatly reduced, - in the first months of the war many people were "ground up" [in the first days of war more than 2 million. Soviet soldiers were lost].

Zoya was at that time in Borovichi. When we were called back to the institute, we returned to Leningrad. Literally the next day, when I was about to go to sleep, I heard a sudden knock on the door of my room: Zoya came back from Borovichi. I said: "What, are you nuts, there’s a war going on, and you came back to Leningrad!". She said: "We heard that you returned to the institute, so I came back to be with you". At that time she was already pregnant. Seeing such a situation, when I was not sure what was going to happen to me, the first thing I told her was: "We shall go to the registry office tomorrow, I do not want my child to be fatherless. We are going to get officially married".

My parents did not know anything as they were in evacuation far to the east. So we went to the registry office and got officially registered. There was no wedding. I told her: "Now go and pick up your things." I was released from army service. I was given 10 days to take her back to her mother in Borovichi. At last she had collected her things – she had a lot of them. On August 1 or 2 we left the city with Germans already on the outskirts of the city. When we were approaching the station of Chudovo, our train was suddenly attacked by German planes shelling us hard from machine guns. People  fell on the  floor, I, too, made Zoya lie down and covered her with my body, so that if we caught a bullet it wouldn’t reach Zoya. We stayed alive. We were lucky that those "Messerschmitts" were chased by our planes. Those fascist aircraft fired at the train once and flew away, unable to shoot any longer. The train stopped, we jumped out and ran into the woods.

When we recovered from the stress, we started thinking what to do next. I told Zoya: "Let’s go back, the train will probably go ahead." She said: "No way, I am not getting on that train never again!" OK, you don’t want to get on the train, let’s travel on foot. I went back to fetch our things. We kept fussing between ourselves all the time – I wouldn’t let her carry anything heavy, and we had three bags. We were arguing on who should carry which bag. There was a railway station Gryady nearby and the headquarters of the Soviet marshal Clement Voroshilov was located there.

Why were we shelled by the planes just then? There were many betrayers and spies sent by the Germans then. Chudovo was a big railway station with lots of trains with military equipment and arms. The German planes started to bomb those trains. A hard bombing took pace on the eve of our arrival. When we were passing Chudovo, in the radius of 2 kilometers everything was destroyed: trains, railway cars, weapons were scattered all around. A huge area had been bombed. Voroshilov learned what happened and went to inspect it all with his retinue, and the Germans found out that Voroshilov was there, and didn’t let any passenger train pass without bombing it, and we got under that firing.

We reached Bolshaya Vishera, then Malaya Vishera got very tired, and one lady let us in her yard to spend the night in the hayloft. Then I went to the market place to ask for the way to Borovichi, and they told me that there was a highway Leningrad - Borovichi. I asked how many kilometers away it was. Some said 20, others 40, nothing was clear. Someone gave us a lift to that highway. And in reality that road was full of holes, pits and bumps everywhere, it was hard to walk, to say nothing of riding. It was horrible. We walked along. Then we got another lift. There was one military aircraft unit nearby. I addressed the headquarters and the next day they let us ride in a truck heading Borovichi. The trip took us a lot of time, and I had been given only 10 days for my leave, so I had to leave Borovichi in a couple of days and set off back to Leningrad. It was already the end of August. And on September 8 Leningrad was completely surrounded by fascist troops. We, men lived in a hostel. There was no public transport and it was a very long way to walk to the institute. That’s why we moved to the institute premises and lived in a lecture-room.  We installed a small stove there. We received only 125 grams of bread each for food cards and worked as cleaners in the institute courtyard, and then began to receive 250 grams of bread each as workers. Germans had bombed and destroyed the Badaev warehouses [one of the main stocks of foodstuffs in Leningrad], and the city was left without food.

Famine began, people were dying of starvation and cold. We were given a plate of soup in the institute canteen, consisting of water and 10-20 grains. For the main course they served cutlets of fish bowels, but I didn’t eat that. I had an acquaintance at a furniture factory, and I got hold of a few bars of joiner's glue there. One of my Russian friends used to bring wooden sawdust from his factory and cook porridge out of it. Any humane qualities that a person had at that time vanished and what was left inside was a beast. A very small percentage of people remained normal. There were so many examples of that: for example, a husband beat his wife because she forgot to bring a small slice of bread. Or another example: one of our fellow-students found that his bread card was missing and began to search everybody. The card was found in a sock of another student. And in those times there was an order by Stalin: the death penalty for the theft of bread cards. What followed was that each of the students hit him in turn and we took him to the militia. We never heard about him after that. When I was leaving the besieged city of Leningrad, I saw how a mother was handing over her deceased child-- without tears and without emotions-- to somebody else to bury. Coffins were dragged on sleds to the cemetery all along Leningrad streets. In the institute, where we lived, there were corpses too. We wrapped them in blankets and carried to the foundry laboratory of the institute, because no one felt like taking the dead to the cemetery.

During the first months of the blockade I had connection with Zoya, and in November 1941 I received the news that my first daughter Alenka was born. It was on November 7. I had an excellent English suit because I was father’s best helper and he didn’t begrudge me money. The fabric was called "the English mat." I haven’t seen such costumes since. I remember bragging about it in front of the other students. You could easily rumple the trousers in the evening and throw them under the bed, and in the morning they would look as though freshly ironed. I went to the commission shop, sold that suit and sent the money as a gift for the birth of my daughter. It was the last time I communicated with Zoya.

I was lucky to get evacuated in February 1942 via the frozen Ladozhskoye Lake. At first I went to see my wife in Borovichi. On the way I ate something wrong and felt really unwell. I was sitting in the station buffet with other evacuated students when an officer approached, asking: "What’s the matter with him?" They said: "Something wrong with his stomach, he’s dying." The officer quickly reached into his field bag, took out some powder and asked the bartender to get some water. Then he put the powder in the water and the guys opened my mouth and poured half a glass of water in. A bit later my stomach got better and I more or less revived. In this condition I arrived to my first wife in Borovichi. I was suffering from dysentery and could hardly stand on my legs. We were allowed free food in a canteen for the blockade survivors and were fed five times a day. But most interesting: when I approached the house of my wife and knocked on the door, she asked: "Who is it?» and I said: "Mark". It was for a long time known that people were dying in Leningrad, and she considered me dead. She opened the door pale asceiling plaster wondering how I managed to get out of that hell. For some time I lived in Borovichi with her, our four-month daughter Alenka and Zoya’s mother.

All my relatives and parents were evacuated to Slobodskoye, which is in the Kirov region. After the war they returned to Leningrad. There was a fur factory where my brother-in-law worked, and my father, mother and sister lived there too. I went there and read an announcement, that in Urzhum, the evacuated Moscow Institute of Light Industry was now located and that it admitted students.

I wrote a post card to Urzhum asking if they had a mechanical faculty. They answered positively. I wrote that I completed 4 years in Leningrad. They invited me to come and to continue my studies. And I became a student of the fifth year there. I got acquainted with my second wife Ekaterina in Urzhum. My institute was located there. I named her tenderly Katyusha. We loved each other very much. As I already said, I had not any connections with my first wife since November, 1941.

My wife was born in Ryazan, she was Russian.  When she finished institute in 1943, it was Moscow Institute of Technology of Light Industry named after Koganovich [the leader of Communist Party].  She arrived in Leningrad, where I already worked. When we started to live together we had no flat of our own, so we lived with my parents for some time. Ekaterina became my wife from the very beginning of 1943, and our son Boris was born on December 1, 1943. I was summoned to Moscow from Urzhum to write the diploma, and I left. A bit later my wife joined me there.  In 1-2 months I saw that she was going to give birth to a baby soon and I sent her to Ryazan, where all her relatives lived, because we lived in a student's hostel, in a separate room. The labors began in the railway car, so she was at once sent to a hospital after arrival, and she gave birth to our son Boris. 

After the war

In 1944 in Moscow I defended my diploma and was assigned a job in the city of Kalinin, now renamed Tver. I worked there until 1946 at the factory "Kreps" which produced rubber for shoe soles. When they asked me where I was from, I said I was from Leningrad, so in the protocol it was written: "With subsequent transfer as a young specialist to Leningrad." In Kalinin I also worked at an enterprise of light industry called "The Russian Diesel" factory. I was transferred there from "Kreps" as a chief mechanical engineer. I moved there in the times of the notorious "doctors’ plot" in 1952. It is interesting, that the acting chief mechanics, a Russian and a Party member, was dismissed from his position, and a non-party Jew was hired instead. I arrived there at such a time, when Jews were simply thrown out of buses and trams. I was met extremely coldly in the factory! The director began to follow me everywhere and kept an eye on me to see where I would fail. My every wrong step was reported to the Ministry and there were innumerable complains. But it was very interesting, and now I laugh when I remember it, but then I suffered a lot. The situation was like this: I often visited the Head Office where I had a lot of friends, with whom I was in the institute, and they would tell me everything, so I was always informed of all those intrigues. Before I occupied my position, there was an engineer working there from the factory "The Red Triangle," who had designed some kind of semi-automatic machine. They produced paints and round shoe polish tins with a label. With the help of his fingers and gesticulation and without any design documentation or drawings he commenced to show how exactly he was going to build his apparatus. And by the time I appeared there they had already spent an enormous sum of money on that machine. When I arrived and saw the kinematics, I understood that the device wouldn’t ever work. I came to the director, not knowing who hired the guy, and said: "What kind of fool was this who could employ the guy who has neither drawings nor any documentation and who shows everything using only his fingers? Heaps of money have been already spent, and nothing is going to come out of this automatic device!" And it turned out that the director himself appeared to be that fool. It was horrible! Finally, I quarreled with him and filed an application on dismissal. I worked in Kalinin for some time, from 1944 to 1946, and in 1946 quit my job and went back to Leningrad. After the war was over we returned to Leningrad and I worked at the factory "Russian Diesel" from 1946 to 1947 in the department of chief mechanic as an engineer.

She was a very capable person. She heard that I spoke Yiddish with parents and wanted to master this language. Literally in 2-3 months of our joint life she learned the colloquial Yiddish. Much later, already after the war, there was one interesting episode. We came to the synagogue to meet father from some prayer or fast and take him home, and in the side wing there was a crowd of women and men who had not found seats. And my wife is a typical beautiful Russian woman. Two Jewish ladies began talking in Yiddish that there was this Russian woman standing there for some reason and my wife overheard it, turned to them and said in Yiddish: "My husband is Jewish, here he is, standing beside me". Certainly, my parents grew fond of her at once and she mastered Yiddish fast, being very talented. We loved each other all our lives, in spite of me being very jealous. Men admired her, and we had short quarrels for this reason.

Family life in that period was hard. Not only ours, certainly, but of every family around. I lived in Kalinin in the house belonging to the factory "Kreps". All products were distributed for cards. We had a small child, Boris went to the kindergarten. My wife also worked as an engineer at the factory "Kreps." From 1948 to 1951 I lived in Kalinin again, where I was assigned to work as the deputy head of the mechanical factory. My wife and two children lived with me. I had been humiliated many times in my life, as I already said. My second child, daughter Tanya, was born in Kalinin in 1950. Because I was not divorced with my first wife-- we had been separated by the war-- I could officially marry my second wife only in 1956. Two children had already been born to us before that.

There was this "doctors’ plot" in 1952, but I still managed to be on good terms with people somehow. The death of Stalin in 1953 was a good news to me, though many people cried. Though we had always been duped, I knew for sure what kind of man he was and how much trouble he had brought to the Jewish people. And had he lived another year, the Jewish people would have suffered from him even in a greater degree than from Hitler. I returned to Leningrad in 1952 and worked as the chief mechanical engineer of the Leningrad Chemical Plant of Light Industry until 1958. From 1958 to 1974 I worked as the chief mechanical engineer at the Leningrad Fur Factory. From 1974 to 1977 I was the chief mechanical engineer of the four joint fur factories of Leningrad and Leningrad region. I have been retired since 1977. After retirement I began thoroughly to study the Bible and read all of it on Russian. I began to adhere to faith in the last 10-15 years.

My father and mother lived separately from their children in a room in a communal flat. All the children helped mother financially, since the parents did not work, were already retired. Mother died in Leningrad in 1955. Father pronounced the Jewish requiem "kadish" at mother’s funeral. Before his death father left me a copy of the prayer in Russian, and I read it in Preobrazhensky Jewish cemetery. Father died in Leningrad in 1963. My sister Mira is buried there too. 

Recent years 

My wife and me celebrated only the Jewish New Year and Pesach. I believed these two holidays were the most important, as well as Purim, which we also celebrated, but not as solemnly. We knew that on Purim it was necessary to bake poppyseed pies, on Passover we always purchased and ate matzot, cooked gefillte fish. I tried not to eat bread and matzot at one time. Thus, my family knows about the most important Jewish holidays. My friends were mostly Jews. But I also had many good Russian acquaintances. Now I call them over the telephone from time to time, but I haven’t been out of my apartment for more than 10 years: I suffer from atherosclerosis of lower extremities, my legs do not obey me. 

My son Boris finished the medical institute in 1969, and became a dentist. My first daughter Alevtina graduated from the Institute of Technology named after Lensovet in 1965 and worked as an engineer in microelectronics. My second daughter Tatiana completed the economic faculty of the Institute of Technology of Paper Industry in 1972 and worked as an economist. Boris has his own family: a Russian wife Tamara, and a son Anton. Tatiana has a Russian husband Vitaly and two sons: Alexander and Edward, my favorite grandson. My children did not have any troubles because of their Jewishness, because they were not considered pure Jews. I didn’t worry about them too much. I personally had felt a lot of anti-Semitism in Stalin times, especially in the period of struggle with cosmopolitanism and "the doctors’ affair." I remember there was an issue of "Ogonyok" magazine, where on the cover there was a portrait of a man with a long nose and the inscription said: "Cosmopolitan."

When in 1948 the state of Israel was formed, the Jews were not allowed to leave this country, and there was no question of moving there. Now my niece, the daughter of my sister Mira, lives in Israel. I painfully reacted to wars in Israel in 1967 and 1973, and now I feel upset about everything that is going on there now. I consider Palestine the native land of my people, and I consider Russia my motherland, since I was born in Russia, and all of my ancestors lived and were buried here. I have not been to Israel, but my two cousins and a niece with her family live there. Israel is our state. It should always stay Jewish.

In their souls both my daughter and son are Jews, they are proud to be Jews, all the more so that I tell them a lot about the Bible, about our Jewish prophets, about Moses, who released Jews from Egyptian slavery, and received 10 Commandments written on tables on Mount Sinai, from which the Torah and the Jewish religion began. They know all of it. And even my grandsons know. I also told them what happened to our family during the war. So they have learnt a lot from me. This knowledge has passed to them from me, and to me  from my father. Already living in Leningrad, father was a member of “the twenty” in the synagogue, in the Jewish community. He told me many stories from the Bible. I later passed it all on to my kids. This is reason why my two kids have a Jewish soul although they have Russian mother. We keep our heritage.

There was never any democracy in this country, although we are now allowed to chatter about everything. We have to wait at least another one hundred years for a real democracy in Russia. I would  not explain  that is clear without explanations.

Otto Suschny
Vienna
Austria
Date of interview: August 2002
Name of interviewer: Tanja Eckstein

Dr. Otto Suschny is a very nice, humble man, who lives with his wife, Kitty, in a marvelous art noveau villa in the 14th district. He likes telling me about his life and is willing to lend me his support  in an advisory capacity after the interview.

My Family History

I don’t know anything about my great-grandparents.

My grandfather on my father’s side was called Simon Suschny. He was born in Moravia, in Gross-Meseritsch, on January 6th, 1850. My grandmother Cilli, born Fischer, died very young. Grandfather then married Rosalia Fischer, who they called Sali. I assume she was my grandmother’s sister. She also died before my birth. My grandfather worked at the train station, most likely the North Station in Vienna. He was a porter, a kind of luggage carrier. I knew him very well, since he lived until around 1936.

In both my mother’s and father’s families there were four daughters and a son. My father, Siegfried Suschny, was born in Vienna on October 7th, 1887. He had four sisters: Ida, Rosalie, Malwine, and Adele.

Aunt Ida was born on March 20th, 1890. She had a daughter out of wedlock; her name was Frieda and she was ten years older than me. She worked as a saleswoman at Herzmansky [a large department store] on Mariahilfer-Strasse [a well-know shopping boulevard in Vienna]. In the early 1940s, after she had already immigrated to Palestine, Aunt Ida married Oskar Hein [Ida and Oskar Hein were murdered on June 15th, 1942 in Maly Trostinec. Source: DÖW Database]. Frieda immigrated to England and died in 1989.

Aunt Rosalie died before the 2nd World War.

Aunt Malwine, the eldest sister, was married to the carpenter Israel Karminski. They had three children: Hedda, Otto, and Mella. They lived in a council home in the 15th district. Hedda later married Heinrich Mikolasek. They all survived the war in England.

Aunt Adele, the daughter of my grandfather’s second wife, was a seamstress. She was married to Willy Kollarek. It wasn’t a happy marriage and they got divorced. Men found Aunt Adele very attractive so she was never alone for long. She survived the war in England.  

My grandfather Simon Suschny prayed in a small prayer house on Karajan-Gasse [20th district]. During Sukkot, a sukkah was always constructed the courtyard between houses 8 and 10, in which the religious among the many Jews living in these buildings could pray.

My father’s and my mother’s families lived on Raucher-Strasse [20th district], in buildings across from one another: One family in building number 9, the other in house 10. As a young man my father regularly visited my mother’s mother – my maternal grandmother. Young people often met up there. I don’t know if my parents had met each other somewhere else before, or of it was there for the first time.  

My grandparents on my mother’s side were both from Moravia, and at least one of them was from a little place called Gewitsch. Their names were Leopold and Regine Schafer. Regina’s maiden name was Kaufmann. She died in 1936. Grandfather was a soap maker and had a business. It was a small workshop on Engerth-Strasse [20th disctrict] in Vienna. They had another branch, also on Engerth-Strasse, near Allerheiligen-Platz. My grandfather probably worked in this shop himself, but I can’t really remember him. He died in the early 1930s; I was five or six years old then.

My mother had four siblings: a brother and three sisters. My mother, Adele Suschny, born Schafer, was born in Vienna on September 16th 1893. Her siblings were called Maximilian, Hannah, Irma, and Paula.

Maximilian, Max, was born in Vienna on April 15th 1889. He married Leonore and they didn’t have any children [Max and Leonore Schafer were deported on February 19th, 1941 to Kielce and murdered. Source: DÖW Database]

Hannah Schafer was born in Vienna on December 15th, 1887. She wasn’t married [Johanna Schafer was deported on October 28th, 1941 to the Lodz Ghetto and murdered].

Irma Schafer was born in Vienna on November 22nd, 1890. She was the youngest sister and worked in grandparent’s shop [Irma Schafer was deported on October 28th, 1941 to the Lodz Ghetto and murdered. Source: DÖW Database].

Paula Schafter was born in Vienna and was married to the accountant Siegmund Weihs. They had two sons: Gustav and Ernst. Ernst is the only one to survive the war. Gustav died during an illegal transport in Sabac, in Yugoslavia. My cousin Ernst lives with his wife in England. He is about two years older than me. I will be 78 in the next few days and he is 80. He immigrated to Israel and from there to Australia. He worked on a ship and eventually reached England.

There was a perfumery and a hardware store connected to my grandparent’s shop. That was a basement location with workshop rooms at Engerth-Srasse 106. There was a boiler room with a large boiler for cooking the soap, a storeroom, and a room with machines for the extrusion press and the stamps for the fabrication of soaps that were made by embossing. Earlier they had made candles there, but they had already given that up by the time I was born. Business wasn’t doing very well. The times that I can remember, Uncle Max stood in the shop and led the business; in the early days it was with Aunt Hannah, my mother’s oldest sister, who was also active in sales.

In order to procure the essential capital needed to modernize the machines, my Uncle Max married my eventual Aunt Leonore. I don’t remember anymore what her maiden name was. They were able to purchase a few machines from the dowry, but that was already in the mid-1930s and didn’t help much. The business survived until 1938. Then it was closed by the Nazis and set for liquidation. The machines were carried off to Germany. Today there is a pizzeria where the shop used to be.

We also had a Rabbi in the family. His name was Siegmund Jelinek and was my mother’s uncle. He was a Rabbi in Hollabrunn and had two sons: Siegfried and Hugo. One was a lawyer; I don’t know what the other one was.

My grandmother had a relative with a stamp shop on Klosterneuburger-Strasse. That was very interesting for me because sometimes he gave me old stamps. These were the start of my stamp collection back then.

My family worked in the 20th district on Rauscher-Strasse. Only Aunt Malwine lived with her family in the 15th district.

My Childhood

I am an only child. My parents were married in 1920 and I came into the world on August 28th, 1924 in Vienna.

I had to go to nursery school and I hated it. I didn’t get along with the other children. I was small, had red hair, and they would tease me. Back then, that was a reason to ridicule someone.

I went to elementary school on Wasner-gasse, near the Augarten [Park; Vienna’s oldest baroque garden]. Neither the nursery nor the elementary schools were Jewish institutions. They were normal, public establishments.

Anti-Semitism certainly played a roll at elementary school. There was some trouble in this regard, and, as a Jew, I was a bit bothered. But I remember I was insulted much more because of my red hair and because I was small and not very strong. For a long time I couldn’t defend myself. Once, when my best friend, who sat behind me, pushed me, causing me to smudge my notebook, I was so angry that I turned around and jabbed him the thigh with an ink pen. That was quite the scandal, of course. But it turned out to be very beneficial, since he left me alone after that. After that I was considered unpredictable.

Grandmother and Grandfather Schafer were devout. My grandfather died in the early 1930s and my grandmother lived with her unmarried children Hannah, Irma, and Max in an apartment on the same hall as ours. Max got married later.

Evenings we were often at my grandmother’s and ate supper there together. I only liked poultry meat, Germknödel, Zwetschkenknödel [yeast dumplings filled with plum sauce], pancakes, and such things. My grandmother and my parents always bought a goose together for the holidays, which was always prepared in my grandmother’s apartment. The giblets were always eaten first, then the cooked meat. For a long time after we would be eating the leftover goose-lard and the liver set in preserving jars. On Shabbat [the seventh day of the week, day of rest] my grandmother would light the candles and pray.

My parents weren’t religious anymore. They didn’t even go to temple for the holidays. My father left the religion when I was six years old in order to keep me from receiving religious instruction. He was then unaffiliated with any religion, and so I was unaffiliated. He registered that with the district authority. I don’t know if you also had to register that with the religious community, or only with the district authority and it would be automatically passed on. In any case he left and I was then considered unaffiliated.  For the first four years of elementary school I didn’t have any religion lessons.

We didn’t have much money; we couldn’t afford to go to the opera. My father was a sales representative for perfumes and during the looming economic crisis he was unemployed for many years. From time to time he would help my uncle at the soap manufacturers. My mother made ends meet with sewing work. 

My father was wounded as a soldier in the 1st World War. He was in this Battle of the Piave River. I think he was wounded in Piave. He had been shot through the lung. There he became a communist and became a member of the Communist Party, which was later illegal. I know that we cooked the paste for hanging posters at home. My mother was a bit disgruntled by it, but didn’t interfere.    

We celebrated neither Christmas nor Chanukah. I only received gifts for my birthday. Our neighbors had a Christmas tree and I always went over there to look at it. When I was still very little, a resident of our building dressed up as Krampus [horned figure that punishes children around Christmas time] and another dressed up as Santa Claus. The Krampus went to all the children in the building and brought them Krampus presents. I cried a lot when they passed our apartment. My father then went out to talk to the people, and afterwards they always came to me, too.

My parents couldn’t afford vacation. Twice I was sent to a farm. Once I spent my summer with my Cousin Mella in Neutal in Burgenland. We often accompanied the farmers on the fields and I can remember the wonderful meals: Strudel with apples, cherries, or Strudel filled with cabbage. The following summer I was with my Cousin Ernst, also in Neutal, but with different farmers.

My School Years

In 1934, at the instigation of my mother, I went to the Realgymnasium [secondary school with an emphasis on science] RG 20 on Unterberg-Gasse. My father didn’t know if he should really let me go to this school. He said that all Jews go to high school – which is middle class. But he cared about me a lot and we had a good relationship. He allowed himself to be persuaded, as my mother and I insisted on it.

At school I was in an almost Jewish class; there were only a few non-Jewish classmates. So they knew better than to attack us. There wasn’t a single one who dared make an anti-Semitic comment. 

The Latin teacher –Nicetas Draxler he was called – supposedly became a horrible Nazi. I heard about that after the war. My class teacher, our math teacher, who encouraged me and with whom I had a good understanding, was supposedly an illegal Nazi. I learned that after the war as well. I never knowingly witnessed that. He never made any comments to me in this direction, rather the opposite: I once got a bad grade for my schoolwork in math, which seldom happened. I was one of the best in math. When he returned my notebook to me, he said, “It hurts my soul to see you in this company.” He was strict, but fair: we all appreciated him. Our geography and history teacher, Illichmann, was less popular. I would have figured him to be a Nazi.  My later brother-in-law met him in an internment camp in England – the teacher had a Jewish wife.

In 1934 the Christian Socialist Party effected a decree that every child must participate in religion lessons. The classes were separated by gender and religion. There were two classes with boys, since more boys than girls went to the Realgymnasium back then. One class was a purely Catholic class. The other class was made up of 80 to 90 percent Jewish children, and included the Old Catholics, evangelical students, and unaffiliated students. I was in this class as an unaffiliated student. Girls were in a third class where the religions were mixed.

After the new law I could pick which religion class I wanted. I chose the Jewish religion class. I found the lessons very interesting. We had a really good religion teacher, Prof. Leo Menscher he was called. He designed the class very well. Later he went to Israel. He made a great effort with me, since to him I was a kind of “lost sheep.”  He asked questions about Jewish history to allow us to develop things ourselves. I found Jewish history and the interpretations of the bible texts fascinating. We also went to the Klucky Temple [20th district] for afternoon services. I was less interested in the Hebrew language. For me it was just another language that you had to learn.

For my father, religion was opium for the people, but he accepted me, of course. When my classmates had their Bar Mitzvahs, I was often invited to their parties. There was music, games, and a lot to eat; they also recited poems. I always had to recite “Des Schadchens Fluch” – a parody in Yiddish of “Des Sängers Fluch” by Ludwig Uhland [1787-1862]. I can still do it today. I wanted to have a Bar Mitzvah and was prepared to learn everything I had to. But I postponed the date of the related Torah reading [The five books of Moses] to a week with an especially short haftarah [reading from the books of the prophets following the Torah reading].

My parents had non-Jewish and Jewish friends. I think there were more Jewish friends. But they didn’t actually draw any distinctions. I didn’t draw any distinctions amongst my friends either. In the 1930s my father tried his luck in the Soviet Union, partly because of unemployment, partly for political reasons. He went to Moscow for a few months and worked there. But he needed to sublet an apartment and wanted to make good for us. When he returned, he spoke very little of his experiences in the Soviet Union. I think he was disappointed. I was too young back then to really ask. At that time I was also inspired by communist ideals; I went to the May demonstrations and was with the Pioneers at the communist youth organization. I went to two summer camps. One was in Czechoslovakia. I don’t know anymore where the other was. They were disbanded by the police at some point. In those days I could have never imagined that things in the Soviet Union might not have been for the best.

The War Begins

Everyone knows about the population’s rejoicing of the “Anschlus,” the Nazis that emerged everywhere, and the actions against dissidents and Jews. Stateless Jews and Jewish people with Polish citizenship were locked up in a former primary school on Karajan-Gasse in our district. From there, some of them were sent to a concentration camp.

It wasn’t easy to emigrate. You needed to find a country that was ready to take in Jews and you needed to get a travel permit from the German authorities.

I can’t remember the neighbors in our house being anti-Semitic. Sometimes I was taunted by hooligans on the street. I certainly didn’t look very Jewish, but maybe just a little bit. After 1938 that became critical.  Even adults were dangerous then. We didn’t experience the 10th of November 1938 first-hand – no one came to us. No one in my family was locked up. Of course we were aware of what was happening to other people who were locked up and beaten.

I once had a strange experience: before a friend, a former classmate from Vienna, emigrated, he gave me books. When I arrived home with the books, two men were standing at the gate to our house; one of them was an SA man. I must have looked Jewish after all, because the SA man immediately recognized me as a Jew. He looked at the books and asked where I was going. Then he slapped me in the face. That was the only time I was hit by an adult as a Jew. I had to take him into our apartment. He wanted my father to show him our books. My father had a couple of volumes of Friedrich Schiller and the SA man said, “What does a Jew need Schiller for?” Then he asked if we had money in the house. My father asked him how much money he thought an unemployed person had and showed him the little money there was. The SA man didn’t touch the money, but he took the Schiller with him. It was all a bit bizarre.

Our living situation was not pleasant; it bothered us. But we didn’t know about the mortal danger yet. Who could have even imagined that? If my parents had sensed the danger, they would have left everything behind and tried to flee. There were people selling tickets to Shanghai. But you needed a lot of money for that and we only had a little bit. Besides which, at that time my parents thought you could somehow withstand everything.

My Cousin Ernst and I applied at the Palestinian Authority [The Palestinian Authority ran the entries to Palestine and certificates for youth Aliyah and was located on Marc-Aurel-Strasse in the 1st district]. Many Jews attended so-called retraining courses and language courses in order acquire skills for life in another country. For months my Uncle Max ran a course on behalf of the religious community that I was allowed to assist him with. Some lawyers and professors want to learn soap-making, perfumery, and shoe polish production. I was there as apprentice lad. I helped out and learned some things as well. I had printed instructions about how to make things. I took the instructions with me to Palestine.

That was in 1939. My father was no longer in Vienna. He was doing forced labor in Germany for a while, came back, and then was on this Nisko transport. Many who were there fled to the Soviet Union. My father didn’t want to flee because of the family and came back to Vienna.

My Aliyah

At this time I was in preparation camps for youth Aliyah. The second camp was in Moosbrunn, and from Moosbrunn I was called for Aliyah. In fall of 1939 I came back to Vienna and on November 9th, 1939 I was on a legal route through Italy with a certificate to Palestine. I could only say goodbye to my mother. I was expecting my parents to follow.

My father came back to Vienna from Poland and I learned later that my parents were deported to Maly Trostinec [Belarus] on August 17th, 1942 and murdered on August 21st, 1942. They were killed immediately, which is a relief. They were at least spared the camp. 

It was already wartime, but Italy wasn’t fighting yet. There was no English Consulate in Vienna and Palestine was a British Mandate. So we needed to get an Italian transit visa before getting a final visa for Palestine stamped in our passports. We stayed in Trieste for a week. During this time out passports were sent to the English Consulate in Rome, where they stamped the visas into them. Then we could board a ship. There were two sister ships, the “Galileo” and the “Jerusalem.” I was on the “Galileo.”

More refugees came after me, but the majority wasn’t from Vienna. From our group a few had been sent to Denmark and then to Holland, where they could then continue on to Palestine.

I was in a Kibbutz for two years that was moderately Social Democratic. I belonged to the youth group. First there was an assembly where they discussed who was to do what jobs. The preferred object was farming. I didn’t have much interest in it; I wanted to learn something artisanal and signed up for carpentry. That wasn’t so easy since there was only one spot. Another person also wanted carpentry, so we drew lots. I was lucky and fate picked me. The other person was to relieve me after a year. I don’t know any more if that ever happened. In any case I stayed with carpentry the whole time.

We had class in the morning and in the afternoon we worked. If there was important work to get done, you could also switch. Then we had a full day Yom Oved [work day] and a full day Yom Limud [learning day]. Communism influenced me even more on the Kibbutz. Someone from outside the Kibbutz came to promote the Communist Youth; a small communist cell also existed.

I didn’t want to stay on the Kibbutz. I took a vacation and went to Tel Aviv. My problem was that I didn’t have an apartment. I needed work and an apartment. I was lucky, since someone offered me a job in a hotel.

When I got to Tel Aviv I was supposed to live at friend’s first, but I didn’t have the exact address. I didn’t find my friend. In the evening I lay down on a bench to sleep. A police officer routed me out and I spent the night at the police station. Then I met another friend who told me that he’d been offered a job in a hotel that he didn’t want to take. It was a good offer since it came with possible accommodations:  lodgings and food – that was the main problem. The pay wasn’t especially good, but I took the work. I was at the hotel for a couple of months. Then I read an announcement in the newspaper for a specialist in soap-making. Of course I was everything but a specialist in soap-making.

I had the gall to apply there as a specialist and I succeeded in making soap flakes. The owner of the soap factory didn’t understand anything and I didn’t understand enough. He counted on my being a specialist, and of course that couldn’t work.

He liked the soap flakes, but then he wanted toilet soap. I couldn’t manage that. Afterwards I went back to Tel Aviv and took a position picking oranges and clearing weeds in orange groves, known as Pardess.

I barely had any money back then and had to live on bread and oranges. For years after I returned to Vienna I couldn’t even look at an orange. Then I got a job as a laborer at the locksmith’s in a military camp. In Vienna I’d also done a retraining course with a Jewish locksmith near Karlsplatz. I now wanted to be taken on as a locksmith’s apprentice. In Israel I met the locksmith from my course at Karlsplatz again. He was working there as a locksmith and advised me to work as a laborer, as I could get more money that way. As an apprentice I would have earned next to nothing. Then I was a laborer for a few months. Then I was an auxiliary policeman for a year.

As an English Soldier in Italy

I spent my annual vacation with a friend and we stayed a few extra days. Then I immediately reported to the military. That was desertion, but since I was now in the military, they didn’t take it so seriously.

I was in the military, the RASC , that’s the Royal Army Service Corps, for three and a half years. I learned to drive three-ton trucks. We had a training course first. I had attended an English course at the Kibbutz. Each one of us there had something he thought he could teach. I taught math. I taught myself English. I had a very interesting English book. At first I read it with a dictionary, then I put the dictionary away and just read further. That’s how I taught myself English, which didn’t do much good for my pronunciation. But I had a large vocabulary. In Sarafend, near Tel Aviv, there weren’t that many who could speak sufficient English. That’s how I earned the first stripes on my uniform.

From Sarafend I was transferred to an RASC transit camp in Taranto, Italy. There I was classified into the 462nd Company – that was a Jewish company but not the “Jewish Brigade.” I served there until the end of the war. I was Turin when the war ended.

The soldiers shot light munitions into the air and yelled, “The war is over, we won the war!” Japan was still in the war but it was over with Germany. I then applied to the “interpreter’s pool” because I wanted to go back to Austria and find out what happened to my parents. I learned a little Italian in Italy. But I couldn’t speak it well enough to say in good conscience that I know Italian. But apparently it was sufficient – I became an interpreter for German and Italian. I was in Carinthia for a start. After leaving Italy I was no longer in a Jewish unit, but with the English forces, usually as the only Jew.

Because I had indicated that I could speak Italian, I was sent back to Italy. I was sent to a war criminal’s prison in Rome. There I interpreted for the administration. I didn’t enjoy that, as I wanted to stay in Austria. I was in Vienna once in the meantime and determined that my parents weren’t there anymore. But I wanted to study in Austria. Then, finally, I was transferred to Austria.

Back to Austria

We were happy! The Nazis were gone and Austria was a free country. In Israel I was also with the “Free Austrian Movement.” We wanted to set up something new in Austria.

In the military I did the English school leaving qualification. I had already begun a qualification exam course in Israel. I had my aunt, who was in England, send me books and I studied for the A-Levels. The English military school leaving qualification was then relatively easy.

In Vienna I received a scholarship and had also saved money. For every month in the military you received a little money. I had it paid out to me in England and then sent to Vienna. I could live off of that for a year. But I immediately looked for a job in addition.

My wife, Kitty Suschny, born Pistol, had a brother, Harry Pistol, who was also in the English military. Kitty was born in Vienna on November 25th, 1924 and was saved with a Kindertransport to England.

For Passover [festival to commemorate the exodus of the Jews from Egypt] in 1947, the Americans invited all the Jewish soldiers of the Allied Armies in Vienna, and those already released, for a Passover celebration in Café Beethoven. The brother of my eventual wife registered himself and his sister. We encountered each other there for the first time. On the first evening she was at the table with an American who was interested in her, and I was with an English woman. Neither the English woman nor the American were there the next night, so suddenly we were sitting next to each other and began talking.

I was never in the Communist Party. I was in the “Democratic Students’ Union.” That was a communist camouflage organization; the leaders were all communists. I was a member there for a while, but wasn’t going to the Communist Youth any longer. One day I met a friend. We were already friends as children, and our mothers were also friends. He had been working at the Jewish-Historical Documentation. Officially it concerned itself with documentation; unofficially they were hunting war criminals. We gathered witness statements from people who were in ghettos in Poland or in the camps, and who could report on the people who had murdered Jews, or who had helped to murder Jews. The work was extremely important and I liked doing it. Because of these statements, dozens of Austrian police officers were arrested. This was still the time of the occupying powers; the Russians demanded the extradition of war criminals that they then brought to Russia. Unfortunately a few of them returned, but they had at least undergone something in the Russian camps.

Tadek Frydman was the head of this organization. In total we brought 50 to 100 people behind bars. Unfortunately not for good, but for some time at least.

Back then the communist, Heinrich Dürmazer, was the chief of the State Police. Then the social democrat, Peterlunger, was chief and nothing worked anymore. We couldn’t reasonably pursue our work. We then compiled a sort of documentation about the Jews in Austria. I was less interested in that; we weren’t historians. I felt very amateurish.

My New Life

Afterwards I studied chemistry and finished with a doctorate. Kitty and I were friends for seven years. We married one week after I finished my doctorate.

For a short time I was the private assistant for Professor Broda, with whom I wrote my dissertation. His grandfather was Jewish and he was in England during the war. Starting in 1954 I had a job in the armory as an auditor.

My wife and I ran a small textile shop on the side that only my wife stood inside of.

I distanced myself more and more from the Communist Party line. And I had even more to think about in 1956 when the revolution in Hungary was quelled by military intervention from Soviet defense forces. I signed against military build-up, but I wasn’t true to party principles, I never really was. Only at the start, when I didn’t know any better. From the moment I could think a bit more for myself, I was everything but true to the party line.

In 1957 the International Atomic Energy Agency came to Vienna. I applied there and was hired. For the next 26 years I was working for the International Atomic Energy Agency. That was my dream job. The work was interesting and it was a comfortable work environment. I could take many trips and I was paid well. I had everything you could wish for in a job. I stayed there until retirement.

In 1957 our daughter Eva-Ruth, married Dombrowski, was born. She is the only one of our three children who consciously lives Jewish, therefore traditionally, with her family. In her youth she was in Israel for half a year. She then studied medicine in Vienna and works as a doctor. She has three children: Daliah, Sonja, and Raphael. The children go to Jewish religion lessons. My daughter’s mother-in-law is also not pious, but she celebrates the Seder [the evening before Passover] with the children.

In 1960 our daughter Dinah, married Nemesszegy, was born. She is a medical-technical employee. She has a son named Joachim.

In 1962 our son Peter was born. He is a conscious Jew, but doesn’t live accordingly. He is self-employed, married, and has a son, Martin, and a daughter, Yvonne.

There were a few reasons why I came back to Austria. First, I thought I would still find my parents here. Later, I thought that with the Nazis gone, the country would develop democratically. Of course I didn’t know that there were still a lot of Nazis, more than is good for a country. But there were democratic organizations that seemed to more or less function.

During the Waldheim-Affair I felt awful because so much anti-Semitism came to the surface. I think of Waldhiem more as a senseless liar than as a Nazi. But at the time I didn’t feel like I was living in a Nazi country. I couldn’t live here if, at the outset, I saw a Nazi in every person. Then you couldn’t live anywhere except for Israel and I would have enough problems there. I don’t believe in collective guilt, that’s absurd.

Otto Suschny
Wien
Österreich
Datum des Interviews: August 2002
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Dr. Otto Suschny ist ein sehr netter, bescheiden wirkender kleiner Mann, der mit seiner Frau Kitty im 14. Bezirk in einer wunderschönen Jugendstilvilla wohnt. Er erzählt mir gern sein Leben und ist auch nach den Interviews bereit, mir beratend zur Seite zu stehen.

Dr.Otto Suschny starb in Februar 2021.

Meine Familiengeschichte

Über meine Urgroßeltern weiß ich nichts. 

Mein Großvater väterlicherseits hieß Simon Suschny. Er ist in Mähren, in Groß-Meseritsch, am 6. Januar 1850, zur Welt gekommen. Meine Großmutter Cilli, eine geborene Fischer, ist sehr jung gestorben. Der Großvater hat dann Rosalia Fischer, man hat sie Sali genannt, geheiratet. Ich nehme an, sie ist die Schwester der Großmutter gewesen. Aber auch sie ist vor meiner Geburt gestorben. Mein Großvater hat am Bahnhof gearbeitet, es dürfte der Nordbahnhof in Wien gewesen sein. Er war Dienstmann, hauptsächlich so eine Art Gepäcksträger. Ich habe ihn sehr gut gekannt, denn er hat bis ungefähr 1936 gelebt.

Sowohl in der Familie meiner Mutter wie meines Vaters gab es vier Töchter und einen Sohn. Mein Vater, Siegfried Suschny, wurde am 7. Oktober 1887 in Wien geboren. Er hatte vier Schwestern: Ida, Rosalie, Malwine und Adele.

Tante Ida wurde am 20. März 1890 geboren. Sie hatte eine uneheliche Tochter, die hieß Frieda und war zehn Jahre älter als ich. Sie arbeitete als Verkäuferin bei Herzmansky [großes Kaufhaus] auf der Mariahilferstraße [bekannte Einkaufsstraße Wiens]. Anfang der 1940er-Jahre, nachdem ich schon nach Palästina emigriert war, heiratete Tante Ida den Oskar Hein [Ida und Oskar Hein wurden am 15.6.1942 in Maly Trostinec ermordet. Quelle: DÖW- Datenbank]. Frieda emigrierte nach England und starb 1989.

Tante Rosalie starb vor dem 2. Weltkrieg.

Tante Malwine, die älteste Schwester, war mit dem Tischler Israel Karminski verheiratet. Sie hatten drei Kinder: Hedda, Otto und Mella. Sie lebten in einer Gemeindewohnung im 15. Bezirk. Hedda heiratete später Heinrich Mikolasek. Alle überlebten den Krieg in England.

Tante Adele, die Tochter der zweiten Frau meines Großvaters, war Näherin. Sie war verheiratet mit Willy Kollarek. Die Ehe war nicht glücklich, und sie ließen sich scheiden. Tante Adele hatte eine große Anziehungskraft auf Männer und blieb nie lange allein. Sie überlebte den Krieg in England.

Mein Großvater Simon Suschny ging zum Beten in die Karajangasse [20. Bezirk] in ein kleines Bethaus. Im Hof zwischen den Häusern der Nummern 8 und 10 wurde zu Sukkot [Laubhüttenfest] immer eine Laubhütte aufgestellt, in denen die Gläubigen unter den vielen Juden, die in diesen Häusern wohnten, ihre Gebete verrichteten.

Die Familie meines Vaters und die Familie meiner Mutter wohnten in der Rauscherstraße [20. Bezirk], in gegenüberliegenden Häusern. Die einen im Haus Nummer 9 und die anderen im Haus Nummer 10. Mein Vater verkehrte als junger Mann bei der Mutter meiner Mutter, also bei meiner mütterlichen Großmutter. Dort trafen sich regelmäßig junge Leute. Ob sich meine Eltern vorher schon irgendwo kennen gelernt hatten oder erst dort, weiß ich nicht.

Die Großeltern mütterlicherseits stammten ebenfalls aus Mähren, zumindest einer von ihnen aus einem Örtchen namens Gewitsch. Ihre Namen waren Leopold und Regine Schafer. Regine Schafer war eine geborene Kaufmann. Sie starb 1936. Der Großvater war Seifensieder und hatte ein Geschäftslokal. Es war eine kleine Fabrikation in der Engerthstraße [20. Bezirk] in Wien. Sie besaßen noch eine Filiale, ebenfalls in der Engerthstraße beim Allerheiligenplatz. In diesem Geschäft arbeitete früher wahrscheinlich mein Großvater selbst, an den ich mich nicht mehr sehr gut erinnern kann. Er ist Anfang der 1930er-Jahre gestorben, da war ich gerade fünf oder sechs Jahre alt.

Meine Mutter hatte vier Geschwister: einen Bruder und drei Schwestern. Meine Mutter, Adele Suschny, geborene Schafer, wurde am 16. September 1893 in Wien geboren. Ihre Geschwister hießen Maximilian, Hannah, Irma und Paula.

Maximilian, Max genannt, wurde am 15. April 1889 in Wien geboren. Er heiratete Leonore, sie hatten keine Kinder [Max und Leonore Schafer wurden am 19.2.1941 nach Kielce deportiert und ermordet. Quelle: DÖW-Datenbank].

Hannah Schafer wurde am 15. Dezember 1887 in Wien geboren. Sie war nicht verheiratet. [Johanna Schafer wurde am 28.10.1941 nach Litzmannstadt deportiert und ermordet. Quelle: DÖW-Datenbank]

Irma Schafer wurde am 22. November 1890 in Wien geboren. Sie war die jüngste Schwester und im Geschäft der Großeltern beschäftigt. [Irma Schafer wurde am 28.10.1941 nach Litzmannstadt deportiert und ermordet. Quelle: DÖW- Datenbank]

Paula Schafer wurde in Wien geboren und war mit dem Buchhalter Siegmund Weihs verheiratet. Sie hatten zwei Söhne: Gustav und Ernst. Ernst ist der Einzige, der den Krieg überlebt hat. Gustav ist in Sabac, in Jugoslawien, bei einem illegalen Transport nach Palästina umgekommen. Mein Cousin Ernst lebt mit seiner Frau in England, er ist um zwei Jahre älter als ich. Ich werde in den nächsten Tagen 78 Jahre alt, und er ist 80 Jahre alt. Er ist nach Israel emigriert, von dort nach Australien, hat auf einem Schiff gearbeitet und ist dann letzten Endes nach England gelangt.

An das Geschäft meines Großvaters waren auch eine Parfümerie und Haushaltswaren angeschlossen. Das war ein Souterrainlokal in der Engerthstraße 106 mit Fabrikationsräumen. Da gab es einen Kesselraum, in dem der große Kessel zum Sieden der Seife stand, einen Lagerraum und einen Raum mit Maschinen für die Strangpresse und die Stanzen zur Fabrikation hauptsächlich von Seifen, die mit einer Prägung versehen wurden. Früher stellte man dort auch Kerzen her, aber das hatte man zu meiner Zeit schon aufgegeben. Das Geschäft ging nicht besonders gut. Onkel Max stand im Geschäft und führte das Geschäft in den Zeiten, an die ich mich erinnern kann. Anfangs gemeinsam mit der Tante Hannah, der ältesten Schwester meiner Mutter, die auch im Verkauf tätig war.

Um das nötige Kapital zu beschaffen und um die Maschinen zu modernisieren, ging Onkel Max die Ehe mit meiner späteren Tante Leonore ein. Wie sie mit Familiennamen vorher hieß, weiß ich nicht mehr. Es wurden von ihrer Mitgift einige Maschinen angeschafft, aber das war schon Mitte der 1930er-Jahre und half nicht mehr viel. Das Geschäft hat bis 1938 bestanden. Dann wurde es von den Nazis geschlossen und zur Liquidation bestimmt. Die Maschinen wurden nach Deutschland verschleppt. Heute ist eine Pizzeria, wo früher das Geschäft war.

Wir hatten auch einen Rabbiner in der Familie. Er hieß Siegmund Jelinek und war ein Onkel meiner Mutter. Er war Rabbiner in Hollabrunn, und er hatte zwei Söhne: Siegfried und Hugo. Der eine war Anwalt, und was der andere war, weiß ich nicht.

Meine Großmutter hatte einen Verwandten, der eine Briefmarkenhandlung in der Klosterneuburger Straße hatte. Das war für mich sehr interessant, weil er mir manchmal alte Marken schenkte. Diese Marken waren der Anfang meiner damaligen Briefmarkensammlung.

Die ganze Familie wohnte im 20. Bezirk, in der Rauscherstraße. Nur Tante Malwine wohnte mit ihrer Familie im 15. Bezirk.

Meine Kindheit

Ich bin ein Einzelkind. Meine Eltern haben 1920 geheiratet, und ich bin am 28. August 1924 in Wien auf die Welt gekommen.

Ich musste in den Kindergarten, und ich habe ihn gehasst. Ich hab mich mit den Kindern nicht verstanden. Ich war klein, ich hatte rote Haare, und die haben mich gehänselt. Das war damals auch ein Grund, jemanden zu verspotten.

Ich kam in der Wasnergasse, beim Augarten [Park, Wiens ältester Barockgarten], in die Volksschule. Weder der Kindergarten noch die Volksschule waren jüdische Einrichtungen. Das waren ganz normale öffentliche Einrichtungen.

In der Volksschule spielte sicher der Antisemitismus eine Rolle. Es gab Stänkereien diesbezüglich, und ich wurde ich als Jude ein bisschen geärgert. Aber ich erinnere mich, viel mehr angestänkert worden zu sein wegen meiner roten Haare und weil ich klein und nicht sehr stark war. Ich konnte mich lange Zeit nicht wehren. Einmal, als mein Intimfeind, der hinter mir saß, mich stieß und ich deshalb einen Klecks in mein Heft machte, war ich so wütend, dass ich mich umgedrehte und ihm die Feder Tinte in den Oberschenkel stach. Das war natürlich ein ziemlicher Eklat. Aber es hat sich als sehr segensreich erwiesen, denn nachher hat er mich in Ruhe gelassen. Seitdem galt ich als unberechenbar.

Meine Großeltern Schafer waren gläubig. Mein Großvater starb ja Anfang der 1930er-Jahre, und meine Großmutter wohnte mit ihren unverheirateten Kindern Hannah, Irma und Max in einer Wohnung am selben Gang wie wir. Max heiratete erst später.

Wir sind am Abend sehr häufig bei meiner Großmutter gesessen und haben dort gemeinsam Nachtmahl gegessen. Ich mochte nur Geflügelfleisch, Germknödel, Zwetschkenknödel, Palatschinken und ähnliches. Meine Großmutter und meine Eltern kauften zu den Feiertagen immer gemeinsam eine Gans, die wurde in der Wohnung meiner Großmutter zubereitet. Zuerst wurden die Innereien gegessen, dann das gebratene Fleisch. Lange Zeit danach aßen wir noch das ausgelassene Gänseschmalz und die Leber, die in Einsiedegläsern erstarrt war. Am Schabbat [der siebte Tag der Woche, Ruhetag, höchster Feiertag des Judentums] zündete meine Großmutter die Kerzen an und betete dazu.

Meine Eltern waren nicht mehr religiös. Nicht einmal zu den Feiertagen gingen sie in den Tempel. Um zu verhindern, dass ich Religionsunterricht bekomme, ist mein Vater, als ich sechs Jahre alt war, aus der Religion ausgetreten. Er war dann konfessionslos, und dadurch war ich auch konfessionslos. Er hat das beim Bezirksamt gemeldet. Ob man das der Kultusgemeinde auch melden musste oder nur dem Bezirksamt und das automatisch weiterging, das weiß ich nicht. Jedenfalls ist er ausgetreten und ich galt dann auch als konfessionslos. Die ersten vier Jahre in der Volksschule hatte ich keinen Religionsunterricht.

Wir hatten sehr wenig Geld, die Oper konnten wir uns nicht leisten. Mein Vater war Handelsvertreter für Parfümeriewaren und zur Zeit der sich anbahnenden Wirtschaftskrise viele Jahre arbeitslos. Gelegentlich half er unangemeldet bei meinem Onkel in der Seifensiederei aus. Meine Mutter brachte uns durch Näharbeiten in Heimarbeit durch.

Mein Vater war als Soldat im 1. Weltkrieg verwundet worden. Er war in einer dieser Isonzo- und Piave-Schlachten 1. Ich glaube, an der Piave ist er verwundet worden. Er hatte einen Lungendurchschuss. Dort ist er Kommunist geworden und wurde dann Mitglied der Kommunistischen Partei, die später illegal war. Ich weiß, dass man bei uns in der Wohnung den Kleister zum Ankleben von Plakaten gekocht hat. Meine Mutter war davon nicht sehr begeistert, aber sie hat sich nicht weiter eingemischt.

Wir haben weder Weihnachten noch Chanukka gefeiert. Geschenke bekam ich nur zu meinem Geburtstag. Unsere Nachbarn hatten einen Weihnachtsbaum, da bin ich immer hingegangen und habe mir den Baum angeschaut. Als ich noch ganz klein war, hatte sich ein Hausbewohner als Krampus verkleidet und einer als Nikolo. Der Krampus ging zu allen Kindern im Haus und brachte ihnen Krampusgeschenke. Als sie an unserer Wohnung vorbei gingen, habe ich sehr geweint. Da ist mein Vater hinausgegangen, hat mit den Leuten gesprochen, und daraufhin kamen sie auch zu mir.

Meine Eltern konnten sich Urlaub nicht leisten. Zweimal wurde ich aber zu Bauern geschickt. Einmal verbrachte ich den Sommer mit meiner Cousine Mella in Neutal im Burgenland. Oft begleiteten wir die Bauern auf die Felder, und ich kann mich an die wunderbaren Mehlspeisen erinnern: Strudel mit Äpfeln, Birnen, Kirschen oder Strudel mit Kraut gefüllt. Den nächsten Sommer war ich mit meinem Cousin Ernst auch in Neutal, aber bei anderen Bauern.

Meine Schulzeit

1934 war ich, auf Betreiben meiner Mutter, in die Mittelschule, ins Realgymnasium RG 20, in der Unterberggasse gekommen. Mein Vater wusste nicht, ob er mich wirklich ins Realgymnasium geben sollte. Er sagte, alle Juden gehen ins Gymnasium, das sei bürgerlich. Aber er hatte mich sehr gern, und wir hatten ein sehr gutes Verhältnis in der Familie. Er ließ sich dann überreden, weil meine Mutter und ich drauf bestanden.

In die Mittelschule ging ich in eine fast jüdische Klasse, es gab nur wenige nichtjüdische Mitschüler. Also haben die sich gehütet, uns anzugreifen. Da gab es keinen, der sich getraut hätte, irgendeine antisemitische Bemerkung zu machen.

Der spätere Lateinprofessor, Nicetas Draxler hieß er, soll ein schrecklicher Nazi gewesen sein. Das wurde mir nach dem Krieg erzählt. Mein Klassenvorstand, unser Mathematikprofessor, der mich förderte und mit dem ich im besten Einvernehmen war, soll ein illegaler Nazi gewesen sein. Auch das wurde mir nach dem Krieg erzählt. Das habe ich nicht wissentlich miterlebt. Mir gegenüber hatte er nie eine Bemerkung in diese Richtung gemacht, sogar im Gegenteil: Ich hatte einmal eine schlechte Note auf eine Schularbeit in Mathematik bekommen, das passierte selten. Ich war einer der Besten in Mathematik. Als er mir mein Heft zurückgab, sagte er: 'Es tut mir in der Seele weh, dass ich dich in dieser Gesellschaft sehe.' Er war streng, aber gerecht: wir haben ihn alle geschätzt. Weniger beliebt war der Geographie- und Geschichtsprofessor, Illichmann hieß er. Dem hätte ich zugetraut, dass er ein Nazi gewesen wäre. Den hat aber mein späterer Schwager in England im Internierungslager getroffen - der Professor hatte eine jüdische Frau.

1934 haben die Christlich-Sozialen ein Gesetz oder eine Verordnung bewirkt, dass jedes Kind an einem Religionsunterricht teilnehmen muss. Die Schulklassen waren nach Geschlechtern getrennt und nach Religionen. Es gab zwei Klassen mit Buben, weil damals sehr viel mehr Buben ins Realgymnasium gegangen sind als Mädchen. Eine Klasse war eine rein katholische Klasse. Die andere Klasse bestand zu 80 bis 90 Prozent aus jüdischen Kindern, zu denen man Altkatholiken, evangelische Schüler und konfessionslose Schüler dazugab. Ich war als Konfessionsloser in dieser Klasse. In einer dritten Klasse waren nur Mädchen, da waren die Religionen auch gemischt.

Ich konnte mir nach dem neuen Gesetz aussuchen, welchen Religionsunterricht ich wollte. Ich habe mir den jüdischen Religionsunterricht ausgesucht. Der Unterricht hat mich aber auch interessiert. Wir hatten einen sehr guten Religionslehrer, Prof. Leo Menscher hieß er. Er hat den Unterricht sehr gut gestaltet. Später ist er nach Israel gegangen. Er hat sich sehr um mich bemüht, weil ich für ihn so eine Art 'verlorenes Schaf' gewesen bin. Er hat Fragen über jüdische Geschichte gestellt und uns selbst auf Sachen draufkommen lassen. Die jüdische Geschichte und auch die Auslegungen von Bibeltexten fand ich spannend. Das habe ich gern gemacht. Wir sind auch in Nachmittagsgottesdienste in den Klucky-Tempel [20. Bezirk] gegangen. Ich habe gern den Religionsunterricht besucht. Die hebräische Sprache hat mich weniger interessiert. Es war für mich nur noch eine andere Sprache, die man lernen musste.

Für meinen Vater war Religion Opium fürs Volk, aber er hat mich natürlich akzeptiert. Als meine Mitschüler in der dritten Schulstufe Bar Mitzwah hatten, wurde ich häufig zu ihren Feiern eingeladen. Es gab Musik, Spiele und viel zu essen, und es wurden auch Gedichte vorgetragen. Ich musste immer 'Des Schadchens Fluch', eine Parodie in jiddisch auf 'Des Sängers Fluch' von Ludwig Uhland [1787 - 1862] aufsagen. Ich kann das heute noch. Ich wollte dann eine Bar Mitzwah haben und war bereit, alles Nötige dafür zu lernen. Aber ich verschob den Termin der damit verbundenen Lesung aus der Torah [fünf Bücher Mose] um eine Woche mit besonders kurzer Haftarah [Lesung aus den Prophetenbüchern im Anschluss an die Torahlesung].

Meine Eltern hatten nichtjüdische und jüdische Freunde. Ich glaube, es waren mehr jüdische Freunde. Aber sie haben da eigentlich keinen Unterschied gemacht. Auch ich hab keinen Unterschied gemacht bei meinen Freunden.

Zum Teil wegen der Arbeitslosigkeit, zum Teil aus politischen Gründen, hat mein Vater in den 1930er-Jahren sein Glück in der Sowjetunion versucht. Er ist für einige Monate nach Moskau gegangen und hat dort gearbeitet. Aber er musste in einer Untermietwohnung wohnen, und er wollte uns doch nachholen. Als er zurückkam, sprach er sehr wenig über seine Erfahrungen in der Sowjetunion. Ich glaube, er war enttäuscht. Ich war damals noch zu jung, um richtig zu fragen. Zu dieser Zeit begeisterte ich mich auch für die kommunistischen Ideale, ging auf Maiaufmärsche und war bei den Pionieren der kommunistischen Jugendorganisation. Ich war in zwei Ferienlagern, eines war in der Tschechoslowakei. Wo das andere war, weiß ich nicht mehr. Die sind dann irgendwann von der Polizei aufgelöst worden. Also wäre mir in der damaligen Zeit, gar nicht die Idee gekommen, dass da irgendetwas in der Sowjetunion nicht zum Besten gewesen wäre.

Der Krieg fängt an

Den Jubel der Bevölkerung beim 'Anschluss' 2, die überall auftauchenden Nazifahnen und die Aktionen gegen Andersdenkende und Juden kennt jeder. Staatenlose Juden und Juden polnischer Staatsangehörigkeit wurden in unserem Bezirk in der Karajangasse, in einer ehemaligen Volksschule, eingesperrt. Manche von ihnen wurden von dort in ein Konzentrationslager deportiert.

Auswandern war nicht einfach. Man musste ein Land finden, das bereit war, Juden aufzunehmen und man musste von den deutschen Behörden die Ausreisebewilligung bekommen.

An Antisemitismus der Nachbarn in unserem Haus kann ich mich nicht erinnern. Auf der Straße war ich manchmal von irgendwelchen Rowdies angestänkert worden. Ich hab sicher nicht sehr jüdisch ausgeschaut, aber ein bisschen vielleicht doch. Nach 1938 wurde das kritisch. Da wurden dann auch Erwachsene gefährlich. Den 10. November 1938 3 haben wir nicht am eigenen Leib gespürt, zu uns ist keiner gekommen. Niemand von meiner Familie wurde eingesperrt. Aber wir haben natürlich mitgekriegt, was anderen Leuten passiert ist, die eingesperrt und geprügelt wurden.

Einmal hatte ich ein merkwürdiges Erlebnis: bevor ein Freund, ein ehemaliger Schulkollege, aus Wien emigrierte, schenkte er mir Bücher. Als ich mit den Büchern nach Haus kam, standen in unserem Haustor zwei Männer, einer war ein SA-Mann. Ich muss doch jüdisch ausgeschaut haben, denn der SA- Mann hat mich sofort als Juden erkannt. Er schaute sich die Bücher an und fragte, wohin ich gehe. Dann gab er mir eine Ohrfeige. Das war das einzige Mal, dass ich von einem Erwachsenen als Jude geschlagen wurde. Ich musste ihn in unsere Wohnung mitnehmen. Er wollte, dass mein Vater ihm unsere Bücher zeigt. Mein Vater hatte ein paar Bände von Friedrich Schiller und der SA Mann sagte: 'Was braucht der Jud noch einen Schiller?' Dann fragte er, ob wir Geld im Hause hätten. Mein Vater fragte daraufhin, was er glaube, wie viel Geld ein Arbeitsloser habe und zeigte ihm unser weniges Geld. Der SA-Mann rührte das Geld nicht an, den Schiller nahm er aber mit. Das war alles ein bisschen skurril.

Unsere Lebenssituation war unangenehm, sie ging uns auf die Nerven. Aber man kannte noch nicht diese tödliche Gefahr. Wer hätte sich das auch vorstellen können? Wenn meine Eltern die Gefahr geahnt hätten, hätten sie alles stehen gelassen und versucht zu fliehen. Es gab Leute, die Tickets gekauft haben nach Shanghai. Aber dafür brauchte man viel Geld, und wir hatten nur wenig Geld. Außerdem glaubten meine Eltern zu dieser Zeit noch, man könne das alles schon irgendwie überstehen.

Mein Cousin Ernst und ich bewarben uns beim Palästinaamt [Das Palästinaamt betrieb die Einreise nach Palästina und befand sich in der Marc-Aurel- Straße, im 1. Bezirk um Zertifikate 4 für die Jugendaliah [5]. Viele Juden nahmen an sogenannten Umschulungskursen und an Sprachkursen teil, um sich handwerkliche Fähigkeiten anzueignen für das Leben in einem anderen Land. Mein Onkel Max leitete mehrere Monate, im Auftrag der Kultusgemeinde, einen Kurs, bei dem ich assistieren durfte. Einige Rechtsanwälte und Professoren wollten die Seifensiederei, Parfümherstellung, Zahnpastaherstellung und Schuhcremeherstellung lernen. Ich war als Lehrbub dabei. Ich habe geholfen und auch einiges gelernt dabei. Ich hatte gedruckte Anweisungen, wie man was macht. Diese Anweisungen habe ich nach Palästina mitgenommen.

Das war 1939. Mein Vater war nicht mehr in Wien. Er war eine Zeit lang zur Zwangsarbeit in Deutschland, kam zurück, und dann war er auf einem dieser Nisko-Transporte 6. Viele, die dort waren, sind in die Sowjetunion geflüchtet. Mein Vater wollte wegen der Familie nicht flüchten und ist dann wieder nach Wien zurückgekommen.

Meine Aliah

Zu dieser Zeit war ich in Vorbereitungslagern für die Jugendaliah. Das zweite Lager war in Moosbrunn, und von Moosbrunn wurde ich abberufen zur Aliah. Im Herbst 1939 kam ich nach Wien zurück und am 9. November 1939 fuhr ich auf legalem Weg, über Italien, mit einem Zertifikat nach Palästina. Ich konnte mich nur von meiner Mutter verabschieden. Ich habe damit gerechnet, dass ich meine Eltern nachkommen lasse.

Mein Vater kam aus Polen nach Wien zurück, und ich hab später erfahren, dass meine Eltern am 17. August 1942 nach Maly Trostinec [Weißrussland] deportiert und am 21. August 1942 ermordet wurden. Sie wurden gleich umgebracht, was ich als Erleichterung empfinde. Sie haben sich zumindest das Lager erspart.

Es war schon Krieg, aber Italien war noch nicht im Krieg. In Wien gab es kein englisches Konsulat und Palästina war britisches Mandat. Also mussten wir, das war irgendwie so arrangiert, italienische Transitvisa bekommen, bevor wir ein endgültiges Visum nach Palästina im Pass hatten. Wir blieben eine Woche in Triest. Während dieser Zeit wurden unsere Pässe nach Rom ins englische Konsulat geschickt, wo das Visum hinein gestempelt wurde. Dann konnten wir aufs Schiff. Es hat zwei Schwesternschiffe, die 'Galiläa' und die 'Jerusalem'. Ich war auf der 'Galiläa'.

Es kamen auch noch Flüchtlinge nach mir, aber die waren größtenteils nicht mehr aus Wien. Aus unserer Gruppe wurden einige vorher nach Dänemark und nach Holland geschickt, die von dort nach Palästina weiterfuhren.

Ich war zwei Jahre im Kibbutz, der gemäßigt sozialdemokratisch war. Ich gehörte zur Jugendgruppe. Zuerst gab es eine Versammlung, auf der besprochen wurde, wer welche Arbeit machen soll. Die Landwirtschaft war das bevorzugte Ziel. Natürlich sollten möglichst viele in der Landwirtschaft arbeiten. Ich hatte aber keine große Lust dazu, ich wollte irgendetwas Handwerkliches lernen und meldete mich für die Tischlerei. Das war gar nicht so einfach, weil es dort nur einen Platz gab. Noch einer wollte in die Tischlerei, woraufhin ausgelost wurde. Ich hatte Glück, das Los hat mich bestimmt. Der andere sollte mich nach einem Jahr ablösen. Ob es dann noch dazu gekommen ist, weiß ich jetzt gar nicht mehr. Ich bin jedenfalls die ganze Zeit in der Tischlerei geblieben.

Wir hatten am Vormittag Unterricht und am Nachmittag haben wir gearbeitet. Wenn irgendwelche wichtigen Arbeiten zu erledigen waren, konnte man auch tauschen. Dann hatten wir einen ganzen Tag Jom Oved [Arbeitstag] und einen ganzen Tag Jom Limud [Lerntag] Im Kibbutz wurde ich noch mehr kommunistisch beeinflusst. Es kam auch jemand von außerhalb des Kibbutzes, der uns für die Kommunistische Jugend warb, es existierte auch eine kleine kommunistische Zelle.

Ich wollte nicht im Kibbutz bleiben. Ich nahm Urlaub und fuhr nach Tel Aviv. Mein Problem war, dass ich keine Wohnung hatte. Ich brauchte eine Arbeit und eine Wohnung. Ich war glücklich, als man mir einen Job in einem Hotel anbot.

Als ich nach Tel Aviv kam, sollte ich zuerst bei einem Freund wohnen, hatte aber nicht die genaue Adresse. Ich fand den Freund nicht. Am Abend legte ich mich dann auf eine Bank zum schlafen. Dort stöberte mich ein Polizist auf, und ich verbrachte die Nacht auf der Polizeistation. Dann traf ich einen anderen Freund, der mir erzählte, man habe ihm einen Job in einem Hotel offeriert, den er nicht annehmen wolle. Das war ein gutes Angebot, denn es war mit einer Wohnmöglichkeit verbunden - Wohnen und Essen, das war ja das Hauptproblem. Die Bezahlung war nicht besonders gut, aber ich habe die Arbeit angenommen. In diesem Hotel war ich ein paar Monate. Dann habe ich eine Annonce in der Zeitung gelesen, dass ein Fachmann für Seifenfabrikation gesucht wird. Ich war natürlich alles andere als ein Fachmann für eine Seifenfabrikation.

Ich besaß die Frechheit, mich dort als Fachmann zu melden, und es ist mir gelungen, Seifenflocken herzustellen. Der Besitzer dieser Seifenfabrik hat nichts davon verstanden und ich aber auch nicht genug. Er verließ sich auf mich als Fachmann, und das konnte natürlich nicht funktionieren.

Die Seifenflocken haben ihm gefallen, aber dann wollte er auch noch Toiletteseifen. Die habe ich nicht zusammengebracht. Danach bin ich wieder nach Tel Aviv zurück gefahren und habe eine Stellung zum Orangen pflücken und Unkraut jäten in Orangenplantagen, Pardess genannt, bekommen.

Damals hatte ich kaum noch Geld, und musste von Brot und Orangen leben. Als ich nach Wien zurückkam, konnte ich jahrelang keine Orange mehr anschauen. Dann hatte ich einen Job in einem Militärlager als Hilfsarbeiter in der Schlosserei. In Wien hatte ich auch einen Umschulungskurs bei einem jüdischen Schlosser, in der Nähe vom Karlsplatz, gemacht. Nun wollte ich als Schlosserlehrling aufgenommen werden. Den Schlosser, bei dem ich am Karlsplatz hatte, habe ich in Israel wieder getroffen. Er war dort auch als Schlosser angestellt und riet mir, mich als Hilfsarbeiter anstellen zu lassen, weil ich dann mehr Geld bekäme. Als Lehrling hätte ich fast nichts gekriegt. Ich war dann einige Monate Hilfsarbeiter. Dann war ich ein Jahr Hilfspolizist.

Als englischer Soldat in Italien

Ich habe mit einem Freund gemeinsam den Jahresurlaub verbracht, da sind wir ein paar Tage länger geblieben. Ich habe mich dann aber sofort zum Militär gemeldet. Das war Desertion, aber da ich jetzt beim Militär war, haben sie es nicht so ernst genommen.

Dreieinhalb Jahre war ich beim Militär, bei dem RASC, das ist die Royal Armee Service Corps. Ich habe auf 'Drei-Tonnen-Lastwagen' chauffieren gelernt. Zuerst hatten wir einen Trainingskurs. Im Kibbutz hatte ich Englischkurse belegt. Jeder von uns hatte dort etwas, von dem er glaubte, er könne es unterrichten. Ich unterrichtete Mathematik. Englisch habe ich mir selber beigebracht. Ich hatte ein englisches Buch, das mich sehr interessierte. Zuerst habe ich es mit einem Wörterbuch gelesen, und dann habe ich das Wörterbuch weggelegt und das Buch einfach weitergelesen. So habe ich mir Englisch beigebracht, was meiner Aussprache allerdings nicht besonders gut tat. Aber mein Wortschatz war groß. In Sarafend, in der Nähe von Tel Aviv, gab es wenige, die genügend englisch konnten. So bekam ich meinen ersten Streifen an der Uniform.

Von Sarafend wurden wir nach Taranto in Italien in ein RASC Transitcamp versetzt. Dort wurde ich zur 462. Kompanie eingeteilt, das war eine jüdische Kompanie, aber nicht die 'Jüdische Brigade'. Dort diente ich bis Ende des Krieges. Ich war gerade in Turin, als der Krieg in Europa aus war.

Die Soldaten schossen Leuchtmunition in die Luft geschossen und riefen: 'Der Krieg ist aus, wir haben den Krieg gewonnen!' Japan war noch im Krieg, aber mit Deutschland war es aus. Ich habe mich dann zum 'interpreters pool' gemeldet, weil ich nach Österreich wollte, um zu erfahren, was mit meinen Eltern ist. In Italien hatte ich ein bisschen italienisch gelernt. Aber ich konnte es nicht so gut, dass ich mit gutem Gewissen hätte sagen könne: ich kann's. Aber anscheinend genügte es - ich wurde Dolmetscher für Deutsch und Italienisch. Zunächst einmal war ich in Kärnten. Seit ich aus Italien weg war, war ich nicht mehr bei dieser jüdischen Einheit, sondern ständig bei englischen Einheiten; meistens als einziger Jude.

Dadurch, dass ich angegeben hatte, italienisch zu können, wurde ich nach Italien zurückgeschickt. Ich wurde nach Rom ins Kriegsverbrechergefängnis geschickt. Dort dolmetschte ich für die Administration. Das traf mich unangenehm, denn ich wollte in Österreich bleiben. Ich war inzwischen einmal in Wien und hatte festgestellt, dass meine Eltern nicht mehr da waren. Aber ich wollte in Österreich studieren. Dann, endlich, wurde ich nach Österreich versetzt.

Zurück nach Österreich

Wir waren glücklich! Die Nazis waren weg und Österreich ein freies Land. Ich war in Israel auch beim 'Free Austrian Movement' 7. Wir wollten in Österreich etwas Neues aufbauen.

Beim Militär hatte ich die englische Matura gemacht. Schon in Israel hatte ich mit einem Maturakurs begonnen. Ich ließ mir von meiner Tante, die in England war, Bücher schicken und habe für die Matura gelernt. Die englische Militärmatura war dann relativ einfach.

In Wien bekam ich ein Stipendium, und ich hatte auch Geld gespart. Für jeden Monat beim Militär bekam man ein wenig Geld. Das habe ich mir in England auszahlen lassen und nach Wien geschickt. Davon konnte ich ein Jahr leben. Ich hab mir aber sofort außerdem einen Job gesucht.

Meine Frau, Kitty Suschny, geborene Pistol, hatte einen Bruder, Harry Pistol, der auch beim englischen Militär war. Kitty wurde am 25. November 1924 in Wien geboren und durch einen Kindertransport 8 nach England gerettet.

Zu Pessach [Fest, das an den Auszug der Juden aus Ägypten erinnert] 1947, wurden alle jüdischen Soldaten der alliierten Armeen in Wien, auch alle schon entlassenen, von den Amerikanern zu einer Pessachfeier ins Café Beethoven eingeladen. Der Bruder meiner späteren Frau hatte sich und seine Schwester angemeldet. Dort sind wir uns das erste Mal begegnet. Am ersten Abend war sie mit einem Amerikaner am Tisch beisammen, der sich für sie interessierte und ich mit einer Engländerin. Weder die Engländerin noch der Amerikaner kamen am nächsten Abend, und da saßen wir dann auf einmal nebeneinander und kamen ins Gespräch.

Ich war nie in der Kommunistischen Partei. Ich war beim 'Verein Demokratischer Studenten'. Das war eine kommunistische Tarnorganisation, die Leiter waren alles Kommunisten. Dort war ich eine Zeit lang Mitglied, aber zur kommunistischen Jugend bin ich schon nicht mehr gegangen. Eines Tages traf ich einen Freund. Wir waren schon als Kinder befreundet, und unsere Mütter waren auch befreundet. Er hat bei der jüdisch - historischen Dokumentation gearbeitet. Offiziell ging es um Dokumentation, inoffiziell wurden Kriegsverbrecher gejagt. Ich wurde aufgenommen. Wir nahmen Zeugenaussagen von Leuten auf, die in Polen im Ghetto oder in Lagern waren, und die über Personen, die Juden umgebracht hatten, oder geholfen haben, Juden umzubringen, berichten konnten. Diese Arbeit war überaus wichtig und ich habe sie sehr gern gemacht. Aufgrund dieser Aussagen wurden unter anderem Dutzende österreichische Polizisten festgenommen. Es war noch die Zeit der Besatzungsmächte, da verlangten die Russen die Auslieferung der Kriegsverbrecher, die sie dann nach Russland brachten. Leider sind einige von denen zurückgekommen, aber sie haben zumindest einiges mitgemacht in den russischen Lagern.

Tadek Frydman war der Chef dieser Organisation. Insgesamt haben wir bestimmt 50 bis 100 Leute hinter Gitter gebracht. Leider nicht auf Dauer, aber doch für einige Zeit.

Damals war der Kommunist Heinrich Dürmayer Chef der Staatspolizei. Dann wurde der Sozialdemokrat Peterlunger Chef und nichts funktionierte mehr. Wir konnten unserer Arbeit nicht mehr vernünftig nachgehen. Wir haben dann so eine Art Dokumentation über die Juden in Österreich erarbeitet. Das hat mich weniger interessiert, wir waren ja keine Historiker. Da kam ich mir sehr dilettantisch vor.

Mein neues Leben
Danach studierte ich Chemie und beendete es mit dem Doktorat. Kitty und ich waren sieben Jahre befreundet. Eine Woche, nachdem ich mein Doktorat gemacht hatte, haben wir geheiratet.

Eine kurze Zeit war ich als Privatassistent bei Professor Broda, bei dem ich dissertiert hatte. Sein Großvater war Jude und er war während des Krieges in England. Ab 1954 hatte ich als Betriebsprüfer einen Job im Arsenal.

Meine Frau und ich betrieben nebenbei ein kleines Textilgeschäft, da ist nur meine Frau drin gestanden.

Von der Linie der Kommunistischen Partei hab ich mich immer mehr distanziert. Und als dann 1956 die Revolution in Ungarn durch das militärische Eingreifen der sowjetischen Streitkräfte niedergeschlagen wurde hat mir immer mehr zu Denken gegeben. Ich hab gegen Aufrüstung unterschrieben, aber ich war nicht linientreu, das war ich eigentlich nie so richtig. Nur am Anfang, als ich es nicht besser wusste. Von dem Moment an, wo ich ein bisschen selbständiger denken konnte, war ich alles andere als linientreu.

Im Jahre 1957 ist die International Atomic Energy Agency nach Wien gekommen. Ich habe mich dort beworben und wurde eingestellt. Die nächsten 26 Jahre war ich für die International Atomic Energy Agency tätig. Das war der Traumjob für mich. Die Arbeit war interessant, es war ein angenehmes Betriebsklima. Ich konnte viele Reisen unternehmen, und ich wurde sehr gut bezahlt. Ich hatte alles, was man sich von einem Job nur wünschen kann. Ich bin dort geblieben, bis ich in Pension ging.

1957 wurde unsere Tochter Eva-Ruth, verheiratete Dombrowski, geboren. Sie ist das einzige unserer drei Kinder, die bewusst jüdisch, also traditionell, mit ihrer Familie lebt. Sie war in ihrer Jugendzeit auch ein halbes Jahr in Israel. Sie hat dann in Wien Medizin studiert und arbeitet Ärztin. Sie hat drei Kinder: Daliah, Sonja und Raphael. Die Kinder gehen in den jüdischen Religionsunterricht. Die Schwiegermutter meiner Tochter ist auch nicht fromm, aber sie feiert mit den Kindern zum Beispiel den Sederabend [Abend vor Pessach; Pessach: Fest, das an den Auszug der Juden aus Ägypten erinnert].

1960 wurde unsere Tochter Dinah, verheiratete Nemesszeghy, geboren. Sie ist als medizinisch-technische Fachkraft. Sie hat einen Sohn, der Joachim heißt.

1962 wurde unser Sohn Peter geboren. Er ist ein bewusster Jude, lebt aber überhaupt nicht danach. Er hat sich beruflich selbständig gemacht, ist verheiratet und hat einen Sohn, Martin und eine Tochter Yvonne.

Es gab einige Gründe, warum ich nach Österreich zurückgekommen bin. Zuerst dachte ich, ich würde meine Eltern hier noch finden. Später dachte ich, die Nazis sind weg, das Land wird sich demokratisch entwickeln. Ich wusste natürlich, dass es eine Menge Nazis gibt, mehr als für das Land gut ist. Aber es gab demokratische Organisationen, das schien mir einigermaßen zu funktionieren.

Während der Waldheim-Affäre 9 habe ich mich sehr schlecht gefühlt, weil da viel Antisemitismus hochgekommen ist. Ich halte Waldheim selbst weniger für einen Nazi, als einfach für ein gesinnungsloser Lügner. Ich hatte aber zu dieser Zeit nicht das Gefühl, das ich in einem Naziland lebe. Ich könnte hier nicht leben, wenn ich in jedem Menschen von vornherein einen Nazi sehen würde. Da dürfte man nirgends leben, außer in Israel, und da hätte ich auch genügend Probleme. Ich glaube nicht an eine Kollektivschuld, das ist unsinnig.

Glossar

Életrajz

A mozgásában igen erősen korlátozott, három nyelven perfektül beszélő, szellemileg nagyon friss, de elég depressziós, 83 éves hölgy 12 évvel fiatalabb férjével él kettesben a Városligethez közel. A férfi 19 éve súlyos szívbeteg, szívbillentyűcserét végeztek nála, pár éve pedig agyérgörcse volt. Kedvenc társukat, egy vizslát nemrég kellett elaltatni, azóta még magányosabbak ők ketten – egyikük az egyik, másikuk a másik szobában tölti napjait, sokat olvasva, tévézve. Az ebédet hozzák, gondozónő is jár, meg hetenként takarítónő. Abban a reményben költöztek 5 éve ide a város másik feléből, hogy néhány házzal odébb lakó unokájukkal többet találkozhatnak. Nem így történt. Naponta egy barátnőjük látogatja őket.

1921. június 29-én születtem Budapesten, középpolgári családban.

A szüleim: édesapám cégvezető volt egészen a zsidótörvényig [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Utána önállósította magát, és egy úgynevezett hőszigetelő vállalatot nyitott az 1938-as évben, és ezt csinálta egészen addig, amíg 1944-ben el nem hurcolták. Édesanyámmal rossz volt a kapcsolatom, ő kezdettől fogva agyi problémákkal élt, úgyhogy engem gyűlölt. Én voltam az egyetlen gyerek. Apám imádott, anyám gyűlölt, ez volt körülbelül a kép. Volt egy csodálatos nagyanyám, az anyám anyja, aki anyám helyett is imádott, mert mindig azt mondta, hogy nekem kétszeres szeretetre van szükségem.

Anyai nagyanyámat Waizen Jánosnénak hívták, született Heimler Irén. Heten voltak testvérek, és szombathelyiek voltak. A dédnagyapám, akit sose ismertem, nagyon gazdag gyáros, úgynevezett első család volt Szombathelyen [Vas vm.]. Szóval ők voltak a legnagyobb tiszteletnek örvendő és leggazdagabb család Szombathelyen. Nagyanyámnak hat nővére volt. A nagyanyám és még három nővére jött aztán Budapestre. Itt mentek férjhez, mindegyik igen jó körülmények között.

Elsőként nagyanyám maradt özvegyen. A nagyapámat nem is ismertem. Bankigazgató volt, és a Hold utcában laktak egy hatalmas lakásban. Amikor nagyanyám megözvegyült, átköltözött a Liszt Ferenc térre, ahol halála napjáig, kilencvenéves koráig élt. Rendkívül talpraesett volt, nagyon hamar megtalálta a helyét, ötvenöt éves korában egy számára teljesen új hivatást kezdett el: panziókat bérelt. Először Svájcban, St. Moritzban, ahová mindig elvitt engem és a kis unokahúgomat, az anyám húgának a kislányát. Két évig teljes nyáron át St. Moritzban nyaraltunk. Utána ő továbbment San Remóba, Franciaországba. Amíg lehetett zsidónak külföldön ilyet csinálni, addig csinálta. Később Balatonvilágosra tette át a székhelyét, az egyik nővérével ott vezetett panziót. Nagyon érdekes hely volt. Akkori ismert színészek találkozóhelye: Mezey Mária, Básti Lajos, Latabárék [Mezey Mária (1909–1983) – színésznő. 1944-ben, a német megszállás alatt nem vállalt fellépést. 1958-tól a Madách, 1964-től a Nemzeti Színház tagja; Básti Lajos (1911–1977) – 1937-ben szerződött a Vígszínházba, ahol a zsidótörvények miatt 1939–40-ben már alig kapott szerepet. 1941 tavaszától a háború végéig nem szerepelhetett színpadon. 1945 őszén a Nemzeti Színház szerződtette, amelynek haláláig tagja maradt; Latabárok – a színészdinasztia kilenc tagját tartja számon a magyar színháztörténet. A legemlékezetesebb színészi pályafutás id. Latabár Árpád (1878–1951) és fiai, ifj. Latabár Árpád (1903–1961) és Latabár Kálmán (1902–1970) nevéhez fűződik. – A szerk.]. Ezek mindig ott nyaraltak. És én borzasztó sok élményt szereztem ezáltal. Tizenöt-tizebhat éves koromig tartott ez az állapot.

Nagyanyám nővéreiről valamit. Hermin néni egy Réthy József nevezetű emberhez ment hozzá. Első világháborús zsidó tábornok volt. Nagyon jó anyagi körülmények között éltek. Volt egy lányuk, Réthy Zsuzsa, aki báró Hazay Miklóshoz ment feleségül. Ők aztán kimentek Bécsbe. Ott is halt meg mind a kettő.

Frida néni egy Endrei nevű ember felesége lett. Frida néni volt az, akivel együtt vezette a panziót. Frida néni lánya, Margit férjhez ment a híres Bródy Istvánhoz, a Magyar Színház igazgatójához, akit úgy neveztek akkoriban, hogy a szivaros Bródy Pista. Valamilyen retyerutya rokonságban voltak a Hunyady Sándorékkal, Bródy Sándorékkal [Bródy István (1882–1941) – rendező, színházigazgató, számos színházban volt rendező, 1929-ben szeptembertől novemberig volt a Magyar Színház művészeti vezetője. Bródy Sándor (1863–1924) – író, újságíró, szerkesztő; fia Hunyady Sándor (1890–1942) – író. – A szerk.]. Margit nagynéném lánya, Bródy Juci is egy báróhoz ment hozzá, báró Hollay Sándorhoz. Ezek mind zsidók voltak egyébként. Ők a hollandiai Eidhovenbe mentek, és ott éltek.

A harmadik testvére, aki idejött [Budapestre], Margit fiatalabb volt nagyanyámnál. Vecsey Györgynének hívták, kicsit hóbortos volt. Volt egy gyönyörű fia, a Géza, ők nagyon hamar elmentek Angliába, és haláláig Londonban élt.

A Szombathelyen maradt nővéreit [Schwartz Bertalanné, szül: Heimler Ilona; Schleiffer Pálné, szül. Heimler Riza; Wolf Ernőné, szül. Heimler Olga] és azok leszármazottait, szám szerint tizenhetet, Auschwitzba deportálták. Egyetlenegy se jött vissza. A legidősebb a hetvenéves Olga néni volt, a legkisebb három éves volt, a Marika. Schwartz Berci bácsit, aki Szombathely első orvosa volt, még ott, helyben, a vagonban lőttek agyon, azt hiszem, mert azok voltak a legszörnyűbbek, az ottani csendőrség, ott, Nyugat-Magyarországon. A lánya, Gabi éppen szülés előtt állt, és az édesapja segíteni akart neki, és mind a kettőt ott, helyben agyonlőtték. Úgyhogy ők már ki se mentek [Van arra utaló információ, hogy Schwartz Bertalan nem akkor halt meg, hanem később, az auschwitzi vagy talán a buchenwaldi koncentrációs táborban. Lásd Szántóné Balázs Edit főiskolai docens előadását egy névrokon családról, a „Heimler család” címmel. Olvasható: or-zse.hu/resp/balazsedit-heimlercsalad-mtud2004.htm  – A szerk.].

A nagyanyám kilencvenéves koráig tökéletes szellemi frissességben élt. Öt nyelven beszélt, bridzselt, kötött, horgolt – csak teljesen süket volt. De valami tökéletes agya volt, és egészen nyolcvanhat éves koráig röpködött. Hol a húgához Londonba, hol másik rokonhoz Hollandiába. Én soha nem voltam senkinél, mert anyukám mindenhol eláztatott, mindenhol azt mondta, hogy neki egy gonosz, kegyetlen lánya van. Nem is hívtak meg sehova.

Az édesapámékról csak nagyon hézagosan tudok. Apai nagyapámat egyáltalán nem ismertem, csak azt tudom, hogy Kapolcson [Akkoriban Zala vm.-ben lévő kisközség, 1891-ben 1200 főnyi lakossal. – A szerk.] éltek, és az apai nagyapám volt az egyetlen zsidó bíró Magyarországon. Tehát Kapolcs bírája volt. Krausz Bélának hívták. Igen. Apám magyarosított aztán Kaszásra. Ennyit tudok, többet nem.

Az apai nagyanyám nagyon idős volt, kicsi voltam még, amikor meghalt, úgyhogy alig ismertem. Ők Tapolcán éltek [Tapolca – nagyközség volt Zala vm.-ben, 1891-ben 5800 lakossal, járási székhely, a veszprémi püspök balatonmelléki uradalmainak központja. – A szerk.]. Róluk többet nem tudok. Csak annyit, hogy az apai nagyanyámnak volt egy testvére, Lujza néni, Kozma Lajosné. A Falkman utcában, itt, a Rózsadombon volt villájuk. Ezt Lili lánya örökölte, majd az unokája, Kozma Tamás, aki velem egyidős volt, és néhány éve halt meg. Az Állami Számvevőszéknél volt jogász főtanácsos, vagy mit tudom én, valami ilyesmi.

Édesapám Kaszás István. Nagyon régen, még jóval a házasságkötése előtt magyarosított. Kapolcson született 1881-ben. Sümegen járt középiskolába [Sümeg – járásszékhely nagyközség volt, akkoriban Zala vm.-ben, 1891-ben 5400, 1920-ban 5300 főnyi lakossal; Sümegen reáliskola volt. – A szerk.], Keszthelyen végezte az agráregyetemet és utána Budapestre nősült [Keszthely – a század első évtizedeiben közigazgatási besorolása szerint még nagyközség, de járási székhely Zala megyében. Lakosainak száma 1910-ben 7500 fő volt. Számos közhivatala, iskolája és egyéb közintézménye volt. – A szerk.]. 1920-ban feleségül vette anyámat, akinek a lányneve Waizen Ella. Én 1921-ben születtem, egyedüli gyerek voltam egy nagyon jómódú középpolgári családban.

Apámnak három fivére volt. Géza építészmérnök volt, korán meghalt tbc-ben, még jóval a holokauszt előtt. Lánya, Klári Amerikába ment férjhez. Ernő Budapesten volt terménykereskedő, és 1944-ben halt meg Bécsújhelyen. Feleségének, Renée-nek Pesten bridzsszalonja volt, volt két gyermekük, Béla és Zsuzsa. Emil Tapolcán volt gazdálkodó, innen hurcolták el. Egyik lánya, Bözsi Székesfehérvárott élt, innen vitték el. Másik lánya, Zsuzsa túlélte a deportálást, és Ausztriában ment férjhez.

Szüleim világéletükben az Újlipótvárosban laktak. Amikor megszülettem, akkor az Ügynök utcában [ma Kresz Géza utca]. Hatéves koromban átköltöztünk a Sziget utcába [most Radnóti Miklós utca], és ott laktunk tizenhat éves koromig. Onnan átköltöztünk a Tátra utca 21-be, egy akkor épült ultramodern, központi fűtéses, háromszoba-hallos lakásba.

Mindig volt személyzet, mellettem pedig fräulein [német nevelőnő]. Egészen tízéves koromig volt ilyen úgynevezett fräuleinom, Ausztriából, innen-onnan. Apám rengeteget dolgozott. Anyám soha. Háztartásbeli volt, de mindig volt szakácsnő, aki hát ilyen mindenes volt, de nagyon magas fokon. Persze volt külön mosónő is. A fräuleinnek csak az volt a dolga, hogy velem foglalkozzon. De ezekre már csak halványan emlékszem. Mindig mondták, hogy nekem milyen szociális érzékem van. Ugyanis anyám soha nem adott háztartási alkalmazottnak szabadnapot, mondván, minek menjen az a nő pihenni. Én meg mindig falaztam neki, hogy elmehessen, hogy találkozhasson ő is a barátaival. Szóval bennem akkor már ilyenek mozogtak.

Anyám sose foglalkozott velem. Furcsa dolgai voltak. Egészen kiskoromban rendezett nekem zsúrt, mert nagyon adott a külsőségekre. Meghívott gyerekeket, akik hoztak nekem ajándékcsokoládét, amit ő az utolsó szemig elzárt a szekrényébe, és mind megette. A háztartási alkalmazottak adtak titokban enni, mert nem akart enni adni. Például téliszalámi volt otthon, de nem adott belőle, hanem megdörzsölte a kenyeret téliszalámival, és azt a darab kenyeret adta nekem, aminek téliszalámiszaga volt. Utált, mert nem akart engem. Apám akart nagyon, és ő szeretett is, de ezekről a dolgokról nem tudott, mert én soha nem meséltem neki. Nem árulkodtam. Nem akartam apámnak fájdalmat okozni.

Tulajdonképpen jól éltek, de anyám mindig egy mésalliance-nak [rangon alul kötött házasság] tartotta a házasságát, hogy ő egy paraszthoz ment hozzá, mert apám ugye vidékről származott, és anyám sznob volt. Például, amikor kimentünk a nagyanyámhoz nyaralni, akkor harminckét felgombolós kis szoknyácskás ruhát csináltatott nekem, mert arra nagyon adott, hogy hogy nézek ki. Viszont ha például bridzsvendégek voltak nálunk – a mai napig emlékszem, olyan négy-öt éves lehettem –, megcsinálta, hogy elment mellettem, belecsípett a combomba, és megcsavarta. Ez iszonyúan fájt, és nagyot ordítottam. Erre: „Mi van, kislányom? Ki bántott?” Szóval ilyen beteges dolgai voltak.

Na meg nem kelt föl az ágyából. Sajnos, olyanokat kell mondanom, amit szégyellek: nem szeretett mosakodni. Apám olyan volt, mint egy mosómedve, folyton fürdött. Én hála isten, ezt tőle örököltem. Ez is egy ilyen elmebajos dolog volt, hogy imádta, hogyha hetekig nem fürdött. Valami szörnyű volt!

Apáméknak színházbérleteik voltak, színházba jártak. Meg bridzselni jártak. Különböző kávéházakban voltak ilyen bridzsszalonok. Rendszeres társaságuk volt, akikkel bridzseltek, és színházba jártak. Apám minden télen két hétre elment Abbáziába. Nyáron mi nyaraltunk. Ez járt neki, mert egész évben dolgozott, és hát amikor a család nyaralni ment a Balatonra, akkor ő oda legföljebb csak a hétvégeken jöhetett. Svájcba, oda nem is jött egyáltalán. Szóval, apám telente nyaralt, akkor mi itthon voltunk.

Apám éjjel-nappal dolgozott, hogy eltartsa a családot. Engem taníttattak, mindig voltak különóráim, külön franciára jártam, külön angolra jártam, németre nem kellett, mert azt nagyon tudtam. Külön tornára jártam egészen pici gyerekkoromtól. Apám az utolsó percig dolgozott. Amikor a Tátra utcába költöztünk, akkor már nehezebb volt, mert hát akkor már zsidótörvény volt. De valahogy mindig tartottuk a színvonalat. Nem tudom, hogy csinálták, de mindig járhattam a különóráimra.

Volt egy nagyon nagy szenvedélyem is: kórusban énekeltem, az Ádám Jenő vezette kórusban [Ádám Jenő (1896–1982) – zeneszerző, karmester, pedagógus, 1929–1959 között a zeneművészeti főiskola tanára, énekkarának vezetője. – A szerk.]. Utána Lichtenberg Emilhez jártam, aki egy rendkívül híres karnagy volt, ő vezette a Budapesti Ének- és Zenekar Egyesületet. Teljesen ingyen énekeltünk Händelt, Bachot, csodálatos, ez nekem nagyon nagy élmény volt 20–22 éves koromig. A Zeneakadémián is fölléptünk a kórussal. Közben zongorázni is tanultam. Jártam az úgynevezett Fodor Zeneiskolába, elég tehetséges is voltam, de nagyon untam a gyakorlást, és abbahagytam [Fodor Ernő (1878–1944) – zenepedagógus, zongoraművész. 1903-ban alapította híressé vált zeneiskoláját, melyben neves tanárok vezetésével (1927–1943 között itt oktatott pl. Kadosa Pál is) öt tanszakon folyt az oktatás (itt indult a hazai cimbalomoktatás is). – A szerk.].

A nagyszüleim közül senki nem volt vallásos. Senki nem tartott semmit. A nagyanyám szombathelyi nővérei sem tartották a vallást, soha semmiféle vallási ünnepet nem tartottak. Egyedül a nagynéném, anyám húga tartotta a vallást. Hallatlanul értelmes nő volt, művészettörténetet végzett akkor, amikor nők még nem nagyon jártak egyetemre. Férjhez ment egy Grósz Nándor nevű úrhoz, aki rendkívül vallásos volt, ő volt a XI. kerületi rasekol, vagyis hitközségi elnök. Ők kóser háztartást vezettek, tartottak minden ünnepet. Apámmal egyedül széderestére [lásd: nagyünnepek, széder] voltunk ott hivatalosak. Ez volt az egyetlen, amire amíg apám élt, és amíg ezeket meg lehetett tartani, elmentünk. Budán laktak, a Horthy Miklós téren [ma Móricz Zsigmond körtér]. Oda jártunk széderestét tartani, és ez nekünk nagyon mulatságos volt, mert ott eldugták a maceszt, és keresni kellett. A széderestéken kívül soha semmi, templomba sem járt senki a szűkebb családomból. Apám, anyám, senki nem volt templomba járó, a nagyanyám se. Én meg pláne nem. Grószéknak volt egy lányuk, aki nekem unokahúgom volt, és imádtuk egymást. Gyakran volt nálunk. Például mi karácsonyt tartottunk, tehát volt karácsonyfa, rendes karácsonyeste, de például Hanukát nem tartottunk [lásd nagyünnepek, Hanuka]. És a kishúgom mindig hozzánk jött, amikor iskolai szünet volt, ott aludt, és ott töltötte a karácsonyt.

Hittanra jártam, de amikor lehetett, ellógtam róla. Csak az iskolai kötelező hittanórákra jártam, sehova máshova nem.

Az óvoda az egy perc volt, és nem emlékszem rá. De az iskola… Volt a Fillér utcában egy angol magánelemi, ahol angolul folyt a tanítás. Ott végeztem az első osztályt hatéves koromban, de akkor már tudtam angolul. Az egy olyan iskola volt, hogy autóval jöttek a gyerekekért, és azzal is vitték őket haza. Ezt az iskola nyújtotta. Biztos nagyon drága volt, mert egy év után már nem is jártam oda. De amíg odajártam, addig csodálatos dolgokra emlékszem. Például színielőadás volt, a gyerekek adták elő a Csipkerózsikát, és én voltam a Csipkerózsika. Hosszú, szőke loknijaim voltak, amik mindig bosszúságot okoztak nekem, mert estére mindig felcsavarták drótokra, és fájt éjszaka.

A második elemibe már egy közönséges iskolába jártam, nem emlékszem, hol volt. A harmadik elemibe megint máshova, a Deák térre, az evangélikus iskolába. Negyedik elemibe pedig a Sziget utcai [ma Radnóti Miklós utca] elemibe jártam.

A négy elemi után az Andrássy úti Mária Terézia Gimnáziumba mentem, ahová végig jártam. Közepes tanuló voltam. Utáltam iskolába járni, meg kell mondanom. Bizonyos tantárgyakat nagyon szerettem, de például a matematikához tökéletesen idióta voltam. Főleg a humán tárgyakat szerettem, azokból voltam jó. A tanáraim közül nemigen óhajtok senkit kiemelni, mert ezek mind később rettenetes jobboldaliak lettek. Egyetlenegy tanárom volt, éppen az utált tantárgy tanára, a matematikatanárom, a Gyertyánffy Ernő bácsi, aki imádott, és ezért soha nem buktatott meg, pedig nem tudtam semmit. Az osztályfőnökömet úgy hívták, hogy Kenyeresné Főzmájer Etelka, aki aztán állítólag főnyilas lett a későbbiekben. Gyorsírásra és történelemre dr. Krúdy Mária tanított, Krúdy Gyula lánya [Dr. Krúdy Mária (1907–1973) 1933–1941 között volt az Állami Mária Terézia Leánygimnázium tanára. – A szerk.]. Németre egy W. Vilma nevű porosz nő tanított, legalább 50-es lába volt, az irtó ellenszenves volt, és amikor mi már végeztünk, 1939 után kiderült, hogy igencsak nyilas érzelmű. A hittantanárom, Kóbi bácsi, Schwartz Jakab nagyon jó barátságban volt a katolikus tiszivel [tisztelendő]. Volt ott egy különleges afférom: a református tisztelendőnek nagyon tetszettem, és egyfolytában főzött, hogy menjek el hozzá, mert különböző érdekes református dolgokat akar a lakásán megmutatni. Ő is a Tátra utcában lakott, csak följebb. De én valahogy mindig ellenálltam. Nagyon szép lány voltam akkoriban, 16 éves koromban, és őt ez nem hagyta nyugton. Aztán ki is rúgták, mert több ilyen ügye volt. Tornából mindig föl voltam mentve, holott külön tornára jártam. Kézimunkában rettentő ügyetlen voltam, ma sem tudok semmit megcsinálni. Viszont kitűnő voltam a nyelvekben, kitűnő voltam gyorsírásban, történelemben, általában a humán tárgyakban.

Érettségi után a zsidótörvény miatt nem folytathattam tovább a tanulmányaimat, de beiratkoztam a Notre-Dame de Sion nevű, francia apácák által vezetett intézetbe [A Notre Dame de Sion 1842-ben alapított apácarend. Az alapító eszméje a keresztény és zsidó vallás kölcsönös megismerése és az egymás hite iránti tisztelet elősegítése volt. – A szerk.], aminek volt egy bejáró tagozata az Andrássy úton, ahova rajtam kívül csak arisztokraták jártak. Szóval nagyon drága iskola volt, ahol fantasztikusan szigorú apácák tanítottak, és magas volt a követelmény, aminek én megfeleltem. Az iskola kétéves volt, és a végén kaptunk egy nyelvmesteri diplomát, ami azonos volt az egyetemi végzettséggel. Tehát ezt végeztem.

Utána még jártam egy idegen nyelvű magán gyorsíróiskolába a Kossuth Lajos utcában. Azt is elvégeztem. Tehát angol, német és francia gyorsírást végeztem. Mind a három nyelven. Ennyit az iskolaévekről.

Szervezett iskolai programom soha nem volt. Mindig megvoltak a magam programjai. Egyrészt rengeteget jártam hangversenyre, volt Nemzeti Színház-bérletem, operabérletem és hangversenybérletem. Ezenkívül jártam a magánóráimra, és a gimnáziumi évek végén elég kiterjedt baráti köröm volt.

Tinédzserkorban, vagy hogy mondjam, jöttem össze ezekkel az ifjú költőkkel, Devecseri Gáborral, a Karinthy Frigyes kisebbik fiával, Cinivel [Karinthy Ferenc (1921–1992, író)], sőt a nagyobbikkal, Gáborral is [Karinthy Gábor (1914–1974), költő]. Volt egy találkozóhelyünk a Sas utcában, úgy hívták, hogy Baumgarten Könyvtár [Devecseri Gábor (1917–1971) költő műfordító,  Homérosz „Odüsszeiá”-jának és „Iliász”-ának fordítója az 1930-as években a Baumgarten Könyvtár könyvtárosa volt. – A szerk.]. Már nem emlékszem, hogyan ismerkedtem velük össze, de hát ezt úgy hozta magával az élet. Azt hiszem, úgy volt, hogy adva volt a Somlyó Gyuri [Somlyó György (1920), költő, író, műfordító], aki világszép fiú volt, ő a Bolyaiba járt, én a Mária Teréziába, és mindig találkoztunk az Andrássy úton. Jött az iskolából, én is jöttem az iskolából, és egyfajta diákszerelem szövődött köztünk. Az ő legjobb barátja volt a Karinthy meg a Devecseri meg a Vas Pista [Vas István (1910–1991), költő, író, műfordító], és aztán egyik hozta a másikat. Belekerültem ebbe a társaságba mint belső tag. Összejártam velük. Devecseri menyasszonya volt a Huszár Klári, aki aztán az Opera kórusának lett a vezetője [Huszár Klára (1919), rendező, zeneíró, műfordító, Devecseri Gábor felesége volt. – A szerk.]. Még most is él, azt hiszem. És hát a Somlyó Gyuri is él.

Együtt jártunk az illegális irodalmi estekre a Vajda János Körbe, ami az Andrássy úton volt, az Andrássy út 2-ben vagy 4-ben. Ez egy emeleti lakás volt, amit kiürítettek, és padokat tettek be kifejezetten erre a célra. Tiltott volt tulajdonképpen, időnként Ascher Oszkár [1897–1965, előadóművész, a magyar versmondó művészet újjáteremtője. – A szerk.] szavalt, vagy Devecseri szavalta az „Iliász”-t meg az „Odüsszeiá”-t, szóval a fordításait. Mindig kedd este volt, és nagy élmény volt oda elmenni. Akkoriban ugye József Attila meg Ady se nagyon volt divat. Rengeteg olyan vers és próza hangzott el, ami nem volt az akkori Horthy-érának megfelelő. Úgyhogy oda évekig jártam, amíg egyáltalán lehetett menni. Ez volt a szabadság. Mindig vártuk, hogy mikor csapnak le ránk, de nem volt ilyen. [Minden bizonnyal a Vajda János Társaságról van szó. – A szerk.

Fiatal lány koromban a Sziget utcában már olyanokra kényszerültünk, hogy kiadjunk szobát. Nagyon nagy lakásunk volt, és akkor még volt személyzet. Fräulein már nem volt, de szakácsnő-mindenes volt. Például a Krúdy Gyula anyósa nálunk lakott hosszú éveken át. Úgy hívták, hogy Rezán néni. Ott ismertem meg Krúdy Zsuzsát, aki Krúdy Gyula másik házasságából származott, nálam egy-két évvel volt idősebb, és nagyon komoly barátság szövődött köztünk, összejártunk. Éveken át, egészen a Krúdy Zsuzsa haláláig. Nem is olyan régen halt meg.

Amikor átköltöztünk a Tátra utca 21-be, ott is kiadtunk, de az már az én gyerekszobám volt. Nálam egy-két évvel idősebb vidéki kislányok, Békéscsabáról és Gyuláról Pestre jártak iskolába, nálunk laktak és kosztoltak. Akkor ez bevett szokás volt. Zsidó kislányok persze. Velem egy szobában laktak, hatalmas szobám volt, ilyen sarokszoba.

Húsz-huszonegy éves koromban, tehát 1941–42-ben elkezdtem járni a Hollán utcába, ahol volt egy zsidó kulturális központ, és ott nagyon szép zenei és irodalmi előadásokat tartottak. Ott megismerkedtem valakivel, akit úgy hívtak, hogy Anhalt Pista, és aki azt kérdezte, hogy nem jönnék-e az ő magánkórusába a lakására, a Pozsonyi útra [Anhalt István (1919) – zeneszerző, 1949 óta Kanadában, ill. az Egyesült Államokban él, a zeneszerzés mellett egyetemi tanár. – A szerk.]. Itt rendkívüli hírességekkel énekeltem együtt, akikből aztán híres zongoraművészek és csellisták lettek. Mind külföldre ment. Az egyik a Starker János, aki rendkívül ismert. A másikat úgy hívták, hogy Liebner János, csellista, ő itthon maradt. Akkor volt egy Rauchberger Lili nevű zongorista, akiből nagy művész lett külföldön. Volt egy Schneider Hédi nevű zongorista, akiből szintén nagy zongorista lett. Anhalt Pistából a Párizsi Operaház karmestere lett, nem tudom, milyen néven. Ott énekelt Kórodi András, aki itt, az Operában lett karmester. Akkor Gergely Pali, aki sajnos elitta az eszét, de rendkívül tehetséges volt. Aztán Görög Péter, aki a háború után sokáig volt a Koncertiroda vezetője. Tehát mi ott alkottunk egy ilyen kis a cappellát, vagyis kíséret nélküli kórust, ahol mindig én adtam meg a hangot. Én intonáltam, emlékszem. Imádtam ezt csinálni [Starker János (1924) – gordonkaművész, 1946-ban emigrált, 1948 óta az Egyesült Államokban él, 1958-tól a bloomingtoni Indiana Egyetem gordonka tanszakának vezetője; Kórodi András (1922–1986) – karmester, főiskolai tanár, 1967-től haláláig a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának karnagya; Gergely Pál (1921–?) – karnagy Honvéd Központi Művészegyüttes Zenekara (1952–1962); Görög Péter (1921–1998) – karmester (Nemzeti Színház, Honvéd Művészegyüttes, KISZ Együttes), majd az Interkoncert igazgatóhelyettese, nevéhez fűződik az Interfórum megalakítása. – A szerk.].

Ott ismertem meg az első férjemet, akit eredetileg úgy hívtak, hogy Reiter István. Udvarolni kezdett nekem, és ebből heves szerelem lett, de hát nagyon rövid ideig, mert 1941-ben elvitték Ukrajnába munkaszolgálatosnak, mint ahogy minden fiatalembert akkoriban. Az ukrajnai Fasztovban [Kijevtől délnyugatra fekvő település. – A szerk.], egy fakitermelésen töltött két évet valami csodálatos helyen, ahol csupa gazdag zsidó gyerek volt, és egytől egyig mindegyik hazajött. Ez volt a 109/8-as század. Apukája tőzsdés volt, és fizetett keményen. Emlékszem rá, mindig jöttek haza a keretlegények, hozták a bónokat, amire itthon a szülők busásan fizettek. Cserébe a fiúk kint jól éltek, alig dolgoztak, meghízva jöttek haza két év után, amit igazán nem lehet elmondani a többi munkatáborról. Volt köztük néhány nagyon ismert gazdag fiú. Például a Schmoll pasztagyáros két fia is ebben a munkatáborban volt.

Amikor hazajöttek, gyorsan összeházasodtunk. Szegény apám nagyon tiltakozott ez ellen a házasság ellen. 1944. május 5-én, a legszörnyűbb időkben esküdtünk a Honvéd utcai anyakönyvvezetőnél, sárga csillaggal. Szóval nagyon zűrzavaros idők voltak. Akkor már úgy hívták, hogy Réz István. Ő semmiféle vallást nem tartott, ki is tért, amikor hozzámentem. Nálunk lakott a Tátra utcában. Azért házasodtunk össze, mert azt mondták, hogy aki férjhez megy, azt állítólag nem viszik el. Voltak ilyen fölröppenő hírek. Utána őt azon nyomban újra elvitték. Vác mellé, Kláraházára került, a Bajcsy-Zsilinszky sógorához, megint egy olyan helyre, ahol csak gazdag zsidó fiúk voltak, és amit kifejezetten azért tartottak fenn, hogy majd később igazolják őket. Úgyhogy semmit nem kellett csinálniuk, csak enni és aludni. Ott volt egypár hónapig, és ott meglátogattam. Persze illegálisan mentem. Én abszolút nem néztem ki zsidónak, hamis papírjaim voltak, és hosszú szőke hajam. Soha életemben nem ért semmi atrocitás, engem nem vittek sehova. Én a hamis papírokkal bujkáltam. Úgyhogy nyugodtan fölszálltam a vonatra, amire nem mert senki fölszállni, és mentem a férjemhez Kláraházára, ahol a kastélyban biztosítottak egy szobát nekünk, amíg ott tartózkodtam. Ez rövid ideig tartott, mert aztán hirtelen jött a proklamáció [lásd: Horthy-proklamáció], és ettől kezdve bujkálni kellett.

Apámat, szegényt, elvitték a Rudolf rakparti [ma: Széchenyi rakpart] csillagos házból, ahova bennünket költöztettek. Nem akarták, mert 63 éves volt, anyámat akarták elvinni, és apám azt mondta a nyilasoknak, hogy ő megy helyette. Még emlékszem, hogy odakacsintott nekünk, és azt mondta: „Én úgyis meglépek.” Mert irtó vagány volt. Soha többé nem láttuk. Mint utólag megtudtam, az Óbudai Téglagyárból Ernő fivérével együtt vitték Bécsújhelyre. Egyetlen lap jött tőle Gönyűről, ahová persze gyalog vitték őket, és azt írta: „Küldjetek magas szárú cipőt, mert nincs a lábamon cipő.” De nem tudtuk hova küldeni. Kiderült, hogy a testvére, az Ernő bácsi vérhast kapott Bécsújhely környékén, és ő nem akarta otthagyni. Ő is elkapta a vérhast, és így pusztult el. Soha nem tudtuk meg, hogy hol.

Na most még valamit mondok, ami nagyon érdekes. A férjem apja, aki tőzsdés volt, zsidó létére soha nem keresztelkedett ki, zsidó létére ott maradt a Pozsonyi út 25. számú házban egyedüli zsidóként. Az egyébként keresztény ház lett, és állítólag – én soha nem tudtam hivatalosan – Gestapo-védettsége volt. Ott soha senki nem piszkálta. Még csak föl se jelentették, és amikor nem volt hol lennünk, mi is odamentünk. Egyébként a csillagos házban egy percig sem voltam, végig bujkáltam. Szóval a férjemmel együtt elmentünk ide az apósomékhoz, akik nagyon nem szívesen láttak, mert ők maguk is borotvaélen táncoltak. Különben se volt olyan túl jó kapcsolatunk. Úgyhogy onnan továbbmentünk a férjemmel. Ez már ugye erősen 1944. október vége, november.

Apósomnak volt egy dúsgazdag testvére, Béla bácsi. Valószínűleg ő intézte a Gestapo-védettséget is. Szűcs volt, a Váci utcában volt üzlete, és a németek az egész családját kimenekítették Svájcba, mint a Weiss Manfrédéket. Béla bácsi még a férjemnek és nekem elintézte, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt Gyermekotthonában kaptunk felügyelői állást. [A Vöröskereszt már a Sztójay-kormány alatt állított fel gyermekotthonokat Budapesten azzal a céllal, hogy hadiárvákat és a kibombázott családok gyermekeit helyezzék el bennük, de valójában sok zsidó gyermeket is becsempésztek ezekbe az otthonokba, és sok zsidó nőt is elhelyeztek hamis papírokkal ápolónőként, cselédként, szakácsnőként. (Lévai Jenő: Szürke könyv. Magyar zsidók megmentéséről. Budapest, é.n.) – A szerk.] Ott voltunk tizennyolc-húsz picike gyerekkel, akiknek elvitték a szüleit. Akkor én már terhes voltam az első kisbabámmal. Mire oda kerültünk, addigra a férjem már ütött-vert engem. Nagyon rossz lelkiállapotban voltam. És egyszer kaptunk egy fülest, hogy azonnal csomagoljunk, és menjünk tovább, mert reggel jönnek, és elviszik a gyerekeket és minket is. És a gyerekeket nem tudtuk megmenteni. Egyszerűen nem volt rá mód, és ez, amíg élek, kísérteni fog. Mert mi elmentünk, és csakugyan jöttek reggel…

Na, akkor én fogtam magam, bementem az elöljáróságra vagy hova, és pofátlanul igényeltem egy lakást. És kaptunk a Zichy Jenő utcában egy komplett lakást, ahol egy napig voltunk, mert jöttek a bombázások, és le kellett költözni a pincébe. Ide a pincébe jött a nagyanyám látogatni. Az a drága imádott nagyanyám, és mindig elszólta magát, mert mindig a saját nevemen szólított. És ott ért bennünket a felszabadulás, ami számomra tényleg az volt.

A férjemnek voltak baloldali illegális kapcsolatai, nevekre nem emlékszem, akik sokban segítettek bennünket. Mindkettőnk részére kiállítottak hamis papírt, amin úgy szerepelt, mint az unokatestvérem. Én valamilyen Ilona voltam és hadiüzemi dolgozó. A férjem gépkocsivezetőnek volt beírva. Egyébként kitűnően vezetett, de soha életében nem volt gépkocsivezető. És hát így vészeltük át a pincét, ahol volt egy hallatlan érdekes eset. Egyik éjjel razzia volt, valami följelentésre zsidókat kerestek a pincében. Találtak is. Bennünket félreállítottak, de nem mint zsidógyanúsokat. Sőt! Azzal, hogy bevisznek minket a Hungarista Légió hatodik kerületi központjába, mert a parancsnoknak szüksége van sofőrre, és azt a férjem személyében megtalálták, én pedig kísérjem el [Hungarista Ifjúsági Légió – a nyilas hatalom által 1944 októberében létrehozott szervezet a 17–20 éves korosztály nevelésére. – A szerk.]. Akkor már ötödik hónapban voltam. Bevittek minket a parancsnokságra, ahol maximális vendéglátással fogadtak. Iszonyú volt, mert a szomszéd szobában verték a zsidókat. Nem árulhattuk el magunkat. Úgy hívták a parancsnokot, hogy Mike, sosem fogom elfelejteni. Mennyit kerestem a felszabadulás után! Nem találtam, vagy meghalt, vagy külföldre távozott. Azzal bocsátott útnak bennünket, hogy másnap reggel be kell hozzájuk vonulnunk. Mellénk adott két nyilast kísérőnek, nehogy bajunk essen. Amikor hazaértünk, a két nyilas tisztelgett, elment, mi a kapu alatt összeölelkeztünk, és azt mondtuk, hogy magunktól oda vissza nem megyünk. És amikor hajnalodott, megjelent két orosz katona. Így kezdődött nálam az élet. Nagy boldogság volt.

Akkor még nem tudtunk hazamenni a szüleim Tátra utcai lakásába, mert még nem volt rendbe hozva, ezért elmentünk a férjem illegális barátaihoz, a Görög lányokhoz: Görög Márta, Görög Lívia [1920–2004, kiadói szerkesztő, műfordító. – A szerk.], és a harmadiknak most nem emlékszem a nevére. Ők a Pannónia utca és a Katona József utca sarkán laktak a szüleikkel, és megengedték, hogy ott lakjunk egy darabig. Ennivalónk semmi nem volt. Olyan volt, hogy elmentek egyszer az Ilkovics büfébe, ahonnan hoztak egy hatalmas zsák tökmaglisztet, és azt ettük hol pirítva, hol mit tudom én, melasszal meg ilyenekkel.

Akkor a férjem gondolt egy nagyot és merészet, hogy én utazzak le Békéscsabára. Ő nem mehet, mert a férfiakat leszedik az oroszok a vonatról malenkij robotra. Menjek én, nem látszik rajtam, hogy terhes vagyok. Akkor már hatodik hónapban voltam, semmi nem látszott. Vigyek magammal csereeszközöket, cérnát, meg mit tudom én, mit, és ezért hozzak krumplit, lisztet, zsírt, cukrot, amit Pesten egyáltalán nem lehetett kapni. Három napig utaztam valami vonat tetején vagy hol [„Batyuzóknak” hívták ezeket a – többnyire valóban – asszonyokat, akik sokszor valóban egy-egy vonat tetején utazva érték el „célállomásukat”, és cseréltek az adott időben fölöslegesnek mutatkozó holmikat élelemre. – A szerk.]. Közben az állomásokon árultak mindenféle finomságokat, én pedig teljesen ki voltam éhezve, hiszen addig sült csirkét és ilyeneket ettem. Megérkeztünk [Békés]Csabára, ami számomra teljesen ismeretlen hely volt, és bizony szállást kellett nekem keresni. Mentem, mendegéltem, és mint a mesében, egyszer elértem egy ház elé, ahol leszólt egy nénike, és azt mondta, hogy: „Kedveském! Szobát keres?” Mondtam: „Igen.” Akkor már teljesen el voltam csigázva. Azt mondta: „Jaj! Hát nálam nagyon szép szoba van. Jöjjön ide!” Fölmentem, halálos kimerülten lefeküdtem az ágyra. Egy-két óra múlva kinyílt az ajtó, és bejött öt darab fegyveres orosz katona, akik szó és beszéd nélkül letepertek, megerőszakoltak. Én sikítottam, hogy – hát nem tudtam oroszul –, hogy gyerek van a hasamban.

A parancsnokuknak – aki Békéscsaba városi parancsnoka volt, egy kis, pici vörös zsidó katona – fölcsillant a szeme, hogy ő imádja a terhes nőket, és az összes többit elzavarta, és átvitt a saját szállására. Ott tartott bezárva hat napig nagyon jó körülmények között. Mindent bevásároltatott a csicskásával, amire szükségem volt, noha hozzátette, hogy úgyse fogom soha hazavinni, mert ő engem magával visz Kijevbe. Belém zúgott. Rettenetesen szenvedtem, és nem láttam kiutat. Mígnem egyszer elment hazulról, és a csicskása, aki egy szót se szólt magyarul, intett nekem, a hátára vette a krumplit meg az összes cuccot, amit a főnöke, a parancsnok összevásárolt, és mondta, hogy menjek utána. Formálisan megszöktetett. A békéscsabai pályaudvaron, ami olyan volt, mint egy katakomba – azóta se voltam ott –, alul elrejtett, leültetett egy helyre, azt mondta, hogy innen ne mozduljak, és eltűnt. Utána 24 óráig nem mehettek Pestre vonatok, mert a városparancsnok leállította a forgalmat, engem keresett. Nem talált meg. Én meg se moccantam. Így el tudtam bújni. Biztos tudta a csicskás, hogy hova kell…

A vonat tetején valahogy hazajöttem. Akkor még csak Kőbánya-külsőig mentek a vonatok, és onnan a Pannónia utca meglehetősen messze volt. Ott összetalálkoztam egy régi, gyerekkori fiúismerősömmel, aki később a Zsidókórház nőgyógyász főorvosa lett, és ő kísért el. Pedig három éve nem is tudtak róla a szülei, de előbb engem hazaszállított a Pannónia utcába zsákostul, csomagostul, és csak utána ment haza.

Amikor hazaértem és elmeséltem, hogy mi történt, a férjem, akinek akkorra már nem is volt emberi tulajdonsága, azt mondta: „Na, és mi bajod történt?” Hát kiderült, hogy csakugyan, fejtetűn kívül mást nem szedtem össze, mert szedhettem volna. Viszont elment a gyerekem. Ami szörnyű élmény volt, és a férjem egyre gonoszabb lett. Nem tudom, hogy mitől. Aztán még egy koraszülésem volt már konszolidált időkben, és harmadikra született meg a fiam.

Az összes vidéki családtagomat – a szombathelyieket és a tapolcaiakat – elhurcolták, mind az apai, mind az anyai ágon. Mind elpusztultak. A pestiek, a nagyanyám pesti nővérei és húga, mind megmaradtak. Egyrészt a Réthy tábornok özvegye keresztény volt, valahogy nem tartozott a zsidótörvény alá, nem tudom, hogy csinálta. A többiek meg valahogyan átvészelték a háborút. Aztán voltak, akik azonnal külföldre távoztak.

Mialatt én bujkáltam, addig anyám a Tátra utca tizen-valahányban volt a svájci védett házban huszadmagával egy lakásban, ahol én rendszeresen látogattam. Itt érte a felszabadulás. Aztán beköltözött hozzánk a régi lakásba.

Apám, amíg élt, összetartotta a családot, de a halála után szétesett. Anyám hű maradt önmagához, 1945 szilveszter éjszakáján öngyilkos lett Akkor már együtt laktunk a Tátra utcában, ahol visszakaptunk két szobát a háromszobás lakásunkból, egyet ő, egyet mi a férjemmel, és tartottunk egy háztartási alkalmazottat is. Akkor, a háború után.

Anyám állítólag amiatt lett öngyilkos, hogy apám nem jött vissza. A Rókusban kimosták a gyomrát, majd három hónap múlva halálos szerelemmel férjhez ment, Perczi Egonhoz, aki tagadta, hogy zsidó. A feleségét és két felnőtt ikrét elvitték, és nem is jöttek vissza, de ő váltig tagadta. Nagyon érdekesen ismerkedtek meg. Anyám médium volt ilyen pohármozgatós, spiritiszta szeánszokon, és itt ismerte meg a későbbi férjét. Összeházasodtak. A férjének akkor még nagy vagyona volt, és a Hieronymi közben [Ma: Pethényi köz, az Istenhegyen található. – A szerk.], az ott van, azt hiszem, a Sváb-hegy aljában, vett valami fantasztikus kacsalábon forgó öröklakást. Anyám nem is engedett a közelébe. A gyerekem két éves volt, amikor először megengedte, hogy meglátogassam. Abszolút nem törődött velünk.

Amikor szép lassan tönkrementek, Budakeszin vettek egy kis házrészt. Gondolták, megszöknek a kitelepítés elől. Jól is tették. Akkor ismertem meg Egon bácsit, aki rendkívül kedves és szeretetreméltó volt, és nem is értette, hogy anyám miért nem vezetett neki elő. Nem sokáig élt, mert ivott, májrákot kapott, és az elvitte. Utána anyámnak teljesen megbomlott az agya, mert imádta ezt az embert. Akkor már teljesen elviselhetetlen lett.

Közben a férjemmel elköltöztünk a Gorkij [ma: Városligeti] fasor 8/b-be, amit a szüleim Tátra utca 21-ben lévő lakásáért kaptam cserébe a Belügyminisztériumtól. A szüleim lakása megtetszett az akkori belügyminiszter-helyettesnek, és biztosított, hogyha ezt neki adom, ő ad nekünk egy lakást itt a Gorkij fasor 8/b-ben. Egy gyönyörű kétszoba-hallos, akkor épült lakást. Zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanott lakott az Alfonsó [Markos József (1912–1987), színész, parodista. – A szerk.] a családjával. Álomszép lakás volt, ott született a fiam.

Egyetlen fiam van. 1948. július 26-án született. A fiamnak nagyon hányatott volt a gyerekkora. A férjem kijelentette, hogy takarodjak, mert beleszeretett a beosztottjába. Hasba rúgott, ütött-vert – szörnyeteg volt. Formálisan kirúgott a lakásból. Mindenem ottmaradt.

Abban az időben a férjem a politikai rendészeti osztályon volt nyomozó hadnagy, ami az ÁVO-nak [Államvédelmi Osztály] volt az elődje. Büszkén mesélte, hogy nála volt börtönben Veesenmayer, aki Budapest parancsnoka volt. És hogy az milyen intelligens ember, és milyen nagy tudású, és ezt mesélte nekem egy fél napon át.

Tehát a férjem bőven átvette azokat a szokásokat, hogy ott ugye ütik-verik az embereket. Muszáj volt tőle eljönnöm, mert kaptam egy ideg-összeroppanást, és elvittek altatókúrára. Volt egy nagyon híres pszichiáter, úgy hívták, hogy Szinetár Ernő, és az ő klinikáján, a Rózsadombon feküdtem egy ideig a mentál osztályon. Egyszer aztán behívatott, és azt mondta, hogy nem tud velem mit kezdeni, mert szervileg abszolút normális vagyok, és menjek a fenébe, ő engem nem altat, ő engem nem kezel. Ugyan küldjem már be a férjemet! Beküldtem a férjemet, akit két perc után kidobott, és azt mondta, hogy ez egy pszichésen beteg ember, azonnal hagyjam ott, különben rámegyek, és én is az leszek. Ne törődjek azzal, hogy mi van a bútoraimmal, a vagyonommal. Ne törődjek azzal, hogy mi van a gyerekemmel. Hanem menjek, és majd mindent meg tudok oldani.

Hétévi házasság után, 1951-ben elváltam, és a Liszt Ferenc térre költöztem a nagyanyámhoz. A gyerekemet nem adta ide a férjem, neki ítélték, mert ő maradt a lakásban. A férjem közben megnősült, született egy kislány, és a férjem felesége állandóan bántotta a fiamat. Nekem láthatási engedélyem volt minden második hétvégén, és egyszer, amikor érte mentem, olyan kék foltok voltak rajta, hogy azonnal bevittem a Deák térre, a Rendőr-főkapitányságra, ahol orvosi látleletet vettek föl, fojtogatás és ütés-verés nyomait. Ez a látlelet még a legutóbbi időkben is megvolt, és most sehol se találom sajnos. Akkor egy beadványt készítettem az ifjúságvédelmi nem tudom, mihez, ahol a vezető úgy ítélkezett, hogy a fiamnak az apjánál nincs megfelelő helye, én egy szobában laktam a nagyanyámmal a Liszt Ferenc téren, és ez sem megfelelő, ezért pillanatnyilag tegyék intézetbe. Pedig a fiam imádta az ómamáját, az én nagyanyámat. Hát ezek rémes idők voltak. Mert a gyerekem ezt soha nem tudja nekem megbocsátani, teljes joggal. Most is ezt hallom tőle. Az intézetben szegény gyerekem bepisilt, mindent csinált, míg aztán kimenekítettem, és elvittem a Liszt Ferenc térre, teljesen illegálisan, mert engedély erre nem volt. A férjem soha egy fillért sem fizetett érte, és nem is érdekelte a fia.

Közben anyám a férje halála után szintén odajött lakni, mert tökéletesen elveszve érezte ott magát Budakeszin. Nem kelt föl az ágyból, a nagyanyám szolgálta ki. Aztán szegény nagyanyám kilencvenévesen meghalt, és anyám ottmaradt nekünk a fiammal. A végére már olyan állapotba került, hogy nem tudott magáról, nem tudta, hogy hívják. Hajnali háromkor lement a kapu alá, hogy várja a nyugdíját.

Lassan elérkezett az a kor, amikor választani kellett, hová kerüljön a fiam középiskolába. Hallgatólagosan megegyeztem az apjával, hogy miután rossz volt a szeme, jobb lesz neki egy szabadtéri foglalkozás. A váci mezőgazdasági technikumba vették föl, ahol kollégium volt, ahova szívesen ment. Ott teljesen rendbe jött, elmúlt a bepisilés. Kitűnő szaktanárok voltak ott, jó nevelők és nagyszerű osztálytársak. Az akkori mezőgazdasági miniszterhelyettes, a Petőházi fia is odajárt [Petőházi Gábor (1912–1987), agrármérnök, 1957–1964 között földművelésügyi miniszterhelyettes. – A szerk.]. Ott volt a fiú négy évig, én természetesen rendszeresen látogattam, szünetekre pedig hazajött. Érettségi után végleg odajött a Liszt Ferenc térre, azaz újra együtt laktunk, egy szobában. Közben nagyanyám meghalt, amikor a fiam 16 éves lett, de az anyám, aki már súlyos elmebeteg volt, még mindig ott volt a másik szobában.

Akkor a gyerekem úgy döntött, hogy tehetséget érez magában, és szakács akar lenni. Sikerült őt behozni a Royal Szálloda szakácsához. Ott tanult két évig, kitűnő volt, nagyon szerette, amit csinált. Ott ismerte meg a későbbi feleségét, aki a cukrász végzettségével a Royal cukrászdájában szolgált föl. Ripsz-ropsz, húszévesen össze is házasodtak. Egyidősek.

Miután a fiam befejezte a középiskolát, szakács szakképesítést is szerzett, estin elvégezte a Vendéglátóipari Főiskolát. Olyan képesítés volt a kezében, hogy nyugodtan mehetett volna szállodaigazgatónak, de nem ezt tette, hanem a menyemmel együtt elkezdtek büfét vezetni különböző egészségügyi intézményekben. Kezdték a Róbert Károly körúti Kórházban, aztán jött a Tétényi úti, majd Szent Imre Kórház. Kitűnően vezették, mindenhol nagyon meg voltak velük elégedve, és végül az István Kórház büféjét vették át, ahol egészen a legutóbbi évekig mindig együtt dolgoztak ketten. Elfelejtettem, hogy mielőtt büfét nyitottak, a fiam pincér volt. Először a Savoy Kávéházban, azután az Élysée-ben, az Országház Kávéházban. A menyem akkor várta az unokámat, tehát ő akkor nem dolgozott. Később mindvégig együtt dolgoztak, egészen addig, amíg az István Kórház át nem vette a büféjét saját kezelésbe. A fiam akkor üzletet nyitott a Népszínház utcában, ahol most is van. Most már nagyon jól megy nekik. A fiam ezt az üzletet vezeti, a menyem nem dolgozik.

Az unokám, Judit 1972. november 17-én született, és nem a menyem maradt otthon vele, hanem az édesanyja, aki négyórás munkát vállalt a Lottó Áruházban, s vállalta a kislányt. Én nem tudtam ilyet vállalni, mert akkor éppen a Távirati Irodánál dolgoztam éjjel-nappal, amit aztán később fel is róttak nekem, hogy a család az első, nem a munka. Judit nagyon jó körülmények között kezdte kis életét, és hála istennek, végig jó körülmények között élt. Fiatalon férjhez ment, született egy kisfia, a Péter, aki az én dédunokám. De kisvártatva el is vált. A dédanyja lakásában lakik, amit ő örökölt automatikusan.

Visszatérve a fiam házasságára. Én nem tudtam a gyerekemnek családot biztosítani. Éppen a fiam miatt nem mentem férjhez, hogy ne legyen neki rossz apja. Többször férjhez mehettem volna. Végül nem tudtam neki sem otthont, sem családot biztosítani, csak egy kis udvari szobát a Liszt Ferenc téren. Ezért nősült meg a fiam ilyen villámgyorsan. Azt mondta, hogy végre van családja. Mert ott volt anyu, apu, nagymama, nagypapa.

Amikor a gyerekek összeházasodtak, ragaszkodtak hozzá, hogy az én Liszt Ferenc téri lakásomba jöjjenek. Akkor ismertem meg a második férjemet, U. Tibort, és neki volt egy tizenhét négyzetméteres alagsori lakása a Sárbogárdi úton, ami egyetlen helyiségből állt. Az tulajdonképpen nem is volt lakásnak nyilvánítva, és én oda menekültem szinte.

Anyám ott maradt a Liszt Ferenc téren egy darabig a fiammal és a menyemmel, de egyre rosszabb állapotban. Elvittem a kerületi ideggondozóba, ahol anélkül, hogy hazaengedték volna, azonnal beutalták a mostani Nyírőbe [Nyírő Gyula Kórház], akkor Róbert Károly körútra, a zárt osztály legzártabb részére. Teljesen elborult az agya, és érdekes, amilyen gonosz volt, olyan jó lett. Teljesen átváltozott. Ott is halt meg két év múlva, 1978-ban.

Sokáig éltem egyedül, illetve hát futó ismeretségeim voltak. Egyszer csak, 1966-ban az egyik barátnőm elhívott egy házi koncertre. Volt egy fiatalember, akinek csodálatos lemezgyűjteménye volt, és belépődíjat szedett attól, aki eljött hozzá meghallgatni a lemezeit. Most éppen valami Bach-koncert lesz, öt forint a belépő, menjünk el oda. És jön egy kedves barátja is, úgy hívják, hogy U. Tibor.

Elmentünk. Akkor még nagyon szép voltam, és épp rendkívül náthás. Emlékszem, hogy abban a kis lakásban egymás mellett ültünk a koncerten, folyt az orrom, és a jövendő férjem azzal kezdte, hogy még a nátháját is imádom. Ez volt az első szava hozzám, és én főzve voltam. Így ismerkedtünk össze. Nem kellett sok idő, mert nekem eléggé kifele állt a szekerem rúdja a Liszt Ferenc térről, úgyhogy nemsokára hozzá költöztem.

A férjem keresztény. Nagyon jó nevelést kapott. Édesapja a hajózásnál volt főtanácsos, édesanyja egy tüneményes, angyali hölgy volt. Katolikus volt, templomba járt, és azt hiszem, elég vallásos volt, de soha nem éreztette. Hárman voltak testvérek. A férjem nővére, Éva, kitűnő tanuló volt, apácának készült, de tizennyolc éves korában meghalt leukémiában. A férjem akkor, azt hiszem, hat éves volt. A fivére a bencés gimnáziumban érettségizett, és a férjem is a pesti bencés gimnáziumba járt. A fivére, Miklós 1946-ban, huszonegy évesen már a jogi egyetemre járt, amikor elment valamilyen nagygyűlésre, ahol közrefogták, és hazáig kísérték. Ő nem nagyon várta az oroszokat (inkább az angolokat várta), de utálta a nácikat, tehát abszolút nem volt se fasiszta, se rasszista, semmi. Hazakísérték, fölmentek vele a lakásba, és közölték, hogy fegyvereket találtak. Soha semmilyen fegyver nem volt náluk. A sparheltben vagy a gáztűzhelyben „megtalálták” a fegyvert, amit persze ők vittek oda. Egy szál cipőben elvitték. Soha többé nem került elő, csak a kivégzéséről jött meg a papír. Ez akkor nagy port vert föl, az újságok is írtak róla. A férjem akkor tizenhárom éves volt, de később összeszedte ezeket a cikkeket. Ennek hatására őt azonnal kitették a bencésektől, az édesapját nyugdíj előtt azonnal elbocsátották az állásából, és amikor bement a MAHART-hoz, hogy a nyugdíjazását kérje, közölték vele, hogy soha nem volt alkalmazásban náluk. Huszonöt évig volt ott. Nincs nyoma, és nem kaphat nyugdíjat. Ott álltak kereset nélkül, az édesapja azonnal eldöntötte, hogy kitanul asztalosnak, de nagyon hamar elvitte az infarktus. A férjemet nemigen akarták sehová felvenni ezzel a háttérrel. Az egész életét meghatározta ez a dolog. Segédmunkás volt, olyan hűtőszekrényeket festett belülről, ahol a hullákat tartják. Elég sokáig szörnyű élete volt, mígnem magától megtanulta a számítástechnikát, és először a METESZ-hez került diszpécsernek [Föltehetően az MTESZ-ről, az 1948-ban megalakult Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségéről, a műszaki-, agrár-, természet- és gazdaságtudományi értelmiséget tömörítő egyesületek szakmai érdek-képviseleti szervezetéről van szó. – A szerk.]. Amikor én megismertem, már a METESZ-nél volt diszpécser. Hihetetlen akaratereje volt, egyedül tanult meg nyelveket. Franciául úgy, hogy szótárból Balzacot olvasott, németül úgy, hogy Marx „A tőké”-jét, angolul úgy, hogy Fieldinget olvasta. Rövidesen elkerült a METESZ-től, és fölvették a SZTAKI-ba, a Számítástechnikai Kutató Intézetbe. Itt jó sokáig volt, éjjel-nappal dolgozott, még Akadémiai Nagydíjat is kapott egy találmányáért. Nagyon tehetséges volt. Hihetetlenül sokoldalú, polihisztor. Sok barátja volt. Az egyik barátja felkérte például, hogy helyettesítse a Műegyetemen, mert ő elmegy szabadságra, és akkor órákat adott a Műegyetemen anélkül, hogy diplomája lett volna.

Ennek aztán az lett a vége, hogy a nagy hajtástól egyszer csak rosszul lett, kórházba került, megnémult, nyolc napig néma volt. Kiderült, hogy agyembólia. Ennek már 19 éve, 1985-ben volt. És azóta emberi roncsként élünk.

Amikor az általános rehabilitációk kezdődtek, a férjem rengeteget járt a fivére ügyében. Kérvényeket írt a Belügyminisztériumba, nem hagyta nyugodni a dolog. Főleg azóta ért rá ezzel foglalkozni, amióta beteg lett. Végül kapott egy papírt Oroszországból, hogy teljesen rehabilitálták a fivérét. Ugyanis az oroszok kikérték, Péter Gábor kiadta, és ott végezték ki [Péter Gábor (1906–1993) 1945-től a Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai rendészeti osztályának a vezetője, 1949–1953 között mint az Államvédelmi Hatóság (lásd: ÁVH) parancsnoka jelentős szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében és végrehajtásában. – A szerk.]. Tehát írásba adták, hogy ártatlan volt. Ugyanis azzal vádolták, hogy lelőtt egy szovjet katonát. És kikerült egy emléktábla a bencés gimnáziumra, meg egy emléktábla valahol a Lágymányosi hídnál, ott van ezeknek a mártíroknak a táblája. Kapott az öccse után valami 180 ezer forint kártérítést.

1945-ben rögtön a felszabadulás után elkezdtem dolgozni, eladó voltam egy zöldségüzletben. Nagyon hamar terhes lettem, és akkor otthon maradtam. Az volt a második koraszülésem. A zöldségboltba már nem mentem vissza, hanem elkerültem a Joint Sas utcai központjába, ahol idegen nyelvű levelezőként dolgoztam egy rövid ideig. Onnan átkerültem a Joint ruharaktárába. Néhány évig ott dolgoztam.

1956-ig nem voltak meghatározó munkahelyeim. Mindig kikértek egyik helyről a másikra, tehát soha nem voltam munka nélkül, különböző külker vállalatoknál dolgoztam, kis feladatokat végeztem, kis fizetésért. 1956 májusában elkerültem a Chemolimpexhez, ahol L. Gy. főosztályvezető titkárnője lettem. A Chemolimpex igazgatója D. L. volt, a volt férjem kollégája az Államvédelmi Hatóságnál. Akkor ott ezredes volt, 1956-ban meg a Chemolimpex vezérigazgatója.

Az októberi események [lásd: 1956-os forradalom] a Chemolimpexnél értek. A főnököm, a főosztályvezető rendkívül komoly szerepet töltött ott be a pártbizottságban, a Chemolimpexnél is, meg azt hiszem, hogy a budapestinél is. Én meglehetősen a befolyása alatt álltam, olyan szempontból, hogy például végig benntartózkodtam a vállalatnál, tehát haza se mentem, és nem nagyon drukkoltam a forradalmároknak, hogy így mondjam. Utána vártam, hogy konszolidálódjon a helyzet. Nem léptem ki a pártból. Ott [a vállalatnál] rögtön megalakult az MSZMP, és annak lettem a tagja. Különösebb funkcióm sose volt, se előtte, se utána, tovább folytattam a titkárnői munkát. Semmiféle politikai vonzata nem volt a dolognak, amit én ott csináltam három évig. Tulajdonképpen mozgalmi életet nem nagyon értem rá élni, mert az egész munkám abból állt. A főosztályvezető, aki mellett dolgoztam, pártvezetőségi tag volt, és nagyon baráti viszony volt köztünk, szóval tényleg nem úgy, mint főnök és beosztott, hanem egészen különleges kapcsolat volt. Három évig tartott, amíg mellette dolgoztam. Ez meghatározó volt, mert hozzá mindig jöttek a BM-ből [Belügyminisztérium] – akkoriban ez szokás volt, hogy a vezetők állandó kapcsolatban álltak a Belügyminisztériummal. Hogy ő ott a szobájában mit jelentett vagy mit beszélt, azt sose tudtam meg.

1959-ig voltam a titkárnője, amikor is kinevezték Rio de Janeiróba megbízott nagykövetnek, nekem pedig elintézte, hogy Bagdadba tegyenek a külkereskedelmi kirendeltségre, illetve már a végén a Magyar Nagykövetség külkereskedelmi kirendeltségére. Akkor vették föl a diplomáciai viszonyt Irakkal, így kerültem Bagdadba. Eredetileg négy évre küldtek ki, azzal a szent ígérettel, hogy magammal vihetem a gyerekemet, aki akkor volt tizenegy éves. Az indulás előtt egy héttel bejelentették, hogy a gyerekemet nem vihetem, mert ott nincs orosz iskola, csak angol. Erre azt mondtam, hogy akkor nem megyek. „Az elvtársnő jobban teszi, ha kimegy, mert megnézheti, hol kap állást Magyarországon.” Rettenetes volt a gyerekemet itt hagyni. Még ma is látom magam előtt, hogy száll velem föl a gép, és a kisfiamat kivételesen kiengedték egészen a repülőgépig, hogy ott láthasson felszállni.

Mielőtt kiküldtek Bagdadba, megdolgozott a Belügyminisztérium. Behívtak egy bizonyos elvtárshoz, aki azt mondta: „Elvtársnő! Maga ma este elmegy vacsorázni a Kis Royalba, ahova az egyik munkatársam fogja elkísérni, és el fogja mondani, hogy kell magának külföldön viselkedni.” Elmentem, jött egy nagydarab ember civilben, leültünk egy asztalhoz, és elkezdte magyarázni, hogy Bagdadban mindennek, amit írok, az indigóját égessem el, vigyázzak magamra, mert ők mindenhol ott lesznek, és mindig tudni fogják, hogy mit csinálok. Ha külföldre megyek, nem lehet semmilyen kapcsolatom sem kapitalista állambelivel, sem szocialista állambelivel, senkivel az égvilágon. És a következő mondattal zárult ez a megjegyzés: „Mert ha az elvtársnő hazajön, rendelkezésére áll az egész ország.” Ez így hangzott el. Amíg élek, nem fogom elfelejteni! Aztán ezzel az úrral fölszálltam a villamosra, és azt vettem észre, hogy egyre szorosabban hozzám dörgölődzik, már nem tudtam hova menni a villamos falától. Majd mintha mi sem történt volna, leszálltunk és elváltunk. Másnap behívtak a Belügyminisztériumba, ahol ott volt ez a pasas a főnökével, aki azt mondta: „Az elvtársnő nem volt elég távolságtartó, és ezért megrovom. Mert – így mondta pontosan – tökön kellett volna rúgni a fiatalembert.” Hát az volt a dolga, hogy engem provokáljon. De úgy látja, hogy bennem nincs meg ez a készség, és vigyázzak magamra. Ilyen megfélemlítések voltak.

Már a Bagdadba érkezésem is szörnyű volt. Forróság volt májusban. A repülőtéren a kereskedelmi titkár azzal fogadott, hogy „Maga is jól felültetett bennünket. Három és fél órája várjuk a repülőt, és nem jött”. Utána odalépett a felesége, egy fiatal nő, és igen fagyosan azt mondta: „Ma nálunk ebédelsz, de ez nem képezi precedens tárgyát, ez csak mára vonatkozik.” Valóban a sorsomra hagytak. Pénzem nem volt, bevásárolni nem tudtam, és így tovább, és így tovább.

Bagdadban szörnyűségesen éreztem magam. Teljesen egyedül voltam. A többi diplomáciai tag mind családdal volt ott, én voltam az egyetlen, aki egyedül volt. A nagykövet Házi Vencel volt, aki évtizedeken át volt követ mindenfele. A felesége, Jutka angol fordító volt, amíg nem lett nagykövet asszony. Nagyon különös kapcsolat alakult ki köztünk, mert ő a világon senkivel nem barátkozott, csak velem. Pedig én csak egy titkárságvezető voltam. De akkoriban a kiküldött káderhölgyek szellemi nívója olyan alacsony volt, hogy nem tudott kivel szóba állni. Úgyhogy ha bárhova ment, bevásárolni vagy ilyesmi, mindig odatelefonált, hogy hajlandó vagyok-e elkísérni. Mindig szívesen voltam a társaságában, mert nagyon értelmes volt és kedves. Kicsi babája volt akkor.

Bagdadban a kereskedelmi kirendeltség titkárnője voltam. Előttem mindezt egy ottani arab intézte. Csak addig maradt ott, amíg bizonyos dolgokra megtanított. Nyilván nagyon gyűlölt, hogy elvettem a helyét. Egyik feladatom az volt, hogy a fizetéseket kiadjam a munkatársaknak. Két hete lehettem ott, amikor először fizetésre került volna a sor. Egy lezárt fiókom volt az íróasztalban, abban volt egy ugyancsak lezárt vaskazetta, abban kellett volna lenni a fizetéseknek, és amikor kinyitottam a kazettát, üres volt. Rábizonyítani nem lehetett, de csakis az arab vehette ki a pénzt, mert nyilván másoltatott kulcsot. Az esetet jelentették Pestre. A következő történt: a fizetésemből, ami akkor, azt hiszem, huszonnyolc fontnak megfelelő összeg volt, minden hónapban húsz fontot levontak. Gyakorlatilag nyomorogtam, miközben mások megszedték magukat. Ez egy fél évig tartott, de soha nem tudtam rendbe jönni. Nem sokat sikerült hazahoznom, egy télikabátot meg egy lemezjátszót.

Bagdadban minden lépésemet figyelték az ottani kereskedelmi kirendeltség tagjai. Vagyis a kereskedelmi titkár és a helyettese. Állandóan azt figyelték, hogy mikor mit csinálok, bár nem mehettem az utcára, kizárólag a követség vagy a kereskedelmi kirendeltség autójával. Ugyanis európai szőke nő nem járhatott az utcákon, mert az arabok, ha találtak egy nőt az utcán, egyszerűen odamentek, és belecsíptek a fenekébe. Csak autóval közlekedhettem, tehát minden lépésemről tudtak, azt is, hogy mikor veszek egy kombinét magamnak. Gyűlölködő és szörnyű volt a légkör, szörnyetegek voltak a magyar kolónia tagjai. Csupa káder, és mindnek ott volt a felesége. Minden feleség féltékeny volt rám, mert én egyedül voltam. Senki nem állt velem szóba. Szörnyű életem volt ott.

Iszonyú sokat sírtam, és rengeteget szenvedtem a gyermekem hiánya miatt, úgyhogy elkezdtem ostromolni a Külkereskedelmi Minisztérium személyzeti osztályát, hogy engedjenek haza. Nemhogy négy évet nem akartam ott tölteni, egyetlenegyet sem. De mindvégig azt a választ kaptam, hogy nem engednek haza, mígnem kaptam egy olyan választ, hogy kivételesen egy év után hazaengednek. 1960 májusában hazaérkeztem, egyenesen berendeltek a Külkereskedelmi Minisztérium keleti főosztályvezetője elé, aki közölte velem, hogy a külkereskedelemben egy percig nem maradhatok, mivel olyan még nem fordult elő, hogy valakit kiküldtek, és saját akaratából jött volna haza. Csak ők rendelhetnek valakit haza, ha nem felel meg.

Aztán egyszer csak, nem tudom már, hogyan, de Boldizsár Ivánhoz kerültem, a „New Hungarian Quarterly” [1960-ban indult angol nyelvű folyóirat] szerkesztőségébe. Boldizsár Ivánt addig nem ismertem. Tudtam, hogy nagyon rendes ember, és csakugyan annak is bizonyult. 1961-ben kerültem hozzá, és ott voltam 1966-ig, amikor is saját akaratomból eljöttem, mert az olvasószerkesztővel, Vajda Miklóssal [1931, műfordító, kritikus] nem volt túl jó a kapcsolatom. Nagyon sok embert ismertem ott meg. Rengetegen jártak oda írók, művészek. Boldizsár Ivánról nagyon megoszlanak a vélemények, hogy milyen ember volt. Mint főnökről csak jót mondhatok róla, bár meglehetősen kihasznált. Hétvégeken mindig fölrendelt a gugger-hegyi villájába, ahol különböző maszek írásait kellett diktálás után gépelnem, és soha egyetlen fillért se kaptam érte. Egyszer kaptam egy rakott karfiolt, amit a felesége készített [Boldizsár Iván (1912–1988) – író, publicista, az 1930-as évek elején több lap munkatársa, 1936-ban a Cserépfalvi Kiadóhoz került, 1938-tól a „Pester Lloyd” szerkesztője. Bekapcsolódott a falukutató mozgalomba. 1945-ben lett az Nemzeti Parasztpárt tagja. Magyarország első UNESCO-képviselője volt. 1945–1946-ban a „Szabad Szó”, 1945–1948-ban az „Új Magyarország” szerkesztője volt. 1947–1951 között külügyi államtitkár, 1951–1955 között a „Magyar Nemzet” főszerkesztője, majd a „Béke és Szabadság” és a „Hétfői Hírlap” szerkesztője. Ez utóbbi első számának (1956. október 8.) vezércikkében a Nagy Imre-kormány 1953–1954-es reformtevékenységét állította példának, sajtószabadságot, valódi népfrontpolitikát sürgetett, az október 29-i vezércikkben üdvözölte Nagy Imre előző napi bejelentéseit. November 16-án a szovjetek letartóztatták, de a tiltakozások hatására szabadlábra helyezték. 1960-tól a New Hungarian Quarterly szerkesztője, 1968-tól a Színház főszerkesztője. 1970-től a Magyar PEN Klub elnöke, 1972-től az Országos Béketanács elnökhelyettese volt. 1984-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé választották. – A szerk.].

Ebből az időből való az 1962. május 1-jei felvonuláson készült kép [lásd a fényképeket]. A kép jobb szélén micisapkában a Rajk-perből ismert Noel Field látható, egy irodában dolgoztunk, angol lektor volt. Középen van egy hölgy, ősz hajjal, kissé borzasan, ez Herta, a felesége, aki német anyanyelvű volt. Mind a ketten erősen baloldali érzelműek. Noel sokáig volt börtönben a Rajk-perrel kapcsolatban, és itt maradt, nem ment haza. [Noel Havilland Field (London, 1904 – Budapest, 1970) – a Rajk-per egyik soha bíróság elé nem állított koronatanúja. 1935-től kémkedett hazája ellen a szovjet hírszerzésnek. 1947–1949-ben több európai országban és az USA-ban teljesített diplomáciai szolgálatot. 1949-ben a szovjet titkosszolgálat és a magyar Államvédelmi Hatóság Prágából Budapestre hurcolta, ahol a Rajk-perben felhasználták. 1954-ben szabadult ki a börtönből, rehabilitálták, és kérésére politikai menedékjogot kapott. 1957-től haláláig a Corvina Könyvkiadó felelős szerkesztője volt (A Magyar Életrajzi Lexikon nyomán). – A szerk.]

1966-ban eljöttem a „New Hungarian Quarterly”-től, és egyenest belecsöppentem a DIVSZ-be [Demokratikus Ifjúsági Világszövetség], és itt voltam 1970-ig. Kiküldtek különböző VIT-rendezvényekre, voltam Szófiában, Moszkvában [Világifjúsági Találkozó (VIT) – Az 1945-ben alakult Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ), a világ kommunista- és munkáspártjai ifjúsági szervezeteinek a nemzetközi szövetsége által szervezett fesztiválsorozat. Az elsőt 1947-ben rendezték Prágában, a másodikat 1949-ben Budapesten. A politikai cél az volt, hogy az egyre erősebb hidegháborús légkörben a Szovjetunió növelhesse és demonstrálhassa befolyását az ifjúság körében. Eleinte kétévente szervezték, 1959-től háromévente, 1968-tól ötévente szervezik. Mai neve: Világifjúsági és Diáktalálkozó. – A szerk.]. Kizárólag kelet-európai helyeken. Kelet-Berlinben legalább háromszor. Pedig rengetegen jártak Nyugaton.

1970-ben eljöttem, és akkor kerültem a Távirati Irodához [MTI], ahonnan hét év múlva nyugdíjba mentem. Ott már francia fordító voltam. Én csináltam az úgynevezett „Heti Króniká”-t, voltak bulletinek [intézményi folyóirat, közlöny], és azoknak a krónikáját is csináltam. Heltai András [1931, újságíró] vezette ezt a szerkesztőséget, úgy hívták, hogy KASZ, Külföldi Adások Szerkesztősége.

Nyugdíj után borzasztó aktív voltam, még rengeteget, legalább húsz évig dolgoztam otthon is. Fordítottam, gépeltem – kénytelen voltam. Volt gépem, özönlött hozzám a munka. Ezt saját akaratomból hagytam abba talán öt évvel ezelőtt, mert már nem bírtam.

Nyugdíj mellett még különböző helyeken dolgoztam. Például a Kardiológiai Intézetben M. L. kardiológus professzor mellett, aki a különböző előadásait diktálta nekem angolul. Akkor dolgoztam a Haematológiai Intézetben, itt főleg zárójelentéseket írtam magyarul, de emellett H. Zs. angol előadásait írtam. Aztán a MÁV Kórházban én csináltam a zárójelentéseket azokról, akik a leszázalékolásukat kérték.

Ezenkívül rengeteg kongresszusra hívtak. Részt vettem a párt kongresszusain, a Béketanács kongresszusain, nemzetközi parlamenti kongresszusokon. Ez anyagilag sokat jelentett, mert a nyugdíjam igen kevés volt. Miután három nyelven beszélek, hol németre vittek, hol gépelni vittek, hol fordítani vittek, hol diktálásra dolgoztam, úgy, hogy franciául vagy angolul diktáltak. Volt, amikor a francia csoportban voltam a pártkongresszuson, volt, amikor az angol csoportban. Ahol szükség volt rám. Ha éjszaka, akkor éjszaka, akkor még nagyon bírtam.

Fiatal lány koromtól kezdve mindig nagyon szerettem olvasni. Kisgyerekkori olvasmányaimra nem emlékszem, biztos volt Grimm-mese meg ilyesmi. De a későbbiekben nem az akkor divatos lányregényeket olvastam, hanem rögtön megismerkedtem a német irodalomból az akkor nem igazán engedélyezett Thomas Mann-nal. Szinte mindent elolvastam, „A Buddenbrook ház”-at, „A kiválasztott”-at, a „József” három kötetét [„József és testvérei”, tetralógia], de a „Varázshegy” volt a kedvencem. Majd a Franz Werfeleket. Később, már aztán a háború után, Hemingway, az akkor nagyon nagy divat volt.  Nem tudom így szerzőnként felsorolni, mert minden, ami igazán jó volt és irodalomnak számított, azt mind olvastam. Magyarok közül is, hát Karinthyt… A verseket nem igazán szerettem. Illetve volt egy sorozat. Például Szabó Lőrinc: „A huszonhatodik év”, az csodálatos kötet, amit el is loptak tőlem. De hát ezeket már mind felnőttkoromban olvastam. Nem tudok most könyveket felsorolni, mert hiszen, ahogy megjelentek, és ahogy én idősödtem, mindig az irodalmat tanulmányoztam, az összes megjelenő könyvet, amíg tudtam. És amíg jártam dolgozni, ott mindig volt könyvterjesztő. Kedvezményesen lehetett vásárolni, illetőleg fizetéskor fizetni. Tehát a háború utáni években mindig rengeteg könyvet vásároltam. Nagyon szép könyvtáram lett, mert hiszen a szüleimé elpusztult, bombatalálat érte.

Anyám nem igazán olvasott. Apám az egész napos hajszában csak a „Pesti Napló”-t olvasta, az egy polgári újság volt, vagy „Az Est”-et, az is ilyen volt [„Az Est” – 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor; 1919-től az Est-lapok – „Az Est”, „Pesti Napló”, „Magyarország” – egyike. A „Pesti Napló” (1850–1939), 1920-ban került Miklós Andor tulajdonába, reggeli lap, a két világháború közötti irodalom jelentős fóruma volt. – A szerk.]. Én csak arra emlékszem, hogy nekem milyen könyveket vettek akkor, amikor még nem volt saját keresetem. Akkor ismerhettem meg a Mann- és a Werfel-könyveket, mert azokat még nem én vásároltam, hanem a szüleim. De arra nem emlékszem, hogy nekik könyvtáruk lett volna. A nagyanyám volt ilyen könyvzabáló, és mindig a szememre hányta, ha magyarul olvastam, mert ő kizárólag eredetiben olvasta a szerzőket – angolul, franciául, németül, olaszul. Egészen kilencvenéves koráig. Nagyon sok nyelvet tudott.

Én is olvastam sok idegen nyelvű könyvet, de ami megjelent magyarul, azt az egyszerűség kedvéért magyarul, mert lusta voltam. Most is bent vagyok a Szabó Ervin Könyvtárban, a Karinthy Frigyes úti fiókban, ahol a könyvtárvezető nagyon kedvel, és ide hordja [a város másik felébe] nekem a könyveket. Pedig kocsija sincs! Csak tudja, hogy engem mi érdekel. Pillanatnyi kedvenceim a Bächer Iván, Vámos Miklós egyes könyvei, nem mindegyik. Nagyon szeretem Popper Pétert. Nem igazán szeretem a Spiró Györgyöt, mert nekem az egy kicsit bonyolult. Esterházy Péternek sem minden könyvét.

Személyemmel kapcsolatban soha, fiatalságomban sem, később sem és mai napig sem, soha antiszemitizmust nem tapasztaltam. Pedig rengeteg embert ismerek, ilyet nem tapasztaltam. Ezt kijelenthetem.

A rendszerváltozás után egy barátnőm, aki az akkori zöldek tagja volt – nem, nem a mostaniaké, mert ez egészen más társaság –, felkért, hogy menjek ki a francia zöldekhez, akiknek Moselban volt a székhelyük, mert Strasbourg mellett lesz egy konferencia, és ott én képviseljem Magyarországot. Strasbourgban a repülőtéren állt valaki egy táblával, hogy engem vár, ott töltöttem egy éjszakát, és másnap reggel vittek a megadott helyre, ahol ez a konferencia volt. Név szerint Sarreguemine, ez egy francia kicsi város. Elmondtam a beszédemet franciául. Én írtam meg, és ott elmondtam, hogy hát nálunk igazán nem érzem, hogy rendszerváltozás lenne. A beszéd meg is jelent az ottani lapokban. Nem volt túl hízelgő volt Magyarországra nézve, és vártam, hogy valami bajom lesz itthon, de nem lett. Vagy nem olvasták a francia lapokat, vagy nem tudom. Rövid ideig tartott, azt hiszem, öt napig. Roppant kedves fiatal nőnél kaptam szállást, aki soha életében azelőtt nem látott. A francia értelmiséghez tartozott, de a szegény értelmiséghez. Festő volt, volt egy szép nagylánya, és bérelt egy villát. Ott látott engem vendégül, elhalmoztak mindennel, amijük csak volt. Utána még évekig leveleztünk, és az én hibám, hogy abbamaradt, mert nagyon nem szeretek levelezni.

A politikával már ilyen vénasszony koromban kezdtem intenzíven foglalkozni. Addig, amíg még egyfolytában dolgoztam, nem nagyon érintett. Hanem 1990-től kezdve halálos izgalmakon estem keresztül. Például az 1998-as vagy a 2002-es választások előtt. 1998-ban teljes depresszióba estem, amikor ez az igencsak jobboldali Fidesz-kormány került uralomra. 2002-ben olyan rettenetes állapotba kerültem, hogy a Budakeszire, a tüdőszanatóriumba vittek, mert egyszerűen nem kaptam levegőt. Kiderült, hogy nem a tüdőmmel, hanem kizárólag az idegeimmel van baj.

A baráti köröm nagyon vegyes. Mondhatnám, hogy mindenki baloldali, mert hát már így is csapódtunk össze. Érdekes módon egyetlen zsidó barátnőm van, és van négy-öt, akik mind keresztények. Nem vallásosak, de mindenki baloldali, és mindenki az én nézeteimet vallja. Sokat szoktunk politizálni, egyedül a zsidó barátnőm, Marika az, aki azt mondja, hogy: „Mari! Egyik füleden be, másikon ki! Ne izgasd magad ennyire!” Hát ez az, amit nem tudok megtenni.

Kapcsolatom a hitközséggel jónak mondható. Elég régóta kapok támogatást. Amikor a XI. kerületben laktam – öt évvel ezelőtt költöztem ide, a VI. kerületbe –, volt egy szociális munkás, akivel egy pillanat alatt barátságot kötöttünk. Ő volt az én patrónusom. Már nem ezt csinálja, hanem projektvezető a hitközségnél. Akkor kezdődött. Miután erősen mozgáskorlátozott vagyok, egyáltalán nem tudok járni, állandóan kapok taxicsekkeket és hozzá még egy kék kártyát, ami azt jelenti, hogy a legmagasabb kedvezményre jogosít. Tehát egy évben körülbelül kapok negyvenöt-ötvenezer forint értékben taxicsekket, hogyha orvoshoz kell mennem, vagy ha bármilyen ilyen ügyes bajom akad, igénybe vehessem. Igénybe is szoktam venni. Ezenkívül három vagy négy éve kéthavonta kapok hidegcsomagot: tésztákat, szardíniát, cukrot, lisztet, olajat, tartós árut, öt kiló krumplit, két kiló hagymát, két-három kiló friss gyümölcsöt, rengeteg friss zöldséget. Ezenkívül még rezsi hozzájárulást is kapok, ami nem meghatározott összegű, de például a múlt év végi és az ez évi nagy gázszámlámat ők fizették.

Azt a bizonyos német kárpótlást megkaptam, most két héttel ezelőtt kaptam meg a második részét, ami 2556 euró. Az édesapám után, akit elvittek, kaptam azt a bizonyos harmincezret annak idején az Orbán-kormánytól, és most ettől a kormánytól, a Medgyessy-kormánytól kaptam 370 ezer forintot. Vagyis összesen 400 ezret Hát ennyi egy emberélet, de ezt én megkaptam.